The Project Gutenberg eBook of A vagyon tudománya by J. A. Hobson

Manapság a közhasználatban a vagyon szó alatt csak azokat a dolgokat értjük, amelyeket el lehet adni és meg lehet venni, annak a vagyonnak a nagyságát pedig, amelyet e tárgyak képviselnek, annak a pénzösszegnek a mennyiségével mérjük, amellyel a piaczon eladhatók.

Ha vagyonos emberről beszélünk, mindazt, amije van, pénzben fejezzük ki, beleértve nemcsak földjét, házait, gépeit, nyersterményeit, készpénzét, amellyel rendelkezik és amelyet üzletébe fektet, részvényeivel vagy egyéb papirjaival és okmányaival együtt, amelyek jövendő termékekre biztosítanak igényt számára, hanem lakóházát, bútorait, képeit, könyveit és egyéb személyes használatára szánt tárgyait is, amelyeket nem szándékozik árúba bocsátani. Mindezeknek megvan a maguk piaczi értéke és az illetőnek a vagyona ezeknek az értékeknek az összegéből áll.

Valamely nemzetnek a «vagyonát» hasonló módon becsülhetjük meg. Bizonyos adott időpontban ez a vagyon az állam és a nemzetet alkotó egyének, a polgárok tulajdonában levő elárúsítható javak teljes összegéből áll. Természetesen lesznek e javak közt olyanok, melyek idegen országokban -2- fekszenek, viszont hiányzanak belőlük oly javak, amelyek bár magában az országban feküsznek, mégis külföldiek tulajdonát képezik.

Ilyen értelmezés mellett Nagybritannia vagyonához nem számítjuk hozzá földrajzi fekvésének, éghajlatának vagy más természeti előnyeinek pénzben felbecsült értékét, noha ezek esetleg egyéni, vagy kereskedelmi czélokra igen hasznosak. A Themze-folyó a nemzet üzleti életéhez való hozzátartozandósága mellett is csak közvetve vehető a nemzetvagyon részének, amennyiben könnyebbséget jelent a közlekedésügyi vállalatok részére. Két erős oka van annak, hogy ezeket a természeti előnyöket a nemzeti vagyon üzletszerű becsléséből kizárjuk. Elsősorban az, hogy nem eladók és piaczi értékük meg nem állapítható. Másodszor, ha az éghajlat, földrajzi helyzet, kikötőknek alkalmas partalakulás, stb. értékének megállapítását megkísérlenők, ez a nemzet mérlegében egyes tételek kétszeresen való szereplésére vezetne, mert mind e természeti előnyöket kétszeresen vennők számításba a magánvállalkozás számtalan czéljára történt felhasználásuk következtében.

Ezért akár az egyes egyén, akár a nemzet szempontjából üzleti czélra megfelel, ha a vagyon fogalmát a vásárolható árúkra korlátozzuk, piaczi értékük szerint mérve. Ennek az eljárásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Vannak dolgok, amelyek így vagyonnak tekinthetők egy bizonyos helyen és egy bizonyos időben, míg más helyen és időben már nem szerepelhetnek ilyenül. Az ország lakosságának növekedtével olyan földterületek, amelyek annakelőtte -3- nem jöttek vagyonszámba, időfolytán azzá válnak; víz, levegő és napfény szabad jószágból vásárolható jószággá válik a városi lakásbérek emelkedésével. Noha a rabszolga munkája sokkal kevesebb értéket képes termelni, mint a szabad munkásé, mégis a rabszolgák felszabadítása az Egyesült-Államokban a magánvagyon roppant tömegét semmisítette meg.

Viszont, a vagyonnak piaczi ár szerint való számbavétele mellett az egyes árúkból összetett vagyon összege folytonos változást mutatna, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez az eljárás a nemzet, vagy a világ vagyonában akkor is változást tüntetne fel, ha a «javak» mennyiségében vagy minőségében ennek megfelelően mi változás sem történnék. Az árak általános emelkedése vagy csökkenése, amely a pénzviszonyok következménye, a vagyon alaptalan növekedését, vagy csökkenését mutatná fel. És bár a statisztikusok e hibákat korrigálhatják is, a nemzeti vagyon tanulmányozásánál a vagyon mérésében a napi árra való támaszkodás még így is bizonyos zavar forrása marad.

Ha a vagyont alkotó tárgyakról leltárt veszünk fel, a vagyon köznapi fogalmát túl anyagiasnak fogjuk találni. Az üzletember jóakaratát csakúgy vagyonnak kell számítanunk, mint gyára épületeit, mert bár anyagiatlan, mégis eladásra alkalmas. Többször vitatták, hogy az üzleti képességek, az ügyesség, hatékonyság vagy az emberi munkaerő a nemzetvagyonhoz hozzá számítandók. Ám ez helytelen eljárás lenne. A rabszolgarendszer mellett a rabszolga termelőképessége részét képezi annak az eladásra alkalmas birtoknak, -4- amelyhez tartozik; ám ott, ahol a személy nem jószág, azok a képességei sem tekinthetők jószágnak, melyek személyétől elválaszthatatlanok. Csak azok a szolgáltatások, amelyek nyujtására képesek és amelyeket a vevőnek át tudnak adni, számíthatók vagyonnak. Azaz, az orvos tudása és ügyessége nem vagyon, azonban a műtét, melyet végez, vagy a vélemény, melyet egy bizonyos esetben ad, már vagyonnak számítandó. Ugyanígy van ez a professzionátus és személyes szolgálatok minden fajánál. A szakács és a pinczér szolgálata ugyanabban az értelemben jelent vagyont, mint a táplálék, amelyet főz és felszolgál: a leczke épp úgy vagyont jelent, mint a tankönyv. Ahol azonban személyes ügyességet vagy munkát fordítanak a javak termelésére, úgy hogy az alakjuk vagy helyük megváltozik általa, ezt az ügyességet, vagy munkát úgy szokás tekinteni, mint a javakba belépő tényezőt, amely értéküket növeli. Eszerint a bérmunkát és az üzletvezető munkáját általában nem szokás önmagában vagyonnak tekinteni, hanem csak beszámítani azoknak az árúknak az értékébe, amelyeknek a termeléséhez hozzájárulnak. Ha a társadalom szempontjából tekintjük a vagyont, világos, hogy az említett két személyes szolgálatot nem vehetjük mindkét módon számításba és sokkal alkalmasabb azokhoz az árúkhoz számítani, amelyek piaczi értékét növelik.

Ha egy adott pillanatban leltárt készítenénk egy embernek, vagy nemzetnek a vagyonáról, természetesen csak az anyagi jellegű javakat vehetnők számításba, minthogy a szolgálatok bizonyos időben folynak le. Azonban világos, hogy -5- a szabad, a házi, a szórakoztató és egyéb szolgálatok, amelyeket nem csupán az anyagi javak termelésére fordítanak, a vagyon egy más, külön faját képezik, ha árú tárgyául szolgálnak. Ezért valamely nemzet vagyonát egy adott időszak lefolyása alatt feltüntető leltárba bele kell őket foglalnunk. Az a szerep, amelyet a nemzetvagyon általános tömegében játszanak, sokkal világosabbá lesz előttünk, midőn majd a jövedelemről szólunk.

Azt a berendezést, amely ennek a részint kézzelfogható, részint csak szellemi vagyonnak a különböző fajait termeli vagy előállításához hozzájárul, termelési rendszernek nevezzük. A termelés fogalma alá soroljuk itt mindazon tevékenységeket, amelyek a vagyon bármely fajának előállításában részesek, beleértve a bíró, a pap, az akrobata, vagy a szakszervezeti titkár működését. Igy nemcsak a földmívelésnek és a bányászatnak a földből javakat kivonó gazdasági ágait, nemcsak a kézműipar, a fuvarozás és az anyagi javakkal foglalkozó szétosztó ipari és kereskedelmi ágakat, hanem a kormányzást, a tudományos foglalkozásokat, a művészetet, minden üdítő sportot és szórakozást a termelési rendszer fogalma alá kell foglalnunk.

A termelés mindezen ágainak terméke vagyont jelent és e vagyon összegét annak piaczi ára szerint becsüljük meg.

Ruskin János és mások tagadták, hogy a közgazdaságtannak meg kellene elégednie a vagyonnak ezzel a szerintük szűk értelmezésével. Árú tárgyát képező javakról szóló rideg adatok, amelyeket pénzértékben fejeznek ki, mondják e támadók, -6- mi hasznos ismeretet sem nyujtanak számunkra abban a tekintetben, hogy mi hatásuk van e javak termelésének és fogyasztásának az ember életére és boldogságára. A társadalom más kutatói szintén kétségbevonták annak a helyességét, hogy a gazdasági eljárások tanulmányozását különválasszuk más társadalmi proczesszusokétól és külön közgazdasági «tudománnyá» tegyük.

Ez a bírálat, amennyiben éle van, minden tudományos speczializálásra alkalmazható. A jelenségek egész világa benső összeköttetésben álló részek egysége és bármely résznek külön tanulmányozás czéljára való kiszakítása szükségkép csonkítást jelent. Ám az ily külön tanulmányok folytatása igen fontos az intellektuális haladás szempontjából és a művelésükkel járó csonkítás nem végzetes jelentőségű, feltéve, hogy nem feledkezünk meg róla és hogy a specziális kutatás tárgyával nem foglalkozunk oly módon, mintha kerek és teljes egészet képezne. Sőt az ily tudományos speczializálásból a legnagyobb veszedelem éppen akkor áll elő, ha a tudományt valamely művészet alapjává tesszük és az emberi cselekvés szabályait építjük fel rá. A gazdasági élet tudományos kutatása bemutathatja, hogy az ember bizonyos cselekedetei vagy a nemzeti politika bizonyos intézkedései az árú tárgyát képező vagyont növelik. Hogy ezt az állítást felszólítássá módosítsuk és ez a felfedezés elegendő alapot jelentsen arra nézve, hogy egyéni, vagy nemzeti cselekvéseknek irányt szabjon, anélkül, hogy kellően számbavettünk volna a közjólétre hatást gyakorló egyéb tényezőket, amelyek e kereskedelmi szellemű politikából folynak, vagy folyhatnak, -7- szemmelláthatólag elítélendő. Mert, ha valamely egyén, vagy nemzet a maga cselekedeteinek irányát kivánja megállapítani, ugyanakkor számba kell venni minden felmerülhető előnyt és hátrányt. Ennélfogva azt a tanácsot, amelyet a közgazda ad az államférfinak, mindenkor a közjólét egész területére való hatásának vizsgálata alapján kell alkalmazni, vagy kiigazítani. A rögtön, sőt állandóan hasznothajtó gazdasági politika is megtámadható a szélesebb látókörből tekintett hasznosságból eredő meggondolás alapján.

Ám, ha mindezt megengedtük is, ez távolról sem jelentheti azt, hogy a gazdasági javaknak akár a tudománya, akár a művészete tarthatatlan volna. Ellenkezőleg, mindkettő fontos szerepet nyer a «politikának», azaz a társadalom viselkedése tágabbkörű tudományának és művészetének haladása szempontjából. Nemcsak arra van szükségünk, hogy elkülönítve a gazdasági jelenségeket a közelebbi vizsgálat czéljaira a többi társadalmi jelenségtől, megtanuljuk, hogy melyek a gazdasági rendszer tényezői és mint végzi e rendszer a maga működését, hanem épp oly szükséges, hogy tudjuk, mi a javasolt változásoknak a valószínű hatása a gazdasági rendszerre és az árú tárgyát képező vagyonra, melyet termelni szokott. Mindkét fajta ismeret segítségére szolgál úgy a polgároknak, mint az államférfiaknak. Egyik ismeret sem elegendő önmagában arra, hogy a cselekvés irányát megszabja: de mindkettő hozzájárul az ismeretközlés ama tágabb folyamatához, mely a társadalom politikájának kialakításában segítő szerepet játszik. -8-

Az előtt a fiatalember előtt, aki első alkalommal lép valamely pályára mint munkás, hivatalnok, üzletember vagy ú. n. szabadfoglalkozású egyén, az üzleti világ tág köre szükségképp a bizonytalan formák és események zavaros és szövevényes tömegéül jelenik meg, amelynek csak töredékei tűnnek fel képzeletében és agyában barátai és szomszédai beszédéből, a napilapok hasábjairól, a boltok kirakataiból, az utcza mozgalmas életéből és a kicsinyben való vásárlásnak azokból az eseteiből, melyekben jövedelmét el szokta költeni. Tiszta látásának egyetlen gyújtópontjául csak az a meghatározott rendszeres munka szolgál, amelyet ő a maga foglalkozásában folytat. A közgazdaság egysége, sőt még rendszerének létezése is sokáig rejtve marad előtte, vagy legjobb esetben csak határozatlan általánosításban merül ki. De a köznapi realitás, annak az üzleti intézménynek a szerkezete és működése, amelyben mindennapi munkáját folytatja, csakhamar mind tisztábban jelenik meg agyában.

Noha eleinte csak azt a munkát ismeri alaposan, amellyel foglalkozik és amelyet a többi munkás a közelében végez, csakhamar némi ismeretet szerez az osztályában végzett egyéb munkákról és amint más és más osztályokban dolgozik és megismerkedik társaival, mind többet tud meg arról, hogy más osztályokban mi történik. Ha -9- gyárban van alkalmazva, látja a nyers anyagot és a kész gyártmányokat és értelme és érdeke szerint a gyártás különböző stádiumaiban alkalmazott gépekkel és eljárással ismerkedik némileg meg. Fokozatosan tisztúl a gyártási eljárás mögött rejlő üzemszervezetről, a felügyelők, az igazgatás munkájáról való fogalma és némileg megérti, mit végeznek a gyár irodájában, ahol a hivatalnokok nyilvántartják mindazt, ami a gyárban történik. Sőt még a személyes tevékenykedésétől oly távoleső adás-vételi ügyletekről is nyer némi fogalmat, különösen ha társaival együtt valamely szakszervezet tagja és megtanulja, miképp befolyásolhatják munkáját és bérét az adás-vételek.

Az intelligens munkás ekképp eléggé hű képet alkot magának annak a gyárnak vagy műhelynek a szervezetéről és személyzetéről, amelyben dolgozik. A telep, az épületek, a gépek és eszközök, a hajtóerő, a nyersanyag, a gyártás s eljárás különböző stádiumainak termékei, a készpénz a gyári pénztárban és a bankban, az alkalmazottak és a vezetőség rangsora, elkülönült képzetekként jelentkeznek agyában. A gyári hivatalnok, a munkavezető, az igazgató lényegileg ugyanazt a képet alkotják maguknak, de más szempontból látják, az üzem egyik-másik részét világosabban észlelik, mint a többit és az egyes részeknek különböző fontosságot tulajdonítanak. Ha eltekintünk az emberi vonatkozásoktól és a gyárat csak termelő eszköznek látjuk, megértjük, hogy az igazgatók helyzete a legjobb annak megitéléséhez, hogy a különböző együttműködő tényezőknek egymáshoz viszonyítva mily fontosságuk van. Ezzel nem azt mondjuk, hogy az igazgató elfogulatlanabb, -10- vagy indító okai, ítéletei, érdekeitől függetlenebbek, mint a munkásé. Mindkettőnél az egyéni érdek bizonyos mértékben elferdíti a helyes képzetet és értékelést. Az igazgató előnye merőben technikai: az ő helyzetében jobban átlátható, hogy az üzem egyes részei mily mértékben és arányban járulnak az egészhez. Mert az igazgatás – mint látni fogjuk – az egyesítő, összetartó, egybeigazító tényezője az üzemnek: csak az igazgató tudja, hogy az egyes részek mibe kerülnek és így neki egy közös értékmérő áll rendelkezésére. Ez okoknál fogva kivánatos, hogy a munkás vagy hivatalnok, ha az üzemről megbizható képet akar magának alkotni, iparkodjék az ő «kereseti» szempontját kiegészíteni az igazgatóéval és elképzelni, hogy annak helyzetéből hogyan látni az üzemet.

Az üzem vagy az ipar legkisebb szervezett egysége így durván látva körülbelül ily alakban jelentkezik:

Ha gyár helyett kereskedelmi üzletet vagy bányát, avagy kiskereskedést, vagy gazdaságot veszünk -11- szemügyre, bárha az egyes részek különbözni fognak, általában azonosnak fogjuk a szervezetét találni.

Nyersanyag, készlet, eszközök, telep, munka és igazgatás mindenütt egy közös ipari czélra működik közre, noha igen különböző arányokban. A kereskedésnél a felszerelésnek csekélyebb a szerepe, miután gépek és munkaeszközök alig vannak; nyersanyag és készlet ugyanazon javak, csak különbözőképp vannak elrendezve; és a pénznek nagyobb a szerepe. A gazdaságban és a bányában a telep – a földet is beszámítva – sokkal jelentősebb, mint a gyárnál. Továbbá sok üzem nincs egyetlen meghatározott, telepre szorítva. Az építő-vállalat részére dolgozó kőműves az üzemet nem egy meghatározott telephez, hivatalhoz kötöttnek látja, hanem más-más helyütt végzendő munkáknak. A vasutasnak, hogy üzemének szervezetét megértse, igen részletes látókörrel és képzelőtehetséggel kell rendelkeznie.

Ugyanazon iparág üzemei igen különbözők szervezetükre és nagyságukra nézve. A gazdaságban az egyik véglet a kisbirtokán egyedül dolgozó paraszt, aki csak családját tartja el munkájával, a másik véglet a nagy marhatenyészet, vagy a költséges gépekkel dolgozó gabonatermelő nagybirtok. Az aranyásásnál ott van a maga szakállára dolgozó bányász és az óriási bányatársaság. Igy van ez az iparnak majd minden ágában, a közlekedésnél, az iparnál, a kereskedelemnél. De a gyári üzemben látott minden tényező bizonyos módon és arányban mindig jelen van az anyagi javak kezelésénél: mindig kell valami telep, kellenek eszközök, nyersanyag, készlet, -12- pénz, munka és igazgatás, bárha az utóbbi kettőt a legegyszerübb üzemekben már ugyanazon személyek végzik. 1)

Sőt, ha – mint helyes is – a nem anyagi javak előállítását is az ipar tágabb értelmében vett fogalma alá vesszük, az ipari üzemszervezet általános vonásait itt is megtaláljuk. A szinházat, az orvosi vagy ügyvédi gyakorlatot, az iskolát, a fodrászt, vagy bármely más «szolgálatok» nyujtására és eladására szervezett más szervet véve -13- szemügyre, azt fogjuk találni, hogy noha a berendezkedés, telep, szerszámok stb. a személyes ügyesség és energiához viszonyítva igen csekély mértékben vannak meg, mégis mindig megvannak. Sőt néhány szolgálatokat nyujtó üzem, mint pl. a szinház, az iskola, igen kiterjedt anyagi berendezést igényel, minélfogva a modern kapitalista vállalkozás legelőrehaladottabb formájához tartozik.

De abban a törekvésünkben, hogy az üzemről, mint a termelési szervezet egységéről határozott fogalmat nyerjünk, még nem jutottunk ki a tömkelegből. Nyilvánvalóan sok gyár, üzlet stb., amelyet figyelembe vettünk, nem független önálló üzem. Csak külön lévő vállalat. Bárha ezelőtt igen szokatlan volt, hogy több gyár, bánya, üzlet egy személyé legyen, vagy egy személy igazgatása alatt álljon, ma igen gyakran így van ez egyes iparágakban.

A pénzügyi kezelés egysége adja meg az üzem egységét. Egy társulat valamennyi malma egy üzemnek veendő, amint Lipton vagy Wanamaker fiókjai egy üzemhez tartoznak. És ebben az értelemben az sem szükséges, hogy valamely üzem mindig különböző helyeken levő egyfajta malmokból, üzletekből álljon. Kiterjeszkedhetik több különböző iparágra is, mint pl. egy nagy árúházhoz csatlakozhatik egy gazdaság, szállító üzlet és kárpitos műhely, vagy a vasút birtokában lehet gépgyár, vagy szénbánya és kezelheti is azokat. De nemcsak ekképp mosódhatnak el valamely üzem határozott körvonalai. Sok, látszólag különálló vállalat igazgatását vagy finanszirozását, vagy mindkét működést valamely nagyobb, erősebb -14- vállalat végzi. Sok dohányáruda, ékszerüzlet, czipő- vagy vasárú-üzlet, ha nem pusztán fiókja, a valóságban csak eladó ügynöke, bizományosa bizonyos gyárosok, vagy szállítók czikkeinek. Segédczikkeket gyártó, vagy javítási műhelyek gyakran valamely nagy gyárhoz tartoznak, attól szorosan függenek. Első pillantásra önállónak látszó üzemeknél számos körülményes formája van az ilyen függésnek. A pénzügyi, sőt igazgatási függetlenség gyakran csak többé vagy kevésbbé van meg. Ám a mi czélunkhoz nem is szükséges, hogy meghatározásaink szigorúan következetesek legyenek. Elegendő, hogy elfogadjuk, hogy igazgatásnak azt a tényezőt nevezik, amely egy üzem különböző elemeit egybefoglalja, annak egységes szervezetet és termelőképességet ad. Ha az igazgató a vállalat vezetésénél eléggé önállóan, lényegében függetlenül járhat el, a termelési szervezet általános leírásánál malmát, bányáját vagy üzletét különböző üzemnek vehetjük, noha a legfelső és végleges határozás joga valamely részvénytársulat részvényesei egyetemét illeti is.

Szemlélődésünk czéljaira az egyes teljes vállalatokat külön üzemeknek vesszük, kivéve, ha a kapitalisztikus kombinácziókat és ellenőrzést kell majd kiemelnünk. A termelési rendszert ekként bizonyos formai és czélbeli hasonlóságok alapján különböző iparágakba csoportosított üzemsejtek kiterjedt elrendezkedésének vesszük. Ugyanazon fajta javakat termelő, vagy kezelő üzemeket egyazon iparághoz tartozóknak veszszük, bárha igen különböző módon termelnek. A kézi munkával végzett órakészítés nagyon különbözik -15- a gépekkel végzett óragyártástól, de miután mindkét gyártmány egyaránt óra, ugyanazon iparághoz tartozónak vesszük.

Igy vagyunk más munkákkal is, melyek részint kézimunkák, részint gépiek. De nemcsak a gyártás módja lehet különböző, hanem az anyag is. Házat lehet kőből, fából vagy téglából építeni, mégis általában építőiparnak vesszük a házépítést. Általában azonban az anyag határozott különbözősége az iparágak különbözőségét hozza magával. Igy a vaságykészítő ipart a faágykészítőtől különállónak vesszük. Ezt a piacz dönti el. Az olyan üzemeké amelyek ugyanazon piaczon valósággal versenyeznek is egymással javaik eladásánál, egyazon iparághoz tartozóknak veendők. De itt sincs határozott, éles választóvonal. Kézzel, vagy géppel gyártott órák bizonnyal versenyeznek egymással; fa- és viaszgyufák szintén nyilvánvalóan azonos iparágakhoz tartoznak. De noha vas- és fabútorok egymással versenyeznek, versenyük kevésbbé közvetlen és piaczuk nem azonos. Gáz és villany a világításnál versenyeznek egymással, mégis külön iparnak veszik őket. Néha helyes csak építőiparról beszélni, néha építőiparokról. A gyapjú, vagy czipőipar specziális iparágakra bomlik, gyakran a helyi viszonyokon múlólag ugyanazon fajta különböző minőségű javak piacza más és más lehet és a termelők vagy vevők más iparágaknak veszik őket. A hely is alapul szolgálhat iparágak megkülönböztetésére, különösen, ha általában a munkában vagy a gyártmányban valami különbség van. Igy a Clyde és a Tyne folyóknak megvan a maga külön hajóépítő iparága és a délwalesi szénbányászatot -16- az angol szénbányászat más ágaitól különbözőnek veszik. Leicesternek és Northamptonnek megvan a maga sajátos czipőipara. E példák eléggé mutatják, hogy az ipar szó használatánál épp oly latitüdök vannak, mint az üzeménél. De általában leghelyesebb az iparág határait a piaczéival egybeesőknek venni és azokat az üzemeket, melyeket ugyanazon piaczon adnak el és egymással megfelelően versenyeznek, egyazon iparághoz tartozóknak tekinteni. A piacz nem valami határozott piaczhelynek veendő itt, ahol árúk adatnak el, hanem annak az egész vidéknek, amelyen vevők és eladók egymással oly szabad érintkezésben állanak, hogy ugyanazon javak árai könnyen és hamar egyenlőkké válnak.

Igy az államadóssági kötvényeknek, aranynak, gyémántnak és néhány fontos maradandó jószágnak és anyagnak, mint a búzának, gyapjúnak: világpiacza van, a legtöbb egyéb jószágnak országos piacza és az igen nagy térfogatú, romlékony vagy el nem mozdítható jószágnak kis helyi piacza. Természetesen minden piaczon belül megvan a maga tere a gyártási, minőségi és hírnévbeli különbségeknek, melyek a versenyt és az árakat befolyásolják.

De az itt feltüntetett lényegesebb eltérések ne akadályozzanak meg bennünket abban, hogy az üzemeket különálló iparokba csoportosítsuk, aszerint, amint közös piaczot látnak el javakkal. Igy egy boltoni fonómunkás, vagy egy leicesteri czipőgyári munkás csakhamar kiterjeszti a maga gazdasági látókörét a fonó vállalaton túl, amelyben dolgozik, a többi hasonló vállalatok csoportjaira, amelyek fokozatosan a helyi, majd az országos -17- gyapjú- és czipőpiaczot alkotják. A nemzetközi- vagy világpiaczról való határozatlanabb, elmosódottabb fogalma később alakulhat ki, mint a szűkebb és nagyobb gyakorlati jelentőséggel bíró első fogalmának csekély módosulása.

Természetesen iparának egységét és érdekközösségét gyengébbnek fogja látni, mint üzeméét. Először különálló és versenyző üzemek sorát fogja csak látni. De az iparhoz tartozó helybeli üzemek között rendesen bizonyos egyöntetű eljárást és bizonyos szervezkedést fog találni. A munkaadók minden irányban hajlandók szövetkezni, egyesülni, hogy értesüléseket szerezzenek, az anyag és a munka vásárlásánál, termelésénél, a piaczon érdekeiket megvédjék, előmozdítsák. Ugyanazon ipar munkásai különböző gazdasági és társadalmi czélokra egyesülhetnek. Az ipari szervezkedés további fejlődése a tőke és a munka érdekei kiegyenlítésére, bér- és munkaviszonyra vonatkozólag egyezségek, megbeszélések, békéltető hivatalok szervezésének kialakulásában állhat.

Ekként a munkás a maga iparáról határozott képet alkot. Később iparának a többihez való viszonyáról is fogalmat nyer. Meg fogja érteni iparának más iparágaktól való szoros függését, amelyek a feldolgozandó nyersanyaggal látják el és attól az ipartól vagy a piacztól, amely gyártmányát megveszi. Ha czipészmunkás, látni fogja, hogyan befolyásolja iparát minden, ami csak a cserző iparban történik, amely bőrrel látja el, vagy a kereskedelemben, amely a gyárostól a czipőket megveszi. Ha gyapjúfonó, meg fogja érteni ipara szoros függését egyrészt a -18- nyers gyapjúkereskedelemtől, másrészt a szabóipartól. Mert egyik vagy másik irányból munkáját, vagy bérét befolyásoló fontos tényezőket lát majd közrehatni. Ha tovább kutat és következtet, ahhoz a fontos felfedezéshez jut, hogy az az ipar, amelyben dolgozik, csak egy lánczszeme azoknak az iparágaknak, melyek a nyers anyagot kész termékekké alakítják és a fogyasztókhoz juttatják.

De minden iparág közvetlen kapcsolatban van másokkal, melyek ugyanazon czikk termelésére és szállítására irányulnak. Mindig valami mezőgazdasági vagy bányászati ág nyeri a nyers anyagot a természettől. Azután egy vagy több gyártási eljárás következik és ezután valami nagyban és kicsinyben forgalombahozó ipar.

Czipész, szövő vagy más szakmabeli munkásunk, a maga iparágán túltekintve, azt egy csoport tagjának látja, amelyet a többivel egy közös érdek köt össze: bizonyos javak termelésének -19- előmozdítása. Ha más iparokról keveset tud is, helyesen fog arra következtetni, hogy azok hasonlóképp termelő és szétosztó eljárások sorozatában állanak. Mint az étel-, ruhaneműeket és más használati tárgyakat vásárló fogyasztó felismeri, hogy hasonlóan alkotott ipari lánczolatok végén van. Igy az ipari termelés a képzetében eljárások folyamatainak vagy sorozatainak bizonyos számává kezd kiszélesedni és mindegyik sorozatnak, vagy folyamatnak az a különleges feladata, hogy bizonyos nyers anyagoknak a fogyasztók kapcsolati tárgyaivá való változását előbbre vigye. Nemcsak czipőiben, de a kenyérben, ingben, könyvben, dohányban és más czikkekben, melyeket vásárol, iparok bizonyos sorozatának czélját és tárgyát fogja látni. De hamar észre fogja venni, hogy a javak, kenyér, czipő, ing, stb. különfélesége alapján gyártási folyamataik elkülönültségéről nyert fogalma túlzott. Mert belátja, hogy nincs teljesen külön iparágsorozat a czipőknek a gyártására, forgalombahozatalára és eladására. Azok a gazdálkodók, akik a cserzőknek állati bőröket adnak el, a mészárosoknak állati testeket is árulnak, a molnároknak gabonát és így más meg más termelési sorozatokba lépnek. A cserző a czipőgyároson kivül más gyárosoknak is szállít bőrt. Sok kicsinyben eladó üzlet czipőn kívül más czikkeket is árúl. Hasonlót tapasztal más iparsorozatoknál. A termelési folyamatok egyes pontokon találkoznak, vagy keresztezik egymást. Bizonyos őstermelő és gyártó eljárások kezdetei sok sorozatnál szerepelnek. Gazdálkodók, bányászok és mások, akik a természettől a nyers anyagot nyerik, kezdenek -20- meg minden nagy termelő sorozatot. Ha kitermelő munkájukat elvégezték, a nyert igen különféle nyersanyagot különbözőképp csoportosítják és különböző eljárásoknak vetik alá. A további gyártási eljárások számosabbak, speczializáltabbak, amíg a javakat szétosztó és forgalomba hozó művelet gyakran ugyanazon iparágban vagy üzletben összehoz számos jószágot, amely a gyártási eljárásnál különböző iparokhoz tartozott.

Ha tehát a folyót vesszük jelképnek és beszélünk ipari folyamatokról, melyek a termelés különböző fokozatain viszik keresztül a nyersanyagot, amíg a kicsinyben való eladáson át a fogyasztók kezéhez jutnak, azt fogjuk találni, hogy a folyó néhány forrásból fakad, s amint a gyártáson átmegy, egyre számosabb ágra szakad és végül ismét aránylag csekély számú ágban egyesül, amint a kereskedelem fokozatain át a fogyasztóhoz jut.

De a termelés valóságos szervezete sokkal bonyolúltabb, mint e kép. Egyes bonyodalmainak aránylag korán jut a gyárban, bányájában, hivatalában megfigyeléseket tevő intelligens munkás a tudomására. Felismeri, hogy nem minden ipar foglalkozik közvetlenül azzal, hogy a nyersanyagot a termelés főfolyamán keresztül továbbítsa a fogyasztási jószággá válása felé. A czipészmunkás tudja, hogy egy-két ipart nem említettünk meg, amelyek majdnem oly fontosak a czipőgyártásban, mint maga a czipőipar, t. i. azok az iparok, amelyek a gyártáshoz szükséges gépeket és erőt szolgáltatják. E gépek és ez az erő természetesen magukban is a termelési folyamatok -21- egész sorozatának végeredményei, amelyek a nyersanyagot a tőke ezen alakjaivá formálták. Ezek nem szerepelnek termelési rendünk végén fogyasztási jószágokul. Ezek czéljukat tőkévé válásukban érik el és nem használati jószágokul, hanem mint felszerelés és más termelési segédeszköz használják őket fel. Az üzem szervezetét vizsgálva úgy találtuk, hogy telepre és gépekre épp úgy van szükség, mint a nyersanyagra. Csak a nyersanyag tárgya a termelési eljárásnak és az megy le a fogyasztási jószággá válás folyamán. Épület, gépek és más felszerelés csak eszközök ehhez a czélhoz. De termelni kell őket és felhasználódnak a művelet előmozdításában, amivel az állati bőr, a bőr vagy a bőrczipő meglesz vagy felhasználódnak más hasznos munkálatnál.

A czipészmunkás így azt látja, hogy az iparok folyamatát, amellyel az állat czipővé lesz, számos -22- mellékfolyamatnak kell előmozdítania, amelyek a termelés egyes stádiumaiban szükséges szerszámok, hajtóerő, épületek stb. szolgáltatására irányulnak.

A gépeket vevén egyedül figyelembe, képzetét akként igazítja ki, mint ahogy azt a 21. oldalon látjuk.

De látni fogja, hogy más iparágak is közreműködnek az épület és más gyári helyiségek, a világítás, hő és erő előállításán és fentartásán: ezeket is be kell illesztenie képzetébe. Miután nyilvánvaló, hogy az a gazdálkodó, cserző, kereskedő, akik a termelés közvetlen folyamatában állanak, szintén használnak felszerelést, gépeket és más munkájukat elősegítő gyártmányokat, következőleg minden műveletnél a főfolyót mellékfolyók táplálják, melyek nem a fogyasztókhoz folynak, hanem a termelés egyes stádiumaihoz és a termelőket a termelést elősegítő javakkal látják el.

Ha jobban tetszik, természetesen a gépet, épületet és más befektetést ugyis felfoghatjuk, hogy lassanként azokká a javakká válnak, amelyek termelését előmozdítják és így a fogyasztáshoz a főfolyamon át jutnak. De e nézettől itt eltekinthetünk.

