The Project Gutenberg eBook of Mindennapi problémák by István Szomaházy

Mivel, fájdalom, nem tartozom azok közé, akiknek nevét az ujságok a legtöbb adót fizetők listájában közölni szokták, s a jószágkormányzóm (aki a holdban él) becstelenül elhanyagolja a befolyó pénzek elküldését, viharos mult után, fehér hajjal, mint hites tanácsadó keresem a mindennapi Graham-kenyeremet. Hogy ez nem könnyü életpálya, ma is tapasztaltam, amikor egy szende, falusi kisasszony arra kér: magyarázzam meg neki, hogy mikép lehet valaki ugynevezett snájdig leánynyá, mert neki a környéken lakó fiatal urak valamennyien azt mondták, hogy a huszadik században csak a snájdig leányok hatnak a serdültebb ifjuságra. Akármi a véleményem erről a különös kérdésről, köteles vagyok eleget tenni az óhajtásnak, mert ha valaki – mint e sorok szerény irója – tanácsadásból él, hát nem szabad fitymálnia semmiféle problémát se. A kisasszony tudni akarja, hogy mik a snájdig leány kellékei, – nincs hát jogom hozzá, hogy holmi unalmas -2- morálprédikációkkal hozakodjam elő, hanem rezonirozás nélkül eleget kell tennem a nyájas olvasó parancsának. Ezennel pontozatokba foglalom tehát azokat a kellékeket, amelyekkel a huszadik századbeli kisasszony a snájdig jelzőt megszerezheti magának.

A) A snájdig leány ugy viselkedik a társaságban, mintha kabaré-énekesnő lenne, s a pódiumon énekelne valami kétértelmü, vagy nagyon is egyértelmü kuplét. Vagyis: a szemei állandóan körutazást tesznek a férfiak arcán, a kezeivel feltünő gesztusokat csinál, s mindig olyan hangon beszél, hogy a távolabb ülők is kényelmesen meghallhassák.

B) A snájdig leány, ha ülő helyzetben van, az egyik lábát mindig átveti a másik lábán. Ez ugynevezett fius fesztelenséget kölcsönöz neki.

C) A férfiakat a snájdig leány mindig a keresztnevükön szólitja, akkor is, ha először látja őket életükben.

D) Szenvedélylyel használja a budapesti, kávéházi tolvajnyelvet. A beszélgetésében tehát sürün fordulnak elő az eféle kifejezések: „Maga nekem ilyen fiatal!“ – „Ezt a froclit jól beszopta, öregem!“ – „Maga is Montiba rulettezne most, ha elegendő dohánya lenne!“

E) Olyan szük szoknyát hord, hogy az összes járókelők megfordulnak utána.

F) Merészen szakit azokkal a régi hagyományokkal, -3- amelyek a fiatal leányoktól holmi szüzies szemérmetességet követelnek. Lehetőleg ugy beszél, hogy a fiatal urak – mint a snájdig leányok mondani szokták – minél jobban „ugorjanak“. Tehát abszolute nem riad vissza attól, hogy az udvarlóinak eféle elmésségeket mondjon: „Hány évig vállalkoznék értem a juhászkutyuska szerepére?“ – „Mit gondol: lenne-e bennem bizonyos helyzetekben elég temperamentum?“ – „Nem haragudnék, ha egy kicsikét megbolondulnék, ugy-e?“ Stb. stb.

G) Kijelenti, hogy ha férjhez megy, teljes szabadságot ad az urának, de viszont teljes szabadságot is követel tőle.

H) Légyottokat ad, de nem megy el, hanem egy barátnőjével titokban kilesi a türelmetlenül föl- s alájáró fiatal urat.

I) Tüntet vele, hogy mindenről ép ugy informálva van, mint a vele egykoru férfiak.

J) Kijelenti, hogy ha egyszer férjhez megy, okvetetlenül a két gyermek-rendszer hive lesz.

K) Szenvedélyesen cigarettáz és pezsgőzik, s a szupé-csárdást ugy járja, hogy a legöregebb botokudnégerek is bizonyára elszédülnének, ha meglátnák.

Ime körülbelül ezek a kellékek szükségesek ahhoz, hogy valaki a snájdig leány cimét és jellegét megkapja. Aki buzgón és ambicióval fog a dologhoz, bizonyára hamarosan elsajátithatja a felsorolt kvalifikációkat. -4-

A falusi kisasszony remélhetőleg meg lesz elégedve az előzékeny felvilágositással. Ha szerény szolgálataim révén sikerül most már snájdig leánynyá lennie, én szivemből gratulálok neki, de egyet óvatosságból kijelentek: ha nekem egy leányom lenne, aki a snájdig jelzőre pályáznék, én bizonyisten gondolkozás nélkül leütném a derekát.

A kérdés, melyet ma döntés céljából elibém terjesztettek, annyira kényes, hogy még én is, aki nem tartozom épen a gyáva legények közé, egy pillanatig szinte habozom a válaszszal… Egy fiatal leány titokban levelet ir nekem (ceruzával, mert minden pillanatban rajtakaphatják) s a felől kéri nagybecsü véleményemet, vajjon egy uri kisasszony, aki gyermekkorától fogva comme il faut-nevelésben részesült, férjhezmehet-e házasságközvetitő utján? Az apropos-t az adta meg ehhez a kérdéshez, hogy ő, a gyöngéd és érzékeny fiatal leány, a minap kihallgatta titokban a szülői beszélgetését, s rájött, hogy az a nagyszakállu, öreg bácsi, aki több izben megfordult a házukban, tulajdonképpen azért olyan gyakori vendég, mert őt végre hozzá akarja juttatni a főkötőhöz. A tiszteletreméltó aggastyán ugyanis közönséges házasságközvetitő. „Elképzelheti – irja az én bájos ismeretlenem – mennyire lesujt -5- engem a szülőim összeesküvése; hiszen mindeddig csillogó álmokat szőttem arról, hogy egyszer, ha későn is, csakugyan megérkezik az a mesebeli lovag, aki engem a fehér leányszobámból elrabol… Hogy ugy adjanak el, mint egy mángorlót, vagy egy parádés lovat, ez a gondolat egyszerüen kétségbeejt.“

Szivesen kacérkodom a vénségemmel, gyakran hivatkozom hófehér szakállamra, de annyira mégsem vagyok öreg, hogy ennek a szép és melegszivü kisleánynak a nagy bubánatát meg ne érteném. Hiszen talán az egész világ kifordulna sarkaiból, ha még ezeknek a naiv fiatal teremtéseknek a szive se nyujtana édes otthont a mindenünnen kiüldözött romantikának. Egy házasság, mely közvetitő utján jön létre: ugyan, hol az az álmodozó leány, akit ez a gondolat meg ne borzongatna? A házasság az égben köttetik, – mondja a régi közmondás – mily iszonyu lehet hát az a tudat, hogy az ő napfényes szőke hajkoronáját, csillogó, fekete szemét egy öreg, kiszáradtszivü üzletember veszi az ajkára valamelyik kávéházban?

Beismerem, hogy ez a csunya próza engem is felháborit, – és mégis azt mondom: szép kisasszonyom, ne haragudjék azokra a jótékony tündérekre, akik magukat ridegen házasságközvetitőknek nevezik. Mert ha jobban meggondoljuk a dolgot, rájövünk, hogy ez a mesterség már talán a bibliai korban is a népszerüek közé tartozott, hogy ne is szóljak ősapáinkról és ősanyáinkról, -6- akik – igaz, hogy iparjogositvány nélkül – mindannyian szivesen foglalkoztak a házasságközvetités mesterségével. Az asszonyok, főképp az öregasszonyok, minden időben valami perverzus gyönyörüséget találtak abban, hogy a fiatalokat egymás karjaiba vezessék, s ha a régi házasságokat megvizsgáljuk, akárhány olyat találunk közöttük, mely a Miska bácsi, vagy a Cenci néni atyafiságos gondosságának köszönheti a létrejöttét. De ma már se a Miska bácsik, se a Cenci nénik, nem érnek rá arra, hogy az Ámor istenke dolgaiba kontárkodjanak; Miska bácsi uj jelzálog-kölcsönökön töri a fejét, Cenci néni pedig a cselédszerző kifutójának udvarol, hogy a derék Samu egy jó mindenesleányt szerezzen neki. A dilettáns házasságközvetitő helyébe tehát a hivatásos házasságközvetitő lépett, vagyis az a férfiu, aki józan kenyérkereset céljából vette föl a törvényes szerelmet az ügykörébe. A mestersége tehát prózaibb, mint a régi urabácsiké és néniké, de annyiból talán megbizhatóbb, hogy – mivel az ő üzleti renomméja is kockán forog – ő jobban és alaposabban belemélyed a házassági ügyletet kötő fiatalok egyéniségébe. És van még egy, bizonyára nem kicsinylendő előnye: száz és száz olyan urat és hölgyet ismer, aki mind készen áll arra, hogy a házasság sulyos keresztjét magára vegye. Vagyis: minden módja megvan hozzá, hogy az egymáshoz illő karaktereket kiválaszsza. Igaz, hogy mindennek kissé üzleti ize van, de ki biztositja -7- Kegyedet afelől, hogy ő nélküle rá fog találni az igazira, s hogy tisztán a romantika alapján nem lesz százszorta boldogtalanabb, mint igy, hogy köhögő öreg bácsi veszi a kezébe a sorsa intézését? Hány fiatal teremtés van, akinek a vénleánysága határáig sincs alkalma ahhoz, hogy hozzáillő urakkal megismerkedjék, s hogy azt a tökéletes férfi-ideált feltalálja, akiről leányszobájában álmodott? Hiszen a mai házasság kizárólag a véletlen alapján áll, a vak és szeszélyes véletlen alapján, mely néha, zsarnoki kegyetlenségében, épp azokat boronálja össze, akik örökös és elviselhetetlen gyötrelmeket okoznak egymásnak. Az a vén bácsi tulajdonképpen egy merész ujitást képvisel: ő háborut üzen a vak és megbizhatatlan véletlennek, s a logika, a pszikhologia és az emberismeret alalpjára helyezi az emberi intézmények leghatalmasabbját: a szent házasságot. Hátha éppen ő fogja megtalálni a Kegyed számára azt a csinos, derék és szerelmes legényt, akit az égiek már ötezer évvel ezelőtt arra szántak, hogy Kegyedet boldoggá tegye? A pajkos Ámortól – igy olvassuk a mitologiában – minden huncutság kitelik, miért ne telnék hát az is ki, hogy kopottcilinderes, tubákoló öregekkel képviseltesse magát ebben a kései évezredben? -8-

A nagy svájci, olasz és egyéb nemzetközi hotelekben könnyen megy az ismerkedés. Diner után, amikor a hall fényes csillárai kigyuladnak, s a sok dekolletált, estélyruhás szép asszony és a sok jókedvü, viruló, fiatal leány a frakkok tömegében elvegyül, a hangulat villamos szikrái gyorsan lángra lobbantják a kezdődő barátságot, sőt a parázs módjára pislogó szerelmet is. A bájos és nyilttekintetü amerikai hölgyek, utazásaik közben, nem ellenségei a könnyed flirtnek és a fiatal ladyk és fraulein-ok kedves és mulatságos epizódnak tekintik, ha a pálmagruppok közt minél több olyan gavallérjuk akad, akivel, lefekvés előtt, pompásan agyon tudnak ütni egy órácskát… De nem csak itt, a szállodák milieujében, kedves ez a rohamosan fejlődő barátság, hanem mindenütt, ahol gondtalan, vidám és előkelő emberek kerülnek együvé. A nagy, óceánjáró hajók fedélzetén, mikor a stewardok elszedték a virágbokrétákat az étterem asztalairól, odafenn, a kormányos bódéja körül, néha késő éjfélig se szünik meg a terefere és a kacagás… A hallgató, csillagfényes tenger közepén száz vonzalom és barátság születik meg, melynek néha akkor is folytatásuk van, amikor a hajó már rég befutott a kikötőbe. Nem mindig komoly folytatásuk – ezek a női globetrotterek nem gondolnak folyton a házasságra, mint a mi fiatal hölgyeink, – hanem olyan, -9- mely nálunk csak az egynemüek közt szokásos: meleg és gyakran évekig tartó jó pajtásság… Az amerikai leány, amikor a gőzös Plymouthban kiköt, férfiasan megrázza a gavallérja kezét és igy szól hozzá, minden furfangos mellékgondolat nélkül:

– Nagyon megörvendeztet, ha ir nekem Londonba, a Carlton-szállodába… Majd én is megirom, hogy hol találhat meg bennünket juliusban vagy augusztusban…

A nagy kulturnemzetek hölgyei ugyanis nem találnak semmi különöset abban, ha idegen férfiakkal leveleznek. Sőt ez a szokás mindjobban tért hódit: a hall-, hajó- és fürdőbeli barátkozásnak rendesen nincs vége az elválás után, mert mindkét fél szükségét érzi annak, hogy még ezután is hirt halljon egymásról. Azok a boldog emberek, akik nem a hétköznapi élet ördögmalmában töltik az idejüket, hanem a világ minden szép taván hajóznak, minden valamirevaló hegyét megmászszák és minden előkelő szállodájában végigülnek nehány dinert: többnyire állandó levelezésben állanak azokkal a fiatal leányokkal, akikkel utazásaik közben megbarátkoztak… Az ilyen levélváltás kedves és pikáns füszere e szomoru életnek, s igazán nincs reá semmi ok, hogy holmi hazug és affektált illendőségi smokkságok miatt az okos emberek lemondjanak róla. Miért ne beszélnénk szivesebben egy bájos és frisslelkü fiatal leánynyal – ha csak levélileg is – mint egy -10- unalmas és nagyképü férfivel? Föltéve, hogy nem üres és frivol léhaságok kerülnek szóba köztük, még a legóvatosabb mama se találhat kivetőt abban, ha a jólnevelt leánya egy komoly és értékes emberrel levelez. Annak a fiatal teremtésnek tehát, aki ma kérdésével hozzám fordul, bizvást azt válaszolnám, hogy semmi oka sincs megvonni magától ezt az ártatlan élvezetet, – és mégis azt mondom: hogy a mi viszonyaink között az ilyen intimitást nem helyeslem. Én, mint apa, nem engedném meg, hogy a leányom idegen férfiaktól levelet kapjon, de nem azért, mintha általánosságban helytelennek tartanám ezt a szokást, hanem azért, mert a mi fiatal uraink még nem érték el azt a műveltségi szinvonalat, mely e kiváltságra kvalifikálná őket. Az a férfi, aki nálunk egy fiatal leánynyal levelez, már a harmadik levelében okvetetlen szerelmi célzásokkal hozakodik elő, mert valami különös virtust lát abban, hogy minden nőt, aki a barátságával kitünteti, hamarosan magába bolonditson. Önzetlenül, jó pajtás módjára egyáltalában nem tud beszélni egy fiatal leánynyal, s igazi elemében csak akkor érzi magát, ha léha, kétértelmü és haszontalan megjegyzésekkel hozakodik elő. Ez, fájdalom, annak a jele, hogy a nyugateurópai, internacionális műveltség még meglehetősen ritka vendég nálunk. A mi ifju gavallérjaink nem a kedves, finomlelkü, diszkrét jó barátot látják a fiatal hölgyben, hanem a szerelmi hóditásaikra alkalmas médiumot. -11- És ezért: a leghatározottabban ellene vagyok annak, hogy a mi hajadon leányaink egy idegen ur levelét elfogadhassák. Ennek az ideje csak akkor fog elérkezni, ha az általános gondolkodás nálunk is nemesebbé és magasabbrendüvé lesz. Sajnos, nincs reményem hozzá, hogy én, a fehérhaju öreg, ezt a boldog időt megérhetem.

Egy névtelen levél ma – sok száz, sőt több ezer anya nevében – olyan kérdést vet föl, melynek megoldása bizonyára nagyon népszerü lenne, nem csupán a Kárpátoktól az Adriáig, hanem Skandinávia legszélső csucsától kezdve egész a sziciliai partokig, sőt talán még azokban az idegen világrészekben is, melyeknek társadalmi életét csak a tudósok leirásából ismerjük. Az Anonymus, vagy talán helyesebben: az Anonyma azt kérdezi ugyanis tőlem, mik azok a módok, melyek egy jó és gondos anyának a rendelkezésére állanak, amikor a leánya udvarlóját rá akarja birni arra, hogy értelmesen és világosan beszéljen. „Mert a férfiak közt – irja a levél – nagyon sokan vannak, akik állandóan kitüntetik leányainkat az érdeklődésükkel, megeszik az összes kompótot, ami az éléstárunk polcain található, néha egy-egy ibolyabokrétával is kifejezést adnak leányunk iránt táplált rokonszenvüknek, -12- de ne adj’ isten, hogy végre magukra huznák azt a bizonyos szalonkabátot, melyben a felnőtt kisasszonyok kezét az uriemberek megkérni szokták. Mit tegyen ilyen körülmények között a gondos anya? Azt mégse lehet kivánni tőlünk, hogy egyenesen fölkináljuk a leányainkat egy idegen férfinak, sőt még célzásokat se szabad tennünk arra, hogy már nagyon is vágyakozunk az anyósi méltóságra, – hol van hát az a módszer, amelylyel ezeket a néma és nyakig begombolkozott csukákat megszólaltathatjuk?“

Konstatálnom kell, hogy az aggódó anya a hasonlatok terén nem müködik valami nagy szerencsével, mert a nyakig begombolkozott csukák meglehetősen ismeretlenek a természetrajzban. De én – mint gavallér ember – nem ragaszkodom tulságosan a szavakhoz s értem és méltányolom a tiszteletreméltó hölgy fájdalmát, akinek ölelő karjaiból szive drága gyermekét abszolute nem akarják elrabolni. Utóvégre nagyon is természetes dolog, hogy minden anya a maga leányát tartja a föld legtökéletesebb teremtésének, s igy csakugyan nem értheti meg ama rideg kompótevők lelki állapotát, akik oly nehezen akarják magukra ölteni a leánykéréshez szükséges szalonkabátot. Szivesen koncedálom, hogy ezek az emberek kőszivü vandálok, de mindenesetre van egy enyhitő körülményük: ők nem a mama gyöngéd szemével nézik azt a karcsu és mégis molett kisasszonyt, akit néha egy-egy -13- ibolyabokréta erejéig kitüntetnek. De még ha azzal is néznék: akkor is százszor és még százszor meggondolják, amig az életbevágó nyilatkozatot megteszik, mert manapság már a leglángolóbb szerelmesek is tisztában vannak a lakásinséggel és a piaci árakkal s jól tudják, hogy a szende kicsike, aki a mama szerint önmaga szokta varrni a bluzait, asszonykorában nyomorult smuciánnak minősiti az urát, ha nem a Berkovicsné műhelyében rendelheti meg az uj tavaszi toilette-jét. A házasélet ma már olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának s ez az oka, hogy a kétezer forint jövedelemmel rendelkező fiatal ur ez idő szerint már nem a mamát nézi meg, hogy a leányát elvegye (mint a régi közmondás ajánlja), hanem a telekkönyvet vagy az édes apa folyószámláját.

Annak a körülménynek tehát, hogy a csuka nyakig begombolkozik, nem a házasulandó ifjak szemérmetességében kell keresni a magyarázatát, mert ezek az ifjak, amig nőtelenek, távolról se olyan ostobák, ahogy a tépelődő mamák hiszik. Ők nem szégyenkezésből hallgatnak, hanem abból a megokolt félelemből, hogy a drága gyermeket esetleg hozomány nélkül varrják a nyakukba. Ez az oka annak, hogy oly nemes nonchalançe-szal eszik a kompótot és a sandwicheket, anélkül, hogy beszédes ajkukat szóra nyitnák. Nem bátoritás kell hát nekik, hanem az a bizonyosság, hogy az édes kicsike az apai áldáson kivül egy olyan könyvet -14- is hoz magával, melynek nem Mikszáth Kálmán vagy Kiss József, hanem Lánczy Leó vagy Kornfeld Zsigmond a szerzője s melynek felmutatása ellenében a legzárkózottabb pénzesszekrények is készségesen széttárják az ajtajukat. Ha ez a könyv feltünik a látóhatáron, a félénk ifju azonnal bátorrá lesz, oly bátorrá, mint Hannibál vagy Leonidás. A gyöngéd és pironkodó szemérem csak perfid álarc, melynek védelme alatt teljes biztosságban lehet elpusztitani egy polgári család éléstárát.

A válasz tehát, melyet a népszerü kérdésre adhatok, nagyon egyszerü: a bátoritásnak sohase a mamától kell kiindulnia, hanem a józan, rideg és emberismerő apától. Azt a fiatal embert, aki hosszabb ismeretség után se nyilatkozik, a legravaszabb fogások se hozzák ki a sodrából, mert a csirkefogó nem szemérmetességből hallgat, hanem hitvány és alávaló taktikából. Képes hónapokon át az ostobát adni, csakhogy a függetlenségét megőrizhesse. De tessék csak hozzáküldeni a derék nagybácsit, aki az ilyen intim családi ügyeket intézni szokta, majd meglátják: mint jön meg egyszerre az esze és a bátorsága, melyet a kompótfogyasztás közben oly gondosan és sikerrel eltitkolt.

Igaz, hogy a szerelmi házasságok se pusztultak még ki egészen ebből a józan világból, de az ilyen esetekben talán még kevesebb szükség van az édes mamára, mint azokban, ahol az anyagi kérdések dominálják -15- a helyzetet. Ha a kisasszony és az urfi anyai beavatkozás nélkül nem értik meg egymást, akkor a dolgon a legravaszabb furfang épp oly kevéssé segithet, mint a legropogósabb dinnyekompót.

– Tudja Ön, hogy miből áll voltaképen a háztüznézés? – kérdezi ma tőlem egy ismeretlen fiatal ember, aki, ugy látszik, most egyik nevezetes fordulópontja előtt áll az életének. Az ember gyönyörüen megborotválkozik, fölveszi a smokingját vagy a redingot-ját s beállit egy vadonat-idegen házba, melynek felnőtt, férjhezmenő leánya van. Mindenki tudja, hogy miért jött – nemcsak az apa, anya, a menyasszonyjelölt tudja, hanem a nevelőnő és a szobaleány is, – de mindenki oly ártatlan arcot vág, mintha sejtelme se lenne róla, hogy a látogatásnak mi a célja? Az egész ház zavarban van, a papa ostobaságokat beszél, a mama kipirul, a fiatal leány, aki a tiszteletünkre szende Gretchennek öltözött ki, elsápad, a szobalány gunyosan mosolyog, a kisebb gyerekek lopva leskelődnek az ajtó függönyén keresztül s nekünk ezer szamárságról kell beszélnünk, amelyek bennünket épp oly kevéssé érdekelnek, mint a háziakat. Mikor végre eltávozunk, oly boldogan és megkönnyebbülve lélekzünk fel, mint egy vizből kifogott öngyilkosjelölt. Lelkiállapotunk ugyanaz -16- marad, akár tetszik a leány, akár nem tetszik, s mikor a smokingot levetjük, dühösen megfogadjuk, hogy inkább százszor agglegények maradunk, semhogy még egyszer hasonló helyzetbe keveredjünk. Persze a fogadalmat csak addig tartjuk meg, amig egy uj, fiatal hölgy föl nem tünik a látóhatáron, mert ekkor megint előlről kezdődik az egész processzus. Házasságot ilyen kinszenvedések nélkül nem lehet kötni, ha csak valami váratlan, kivételes szerencse nem ér bennünket. Helyesnek tartja Ön a mai háztüznézés rendszerét? Nem gondolja, hogy ezek nélkül a borzasztó formaságok nélkül is férjjé lehetne az ember? Ha gondolja, hát az isten szerelméért, árulja el hamar a háztüznézés diszkrétebb és kellemesebb formáját, mert elhiheti, hogy számtalan fiatal ember csak azért őrizkedik a házasságtól, mert ezek az előleges gyötrelmek idegessé teszik.

A nagy lépésre készülő, boldogtalan ifju lelki-állapotát tökéletesen megértem, mert valóban, nem kis hősiesség kell hozzá, hogy az ember egy óra hosszat a Shaw és Pinero darabjai felől csevegjen, amikor egy szerető és savanyuan hangolt család a legfürkészőbb Röntgen-pillantásokkal igyekszik belelátni a lelkébe. Mikor tudom, hogy ők tudják, hogy én egész másra gondolok, mint amit élő szóval elmondok, s mikor világosan érzem, hogy a gondos apa, a szerető anya, sőt a szendén piruló menyasszony is annyit törődik e pillanatban Shaw-al s Pineróval, mint a dalai láma reggeli papucsaival, -17- kétségtelenül kitünő idegzetre mutat, ha mosolygó arccal és nyugateurópai biztonsággal tudom adni az elmés és gyakorlott causeurt. Hiszen én is tudom, ők is tudják, hogy nekem nem a Vigszinház repertoirja van eszemben, s őket sem a Mücsarnok tavaszi kiállitása érdekli, hanem mindnyájan arra gondolunk, hogy: istenem, milyen jó lenne immár öregebbnek lennünk egy félórával! Ők a vagyoni viszonyaim felől szeretnének kimeritő információt kapni, én pedig a keblem mélyén azt kutatom: hogy a pironkodó kisleányból, aki most a szelid mezei vadvirágot játszsza előttem, nem egy hisztérikus, bájos kis bestia fog-e kigubózkodni három hónap mulva, amikor már az a fölemelő hivatás várakozik majd rá, hogy az én hangulataimat és gallérjaimat gondozza. De azért mindnyájan édesen, elragadtatva mosolygunk, – és szenvedélyes, sőt viharos érdeklődéssel emlegetjük Morris Rosenfeldet, vagy azt a másik, barátságos idegent, akit épp ebben az időben vetnek föl az aktualitás hullámai.

Arra a kérdésre tehát, hogy helyesnek tartom-e a mai háztüznézés rendszerét, habozás nélkül azt felelem, nem tartom helyesnek. A fiatal legény komoly szándékkal csak abban az esetben jelenjék meg a leányos házban, ha már régebbről is jó ismerőse a családnak, vagy: ha már az előző formaságokon tulesett. A közeledésnek hasonlithatatlanul kellemesebb módja, ha a két fél idegen terrénumon találkozik egymással, de az istenért, -18- ne gondoljanak a kávéházra, – ez a megjegyzés Budapesten nem fölösleges – mert ez a mód valamennyi közt a legutolsó. Ott a szinház, ott vannak a finom és előkelő éttermek, ahol csakugyan a véletlenség látszatával ismerkedhetik meg egymással két egymás után vágyakozó, fiatal teremtés. Az ilyen találkozást boszorkányos ügyességgel inszcenálhatja egy közös és jólelkü ismerős. De a szinházon, az előkelő éttermeken kivül is számtalan hely van, ahol egy disztingvált uri ember egy disztingvált leánynyal megismerkedhetik; hiszen a fiatal hölgyeket manapság már nem magáncellákban őrzik odahaza, s Budapesten is, a vidéken is alig van olyan urileány, aki néha-napján a hozzá illő társaságot föl ne keresné. Itt, az idegen társaságban, a fiatalok könnyü szerrel közelithetnek egymáshoz, hiszen a férfi, akinek frakkja és társadalmi poziciója van, mindenüvé bejuthat, ahova tetszik neki. A zsúr vagy a délutáni tea intim sokadalmában bizvást megbarátkozhatnak egymással, akiket a sors egymásnak szánt, anélkül, hogy heves szivdobogással vagy utólagos ideglázzal kellene az ismeretségért megfizetniök.

A háztüznéző-vizit, melyet a fiatal ember egy idegen családnál megtesz, csak tévedésből vagy szórakozottságból maradt ki a Pokol cimü elbeszélő költeményből. -19-

Szereplő személyek: apa (vidéki ügyvéd, aki semmit se tud megtagadni az ő bájos kis leányától), mama (aki jókedvü és még egészen szemrevaló asszony, de nagyon hirtelen eljár a keze), a felnőtt kisasszony (a kinek két hónap mulva lesz az esküvője, már a lakás is megvan) s a vőlegény (állami mérnök s a Dunántul legszebb angol bajuszának a tulajdonosa.)

A kisasszony e pillanatban élete legboldogabb korszakát éli, amennyiben rövid hatvan nap mulva ahhoz az urhoz fog feleségül menni, akibe tizennégyéves kora óta halálosan szerelmes. A szülők szivesen adják áldásukat a készülő frigyre, mert a vőlegény szorgalmas, talentumos és derék fiu, aki bizonyosan épp ugy fogja kényeztetni a leányukat, ahogy ők – a mama egy-két pofonjától eltekintve – a gyerekkora óta kényeztették. A fiatalok nagyon meg vannak elégedve sorsukkal, csupán két megváltozhatatlan tény ellen van kifogásuk: az ellen, hogy a nap mindössze csak huszonnégy órából áll, s hogy az állami mérnöki hivatal oly kegyetlen és kőszivü, hogy ebből a nyomorult huszonnégy órából is ötöt naponkint elrabol tőlük. Vegyük tekintetbe azt is, hogy az ember az alvásra is kénytelen forditani hét órát s hogy kora reggel nem szokásos a vizitelés; -20- marad tehát összesen vagy kilenc óra, melyet a két szerelmes együtt tölthet. Kilenc óra, amikor kilenc teljes esztendő se lenne elég ahhoz, hogy a legsürgősebb mondanivalóikat közöljék egymással. Ugyebár, ily körülmények között el lehet képzelni, hogy ezt a kilenc órát akkor is egymásnak szentelnék, ha a háborgó Vezuv tövében várnák azt a pillanatot, mikor mindörökké az egymáséi lesznek?…

Eddig tehát rendben lenne a dolog, de most jön a bökkenő: a két szerelmes kilencórás boldogságának is megvannak a sötétlelkü irigyei… Még pedig nem a menyasszony barátnői, a vőlegény kollégái, s a kisváros pletykázó kávénénikéi, hanem azok, akik a legközelebb állanak hozzájuk: a szülők. Ez hihetetlen és vérfagylaló dolog, de igy van. Legalább a szerencsétlen jegyespárnak ez a véleménye. És hogy ez a vélemény nagyon is megokolt, az kitetszik a következő szimptomákból:

A vőlegény és a menyasszony egyedül ülnek az ebédlő félhomályában. Hogy mivel töltik az időt, azt ne kutassuk (valószinüleg a régi spanyol költők tájszólásairól beszélgetnek), de annyi bizonyos, hogy nem élvezhetik sokáig az egyedüllétet; öt perc mulva ugyanis kinyilik az ajtó s a mama mosolygó arccal lép az ebédlőbe.

– Nem láttad, kis lányom, a huskönyvet? – kérdezi a pironkodó menyasszonytól. -21-

E szavak után tiz percig lázasan keresgél a szobában s csak akkor távozik, amikor a jegyesek már olyan arccal néznek rá, amilyent szegény Dózsa György vághatott, mikor a tüzes széken helyet kináltak neki. De alig maradnak ismét három percig egyedül, már apa ront be hozzájuk hangos szóval az irodából.

– Holnapra jegyeket vettem a szinházba, – ujságolja oly diadalmasan, mintha legalább is megütötte volna az osztálysorsjáték főnyereményét.

Az apa is ott marad egy negyedórán át, s mikor nagynehezen eszébe jut, hogy az irodában a peres felek már várakoznak rá, akkor a kisebbik lány, a szakácsnő, a kárpitos, a varrókisasszony lép be hozzájuk valami kifogással az ebédlőbe. Szóval: nincs olyan tiz percük, hogy háborithatatlanul beszélgethetnének egymással s a szimptomák határozottan arra vallanak, hogy mindez nem puszta véletlenség: a szülők direkte ugy intézik a dolgokat, hogy valaki minduntalan megzavarja őket.

„Hitted volna-e, oh, bölcs kádi, – kérdi hozzám intézett levelében a vőlegény, – hogy ily tigrisanyák is élhetnek a világon, s hogy akadhat szülő, aki egyenesen gyönyörüséget talál abban, ha a leánya idegrendszerét ennyire fölborzolhatja?“

Édes fiam, én megértem a te szomoruságodat, s a helyedben magam is azt mondanám, hogy a vérszomjas tigris szelid galamb e rettentő anyához képest, de mivel, fájdalom, már tul vagyok azon a koron, amikor -22- az embernek sürgős beszélni valója van egy szép leánynyal, hát azt mondom: hogy az a tigris-anya okosan cselekszik, sőt egyenesen az anyai kötelességét hanyagolná el, ha nem keresné az ebédlőben a huskönyvet. És az apa is, a kisebbik leány is, sőt a szakácsnő is, meg a kárpitos is helyesen cselekszik, mikor a tárgyalásaitokat öt percenkint megszakitja. Hogy miért, azt hiába magyaráznám neked és hiába magyarázom a bájos kis menyasszonyodnak is, mert ti ugy se fogtok igazat adni nekem és ha igazat adnátok, meg se érdemelnétek, hogy a jó isten ilyen boldogokká tett benneteket. Vannak izgalmak, melyekből a kevés is sok, s vannak gyönyörüségek, melyeknek az adja meg az igazi értéküket, hogy csak ritkán és akadályokon keresztül lehet hozzájuk jutni. Égő gyufával nem szabad ott járni a puskaporos torony körül, s aki a toronynál őrt áll, csak a kötelességét teljesiti, ha minden közeledő gyujtószálra ügyel. Mindez csak képletes beszéd, de ha buksi, szerelmes fejedet kissé töröd rajta, hamar rá fogsz jönni, édes fiam, hogy annak a tigrisanyának igaza van. Már azért is, mert e rövid földi életben tulajdonképpen a boldogság reménye a legnagyobb boldogság. Aki a holnapi ezresbankóját ma kisértékü aprópénzre eszkomptáltatja, az még a szerelem terén se mondható kiváló szakembernek. Várd meg a holnapot, mikor a nagy pénzedet teljes értékben beváltják, – és gondolj arra, hogy az ember – már az -23- ismert kép szerint is – csak akkor van „végre egyedül“, mikor az oltár elől eltávozott. Addig bele kell nyugodni abba a fájdalmas tudatba, hogy apák, mamák, szakácsnék és kárpitosok is vannak e nyomorult földtekén.

– T. problémagyártó uram, irja ma egy uriember, akinek minden során meglátszik, hogy nagyon meg van botránkozva. Ön előszeretettel adja a csalhatatlan római pápát minden illendőségi kérdésben, hát döntse el most azt az érdekes vitát, mely köztem és egy barátom közt felmerült. Mind a ketten hivatalosak voltunk egy esküvőre s nagy gálában meg is jelentünk a lakodalmas asztalnál, mely csak ugy görnyedezett a virágoktól és az ezüsttől. Ott volt minden notabilitás, akiket állitólag egy notabilitás-szállitó vállalattól szoktak kibérelni az örömszülők, egy sereg szép asszony ült a kényelmes karosszékekben, az asztalfőn pedig a fiatal pár foglalt helyet, akiket félórával azelőtt kötöttek össze egy hosszu életre az oltár előtt. A hangulat természetesen lelkes volt, a pincérek sürögve jártak nagy ezüst tálaikkal az asztal körül, a pezsgő durrogott, a napsugár bekandikált a selyemfüggönyökön át, szóval érezni lehetett, hogy itt valami édes -24- mámor lebeg a levegőben. Engem általában száraz legénynek tartanak, aki egykönnyen nem vesziti el a fejét, de most az én lelkem is megtelt azzal a lázzal, mely a teremben mindenkit elfogott s a pecsenyénél felálltam, hogy a fiatal párt felköszöntsem. Már bele is fogtam a beszédembe, amikor hirtelen az asztalfőre esett a pillantásom s nagy bámulatomra azt láttam, hogy a fiatal párt egyáltalában nem látom. Eltüntek, vagyis helyesebben: megszöktek. Gondolhatja, hogy majdnem a torkomon akadt a szó, mert a legnagyobb mértékben illetlennek találtam, hogy azok, akiknek ünneplésére az égész nagy társaság összegyült, egyszerüen kereket oldanak és elpárolognak. Miért huztunk mi akkor frakkot, miért vették magukra a hölgyek a legszebb ruhájukat? A beszédemet azért, ugy ahogy befejeztem – csak azért nem hagytam abba, mert nem akartam botrányt okozni, – de a lakodalmas ebéd után élénken kikeltem az ellen a csuf szokás ellen, hogy az uj házaspár ilyen neveletlenül faképnél hagyja a tiszteletére összegyülekezett társaságot. Voltak, akik nekem adtak igazat, de a jelenlévők legnagyobb része frivol mosolylyal hallgatta a vitát s amellett kardoskodott, hogy ezt az édes kis illetlenséget nem szabad tulságosan rossz néven venni… Szóval nagy többséggel leszavaztak, de én nem nyugszom meg ebben a verdiktben, hanem Csalhatatlanságodhoz fordulok azzal a kérdéssel: vajjon van-e joguk az uj pároknak -25- ahhoz, hogy az etikett törvényeit ennyire lábbal tapodják?

Mielőtt Csalhatatlanságom erre a sulyos kérdésre válaszolna, előbb szives engedelmükkel megállapitok egy tényállást: azt, hogy ez a megbotránkozott uriember jóval tulhaladta az ötvenedik évét, hogy elvileg sohase gondolt a házasságra, szóval: hogy tizenhárompróbás, megsavanyodott agglegény. Minderről egy szót se ir a levelében, de szivesen felajánlok száz forintot egy ellen, hogy ez a jellemzés megfelel a valóságnak. Mert csak egy agglegény beszáradt szive képes arra, hogy ezeknek a mohó, szerelmes kis csacsiknak a viselkedését az illem rideg paragrafusai szerint itélje meg…

De hagyjuk ezt, hiszen nem jellemzést kiván tőlem Savanyuságod, hanem komoly és humor nélkül való döntvényt, melylyel barátai előtt az igazát megvédheti. Hogy lojalitásomról teljes bizonyságot adjak, ime, készséggel kijelentem: az a vadonatuj házaspár igenis, illetlenül viselkedett. Oly illetlenül, hogy a összes német divatlapok szerkesztői postája jogosan elitélné őket, mert teringettét, az már csakugyan több a soknál, hogy az ünnepeltek angolosan távozzanak el attól az asztaltól, ahol az ő tiszteletükre gyült össze egy tekintélyes vendégsereg. Az illemtanból ezek a könnyelmü fiatalok feltétlenül megérdemelnék a szekundát. Önnek tehát minden bizonynyal igaza van, – és lássa, én mégis azt mondom, hogy az a másfélórás férj, -26- aki nem szöktetné meg hasonló módon a feleségét, bizvást megérdemelné, hogy a világ összes illemkodexeit végig kelljen olvasnia, mielőtt a pironkodó asszonyával egyedül marad…

Mert a dolog, tisztelt komolykodó uram, akként áll, hogy kétféle szempont szerint lehet megitélni a földi emberek cselekedeteit: az illem és a természetes ösztönök szempontjából. Az illemet a kétkoronás kézikönyvekből tanuljuk meg, a természetes ösztönt pedig, dijtalan podgyászként, magunkkal hozzuk erre a gyönyörüséges világra. És az egyiknek épp ugy hasznát vesszük, mint a másiknak; csakhogy az elsőnek akkor, a midőn zsurokra és five o’clock teákra megyünk, a másiknak akkor, amidőn minden vércsöppünk lángolni kezd arra a gondolatra, hogy egy drága, kicsike teremtést a karjainkba szoritsunk…

Az a fiatal pár, amelyik az esküvői lakomáról ilyen rövid uton megszökött, kétségtelenül megérdemli a szekundát az etikettből s én habozás nélkül ki is mondom a verdiktet, hogy itt nagy és sulyos illetlenség történt. De ez a verdikt egyuttal azt jelenti, hogy a két szökevény százezerszer bölcsebb volt, mint a világ összes agglegényei, mert a szerelemben – emlékezzék csak vissza a régmult időkre! – az illetlenség a legnagyobb bölcseségek közé tartozik. Aki az üres etikettet még az esküvője napján se rugdossa félre, az vagy olyan öreg, mint ön, vagy olyan szédületes smokk, mint az a német -27- tanár, aki egy könyvében komolyan megirja, hogy egy előkelő ur csak délelőtt tizenegy és tizenkét óra között hunyhatja örök álomra a szemeit.

Erős a gyanum, hogy a kérdést, mely ma, döntés céljából, hozzám érkezett, viharos jelenet előzte meg: afféle ebédutáni, vagy vacsoraközi jelenet, mely a házasok életében nem ritka, s mely az agglegényekben mindig azt a hitet költi föl, hogy mégis csak ők a legokosabb emberek. Ugy képzelem, hogy egy bájos asszony, aki a szoknyáját feszesebbre fogja össze, mint ahogy az a filiszter férjeknek tetszeni szokott, a korzón, a dunaparti étteremben, a szinházban vagy a váci-utcán kissé többet mosolygott egy raglános urra, mint a mennyit a feleségek illemkodexe megenged s hogy e mosolygás következésképp egy derék nyárspolgár magából kikelve rohant el este az intimus ebédlőből, hogy az alsós, vagy a baccarat izgalmaiban keressen kárpótlást családi boldogtalanságáért…

A kérdés, melyet a meghasonlott lélek kissé zavaros levelében elibém terjeszt, a fölösleges frázisokat elhagyva, oda konkludál: hol van és meddig terjed az a határ, amelyen tul már a lojális és nagyvilági férj se türheti meg, hogy szép feleségének udvaroljanak? Vagyis: meddig köteles szemet hunyni az idegen férfiak -28- bizalmaskodása fölött és mikor érkezik el az a pillanat, amidőn az udvarlás ellen joggal és teljes méltósággal tiltakozhatik?

A probléma nem olyan könnyü, mint amilyennek látszik, mert általánosságban nem lehet rá megadni a helyes választ. Itt minden a férj társadalmi helyzetétől függ, – legalább hosszu csatangolásaim közben állandóan igy tapasztaltam. Egy nagykövet bátran megengedheti, hogy a felesége idegen urakkal üljön a szinházi páholyban, Marlborough hercegnő nyugodtan automobilozhat a barátaival, de egy pesti ügyvéd felesége rosszul tenné, ha az ura nélkül, idegen férfiak társaságában menne az előkelő étterembe, a szolid iparosné pedig már azzal is gyanut kelt, ha a fiatal szomszédjával sétálgat tulsokat a külvárosi utcán. Helyes-e, nem helyes-e, más kérdés, de bizonyos, hogy a mai társadalom fölfogása szerint az előkelőbb pozicióju hölgy a flirtelés tekintetében több szabadságra tarthat jogot, mint a kevésbé előkelő. Ez azonban inkább csak a látszat dolga: ami a lényeget illeti, bizvást el lehet mondani, hogy az angol peerek, az amerikai vasutkirályok, a francia vicomte-ok épp oly kevéssé örülnek annak, ha fiatal feleségük más férfiakkal kacérkodik, mint a pesti orvosok, hivatalnokok és napidijasok. Ez nem a társadalmi helyzettől függ, hanem attól: ki mennyire szereti azt a csinos asszonyt, akivel az ebédlőjét, a szalonját és a hálószobáját megosztja. A legtöbb férj – valljuk meg az -29- igazat – akkor érezné magát legnyugodtabbnak, ha ő nagysága egyáltalában nem érintkeznék idegen urakkal; de mivel a nyugoti konvenció a háremszerü elzárást, fájdalom, nem engedi meg, kénytelen-kelletlen tesz bizonyos koncessziókat a társadalomnak s büszke, melanchólikus, vagy ostoba arcot vág, amikor a felesége decolletage-ára tapadó, éhes és csillogó szemeket megpillantja…

Nem beszélek azokról a férjekről, akik ezt a hermetikus elzárást gyakorlatban is megvalósitják, – hiszen az ilyen nem igen tudna megélni a mai önző és liberális társadalomban – de bizonyos, hogy még a leglojálisabb férj is elérkezik némelykor ahhoz a határhoz, a mikor teljes joggal juthat már az eszébe, hogy nem a más számára házasodott. A modern asszonyt, aki forradalmi eszméket hordoz a fejecskéjében, nem lehet eltiltani attól, hogy olykor kellemes és ártatlan flirtekkel izgassa az idegeit, annál inkább se, mert ennek a könnyü bizsergésnek legutolsó felvonását ugyis csak a törvényes férj élvezi. Az idegen férfiakkal való ingerkedést, a pajkos és talán pikáns szinezetü tréfát, mely az asszonyok és férfiak társaságbeli érintkezését oly vonzóvá teszi, a mai kor teljesen akceptálta, s a morózus férj, aki az ilyen ártatlan mulatságot rossz néven veszi, voltaképp csak maga alatt vágja a fát, mert a gyanakvó hitvestársak felszarvazása már a bibliai kortól kezdve megszokott dolog. De a pillanatnak, amelytől kezdve a -30- két nem érintkezése veszedelmessé válik, épp ugy meg vannak a bizonyos szimptómái, mint akármelyik testi betegségnek, s az okos férj már a legelső szimptómánál sietve megteszi az óvóintézkedéseket. Mikor az asszony már a legyezőjével csap az idegen férfi kezére, nagy társaságban is suttogva beszél, s a férjet, aki gyanutlanul közeledik hozzá, az udvarlója előtt tulságos gyöngédséggel kezeli: az okos ember – anélkül, hogy a gyanujának bármily külső jellel is kifejezést adna – tapintatosan, szinte az öntudatlanság látszatával vágja ketté azt a fejlődőben levő bizalmaskodást, melynek csak a különböző stádiumai mások, de a vége többnyira ugyanaz. A comme il faut férj a felesége száz udvarlójától se ijed meg, de föltétlenül alapos oka van a tünődésre, a mikor ugyanaz a barátja tulságosan kezd ragaszkodni hozzá, szivesen föláldozza érte az estéjét, s a szinházba, az étterembe is elkiséri, mert, „ugyse tudna egyebet tenni az idejével“. Persze a kirándulásokon ő nagysága is résztvesz, ő nagysága, aki jókedvü lenézéssel beszél az ostoba, de jó fiuról.

Arra, hogy az összes aggasztó szimptómákat felsoroljam, valószinüleg nem reflektál a mai levél irója, – hiszen a férjek idegzete épp ugy megérzi a házaséleti változásokat, mint a leveli békáé az időjárás fordulásait. De a legtöbb férj – bár valami homályos sejtelem ott motoszkál a lelke mélyén – egyszerüen abszurdnak tartja azt a gondolatot, hogy őt a felesége -31- megcsalhatná. És ez a gondolat tényleg abszurd, még maguk az érdekelt felek: az asszonyok előtt is. De istenem, hát van-e édesebb és pikánsabb élvezet, mint egy abszurdumot megvalósitani?

Egy derék, komoly és szimpatikus fiatal ember szerelmes egy bájos, fiatal leányba. A leány viszonozza az érzelmeit: neki is fölragyognak a szemei, ha véletlenül összetalálkoznak valahol. A férfinak jó állása van, évek óta sokat keres, nincs tehát semmi kétség az iránt, hogy a leendő családját tisztsségesen eltarthatja. A leány jómódu szülők gyermeke; az apa is, a biztositó társaság is csinos összeget fog kifizetni annak a szerencsés urnak, akivel majd az anyakönyvvezető előtt megjelenik. Mindketten szépek, egészségesek, jókedvüek. A leány szülei is, a férfi szülei is örömmel látnák, ha a kedves vonzalomból örökös frigykötés lenne. Szóval: minden kellék megvan ahhoz, hogy egy boldog, példaszerü, harmonikus házasság keletkezzék.

És ime, ahelyett, hogy a jegyváltás expressz uton megtörténnék, a fiatal ur aggódó arccal ül le az iróasztalához, s hosszu, töprenkedő levelet ir nekem, az ismeretlen, vén globetrotternek, s a levélben szinte esdeklően arra kér: adjak neki, az isten szerelmére, lelkiismeretes tanácsot arra nézve, vajjon ezt a bájos, kékszemü, -32- barnahaju gyermeket csakugyan elveheti-e feleségül? És minden egyes sorából az látszik, hogy komoly és izgatott lelki tusák előzték meg ennek a furcsa levélnek az elküldését…

Miért ez az érthetetlen aggódás? Nem azt kell-e hinnünk, hogy ennek a fiatal urnak a nagy boldogság hirtelen megzavarta az eszét?