Már most ezen járulékos iparágak, amelyek a főfolyamathoz az álló tőkét szolgáltatják, gyakran fontosabbak és nagyobbak, mint az általuk táplált iparágak, mivel némelyikük a termelés főfolyamának számos iparát látja el bizonyos állótőkével. A gyáriipar rendszerének minden pontjánál fontos segítség a vas, aczél és a gépgyári ipar, s az építőiparok is. A bányászat, a főbb fém- és -23- építőiparok, annyi specziális ipar állandó főtámasztékai, hogy gyakran alapiparágaknak nevezik. Ha valami jelentékenyebb esemény fordul elő egyiküknél, a termelési rendszer minden ágában hamar jelentkezik hatása.

De ezen alapiparágakon kivül a termelés főfolyamában levő iparoknál a közös érdek más kötelékeket is teremt.

Ugyanazon fajta nyersanyag a termelés számos főágában mint fő- vagy segédanyag egyaránt használatos. A főbb gabonanemek, a textilgyártmányok, vas, szén, kő, agyag stb. számos különböző használati czikk gyártásánál nyersanyagok és a bármelyiküket használó különböző iparágakat a rokon- és ellenszenv hatalmas kötelékei fűzik egymáshoz. Ily viszonyban van pl. a czipőgyártás a nyereggyártással és bőröndészettel (a bőr útján), a befőttgyártás a kétszersült vagy édes italok készítésével (a czukor útján). Ahol a használt anyag közös, ott az iparok egymással rokonszenveznek, mivel mindaz, ami csak a közös anyag kinálatát javítja vagy rontja, egyaránt használ, vagy árt nekik. Ennyiben rokonszenveznek.

Ám ami az egyik iparágnak anyaggal jobban való ellátását előmozdítja, az a többinek árt. Ennyiben érdekellentét van közöttük. Az olaj és a ruggyanta elég példa lesz számos ipar életbevágó fontosságú nyersanyaga keletkezésére.

Némely iparág egymással tartós érdekközösségben áll, miután fontos segédanyagokat szolgáltat egy vagy több fontos iparnak. A vas- és szénipar a legnyilvánvalóbb példa erre. De az érdekközösség igen erős sok specziális iparágban -24- is, mint a gyümölcstermelésnél és a czukorfinomításnál, vagy a bortermelés és az üvegfúvásnál, vagy számos, az építőiparoknak anyagot szolgáltató iparnál.

Másrészt éles ellentét van egyes iparok között annálfogva, hogy egymást helyettesíthetik. Ha ugyanazon szükségleteket különböző anyagok elégíthetik ki, az ellenségeskedés oka már megvan. A fa és a vas az építkezésnél és a bútoriparban, a gyapjú, pamut és vászon a ruházkodásnál, tea, kávé, kakao az italok között, stb. Igy a villanyosság, gáz, olaj és gőz mint ipari hajtóerő és háztartási energiaforrás versenyeznek egymással. Ez iparágak és segédiparaik egymással harczban állanak és ami az egyiknek a javára szolgál, az a többinek árt. Majd az anyagok, majd az eljárás, majd pedig a közvetlen használati czikkek helyettesíthetik egymást, a helyettesíthetőség pedig mindig ellentétet szül.

Azoknál az iparágaknál, amelyekről első pillanatra látszik, hogy a különálló nyersanyagokat használati czikké dolgozzák fel, ekként számos érdekközösség és ellentét van. Az ipari eljárások sorozatai keresztezik egymást, egybeolvadnak és elkülönülnek egymástól különböző pontokon: egyetlen sorozat sem áll teljesen elkülönülten.

De különösen két iparág érdemel figyelmet, mint amely egységesítő befolyást gyakorol. Ez a szállítási- és a pénzüzlet. Nem alapiparok, mint a bányászat és mezőgazdaság, hanem minden ipart áthatnak és összekapcsolnak. Ahol csak üzemet folytatnak, oda állandóan szállítanak anyagot és elviszik belőle a termékeket: minden -25- adás-vétel bizonyos szállítást hoz magával. Az ily szállítással foglalkozó iparágak csoportjának a termelési rendszerben különös fontossága van. Egészben véve olyan ez a berendezés, mint az állati szervezetben a vasomotor rendszer. Egy bizonyos értelemben véve minden fizikai munka valójában anyagmozgás és minden üzemi műveletben része van ennek. De a modern termelőtársadalmakban a különleges értelemben vett szállítás, személyek, javak, hirek szállítása egyik helyről a másikra igen speczializálódott és fontos munkává vált. A vasútnak és hajónak szerepe van a termelő eljárásoknak úgyszólván minden egyes sorozatánál. Azt a fizikai lánczot adják, amely az egész folyamatnak hatékonyságot és folyamatosságot kölcsönöz. A vasútnak vagy hajózásnak minden forgalmi zavara egy egész iparvidéket bénít meg: még a távirósodronyok elvágása is megzavarja, késlelteti a termelést. Amint a termelés bonyolultabb lesz, távolabbi és több helyről szerzik be a nyersanyagot, hogy bonyolultabb, finomabb műveletekben használják fel és a rendszer kereskedelmi része a gyorsabb és megbízhatóbb értesülésen mulik. Ezért minden czivilizált országban a szállítás szerepe az iparban nagyobb és fontosabb, a tőke és munka mindnagyobb mennyiségét köti le és a legnehezebb kezelési feladatokat veti fel. Ha, amint ez számos nagy államban történik, a vasút a szállítás egyedüli hatékony eszköze, a népesség élete, boldogulása és termelése felett despotikus hatalomhoz jut, hacsak a kormány közbe nem lép. A szállítás minden javítása előmozdítja, minden rosszabbodása hátrányosan befolyásolja az anyagi -26- javak előállításával foglalkozó összes iparágakat.

A pénzüzem hasonló módon átható, de általános befolyásában önkényesebb az egész modern iparban. Pénzüzem alatt értünk minden műveletet, mely a pénz, vagyis a vásárló-erő termelésében, védelmében és szállításában, tőke, részvények és más fogalomban levő értékek előállításában és kezelésében áll. Láttuk, hogy csak forgalmi értékkel bíró dolgokkal foglalkozik tudományunk és oly eljárásokkal, melyek mindegyike a vétel ügyletével jár. Igy nyilvánvaló, hogy a vásárló erő termelésével és alkalmazásával foglalkozó iparágak hatása ép oly átható és döntő, mint a fizikai szállítás. Az az ismert mondás, hogy «a pénz körül forog a világ», népies bizonyítéka a pénz erőttermelő és forgalmát szabályozó üzleti vállalkozások jelentőségének. Az egész termelési renden át mindenütt hatnak a pénzügyi erők. Egy nagy pénzügyi válság épp oly biztosan és még teljesebb mértékben megbénít minden termelő tevékenységet, mint a vasúti forgalom megszünése.

Igy, bárha egyes üzemekben, vagy iparágakban bizonyos függetlenséget és teljességet ismerünk is fel, tudjuk, hogy számos úton-módon állanak egymással kapcsolatban és függenek egymástól. Bizonyos anyagok vagy erőforrások közös használata, egyik anyagnak a másikkal való helyettesíthetősége egyes iparágakat egymáshoz fűz, vagy egymással ellentétbe hoz. Néhány mezőgazdasági őstermelő és gyári ipar igen sokféle későbbi eljárás kiinduló pontjává lesz. A közlekedési és pénzüzleti ipar azonban általános összekötő szervezet.

Végül megjegyzendő, hogy van egy általánosabb -27- rokonszenv és ellentét minden iparág között annak folytán, hogy közös forrásokból merítik életerejüket. Állandóan újabb tőke- és munkafolyamok szakadnak a termelésbe, hogy fentartsák, élénkítsék, nagyobbítsák szervezetét és életerejét. Mint rendelkezésre álló termelő energia, keletkezésekor a tőke és munkaerő emez újabb készlete, a fiatal munkások újabb nemzedéke és újabb megtakarítások, egy «szabad» államban mind bármely iparágra vethetik magukat és minden iparágnak a maga szükségletei czéljára ebből a közös és állandó készletből kell merítenie. Tehát legfőbb közös érdekük e készlet nagysága, minősége, igénybevehetősége és megszerzésének feltételei. Igy minden olyan ok, mely a közület új tőkéje és munkája tömegét, folyékonyságát és hatékonyságát érinti, befolyással lesz minden más iparágra. Amint a termelési rend részleteinek vizsgálatába hatolunk, látjuk, hogy számos korlátja és akadálya van a tőke és munka szabad folyásának. De amennyire a munka és tőke különböző iparágak között szabadon választhat, vagy egyikből a másikba szabadon átmehet, a termelő energia közös alapjának veendő, amely a termelés egészét átjárja, amint a vér a test különböző szervein és sejtjein átfolyik, szervezeti egységet kölcsönözve az egész rendszernek. -28-

I. RÉSZ.

Most már összefoglaló képzetünk van a termelési rendszerről, melyben az üzemek sok raja iparágakba van csoportosítva, ezek pedig sorozatokba, hogy a természet nyersanyagait és erőit az ember használatára szolgáló tárgyakká alakítsák át és szolgálatainkat véghezvigyék. A 29 oldalon levő ábra a kép egyes vonásait tünteti fel.

Az ipari gépezet újabb és újabb anyagot vonván el a természettől a kitermelő műveletekkel, ezeket gyártási, szállítási és kereskedelmi eljárások egész során viszi végig, amelyek alakjukat, összetételüket vagy helyüket megváltoztathatják, amíg végül a kicsiben való kereskedésből mint fogyasztási czikkek kerülnek ki.

Az eljárás minden pontján a termelési tényezők, ú. m. a föld, munka, állótőke és képesség a termelés előmozdítására közrehatnak és amint ezen tényezők elhasználódnak vagy kimerülnek a termelés munkájában, helyükbe új tényezők lépnek, melyek maguk is a természettől nyert anyagokból állanak és a termelő eljárások egész sorozata készítette őket elő, amíg e helyre jutottak. Igy a termelési rend sok szivattyúja a természetből vonja ki a nyersanyagokat és erőket, -29- hogy részben fogyasztási czikké, részben új termelési eszközökké dolgozza fel azokat.

De bármily bonyolult is a rend, munkálkodásában mi titokzatos sincs. Mindenki tudja, vagy kitalálhatja, hogy az anyagok főfajait, gabonát, gyümölcsöt, állatokat, fát, szöveteket, szenet, agyagot, fémeket a különböző iparágak hogyan dolgozzák fel a végtelen sok használati tárggyá. Termelési pályafutásuk rendes folyása néha egy folyó, néha egy gép, néha pedig egy szervezet benyomását teszi ránk. A szervezeti metafora a leghasználhatóbb, mert az ipart úgy tünteti fel, mint tápanyag felvételét, megemésztését, áthasonulását működő erővé és új szövetté képződését s az emészthetetlen kiküszöbölését. De e képek egyike sem pontos. Mindegyik nagyobb szabályosságot, simább lefolyást tüntet fel, mint ahogy a valóságban van. Egyik sem vesz kellően figyelembe egy lényeges tényt, hogy t. i. minden termelő működés bármely eljárásnál öntudatos tényezők közrehatását kivánja meg: a -30- különböző használt termelő erők tulajdonosaiét. A műhelyben, gyárban, bányában, vasúton, árúházban számtalan kis üzemcsoport testi- és szellemi erejét kell újból és újból működésbe hozni, hogy az anyagoknak a termelés folyamán való továbbviteléhez szükséges számtalan művelet végrehajtassék.

E műveletek különálló termelő aktusok és mindegyiket külön kell ösztönözni. Ez állandó ösztökélést hogyan érjük el? Ebben sincs semmi titokzatosság. A termelési rendet folytonosan pénzfolyam járja át, amely egész nyiltan végzi a különböző termelő erők tulajdonosainak termelő tevékenységre ösztökélését. Az anyagok és javak folyamával ellenkező irányban áramlik a pénzfolyam. Azok a kitermelő eljárástól a gyártási és szétosztó eljárásokon át folynak, amíg a kicsinybeni eladásból kikerülnek. Emez főleg a kiskereskedelmen keresztül jut be a rendbe és a rendes sorrendben a szétosztó, gyártó és kitermelő eljárásokhoz jut.

A czipőipar szabályos művelése megkivánja, hogy minden stádiumban megfelelő számú gyár és más helyiség, gép, szerszám, munkaadó, munkás álljon rendelkezésre a bőrök czipővé feldolgozásánál és a czipőknek viselőikhez juttatásánál. Az egész szerkezetet a fizetések folytonos sora tartja fenn és működteti, amely fizetések a munkások, munkaadók, tőkések, földbirtokosok kezéhez történnek a termelés különböző fokaiban. A termelő erők fejében történő e fizetések alkotják a munkabért, hasznot, kamatot, járadékot. -31- Miből erednek ezek és hogyan fizetik? Ezt gyakorlatilag megérteti, ha egy olyan czipőüzletbe megyünk, amely csak készpénzfizetés mellett árúsít és amely mondjuk, hetenkint 100 font sterlingnyi forgalmat csinál. A vevők megveszik és elviszik a czipőket készpénzfizetés ellenében. Mit tesz az üzlettulajdonos a 100 font bevétellel? Ebből fizeti alkalmazottai hetifizetését, valamint félretesz az üzlet bérére és a kikölcsönzött tőke kamataira, új készletet szerez be és a maradékot mint igazgatási díjat, vagy hasznot zsebre teszi. A czipészetben mind e fizetések a kicsinybeni eladáshoz szükséges ösztönzések. Rábírják valamely termelő erő birtokosát, hogy azt az új termelő művelethez adja oda, ami a kicsinybeni eladás útján a közönség czipővel való ellátásának zavartalan menetét biztosítja.

De a kicsinyben való árúsítás költségei – mondjuk – nem haladják meg a 20 fontot. A többi 80 fontért a nagybani eladónál újabb «rendelést» eszközölnek, hogy az eladott czipők pótolva legyenek. A nagyban árúsító viszont e 80 fontból részint béreket, járadékot, kamatot és az üzleti nyereséget fizeti, a többiért, mondjuk 60 fontért a kiskereskedőnek eladott czipők pótlása végett a gyárosnál újabb vásárlást eszközöl. A gyáros hasonlóképpen 60 fontjából a termelés folyó költségeit, mondjuk 30 fontot, a bért, járadékot, kamatot, hasznot fedezi, a többi 30 fontot a bőr és más anyagok újabb bevásárlására fordítja. A cserző a gyárostól kapott 30 fontot hasonlóképp osztja meg az ő termelésénél, 15 fontot fizetvén új bőrökért a gazdálkodónak, amely -32- összeget a gazdálkodó viszont az állattenyésztéshez szükséges kiadások fedezésére fordítja.

Nem lényeges, hogy a 100 font elosztásánál itt jelzett arányok a tényleges ipari viszonyoknak megfelelnek-e. Annyi bizonyos, hogy a leírt módon forog az iparágak során végig a kiskereskedőnek fizetett 100 font és hogy a belőle eszközölt fizetések mindegyike új termelő tevékenységet létesít és hogy ezzel tartják működésben a termelési rendet. A kész árúért fizetett árak részekre bomlanak és a termelő eljárásokon át forgalomban vannak úgy, hogy minden stádiumban fentartják a szükséglet ellátásához megkivánt tevékenységet.

Ha a czipő helyett kenyeret, inget, könyvet, kerékpárt vagy bármely más czikket veszünk, ugyanez az elemzés alkalmazható. A kész árúért fizetett kicsinybeni árak felbomlanak számos fizetésre, melyeket a termelés különböző stádiumaiban eszközölnek.

Kétségkívül vannak, akik észreveszik, hogy még normális körülmények között sem megy ily egyszerüen végbe az ipari tevékenység. Pl. a hitelrendszer mellett az üzlettulajdonos, vagy nagykereskedő nem kénytelen mindig várni a vevő pénzére, hogy fizethessen. A gyáros nem mindig -33- vár a nagykereskedőre, hogy rendeljen és rendelését megfizesse. Gyakran előre termel és iparkodik keresletet támasztani.

De az alapvető tények leírásánál a kereskedelemnek az aprólékosságait nem kell figyelembe vennünk. Nyilvánvalóan helyesen mondhatjuk, hogy a termelési rend rendes menetébe a pénz, ez az általános ösztökélő, az árúkereslet útján jut be. Ez a kereslet nyilván úgy működik, mint a munka, tőke, föld, készpénz után való «kereslet» a különböző eljárások mindegyikénél.

Példánk egyszerűsége mellett azonban egy irányban módosításra szorul. A termelési rendről alkotott képünk feltüntette, hogy minden stádiumban járulékos eljárások hatottak közre épületek, gépezet és más állótőke szolgáltatásával. Nyilvánvaló, hogy e tőke el- és felhasználódása is az egyetlen rendelkezésre álló forrásból, t. i. a czikkek kicsinybeni árából kell, hogy megtérüljön. Ha tehát a kicsinyben való árúsításnál 100 fontból 20 fontot fordítunk költségre, melynek egy része a tőkének fizetendő, e fizetésben benn kell foglalva lennie az elértéktelenedésnek, vagy az el- és felhasználódás törlesztésének. Hasonló az eset a raktárban, gyárban, cserzőnél, gazdaságban a tőkéért fizetett összegnél. Ahol csak állótőke használtatik, a fizetéshez valamit hozzá kell adni azon járulékos iparágak ösztökélésére, melyek a szükséges és folyton elhasználódó épületeket, gépeket és más berendezést állítják elő.

Ha tehát a gazdasági rendre, mint egészre, a czipőgyártást és eladást eszközlő iparágak sorozatából nyert mintaképet alkalmazzuk, úgy látszik, -34- mint termelő-rendszerről és mint pénzrendszerről egyaránt világos képet nyertünk. Mindenféle nyers anyag állandó, szabályszerű folyamata a különböző őstermelő, gyártó és megosztó eljárásokon át, melyek mindegyike üzemekké és iparágakká szervezett megfelelő mennyiségű termelő erővel van ellátva, kellő képét adja a termelési rendnek. Ennek pedig pénzügyi pendantja a pénz hasonló, de ellenkező irányú folyása, amely a kicsinyben való árúsításnál veszi kezdetét és felfelé megy a folyón, haladtában a termelő erők mindegyikét újabb tervékenységre ösztönözve.

II. RÉSZ.

A javaknak és a pénznek e forgalmáról alkotott képünk e két tényezőnek egyenlő jelentőséget tulajdonít. De ezzel a pénz szerepét a termelési rendben indokolatlanúl túloznánk. Bárha a beruházásait és hasznát mérlegelő iparos előtt a pénz jelenik meg tevékenysége eredményeként és czéljaként, a valóságban a dolog nem így áll.

Bármily fontos is a pénz, mégis csak eszköz, nem pedig czél. Minek az eszköze? Egyrészt a termelő tevékenység, másrészt a termelt javak eloszlásának. Amint a termelési renden átmegy, a munkát, földet, tőkét, képességet különböző alakban és nagyságban odaviszi, ahol szükség van rá és a termelő erők birtokosai között felosztja a termékeket. Miután a termelés a fogyasztásnak az eszköze, az ipari termékek elosztását kell annak a főczélnak tekintenünk, amelynek elérésére a pénz szolgál. Láttuk, hogyan rendezi -35- és ösztökéli különböző stádiumaiban a termelést a pénz. Be kell látnunk, hogy ez ösztönzés valóságban a termékek elosztásával történik. A pénz önmagában nem képes a termelést ösztönözni. Bárha a közbeszéd a pénzt tünteti fel végczélnak, önmagáért kivánatosnak, ez valójában csak képzelődés. A munkás nem pénzt akar, hanem a pénz értékét. Hasonlóképp a tőkés, mikor kamatot kiván és a földbirtokos, amikor a gabona árát kéri. Az a tényleges művelet, mely a pénzre hárul, amikor a kicsinyben fizetett árak eloszlanak és a termelési renden át forgalomban vannak, az ipar különböző termékeinek felosztása.

A czipőárusításban végződő eljárási sorozatnál az egyedüli termék a czipő és ha ma még a felosztásnak kezdetleges alakja élne, akkor a béreket, járadékot, kamatot és hasznot az egész vonalon czipővel fizetnék ki, amelyet mindenkinek hordania kellene, vagy kenyérért, ingért vagy más termelési ágban hasonlóképp bér fejében fizetett javak ellenében kicserélnie. Igy azután számtalan csere után a munkás munkája terméke fejében végül nem cipőt, hanem számos egyéb jószágot kapna, amire csak szüksége lenne. A pénzt ily cserék koczkázatai és bonyodalmai elkerülésére találták fel és hogy minden külön szakmabeli munkálkodót általános értékü jószággal fizethessenek. Mert a pénzben fizetett bér nem egyéb, mint általános utalvány, amely nem egy bizonyos iparág termékeire szól, hanem az egész termelési rendszeréire.

A czivilizáczió abban az irányban halad, hogy minden munkálkodót mindinkább egy bizonyos -36- munkanemre szorít, egyetlen iparágban egyetlen eljárást téve feladatává. A pénzbeli bér, amelyet keres, megfordítja ezt a folyamatot és minden más iparág termékeinek egy darabját juttatja birtokába. Igy, noha saját iparágában csak egyetlen részmunkát végez, mégis egyben molnár, pék, szövő, fonómunkás és kárpitos is, azon lehetőség folytán, hogy mindezen iparágak termékeiben részesülhet.

Mint termelő speczializált, de általános fogyasztó. Fontos, hogy világosan megértsük, hogyan megy végbe a szakmunkás átalakulása általános fogyasztóvá. Hogy van az, hogy egy czipőgyári munkás szolgálatait kenyérré, inggé, székké, dohánnyá változtatja át? Az ő részmunkája magában értéktelen; a préselt bőrnek önmagában senki előtt sincs értéke. Csak ha a különféle egyéb eljárásokon megy keresztül és csipővé dolgozzák fel, majd eladják a fogyasztónak, akkor valósul meg munkája hasznos volta. Ekkor a pénzbeli fizetésből, amely az egész czipőgyártó eljárás társadalmi hasznosságának mértéke, megkapja részét. A szegecselés, varrás és simítás így a czipő eladása folytán pénzzé válik. A szegecselő, varró vagy simító-munkás e pénz egyes darabjait a kicsinyben árúsító üzletekben felválthatja kenyérre, ruhára, dohányra stb. amire csak szüksége van.

Amint kenyeret vesz, működésbe hozza a pénz ösztönző erejét a kenyérgyártó eljárások során; a pék és segédei, a molnár és legényei, a gazdálkodó és munkásai mind részesülnek abból a pénzből, amit a czipészmunkás a kenyérért fizetett és mindegyikük megveheti vele a kicsinyben -37- árúsító üzletekben a maga különböző szükségleti tárgyait. Igy ugyanannak a pénznek egyrésze, amelyet a czipőüzletben lefizettek és kifizették a czipészmunkásnak bérben, az a pénz amellyel a czipészmunkás kenyeret vett. A czipészmunkásnak kenyér kell, a péknek és molnárnak czipő. Látjuk, hogyan tesz képessé mindenkit a pénz, a piaczi árúczikkek ára, arra, hogy szükségleteit másokkal való csere útján elégítse ki.

Fejtsük ki kissé részletesebben e cserefolyamatot. Vegyük az ember főszükségleteit, nevezetesen a kenyeret, czipőt, ruhát, fehérnemüt, széket, húst, czukrot, tejet, könyveket, porczellánt és alkalmazzuk mindezekre a termelési folyamatról alkotott képünket. Mindegyik termék négy előállítási sorozat folyamán jött létre. Képzeljük el, hogy csak a felsorolt tíz termék képez gazdasági szükségletet és hogy a közület minden tagjának egyenlő mértékben van rájuk szüksége. Egyszerüség kedvéért A, B, C, D stb.-vel jelöljük e termékeket. A termelői fizetésük ¹/₁₀-ét fordítják az A) vásárlására, azon használati tárgyakra, melyek előállításában közreműködnek, ¹/₁₀-ét, B) vásárlására, ¹/₁₀-ét C)-ére és így tovább. Hasonlóképp fogják elkölteni fizetésüket B), C), vagy más termékek termelői, midegyikük azon termékekre, melyeknek előállításánál maga is közreműködik, fizetése tizedét fordítja, a többi ⁹/₁₀-et a többi termékekből egyenlő részekre.

Nem fontos, hogy az egyén hol működik, A3, vagy B4, vagy D-nél, felveszi fizetését és a kicsinyben árúsítók mindegyikénél ¹/₁₀–¹/₁₀-ét -38- elkölti és azt így egyenlő mértékben használja fel mindegyik iparág ösztökélésére. Ilymódon a termelési rend általános terméke a maga egészében felosztódik a szaktermelők különböző csoportja között. Az az eszköz, amellyel a felosztás történik, a pénz, amelyet a termelés mindegyik stádiumában kifizetnek a kész termékek kicsinybeni árából.

Bárha a csere és az elosztás a valóságban sokkal bonyolultabban megy végbe, az elmondottakban lényeges jellegéről hű képet ad. A maga különleges termékének a részeit mindenki minden más egyén sajátos terméke ellenében cseréli ki. Igy látjuk, hogy a fogyasztó pénzben kifizetett szükségletei és műveletei állandóan összekapcsolnak minden termelési eljárást. Igy a termelési rend eredetileg sem egyéb, mint a fogyasztók nagy termelőszövetkezete.

Mert a fogyasztóktól jövő pénzbeli ösztönzés tartja fenn minden ponton a termelés szervezetét és ösztönzi azt folytonos tevékenységre.

Az a termelőgépezet, melyet leírtunk, hasonlít egy nagy csokoládé- vagy gyufaautomatához. Ha bedobsz egy fillért a nyiláson, kapsz érte egy árúczikket, amelynek kiesése után minden árúczikk, mely a kijárattól kisebb-nagyobb távolságra van, közeledik a kiesett czikk eredeti -39- helyéhez. Igy a mi gépezetünknél a kicsinyben árúsítónak fizetett pénz először az eljárások fővonalán idéz elő mozgást, azután az azon termelési ágat tápláló járulékos iparágakban. További hatása, hogy a termelők mindegyik osztálya elfogyasztja a nyert jövedelmet és minden más kicsinyben való árúsítóra ösztönzőleg hat, hasonlóképpen automatikus módon.

Igy a termelés megállapodott rendjéről azt a képet nyertük, hogy az termékeket őröl ki és oszt fel gépies pontossággal. A termelő erők mindegyik birtokosa, a munkás, földbirtokos, tőkés és a munkaadó részt kap azon kész termék árából, amelynél az ő termelési ereje közreműködött, a pénz az ő termelési ereje fentartásához és új termelő tevékenységéhez szükséges ösztönzést adván meg. Az egész termék a termelő közület «valódi jövedelmét» képezvén, valami mechanikailag szükségszerü törvény szerint felosztatnék az erők birtokosai között, épp úgy, mint ahogy a dinamógép által fejlesztett energia a gyárban ott nyer alkalmazást, ahol a végzendő munka arányának megfelelő mennyiségben szükség van rá.

Minden egyén «valódi jövedelme», azaz általában a javakból nyert része és pénzbeli jövedelme, azaz munkaereje, tőkéje, földje vagy képessége használatáért nyert fizetése épp annyi lenne, amennyi szükséges ahhoz, hogy erejét működésben tartsa. Nem léteznék a jövedelemelosztás problémája. A közület valódi jövedelme tisztán a kész javak és szolgálataik halmazában állana, amelyeket a termelőgépezet nap-nap után produkálna. -40-

A dolgok ily módon való feltüntetése két lényeges pontban tér el a modern termelés valódi rendjétől. Feltételezi a termelési szervezet teljes merevségét és feltételezi, hogy a termékből nem marad felesleg azonkivül, ami a rendszer fentartásához és rendes működéséhez feltétlenül szükséges. De mindkét feltevés helytelen. A termelési rend nem merev gépezet. Szerkezetében, összetételében, működésében nincs megkötve. Alkotó iparágai és üzemei nőnek és hanyatlanak, vagy megváltoztatják jellegüket. A gépezet, a munka és egyéb tényezők mennyisége, fajai változnak a termelési technika, vagy az üzemszervezet változásával és ezek a változások napirenden vannak. A mostani emberöltőn belül a kézimunka kiszorítása a gyári gépmunka által az ipar szervezetét egészen átalakította. Minden országban és minden iparágban hasonló változások mennek lassabban avagy gyorsabban végbe. A termelés fejlődésének korszakában mindenekfelett a termelés fejlődési törvényeit kell tanulmányoznunk, azt, hogy miként növekszik egy iparág, vagy üzem és hogyan javítja szervezetét és működését.

Épp ily téves az a másik feltevés, hogy a termékek mennyisége nem több, mint amennyi éppen elegendő a rend működésének fentartásához szükséges ösztön ébrentartására. Mikor a termelés különböző folyamaiból kikerülő czipőket, kenyeret, ruhát és más kész terméket aladják, a termelésükért fizetett jövedelmet nem emésztik fel teljesen a különböző szükségleti czikkekért teljesített fizetések.

A járadék, kamat, haszon, bér fejében fizetett pénz egyrésze nem fordíttatik fogyasztási czikkekre, -41- mint eddig feltettük. Ez a pénz nem a termelés különböző sorainak végén nyert alkalmazást, hanem valamely közbeeső ponton a termelő tőke új alakjainak előállítására. Más szóval megtakarítják és nem költik el.

Oly fontos e helyütt a megtakarítás és kiadás kifejezések világos megértése, hogy a termelési diagrammra itt újból visszatérünk.

Ha e rend működése olyan volna, nogy az E-nél előállított javak mennyisége éppen csak arra lenne elég, hogy az A, B, C, D és E-t termelő eszközök különböző szükségleteit éppen csak kielégítse, valamint az a, b, c-t stb. előállító járulékos termelési folyamatokét, a rend növekedése kizárt volna. Minden jövedelem, vagy a különböző stádiumokban eszközölt pénzfizetés E-hez vitetnék, hogy azt fogyasztási javakra költsék el. De ha ez a rendszer nagyobb mennyiségü fogyasztási czikket volna képes előállítani, mint amennyi a szükségletek puszta kielégítésére szükséges, akkor lehetséges lenne az, hogy a termelési eszközök valamely -42- részét nem fogyasztási javak, hanem nagyobb felszerelés és más álló tőke termelésére fordítsák és ezzel a megnagyobbodott termelési szervezettel nagyobb mennyiségü erőt és nyers anyagot szerezzenek. Bárha az eljárás végső czélja természetesen az, hogy minél több fogyasztási jószágot állítsanak elő, közvetlen hatásában mégis kevesebb fogyasztási czikk előállítását eredményezi. Más szóval a tőke, munka, ügyesség és föld jövedelme fejében tulajdonosaiknak fizetett pénz egy része ahelyett, hogy E-nél nagyobb minőségü fogyasztási jószág után támasztana keresletet, a, vagy c-nél stb. jön alkalmazásba. Igy alakult, hogy a pénzfizetések E-től A-ig a termelés egyenes vonalán lennének forgalomban és a járulékos termeléseken végig a pénz, a, a₂, a₃ vagy c, c₂, c₃-nál talál alkalmazást, mint arra szolgáló különleges ösztönző, hogy A-nál és C-nél több berendezés eszközöltessék.

Ez a megtakarítás igazi termelési jelentése; a pénzjövedelemnek nem fogyasztási czikkekre fordításában, hanem termelő javakra való fordításában áll, nem a fogyasztási czikkek termelésének egyenes vonalán a termelésnek az ösztönzése, hanem azon termelő iparágak termelési sorának buzdítása, melyek egy bizonyos stádiumhoz való felszerelést, vagy az álló tőke más alakját gyártják. A fogyasztási javak vételétől való ezen tartózkodás, hogy több felszerelést és más termelő javat vásároljon, nyilván az egyedüli eszköz az anyagi rend növelésére és javítására. Itt irányító erőül ismét a pénz jelentkezik. L font sterling megtakarítása, vagy elköltése közvetlenül ugyanazt az ösztönzést nyújtja a termelésnek és -43- a termelő erők alkalmazásának, de az ösztönzés a termelési rend különböző pontjain történik és hatásában különböző. Elköltéskor közvetlenül hat a termelési eljárások főfolyamára, energiát támasztván a fogyasztási javak termeléséhez, melyek azután a termelési rendből a fogyasztás czéljaira elvonatnak. Megtakarításkor a termelési eljárások egy oldalágán hat közvetlenül energiát fakasztóan több tőkejószág előállítására, melyek nem vonatnak el a rendből, hanem abban benn maradnak, mint a termelés további fokozásának eszközei. Az átlagos üzletember előtt a megtakarítás első pillanatra – nemleges tevékenységet jelent, azaz el nem költést és az el nem költött pénznek a bankban való elhelyezését. De a valóságban ez épp oly termelő cselekedet, mint az elköltés.

Valójában arra fordítják a megtakarítást, hogy fizesse az embereket azért, hogy több termelő tőkét állítottak elő, ahelyett hogy több fogyasztási jószág termeléséért fizetné őket.

Ez a jelentősége a megtakarításnak és elköltésnek a termelési rend és a társadalom szempontjából. Természetes, hogy az egyén másként is eszközölhet megtakarítást, megtakarított pénzét fogyasztási czélokra másoknak kölcsönözvén. Sok megtakarított pénz jut így pazarlók, vagy iparlovagok kezébe, akik elköltik azt a pénzt, amelyet így a takarékosok elmulasztanak megtakarítani. Az ilyen áltakarékoskodás a termelő tőkét nem növeli, csak azt jelenti, hogy nem ez az egyén, hanem egy másik vesz fogyasztási czikkeket. Az ekként eszközölt takarékoskodásnak termelő jelentősége nincs. -44-

De a valódi megtakarítás az az eszköz, amely a tőkével való vonatkozásában a termelési rendet növeli. Mindíg velejár, hogy bizonyos egyének, ahelyett, hogy pénzbeli jövedelmük egy részét akként fordítanák a termelés ösztökélésére, hogy fogyasztási czikkeket vásárolnak, arra fordítják, hogy tőkejavakat vásároljanak azokhoz, melyek eddig a termelés folyamát kielégítették.

A fogyasztási javak bizonyos felhalmozása a megtakarítás fogalma alá vehető, de ettől a termelési tevékenység általános vázolásánál eltekinthetünk. A megtakarítás eredménye rendszerint az, hogy a termelési rendszer termékenységét fokozzuk, vagy termelőképességének minőségét javítjuk, képessé téve így bizonyos idő alatt nagyobb mennyiségü jószág előállítására, feltéve, hogy a jövő fogyasztás emelkedése elégséges lesz ahhoz, hogy fentartsa a megnövelt felszerelést működésében.

Termelési rendszerünkhöz visszatérve és azt ismét mint tíz használati czikk (kenyér, czipő, ing, stb.) előállításának mechanizmusát véve figyelembe s azokat úgy osztva fel, hogy minden fajta egy tizedét a termelők minden egyes osztálya szerzi meg, leírásunkat módosításnak kell alávetnünk. Ha az ily társadalom termelésének növekedéséről kell gondoskodnunk, fel kell tennünk, hogy a kenyér, czipő, stb. mennyiség, amelyet az ily rendszer termelni képes, több, mint amennyire a közület tagjainak szükségük van és hogy a termelő energiából valami, ami kenyér-, czipőgyártásra lett volna fordítható, malmok és czipőgyárak gépeinek a javítására lesz fordítható, vagy pedig a szükségletek elfogadott -45- tíz fajában nem foglalt más javaknak az előállítására szükséges berendezések létesítésére. A termelő energia e megoszlását a megtakarításnak nevezett eljárás eredményezte, vagyis a vásárló erőnek a felhasználása a termelési rendszernek a fogyasztási czikkek kicsinyben árúsításától elütő pontjain. Miután a pénz felhasználása nemcsak a tőkét serkenti, de más termelő erőt is ösztönöz, a megtakarítás nemcsak több felszerelést, gépet és más tőkefajt létesít, hanem azt is eredményezi, hogy a többi termelő erő és a munka is máskép rendezkedik el, mintha megtakarítás nem történt volna.

Mert, amint a fogyasztási javak után való kereslet vagy ilyen javak vétele úgy működik, mint munka és tőke alkalmazása a termelő eljárások egész során át, úgy több termelő tőke után való nagyobb kereslet a megtakarítás folytán is úgy hat, mint a gépiparban és más felszerelési iparban a tőke és munka fokozottab mérvü alkalmazása.

Az olyan termelési rendszerben, ahol megtakarítás útján így érik el a haladást, többé már nem pusztán egy adott időben való fogyasztásra termelt javak mennyisége a mértéke a valódi jövedelemnek. Az új gépezet és más tőke, mellyel a folyó évben a termelés az előző évhez képest gyarapodott, hozzászámítandó az illető esztendő jövedelméhez. Ha tehát elfogadjuk, hogy a brit nemzet évi jövedelme pénzben 1,800.000.000 font sterling, az ennek megfelelő valódi jövedelem részben a fogyasztók által fogyasztási czélokra az év folyamán elvont javakból és szolgálatokból fog állani, részben az álló és forgó tőke különböző -46- fajainak egy év folyamán előállott gyarapodásából. Minden oly esetben, amikor valaki munkája, földje, tőkéje, vagy képessége használata fejében pénzbeli jövedelmet élvez, e kétfajta termékek valamelyikét állították elő megfelelő mértékben. Mert ily pénzbeli fizetés nyerése nem egyéb, mint pénzben való feljegyzése vagy a nyugtázó, vagy az annak tulajdonát képező termelő eszköz által végzett termelő tevékenységnek. Ez a tevékenység pedig, akár valamely fajta anyag alakjának vagy helyének változásában, vagy abban áll, hogy előmozdítja annak a kezéhez jutását, akinek arra szüksége van, – akár valamely hivatalos vagy személyes szolgálat nyujtásában áll, amelyet jószágnak vesznek: minden ily termékenység a nemzet valódi jövedelmét növeli, azaz azon értékelhető és nem értékelhető javak összegét, melyeknek piaczi értékük van és amelyek az illető év folyamán a nemzeti vagyon egészéhez járultak.

Mint látjuk, a termelés eredménye, amely a közület valóságos jövedelmét képezi, teljesen szétoszlik azokra a fizetésekre, amelyek a munkának, földnek, tőkének, képességnek a birtokosai kezéhez az erők használata fejében folynak. A termelés különböző stádiumaiban eszközölt ilyen fizetések a termelési költségek. -47-

E fizetésekkel fedezve kell lennie egy megállapodott termelési rendszerben a termelési szervezet fentartásának, vagyis a különböző erők jelen nagyságukban és hatékonyságukban való megtartásának. Egy fejlődő termelési rendszerben, amilyet eddig megismertünk, ezenkivül elő kell idéznünk a szervezet növekedését és javítását. Valamely megállapodott rendszernél a fizetések egész összegét, amely az erők birtokosainak pénzbeli jövedelmét képezi, használati czikkek beszerzésére fordítanák, a termelő eljárások különböző sorozatai által előállított javakra és szolgálatokra. Mihelyt megvennék e javakat és szolgálatokat, elvonnák őket a termelési rendtől és elhasználnák.

Fejlődő rendszernél az erők birtokosai jövedelmének egy része nem használati javakra, hanem új berendezésre és a termelő tőke más alakjaira fordíttatnék, amelyek megvásárlásuk után a termelési szervezetben állandóan megmaradnának és a termelő javak termelőségét növelnék.

De ha a termelési rend nagysága és hatékonysága növelendő, nemcsak a tőke nagysága és hatékonysága fokozásáról kell gondoskodni, hanem a munka és képesség megfelelő mérvű növeléséről is. Már pedig a munka és készpénz e növelése oly fogyasztási javak vételével érhető el, melyek fogyasztása előmozdítja a gazdasági termelékenységet, szemben az olyanokkal, melyek nem így hatnak; azaz produktiv kiadással érhető el, improduktiv helyett. Ha a pénzt megtakarító emberek több, vagy jobb termelő gépezetet adnak, tevékenységük csak úgy érvényesül teljesen, ha általában oly javakra költenek, amelyek nagyobb -48- mennyiségü és jobb minőségü munkát és képességet hoznak létre.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy minden olyan fogyasztási kiadás, mely a szórakozási vagy kényelmi kiadások közé tartozik és mely közvetlenül nem mozdítja elő a gazdasági termelékenységet, feltétlenül pazarlást jelent és kárt okoz. Mert az életnek nemcsak gazdasági czéljai vannak. De benne foglaltatik előbbi állításunkban, hogy az ily kiadással gondoskodás történjék a munka és képesség javításáról és növeléséről, úgy hogy az lépést tartson a tőkeszervezet növekedésével és javulásával. (A föld nagyobb mérvü használata, mivel új tőkebefektetéssel érik el pl. útépítéssel, nem igényli azt, hogy külön vegyük szemügyre.) Fejlődő termelési rendszerben tehát a jövedelmet háromféleképp használják fel. Egy részt a különböző erők fentartási költségeire, a másikat a fejlesztésre és a harmadikat a terméketlen kiadásokra fordítják. Minden termelő erőnek külön fentartási költsége van. Először is a munkát vegyük szemügyre. A fentartási költség jelenti az életszükségletekről való gondoskodást a különböző rangu munkásoknál és további kiadásokat a munkának a jelen termékenység szinvonalán való megtartására. Ezt rendesen megélhetési bérnek hivják és éppen csak arra elég, hogy a munkást képessé tegye és rábirja a munkára és arra, hogy elég nagyszámu családot neveljen fel ahhoz, hogy ha kidől, helyettesítető legyen. A munka különböző fajainál és minőségénél a létfentartási alap különböző. Bizonyos egyéni különbségek is vannak minden foglalkozásnál, a munkások fizikuma és egyéb körülményeik szerint. -49- Ez a gondoskodás fel- és elhasználási alapnak vehető, és nem egyéb annál a minimumnál, amely felé való állandó tendencziát véltek fenforogni a «vasbértörvény» szerint.

Ahol a munka nagyobbfoku ügyességet és értelmet kiván meg, e puszta létfentartás jóval a fizikai lét fentartásán felül emelkedhetik és mellette gondoskodás történik a nevelésről, üdülésről és másfajta kiadásokról is, amennyiben a fizikai és szellemi erő meglevő tőkepénzének fentartására szükségesek. Az igazgatási vagy hivatásbeli képesség, még ha az életnívó bevett szerepétől el is tekintünk, létfentartó fizetésül aránylag magas bért igényelhet.

Az emberi erők létfentartó béréhez hozzáadandó a tőkéről és a földről való megfelelő gondoskodás. Itt egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. A munka fentartásáról való gondoskodás rendesen a bér legnagyobb részét teszi. De a tőke fentartásáért való fizetés nem foglaltatik benn a kamatban, sem a föld fentartásáért való járadékban. A tőke fentartása egy törlesztési alapból történik, amelyet a berendezés elhasznált, vagy amelyet régi alakjainak stb. pótlására fordítanak. A kamat nem egyéb, mint e törlesztés eszközlésén felül történő fizetés a tőke birtokosai javára. Hasonlóképp áll a dolog a földdel; itt a földből kivont termelő erők helyettesítéséről való gondoskodás nem járadék s a bérlő köteles a föld termelő erejét fentartani és járadékot is fizetni. A gazdasági járadék épp úgy, mint a kamat, a termelő erő fentartásáról való gondoskodáson kivül és felül való fokozott fizetés.

A termelési rend fentartási költségei tehát 1. -50- azon létfentartó bérekből és fizetésekből állanak, amelyek a munka és képesség különböző fajaiért teljesíttetnek, 2. a tőke és föld különböző fajainak fentartására szolgáló különféle fel- és elhasználási alapokból állanak. Ezek vehetők a termék első megterhelésének. Ha megfelelő gondoskodás nincs róluk, a rendszer elpusztul, szervezete felbomlik, termelő ereje csökken. Ily pusztulás előfordul néha még oly országokban is, ahol a termelés fejlettsége igen nagyfoku. Rossz bérleti rendszer mellett a gazdálkodók leronthatják a földet. A részvényesek nyomása folytán a vasút vagy vállalat nem gondoskodhatik megfelelően törlesztési és biztosítási alapról; vagy egy telefon, vagy közúti vasúti üzem, mikor arról van szó, hogy köztulajdonba menjen át, elmulaszthatja berendezését teljes hatékonyságában fentartani. Ily esetek azonban abnormálisak. Általában a termelés vezetőinek és urainak nyilvánvaló érdeke biztosítja a fentartási költségek megfizetését.

Ha az egész termék a fentartási költségekbe menne fel, nem lehetne fejlődésről szó. De ha valami fölösleg marad, miután ezekről gondoskodás történt, az egészben, vagy részben a termelési rendszer növelésére, vagy minősége javítására fordítható. Az e czélra eszközölt kiadásokat fejlődési költségeknek nevezhetjük. Ezek azokból a minimális fizetésekből állanak, amelyek a termelés megnövekedett szervezetében a kellő együttműködéshez szükséges munka-, föld-, tőke- és képességtöbblet különböző fajainak és mennyiségének termelésére való ösztönzésül teljesítendők. Mindegyik többlet megkivánja azt, hogy a már meglevő tényezők puszta fentartásának -51- a biztosítására szükséges buzdításon felül még külön ösztönzésben is legyen része. Több, vagy jobb munka csak a létfentartási bérnél nagyobbal érhető el. A termékenység e fejlődési bére különböző úton-módon éri el az illető iparágban, vagy egész termelési rendben a munkakinálat növelését és javítását. Azzal a magasabb életszinvonallal, amelyet megenged, a munkásoknál jobb testi erőt és erkölcsöket eredményez. A jobb táplálkozás, lakás és ruházat az otthont emeli, az önérzetet, az értelmet fejleszti; nagyobb műveltségnek nyit teret, ami viszont a pénz és szabad idő helyesebb felhasználásában hozza meg gyümölcsét, valamint magasabb szükségletek keletkezésében és kielégítésében. A munkás testi és szellemi fejlődésének gazdasági jelentősége a munkaerő nagyobb mennyiségében, vagy jobb minőségében rejlik, amelyet a munkás kifejthet és amelynek kifejtésére rábirják. Talán a legfontosabb közvetlen eredmény a gyermekek gondosabb nevelése és evvel a következő nemzedék termelőképességének emelése. A magas bérek e gazdaságossága természetesen bizonyos veszteséggel is jár, egyéni, jellembeli fogyatékosságok, rossz szokások folytán, amelyek a haladás és termékenység mérvét csökkentik. De az a megszokott példa, hogy a bérek gyors emelkedése az italra való költekezés emelkedésével jár, csak múló és kivételes hatásu lehet.

Bárha a legtöbb czivilizált államban a bérek általános emelkedése nem vonja a születések emelkedését maga után, mégis a még mindig magas gyermekhalandóság csökkentésével, a dolgos, termelékeny élet meghosszabbításával, a munka nagyobb mozgékonyságának előidézésével, amelynek -52- következtében a munkások a világ minden részéről oda tódúlnak, ahol munkájok a legtermékenyebb, a fejlődő termelési rendben a munkakinálat mennyiségét és hatékonyságát növeli. A nagyobb és jobb kinálat megteremtéséhez és fentartásához megkivánt jövedelem összege különböző iparágakban és országokban a termelési fajok viszonyai szerint változik.

De a fejlődő termelékenység e változó bérei csak szükséges fejlődési költségek. Ha bármifajta munka bére, vagy bármifajta képességek fizetése oly mértékben nő, hogy növekedését a fokozott termelékenység nem szivja fel, vagy épp kevesebb vagy rosszabb minőségü erőkifejtést eredményez, amint olykor előfordul, az ily fizetés külön lapra tartozik, amire alább még visszatérünk.

Láttuk, hogy a kamatfizetés a meglevő tőkeberendezés fentartására nem szükséges. 2) Ehhez az értéktelenedés törlesztésére szolgáló alap elegendő. De ha több és jobb berendezés, gép és más tőkeforma kellenek, amint fejlődő társadalmaknál rendesen ez az eset, szükséges lesz kamatot fizetni. Mert bárha eljöhet még az az idő, midőn elegendő számu egyén fog megtakarítást eszközölni és új termelőtőkét hozni be a rendszerbe azzal a feltétellel, hogy ha később el akarják költeni, amit megtakarítottak, azt megtehetik, és -53- anélkül, hogy kivánhatnánk az időközbeni kamatokért kamatot, ma még ez az idő nem következett be. Uj felszerelés és más tőkejavak csak úgy szerezhetők, ha az egyéneket megfizetik azért, hogy jövedelmük egyrészét megtakarítják, ahelyett, hogy elköltsék. Az a néha hangoztatott nézet, hogy minden kamat fölösleges és helytelen fizetést jelent, mivel az új felszerelést és a többi tőkejószágot a munka hozza létre – két tévedésben is leledzik. Először is a modern termelésben a magára hagyott és szervezetlen munka magában mitsem termel és csak a közreműködő erők egyikét jelenti. Másodszor, ha gondolkozunk, belátjuk, hogy a megtakarítás a takarékosok nagyrészénél megerőltetéssel vagy áldozattal jár (majd tartózkodásnak, majd várakozásnak nevezik), ami az új tőke keletkezéséhez és működéséhez szükséges. E megerőltetést, vagy áldozatot, éppúgy, mint minden más termelő szolgálatot meg kell venni és fizetni. A szükséges fizetség a kamat. Noha bizonyos megtakarítások akkor is eszközöltetnének, ha kamat nem volna, az egész szükségelt új tőke és különböző iparágak között való megoszlása, kamat nélküli versenyen alapuló társadalomban nem volna előidézhető. 3)

A minimális kamatnak a fizetése, amelyet a növekvő termelési rendszer táplálásához szükséges új tőke szolgáltatása megkiván, szükséges fejlődési költség. Amíg a tőke fentartására szolgáló -54- értékcsökkenés törlesztésére szolgáló alap a különböző üzemeknél különböző, nyilvánvaló, hogy 100 font sterling értékü új tőke megteremtéséhez kivánt kamatláb ugyanaz, bármely formát ölt is a tőke. És az így is van mindaddig, amíg a tőke mozgékony és szabadon választhatjuk meg azt, hogy mibe fektessük. Minden takarékos egyénnek szabadságában áll új külföldi államkölcsönbe, kanadai vasutakba, vagy az értéktőzsdén jegyzett számtalan más új részvénypapirba fektetni tőkéjét. Igy előmozdítja a hadihajók építését, vagy mozdonyokét, avagy egy új kapitalisztikus vállalkozást gépekhez, vagy más felszereléshez juttat. Az a tulajdonképpeni kamatláb, amelyet neki a szolgáltatásért fizetnek, arra törekszik, hogy mindegyik beruházásnál egyenlő legyen. Ezt az egyenlőséget leplezi az a tény, hogy az, amit közönségesen kamatnak neveznek, koczkázat elleni biztosítás is, ami pedig már nem tulajdonképpeni kamat. Ha e koczkázatért történő fizetés, mely különböző befektetéseknél igen különböző levonásba jön, a valódi kamatláb, vagyis a tőke használatáért járó fizetés, körülbelül egyenlő lesz mindazon iparágakban, amelyekbe a takarékosok szabadon fektetik tőkéjüket. A pénzügy modern fejlődésével, különösen a részvénytársasági forma elterjedésével, a termelő szervezet mind nagyobb részénél egyenlítődik ki a kamat. Az angol orvos, kereskedő, vagy mesterember, aki nehány száz megtakarított fontját befektetheti valamely délafrikai vasútépítésbe, birminghami motorgyárba, transvaali bányába, vagy valamely argentinai város villanyüzemébe és a koczkázati különbözet levonása után -55- minden megtakarított 100 font után körülbelül 3 fontot kap mindegyiknél. E kamatminimum természetesen emelkedik, vagy esik az újabb tőkeszükséglet és a megtakarítható vagyontöbblet arányában. De bármely adott pillanatban a kamatláb éppen elégséges ahhoz, hogy a kivánt új tőke e nyitva álló vállalkozásokba való fektetését előidézze.

De nem szabad elfelejtenünk, hogy az üzleti világ nagy része az új tőke előtt nem áll nyitva. Nagyszámu kis és kisebb üzemet magánosok látnak el az egész világon a szükséges tőkével, ezek megtakarított pénzét pedig családi, vagy helybeli kölcsönök egészítik ki. A tőkének a világpiaczon kivül myriád kis helyi piacza van. E piaczokon különböző külön kamatlábak vannak a sok munkapiacz különböző munkabérének megfelelőleg.

A kamatláb emelése, éppúgy mint a munkabéré, két módon éri el a termelő erő jobb, vagy nagyobb kinálatát. Elsősorban is a meglevő felszereléseknek és egyébfajta tőkéknek a tulajdonosait azok jobb kihasználására serkenti. A gépek működését meggyorsítják, ha lehet, nappal és éjjel is dolgoztatnak, a nem használt gépeket is használatba veszik, a hitelt a legtökéletesebben kifejlesztik és a tőkével minden más módon is gazdálkodnak.

Másrészt nagyobb megtakarítást fog a kamatláb emelése előidézni, egyesek kiadásaikat csökkentik, hogy az új megtakarításokért felajánlott nagyobb fizetéshez jussanak.

Már most, hogy áll a dolog a földdel? Láttuk, hogy a termékből gondoskodni kell a föld fentartásáról, de a fentartási költség nem a járadék. -56- Fejlődő termelési rendben több földre lesz szükség, hogy a nagyobb mennyiségü tőkével és munkával közreműködjön. A már használatba vett földet belterjesebben művelik, vagy más módon jobban használják ki, vagy még eddig nem használt föld után támad kereslet. Mindkét eljárás költségekkel jár. Hogy több földet vegyenek használatba, utakat kell építeni, irtani kell, csatornázni, bekeríteni vagy máskép tenni a földet használatra alkalmassá. A már használt földet kell belterjesebben művelni, nagyobb tőkebefektetést kell eszközölni és a föld hamaros kimerülésének elhárításáról jobban kell gondoskodni. Mindegyik esetben a velejáró költség tőkekiadás. Nem járadék. A fentartás és javítás tekintetében a föld tőke. A járadéknak nevezett fizetés más kategoriába tartozik.

Most már abban a helyzetben vagyunk, hogy a termelési rend fentartására és művelésére fordítandó kiadásokat előre megállapíthatjuk. Először is vannak a termelés különböző erőinek fentartási költségei, továbbá fel- és elhasználási alapjai.

Másodszor vannak fejlesztési költségek, melyek két módon hatnak: 1. a már használatba vett munka, föld, tőke és képesség jobb, intenzivebb használatát idézik elő, 2. újabb erőket vonnak használatba.

Ha valamely szükségszerü természeti törvénynél fogva a termékeknek épp úgy kellene feloszlaniok e különböző felhasználási módjaik között, hogy a fentartási és fejlesztési költségek teljesen felemésztenék őket, a vagyon termelésének és megoszlásának teljesen észszerü és társadalmilag megfelelő rendje volna. -57-

Amíg tisztán fentartásról és annak termelési költségeiről van szó, hatalmas, szükségszerü törvények kényszerítik ki az azokról való lehetőleg teljes gondoskodást. Mert noha egy iparágban a munkásokat kiszipolyozhatják, oly értelemben, hogy nem fizetnek nekik létfentartási bért, ez csak ott történhetik meg, ahol vagy más forrásokból pótolják keresetüket a munkások, vagy ahol az elhasznált munkaerő helyettesíthető a várakozó vagy munkanélküli munkaerők tartalékából, akiket a köz- vagy magánjótékonyság tart életben. Eltekintve abnormális állapotoktól, melyeket a hetedik fejezetben vizsgálunk meg, a szipolyozás nem fizeti ki magát és az azt rendszeresen alkalmazó iparág nem maradhat fenn. Még nyilvánvalóbb a dolog a tőke és föld fentartási költségeinél. Ha elmulasztjuk azt, hogy az elhasználás ellen megfelelően gondoskodjunk, az üzemnek pusztulnia kell. Nem boldoguló üzemekben ez megtörténhetik, de az iparágak nem pusztulnak így el, hacsak a fogyasztók szükségleteiben és izlésében beállott változás nem teszi azokat feleslegessé. Igy majdnem automatikusan van meg a gondoskodás a termelő-szervezet fentartásáról.

Ámde a fejlesztési költségekről való megfelelő gondoskodás nincs így biztosítva. A fentartási költségek levonása után megmaradt vagyonfelesleg nem oszlik el automatikusan oly arányban a különböző termelő erők tulajdonosai között, hogy a termelés fejlődése tetőpontjához szükséges új termelő erőket előidézné. Ahelyett, hogy ily arányokban oszlanék fel, úgy oszolhatik fel a felesleg, hogy egyes erőket túlságosan, másokat pedig nem eléggé serkent, ekként megakadályozván a -58- termelés tökéletes kifejlődését, amelyhez minden erő megfelelő arányu növekedése szükséges.

Más szóval a «felesleg» egyes részei elfecsérlődhetnek, vagy ami azonos evvel, nem termékenyen használtatnak fel. Amikor valamely termelő erő birtokosa ez erő használatáért több jutalomban részesül, mint amennyi annak teljes kihasználása előidézésére szükséges, nem termelő felesleghez jut. A legegyszerübb példa erre a földjáradék. Láttuk, hogy a földjáradék nem fentartási és nem fejlesztési költség. Fizetése nincs befolyással a termelő társadalomban használatra rendelkezésre álló földkészlettel. Természetesen való az, hogy ahol magánföldtulajdon van, különféle járadékok fizetése szükséges oly értelemben, hogy a földbirtokosok sikerrel tehessék azt a föld használatának előfeltételévé. De feleslegesek oly értelemben, ahogy a fentartási és fejlesztési költségek szükségesek: azaz bizonyos önkényes megerőltetésért vagy áldozatért történő fizetések. Fizetésük nem idéz elő termelő erőt.

A járadék általános emelkedése nem idézi elő több föld kinálatát, sem pedig annak esése nem helyez földeket használaton kivül (természetesen egy bizonyos föld használatánál, pl. buzatermelésnél a járadék emelkedése e czélra a földkinálatot növeli, de azáltal, hogy egyéb használattól von el más földterületeket.) Ha a földbirtokos nagy járadékot kaphat, annyit követel, ha csak kicsinyre tehet szert, azzal is megelégszik, amíg csak valami járadékot kap, nem tagadja meg a föld használatbaadását. Természetes, hogy oly használatba bocsátja földjét, amelyért a legnagyobb járadékot élvezi. Amig tehát a föld magántulajdonban -59- marad, vitatható, hogy bizonyos csekély jutalmat kell fizetni a földbirtokosoknak, hogy a földjüket a legtermékenyebb módon használják. Csak ily megszorítással tarthatjuk oly értelemben szükségesnek a járadékot, mint ahogy a bérekre vagy kamatra szükség van.

De ugyanez áll a termelési rend fejlesztéséhez szükséges megtakarítást előidéző kamatláb minimumát meghaladó kamat fizetésénél. Ha az a tőkés, aki 3%-ért használatba bocsátaná tőkéjét, 6%-ot kap, e 3%-os felesleg a földjáradékkal azonos természetü. Nem termelő felesleg, semmi hasznos törekvést nem serkent és nem támogat. Elveszik, mert megkaphatják, de ha nem tudnák megkapni, még mindig volna jelen elegendő tőke. Ugyanez áll minden fizetésről, vagy bérfeleslegről, amely a képességnek vagy a munka hatékonyságának fejlesztéséhez nem szükséges.

Igy a termelés és fejlesztés költségeit meghaladó bármely termelő erő fejében teljesített fizetés improduktiv feleslegnek veendő. Háromféleképen is pusztítólag és károsan hat. Elsősorban is nem serkenti a termelést. Másodsorban elvonja a jövedelem, vagy évenkint előálló vagyon egy részét, amelyet termelőleg lehetett volna felhasználni, ha más tényezőhöz kerül. Egyes tényezők tulságos fizetésével együtt jár mások nem kellő fizetése és miután a termelés fejlődése minden tényező arányos fejlődéstől függ, a termelés fejlődésének akadályát képezi. Végül annak a tényezőnek, amelyet túlfizet, nemcsak nem fokozza a tevékenységét, hanem ellenkezőleg nyomja. Mert amiért a járadék vagy a túlmagas kamat, vagy az improduktiv felesleg bármely más formája -60- lehetővé teszi, hogy annak élvezője szükségleteit személyes termelőtevékenység nélkül kielégítse, ezt a termelés fejlődése akadályának, a termelés nemleges befolyásának kell vennünk. Egyszerüen úgy hat, mint a tétlenség után való kereslet.

Mindaddig, amig a gazdasági rendszer a termékek rendszeres elosztásáról gondoskodik oly fizetések útján, amelyek az egyes tényezőket arra ösztönzik, hogy termelő energiájukat fentartsák, vagy növeljék, az egészséges gazdasági élet biztosítva van és különböző tényezői között teljes összhang uralkodik. Aminthogy hátrányára szolgál a munkaadónak, vagy tőkésnek az, hogy a munkától a termék oly részét vonja meg, amely a munkások és családjuk oly szinvonalu életfentartására szükséges, hogy a tőkével hatékony módon összeműködhessenek, éppúgy hátrányos a munkára az, ha a kamatot, vagy a nyereséget alább szorítja azon magasságnál, mely a tőke és az üzletvezetői képesség legteljesebb fölhasználásának felkeltéséhez szükséges. Nem csupán tartalékalap szempontjából, hanem a termelékeny (produktiv) fölösleg felhasználása szempontjából is összhangban állanak a munka, tőke és személyes képesség megfelelő érdekei. Néha ugyan állhatnak elő surlódások, sőt erős összetüzések is amiatt, hogy az egyik vagy mindkét fél képtelen a három tényező ez összhangját helyesen megérteni vagy magának megmagyarázni. A gazdasági haladást kétségtelenül gyakran késleltették felvilágosulatlan munkaadók törekvései, akik a munka hatékonysága árán igyekeztek a munkabéreket lenyomni, vagy felvilágosulatlan munkások abbeli igyekvései, -61- hogy a munka részére oly magasabb munkabéreket, vagy rövidebb munkaidőt, vagy más javítást biztosítsanak, amelyeket az «üzleti haszon» nem bir meg. Ám amennyiben mindegyik érdekelt fél tisztán látja a gazdasági helyzetet, érdekkölcsönösség áll fenn a fentartás költségei és a feleslegek költségei tekintetében.

Egyenetlenség áll azonban elő az «improduktiv felesleg» kimerüléséből. Egyetlen iparágban sem érdeke sem a munkának, sem a tőkének, hogy a termék egy része járadék alakjában fizettessék.

Mindketten elsősorban nyernek a járadék csökkenésén, mely nyereségük még a járadék megszüntéig is fennáll, annak daczára, hogy mint látni fogjuk, egyenlőtlen helyzetben állanak a nyereség megszerzése és megtartása tekintetében. Ugyanez áll bármely másnemü improduktiv fölösleg fizetésére nézve is, pl. szokatlanul magas kamatra, vagy fizetésre, vagy díjra nézve. A megelégedés egyetlen igazi feldulója, a tőke, a munka, a föld és a képesség között való összeütközés egyetlen erős oka az improduktiv fölösleg. A termelés rendszerében állandó zavar forrását képezi, amely a gazdasági betegségeket tenyészti.

Mert ez a járadék nem egyéb, mint fölösleg és a jövedelemnek más meg nem szolgált és improduktiv elemeivel együtt a termelési erőnek nagy és növekvő tömegét képviseli, mely hasznos társadalmi czéljától eltérően használtatik fel és valósággal ártalmas czélok szolgálatában áll. E baj nagyrésze, mint láttuk, a terméknek a jövedelemre igényt formáló különböző tényezők közt helytelen módon való elosztásából ered. A járadék, vagy a tőke bizonyos fajaiból eredő túlságos -62- jövedelem azzal jár, hogy a munka és a tőke egyéb alakjai nem megfelelően tápláltatnak a termelés növelésének czéljaira.

De van még más olyan sérelem is, némely esetben még az előbbinél súlyosabb is, amelyet az improduktiv fölösleggel való élés okoz. A termelési rendszerről bemutatott egyszerü képünkben a szokásnak megfelelően nem vontunk meggondolás alá egy tényezőt, mely a modern termelésben jelentékeny helyet foglal el, t. i. az államot. Mert bár az állam azért van, hogy más tevékenységet is végezzen mint tisztán gazdaságit, a kormányzat munkájának nagy és növekvő része a termelés védelmével és előmozdításával foglalkozik. A hadsereg, a tengerészet és a rendőrség védő tevékenysége, a büntető és polgári közigazgatás egy nagy része a magántulajdon védelmével és a nép gazdasági tevékenységével áll összefüggésben. Közvetve, vagy közvetlenül, az állami közegészségügyi kiadások, a közoktatásügy és a nép testi egészségének és erkölcsének javítását czélzó közintézmények olyanoknak tekintendők, mint amelyek hozzájárulnak a gazdasági termelőképességhez. Sok törvényhozási és közigazgatási intézkedés, akár állami az, akár önkormányzati, kifejezetten a munkaviszonyok javítását, az üzemek vezetésének szabályozását és a fogyasztó érdekeinek biztosítását tüzi ki czéljául.

Addig a mértékig, míg az állam e működése a termelés biztonságát és haladását mozdítja elő, helyesen tekintik azt a termelés olyan tényezőjének, mely a termelésben résztvevő egyének munkájával, földjével, tőkéjével és képességével együtt működik. És bár az államot nem szokás -63- úgy tekinteni, mint amely a termelés folyamatának minden egyes fokánál ott áll és végzett munkájáért a jövedelemből részt követel, mint azt a többi tényező tulajdonosai teszik, nem kevésbbé áll az a tény, hogy az államnak is meg kell kapnia a maga részét. Az államnak szintén szüksége van a föntartás és a fejlődés költségeire, amelyeket minden jövedelem egyetlen végső forrásából, a termelés termékeiből kell megfizetni. Fejtegetéseink folyamán lesz alkalmunk azokkal a módokkal foglalkozni, amelyekkel az állam a maga részét biztosítja. E helyütt elég felismernünk, hogy ugyanazon természetes, vagy észszerü jogon jut hozzá, amelyen a termelés többi tényezői azt megkapják, azaz azon az alapon, hogy része van a termelésben és e részvételét nem biztosíthatja megfelelő módon, ha meg nem fizetik érte. Mert ha csak megfelelően nem gondoskodunk a termékekből az állam fönntartásáról és fejlesztéséről, a hiányos közszolgálat oly bizonytalanságot hoz létre és czéljának oly kevéssé felel meg, hogy meg fogja a tőke és a munka azon termelési ágakhoz való özönlését állítani, ahol szükség van rájuk, vagy meg fogja őket akadályozni abban, hogy hatékony módon működjenek össze a jószágok termelésére.

Annak az oka, amiért az állam gazdasági tevékenységéről ezt a futó megjegyzést szükséges volt megtennünk, az, hogy enélkül az improduktiv fölösleg pusztító és kárt okozó hatása nem volna a maga teljességében megérthető. Mert a fölösleg csak részben áll olyan javakból, amelyek a termelés egyéb magántényezőitől a föld tulajdonosaihoz -64- és a tőke és képesség kedvezésben részesülő alakjaihoz vitetnek át. Más részben olyan javakból is áll, amelyeket helyesen tekintenek az államéinak, minthogy szükség van rájuk a közszolgálat kielégítő működésénél. Ha az improduktiv fölösleg a felosztott javaknak aránylag nagy részét teszi ki, kielégítetlenül maradnak úgy a magán, mint az állami termelési rendszer egyéb tényezői.

Számbavéve már most úgy a köz, mint a magán termelési tényezők igényeit és számbavéve a jövedelemeloszlás sémáját, amely által a terméket e tényezők tulajdonosai közt felosztjuk, az eredményt így összegezhetjük:

A) A fentartási költségek magukban foglalják: 1. a fentartási munkabéreket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelést jelenlegi nagyságában és hatékonyságában állandóan megtartó munkát és képességet segítsék; 2. az üzemi berendezés és egyéb állótőke kopását pótolják; 3. a föld elhasználtságát pótolják; 4. az állami közszolgáltatások fentartására szükséges gondoskodást a termelés érdekében.