Nem. A töprenkedésnek megvan az alapja. Száz házasulandó férfi közül legalább kilencven szakasztottan ugy cselekednék, mint ez az én különös levelezőm.

A leánynak ugyanis, akiben minden kellék megvan ahhoz, hogy egy derék embert magába bolonditson, nemcsak apja van, hanem anyja is. Még pedig olyan anyja, aki ma is a legszebb asszonyok egyike. Harminchét éves, de nem igen látszik többnek harminckettőnél. Karcsu és mégis telt, csillogó szemü, csábitó, szép asszony. És ezenkivül pikáns, jókedvü és jólelkü asszony is. Már menyecske korában is szivesen vette, ha udvaroltak neki és még ma se érezné jól magát, ha nem venné körül az udvarlók és a bámulók serege. A kis városban hire van a kacérságának; és a rossz nyelvek azt beszélik, hogy nem igen elégszik meg az elméleti kacérsággal. Több olyan urról beszéltek, akik szerencsével udvaroltak neki. A szép asszony gyakran fölrándul Budapestre, s ilyenkor az aranyifjuság egyik-másik tagja is eltünik néhány napra a kisvárosból. Ezt mindenki tudja, beszéli, terjeszti, csupán a férj nem -33- vesz róla tudomást. A férj szorgalmasan dolgozik reggeltől estig a hivatalában, s nagyon boldog, mikor a feleségének egy-egy szenzációs uj toilletje a fővárosból megérkezik. A pletykák nem érdeklik, talán nem is hisz bennük. Pedig aligha lehet rideg ember, hiszen a kis leányával bizalmasan összebujva szokott sétálgatni esténkint a kisváros korzóján.

„Tisztelt uram, ön azt mondja, hogy öreg, tapasztalt és világlátott ember, aki mindenütt járt, mindent megfigyelt és az a szenvedélye, hogy a lelki problémákkal foglalkozzék. Bizalommal és szeretettel fordulok tehát önhöz azzal a kérdéssel: vajjon elvehetem-e feleségül ennek a léha és haszontalan asszonynak a leányát? Nem kell-e attól tartanom, hogy a szerény és egyszerü gyermekben is az édesanyja nyughatatlan vére lobog? Ki biztosit róla, hogy nem egy kacér, rossz és felületes asszony fog kigubózkodni ebből a finom és ártatlan kisleányból? Hiszen a közvélemény is azt mondja, hogy az ilyen lépés előtt az édesanyát kell megnézni… Mindenre kérem, adjon nekem valami jó tanácsot, mert a magam temperamentumát ismerve, bizonyos vagyok benne, hogy borzasztó katasztrófa -34- lenne abból, ha az én feleségem is olyan asszonynyá lenne, amilyen az édesanyja.“

Kedves, ismeretlen barátom, aki e percben valószinüleg dobogó szivvel és sötét kétségekkel a lelkében kóborol egy vidéki ház ablaka alatt, – melyen belül a szép mama talán éppen a legfrissebb udvarlójával flirtel – én értem, nagyon is értem azokat a motivumokat, melyek önt arra birhatták, hogy hozzám forduljon… Nem ön az első és nem ön az egyetlen, aki ebben a csunya és embertelen babonában hisz… Az átöröklésről annyit beszélnek a mi korunkban, hogy nem csoda, ha valaki e jelszó örve alatt egy szegény és ártatlan gyermeket ilyen kegyetlenül meggyanusit… Örülök, hogy hozzám fordult, mert igy elmondhatom önnek, hogy amit gondol, az érthetetlen barbárság. Hosszu bolyongásaim közben mindig ugy láttam, hogy a rossz és erkölcstelen anyáknak éppen felnőtt leányaik, a szerencsétlen kis mártirok, a legszigorubb kritikusai… Az ő gyermekszivük mindig megérzi, hogy az a lény, akit legjobban kellene tisztelniök a világon, a romlottság és alávalóság utját járja… Nézze meg a serdülő leányt, akinek anyja a korrektség ösvényéről letért: valamennyi szinte beteges ragaszkodással csügg a szomoru és hallgatag férfiun: az édesapján… Ezek a sajnálatraméltó gyermekek nem a léhaságot viszik magukkal abba az uj világba, ahova a szerelmesük elvezeti őket, hanem a természetes undorodást mindattól, ami piszkos, alávaló -35- és erkölcstelen… Csupán a férjtől függ, hogy ez az uj világ mindazért a sok fájdalomért kárpótolja őket, amit gyermekszivük mélyében oly sokáig és oly mérhetetlen kínok közt rejtegettek…

Ha ön becsületes és jó ember – és a levele után itélve, bizonyosan az – akkor gondolkodás nélkül megkéri annak az édes kis teremtésnek a kezét és a lehető legrövidebb idő alatt kiragadja abból a milieuből, melybe egy gonosz és mostoha véletlen helyezte…

Az eset, amelyről egyik, ma hozzám intézett levélben szó van, egyáltalában nem tartozik a rendkivüliek közé, de mivel a tipust, amelyik ennek a vidéki kis regénynek a hőse, még nem méltányolták eléggé, szivesen megállok mellette egy pillanatra. Érdemes, mert a férfiaknak ez a fajtája épp ugy feltalálható a legkisebb pusztai tanyán, mint a budapesti kávéházakban.

Aki a mai levélben szerepel, az nagyon csinos és szeretetreméltó fiu. Jól öltözködik, elolvassa az ujságok művészi és irodalmi rovatát, elmésen cseveg s kitünően tud beszélni az asszonyok nyelvén. Azok közé a férfiak közé tartozik, akiket a francia homme à femmes-oknak nevez. Az az élet-eleme, ha leányok és férjes nők társaságában lehet. Udvarol, tréfál, ezer apró szolgálatot tesz, szóval: kellemes, szinte nélkülözhetetlen ember. És -36- mégis: egyike a legveszedelmesebb kalandoroknak, a mint a következőkből kitetszik.

Egy fiatal ur – irja a levél, melyről föntebb szólottam – naponként eljár egy uri házba, ahol csinos, felnőtt leány van. Majdnem mindennap ott iszsza meg a teáját, de néha ebédre és vacsorára is ott tartják. A szülők azon a véleményen vannak, hogy a kedves, fiatal ember a felnőtt kisasszony kezére pályázik. És mivel jó és biztos állása van, s a leány is láthatólag rokonszenvez vele, a mama nagyon szivesen venné, ha az elmés causeurt hamarosan a vejének mondhatná. De mulik az idő, fogy a tea és a sandwich, a fiatal ur azonban nem nyilatkozik érdemlegesen. Végre a gondos anya megkérdezi a leányát:

– Arról, hogy feleségül akar venni, még nem szólott. De minden jel arra mutat, hogy mégis csak ez a szándéka. Amikor elválunk, mindig megszoritja a kezemet, százszor elmondja, hogy szerelmes belém, s néha órákon át zaklat, vajjon én is szeretem-e? Már meg is mondtam neki, hogy szeretem, mire hálásan és elérzékenyülve szoritotta meg ujra a kezemet…

A mama megnyugszik: mi következhetik ezek után egyéb, mint hogy a fiatalember meg fogja kérni a lánya kezét? De nem kéri, hónapok mulva se kéri, bár naponkint -37- ott van a házukban, s épp oly meleg pillantásokat vált a szép leánynyal, mint megismerkedésük elején. Sőt azóta is mindennap megkérdezi: vajjon igazán szerelmes-e bele? És ha a fiatal teremtés egy napon kedvetlenül válaszol, hát lehorgasztott orral, láthatólag megsértődve ballag mellette a kisváros sétaterén.

Vajjon mi hát a célja ennek a furcsa fiatal urnak? – kérdezi a levél, melyet a család egy jó barátnője hozzám intéz.

Meg fogom mondani, hogy mi a célja, s egyuttal bemutatom azt a tipust, melyből ez a szentimentális, de fölöttébb óvatos lovag kikerült.

Kegyed, asszonyom, bizonyosan meg fog érteni engem. Hiszen ennek a tipusnak az asszonyok között aránytalanul több a tagja, mint a férfiak között.

Nincs kétségem benne, hogy Kegyed a mintafeleségek példaképe. De gondoljon csak vissza arra az időre, amikor még fiatal, jókedvü és pajkos volt (most már, a levele szerint, fehér a haja), vajjon nem szerzett-e örömet és mulatságot Kegyednek, mikor azt látta, hogy egyik udvarlóját magába bolonditotta? Biztos vagyok benne, hogy még gondolatban se volt hütlen az urához, de hiuságának mód fölött jól esett, hogy hódolói serege megszaporodott. Ne szégyenkezzék, ne mondjon ellent; a legbecsületesebb asszony se haragszik meg érte, ha azt látja, hogy valakiben szerelmet ébresztett. -38-

A férfiak, legalább régente, nem elégedtek meg ezzel az elméleti diadallal. Ők vagy mindent akartak, vagy semmit. Nem arra a tudatra pályáztak, hogy egy szép teremtést meghóditottak, hanem arra a gyönyörü és mámoritó pillanatra, amikor egy bájos nő szerelmesen a nyakukba borul.

Manapság – hihetetlen és mégis ugy van – mindjobban megszaporodik ama férfiak száma, akik izgalmas sportnak tekintik, hogy a szerelmi vallomásokat rakásra gyüjtsék. Ezeknek elég, ha a kiszemelt áldozat pirulva beismeri, hogy szereti őket. Az asszonytól kicsikarják a légyottot, amelyre nem mennek el; a lányt magukba bolonditják, de nem veszik el feleségül. Szóval: azokra az előkelő rókavadászokra hasonlitanak, akik tüskön-bokron át kergetik a szerencsétlen állatot, de ha elérik, nyugodtan visszafordulnak, mert nekik nem a róka kell, hanem a diadaluk és ügyességük tudata.

Ebből a tipusból való a Kegyed fiatal gavallérja, asszonyom. Az ő hiuságát tökéletesen kielégiti, ha egy szép leány a kézszoritását viszonozza, s dobogó szivvel sugja a fülébe, hogy mindörökre szeretni fogja. Ez gyönyörü, izgalmas és édes érzés, mely bőven megéri a run fáradságát. A légyott (ha férjes asszonyokról lenne szó) már azzal a veszedelemmel járna, hogy egy vérszomjas férj is feltünhetne a látóhatáron; a házasság (ha leány van a játékban) azzal, hogy az embernek egy egész, -39- hosszu életre le kellene mondania a függetlenségéről és a szabadságáról. De a szerelmi vallomás kicsikarása olyan sport, melynek nincsenek kockázatai és következései…

Kegyed azt hiszi, hogy csupán a perverz gondolkodásu férfiak találhatnak örömet ebben a módszerben? Én azon a véleményen vagyok, hogy a hiuságnak is lehet olyan fokozata, mely a perverzitással határos.

Kedves atyámfia, aki egyéb dolgod hijján azt a kérdést intézed hozzám, hogy mikép lehet kikurálni rettenetes bajából a hallgató asszonyt, hidd meg nekem, hogy a te problémádhoz képest a földkerekség minden problémája ártatlan gyermekmese, nem véve ki még a kormányozható léghajó kérdését se, amit különben – naponként olvashatod az ujságokban – ma már kényük-kedvük szerint oldogatnak a tekintetes tudós urak. Hiszen az végre is csak a technika kérdése, s a technika, istennek hála, szinte nap-nap után tökéletesedik. De a hallgató asszony betegségét nem gyógyithatja meg a legnagyobb tudomány se, mely az emberi lélek bajai ellen ép oly tehetetlen, akár a mi legnagyobb bajunk: a halál ellen. Ezredévek mulva, mikor a levegőben talán már gyönyörü pályaudvarok lesznek a gyors- és az expressz-léghajók számára, s amikor a tifuszt, -40- a tuberkulózist, a rákot s a többi nyavalyát egy éjszakán át kifujják az emberi szervezetből, még mindig seregestül fognak élni a földön a hallgató asszonyok, akik a férjük életét tiz-tizenöt évecskével megröviditik.

Az olvasó előtt, aki ismeri – a saját tapasztalásából ismeri – a házsártos, nyelvelő és veszekedő asszonyt, talán meg kell magyaráznom néhány szóval, hogy te, tisztelt atyámfia, mit is értesz voltaképen a hallgató asszony elnevezése alatt? Röviden kijelenthetem, hogy a hallgató asszony a házsártos asszony ellentéte. Vagyis: nem veszekszik, nem csapja a földhöz az ártatlan teáscsészéket, nem karmolja ki első felháborodásában az ura szemét, nem használ testi erőszakot a konyhapénzeket sikkasztó Julcsa ellen, hanem konokul, rémületesen és ijesztő következetességgel hallgat. Ugyebár azt hihetnéd, hogy ez az asszony az ideálja a jó és kellemes feleségnek? De te, oh nyájas olvasóm, nem hiszed ezt, mert a magad szomoru tapasztalásából jól tudod, hogy a lármázó és pörlekedő asszonynál, akinek házához képest a hajmáskéri tüzérségi hadgyakorlat szinhelye egyszerü trappista kolostor, csak egyetlen borzalmasabb tipus van a világon: az a feleség, aki napokon át se nyitja fel rózsapiros ajkacskáit. A lárma ellen még találhat fegyvert az a férj, aki nem ijed meg a saját maga árnyékától; hiszen istennek hála, még vannak kaszinók és kávéházak, ahová az ember a családi viharok elől elmenekülhet. Tapasztalt gourmandok -41- szerint kevés nagyobb élvezet van a világon, mint az az alsós-partie, melyet a békés tüzhelyünk mellett lejátszódott nagy jelenet után játszunk a kávéház zöld asztalánál. Mert vagy nyerünk, s akkor a sors kedvezésében találunk kárpótlást magánéletünk kellemetlenségeiért cserében, vagy vesztünk, s ekkor megvigasztal bennünket az a tudat, hogy nemcsak a magunk, de kedves nőnk őnagysága vagyonából is elpocsékoltunk valamicskét. Ám hogy rohanjunk el hazulról, mikor a hatásos távozást nem alapozza meg előbb a haragos feleség patáliája? A lárma ellen ezer módunk van a védekezésre, de hogyan védekezzünk a konok hallgatás ellen, amelylyel imádott feleségünk az idegeinket kínpadra fesziti? A veszekedést könnyü kiparirozni a viszontveszekedéssel, de a hallgatás ellen a viszonthallgatás semmit se használ, mert mit ér az erkölcsi elégtétel, ha az ember belsőleg megpukkad?

Nekem, tisztelt atyámfia, régi és szent meggyőződésem, hogy kiváló irótársam, az öreg Dante, aki oly megrázó szinekkel tárja elénk a pokolban kinálkozó gyötrelmeket, nagy és értékes mulasztást követett el, a mikor irásművének félelmetes alakjai közül a hallgató – vagyis budapesti idioma szerint: truccoló – asszonyt kifelejtette. Mert abba a gondolatba, hogy forró olajban kell főnöm potom tiz-huszezer esztendeig, még csak meg tudok nyugodni valahogy; de ha elgondolom, hogy tulvilági büntetésemképpen kétszáz truccoló asszony -42- közt kell majd vezekelnem, hát már most is hidegség fut át a hátam közepén, s kijelentem, hogy inkább ebben a földi siralomvölgyében maradok még akár százötven évig is, semhogy az élet izgalmait a halál nyugalmával fölcseréljem. Nem kell bizonyitgatnom, hogy az ember türelmetlenül várja azt a pillanatot, amikor a földi életet a tulvilág kellemességeivel fölcserélheti, de én – akár hiszik, akár nem – inkább meg se halnék, semhogy a hallgató asszonyok között kelljen a pokol borzalmait megizlelnem.

Az Ön naiv és gyermeki lelkére vall, kedves barátom, hogy a kedves neje kikurálása ügyében tanácsot kér tőlem. Ha éppen ragaszkodik hozzá, készséggel a rendelkezésére állok, minden bonyolultabb esetben: megmondom, hogyan menekülhet meg a tigristől, ha véletlenül a sivatag közepén összetalálkozik vele, felvilágositom, hogyan ugorhat ki ügyesen a töltésről lezuhanó gyorsvonatból, biztos szert ajánlhatok a skorbut és a lépfene ellen, – de a truccoló asszony betegségére a földi életem eddigi nyolcvan esztendeje alatt még, fájdalom, nem találtam meg az orvosságot. Ez nem is betegség, hanem sorscsapás. Az ember épp ugy belenyugszik, mint abba, hogy néha a föld megremeg és hogy a tüzhányó kitör és eget kér. Okosabbat, mint ha belenyugszik, ugyse tehet. -43-

A minap egy elkeseredett férj bevádolta előttem a feleségét, még pedig nem azért, mintha az asszony kokett, pazarló, vagy hűtelen lenne, hanem abból a különös okból, hogy őnagysága rendszeres könyvet vezet a kiadásairól és bevételeiről. Persze a dolognak vannak némi bonyodalmai, mert annyira még egy férj se lehet bolond, hogy ezt a szokást csak ugy egyszerüen inkriminálja. A baj ott van, hogy a szép asszony este, vacsora után, bibelődik a könyveivel, s akkor veszi elő a tollat és a tintát, mikor a szobaleány már végzett az asztalbontással. A férj, aki szorgalmasan dolgozó hivatalnok, s este többnyire elálmosodik, nem győzi bevárni a könyvvezetés végét, hanem néhány elkeseredett ásitás után nyugalomra tér, s mire a felesége őnagysága lefekszik, már javában az igazak álmát aluszsza.

– Hát kérem, – irta a derék ember felháborodva, – azért házasodtam én meg, azért vettem el olyan asszonyt, akiért minden barátom irigyel, hogy a feleségem minden este a főkönyvvel meg a strazzával bibelődjék? Tisztelt kádi, nem tudom hány esztendős Ön, de biztositom róla, Ön is elvesztené a hidegvérét, ha egy szerelmes feleség helyett egy pedáns könyvvezető hölgygyel ülne minden áldott estén az asztal mellett…

Nem akarok most a szóban forgó esettel foglalkozni (mert az még vita tárgya se lehet, hogy ez a -44- bájos, fiatal asszony helytelenül cselekszik, mikor vacsora után a könyveit dédelgeti az ura helyett) de általánosságban – mivel már különben is többen megkérdezték e felől a véleményemet – készséggel válaszolok arra a kérdésre: vajjon a korrekt háziasszony qualifikációjába szigoruan beletartozik-e az is, hogy rendszeres könyvet vezessen a kiadásairól és a bevételeiről s nem egy parányi smokkság-e, ha egy szép, fiatal hölgy ilyen pedáns és unalmas munkával foglalkozik?

A kérdést – ha igazságosak akarunk lenni – épp oly kevéssé szabad eldöntenünk a felsőbb leányiskolák szempontjából, mint a gunyolódó és indolens férjek felfogása szerint. A leányiskolákban arra tanitják a növendékeket, hogy a könyvvezetés elengedhetetlen kellék minden háztartásban, melynek épp ugy szüksége van a maga rendszeres budgetjére, akár egy kereskedő cégnek, egy részvénytársaságnak, vagy magának a mindenható államnak. A férjek ellenben (már t. i. azok, akik minden nemes eszmét kigunyolnak) cinikus vállvonogatással nézik a könyvei fölött görnyedő, fiatal teremtést s ahelyett, hogy elismerőleg a keblükre ölelnék, bizonyos felsőbbséges lenézéssel igy szólanak hozzá:

– Édes szivem, ugyan miért rontod a szemedet az efféle fölösleges munkával? Az asszonyokat arra teremtette a jó istenke, hogy paradicsommá tegyék ezt -45- a nyomorult, földi létet, – ehhez pedig sem dupla könyvvezetés, sem nyers mérleg nem szükséges. A fődolog az, hogy a konyhapénzedből elsejéig kijöjj, – hogy aztán mire költekeztél hónap közben, az már bizony isten, mellékes dolog.

Vajjon melyik a helyes a két különböző felfogás közül? Én azt hiszem, feltétlenül a leányiskoláké. Első sorban azért, mert a legtöbb család anyagi viszonyait a háztartás budgetje dönti el, hiszen – mindig középsorsu, polgári családokról beszélünk s nem milliós részvénytársaságok vezérigazgatóiról – a férj keresetének legnagyobb részét direkte a háztartás emészti fel. Miért lenne hát fölösleges munka, hogy ez a budget épp oly világossá, meggondolttá és reálissá tétessék, akár egy tisztességes kereskedő-cégé? A magánember jövedelmének bölcs beosztása legalább is oly fontos kellék magára az illető magánemberre, mint a bankjövedelmek beosztása egy gazdag és előkelő részvénytársaságra. Nekem az a meggyőződésem, hogy a család vagyonosodása, vagy anyagi lezüllése, többnyire a feleség gazdálkodásától függ, s igazán nagy könnyelmüség kell hozzá, hogy a háztartás költségvetésének megállapitását és ellenőrzését vállvonogató nembánomsággal intézzük el. De van egy második szempont is, mely szintén nyom valamicskét a latban: az, hogy a könyveivel bibelődő, komoly és lelkiismeretes feleség aligha fog olyan léhaságokra gondolni, mint az a csillogó, -46- felületes, pénzfecsérlő teremtés, aki a verébfejecskéjével egyáltalában meg se tudja érteni: micsoda nagy és kinos küzdelmekbe kerül manapság, hogy a férj tisztességgel és becsülettel gondoskodhassék a családja szükségletei felől. A könyvvezető asszony bizonyosan a fogához ver minden nikkel-huszfillérest, mielőtt könnyelmüen kiadná, de persze csak akkor, ha ez a bájos pedantéria a vérében van, s nem csupán ideig-óráig, a házassága legelső hónapjaiban foglalkozik, affektálásból, a háztartási könyvével.

Egy fiatal, még majdnem mézeshetes asszony e héten összeveszett az urával, s most megtört szivvel fordul hozzám, a bölcs és jószivü öreghez, hogy ügyében expressz uton igazságot szolgáltassak, mert különben annyira elbusulja magát, hogy még a reggeli tisztogatást is el fogja hanyagolni, ami – lássák be, t. felebarátaim! – mégis csak a legnagyobb dolog a világon. Arról van szó, hogy az ifju párhoz a minap egész sereg látogató érkezett, sok férfi és egy asszony is, s ezek a látogatók azzal töltötték el az időt, hogy ebédutántól késő estig kártyáztak. A ház urnője egy darabig ott tett-vett a kártyázók háta mögött, de mivel ő szegény nem tudja megkülönböztetni a makk felsőt a piros nyolcastól, hát végre is megunta a mulatságot, -47- s csöndesen félrevonult valami sarokba, nehogy a vendégei mulatságát zavarja. A kis menyecske azt hitte, hogy helyesen cselekszik, pedig ugy látszik, valami szörnyü dolgot müvelt, legalább az ura, mikor a látogatók végre késő este eltávoztak, keserü szemrehányásokat tett neki, hogy udvariatlanul és illetlenül viselkedett.

– De hiszen én nem értek a kártyázáshoz, – mondta a fiatal asszony könyezve.

– Elég hiba, hogy nem értesz hozzá, – szólott haragosan. – Az édes anyád megtanithatott volna rá, mert neki, amilyen öreg, már tudnia kellene, hogy manapság minden társaságbeli asszony kártyázik. De ha már ugy elhanyagolták a nevelésedet, legalább annyi belátásod lehetne, hogy ne kuksolj egy sarokban, mintha az orrod vére folyna… A vendégek teljes joggal ostobának tarthatnak, s elképzelheted, hogy ez nekem egyáltalában nem kellemes…

A nagyságos ur e kis monológ után elvonult a kaszinóba, a menyecske pedig gyászbaborult szivvel ült le az éjjeli szekrény elé, hogy előttem e tengernyi bánatát kiöntse… Csakugyan igaz-e, – kérdi tőlem – hogy az édes anyja oly szörnyüségeset hibázott, mikor a kártyázásra elfeledte megtanitani? Tarthatja-e ő magát tovább is intelligens női lénynek, amikor -48- most ilyen szégyenszemre kitudódott, hogy a tercet nem tudja megkülönböztetni a bélakasszától? És mit kell tennie, hogy a haragos uracskáját kiengesztelje, amiért a vendégek előtt a szegény embert ilyen sulyosan kompromittálta?

Kedves kis nagyságos asszonyom, Kegyed nem hiába fordult hozzám a panaszával, mert én olyan tanácsot fogok adni, hogy az egész életében hálás lesz érte. A sikerért én becsületszóra garanciát vállalok, csak azt az egyet kötöm ki, hogy pontosan az előirásom szerint viselkedjék.

Tehát hallgasson ide: Kegyed holnap délben, amikor a szegény, kompromittált férje zord arccal helyet foglal az asztalnál, hogy a levesét elköltse, nyugodtan oda fog állni elébe és igy szól hozzá:

– Édes fiam, tedd le most egy pillanatra a kanalat, mert amit mondani fogok, az egy csöppet se tréfaság. Te a minap ostobának neveztél engem, mert az édes anyám nem tanitott meg a kártyázásra. Vedd tudomásul kedves barátom, hogy gonoszabb ostobaságot még soha se mondott senki, mint amilyet te mondtál a fiatal és ártatlan feleségednek. Engem az édes anyám nem kártyapartnernek nevelt, mert ha kártyapartnerre volt szükséged, akkor mentél volna el háztüznézni a legelső budapesti kávéházba. És én magam se pályázom arra, hogy a makk felsőt meg tudjam különböztetni a piros nyolcastól, mert én nem azt fogadtam -49- meg az anyakönyvvezető előtt, hogy jó angén- vagy alsós-játékos leszek, hanem azt, hogy hüséges, jólelkü, együttérző társa leszek az uramnak. Ha van olyan asszony, aki a kártyázásban örömet talál, hát lelke rajta; én tőlem akár azt is megteheti, hogy karambolt játszik egy nyilvános kávéházban. De én sem kártyázni nem fogok, sem azt meg nem türöm, hogy a boldog házi tüzhelyemet kávéházzá degradálják. Nem mondom, hogy néha, egy-egy téli estén, a jó pajtásaiddal itthon is nem játszhatsz egy-egy kedélyes partiet; de délután, asszonyok között, ezt a léha mulatságot egyáltalában nem engedem meg. És még csak pajtáskodni se fogok az olyan asszonyokkal, akik illetlenül kártyát vesznek a kezükbe, amikor én, a ház urnője, nem értek ehhez a tudományhoz. Azt hiszem, megértetted, amit mondtam, mert meglehetős világosan beszéltem. És most, ha ugy tetszik édes fiam, hát tovább kanalazhatod a levesedet.

Mondja el ezt, az én felelősségemre, a kompromittált urának s én ezennel jót állok róla, hogy a kis prédikáció nem fog válópörrel végződni. Sőt nagyon tévednék, ha a kedves férje nem egy bünbánó, szégyenkező kézcsókkal felelne erre a jogos és önérzetes beszédre. -50-

Az a probléma, hogy a hires emberek miért imponálnak az egész világnak, csupán a tulajdon feleségüknek nem: igazság szerint nem is mondható problémának. Annyira természetes dolog ez, hogy a legkisebb fejtörés nélkül is rá lehet jönni a megoldására. Az igazán nagy ember ugyanis még a feleségének is imponálna; de hol a földkerekségén az a férfi, aki a felesége szemében is nagy maradna?

Kérem, tessék csak megvizsgálni annak a fiatal leánynak a lelki állapotát, aki egy hires celebritáshoz megy felségül.

A közönséges ember abban a kellemes helyzetben van, hogy többnyire olyannak nézik, mint amilyen. A kereskedőről, az orvosról, az ügyvédről, a tanárról még a legnaivabb lány is el tudja képzelni, hogy meg vannak benne mindazok az emberi gyöngeségek, melyeket családja férfitagjainál annyiszor látott. Kivételes lénynek az ilyen józan kenyérkeresőt még a legálmodozóbb leány se látja; nem csalódik tehát, s nem kell lemondania az illuzióról, amikor szive bálványa, hat hónapi házasság után, egyszer-másszor akut idegrohamokat kap. De az a fiatal hölgy, aki egy iróhoz, festőhöz, szobrászhoz, vagy zeneszerzőhöz megy feleségül, vagy az a férfi, aki a szinpad egy tündöklő starját vezeti az oltár elé, abban a szent hitben távozik -51- el a szerelmesével az anyakönyvvezető elől, hogy egy tökéletes emberi lény karján fogja végigjárni az életét. Kell-e mondanom, hogy ez a rózsás képzelődés hova vezet? Tökéletes asszonyok és tökéletes férfiak, fájdalom, nincsenek ezen a világon, s a legnagyobb drámairóról és leggeniálisabb zeneszerzőről is nagyon hamar kitudódik, hogy a magánéletében nem tartozik a félistenek közé. Sőt: ami az idegzetét illeti, bátran fölveheti a versenyt a szanatóriumok legtörzsökösebb habituéivel is. Mi lehetne hát egyéb vége a rettentő szerelemnek, mint a leghidegebb és legjózanabb kiábrándulás?

Egy tizennyolc éves, álmodozó, szép leány könyek közt hallgat végig a szinházban egy drámát, melyet egy kitünő költő irt. Vagy: megindult szivvel olvas el egy gyönyörü novellát, mely hazai szépirodalmunk egyik kiváló oszlopának tolla alól került ki. Vagy: reszketve és boldogan élvezi azt a megragadó szimfoniát, mely egy nagystilü zeneszerző viharos lelkében született meg. Nem természetes-e, hogy a költőt, a novellairót, a komponistát hasonlithatatlanul különb férfinak tartja, mint azt a sok cinikus, hétköznapi frátert, aki banális elmésségekkel mulattatja? S nem dobog-e fel büszkén a szive, mikor ez a hires ember őt választja ki élettársául? Hiszen bolondos gyermeklelkében ugy képzeli, hogy a müvész mindörökre ki fogja őt ragadni a hétköznapiság hullámai közül – s ugyan, hol az a -52- fiatal lány a világon, akit meg ne inditana és el ne érzékenyitene az a remény, hogy egy müvész álomképe és kedvese lehet?

A menyasszonyság sejtelmesen boldog óráit azonban fájdalom, nagyon hamar fölváltja a házasélet rideg és hétköznapi prózája. A geniális drámairó veszett sakálként ordit, ha a gallér-állománya véletlenül kifogy, a novellistának lefoglalják a fizetését egy rendezetlen váltótartozás következtében, s a fjordok hangulatában tobzódó zeneszerző becsületsértő kifejezésekkel illeti a szakácsnét, ha a levesben főtt marhahus nem olyan puha, mint a piritott libamáj. A drámairónak, a novellistának, a zeneszerzőnek is kétségtelenül igaza van, de istenem: nem borzasztó és fölháboritó tudat-e mégis, hogy az az ember, aki a holt királyok tragédiáját szedi versekbe, a sápadt holdvilág miszticizmusáról mond édes és hátborzongató meséket, s a dal szárnyán messze felülemelkedik a föld piszkos párakörén, egy kirojtolt gallér, egy szövetkezeti tartozás, vagy egy darab kevésbé sikerült marhahus miatt épp ugy lármázzék és dühöngjön, akár egy Rákóczi-uti cipőkereskedő? A fiatal asszony ámulva és megdöbbenve nézi a borzalmas jelenetet s álmait siratva, igy szól magában, mikor az ebédlőben egyedül marad:

– Hiszen az uram épp olyan közönséges ember, akár Vermes ur, vagy Radó ur, akiket miatta kikosaraztam… Mi a különbség akkor a müvész és a bádogos -53- között, ha a müvész épp oly prózai legény, mint a bádogos?… Ez az ur engem csunyául felültetett, amikor a kivételes lényt játszotta előttem…

És amikor ezt gondolja, már mindörökre vége is annak a boldog álomnak, mely leányélete utolsó perceit megédesitette. Mert az ügyvédnek, a tanárnak, a kereskedőnek még a legfinomabb asszony is megbocsátja, ha néha-néha közönségessé lesz, de a müvész, ha a piedesztáljáról leszáll, már végérvényesen elveszitette a játszmát. Még a nagy Napoleon is törpévé lett a saját felesége előtt, – hogyne lenne hát törpévé az a szerencsétlen alanyi költő, aki még csak arra se képes, hogy egy rongyos csatát megnyerjen?

Hogy a müvészházasságok legnagyobb része boldogtalan, az tehát nagyon is érthető dolog. A hamisköves gyürüt – ha tisztában vagyunk az értékével – esetleg nyugodtan hordhatjuk egy életen át, de a csillogó ékszert, melyről váratlanul kitudódik, hogy silány hamisitvány, megvetéssel a sutba dobjuk.

Ha iskolakönyvek számára irnék erkölcsös olvasmányokat, akkor a kérdésre, melyet ma egy olvasónőm hozzám intéz, körülbelül ezekkel a szavakkal válaszolnék:

– Nagyságos asszonyom, Kegyednek nincs igaza, -54- amikor a szegény urától, aki nehéz munkával keresi meg a mindennapi, köritett marhahus árát, finom kalapokat, drága toiletteket és puha, karlsbadi cipőket kiván. A jó feleséget az efféle bünös hiuság nem gyötri; s inkább olcsó kartonbluzt visel, a kalapját is maga disziti, semhogy az urának gondokat és fejfájást okozzon. Hiszen a boldogság nem a drága ruhákban rejlik, hanem a lélek nemességében és harmóniájában…

Igy szólanék, ha a vallás- és közoktatásügyi miniszter azzal bizna meg, hogy egy népszerü olvasókönyvet szerkeszszek. De mivel nem a kultuszminiszter ur ő excellenciája, tehát nem a Bandika és Juliska számára irok, hanem a felnőtt asszonyok és urak számára, a válaszomat egészen máskép fogalmazom meg. Eképpen:

– Nagyságos asszonyom, Kegyednek tökéletesen igaza van, amikor a léha urától, aki kávéházakra, klubokra, szivarokra és kártyaveszteségre nem sajnálja a pénzét, azt kivánja, hogy finom kalapokban, drága toilettekben és puha, karlsbadi cipőkben járassa. Mert a feleség akármilyen jó és egyszerü is, sohase tud lemondani arról az élvezetről, hogy másoknak tetszeni akarjon. És százszor jaj neki, ha erről lemond, mert akkor egyuttal a házasélete boldogságát is kockára teszi. A férjek ugyanis, akik elvileg a takarékosság és egyszerüség barátai, hamarosan megunnák azt az angyalt, aki a lélek nemességével akarja őket megtartani a hitvesi hüség ösvényén. A legjobb férjnek is csak -55- akkor tetszik igazán a felesége, ha látja, hogy mások is osztoznak vele a szép asszony bámulatában. Az a nő, aki jól és csábitóan öltözködik, sokkal hosszabb időre bebiztositja a férjeura szerelmét, mint az, aki délután is a kopott és megkopott barket-pongyoláját viseli…

Ezek után talán fölösleges mondanom, hogy én az asszonyoktól nem követelem azt a természeti abnormitást, hogy a külsejüket elhanyagolják. Sőt: egyenesen azt mondom, hogy az okos nő mindig különben öltözködik egy fokkal, mint ahogy azt a társadalmi helyzete megengedi. És ez a nézetem nem is immorális; mert az emberi, – igazabban a férji lélek ismeretéről tanuskodik. Ismerem a saját fajtámat és igy tudom, hogy bármennyire puritánok legyünk is, nagyon hamar megunjuk a puszta lelki nemességet, s kedves nőnk ő nagyságát hasonlithatatlanul csábitóbbnak találjuk, ha nem csupán házias erényeivel, hanem bájos megjelenésével is elkápráztat bennünket.

A probléma tehát szerencsésen meg lenne oldva, ha a döntvénynyel kapcsolatban nem merülne föl egy másik, égető kérdés: honnan vegye az okos feleség azokat az összegeket, amelyekből a toilette-költségeit fedezheti? Mert a toilettek, a finom toilettek, veszettül drágák és a férjek – miért ne vallanók be magunk között? – semmitől se irtóznak annyira, mint hogy az édes és szeretett nő ruhaszámláit kifizessék. Még az is, aki nincs ráutalva a takarékosságra, akut idegrohamok -56- közt intézi el ezt a kinos és kellemetlen ügyet; hát még a megszámlált pénzből élő nyárspolgár, akinél egyenesen katasztrófaszámba megy, hogy egy nagyobb összeget egyszerre kifizessen. Hiszen már a történetirók is megállapitották, hogy a családi viharok legnagyobb részét a feleség ruhaszámlái okozzák. Az okos nő tehát kikerüli ezeket a veszedelmes szirteket s tudván, hogy a gaz férfiak csak az idegen hölgyekkel szemben gavallérok, ama bölcs pénzügyminiszterek példáját követi, akik az ugynevezett indirekt adórendszer segitségével szivják ki a vért a szegény polgárok testéből. Amit e ravasz államférfiak a szesz, a dohány, a kártya, a bélyeg utján vesznek ki a zsebünkből, azt ő nagysága, szeretett nőnk, a konyhapénz törvényes cimén szerezheti meg a legkönnyebb és a legkényelmesebb módon. Ne mondja nekem senki, hogy a férfiak a konyhapénz dolgában se bőkezüek. Igaz, hogy a legtöbben e téren is becstelenül fukarok, de mivel a sárgarépa, a kelkáposzta és a nullás liszt tekintetében még a legfurfangosabb férfiu se tartozik a kipróbált szakemberek közé, a praktikus asszony mindig talál rá módot, hogy háztartási budgetjét, drága férje lóvátételével, fölemelje. Akinek nincs pénze, az sikkaszt a konyhapénzből, – mondja egy ismeretlen bölcs, aki jól ismerte a huszadik század férjeit s bölcsen tudta, hogy a meg nem vásárolt sárgarépa néha szenzációs selyembluzokká és pompás kalapokká változik. -57- A fukar bestia legfölebb éhesen kel föl az asztal mellől, de mi ez ahhoz a másik éhséghez képest, amely a csinos, jólöltözött, elegáns felesége megpillantásakor elfogja?

Egy érdekes és sajátszerü rébusznak a megfejtéséről van szó, mely rövid szavakba foglalva ekképpen hangzik: miért rokonszenvez oly feltünően a férjes asszonyok kilencvenöt százaléka a velezből, vagy – közkedveltebb kifejezéssel élve – a pargetből készült házi pongyolával?

Ez a kérdés, igy felületesen nézve, egyszerü divatproblemának látszik, de aki a szivekbe és a vesékbe lát, jól tudja, hogy mély és fontos, lélektani motivumok rejtőznek az egyszerü velezpongyola mögött.

A rébusznak ugyanis – akármilyen különösen is hangzik ez a válasz – az a megfejtése, hogy a nagyságos asszonyokat nem igen bántja az az ambició, hogy a férjeik őket bájos és csábitó teremtéseknek tartsák. Helyesebben szólva: egyáltalában nem törődnek azzal, hogy szeretett hitestársuk azzal a pillantással nézi-e őket, ami minden szép asszonynak kijár minden jóizlésü férfiutól. A velezpongyola, ha beszélni tudna, igy szólana hozzánk:

– A férjnek az a kötelessége, hogy a háztartási -58- pénzt rendesen kiadja nekünk, hogy a házbért pontosan kifizesse a háziurnak, hogy drága, szép és elegáns toilettekről gondoskodjék, melyeket azonban csak akkor veszünk magunkra, ha idegen férfiak tünnek fel a látóhatáron. Azonfelül kötelessége, hogy a rossz ebédet jónak találja, hogy a cselédkérdések viharait elsimitsa, s hogy sündisznó módjára összekuporodjék, mikor a rendes, heti idegrohamunk meglátogat bennünket. Joga e kötelességekkel szemben mindössze annyi, hogy egyszer-másszor – ha jó hangulatban vagyunk – megcsókolhat bennünket. Arra azonban, hogy a kedvéért szépek és kedvesek igyekezzünk lenni, semmi esetre se reflektálhat, mert mi már akkor is módfelett kitüntettük őt, amikor megtiszteltük azzal, hogy feleségül mentünk hozzá. A férjünket már az esküvő előtt meghóditottuk, az esküvő után tehát azokat a férfiakat kell meghóditanunk, akik még leánykorukban nem bolondultak belénk…

Ezt mondaná a velezpongyola, ha beszélni tudna, – mert mi egyéb, más jelentősége lehetne annak a titkos ligának, melyet ez a csuf, esetlen, közönyt és hidegséget jelentő ruhadarab szimbolizál? Mi egyebet lehetne következtetni abból a furcsa, de általánosan elterjedt szokásból, hogy bájos, fiatal asszonyok is, akik a nyilvánosság előtt mindig elragadóan tökéletes full dress-ben jelennek meg, otthon, amikor nem találkoznak más férfiszemmel az urukén kivül, szándékosan és -59- bünös nemtörődömséggel elcsufitják magukat? Nem kétszer kettő négy-e, hogy a férjük hideg butordarabbá, az otthon egy szükséges kellékévé lett a szemükben, akinek a tetszése, vagy a nem tetszése, teljesen hidegen hagyja őket, épp ugy, mint valamikor az édes apjuké, a kedves, jólelkü, de minden földi szenvedelemtől megszabadult öreg emberé…

A velezpongyola, a kopott, a szinehagyott ruhadarab, melyet imádott nőink oly babonás ragaszkodással öltenek magukra a házi tüzhely magányában, kétségtelenül ennek a tébolyitóan józan felfogásnak a szimboluma, de a velezpongyolának – higyjék meg nekem – nincs igaza. A férj, bármilyen jó és nemes lélek legyen is különben, sohase fog ékeskedni azokban a polgári erényekben, melyek a szülői ház szelid patriarcháját az önök édesatyját jellemezték. Ő is szeretettel és gyöngédséggel nézi Kegyeteket, amikor, mint édes kis fészkük tündérei, fürgén, rózsás arccal végzik házi dolgaikat, de ez a szeretet és gyöngédség mérhetetlenül különbözik az apa érzéseitől, melyek tiszták, nemesek és hófehérek voltak, mint a Mont Blanc csillogó hegyorma. A férj szeretete, bármily háborgó oceán legyen is, önzetlenségben nem versenyezhet az apáéval, mert ő nemcsak a házitüzhely szelid nemtőjét látja Kegyetekben, hanem a férfi örök és izgató álmát: az asszonyt is. Az apa illuzióinak tehát még a legkopottabb velezpongyola se ártott – ő az alatt is csupán az édes kis -60- leánykája lelkét látta – de a férjet, aki nem elégszik meg a lelki szépséggel, a kijózanodásnak valami hideg szellője csapja meg, amikor szive királynője paradicsomfoltos pargetszövetbe burkolja fejedelmi termetét. És ez természetes is, hiszen ő nem csupán az együttérző pajtást keresi abban a nőben, akit oltárhoz vezetett, hanem a csábitó és kivánatos asszonyt is, aki minden asszonyok közt a legszebb és a legtökéletesebb. Mennyire kiábránditja hát, ha a drága lény piszkos és gyürődött pongyolában fogadja, holott mindazideig, amig a maga házi tüzhelyét meg nem alapitotta, sohse találkozott olyan nőkkel, akik otthon züllött pargetszövetekben sürgölődtek. Akiket addig látott, mind csipkés selyempongyolát viseltek, – illuzióinak fájdalmas és szomoru vesztét jelenti tehát, mikor épp azt látja közönségesnek és banálisnak, aki eddig mint a poézis és a finomság képviselője szerepelt féltve őrzött álmaiban.

Az asszonyoknak, akik annyira rokonszenveznek a pargetszövettel, azt ajánlom: öltsék fel ezután a hites férjük kedvéért is a legszebb pongyolájukat. Mert különben megtörténhetik, hogy a kedves férjük más, praktikusabb nőknél fogja keresni a csipkével diszitett, selyemotthonkát. -61-

Egy nő – csak nő képes az ilyesmire – azt a különös kérdést szögezi a mellemnek, hogy mi érdekel jobban a kettő közül: Bosznia-Hercegovina annektálása-e, vagy egy bájos, huszonhárom esztendős, karcsu asszony, akinek az az egyetlen ambiciója, hogy én őt szépnek és kivánatosnak találjam. Mondhatnám, hogy engem a boszniai események jobban érdekelnek – az én koromban már azt is elhiszik az emberről, – de nem akarok hazudni, hát bevallom, hogy dacára ezüstfehér szakállamnak és tiszteletreméltó, patriarchai ábrázatomnak, engem százszor, ezerszer, sőt tizezerszer jobban izgat egy édes és kacér asszony, mint a világ összes politikai eseményei.

A probléma tehát pár szóval meg lenne oldva, ha a kérdésben nem rejtőznék valami ravaszság – mert hogy a dolog nem olyan egyszerü, amilyennek látszik, azt mindenki eltalálja, aki az asszonyokat ismeri. Ő nagysága ugyanis bővebben kifejti, hogy tulajdonképpen mit akar tudni, s igy elárulhatom, hogy nem ilyen ártatlan és akadémikus jellegü elméletről van szó. A szelid kérdés mögött természetesen egy haszontalan férj rejtőzik, aki délben, mikor a hivatalából hazajön, rögtön ujságot kap a kezébe, s mohó kiváncsisággal legeli végig a politikai eseményekről szóló cikkeket és táviratokat. Este, változatosság okáért a -62- hirrovatot és a törvényszéki csarnokot olvassa, s a lapot csak akkor teszi le a kezéből, amikor a hirdetéseknek is a végükre ér. „Hát nem égbekiáltó barbárság ez? – kérdezi tőlem a szép asszony megbotránkozva. – Én egész nap a cselédekkel és a lakással bajlódom, s alig várom, hogy egy órát, vagy másfél órát az urammal tölthessek. Nem szégyellem bevallani, hogy egyenesen kacérkodom vele – a legcsábitóbb pongyolámat veszem föl, mire hazaérkezik – de hiába minden raffinéria: ezt a szörnyeteget jobban érdekli a politika, mint az én legbájosabb mosolyom. Olvas, olvas és mindegyre csak olvas, – már nem csodálnám, ha olyan tudós lenne, mint egy akadémiai rendes tag. Mondja meg kérem, mit akar ez a szamár az ujságoktól? Biztositom róla, hogy más férfi örömkönyekkel a szemében borulna a lábaimhoz, ha ennyire kelletném magamat előtte, – ez a fabábu pedig közömbösen, ásitva szól hozzám elvétve egy-két szót, hogy aztán ujra belemerüljön az unalmas és kiállhatatlan ujságjába. Nem vagyok inklinálva semmi rosszra, de ha ez igy tart tovább, bizony isten nem állok jót magamról.“

Észrevehették, hogy szivesen kokettálok e cikkekben az öregségemmel, s igy könnyü volna azt mondanom, hogy a politika is van olyan fontos, mint akármelyik szép asszony, de nem tartüffösködöm, s nem adom a kihült szivü vulkánt, hanem becsületszavamra kijelentem, hogy az az ur csakugyan nagy csacsi. Azt -63- is mondhatnám, hogy nagy szamár, de én finom ember vagyok, s tartózkodom az erősebb kifejezésektől. Mert az isten szent szerelméért, nem ostoba-e az olyan férj, aki nagyorru Ferdinánd kiáltványait olvassa, ahelyett, hogy a szép felesége karcsu derekát ölelgetné? Mindennek megvan a maga ideje – és senkise találhat kifogásolni valót abban, ha egy felnőtt férfi a közesemények iránt is érdeklődik. Ott a kaszinó és a kávéház, ahol mindenki óraszámra olvashatja az ujságokat (mert bizonyos, hogy ez az ur is jár kávéházba), sőt az estéből is marad mindenkinek annyi ideje, hogy kedvére tobzódhatik a legszenzációsabb táviratokban. De hogy egy férj, akit egy csinos asszony vár otthon, minden szabad idejét ujságolvasással töltse, ez már csakugyan barbárság. Sőt nemcsak barbárság, hanem a legsulyosabb meggondolatlanság is, mert egy fiatal teremtéstől csakugyan nem lehet azt kivánni, hogy órák hosszáig szótalan elragadtatásssal gyönyörködjék a drága férje arcvonásában. Az asszonynak is joga van hozzá, hogy a szórakozásokból kivegye a maga részét, s ha az ura nem méltatja arra, hogy foglalkozzék vele, hát végre is az idegen uraknál keres majd kárpótlást, akik egyáltalában nem csinálnak titkot belőle, hogy őt érdekesebbnek találják, mint a Balkán-kérdést. Ma még az ostoba ura kedvéért veszi föl azt az elragadó, csipkés pongyolát, de holnap már megtörténhetik, hogy a titkos látogatóját fogja elkápráztatni a csábitó selyemdress-szel. -64- Hiszen már egy ismeretlen indus bölcs is megmondta, hogy a világ minden asszonya erényes egy bizonyos időpontig: addig, amig el nem szánja magát arra, hogy az erényének bucsut mondjon.