B) A produktiv fölösleg magában foglalja: 1. a fejlődő hatékonyság minimális munkabéreit, amelyek a termelési rendszer nagyobbításához és javításához szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű munkára ösztönöznek; 2. azt a legcsekélyebb kamatot, amely szükséges hozzá, hogy a megnagyobbodott és megjavult -65- munkamennyiséggel való összeműködésre szükséges új tőkét megnyerje; 3. a termelés érdekében kifejtett állami szolgáltatások megnagyobbodott és megjavult hatékonyságáról való gondoskodást.

C) Az improduktiv fölösleg áll: 1. a föld és más természetes jószágforrások gazdasági járadékaiból; 2. minden oly kamatból, mely meghaladja a B)-ben körülirt kamatlábat; 3. minden oly nyereségből, fizetésből és más jutalmakból, amelyeket a képesség vagy a munka nagyobb mértékben kap meg, mint amelyek a verseny egyenlő feltételei mellett elegendők volnának e tényező elegendő használatának megnyerésére.

Láttuk, hogy a jövedelemeloszlás valóságos folyamata azon megszámlálhatatlan pénzbeli fizetésekből áll, melyeket az elkészült árúczikkek árából különböző munkásoknak, tőkéseknek, földesuraknak és üzletvezetőknek adnak, akik az árúczikkek termelésében részt vesznek. Nemcsak a föntartási költségeket fizetik így ki, de a munka, föld, tőke és képesség használatáért fizetett árakban a termelés minden egyes fokán találunk oly fölösleg-elemeket, akár produktivakat, akár inproduktivakat, amilyeneket e tényezők birtokosai a maguk részére meg tudnak szerezni.

Ha tehát szükségesnek tartjuk azt, hogy az improduktiv fölösleg szerepét tanulmányozzuk, -66- akkor ezt a termelési tényezők vételében és eladásában kell tanulmányoznunk. Vizsgálat tárgyává kell tennünk azokat a feltételeket, amelyek alapján munkabért, járadékot, kamatot és nyereséget lehet elérni.

Legalkalmasabb lesz, ha a föld használatáért fizetett járadékkal kezdjük. Mert a járadék nyilvánvalóan a legegyszerűbb példáját képezi az improduktiv fölöslegnek. Mihelyt az emberi gondolkodás a javak és a termelés tudománya felé fordította figyelmét, észrevette, hogy a földjáradék abban különbözik minden egyéb fizetéstől, hogy a földbirtokos semilyen személyes tevékenységet vagy áldozatot nem hoz és annak a fizetésnek a fejében, melyet nyer, semilyen személyes produktiv erőt nem fejt ki. A munkás a maga munkabéreért testének termelő erejét adja, a munkaadó elméje energiáját és idejét nyujtja haszna fejében, sőt még a tőkés is későbbre halaszt valami mai élvezetet azért, hogy előállítsa azt a tőkét, amely után kamatot kap. A földesúr az egyetlen, aki mitsem tesz azért, hogy bérbeadott birtoka után jövedelmet élvez. Mi része sem volt abban, hogy a föld arra a használatra alkalmassá legyen, amely után járadékot élvez. Igaz, hogy néha hozzájárul ahhoz, hogy földjét javítja, azzal, hogy termékenyebbé, vagy hozzáférhetőbbé teszi, vagy hogy fejét töri rajta, vagy tőkét öl bele. Ám ily esetekben még egy további jutalmat is élvez, amely bár néha bennfoglaltatik a járadékban, valójában mégsem járadék. Mert a járadék, amely nem egyéb, mint az az ár, amelyet a föld természetes tulajdonságainak, termékenységének, kedvező fekvésének a használatáért -67- fizet, nem jelenti azt a jutalmat, amelyet a földesúr olyasmiért kap, amit végzett, sem nem jelent biztatást arra, hogy végezzen valamit, hanem egyszerűen csak ára bizonyos szolgálatoknak, amelyeket a természet azon kis része nyujt, melyet magántulajdonául biztosított. Ha tehát megtisztítjuk a járadék fogalmát azon más fizetésektől, amelyek a föld javítása czímén folynak kezéhez, látjuk, hogy a gazdasági járadék teljesen megszolgálatlan és teljesen improduktiv fölösleg. Növekvése és csökkenése mi hatással sincsen a föld mennyiségére: a földesúr egyszerűen oly sokat, vagy oly keveset vesz érte, amennyit megkapni képes. Korán és világosan felismerték azt, hogy az ily értelemben vett járadék nem egyéb fölöslegnél, mely élesen különbözik azoktól a fizetésektől, amelyek a munkásokat, tőkéseket és munkaadókat arra ösztönzik, hogy erejüket rendelkezésre bocsássák. Számos régi közgazdasági író szemében a földjáradék volt az egyetlen fölösleg. A munkások addig versenyeztek egymással munkaerejük árúbabocsátásában, mígnem az a munkabér, amelyet kaptak, el nem érte azt a legalacsonyabb összeget, amely mellett magukat föntarthatták, vagy amely mellett beleegyezhettek abba, hogy dolgozzanak. A tőkések és a munkaadók addig versenyeztek egymással, míg a kamat és a nyereség a minimumra nem törekedett leszállani. A munkának e nélkülözhetetlen «költségein» túl a tőkét és a képességet a termékből jutalmazták, ami fönmaradt, az a fölösleg a földesúrhoz vándorolt.

Ez volt az a tan, amelyet sok gondolkozó elfogadott, aki nem volt ennek az eljárásnak a méltányosságában -68- érdekelve és aki nem vont olyan következtetést sem a dologból, ami a földesurak járadékjövedelmét ellenezte volna. Ma is sok híve van e tannak, akik a magánföldtulajdon ellen intézett támadásukat, vagy az «egyetlen adó» tanát alapítják rá. Meggyőződésük, hogy a gazdasági járadék az egyetlen fölösleg, a jövedelemnek egyetlen megszolgálatlan és improduktiv eleme, oly erős, hogy azt a hatalmat tulajdonítják a földesuraknak, hogy az emelkedő járadékokban elveszik a javak egész gyarapodását, amely javakat a modern termelési technika állít elő, azon a puszta föntartási költségen túl, amely a tőke és munka nélkülözhetetlen készletéhez szükséges. Nézetünk szerint az improduktiv fölösleg a járadék.

Már most, ha a föld mennyisége teljesen korlátozott volna és teljes monopóliumot képezne, ez a földjáradékról szóló nézet alapjában véve helyes lenne. Valamely sziget kizárólagos és egyetlen tulajdonosa képes lenne a földjáradék alakjában nemcsak a mezőgazdaságnak, hanem minden iparágnak a termékét megszerezni, a puszta munkaképességhez szükséges munkabéreken és a tőke s a képesség egyéb minimális költségein felül. Föltételeket diktálhatna egyéb termelési tényezők birtokosainak, minthogy mindegyiktől megtagadhatná a föld használatát, amely nélkül munkájuk, tőkéjük, vagy képességük hiábavaló volna. Voltak és még manapság is vannak olyan földesurak, akik némely helységben még ma is csaknem érintetlenül élveznek ilyen hatalmat. Az a földesúr, akinek egész faluja van és a kié a faluhoz tartozó környék is, falvának a lakóira -69- olyan föltételeket erőltethet, amelyek szerint kénytelenek dolgozni és élni, megállapíthatja a munkabéreket és a lakásbéreket, a foglalkozásokat, szórakozásaikat, a lakosság vallását és politikai nézeteit. Ha valaki ellentmond neki, szabadságában áll szülőföldjét elhagynia és munkát és otthont találnia másutt, ha tud. Némely angol város nagy telektulajdonosainak hasonló hatalma van sok lakója fölött. Ha az egész város, vagy valamely lakásra, vagy kereskedelmi czélokra különösen alkalmas városrész egész területe az övé, kiuzsorázhatja a boltost, az orvost, vagy a munkást, akiknek kereskedése, gyakorlata, vagy alkalmazása megköveteli, hogy abban a városban, vagy városrészben lakjanak. A legszemlélhetőbb példát erre az a boltos nyujtja, aki a környékbeli vevőkből él. A földesúr a bolthelyiség bérleti szerződésének megújításakor egész világosan oly magasra emelheti a bérét, hogy elveheti tőle egészben vagy nagyrészben azt a nyereséget, amelyet bérlője ügyességével és szorgalmával, vagy a lakosság növekvő száma és a szomszédos népesség emelkedő szükségletei folytán keres.

De bár a földmonopóliumnak léteznek ilyen szélső esetei, azok mégis csak a kivételt képezik és nem a szabályt. A földesúri hatalom ritkán nem minősül. Ritka eset, hogy a valamely czélra alkalmas föld kinálata teljesen korlátozott lenne és különben is az egész hozzáférhető mennyiség rendszerint nem egyetlen emberé. Ámbár a devonshirei herczegé lehet egész Eastbourne fürdőhely, mégsem emelheti telkei bérét egy bizonyos magasságon felül, mert ha ezt tenné, sok lakója határozná el, hogy Bournemouth fürdőhelyen, -70- vagy másutt telepszik meg és őket követnék a kereskedők és iparosok. A személyek, az árúk és a tüzelőanyag szállításának olcsóbbodásával az iparos kevésbbé van egy bizonyos helyhez kötve, mint annakelőtte és a mozgékonyság nagyobb lehetősége képessé teszi őt arra, hogy gyárának földet találjon. Maga az a tény, hogy kevés számú ember tulajdonában vannak valamely város legjobb telkei, még nem biztosítja részükre a monopólium hatalmát. A legtöbb olyan ember, aki üzlethelyiséget, vagy lakóházat keres, nincs egy bizonyos területhez kötve, hanem különböző telektulajdonosok üres telkei, vagy házai között választhat. Annak daczára, hogy London még mindig rohamosan nő és egész területe magántulajdonban van, ez a két tény mégsem akadályozhatta meg sok szomszédos lakótelep lakásbéreinek a közelmultban végbement nagy esését. Valamely nyomdatulajdonos czég, amely vidéken kiván nyomdaműhelyt felállítani, a mezőgazdasági czélra alkalmas föld áránál csekély összeggel magasabban vásárolhat, vagy bérelhet telket. Ezt azért teheti meg, mert minden olyan földtulajdonos, aki ily föltételek mellett visszautasítaná a nyomdász ajánlatát, jól tudná, hogy a czég máshova fordulhat és találhat alkalmas telket. Az a tény tehát, hogy egy város vagy ország egész földterületét aránylag kevés egyén birja tulajdonul, nem teszi őket képessé arra, hogy a földjáradékot annyira emeljék, hogy az az egész ipari fölösleget föleméssze.

A földjáradék léte és összege nem a föld egyedárúsági helyzetétől, hanem ritkaságától függ. Mindenfajta üzemhez lényeges kellék valamekkora -71- földterület. A bérlő, a bányatársaság, a sörfőzde, a szövőgyár, az árúház, a füszeres, az ügyvéd kénytelen valamekkora földterület használatát megvásárolni. Igy a földbér minden üzemben ott szerepel mint kiadás. Mindenkinek szüksége van továbbá egy darabka földre lakása czéljára, és így kénytelen jövedelme egy részét lakásbérre elfizetni. Már most világosan meg kell értenünk, hogy amit ezekben az esetekben megvásárolnak és megfizetnek a föld bére alakjában az nem egyéb, mint a földnek egy bizonyos faja vagy használata. Amire szükségük van, az vagy megművelhető föld, legelő, kereskedelmi kertészetre alkalmas föld, külvárosi telek, vagy lakóház, bolt, árúház, vagy iroda czéljára szükséges telek a város belsejében. Már most, bár minden fajtájú üzemnek szüksége van valamekkora földterületre, egészen világos, hogy a föld egyik üzemben sokkal jelentékenyebb szerepet játszik mint a másikban. A mezőgazdaságban és a bányászatban döntő jelentőségű tényező: a szabadfoglalkozásokban és a nagykereskedői-, vagy pénzüzem némely ágaiban aránylag csekélyebb a szerepe. Már most azok az üzemek, amelyeknek nagyon kevés földre van szükségük és amelyekre nézve nem elsőrangú jelentőségű kérdés, hogy hol fekszik éppen az a telek, szemmelláthatólag kedvező föltételek mellett vásárolhatják meg a föld használatát. Mert föld iránt való keresletük csekély és a czéljaikra alkalmas telkekben való kinálat nagy. Erős hadállásból köthetik tehát meg a földtulajdonossal szerződésüket, mert kényszeríthetik őket arra, hogy versenyezzenek egymással és ezáltal a bérösszegét lenyomják. A másik -72- oldalon, azok az üzemek, amelyeknek sok földre van szükségük, vagy amelyek egy különleges minőségű és fekvésű földterületet követelnek, drágán kénytelenek érte megfizetni, mert a szükségletüket képező földnem után való keresletük nagy a hozzáférhető kinálathoz arányítva. Irországban a földbíróságok ideje előtt a farmok bérei türhetetlen magasságig emelkedtek, mert az ország növekvő népessége kénytelen volt születési helye szomszédságában megélhetést keresni és az eléggé termékeny föld meghatározott mennyiségéért egymás ellen versenyezni. A bányatársaságoknak rendszerint alkut kell kötniök a szenet vagy vasat tartalmazó igen korlátozott kinálatú föld tulajdonosával, vagy csekély számú egymással versenyző tulajdonossal, mert eredményes működésükhöz nagy területre van szükségük. Már láttuk, hogy miért képes a gyáros, nem lévén egy meghatározott ponthoz kötve, új gyára czéljaira olcsó telket találni, míg a helységbeli boltost szerződése megújításakor minden esetben kiuzsorázhatják.

Az egyes különböző esetekben a különbség a föld ritkaságának nyomásából ered. Az a tény, hogy a föld mennyisége Angliában korlátozva van és az a további tény, hogy minden egyes város központjától alkalmas távolságra fekvő földterület mennyisége még inkább korlátozva van, megfosztja a földesurakat attól a hatalomtól, hogy annyit kérjenek a föld használatáért a legtöbb czélra, amennyit tetszik. Ámbár bizonyos helyeken bizonyos czélra szolgáló föld ritkaságából előálló nyomás (pl. a Bond Street-en üzletek czéljára, a cityben pénzintézetek helyiségei -73- czéljára, némely város vagy falu határában kertek czéljára) a földesúrnak óriási gazdasági hatalmat nyujthat, mégis a legtöbb üzleti czélra vagy lakások czéljaira egész elfogadható áron lehet telket találni, minthogy az alkalmas föld valóságos kínálata, bár korlátozott, aránylag mégis nagy a kereslethez képest. Az a tény, hogy valamely rendkivül nagy nyereségre dolgozó biztosító-társaságnak új fióküzlete részére telekre van szüksége, nem teszi a telektulajdonost képessé arra, hogy magasabb árat követeljen, mint amekkorát egy közönséges boltostól vagy más üzletembertől követelhetne ugyanazért a telekért. Mert ha mi különös előny sem fűződik az illető telekhez, a biztosítótársaság nagy mennyiségű egymással versenyző földterület kinálatából választhat és csak a napi vásári árat kell megfizetnie.

A föld használatának bérét tehát közvetlenül nem a föld használhatósága, hanem ritkasága szabja meg és ez a ritkaság a hely és a czél különbözősége szerint tér el egymástól. Lehet egy bizonyos földterület nagyon használható és még sem nyujt járadékot. Ilyen az eset egy ujonnan felfedezett földterületnél, amely bővében van a termékeny és hozzáférhető földnek, de csekély a népessége. Ily helyütt csak kérni kell jó földet vagy holdankint valami egészen csekély összeget fizetni. Természetes tevékenysége nem teszi képessé a tulajdonosra nézve, hogy névleges árnál vagy bérnél többhöz juthasson, mindaddig, amíg bőven van még olyan föld, amely nem áll művelés alatt. Csak akkor, amidőn a mezőgazdasággal foglalkozó népesség a kövér földön már sűrűn kezd élni, úgy hogy a földnek ez a fajtája már -74- nem marad üresen, nyújt a föld jó árat vagy járadékot. Ha egy termékeny völgyben, mely több ember tulajdona volt, húsz farmer részére volt hely és mindegyikük előnyös helyet birhatott, ha csak 19 telepes volna, a bér éppen csak névleges lenne, mert a földkinálat felülmúlná a keresletet és azáltal, hogy mindegyik telepes versenyre hivhatná a tulajdonosokat egymással, lenyomhatná a bért. De mihelyt 21 olyan telepes lenne, aki farmot keres, mindnyájuk bérleti összege holdankint tekintélyes összegre emelkednék. Amíg 19 telepes volt, bővében volt a föld, de kevés volt a munka; 21 telepes mellett bővében van a munka és ritka a föld. A föld ritkaságának a megjelenésével érkezik meg a föld jó ára, vagy bére. Ha növekszik a ritkaság, fölmegy az eladó vagy bérbeadó föld ára. A termékenység, a természet hozzájárulása a mezőgazdaság produktiv tevékenységéhez ugyanaz marad, a bér emelkedése teljesen az intenzivebb ritkaság következménye, azaz annak a ténynek a következménye, hogy a több egyénnek van a föld használatára szüksége.

Már most, legalább czivilizált országokban, a földet többféle czélra lehet használni. Még mint mezőgazdasági czélra szolgáló földet használhatjuk legelőnek vagy szántóföldnek vagy talán gyümölcstermesztésre. Ha városhoz fekszik közel, más használata is lehetséges, például kerti czélra, vagy külvárosi háztelkek czéljára. Ha tehát a földnek e különféle használatát abban a sorrendben vesszük szemügyre, amint azt itt megemlítettük, legelő, szántóföld, gyümölcsös, kert, külvárosi telek, világos, hogy ez a sorrend egy emelkedő -75- bérlépcsőt mutat. Egy hektárnyi olyan föld, amely mindezekre a czélokra használható, általában a legalacsonyabb bért mint legelő hozná be, a legmagasabbat, mint külvárosi telek; a többi czélokra fordított használata ekkép szélső bérösszeg között különböző béreket hozna. Már most miért legalacsonyabb hektáronként a legelő bére és miért a legmagasabb a telek bére? Nem azért, mert a ház vagy kert czéljára szolgáló föld használata a maga belső értékét tekintve magasabb, mint az állattenyésztésre szolgáló használata. A béreknek ez a változó fokozata nem a használhatóság alapján határozódik, hanem a ritkaság változó fokozata szerint, amelyet jelentenek és kifejeznek. Egy hektárnyi külvárosi telek azért nyújt magas bért, mert a város mellett megszerezhető hektárak száma szigorúan korlátozva van és a külvárosi népesség növekszik. Itt tehát a kinálatban van a ritkaság.

Egy hold legelő csak kis járadékot hoz, mert rendszerint elegendő mennyiségben áll rendelkezésre föld erre a czélra. Ha valamilyen módszerrel mérsékelni tudjuk a környékbeli föld ritkaságát, olyformán, hogy olcsó és gyors forgalmat létesítünk, mely nem túlnagy távolságban nagy mennyiségét nyitja meg az épp oly jó, lakásra alkalmas területnek, a közeli környékbeli fekvőségek értéke hanyatlani fog. Tiltsuk meg külföldi szarvasmarha behozatalát és az angol legelőföldek járadéka egyszerre emelkedni fog, annálfogva, hogy ritkasági értékhez jutottak. Igy tehát, bár a föld által nyujtott haszon, vagy szolgáltatás az, amit a járadékkal megvásárlunk, mégis a különböző -76- fajta föld ritkasága az, ami megszabja a járadék magasságát.

A szaporodó népesség fokozódó szükségletei valamely országban ilyenformán a föld különböző hasznainak különböző árait és járadékait teszik lehetővé, tekintetbe véve persze a készleteknek mindezen különböző szükségletek kielégítéséhez mért arányát. Ilyenformán, ha a földet a maga egészében vesszük, egy átlag-hold legelő mondjuk 10 shillinget hoz, egy hold búzaföld 20 shillinget, egy hold komlóföld 30 shillinget, míg agyagföld, veteményes kertek, környékbeli telkek rendszerint átlag-holdanként magasabb árakon fognak kelni. Ezek az árak úgy tekinthetők, mint különböző czélokra szolgáló telkek használatáért fizetett piaczi árak. Persze ezeknek a piaczi áraknak változatos tömegével találkozunk az ország különböző részeiben. Igy például minden környéknek meglesz a maga kialakult ára, amelyen jó, építésre alkalmas telket az illető időpontban vásárolni lehet.

Ezek a helyi, vagy más természetü különbségek mindannyian a ritkaság különböző fokának kérdései, azon nyomás szerint, melyet a népességnek a rendelkezésre álló földdel szemben mutatkozó szükséglete gyakorol. Általában minthogy a föld valamely határozott használhatóságának, veteményes kert, vagy építés czéljaira való alkalmasságának árát ilyen tényezők szabják meg, a tényleg birtokba vehető föld különböző holdjai természetszerüleg magasabb vagy alacsonyabb járadékot hajtanak azon összeg magasságához képest, amelyet használhatóságuk képvisel.

Ha pl. a ritkaság 20 shillingnyi értéket ad -77- holdanként a közönséges búzaföldnek, akkor az a búzaföld, mely a közönségesnél jobb, természetesen aránylagosan magasabb járadékot hajt, rosszabb búzaföld aránylagosan alacsonyabbat. És ugyanez lesz az eset minden más rendeltetésü föld járadékánál is. Amit a járadék megvásárol és megfizet, az nem más, mint a földnek ugyanolyfokú használhatósága; akár búzatermő, gyümölcstermő földről, avagy fekvőségről legyen is szó. Ha az egyik hold ezen használhatóságnak nagyobb összegét adja, mint egy másik, akkor természetesen annak járadéka is magasabb lesz, épp úgy, mint ahogy az ügyes munkás darabbérből eredő hetibérei magasabbak az ügyetlenénél.

A közgazdaságtan sok megtévesztést tett lehetővé azáltal, hogy «járadéktörvénnyé» próbálta emelni azon magától értetődő tényeket, hogy a termékenyebb hold föld magasabb járadékot hoz, mint a kevésbbé termékeny és hogy ha a legkevésbbé termelőképes hold semmiféle vagy csak névleges járadékot hoz, akkor az a hold, amely 10 vagy 20 százalékkal termelőképesebb, ennek a magasabb termelékenységnek egészét járadékban fogja kifejezésre juttatni.

A tény az, hogy egyáltalán nincs járadéktörvény, hanem csupán bizonyos számtani igazságnak alkalmazása a földárakra, mely igazságok aztán minden tárgy elárusításánál egyaránt érvényben vannak. Azért vásárolunk használati tárgyakat, mert valami hasznosat tartalmaznak, olyasvalamit, amire szükségünk van és minél többet tartalmaznak abból, aminek a kedvéért vásároljuk őket, annál többet fizetünk értük. Ha egy hold búzaföld kétszer oly alkalmas a búzatermelésre, -78- mint egy másik, kétszer annyit fogunk érte fizetni; ha tizszer oly jó, tizszer annyit. 4)

A búzaföldnél, az amit vásárolunk, nem más, mint a földnek az a tulajdonsága, hogy bizonyos mennyiségü búza létrehozására képes, amely értékben meghaladja a termelés költségeit. Ha ez a «többlet» csupán névleges érték, akkor az ár vagy járadék, mely nekünk jut, szintén csak névleges lesz: ha a fölösleg nagy, a járadék is ennek megfelelőleg nagy lesz. Ha pedig a föld művelésére szükséges munka és tőke «önköltségen» szerezhető meg, akkor a föld használatának ára, a járadék egyforma nagy lesz az egész többlettel.

Egyszerüen kifejezve annyit jelent ez, hogy ahol munka és tőke nagy mennyiségben van, a föld pedig kevés, a termék egésze, amely ezen utóbbi tényezők együttműködése után jár, a földesúr kezébe kerül. Más szóval a járadék, azaz a föld ritkasági ára csak következménye annak, amit «a természet takarékosságának» neveztek, vagyis annak a ténynek, hogy sok helyen és sok ipari czél számára csak korlátozott mértékben van termékeny és megfelelő földmennyiség.

Az «improduktiv fölösleg» jelentékeny része járadék formájában a földbirtokoshoz kerül, – -79- éppen ennek a ritkaságnak eredményeként. De az a hit, hogy a fölösleg ezen eleme mindig és mindenütt jelentkezik, mivel a természet abszolút határt szab a föld mennyiségének, nem indokolható.

A földhasználat készlete nem szabható meg. Az a puszta tény, hogy a földfelülethez semmit sem lehet hozzá tenni és hogy a tengertől nem lehet jelentékeny mennyiségü szárazföldet elvonni, nem jelent semmit. Mert ami bennünket érdekel, az azon használható földek mennyisége, melyek gazdasági czélokra fordíthatók. Az erre a czélra szolgáló földkészlet pedig korántsem megszabott. Igy például Anglia, földkészlete tekintetében nincsen csupán saját kisszámú holdjaira utalva. Ipari élete és tápláléka czéljaira az egész világra számíthat. A világ pedig – legalább is termékeny földterületek tekintetében – mindinkább terjeszkedik. Minden új vasút Nyugat-Kanadában, minden csatornázási tökéletesítés Egyiptomban vagy Ausztráliában, új földterületeket jelent Nagybritannia és az egész világ gazdasági készlete szempontjából. Ezenfelül a földmívelés technikájában meghonosított minden javítás, amint az mind nagyobb mértékben tért hódít az egész czivilizált világban, bár mitsem ad a művelhető földek területéhez, lényegesen növeli a termelőerő mennyiségét, ami épp annyit jelent, mint a föld mennyiségének szaporítása. A modern természettudomány a földmívelésre való alkalmazásában világosan mutatja, mily óriási módon lehet a föld termelőképességét növelni, a munka egyidejü aránylagos fokozása nélkül. Ez pedig egyenlő értékü új, termékeny -80- földterületek megnyitásával. A föld belső értékeit tekintve, a bányák felfedezésének és kiaknázásának tökéletesített módszerei, melyek lehetővé teszik szénnek és fémeknek szerzését és napvilágra juttatását, rendkivüli módon szaporítják a rendelkezésünkre álló készleteket. Ha pedig a földnek termékenységétől és kincseitől felszinének építés és más foglalkozások útján történő hasznosítása felé fordulunk, nem kell azt hinnünk, hogy az az értékemelkedés, mely a fokozódó telekértékemelkedésben jut kifejezésre, határtalan és szükségszerü. Az olcsóbb, gyorsabb és kényelmesebb forgalmi viszonyok óriási módon növelik az ily czélokra hasznosítható föld mennyiségét és így csökkentik ritkasági értékét. Az a hatás, melyet az olcsó villamos vasuti és motorszolgálat hivatva van a városi telekárak olcsóbbá tétele tekintetében létrehozni, igen jelentékeny.

Ha a népesség szaporodása lépést tartana ezekkel a tökéletesítésekkel, avagy ha a népesség, bár lassúbb tempóban szaporodva, az életformákat fejlesztené, a fogyasztást növelné és így nagyobb követelményeket támasztana a földdel szemben, nagyobbmérvü táplálék, lakás- és egyéb anyagi szükségleteinek fokozódása által, a föld ritkasága kétségtelenül arra képesítené a földbirtokosokat, hogy a járadékban a fölöslegnek egy nagyobb arányát biztosítsák maguknak. Eddig azonban, legalább is a czivilizált világban éppen az ellenkező tendenczia érvényesül: elenyészően csekély népességszaporulat, karöltve a rendelkezésre álló föld fokozódó mennyiségével. Nagybritanniában, jóllehet a városi élet fejlődése a környékbeli -81- fekvőségeknek nagy értékemelkedéséhez vezetett, a földnek a vagyonfölöslegben való teljes részesedése mondhatni fokozatosan csökkent az utolsó évszázad folyamán; persze nem abszolut módon, csak viszonylag. Ámbár pontos számbeli megállapítások lehetetlenek, nagy mértékben valószinü, hogy Nagybritannia nemzeti jövedelme jelentékenyen nagyobb arányokban növekedett, mint a járadékok összessége.

Ha a föld ritkasága járadékot létesít, valamely másik termelési tényező ritkasága: a tőkéé, a munkáé, vagy valamely jártasságé, hasonló eredménnyel jár. Csak egy különbség van. Tekintve, hogy a földbirtokos semmiféle olyan áldozatot nem hoz, amely ellenszolgáltatást igényelne, a járadék egésze ritkasági érték. Azonban, mint láttuk, a munka, az üzleti képesség és a tőke oly befektetések, melyek a terméktől elvárják fentartásuk és növekvésük költségeinek megtérítését is. Csak az, amit mindezeken felül szerez, felel meg a járadéknak. Ámde, ha ezen többi tényező bármelyik tulajdonosa abba a helyzetbe juthatna, amelyet a földbirtokosok foglalnak el, amikor járadékot húznak, vagyis, ha ezek is képesek arra, hogy tényezőjüket ritkává tegyék, hasonló fölöslegre tehetnek szert.

Annálfogva, hogy a tőkések rendszerint versenyeznek egymással, gyakori az a föltevés, hogy az a kamat, melyet ők nyernek, nem tartalmazhat fölösleget, vagy ritkasági értéket. Közismertek azok a leírások, melyek arról szólnak, miképp folynak a megtakarítások a beruházások különböző csatornáin keresztül az ipari szervezetbe és hogy töltik meg szabad áramlásuknál fogva az -82- összes utakat a tőke felhasználásának lehetőségével, olyannyira, hogy végül minden kamat egy bizonyos alacsony átlagra kényszerül, melynek minimuma éppen elegendő arra, hogy a megtakarításokat eszközlő közönséget a megtakarítás tényére rábirják. Ezekben a leirásokban azonban két olyan feltevés van, mely számos tőkefelhasználási lehetőség szempontjából hibás. Az első feltevés az, hogy minden tőke szabadon folyhatik minden vállalatba, keresve a legbusásabb beruházást. A másik az, hogy az ipar egyetlen ágában sem válhatik a tőke oly ritkává, mint válhatik a föld és munka. Az első feltevés hibás voltát minden üzletember megerősítheti. A nagy mértékben jövedelmező iparágak minden országban körülsánczolhatók kivülről jövő benyomulók ellen, úgy hogy csak az itt alkalmazott kedvezményes tőke érheti el magas osztalékait. Ha ilyen üzletek czéljaira, vagy pedig azok kiterjesztése érdekében több tőke szükséges, csak már benlévő részvényesek vagy más előnyben részesített személyek képesek az invesztálás alkalmával élni: ha pedig a nagyközönségtől kell a tőkét beszerezni, azt a piaczi áron veszik, kölcsönzik és azok, akik a kölcsönt adják, nem osztoznak a társaság nagy jövedelmeiben. Jól elhelyezkedett tőkések nem bocsátanak külső embereket a tűzhöz, vagyis nem részeltetik őket abban a magas nyereségben, melyet tőkéjük «megkeresni» segíthetne nekik.

A modern gazdasági élet minden fejlődött ágában vannak egyes üzemek, amelyek tőkéjüknek magas jutalmát nyerik el: néha egyesülés útján vagy üzleti szervezkedés által egész iparágak is -83- ilyen helyzetbe juthatnak. A közönséges tőkebefektető vagy nem képes megtakarított pénzét ily iparágakba fektetni, vagy már meglevő részvényeket kell oly feltételek mellett vásárolnia, amelyek csak minimális nyereséget nyujtanak számára, bár az eladó a jövendő anticzipált nagy nyereségeit is betudja az árba. A nagy gyárakban, a hasznothajtó bányavidékeken, egyes szárazföldi vagy tengeri szállítási üzleti ágakban, a félig közszolgálatnak tekinthető üzemekben, némely szétosztó ipari- vagy kereskedelmi üzletágban, a banküzletben, a biztosítási- és pénzüzletben jól elhelyezett tőkék nagy tömegei találhatók, amelyek eredeti, vagy mostani tulajdonosaiknak a szabad versenybeli kamatlábnál sokkal magasabb kamatot hoznak. Későbbi vizsgálataink meg fognak ismertetni bennünket azon előnyök természetével, amelyeket az ily tőkék élveznek. E helyütt elegendő, ha arról a fontos tényről megemlékezünk, hogy léteznek. A tőke minden tulajdonosa között nincs meg a versenynek az a tökéletes szabadsága, amely minden kamatot lehozna egy közös minimum szinvonalára. Nagy tömegü tőkék emelkedtek fel a kamatláb különböző magasabb vonalaiig. Még azt sem állíthatjuk e magasabb jövedelmekről, hogy szerencsés viszonyok vagy ipari fellendülések idejében találhatók csak fel. Noha minden osztalék hullámzásnak van alávetve, ezek az erős, védett üzemek kevésbbé szenvednek ily hullámzástól, mint a többiek és normális, átlagos jövedelmük hosszú időn át bizonyítja azt, hogy megvan az a hatalmuk, hogy «fölösleget» jövedelmezzenek.

A modern üzleti világ egyszerü tényei azt mutatják, -84- hogy a tőke éppúgy képes az improduktiv feleslegből részt nyerni, mint a föld. Ugyanazon az úton is nyeri el, azaz a ritkaság által. Ámde míg a föld természetes ritkaság útján jut fölösleghez, addig a tőke ezt úgy éri el, hogy ritkává teszi magát, azaz mesterségesen visszatartja a szabad tőke beözönlését a gazdasági élet bizonyos csatornáiba. Ezek a visszatartó, korlátozó intézkedések, akár a nyersanyagok vagy természeti erő, vagy fekvés előnyeinek a biztosításában állanak, akár vámvédelemben, vagy állami segélyezésben, akár üzleti megegyezésben, vagy egyesülésben (pl. kartellek vagy trösztök) nyilatkoznak, mind akadályát jelentik a tőke valamely üzembe szabadon való belépésének, mely üzem így a korlátolt kinálatért ritkasági kamatlábat biztosíthat. Gondolja-e valaki például, hogy ha bármely társulat nyithatna Angliában olyan banküzletet, mely valóban egyenlő föltételek mellett versenyezhetne a már meglevő bankokkal, a befizetett tőke jövedelme ebben az üzletágban ugyanannyi volna, mint ma? Ha a tőkét kedvező helyzetbe hozzuk, úgy, hogy a szabad versenytől el legyen zárva, a fölösleget épp úgy táplálja és felnöveszti, mint a föld. Az a tény, hogy az egész járadék «improduktiv fölösleg», míg a kamatnak egyrésze megszolgált jövedelmet képez, ne térítsen el bennünket annak a fölismerésétől, hogy a fölösleg e két faja azonos. Mindkettejük meg nem szolgált jövedelmet jelent, amely csak azért áll elő, mert a föld természetesen létrejövő, vagy a tőke mesterségesen előidézett ritkasága e ritka tényezők tulajdonosát abba a helyzetbe juttatja, hogy azt az egész termék-fölösleget magának -85- tartsa meg, amely nagyobb számmal található (tehát nem ritka) tényezők puszta, termelési költségeinek levonása után megmarad.

Ha a «járadék» kifejezést alkalmazzuk a termelési tényezők ritkasága fejében történő fizetések minden alakjára, akkor ez a kamat-fölösleg szintén járadékot képez. De ugyanez az a jutalom is, amelyet néha az üzleti ügyesség, vagy a munka a maga képességeihez mért munkabéren felül magának biztosítani tud. Nem ismeretlenek az olyan esetek, midőn egyes munkáscsoportok a ritkaság előnyét élvezik a termelés többi tényezőjéhez képest és ezáltal képessé válnak a munka napi keresletét felülmuló munkabér-járadék elérésére. Ily esetek új országokban fordulnak elő, ahol bővében a termékeny szüz talaj és ahova a tőke könnyebben özönlik, mint a munkáskéz. Jól szervezett iparágakban a szakszervezetek némelykor képesek voltak egy időre ilyen ritkasági béreket elérni olyan városokban, amelyekben a tőke bővében volt. Ám ezeket az eseteket kivételeseknek kell tekintenünk, mihelyt a munkapiacz viszonyainak teljesebb elemzése áll előttünk. Csak az emberi termelő erő magasabb alakjai, amelyeket az «ügyesség» elnevezéssel jelöltünk meg, képesek rendes körülmények között ily ritkasági fizetéseket elérni. A földjáradékhoz és a tőkejáradékhoz hozzákapcsolhatjuk még ezt az «üzleti ügyesség járadékát» is. Már most sokan, akik megengedik, hogy a földjáradék meg nem szolgált jövedelmet képez és akik elismerik, hogy a tőke gyakran túlmagas osztalékban részesül, hajlandók azon a nézeten fennakadni, hogy az üzleti ügyesség jutalmának bármely része is helyesen -86- volna ez alá a megjelölés alá vonható. Ez részben annak a ténynek a következménye, hogy míg a földbirtokos és a tőkés földje és tőkéje hozadékából tétlenül élhet, a legügyesebb ember is gyakran állandóan fárad személyesen és fogyasztja termelő erejét. Nemcsak az róla az általános hiedelem, hogy rosszul van fizetve, hanem az is, hogy káros üzleti politika a fizetésének a szűkre szabása. A feltalálók, szervezők, felügyelők, tisztviselők, ügyvédek, orvosok, művészek, mindenfajta tanult gépkezelők és szerelők személyes képességét és ügyességét oly fizetésben kell részesíteni, hogy legjobb munkaképességük kifejtésére ösztönözzük őket, mert mennél magasabbrendű a használhatóságuk minősége, annál nagyobb kár, ha elmulasztjuk azt legjobb alakjában értékesíteni. Minthogy az ilyen munka természete, amely lényegében értelmiségi, erkölcsi és művészi elemekből áll, kizárja azt, hogy reá azt a szokásos darab- és időmértéket alkalmazzuk, amely a legtöbb kézimunkás fizetésének megállapításánál szerepet játszik, mindenki úgy érzi, hogy bő jutalomban tanácsos a képességét és ügyességét részesíteni, ha helyesen kivánunk eljárni. Ahol az üzleti ügyesség olcsó megvásárlására tettek kisérletet, mint ahogy az néha a szövetkezeti mozgalomban, vagy a városi igazgatás terén előfordult, ezt a közgazdasági leczkét borzasztó következmények árán kellett megtanulniuk.

Ám annak a nehézségnek, mely azon fizetés magassága megállapításánál felmerül, mely a gazdasági képességek és ügyesség különböző fajainak az ösztönzésére és megtartására elégséges, -87- nem szabad bennünket arra a következtetésre vezetnie, hogy az ügyesség minden pénzt megér, amit csak el tud érni, abban az értelemben, hogy nem működnék olyan jól, ha alacsonyabb fizetésben részesülne. Jelenleg Angliában az elismert elsőrangú orvosok között a nehéz műtét díját kb. 100 font sterlingre tehetjük. Egy privát beteg nem kaphatja ezt meg olcsóbban és ha van rá pénze, megéri neki, hogy e díjat meg is fizesse. Egy bizonyos értelemben tehát úgy látszik, hogy ez az a dijazás, amely a tudás és ügyesség e fajának előhivására nélkülözhetetlen. Ám nagyon könnyen meglehet, hogy Németországban ugyanaz a műtét ugyanazzal a tudással és ügyességgel végezve csak 40 fontba kerül, Svájczban pedig csak 20 fontba. Miért ennyivel olcsóbb ez más országban? Két okból. Először, mert a magasabb- és a szakoktatás szélesebbkörü lehetősége Németországban és Svájczban a természetes tehetségeket nagyobb arányban hozza felszinre. Ezen az úton az elsőrangú sebészi tehetségek kinálata növekednék. A másik oldalon azoknak a gazdag családoknak a számaránya, amelyek 100 fontot fizethetnének, kisebb Németországban és Svájczban, úgy hogy a műtétek után való tényleges kereslet ilyen árban kisebb volna, mint Angliában. Igy a nagyobb kinálat és a kisebb kereslet mellett ennek a díjnak esnie kell. Amíg tehát Angliában 100 fontot kell jelenleg ezért a műtétért fizetnem, a szélesebb körre terjedő és jobb közoktatás több elsőrendü sebészt vetne felszinre és ugyanezt az ügyességet mondjuk 20 fontért vásárolhatnám meg. Bár tehát első pillanatra úgy látszhatik, mintha 100 font volna az -88- a dijazás, amely feltétlenül szükséges és méltányos is a természetes ügyesség valamely neméért, mégis nyilvánvaló, hogy ebből 80 font egyszerüen ritkasági járadék, amely a ritkaság fokának megfelelően emelkedik, vagy esik.

Vagy vegyük például valamely nagy angol város magasabbrangú tisztviselőit. Helytelen politikának szokták azt tartani, hogy az ily egyének 1000–1500 font sterlingnél (24,000–36,000 K-nál) alacsonyabb javadalmazásban részesüljenek képességeikért. Ámde Németországban, vagy Francziaországban legalább is épp oly megfelelő egyének mintegy félannyi fizetést húznak az ily állásokban. Ennek a jelenségnek a magyarázata kézenfekvő: egyfelől a tanulási alkalmak nagyobb egyenlősége, másfelől kevesebb alkalom arra, hogy megfelelő képességü emberek más olyan pályákra lépjenek, amelyeken nagy jövedelem-fölöslegeket gyakran lehet szerezni; ez a két körülmény e közhivatali állásokra nagyobb számban viszi oda a kellő képesítésü pályázókat. Fel szokták néha hozni azt az érvet is, hogy szükség van néhány magas fizetésü állásra csalétekül, hogy így a köz- vagy magánhivatalnoki pályákra, melyeken annyi az üres állás, a megfelelő képességü egyének kellő mennyiségben való jelentkezése biztosítva legyen. De akár hivatali fizetésekről, akár üzleti haszonról, akár szabad foglalkozások díjazásáról beszélünk, ez a szerencsejátékszerü csalogatása a munkaerőnek igen helytelen gazdálkodás. A küzdő orvosok és mérnökök alacsony, sőt gyakran éhbérszerü díjai gazdaságilag semmiképpen sem védik meg annak a nézetnek a helyességét, hogy e pályák élén néhány, -89- igen kis számú egyén rendkivül nagy jövedelemmel rendelkezik. Semmiképp sem igazolható, hogy bármekkora is a jövedelmük a jelen viszonyok között, ez a jövedelem személyes szolgálatuk igazságos és állandó mértéke szerint alakult. Sőt valóban teljesen nyilvánvaló, hogy a mint a kedvező helyzetben levő vagy vámvédelemben részesülő tőkések bizonyos csoportjai igen nagy kamatjövedelmet élvezhetnek, úgy a szabad foglalkozású hivatalnok és üzleti pályán levő egyes ügyes emberek vagy csoportok túlmagas fizetést, díjazást, vagy hasznot húzhatnak. Ezek a fizetések ugyanolyan természetüek, mint a földjáradék; mind nem egyebek, mint a termelés egy olyan tényezője részére folyósított ritkasági fizetések, amely tényező természettől fogva, vagy mesterséges módon nem nyujtja a kellő kinálatot.

Ily magyarázat mellett világos, hogy a termékek azon fölöslege, mely a fejlődési költségek alakjában nem oszlik meg, a különböző termelési tényezők tulajdonosai között oszlik szét e tulajdonosok nyomása arányában. A termelés rendszerének különböző részeiben aztán mindig más csatornába folyik az improduktiv fölösleg. Egyik országban és egyik iparágban a föld a leghatalmasabb és legkeresettebb és a fölösleg legnagyobb része a földbérben megy el; a másik országban és másik iparágban a tőke és a személyes képesség és ügyesség kevés és a föld van aránylag bővében és így itt a kamat s a fizetés és haszon alakjában fizetik el a legtöbb fölösleget.

A fölösleg megoszlásáról szóló ez általános következtetésünket a józan ész és a köztudat is megerősíti -90- minden olyan országban, amelyben a nemzeti vagyon növekvőben van. Annak a megfigyelésnek például, hogy olyan országban, mint amilyen Nagybritannia, a földesurak azok a főörökösök, akik a földjáradék alakjában minden vagyonfölösleget a magukévá tesznek, ellentmond a tények egyszerü tanusága. Még a «gazdasági járadék» legtágabb értelmezése mellett sem becsülhetjük e jövedelem-fölösleget a nemzeti jövedelem kb. 15 százalékánál többre, a valóságot jobban megközelítő számítás szerint pedig csak 10 százalékot szabad felvennünk. Kétségtelen, hogy igen sok vagyonos család él fényüzésben és semmittevés közt más jövedelemből, mint amit a földjáradék nyujt. Sőt valóban nagy okunk van azt hinni, hogy a brit nemzeti jövedelemnek az a része, mely osztalékokból és üzleti haszonból ered, az elmult század folyamán sokkal gyorsabban növekedett, mint a földjáradék. És bár ez osztalékokból és haszonból sokat számíthatunk be, ha helyesen kivánunk eljárni, a modern ipari és kereskedelmi életben a növekvő tőke és szervező erő fentartási és fejlődési költségeire, nem lehet kérdéses, hogy e jövedelem nagyrésze meg nem szolgált, vagy «ritkasági» kereset, amely nem jár élvezői részéről mi megfelelő erőfeszítéssel, vagy áldozattal sem. Manap a legtöbb haladott ipari és kereskedelmi életnek örvendő országban a leggazdagabb emberek vagyonuk legfőbb részét nem a földből szerzik, hanem abból, hogy az ipar, a közlekedés, a pénzüzlet és a piaczok felett való uralkodás egyéb eszközeit a kezükben tartják. -91-

Az a jelentős szerep, melyet fejtegetéseink során az improduktiv fölöslegnek juttattunk, szükségessé teszi, hogy ehelyütt eloszlassunk egy félreértést, mely felmerülhet annak a megállapítása tekintetében, minő helyet foglal az el az improduktiv fölösleg iparban. Ámbár e járadékok, a túlmagas kamat és a többi elemek, melyek ebben a fölöslegben benfoglaltatnak, semmiféle hasznos szolgálatot nem végeznek abban a tekintetben, hogy azok élvezőit ipari tevékenységre sarkalják, mégis úgylátszik, hogy az iparra gyakorolt általános hatásuk üdvös. Az a fényüzésre fordított kiadás, melyet lehetővé tesznek, az iparágak nagy részét birja tevékenységre, az a rész pedig, amelyet nem költenek el, hanem megtakarítanak, hozzájárul a nemzeti tőke növeléséhez. Ennélfogva, bár ez a fölösleg nem produktiv oly értelemben, hogy fentartaná vagy felkeltené azoknak a termelő energiáját, akik munkanélküli jövedelemként nyerik azt el, mégis produktivnak tarthatjuk további felhasználhatóságánál fogva, akár elköltik, akár megtakarítják. Ámde közelebbről vizsgálva a dolgot, ez a feltevés megdől. Ha ugyanis szemügyre vesszük azt a részt, amelyet fényüzésre költenek, azt látjuk, hogy az semmit sem juttat az ipari élet egészének. Ha improduktiv fölösleg helyett valamely egyenletesebb szétosztási -92- művelet által nem a járadék vagy nagymérvü haszon elnyerőjének, hanem mint az eredményes munka bére a munkás számára jutna, épp oly mértékben kereslet tárgyát tevő árúkra használódott volna fel. Ezek az árúk, ahelyett, hogy a gazdagok fényüző czéljait szolgálnák, munkáscsaládok életének kényelmesebbé tételére volnának fordíthatók. Ahelyett, hogy a fényüzési czikkeket szolgáltató iparágak számára szükséges munkaalkalmat szaporítanák, a növekvő munkaalkalom ugyanekkora mennyiségének azokban az iparágakban való felhasználását segítenék elő, amelyek a munkásosztály kényelmi czikkeit termelik. Ámde a fényüzési czikkek fogyasztása mitsem juttat a termelési rendszer munkaképességének, míg a munkásosztályra fordított kiadások a munkaerőnek nagyobbmérvü hatékonyságát eredményeznék. Ennyit az improduktiv fölösleg fényüzésre fordított részéről.

Ugy látszik, mintha az a rész, amelyet megtakarítanak, minden körülmények között hasznos volna az ipari életre nézve. Az improduktiv fölösleg, megtakarítva és a tőke új formáivá alakítva át – mondhatná valaki – épp oly üdvös, mint a magasabb munkabér, mely arra szolgál, hogy a munkáscsaládok termelőképességét növelje. Több tőke épp oly hasznos, mint több munkaerő.

Nem lehet azonban eleve elfogadni azt, hogy az a fölösleg, amelyet megtakarítanak, hogy aztán nagyobb tőkébe olvasszák be, szükségképpen oly mértékben használható fel gazdaságilag, mintha az a jövedelem, amelyből ez a fölösleg származott, a munkabér emelésére, vagy a munka hatékonyságára -93- fordíttatott volna. Felismertük ugyanis azt, hogy a gazdasági fejlődés a termelés különböző tényezőinek helyes arányban való növekedésétől függ. Ha tehát valami oly irányzat volna kimutatható, mely szerint az új tőkék szaporulata gyorsabb tempóban történik, mint a munka hatékonyságának fokozása, ily tendenczia kártékony volna társadalmi szempontból nézve. Az improduktiv fölöslegek nagy tömegeinek «megtakarítása» azonban szakasztott ilyen pazarlást jelent. Mert ha a gazdasági élet tőke-épületén nagyszabású toldásokat végzünk, a munka termelékenysége pedig nem növekedett ezzel aránylagosan, két káros hatást eredményez. Elsősorban is felborítja a termelési tényezőknek egymáshoz való viszonyát, annálfogva, hogy a munka mögötte marad a tőkének, mint termelési erőforrásnak. Másodszor a termelést túlviszi azon a fokon, amely szükséges ahhoz, hogy a fogyasztókat árúkkal lássuk el. Ennek következményeképpen időközi zavarokat eredményez a piaczokon, amelyek üzleti depressziókban jutnak kifejezésre. Elkerülhetetlen eredménye ez annak a szétosztásnak, amely improduktiv fölösleget létesít oly jövedelemből, amely szükséges volna a bérmunkások munkaképességének fokozására. Mert a bérmunkások növekvő fogyasztása, tekintve, hogy ők képviselik a fogyasztók óriási többségét, szükséges avégből, hogy a gazdasági rendből az elfogyasztható árúk mindinkább növekvő tömegei kivihetők legyenek. Ez annyit jelent, hogy a termelési fölöslegből egy fejlődő társadalomban a jövedelemnek csak korlátolt mennyisége fordítható eredményes tőkésítésre, miután a többletre -94- szükség van a fogyasztás általános mérvének emelésére, hogy ezáltal ez az új tőke és az új munkaerő teljes felhasználhatósága biztosítható legyen. A legjelentősebb pazarlás az improduktiv fölöslegek felhalmozásánál abban áll, hogy az új tőkének túlzott mennyiségét hívja életre, a különböző fajtájú gyártelepek oly gyors növekvését hozza magával, hogy egy további kisérlet az ipari szervezet működtetésére, csakhamar túltermelést hoz magával, melyet az árak hanyatlása és az ipari folyamatok hirtelen megállása követ. Ez az állapot pedig addig tart, amíg a többletet ledolgozták, az üzlet felfrissül és a hiányos fogyasztás, túlzott megtakarítás, túltermelés és ezt követő depresszió circulus viciosusa újra visszatér.

A munkapiacz viszonyai annyira különböznek más termelő erőkétől, hogy gyakran a munkabér tekintetében egész különleges törvényeket hirdettek. Ez azonban teljesen indokolatlan. Mert mint más erőkét, a munka árát is a termelési költség és a kereslet és kinálat viszonyának mérlegelése határozza meg. (Kinálat alatt adott időben folyó áron eladásra felajánlott mennyiséget vagy az árakat értjük, amelyekért valamit piaczra hoznak. Kereslet alatt adott időben folyó áron vásárolt mennyiséget vagy az árat, amelyet az eladók megadni készek.) De noha nincs külön bértörvény a -95- munkapiacznak mégis különleges viszonyai vannak, amelyek külön tárgyalásra szorulnak. A földtől és tőkétől eltérőleg a munka birtokosától el nem választható. Ha termelő erőként alkalmazásba jön, megkivántatik, hogy birtokosa a helyszinen legyen és rendesen bizonyos kihatással van annak szabadságára és életére, amely határokat bajos megfelelően a költségekre átszámítani. Az élet vagy testi épség koczkáztatása, a szolgálatközben beálló baleset ritkán szerepel a bérmegállapodásnál, míg a munka piszkosságának, kellemetlenségének, megalázó jellegének ritkán van befolyása a bérre. A bérmunkás, a földbirtokostól és tőkéstől eltérőleg ritkán tartózkodhatik termelő ereje kinálatától bizonyos ideig, hogy annak árát emelje. Mert rendszerint nincs miből élnie ez idő alatt. Másodszor pedig nemcsak, hogy megsemmisülne a várakozás ideje alatt munkája, de az avval járó nélkülözés és tétlenség folytán a jövőre munkája termelékenységében is veszítene. A munkaadó, a földbirtokos, a tőkés várhat, mert van miből élniök és bárha tartózkodásuk bizonyos pillanatnyi veszteséggel jár, rendszerint be tudják azt hozni azon feltételeken, melyeket földjük vagy tőkéjük újból való alkalmazásáért követelhetnek, amelyek ideiglenes nem alkalmazásuk folytán mit sem vesztenek termékenységükből.

Szóval a legtöbb munkás kénytelen folytonosan eladni munkáját bármely áron. De a munkapiacz természetes jellege más hátránynyal is jár az eladókra. Munkájuk különálló kis mennyiségek nagy számából áll: míg a tőke rendesen nagy tömegben van egyesítve és kevés munkaadó kezében. -96- Sok munkaeladó van, de vevő kevés. Ez nyilván előnyös a vevőkre, akik között így a verseny nem állandó és szabad. Bárha a szervezkedés czélja ezen természetes hátrány megfordítása, ez csak annyiban érhető el, hogy a munkások szolidaritása teljesebb lesz, mint a munkaadó szervezkedés által elérhető. A munkaadók azonban kisebb számban és jobban értesültek lévén, rendesen jobban szervezkedhetnek, mint a munkások, akik bérharcz esetén kevesebb tartalék felett rendelkeznek. Továbbá, ahol a munkások sikeresebben szervezkednek, az erős szervezkedés oly szigorú védekezést kiván meg, hogy ezáltal akadályozva van más munkanemekben a munka hasonló erős szervezkedése. Igy jutunk el a munkaképességnek fő fogyatékosságához, amikor a termelési felesleget igényli. Mert mint láttuk, annak felosztása az illető erők viszonylagos ritkaságától függ. Már pedig a föld természet szerint korlátolt kiterjedésü, amin csak részben és nehezen lehet segíteni. A tőkekinálat visszatartás folytán ritkul meg. A képesség kinálata részben természettől fogva, részben más tényeken lesz ritka. De a munkakinálat természetszerüleg bőséges és nincs elég ereje, hogy a kinálatot megszorítsa.

Néhány helyi jelentőségü eset előfordult egyes amerikai városok építő vagy szállító iparában vagy valamely új, gyér lakosságú területen idénymunkálatoknál, mikor a munkások szervezkedésének sikerült rövid időre ugyanazon ritkasági előnyöket elérni, amiket a nagy városokban a telektulajdonosok, vagy minden jól szervezett iparágban a munkaadók állandóan élveznek. De a -97- munka terén rendesen állandóan a legtöbb országban túlkinálat van oly értelemben, hogy rendszerint nagyobb a kinálat, mint a kereslet. A munka az egyetlen erő, amelynek kinálata általában folytonosan meghaladja keresletét. Bárha a születési arány korlátozása, a munkások szervezkedésének tökéletesbülése kétségtelenül csökkentik a túlkinálatot, de meg nem szüntetik. És amíg csak túlkinálat van, annak szükségképpeni következménye szabad verseny mellett a bérek leszorítása azon alsó szinvonalra, melynél a fentartási költségek alig nyernek fedezetet vagy azon kevéssel magasabb szinvonalra, melyet a törvény, közvélemény, szokás, emberiség előir. Mert amig 13 ember versenyez 12 munkáért, mindegyikük igyekezik, hogy ne ő legyen éppen a kizárt és majdnem oly teljesen le fogja nyomni a munka árát, mintha 13 helyett huszan versenyeznének. A munkapiacznak a többiekétől eltérő jellegét röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a munka természetszerüleg bőségesebb, mint a többi tényező és kevésbbé képes e bőség hátrányain szervezkedés útján mesterségesen segíteni.

A bérügylet természetének világos megértése végett részletesebben kell foglalkoznunk a munkásnak a munkakérdéshez való viszonyával. A munka árának azon általános meghatározásával, hogy az a «költség», feltettük, hogy az nem lehet kisebb, mint amennyi elégséges, hogy a munkás rendes egészségét és erejét fentartsa és egy családot eltartson, amely pótolja munkaerejét, ha már többé nem képes dolgozni. Haladó, termelő társadalomban a béreknek magasabbaknak kell lenniük, mint ez a pusztán «törlesztési» fizetés, -98- miután a termelés növekedésének megfelelő munkaerőtöbblet keletkezésére és fentartására is kell ösztönöznie.

Ha minden család egyenlő nagy volna és egy bérmunkás tartaná el egészen, ez alapon egy közérthető bérelmélet lenne felállítható. De ezen feltételek egyike sem áll. A munkáscsaládok különböző nagyságúak és a keresők száma is változó. Már most úgy a termelési rend, mint az emberiség szempontjából a létfentartási bér a család heti jövedelme. De az egyes bérszerződések feltételei egyáltalán nem biztosítják a család fentartását. Mert itt bizonyos termelő erőmennyiséget vásárolnak meg. Ugyanazon árat adják a munkaerő-egységért, akár oly ember fejti ki, aki abból egy asszonyt és hat gyermeket tart el, akár olyan, aki csak magát tartja el, vagy akinek felesége és gyermekei is keresnek. Ha a bér az első esetben elégséges, a másodikban felesleg van, a harmadik családnál még nagyobb a felesleg. Ha pedig éppen csak az egy munkás eltartására elégséges, akkor nyilvánvaló, hogy az, aki abból egész családot tart el, képtelen saját maga és családja kellő eltartására.

Való, hogy az ügylet megkötésénél a munkás által fedezendő, rendes, átlagos kiadásokra elégséges bér megállapítására törekszenek. A legtöbb férfi munkás alkalmazásánál pl. a bérnek az egy ember eltartására elégségesnél többnek kell lennie, különben nős, családos emberek az illető iparágban nem dolgoznának és a munkakinálat nem volna elégséges. Igy a legtöbb fém- és bányaipari központban a férfiak bére ugyanazon képesség mellett magasabb, mint a szövőiparos városokban, -99- ahol a nők és gyermekek több és jövedelmezőbb munkát találnak. Egy erőteljes fiatal lancashirei munkás, amíg nőtlen, többet keres, mint amennyi szükségletei fedezésére kell, ha azonban megnősül és gyermekei még kicsinyek, bére nem lesz elégséges eltartásukra, míg később, ha munkaereje nem csökken addig, míg gyermekei keresetképesek lesznek, ismét elégséges lesz bére szükségletei fedezésére. Az a tény, hogy a munka fentartása az átlagos családi keresettől függ, míg a bérügyletnél csak az egyes munkás munkaereje jő figyelembe, a bérkérdés Achilles sarka. Helyes gazdasági szempontból két okból is fogyatékos az a bérügylet, melynél a munka darab vagy óraszám szerint fizettetik. Mert az egyes munkás állandó fentartására nem biztosít hetibért, míg sokkal kevésbbé biztosítja a család fentartását, sem teljesen, sem meghatározott részben. Pedig a termelési rend szempontjából ez utóbbi a lényeges.

Még ott is, ahol a családi viszonyoknak bizonyos közvetett befolyása van a bérmegállapításra, csak a rendes családi viszonyok vétetnek figyelembe. A bérrendszer nem lehet tekintettel rendkivüli esetekre, amikor a család nagyobb, amikor a nő munkaképtelen, a gyermekek betegek, vagy a kereső családfő halála vagy betegsége folytán a család eltartásának gondja a nőre hárul.

E szempont a nők munkakérdésének különleges viszonyaira hívja fel a figyelmet; a munkabérszerződés leghátrányosabb kihatásai épp a nőket érik a legsúlyosabban. Mert az a tény, hogy a férfiak bére azon határozatlan elven alapul, hogy -100- a férfiú a család egyetlen vagy főeltartója, a női munka árát lenyomja. Mindenkép nagyobb lenne a legtöbb munkánál a férfiú bére, mivel nagyobb termelő erőt képes kifejteni. De az a feltevés, hogy a férfiú másokat tart el, míg a nő nem, a női bérek felett jobban emelte a férfiakét, mint különben történt volna. A férfiak szokásos bére a nőkének kétszerese lett, ahelyett hogy talán ⅓-al haladná meg.

Máskép kifejezve az a feltevés, hogy minden nőt részben egy férfiú tart el. E feltevés oly nyomasztólag hat a bérekre, hogy ép munkaképes nők bére a legtöbb tanult és tanulatlan munkánál a létfentartási bér szinvonalán alul marad. Nem valami tanulatlan, időszakos otthonmunkáról beszélünk itt, mint pl. a gyufaskatyulyagyártásról, vagy a fehérneműkészítésről.

Magában véve a rendes női munkabér, mint a nő egyedüli jövedelem forrása, rendszerint túlalacsony bér. Lancaster grófságon kívül a rendes heti gyári munkásnőbér 10–12 shilling és ez nem elégséges, hogy a nő teljes fentartását fedezze és hogy a rendes szükségletekről gondoskodva legyen. Még sokkal kegyetlenebbabérrendszer hatása azon nagy számban levő nőknél, akik nemcsak magukat, de egy egész csalákot tartanak el bérükből, mivel teljes hatásában szenvedik át azt a rendszert, amely az egyén darabszám vagy heti béreit megszorítás nélkül a létfentartási alap alá sülyesztheti. Bárha nincs rá itt helyünk, hogy a termelési rendszer fogyatkozásai orvoslásának módját megbeszéljük, kiemelhetjük, hogy magában az a törekvés, hogy akár törvénynyel, akár szervezkedés következtében biztosítsanak egyenlő béreket -101- egyenlő munkáért a nőknek, a nők helyzetét és bérét nem igen emelné. Először is nincs sok iparág, melyben a nők a férfiakéval azonos munkát végeznének. Azután, ahol azonos vagy majdnem azonos munkát végeznek, épp azért nyertek alkalmazást, mert kevesebb bérrel beérik és ha a férfiakéval egyenlő bért követelnének, munkájukat elvesztenék. Végül, ha a béreket társadalmi gazdasági szempontból létfentartásnak vesszük, miután a legtöbb nő nem járul annyival a család fentartásához, mint a férfi, nem annyira igazságos és kivánatos, mint ahogy néha látszik, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő munkája, egyenlő javadalmazásban részesüljön. A munkát tisztán gazdasági jószágnak véve, méltányosnak látszik, hogy ugyanazon ár fizettessék úgy a férfi, mint a női munkásnak. De a munkáscsalád fentartási eszközének véve, fontosabb, hogy a család főfentartója jól legyen fizetve, mint az, hogy ugyanúgy fizettessék, aki a család fentartásához hozzájárul. Csak amennyiben a nőket egyre növekvő gazdasági tevékenységük a család jövedelmének keresésénél ép oly fontos tényezővé teszi, mint a férfit, kivánatos, hogy ugyanúgy fizettessenek. A férfiak magasabb fizetésének e feltételes megvédése azonban nem vonatkozik ama számos esetre, amikor nem a férfi, hanem a nő tartja el egészben vagy főleg a családot. E számos kivétellel külön kell foglalkozni és ha a versenyen alapuló bérrendszer nem hoz megfelelő megoldást, a köznek kell azokról gondoskodnia. Az a tény, hogy a nők ki vannak zárva számos jól fizetett foglalkozásból és hogy a krónikus munkatúlkinálat a részükre nyitva állókba kényszeríti őket és -102- azt követeli, hogy a férfiaknál és egymásnál olcsóbban vállaljanak munkát, amin nem segít megfelelően az egyenlő munka egyenlő jutalmazásának elve és hacsak a köz gondoskodása a munkanélküli nőkről nem képezi az alapját a bérmunkások közötti egyöntetü eljárásnak, ez általános egyenlőségi elv végrehajtása komolyan ronthatja a nő gazdasági helyzetét.

Mindez eléggé megvilágítja, hogy míg a föld és tőke használatának árubabocsátásánál a tényezők fentartásának mindíg biztosítva kell lennie, a munka árúba bocsátásával az egyes munkás vagy munkáscsalád létfentartása nincs mindig biztosítva. Ha általában egyenként kötnék a munkaszerződéseket, a fent leírt gazdasági erők korlátlanul érvényesülnének, s a bérmunkások egészének sorsa még a jelenleginél is sokkal rosszabb lenne. Azonban itt számításba veendők az ellenható erők is. Ezek legfontosabbika a munkaadó jól felfogott érdeke. Sok iparágban nem fizetné ki magát a munkaadónak, hogy a lehető legolcsóbb munkát vegye meg. Mert bizonyos személyes tulajdonságok, melyek az ügyességre, értelmességre, felelősségre befolyással vannak, kiuzsorázott munkánál fenn nem foroghatnak. A munkások jóakaratától is függ az üzem simább menete, ellenőrzés kevésbbé lesz szükséges. Ezen nyilvánvaló tények felismerése eredményezte, hogy azt a politikát, amelyet köz- és magántisztviselőkkel szemben mindíg alkalmaztak, kiterjesztették sok esetben a magasabb rangú bérmunkásokra. E politikát azóta a «magas bérek gazdaságosságának» nevezik és azon az igazságon alapszik, hogy ha jobban fizetik a munkást, jobb vagy több munkát végez. -103- Mert képessé lesz azon magasabb fizikai és szellemi szinvonal mellett, melyet nagyobb keresete megenged, több munkaerőt fejteni ki, és kész lesz erre, miután felismeri, hogy az üzem eredményességében személyesen van érdekelve. Néha jutalmazás vagy nyereségrészesedés formájában kapja ezt a bértöbbletet. De ez a puszta megélhetés szinvonala felett mindíg felemeli a családi keresetet és hatékonyabb munkára ösztökél.

Egyesek annyira jelentősnek tartják e politikát, hogy azt állítják, ha minden munkaadóval meg lehetne értetni, hogy mennyire igaz ez, magas bérek és rövid munkaidő lenne az általános szabály és a tőke és munka között minden ellentét elsimulna. De e nézet figyelmen kívül hagy sok mindent. Mert gyakran a kiuzsorázás sokkal jövedelmezőbb eljárás, mint a magas bérek fizetése. A legtöbb otthonmunkát foglalkoztató üzemnél és más kevéssé fejlett iparágakban, amelyek nőket vagy gyermekeket foglalkoztatnak, nem fizeti ki magát, csak az uzsorabérek fizetése. Sőt a gyári üzemnél és számos hivatalban és kicsiben eladó üzleteknél nagy számban alkalmaznak éhbér vagy létfentartási minimum mellett munkásokat, akik megfelelő fokozottabb tevékenységet nem fejtenének ki magasabb bérek mellett. Helytelen azt állítani, hogy a béruzsora a haszonnyerés szempontjából nem jól felfogott politika. Amíg munkanélküliek nagy számban vannak, akik mindíg készek a kimerült, elhasznált munka pótlására, gyakran jó üzlet tanulatlan munkáért a legalacsonyabb piaczi árat fizetni. Továbbá, ahol a jobb munkaadók hajlandók lennének is magasabb bért fizetni, amely visszatérülne később a nagyobb -104- termelékenységben, kapzsibb vagy rövidlátó konkurrensek gyakran meggátolják ennek a szándéknak a megvalósulását.

Tehát amíg egyrészt kétségtelen, hogy e tényezőnek jelentős szerepe volt a bérszinvonal és jólét emelésében a tanult munkánál, nem lehet arra számítani, hogy általában a termelékenységet emelő munkabért fogja biztosítani. Talán fő hatása a közvéleményre, a szakszervezetekre és az ipari törvényhozásra való hatásban rejlett, s így előmozdította a különböző főiparágak űzésével megkivánt ügyességnek és értelmességnek nagyjában megfelelő különböző jóléti fokozatok kialakulását és fenmaradását a munkásosztályon belül.