Az uraknak tehát, akik most oly türelmetlen mohósággal olvassák ő szent apostoli királyi felségének bölcseségtől sugárzó kiáltványait, jó lesz meggondolniok, hogy politikai jártasságukat esetleg nagyon drágán kell megfizetniök. Mert még ő szent apostoli felsége, koronás királyunk se segithet többé rajtuk, ha egyszer a más kedvéért fogja fölvenni ő nagysága a csipkés pongyolát.

Kedves, nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy szeretetreméltó szavaira, melyeket tegnap egy közös barátnőnk házában hozzám intézett, itt, a nagy nyilvánosság szine előtt válaszoljak. Tegnap oly szerencsés voltam, hogy kegyeddel – akinek szépségéről már annyit hallottam – végre személyesen is megismerkedhettem s ne vegye banális bóknak, ha azt mondom, hogy amit láttam, messze felülmulta még a barátaim lelkes ditirambuszait is. Higyje meg, hogy csak az ilyen világot járt csavargó, mint én, tudja igazán méltányolni azt a budapesti asszonytipust, amelynek Kegyed egyik legragyogóbb képviselője. Napról-napra olvasunk a francia nő bájosságáról és szelleméről, az -65- angol leány karcsu termetéről és rózsás arcszinéről, – de én becsületszavamra azt mondom Kegyednek, hogy mindezek a hölgyek bizvást elbujhatnak a társaságbeli budapesti asszony előtt. Régi szakember vagyok e téren, hát ezt én nekem habozás nélkül elhiheti. Amikor Kegyed a csillár szivárványfényben sziporkázó üvegprizmái alatt, ott, abban a kedves, intim szalónban előttem állott, én, a rezignált, fehérhaju öreg, egy pillanatig ugy éreztem, mintha mindjárt sirva kellene fakadnom az örökre eltünt fiatalságom miatt. Istenem, hát hogyan is lehet élni, ha már reménységünk sincs meg többé arra, hogy az ilyen édes asszonyok, mint Kegyed, valamikor szerelmesen a nyakunkba borulnak?

Amint látja, nem azért irom ezt a levelet, hogy Kegyednek, szép barátnőm, udvariatlanságokat mondjak, – de reflektálnom kell egy tréfás megjegyzésére, amelyet tegnap, abban a jókedvü és csillogó sokaságban, nem méltányolhattam eléggé. Kegyed oly szeretetreméltó volt, hogy jóakaró elismeréssel beszélt az ujságban közzétett fecsegéseim felől s dijmentesen nekem adományozta a világ legszebb cimét, azt, hogy: az asszonyok lovagja. Hozzátehette volna, hogy a kopott és megrokkant lovagja, de Kegyed sokkal kedvesebb, semhogy a koromat is éreztette volna velem. Hiszen minden asszony született pszichologus s igy Kegyed nagyon is jól tudja, hogy hiába kacérkodunk mi, -66- vén csacsik a korunkkal, alapjában véve épp oly hiuk vagyunk még nyolcvanéves korunkban is, mint akkor, amidőn lángoló szivvel huzattuk el az ilyen szép asszonyok ablakai alatt a legszomorubb magyar nótákat. De bocsánat, nem erről akarok beszélni, hiszen ezeket az elemi dolgokat Kegyed épp oly jól tudja, mint én… Ami a tollat a kezembe adja, az egy furcsa epizód, mely akkor történt, mikor a barátnőnk selyemtapétás kis interieurjéből eltávoztunk. Kegyed kitüntetett azzal, hogy a vénasszonyos fecsegéseimet dicsérte, sőt odáig ment a jóságában, hogy az öreg embert a lovagjául fogadta s megengedte, hogy a tea után hazakisérjem. Együtt jöttünk végig a Mária Valéria-utcán és a Fürdő-utcán s a József-tér sarkán egy sajátszerü urral találkoztunk, aki Kegyednek udvariasan kezet csókolt. Az idegent, aki kopott felöltőt, gyanusan foltos fekete kalapot s züllött nyakkendőt viselt, Kegyed igy mutatta be nekem:

Kezet ráztunk, kölcsönösen örültünk a szerencsének s ekkor – hiszen Kegyed olyan pszichológus, aki kényelmesen olvas a magamfajta egyszerü ember lelkében – egyszerre csak nevetve igy szólott hozzám:

– Igen, ez az uram, aki megveti a világi hiuságokat… Ő csak akkor érzi jól magát, ha a rézkapcsos főkönyvei fölött gubbaszthat, – s még álmában -67- se jut eszébe azzal törődni, hogy a felesége közben a legveszedelmesebb udvarlókkal flirtöl…

Ezt mondta s mind a hárman nevettünk: Kegyed szivből és kissé kacéran, én némiképp zavart arccal, a kedves ura pedig azzal az ismert savanyusággal, mely a férjeket háromezer év óta jellemzi. Ezután beszéltünk még egy-két közömbös és felületes szót, együtt mentünk hármasban a Nagykorona-utcáig s ott elváltunk egymástól, azzal az igérettel, hogy én legközelebb a Kegyetek házában is tisztelkedni fogok…

Édes, nagyságos asszonyom, engedje meg nekem, hogy a megigért tisztelgés helyett, ime, egy levéllel állitsak be Kegyedhez, egy levéllel, mely talán nem lesz oly udvarias, mint amilyet tőlem teljes joggal elvárhatna…

A megjegyzésre, melyet tegnap a József-tér sarkán tett, itt az iróasztalomnál akarok válaszolni Kegyednek. Még pedig röviden, de határozottan, csak annyit, hogy: én a szegény ura iránt, aki oly szenvedélylyel gubbaszt a rézkapcsos főkönyvei fölött, mélységes részvétet éreztem…

Nézze, édes, nagyságos asszonyom, mondok Kegyednek valamit: én gyülölöm azokat a bájos és elegáns teremtéseket, akiknek a férjei kopott felöltőt és gyanusan foltos fekete kalapokat viselnek. Még pedig azért gyülölöm őket, mert szent meggyőződésem, hogy ezek nemcsak hiu és kacér teremtések – ehhez végre -68- is joguk van, – hanem rossz, szivtelen és vérszomjas kis fenevadak is. Az asszony, aki maga két-háromszáz forintos toilettekben jár, mig az ura züllött nyakkendővel botorkál mellette az utca aszaltján, körülbelül azt a rettenetes hatást teszi rám, mint a ragadozó, amely a gyöngébb állat vérét kegyetlenül és mohó élvezettel szivja mindaddig, amig az a szerencsétlen el nem pusztul…

Valamikor azt irtam egy szép asszony emlékkönyvébe: mutasd meg nekem az uradat és én megmondom, hogy ki vagy! Most oda bővitem ki az axiómámat, hogy az az asszony, akinek az ura kopott, de az udvarlója elegáns, az én szememben akkor is bukott nő, ha sohase is tudná rászánni magát arra, hogy szerelmi légyottokra siessen…

Az a felöltő, amit a Kegyed férje tegnap viselt, testvérek közt is alig érne meg öt forintot. De ez még nem lenne olyan nagy baj, mint hogy a felöltő öt gombja közül kettő – a középső kettő – hiányzott. Ezzel szemben Kegyed, édes, nagyságos asszonyom, szép és elegáns volt, mint egy francia marquisné s azt hiszem, nem tévedek, mikor azt gondolom, hogy a kalapja – fenomenálisan szép kalap volt – legalább is belekerült annyiba, mint egy sárberényi földszintes ház.

Lássa, ez az oka annak, hogy én ezt a hosszu és kellemetlen levelet megirtam.

Én a Kegyetek uri házába, bár tegnap este határozottan -69- megigértem, sohase fogok elmenni. Még pedig nem megyek el azért, mert ez a látogatás nem szerezne örömet nekem. Irtózom a vérszopóktól, még akkor is irtózom, ha ilyen bájosak és szeretetreméltóak, mint Kegyed, világszép nagyságos asszonyom…

A fiatal, mézeshetes menyecske, aki kerek tiz nappal ezelőtt távozott el az anyakönyves szine elől, két nagyon édes és nagyon forró csók között hizelkedve odaborul az ura nyakába s asszonyos kiváncsisággal igy szól hozzá:

– Drágám, ha csak egy picurkát is szeretsz, hát elmondod nekem, hogy kikkel volt viszonyod, mielőtt engem feleségül vettél!…

– Édes kis csacsim, én nemcsak egy picurkát szeretlek, hanem ugy szeretlek, hogy már a fodrászsegéd is leolvassa a nagy szerelmemet az arcomról, mikor reggelenként a bajuszomat felköti. De a kérésedet még se teljesithetem, egyrészt azért, mert nekem senkivel se volt viszonyom, mielőtt megházasodtam, másodszor, mert ha lettek is volna viszonyaim, ezt nem illetnék bevallani a tiznapos feleségem előtt…

A fiatal asszony erre még szorosabban átöleli az ura nyakát s miközben az ajkacskája, mint egy megbántott -70- bébének, félig-meddig már sirásra áll, szepegve ezt mondja:

– Ha igazán szeretnél, nem lennél ilyen gonosz és bizalmatlan hozzám… Miért ne vallhatnád be, hogy kiket csókoltál meg az esküvőd előtt?… Hiszen csak nem vagyok olyan ostoba, hogy azokra legyek féltékeny, akiket előttem szerettél… Most tudom, hogy csak engem szeretsz, – azok a többiek hát ugy sem számitanak komolyan… De ha mindent elmondanál, azzal bebizonyitanád, hogy az egész világon én vagyok neked a legkedvesebb…

Az uj férj tréfával, komoly beszéddel, majd sértődéssel akarja elütni a furcsa kivánságot, de végre is, ki az a vasember, aki egy tiznapos menyecskétől meg tudna tagadni valamit? Másnap, harmadnap, vagy negyednap – reggel, este, vagy éjszaka-e, az mellékes – a férj magához szoritja az izgatottságában kipirult asszonykát, aztán vállatvonva, nagy sóhajtások közepette, igy szól hozzá:

És ekkor őszintén – olyan őszinteséggel, amilyenre csak egy naiv és szerelmes férj képes – mindent meggyón a ragyogó szemmel figyelő menyecskének: a csinos szobalányokat, a jókedvü kis szinésznőket, az orfeumok könnyüvérü pillangóit, s a szép, kokett polgári asszonyokat, akik garçonkorának egyedülvalóságában -71- megvigasztalták… Valamennyit felsorolja, egész a legutolsóig, akinek közvetetlen az eljegyzése előtt nyomta a végső csókot a sima, hófehér vállára…

– De most már elég a bolondságokból, – mondja röstelkedve, mikor az asszony még ujabb, kiváncsi kérdésekkel akarja ostromolni…

A dolog ezzel rendben van, a mézeshetek tovább folynak, a kis házastárs mindjobban tökéletesedik, a férj gyöngéd, az asszony szerelmes s egyszer – a turbékolások rózsaszinü korszaka még javában tart – elérkezik a szomoru időpont, mikor a társadalomnak is meg kell adni a magáét… Vagyis: meg kell kezdeni az etikettszerü látogatásokat, mert a kis városban az ilyesmit sokkal szigorubban veszik, mint itt Budapesten… A menyecske tehát előkésziti a legszebb selyemruháját, a férj kivasaltatja a redingot-ját, s egy este, nagyot sóhajtva, összeállitják ama családok névsorát, akiknél az ilyen fészekrakóknak jelentkezniök kell… És akkor váratlan dolog történik: az egyik névnél a fiatal asszony hirtelen megrázza a szőkefürtös fejecskéjét, s röviden, de határozottan ezt mondja:

– Azért, mert az a hölgy legénykorodban a szeretőd volt. Magad vallottad be, hogy csak közvetetlen -72- az eljegyzésünk előtt szünt meg köztetek a szerelmi viszony. Azt hiszem, hogy nem kivánhatod hát tőlem, hogy ezzel a nővel szemben kedves és udvarias legyek…

– De, drágám, hiszen magad mondtad, hogy nem vagy féltékeny a multamra… Gondold meg, hogy az ilyen kisvárosban a legnagyobb mértékben gyanus lenne, ha egy uriasszonyt negligálnánk… Még a férjnek is jogosan feltünnék ez az illetlenség… És ezenfelül: a család előkelő és befolyásos, s egyszerüen tönkretenném az exisztenciámat, ha ilyen neveletlenül viselkedném… Ne légy hát csacsi, kis fiam, hanem szánd el magad szépen erre a tizperces látogatásra…

– Akármi történik is, de ahhoz a nőhöz én nem megyek… Még ha elválsz tőlem, akkor se megyek… Elájulnék izgatottságomban, ha ott ülnék szemtől-szemben egy olyan asszonynyal, akiről tudom, hogy épp ugy csókolt, mint én…

A férj még egyszer kapacitálni akarja a bolond kis teremtést, de hiába minden: az asszony kijelenti, hogy ott semmi szin alatt se vizitel… És most ugy áll a dolog, hogy botrány, még pedig csinos botrány készül abban a pletykázó kisvárosban…

„Bölcs kádi, – irja most a férj, aki ugyancsak -73- kinos helyzetbe jutott – engedd meg, hogy mi, két bolondok, ezennel odajáruljunk a szőnyeged elé, melyen pipázva, filozófus nyugalommal osztogatod az igazságot, s alázatos szivvel arra kérjünk: mondd meg, hogy melyikünk cselekszik helyesen? Én-e, aki mindenáron el akarom vinni a feleségemet az egykori kedvesem házába, avagy a feleségem-e, aki hallani se akar affelől, hogy azzal a hölgygyel, akárcsak tiz percre is, összetalálkozzék.“

Gyermekeim, a kérdés nem nagyon könnyü, s bizony, egy-kétszer végig kell simitanom hófehér szakállamat, hogy a kellő megoldással szolgálhassak nektek, de azért mégis megpróbálom, hogy itéletet tegyek köztetek. Járuljatok csak ide szépen a szőnyegem elé, s hallgassátok meg lehajtott fővel a következőket:

– Te, édes fiam, oktalanul és meggondolás nélkül cselekedtél, mikor annak a hizelkedő kis cicának a duruzsolására a legbelsőbb titkaidat is elárultad. Akárhogy is szereted a feleségedet, meg kellett volna fontolnod, hogy az asszony akkor se hall szivesen a vetélytársairól, mikor azok már visszavonhatatlanul és végérvényesen bevándoroltak a mult idők ködébe… És meg kellett volna fontolnod azt is, hogy nem a nagy metropolisok háztengerében élsz, hanem egy kicsike városban, ahol mindenki mindenkinek a szomszédja… Nem tudhattad-e előre, hogy ez a találkozás kikerülhetetlen?… Gyönge és együgyü voltál, édes fiam, s -74- bizony alaposan rászolgáltál, hogy a sors egy kicsit megcibáljon a könnyelmüségedért…

– Neked, édes lányom, feltétlenül igazad van, amikor attól a kellemetlen látogatástól huzódozol… Igazad van és mégse cselekszel helyesen, amikor az igazadból tőkét kovácsolsz… Ha ezt tennéd, csaló és szédelgő lennél, mert akkor, azon a nevezetes éjszakán, ugyancsak tiltakoztál az ellen, hogy a multakra féltékeny vagy. Hiszen ugyis tudom, hogy nem meggyőződésből okozol nehézséget az uradnak, aki őszinteségében ugy vallott, mint a parancsolat. Ha tudod, hogy csak téged szeret, miért félsz attól a találkozástól? A mult miatt?… Hát mutasd meg nekem azt a férfiut a föld kerekségén, aki ilyen vagy még zajosabb mult nélkül lép az anyakönyves hivatalába! Édes lányom, az öreg kádi azt parancsolja neked, hogy habozás nélkül vedd magadra azt a hires selyemruhát, s meg se állj addig az emeletes házig, ahol egy szegény, irigykedő asszony várakozik rád… És beszélj vele tiz percig az irodalomról és a müvészetekről, hozd szóba a cselédkérdés mizériáit, ha az idődből tellik, vegyed bonckés alá az uj, tavaszi kalapdivatot is, – aztán térj vissza az uraddal a magad édes kis fészkébe, s öleld magadhoz igaz szeretettel azt a nagy darab legényt, aki bizonyára nem rosszabb, mint az édesapád volt, s mint amilyen – süsd csak le a szemedet! -75- – a te fiad lesz, akivel a gólya már bizonyosan készülődik hozzád…

És most, gyermekeim, menjetek a jó isten hirével és hagyjátok, hogy a pipámat tovább szivjam…

A történet annyira mindennapi, hogy nem is lenne érdemes foglalkozni vele, de a pointe, mely egyáltalában nem mondható banálisnak, elég érdekes és jellemző ahoz, hogy ezt az egész, kortörténelmi esetet szóvá tegyük. A történetnek két szereplője van: a férj és a feleség. A férj az ismert teherhordó állatok közül való, akik szivesen törik magukat reggeltől estig a legnehezebb munkában, csakhogy ő nagysága finom toilettekben járhasson, elegáns fürdőkben tölthesse a nyarat, s a szinházban, a hangversenyteremben a prédikátumos hölgyek szomszédságában ülhessen. Ő maga gyürött kabátban, rojtos kézelőben jelenik meg a nyilvánosság szine előtt, rossz ötös szivarokat szi, s mig kedves neje a hüs hullámokban kacér uszó-öltözetekkel ragadja el az udvarlóit, ő kilógó nyelvvel, verejtékes homlokkal lohol a pesti aszfalton, silány korcsmákban ebédel, s legfölebb szombaton este rándul le a fürdőbe, hogy a családi tüzhely képzelt melegét élvezhesse. Ilyenkor ugy fest ő nagysága mellett, mint egy polgári ruhába öltözött hordár, s ezt az elegáns asszony meglehetősen -76- érezteti is vele. De hogy is ne! Hiszen ő, a „jó családból való“ fiatal leány valóságos martiriumot követett el, amikor ehez a Schlemihl Péterhez feleségül ment. Hogy ez a Schlemihl Péter fárad, dolgozik, liheg érette, hogy időnap előtt megöregszik, hogy az életből a munkán kivül nincs egyéb élvezete, – ugyan, hát van olyan ostoba ember, aki ezt is érdemnek kvalifikálja? Köszönje meg az a komikus figura, hogy az ilyen szép, ünnepelt, elegáns asszony a nevét viseli, s hogy néha – amikor különös jó kedvében van – még azt is kegyesen eltüri tőle, hogy az éjszaka leple alatt magához szoritsa. Vajjon ez is nem százszor, sőt ezerszer több annál, mint amit ez az igavonó barom megérdemel?

Azt hiszem, senki sincs Önök között, t. olvasók, aki őnagyságát, s kedves férjét közvetlen tapasztalásból ne ismerné, hiszen az ilyen házasság éppenséggel nem tartozik a ritkák közé. Az alakok itt meglehetősen banálisak – Budapesten, ha a kezünket kinyujtjuk, okvetetlen megfogunk egy efajta férjet, – de az én történetem mégse tartozik a mindennapiak közé, mert a vége nagyon eltér a rendes, megszokott sablontól. A férj ugyanis, akiről szó van, nem olyan szerencsés, mint a kollegái. Annyiból nem, hogy a munkája kevesebbet kamatozik, mint amennyire szüksége van. Hiába gyötrődött, hiába lihegett, mióta az eszét tudja, az üzletek mindennap rosszabbul mentek, egyre több -77- szédelgő akadt, aki furfangosan rászedte, szóval: elérkezett egyszer az a pillanat, amikor sehonnét se lehetett többé megszerezni azt a pénzt, amire ő nagyságának szüksége volt. És ekkor – mit tehetett volna mást? – a szerencsétlen ember rálépett arra az ösvényre, mely egyenesen Kisfaludy fogházigazgató ur karjaiba vezet: sikkasztani kezdte az alkalmazottjai kaucióit, sőt uj és uj alkalmazottakat szerződtetett, csakhogy minél több kauciót sikkaszthasson. Ez a manőver csak akkor szünt meg, amikor a rendőrségtől egy detektiv jelentkezett az irodában, s a főnök urat egylovas bérkocsin beszállitotta az ugynevezett központba. Ez a központ nem teketóriázott sokat, hanem nehány furfangos keresztkérdés után egyszerüen letartóztatta a boldogtalan teherhordót, abban a pillanatban, amikor a nagyságos asszony éppen teljes gőzzel Siófokra készülődött, hogy barátnőit az uj tailettejeivel megpukkaszsza. A váratlan epizód után azonban egyelőre lemondott az utról, e helyett elájult és sirógörcsöt kapott, majd – mikor fellocsolták – telefonált az ügyvédjének, hogy adja be sürgősen a válópert.

– De hiszen tisztára csak ő miatta sikkasztottam! – kiáltott fel a boldogtalan férj, mikor cellájában a szomoru hirt közölték vele.

Ő nagysága azonban, mikor e nyilatkozat felől értesült, haragosan vonta össze gyönyörü szemöldökét.

– Akármiért sikkasztott, – mondta nemes megbotránkozással, -78- – azt senkise kivánhatja tőlem, hogy egy megbélyegzett emberrel, egy börtönviselt szédelgővel, együtt éljek. Engem leánykoromban ugy neveltek, hogy soha semmit se kellett nélkülöznöm abból, amiben csak valamikor örömem telt. Nem azért mentem férjhez, hogy rossz ruhákban járjak, s hogy a lemondás erényében gyakoroljam magamat. Az uramtól jogosan megvárhattam, hogy minden jóval elhalmozzon, – hogy honnan vette a pénzt, ez kizárólag csak ő reá tartozott. Azt se bántam volna, hogy sikkaszt, ha a büne a világ előtt ki nem tudódik. De igy vége köztünk a barátságnak, mert egy gazemberrel nem lakhatom egy födél alatt. Sajnálom, de én nem születtem arra, hogy mártir legyek…

Aki ezt az esetet beküldte nekem, arra kér: mondjak kemény itéletet az asszony felett, aki ilyen galádul cserbenhagyja azt az ostoba és magáról megfeledkezett boldogtalant. Nem teszem, mert ellenkeznék a meggyőződésemmel: annak a bestiának tökéletesen igaza van. Sajnálnunk talán lehet azt a szegény félbolondot, de együtt nem érezhetünk vele: a férfi, aki becstelenné lesz, csakhogy a felesége drága toilettekben járhasson, valóban rászorult arra a büntetésre, hogy éppen az hagyja legelőször a faképnél, akinek kedvéért a becsületét feláldozta. Ez a legtisztább nemezis, melyről az antik bölcsek beszélnek. Az az asszony, aki alávaló költekezésével az ura életét és tisztességét -79- tönkre tenni akarja, bizonyára megérdemli, hogy épp ugy kikergessék a házból, mint azt a másikat, aki a hitvesi becsületéről megfeledkezett. Az a férj, akinek nincs meg ehez az ereje, föltétlenül érdemes a részvétünkre, de nem érdemes arra, hogy a sors attól a nagy és borzalmas fájdalomtól megkimélje, melynek az a szegény sikkasztó áldozatul esett.

Tisztelt uram, aki oly kegyes, hogy a soraimat végigolvassa, nem tudom, vajjon kegyed ama boldogok közé tartozik-e, akik házasságkötés céljából valaha az anyakönyvvezető előtt megfordultak, de ha van egy női lény a földön, aki a kegyed gyönyörü hangzásu nevét viseli, hát akkor bizonyosan jól ismeri a mindennapi élet következő epizódját:

Kegyed fölkel, kicsinositja magát, s reggel kilenc óra tájban elballag a hivatalába. A villanyoson, ahol az átszállójegyet megváltja, előveszi a pénzestárcáját, hogy az aprópénz közül egy huszfillérest kihalászszon. De mielőtt a pénzt kivenné, tünődve néz maga elé a levegőbe, s igy szól, miközben a homlokán kidagadnak az erek:

– Bizonyosan tudom, hogy tegnap este legalább is husz korona aprópénzem volt, mert az alsósban csinos összeget nyertem s a partnereim mindketten aprópénzzel -80- fizettek. Azóta nem adtam ki többet egy koronánál, s lám, most mégis négy koronám és harmincnyolc fillérem van mindössze. Hova tünt tehát tegnap este óta tizennégy korona? A pénzestárca egész éjjel a vánkosom alatt volt, a cselédnek tehát nem volt alkalma, hogy megdézsmálja. De különben is bizonyos vagyok róla, hogy Teréz, aki három év óta nálunk szolgál, nem nyul semmi körülmények között idegen pénzhez.

E monológ után átveszi a kalauztól az átszállójegyet, s ekkép folytatja az érdekes magánbeszélgetést:

– Imádott nőm őnagysága lopott el megint tizennégy koronát a pénztárcámból…

Ha kegyed ama boldog emberek közé tartozik, akik egy drága nőt a magukénak mondhatnak, akkor épp oly jól tudja, mint én, hogy ez a monológ mindennap százszor és százszor megismétlődik Budapesten és az ország többi részein, a villamoson, a tovarobogó konflis ölében, vagy a gyalogjáró aszfaltján. Az édes kis teremtések, akik a férjük pénztárcáját kora hajnalban megdézsmálják, tekintélyes számban élnek szeretett hazánk virányain, mert az asszonyi felfogás egyáltalában nem egyezik meg a büntetőtörvénykönyv paragrafusával, mely tudvalevőleg ridegen lopásnak minősiti azt a tényt, ha valaki tudtunkon kivül a pénzünket eltulajdonitja. A szende nő, akit dobogó szivvel vezettünk valaha az oltár elé, többnyire annak -81- a nézetnek hódol, hogy a férj pénzéhez a feleségnek is joga van, s igy akkor, amidőn vidám horkolásunk órái alatt kifosztogat bennünket, abszolute nem müvel helytelen dolgot. „A csicserlit (igy nevezik a polgári háztartásokban az aprópénzt) a jó istenke arra teremtette, hogy a hüséges feleség ellopja“, – mondják szeretett élettársaink, akik egyébként attól se riadnának vissza nagyon, hogy az osztrák-magyar bank velinpapirosra nyomott utalványait is kiszedegessék hófehér párnácskáink alól.

A vánkosok alatt kalózkodó hölgyek problemáját abból az alkalomból teszem itt fejtegetés tárgyává, hogy egy naiv asszony kérdést intéz hozzám affelől: vajjon csakugyan bünt követ-e el a feleség, ha az ura pénzestárcáját ilyenmódon kiüriti? Mielőtt a választ megadnám, mindenesetre kalapot emelek e romlatlan virágszál előtt, aki e közkeletü cselekedet elkövetése előtt az én szankciómat kéri, holott sokkal egyszerübb lenne, ha utólagos jóváhagyásom reményében tenne kirándulásokat a szeretett férje vánkosa alá. De mivel kérdez, hát szivesen válaszolok: én bizonyos fentartással az asszonyok pártjára állok s kijelentem, hogy az aprópénzes tárca kifosztogatását nem minősitem fegyházra méltó büntettnek. Tudom, hogy ezzel a nézetemmel az összes férjeket magam ellen bőszitem, de én az igazságért szivesen megköveztetem magamat, s az igazság ebben az esetben az: hogy a férj vagyona -82- egyuttal a feleségé is s igy áldottlelkü hitvesünk csupán a maga tőkéjét fogyasztja, amikor szendergésünk édes pillanataiban kirabol bennünket. De – amint mondtam – csak bizonyos fentartással teszem ezt a kijelentést, s ez a fentartás abból áll, hogy csupán a takarékos és szolid feleségeknek adom meg a jogot a haramia-iparhoz, ellenben könyörtelen vagyok azokkal az asszonyokkal szemben, akik az ekként elharácsolt aprópénzt haszontalan fényüzésre forditják. Aki az ilyen pénzből a kis gyerekeit ruházza, a maga toilette-számláját fedezi, a háztartás horribilis kiadásait pótolja, azt előre is fölmentem a lopás vádja alól. Az ilyen asszony nem lop, hanem csupán a budgetjét emeli föl, a mi hallgatag jóváhagyásunkkal.

Tessék tehát csak bátran odanyulni az alá a vánkos alá. A jóravaló férj – biztositom önöket róla – nem fog megharagudni az ilyen kedves és ártatlan tréfáért. Ellenkezőleg: örülni fog, hogy a feleségének akaratlanul is örömet szerezhet.

Nb. megjegyzem, hogy én nem a vánkosom alá teszem a pénzestárcámat, hanem gondosan elzárom a Wertheim-szekrénybe. -83-

Minthogy sokkal becsületesebb vagyok, semhogy titokban az elégedetlen férjekkel összejátszszam, ezennel ridegen leleplezem azt az urat, aki ma, nagy diszkréció kikötése mellett, arra kér, hogy mossam meg ebben a rovatban a felesége fejét, mert őnagysága meg nem érdemelt jóakarattal viseltetik az én öreges fecsegéseim iránt, s igy bizonyára sokkal jobban imponál neki az, amit én leirok, mint az, amit az ura a polemizálás hevében mondani szokott. A ravasz ember arra biztat, hogy a világért se szolgáltassam őt ki a feleségének, vagyis: ne áruljam el, hogy az ő levelére válaszolok, hanem csak ugy, általánosságban beszéljek arról a problémáról, amit ő négyszemközt közöl velem. Amint Önök látják, én nem vagyok kapható az ilyen csalafintataságokra, s ezennel nyiltan kijelentem, hogy direkte ennek az urnak a levele szolgáltatja nekem az alkalmat ahhoz, hogy a dolog felől a véleményemet elmondjam. Remélem, ez a nyiltságom a legnagyobb mértékben lekötelezi őnagyságát, az én ismeretlen tisztelőmet, annyira lekötelezi, hogy most már nem fogja rossz néven venni tőlem, ha magában a lényegben nem adok neki igazat. Hiszen az asszonyoknál a forma mindig hasonlithatatlanul fontosabb a lényegnél…

Maga a kérdés, melyről nyilatkoznom kell, abból -84- áll: mi a véleményem azokról a feleségekről, akik a házasélet akut vitái közben sürüen és előszeretettel használják az efféle kijelentéseket:

– Más férj tejbe-vajba füröszti a feleségét, mig én ott is sirok, ahol senki se látja!

– Más férj akkor a legboldogabb, ha észreveszi, hogy a felesége mindenkinek tetszik.

– Más asszonynak mindig puccon jár az esze, mig én olyan kalapokban járok, hogy a hátam mögött minden ismerősöm kinevet.

– Más asszony majd tudná, hogy mit csináljon, ha ilyen banditához került volna!

Szóval: azokról az asszonyokról kell nyilatkoznom, akik minden polémiát akképp intéznek el, hogy mást képzelnek a maguk vagy a férjük helyébe s az ugynevezett összehasonlitó iskola révén jutnak el arra az eredményre, hogy az uruk tizenhárompróbás csirkefogó, ők pedig sajnálatraméltó mártirok.

Lojalitásommal, melynek föntebb oly nemeslelküen a tanujelét adtam, azt hiszem, jogot váltottam ahhoz, hogy őszintén felelhessek a kérdésre. Tehát udvariaskodás nélkül kijelenthetem, hogy őnagysága módszerét nem találom se őszintének, se igazságosnak. Mert én nemcsak abban nem hiszek, hogy más férj, -85- vagy más feleség olyan lenne, amilyennek az elégedetlen asszonyok elkeseredett felkiáltásaiban szerepel, hanem még abban se, hogy maguk az elégedetlen asszonyok komolyan hinnék azt, amit mondanak. Sajnos, mindnyájan tudjuk, hogy más férj se angyal, sőt: valamennyi épp ugy kártyázik, épp ugy füllent, épp ugy félreudvarol, mint az, akivel szemben oly lesujtó hangon kijátszszák őket. Aminthogy az se titok előttünk, hogy más asszonyok se kaparják ki mirnix-dirnix a férjük szemét, s hogy a folytonos puccon csak azoknak jár az eszük, akik léhák, felületesek és haszontalanok. Az ilyen példálózás csak üres beszéd, mert valamint nincs kétség abban, hogy udvariasabb férfiak is vannak a világon, mint őnagysága férje, ugy az is egészen bizonyos, hogy nála sokkal rosszabbak, durvábbak és szivtelenebbek is ezrével megfordultak már az anyakönyvvezető előtt. Sőt egy kis jóakarattal minden asszony konstatálhatja, hogy a barátnői közül talán nem is ő járt a legrosszabbul, aminthogy higgadt perceiben még a legméltánytalanabb férj is beismeri a lelke mélyén, hogy őnagyságánál sokkalta léhább teremtések is sürüen bitorolják az asszonyi méltóságot.

A másra való hivatkozásnak, amit az asszonyok oly előszeretettel gyakorolnak, különben nem is az a célja, hogy az igazság konstatáltassék vele, hanem az, hogy a férjek ideggörcsöket kapjanak, s távol legyen tőlem olyasmit állitani, hogy ez a cél talán nem méltó -86- tárgya egy finom, női lélek ambiciójának. Utóvégre: ha már az ember nem csináltathat minden szezonban három-négy uj toilettet, legalább azzal szórakozik, hogy drága hitestársát minél sürübben megpukkaszsza. Ez legalább vidám és olcsó mulatság.

Kedves kis barátnőm, aki sulyos lelki tépelődései közben most hozzám fordul azzal a kéréssel, hogy gyötrő gondjaitól megszabaditsam, a Kegyed levele élénken eszembe juttatja azt a pedagógust, aki a felsőbb leányiskolák számára a Shakspere szinmüveit átdolgozta. Ez a derék ember nagyon komolyan vette a feladatát, s például Romeót és Juliát olyan illedelmes tónusban beszéltette egymással, hogy munkáját még a leggondosabb mama is teljes megnyugvással adhatta a serdülő kis leánya kezébe. Romeó az erkély alatt a Julia hogyléte felől tudakozódott, megkérdezte tőle, hogy végzett-e már a tisztogatással, Julia pedig gyöngéden igy szólott:

– Kérem, türje föl a gallérját, mert ebben a hidegben meghülhet és náthát kaphat…

Mi, akik nem foglalkozunk pedagógiával, talán furcsának találjuk a kitünő tanerő ujitását, de illedelem szempontjából – hiába tagadnók – a tisztes férfiu föltétlenül különb, mint a hatalmas britt oroszlán. És -87- bár sokan vannak, akik az érzelmek viharai közepette meglehetős kis szerepet juttatnak az etikett kérdéseinek, bizonyos, hogy a körültekintő ember mindig tekintettel van azokra a §-okra is, melyeket az illemkodex fejezetei előirnak…

Kegyed, szegény kis barátnőm, most különös zavarban van: pár hónapja férjhez ment egy szeretetreméltó uri emberhez, még pedig egy egész idegen városba, ahol az urán kivül mindeddig senkit se ismert. Természetesen sorra vizitelte a kisváros minden valamirevaló családját, s ugyancsak megijedt, a mikor azt a tapasztalatot tette, hogy a házaspárok, akiknél megfordult, kivétel nélkül magázzák egymást… Abban a városban egyenesen parasztságnak minősitik, ha egy férj és egy feleség palam et publice tegeződnek… Kegyed (nekem négyszemközt be meri vallani) már menyasszony korában is te-nek szólitotta a vőlegényét, s most szinte képtelennek érzi magát arra, hogy ilyen idegen és szertartásos stilusban beszéljen vele… De mit tegyen, ha nem akarja, hogy kipletykázzák? Affektálja-e a magázást, mint a többiek, vagy ne törődjék senkivel és semmivel, hanem megmaradjon tovább is a te szócska mellett?… Az ügy oly kényes és sürgető, hogy immár egy pillanatig se várhat tovább s azért engem, a huszadik század vén magán-Kniggéjét kér meg arra, hogy a borzadalmas kétségéből kimentsem… -88-

Kedves asszonyom, amikor az imént arra a derék pedagógusra hivatkoztam, aki az öreg Shaksperet a zsur-illem szempontjából átdolgozta, már körülbelül meg is feleltem a kérdésére. Azok a házaspárok, akik az arisztokratikus magázást kultiválják, szintén azt az önkénytelen humort müvelik, mint ama jónevelésü tanférfiu… Mert ha a megfejelt Romeó, aki Juliát Kegyednek szólitja, furcsa és nevetséges figura, legalább is ugyanilyen nevetséges az a férj és feleség, aki az illemkodex kodifikált paragrafusai szerint beszélget egymással. Már tudniillik a logika szempontjából, – mert hiszen a divat, amint tudjuk, egyáltalában nincs összefüggésben a logikával. A divat nagyobb ur, mint a logika, nemcsak a francia szinmüvekben, ahol a férj asszonyom-nak szólitja a feleségét, hanem a polgári életben is, ahol – ha már automobilt nem tarthat az ember – legalább az előkelő magázással ringatja bele magát az előkelőség illuziójába. A mágnások kivétel nélkül magázzák a feleségüket, – miért ne magázzuk hát őket mi is, amikor ez az arisztokratáskodás egyetlen fillérünkbe se kerül? A divat tehát készséggel elfogadta ezt az uzust, de a szegény logika sirva vonul meg a sarokban ennek a sok nevetséges, affektáló komédiásnak a láttára. Mert mondja meg nekem, édes, naiv kis szivem, mi a logika abban, hogy otthon, a négy fal között, a maga uracskája olyan jeleneteket rögtönöz minden este, hogy az -89- olvasókönyvbeli Illem riadtan menekül a kulcslyukon át (ha ott maradna, bizonyosan megpukkadna mérgében) s másutt, idegen társaságban, Kegyed is, az ura is földig hajolnak a kifestett arcu vén dáma előtt, akit hazulról, mikor egyedül maradnak a puha fészkükben, kacagva kergetnek el minden nap? Nem éreznék-e, hogy természetellenes dolgot cselekesznek, amikor Kegyetek, a két bolondos, szilaj, szerelmes jópajtás, egyszerre ilyen idegen hangon beszélnének egymással? Nem, akármit is pletykáznak azok a hegyesorru kávénénikék, maguk csak maradjanak meg ezután is a tegeződésnél, s higyjék meg nekem, hogy nem az az igazi Illem, amit az ünnepélyes, vén szamarak annak mondanak…

Két ember összevész és nagyon szeretne kibékülni egymással, de mindegyik sokkal büszkébb, semhogy a kibékülést kezdeményezné. Ugyebár, ez igen könnyen megoldható probléma? Amelyik okosabb – és kétségtelen, hogy mindakettő okosabb – az egyszerüen odalép a másikhoz és igy szól hozzá:

– Vigyen el az ördög, ne bolondozz, hanem nyujtsd ide a kezedet, vén kutya!

Ez volna a leghelyesebb megoldás, ha nem volna egy sulyos bökkenője a dolognak: a két haragos fél -90- ugyanis nem két jó barát, hanem – egy ur és egy hölgy, vagyis röviden szólva, egy házaspár. Igy már sokkal bajosabb a helyzet. Mert két jóbarát közt még csak elképzelhető az ilyen egyszerü kibékülési jelenet, de egy házaspár közt – soha! Azok közül egyik se lép oda a másikhoz ilyen rövid uton, mert mindegyik meg van győződve róla, hogy véres igazságtalanság esett rajta. Hiszen ha nem ezt gondolná, ugy az összeszólalkozásnak bizonyára nem lett volna harag a vége. „Csak nem alázkodhatom meg akkor, amikor igazam van!“ – mondja magában a férj is, a feleség is. És igy történik, hogy néha napokig, sőt hetekig lehorgasztott orral ül az asztalnál két ember, aki tulajdonképpen ugy szereti egymást, mint a galamb a tiszta buzát, sőt néha szótalan haraggal át is öleli egymást – persze csak a diszkrét sötétség leple alatt – hogy aztán, mikor az öreg nap ismét elárasztja sugaraival a világot, ott folytassa a haragot, hol tegnap este abbahagyta.

– Mi itt a teendő? – kérdezi tőlem levelében az egyik fél, aki nagyon lelkemre köti, hogy óvatosan kezeljem az ügyet, mert a férje még rá talál jönni, hogy ő fordult tanácsért a vén világcsavargóhoz, s oktalan elbizakodottságában azt hiszi, hogy ő az, aki a kibékülést forszirozni akarja.

Édes gyermekem, én koros, tehát udvarias ember vagyok, s igy föltétlenül meg vagyok győződve -91- róla, hogy Kegyed egy szelid és ártatlan bárány, az ura pedig egy rabiátus fenevad. Efelől egészen bizonyos vagyok és mégis azt mondom: Kegyed épp oly hibás a dolgok idáig való fejlődésében, mint az a brutális és kiméletlen fráter… Egy öreg, immár fogatlan diplomata tanitott meg engem egy igen nagy bölcseségre, valahol egy kairói hotel terraszán, februárban, mikor a fekete kávénkat szürcsöltük s mindenféle haszontalanságokról beszélgettünk… Arról volt szó, hogy néha a legszerelmesebb házaspárok is teáscsészéket vagdosnak az egymás fejéhez (persze csak jelképes értelemben) s hogy ostoba félreértésekből némelykor véres tragédiák születnek… A fehérhaju diplomata, aki a szerelmi kérdésekben is elsőrangu szakember volt, egy darabig elgondolkodva szivta a szivarját, aztán igy szólott:

– Van egy biztos mód arra, hogy ezeket a csunya jeleneteket minden házaspár kikerülje, de csak abban az esetben, ha a férj is, a feleség is azt a hatszázéves, öreg kabalát alkalmazza, amely – ugy emlékszem – még a boldogult Kis Pipintől ered… Ez a kabala abból áll, hogy a megsértett házasfél, mielőtt a sértésre illendően válaszolna, előbb elmondja magában háromszor egymásután a Miatyánkot…

Ezt mondta az öreg diplomata és én épp oly csodálkozva néztem rá, mint Kegyed most énreám, de azzal a különbséggel, hogy én csakhamar megértettem -92- az ő bölcseségét… Mert bizonyos, hogy a legtöbb összeveszésnek a hirtelen harag az oka, mely bizonyosan elpárolog, vagy legalább is megenyhül, ha a vér ismét visszatér a fejünkből a szivünkbe… Erre jó a Miatyánk, sőt jó az egyszeregy és a Garay János Kont vitéze is, minden jó, amivel az ember a meggondolatlan válasz veszedelmét elkerülheti…

Ezzel tehát meg lehetne akadályozni a házastársak összekoccanását, de mivel a Kegyetek esetében már nem arról van szó, hogy egy készülő összekoccanást megakadályozzunk, hanem arról, hogy egy már megtörtént ostobaságot elsimitsunk, ideirom azt a másik bölcseséget is, amire a sivatagban tanitott engem egy bronzarcu törzsfőnök, aki a sátorát vendégszeretőleg megosztotta velem.

– Édes fiam, – mondta a százhusz éves aggastyán, aki reggeltől másnap reggelig sohase ejtette ki a szájából a nargiléja szopókáját, – a haragosok kibékülésének legbizonyosabb módját egy ismeretlen próféta hagyta ránk, aki kétezer évvel ezelőtt halálozott meg, háromszázesztendős korában… Ez a próféta szigoruan meghagyta az ő hiveinek, hogy két haragos fél közül mindig annak kell előbb megalázkodnia a másik előtt, akinek kettejük közül – igaza van…

Kedves gyermekem, a szivem egész melegével azt ajánlom önnek, függeszsze ki a régi próféta tanitását a hálószobája falára. És fügeszsze ki a többi millió -93- házas is, akivel – ugyebár? – annyi keserü jogtalanság történik. Ha a tanitást követik, nem lesz egy asszony és egy férfi se ebben az egész országban, aki készséggel meg ne alázkodnék a hitvestársa előtt. Mert a két millió ember közt egyetlenegy se akad, akinek ne lenne igaza…

Igen, igen, legyünk már végre lojálisak és valljuk be, hogy szegény nőnk őnagyságának se olyan zavartalan, fenékig tejfel az élete, amilyennek mi, férjek, feltüntetni szeretjük. Igaz, hogy az élet legsulyosabb gondjai: az anyagi gondok nem őszitik meg őt időnek előtte, mint bennünket, s a mord férfiak elől, akik az előszobában a kifizetetlen számlákat lobogtatják, nyugodtan visszavonulhat a hálószoba vagy az ebédlő magányába, mig mi verejtékes homlokkal emlegetjük azt a bizonyos elsejét vagy tizenötödikét, amikor minden hitelezőnkkel visszavonhatatlanul leszámolunk. Abban a kellemes viaskodásban, melyet a mai, sőt a tegnapelőtti kenyér megszerzéséért folytatunk (mert az adósságokat a tegnapelőtti kenyér okozta) neki, a kiváltságos lénynek, nincs része. Ő csak a véres viaskodás végeredményét veszi át tőlünk: vagyis a finom készpénzt, melynek csak a sürgős elköltése tartozik a resszortjába. A látszat szerint tehát irigylendő a helyzete, mert hiszen ugy rendezheti be az életét, a -94- hogyan önmagának tetszik: a háztartási aprólékosságok elintézése után teljesen annak a nagy és nemes hivatásának szentelheti minden idejét, hogy a barátait (esetleg néha az urát is) mindennap ujólag meghóditsa. A külszin azt mutatja, hogy az asszony, akinek lelkiismeretes férje van, az életnek csupán a derüs oldalait élvezi. Igy tartja a felületes férfiak közhite, – de én, tisztelt atyámfiai, azt mondom nektek, hogy a külszin, mint annyi sokszor, ebben az esetben is nyomorultul hazudik.

Nincs szándékomban, hogy az ugynevezett cselédkérdés millió kellemetlenségét most részletesen felsoroljam, de röviden meg kell állapitanom, hogy a mai házasélet tiszta harmoniáját leginkább azok a válságok zavarják meg, amelyeknek a konyha vagy a reggeli pongyolájában levő lakás a szinhelye, s a bekötöttfejü Mari, Terka, Anna vagy Lidia a hősnői. Amikor imádott nőnk délben egy vértanu ábrázatával telepedik le a teritett asztal mellé, amikor egyenesen személyes megbántásnak minősiti, ha a marhahus keménységi fokozatát természetrajzi alapon megállapitjuk, amikor gyöngéd hitvesi csókunkat „már megint ilyen ostobaságokon jár az eszed“ kiáltással viszonozza: bizonyosra vehetjük, hogy távollétünk órái alatt sulyos és megrázó viharok dühöngtek a nyájas fészekben, melyet a sors, csekély két vagy három ezer korona lefizetése ellenében a rendelkezésünkre bocsátott. Vajjon e viharok abból -95- keletkeztek-e, hogy Mari egyéni alapokon számolt-e be neuraszténikus angyalunknak a konyhapénzzel, avagy abból, hogy Lidia a kefélést azzal a könnyed nonchalençe-szal végezte, melyet a mindeneslányokban távolról se becsülünk annyira, mint az Ohnet-regények hőseiben, ez egészen mellékes; bennünket csak az a szomoru és lesujtó tény érdekel, hogy szivünk bálványa a Mari vagy a Lidia büneiért bennünket minősit becstelen gazembereknek. Még pedig nem azért, hogy a lusta Lidia helyett nem mi járjuk el a parketten a koradélelőtti szupé-csárdást, hanem azért, mert közömbösen és szelid arccal hallgatjuk végig a Lidia gonoszságainak történetét. Ha csak annyi becsületérzés lenne bennünk, mint amennyi egy kicsike ezüstgyüszübe elfér, megbotránkozva, égnek álló hajjal rohannánk ki Lidiához a konyhába, hogy örökre emlékezetessé tegyük előtte azt a napot, amelyen drága nőnk idegrendszerét felborzolta.

Ime, most eljutottam a cselédkérdésnek ahhoz a részéhez, mely immár csakugyan problémává csucsosodik ki; ahhoz a kérdéshez: vajjon a természet büszke ura, a férfi, helyesen cselekszik-e, ha a cselédügyek elintézésében aktiv részt vállal, s ha bátran kiperdül a sikra, amikor a szegény nagysága asszonyi tekintélyét komoly veszedelem fenyegeti. Azok, akik a sulyos problémát csak felületes szemmel nézik, bizonyára azon a véleményen vannak, hogy nem cselekszik helyesen; hiszen -96- a feleségnek amugy sincs egyéb dolga az élet küzdelmeiben, mint hogy az efféle ügyeket a saját hatáskörében elintézze. De ezek a kényelmes és rossz férjek elfelejtik, hogy az elintézés nem mindig a feleség jó szándékaitól függ, mert mit ér a legjobb szándék, ha Mari, Terka, Anna, Zsófi vagy Lidia a vita hevében némi célzatossággal emlékeznek meg életüknek arról a nevezetes epizódjáról, amikor előbbi asszonyuknak a kávédarálót a fejéhez vágták. A tárgyalásnak ebben a stádiumában a szegény nagysága csakugyan nem tehet mást, mint hogy sietve visszavonul a belső termekbe, mert a harcias amazontól kitelik, hogy hőstettét ezuttal is megismétli. Az asszony ugyanis nem imponál a bátor Marinak vagy Lidiának, mert az asszony már a legelső vita alkalmával elmondja mindazt, amiből bölcs beosztással, egy egész éven át megélhetne. A szende nő – hibáztassátok a végzetet, mely ilyennek alkotta! – mindjárt tulságosan hasznát veszi a nyelvének s igy már eleve lemond arról a hatásról, melyet a pirongatások taktikus beosztása által elérhetne. A feleségnek tehát egy egész prédikációja nem ér annyit, mint a férj egyetlen, majdnem légies megjegyzése. A történelem muzsája följegyezte, hogy a temperamentumos Lidia, akinek egyéniségéről hatástalanul pattogott le az asszonyi szidalmazások egész özöne, jámborul és szerényen burkolózott be a félénk hallgatás -97- köpenyébe, mikor a ház ura foghegyről csak ennyit mondott neki:

– Azt ajánlom, hogy becsülje meg magát, mert különben, bizony isten, baj lesz…

Miért ne lépne ki tehát a jó férj a porondra, ha a hatás ilyen eszközeivel rendelkezik? Egyszerüen kötelessége, hogy a megpróbáltatás perceiben odaszegődjék az asszonya mellé, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a férfiui tekintélyét a fölösleges szófecsérléssel tönkretegye.

A döntvény tehát ez: igenis, vannak esetek, mikor a teremtés koronája is köteles kirándulni a konyhába.

Több szalmaözvegy aláirással egy asztaltársaság utbaigazitásokat kér tőlem ama boldogtalan férjek számára, akiket szerető hitvesük a nyári hónapok idejére egyedül hagy itthon, ebben a kietlen nagy városban. Mivel az elhagyottak és a szerencsétlenek sorsa mindig részvétet kelt a szivemben, készséggel eleget teszek a kérdésnek s ezennel összeállitom a szalmaözvegyek kátéját, még pedig, ahogy szokás, dióhéjban.

1. §.

Nem okvetlen szükséges, hogy az ember egyetlen éjszakán az összes mulatókat és kávéházakat bejárja. Egy éjszakán tökéletesen elég, ha a szalmaözvegy -98- két mulatót és nyolc kávéházat megtisztel a jelenlétével. A bölcs és mértékletes beosztás nagyban hozzájárul a lélek harmóniájához.

2. §.

Egyáltalában nincs értelme annak, hogy a szalmaözvegy az utcán, vagy a szolidabb kávéházakban minden különösebb ok nélkül „tyuhaj, haj, haj, haj“ kiáltásba törjön ki. Az okos ember még a tuláradó örömét is óvatosan elrejti a külvilág elől.

3. §.

A szalmaözvegy határozottan téved, amikor azt hiszi, hogy a pincérek össze fogják téveszteni a walesi herceggel, ha annak a nagykalapos hölgynek, akivel az éjszakát egy szeparéban együtt tölti, három ugynevezett finom falatot, öt befőttes omlettet s kilenc giardinettot fizet, a nagyszámban elfogyasztott pezsgőkön felül. A pincérek ez esetben nem a walesi hercegnek tartják, hanem egy agyalágyult vén szamárnak.

4. §.

A szalmaözvegy, amikor hajnali öt óra felé nyugalomra tér, föltétlenül rosszul cselekszik, ha a házmestert „hoci ide, vén cimbora!“ kiáltással zokogva a keblére öleli. A házmester ugyanis, aki a duplájára fölemelt kapupénzt sokkal többre becsüli, mint a leglángolóbb szerelmi vallomást, később, ha a borongós -99- ősz elérkezik, a szőnyegporolás viharai közben okvetetlenül megemlékezik erről az epizódról, mert reméli, hogy ezzel nagy mértékben – hozzájárul a szekánt nagysága megpukkasztásához.

5. §.

A távollevő feleséghez intézett sóvárgó leveleket az ember sohase irja abban a szeparéban, amelyikben a barátnőjével együtt mulat. Mert ismét megtörténhetik, ami már egyizben megtörtént: hogy a becsipett kis szőke titokban ezt az utóiratot csempészi a levélre: „Csak tessen egészen nyugodtan lenni, én jól vigyázok a mucusra. Virágvölgyi Nünüke, szininövendék.“

6. §.

Fiatal nőket, este tiz óra után, az ember nem fogad a szalmaözvegyi otthonában, azon a cimen, hogy a kiadó lakást nézik. Lehetnek ideges feleségek, akik még ezt az ártatlan epizódot is félremagyarázzák.

7. §.

Az okos szalmaözvegy óvakodik azoktól az uriemberektől, akik – egyéb kenyérkereső foglalkozás hiján – a nyári hónapokban mint ugynevezett inspekciós busulnok-ok tesznek szert kellemes szinekurára. Ezek az urak ugyanis juliustól szeptemberig abból élnek, hogy este hétkor jólelküleg hozzászegődnek a kiszemelt szalmaözvegyhez s cigánymuzsika mellett -100- együtt busulnak vele hajnalig. Ők azok, akik könybeborult szemmel fujatják a kurucnótákat a tárogatóssal, de közben harminc szardiniát, négy fölvágottat s kilenc őszi barackot megesznek, természetesen a cimborájuk költségére. Hogy mit isznak meg, arról egyáltalán ne beszéljünk.

8. §.

Annyira még a szalmaözvegynek se szabad becsipnie, hogy az itthonmaradt szobaleány előtt a feleségéről mint vén és veszekedő hárpiáról beszéljen. Azt se szükséges elmondani a szobaleánynak, hogy őnagysága, a ház urnője, csupán tizezer korona hozományt kapott, de ugy költekezik, mintha kétszázezret kapott volna. Mert igaz ugyan, hogy a szobaleány mennyei élvezettel hallgatja végig ezeket a bizalmas vallomásokat, de alkalomadtán, ha a bérfizetség körül nézeteltérések támadnak, a szende Mari a legnyugodtabb hangon vágja oda ájuldozó urnőjének:

9. §.

Az se okvetlenül szükséges, hogy a szalmaözvegy a fönmaradást tisztára öncélképpen kultiválja. Aki csupán azért virraszt hajnalig, hogy egy magasztos elvhez hü maradjon, nem cselekszik okosan. Ha tehát valakinek gyomorgörcse, oldalnyilalása, vagy -101- fejgörcse van, kivételesen már éjfélkor is nyugalomra térhet, anélkül, hogy ezzel a kar becsülete ellen vétkeznék.

10. §.

Arról a komoly tényről, hogy őnagysága a fürdőből hazakészülődik, bölcs szalmaözvegy az összes Miciket, Ducikat, Nusikat és Tusikat előzetesen és idejekorán értesiti. Igy bizonyosan elkerüli azt a kellemetlenséget, hogy a Micik, Ducik, Nusik és Tusik, mikor őszszel a feleségével jár a Koronaherceg-utcán vagy a dunaparti korzón, tréfásan megfenyegessék az ujjukkal s félhangosan igy szóljanak hozzá:

Abból az alkalomból, hogy egy tisztességes, komoly, de nagyon naiv fiatal ember hosszu levélben panaszolja el nekem a maga siralmas helyzetét, szóvá kell tennem a tipikus pesti családot, mely számtalan kollekcióban él, mulat és busul is néha ebben a szédelgő, nagyvárosi sokadalomban. A tipikus pesti családot, mely ma még nem tudja bizonyosan, hogy -102- holnap mit fog ebédelni, de azért vidám, jókedvü, optimista és szakasztottan ugy él, mintha egy pedáns jószágigazgató hónaponként pontosan a postára tenné a vidéki nagybirtokai jövedelmét.

Itt van az apa, a derék, gondtalan csirkefogó, aki hajnali tizkor kel, gondosan megborotválkozik, aztán reggelizni a kávéházba siet, ahol csevegéssel és ujságolvasással tölti el a délelőtti órákat. Délben megebédel, majd feketekávézni ujra elmegy a kávéházba, ahol estig egy-egy jövedelmező tartli-partieval üti agyon a hosszu és unalmas időt. Vacsora után természetesen ismét elsiet a kávéházba s napi programmjában csak akkor áll be némi változás, ha a Lovar-egylet plakátjai megjelennek az utcai hirdető-oszlopokon. Ilyenkor délután a totalizatőr és a bookmakerek körül kószál, tipeket hajszol, gyanus alakokkal tárgyal s néha tekintélyes bankjegyekkel tér meg családi tüzhelyéhez. Szóval: e derék ember a kedvező véletlenek kivárásával tölti el az életét s ez nem csupán a játékra vonatkozik, mert abszolute nincs elvi kifogása az ellen se, hogy más uton szerezze meg azt a csinos összeget, melyre szüksége van. Olykor váratlan jó üzletek akadnak a kávéházban is: alkalmi ügynökösködések, megszorult gavallérok összehozása a kedélyes uzsorás bácsikkal, sőt nem ritkán olyan kedvezően alakulnak az üzleti konjunkturák, hogy egy-egy váltócskát is el lehet helyezni valamelyik kevéssé skrupulózus szövetkezetben. -103- Pénz tehát mindig cseppen valahonnan s ilyenkor a lelkes apa – akiből a közszereplés nem ölte ki a családja iránt érzett szeretetet – sugárzó kedvvel toppan be a háromszobás lakásba s félóráig azzal tölti az idejét, hogy a magával hozott csomagokat bontogatja. Ami e csomagokban van, az talán a néhai öreg Esterházy herceget is sárga irigységgel töltené el; mert e derék embernek semmise drága, csakhogy familiájának örömet szerezzen. Tengeri rák, friss szőlő januárban, szamóca március közepén, sárga dinnye áprilisban: mindez inycsiklandozó illatok kiséretében kerül az asztalra, miközben a vidám családfő szemcsiptetve ezt mondja:

Igaz, hogy némelykor marhahusra se jut pénz, hogy a végrehajtó hetenként kétszer felirja a diófaszekrényeket és az ebédlői kredencet, hogy a füszeres legénye olykor botrányokat csap az előszobában, – de ki törődik az életnek ezekkel az apró és szórványos kellemetlenségeivel? Ha nincs pénz, akkor az ember legfeljebb hitelbe tartlizik, de ha van, akkor páholyba megy és ifju libákat ebédel, még pedig haragos zöld saláták kapcsán.

Itt van a mama, a kissé elhizott, de még mindig mutatós asszony, aki kettőkor már öltözködni kezd, nehogy a kávéházból lekéssék, aki a hitelezők megnyugtatásában -104- széditő virtuozitásra tett szert házasélete huszonhat esztendeje alatt, aki a lelke harmóniáját nem áldozza fel olyan csekélységeknek, hogy a mindenesleány nem tisztogat alaposan (mire való az ágy alja, ha nem arra, hogy alája söpörjék a szemetet?) s aki bámulattal és elragadtatással néz az urára, mikor meghallja, hogy ismét szerencsésen elhelyezett egy háromszáz koronás váltót. Itt vannak a fiuk, akik ellopják az ezüstnemüt (ha ugyan nincs zálogban) s annak az árából játszszák meg a favoritokat a lóversenyen. Itt vannak a felnőtt leányok, akik titokban az összes antikvárius-kiadványokat végigolvassák, a lelkük mélyén arról álmodoznak, hogy egy magánsziniiskolába fölvétetik magukat s az utcán ráütnek a fiatal emberek kezére, mert azok szemtelen s nagyon is egyértelmü tréfákkal mulattatják őket. Nem édes, csillogó és nagyszerü családi élet-e ez? Nem kell-e mindnyájunknak irigykedve tekintenünk e jókedvü, okos, gondtalan és mulatós emberekre, akiknek frisseségét, humorát, rugalmasságát, könnyü vérét ugyancsak nem pusztithatja el az életnek semmi váratlan csapása?

Nekem és olvasóimnak is bizonyára imponál ez a szimpatikus pesti család, de a fiatal ember, aki ma egy hosszu levélben fordul hozzám tanácsért, nincs olyan könnyü helyzetben, mint mi vagyunk: ő ugyanis – szegény – halálosan szerelmes egy csinos leányba, akit ebben a milieuben neveltek fel s mivel ő maga -105- komoly, derék és szorgalmas hivatalnok, most attól fél, hogy örök életére szerencsétlenné lehet, ha ezt a szép leányt feleségül veszi. Tőlem vár vigasztalást és bátoritást, de én – ha nem lenne a levelében egy olyan passzus is, melyre azonnal vissza fogok térni – fájó szivvel azt tanácsolnám neki: hogy fusson, de minél gyorsabban fusson el ezeknek a jókedvü szédelgőknek a közeléből s inkább vonuljon be trappista vagy ferencrendi barátnak valami kolostorba, semhogy ilyen auspiciumokkal kezdje meg a családi életét. Ezek a kisasszonyok ugyanis tényleg a magánsziniiskolák számára születtek, de arra igazán nincsenek kvalifikálva, hogy egy pedáns és tisztességes magánhivatalnok ingébe reggelenként a gombokat betegyék. Ezt felelném, még pedig minden habozás nélkül, ha az én ismeretlen barátom még valamit nem irna a levelében: azt, hogy a szóbanforgó fiatal hölgy egyáltalában nem hasonlit a szüleire, mert mindennek inkább látszik, mint léha, felületes és könnyüvérü teremtésnek. Sőt inkább: nagyon szolid, egyszerü és házias leány. Őt nem is a kisasszony karaktere aggasztja, hanem a szülei élete, mert azt hiszi, hogy az ilyen környezetben felnőtt leányból később épp olyan haszontalan asszony lesz, mint az édes anyjából. Tisztelt barátom, szabad kérdeznem, hogy miért etette meg Ön velem a békát? Mért adott föl olyan problémát, mely nem is probléma? Azt mondom Önnek, hogy siessen el gondolkodás nélkül -106- abba a kávéházba, ahol e derék kis teremtés édesapja tartlizni szokott s a vén csirkefogótól minden gondolkodás nélkül kérje meg a leánya kezét. Mert abból a gyermekből, aki egy ilyen házban szolid és egyszerü maradt, oly derék és tökéletes feleség lesz, hogy a legszkeptikusabb szaldo-kontista is már előre megnyalhatja a száját, ha az a jó kis leány a kezét elfogadja.

Az a fiu, aki ma egy hosszu levélben a kölcsönkérés technikája felől tudakozódik nálam, nem tartozik a humor nélkül szükölködő szegények közé. A fiatal ur előbb bizalmasan beavat abba a titokba, hogy ő tizennyolc éves kora óta állandóan pénzzavarban szenved (nyolcvan forint fizetésből nem élhet meg egy pesti gavallér, aki társaságba jár és tisztességesen öltözködik), aztán nemes nyiltsággal igy folytatja a levelét:

Lehet, hogy könnyelmü fickó vagyok, lehet, hogy nem vagyok rosszabb, mint a többi, de annyi bizonyos, hogy nem emlékszem olyan időre, amikor három napig mentes lettem volna az anyagi gondoktól. Ha ma nem is volt gondom az ebédre és a vacsorára, ha a hatalmas istenek egyszer meg is engedték érnem azt a gyönyörüséget, hogy a szabószámlámat pontosan kifizethessem, – a következő -107- nap már kétségtelenül nehéz gondok közt virradt rám s a kávéházban, reggelizés közben, már azon kellett törnöm a fejemet, hogy, jó isten, miből fogok ma borravalót adni a képviselőék szobalányának, aki a zsur után a kabátomat fölsegiti. Három napig egymásután még sohasem örvendtem ugynevezett konszolidált pénzviszonyoknak s igy Ön, aki – legalább eddig ugy vettem észre – nem holmi pedáns smokkoskodással kezeli a fiatal urak könnyelmüségét – bizonyosan nem itél meg valami sulyosan azért, hogy amióta az eszemet tudom, jóformán mindig kölcsönből élek. A pénzügyi politikámnak az az alapja, hogy – az egyik lyukat állandóan betömöm a másik lyukkal. Vagyis: ma azt fizetem meg, amit tegnap kölcsön kértem, s holnap azt fogom megfizetni, amivel jószivü barátaim a mai napon kisegitettek. Ez a politika egészen célszerü is lenne (hiszen utóvégre én is el fogok egyszer jutni abba a nyugodalmas révbe, amelynek hajóhidján egy jószivü após várakozik a kikötni készülő fiatal emberre), ha nem lenne egy borzalmas tulajdonságom, mely állandóan Damokles-kardjaként függ a fejem fölött: az, hogy még mindig ostoba módon zavarba jövök, ha valakit arra kérek, hogy tiz forinttal kisegitsen. Ebben a tekintetben hasonlitok Blaha Lujzához, aki emlékirataiban megirta, hogy bár gyermekkora óta folytonosan a szinpadon mozog, még -108- mindig halálos lámpaláz gyötri, ha a kulisszák közt a jelenésre várakozik. Talán szemtelenség tőlem, ha a nemzet csalogányához hasonlitom magamat, de bizonyos, hogy én is ugy vagyok, mint ő: bár innen-onnan tizenöt esztendeje lesz, hogy a kölcsönkérési müveletekben a drámai hős szerepét játszom, még mindig összeszorul a torkom a lámpaláztól, amikor a kulisszák közt a jelenésemre várakozom. És ez – bármennyire mulasson is rajtam, öreg tanácskofa – nagy, igen nagy, sőt borzasztóan nagy szerencsétlenség reám nézve, mert a kölcsönkérés átka, mint egy indus bölcs már kétezer és egynehány évvel ezelőtt megállapitotta, föltétlenül abban rejtőzik, hogy micsoda ábrázattal s a biztosság milyen mértékével tudom meghóditani a leendő hitelezőmet. Ha sápadtan, reszketve, izgatott dadogással adom elő a kérésemet, tiz eset közül nyolcszor okvetetlen tagadó válaszban van részem. Ellenben, ha mosolyogva, nyugodt nonchalance-szal (mint a boldogult Degré Alajos hiszi) s az előkelő ember könnyedségével kérek holnapig huszonöt koronát, alig akad még a fukar férfiak közt is olyan cinikus fickó, aki könyörtelenül kosarat adna. A nyugodt hang tehát a kölcsönkérőnél szinte exisztenciális kérdés, mert e nélkül ezen a pályán csak a legritkább ember boldogulhat. Mit tegyek hát, hogy ezt a nyugodtságot elsajátitsam? Már tiz nyilt brosurát elolvastam, melyeknek -109- ez volt a cimük: Wie werde ich energisch? – de, fájdalom, egyik se használt. Végső zavaromban hozzád fordulok hát egy jó tanácsért s biztositlak róla, hogy még a legutolsó váltóm aláirásakor is hálával fogok visszagondolni rád, ha most az egyszer a bölcs utbaigazitásodat meg nem vonod tőlem.

Az imént azt mondtam, hogy a levél irója nem szükölködik minden humor nélkül, de a dolog tulajdonképpen ugy áll, hogy ezeknek a soroknak a látszólagos humora alatt komoly és érdekes pszikhológiai igazságok rejlenek. Régi tapasztalás, hogy a kölcsönkérő akció sikere sohase a szenvedő féltől függ (vagyis attól, akit a sors hitelezőnek predesztinált), hanem mindig attól, aki mint adós készül szerepelni a keletkező ügyletben. Egy öreg barátom, aki negyven évig a barátai jóvoltából élt – még pedig jól és előkelően élt – a bizalmas vallomások egy pillanatában egyszer elmesélt erről nekem egyet-mást, a maga tapasztalatainak gazdag és érdekes tárházából.

– Ha azzal a szándékkal megyek valakihez, – mondta ez a vidám kóbor lovag – hogy a tárcáján eret vágjak, én már a lépcsőházban csalhatatlanul megérzem, vajjon sikerrel vagy kudarccal fogok-e távozni a kiszemelt áldozat lakásáról? Ebben az érzésemben még sohase csalódtam. És tudja, hogy miért nem? Azért, mert a siker mindig és kizárólag az én pillanatnyi diszpoziciómtól függ. Ha inspirálva vagyok -110- (hiába nevet, a kölcsönkéréshez épp olyan inspiráció kell, mint a lirai költemények irásához), nincs az a fukar kutya, aki ellent tudna állani a kérésemnek, – viszont bizonyos, hogy a leghitványabb kifogással is le tud valaki rázni a nyakáról, ha gyáván, minden ihlet nélkül adom elő a dadogó kérésemet. A szuggerálás ereje seholse nyilatkozik meg oly elemi erővel, mint a kölcsönkérés gyönyörü és magasztos perceiben…

Igy szólt a legklasszikusabb pumpoló, akit világéletemben megismertem, – nálam inkább tehát senkise tudja méltányolni azt a panaszos levelet, amelyet ma ez a fiatal ur hozzám intéz. De ha méltányolom is a bánatát, segiteni nem tudok rajta, mint ahogy az orvos se tud segiteni azon a betegén, aki tüdővészes lázában igy szól hozzá:

Hogyan mentse meg, ha a halál már eljegyezte magának? Uj tüdőt még a világ legnagyobb doktora se adhat a betegének, – aminthogy uj energiát se lehet adni annak a szerencsétlen embernek, akit a természet gyávának és izgatottnak alkotott, vagyis: aki nincs inklinálva arra, hogy a közadósi pályából megéljen. Fáj a szivem, de én megjósolom, hogy az én fiatal barátom betegsége gyógyithatatlan s hogy egyszer – oh, rémes nap! – el fog érkezni az az idő, mikor a szegény fiu arra lesz utalva, hogy a fizetéséből megéljen. -111- Ez ugyan borzalmas perspektiva, de istenem, a halandó ember mindig kénytelen belenyugodni abba a szörnyüségbe, hogy a végzet egy értékes talentumot megtagadott tőle.

A sértődés, mely bizonyos tekintetben közös betegsége az egész emberiségnek, aligha grasszál valahol oly hatalmas mértékben, mint minálunk. A legtöbb ember napjában egyszer okvetetlen megsértődik, függetlenül attól a poziciótól, melyet a társadalmi életben elfoglal. A képviselő sértődötten vonul félre, ha a miniszter egy fokkal hidegebben viszonozta a köszöntését, az ügyvéd megsértődik, ha a tárgyaló biró az ékesszólása zsilipjeit egy brüszk közbeszólással elzárja, az orvos morózus arccal veszi tudomásul, hogy a paciens nem tartja szentirásnak mindazt, amit ő a betegágynál enunciál. Az uriasszony megsértődik, ha az előkelő estélyre meg nem hivják, de esetleg akkor is megsértődik, ha meghivják, mert a levél hangja nem felel meg teljesen az izlésének. A kávéházi vendég a maga méltatlan lealázásának veszi, ha két másodpercen belül nem kapja meg azt az ujságot, melyet a pikkolótól kért. A vidéki fiatal ur haragos arccal veszi tudomásul, hogy a kaszinó rendező-bizottságába nem választották be, de az arca akkor se lesz barátságosabbá, ha beválasztották, mert igy meg abban lát célzatos tendenciát, hogy -112- nem ültették bele az alelnöki vagy a főpénztárosi méltóságba. A nyárspolgár panamáról beszél, ha nem választják meg iskolaszéki tagnak, az iskolaszéki tag csuf mellőzésről beszél, amiért nem vették fel a bizottsági tagok listájába. Akit egy estélyre, egy eljegyzésre, egy esküvőre, egy névnapra meg nem hivtak, akinek a köszönését nem ugy viszonozzák, mint az abruzzói hercegét, akinek a szerelmi vallomására nem csókkal és lázas öleléssel válaszolnak, akinek a villamos kalauz nem „parancsoljon nagyságos ur“ – megszólitással adja vissza a husz fillérjéből kijáró nyolc fillért, az mind a legkomolyabban megsértődik, s föltétlenül meg van győződve a felől, hogy embertársai viselkedése és tettei mögött határozott mellőzés és kisebbités rejtőzik.

Mindezt régen tudom, s polgártársaimnak e csuf betegség iránt való fogékonyságát jól ismerem, de mégis meglep az a levél, melyet ma egy intelligens uri asszony intéz hozzám. Ez a fiatal és szeretetreméltó hölgy keservesen panaszkodik amiatt, hogy őt érzékenyen megsértették, s mivel nem tudja, hogyan szerezzen magának elégtételt, hozzám fordul, hogy tanácsaimmal a szolgálatára legyek. Panaszának az a lényege, hogy a törvényszéki elnök, a város egyik legtekintélyesebb polgára, a minap meghalt s gyászbaborult özvegye, aki a halálesetet diszes partecédulában tudatta a kisváros értelmiségével, őt – bizonyára szándékosan – nem tisztelte meg a gyászjelentéssel. „Mindenki kapott -113- partét, – irja izgatott levelében – mindenki, aki csak valamit is számit az idevaló társaságban. Én azonban, aki vagyok annyi, mint akárki, nem kaptam, még pedig bizonyosan azért, mert az a felfuvalkodott nő örömet talált abban, hogy ilyen módon megsértsen. Roppantul lekötelezne, ha megirná, hogyan viszonozzam ezt a szemtelen és bizonyára tendenciózus mellőzést.“

Merem állitani, hogy engem már a legnagyobb abszurdummal se lehet kihozni a sodromból, de ez a levél megtette azt, amire immár hosszu idők óta nem vagyok képes: őszintén és a legnagyobb mértékben megdöbbentett. Hogy a sértődés még a koporsó mellett is grasszálhat, ezt még én se hittem, aki pedig mindent elhiszek, s aki szeretett polgártársaimat még a legőrültebb lehetetlenségek elkövetésére is képeseknek tartom. Ő nagysága szakasztottan ugy ir, mintha egy vidám és kedélyes mulatságon mellőzték volna, s mintha valami nagy kitüntetés lenne, ha valakit egy temetésre meghivnak. A gyászszertartásnak ez a batyu-bállal vagy névnapi mulatsággal való összetévesztése már csakugyan több a soknál, sőt több mindannál, amit eddig nálunk a sértődés terén produkáltak. Pedig az európai rekord ezen a téren ősidőktől fogva állandóan a miénk volt.

Ugyan mondja csak, kedves, érzékeny lelkü, nagyságos asszonyom: nem gondolt egy pillanatig se arra, -114- hogy a mellőzésnek más oka is lehetett, mint az, hogy Kegyedet tudatosan megsérteni akarták? Nem gondolt például arra, hogy egy gyászbaborult özvegynek az ura koporsója mellett talán más egyéb is járhat az eszében, mint a temetésre meghivandók névsora? És nem hiszi, hogy lehetnek pillanatok az életben, mikor valaki ártatlan is lehet abban, hogy az etikett szabályai ellen véteni merészelt? Én azt ajánlom, tegye jégre a haragját addig a napig, amelyen a törvényszéki elnökné majd a legidősebb leányát férjhez adja, s Önt, aki minden tiszteletre érdemes, elfelejti meghivni az esküvői ebédre.

Az a kérdés, melyet egy olvasóm ma hozzám intéz, eszembe juttatja a hires anekdótát, melyet a zsidó talmud-bölcsek ma is gyakran emlegetnek: az anekdótát az eleven és a holt csukáról. A levél ugyanis, mely természetesen négyoldalas (az emberek nem tudják megtanulni nálunk a rövidséget), abban a kérdésben konkludál: miért van, hogy a legtöbb szép asszony és szép leány nem szereti a nagyon is szép férfiakat? Mielőtt a problémával foglalkoznám, elmondom a nagyszakállu zsidó bölcs esetét, akihez hivei egy napon azt a kérdést intézték: miért sulyosabb a holt csuka, mint az eleven csuka? A bölcs bezárkózott a szobájába, két hétig bujta a könyveket és a szentirásokat, aztán -115- kijelentette, hogy a meglepő sulybeli differenciának a vér elváltozása az oka. A hivek megnyugodtak a magyarázatban, de egy akadékoskodó hitsorsos ekkor hirtelen közbeszólt:

A talmudtudós meghőkölt, s a hivek erre megmérték a csukát: és ekkor kiderült, hogy az árnyékvilágból elköltözött csuka egyáltalában nem sulyosabb, mint az eleven. A bölcset tehát egyszerüen felültették.

A levél, mely a mai problemát elibém terjeszti, élénken felidézi bennem a régi anekdotát s én is azt kérdezem, amit amaz izgága hitsorsos kérdezett:

– De vajjon igaz-e, hogy a szép férfiut kevésbbé szeretik az asszonyok és leányok, mint a csunya férfit?

Az én alázatos nézetem ugyanis az, hogy ez az egész probléma hamis, mert hiába filozófálunk, kedves atyámfiai, hiába hozakodunk elő a szép emberek közmondásos ostobaságával, a dolog, fájdalom, ugy áll, hogy ezeknek a délceg, csinos bajuszu férfiaknak sokkal nagyobb a szerencséjük a nőknél, mint nekünk, elmésségtől sugárzó legényeknek. Az átlag-nő (tehát a többség) bizony szó nélkül ott hagy bennünket a faképnél, mikor egy ilyen ragyogó külsejü, szép fiu a látóhatáron feltünik, s hiába a mi francia esprit-nk és egyéni szeretetreméltóságunk, egy karcsu termet, egy domboru mellkas, s egy szabályszerüen megkonstruált arc mindig -116- többet nyom a latban, mint a mi legjobb és legfrappánsabb ötleteink. Ne tartsuk mi az asszonyt különbnek, mint a férfit: az első, ami a nőt megkapja, mindig a külső megjelenés, aminthogy – terringettét, valljuk csak be! – mi se a szép lelket keressük a korzón és a Váci-utcában, hanem a gyönyörü alakot, a bájosan pisze orrot, s nevető buzavirágszin vagy éjfekete szempárt. A szép nőnek (hiába a nagy bölcseségünk és elmésségünk) már a legelső pillanatban nyert ügye van nálunk, amint hogy a nők se az én ragyogó szellememmel fognak kokettálni a verőfényes tavaszi délelőttökön, hanem a mulandó, de formás testi mivoltommal. A csunya férfinak, ha érvényesülni akar, előbb diadalmasan meg kell küzdenie azzal a kellemetlen impresszióval, amit külső megjelenése okoz. Nem mondom, hogy ez lehetetlen: hiszen csakugyan elég példa van rá, hogy egy rosszabb külsejü férfiu, a szellemi felsőbbségével, le tudja győzni azokat a vetélytársait is, akik nála, testi megjelenés dolgában, beszámithatatlanul különbek. De ez először is mindig sokkal nagyobb időbe kerül, mint amennyit az ugynevezett szép emberek az átlag-hóditásaikra rendesen forditanak. Másodszor: a csunya emberek csak a szellemileg nagyon kiváló nőknél arathatnak igazi szerelmi sikert. Az a leány, vagy asszony, aki az esztétikai érzés rovására a csunya férfiut jobban kitünteti, mint a szépet: föltétlenül csak finom, előkelő gondolkodásu, tartalmas -117- nő lehet, akinek lelkében épp oly antipátiát kelt a szép emberek nevetséges parvenü-gőgje és affektált szerénysége, mint amennyire őszinte rokonérzésekre hangolják az igazi férfi nemes és imponáló belső tulajdonságai. Hála isten, ilyen nő is elég van, s ez éppen a legmeggyőzőbb cáfolata azoknak a frivol pszichológusoknak, akik az asszony lelkét alábbvalónak mondják a férfiénál. A csunya, de elmés férfiak szerencséje gyönyörü bizonysága a női lélek finomságainak, s annak az igazságnak, hogy a magasabbrendü gondolkodás sohase a nemtől függ, hanem az ember egyéni diszpozicióitól.

Őszintén szólva, nagyon szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának, mielőtt pikáns, de közérdekü levelére a választ megadnám. Mert – ha be szabad vallanom az igazat – nekem az a gyanum, hogy ennek a szép asszonynak a megbotránkozása nem egészen komoly, bár én, akit afféle morálcsősznek tartanak, nagyon örülnék, ha csakugyan egy haragtól csillogó szempár rejtőznék az érdekes levél mögött. De a tapasztalásaim, fájdalom, arra tanitottak, hogy az effajta panaszok többnyire csak elméleti alapokon nyugszanak, s hogy a divatos asszonyok egyáltalában nem veszik rossz néven, ha a gavallérjaik kissé megfeledkeznek -118- arról a tiszteletről, melyet a régi, naiv illemkódexek előirtak.

Beszéljünk világosabban: egy csinos hölgy – aki önjellemzése szerint hüséges feleség és jó anya – az iránt panaszkodik, hogy a társaságokban, amelyekben az urával megfordul, a fiatal urak olyan tónusban beszélgetnek vele, amely neki, a szerény és jólnevelt teremtésnek, mindig az arcába kergeti a vért. „A szinházban még csak megjárja ez a hang, – mondja szép levéliróm – mert ott az előadás alatt, nagyon bölcsen, elhomályositják a nézőteret s a szinészek, akik kétértelmüségeket mondanak és cselekesznek, nem csupán nekem, a zsöllyémen diszkrétül meghuzódó asszonynak beszélnek, hanem mind a kétezer embernek, aki a földszintet, a páholyokat és az emeleteket megtölti. Ott legalább a szemem elé tarthatom a gukkeremet, vagy lázasan belemerülhetek a szinlap tanulmányozásába, szóval: meg van hozzá a módom, hogy elterelhetem magamról a figyelmet. Nem tagadom, hogy a szinházban jól is mulatok ezeken a pikantériákon, hiszen mi, becsületes asszonyok is rászomjazunk némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre. De a társaságban, a villamos lámpák ragyogó fényében, amikor szemtől-szemben ülök egy idegen férfiuval, már egészen másképp áll a helyzet: ott direkte nekem mondják a sikamlósságokat, s direkte azért mondják, hogy zavarba hozzanak. És itt még a gukkert se emelhetem a szememhez, még a -119- szinlapot se tarthatom magam elé, hanem kénytelen-kelletlen meg kell hallgatnom azokat az impertinenciákat, amelyekkel ezek a léha urak mulattatnak. Sőt mosolyognom is kell, nehogy ostobának, vagy prude-nek tartsanak. Mi erről az ön véleménye, tisztelt globetrotter uram? Kénytelen vagyok-e eltürni ezt a haszontalan modort, vagy megmondjam-e nyiltan azoknak az uraknak, hogy szemtelenül viselkednek? Az uramnak semmi esetre se panaszkodom, mert ő, amilyen hübele-Balázs, még képes lenne belekötni a gavallérjaimba, s arra már igazán semmi kedvem, hogy ezt a derék embert lovagias affaire-ba kényszeritsem.“

Azt mondtam az imént, hogy szeretnék a szemébe nézni a mai levél irójának, s ime, ez a csinos és haragos asszony akaratlanul többet mutat, mint amit kivántam: megengedi, hogy a lelkébe vethessek egy pillantást. Elárulja ugyanis, hogy még a becsületes asszonyok is rászomjaznak némelykor egy kis elméleti erkölcstelenségre s ezért nagyon jól érzik magukat azokban a szinházakban, melyeknek szinpadján a házasságtörő feleség rendes és szivesen látott habitüé. Tehát nem a pikantériák ellen van kifogásuk, hanem a külső látszat ellen. Ott, ahol óvatosan elrejtőzhetnek a nézőtér kétezer főnyi sokaságában, egyenesen élvezetet okoz nekik, ha a szinmüvész ur vagy a szinmüvésznő ő nagysága malacságokat beszél; de a társaságban ugyanezért már megbotránkoznak, mert ott nincs szinlap -120- és nincs gukker, amelylyel a közfigyelmet elterelhetik magukról. A morál tultengésének ezt a felfogást bizonyára nem mondhatom, de megérteni megértem, hiszen a legtöbb becsületes asszony igy gondolkozik. Sőt elismerem, hogy a két eset közt van is némi különbség, mert a szinész egy nagy, személytelen nézőtérnek beszél, mig az a fiatal ur direkte egy-egy pironkodó nagyságos asszony zavarában és szeméremérzékének feltámadásában keres valami kellemes izgalmat a maga számára. De tulontul tragikusnak még ennek a fiatal urnak a viselkedését sem tartom, mert – ismerjük csak be – a mai hölgyek rákapatták a gavallérjaikat erre a tónusra, sőt majdnem provokálják, hogy igy beszéljenek velük. A pikáns és kétértelmü beszélgetés: ez éppen a privilégiuma szerintük a feleségi méltóságnak. Persze-persze, azok az urak kötelesek lennének tekintetbe venni, hogy kivel beszélnek, de istenem: miért bocsátkoznának szegények pszikologiai kutatásokba, amikor majdnem bizonyosra vehetik, hogy a sikamlósságaikat minden asszony szivesen meghallgatja?

Hogy mégis miképp védekezzenek a szolid asszonyok az eféle erkölcsi orvtámadás ellen? Nagyon egyszerüen: ne csináljanak különös kázust az esetből. Hallgassák meg, – mit tehetnének egyebet? – a gavallérjuk kétértelmüségeit, de egyáltalában ne reagáljanak rájuk; se bájos mosolylyal, se azzal, hogy – a vidék -121- némely pontjain ez szokásos – a legyezőjükkel ráüssenek az udvarlóik kezére. Hallgassák meg nyugodtan a pikantériákat, aztán térjenek át minden megjegyzés nélkül egy más témára: ennyi tökéletesen elég, hogy azok az urak a tónusukat megváltoztassák. A védekezésnek ez az egyetlen módja, hogy nem szabad táplálékot adni a megkezdett téma folytatásának: se nevetéssel, se tiltakozással, se megbotránkozott pillantással. De ez a mód mindenesetre veszedelmes, mert ezektől az uraktól csakugyan kitelik, hogy nem mondanak többé egyetlen pikantériát se.

Kedves barátaim, azt mondom nektek, hogy az ilyen fehérhaju, gyékényen guggoló magánbölcs élete se mindig olyan fenékig tejfel ám, ahogy ti, a láthatatlan messzeségben, hiszitek… Lám, ma reggel a posta – ajánlott, express-levélben – egy sereg sulyos gorombaságot hozott a ti szegény, vén szolgátoknak, aki bizonyára nem adott még okot arra, hogy ilyen szigoruan bánjanak vele. Van bennem annyi hiuság, hogy az egész levelet nem árulom el nektek, de egyet-mást mégis kiszedek belőle, hogy az együgyü reflexióimat nyilvánosságra hozhassam.

„Bölcs kádi – mondja a levél – én szédületesen el vagyok ragadtatva a te hatalmas eszedtől, de engedd -122- meg azt az alázatos megjegyzést, hogy a tanitásaid nem érnek egy fabatkát. Összegyüjtött müveidet meg nem érdemelt figyelemmel olvasom minden nap, de olyan bölcseségre, aminek én is hasznát vehetném, még nem akadtam az irásaidban. Mit akarsz folyton-folyvást a szerelemtől, s azoktól a rejtelmes, lelki processzusoktól, amiket csak a dologtalan novellisták találtak ki? Te is azt hiszed, hogy az egész világ csak a szerelem körül forog? Nem akarlak kiábránditani, öreg világcsavargóm, de hidd el nekem, hogy ez mind csak olyan smonca, ahogy ti, pesti irók, oly bájos közvetetlenséggel mondani szoktátok. Nekem például, aki e sorokat irom, százszor, sőt ezerszer több gondot okoz az a probléma, hogy miből fogom előteremteni a családom fürdőzési költségeit, mint az, hogy miféle viharok játszódnak le a Tusznelda grófnő szivében. Ezt a problemát oldd meg bölcs kádi, s akkor én, a józan pesszimista, is le fogom emelni előtted tönkrezüllött borzalino-kalapomat. Hagyj nekem békét a szerelemmel, de mondd meg magyarán és értelmesen: honnan keritsek elő junius végéig nyolcszáz forintot, mert legalább is ennyire van szükségem, ha nem akarom, hogy tisztelt nőm ő nagysága az egész nyaramat megkeseritse.“

Ime, száraz magva a „józan pesszimista“ levélnek, melynek egyes kifejezéseiért még a VI. ker. kir. járásbiróság is habozás nélkül megállapitaná a becsületsértést. Én azonban nem fogom föl a dolgot nagyon -123- érzékenyen, hiszen jól tudom, hogy a pénztelen ember nem szokott pályázni a középeurópai udvariassági rekordra. Sőt azt is elismerem, hogy a haragos levélirónak némileg igaza van, mert azokban az esetekben, mikor üres az erszényünk, csakugyan nem szoktunk érdeklődni a Tusznelda grófnő szerelmi problemái iránt. De ha én ilyen nemeslelkü és konciliáns vagyok, viszont névtelen levélirómtól is megkivánhatom, hogy ne engem okoljon azokért a bajaiért, melyeknek előidézésében igazán nincs részem. Tovább megyek: még módom sincs hozzá, hogy legalább a tanácsaimmal segitsek. A gyékényen ülő remeték ugyanis feltétlenül bölcs férfiak, de mint váltógiránsok nem tartoznak a legjobbak közé. Kornfeld Zsigmond is, Lánczy Leó is gondolkodás nélkül ajtót mutatnának az öreg Diogénesnek, ha mint jótálló vagy készfizető kezes akarná a jóakaratukat megnyerni. Igy tehát – bármennyire szeretném – nem ajánlhatom fel a gondbaborult családapának szerény girómat, sőt még azt se tanácsolhatom neki, hogy a szövetkezetekhez forduljon, mert, ha a klienseimtől hallott hirek megfelelnek a valóságnak, akkor a szövetkezeti vezérigazgatók mostanában adósak maradnak a főpincérnek a kávéjuk árával. Gyakorlati utbaigazitást tehát nem adhatok, de egy tényállást mégse hallgathatok el: azt, hogy ezek a különleges tavaszi gondok tisztára a mi szép hazánk specialitásai. A külföldön minden középsorsu polgár már októberben számolni kezd -124- a nyaralás kérdésével, s jövedelmeiből pedánsul félrerak egynehány százalékot, hogy aztán junius végén, vagy julius elején elvihesse a családját a nagyvárosból. A fürdőköltség rendes, szigoruan respektált rovata a német, francia, vagy angol háztartás budgetjének. Nálunk, nehány komoly hivatalnok-családtól eltekintve, a fürdőzés problemája csak akkor kerül felszinre, mikor a fürdők nagyhangu prospektusai megjelennek az ujságokban. Ilyenkor aztán megered a futkosás: a véres hajsza a pénz után, a szégyenkezések, megalázások és megőszülések korszaka, amikor a bankok előszobái mindig tele vannak verejtékező uri emberekkel, s amikor az államnyomda fokozott üzemmel nyomatja a váltókat és az adósleveleket. Mindenki a bank pénzéből akarja meghozatni szerető családjának a sárgadinnyét, ahelyett, hogy ahoz az összeghez nyulna, melyet – a viszonyaihoz képest – az egész év folyamán félrerakott. Ez a baj, tisztelt atyámfia, nem pedig az, hogy én szerelmi smoncákat irok. Mert nekem nem az anyagi ügyek elintézése a resszortom, hanem a lelki problémák földeritése. Az anyagi kérdéseket az okos ember mindig a saját eszével oldja meg, s nem fordul miattuk öreg remetékhez, akik boldogok, ha sóskát és salátát ehetnek, s ha a finom és illatos dohány naphosszat ki nem fogy a pipájukból… -125-

Mostanában, amikor még az is utazási tervekkel bibelődik, aki még a zálogház esedékes kamatait se tudja kifizetni, nagyon aktuális az a kérdés, amelyet egy „gazdag, budapesti magánzó“ intéz hozzám: hogy mit visz magával a praktikus ember, ha négy-öt heti időre fürdőkkel és idegen városokkal cseréli fel a megszokott otthonát. „Eddig ugyanis – irja az óvatos magánzó – sem én, sem a feleségem sohase tudtuk teljesen élvezni azt a gyönyörüséget, amit az ilyen céltalan kóborlás nyujt; mert habár mindig kitünően éreztük magunkat, s a sok uj látnivaló nagy lelki élvezetet okozott mindkettőnknek, volt valami, ami következetesen elrontotta az örömünket: a podgyász. Nem beszélek a vámvizsgálatokról, ahonnét az ember mindig agyonhajszolt állatként kerül vissza a kupéjába; nekünk az ugynevezett kispodgyász is mindig elkeseritette az életünket. Az a két-három kézi koffer, az utitáska, a kalapskatulyák, az esernyőtartók: mindez oly pokoli gyötrelmeket okozott az átszálló állomásokon, hogy akárhányszor még azt a percet is megátkoztuk, amikor az utazásra elszántuk magunkat. Nem is akarok most azzal előhozakodni, hogy a temérdek hordárdij jóformán megkétszerezte az utazás költségeit, mert ebben még csak megnyugodtam volna, de azt a sok vesződséget, izgalmat, futkosást, amivel az ilyen aprólékos -126- podgyász szállitása jár, csakugyan nem birja ki az olyan ember, akinek nincsenek hajókötelekből az idegei. Higyje meg, hogy inkább lemondok az utazásról, semhogy még egyszer ezeket a borzasztó és türhetetlen izgalmakat átszenvedjem.“

Ha van kérdés, melyhez illetékesen hozzászólhatok, ugy ennek a levélnek a problémája bizonyára az, hiszen a Kegyetek öreg szolgája ugyszólván az élete háromnegyed részét a vasuti kupékban és a nagy hajók födélzetén töltötte. Mint elsőrangu szakember mondhatom tehát, hogy szeretett honfitársaim abszolute nem is konyitanak az utazás müvészetéhez. Akárhányszor megtörtént velem, hogy belső részvéttel néztem a szegény, verejtékező magyart, aki a vasutról a hátán vitte át a podgyászát a hajóállomáshoz – hordárt tudvalevőleg nem mindig kap az ember – mig a felesége könnyes szemmel tipegett mellette a gyalogjárón. Az ilyen pillanatokban mindig elhatároztam, hogy nyilttérben fogom figyelmeztetni turista-honfitársaimat a praktikus utazás törvényére, de az ilyen fogadalmakat öt perc mulva, fájdalom, mindenki elfelejti. Most tehát jóváteszem a mulasztásomat, s ideirom azt az aranyszabályt, mely csupán egyetlen §-ból áll, de amelynek megtartásával temérdek pénzt, vesződséget és gyötrelmet megtakarithatunk, s mely igy hangzik:

„Az okos ember mindig csak annyi podgyászt -127- visz magával, amennyit végszükségben sajátkezüleg is el tudna vinni két kilométernyire, anélkül, hogy ezt a hátidegei megsinylenék.“

Kegyetek ezt az aranyszabályt még némi kételkedéssel olvassák végig, de az amerikai, az angol, sőt ujabban a francia utas is már teljesen tisztában van vele, hogy a kényelmes utazásnak ez a paragrafus a legfontosabb biztositéka. A kultur-utazó ma ugyanis kétféle módszer szerint utazik: másképp, ha például egy fényüző fürdőben akar eltölteni nehány hetet, – és másképp, ha egyik városból a másikba siet, vagyis, ha jóformán naponként más és más szállodában akarja nyugalomra hajtani a fejét. Az első esetben egyszerüen mindazt becsomagolja, amire a reprezentációs helyen szüksége lehet, s az egész podgyászt feladja arra az állomásra, amelyik a vasuti utjának a végcélja. A második esetben csupán a legszükségesebb holmit viszi magával, vagyis: a hölgy némi fehérnemüt, két bluzt, s egy esti parádés ruhát, az ur egy jó és finom uti ruhát, – ez rajta van – s egy tisztességes smoking-öltözéket. Ezenfelül két puha inget, négy kemény inget, a többi elengedhetetlen fehérnemüt, s egy fogport, kefét s egyebeket magában foglaló utinecessaire-t. Minden más holmi teljesen fölösleges. Uton a legelőkelőbb hölgy is állandóan bluzban jár, s a legelegánsabb ur is szürke öltözetben nézheti végig a képtárakat, a templomokat és az egyéb látnivalókat. -128- Öltözködni csak este kell, a diner-hez, s ehhez a hölgy egyetlen estélyruhája s az ur egyetlen smokingja tökéletesen elegendő. A fehérnemüt minden jó hotelben huszonnégy óra alatt megtisztitják, s ha még valamire hirtelen szükség van: ezt utközben bizvást meg lehet venni abból a pénzből, amit az ember a hordárokon és a kocsikon megtakarit. Az amerikai milliárdosok kivétel nélkül ennek a principiumnak az alapján utaznak, s józan észszel igazán nem lehet belátni, hogy mi, a szegény emberek, miért lennénk előkelőbbek, mint a newyorki vasutkirályok és szilvaizhercegek.