Fontos, hogy e magasabb bérfokozatok és az azoktól függő életmódok főokait és támaszait megismerjük. Bizonyos munkák nehezebbek, kényelmetlenebbek, megalázóbbak, veszélyesebbek másoknál és természetesnek tünhetnék fel, hogy e hátrányok magasabb bérben nyerjenek kárpótlást; ez azonban ritkán fordul elő. Mert hacsak e hátrányok nem olyanok, hogy határozottan kizárják az átlagos munkások versenyét az alkalmaztatásért, nyilván nem emelik a bér szinvonalát. A legtöbb nehéz, piszkos, visszataszító, egészségtelen munkát a legcsekélyebb bérrel javadalmazzák, mivel a kevéssé tanult átlagos képességű munkások túlkínálata akkora, hogy a feltételek figyelembe vételét nem kivánhatják. Csak ha valami szokatlan erős fizikum kivántatik meg, mint bizonyos kohászati munkáknál, akkor van a munka nehézségének a bérre befolyása. Veszély, vagy a munka megalázó jellege ritkán jön figyelembe, amíg csak a kötéltánczos vagy a hóhér -105- foglalkozásáig nem jutunk. Bárha nehéz, kellemetlen, vagy piszkos munka ritkán részesül nagyobb fizetésben, könnyű, kényelmes és kellemes munkaviszonyok, különösen nőknél, a rendesnél lejebb nyomják a munkabért. Ez magyarázza részben a közönséges irnokok és kereskedősegédek kisebb fizetését. Az egyedüli elterjedtebb foglalkozás, melynél a bérekre személyes tekintetnek nagyobb befolyása van, a cselédé, a szolgálat, amelynél a szolgaiasság és a függetlenség elvesztése aránylag magasabb bérekben nyer kárpótlást. Tanultságot, értelmiséget, felelősséget megkövetelő foglalkozások általában nagyobb bérben részesülnek. Bizonyos mértékig ez kétségtelenül a már felhozott körülménynek tudható be, hogy t. i. bizonyos jólét és biztosság kivántatik meg efajta munkák termelékenységéhez. De sokkal fontosabb oka ennek e munkálatok végzéséhez alkalmas munkások viszonylag csekélyebb száma. Amíg a munkásosztályoknak kevéssé volt alkalma a gyermekeket iskoláztatni, az irodai alkalmazottak aránylag magas bérben részesültek; az ingyenes népoktatás leszállította a bérnivót, nem mintha kevesebb képesség vagy tudás kivántatnék meg ma, hanem aránylag több fiatal ember vagy leány nyerheti el a megfelelő képesítést. Szóval képesség, értelem és más személyes tulajdonságok épp úgy, mint bizonyos munkálatokkal járó határozott hátrányok, csak kétféleképp emelhetik a bérnivót, vagy azáltal, mert a kifejtendő szellemi és fizikai erő fentartása magasabb létszinvonalat kiván meg, vagy a munkapiaczon a kellő képességgel biró munkakeresők száma korlátoltabb. -106-

A szervezkedés főczélja e két tendenczia előmozdítása. A tanúlt munkások fokozatainál a jólét magasabb fokainak fentartásával és rossz vagy szűklátkörü munkaadóknál vagy rossz üzleti viszonyoknál munkaadó szervezetek bérlenyomó törekvéseinek ellenszegülve a termelés fejlődéséhez megkivánt munkaviszonyok fentartásában működtek közre. Az iparágba való belépés megakadályozásával, a termelés és a gépek használatának korlátozásával a munka viszonylagos ritkaságát czélozták, amely nélkül a kollektiv eljárás hatálytalan volna. Ez eljárás részben rövidlátó és téves volt a munkások közvetlen érdekeit tekintve, különösen az volt a munkát megtakarító gépek alkalmazásának való ellenszegülés ott, aholt mint a nyomdaiparban a termelés olcsóbbodása gyorsan úgy megnöveli a keresletet, hogy az átlagos munkakeresletet az iparágban megszaporítja. Amíg a munkamegtakarító gépek és más megtakarítások végtére is a munkások átlagát véve emelnék a béreket anélkül, hogy a munkakeresletet csökkentenék, a haszon utáni verseny módszere a közvetlen érdekelt munkások egyes csoportjaira pillanatnyilag tényleg káros; és bárha idők folyamán kárpótlást nyernének is, létfentartási eszközük korlátozása kényszeríti őket pillanatnyi érdekeik lehető legmesszebbmenő védelmére. De nemcsak közvetlen csoportérdekeik szempontjából védelmezhető a szervezett bérmunkások ellenállása gyors rendszerváltozásokkal szemben, mert a gyors nagy változások, amelyeket a haszonért való verseny késztet, távolabbi társadalmi és termelési veszélyekkel is járnak. Amennyiben a szakszervezeti ellenállás csak a menetét lassítja az ipari átalakulásoknak, -107- nemcsak saját érdekeit, de egyúttal a társadalmi érdeket is szolgálja. Az ipari törvényhozás egyes iparágakban a munkaórákat és munkafeltételeket különbözőképp állapítván meg, egyes iparágakban a munkásszervezkedést hatékonyabbá teszi, mint másokban és így közrehat a bérek különböző szinvonalának emelésére és fentartására. Ha nem lettek volna gyári törvények, ha a törvény nem oltalmazná a munkások életét vagy nem tenne különböztetést a foglalkoztatásnál a kor és nem szempontjából, azok az okok, amelyek a gépezet és eljárás azon tökéletesbedését előidézték, amelyek a gyári munkások nagyobb képzettségét és józanságát kivánják meg, sokkal gyengébben hatottak volna és az alkalmak, melyeket a speczializált munkások magasabb csoportjai a szervezkedésnél kihasználtak, elmaradtak volna.

Igy látjuk, mint távolította el a technikai viszonyok, törvényhozás és szervezkedés közrehatása a munkások egy közös alacsony nivótól, besorozván őket egy rangfokozatban emelkedő bér és jóléti standard szerint. Egy modern kutató sem veheti a munkát egy piacznak, amelyen egyetlen vastörvény vagy más egyszerü formula uralkodik. Számosfajta munka van, mindegyiknek saját piacza és ára, amint láttuk, hogy számos föld- és tőkepiacz van. Bárha a fiatal kezdő munkás választhat foglalkozást, a legtöbb munkásra nézve a választás igen meg van szorítva az iparág és hely tekintetében. Az alsóbbrendü munkák, melyekhez kevés gyakorlat és tudás kell, inkább cserélhetők fel, úgy hogy beszélhetünk a városokban «a munkásokról», mintha egy piaczuk és áruk volna, amint lényegében így is van. Ugyanaz áll a legtöbb -108- női gyári munkásokról, a legnagyobb képzettséget megkivánó munkáktól eltekintve. A legtöbb ifjú női munkás oly gyorsan sajátítja el a megkivánt képességet, hogy valójában csak egy piaczuk és egy áruk van. Minél magasabb a képzettség vagy a munka minősége, az érett munkások annál kisebb irányban képesek a kellő képzettséget megszerezni és versenyezni és annál kevésbbé lehet az alkalmazott munkásoknak más munkával foglalkozniok. Igy a férfimunkának határozott számu külön piaczai vannak, melyek kifelé védve vannak befolyás ellen és így kevesebb valószinüséggel feszélyezi őket az állandó munkakinálat feleslege. Ily helyzetben levő s így értelmesebb és jobban fizetett munkások hatékonyabban szervezkednek egyöntetü eljárás czéljaira, mint mások. Igy nagyobb mértékben emelhetik béreiket, mint amennyire azt pusztán nagyobb képzettségük igazolná. Amiért egy betűszedő átlag kétszeresét keresi meg annak, mint amit egy fonó, szövő munkás keres, nem lehet felvennünk, hogy kétszerte képzettebb munkát végez. A bérnivót főleg az iparágban alkalmazható munka bősége vagy szüksége határozza meg, nem a megkivánt képzettség foka, illetve ez csak annyiban, amennyiben az előbbire befolyással van. Amint a tőkénél, úgy a munkánál is a szervezkedés főczélja a munka ritkaságának biztosítása annak megakadályozása mellett, hogy a kivülről jövő munka könnyen eláraszsza a piaczot és az iparágban a verseny szabadságát korlátozván.

Különböző iparágakban külön bérnivó előállása nem azt jelenti, hogy azon iparágban az az irány, hogy minden munkás hetenkint vagy évente -109- ugyanannyi pénzt keressen. Amint a termelékenyebb tőke, vagy munka nagyobb járadékot vagy kamatot nyer, mint a kevésbbé termelékeny, úgy a gyorsabb, vagy jobb munkás is többet keres naponta vagy hetenkint, nagyobb vagy kevésbbé hibás munkájának megfelelően. Miután gyorsabb vagy jobb munkás, gépével többet állít elő, gyakran jutalmat kap bérén felül, ami pusztán egyenértéke darabszámú munkájának. A munkafeltételnek megfelelően igen változik a különbözet az egyesek keresményénél. Ahol a gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek alkalmazást, akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem lesznek nagyok. De ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége, ugyanazon darabszám bér mellett dolgozó munkás gyakran kétszer annyit keres, mint egy másik a darabbér mellett.

Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke különböző kamatozásának jó és rossz befektetésénél.

Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami munka, amint van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az alkalmazás piaczi árát szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az «alkalmazás határán» levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány éve a buza quarterjének ára 36 shilling alá esett, Essexben és másutt felhagytak a rosszabban termő buzaföldek művelésével és újra művelés alá vették, amint az árak emelkedtek, így ismét érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos gyárban néhány elavult gép rendesen nincs használatban. De ha -110- a rendelések nagy számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát ezek újból üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben igénybevett átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés idején ideiglenesen ez is alkalmazást nyer.

Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka, tőke és föld áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a termelőerők egy része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez nem jelenti szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást. Valamely más iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak mellett, buzatermelésre nem alkalmas földeket legelőkül használhatnak, a szénbányászatra nem eléggé alkalmas munkások mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a buzaár érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a szén ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a mezőgazdaságban alkalmazott munkások egy része a szénbányászatnál nyer alkalmazást.

Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb használt legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny föld és munka alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az esetben, ha nem volna elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól vonassék el megfelelő munkaerő.

Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző fajú és minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő erőkből oly kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett, de amely alkalmazást nyer, mihelyt az -111- ipari termékek árának emelkedése mellett alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka határértéke így minden iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb jövedelmezőségével változik.

A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása útján szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld, munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új munka vagy tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az, amelyet már előbb is használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték alatt volt, amennyiben használata nem fizetődött ki, gyakran azt jelenti, hogy valami akadály elháríttatott. Mert bizonyos a határértéken alul állott föld termékenyebb lehet, mint a már termelő, de többe kerül a talaj alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban alkalmazott munkaerő kitünő bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő és gyakorlat kell. Igy iparok és üzemek nemcsak a termelő erők növekedésénél versenyeznek, de a már alkalmazott erőkért is. Ez a verseny a rendes útja a termelési rendben a föld, tőke, munka, képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb alkalmazást nyeri. Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők alkalmazásának a versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel rá kell térnünk a vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki közvetlenül felelős a haszon nyeréséhez szükséges termelő erő alkalmazásáért. -112-

Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha úgy írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy érdekel bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern üzlet ellenőre lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez a tulajdonosság nem lényeges benne, mint üzletemberben. S valóban, a nagy részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés vagy vezetés gyakran oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon keveset, vagy semmit se adtak.

A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s fizeti érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb piaczi áron megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát, ezeknek együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a termékeket aztán oly áron adja el, hogy a termelési költségek levonása után maradjon szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő üzleti ügyességének a jutalma, fizetése. Rendesen «haszon»-nak nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük az üzletembernek kifejtett ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését. El kell ismernünk azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan értelmet adott ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában nagyon nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, -113- mert ahol az üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön választását. Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke a koczkázatért kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene elszámolni. Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági járandóságok és tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak, bár rendesen nem foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az osztalék gyarapítására fordítják az oly vállalatokban, ahol a befektetett tőke föltételei olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése, vagy a szerencsés üzletmenet nyereséghez juttathatja a részvényeseket.

Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait, czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert úgy tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi, mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az üzletembernek a munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és szerkezetének tervezéseért, ő dönti el, hogy milyen és mekkora legyen a telep, miféle eljárás alkalmaztassék, mennyi és miféle munka végeztessék. Neki kell megszereznie továbbá a tőkét és a munkát, szervezni ezeknek együttműködését a termelés folyamatára s olcsó áron megvásárolnia a megfelelő nyers anyagokat: s végül az ipari terméket neki kell előnyös áron eladnia. Ezek a teendők: a vásárlás és eladás, a műszaki üzemszervezés, a munka ellenőrzése, a könyvelés -114- és finanszirozás, megkövetelik a józan okosságot, a tudást, a vállalkozó kedvet, a szorgalmat és az önfegyelmet, melyek mind a jó üzletember erényei. Ahol idegen emberek nagy összegű pénze forog a vállalatban, ott a becsületesség s a felelősség igen magas öntudata is fontos kellékei az üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen munka azonban mégis csak afféle ügyességet kiván, aminő meglehetősen sok akad minden czivilizált országban, ahol széles rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés közönségesebb eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás vagy az ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézműves-iparágakban.

Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan megfontolást és helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet sikeréhez vagy kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint meglehetősen sablonos jellegű munka, mely független a vezetéseért felelős ember terveitől és itéleteitől.

Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő erő tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és vezeti a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb együttműködését s a fizetése vagy haszna az a különbség, mely a termelő tényezők megvételének összege s az eladott termék ára közt marad. Első tekintetre úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak kereskedelmi közvetítő lenne, aki valamit olcsón vesz és drágán ad el. De még a kereskedő -115- üzletemberek közt is kevés van, akiknek haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll. Mert a kereskedő szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző forrásokból szerzi be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb mennyiségben és dúsabb választékban bocsátja a viszonteladók rendelkezésére, mint lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának kellene hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját megfelelő készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és fogyasztó közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok közvetítő inkább abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a többiekkel versenyez, ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a piaczok szervezését.

De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már sokkal világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és munka különvált részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el teljes produktiv hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész sokkal produktivabb, mint a részek produktiv értékének puszta összege. A munkás, mondjuk az ács vagy a czipész, nagyon keveset termelhet egymagában, vagy azokkal az eszközökkel, anyagokkal és piaczczal, melyeket maga szerezhet meg: munkaereje és ügyessége csak akkor produktiv egész teljességében, ha teljesen fölszerelt üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a speczializált tőke összes előnyei.

Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát, amennyit ennek csekély produktivitása -116- ér, ameddig csak izolált egység, s ha eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást, mely az izolált egységnek más munkaegységekkel és a tőkével társított fölhasználásából származik: akkor úgy látszik, hogy roppant nyereségre tehet szert a tényleges vagyonban és ezt saját hasznaként tekintheti.

Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista elmélet, mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint ilyenfajta nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem engedi, hogy teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát. Mindenekelőtt, az üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével, melyet üzemében fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti, hogy számos, különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis részletekben szedje össze a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike önmagában sokkal kevésbbé produktiv, mint mikor az üzletember beszervezte üzemének rendszerébe. Itt úgy látszik, szintén az izolált, tehát kisebb termelési érték árán vásárol, s miután a szervezéssel produktivabbá tette: megtartja eljárásának egész hasznát, vagy nyereségét.

Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe szervezve elér.

Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának, mint hasznot, azt az egész különbséget, -117- amit az elszigetelt munkás, vagy 100 font sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a kettő, mint szervezett üzem tényezője termelhet, akkor a haszon fölemésztene minden létező ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki mindezt megtarthatná. Mert vannak más üzletemberek is, akik ugyanerre a czélra törekszenek és ez a verseny két módon is csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a kisparasztoktól lakott vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly bérért kapna munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének halmozott növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd mind megtarthatná magának, mint hasznot. A legelső posztógyárosok és egyéb gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az előnyt, midőn oly vidékeket használtak ki, ahová az új ipar még nem juthatott el. De mihelyt más üzletemberek is jöttek ugyanarra a területre, haszontöbbletük már abban a veszedelelemben forgott, hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert posztógyárosunk ezentúl már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel drágábban megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem túl kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt, kénytelen volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már nem a mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a másik gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal: mihelyt az igénybe vehető durva munka készlete körülhatárolódott s egész csomó -118- üzletember kezdte kihasználni, annyira emelkedett az árú is, hogy fölverte a munkabért a gyárban vagy bányában is.

S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére is. Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban kaphatott földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később jövők, akik már versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb érczterületekért. Ily módon az üzletemberek versenye a termelés tényezőinek megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások emelkedésével. Ugyancsak ez a verseny csökkenti a hasznot a másik oldalon is, lenyomván azt az árat, melyért a gyár vagy a bánya termékei eladhatók. Aki először jött, annak itt is könnyebb a dolga. Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a többi tényezőket, hanem drágán is adhatja el termékeit, valameddig egyedül marad a téren. De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg hatni kezd mind a termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi, hogy egyszerre kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a produktiv tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves is, akkor haszna a minimumra csökken.

Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a termelés egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek, tulajdonosa, látszólag ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más tényezőnek a tulajdonosa. A hiány vagy monopólium neki is meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem bő fölöslegét, de a bőség vagy verseny -119- lecsökkentheti «hasznát» oly minimumra, mely éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének használatára serkentse.

A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett azonos szervező munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér, vagy a kamat és fizetés, úgy hogy szinte nem is igen állítható föl ránézve általános érvényű szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól berendezett üzem nagyon magas hasznot hajt, míg mások alacsony haszonra dolgoznak. A különbséget rendszerint az igazgatás vagy kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem, két nagy fogadó, két detail nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s azonos külső körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem: nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse, vagy a vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a szerencsének nagyobb szerepe van az üzleti világban, mint néha hiszik, általában mégis a vezetést tartják az eredmény hatékony okának. S ez kétségtelenül helyes álláspont. De átugrani erről az álláspontról arra az elméletre, hogy az üzleti ügyesség teremtő ereje nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az üzletember tulajdona, mint magasabbrendű észbeli energiájának és ügyességének jutalma, téves azért, mert nem veszi számításba az ily üzleti siker összes föltételeit.

Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi ügyességre vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű fogadót vagy boltot, melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg a másik csak éppen hogy tengődik. A vezetés ügyességének mindenesetre nagy része -120- van az eredmény különbségében. Ez az ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres üzlet jobban van szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták és jobban igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy bár ez a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is, hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság utasításait. Más szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely az üzlet egész szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy megteremtse a sikert. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert nem pusztán kísérő körülménye, hanem tényezője az eredménynek. A sikeres üzletek minden józaneszű igazgatója elismeri, hogy sikerének nagy része az alkalmazottak vagy tisztviselők együttműködésének tulajdonítható. Viszont, a fogadó vagy bolt sikeréből sok tudható be annak a ténynek is, hogy oly külön vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat bizonyos minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig csak puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi alapja nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a verseny kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.

A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek valóban minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági járadék vagy felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak tulajdonítható, hogy a szabad versenyt -121- megszorítja ama produktiv tényező kinálatának határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A modern gyáripar vezetése maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert, ámbár valószínűleg igen sok a természetes kinálat a legkülönbözőbb fajta hatékony üzleti ügyességben, ezek tulajdonosai csak igen csekély arányban találnak alkalmat az érvényesülésre és ügyességük gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek megvan a természetes rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt fölismerjék benne, vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat vagy banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges emberek számát tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen versenyző czégek csekély száma a nagyon fejlett vállalatokban azt jelenti, hogy sok haszonhajtó rendelés vagy szerződés nem tárgya tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek vagy odakerülnek egyik-másik oly czéghez, mely specziális jó nevet szerzett az «efajta üzletek» terén, vagy pedig ama kevés czég versenyét, melyek az üzlet végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy megegyezés szabja meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly feltételekkel végzik el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint amennyi elérhető lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon utczában vetélkedő fűszeres között.

A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen nemcsak az eladási árak emelkedését -122- hozza magával, hanem a munka és a szabad tőke árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a munka jobb feltételeket tud magának teremteni, ha számos egymással hevesen versenyző czég keresi a legjobb munkát, mintha csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek előnyös helyzete arra ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe tömörítsék. A gazdasági világ általános áttekintése mellett megkülönböztetjük azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú rutinos üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között, azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé külön fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön piacza. Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes haszna alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek közül sok nagy haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete mellett is.

Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint Nagy-Britanniában és az Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton növekvő része a jól boldoguló «üzletember» tiszta hasznául szerepel. A dolognak ily módon való feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a tönkrejutott «üzletemberek» veszteségeit számításba vesszük is. A fölöslegnek abból a tömegéből, amelyet improduktivnak nevezünk, mivel meghaladja a termelés valamely tényezőjének ösztönzésére szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb részt foglal le magának az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.

Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot vonna magával, mint amennyire -123- itt terünk van s egyben a haszon fogalma alá kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a járadék alakjába szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek vagyona szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy «kereskedésből» szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a haszon a járadéknál és a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét és állagát. E vagyon egy részét helyesen tekinthetjük az ügyesség árának, annak a jutalomnak, amely szükséges a modern gazdasági élet által megkivánt több és változatosabb üzleti ügyesség felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy része a földjáradék és a kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg» körébe fog tartozni. A modern ipari fejlődés általános iránya az volt, hogy a munkaadó és üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több hatalmat és több vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint olyanoknak, bár számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek, aránylag kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az egész termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben van és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.

Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők meg, ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők különös tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági ágaknak a pénzügyek útján való általános szervezésével foglalkoznak. Mert, amint a közönséges kistőkést valójában annak az üzemnek a vezetői ellenőrzik, amelybe pénzét fektette, úgy -124- e vezetők egyre növekvő mértékben jutnak függésbe a nagy pénzügyi czégektől és válnak azok ügynökeivé.

Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások feltalálásával. Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más tekintet alá esik. Csak abban az esetben számít a találmány gazdasági erőnek, ha egy üzletember megszerezte. Természetesen, van néhány olyan feltaláló, aki egyszersmind üzletember is és így gazdaságilag is hasznát veheti lángelméjének. Ám ezek ritka kivételek. Az üzletember ügyes volta nem azt követeli meg, hogy tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek találmányainak üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt kellene legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki észreveszi azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új gép, új termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja különböztetni a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi az előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez rajta azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más üzletembernek. A legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly produktiv, mint amennyire hasznothajtó. Ha egy mechanikai találmány olcsóbbá teszi a gyártást, vagy a szállítást, vagy az életet kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi, felhasznál valami elpazarolt terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a feltaláló, vagy a feltalálók egész sora és a közöttük álló üzletember közvetlenül részes volt a világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék azonban, amelyek -125- az üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók, gazdaságilag kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A hirdetés valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának ügyes módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz magával. Éppúgy hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég elől való elvonása, mint új üzemek felállítása és bár általában a versenyben való eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval való helyettesítés következménye, mégis sok az olyan eset, amelyben ilyen nyereség nem háramlik a társadalomra.

Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme kiaknázására alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel, vagy hosszabb üzleti eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó eszmék finanszirozója megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot és néha egyszerre kivesz készpénzben, vagy részvényekben, amelyeket aztán rögtön elad, annyi hasznot, amennyit a társulat működésének várható hasznából előre lefoglalni képes. Néha részvények birtokába jut és azokat vagy osztalékok nyerésére, vagy pedig az értéktőzsdén való spekulálásra használja. Az a szerep, amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt, mindinkább fokozódó fontossággal bir a modern ipari életben és a közvagyonnak az az aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül, mindinkább nagyobbodik.

Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra épített vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint Nagybritanniában és Amerikában, -126- a frissen felhasznált tőkemennyiségnek háromnegyed része a társaságokhoz áramlik, ami óriási összegeket jelent a pénzügyi szervezetek létesítőire nézve. Ez a haszon azonban, ha gyakran igen nagy is, semmiesetre sem teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad verseny mai rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és akaratának ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és pénzértékek, amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag foglalkoznak, azt a gépezetet alkotják, amely nemcsak a tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és üzleti képességet is azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a legeredményesebben használhatók fel. A csalásra alapított részvénytársaság, amely a betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított összegeiket iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra használják azokat, kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni munkája abban áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket és aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a megfelelő fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához, hogy a vállalkozások ezen különböző fajtáinál való közreműködésre birja őket.

Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete -127- mind komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére. Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal termelő tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal, ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport vállalhatja -128- és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság, amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.

Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei tekintetében.

Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök beszerzése -129- válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira, eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában osztályozzuk.

Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés -130- eredményei, amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.

Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat fokozottabb mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.

Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges -131- megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak -132- ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.

Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek -133- és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket, melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet. Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló, -134- mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.

Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az «értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat. Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak. -135-

Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.

Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.

Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a versenynek ez a -136- szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának. Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek elmélete nélkül.

Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.

Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel együtt adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a -137- legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.

Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.

Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van -138- az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.

Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.

Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, -139- igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.

Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból. -140-

Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi, ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.

Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.

Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel -141- küzködik fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.

Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.

Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és versenyezhet, ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem kiválása lesz, amelyek kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek fogják a rendes termelési költséget meghatározni és az eladási árakat is. Ha ezen iparágakban a verseny szövetkezéseket és megegyezéseket enged meg, kartellek vagy trösztök állanak elő és még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják meghatározni az árakat, amíg csak a kinálat nagy -142- része kezükben van. A termelés megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem pedig a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a ringárakat, iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil tröszt a petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt a czérna árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább, mintsem veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az iparágak viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több termelő szerez azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai mind egyöntetübbekké válnak és az elfogadott formáktól eltérő versenyüzemek száma csekélyebb lesz. Természetesen mindig igaz marad, hogy kivételes képességek, rendszer vagy különös előnyök (szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó piacz kizárólagossága) egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a rendes piaczi árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat rendes viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.

De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része kerül kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik a gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják. Ha ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi kinálatot megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az eladási árakat, hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági többletet ütnek. Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat -143- megkaparítani. A kinálat 50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot és árakat eléggé befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen vannak és nem járnak el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis helyein olcsóbb árak mellett eredményesen lehet is versenyezni, másutt egyedárusági viszonyok lehetségesek.

Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha a nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének helyzete és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb ércz és szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi alkalmatosságok teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett versenyezzenek. Ez alapon keletkezett a Standard Oil Company. Néha a közönség előszeretete vagy kiváltságok – tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek, egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes esetekben lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését is. E forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.

Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb arányú vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező, mint a kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány óriási vállalat karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott öldöklő harcz után -144- egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a verseny önmagát szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt vagy szövetséget juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a fogyasztók számára diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern kialakulása – úgy látszik – e nézetet támogatja. A modern géptechnika, forgalom, hitel lehetetlenné tette számos iparágban a kis vállalatok fenmaradását, az iparágat néhány óriás társaságnak szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú iparágban ez az irány jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi, bányászati, kereskedelmi és pénzügyi ágakban egyaránt.

Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig önállóak, többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől függésben, amelyeknek a kisebb szükségleteit ők látják el. De minden nagy iparvidéken számos kis üzem eredeti függetlenségben marad fenn, amely otthon munkával vagy kis műhelyben olcsó gépezettel és hajtóerővel dolgozik.

Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak. Ahol a személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet alapja, a nagy vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A szabóipar nem fejlődik a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl, amelyek már nem engednék meg a személyes, részletes igazgatást. Minden luxusiparágban, ahol a kereslet állandóan változatos, és ahol az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis vállalatokat találunk. A javítás számos -145- iparosnak nyujt megélhetést, mint pl. czipésznek, kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy üzem termeli. A mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát a legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi üzlet alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál nagy mértékben fenmaradtak.

Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet állítani, hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a kicsinél olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem következik, hogy a még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné. Még az oly vállalatoknál is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a vállalatnak egy bizonyos határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat nagysága és szervezete bizonyos határokat túllép, a részek együttműködésének központi ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár; amely a kiterjesztéssel járó előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem elérte azt a határt, hogy a legjobb feltételek mellett vehet nyers anyagokat, szervezheti a munkát, piaczra hozhatja termékeit, minden további terjesztése gyengíti és csökkenti jövedelmezőségét. A különböző iparágakban igen változó a legnagyobb termelékenység határa. Néhány iparágban csak óriás üzem érheti el, amely elnyelte versenytársait, egyedül látja el a piaczot, egyedárúsága van. De az ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly államokban sem, ahol a védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán a -146- nagyság előnye a természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán szerzi meg azt az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő szabhatná meg az árakat.

A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek vannak kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem pedig a teljes monopoliuménak. A nagybani termelés gazdaságossága ritkán szolgáltatja ki egy vállalatnak a piaczot, de gyakran csökkenti a versenyképesek számát annyira, hogy egyezményileg állapíthatják meg a termelést és jelentékenyebb haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy czégei állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti vállalatok állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat létesítenek, szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket alapítanak. Akárhová is tekintünk a modern iparban, az egyezmények épp oly reális és majdnem oly általános jellegű jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig bármely formájú egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó ereje és értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak cseréje piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.

Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének alapos tanulmányozása rá fog -147- vezetni, hogy útjuk egyes állomásain termelési költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a fölösleg a piaczi árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi stádiumokra áthárul, végül pedig megnövekedvén, az eladási árban a költségek és feleslegek szétválaszthatatlanul összegabalyodnak. Természetes, hogy a különböző czikkeknél e két elem aránya igen változó.

A termelési rendszert jószágtermelő gépezetnek fogván fel, természetszerűleg jutottunk azon eredményhez, hogy a javak nyers anyagokból termeltetnek, a reájuk fordított munkával értéket, jelentőséget nyernek, amíg a fogyasztó kezéhez jutnak, mint kész termékek. A bennük megtestesült növekvő munkamennyiség a költségek és az ár folytonos emelkedésében nyer kifejezést, e költségek pedig magukban foglalják a termelési folyamatban beléjük ömlő költségek és feleslegek egész összegét.

Midőn arról szóltunk, mint nyelik el egyes anyagok és javak a fogyasztáshoz való áramlásukban állandóan a termelő erőket és költségeket, nem vettük figyelembe a fogyasztó ellenőrző szerepét, pedig a termelő erők alkalmazásának eredménye és czélja a fogyasztók szükségleteinek kielégítése.

Már láttuk, hogy a kicsinyben árúsító üzletek -148- pénztárába befizetett pénz a termelés folyamatán felfelé haladva, mint a különböző termelési tényezők részére teljesített fizetés, állandóan ösztökél termelő tevékenység kifejtésére. E javak utáni kereslet, a fogyasztó akarata ellenőrzi és szabályozza az egész termelést. A termelési rendszer az ő javakkal való ellátásáért van. Számára a megvett javak nem termelési költségek, hanem hasznosságok raktára. A nyers anyagok és javak a termelés különböző fokozatain minden értéküket és jelentőségüket az emberi szükséglet kielégítésére végeredményben vett hasznosságukból nyerik. A gépet és más tőkeeszközöket ugyanúgy azon fogyasztási javak ruházzák fel hasznossággal, amelyek termelésére szolgálnak. E szempontból az egész termelési rendszer javak és eszközök berendezésének vehető, amelyek különbözőképp és különböző mértékben hasznosak.

A hasznosság ez értelemben nem belső, hanem Ruskin szerint való értelemben vett érték, amely elfogyasztása életbevágó szolgálatot nyujt, tehát tisztán annak a kielégítésnek mértéke, amelyet különböző minőségű javaknak a fogyasztók mindenkor tulajdonítanak, nem pedig az a kielégítés, amelyet tulajdonítaniok kellene nekik, ha valódi érdekeiket felismernék. Igy egy font értékű nyers szesz jelen tudományos vizsgálatunknál ugyanoly hasznosságúnak tekintendő, mint egy font értékű kenyér vagy jó könyv. A mindenkori szükségletek irányadók itt. De a puszta hasznosságok és azokat tartalmazó javak után való vágy nincs itt befolyással. Hogy e vágy hatékony legyen, vásárló erőben kell megnyilvánulnia. -149- Szegény emberek javak után való ki nem elégített szükséglete és vágya sovány jövedelmük határán túl nem bír gazdasági jelentőséggel, bárha nagy társadalmi jelentősége lehet és csak a jövedelem felhasználásában kifejezésre jutó hasznosság jöhet figyelembe. Egyéni és kollektiv jövedelmek felhasználása vehető tehát a termelési rendszer végleges szabályozójának.

Az üzem vizsgálatánál azon eredményre jutottunk, hogy a különböző iparágakat és üzemeket haszonra törekvő üzletemberek szervezték. Most át kell látnunk, hogy e szervezők és vezetők maguk a fogyasztó közönség eszközei vagy ügyvivői. Mert azokat az üzletembereket, akik tőke és munka után való keresletükkel meghatározzák, hogy e termelő erők mily arányban oszoljanak meg az iparágak között, viszont az a számítás irányítja, mily termékmennyiséget képesek hasznotadó áron értékesíteni. Igy végeredményben a vevők meglevő és várt kereslete állapítja meg, mennyi különböző fajta termelő erő emésztessék fel a különböző iparágakban.

A termelés rendje és zavara tehát főleg a javak utáni kereslet útján ható fogyasztók akaratának tulajdonítandó. A fogyasztó különböző keresletei sürgősségében és jelentőségében kell keresnünk a különböző iparágak nagyságának és a beléjük fektetett termelő erő arányának különbségét.

A fogyasztó szabályozását legegyszerűbben Robinson Crusoe esetén értjük meg. Hogyan használná fel idejét az, akinek minden szükségletét a maga munkájával kell kielégíteni? Főszükségletei: étel, ruha, kunyhó, néhány eszköz -150- és fegyver. Ha az éghajlat mérsékelt, bizonyos minimális táplálék a legelső szükséglete. Tegyük fel, hogy átlag két órai idő vadászatra és táplálék elkészítésére megadja e mennyiséget. Ha változatosabb vagy több táplálékot kiván meg és nem elégszik meg gyümölcs-szedéssel, a vad elejtésével és megmível egy kis földet, hogy termeljen, ez naponta még egy-két órát vesz igénybe. De noha valami ruházat kevésbbé nyomós szükséglet, mint a két órai munka árán elnyerhető táplálék, épp oly kivánatos lehet, mint egy harmadik órai munkával és még kivánatosabb, mint négy órai munkával elnyerhető élelem. Igy választania kell ruha és élelem között harmadik és negyedik munkaórája felhasználásával. Az éppen szükséges ruhát napi egy órai munkával készítheti el vagy javíthatja meg, bárha két óraival, rossz időjárás vagy ruhája váratlan megrongálódása esetére még egyet készíthetne. Ámde a kunyhó majdnem oly szükséges, mint az első ruha és szükségesebb, mint még egy. Igy elhatározhatja, hogy csak a harmadik órát szenteli ruhakészítésre, a negyediket kunyhóépítésre. De egy lakályos kunyhó fölépítése többet igényel napi egy óránál. Ötödik óráját is ennek fogja-e szentelni? De eszközökre, fegyverekre is szüksége van. Már itt is tekintetbe jönnek-e vagy csak hatodik órája felhasználásánál, miután két órát szentelt kunyhó építésnek? De az élelem-többlet beszerzése, amelynek beszerzését a ruházkodás és lakás kedvéért elhalasztotta, itt újból igényt tart idejére. Nyilván választania kell e három között ötödik órája felhasználásánál, a kunyhót javítja-e, fejszét készít vagy élelmet szerez-e be? Természetesen -151- a valóságban a problema bonyolultabb. Számos fajta élelem versenyez egymással idejéért és munkaerejéért. Ha bizonyos mennyiségű gyümölcsöt már beszerzett, bárha többre is szert tehetne, inkább fog vadászni vagy halászni. Igy van egyéb szükségleteivel is, nemcsak szekerczére van szüksége, de kapára, ijjra, kalapácsra is, ezek is igényt emelnek idejére. Ha megfontolt gazdasági elv alapján fog dönteni, aszerint, ahogyan legjobban felhasználhatja munkaidejét, nem fog élelmet szerezni akkor is, mikor már éhsége kielégítésére eleget szerzett, bárha többet is megkivánna; erősebben fog azonban jelentkezni ruházkodási szükséglete. Igy lesz minden más szükségletével is, mérlegelni fogja őket, hogy munkaidejét a leghasznosabban használja fel. Amennyire lehet, felhagy valamely munkával, mihelyt a további termelés kevésbbé kivánatos, mint más, amelyre szintén időt szentelhet. Ezen addig munkálkodik, amíg az ilyen szükségletet előállítja és egy harmadik szükséglete erősebb, mint a második fokozottabb mérvű kielégítése. Igy amennyire csak a legjobban osztja be idejét, látjuk, hogy munkája utolsó negyedórája, amelyet élelmiszer beszerzésére fordít, nem kevésbbé hasznosan használtatott fel, mint a ruhájára, kunyhójára, eszközeire fordított utolsó negyedóra! Mert ha feltesszük, hogy az élelemnek szentelt negyedóra nagyobb hasznosságot termelt, mint a kunyhóépítésnek szentelt, idejét fecsérelné. Amennyire világosan legjobb érdekeit követi, úgy fogja elrendezni különböző foglalatoskodásait, hogy minegyikük termékeinek utolsó része egyenlőképp hasznos vagy élvezetet nyujtó legyen. -152-

Tegyük fel, hogy mások jönnek és letelepednek Crusoe szigetén és hogy magának jövedelmet szerezhet kivánatos háztelkek bérbe- vagy eladásával. E jövedelemből elégíti ki szükségleteit akkép, hogy másokat különböző javak termelésére szorít, amelyekre szüksége van. Ugyanúgy fogja felhasználni jövedelmét, mint munkaidejét felhasználta, amikor még maga dolgozott. Ahelyett, hogy bizonyos időt fordítana különböző táplálék, ruhák, ház előállítására, éppen annyi pénzt fog ezekre fordítani. Részben táplálékra, részben ruhákra, részben házra fordítja majd. Bárha táplálékából a legelső rész igen nagy használati értékkel bir, a legelső létszükséglet kielégítésére szolgálván, az utolsó rész épp oly értékkel fog birni, mint a ruhájára, lakásra vagy bármely más szükségletére fordított utolsó rész. Mondjuk, hogy évente 10 fontot költ kenyérre, bárha az első 5 fonttal vett kenyér reá nézve igen nagy hasznosságú, az utolsó fonttal vettet könnyen nélkülözhetné és sem nagyobb, sem kisebb használati értékkel nem bir, mint a tizedik fontért vett ruházat vagy az ötödik fonton vett szivarka. Az utolsó fonton vett ruha, szivarka, kenyér, egyenlő hasznosságú, amennyiben megfontoltan költekezik, mert ha feltesszük, hogy az utolsó fontért vett kenyér hasznosabb, mint az utolsó szivarkák, oktalanul és nem gazdaságosan jár el, ha nem költ többet kenyérre és kevesebbet dohányzásra.

Amennyiben tehát az ember gazdaságosan úgy használja fel jövedelmét, hogy a felhasználással a legnagyobb hasznosságot érje el, mindenfajta jószág legutolsó vagy legkisebb része egyforma -153- hasznosságú. Bárha heti kenyérkészletének fontosságát többre tartja a maga egészében, mint heti teakészletéét és ezt a dohányénál, a kenyérre fordított utolsó shillingje – fel kell, hogy tegyük – ugyanoly mértékben elégíti ki, mint a teára vagy dohányra fordított utolsó shilling.

És ami az egyén kiadására áll, áll egy egész közület sokkal bonyolultabb kiadásaira is. A közület tagjainak összjövedelme részben különböző táplálékokra, ruházatra és más elemi szükségletre vagy kényelemre, részben ártalmas vagy ártatlan fényüzésekre fordíttatik. Bárha nyilvánvaló, hogy a táplálékra és szükségletekre fordított összegek első fele nagyobb hasznosságra fordíttatott, mint a fényüzésekre fordítotté, mégis igaz marad, hogy a kenyér, hus vagy más szükséglet, utolsó vagy legkevésbbé hasznos része épp annyira vagy oly kevéssé hasznos, mint bármely fényüzés utolsó része. Az a tény, hogy ha a kenyér utolsó része a nélkülözőkhöz jutna, nagyobb hasznossággal birna, közömbös. Az eladott kenyérkészlet utolsó része a gazdag családoknál a cselédek asztalán kallódik el és nem nyujt több hasznosságot, mint az utolsó skatulya szivar vagy üveg pezsgő, amelyet ugyane családok fogyasztanak el.

Ha tehát figyelembe vesszük az ország valódi jövedelmét a kenyér, hal, hus, szárnyas, ruha, butor, lakás, ékszer stb. készletet, amelyet a termelő gépezet évente előállít, azt találjuk, hogy ezen javak legkevésbbé hasznos részei – a fogyasztásnál ugyanazon hasznosságot vagy kielégítést adják. Ezen egyensúly annak folytán szükséges, mert a fogyasztók állandóan összehasonlítják -154- és mérlegelik kivánataik tárgyait, amikor a rendelkezésükre álló pénz utolsó részét adják ki. Amint tehát minden egyén e legtöbbet úgy éri el pénzével, ha oly arányban vásárol, hogy a vett javak utolsó részei egyformán hasznosak legyenek reá nézve, ugyanúgy áll ez az egyének csoportjainál.

Fel fog merülni az az ellenvetés, hogy a különböző osztályok között a jövedelmek igen egyenlőtlenül oszolván meg, a köz szempontjából pazarlás fog beállni. Mert a kenyér, fehérnemű, szék, hús, amely a gazdag legkevésbbé hasznos kiadását képezi, és így a legkisebb hasznosságú, nagy hasznosságú lehetne, ha a szegények vehetnék meg és fogyaszthatnák el. E kritika a jövedelemeloszlással szemben elég helyes, de a tényleges jövedelem-eloszláson alapuló hasznossági vizsgálat helyességét nem érinti. Vizsgálván a befolyást, amelyet a tényleges vevő a termelésre gyakorol a javak utáni keresletével, fontos, hogy felismerjük a hasznosság kiegyenlítődését minden készlet alapjában, mint a termelés szabályozásának eszközét.

A társadalomra, vagy egyénre a kiadás e nivelláló folyamatában nincs titokzatosság. Egyszerüen «gazdaságosság», azaz a pénz vagy tevékenység legelőnyösebb felhasználása. Minden gyermek, akinek egy shillingje van és két pennyért csokoládét vesz, három pennyért czélba lő, hat pennyt mozgószinházra költ, egy pennyért élczlapot vesz, elvégzi a határhasznok vagy kielégülések összehasonlításának e funkczióját. Ami a kiadás nagyobb részét illeti, az eljárás nem is megfontolt, -155- hanem ösztönszerü. Ha valakinek évi 500 font jövedelme van, nem problema előtte, hogyan költsön el 450-et. De hogy az utolsó 50 fontból mennyit költsön utazásra, szinházra, könyvre, adakozásra, megtakarításra, egyéni berendezkedés és gondos megfontolás tárgya lesz. Két ember nem költi el egyformán az 500 fontból fenmaradó 50 fontot: senki nem költi el egyformán két éven át. Ugy van az egész társadalomban, mint az egyénnél. A nemzet, a személy jövedelmének legnagyobb része szükségszerüleg vagy szokásból bizonyos megállapított kiadásokra fordíttatik egy fogyasztási standard fentartására. Csak a legutolsó rész vagy bármely jövedelemszaporulat lesz a tárgya az általunk leírt felosztási eljárásnak. Ez nagy fontosságot és jelentőséget ad a termelés irányításánál a jövedelem utolsó vagy «határ»-részeinek. Uj fényüzési czikk bevezetése, egy fogyasztó osztálynál új izlésre ösztökélés, nyilván a tőke és munka folyamán azon termelésekre irányítja, amelyek e czikkek előállításához kellenek. A gazdagok fölös jövedelmének hirtelenül automobilok után való irányulása az előállító iparágakba nagymennyiségű tőkét és munkát vitt, a gummiipart felvirágoztatta, a kocsigyártásnak és más fényüző iparágaknak ártott. Igy van a társadalom minden osztályával: új fogyasztási czikkek: kabarék, görkorcsolyapályák, olcsó olajnyomatok, czukrozott gyümölcs, banan, népies pipere-czikkek, előbb mint alkalmi szükségletek, majd mint szokás törtek utat a munkásosztályok bizonyos rétegeinek kiadásában, fontos közvetlen és közvetett kihatással a termelő -156- iparágakra vagy azon czikkeket termelőkre, amelyeket kiszorítottak.

Hajlandóak lennénk azon megállapításra jutni, hogy a termelés irányító erői az izlés vagy értékelés ezen változásaiban rejlenek, melyek a jövedelem utolsó részeinek kiadását irányítják. És helyesen kell nagy jelentőséget tulajdonítani nekik, mint a gazdasági fejlődés irányítóinak és eszközeinek. De tévedés a termelés változásának specziális okait vagy meghatározóit látni bennük. Mert akkor két fontos körülményt hagyunk figyelmen kivül. Az automobil utáni új szükségletről beszélve, feltételeztük, hogy gazdag fogyasztók új izléséből ered. De az új találmányok és a termelésnél való megtakarítások, melyek olcsóbb árakon jó kocsikat vittek a piaczra, idézték elő és tették hatékonnyá az új keresletet. És a legtöbb esetben, amikor csak valamely czikkre fordított kiadás hirtelen megnő, javítások és olcsóbb termelés idézte elő az új keresletet. Szóval a kereslet és kinálat kölcsönösen hatnak egymásra. Kocsik nagy, olcsó kinálata a keresletre kiterjesztőleg hat, a kiterjesztett kereslet a kinálatra hat kiterjesztőleg és árcsökkentőleg. Igy van majdnem minden gazdasági változásnál. Ugyanaz a gazdaságosság, ugyanaz az egyensúly felé való állandó törekvés uralja a termelést, mint a fogyasztást. Az új vagy még le nem foglalt tőke és munka és hasznosság folyama azon iparágakra irányul, amelyekben a kereslet valami újabb megnövekedése felemelte a kamatlábat, a hasznot és béreket valamivel más iparágak rendes szinvonala fölé és addig tart e folyamat, amíg a termékek megnövelt kinálata az iparágakban a rendes szinvonalra -157- szállította le a kamatot, béreket, hasznot. Az így a kérdéses iparágakban előidézett nagyobb kinálat és áresés előidézi a fogyasztóknál e termékek utáni nagyobb keresletet és használatukat kiterjeszti a fogyasztó közönség más osztályaira, amíg a fogyasztó közönségnél a hasznosság vagy kielégítés új egyensúlyt ér el. E zavarok és elrendeződések állandóan tartanak, úgy a termelési költségeknél új találmányok és javítások folytán, mint izlés változása és szükségletek növekedése vagy esése folytán a fogyasztási hasznosságban.

Hasonlókép fontos egy más körülmény is. Ha megfigyelünk egymással csövekkel összekötött víztartályokat, a változások a felszin emelkedésében vagy esésében mutatkoznak. Ha egyik tartályba még öntünk vizet, látni fogjuk, hogy mindegyikben emelkedik a felszin, amíg csak egyenlő magasságban el nem helyezkedett. De bárha megfigyelés és megállapítás szempontjából legjobb lenne a felszinek megfigyelésére szorítkoznunk, helytelenül következtetnénk, hogy e változásokat előidéző okok a víz felszinén levő vízrészekkel vannak különös összefüggésben. Mert könnyen vezethetünk az első medencze fenekére és nem a felszinére vizet és a tartályokat összekötő csövek, amelyek az elhelyezkedést előidézik, a fenéken is lehetnek. Igy ipari változásoknál úgy a fogyasztás, mint a termelés terén a közvetlen erőknek nem kell a határoknál hatniuk; a termelő erő legkevésbbé hatékony részeinél vagy a fogyasztó legkevésbbé fontos szükségleteinél is hathatnak. A termelésnél az iparág vagy iparágak minden reprezentativ üzemében eszközölt új megtakarítások, -158- tüzelői anyag megtakarítás, vagy melléktermék értékesítése az egész termelésnél emelvén a határhasznot, az új tőke és munka eloszlását szabályozza, úgy hogy amennyire csak szabad a verseny, a különböző iparágaknál a haszonban biztosít valamely egyensúlyt. Igy a közfogyasztásnál a változást megindító ok nem egy divattá váló új izlés előidézésében vagy elterjedésében rejtőzhet, hanem a közönség nagy részénél a volt fogyasztási szinvonal változásában, pl. az alkohol-élvezet általános csökkenésében vagy pedig az évenkénti tengerparti nyaralásnak a nagy társadalmi osztályoknál felismert értékké válásában.

A határnál beálló változások, a kiadás vagy a termelő erő legcsekélyebbre értékelt részeinek új elrendeződése inkább eszközei a változások feltüntetésének, mint indító okai. Igen fontos, hogy a gazdaságtan tanulmányozói világosan felismerjék, miként változtatják meg a termelés szervezetét a termelési módoknak és a fogyasztók értékelésének vagy izlésének folytonos változásai. A kereslet és kinálat részéről jövő ezen erők az ú. n. piaczon találkoznak és a piaczi árban egyenlítődnek ki ellentéteik. Piaczi ár az az ár, amely a kereslet és kinálat arányát kiegyenlíti, azaz minden kinált jószágot vevőhöz juttat. Vegyük pl. a marhapiaczot, ahol a bikák kerülnek eladásra. Egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az érdekelt felek tudják, hogy minden bika egyforma és egy fajta. Néhány eladónak készpénzre van sürgős szüksége és kész volna olcsón, pl. kb. 5 fontért adni el bikát. Néhány vevő jobb vagyoni viszonyoknak örvend, mint a többi és inkább akarván venni, 12 fontot is adna, csakhogy -159- bikát vehessen. Nézzük, hogy áll a piacz a különböző árak mellett a venni és eladni kész felek száma szempontjából.

Ha az alkú 5 fontnál veszi kezdetét, csak két bika kerül eladásra, és 12 vevő van, mind kész ez árat megfizetni, esetleg többet is. A piaczi ár nyilván nem lehet 5 font, mert ez ár mellett 10 vevő nem jutna bikához és hogy ezt megakadályozza, többet ajánl fel. Először 6 fontot. De ez áron csak 3 bikát lehetne venni és 12-en lennének hajlandóak megvenni. Ezek egymásra liczitálva az árat emelnék. 7–8 fontnál ugyanezek a nehézségek. Bárha a kinált bikák és a vásárlók száma közeledik egymáshoz, amíg csak egygyel több vevő is van, mint a hány bika, ez attól tartva, hogy nem vásárolhat, többet fog kinálni és így emeli az árat. Amint a vevőknek az eladókénál nagyobb száma az árat 9 fontra hajtotta fel, 7 eladó és 7 vevő akad ez ár mellett, azaz a kereslet és kinálat kiegyenlítődik. Emelkedhetik-e még az ár? Nem, mert 10 fontnál már 9 eladó és 6 vevő lenne és az eladók versenye lenyomná az árat 9 fontra, mint ahogy a vevők versenye ide felemelte. Tehát 9 font az egyetlen lehetséges piaczi ár, mert az egyedüli ár, amelynél a venni -160- és eladni készek száma egyenlő. Amíg a kinálatot a kereslet meghaladja, az ár emelkedik, amíg a keresletet a kinálat múlja felül – esik. A piaczi ár ott lesz, ahol kereslet és kinálat kiegyenlítődik.

Ez minden piaczról áll, ahol alkudozással vesznek vagy adnak el valamit. Ahol a kereslet és kinálat folytonos, mint a legtöbb nagybani és kicsinybeni búza, gyapjú vagy más termékek, értékpapirok, vagy kenyér, hal, czipő, festék vagy más használati czikk piaczán, nem a kereslet vagy kinálat határozott mennyisége határozza meg az árat, hanem a kereslet és kinálat mértéke. Londonban a búza piaczi ára mindenkor pl. 25 font azon tény folytán, mert ez ár mellett a piaczon felajánlott búza mértéke egyenlő azon mértékkel, amelyben molnárok és más vevők veszik. Ahol a piacz változó, kereslet és kinálat inkább bizonyos időtartamban lemért folyamatok, mint bizonyos időben vett és eladott határozott mennyiségek, mint pl. a marha-piacz fenti példájánál.

Ha a Midland vasúti részvény 65 fontnyi állandó áron kel el, azt jelenti ez, hogy egy időben ezen ár mellett felajánlott részvények száma ugyanakkora maradt, mint a megvettekké.

Az árváltozások mindig a kereslet és kinálat mértékei egyensúlyának felbomlását jelentik.

Amíg az eladók egy piaczon ugyanoly mértékben adhatják el árúikat, mint eddig, nem szállítják le és haszonnal nem emelhetik áraikat.

Ha leszállítják, vagy azért teszik, mert az eladásban hanyatlás állott be, vagy mert készletük megnövekedett és az árleszállítással akarják elérni a keresletet, amely megnövelt kinálatukat fedezi. Ha emelik áraikat, vagy azért van, mert a -161- vevők többet vesznek, vagy nagyobb mennyiségben, így készletük gyorsabban fogy, vagy mert nem kapnak oly áron készletet, mint előzőleg. Igy az áremelkedésnek közvetlen oka mindig vagy a kinálat csökkenése, vagy a kereslet növekedése: az árhanyatlás oka mindig a kereslet csökkenése vagy a kinálat emelkedése.

Amikor csak kereslet és kinálat között az egyensúly így megbomlik, az ár mindaddig emelkedik vagy esik, amíg egy olyan újabb szinvonalat el nem ér, amelynél a kettő kiegyenlítődik. E kiegyenlítődés természetszerű tendenczia. Mert ha a kinálat növelése áresést idéz elő, maga az esés a vevők számának vagy a keresletnek növelését idézi elő. Hasonlóképp, ha a kinálat csökkenése áremelkedést idéz elő, az áremelkedés a vevők számát csökkenti. Különböző czikkeknél ez irányzat ereje különböző. Egyes esetekben csekély áremelkedés vagy esés jelentékeny befolyással van a keresletre. Ez az általános szabály a fényüzési czikkeknél, amelyek nem valami erős szükségletet elégítenek ki vagy az olyan czikkeknél, amelyek könnyen megfelelően pótolhatók. Szükségleti tárgyaknál, vagy nehezen pótolhatóaknál az ár csekély emelkedése vagy csökkenése kevéssé befolyásolja a keresletet. Előbbi esetben a kereslet ruganyossága csekély, utóbbiban nagy. A szeszárak emelkedése a szeszadók felemelése folytán a szeszkeresletet nagy mértékben csökkentette. Megfelelő búzaáremelkedés nem idézne elő megfelelő csökkenést a keresletben. Sőt nem is áll be esetleg csökkenés, a munkások osztályát egészében véve. Mert a kenyér áremelkedése folytán kevesebb húst vagy más táplálékot vesznek, hogy -162- főtápszerük fogyasztását fentartsák. 10–20 százalékos áremelkedés vagy esés hatása valamely czikknél számos körülménytől függ és különböző osztályoknál és jövedelmeknél különböző.

Ahol a kereslet idézi elő az árváltozást, hasonló a hatás a kinálatnál. Egyes esetekben növekvő eladás a javak gazdaságosabb termelését vonja maga után, úgy hogy az áremelkedés csekély lesz és csak ideiglenes, csakhamar új egyensúly állván elő kereslet és kinálat között az alacsonyabb ár mellett. Más esetekben a növekvő eladás a kinálatot csak tekintélyes áremeléssel serkenti, mint ahol a nagyobb szükséglet fedezésére rosszabb föld vagy drágább munka jön alkalmazásba. Amint a kinálat könnyen vagy nehezebben reagál az áremelkedésre, ruganyosnak, vagy merevnek nevezzük.

Minden fontos gazdasági esemény, amely az árakat befolyásolja, a kereslet vagy kinálat mechanizmusa útján hat. Rossz termés, új aranybánya, háború, gyors népszaporulat, villamos erőt olcsóbbá tevő találmány, mértékletességi mozgalom, néha ideiglenesen, néha állandóbban befolyásolja az árakat. Mindenesetre azonban a modus operandi a piaczokon a kereslet és kinálat viszonyának változására vezethető vissza.

A legtöbb piacz árai más muló esetleges okok behatása alatt is fluktuálnak. De ezen kis ingadozások mellett vagy kinyomozhatók azok a nagy és állandó változások, amelyek a termelési és fogyasztási módok fontosabb változásaiból fakadnak. E normális, maradandó árváltozások egyrészt a rendes termelési költségeknek, másrészt a fogyasztás hasznosságának emelkedéséből vagy -163- eséséből erednek vagy abban jutnak kifejezésre.

A termelési költségek emelkednek vagy esnek vagy 1. a költségekre befolyással levő termelési mód megváltozása, 2. vagy az ezeket terhelő feleslegek emelkedése vagy esése folytán.

1. A termelési módok változása alá sorozandó: a) a termelési eljárásoknak a fizika, kémia stb. haladása következtében való tökéletesbbülése, amely az ipari forradalom egyik főjellemvonása; b) az üzem és vállalat szervezésének javulása úgy termelő, mint kereskedelmi vonatkozásban; c) a munkások nagyobb ügyessége, ereje, műveltsége, jellemessége.

2. A «fölösleget» érintő befolyások alatt értendő: a) természeti javak felfedezése vagy kiaknázása, vagy ily források kimerülése, amely a nyers anyagot csökkenti és így nagyobb felesleg áll elő a szükségleti czikkek termelésénél; b) valamely országban vagy iparban a tőke-folyam növekvése vagy esése, amely emeli vagy csökkenti a termelési költségeket. A tőke ez áramlását számtalan, a jövedelem nagyságával és megoszlásával, a vagyonbiztonsággal, előrelátással, prosperálással és más a megtakarítást és beruházást érintő feltételekkel összefüggő ok befolyásolja; c) a munkafolyam növekvése vagy csökkenése egyes államokba vagy iparágakba, amit a népesedés, forgalmi értesülési könnyebbségek határoznak meg és amely a munkamegosztást és a termelés munkaköltségeit befolyásolja.

Mindezek a termelési költségeket érintő okok az árakra hatnak a kinálat bővítésével vagy csökkentésével. Egyes általános jellegüek az ország vagy a föld legtöbb iparágát befolyásolják – -164- bárha különböző mértékben, mint pl. a hajtóerő előállításának javítása. Mások specziálisabb jellegüek, csak egyes iparágakat emelnek, vagy csökkentenek, vagy pedig egyes czikkek termelési költségeit apasztják és befolyásolják más termékekhez való cserearányukat.

Ezen kinálatra a termelési költségek útján ható erőknek megfelelőleg viszont a hasznosság utján a keresletre más erők hatnak.

1. A fogyasztási módokban állandóan számos nagy változás megy végbe, pl. a javak különböző módon való felhasználásánál. Tüzelő anyagot megtakarító rostély, táplálkozási, ruházkodási szokásokban beálló változás, könyvek, szórakozás nagyobb értékelése és ezer más változás számos czikk keresletét növeli vagy csökkenti. Uj izlések és vágyak állandóan küzdenek a régiek ellen és elfogadásukkal a fogyasztás és kiadás számos más változást is szenved. A szesz csökkent használata pl. kisebb húsfogyasztással járhat, a tejtermékek és növények többrebecsülésével.

2. Ily változásoktól eltekintve az izlésben és szokásokban, egy nemzet vagy osztály jövedelmének változása a különböző termékekre fordított kiadások terén jár változással. A munkások jövedelmének emelkedése a pihenő szórakozások nagyobb értékelésével járt. A vagyonos osztály növekedése az automobilkeresletet és más költséges fényüzést növelte.

Ily erők hatnak a termelési rend minden pontján a keresletre és kinálatra, hogy a folytonos árváltozásokat előidézzék.

Ha a fogyasztót úgy vesszük, mint aki szükségleteivel és izlésével fentartja és irányítja a termelő -165- erők ezen kiterjedt rendjét, látni fogjuk, hogy a fogyasztó akarata mindenütt a kereslet útján hat, először a használati czikkekre és azután a különböző termelő folyamatokra és eszközökre, melyekkel létesül.

Ha másrészt az üzletembernek, a termelőnek az álláspontját nézzük, a termelési rend ugyanazon szervezetét és működését anyag- és energiagyüjtő folyamatnak látjuk, amelyet különböző termelési tényezők (föld, munka, tőke) együttműködő csoportjai fejtenek ki az üzleti szellem vezetése alatt és amely piaczra vihető kész termékek és szolgálatok mennyiségeinek előállítására irányul.

A gazdasági fejlődésben különösen érvényesül az az igazság, hogy minden fejlődés az elfecsérlés kiküszöbölésében áll. Ez adja meg próbakövét a különböző társadalmi, gazdasági reformtörekvéseknek, amelyek korunkban oly nagy jelentőségre tettek szert. Különösen azt fogjuk tapasztalni, hogy egyrészt a munkásmozgalom, másrészt az állam gazdasági funkczióinak kiterjesztése valójában a felesleg létezésétől függ. E függés megvilágítása megérdemli a fáradtságot.

Ha nem lenne improduktiv felesleg a kapitalisták, földbirtokosok és nagy üzletemberek kezében, a munkásmozgalom hatékonysága majdnem -166- teljesen a magas bérek, rövid órák és más megjavult munkafeltételek gazdaságosságán mulnék. Mert, ha a munkaadók és tőkések versenye az egész termelési rendben mindenütt oly állandó és erős lenne, hogy a hasznot, kamatokat és más üzleti nyereségeket a minimumra lenyomná, a munkások minden kooperáló tevékenysége, amely anélkül, hogy a munka termelékenységét megfelelően emelné, a munka költségét növelné, a termelésben minden félre károsnak bizonyulna.

Más szóval a munkásmozgalom sikere oly esetekre szorítkoznék, amikor a magasabb bérek, rövidebb munkaórák stb. a munka hatékonyságát növelnék, úgy, hogy a munka költsége általában nem emelkednék. Ha ez a nézet helyes, a tőke és munka minden viszálya egyik vagy mindkét részről hiábavaló, őrült cselekedet volna. Mert, ha magasabb bérek, jobb munkaviszonyok szükségkép megfelelő mértékben emelnék a munka termelékenységét, mily őrület és embertelenség, hogy a munkaadók az ideirányuló törekvéseknek ellenszegülnek. És mily helytelenül járnak el a szakszervezetek, ha oly követelményeket állítanak fel, amelyek túlhaladják a magas bérek gazdaságosságát és amelyeket a munkaadók nem adhatnak meg vállalataik csődbekergetése nélkül.

Ám ez a jelenség annak folytán, hogy nagy felesleg van, amely nem szükséges a többi termelő erő fentartására, hanem fényüzésre fecsérlik el, a munkásmozgalomnak raczionális alapot ad. Ha a munkásság, mint társadalmi és gazdasági osztály a szervezkedés útján úgy a különböző iparágakban e feleslegből egy részt megszerezhet magasabb bérek és több szabadidő -167- formájában, élet és munkaszinvonala emelésére, akkor az elfecsérlett vagyont igazi jószággá változtatja át. Ha a szakszervezeti mozgalom kollektiv szerződésekkel magasabb béreket érhet el a járadék, kamattöblet leszorításával, nem támadja meg a többi tényezőt, míg másrészt a munka nagyobb termelékenységét jelentékenyen előmozdítja.

E főczélra irányul a kollektiv alkudozás politikája. Sikere, mint más politikáé is, az alkalmazásánál kifejtett tudástól és a mérséklettől függ. Elemzésünk számos különbséget tárt fel a különböző iparágakban a fölösleg mennyiségi megoszlását illetőleg. Egyes esetekben a termék nagy része haszontöbbletre vagy túlmagas kamatra vagy járadékra fordíttatik. Itt a szabad versenyt a munkaadók közötti szövetkezés váltotta fel, vagy valamely földbirtokos, bányatulajdonos, szabadalmas vagy más egyedárús adóztathatja meg a termelést. Más iparágakban más a helyzet, az erős verseny a munkaadók között a nyereséget és kamatot lenyomja a minimumra és a földbirtokos szed aránylag magas adót. Ugyanazon iparág egy időben nagy nyereségtöbbletet tüntet fel, máskor nincs ily többlete.

A szakszervezeti mozgalom taktikája az, hogy azokon a termelési pontokon gyakoroljon nyomást, ahol veszély nélkül lehet. Magasabb bérek, rövidebb munkaórák, vagy más előnyösebb munkaföltételek megkülönböztetés nélkül való követelése a termelésre hat vissza és e visszahatás a munkásokra is érezhetővé válik. Mert az olyan iparban, hol a nyereséget és -168- kamatot éles verseny nyomja le a minimumra, nincs a munkabérek emelésére fordítható felesleg és ha a szervezkedés ereje kierőszakolná a magasabb béreket, az ipar szenvedné kárát. Még pedig, ha külföldi vagy más kivülről jövő verseny akadályozza a munkaadókat a termék árának emelésében, hogy a termelés fokozott költsége fedezetet nyerjen, az iparág elpusztul, mert nem hoznak belé új tőkét és a már meglevő tőkéjének felhasználódása nem nyer pótlást. Ha a termék ára emelhető, mint láttuk, ily emelkedés csökkenti a keresletét, ez a munka alkalmazását csökkenti, ami viszont a munkaszervezkedés hatékonyságára hat vissza károsan. Mint a béremelés és a munkaidő csökkentésének eszköze a kollektiv alkudozás sikere nyilván a követelések irányításától és kellő időben való fellépésétől függ, úgy hogy valamely más termelő erő birtokában levő nem termelékeny fölösleget egészben vagy részben a munkásoknak szerezzen meg. A munkásnak nem valódi érdeke, hogy oly haszonból, kamatból vagy más jövedelmi elemből vonjon el, amely azon termelő erők használatának teljes kifejtését idézi elő. De ahol e követelményen felül történik fizetés a szervezett munkásság abbeli kisérlete, hogy e felesleget magasabb bérekre változtassa, teljesen igazolt.

Hogy így sikerül-e és mily mértékben emelni a szakszervezeti mozgalomnak a béreket vagy a munkafeltételeket máskép megjavítania a haszon vagy kamattöbblet terhére, a munkások és munkaadók szervezetei viszonylagos erején mulik. Ha az erős munkásszervezkedés, a «szabad» munka -169- versenyét hatékonyan megszorította, gyakran oly nyomást birt gyakorolni az egymással erősen versenyző munkaadókra, hogy a kamat vagy haszontöbblet terhére emelte a béreket. De ahol a nyomás ellen a munkaadók szervezkedtek, a maguk részéről az iparba bevonható szabad tőke versenyét szorítván meg, a munkásszervezet nyomását rendesen sikerült ellensúlyozniok, mert csekélyebb számuk, jobb értesülésük e szervezkedéseket hatékonyabbá teszik harcz esetén. Még a tanult és jól szervezett munka terén is mindinkább felismerik a szakszervezeti mozgalom gyengeségét arra, hogy a vagyonfeleslegből megfelelő részt biztosítsanak. Továbbá egyre nyilvánvalóbb, hogy maga az a politika, amelyet a kivülről jövő «szabad» munka korlátozására erős szakszervezeteknek követnie kell, egyre megnehezíti a kevésbbé tanult munkásságnak munkapiacza szervezését, amelyet a magasabb foglalkozásokból kizárt munka eláraszt.

E tény felismerése hajtja politikai tevékenységre a szakszervezeti mozgalmat. A polgárság többségét kitevő munkások hajlanak arra, hogy a szakszervezet más magán-szövetkezeti és jótékonysági törekvések kiegészítésére a munka és életszinvonal emelésének eszközéül az államot használja fel. Bárha a történelem úgy tanítja, hogy az államot mindig valamely politikai hatalmat és befolyást gyakorló osztály gazdasági jólétének előmozdítására használták fel, erényes polgárok mindig harczoltak a politika ily üzésével járó részrehajlás és korrupczió ellen és most amiatt aggódnak, hogy a munkásosztályok úgy az államnak, mint a termelésnek -170- kárt okoznak a magánvállalkozás és magántulajdon jogaiba való oktalan beavatkozással.