Persze, mindezt könnyebb leirni, mint betartani, mert a mi hölgyeink még mindig valami lealázkodásfélét látnak abban, ha nem öt kalappal, három napernyővel és nyolc elegáns toilette-tel száguldnak végig a svájci vagy az olaszországi hoteleken. De arra való a férj, hogy az ilyen kérdésekben egész a késhegyig energikus legyen. Mint udvarias férfiu, halálomig azt vallom, hogy a házassági konfliktusokban föltétlenül a férj kötelessége a kapitulálás, de e szabály alól van egy kivétel: az a konfliktus, mely az utipodgyász ügyében támad. A férj, aki ebben a kérdésben enged, kihallgatás nélkül megérdemel hat hónapi börtönt, vagy – ami ezzel egyenértékü – két esztendei szanatoriumot. -129-

Hogy mi a véleményem a téli fürdőzésről általában és azokról az emberekről, akik havas esőben, minusz tiz fokos hidegségben szakitják el magukat a hivataluktól és a rendes társaságuktól, hogy a természet szüzi fehérségével, vagy a délszaki vidékek aranyos napsugaraival cseréljék fel a budapesti zsurokat és a füstös kávéházakat? Édes nagyságos asszonyom, attól tartok, hogy engem is épp ugy le fog nézni, mint azokat a csavargókat, akikről oly fensőséges lenézéssel beszél a levelében, mert – mi tagadás benne – én, a fehérhaju öreg is, akárhányszor sárga irigységgel gondolok szerencsésebb barátaimra, akik ilyenkor a nagy, angol bőröndjeiket csomagolják, s távirati uton rendelnek egy jó hálóhelyet a szentpétervár-nizzai luxusvonat egyik kényelmes fülkéjében. Sőt: még azt is irigységgel hallom, ha ezek a csavargók – Ön nevezte igy a téli fürdőzőket – egy-két hétre kiszabaditják magukat a rendes igájukból, s a Tátra hótól és jégtől csillogó világában skiznek, ródliznak és tobogánoznak. Akár csavargók, akár nem, én őszinte szivvel irigylem őket, mert az a meggyőződésem, hogy voltaképpen valamennyien a kószálásra születtünk, s hogy emberi hivatásukat talán leginkább nyughatatlan vérü ősapáink közelitették meg, akik addig maradtak egy helyben, amig lovaik és marháik a körülöttük zöldelő -130- friss füvet lelegelték. Az az ördögmalom, amelyben mi az életünket leéljük, egyszerüen megöli a fantáziánkat, kipusztitja belőlünk a lelkünk rugalmasságát, s időnek előtte megvénit és kiszárit bennünket. Ne hozakodjék nekem elő a boldog és nyugodt öregekkel, akik halálukig se hagyták el a kedves falujuk határát, mert ezek a boldog emberek még nem ismerték az idegek intézményét, s bizonyára sohase gondoltak olyan együgyüségre, hogy rostélyos és töltött káposzta helyett bromnatriummal kinozzák a gyomrukat. A mi idegrendszerünk más, mint az övék, még pedig, fájdalom, a mi hátrányunkra. Mi nemcsak, hogy belepenészesedünk a mindennapiságba, hanem egyenesen fizikai szenvedések között éljük le monoton életünket, ha néha-napján a rendes környezetünknek bucsut nem mondunk. Nem is beszélek most az irókról, a müvészekről, s azokról az egyéb szellemi foglalkozásokat üző emberekről, akik időnek előtte kimerülnek a munkájukban; de azt mondom, hogy manapság e lázas és tülekedő világban még a hivatalnoknak, a kereskedőnek vagy az iparosnak is szüksége van arra, hogy egyszer-másszor uj milieuben frissitse föl elernyedt lelki képességeit. Ennek a változatosságnak a vágya oly élénken él mindnyájunkban, hogy akárhányszor sirva, tehetetlen dühvel forgatjuk a vasuti menetrendet, s anarchista vérszomjusággal gondolunk a boldog kiváltságosokra, akik ilyenkor az aranytapétás express -131- vonatokban szelik át a tavaszi szellőktől illatos Itáliát, s kupéjuk ablakából ragyogó pillantást vethetnek a Cote d’azur narancserdeire, a zöld lombok közül kifehérlő villákra, a Földközi-tenger olvasztott fejérhabjaira, s a virágoktól, ezüsttől csillogó nagyvilági pensiókra, ahol dekolletált asszonyok kacagásában fürödhetik a frakkosok és szmokingosok hada. Dehogy is szabad csodálkoznia, ha a szivem már a gondolatára is kalimpál annak a gyönyörüségnek, hogy én is ott lehessek ebben a paradicsomban, s ha megvetés helyett olajsárga irigységgel bucsuzom azoktól a csavargóktól, akiknek ilyenkor, havas tél derekán is módjuk van hozzá, hogy ezt a nagyszerü milieut megvásárolhassák maguknak.

Persze más kérdés – s itt rögtön egy nézeten leszünk – az, vajjon helyes-e, hogy manapság már nemcsak a gazdag emberek, de a szerényebben szituáltak is rendszeresen beállanak a téli fürdőzők mind jobban megsokasodó gárdájába? Ennél a pontnál már nem térnek el véleményeink, mert magam is azt mondom, hogy nagy átlagban bizony nem ugy élünk, ahogy a vagyoni viszonyaink megengednék. Ez különben egyáltalában nem ujság, hiszen akik társaséletünket figyelemmel kisérik, régóta tudják, hogy percentuális tekintetben talán mi közülünk kerül ki a legtöbb szédelgő Európában. Nem azokat a szédelgőket értem, akik hiszékenyebb embertársaikat rászedik és megkárositják -132- s akik a számlájuk és a podgyászuk hátrahagyásával távoznak az elegáns hotelekből, hanem azokat, akik minden reális alap nélkül játszszák a dusgazdag és könnyüpénzü utazót. Ezt a tipust mi képviseljük a legsürübben, amiről mindenki tanuságot tehet, aki télen Nizzában vagy Cairóban, nyáron Ostendében vagy Aix les Bains-ben megfordult. A belga tengerparton, vagy a montecarlói kaszinóban lépten-nyomon összetalálkozunk olyan honfitársainkkal, akiknek tudomásunk szerint nemcsak hogy vagyonuk nincs, de akik évi jövedelem tekintetében se igen mehetnének tul a ránk-herlányi fürdő határain. Gyanus alakok, akiknek semmi látható kenyérkeresetük nincs, elsőrangu hotelekben laknak, pezsgőt bontatnak fel az ebédjükhöz, s olyan összegekben játszanak, amilyet a középsorsu államhivatalnok legfölebb csak álmában lát. Honnan szerzik meg ezek az urak a passzióikhoz szükséges pénzeket? Csak a jó isten tudja. Ha hölgyek volnának, – mert azok még nagyobb számban vannak – könnyen meg tudnók fejteni a nagy titkot, de hol az a zsilip, melyen át e férfi-szédelgők ölébe hull az aranyak és bankjegyek zuhatagja? Ezt sohase tudtam kitalálni, de annyit, ugyebár, jogosan sejthetek, hogy derék honfitársaim nem idegenkednek a szelidebb fajtáju szédelgésektől, s hogy nem mindenki szükségszerüleg gentleman, aki frakkot és fehér nyakkendőt ölt, ha a Palace Hotel-ek diner-jein megjelenik? -133-

Ezért, nagyságos asszonyom, azt ajánlom, egyezzünk ki ötven százalékra, s mondjuk ki határozatilag, hogy a téli fürdőzés igen okos divat, de csupán azok számára, akik a kellő óvatossággal választották meg annak idején a kedves szülőiket, vagy akik legalább is három nagy bankban huzzák az igazgatói tantiéme-eket.

A régi francia drámákból mindenki emlékszik a redingot-kabátos, előkelő marquisra, aki a faragványos rokokó-kandalló előtt, melyben vigan égnek a tölgyfahasábok, merev arccal veszi el a lakájtól az ezüst-tálcán átnyujtott leveleket, majd igy szól ahhoz a hajporos, fiatal dámához, aki lorgnonján át eddig egy selyemkötéses diszmüben lapozgatott:

A fiatal hölgy átveszi és felbontja az illatos levelet, futólag végigszalad a sorokon, aztán egyszerüen a kandalló tüzébe dobja a halványkék velinpapirt. A marquis ur pedig nyugodtan olvassa tovább a Temps hireit, s ugyancsak nem jut eszébe az a dőreség, hogy a levél tartalma felől tudakozódjék.

Igy volt a régi, francia drámákban és a nézőtér szép, polgári asszonyai, akik irigykedő pillantásokat vetettek a szalon pompás butoraira, a kandallóban -134- égő hasábokra, s a lakáj aranyszegélyes frakkjára, meghatva és elámulva gondolták:

– Istenem, milyen finomak és előkelők ezek a francia marquis-k és marquisnék!… Egészen ugy viselkednek egymás iránt, mintha abszolute nem lenne közük egymáshoz…

A szép polgári hölgyeknek ugyanis nagyon imponált, hogy a hajporos dáma nem mutatta meg az urának a levelet s hogy az ura még csak nem is érdeklődött az iránt, vajjon nem valami fiatal gavallér irt-e neki lángoló szerelmi vallomást? Elvileg gyönyörünek találták ezt az arisztokratikus bizalmat, de otthon, mikor a rokokó szalon milieujéből a maguk ó-német ebédlőjébe visszatértek, ugyancsak más hurokat pengettek volna, ha a férjek ezt az előkelő szokást a maguk házi tüzhelyénél meghonositani próbálják…

A marquis-k és marquisnék párbeszéde abból az alkalomból jut eszembe, hogy egy olvasónőm ma kérdést intéz hozzám az iránt, vajjon illő-e, helyes-e, megengedhető-e, hogy a házastársak az egymás leveleit fölbontsák és elolvassák? A levélből azt következtetem, hogy ő nagysága már rég megoldotta ezt a problémát, még pedig oly módon, hogy ő minden lelkifurdalás nélkül felbontja az urához érkező irásokat. Sőt azt is tudom, hogy a polgári asszonyok legnagyobb része habozás nélkül elolvassa az ura egész korrespondenciáját, részint nyiltan, minden titkolódzás nélkül, részint -135- a hajtü, horgolótü és egyéb tüfajok segitségével. Az asszonyok ugyanis elég naivok ahoz, hogy ilyen egyszerü és gyermekes módon akarnak hozzájutni a ravasz férjük titkaihoz. Elfelejtik, hogy a férj – még az is, aki a legártatlanabbnak látszik köztük – sokkal óvatosabb annál, semhogy a gyanus leveleket, ha ilyenek egyáltalában érkeznek hozzá, a lakására cimeztesse. Menjen el ő nagysága a kaszinóba, a kávéházba, vagy a férje hivatalába, ott esetleg elcsiphet egy olyan levelet, amelyért az ura szemeit kikarmolhatja; de otthon nyugodtan meg fogja érni az aranylakodalmát, annélkül, hogy valami diszkrét titoknak a nyomára akadjon. A kalandor-férjnek ezer és ezer módja van ahhoz, hogy gazságaihoz az előmunkálatokat megtehesse; s nagyon ostoba legény lenne, ha galád cselszövése szálait a saját lakásán vezetné keresztül. Ezért nincs praktikus célja annak, hogy a feleség az ura levelei után kémlelődjék. Az ilyen szokás csak arra jó, hogy a bizalmat a két fél köztt megrontsa, s a kölcsönös, nobilis tisztelet helyett a gyanakodás méltatlan bázisára helyezze egymáshoz való viszonyukat. Az én nézetem szerint az egész házaséletnek finomabb és előkelőbb a tónusa, ha a férj és feleség a külső látszat szerint is biznak egymásban. Az az asszony, aki nem nyul az ura postájához s az a férj, aki gyanutlanul és – olvasatlanul adja át a feleségének még a leggyanusabb levélkét is, okvetetlenül nagyot nő a másik -136- fél becsülésében. És ezt annál könnyebb megtenni, mert igazi, telivér titkokhoz ugy se lehet hozzájutni a hajtü és a horgolótü utján.

A döntvény tehát, melyet a hozzám intézett kérdésben hoznom kell, föltétlenül az, hogy a levéltitkot az okos házasoknak respektálniok kell. Természetesen nincs kétségem benne, hogy a kiváncsi és ideges feleségek az én döntvényem ellenére se fognak megváltozni s ezután is izgatottan fogják kihuzni a frizurájukból a hajtüt, ha a levélhordó az előszoba ajtaján becsönget.

Egy vidéki kaszinóban két ur kártyázik. Az egyik nyer, a másik – természetesen – veszit. Ez a másik egyébként igen jóravaló uri ember, de nem tartozik ama gentlemanok közé, akik az Ohnet-mester regényeiben egy szemhunyoritás nélkül fizetnek ki a partnerüknek tizezer aranyat, ha a kártyaszerencse elfordul tőlük. Az Ohnet hősei ugyanis az ilyen esetben nyugodtan leteszik a kezükből a kártyát, a zsebükből egy zöldboritékos könyvecskét vesznek elő, aztán igy szólnak, miközben a havannájukból bodor füstmacskákat eregetnek a plafond felé:

– Itt van, tengernagy, egy tizezer aranyról szóló cheque. Holnap majd eljövök a revancheért… -137-

Az én vidéki uriemberem nagyon szereti olvasni az Ohnet regényeit, de az őrgrófok és tengernagyok példája nem hat reá: ő nem veszi elő a cheque-könyvét, nem bocsát bodor füstmacskákat a levegőbe, hanem igen dühösen fizeti ki a kilencforintos kártyadifferenciát. Sőt annyira nem nyugszik bele a végzetébe, hogy igy szól fizetség közben a partneréhez:

– Ugy értem, hogy csak olyan emberekkel passzió kártyázni, akik szépen és uri módon játszanak. Önt a hideg rázza félelmében, hogy esetleg husz krajcárt elveszit…

Az ilyen beszéd rendes uzus az ugynevezett alrendi kártyázók között, s a ravasz nagyvárosi játékosok nem is csinálnak belőle valami különösebb affaire-t. De az áldott vidéken, ahol még hisznek a lovagias ügyek szentségében, s ahol a kaszinó kigolyózza azt a gyáva egyént, aki a rajta esett sérelmet nem torolja meg fegyveres kézzel, egészen más megvilágitás alá esik az efféle kedélyeskedés. A boldog nyerő itt hidegen zsebrevágja a kilenc forintot, majd begombolja a kabátját és igy szól:

Ezzel, mint egy modern Antonius, távozik a füstbe burkolt kaszinói teremből.

Még aznap este két komor férfiu jelenik meg a sértegető ur lakásán, s a nyerő nevében ünnepies arccal elégtételt kér. A sértegető azonban, ahelyett, hogy a maga segédeit megnevezné, közömbös vállvonogatással ezt válaszolja:

– Ilyen szamárságokba egyáltalában nem megyek… Nem vagyok én Bayard lovag, hogy egy éles karddal hadonázzak… Elégedjék meg az az ur azzal, hogy a kilenc pengőforintomat elnyerte…

Igy állnak most az ügyek s nagyon természetes, hogy a kisvárosban egyébről se beszélnek, mint a megtagadott elégtételről. Némelyek már azt az eszmét is fölvetették, hogy a lovagiatlan urat ki kellene golyózni a kaszinóból, de mielőtt erre a rémes lépésre sor kerülne, hozzám, mint világban járatos férfiuhoz fordulnak azzal a kérdéssel: vajjon nem becstelen himpellér-e, aki sérteget, de gyáván elbujik, mikor a sértéseit számon kérik?

Tisztelt uraim, én tudom, hogy mivel tartozom a közvéleménynek, s nagyon érzem, hogy az elém terjesztett problémára az lenne az egyedüli, méltó válasz, hogy: ki ezzel a salakkal a lovagias társadalom testéből! De nem bánom, ha engem disztagnak is választanak a kaszinóba, csak azért, hogy egyhangulag kigolyózzanak belőle, nyiltan, félelem nélkül kimondom: -139- annak a lovagiatlan himpellérnek igaza van. Nemcsak azért van igaza, mert a párbaj felnőtt emberek között manapság már ugyszólván végképp kiment a divatból. Tessék csak megnézni a társadalom ugynevezett oszlopait: a politikusokat, államférfiakat, mágnásokat, előkelő kaszinói tagokat: ezek immár évek óta se veszik kezükbe a vértől rozsdás, harci szablyákat. A párbajokat e nobilis férfiak többnyire egy iv miniszterpapiroson intézik el. De erre, amint mondtam, nem is hivatkozom; mert ha a párbaj épp ugy a virágkorát élné ez idő szerint, mint a középkorban, akkor is hüdéses butaságnak lehetne minősiteni, ha valaki az ilyen kártyaügyből kifolyólag vágatna folytonossági hiányt a bőrére. A vesztő mindig haragszik; ezt már a boldogult Tubalkain épp ugy tudta, mint a mai kaszinótagok és kávéházi törzsvendégek. Nyugodt márkik csak a rossz francia regényekben vannak; az eleven játékosok nem igen tudnak beletörődni abba a gondolatba, hogy egy rosszabb kártyás (mert a partner mindig kevesebbet tud, mint ők) nyerte el az ő finom készpénzüket. A kártyaasztalnál mondott gorombáskodás tehát az okos ember szemében nem számit, föltéve, hogy a szokvány-gorombáskodás törvényes határait nem lépte át. Az ilyesmit az ember egy jókedvü viszont-gorombáskodással intézi el, de nem küld gérokkos segédeket, ha csak azt nem akarja, hogy kinevessék. A józan férfiu ugyanis nem teheti kockára az életét azért, hogy -140- több volt a quintje, mint az ellenfelének. A bejött quintért – mint a költő oly szépen dalolja – az ember fölir egy bummedlit, de nem áll ki érte, harci karddal a kezében, a lovagiasság porondjára.

Az az ur egyébiránt még okosabban intézte volna el az ügyét, ha eleget tesz a formaságoknak is s előzékenyen megnevezi a segédeit. A segédek majd gondoskodtak volna róla, hogy egy iv miniszterpapir árán megmentsék a veszélyben forgó becsületet.

Egy vidéki fiatal ember, aki – a levele szerint – gyakran megfordul a fővárosban is, azzal a kérdéssel fordul hozzám: mi a legujabb divat a kézcsók dolgában, s igaz-e, amit neki egy igen előkelő uriember mondott a kaszinóban, hogy t. i. a comme il faut gavallér mindig kezet csókol a hölgyeknek. Az uriember, aki annyira kardoskodott az obligatorius kézcsók mellett, állitólag Pesten, a Nemzeti Szinházban, gyakran tanuja volt annak, hogy Mihályfi Károly nemes eleganciával csókolta meg a márkinők és a hercegnők kezét, mikor a dráma második felvonásában a főuri szalonba belépett.

Szivesen foglalkozom a kézcsók kérdésével, mert ebben a dologban még talán nagyobb a bizonytalanság nálunk, mint abban, hogy fekete vagy fehér csokrot -141- csatoljon-e a társaságbéli ur a gallérjára, amikor előkelő hölgyek között megjelenik. Akárhányan vannak, akik elvileg megnyalják minden csinosabb uriasszony kezét, sőt a fiatal leányoknak is kezet csókolnak, azzal a megokolással, hogy ez a mulatság „nagyon jól esik a magyarnak.“ Szép hazám kávéházaiban gyakran láttam, hogy egy-egy fiatal ur, akit négy vagy öt uri hölgynek bemutattak, mindegyik asszonynak megnyálazta a jobb kezét, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szegény nők egész a homlokukig elpirultak zavarukban. Mások a kávéházban nem csókolnak ugyan kezet, de a szinházban már, ha a mellettük ülő hölgy régi ismerősük, nem vonják meg maguktól ezt az élvezetet, abszolute nem törődve azzal, hogy egy egész zsufolt nézőtér a tanuja parlagi udvariasságuknak. Ismét mások a szinházban is megőrzik diszkréciójukat, ellenben a zsurokon valóságos körcsókolózást végeznek a jelenlevő asszonyok kezén. Sőt olyanok is akadnak, akik egyenesen faragatlan fráternek minősitenek minden férfit, aki az ismerős asszonyok kezét nem hozza érintkezésbe az ajkizmaival.

E viharos nézeteltérések ellenére én nem habozom azzal a kijelentéssel, hogy a kézcsók a legtöbb esetben határozottan illetlenség. Nem tudom, hogy viselkedik Mihályfi ur a főuri szalonokban, lovagias ügybe se óhajtok bocsátkozni ama tiszteletreméltó kaszinói uriemberrel, akire névtelen levéliróm hivatkozik, -142- de kimondom és megállapitom, hogy sehol a nagyvilágban nem grasszál annyira ez az izléstelen szokás, mint nálunk. Nem a divatra hivatkozom – a Mode-Journal áprilisi füzetét még, fájdalom, nem olvastam – de arra az ösztönszerü jó izlésre, melyet az igazi uri emberek már születésükkor magukkal hoznak erre a tökéletlen világra. Az igazi gavallér csak azoknak a hölgyeknek csókol kezet, akik már kétségkivül tul vannak a flirtelés korán, mert ezt a kézcsókot senkise magyarázhatja tolakodó és neveletlen léhaságnak. A fiatal, szép asszonyokkal szemben csak akkor engedheti meg magának valaki ezt a bizalmaskodást, ha erre világos felhatalmazást kapott. Akarata ellenére senkit se lehet arra kényszeriteni, hogy a kezét egy idegen férfi ajkával benyálaztassa. Kezet csókolhatunk ezenfelül a menyasszonyunknak, annak a jó barátunk feleségének, aki ezt a lovagias hódolatot szemmelláthatólag szivesen veszi tőlünk, de idegen hölgyeknek, vagy azoknak, akiket csak felületesen ismerünk, ilyen módon sohase szabad a tudtukra adnunk, hogy ez a közvetlen érintkezés mennyire jól esik nekünk.

Tudom, hogy ez a kijelentés nem pályázhat valami nagy népszerüségre, mert mi tagadás, mindenkinek jól esik, ha egy finom, fehér, puha kezet egy pillanatig odaszorithat az ajkához. Még nekem, a vén embernek is jól esik, s akárhányszor bizony szivesen elengednék az elmult életemből tiz esztendőt, ha egy -143- bájos, fiatal teremtés plasztikus kezét megcsókolhatnám. Sőt teringettét, attól se riadnék vissza, hogy a forró, piros ajkát megcsókoljam. De amint nem tehetem meg ez utóbbit, épp ugy nincs jogom az előbbihez sem, bárhogy is kalimpál ez a vén szivem attól a vágytól, hogy ilyen édes, ingerlő közelségbe juthassak a jó barátaim feleségeivel.

Egy elmés, de nagyon haragos fiatal hölgy ma hosszu levelet ir nekem, amelyben szörnyen kikel a budapesti szinházlátogató közönség ellen. Nem azzal az immár banálissá lett panaszszal hozakodik elő, hogy nálunk minden második ember későn jön a szinházba, hanem egy másikkal, melyben csakugyan sok az igazság: azzal, hogy a mi szinházaink nézőterén ugyszólván légyottot ad egymásnak a náthás és influenzás közönség.

– Ez már nem is szinház, mondja a levél, hanem valóságos szanatórium, melyben négy-ötszáz ember szinte versenyt köhög egymással. Kérem, én drága pénzen megváltom a földszinti támlásszékemet, hat-nyolc koronát fizetek, csakhogy kényelmesen végighallgathassam az előadást s ehelyett mi történik? Az történik, hogy a legjobb esetben csak minden második-harmadik szót tudok megérteni, mert ez a köhögőlavina -144- a legszebb és legizgalmasabb jeleneteken is végighömpölyög. A P. Gazsi Mariska és Tanay legszebb jelenetét, mikor már-már a meghatottság könyei szivárognak a szemembe, egyszerre tulköhögi a szomszédom, s én kénytelen vagyok részvéttel nézni rá, hátha megfullad a szegény, amikor tulajdonképp az esnék jól, ha ugy a kedvem szerint arculüthetném. Nincs szinház Budapesten, ahol ez időtájt ne ülne két-háromszáz köhögő, aki tönkreteszi az előadott szindarabokat, s versenyt lármáz a zenekari nagy dobbal. Azt hiszem, igazat ad nekem, ha azt mondom, hogy ez csunya kiméletlenség a nem köhögő társadalom idegei ellen. Hiszen a tapintatlan orrfuvásoktól is eleget kell szenvednünk, – még csak az hiányzik hát, hogy az emberek köhögni is a szinházba jöjjenek. Miért nem marad otthon az az ember, aki a rossz időjárás folytán meghült? Ki kényszeriti, hogy a szinházba jöjjön, ahelyett, hogy Priessnitz-borogatásokat rakna a mellére, s fiakkerporral, meg forró teával kurálná magát? Kérem, figyelmeztesse az olvasókat, hogy ez épp oly kevéssé járja, mint az, hogy ha valaki jodoformos vattába burkolózva jelennék meg egy szinház nézőterén.

A hozzám intézett óhajtásnak készséggel eleget teszek, s ime, figyelmeztetem az olvasókat, hogy ha meg vannak hülve, akkor maradjanak szépen otthon a meleg kályha mellett, mert a gégénk vagy a hangszálaink betegségéhez épp oly kevés köze van a nyilvánosságnak -145- mint ahhoz, ha reménytelenül szeretünk. Én ugyanis megengedem, hogy a köhögés kitünő szórakozás lehet annak, aki köhög, de semmiképp se kitünő a másik száznak vagy ezernek, aki a köhögést végighallgatni kénytelen. Mert csakugyan nem kell éppen tulzottan neuraszténikusnak lennünk, hogy ezeken a nézőtéri koncerteken felháborodjunk. Az ember nyolc koronát fizet egy támlásszékért, hogy Hegedüs Gyulát, Varsányi Irént hallja, s ehelyett egy jómódu kereskedőt, vagy egy öreg ügyvédet hall, aki két percig hasztalan erőlködik, hogy a köhögését visszafojtsa, s a harmadik percben szinte explodál ettől a visszafojtott indulattól. És az ügyet még bonyolitja, hogy az ilyen köhögési rohamok, isten tudja miért, a legnagyobb mértékben ragályosak, s ha a földszinten egy ur öblös basszus hangon köhögni kezd, rögtön megjön a válasz az erkélyekről és a karzatokról, s egyszerre olyan orkán zug végig az egész házon, hogy még egy egész zenekar is beleveszne, nemhogy egy szalonhangon előadott dialog. Még pedig – ez szintén a megfejthetetlen rejtélyek egyike – mindig a point-t köhögik agyon, vagy pedig azokat a részleteket, melyek okvetlenül szükségesek a cselekvény megértéséhez.

Én tehát mindenkinek ezennel szigoruan a lelkére kötöm, hogy a jövőben csak egészséges gégével menjen a szinházba, de attól tartok, hogy a figyelmeztetésemnek nem lesz sok foganatja, mert a budapesti -146- ember csak akkor marad otthon, ha már agonizálni kezd. Egy kis köhögésért, vagy egy gyöngébb torokgyuladásért senki se hajlandó szobafogságban sinlődni, mert az otthonlét rideg és unalmas, ellenben a kávéház, a szinház, a hangverseny mulatságos és szórakoztató időtöltés. Mert mondani se kell, hogy a köhögők táborkara nem csupán a szinházak nézőterét lepi el, hanem a kávéházakat és a hangverseny-termeket is. Mindenki irtózik attól, hogy egy egész napot – vagy, horribile dictu, esetleg kettőt – otthon töltsön, a kártyázásról, a pletykáról, a szivarozásról lemondjon, s herbateát igyék félbarna kapuciner helyett. Inkább tovább köhög néhány nappal, de nem hagyja el a rendes szórakozásait, mert az kizökkentené a rendes kerékvágásból. Arra, hogy nem csupán önmagának árt, hanem idegen embereket is felboszant, a budapesti köhögő még csak nem is gondol, mert az ő elve az:

– Aki nem akar köhögést hallani a szinházban, az maradjon szépen otthon, ahol senkise háborgatja.

Sok reményem tehát nincs rá, hogy a cikkemmel az ügynek használni fogok, mert a közfelfogás nálunk az, hogy a szinházban mindenki szabadon köhöghet a pénzeért, s akinek ez nem tetszik, az ne menjen szinházba. Aminthogy a jelekből itélve, tényleg ugy áll a dolog, hogy nem is megy más, csak aki a köhögők hangversenyében résztvehet. -147-

A mai kérdés – vajjon az igazi uriember odahajtathat-e egylovas bérkocsiban egy előkelő fogadó vagy egy finom magánpalota kapuja elé? – eszembe juttatja egy régi, müncheni látogatásomat, amikor valakinél dolgom akadt a régens-herceg palotájában. Miközben öltözködtem, becsöngettem a szobapincért, s meghagytam neki, hogy állittasson egy csinos fiakkert a szálloda kapujához. Mily nagy volt azonban a bámulatom, amikor en pleine parade lefelé haladva a lépcsőkön, egy kopott, rozzant droschkéra esett a pillantásom, melybe csupán egyetlen, sovány ló volt fogva.

– Mi ez? – kiáltottam dühösen a Vier Jahreszeiten elegáns portására.

– Hát nem mondták meg, hogy én fiakkert akarok? Csak nem képzeli talán, hogy ezen a hitvány járművön fogok odahajtatni a régensherceg kastélyához?

Az aranysipkás portás hidegen vállat vont, aztán nagy flegmával igy felelt:

– Ön egész nyugodtan mehet egy lóval a régensherceghez, hiszen a régensherceg maga is egy lóval szokott idehajtatni a fogadó elé…

Hogy a portásnak igaza volt; arról tiz perc mulva meggyőződtem; a régensherceg kapusa – dacára, hogy -148- csak egy lóval jöttem – mély tisztelettel nyitotta ki a rozzant kocsi ajtaját, s egyáltalában nem éreztette velem, hogy közönséges és krajcároskodó fráternek tart. Valószinüleg sokkal inkább csodálkozott volna abban az esetben, ha két orosz trapperrel robogok az aranycirádás kapuhoz.

A világotjárt embernek nem szükséges megmagyaráznom, hogy a müncheni felfogás Európaszerte érvényben van; Párisban, Berlinben, Londonban épp oly ritkaság a fiakkeren járó gentleman, mint a bajorok fővárosában. Sőt egyáltalában nincsen is fiakker; két lóval csak az az ember jár, aki saját maga tart fogatot, vagy annyi a dolga, hogy hónapszámra fogatot bérelhet. A hercegnek, a grófnak, a szenátornak, a képviselőnek egyképpen nem derogál, hogy egylovas bérkocsiba üljön, mert mindegyiknek az a véleménye, hogy az igazi előkelőség nem a használatba vett lóerők számától függ. Csupán Bécs és Budapest tobzódnak ebben a viszonyaikhoz nem illő eleganciában, még pedig olyan mértékben, hogy a külföldről idetévedt utas jogosan a milliomosok városának tarthatja ezt a szerencsétlen koldusfészket. Olyan emberek, akik nyolcvan forintot keresnek havonként, fiakkeren hajtatnak a lóversenyre, s a legszerényebb polgári családok programmjából se hiányzik a vasárnapi gummirádlizás. Csak akkor hiányzik, ha egyáltalában nem kapnak fiakkert, ami sokkal gyakoribb eset, mint az ellenkező, -149- mert a kövér és pirosarcu budapesti fiakkeres ugyancsak megnézi azt a legényt, akit ünnepnapon a kocsijára fölenged. Bizvást el lehet mondani, hogy a gondos családapa, aki a legkedvesebb leányát akarja férjhezadni, távolról se végez olyan pszikhológiai kutatásokat a leendő vőlegénynyel szemben, mint amilyennel a bakon ülő ur a pironkodó utasnak a veséjébe tekint. És ennek az előzetes vizsgálatnak nagyon is megvan az oka; a derék fiakkeres csak akkor csördit a lovai közé, ha két órai hajtással bőven megkeresheti a lovai két hétre való abrakocskáját. Miért menne olcsóbban, mikor ezt az árat is szivesen megfizetik neki? Istennek hála, a sikkasztók még nem haltak ki a világból, – és ahol a sikkasztási ipar virul, ott a szegény, kétlovas bérkocsis is hozzájuthat néha-napján egy-egy havanna-szivarhoz.

Hogy ez nem tulzás, azt minden budapesti ember tudja, – és mégis: a jóravaló, becsületes, makulátlan uraknak egész sokasága él közöttünk, akinek az az ambiciója, hogy a sikkasztókat utánozza, s aki egyenesen dehonesztálónak tekintené, ha fényes napvilágnál egylovas bérkocsival hajtatna végig a Kossuth Lajos-utcán vagy a Kristóf-téren. Sőt egyenesen megborzong arra a gondolatra, hogy az előkelő szálloda portása egy nyomorult konflis belsejéből segitené ki a gyalogjáró aszfaltjára. Nem gondolják ezek a tiszteletreméltó uri emberek, hogy felfogásuk nagyon is balkánízü? A művelt -150- nyugaton még az előkelő urak is csak akkor járnak kétlovas kocsin, ha ez saját maguknak élvezetet szerez; nálunk a portások, a pincérek, az utcai járókelők kedvéért ülnek az emberek a gummirádlis párnájára. Nem hasonlit-e némiképp ez a felfogásuk annak a vidéki gavallérnak a tempójához, aki rántott békát rendelt az étteremben, hogy előkelő urnak tartsák, – pedig bizonyosan tudta, hogy vacsora után nagyzolási mániába fog esni, összetévesztvén magát az öreg Vézuvval, a szobája padlóját pedig ama kisded falvakkal, melyek az illetlen hegy lábainál meghuzódnak?…

Nem a pincér-borravalókról akarok beszélni, – ezt a témát rég elkoptatták előttem az aktualitásokban dolgozó társadalmi bölcsek, – hanem azokról a mindennap előforduló, időleges tiszteletdijakról, melyekkel a különböző, apró szolgálatokat fizeti meg a nagy városokban járó kulturember. A liftes, a kalauz, a muzeumi- és kiállitási őr tiszteletdijáról, mely az utasnak épp oly mindennapi kiadása, akár a szállodai vagy a vendéglői költekezés. És mindjárt meg is állapitom, hogy Budapest e tekintetben puritánul tisztességes város; a nagy rablókat, akik a hires, nyugateurópai metropólisokban oly szemérmetlen merényleteket intéznek -151- a pénzintézetek ellen, itt jóformán nem ismerik. Talán azért, mert kevés a gyakorlatuk benne, hiszen Budapest – fájdalom – még nem esik bele a gazdag, nemzetközi csavargók rayonjába.

A külföldön régóta rendes és becikkelyezett törvényen alapszik az utasok megadóztatása, Mikor Versaillesban a Maria Antoinette hálószobáját megmutatták nekünk, s a társaság néhány praktikus tagja észrevétlenül ki akart surranni az egyik mellékajtón, hogy a borravaló elől megmeneküljön: mindnyájan ijedten álltak meg, mert hiába nyomogatták óvatosan a kilincset, az ajtó egyáltalában nem nyilt fel. Be volt csukva, még pedig kulcscsal, aminthogy az összes ajtók be voltak csukva, amelyek a világhirü parkba vezettek. Az idegent itt egyszerüen zár alá helyezik, s a fogságból csak akkor engedik ki, amikor a bőbeszédü ur az összes mondanivalóit elmondta, s mosolygó arccal, kinyujtott tenyérrel foglal helyet a kijárás mellett. Belépti dij ugyanis nincs a versaillesi kastélyba, de kilépti dij, az bezzeg van; s a leggyakorlottabb smuciánok se párologhatnak el, ha az obulusaikat le nem fizetik. De Versaillesben utóvégre csak szolgák vannak, akiket senki meg nem szólhat azért, hogy borravalót kérnek. Ám a londoni Westminster-Abbeyban, ahol meggörnyedt, ősz barátok mutogatják a Dickens, Tennyson és Stuart Mária nyugvóhelyeit, épp ugy megkivánják a borravalót, akár egy köruti kávéházban. A tiszteletreméltó -152- szerzetes, a penészes szarkofágok között, méltatlankodva nyujtja felénk reszkető kezét, ha csupán hálás köszönetünk kifejezése mellett akarunk eltávozni a boltivek alól. Köszönet? Ebből nem lehet megélni, mondja megbotránkozva a kulcscsomóját zörgető, jámbor atya, aki gondosan megnézi az ezüstpénzeket, mert haj, temérdek a kalandor, s az isten szolgái gyakran ki vannak téve annak, hogy silány hamispénzt nyujtanak át nekik a szépen csengő ezüst helyett.

Mikor Párisban, a Pantheonban jártam, a halottak öreg pásztora szeretetreméltó előzékenységgel kalauzolt végig az apró fülkék között, melyekben a művészet és irodalom legnagyobb geniejei pihennek. Évekkel ezelőtt irtam már a Pesti Hirlapban arról a párbeszédről, melyet akkor a vén ciceronéval folytattam; de most, hogy a borravalók kérdése szóban forog, megint eszembe jut a borvirágosarcu, egyenruhás aggastyán, aki nyájasan, derüs kedvben mutatta be nekem a halottjait, közben vidáman pattintva fel a tubákos szelencéjét, hogy az orrnak is megadja azt, ami az orré. A bőbeszédü bácsi kissé fitymálva mutatta meg nekem a Rousseau megragadóan szép siremlékét – a sirboltból kinyuló kart, a lobogó fáklyával – ellenben a szeme csillogott a lelkesedéstől, amikor a Victor Hugo fülkéje előtt megállott velem.

– Ez a legkülönb ember valamennyi közt, mondta -153- mély meggyőződéssel, miközben elismerőleg bólogatott a hatalmas kőszárkofág felé.

– Én uram, egyiket se olvastam, részben, mert gyönge a szemem, részben, mert nem birom a derekamat, ha esténként a Montmartre-ba hazavetődöm. De azért mégis azt mondom, hogy Victor Hugo a mi legnagyobb halottunk. Csak egy van még nagyobb nála, de az, fájdalom, nem lakik itt a mi szállodánkban…

– Emile Zola, uram, az utólérhetetlen regényiró. Bárcsak megjönne már a kormány esze és mielőbb idehozná nekem ezt a nagyszerü embert. De az ostobák még mindig tiltakoznak ellene…

– Mondom, hogy nekem nincs időm az efféle időfecsérlésre. Én tőlem akár tücsköt-bogarat összeirhatott, ahhoz én, világtól elmaradt öreg, amugy se értek. De azt tudom, hogy kétféle halott van itt a kezem alatt: finom, jól jövedelmező halott, – és olyan, aki iránt az angolok meg az amerikaiak nem érdeklődnek. A Victor Hugo koporsóját minden amerikai leány izgatott kiváncsisággal nézi meg, Zolát ugy keresik, mintha drága brilliáns volna, de Voltaire ma már nem igen kell a turistáknak. Hugo pompásan jövedelmez, néha öt- meg -154- tizfrankot is kapok a fülkéje előtt a lelkes missektől és mistressektől. Hát még ha Zolát is idehoznák! De a mi kormányférfiaink, uram, vakok és siketek, akik nem tudják megitélni, hogy ki való a Pantheonba…

Igy szólt a halhatatlanság kapusa és hálásan zsebrevágta az ötfrankost, amit a Rousseau sirja előtt adtam neki. Sőt: csodálkozó és elismerő pillantást vetett a Confession irójának fülkéjére. Terringettét, mégse lehetett ez amolyan értéktelen ember, ha kerek öt frankot jövedelmez!

Mikor a zsaroló Budapestről hallok, gyakran eszembe jut a vén cicerone, aki a kegyeletet olyan gyönyörüen gyümölcsözteti, ott, a halhatatlanság csarnokában. És elismeréssel konstatálom, hogy sokkal jobbak vagyunk a hirünknél. Egyenruhás rablók legalább nincsenek Budapesten.

Keserves panaszszal fordul ma hozzám egy uriember amiatt, hogy a rendes nyári fürdőjében valami érthetetlen nagyzási mánia fogta el a szállodát bérlő vendéglőst: az étterembe – amely a fürdőben a legelőkelőbb – csak frakkban vagy smokingban engedik be az esti étkezéshez a vendégeket. Aki szürke redingot-ban, vagy tisztességes utcai saccóban jön, azt a főpincér diszkrétül figyelmezteti, hogy a full dress kötelező, -155- s aki nem igy jelenik meg, azt legnagyobb sajnálatukra nem szolgálhatják ki. „Mit szól ehhez a legujabb bogárhoz?“ – kérdezi az én ismeretlenem felháborodva. Eddig – ha már egyéb kellemességük nem is volt a magyar fürdőknek – az az egy megvolt, hogy az ember patriarchális egyszerüséggel mozoghatott az étteremben és a terrászon. Most már ez az egy sincs meg, – vitte volna el az ördög azt a sok külföldi fürdőt, akit immár nálunk is majmolni kezdenek.“

Végtelenül rosszul esik nekem, hogy t. felebarátom haragjában nem osztozhatom, s nem szedhetem le a keresztvizet arról a nagyképü vendéglősről, – de őszintén be kell vallanom, hogy ez a férfiu egyenesen imponál nekem, s ha irásban lehetséges lenne a tapsolás, hát én lelkes tapssal fogadnám ezt az okos és nagyvilági ujitást. Mert bármennyire is barátja vagyok annak a patriarchális egyszerüségnek, melyről a panaszos ur oly melancholikus hangon emlékezik meg a levelében, az a nézetem, hogy éppen ez a nagy és vidám fesztelenség rontotta meg évtizedeken át a magyar fürdők tónusát. A borozgató, cigányozó, hangos urak, akik néha fekete jaquetben, néha züllött lüszterkabátban telepednek le a vendéglők asztalai mellé, különös és nyughatatlan jelleget adtak szép hazánk fürdőhelyeinek, teljesen eltérőt attól, amelylyel a nagy és elegáns, külföldi fürdőkben találkozunk. A pohárcsörömpölés, a poharakon való hangversenyezés, a praepotens -156- hang, melylyel egy-egy asztaltársaság a legteljesebb magánügyeit megbeszélte, szerintem mind abban a bájos fesztelenségben gyökerezik, mely a magyar fürdőket annyira hasonlatosakká teszi a szilaj és mulatós vidéki városokhoz. A frakk és smoking – bármily furcsa is a dolog – a temperamentumra is tompitólag és finomitólag hat, s aki full dress-ben ül le a fehér asztal mellé, nemcsak a külső megjelenésében lesz előkelőbbé, hanem a modorában és a tónusában is. Ez a titka a nagy, külföldi restaurantok szinte templomi csendjének és hangulatának, mely – mit tagadjuk? – százszor finomabb és kellemesebb, mint a legkedélyesebb lárma és duhajkodás. Az a vendéglős tehát, higyje meg, okos dolgot cselekedett, s igazán célszerü és kivánatos lenne, ha a példáját minden jobb magyar fürdőben követnék. Szivesen elhiszem, hogy ez a mindennapi öltözködés eleintén terhes és alkalmatlan, de ha a művelt angol, francia, sőt orosz is megteszi, egyáltalában nem tudom belátni, miért ne tenné meg a művelt magyar is, aki föltétlenül van olyan uri legény, mint akármelyik a külföldiek közül.

De ha már itt tartunk, én tovább megyek egy lépéssel, s nem elégszem meg a frakkal és a smokinggal, hanem bátor vagyok azt kérdezni a vendéglős uraktól: miért nem honositják meg a magyar fürdőkben is a table d’hôte-rendszert, mely immár Európaszerte divatban van? Az á la carte-étkezés ma már mindenütt -157- szinte zsarolásszámba megy, de eltörlésének, ettől eltekintve is van egy pszichológiai oka; a table d’hôte-rendszer – ha másutt nem – de legalább a vendéglőben egyenlőkké teszi az embereket, s megszünteti az a balkáni állapotot, hogy a pincér csak azt tartja uri embernek, aki a legdrágább ételeket választja ki az étlapból. Aki szerényebben költ, azt csak immel-ámmal szolgálják ki, még pedig hátul, a mosogató helyiség közelében levő asztaloknál. Külföldön ez a csuf osztályozás már régóta nincs meg; a table d’hôte-ért mindenki ugyanazt az összeget fizeti, s igy a herceg, a gróf, az ügyvéd, a kereskedő tökéletesen egyforma ur az étterem ajtaján belül. De, persze, az ilyesmi nálunk még nem tetszetős, mert ugyan hogy tudnának megélni a vendéglősök, ha a fürdővendégek nem azzal bizonyitanák uri voltukat, hogy két forintot adnak egy adag sárga dinnyéért, s harmadfelet egy adag amerikai befőttért. Azt azonban e derék férfiak elfelejtik, hogy egy vendég megzsarolásával száz más vendéget elriasztanak a magyar fürdőből, s igy végeredményben, az egész szezon alatt legalább háromszorosan elvesztik azt, amit két hét alatt jogtalanul összeharácsoltak. A pillanatnyi haszon még nem tiszta haszon, – ennek szomoru bizonyságai azok a magyar fürdők, amelyeknek vendéglősei – bár öt koronát kérnek egy adag rántott csirkéért, – a csőd viharos tengerén végzik be közéleti szereplésüket. -158-

Az ilyen vén ember, mint én, aki sandwicheinek javát már megette s a szép, női ajkakat, melyeket a sors kijelölt a számára, már mind végigcsókolta hosszu életében, – bizonyára nem sok embert irigyel ezen a földön, mert régen, nagyon régen belátta, hogy olyan halandó, aki az irigylésre érdemes lenne, nem igen él még az afrikai őserdőkben sem… Én a magam részéről sokkal inkább kivánkozom arra, hogy nyugodtan emészszek és jól aludjam, mint arra, hogy a londoni Rothschild vagy a newyorki Carnegie helyében legyek… És mégis: ma elfogott a legsárgább irigység, még pedig egy kicsike, ortográfiai hibáktól hemzsegő levél olvasása után, amelyben egy vidéki gazdálkodó – ah, boldogok legboldogabbja! – azt kérdezi tőlem, kalendáriumi mindentudótól: magyarázzam meg neki, lehetőleg értelmesen, hogy micsoda is legyen voltaképp az az idegesség, melyet mostanában annyiszor emlegetnek?

Ime, barátaim, hát mégis vannak még arkádiai pásztorok; egy huszadik századbeli, eleven, európai férfiu nem tudja, hogy miből áll az idegesség, s épp oly kiváncsian tudakozódik felőle, mintha valami ismeretlen, keletázsiai betegségről lenne szó, melyről csak az ujságok Vegyes rovata beszél… -159-

A levél meghatott és felháboritott, de utóbb, mikor nyugodtabban elolvastam, az a furcsa gondolat ötlött az eszembe, hogy ez az ember talán nem is kiván tőlem oktalan dolgot… Az idegességről csakugyan érdemes elmondani egyet-mást, mert ez a betegség maga is probléma, még pedig a legnagyobbak egyike, melyekkel csak az orvostudomány foglalkozik… Idegorvosok már sürün élnek a kulturországokban, az aranyos cégtáblák hencegve hirdetik, hogy a tudós férfiak egész légiója szentelte már magát annak a nemes hivatásnak, hogy a neuraszténikusokból józan polgárokat faragjon, – de az idegek életéből és titkaiból (nem bánom, ha meg is köveznek, de kimondom) a doktorok ma sem tudnak sokkal többet, mint őseik, a boszorkány-konyhában dolgozó felcserek… Anatomice jól ismerik az idegeket, az élettani funkciók, melyek szerint igazodnak, nem tartoznak többé a titkok közé, de a hatások, melyeket az érzésekre és a hangulatokra gyakorolnak, melyek az akaratot és az energiát akárhányszor sulyosan megbénitják, melyek vérszomjas hősökké változtatják a gyávákat és siránkozó vénasszonyokká a bátrakat és erőseket: majdnem egészen ismeretlenek még ama kitünő orvosdoktorok előtt is, akik szünetlenül az idegesek bajaival foglalkoznak… Hidegfürdő, félfürdő, séta, táplálkozás és bromnátrium: ime a doktorok egész tudománya ama száz- és százféle baj, kellemetlenség és gyötrelem ellen, -160- amely a modern ember életét megkeseriti, a családi tüzhely hangulatát tönkresilányitja, s a néma és hangtalan tragédiák sokaságával döbbenti meg azokat, akik belelátnak a társaságos élet kulisszái közé. Bizvást el lehet mondani, hogy manapság száz felnőtt ember (sőt száz felnőtt ifju) között legalább kilencvennyolc ideges van, s az izmaikkal kérkedő athléták között, akik büszkén mutogatnak sulydobási és távgyaloglási rekordjaikra, épp annyi példány akad, aki a keble mélyén titokban bolondnak hiszi magát, mint a hajós kapitányok, az irók és a családanyák, sőt: mint az okleveles és gyakorló orvosdoktorok között. A neuraszténikusok száma hasonlithatatlanul több, mint a náthásoké s a különbség mindössze annyi, hogy amig a náthásnak megvan a bátorsága hozzá, hogy a baját nyiltan bevallja, az ideges szinte remeg a félelemtől, hogy valaki a félbolondot felismerheti benne…

Ez a nagy probléma tehát mindenképpen megérdemli, hogy kissé szemügyre vegyük, még pedig nem a tudomány szempontjából, – hiszen ehhez majdnem oly keveset értünk, mint az orvosok – hanem a társadalom, a józan ész s a humor pápaszemén keresztül. Irjunk egyet-mást az idegességről és az ideges emberekről, nem rendszeres tanulmányt, hanem apró vázlatokat és megfigyeléseket, amelyeknek egy hasznuk mindenesetre meglesz: a sok gyáva, titkolózó, sunyi módon meglapuló neuraszténikus rá fog jönni arra, -161- hogy baja ezer, sőt százezer halandóval közös, s hogy ami neki fáj, az a barátjának, a sógorának, a szomszédjának, a fölebbvalójának, az alárendeltjének is épp ugy fáj, ha nem jobban. És ha már egyéb vigasztalásuk nincs, hát az is valami, felebarátaim, hogy a szégyenkezésre egyáltalában semmi okunk: az a sok őrült gondolat, mely a mi fejünkben megfordul, polgártársainkat, a látszólag nyugodt és hidegvérü gentlemaneket is épp ugy meggyötri, mint jó magunkat.

II.

Kezdjük ott, mikor az ideges ember – az édes és undoritó gyermek – hajnali hétkor, kilenckor, vagy tizenkettőkor az éjszakai álmából fölébred. Mondjuk, hogy előzőleg hét órát nyugodtan és zavartalanul aludt, – bár ezt sohase fogja elismerni – tegyük fel, hogy váltólejárata, kitüzött árverése s más egyéb kellemetlensége se esedékes, szóval: minden oka meglenne rá, hogy bizonyos életvidorsággal tekintsen az előtte álló órák felé. Ez logikus és érthető lenne, de nem igy történik; a neuraszténikus fölnyitja a szemét s mindenekelőtt konstatálja, hogy a dereka sajog, a feje zug, a közérzete pedig körülbelül olyan, aminő Husz Ábrahámé lehetett félórával a kivégzése előtt. Amig a szobában álmosan körülnéz, egyszerre ugy rémlik neki, hogy az egész élet csak ostoba időfecsérlés. Minek élni? Tulajdonképpen mi vár rá ma, holnap és holnapután? -162- Az, hogy a huszezredik kávét megigya, hogy képtelen együgyüségeket beszéljen közömbös idegenekkel, hogy ismét befaljon egy köritett marhahust, s hogy izgatottan lesse, vajjon a makk alsó, melylyel quintje lenne és a parthiet megnyerné, véletlenül odatéved-e a kezébe? Hát ez lenne egy komoly, felnőtt szakállas ember minden életcélja és ambiciója? Fanyarul nyul az éjjeli szekrényére készitett reggeli lap után s ismét – századszor, ezredszer, tizezredszer – megállapitja, hogy ebből a szürke betütengerből őt tulajdonképpen semmi sem érdekli, mert ő egy mákszemnyivel se fogja jobban érezni magát, ha az angolok összecsókolóznak az oroszokkal, ha a koronajáradék sülyed vagy emelkedik, s ha Bárczy István még ujabb és ujabb segédorvosokat fog kinevezni a balparti közkórházakba. Utálattal dobja el az ujságot, nagy nehezen rászánja magát, hogy fölkel, miközben ugy érzi, hogy szédül, hogy sirógörcse lesz s hogy egy falat nem sok, de annyit se tudna lenyelni a torkán, habár az inkák kincsét is neki adnák azért a kegyességeért, hogy jóizüen megreggelizzék.

Életvidámnak tehát tulzás lenne most állitani neuraszténikus barátunkat s a környezet, mely a fölkelés után következő pillanatok hangulatait, fájdalom, régóta ismeri, gondosan óvakodik attól, hogy a nagyságos, időleges tébolyodott urnak még a legenyhébben is ellentmondjon. Az okos feleség tisztában van vele, -163- hogy ilyenkor csak egyetlen taktika segit: mindent helyben kell hagyni, amit imádott, de félbolond férje állit. Ha csütörtökön azt mondja, hogy vasárnap van, ha kijelenti, hogy a könyvnyomdát Franklin Rezső találta ki, a puskaport pedig Kolumbus Fülöp, a szerető hitves nyájasan bólint s szeliden igy válaszol:

Mert jaj, százszor jaj neki, ha ellentmond, ha a vitatkozás vörös posztójával ingerli az amugy is feldühödött bestiát… Az okos asszony óvakodik is ettől a könnyelmüségtől, hiszen jól tudja, hogy az ő ideje is elérkezik, s délben, mikor a hajnali hangulat már elpárolgott, a kedve szerint boszut állhat mindazokért a méltatlanságokért, melyeket másfélóráig elszenvedett. Reggel tehát a legképtelenebb abszurdumokat is készséggel helybenhagyja, s csak annyit mond az édes mamájának, ha a családi életéről szó esik:

– Az uram nyolctól kilencig dühöngő őrült, de különben jóravaló és kedves fiu…

És a fiuk, akik már iskolába járnak, szinte dicsekedve mondják a barátaiknak, ha az apák kiváló tulajdonságai a tizórai uzsonna alkalmából szóba kerülnek:

– A te papád egy közönséges filiszter, de az enyém minden reggel megtébolyodik… Ugy ordit és hadonáz, hogy majdnem megpukkadunk nevettünkben…

Szerencsére a legnagyobb vihar is kitombolja -164- magát egyszer s igy az a pillanat is elérkezik, mikor a neuraszténikus végre eltávozik hazulról. Az első negyedórában még vadállatként rohan végig az utcákon, ha valaki megszólitja, csak egytagu szavakkal válaszol, a kávéházban lelkifurdalás nélkül meg tudná ölni azt a becstelen gazembert, aki beszélgetéssel akarja molesztálni, – de lassankint – a jó isten tudja, micsoda belső processzusok következtében? – a fölkorbácsolt idegei mindinkább elzsibbadnak, a vére lehül és nyugodtabbá lesz, s negyven perccel azután, hogy a hálószobáját elhagyta, egyszerre csak tisztába jön azzal, hogy egyszerü téboly volt, amit odahaza müvelt… És ekkor megsajnálja és mártirnak minősiti a feleségét s miközben a kiflijét belemártja a kávéba, józanul igy szól magához:

– Lipót, Lipót, igazán nem értelek… Hiszen különben okos és jóravaló fickó vagy, – hogy tudhatsz hát ennyire megfeledkezni magadról?…

És ekkor ugy tünik fel neki, hogy az élet mégis csak szép és mulatságos, hogy az angol király kolosszálisan geniális uralkodó, hogy a koronajáradék árcsökkenése határozottan érdekes jelenség s hogy Bárczy István nagyon helyesen cselekszik, mikor a balparti közkórházak orvos-állományát megszaporitja… És mikor a jó reggeli után a medea-szivarját meggyujtja, már édes és türelmetlen vágyakozással gondol a délutáni kártyaparthiejára. -165-

Ebédkor három szál gyönyörü rózsát visz haza a feleségének s szemlesütve hallgatja, mikor az asszony igy szól hozzá:

– Lipót, ma reggel ismét dühöngő őrült voltál… Mondd, nem szégyenled magad a felnőtt és okos gyermekeid előtt?…

Lipót nem felel, hanem szégyenli magát. Ilyenkor megfogadja, hogy másnaptól kezdve oly hidegvérü lesz, mint egy aggkori gyengeségben szenvedő csuka, de másnap – megint csak a jó isten tudja, hogy miért? – ujra és előlről kezdi a tegnapi, a tegnapelőtti és a multheti komédiát…

Vajjon mi a patologiai oka a Lipótok e szédületes hangulatváltozásainak?…

III.

A jó isten tudja, mi a magyarázata annak, hogy az ideges ember valami oktalan szeméremmel igyekszik eltitkolni a betegségét a világ előtt. A náthásnak eszébe se jut tagadni, hogy a nyákhártyái gyuladásban vannak, a rheumás még a felületes ismerőseitől is tanácsot kér a bajára vonatkozólag, az pedig, aki a gyomrát elrontja, fünek-fának panaszkodik, akár a gyermek, aki érdemet lát abban, hogy betegnek méltóztatik lennie. Régi tapasztalás, hogy a hiányos egészségü ember bizonyos gyönyörüséggel sütkérezik a közrészvétben, amivel ravaszul áltatják. Egyedül a neuraszténikus -166- szégyenli bevallani, hogy az idegei nincsenek hajókötelekből, még pedig azért szégyenli, mert az ideges szó nálunk majdnem szinonim a félbolond szóval, sőt – rosszabb esetekben – a paralitikus-sal is. Innen van, hogy a neuraszténikus szinte beteges erőlködéssel imitálja a nyugodt és a jókedvü bohémet, nehogy az ismerősei és a barátai agylágyultnak tartsák. És ez a felületes látszat az oka annak, hogy a szegény fiu aki néha törni és zuzni szeretne, mint aranykedélyü humorista él a köztudatban, s ezáltal olyan tragikomikus helyzetekbe kerül, amelyek még a legjobb bohózatiróknak is a becsületükre válnának.

Tegyük fel, hogy az ideges ember a kávéházban vagy a kaszinója karosszékében ül, s mig látszólag derüs arccal kevergeti a fekete kávéját, voltaképpen egy különös perspektivára gondol. E perspektivában ott csillog a nagy, lipótmezei nyaraló egyik dusan kipárnázott cellája, ahová a vendéget, az érvényben levő etikett-szabályok szerint, csak ugynevezett kényszer-smokingban bocsátják be, a rácsos ablak, mely mögött ő, az egyszerü és igénytelen ügyvéd, a hatalmas padisahnak, vagy a chinai anyacsászárnénak fogja hinni magát, s a kicsike, virágokkal boritott sirdomb, ahová gyászbaborult özvegye nemsokára elzarándokol, hogy könyeivel öntözze a hantokat, mely mögött porladó mindensége nyugszik. Aki az ideges embert ismeri, jól tudja, hogy a legenyhébb szivdobogás, a legszelidebb -167- derékfájás is elébe tudja varázsolni ezeket a csábitó képeket, melyeknek bizonyosságában szinte képtelen pesszimizmussal hisz. Külsőleg azonban az elégedett filisztert adja, aki boldogan és kéjes lustasággal emészt… Még pedig oly élethüséggel adja, hogy a klub vagy a kávéház ismert közéleti bajnoka, aki csak akkor érzi jól magát, ha türelmes és udvarias hallgatóra talál, bizalommal melléje telepszik az asztalhoz. Nemcsak melléje telepszik, hanem beszélni is kezd, még pedig frissen, kitartóan és majdnem hipnotizáló bőbeszédüséggel. Sorra veszi a politikát, a városi közügyeket, a külföld szenzációit, s mindebből levonja a maga jól megokolt elméletét, melyet abszolute nem igyekszik eltitkolni… Beszél, beszél és beszél, miközben a szerencsétlen neuraszténikus udvariasan, lekötelezőleg, majd sóhajtva, fészkelődve, verejtékes homlokkal, kidülledt szemmel mosolyog és titokban ezt gondolja magában:

– Ha ez a vadállat két perc alatt el nem hallgat, bizonyos, hogy rosszul leszek itt a kávéházban…

De a vadállat nem hallgat el, hanem tovább beszél, addig beszél, mig a partnere – minden látható ok nélkül – egyszerre csak felugrik a helyéből, s pár mentegetőző szót dadogva, elrohan a kávéházból. Ez a legokosabb, amit tehet, mert ha tovább maradna, bizonyosan beleszédülne a visszafojtott izgalomba…

A neuraszténikus ugyanis pompásan tudja mimelni -168- a figyelmes és kiváncsi hallgatót, de csupán záros határidőig: két percig, három percig, esetleg öt percig. Azontul végképpen kimerül és összeroppan, főképp akkor, ha nem olyan ügyekről van szó, melyek őt személyileg érdeklik. A hosszu elbeszélések kinpadra feszitik az idegeit, de azért megható erőlködéssel igyekszik adni a nyugateurópait, holott titokban talán a körmeit vájja bele a karosszék oldalába. A helyzet még sulyosabbá válik, mikor anekdotákat mesélnek neki, amelyeknek a pointejét egyáltalában nem érti meg, vagy tanácsot kérnek tőle, amikor majdnem felrobban a vágytól, hogy feltünés nélkül távozhassék. De ah, a vágyból, fájdalom, nem lehet valóság: az anekdotázó görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a Jaj de fain! cimü kötet összes elévült adomáit elmesélje, s a tanácskérő se tartozik ama fiuk közé, akik egy kelletlen mozdulat láttára diszkrétül meghátrálnának. Ő szivósan, törhetetlenül megtisztel bennünket a bizalmával, tekintet nélkül arra, hogy mi sokkal közelébb állunk ahhoz, hogy egy kopogós vitustáncot eljárjunk, minthogy embertársainkat – bár az ördög valamennyit elvinné! – egy jó tanácscsal megsegitsük.

Az agyonbeszélő, a mókafiu és eszmecserélő: ezek azok a tipusok, melyek a neuraszténikus ember szegény idegeit lassan, de biztosan megőrlik. -169-

Én, aki azt a különös mesterséget választottam öregségem hivatásául, hogy embertársaim gyöngeségeit pellengérre állitom, nem térhetek ki annak a különös betegségnek a leirása elől se, amely sehol a világon nem grasszál annyira, mint a mi szép és virágzó fővárosunkban, s amely ujabban még a mindeddig romlatlan naiv vidéket is tökéletesen inficiálta. Ez a betegség a cinizmusig menő léhaság, melylyel nálunk minden ember, aki szereti, ha modern huszadik századbelinek nézik, a világ összes eseményeit megbirálja. Utóvégre másutt is vannak cinikus és gunyolódó lelkek, s a frázisok kora talán már a Kongó partján is végképpen lejárt, de annak a ragályszámba menő léhaságnak, mely a mi zsurjainkon, kávéházainkban, társaságaink körében, sőt szinházi nézőtereinken is dühöng, sehol a civilizált világon nem találni a párjára.

Nem tudom bizonyosan, hogy megértik-e rögtön, amit mondani akarok, de ha egy kissé körülnéznek azok között, akikkel mindennap érintkeznek, bizonyosan habozás nélkül igazat adnak nekem. Budapesten – és most már a vidéken is – egy évtized óta abból áll a modernség, hogy senki semmit se vesz komolyan. Vagy helyesebben: mindenki szégyelli bevallani, hogy valamit komolyan vett. Nincs olyan nagy és szent dolog, amit ne gunyosan és cinikus léhasággal tárgyalnának, -170- kivéve a nagyon kis helységekben lakó becsületes és puritán férfiakat, akik legalább a politikai dolgokban, nem értik a tréfát! A többiek bizonyos megvető iróniával beszélnek az emberi élet minden nagy motivuma felől, s a szerelmet, a házaséletet, a tudományt, a művészetet, sőt magát a halált is olyan tónusban tárgyalják, mintha egy érdekes alsóspartieről lenne szó. Azt hiszik, hogy csupán az ostoba vagy elmaradt emberek képesek arra, hogy lelkesedjenek vagy elérzékenyüljenek valamin, s hogy a moderneket éppen az jellemzi, hogy a világban minden fölött gunyolódnak. Valami furcsa, lenéző, irónikus és léha tónus lett urrá ebben az országban, melyet azelőtt csak a kávéházi bohémek használtak, akik mindenkit, aki tiszta gallért viselt, bárgyu és komikus strébernek tartottak. A züllött, kapucinert ebédelő bohémek tolvajnyelve volt ez, mely tiz év óta, isten tudja hogyan, az országnak, de főképp Budapestnek egész sereg komoly és tisztességes osztályát is inficiálta. Az ember ma néha csodálkozva néz körül a kávéházi asztalnál, a szinházi nézőtéren, az uri családok szalonjában: államhivatalnokok, ügyvédek, orvosok, tanárok mind ezen a csuf és léha argot-n csevegnek egymással, mintha valami óriási szellemi fejlettségre mutatna, ha valaki mindenről a világon gunyos és cinikus hangon beszél. Nálunk már ugy áll a dolog, hogy az ember, aki ebben a hangban nem járatos, ügyetlennek és félszegnek érzi magát a -171- társaságban, mert azt hiszi, hogy a környezete ostobának tartja. Innen van, hogy Budapesten majdnem minden hazai darab megbukik, minden magyar festő képét silány tákolmánynak minősitik, s minden szinészt, komponistát és tudóst csufolkodva lekicsinyelnek. A külföldi munkát nem merjük bántani, mert ez esetleg a müveletlenség gyanujába keverne bennünket, de a hazait lenézzük és megvetjük, mert ez, a léha felfogásuak szerint, a mi lelki felsőbbségünket bizonyitja. Ez a cinizmus már annyira megy, hogy nem csupán az idegen embereken gunyolódunk, hanem önmagunkon is, s pokoli módon röstelkedünk, ha azon kapnak bennünket, hogy valamin – kivételesen – elérzékenyedtünk. A meghatottságunkat a világért se vallanánk be a nyilvánosság előtt, mert isten ments, még ostoba és elmaradt embereknek tartanának bennünket. Szégyelljük, hogy szerelmesek vagyunk, szégyelljük, hogy a családunkhoz ragaszkodunk, szégyelljük, hogy egy szép és nemes gondolat föllelkesit bennünket, s százszor, ezerszer cinikusabbnak tüntetjük fel magunkat, mint amilyenek a valóságban vagyunk. Közönséges, alantasan gondolkodó, felületes frátereknek hazudjuk magunkat, még akkor is, ha minden távolabb áll tőlünk, semhogy csakugyan ilyenek legyünk. És azt hiszszük, – az ördög tudja, honnan vettük ezt a hitünket? – hogy ezzel az okosságunkat és a modern voltunkat demonstráljuk.

Talán a mi kávéházi törzsvendégeink se fogják -172- tagadásba venni, hogy Angliában, Franciaországban, Németországban is vannak modern és okos emberek, – pedig ezekben a nagy, kulturától ragyogó, igazán fejlett országokban még nyoma sincs annak a cinizmusnak, mely a mi társaságainkat jellemzi. A legműveltebb angol, francia, vagy német ember se szégyelli, hogy a szép dolgokon lelkesedni tud s hogy az élet minden nagy motivumát komolyan veszi. Ezt a lenéző, kicsinyes gunyolódást, s a tónusnak ezt a léha és alantas módját seholse ismerik annyira, mint minálunk. Itt már komoly és értékes beszélgetést egyáltalában nem is lehet hallani, mert azok, akik az ilyen beszédre kvalifikálva lennének, félénken elbujnak a világ elől, nehogy a hitvány és értéktelen fecsegők kinevessék őket.

Egy általánosan elterjedt, pesti szokásról akarok irni, mely a szegény férjeket régóta elkeseriti, anélkül, hogy panaszkodni vagy lázongani mernének. Én azonban vitézül elmondom a véleményemet, mert a szerkesztőség biztos négy fala között az ember nyugodtan adhatja a hőst, még ha otthon, az édes házi tüzhelynél, ugy meg is lapul és össze is gubbaszkodik, akár egy jól bedresszirozott házinyul.

A szokás, amelyről beszélek, abból áll, hogy a pesti családok kilencvenkét százaléka (sőt, amint mondják, -173- a vidéki családok egy tekintélyes percentje is) az előszobában, a fürdőszobában, a spájzban, vagy a hálószobában költi el az ebédjét és vacsoráját, mert a nagyságos asszony, aki azt akarja, hogy a lakása mindig rendben legyen, még a gondolatától is remeg annak a szörnyüségnek, hogy az ebédlője féltett tisztaságát megbolygassa. Előkelő, uri családok, akik kilencszáz, ezer, vagy ezerkétszáz forintot fizetnek egy-egy gyönyörü, ötszobás lakásért, voltaképpen csak azért dobnak ki ilyen horribilis pénzeket, hogy egyszer egy hétben a vendégeik előtt henceghessenek. Az öt szobából ugyanis mindössze csak két szobát használnak: a hálót és a gyerekszobát, a többibe egész héten át nem léphet be más, mint a bekötöttfejü szobaleány, aki minden reggel az arca verejtékével kefél és törölget, nehogy egy lázongó porszem valami rejtett zugban elbujhasson. Ha a tisztogatásnak vége, a három fölösleges szobát gondosan bezárják s csak akkor nyitják ki ujra, ha zsurt tartanak, vagy látogató érkezik a házba. Vagyis: két szoba tökéletesen elég lenne, a szobaleányt megtakarithatnák, adót, házmesterpénzt kevesebbet fizetnének, ha a vendégek kedvéért nem tartanák szükségesnek a nagy, ezer forintos lakást. Sőt: olyan familiák se használják a szalont és az ebédlőt, amelyek három hónapban csak egyszer fogadnak vendéget. Az előkelő, fényesen butorozott helyiségbe itt hónapszámra se lép be más, mint a szobalány és a tisztogatásban asszisztáló -174- nagyságos asszony, de azért fizetik a drága lakáspénzt, – hogy miért: arra csak a jó istenke tudna feleletet adni. A család, ha nincs vendég – pedig ugyszólván soha sincs – az előszobában vagy a fürdőszobában ebédel és vacsorál, nehogy a gyerekek a parkettet bepiszkitsák, vagy a drága butor, isten ments, megrongálódjék. És ha a férj burkolt célzást tesz arra, hogy minek a nagy lakás, ha az ember egyáltalában nem veszi hasznát, a feleség idegesen igy válaszol:

– Azt hiszem, nem engedheted meg magadnak, édes szivem, hogy minden két évben uj butorokat vásárolj. Majd ha a lányod megnő és fiatal urak járnak a házhoz, neked is nagyon jól fog esni, hogy a butoraimat megkiméltem.

– De hát akkor miért fizetem addig hiába a méregdrága lakást? – kérdezi a szegény férj bátortalanul. – Tizenöt évig, mire a kis leányunkból nagy kisasszony lesz, e szerint egy kétszobás, udvari lakás is megtenné.

A nagyságos asszony ilyenkor dacosan vállat von s ezt mondja az ő sajátságosan misztikus logikájával:

– Drágám, engem nem ugy neveltek otthon, hogy most egy háromszáz forintos udvari lakásban kucorogjak…

Bebizonyitott tény, hogy a férjek legnagyobb része többre becsüli a családi békét, mint a nagyuri kényelmet s igy előbb vagy utóbb valamennyi hozzászokik -175- ahhoz a gondolathoz, hogy a puritán család az előszoba sántikáló asztalán, vagy a sötét fürdőszobában ebédel. Az étkezés, utóvégre is, nem tart soká s a gyönyörü, tükörablakos, márványoszlopokon nyugvó kávéház pompásan kárpótolja az embert azokért a kényelmetlenségekért, amelyekben a házi tüzhelynél része van. Hallgat tehát és sieve nyeli le az utolsó falatot, hogy aztán lóhalálában, türelmetlenül rohanhasson el a kávéházba, ahol előkelő és kellemes milieuben költheti el legalább a fekete kávéját.

Az asszonyi logika nem tartozik a sziklaszilárd épitmények közé, de azért mégis különös és érthetetlen dolog, hogy a nők majdnem szándékosan gyülöltetik meg a férjükkel a családi otthonukat, holott ha kissé okosabban gondolkodnának, gyönyörüen rá tudnák szoktatni őket arra is, hogy sehol se érezzék magukat oly kellemesen, mint a saját lakásukban. Az a férj, aki a pompás, világos, ezüstnemütől csillogó, meleg ebédlőjében ülhet asztalhoz s nem a sötét, légvonatos, barátságtalan előszobában kénytelen elkölteni ebédjét, bizonyára kétszer is meggondolná, mielőtt a maga kellemes fészkéből kimozdulna s kétségtelenül több időt töltene otthon, mint az idegenek lármájától hangos kávéházban. És a serdülő gyerek, aki a mostani rendszer mellett önkéntelenül megszokja azt a gondolatot, hogy a világot a jó isten csak a vendégek kedvéért alkotta, mert ha vendég nincs, hát a homályos előszoba, a piszkos -176- abrosz is jó: mennyivel több finomságot, harmóniát és jóizlést szivna a lelkébe, ha mindig az a másik, tiszta és derüs milieut látná maga előtt, amit most oly szigoruan elzárnak előle. De a nagyságos asszonyok, akik öltözködés dolgában oly szivesen hódolnak a legfinomabb izlésnek, s a párisi Paquinnál, a bécsi Drecollnál és a pesti Holzernél vásárolják a nyilvánosság számára a toilettjeiket, otthon, a négy fal között, egyáltalában nem törődnek a finomsággal és a jó izléssel. Pedig ha tudnák, hogy milyen oktalanul cselekesznek, hát mindennap hófehér abroszszal terittetnének föl az ebédlőben s még talán egy virágbokréta bevásárlásától se riadnának vissza, amelylyel ezüsttől csillogó asztalukat feldiszitenék.

Az apró helytelenségek közt, melyeknek tárgyalását a programmomra tüztem, van egy, mely első látásra nem látszik valami fontosnak, de amely szerintem távolról sem olyan alárendelt jelentőségü, amilyennek, felületes szemmel nézve, tartanók: az az indolencia, melylyel nálunk az evés müvészetét kultiválják. Jó étvágya, istennek hála, sok embernek van Budapesten és Magyarországon, de enni csak kevesen tudnak, már t. i. olyan módon, hogy a szemlélő esztetikai érzését ne bántsák. Igaz, hogy ez szociális szempontból nem nagy -177- baj, mert a fődolog mindig az marad, hogy legyen mivel csillapitanunk az étvágyunkat, de ha elismerjük, hogy nemcsak a testi szükségleteknek, hanem a jó modornak is megvannak a maga törvényei, hát bizony igen gyakran jutunk abba a helyzetbe, hogy kissé szégyenkeznünk kell embertársaink modortalansága miatt. Aki a nagy, előkelő, külföldi restaurantokban megfordult, csodálkozva látja, hogy bár első pillantásra csupa szemenszedett nyugateurópai hölgy és ur ül nálunk is az éttermek asztalai mellett – a nők gyönyörü estélyruhát, a férfiak kifogástalan frakkot vagy smokingot viselnek, – de a dekolletált selyemderék és a csillogó ingplasztron mögött voltaképpen álcázott tatárok rejtőznek. A menü itt is ugyanaz, ami Párisban, az étvágy pedig sokkal jobb, de a stilus, melylyel a gazdag lakomát elköltjük, már ugyancsak nem hasonlit arra, melyet az elegáns angol és francia ember kultivál az éttermek fehér asztalainál.

Azokról a sokszor szóvátett malacságokról, hogy uri emberek a kés hegyén szállitják az ajkaik közé a mártást, vagy a főzeléket, hogy a levest hangos szürcsölés közt tüntetik el a tányérjukról, hogy a kenyeret vágják, a sajtot pedig törik: egyáltalában nem is akarok beszélni, hiszen ezeket az apró illetlenségeket már százszor és százszor megrótták előttem. Föl kell tennem, hogy az evés e vulgáris helytelenségeivel minden jó társaságbeli ember tisztában van, bár őszintén -178- szólva – szégyellem, de mégis leirom – akárhány bájos és előkelő asszonyt láttam már, aki mennyei ártatlansággal veszi az ajkai közé a kést, sőt: ha jól esik neki, kenyérrel mártogatja ki a tányérjából a tatármártást. Akár hiszik, akár nem, nálunk az asszonyok közt is aggasztóan tekintélyes számban találkoznak az evés müvészetének analfabétái. Olyan hölgyek, akik a külsejük után itélve, hivatottak volnának arra, hogy egy királyasszony udvarhölgyei legyenek, néha szakasztottan ugy esznek, mint egy középfinom szobalány. De ismétlem: ezeket az elemi dolgokat nem is akarom szóvá tenni, csak általánosságban konstatálom a szomoru igazságot, hogy az étkezés technikájában nálunk csak a legritkább ember otthonos. Az a finom, diszkrét stilus, mely a nyugati országokban szinte magától értetődik, nálunk majd csaknem egészen ismeretlen. Száz előkelő asszony és száz uri ember közt loyálisan számitva se akad tiz, aki a villát és a kést helyesen tartaná a kezében s aki már a legelső mozdulatával is el ne árulná, hogy nem igen járt a jóizlés egyetemére. Pedig az emberismerők jól tudják, hogy nem a drága lakás, a vagyonokba kerülő butor, a párisi toilette, a pezsgős vacsora, a five o’clock thea az igazi finomság szimboluma, hanem a fehér asztalnál való tökéletes és kifogástalan viselkedés. Régebben azt mondták, hogy az urat a cipőjéről lehet felismerni, ma már tisztában vagyunk vele, hogy jó pénzért elegáns cipőt is könnyü venni, de -179- egy egész latifundium sem elég arra, hogy valaki, ha nem az, igazi urnak lássék az ebédlőben és a nyilvános étteremben. „Vedd a kezedbe a kést és villát s én rögtön megmondom, hogy ki vagy!“ – szólanak manapság a modern emberismerők, akiknek sokkal jobb a szemük, semhogy a drága toilette és a fényes ékszer tévutra vezetné őket.

Annak, hogy nálunk ilyen kevés müvésze van az asztalnál való jó modornak, kétségtelenül az az oka, hogy a gyermeknevelés programmjában ez a lényeges pont egyáltalában nem szerepel. A matrózruhás, kényeskedő kis hölgyeket és urakat senkise tanitja meg arra, hogy a villával meg a késsel való bánást épp ugy meg kell tanulniok, akár a bostont, vagy a zongorázást. A mamák azt hiszik, hogy tökéletesen elég, ha a gyermekeik franciául gagyognak és – ugy, ahogy – eljátszanak egy divatos keringőt, – az evést épp ugy maguktól megtanulják, ahogy a járást és a beszédet. Pedig ez sulyos és szomoru tévedés, amelynek következéseit akárhányszor szégyenkezve érezzük meg mindnyájan, akiket erre a léhának látszó, de voltaképpen igen fontos tudományra elfelejtettek megtanitani a szülői házban. A francia vagy az angol gyermeket sokkal sürgősebben avatják bele az étkezés müvészetébe, mint a zene vagy az idegen nyelvek rejtelmeibe. Emezeket érett fővel is pótolhatja, amazt, ha kis korában rá nem szoktatták, sohasem. Innen van, hogy a francia fiu néha nem -180- tudja, hogy mi Afganisztán fővárosa, de azt korrektül tudja, hogy a kést miképp kell tartania a kezében, ha azt akarja, hogy később majd finom és előkelő férfinak nézzék. És akármilyen léhaság is, de bizonyos, hogy ennek a tudományának sokkal több hasznát veszi, mint amannak.

Abban a tág keretben, amelyet a Mindennapi problémák rovata felölel, szives engedelmükkel szóvá fogom tenni azokat az apró helytelenségeket és abuzusokat, amiktől a mi társadalmi életünk annyira hemzseg s amiket a nyugatról érkező ember azonnal észrevesz, mikor kószáló globetrotterből átvedlik budapesti nyárspolgárrá. Egész sereg kicsike illetlenség tolakszik elibénk ebben a mi gyönyörüen fejlődő fővárosunkban s szerintem mindenki érdemeket szerez a hazai kultura körül, ha a maga ez irányu impresszióit nyilvánosságra hozza.

Nem tudom, láttak-e már Kegyetek orvosi tankönyvet, mely a betegségeket akképpen demonstrálja, hogy egy képzeletbeli alakon szemléltető rajzokban mutatja be a pathologiai elváltozásokat. Én is a tankönyvirók példáját követem s egy közkeletü helytelenségről irván, magát az alakot mutatom be, aki ezt a helytelenséget leginkább személyesiti. De amint látni fogják, az -181- én alakom egyáltalában nem tartozik a képzeletbeli lények közé.

Ha a figurámnak, akit ezennel bemutatok Kegyeteknek, nevet adnék, hát röviden igy nevezném: a levegőbe néző ember…

Azt hiszem, La Bruyère mondta ki elsőnek azt az axiómát, hogy a legfényesebb carriéreket nem azok a férfiak futják be, akik a beszédnek és az elmésségnek a virtuózai, hanem azok, akik a mások meghallgatásának müvészetében érik el a legnagyobb tökéletességet. Az első pillanatban ezt talán nem értik meg Kegyetek egészen, de ha kissé megfigyelik a finom, előkelő és igazán uriasan viselkedő embereket, gyorsan rá fognak jönni, hogy az érvényesülésnek a legnagyobb titka csakugyan ebben a furcsa axiomában rejlik. Beszélni ugyanis mindenki tud (nálunk még jobban, mint másutt) s azok a talentumos és kitünő egyéniségek se ritkák, akik ötleteikkel egész hallgatóságukat elkápráztatják. De bármilyen hihetetlenül is hangzik, a talentumnak ez a fajtája nem sokat ér. A nagyon elmés férfiakat senki se szereti, mert fölényes okosságuk élesen és néha kellemetlenül tünteti ki környezetük alárendeltebb szellemi voltát. Rokonérzésünk inkább azok felé fordul, akik a mi elmésségünknek hódolnak, vagyis: akik elismerő mosolyukkal, szemmel látható érdeklődésükkel, tekintetük, -182- gesztusaik, fölkiáltásaik élénkségével állandóan azt demonstrálják, hogy kiváló, érdekes és szimpatikus egyéniségeknek tartanak bennünket. Aki engem ragyogó ötletekkel mulattat, azt esetleg nagytehetségü, de hiu és elbizakodott fráternek tarthatom; ám aki viharos tetszéssel, vagy legalább is: látható elismeréssel fogadja az én beszédemet, az rögtön a maga pártjára hódit, mert én is csak hiu és gyarló ember vagyok, akinek jól esik, ha mások okos és elmés férfiunak tartanak. Aki tehát müvészettel tudja adni előttem a figyelmes és elbájolt hallgatót, annak rögtön nyert ügye van nálam, mert az az impresszióm róla, hogy kellemes, udvarias és finom férfiu. Ez annyira általános, emberi vonás, hogy a nagy kulturnemzetek közt mindenki számol vele s innen van, hogy a nyugati országokban már a gyermekbe is beleoltják a figyelni tudás kincseket érő talentumát. Ha egy francia, egy angol vagy egy bajor embernek másfél óráig fogok beszélni olyan témáról, mely őt abszolute nem érdekli, véges-végig oly lázas kiváncsisággal fog a szemembe nézni, mintha az egész exisztenciája függne attól, amit abban a percben mondok neki. Belsőleg talán unatkozik, de az idegrendszere oly fegyelmezett, hogy az igazi érzéseit, ha azok kellemetlenek reám nézve, sohasem fogja elárulni előttem.

Őszintén meg kell vallanom, hogy a comme il faut és kellemes nyugateurópai modor ellen nálunk nagyon gyakran vétenek. Elmés ember itt talán több van, mint -183- másutt, de a sima, fegyelmezett, udvarias ember már, fájdalom, a kivételek közé tartozik. A társaságunk legtöbb tagja szivesen mulattat bennünket saját ötleteivel, de ha arra kerül a sor, hogy a mi történeteinket meghallgassa, egyszerre szemmelláthatólag unatkozni kezd. Ásit, idegesen fészkelődik, az asztalon dobol s nyilván nagyon kellemetlen neki, hogy öt percig hallgatásra van kárhoztatva. Vagy ha nem is mutatja ilyen feltünően, hogy szabadulni szeretne tőlünk, gépiesen, üveges szemmel néz maga elé a levegőbe, világosan elárulva, hogy egyáltalában nem is hallja, amit beszélünk hozzá. Egy tekintet, egy mozdulat, egy mosoly se jelzi, hogy előadásunk a legtávolabbról is érdekelné. Vonásai csak akkor elevenednek meg ismét, ha a beszédet abbahagytuk s ujra alkalmat adunk nekik, hogy a maga elmésségét csillogtassa előttünk.

Ime, ez az a tipus, melynek tagjait az imént a levegőbe néző embereknek mondtam. Bizvást el lehet mondani róla, hogy hazai specialitás, mely minduntalan eszünkbe juttatja, hogy finomság, udvariasság és modor tekintetében még fájdalom, távol állunk a nyugateurópai szinvonaltól. -184-

Főtisztelendő Ormándy Miklós tanár ur, aki engem annak idején a természetrajz titkaiba beavatott, teljes tizenkét órán át beszélt a veszprémi gimnáziumban a különféle énekes madarakról, de a székesfővárosi pacsirtát – most sem értem, hogy miért? – épp oly kevéssé emlitette, mint ahogy Hanák Ker. János s a többi tudós se emliti a Magyarországban ismeretes szárnyasok között. Ez annál különösebb, mert az összes, közismert pacsirtafajok között a székesfővárosi pacsirta a leggyakoribb.

A székesfővárosi pacsirta (alauda metropoliana) abban különbözik a mezei pacsirtától, hogy majdnem kizárólag a székesfőváros falai között található. Leginkább a kávéházakban, a borbélymühelyekben s tulzsufolt villamos kocsikon tanyázik. Tollazata nem oly egyszerü, mint parlagi atyafiáé; többnyire kockás ruhát, szines mellényt és ugynevezett zöld agrárius-kalapot visel. Familiáris viszonyaira nézve megjegyzendő, hogy tulajdonképpen nem a pacsirták családjába tartozik, hanem a jóhangzásu gentry- vagy lipótvárosi családokba.

Nyájas olvasóm, ugye-bár, ismered a mezei pacsirtát, akiről a költő oly gyönyörü sorokban emlékszik meg? A kis pacsirta vigan szárnyal a levegőég magányában s vidám trillájával édes himnuszokat zeng -185- a teremtés urához, mig a szegény szántóvető, mosolygó pillantást vetve rá, boldogan törli meg porlepte ingujjával munkától gyöngyöző, verejtékes homlokát. A székesfővárosi pacsirtának nincsenek ilyen költői ambiciói; ő nem a levegőégben szárnyal, hanem alsóst játszik a kávéházak kártyaszobájában, vagy a borbély vasfogantyus székén hajtja hátra érdekes, barna fejét. De trillázni épp ugy trilláz, mint a mezei pacsirta, bár nincs közelében egy fia szántóvető se, aki mosolygó pillantást vetne rá. Épp ellenkezőleg: aki hallja, nem a maga homlokát törli végig porlepte ingével, hanem őt, a trillázó kis pacsirtát, szeretné kedve szerint nyakon törülni.

Azt hiszem, e poétikus bevezetés után fölhagyhatok immár a képtelen beszéddel s elárulhatom – amit Önök már ugy is tudnak – hogy a mi pacsirtánk nem egy rokonszenves énekesmadár, hanem egy igen antipátikus fiatal ur, aki száz és száz példányban él itt a mi gyönyörü székesfővárosunkban. A nevezetessége abból áll, hogy egy különös fixa ideája van: azt képzeli magáról, hogy az énekesmadarak családjába tartozik. És e fixa idea kifolyásakép mindig és mindenütt fütyül: a kártyaszobában, ahol rajta kivül még huszan vagy huszonöten játszanak, az étteremben, ahová azért megyek, hogy zenekiséret nélkül ebédelhessek, a villamos kocsiban, ahol finom uri hölgyek is ülnek s a borbélymühelyben, ahol még tiz ártatlan ember várja, hogy -186- a tokáját beszappanozzák. Mindezek a hölgyek és urak abszolute nem reflektálnak arra, hogy fényes nappal fütty-hangversenyt halljanak, de akár reflektálnak rá, akár nem, a tarka mellényü pacsirta sans gène elfujja jelenlétükben a kedvenc nótáit, akárha nem is nyilvános helyen volna, hanem a saját lakásának hálószobájában. Lelkesen, fanatikus kitartással fütyül, ügyet se vetve az ideges pillantásokra, melyek mindenünnen feléje repülnek. És – a dologban talán ez a legborzasztóbb – mindig ugyanazt a nótát fütyüli, ami egy szakaszjegy keretein belül még csak elviselhető valahogy, de határozottan kinos a hosszabb utvonalon. Én például föltétlenül kedvesnek találom, ha valaki a Nyugoti pályaudvar–Andrássy-uti vonalon a holdvilág-nótát fütyüli a fülembe, de némileg idegessé leszek, ha ugyanezzel a nótával mulattatnak a Podmaniczky-utcától a Boráros-térig. A jóból is megárt a sok s én azt hiszem, hogy Boda Dezső főkapitány ur mindnyájunk elismerésére tarthatna számot, ha a villamos vasut trillázó kis pacsirtáit gazdagabb és változatosabb müsor megállapitására utasitaná.

De Spass à part, ahogy a Terézvárosban mondani szokták: mi a véleményük Önöknek ezekről a nyilvánosság előtt fütyölő legényekről? Nekem az a véleményem róluk, hogy nagyon neveletlen fickók, akik épp oly kevéssé illenek bele egy kulturváros légkörébe, mint azok az emberek, akik sohasem adják mosásba a zsebkendőjüket, -187- mert a zsebkendő oda van nőve a jobb karjukhoz. Aki a vendéglőben, a villamos kocsiban, a borbélymühelyben hangosan és öntelten fütyöl, az nem pacsirta, hanem paraszt. A jónevelésü ember ilyen ripőkösködésre sohase képes, mert tudja, hogy a jóizlésü uri ember nemcsak a zsebkendőjében, hanem a viselkedésében is kerüli a rikitó szineket.

Abban, hogy a zsúr, a five o’clock, a szükséges intézmények közé tartozik, már nagyon régen megállapodtak a társadalmi élet bölcsei, akik tudják, hogy az ilyen tömeges vendéglátás a legegyszerübb és a legkényelmesebb elintézése az uri család társadalmi kötelezettségeinek. Az egynapos, fix vendégeskedés mindenesetre sokkal praktikusabb, mint a mindennapi, s az erszényem, az idegeim egyaránt hasznát látják annak, ha a hétnek vagy hónapnak csupán egy előre meghatározott napján kell vizsgálatot tennem a házigazdai erényeimből. A zsúr szükségessége – főképp a lányos házakban – nem is lehet tehát többé vita tárgya, de annál többet lehet beszélni arról a keretről, amelyben ezek a fesztelen összejövetelek a magyar uri házakban lefolynak.

A zsúrnak vagy a five o’clock-nak, legalább elméletben, az a célja, hogy az egymással rokonszenvező, s -188- egyazon müveltségi fokon álló öregek és fiatalok kedves és vidám hangulatban töltsék el a téli alkonyatok óráit. Vagyis: elmésen megbeszéljék a mindennapi élet, a müvészet, az irodalom eseményeit, néha-néha jókedvüen táncra perdüljenek s tréfával, udvarlással, olykor egy kis ártatlan emberszólással édesitsék meg ezt a különben annyira szürke és szomoru földi létet. Aki a zsúrt kitalálta, bizonyára poétikus, vidám és melegszivü ember volt; hiszen lehet-e finomabb és kellemesebb mulatság, mint egy finom, világos szalonban, örökzöld pálmák alatt csevegni okos asszonyokkal és bájosan piruló leányokkal, mig odakünn ólmos eső hull a csillogó aszfaltra? Nem kell éppen tulságosan fiatalnak lenni, hogy az ember az efféle intim szórakozásban a kedvét találja; hiszen még nekem, a fehérhaju öregnek, is azok a legkedvesebb perceim, amikor szép és elmés asszonyok szemébe nézve mondhatom el ó-divatu bókjaimat…

Távol áll tehát tőlem, hogy a zsúrok ellen izgassak, hiszen minden intézmény, mely a közélet tónusának a megfinomitását szolgálja, kétszeresen, sőt háromszorosan kedves nekem. De akármilyen fanatikus barátja is vagyok a zsúrnak általánosságban, egy csöppet se lelkesedem azokért a zsúrokért, amelyek a mi uri házainkban szokásosak. Mert azok már nem finom, egyszerü és vidám összejövetelek, hanem valóságos felsőbb tanfolyamai az üres hencegésnek, a kellemetlen -189- nagyzolásnak és annak a huszadik századbeli szörnyüségnek, melyre nincsen is magyar szó: a proccolásnak. A mi uri hölgyeink azt hiszik, hogy a zsúr csak akkor zsúr, ha az ember a szegény ura egész havi jövedelmét elkölti a vendégeire. Tehát nem egy csésze theát, egy kevés édességet szolgáltatnak föl a házuk barátainak, hanem dús és százakba kerülő lakomákat, melyeknek költségeit aztán heteken át megsinylik. Akárhányszor tanuja voltam annak, hogy tisztességesen szituált, polgári családoknál, melyeknek évi jövedelme tizezer koronára rug – ez manapság egészen csinos összeg, – a délutáni összejöveteleken kétszáz forintba kerülő buffet áll a vendégek rendelkezésére, s a háziur nyolcvankrajcáros havannákkal kinálta az urakat, nem is szólva arról, hogy drága cigánybandát is hozatott a rögtönzött tánchoz, holott zongora is, zongorajátszó is okvetlen akadt volna a társaságban. Az ilyen látvány engem mindig gondolkodóba ejt, főképp akkor, ha tudom, hogy mindez a ház felnőtt kisasszonya kedvéért történik. A mamák ugyanis konokul azt hiszik, hogy a lányaik hamarabb főkötő alá jutnak, ha a nőtlen urakat a fényüzésükkel elkápráztatják. Én azt hiszem, hogy ez nagyon silány taktika, mert a fiatal urak, akik szeretnek jól élni s akik élvezettel szivják végig a papa óriási havanna-rudjait, rögtön más szemmel nézik a mulatságot, ha arról van szó, hogy az ilyen környezetben fölserdült kisasszonyt feleségül vegyék. Vendégi -190- minőségükben pompásnak találják ezt a divatos zsúrt, de mint házasulandó legények, alighanem aggódva kerülik az esetleg félremagyarázható nyilatkozatokat. Mert ugyan mi az ördögért vállalkoznának arra, hogy a vendég kényelmes stallumát a házigazda tövises életével fölcseréljék?

Délutáni összejövetelek a müvelt nyugaton is vannak, de ennek az oktalan nagyzolásnak, nyugodtan elmondhatom, sehol sincs párja. Az angol uri házakban csupán egy csésze teával s pár falat édességgel tisztelik meg a vendéget, de azért minden fiatal ur boldognak érzi magát, ha egy előkelő családhoz bejuthat. Az ilyen éretlen hencegésnek, valljuk meg őszintén, kissé Balkán-ize van. Legalább azoknál a középosztálybeli, uri családoknál, amelyek a családfő becsületes munkájából élnek. Ahhoz, hogy az ember valahol jól érezze magát, sem tengeri rák, sem januári barack, sem a vitéz Don Quijotte-ról elnevezett szivarfaj nem szükséges. Sőt: néha az ember épp ott unatkozik legjobban, ahol a havannák legnagyobbak.

Ezt a cikket nem a finom és tökéletes, pesti zsúrasszonyok számára irom, akiknek tudvalevőleg minden illemkérdés a kisujjukban van, hanem a kedves, naiv és tapasztalatlan kis vidéki teremtések számára, akik -191- valahol egy falusi udvarházban serdültek fel viruló, fiatal asszonyokká s akik egy reggelen hirtelen arra ébredtek, hogy ők, a kis zöldségek, egy nagy, polgári háztartás élén állanak s épp oly korlátlan urnői az egész háztartásnak, mint édes mamájuk, a tapasztalatokban megőszült matróna. Ezeket az édes asszonykákat akarom kitanitani arra a nagyon fontos és örökké aktuális tudományra: hogy miként kell viselkedni az embernek olyankor, ha vendég ül az asztala mellett? Most ugyanis, amióta a hivatásos nagybácsik korába léptem s gyakrabban megfordulok azokban a vidéki uriházakban, ahol a vendég kedvéért még a falakat is szivesen lebontanák, a magam tapasztalásából győződtem meg a felől, hogy ebben a szép országban, melynek a vendégszerető hirét még a külföldön is jól ismerik, alapjában véve nincsen is olyan jó dolga a vendégnek, mint ahogy a legendák mesélik. Még pedig – bármily különösen is hangzik ez az állitás – éppen azért nincs jó dolga, mert a mi vidéki asszonyaink egyenesen tulzásba viszik a vendégszeretetet s a házukba tévedő jóbarátot olyan kellemetlen torturákban részesitik, hogy még hosszu hónapok mulva is bizonyosan megemlegeti.

Akik a vidéki uriházakban megfordulnak, már bizonyára kitalálták, hogy arról a furcsa és kinos szokásról akarok beszélni, melyet az ország minden szép asszonya szinte hagyományszerüen kultivál: a vendégeknek egész a molesztálásig való kinálásáról. Én magam -192- például azok közé az emberek közé tartozom, akik délben csak azért ülnek az asztalhoz, hogy a fekete kávét, mely az életnek tagadhatatlanul egyik fénypontja, kellőképen megalapozzák. Nekem délben tökéletesen elég, ha két kanál levest, egy szeletke filet-t, egy izletes csirkecombot s egy barackot vagy egy nemes fajtáju almát megeszem. Ha egyedül vagyok, nem is szerepel egyéb az étlapomon, aminthogy – bizonyosan tudom – sokan vannak, akik a déli étkezés dolgában épp oly szerények, mint jó magam. Már most velem is, másokkal is, sürün megtörténik, hogy vendégképpen kell megjelennem egy-egy derék, vidéki család asztalánál, amely természetesen csakugy görnyedezik a magyar konyhaművészet remekei alatt. Ha rám biznák a dolgot, minden ételből enném egy-két falatot s szerencsésen a végére érhetnék az ebédnek, a nélkül, hogy másnap az orvosi tudományhoz kellene fordulnom segitségért. De nem bizzák rám, – oh, dehogy! – hanem addig kinálnak, addig molesztálnak, amig végre is kimerül minden energiám s tehetetlenül végigeszem az egész menüt, miközben borzongó hátgerinccel gondolok arra, hogy holnap harminckilencfokos lázzal fogok hánykolódni hófehér párnáim között. A bájos háziasszony valami különös ambiciót helyez abba, hogy én, a szegény mártir, a gyomromat tönkretegyem s a világért se nyugszik, amig egy tigris telhetetlenségével mindazt vérbenforgó szemmel fel nem falom, amit a vendégszeretet örve -193- alatt a tányéromon felhalmoz. Sőt egyenesen sértésnek veszi, ha betegen nem távozom a házából. Hogy miért gyötör meg ennyire, azt ő épp oly kevéssé tudja, mint én, – de mivel az anyja, a nagyanyja is igy bántak a vendégeikkel, hát ő se akar rosszabb háziasszony lenni, mint azok voltak.

Kedves, jó, vendégszerető, finomlelkü, nagyságos asszonyaim, engedjék meg nekem azt az alázatos kérdést: ugyan mire való ez a kannibálokhoz se méltó kegyetlen és izléstelen szokás? Mit akarnak bebizonyitani azzal, hogy a házukba tévedő idegent agyonetetik? Talán azt, hogy nem sajnálnak tőle két rostbeefet se s hogy akár egy egész libát is szivesen feláldoznak a vendégszeretet oltárán? Ez csakugyan nem szorul bizonyitásra, mert minden vendégük készséggel elhiszi önökről, hogy a pénzkérdés az ilyen meghivásoknál nem fontos. De ha nem ez a prózai momentum készteti önöket a középkori emberkinzásra, akkor az isten szerelméért miért kinálják agyon a szegény és tehetetlen vendégeiket? Nem teszik fel róluk, hogy kinálás nélkül se halnak éhen? Hiszen végre is huszadik századbeli emberekről van szó, akik tudvalevőleg nem annyira szemérmesek, hogy csupa affektálásból szándékosan éhesek maradjanak.

Nagyságos asszonyok, akik az áldott vidéken oly megvesztegető bájossággal képviselik a magyar vendégszeretetet, nagyon kérem Önöket, gondoljanak arra, -194- hogy a spanyol inquizició szokásai már sok száz évvel ezelőtt elévültek s hogy ma már épp oly kevés értelme van a hüvelykszoritónak és a spanyol csizmának, mint annak, hogy valakit a fehér asztal mellett megkinozzanak. Az emberszeretet nevében, összetett kézzel, arra kérem Önöket: hagyjanak fel már egyszer végképpen a kinálgatással…

Budapest kávéházaiban – még a jobbakban is – pár nap óta mind sürübben tünik fel a kánikula ismert és kedves alakja: az ingujjas ember. Már kora ebéd után megjelenik s egyenesen a kártyaszoba, vagy a billiárdterem felé tart, ahol igy szól egybegyült barátaihoz:

E szavakkal leveti a kabátját s vidáman letelepedik a zöld asztal mellé, vagy kezébe veszi a dákót, hogy délutáni szórakozását megkezdje. Az ing, mely a kabát alól kibukkanik, néha tiszta és száraz, de néha gyürött és piszkos, sőt: többnyire gyürött és piszkos. Azonfelül láthatólag magán viseli a harmincfokos hőség nyomait, vagyis: az izzadtságtól egyenesen rátapad a vidám játékos testére. Ez mindenesetre érthető – hiszen ki nem izzad ebben a pokoli kánikulában? – de mint látvány, nagyon kellemetlen, mert mi tagadás: -195- mindenki szivesebben legelteti a szemét ilyenkor egy hófödte glecscseren, mint egy önlevében kifőni készülő alsósjátékoson. A finom fehérnemünek akárhányan a bolondjai vagyunk, de a züllött, kifakult, csuronviz, párolgó kanavász látása nem tartozik azok közé az élvezetek közé, melyeket okvetetlenül megkivánnánk a pikkolónk mellé. Pedig akár kivánjuk, akár nem, részünk van benne, mert a budapesti kávéházban az ingujjas ember elfogadott, sőt népszerü tipus, akit a kávéháztulajdonos épp ugy respektál, akár a pincér, vagy a többi vendég.

Nem vagyok valami etiketthajhászó félbolond, azt is elismerem, hogy az ilyen nagy melegben jogunk van kissé meglazitani a társadalmi törvényeket, de az ingujjas ember feltünő szereplése már régóta szálka a szememben. Kis, külvárosi kávémérésekben, ahova a mult évtizedek hires Sauwirthjei visszavonultak, piszkos matrózkorcsmákban, ahol a pofon épp oly elfogadott akció, mint a sörivás vagy a kolbászevés, egyáltalában nem találom feltünőnek, ha a vendég ingujjban, sőt feltürt ingujjal telepedik le a keresztlábu asztalhoz. De uri helyen, a nagy, tükörablakos kávéházakban, a ragyogó csillárok és freskók alatt az ilyen fesztelenség – ne tessék rossz néven venni az erős kifejezést – egyenesen illetlen és undoritó. Ha a kávéházba megyek, nemcsak ahhoz van jogom, hogy egy szelet fagylaltot kivánjak a pénzemért, hanem ahhoz is, hogy az esztétikai -196- érzésemet kielégitsék. Az a kávéháztulajdonos tehát, aki az ingujjas embert a márványoszlopai között megtüri, nem csupán önmagát, meg a helyiségét becsüli le, hanem engem is, aki nem azért jöttem a kávéházba, hogy harmatozó, öreg izraelitákat nézzek. Akinek melege van, az menjen el egy dunai uszodába, vagy menjen haza a saját lakására, ahol – ha ugy tetszik neki – nemcsak a kabátját vetheti le, hanem az ingét is. Az alsósra vagy a karamboljátékra tudtommal semmiféle törvény se kényszeriti a honpolgárokat s aki kabátban nem képes arra, hogy a partiet blank bélára felvegye, az inkább mondjon le arról a gyönyörüségről, hogy a nyári hónapokban az embertársait megkoppaszsza.

Ez alkalommal válaszolok annak a mézeshetes asszonynak a levelére is, aki nagy megbotránkozással panaszolja, hogy az ura – a tökéletes férfi-ideál – pár nap óta ingujjban ül le délben az asztalhoz, holott a szülői házban soha életében se látott hasonló illetlenséget. Én ugyan abban a véleményben vagyok, hogy a férjtől juliusban és augusztusban nem szabad tulságos szigoruan venni az effélét, de azért azt mondom, hogy az okos és jólnevelt férj a felesége jelenlétében még se ül le ingujjban az ebédhez. Nem azért, mintha ezzel valami égbekiáltó bünt követne el, hanem azért, mert a családi tüzhely finom tónusán még az efféle kisebbfajta neveletlenséggel is csorbát üt az ember. A középsorsu -197- ur mindig megengedheti magának azt a fényüzést, hogy egy pehelykönnyü lüszterkabátot vásároljon, amit az ebéd ideje alatt magára vehet. A feleség, aki bizonyos pillanatokban maga is szintén megfeledkezik az ünnepies etikett-törvényekről, a saját megbecsülését látja abban, ha az ura vele szemben comme il faut gentleman módjára viselkedik. Az etikett felfüggesztésének pillanatai annál édesebbek és ingerlőbbek, mentül inkább ragaszkodik az ember az etiketthez azokban az órákban, amikor nem a forró sziv, hanem a hideg társadalom törvényei szerint kell cselekednie…

A kaszinónkban, ahol a hazárdjátékok legválogatottabb fajtáival támogatták az alapszabályokban sürüen emlegetett nemzeti kulturát, egy öreg doktor is gyakran megfordult a kártyaasztal mellett. Egyébként vidám és kedves bácsi volt, de ha a kártyaszerencse egy-egy negyedórára elpártolt tőle, nyugodtan legyilkolta volna azokat a szerencsétleneket, akik szerényen a háta mögé telepedtek. Szentül meg volt győződve róla, hogy a rossz kártyajárásnak kizárólag a gibicek az okai s ezt a nézetét nem is igyekezett eltitkolni előttük.

– De kedves bátyám, mondta neki egyszer valami fiatal ügyvéd, csak nem hisz komolyan abban a szamárságban, hogy a kártyát a háta mögött ülő gibic megváltoztathatja? -198-

– Micsoda, hogy ebben a szamárságban nem hiszek? Jegyezd meg öcsém, hogy az én koromban már semmiben sem hisz az ember, se az igaz hazafiságban, se a forró szerelemben, sőt még talán a gondviselésben sem, de a babonában ugy hisz, mint ti, bigott komédiások, a szentirásban. Hogy a föld csakugyan gömbölyü, a felől nem vagyok egészen bizonyos, de hogy egy rossz gibic Rothschildot is tönkreteheti, abban egy pillanatig se kételkedem…

Ez az öreg, goromba doktor jut az eszembe, mikor most egy „kiváncsi olvasó“ (aki valószinüleg maga is tagja a rossz gibicek grémiumának) azt a kérdést intézi hozzám: honnan van, hogy a különben okos és intelligens emberek is gyakorta épp oly babonásak, mint a legostobább falusi anyóka? Ez a derék ember érthetetlennek találja az ilyen elmebeli aberratiót, mert ő maga – amint irja – sohase lenne képes rá, hogy egészen közömbös jelenségeknek és tárgyaknak befolyást tulajdonitson az emberek sorsára és életére. Ebben talán igaza is van, de abban már egyáltalán nincs, hogy a babonaság érthetetlen. A babonaság nagyon is érthető és megmagyarázható, nem csupán az ostoba és elmaradt embereknél, hanem az okosoknál és az intelligenseknél is. Sőt ezeknél talán még inkább, mint amazoknál. Hiszen annyi rejtélyes és földeritetlen titok vesz -199- körül bennünket bölcsőnktől a sirunkig, annyi misztikus és homályos jelenséggel találkozunk még a mindennapi életünkben is, hogy nem csoda, ha olyan befolyásokban is hiszünk, melyeket a logika nem tudna megmagyarázni. A logika még az élet legnagyobb processzusainál is csütörtököt mond, maga a születésünk és a halálunk is oly félelmetesen titokzatos, hogy a megmagyarázhatatlan befolyásoknak joggal helyet adhatunk azon a mesgyén is, mely létezésünknek ezt a két végállomását elválasztja egymástól.

A babonaság tehát föltétlenül érthető, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a humoros perceinkben ezeket a tébolyitó furcsaságokat komolyan kell vennünk. Az az ember, aki csak azért jár mindig a Rákóczi-ut jobboldalán, mert a baloldalon való járás a hite szerint bajt hoz a fejére, vagy az a másik, aki minden vállalkozása előtt kabalából nyers citromot eszik: mindenesetre bohózati alak, aminthogy a játékosok babonái is többnyire kacagtató bárgyuságoknak látszanak. Mert a játékosok közt, akik a kártya véletlennek látszó titokzatosságai révén lesznek nábobokká vagy koldusokká, természetesen aránytalanul több a babonás, mint a hazardozást elvileg megvető emberek között. Én ismertem kártyást, aki babonából dugóhuzót hordott a mellényzsebében, aki a játék megkezdése előtt kezet fogott a tüzlegénynyel, sőt olyat is láttam, aki selyemhernyókat hozott magával a kaszinóba a kalapja -200- bélésében, mert szentül meg volt győződve róla, hogy a selyemhernyó jelenléte okozati összefüggésben van az ugynevezett pointeur-seriessel. De ki nem ismer akárhány embert, akinek ennél még százszor különösebb kabalái vannak? Engem az se lepne meg, ha valaki védjegyet tetováltatna a hátára, mielőtt a kártyaasztalhoz leül, vagy játékközben gyaluforgácsot és nyers gummi arabicum-ot rágicsálna, mert a babonás embertől minden őrültség kitelik. És az őrültség se őrültség, ha olyan valaki követi el, aki a babona misztikumában hisz. Ez a földi élet annyira tele van félelmetes titkokkal, hogy néha a babonaság sokkal inkább megadja hozzájuk a magyarázatot, mint a leghidegebb és a legkristályosabb logika.

Él itt Budapesten egy fiatal rokonom, aki foglalkozására nézve szorgalmas ügyvédjelölt, jellemére nézve derék és megbizható fiu, de van egy nagy hibája: betegesen rokonszenvez a kávéházi élettel. Reggel kávéházban költi el a kávéját, ebéd után feketekávézni siet a nagy tükörablakok mögé, hattól nyolcig a megszokott törzsasztalánál uzsonnázik, este pedig, ha az utolsó falatot lenyelte, már megint ott ül a hosszu márványasztal mellett, hogy a világ valamennyi képes és képtelen ujságját végigolvassa. A sorrend csak vasár- és -201- ünnepnapokon változik meg, amikor változatosság okából, ebéd előtt is a kávéházban tölt el egy órácskát.

A minap, mikor megkérdeztem tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire a füstös levegőhöz, mely végre is tönkre fogja tenni az idegrendszerét, a fiu jóizüen elnevette magát.

– Miért?… Mondhatom, hogy furcsa kérdés. Hát mi másért járnék a kávéházba, mint a szép nénikért, akiket minden időben ott talál az ember…

– A pesti kávéházak törzsvendégeiről, akik elég jószivüek hozzá, hogy velünk egy födél alatt töltsék el az összes szabad idejüket… A szép nénik, épp ugy, mint mi, a kávéházban költik el az uzsonnájukat s csak este nyolc után mennek haza, amikor a helyiséget söpörni kezdik…

Igy szólt, bajuszát pödörgetve, az én lovagias öcsém, aki – teringettét, hiszen a véremből való fiu – nem tartozik amaz egyének közé, akik a barátságos szép asszonyokat elkerülik. Főképp a „szép néni“-ket nem kerüli el, a nyájas, selyembluzos ifju hölgyeket, akik négy óra után már letelepednek a különböző kávéházakba s az illusztrált lapok forgatása közben meleg pillantásokat vetnek a körülöttük settenkedő urakra. Én tehát mindenképpen megértem lelkes öcsém álláspontját, akinek a VI., VII. és VIII-nál töltött száraz délelőttjei után föltétlenül jól esik, ha bájos és jószivü -202- hölgyek közt felüdülhet. Sőt a „szép nénik“-et is megértem, akik az élet unalmáért és keserüségeiért legalább röpke kávéházi ismeretségekben keresnek kárpótlást. De nem értem meg – s ez az, amiért ezt a banális témát ujra a nyilvánosság elé viszem – azokat a polgári asszonyokat, akik a „szép nénik“ cimére és jellegére pályáznak. Vagyis: a kávéház jószivü tündérei közé keveredő, tisztességes filiszter hölgyeket. Az ő kávéházi szereplésük igazán budapesti specialitás; mert sehol a nagy világon – se Londonban, se Párisban, se Madridban, se Newyorkban, se Tokióban – nincs az a szolid uri asszony, aki nappali világitásnál – pláne férfikisérő nélkül – a kávéházban lebzselne. Már csak azért se – a háziasszonyi elfoglaltságáról nem beszélek – nehogy a „szép nénik“-kel összetéveszszék. Budapesten azonban ez a szokás annyira lábrakapott, hogy az embernek szinte azt kell hinnie: a filiszter asszonyok egyenesen valami pajkos kalandnak nézik, ha a kávéházban félreismerik őket. Hogy ennek a különös ambiciónak mi a lelki rugója: azt, fájdalom, nem tudom megérteni. Annyi bizonyos, hogy Európa többi kulturvárosában az igazi uri nő nem ülne be órákra olyan helyiségbe, ahol egész sereg kalandhős fixirozza s ahol a füst, a trágár szóbeszéd és a trágár pillantás ugyszólván benne van a leltárban.

Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a tisztességes nő egyáltalában nem járhat a kávéházba. -203- Járhat, de csak bizonyos időben: én szerintem este tiz és tizenkét óra között. Akkor a legdiszkrétebb felfogás se találhat semmi kivetőt abban, hogy az uri asszony, aki a szinházi előadás után még egy csésze forró teát akar meginni, a férje karján egy előkelő és jó tónusu kávéházban megjelenjék. Aki ilyenkor jön, arról mindenki elhiszi, hogy nem az én feketebajuszu öcsém miatt harapja a füstöt s nem azért fogja a kezébe a spanyol képes ujságot, hogy e sánc mögül négy márványasztal összes férfi-népével kacérkodjék. De a kávéházban egyedül, vagy a barátnőivel uzsonnázó asszony mindig ki van téve annak a gyanunak, hogy ő is a „szép nénik“ közé tartozik, abba az osztályba, melyet ezzel a léha jargonnal keresztelt el a kávéházakban lebzselő fiatalság. Az uri nő, ha nappal nyilvános helyre akar menni, ám menjen a jóhirnevü cukrászdába, ahol senkise ad át neki olyan ujságlapokat, melyeknek margóján szerelmi találkákat kérnek tőle. Mert ha szép, akkor az én drágalátos öcsém okvetlen kér tőle egy találkát, de nemcsak ő kér, hanem minden naplopó, aki az aranyos oszlopok között tartja a hivatalos óráit. A közhit ugyanis azt tartja, hogy aki a „szép néni“ cimére rászolgál, az már közel van hozzá, hogy a jelleget is megkapja. -204-

– Magyarázza meg nekem – irja ma egy fiatal ember, akinek levelét ezennel tárgyalásra kitüzöm – magyarázza meg, ha tudja, mi az oka annak, hogy engem, aki februárban már elmultam huszonhat éves, s a közvélemény szerint nem tartozom a legostobábbak közé, semmi a világon nem izgat: sem a szerelem, sem a szinház, sem a Conan Doyle regényei, de egy körülmény mindig megfoszt a józan eszemtől: az, ha több pénz van a zsebemben a szokottnál. Amikor öt forintom van, nyugodtan és higgadtan járok az emberek között, olcsón és szerényen vacsorázom, gyalog járok, hogy a villamost kispóroljam, de ha véletlenül ötven, vagy száz forinthoz jutok egyszerre, a szó szoros értelmében becsipek a vagyontól s még álomra se tudom hajtani a fejemet, ha a pénztől hamarosan meg nem szabadultam. Ilyenkor mindent összevásárlok, ami csak a szemem elé kerül, oktalanul, sőt nevetségesen gavallér vagyok s egyáltalában nem gondolok arra, hogy holnap, holnapután is nap lesz. Elköltöm az utolsó krajcáromat s csak utólag, amikor már ismét antivirilista vagyok, tépem ki a hajamat bosszuságomban, hogy ujra könnyelmü és beszámithatatlan voltam. Meg tudná mondani, hogy mi ennek az oka? És ha megtudná, tud valami orvosságot is ajánlani, amely ebből a nevetséges szenvedélyemből kigyógyit? -205-

Ime, a fiatal ur problemája, mely nem is olyan kómikus, mint amilyennek az első pillanatban látszik, főképp azért nem, mert rengeteg sok ember él a világon, aki ugyanebben a betegségben szenved. És ez a betegség annyira veszedelmes, hogy nekem, ha afféle unalmas moralista lennék, most alaposan le kellene szidnom a könnyelmü fickót s nagy prédikációkkal bizonyitanom, hogy az ilyen szenvedély a biztos romlás alapja, mert már apáink megmondották, hogy a pénzt sokkal könnyebb megszerezni, mint megtartani. De mivel sem moralista, sem Tartuffe nem vagyok, hát bevallom, hogy ezt az időleges részegséget, amit a pénz okoz, nagyon meg tudom érteni, még pedig azért, mert magam is igen sokáig szenvedtem a vásárlási mániának nevezett nyavalyában. Ez a hires bölcs, aki most a gyékényen pipázva adja a nyugodt és hidegvérü filozófust, valamikor szintén fiatal és hóbortos legény volt, aki a nélkülözés órái után mindig megszédült, mikor váratlanul pénzhez jutott. Én voltam az, aki ezer forinttal a zsebemben, reggeltől estig ott lebzseltem a nagyvárosi utcák kirakatai előtt s nemcsak finom fehérnemüt, drága nyakkendőket, kincsekbe kerülő szivartárcákat vásároltam, hanem ujfajta dugóhuzókat, silány szobrokat, japán papirszalvétákat és ó-német kártyapréseket is, szóval csupa olyan tárgyat, melnyek világéletemben se vettem hasznát. Emlékszem rá, hogy egyszer Londonban, mikor a pénzeslevélhordó egy napon váratlanul -206- benyitott hozzám, a Piccadilly-cirkuszon egy kis ölebet vásároltam két fontért, pedig bizonyosan tudtam, hogy a boarding-house-omba nem bocsátanak be háziállatokat. De a pénztől én is becsiptem, mint mindenki, aki nem szokta meg, hogy állandóan százfontosai legyenek a zsebében. Az ilyen oktalan költekezésnek épp a vagyon szokatlan tudata adja meg a pszichológiai magyarázatát. És még valami; a rendes, komoly, pedáns elfoglaltság hiánya, vagyis: az unalom. Tessék csak megnézni a személyvonat utasát, aki tizenkét órát tölt a vasuti kocsiban s majdnem megőszül idegességében, amig az utazása céljához ér. Az ilyen ember nem csupán a menetrendeket és az ujságokat vásárolja meg, hanem a közbeeső állomások összes automatáit kifosztja. Egész gyüjteményt szed össze a kölni vizből, a Sarg-féle szappanból és kalodontból, a pörkölt és pörköletlen mandulából, a savanyu cukorkából, a gyujtóból és a bajuszpedrőből. Pedig az egyikre épp oly kevés szüksége van, mint a másikra. De megveszi, mert az utazás egyhanguságába még az az esemény is édes változatosságot hoz, ha az ember a nikkel-huszfillérest az automata nyilásába beledobja.

A betegséget tehát én tökéletesen megértem, de ami az orvosságot illeti, hát az a nézetem, hogy az ilyen baj hasonlit a neuraszténiához: csak az idő gyógyitja meg, de az is ritkán. Aki erre a betegségre inklinál, az többnyire a haláláig nem gyógyul ki belőle. Mérhetetlenül -207- nagy energia kell hozzá, hogy az ember hidegen tovább menjen a kirakatok előtt, mikor pénz, sőt sok pénz van a zsebében. És ha tovább is megy, többnyire ugy jár, mint az a galiciai zsidó napszámos, aki öt pálinkamérést hősiesen kikerült, de a hatodikban már emelt fővel kért egy pohár borovicskát, mert gyönyörü önmegtartóztatásáért bőven rászolgált erre a kis jutalomra. Miért mondjam, hogy az ilyen könnyelmü fecsérlő föltétlenül jellembeli fogyatékosságban szenved? Ha azok a keserves pillanatok, mikor egy huszforintos kalitka megvásárlása után kénytelen adós maradni a főpincérnek a kávéja árával, nem tudják kigyógyitani a betegségéből, akkor az én szavam ugyis csak annyit ér, mint egy öreg szarvasbogár döngése.

„Lehetnek-e olyan esetek, amikor a feleség nem köteles megmondani az igazságot az urának?“ – kérdezi ma tőlem egy habozó, fiatal asszony, akinek – ugy látszik – van egy ilyen delikát esete, s most az én girómmal akarja megnyugtatni a lelkiismeretét. Nemcsak azért, mert az ilyen ifju teremtések lekötelezése különös örömet szerez nekem, hanem teljes, férfias meggyőződésemmel azt válaszolom: hogy igenis vannak, még pedig gyakran vannak ilyen esetek, s az asszony, mikor az igazságot elhallgatja, akárhányszor korrektebbül -208- cselekszik, mint akkor, amidőn naiv csacsisággal fölösleges dolgokat is elmesél az ő szerelmes uracskájának.

Ne komédiázzunk és valljuk be igy négyszemközt, hogy tulajdonképpen nem is különböző esetekről van szó, hanem egyetlen egy esetről, – mert a többiben már nem értem a tréfát, s a legnagyobb határozottsággal azt vallom, hogy a házastársaknak nincs egymás előtt titkolni valójuk. Helyesebben: a tisztességes asszony nem is követ el olyasmit, amit titkolnia kellene az ura előtt. Persze akkor, amidőn az igazság őszinte beismerése mellett kardoskodom, nem az ugynevezett konyhabeli kulissza-ügyeket értem, mert azt a fontos tényt, hogy a szakácsné gorombán visszafeleselt, vagy azt, hogy a szobalány bünös hanyagságot tanusitott a padlókefélés körül, nemcsak szabad, de kötelesség is elhallgatni a férj előtt, akinek igazán nincs feje ahhoz, hogy ezekben a komolytalan affaire-ekben itélkezzék. Ilyenekről tehát aligha van szó a kiváncsi, fiatal asszony kérdésében. Hogy miről van szó, azt bátor leszek rögtön kitalálni, hiszen a magamfajta vén globetrotterek, ha kincseket nem is tudnak összegyüjteni hosszas kóborlásaik közben, egy nagy kincsre mindenesetre szert tettek: arra a tudományra, hogy az ilyen nyughatatlan vérü, fiatal teremtések lelkében éppen ugy tudnak olvasni, mint a nyitott könyvben.

Tehát lássuk csak a tényállást, kedves kis barátnőm: -209- ugy-e ezuttal is az utca lovagjairól, a derék aszfaltbetyárokról van szó? Ön szerényen, lesütött szemmel sétlált a Kossuth Lajos-utcán, vagy esetleg a Rákóczi-uton, amikor az a borzalmas orvtámadás érte, melyre most is csak heves szivdobogással tud visszagondolni… A részletek már banálisak: a felsütött bajuszu gazember megemelte Ön előtt a kalapját s udvariasan megkérdezte, vajjon megengedi-e, hogy a divatárusnőjéhez elkisérje? Egyuttal azt is elmondta, hogy Kegyedet már hosszabb idő óta néma tisztelettel szokta követni az aszfalton, de most már nincs többé lelki ereje ahhoz, hogy érzéseit eltitkolja…

Ugye-bár, igy történt a hires eset? Kegyed az első pillanatban azt hitte, hogy rögtön el fog ájulni ijedtében, de aztán meggondolta magát s nem ájult el, hanem egy megvető pillantást vetve az aszfalt Romeójára, olyan lépésekkel távozott, mint Jászai Mari szokott egy-egy Shakespeare-dráma negyedik felvonásában… És az egész uton az járt a szőke vagy barna fejecskéjében, hogy ugyan mit fog mondani a törvényes szerelmese, ha erről a rémületes kalandjáról referál neki?

Kedves kis nagyságos asszonyom, mindenekelőtt fogadja a tisztelt férje nevében is forró köszönetemet azért, hogy nem neki mondta el ezt a furcsa történetet, hanem nekem. Ha őt avatta volna be életének ebbe a fájdalmas titkába, fölösleges izgalmakat szerzett -210- volna a derék embernek, mig én mosolyogva azt mondom: nem történt Kegyeddel semmi olyasmi, amiért érdemes lenne nyugtalankodnia… Az aszfaltbetyárok népes családfáját sem az ilyen jó és szolid asszonykák, sem a rendőrök, sem én, öreg csavargó, nem tudjuk kiirtani a föld szinéről, mert ez a fajzat sokkal inkább szaporodik, mint a legalsóbbrendü élősdiek… De szerencsére, nem olyan veszedelmesek, mint azok, mert az olyan bátor megvetés, amivel Kegyed a kloaka szerelmesét elhessegette magától, minden esetben elég, hogy a szép és fiatal teremtések a piszkos tolakodásától megszabaduljanak…

Mi célja lenne annak, hogy ezt a kalandját a tiszta családi tüzhelye mellett fölmelegitse? A férje – aki bizonyosan föltétlenül meg van győződve a Kegyed makulátlan tisztességéről – egy pillanatig azt hihetné, hogy talán egy ártatlan, de mégis hibáztatni való kacérság bátoritotta föl azt a gyalázatos csirkefogót. Minek zavarná föl ennek a derék embernek a nyugalmát, mikor a lelke mélyén tökéletesen meg van győződve a felől, hogy egyáltalában nem cselekedett inkorrekt dolgot? Hiszen az a lovag amugy is kényelmes inkognitóban párolgott el a nagyvárosi utca emberoceánja között, – és ha a véletlen ugy akarná, hogy Kegyed föl tudja lebbenteni azt az inkognitót, ugyan volna-e szive hozzá, hogy az urát egy olyan lovagias affaire-ba kényszeritse, amelyben egy tisztességes és -211- gáncs nélkül való gentleman lenne kitéve egy jellemtelen kalandor golyójának…

Az őszinteségnek csak abban az esetben volna értelme, ha a társadalom az ilyen arcátlan gavallért egyértelmüleg kilökné magából. De a mi viszonyaink, fájdalom, olyanok, hogy a leleplezés – a helyett, hogy tönkretenné – jóformán glóriát fon a bátor férfiu feje köré, aki egy védtelen asszonyt hősiesen inzultálni merészelt…

Mikor néha, hosszabb távollét után, a hazámba visszatérek, az első napon rendesen ugyanazt a két furcsa jelenséget konstatálom: az utcák sokkal csöndesebbek, a nyilvános helyek – az éttermeket és a kávéházakat értem – sokkal hangosabbak, mint a külföldön. Az elsőt könnyen megértem; Budapest, utcai forgalom tekintetében, még nem érte el a nagy európai metropólisok szinvonalát. Igazán nagyvárosinak csak néhány exponált pontja mondható; a Rákóczi-ut, az Andrássy-ut belső része s szép időben a korzó és a divatos belvárosi utcák egyike-másika. A többi majdnem egy vidéki város impresszióját kelti, ha az ember Párisból, Londonból vagy akár Bécsből érkezik meg a keleti pályaudvarra. (A minap, fényes délben, egész Budáig egyetlen járó-kelővel se találkoztam az uj Erzsébet-hidon.) -212- Ez azonban még megérthető valahogy; ahhoz, hogy egy nagy városnak oly széditő utcai élete legyen, mint a nagy nyugateurópai centrumoknak, az üzleti forgalomnak oly mesés arányai kellenek, amilyeneket odakünn lát az ember. Ez tehát tisztára csak idő kérdése; ha a mi szép Budapestünk is olyan üzleti centrummá lesz, mint Páris vagy Berlin, itt is lépten-nyomon ki leszünk téve annak a gyönyörüségnek, hogy a tyukszemünket ötpercenkint letapossák.

Amit nem értek s ami állandóan felborzolja még az én nyugodt és meghiggadt idegeimet is, az nem a mi utcai életünk abnormális csendessége, hanem a nyilvános helyek csuf és izléstelen lármája, melyhez hasonlóra csak az ázsiai bazárokban találunk. A budapesti ember, mikor a kávéházba vagy a vendéglőbe megy, mintha egyenesen valami perverzus örömet találna abban, ha a szomszédait idegesekké teheti. Nem is beszélek most azokról a furcsa hölgyekről és urakról, akik izléstelenül hangosan beszélnek a vendéglői vagy a kávéházi asztal mellett s akik a legszigorubb magánügyeiket is olyan tónusban pertraktálják, amilyet a régi rómaiak csak a fórumon használtak, de ők is csupán akkor, ha a haza komolyan veszedelemben forgott. Ez az ildomtalanság végre is nem általános szokás s igy inkább humoros, mint boszantó hatással van a nyilvános helyek többi jóizlésü vendégére. De ami egyenesen felháboritó, az a budapesti embernek ama -213- közforgalomban levő neveletlensége, amelyet a pincérrel, az ujsághordó gyerekkel s az összes szomszédai idegeivel szemben elkövet. Mindig csodálkozom rajta, miképp tudja itt valaki nyugodtan végigolvasni az ujságját, amikor valóságos vihara tombol körülötte a csöngetésnek, kopogtatásnak, kiabálásnak, visitásnak, sőt néha orditozásnak is. Száz ember közül százegy a késsel veri a poharát, a gyürüjével üti a márványasztalt s olyan pokoli zsivajt csap, hogy az elmegyógyitó intézetek dühöngő osztálya valóságos trappista kolostor a budapesti kávéházakhoz és vendéglőkhöz képest. A bennszülött fővárosi még akkor is csönget, sőt harangoz, ha abszolute nyugodt állapotban van; de mit müvel, jó isten, olyankor, ha a felszolgáló pincér nem hozza el két percen belül a kivánt ujságját (amit háromszáz ujság közül kell kiválasztania) s ha a főpincér nem abban a minutumban terem előtte, amikor éppen fizetni akar. Ilyenkor kivörösödik, reszket, görcsöket kap, mert valami felháboritó injuriának tekinti, hogy őt, aki husz krajcárt ad azért, hogy kávét, ujságot, vizet, szóda bicarbonát, cimjegyzéket, menetrendet kapjon s a telefont is annyiszor használhatja, amennyiszer jól esik neki, két vagy – uram bocsáss – öt percig megvárakoztatják. Ez egyenesen galád beletaposás az ő egyéni szabadságába s igy csupán a legszentebb jogával él, amikor megbotránkozása egész orkánját zuditja az alpincér, a főpincér s a kávéházat birtokló -214- uzsorás fejéhez. Hogy e közben én, az ő ártatlan vendégtársa, is megőrülök, azzal természetesen nem törődik, hiszen nekem is jogom van hozzá, hogy csöngessek, visitsak és orditozzak.

Bizonyos, hogy a tombolásnak ez a fajtája sehol a müvelt külföldön nem szokásos s hogy Budapesten is el lehetne szokni tőle, ha a nagyságos vendég urak a türelem szent erényében kissé gyakorolnák magukat. Elvégre még a legbuzgóbb főpincér se járhat biciklin a kávéházban s ha egyszerre tiz ember akar fizetni neki, kilencet még akkor is kénytelen megvárakoztatni, ha a kötelességérzet valósággal dühöng benne. A husz krajcáromért egész sereg jogot szerzek meg magamnak a kávéházban, de azt a jogot, hogy egymagamban eljátszszam a sziu-indiánok összes harci jeleneteit, még e tekintélyes pénzösszeggel se szerzem meg. Mert a kés arra való, hogy a ramsteaket elvágjam vele, a gyürü arra, hogy kedves nőm őnagyságára emlékeztessen, de már arra, hogy száz ártatlan embert megőrjitsek, sem a kés, sem a gyürü nem való. Hiszen a kávéház és a Lipótmező között mégis kell lenni valamiféle különbségnek. -215-

Igen, igen, a lovagiasságnak is megvan a maga humora, – s ez a humor gyönyörüen nyilatkozik meg a problémában, melyet egy naiv ifju ma elibém terjeszt, ujabb bizonyságot szolgáltatva a felől, hogy a szelid, himporos kedélyek még nem haltak ki végképpen a világból. Ennek a naiv ifjunak ugyanis van egy ravasz ismerőse, aki már huzamosabb idő óta minden erejével arra törekszik, hogy neki minél több kellemetlenséget okozzon. Hogy miért haragszik rá, arról levéliróm nem világosit föl, de azt tényként megállapitja, hogy ez az ur minden lehető és lehetetlen alkalmat fölhasznál az ő boszantására s legutóbb olyan trükköt eszelt ki, amely egyenesen hallatlan és vérlázitó. A minap ugyanis nyájas arccal félrehivta s igy szólott hozzá:

– Tegnap egy társaságban Önről volt szó. Nem vagyok vénasszony s nem szivesen vállalkozom arra, hogy pletykákat terjeszszek, de sokkal jobb szeretem Önt, semhogy elhallgassam, hogy mit beszéltek. A társaság egyik tagja ugyanis azt mondta, hogy Önnél haszontalanabb, jellemtelenebb frátert még sohase látott. Valószinü, hogy kellemetlenséget szerzek most Önnek, de azt hiszem, hogy kötelességem az őszinteség…

– És ki volt az az ember, aki igy beszélt rólam? – kérdezte, aránylag nyugodt hangon, a naiv fiu.

– Bocsásson meg, de ezt nem vagyok hajlandó -216- elárulni. Egy gentleman nem szolgáltathat ki valakit, aki a bizalmával megtisztelte. Ez különben, ugy hiszem, mellékes is. Nekem csupán az volt a célom, hogy Önt a keringő hirek felől felvilágositsam…

Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem hiszi, az én levéliróm nem ütötte arcul a derék gentlemant, sőt: annyira zavarba jött, hogy egyáltalában semmit se tudott válaszolni neki. Csak másnap tért annyira magához, hogy a kis epizódot el birta mesélni nekem, annak a kérésnek kapcsán: hogy adjak neki tanácsot, mit cselekedjék az ő különös jóakarójával szemben?

– Meg nem sérthetem – irja édes csacsisággal – mert hiszen nem ő volt, aki ilyen galádságokat beszélt rólam. Be se pörölhetem, mert hiszen ugyancsak nem ő volt, aki ilyen alávaló módon gázolt a becsületemben. De hát mi akkor a tennivalóm? Én nem tudok kieszelni semmi okosat s ezért Önhöz fordulok, hogy sulyos helyzetemben valamikép sziveskedjék a segitségemre lenni…

Amint látják, vannak még szelid lelkek a világon, akik még azokkal az ismert, ősrégi trükkökkel sincsenek tisztában, amelyeket már a középkorban is sikerrel használtak a naiv kedélyek megpukkasztására. Ez a fiatal ur még nem ismeri azt a kedves, barátságos, jólelkü fiut, aki e szavakkal telepedik le a kávéházi asztalhoz:

– Tegnap este ugyancsak kihoztak Ön miatt a -217- sodromból. Van már legalább is öt éve, hogy nem mérgelődtem annyit, mint tegnap.

– Egy ur, vagyis a leghelyesebben egy szmokingos csirkefogó, nagy társaság előtt azt állitotta Önről, hogy öreg és szerelemre éhes hölgyek pénzéből él. Képzelheti, hogy nem maradtam nyugodt az ilyen szemtelenség hallatára s ugyancsak megmondtam a véleményemet annak a haszontalan rágalmazónak…

– Nem, kedves barátom, ezt már nem szabad kivánnia tőlem. De nincs is rá szüksége, mert elhiheti, hogy derekasan megvédelmeztem…

Ez a trükk már majdnem oly régi, mint az ó-testamentom s a komoly emberek egyáltalában nem is csinálnak valami különös kázust belőle. Legfölebb azt cselekszik meg, hogy a védelmezőjüket sonica arcul ütik. De még talán ennyi is fölösleges. Van az elintézésnek egy célszerübb módja is s ha megengedi, – hiszen tanácsot kér tőlem, ugy-e? – szivesen közlöm Önnel ezt az ügyes és kipróbált metódust.

Három napig ne szóljon semmit se, sőt: érintkezzék továbbra is legbarátságosabban azzal a derék gentlemannal, aki a minap annyira kitüntette Önt a -218- jóakaratával. Három nap mulva azonban hivja félre s mondja neki, szintén nyájas hangon, a következőket:

– Kedves barátom, ma alkalmam volt rá, hogy az Ön kedvességét viszonozzam.

– Ugy, hogy tegnap én is egy nagyobb társaságban voltam, ahol az Ön neve is szóba került. Egy ur ugyanis azt állitotta, hogy gyávább, piszkosabb, ravaszabb rágalmazót még egyáltalában nem ismert, mint Ön. Képzelheti, hogy nem türtem ezt a hangot s derekasan megfeleltem annak a becsületrablónak. Ne hálálkodjék, hiszen az Ön minapi jóakarata után ez egyszerüen a kötelességem volt…

E szavak után szoritsa meg forrón a derék gentleman kezét és távozzék nyugodtan a kávéházból. A lovagias ügyet – higyje meg nekem – e nyilatkozattal végérvényesen elintézi.

Kedves uram, aki oly izgatottan és szorongva várja a választ, melyből sulyos lelki fájdalmának elmulását reméli, az ön levele eszembe juttatja nemes kollegáimat, a testi bajok doktorait, akik lelkiismeretes diagnózisuk után többnyire rögtön megirják a receptet, melylyel a páciensüket meggyógyitják, de néha komolyan -219- és szánakozva szoritják meg a szegény betegük kezét.

– A szervi bajok ellen nem sokat használ az orvosi tudomány, mondják szomoruan. Uj szivet, fájdalom, nem adhatok önnek s igy csak azt tanácsolhatom, őrizkedjék minden izgalomtól és felindulástól… A jó isten hatalmával, sajnos, még a legjobb orvosdoktor se rendelkezhetik…

Mióta én, a dologtalan öreg, egyszerü gyékényemen a várószobámat berendeztem, gyakran ugy érzem magam, mint az orvos, aki diagnózist csinál és recepteket ir… És néha ugy képzelem, hogy a zsámolyom fölött valami láthatatlan tábla csillog ezzel a felirással:

Igy képzelem – és a szivem nekem is épp ugy elfacsarodik olykor, mint a doktoré, aki bizonyosan tudja, hogy nem segithet a betegén… Mert a szervi bajokkal szemben a lelki orvos is tehetetlen… És ilyenkor én is azt mondom, amit a professzor, aki a páciensét végigkopogtatta:

… Ön, kedves uram, azt irja nekem, hogy alighanem a revolvergolyó lesz az egyetlen orvosság, amely önt végképpen meggyógyitja. Ön, aki előkelő állásu ember s négy kedves, gyönyörü gyermek apja, fél -220- év előtt beleszeretett egy tizennyolc esztendős leányba s érzi, hogy ettől a gyötrő szenvedélytől sohase fog megszabadulni… Mit tegyen?… A lemondáshoz egyáltalában nincs ereje, arra a gazságra pedig, hogy a derék feleségét, az ártatlan kicsikéit elhagyja, sohase lenne képes… Hol találja meg a kivezető utat ebből a szörnyüséges helyzetéből?… Utolsó reménykép hozzám, a tapasztalt vén emberhez fordul tanácsért, de érzi, hogy ez a lépése is hiábavaló; kétségbeejtő bizonyossággal látja már közeledni azt a pillanatot, mikor vigasztalan küzdelmében kimerül…

Az imént azt mondtam, hogy a szervi bajokkal szemben a lelki orvos is tehetetlen. Az ön betegsége, szegény uram, szervi baj. Nem azért, mert egy uj és bünös szerelmet engedett urrá lenni a szivében, hanem azért, mert gyáván a revolvere golyójáról beszél, amikor négy ártatlan apróságnak van még szüksége az ön kétségbeejtően tünedező energiájára.

Az az apa, aki szerelmi fájdalom miatt öngyilkosságra gondol, épp olyan gyógyithatatlan beteg, mint a phtizises, aki már csak a tüdeje roncsaiból él.

Az elmeorvosok azt beszélik, hogy még a legsulyosabb őrülteknek is vannak néha világos pillanataik. Nem volt még önnek soha egy világos pillanata? És ha volt, nem gondolt-e szégyenkezve arra, hogy amit ön leküzdhetetlen szenvedélynek nevez, az voltaképpen kegyetlen és egyenesen őrületes gonoszság? -221-

Négy szegény, fejletlen kis emberi lelket akar ön támasz nélkül hagyni ebben a hideg világban egy ostoba és éretlen fellobbanás miatt? Hát annál a tébolyodott önzésnél, melyet ön regényes módon szerelemnek mond, nem százszor, ezerszer komolyabb érzés-e az, amit a természet még a vadállatba is beleoltott: az apa féltő, ragaszkodó, kimondhatatlan szeretete a támaszra szoruló gyermeke iránt?

Uram, nézzen körül a világban: mindazok, akiket maga körül lát, többé-kevésbé megalkudtak már az élettel. Ki az álmairól mondott le, ki az ambiciójáról, ki egy édes, drága teremtésről, akire valamikor a boldogság könyeivel gondolt. Mindenki lemondott valamiről, hiszen a halandók egész élete se más, mint a legszomorubb lemondások sorozata. Akik mosolyogva rójuk a napfényes utcákat, titokban sirva gondolunk örökre elveszett álmainkra, de nem panaszkodunk, mert az élet hamar megtanit bennünket arra, hogy az igazi fájdalomban senkinek sincs osztályosa… A küzdelmeket magunknak kell végigvivnunk, hiszen ami rajtunk kivül van, az egy idegen és távoli világ… Valamennyien rejtett könyekkel kószálunk ezen a földön, – miért kiván ön jobb sorsot, mint a csendesen szenvedő milliók, akik némán és türelmesen hordják láthatatlan keresztjüket?… Édes uram, vessen egy pillantást szegény gyermekeire – és szégyelje magát azért a levélért, melylyel a részvétemet provokálni akarta… -222-

Ilyenkor, amidőn a mindennapi munka hosszu és szürke időszaka után pár hétre kimozdulok a mi imádott Budapestünkről s a megszokott társaságomnak, klubomnak és kávéházamnak egy elhatározással bucsut mondok egy darabka időre, mindig ugy érzem magam, mint a szenvedélyes alkoholista, aki egy ritka józan pillanatában hirtelen csak rájön arra, hogy együgyü, oktalan és szomoru életet él… Mert nemcsak az alkoholnak, a kártyának vagy a szerelemnek vannak meg a javithatatlan fanatikusai, hanem az ugynevezett megszokásnak is. Mi budapestiek többnyire a szürke és közömbös megszokás martirjai vagyunk. A lelkünk tele van a függetlenség és a szabadság vágyával, elméletben ugy suhanunk el a tengerek, hegyek és idegen városok fölött, mint egy-egy gazdátlan léghajó, de ha arra kerül a sor, hogy egyszer-másszor meg is valósitsuk e vágyainkat, hát érthetetlen módon belesüppedünk megint a legsivárabb indolenciába. Ezer és ezer intelligens ember él itt, akit a müveltsége, a hajlamai, sőt a vagyoni viszonyai bizvást arra ösztönözhetnének, hogy bizonyos időközökben kiragadja magát a rendes környezetéből és életmódjából, hogy uj, szines gazdag impressziókkal frissitse fel pislákoló életkedvét, de csodálatos: a legtöbb sokkal nagyobb lelki emóciók után birja csak rászánni magát arra, hogy például Velencébe vagy a -223- Garda-tó mellé kiránduljon, mint az angol ur vagy akár egy angol dáma arra, hogy az indiai hajóra felszálljon. Valamennyien szinte babonás kegyelettel ragaszkodunk megszokott mindennapi életünk apró kellékeihez, a pletykázó, kávéházi társaságokhoz, az Andrássy-ut aszfaltjához, vagy a piszkos konflishoz, melynek ölében a lakásunkból a hivatalunkba vagy a hivatalunkból a lakásunkba robogunk. Egy szédületesen unalmas, szürke ördöghintában éljük le az életünket, abba a csalódásba ringatva magunkat, hogy gyönyörü galoppban utazunk az érzések és impressziók sokaságán keresztül, pedig éveken át mindig ugyanazt a kicsike kört járjuk végig, mig egyszer az utolsó állomáshoz meg nem érkezünk.

Ez az indolencia nagyon csodálatos, mert uj benyomásokra, uj életkedvre minden intellektuális életet élő embernek egyképpen szüksége van, nem csupán a festőnek, a szobrásznak, az irónak, hanem a kereskedőnek, a hivatalnoknak, az orvosnak is; aki mindig a megszokott, szük, unalmas körben mozog, lassankint megsavanyodik és kiszárad, még ha nagy és jelentékeny talentumokkal ékeskednék is lelki világának kincsesháza. Az utazás izgalma, a szemünk előtt megcsillanó uj és ismeretlen szinek, az idegen emberek, a tőlünk távolabb hullámzó világ érintése olyan hatással van a müvelt emberre, mint az oxigénes levegő a fuldoklóra. A neuraszténiának azt a könnyü és divatos fajtáját, -224- mely a modern embert gyötri, semmi se gyógyitja ki oly gyorsan és gyökeresen, mint az ismeretlen benyomásoknak az a tarka sokasága, amely idegen országokban megcsap bennünket.

Hogyan lehet mégis, hogy a budapesti ember oly patópáli közömbösséggel tud belesüppedni mindennapi életébe? Nem igen tudom. Mert az a kifogás, hogy az utazás sok pénzbe kerül, csak nagyon gyengén állja meg a helyét. Igaz, hogy mindenki nem szánhat külön tételt a budgetjében az utazásoknak, de az ördöghinta utasai között olyan is fölös számmal akad, akit az anyagi szempontok nem igen alterálnak. Sőt azt mondom: az ugynevezett középosztálybeliek közül majdnem mindenki jut néha abba a helyzetbe, hogy utazásra is szánhat valamicskét. Igaz, hogy maga a vasuti költség elég drága, de az életmód külföldön hasonlithatatlanul olcsóbb, mint minálunk. Nem beszélek most a kivételesen luxuriőz helyekről – mindenütt akadnak szállodák, ahol maga a lakás harminc-negyven frankba kerül – de jó, kényelmes s finom és uri penziókat lehet kapni már napi tiz frankért, még pedig nem csupán a kisebb, félreesőbb helyeken, hanem olyan exponált pontokon is, mint például Róma, Palermo, Nizza, Mentone, vagy akár Montecarlo. Három heti teljes ellátás – a bort és a szivart kivéve – akárhol megszerezhető kétszáztiz frankért, vagyis, a mi pénzünk szerint, száz forintért. Ez csak nem nagy pénz, ugy-e? Akárhány -225- bakkistát ismerek – még pedig nem csupán a vagyonos emberek közül – aki száz- vagy százötven forint veszteség után oly nyugodtan áll fel a helyéről, mintha csupán a cipőjét huzta volna fel. Akár egy héten keresztül mindennap elveszit száz forintot, de az már éveken át sem jut az eszébe, hogy utazásra, tehát a maga restaurálására két-háromszáz forintot elköltsön. Vajjon nem a legbünösebb és a legostobább indolencia ez?

Hadd konstatálok mindenekelőtt egy igazságot: a budapesti ember – az átlag-ember – köszönés dolgában a müvelt Európa legilletlenebb egyéniségei közé tartozik. Nem beszélek azokról a fiatal és jólöltözött gavallérokról, akik a Kossuth Lajos-utcán, a Szervita-téren, a dunaparti korzón ismerős hölgyeket üdvözölnek; mert ezek nemcsak hogy finoman és illedelmesen emelik meg a kalapjukat, de meghajlás tekintetében is bátran fölvehetik a versenyt az aktiv szolgálatban levő diplomatákkal. A társaságbeli ur Budapesten is tudja, hogy mivel tartozik a hölgyeknek, habár itt-ott ugynevezett uri ember is akad, aki a rája nézve közömbös asszonyokat csak könnyed kézlegyintéssel köszönti. De az ilyen ur, istennek hála, még a mi fővárosunkban is a kivételek közé tartozik, mert a hölgyekkel szemben -226- – nem hiába, hogy gavallér nemzet hirében állunk – a magyar föltétlenül lovagias.

Nem is a hölgyek ismerőseiről akarok beszélni ebben a levélben, hanem azokról az urakról, akik velünk, férfiakkal állanak köszönési viszonyban. Ezek közt – bocsássák meg nekem a kemény kifejezést – már meglehetősen nagy százalékot képviselnek a jólöltözött parasztok. A budapesti utcán egész sereg olyan ur sétál, aki a kalapját elvileg csak a nála föltétlenül magasabb rangfokozatban álló notabilitás előtt emeli meg, ellenben a többieknek, akik udvarias üdvözlésükkel megtisztelik, csak egy lefitymáló kézmozdulattal válaszol. Ezek az urak – ugy látszik – abban a tévhitben élnek, hogy ők afféle magánhadnagyok, magánkapitányok és magántábornokok, mert a köszönést állandóan snájdig szalutálással viszonozzák. Nekem, aki Európa nagyvárosaiban mindig azt tapasztaltam, hogy az előkelő férfiu éppen az előzékenységével tünik ki a többi közül, mindig a fejembe száll a vérem, amikor egy-egy uborkafára fölkapaszkodott, üresfejü stréber ily leereszkedő mozdulattal hálálja meg, hogy én a kalapomat megemelem előtte. Akárhányszor megesik velem, hogy boszuságomban állva maradok az utca közepén s csak egy hajszál hiányzik, hogy utána nem futok a neveletlen fráternek s igy nem szólok hozzá, mindenek füle hallatára:

– Hallja az ur, vagy ne fogadja egyáltalában -227- a köszönésemet (de akkor számon fogom kérni a parasztságát) vagy köszönjön ugy vissza, mint a müvelt emberek között világszerte szokásban van. Aki polgári ruhában szalutálással viszonozza az udvarias üdvözlést, azt szó nélkül be kell csukni a bolondok házába.

Amint látják, még engem, a higgadt és öreg embert is ilyen módfölött fölháborit ez a ripők-viselkedés, mennyire boszanthatja hát a fiatalt, aki még nem tud ugy uralkodni az indulatain, mint én, akinek már ugyszólván minden mindegy. De én se veszem a dolgot mindig ilyen tragikusan, sőt akárhányszor a humor kerekedik felül bennem: főképp azokban az esetekben, mikor a mi szép városunknak egy másik ismert tipusával találkozom, aki arról nevezetes, hogy minden ravaszságát fölhasználja, csakhogy a köszönést kicsiklandozza belőlem. Ez az ur már messziről lekötelezőleg mosolyog, mikor meglát, ha közeledik, félig meghajol, mintha a következő pillanatban már köszönni akarna, de a világért se köszön, hanem furfangosan megvárja amig én megemelem előtte a kalapomat. Ekkor aztán hirtelen tekintélyes arcot vág s hüvös leereszkedéssel igy szól hozzám:

Vagyis: a helyett, hogy ő köszönne, ahogy a mozdulataival jelezte, egyszerüen csak visszaköszön, abba a tévedésbe ejtve a járókelőket, hogy őt még az utcán se hagyják nyugton a tolakodó idegenek. -228-

Ez azonban csak humoros alak, akit könnyen ki lehet játszani azzal, hogy az ember másodizben már nem ül föl a ravaszságának. De a szalutáló ur már sokkal boszantóbb alak nála, aki ellen komolyan tömörülniök kellene az illemtudó embereknek. Mert az ilyen fejlődő nagyvárosban semilyen harc se jogosultabb, mint az, melyet a neveletlen ripőkök ellen indit a müveltek és a jólneveltek gárdája.

Alig hinné az ember, hogy egyébként irástudó hölgyeknek és uraknak mennyi sulyos gondot okoz az a kérdés, hogy micsoda szavakkal fejezzék ki részvétüket vagy üdvözletüket polgártársaik gyászesetei vagy örömnapjai alkalmából. Igy, látszatra, nagyon egyszerü a dolog; az ember papirt, tintát kér a kávéházban a főpincértől, félrevonul az egyik asztal mellé s könnyedén igy szól magában:

– Ma délben van a Bandi esküvője Nagyváradon. Most meg fogom neki irni a gratuláló telegrammot.

Bemártja a tollat a tintába, leirja a cimet s akkor veszi észre, hogy nem jut semmi dolog az eszébe. Mit irjon? A legegyszerübb az volna, hogy:

„A mai napon melegen üdvözöl és egész életedre szóló, zavartalan boldogságot kiván – Miska.“

De ez a szöveg együgyünek és banálisnak tünik föl, ami nem méltó intelligens férfiuhoz. Az üdvözlő táviratnak – ez a közhit – elmésnek és sziporkázónak kell lennie. És azonfelül kissé pikánsnak is, hogy az örömapa nevetve pödörje olvastára a bajuszát, az örömanya és a szende menyasszony egész a homlokukig elpiruljanak, Bandi, a vőlegény pedig ezt mondja:

De hol vegyen az ember egy elmés és pikáns ötletet? Az elmésségek és pikantériák nem röpködnek a levegőben s polgártársaink, mikor egy szellemes megjegyzést kölcsönkérünk tőlük, rendesen ostobák, mint egy muzeumi ágyu. A szerencsétlen gratuláló tehát félig elrágja a tolla szárát s a végén is olyan táviratot eszel ki, melyet csak bizonyos szégyenkezéssel ad át a rács mögött ülő hivatalnoknak.

Természetes, hogy nem mindenkinek okoz ilyen nagy gondot az esküvői táviratok kérdése, mert vannak szerencsés halandók, akik ilyen esetekben azt a bizonyos körökben közkeletü humort veszik igénybe, melyet a nép ajka röviden vigéchumornak nevez. Ebben a genre-ban főképp a verses üdvözletek a népszerüek. Például:

Az ilyen táviratok azonban többnyire csak a kisebb, rendezett tanácsu városokban lakó jegyeseknél szokásosak. Az elmésségnek ezt a fajtáját képviseli a vigéc-humor pikáns alosztálya is, mely ilyen és ehhez hasonló, pajzán versikéket biz az ártatan dróthuzalra:

Azok a kényesebb férfiak, akiknek izlését ez a játszi humor nem elégiti ki, hosszu negyedórákig gyötrik az agyvelejüket, amig egy valamirevaló táviratban megállapodnak. Ugyanilyen sulyos gondot okoz nekik az a kérdés is, miképpen fejezzék ki részvétüket ama barátaiknak, akik gyászukban embertársaik vigasztalására szorultak. A részvét kijelentése mindig banális és uj fordulatok e téren a legnagyobb stilisták se tudnak kieszelni. Hogyan eszelnének hát ki azok a derék nyárspolgárok, akik a fogalmazás terén föltétlenül kisebb kaliberek, mint Ferenc Antal ur, ahogy Anatole France-t a vérmesebb chauvinisták nevezni szokták.

Az én szerény véleményem e kérdésben az, hogy a gratuláló is, a részvétkijelentő is akkor jár a helyes uton, ha minél egyszerübben s mentül kevesebb cikornyával fejezi ki a mondanivalóját. Amennyire illetlen -231- és izléstelen az egyik genre-ban a humor és a pikantéria, annyira nevetséges a másikban a nagyhangu és értelmetlen frázis. Hiszen az efféle levelezés és táviratozás többnyire csak felületes etikett kérdése s az üdvözlő és a kondoleáló a legtöbb esetben csak a társadalmi illendőség szempontjából jelentkezik. A bizalmas barátok mindig meg fogják találni a helyes hangot; azok pedig, akik csak egy közkeletü formaság miatt szaporitják a postakincstár jövedelmeit, azzal puszta ténynyel, hogy egyáltalában megemlékeznek ismerőseik öröméről, vagy gyászáról, már teljesitették társadalmi kötelességüket. A léha konfidencia épp oly hibáztatni való, mint azok a dagályos frázisok, melyekkel embertársaikat gyászukban megzavarják. Pár egyszerü, szivből jövő szó: ennyi tökéletesen elég ahhoz, hogy udvarias és jómodoru embereknek tartsanak bennünket.

A párisi Rothschild alkalmasint jóizü mosolylyal olvasná azt a levelet, amelylyel ma engem egy derék fiatal ur megtisztelt, sőt bizonyos vagyok benne, hogy az öreg Rockefeller vagy Carnegie se őrizné meg közmondásos komolyságát, ha ennek az ifju embernek a problemája a szemei elé kerülne. De én, aki szivesebben foglalkozom az emberi lélek szövevényeivel, mint a lóversenyek favoritjaival s aki néha egy töprengő kis -232- magánhivatalnokot értékesebb egyéniségnek tartok, mint egy idegbeteg milliomost, én teljesen megőrizem a komolyságomat akkor is, amidőn az ilyen naiv fiuk járulnak kétségükkel a gyékényem elé. Bizonyos, hogy az én mai levéliróm problémája nem tartozik azok közé, melyekről Maurice Donnay valaha drámát fog irni, de én azért mégis tárgyalás alá veszem a kérdését, mert valószinü, hogy nem ő az egyedüli ember, aki efféle furcsaságokkal bibelődik.

A fiatal ur, akiről már föntebb megirtam, hogy magánhivatalnok, azt a kérdést intézi hozzám: mit csinál egy finomlelkü férfiu olyankor, ha este, mikor a vacsora ideje elérkezik, mindössze csak két koronát mondhat magáénak a nagy világegyetem rengeteg és beláthatatlan vagyonából? Elmegy-e egy kicsike és közönséges korcsmába, ahol azon a pénzen tisztességesen jóllakhatik ugyan, de piszkos abroszon kell elköltenie az estebédjét, avagy: megiszik-e egy finom kávéházban egy csésze teát, amely esetben föltétlenül éhesen marad, de legalább nem rontja el a hangulatát egy piszkos és harmadrendü korcsma milieujével.

Nincs kétségem benne, hogy olvasóim kétharmadrésze nagyon könnyen meg fogja találni a választ erre a kérdésre, mert finomkodás ide vagy oda, valljuk meg őszintén, hogy az előkelőség igen fölösleges fényüzés, ha az embernek a gyomra korog. A piszkos abrosz kétségtelenül szétrobbantja az elegáns hangulatot, de egy -233- indus bölcs szerint az éhség perceiben a halandónak nem hangulatra van szüksége, hanem – ha egyéb nem akad – kis gulyásra és emmenthali sajtra. Erről még vitatkozni is bolondság lenne – és mégis: én megértem és méltányolom az én fiatal barátom kételyeit, sőt: kalapot is emelek előtte, hogy egy röpke hangulat kedvéért le tud mondani az élet reális élvezeteiről. És eszembe jut egy meghalt, öreg pajtásom, akit mi magunk közt állandóan „az őrgróf“-nak neveztünk, egy szegény, álmodozó fiu, az életnek amolyan don Quichotte-ja, ki hires volt arról, hogy sohase volt egyszerre száz forintja, de azért, ami az előkelőséget illeti, bizvást fölvehette volna a versenyt azokkal a selyemfrakkos hercegekkel, akik a napkirály udvarában éltek. Ez a fiu este mindig frakkba öltözött, hófehér plasztronján gyönyörü csokor ragyogott s igy ült be Budapest legfinomabb kávéházába, ahol egy teát rendelt minden nélkül. A tea mellé elszivott néhány jó egyiptomi cigarettát, végigolvasta a Temps-t és a Figaro-t, s aztán, miután egy-egy hatos borravalót adott a pincéreknek, boldogan és megelégedetten tért haza a szegényes legénylakására. Az esti szórakozás mindössze nyolcvan krajcárjába került, vagyis az ötödrészébe annak az összegnek, amiből egy comme il faut vendéglőben az uri ember Budapesten megvacsorázhat. Ő hétszám se evett rendes vacsorát, de azért tökéletesen meg volt elégedve -234- a sorsával, mert olcsó pénzen meg tudta őrizni az illuzióit.

– Mit kapok nyolcvan krajcárért? – mondta vállatvonva, amikor egyszer bizalmasan beszélgettem vele. – Néhány silány husdarabot egy olyan vendéglőben, ahol még minden asztalon nyoma van a tegnapelőtti paradicsommártásnak. Az ilyen környezet tönkretenné minden hangulatomat, pedig a magamfajta szegény embernek mi más öröme van az életből, mint néha egy kis előkelő hangulata…

Ez a szegény pajtásom néhány évvel ezelőtt örökre itt hagyott minden földi hangulatot s én már azt hittem, hogy végképp kihalt vele azoknak az azráknak a fajtája, akik egy illatos illuzió kedvéért ilyen hősiesen le tudnak mondani a meleg és reális marhahusról. És lám, mennyire tévedtem: ime, még rajta kivül is élnek halandók ebben a józan nagyvárosban, akik inkább a lelkük táplálékára gondolnak, mint arra, hogy a gyomrukat kielégitsék.

Kedves, finomlelkü, fiatal barátom: választ én az ön kérdésére nem adhatok. Ha az illuziók önt csakugyan boldoggá teszik, akkor maradjon meg ezután is a teája mellett, de ne felejtse el, hogy a vérsejtjei aligha fognak megelégedni azzal, ha állandóan illuziókkal táplálja őket… -235-

Kedves, öreg, régi világból ittrekedt asszonyom, aki ma oly okos szavakkal bélyegzi meg ennek a nagyzoló nemzedéknek az üres és haszontalan fényüzését, jöjjön, üljön ide mellém a vén karosszékbe, mely isten tudja, hányadik ükapámról maradt rám, – és szidjuk együtt ezeket az oktalan és felületes fiatalokat, akik azt hiszik, hogy ez az egész nagyvilág csak a látszaton alapszik s hogy a boldogság tulajdonképp abból áll, hogy az idegeneknek minél több port szórnak a szemükbe. Mi ketten, akik még hatalmas cserépkályhák mellett, pádimentumos szobákban nevelkedtünk, olyan uri házakban, melyeknek még a fele is terjedelmesebb volt, mint sok mai zsurasszony szalónja, mi megértjük egymást és helyeslőleg bólintgatunk, mert mi ketten már tisztában vagyunk azzal, hogy minden földi hivalkodás esztelenség. A Kegyed tisztes, derült matrónaarca fölé bizonyára jól illik az egyszerü fejkötő is, nekem minden polgári diszem a hosszu császárkabát s ha a lobogó tüz mellett néha a bemohosodott gyermekkorunkra visszagondolunk, nem holmi csipkés, szalagos kis öregek jelennek meg a lelki szemeink előtt, hanem satin clott- vagy kretonruhás gyermekek, akik naphosszat egy öreg kertben futkostak, este maszatosan tértek meg a családi tüzhelyhez s mégis százszor boldogabbak voltak, mint ezek a hencegő kis grandseigneurök -236- és grande dame-ok, akiknek talán egyetlen ruhája többe kerül, mint a mi összes, gyermekkori toilette-ünk.

Kegyed, tisztelt asszonyom, arra szólit föl engem, irjak valamit az esztelen fényüzés ellen, mely napjainkban annyira lábrakapott. „Nézze meg – irja bölcs és kedves levelében – azt a páváskodó kis lánysereget, mely délfelé az iskolákból hazafelé özönlik. Mind csupa csipke és szalag, – egyetlenegy ilyen toilette árából hat egyszerü ruha kényelmesen kikerülne. Nem elég, hogy az anyák rengeteg összeget költenek az öltözködésre, még a gyermekeket is a legujabb divat szerint öltöztetik. Kell-e mondanom, mennyire demoralizálja ez a boldogtalan kicsikék lelkét? Ezek a szegény gyermekek nem arra gondolnak, hogy az iskolában kitüntessék magukat, hanem arra, hogy elegáncia dolgában minél inkább tultegyenek a kollégáikon. Pedig én azt hiszem, hogy az egyszerü ruházkodás nem tenné boldogtalanná a gyermeket. De igenis boldogtalanná teszi, hogy ennyire kifejlesztik a hiuságát, mert ha felnő, még a becsületétől is inkább megválik, semhogy a drága ruhákról lemondjon. A szülők, akiknek módjukban áll, hogy az apróságaikat divat szerint öltöztessék, tegyék azt nyáron, a vakációban, de az iskola falai között ne honositsák meg a bünös és haszontalan fényüzést. Én a magam részéről nagyon helyesnek tartanám, ha a közoktatásügyi hatóságok -237- egyenesen köteleznék a szülőket arra, hogy a gyermekeiket egyszerü ruhában küldjék az iskolába.

Kétség se fér hozzá, hogy amit ez a puritán matróna leir, mind szinarany igazság, de bátor vagyok azt kérdezni: miért éppen az iskolásgyermekek fényüzésén ütközünk meg, amikor ennek a kornak minden téren az üres és hivalkodó fényüzés a legjellegzetesebb tulajdonsága? Nézzen körül bármelyikünk a saját körében: mindnyájan százával találjuk ismerőseink és barátaink között a viszonyain felül költekező hölgyeket és férfiakat, akiknek egész élete alig egyéb, mint nehéz és örökös küzdelem a külső látszat fentartásáért. A kétezer forintnyi jövedelemmel rendelkező családok nyolcszáz forintos lakást tartanak, az ötvenforintos hivatalnok egy forintot költ naponként a kávéházban s olyan emberek, akiknek a holnaputáni ebédjük még a legnagyobb mértékben bizonytalan, öt forintot fizetnek ki a vacsoráért a dunaparti fogadóban, csakhogy az ismerőseiknek imponáljanak. Budapesten a szük polgári viszonyok közt élő uriasszonyok százhuszforintos utcai ruhát hordanak, a kezdő ügyvédnék (akiknek a férje néha sulyos gyötrelmeket áll ki a felragasztandó aktabélyegek miatt) elvileg csupán a páholyból nézik a szinházi előadást s a kereskedőnék, orvosnék, hivatalnoknék, akik még tulontul gyakran meg vannak akadva a konyhapénz miatt, vasárnaponként gummitalpas kocsin hajtatnak végig a Stefánia-uton. Valamennyien -238- személyesen, sőt egészen közelről ismerjük ezeket a nevetséges nagyzolókat, tisztában vagyunk vele, hogy a fogadói vacsora, a páholy, a gummitalpas kocsi váltókölcsönből, szövetkezeti uzsorából s olykor egyenesen a zálogházból kerül ki, de a fényüzésen még se botránkozunk meg, mert magunk se vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Miért vennők rossz néven a mások nagyzolását, amikor ünnepnapon mi is nyolc forintot fizetünk a szigoru fiakkeres urnak, holott még a legtávolabbról se vagyunk tisztában annak a másik problémának a megoldásával: hogy miből fogjuk kifizetni másnap a szövetkezetnek esedékes kamatokat és óvatolási költségeket?

Kedves asszonyom, már a jó öreg Murai Károly, a Kazinczy egykori lakótársa, bölcsen megmondotta nyolcvan esztendővel ezelőtt, hogy minden ember egy fokkal előkelőbben él nálunk, mint ahogy a viszonyai megengednék. Azóta megváltoztak az állapotok: a mai nemzedék nem egy, de legalább öt fokkal nagyobb urnak akar látszani, mint amekkora uraság igazában megilletné. Ezen a mi gyámoltalan, öreg szavunk nem segithet. Bele kell nyugodnunk abba, hogy minden igy van rendjén, ahogyan van, ha csak azt nem akarjuk, hogy ez a sok pokolian előkelő ember jóizüen kikacagjon bennünket. -239-

Egy korrekt, udvarias és mindeddig kifogástalan férjről aki különben szolid, polgári foglalkozást üz, (a magyar állammal áll üzleti összeköttetésben) a minap hirtelen kiderült, hogy távolról se olyan filiszter, amilyennek látszik: a felesége rájött, hogy két év óta rendszeresen megcsalja – mindössze három éve, hogy házasok – még pedig nem ugyanazzal a nővel, hanem bármelyikkel, amelyik éppen hajlandó rá, hogy a szerelmi ajánlatait meghallgassa. Vagyis: nevelőnőkkel, elárusitó kisasszonyokkal, kávéházi pénztárosnőkkel, sőt csinos szobalányokkal is, ha ezek bizalmasan rámosolyognak. Mindez kétségtelenül kitudódott – és ekkor a feleség, aki mindeddig azt hitte az uráról, hogy egyedül csak őt szereti, minden viharosabb jelenet fölidézése nélkül csupán ennyit mondott:

– Költözz el egy szállodába, – én egyelőre itthon maradok a gyerekekkel. A válópört még holnap délelőtt be fogom adatni a törvényszékhez.

Igy szólott a vérig sértett asszony – és a férj nagyon különösen válaszolt neki: egyszerüen sirva fakadt, mint valami alsóosztályu gimnázista. És később, mikor a könyei nagynehezen felszáradtak, a következő vallomást tette a feleségének:

– Esküszöm neked, a két kis gyermekem életére, hogy egyedül csak téged szeretlek… Jobban szeretlek, -240- mint bárkit a világon – és ha csakugyan beváltanád fenyegetésedet, minden habozás nélkül főbelőném magamat… Nem tudnék élni nélküled – és mégis megcsaltalak; minden nővel megcsaltalak, aki az utamba akadt. Nincs erőm hozzá, hogy az ilyen pillanatnyi szerelmi kalandokról lemondjak, – de el kell hinned nekem, hogy ezek a hitvány gerjedelmek még csak föl se érnek ahhoz a tiszta és szent érzéshez, amivel te irántad viseltetem… Amaz csak állati szomjuság, – de téged jobban szeretlek, mint ahogy valamikor az édesanyámat szerettem… És látod, azt is előre tudom, hogy a jövőben épp ugy meg foglak csalni, ahogy a multban megcsaltalak, mert oly nyomorult a természetem, hogy nem tudok ezeknek a rossz nőknek ellentállni… De az istenre kérlek, ne vedd komolyan a piszkos kalandjaimat, hiszen most még jobban imádlak, mint amikor az oltár elől eljöttem veled… Hunyj szemet és sajnálj: hidd meg, hogy igazán sajnálatraméltó vagyok…

Mindezt most a feleség hosszu levélben megirja nekem s levelét ezzel a kérdéssel fejezi be:

– Csakugyan szemet hunyjak? Ön is azt hiszi, hogy igy járok el a legkorrektebbül? Kérem, irja meg, mert az a szándékom, hogy követni fogom a tanácsát…

Kedves, okos és hidegvérü asszonyom, a Kegyed kérdését épp oly kevéssé tartom komolynak, mintha például egy királytigris az iránt érdeklődnék nálam, -241- vajjon helyesen cselekszik-e, ha ezentul véres hus helyett tejberizskását fog vacsorázni esténként? Mert az a feleség, aki a férje apró gazságai fölött szemet huny, még sokkal nagyobb természeti ritkaság, mint a tejkurára átpártolt ragadozó állat. Még az a feleség se huny szemet, aki maga is megcsalja az urát; mert ha a szivét nem is érinti a hitvestársa hütlensége, a hiuságát okvetetlen megsebzi az a tudat, hogy egy más asszony diadalmaskodik rajta. A pszichológusok akárhány csapodár feleségről tudnak, aki vitrióllal boszulta meg az ura legelső ballépését.

Ezt a módszert tehát nem ajánlhatom Kegyednek, mert nemcsak balga és lehetetlen, hanem egyenesen ellene van a természet törvényeinek. Sokkal célravezetőbbnek tartanám, ha Kegyed – a helyett, hogy a váláshoz ragaszkodik – egyszerüen igy szólana a t. férjének:

– Kedves barátom, meggondoltam a dolgot és belátom, hogy tökéletesen igazad van. Csakugyan bünt követnék el akkor, ha a pillanatnyi, érzéki fellobbanásaidat az irántam érzett szerelmeddel összetéveszteném. Az alkut tehát ezennel elfogadom; a jövőben, mint jó feleség, készséggel szemet hunyok a kalandjaid fölött, de csupán egyetlen föltétellel: ha te is ugyanilyen szempontból fogod megitélni az én elkövetendő ballépéseimet. Vagyis: nem fogsz kázust csinálni abból, ha néha-napján én is megcsallak valakivel. Biztositlak -242- róla, hogy erre nem is lenne okod, mert elhiheted, hogy szeretni csak téged szeretlek igazán. Az az érzéki kaland nem fogja érinteni a szivemet, amely kizárólag csak te érted dobog. Remélem, hogy igy mindaketten nyugodtak, jókedvüek és boldogok leszünk.

Igy kell, hogy válaszoljon az urának, mert ez az egyetlen mód, hogy az ő ajánlata abszurd, kegyetlen voltát megértesse vele. Meg fogja látni, mekkora szemeket mereszt majd, ha ezt a kis monológot elszavalja neki; és mint fog vérbenforgó szemekkel felugrani, ha elhiszi, hogy Kegyed komolyan hiszi is, amit mondott. Mert bár igaz, hogy teméntelen férj van, akit a felsége iránt érzett szerelme nem gátol abban, hogy piszkos kalandok után futkosson, az bizonyos, hogy egy sincs, aki a megoldásnak ezt a módját ne találná egyenesen vérlázitónak. Az ilyen ember csak akkor látja be a maga viselkedésének gazságát, ha a felesége az ő saját, alávaló logikáját forditja ellene. A szép szóra, vagy a viharos jelenetre nem reagál; de ugyancsak elmegy a kedve a könnyü portyázástól, ha a maga házatáját veszedelem fenyegeti. Mihelyt el tudja hitetni vele, hogy a legelső hütlenségét hasonló hütlenséggel fogja viszonozni, már meg is fosztja őt attól, hogy léha kalandokra disponálva legyen. Aki joggal fél attól, hogy a felesége egy idegen férfi karjaiba siet, annak bizonyosan nincs kedve ahhoz, hogy pillanatnyi hóditások után szaladgáljon. -243-

Ha a t. férje csakugyan szereti Kegyedet, akkor ez a módszer százszor biztosabb, mint a válópörrel való fenyegetődzés.

Egy közeli rokonom, aki egyéb, okos foglalkozás hiján, haszontalan mesék irásával keresi meg a mindennapi fekete kávéját, nemrégiben könyvet irt egy huncut, de nagyon bájos gépirókisasszonyról, aki addig intrikál, hizelkedik és kelleti magát, mig a hatalmas pénzintézet félistene, a milliomos vezérigazgató feleségül veszi. Ez a szőke, kékszemü és szörnyen ravasz kis teremtés érdemetlenül nagy népszerüségre tesz szert az olvasók között, ami nem is csoda, hiszen hol az a fiatal leány, aki ne álmodoznék arról, hogy a mesék lovagja – nem a régi módi keresztes vitéz, hanem a modern bankigazgató – egy szép napon mint szerelmes kérő fog a lányszobájában megjelenni? Mióta a piszeorru Lehmann Vilmából Hontiné ő méltósága lett, azóta minden gépirókisasszony szivdobogva megy el a főlépcsőn a bank félelmetes ura mellett, hiszen ami a mesében olyan egyszerüen megtörténhetett, miért ne történhetnék meg végre az életben is? Az irógépek ábrándozó kis tündérei között tehát joggal népszerü lett ez az én meséket firkáló atyámfia, sőt – hihetetlen, de igaz – még reám, az ő vén bátyjára is esett egy-két -244- sugárnyi ebből a kedves és irigylésreméltó szimpátiából. Abban a temérdek levélben, melylyel a postás naponként megörvendeztet, mindig van nehány, mely az irógépek szorgalmas kezelőnőitől ered s valamennyi a szerencsés Lehmann Vilmára hivatkozik, aki a családom egy tagjának köszönheti, hogy ilyen tüneményes karriért csinált. Ha Lehmann Vilmáért ennyire exponáltuk magunkat, akkor – mondják bizalommal – az ő panaszaik se fognak süket fülekre találni nálunk. Ezek a naiv teremtések ugyanis azt hiszik, hogy a nagybácsi nemcsak az öcscse adósságaiért, hanem az irodalmi müveiért is felelősséggel tartozik.

Őszintén szólva, sokkal jobban szeretném, ha az öcsém egy négyezer holdas birtokon gazdálkodnék, mint hogy haszontalan meséket ir, de mivel mindig gavallér voltam világéletemben, isten neki, vállalom ezt a felelősséget is, s családunk kreaturája, az aranyhaju Lehmann Vilma révén ezennel magamévá teszem mindazokat a panaszokat, melyekkel az irógépes kisasszonyok fölkeresnek s kijelentem, hogy mától fogva mindenkinek velem gyülik meg a baja, aki ezeket a szép és szorgalmas kis leányokat megbántani merészeli. És terringettét senkinek se ajánlom, hogy engem a sodromból kihozzon, mert habár az öreg kezem reszket is már némelykor, még nem halt ám meg bennem végképpen az a spadassin, aki a kardjával valaha öt embert a másvilágra küldött… -245-

És most, hogy a harci szablyámat igy készenlétbe helyeztem, hallgassuk csak meg azt a szegény és vérig sértett kisasszonyt, aki ma könyezve fordul hozzám a keserüségével s tőlem várja, hogy a tanácsommal megsegitem, mert ha én is cserbenhagyom, akkor igazán senkije sincs, aki előtt a bánatos szivecskéjét kiöntse. Ez a derék kis leány az irógépet kezeli egy nagy kereskedőház irodájában s mindeddig becsülettel megkereste ott a kenyerét, de most közel áll hozzá, hogy az exisztenciáját elveszitse. Még pedig – hihető-e ez vajjon? – a férfikollégái szégyenletes brutalitásai miatt. Ezek a kamasz legények ugyanis abban találják a mulatságukat, hogy egész nap piszkos kétértelmüségeket beszélnek előtte, még pedig szemmelláthatólag azért, hogy őt, a szégyenkező kisleányt, zavarba hozzák. Ő ugyan váltig igyekszik, hogy ne vegyék észre a zavarát, de hiába minden igyekezet, mert mindig elpirul, ha körülötte ilyen ocsmányságok süvitenek a levegőben. Mit tegyen hát, hogy a durva inzultusokat elkerülje? Ha reagál rájuk, csak szitja a perverz antilovagok tüzét, ha az állását otthagyja, akkor magát is, az öreg édesanyját is megfosztja a mindennapi kenyerétől. Legokosabb lenne, ha ugy tenne, mintha semmit se hallana, de erre, fájdalom, nem képes, mert a pirulása mindig elárulja, hogy a gonosz ripőkségeket megértette.

E levelet olvasva, csakugyan azt látnám az egyetlen -246- megoldásnak, ha ezeket a lovagiatlan sihedereket derekasan fejbekólintanám, de mivel ez a mód első lépésnek talán mégis tulzott lenne, azt ajánlom, hogy próbáljunk meg egy másik expedienst. Még pedig olyat, ami a legtöbb esetben célhoz vezet; az egyenes és az őszinte beszédet. Szedje össze, kis leányom, az összes bátorságát s ha még egyszer ilyen gaz módon megsértik, álljon fel nyugodtan a gépe mellől s szóljon azokhoz a csirkefogókhoz a következőképpen:

– Aki Angolországban egy dolgos leányt megsértene, azt a legelső idegen férfi megbotozná. Mi még nem tartunk ott, ahol az angolok, de azért lovagias férfi, istennek hála, nálunk is akad. Figyelmeztetem magukat, hogy egy ilyen férfihez fogok fordulni segitségért, ha a becsületes munkámban még egyszer háborgatni merészelnek.

Én azt hiszem, hogy ennyi tökéletesen elég lesz, – de ha nem lenne: irja meg nekem azonnal egy expressz-levélben. Akkor majd előszedjük azt az öreg kardot s ugy közibük vágunk a tréfás fiuknak, hogy egész a holtuk napjáig megemlegetik. Ha azonban a kard esetleg nem lesz kéznél, akkor egy jó vastag bot is megteszi… -247-

Egy külföldön járó magyar ur ma különös ügyben fordul hozzám tanácsért, kedves alkalmat adva nekem, hogy hofitársaim egy helytelen szokását, melyet kóborlásaim közben magam is gyakran tapasztaltam, ebben a rovatban szóvá tegyem. A tanácskérő ur egy előkelő, luzerni fogadóban lakik s a minap, a table d’hote-teremben, két elegáns, uri hölgy szomszédságába került, akik maguk közt franciául beszélgettek. Azt kellett tehát hinni róluk, hogy párisi asszonyok, – ezt nemcsak a beszédjük, hanem a toilette-jük, a modoruk is igazolni látszott. Honfitársunk szivesen nézegette őket ebéd közben – a fiatalabbik nagyon csinos volt – s egy alkalommal igy szólott ahhoz a másik magyar urhoz, akivel együtt lakik a szállóban:

– Ezekkel a hölgyekkel meg kellene ismerkednünk. A kis leány nagyon kacérnak látszik s azt hiszem, nem haragudnék meg, ha bemutatkoznánk neki.

Ezt magyarul mondta a barátjának, vagyis olyan nyelven, amit a két párisi hölgy nem érthetett meg. De mit tesz isten? Mikor az ebédnek vége volt, az idősebb uriasszony, távozóban, egy pillanatig megállott a két gentleman asztala előtt s haragtól kipirulva, tiszta magyar nyelven, igy szólott hozzájuk:

– Uri emberek, ha jó izlésük van, nem szoktak megjegyzéseket tenni az idegen hölgyekre. -248-

E szavak után fölemelt fővel távozott, a vérig sértett kis leánynyal együtt, aki szintén megvető pillantással mérte végig őket. A fiatal uraknak még annyi idejük se volt, hogy egy exkuzáló szót mondhassanak. Zavartan, lángoló arccal fogadták a rendreutasitást s most engem, az idegent, kérnek föl egy sürgős expresszlevélben arra, hogy tanácsot adjak nekik: mint tehetnék jóvá az akaratukon kivül elkövetett tapintatlanságot. A hölgyek ugyanis még mindig ott laknak a szállóban s igy mindennap találkoznak velük a dejeunernél és a dinernél.

– Elképzelheti – irják a levelükben – mennyire kinos ez a naponként való találkozás. Nagyon kérjük, ajánljon valami tisztességes módot, amivel a szép honfitársnőinket kiengesztelhetnők.

Megvallom, hogy a kérdést még különösebbnek találom, mint a történetet, mert hogy két uri ember önmagától is rá nem jön a szatiszfakció leghelyesebb formájára, az engem ugyancsak bámulatba ejt. Ugyan, már mi ezen a töprengeni való? Az ember, ha ez a kis malheur megesett vele, másnap bünbánó arccal bemutatkozik a haragos hölgyeknek s egyszerüen ezt mondja nekik:

– Ha hibát követtünk el, van egy mentségünk: a nagyságos asszonyt és a kedves leányát franciáknak néztük. Nem gondoltuk tehát még álmunkban se, hogy a mi hóbortos megjegyzéseinket megértik. Ha sértve -249- érzik magukat, milliószor bocsánatot kérünk. De a nagyságos asszonynak figyelembe kell vennie, hogy a férfiak, ha egymás közt vannak, néha olyat is beszélnek, amit maguk se vesznek komolyan.

Bizonyos, hogy a két uri hölgy megbocsátott volna s a probléma gyönyörüen meg lenne oldva, anélkül, hogy ezért egy kétezer kilométernyire szunnyadozó aggastyánt kellene zavarni az ebéd után való bóbiskolásában. A levelet nem is azért teszem szóvá, hogy az elibém terjesztett problémát megfejtsem – erre a fiatal urak bizonyosan maguktól is képesk lettek volna, – hanem azért, hogy honfitársaimat arra a helytelen szokásukra figyelmeztessem, amely a külföldön már annyi kellemetlenséget szerzett nekik: hogy t. i. magyarul sans gène teszik a legfurcsább megjegyzéseket, abban a biztos tudatban, hogy ugy sem értik meg őket. Pedig ma már mindenütt találkozik az ember magyar utasokkal, nemcsak Luzernben, hanem még Tuniszban vagy Hammerfestben is. Az a skót ruhás ur, aki a szomszéd asztalnál angolos flegmával csepegteti a mézet a vajas kenyerére, esetleg marosvásárhelyi fiskális s az a kokett, karcsu asszony, aki dekolletált ruhában libben be a palermói hotel éttermébe, talán mérnökné vagy háztulajdonosné Nagyváradon. Senkinek sincs a homlokára irva, hogy honnan való s könnyen megeshetik, hogy a vélt francia kokottról tett megjegyzésünkkel egy tisztességes magyar uri asszonyt sértünk vérig. Amióta, -250- pár évvel ezelőtt, magam is a hősévé lettem egy ilyen kinos félreismerésnek, – szerencsére, csak a passziv hősévé – azóta gondosan őrizkedem attól, hogy semmiféle nyelven se tegyek valakire félremagyarázható megjegyzést. Rómából utaztam Nápolyba s valami közbeeső, kis állomáson kiszálltam a kupéból, hogy egy olasz ujságot vásároljak. Visszamenet, nagy siettemben, egy idegen szakaszba ugrottam, ahol egy fiatal, magyar házaspár ült. A vonat időközben megindult s mivel a kocsinak nem volt közlekedése a többi kocsival, kénytelen-kelletlen ott maradtam s olvasgatni kezdtem az állomáson vett olasz lapot. Ugy látszik, nem lehettem valami szivesen látott vendég, mert a fiatal férj haragosan nézett végig rajtam, majd igy szólott magyarul a feleségéhez:

Mindig szerény ember voltam s igy most se tartottam szükségesnek, hogy az inkognitómat leleplezzem, – hanem óvatosan elrejtőztem a Corriere della Sera kibontott lepedője mögé. Szeretetreméltó honfitársaim erre még egy ideig hasonló modorban tárgyalták csekély személyemet, aztán – megunva ezt a témát – áttértek a maguk tagadhatatlanul érdekesebb dolgaira; öt perc mulva tudtam, hogy kétnapos házasok s hogy ő nagysága gyönyörünek és édesnek találja a mézeshetek intézményét. Még sok egyebet is megtudtam, még -251- pedig olyan részletességgel, hogy valósággal lángba borultam az ujságom mögött. A nászutasok isteni fesztelenséggel csevegtek olyan intimitások felől, amelyekbe harmadik embert még a világ teremtése óta se avatott bele jóizlésü házaspár. Igy folyt a beszélgetés vagy másfél órán keresztül, amikor a vonat megint egy nagyobb állomásra ért s utitársam, aki már azt hitte, hogy lemaradtam valahol, izgatottan rontott be hozzám a kupéba:

– Hát te itt vagy? – kiáltotta magyarul. – Már telegrafálni akartam, hogy az esti vonattal visszautazom hozzád…

Hogy e szavakra mi történt, azt talán nem szükséges elmondanom. Még ma is oda vagyok a csodálkozástól, hogy a kétnapos menyecske ájulás nélkül esett tul ezen a borzalmas meglepetésen.

Én ott, a nápolyi gyorsvonaton, szentül megfogadtam, hogy ezután semmiféle nyelven se teszek megjegyzéseket olyan emberekre, akikről nem tudom, hogy kicsodák. Szabadszáju honfitársaimnak melegen ajánlom, hogy kövessék a példámat.

MINDENNAPI PROBLÉMÁK

A snájdig leány

Házasságközvetitők

Levelezés

Vőlegényjelöltek

Háztűznézés

Jegyesek

A szökevények

A flirtelés határai

A mama lánya

A szerelem sportsmanjei

A hallgató asszony

A könyvvezető feleség

Kártyázó asszonyok

Hires emberek feleségei

Toilette-számlák

A velezpongyola

Az ujságolvasó férj

A férj felöltője

A régi kedves

A szédelgő

Kirándulás a vánkos alá

Más

„Maga“ vagy „te“?

Civakodó házastársak

Lidia és a többiek

A szalmaözvegy kiskátéja

1. §.

2. §.

3. §.

4. §.

5. §.

6. §.

7. §.

8. §.

9. §.

10. §.

A tipikus pesti család

A kölcsönkérés technikája

Sértődések

A szép férfi

Pikantériák

Tavaszi gondok

Az utipodgyász

Téli fürdőzés

Levéltitok

Lovagiasság

A kézcsókról

A köhögő nézőtér

Egylovasok és kétlovasok

Egyenruhás rablók

Full dress

Idegek

I.

II.

III.

A pesti tónus

A bezárt ebédlő

A fehér asztal analfabétái

A levegőbe néző ember

A székesfővárosi pacsirta

Havanna és tengeri rák

A vendégszeretet túlzásai

Ingujjban

Babonaság

A szép nénik

A vásárló szenvedélyről

Az utca lovagja

Közkeletü neveletlenségek

A jóakaró

Lemondás

Az ördöghinta

A magántisztek

Öröm és gyász

Vacsora vagy illuzió?

A látszat

Akiknek mindenki tetszik

A tréfás fiuk

Kaland a nápolyi gyorsvonaton