«Ha földbirtokosok, gyárosok és más vállalkozó osztályok a multban gazdasági czéljaikra használták ki a közhatalmat, törvények, szerződések és vámok alkotásánál és az állam diplomácziai, katonai erejét üzleti czélokra használták ki, az nem ok arra, hogy a hatalom elnyerésével a munkásság osztálya érdekében ugyanezt a tisztességtelen és helytelen politikát folytassa.» Ez az ellenvetés. Erre gyakran elegendő feleletnek tartják két szempont kiemelését. Először is vitatják, hogy ott, ahol munkásosztály képezi a választók túlnyomó részét, az ő szavuk és érdekük a «nép» szava és érdekének vehető, ott, ahol a többség uralmának elvét fogadták el. Másodszor vitatják, hogy sok, sőt a legtöbb követelmény, amelyet a munkásság az állam utján kiván kierőszakolni, a földbirtokosok, tőkések és más vállalkozó osztályok, az állam előző urai törvényes jogainak vagy más előnyeinek megváltoztatásában vagy megszüntetésében állana.

De bár mindkét feleletben van igazság, annak a gazdasági ellenvetésnek, hogy a bérmunkásosztály politikai hatalmát a termelési rend kárára, a vagyonosodás meggátlására használhatná fel azon rövidlátó törekvésével, hogy a birtokos-osztályok költségén a béreket emelje és a munkaviszonyt javítsa, – egyik sem felel meg.

Az egyetlen megfelelő válasz annak kimutatása volna, hogy az állam eszközeivel megvalósítani kivánt munkáskövetelések, bárha indítóokuk osztályérdekekben rejlik, végeredményben -171- a társadalom érdekeivel megegyeznek és azok megvalósítására vezetnek. Ezt nem lehet bizonyítani arra való utalással, hogy a munkásság a legnépesebb osztály. Ki kell mutatni, hogy az általuk követett politika végeredményben nem káros a termelési szervezetre. A termeléketlen felesleg tanának elfogadása kétségtelenül támogatja a munkásosztály politikájának ily értelmezését. Mert amennyiben éppen arra irányul, hogy a nem termelékeny felesleg egyes részeit a szabad idő növelésére vagy a munkaviszony javítására fordítsa, a munkáspolitika társadalminak vallhatja magát. A terméketlen fölösleg termelékenynyé változtatásával a termelés javulását és növelését idézi elő. Avval, hogy a járadékot vagy a haszonfelesleget teljesebb életmódot biztosító béralapra fordítja, és így a bérmunkások maguknak, családjuknak a czivilizált élet javaiból, követelményeiből többet szerezhetnek meg, több szabad idő, szórakozás, művelődés mellett, kettős társadalmi nyereség jár. Az ily irányú jövedelemmel elért hasznosság és kielégülés mérvét növeli és a munka hatékonyságának emelésével a termelés fejlődését előmozdítja.

Legjobban mutatja, hogy az észszerü munkáspolitika mint járul hozzá a szocziális politikához, a bérminimumért való küzdelem. Bármikép is értsük vagy formáljuk a társadalmi fejlődés fogalmát, első elengedhetetlen feltétele a szegénység kérdésének megoldása. Ez a kérdés igen bonyolult, számos rétegre választható. Alapját képezi a nyomor kérdése, van nyomor, és az a lassan, de biztosan növekvő tudat, -172- hogy a társadalom biztonsága kivánja meg a nyomor megszüntetését, az államot sok ponton hozta szimpatikus érintkezésbe a munkásmozgalommal. A közvélemény mindenütt kivánja, hogy a társadalom alacsony bérek, túlmunka, elhanyagolt gyermekkor, őrültek internálása, betegség, baleset, iszákosság, munkanélküliség, rokkantság ellen megfelelő orvoslást találjon a meg nem felelő és megalázó magánjótékonyság helyett.

E czélra a modern államok közegészségi, nevelési, ipari és filantrop gondoskodások egész sorát léptetik életbe, abból a két feltevésből indulva ki, hogy először a munkásosztály széles rétegei képtelenek egyénenként vagy magánszövetkezés útján megfelelőleg gondoskodni gazdasági helyzetükkel járó számos káros és megalázó inczidens ellen; másodszor, hogy egészséges társadalmi politika felhasználni az állam forrásait azon czélokra, melyeket maguk meg nem valósíthatnának. Ingyenes kórházak, aggkori nyugdíj, munkanélküliség ellen megfelelőbb gondoskodás és bérmegállapító hivatalok ez új állami politika különböző irányait példázzák.

Megjegyzendő, hogy mind e szolgálatoknál az állam a munkásmozgalom elismert ténykedéseit egészíti ki vagy helyettesíti és több ponton közvetlenül e mozgalommal működik együtt.

De a fizikai pusztulás elleni biztonság a czivilizált életre nem elegendő alap. Minden társadalom érdeke, hogy minden tagja a társadalomnak tett szolgálatok fejében oly jövedelmet élvezzen, amely magát és családját teljes fizikai épségben tartsa fenn, általános és szakkiképzésre minden megfelelő alkalmat megadjon és oly -173- társadalmi életet, szórakozást, szabad mozgást biztosítson, amelyre egy jó munkásnak és polgárnak szüksége van. Már pedig a modern államférfiak felismerik, hogy a munkások nagy tömege számára némely vagy mindezen társadalmilag kivánatos feltétel egyéni vagy kollektiv alkudozással el nem érhető. Sem a verseny, sem a szövetkezés a modern munkásnak nem biztosítja kellőleg a megkövetelt munka- és életszinvonalat. Az államnak kell kiegészítenie a munkáspolitikát. Közvetlenül két úton teszi meg ezt. Először is kifejezetten oly szolgálati feltételeket állít fel, amelyek egyenesen a munkásokra kedvező munkabér, munkaidő és más munkafeltétel megállapítását czélozzák. Az ausztráliai bérhivatal e politika legmesszebbmenő példája, amely Angliában ma még csak néhány túlalacsony munkabérrel dolgozó iparágra szorítkozik. De nálunk az állami beavatkozás nemcsak a közhivatalnokok növekvő számánál érvényesül, hanem a hatóságokkal szerződő magánvállalatoknál is. Az itt követett politika határozott elismerése annak, hogy a magánmegállapodás nem biztosítja a társadalmi jólétre vezető munkaviszonyokat. A modern ipari törvényhozás a gyáripar, kereskedelmi üzletek, a munkaadók felelőssége, az üzleti záróra terén és más szabályozó törvények a munkásvédelem teljesebb politikájának kifejezésre jutását jelenti. A mi czivilizácziónk minimális követelményeinek megfelelő szolgálati szinvonal kiépítésére irányuló szórványos törekvések ezek.

Megerősíti ezt az állami szabályozás egy más neme, mely a munkások szempontjából véve a -174- megélhetési standard javítására irányul. Ez alá foglalható a közegészségügyi törvényhozás nagy része, az élelmiszerhamisítás elleni törvények, veszélyes javak és szolgálatok elleni más védelmi eszközök, míg a szabad vagy államilag segélyezett nevelés és szórakozás, a könyvtárakat, parkokat, fürdőket és más üdüléseket beleértve, ugyane politika irányában fekszenek. E különböző közszolgálatok fő gazdasági hatása, hogy a munkásokat képessé teszi keresményük jobb vagy gazdaságosabb felhasználására, mint a teljes laissez faire rendszer mellett és közköltségen nyujt nekik oly szolgálatokat, amelyeket nem vehetnének meg. A munkásosztályok gazdasági érdekeinek specziális szempontjából véve az állami tevékenység e két faja közjövedelmeket fordít minimális egyezség és tudás, élvezet, izlés, jellem és viselkedési standard kiépítésére, azon osztályok számára, amelyek nem képesek e dolgokról megfelelően gondoskodni munkaerejük eladásával szerzett keresményükből. Részletes, közvetett kinálat ez a bérügylet kedvezőtlen viszonyainak javítására.

Ez természetesen egy szélesebb látkörü társadalmi politika egyoldalú, elfogult értelmezése. Mert, noha a közmunka és kiadás egyrésze kizárólag a bérmunkásokra vonatkozik, nagy részének tágabb társadalmi kihatása van. Bárha a szegényebb osztályok húzzák a legnagyobb hasznot a közoktatásra, szórakozásra, sőt a közegészségügyre fordított összegből, mégis helyesen hangsúlyozható, hogy a szolgálatok nem annyira egy osztály nélkülözéseinek pótlására, mint inkább a társadalmi szervezet egészének védelmére és javítására irányulnak. Ha az állami -175- tevékenység magasabb fajait vesszük szemügyre, mint a főiskolai oktatást, tudomány, irodalom, művészetek pártolását, a forgalom előmozdítását, városok szépítését, felismerjük, hogy a társadalmi politika mind kevésbbé esik egybe egy osztály érdekeivel.

Ez állami szegényügyi, közoktatási, fejlesztési szolgálatok, a védelmiekkel együtt, amelyek az államok jövedelmének oly nagy részét emésztik fel, egy nagy és növekvő jövedelem kiadását vonják maguk után. E jövedelemről való gondoskodás kormányzás művészetében mind nagyobb szerepet játszik. A pénzügy legfőbb nehézsége az állam termelésében való szerepének és ennélfogva jövedelemre való igényének hiányos ismeretéből ered. Az a felfogás, hogy az állam egyedül az egyes polgárok élete és vagyona védelmére áll fenn és hogy e kötelessége teljesítésére jogosult minden polgár megadóztatására vagy anyagi viszonyaihoz vagy az állam részéről nyujtott szolgálatok arányában, még mindig tartja magát. E nézet hatása alatt az állam tevékenységét szigorúan korlátozták és a közjövedelem nagyobb részét az egyes polgárok vagyona elkobzásának tekintették.

Ma lassan kibontakozik a közjövedelem e teoriája és gyakorlata e tévfogalmakból. Egyrészt látjuk, hogy a legtöbb czivilizált állam átlépi a védelem nyujtására szolgáló tevékenység körét és a nemzetgazdaság forrásai kifejlesztésére számos intézményt létesít. Másrészt látjuk, hogy a közjövedelmeket mindinkább úgy fogják fel, mint amelyekhez az államnak joga van, miután közszolgálatokkal megkereste. Ez utóbbi -176- tant még a maga teljességében nem fogadták el, kivéve a köz tulajdonát képező iparokért fizetett jövedelmek vagy járadék tekintetében. Állami földek, bányák vagy birtokok járadéka, a posta, városi vasút stb. haszna nyilván ugyanúgy megkeresett jövedelem, mint a magánvállalatoké. Ahol az állam vagy a város különleges szolgálatot teljesít és az azt igénybevevőtől annak árát beszedi, akár kicsinyben fizettetik meg, mint a postánál, vagy nagyban évi bérrel, a közönség nyilván más üzemekkel egy sorban áll és ugyanoly joga van a haszonra.

Természetesen visszaélhet jogával, nagyobb árat követelvén a méltányosnál. Rendszerint egyedárús lévén, a magánosok konkurrencziáját megszorítván vagy kizárván, gyakran módjában áll az árak megállapításánál visszaélni e helyzettel. Számos szolgálat a legelemibb életszükségleteket látja el, mint a forgalmat, vizet, világítást. Ezzel úgy növelheti jövedelmét, mint egy magános, követelvén azt, ami a magánüzemben haszontöbblet. Néhány város és állam ezt gyakorolja, bizonyos egyedárúságokat, mint a só, gyufa, dohány, szesz a közjövedelem forrásának használván ki. Ezt gyakran visszaélésnek tüntetik fel, mintha a trösztök vagy más egyedárús hasonló követeléseivel teljesen megegyeznék. De itt nem ez az eset forog fenn. Két különbség is van. Az állami egyedáruság haszontöbblete, bárha nincs a nyujtott specziális szolgálattal kiérdemelve, a társadalmilag hasznos szolgálatokra fordított jövedelmet növeli, míg egy magántröszt haszontöbblete magánosok nem termelékeny haszontöbbletét növeli. Továbbá az állam nagy -177- árakat nemcsak közjövedelmi szempontból követelhet, hanem a közrend érdekében, mint a szesznél és robbanó szereknél.

De ha a közegyedárúság nagyobb haszon követelésének eszköze, mint a rendes üzleti egyedáruság, ez a többlet az adózás egy neme és ekként védendő. Tehát az adónak a közjövedelem főforrását jelentő új fogalmához kell folyamodnunk az állam és a termelési rend viszonyának megértése végett. Ez az új felfogás gyakorlati, tapasztalati formát ölt a megszolgált és meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésében és azon állításban, hogy az államnak joga van az utóbbiban osztozkodni. Nyilvánvaló, hogy a magánjövedelem és tulajdon meg nem szolgáltnak vett elemeihez folyamodik mindinkább minden ország a fejlődő állam egyre növekvő funkcziói teljesítésének fedezésére megkivánt jövedelem-többlet végett. A két fogalom kölcsönhatásban van. Az a felfogás, hogy nagy meg nem szolgált jövedelmi forrásokat lehet megcsapolni, képesíti és buzdítja a modern államokat és városokat új alkotó szolgálatok vállalására a közoktatás, lakás, város-szabályozás és társadalmi reform terén, amelyek ezelőtt pénzügyileg kivihetetlennek látszottak. Másrészt annak teljesebb megértése, hogy az állam vagy város mit tud és köteles a közjó érdekében tenni, a kormányokat arra buzdítja, hogy a meg nem érdemelt vagyont jobban felismerjék és szorosabban vizsgálják. A kormányt önérdeke mindenütt arra birja, hogy több közjövedelmet vonjon ki a meg nem érdemelt jövedelemből és vagyonból. A pénzügyek ilyen -178- rendszere legalább is képviseleti kormányzatú államokban a legkisebb ellenállást váltja ki. Mindenütt látják és érzik, hogy a földjáradékból, szeszengedélyből, osztalékokból, üzletekből származó hasznok, amelyek a szabad verseny teljes kihatása alól el vannak vonva és a termelést és eladási árakat szabályozhatják, oly nyereségi elemeket tartalmaznak, amelyek az illető ipar sérelme nélkül megadóztathatók. Ha mindenfajta meg nem szolgált jövedelem egy forrásra lenne visszavezethető, mint Henry George egyes tanítványai teszik, vagy csak néhány világosan megállapítható és mérhető forrásra, elég egyszerü politika lenne keresztülerőszakolható az ily forrás közjövedelemre való fordítására. Vagy állami egyedárúság vagy különös megadóztatás útján. Az első mód a közhatóságok részéről a föld vagy jelenlegi, vagy várható járadékkal biró részei megszerzésében és birtoklásában állana. E birtok-politika hatékonysága érdekében a vasutak, bányák, kőbányák és esetleg épületek köztulajdonba jutása és állami kezelése lehet szükséges, oly szoros lévén ezek és a föld közötti viszony, hogy abból járadékot szivhatnak fel. Evvel együtt járna más természetes javak köztulajdona és más természetes egyedárúságé, mint a szesz kicsinyben árúsítása, bankügy és biztosítás, távirda, távbeszélő, a forgalom és érintkezés más eszközei, a fő községi szolgálatok és talán egyes felosztási szolgálatok, amelyeknél magánosok a köz kárára valószinüen hamisítanának, vagy a versenyt kizárnák. E korlátolt államszocziálizmus, bárha a versenyben más szempontok kivánják, mint a közönség védelme a magas -179- árak vagy a szolgálatok vagy javak rosszasága ellen, első sorban a közjövedelem szerzését szolgálnák. Az államnak egyedárúságok birásából és gyakorlásából nyujtanak jövedelmet.

A másik módszer az volna, hogy a föld, a vasútak és más jövedelemfelesleget hozó eszközök magántulajdonban és magánhasználatban maradnak, de e feleslegből annyit adnak az államnak, amennyire az egyenes adókból szüksége lenne. A közgazdák megegyeznek abban, hogy a föld gazdasági járadékának adója nem hárítható át és nemcsak, hogy nem befolyásolja károsan a föld társadalmilag előnyös használatát, hanem úgy alkalmazható, hogy ezen használatot előmozdítsa. Ami áll a földjáradékra, áll más egyedárúsági értékekre is. Miután az egyedárús már úgy állapította meg az általa nyujtott javak vagy szolgálatok utáni járadékot vagy más terhet, hogy a lehető legnagyobb jövedelmet hozza, rendesen nem fizetődnék ki neki, hogy a megadóztatás következtében felemelje az árakat. A megadózás valószinüleg a gazdaságosabb termelési eljárásra ösztönzi, amint a földbirtokost földjének jövedelmezőbb használására birja. Nem fogja a termelés korlátozására birni vagy arra, hogy eddig nyujtott személyes szolgálatokat megtagadjon. Az egyedárúságok megadóztatásának ezen gazdasági teoriáját általában elfogadják.

De a termelési eljárásoknak itt munkánkban kifejtett analizise sokkal tágabb és változatosabb alkalmazást enged meg. Mert, ha nemcsak a föld birtokából vagy néhány határozott egyedárúságból fakad a jövedelem-felesleg, hanem nagyszámú és változatos körülményekből, amelyek bizonyos -180- tőkének vagy képességnek, amely így előnyben van, ritkasági értéket adnak, a közjövedelem részére megadózás útján felhasználható felesleg összege nagy mértékben fokozódik. Az üzleti trösztök, kartellek, áregyezmények hasznothajtó gyümölcsei, a tőzsde-manőverekkel a vámokból, vagy más közintézkedésekből, találmányokból, jobb üzemszervezetből, magas bérekből, fizetésekből származó nyereségek mind különböző mértékben vonhatók megadózás alá. Az a tény, hogy a legtöbb ily üzleti vagy professzionális tevékenység hasznos személyes tevékenység önkéntes kifejtésével jár, komplikálja ugyan az adópolitikát, de elveit nem érinti. A belőlük származó jövedelmek bizonyos ritkasági elemeket tartalmaznak, meg nem szolgált elemeket, amelyek ugyan közvetlenül el nem választhatók a képesség szükséges dijjazásától, vagy a minimális haszontól vagy kamattól, mindazonáltal alkalmas adótárgyak. Némelyik meghaladja a városi telkekből, szeszkimérési engedélyekből nyert jövedelmeket és tartósabb, mint azok, mások esetlegesek és hullámzók. De a nem termelékeny feleslegnek igen nagy részét képezvén, a közérdek politikája megkivánja, hogy mint a közjövedelem forrását kellőleg figyelembe vegyük.

Bonyolult voltuk, megmérésük nehézsége különleges megadóztatásra alkalmatlanná teszi őket. Ez inkább mulékony feleslegek különfélesége, bonyolultsága és mértéke szolgáltatja az általános fokozatos jövedelmi adó igazi gazdasági igazolását. Minden olyan adó, amely tisztán megélhetési és növekedési költségeket sujt, azaz csak a munkabért, a minimális kamatot, hasznot, -181- vagy a képességnek más fizetését éri, rossz adó. Mert egy termelő erő hatékonyságát rontván, a javak jövő termelését támadja meg és a jövő közjövedelemnek megadóztatható feleslegét csökkenti. Minden adózás tehát csak az improduktiv fölöslegre szorítkozzék, annyit vonván el belőle, amennyit az állam előnyösen felhasználhat a közszolgálatok ellátása és fejlesztése czéljaira. Az általános jövedelmi és örökösödési adók, amelyek jelentősége a legtöbb czivilizált államban növekszik, az adózás biztosítására a legjobb eszközök. Fokozatosságuk avval igazolható, hogy a nem termelékeny felesleg aránya közvetlenül változik a jövedelem vagy birtok nagyságával. E feltevést kétségtelenül valónak fogadhatjuk el. Minél nagyobb a jövedelem vagy birtok – annál nagyobb nem termelékeny felesleget hajt rendszerint és annál nagyobb mértékben adóztatható meg a jövedelmet nyerő termelő erőre való káros hatás nélkül.

A meg nem szolgált jövedelem megkülönböztetésének nehézsége a megérdemelt jövedelemtől, amelybe gyakran bele van foglalva, az államot kisérleti eljárásra birja. Nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik a nagy jövedelmekből a fölösleg megadóztatására irányuló törekvés. Gyakran elrejthető a jövedelem és a modern nemzetközi pénzügyi viszonyok lehetővé teszik, hogy bizonyos feleslegek a megadózást elkerüljék, a külföldön merülvén fel és haza más formában kerülvén. Amint az üzleti világ mind nemzetközibbé lesz, igen nehéz lesz mindegyik államnak a másik megelőzése a folyó jövedelem megadóztatásában. Részben e nehézségek elhárítására, -182- de még inkább annálfogva, mert az örökségek meg nem szolgált jövedelmet jelentenek az örökösök részéről, az örökösödési adó igénybevételére nagyobb a hajlandóság, mint a jövedelmi adó növelésére.

Inkább a pénzügyi opportunizmus, mint gazdasági teoriák megértése és elfogadása hajtotta az államférfiakat ezen jövedelmi források felé. De különösen szükséges, hogy azok, akik a modern állandó jövedelmi szükséglet növekedésének nehézségeit oldják meg, megértsék, mik az adózás helyes forrásai és mi az észszerü megadóztatási mód. Az adózás nem az egyes polgárok megszolgált javának vagy jövedelmének, egyéni erőfeszítésük és képességük eredményének elkobzása. Eszköz az, amelylyel a társadalmi tevékenységek és szükségletek képviselője, az állam igényét érvényesíti a társadalom által az egyes egyéneknek nyujtott különböző segítségekkel megszolgált jövedelemre. Az állam adók útján szedi be jövedelmét és amennyiben helyesen vezetik, a társadalomnak nyujtott szolgálatai fejlesztésére és javítására és a védelemre fordítja.

Másfélszáz évvel ezelőtt egy Észak-Amerikába kivándorolt angol csoport Ontario tartomány legdélibb részére hatolt, ahol egy folyó által szelt termékeny völgyben megtelepedett, a partokon fakunyhó sorokat emelt, amelyek népes és virágos -183- városokká fejlődtek. A folyó északi részén volt a legjobb legelő nagy része és a közeli halmokról lerohanó patak e részt a famegmunkálásra alkalmassá tette. De a déli részen termékenyebb búzaföldek voltak, gyümölcsöt, veteményeket jobban lehetett termelni. Mindkét részen a halmok védelme alatt specziális czélokra alkalmas földek voltak, amelyeket egyes letelepülők kiválasztottak és más éghajlati, fekvési, talajbeli előnyök megfelelő termelésekre és iparokra vezettek. Néhány kovács, ács, takács, szabó, czipész telepedett le ott, ahol neki előnyös volt vagy családi összeköttetései voltak – a folyó északi vagy déli részén. Más településektől távol e falu a környező farmokkal, fatelepekkel stb. lényegileg önálló termelő közületet alkotott. A folyón híd volt és azon a személyek és javak szabadon közlekedhettek; a piaczi berendezkedések lehetővé tették, hogy a talaji és fekvési különös előnyök, egyes mesteremberek vagy kézművesek különös képességei a legteljesebben kihasználtassanak az egyén és a fogyasztóközönség legnagyobb előnyére, amelynek módjában állott, hogy megvegye, amit ezek eladásra kinálnak. Ez a szabad csere alapján álló munkamegosztás gazdaságosságának egyszerü példája. Nyilván előnyös volt a folyó bármely partján lakóknak, hogy a legszorosabb érintkezés és a legszabadabb kereskedelmi forgalom legyen a hidon át. Aki azt indítványozta volna, hogy a hidat le kell bontani vagy a személyeket és javakat azon meg kell vámolni abból a czélból, hogy mindegyik rész a saját szükségleteiről gondoskodhassék, ha ez lehetséges, – azt őrültnek tartották volna. -184-

És most az történt, hogy a forradalom a köztársaság megalakulására vezetvén, Canada és az Egyesült-Államok megállapították a maguk határait és e falut kettéválasztó folyó vétetett határnak. Tényleg kettévágták a falut. Az északi oldal lakói kanadai polgárok maradtak, Ontario törvényeinek engedelmeskedvén, annak adózván tovább is, a déli rész lakói az Egyesült-Államok polgáraivá lettek. Időmultán a politikai megkülönböztetés a lakók két részének érzelmeit is befolyásolhatta egymás irányában és a társadalmi érintkezést csökkenthette. De ez azt a munkamegosztást és szabad cserét, amely azelőtt előnyös volt, kevésbbé előnyössé tehette? Kevésbbé volna káros, mint azelőtt, a híd lerombolása vagy a folyón túl piaczot kereső árú megvámolása? Keresztül lenne vihető épp úgy, mint azelőtt a gazdasági közület ketté törése, a folyamat vévén válaszvonalnak. De épp oly nyilvánvaló, hogy akinek eladni valója volna, csak a félpiacz állana rendelkezésére és amire szüksége volna, annak kinálata is felére csökkenne. Lehetséges, hogy a lakók minden szükségletüket a folyó innenső részén lakó szomszédaikkal elláttathatnák, de nyilván elveszítik a másik oldal természetes előnyeiből vagy az ott lakók különös képességeiből nyert részüket és a piacz megszorítása azon árúknál, melyek előállításánál ők vannak előnyben, megfosztaná őket saját termelésük eredményének egy részétől. Nyilván minden lakó veszít úgy eladói, mint vevői minőségében az előbb megvolt szabad forgalom bármily akadályozása folytán.

A politikai szétválás a termelés gazdaságosságát nem érinti. Azelőtt előnyös volt, hogy az -185- északi részen lakók teljesen szabadon szerezhettek birtokot vagy üzhettek ipart a déli részen, ha ott jobb alkalom kinálkozott, mint a saját részükön. A mozgás e szabadságával nyilván az egész terület jobban fejlődött, ami mindenki javára szolgált. Ugyanígy volt, ha egy gazdag farmer a déli részről pénzt takarított meg és úgy látta, hogy jobban használhatja, ha az északi részen állít fel fürészmalmot, mintha hasonló vállalatba fogna a déli részen; nyilván minden lakó érdekeit sértené, ha tőkéje leghasznosabb használatában akadályozva volna. Mert mindannyian többet nyernének a fűrészmalom olcsóbb fáján, mint a megtakarított pénz bármely más felhasználásánál, habár az ő folyam partjukon történnék is az. Ily körülmények között a munka és tőke szabad folyásába minden beavatkozás épp oly káros, mint a piacz szabadságának korlátozása.

Mindkét part lakóira nézve nyilvánvalóan öngyilkosságot jelentene egy olyan települési törvény, a mely a növekvő népességet a saját partján tartaná vissza, vagy a fa vagy gépek vagy más tőke kivitelét akadályozná, vagy vámmal gátolná oly javak behozatalát, amelyek a másik parton olcsóbban termelhetők.

Ha az északi rész lakói félreértett hazafiasságból ily kizárási politikát fogadnának el, a délieket megkárosíthatnák. De némileg nagyobb mértékben károsítanák meg önmagukat, mert a vámszedés, a csempészet megakadályozásának, a vámvédelmi politika szervezésének költségei őket terhelnék. Feltéve, hogy elég őrültek e gazdasági szétválás megkísérlésére, a déliek helyesen járnának-e -186- el, ha az őket ért sérelemre a kizárási politika utánzásával felelnének? Miért akadályozzák az északiak tőkéjét, hogy átjőjjön és természetes kincseik kifejtését előmozdítsa, vagy miért akadályozzák az északi munkát, hogy a tőke ez előnyös munkálkodását elősegítse? Miért akadályoznák polgáraikat, hogy azokat a jobb és olcsóbb termékeket, melyeket az észak még mindig kinál, beszerezzék? Az észak rossz példájának követése, polgáraik sérelmének megkétszerezése és saját maguknak ugyanoly igazgatási költségekkel terhelése.

Amíg az egész falu Ontarióba tartozott, egész nyilvánvaló volt, hogy a legteljesebb együttműködés a munkamegosztás, szabad piacz, tőke és munka szabad mozgása útján a közület jólétére vezet. Lehet, hogy a talaj és más természeti viszonyok sokkal kedvezőbbek általában délen, mint északon, és hogy következőleg a fiatal munkaerő és új tőke e rész kifejlesztését és népesítését szolgálta főleg. De teljesen nyilvánvaló, hogy az északi rész polgárai ezáltal nem károsultak, hanem csak javukra vált és ha valami bohó érzelem visszatartotta volna az ifjú munkaerőt és takarékosságot, hogy a folyón túl hasznosabb alkalmazást keressen, érzékenyen károsodtak volna. E nyilvánvaló gazdaságosságot nem fordíthatta fel és nem is változtathatta meg az a tisztán politikai esemény, amely e kis termelő közületet két politikai községgé választotta szét. Ami jó üzlet volt azelőtt, most is az és az emberek és javak szabad mozgásának minden politikai akadályozása nyilván sérelmes az üzleti érdekekre. Mert, ha az emberek és javak -187- szabad mozgásának megszorítása az egyik részre előnyös, akkor épp úgy állíthatnók, hogy a további megszorítás az észak két, a patak által elválasztott részénél, hasznos volna legalább is észak egyik részének és ez a felosztási politika odáig vihető, hogy minden utcza és minden család független termelő közületté lesz.

E példa elég arra, hogy a nemzetek termelési és kereskedelmi viszonyainak egyszerü és egészséges teoriáját levonjuk. Ami a határfalu e két része egymásnak, az a két állam, amelyekhez tartoznak, az Egyesült-Államok és Canada egymásnak. Ha a tőke és munka és termékek szabad forgalma a megosztott falu mindkét részére előnyös, akkor a két nemzetnek is az. És ami áll Canadáról és az Egyesült-Államokról, más nemzetekre is áll, akár van közös határuk, akár nincs Minden ország lakói minden más országgal való legszabadabb érintkezéssel nyernek, mert így szerezhetnek legtöbb javat, így használhatják fel legteljesebben és leghatékonyabban a természeti kincseket vagy szerzett képességeket és osztozkodnak ugyanazon előnyökben, amelyekben más országok lakói részesülnek.

A modern termelési élet főfolyamai ez igazság egyre növekvő felismerését hozzák magukkal. A modern termelésben és vagyonban óriási része van a tőke, munka és javak állandó növekvő folyékonyságának.

Helyi piacz és munkapiacz helyébe nagyobb területü piaczok lépnek: az egész országra kiterjed a modern iparvárosok munkafelszivása; a beruházás modern technikája a tőkét könyebben viszi át a nemzeti iparágak mindegyikébe. De ez -188- a folyamat nem szorítkozik egy ország vagy nemzet határai közé. A letünt nemzedék legjellemzőbb vonása, a gazdasági nemzetköziség elterjedése a tőkét, munkát, javakat az egész világon szétosztotta és éppoly jellemző a vásárló erők növekedése, és evvel a föld kincseinek helyesebb kifejlesztése s a föld lakosai között előnyösebb módon való felosztása. Nagybritannia polgárai új megtakarításának körülbelül fele hasznosabb alkalmazást talál más államokban és Franczia-, Németország, Hollandia és más fejlett iparos nemzetek új tőkéje hasonló hajlamot mutat a külföldön való elhelyeződésre. E tőke nagy része vasutakba és más fejlesztő művekbe van befektetve, amelyek által Délamerikában és egyebütt nagy földterületek és népek lettek hozzáférhetőek a világ élelmiszerrel, nyers anyagokkal való ellátása czéljaira és ipari termékek piaczaiúl. Sok tőke idegen állami vagy községi kölcsönre fordíttatott és miután hátramaradt államok elsőrendü szükségletei fedezetet nyertek, a külföldi tőke belkereskedelmükbe folyt. E tőke beözönlésével párhuzamosan ment végbe a munka folyása a jobban kiaknázott, kevésbbé termékeny országokból a kevésbbé kiaknázottakba, termékenyebbekbe. Amint előrelátható volt, a tőke és munka forgalma általán egy irányú, minden európai államból Észak- és Délamerikába folyása tevén ki a gazdasági nemzetközi forgalom legnagyobb részét. Nem kevésbbé jelentőségteljes az üzleti képesség megfelelő eloszlása, vállalkozók, mérnökök, bankárok, kereskedők, gyárvezetők, ültetvényesek minél nagyobb számban oszolván szét a termelő világban. -189- A közös czél és eredmény a világ egy szinvonalra emelése volt, az utak, városok szervezése s ellátása a főiparágak tekintetében, sőt a kormányzat és üzleti élet eljárásai tisztességességének és hatékonyságának egy szinvonal felé szorítása.

A külkereskedelem jelenlegi növekedése és e fejlődés növekvő fontossága minden államban a most tárgyalt külföldi beruházásokkal és bevándorlással szorosan összefüggő képét adják a gazdasági nemzetköziségnek. Bárha Nagybritannia és néhány szarázföldi állam e téren a többit megelőzi, a világ minden államának lakói, a venni és eladni kivánt javak tekintetében mind jobban függnek más államok lakóitól. Minden évben mind nagyobb jószágmennyiségek folynak keresztül a nemzeti határokon és a külföldi piaczon keresnek vevőket.

A javak javakkal való felcserélésének rendes folyamatán kivül a czélzott tőkeforgalom nagy beviteli és kiviteli kereskedelemmel jár. A külföldön elhelyezett tőke javak alakjában megy ki, mert nincs pénzünk, hogy azt küldjünk és mert nem a pénzt, hanem a pénz értékének megfelelő jószágokat kivánják a külföldi kölcsönkeresők. Igy a külföldi tőkeberuházás nagy részét teszi kivitelünknek, brit gépek, sinek, gépezet és más gyártmányok külföldön való eladásával járván, melyek vagy a kölcsönkeresők országába, vagy máshova küldetnek. A tőke kamatainak fizetése és esetleg visszafizetése behozatallal történik. E fizetések is főleg javak alakjában történnek. Nagybritannia külkereskedelmének igen nagy része és néhány más állam is a -190- tőke kiözönlésében és viszontkamat fizetésében áll.

De ettől eltekintve, a javak növekvő cseréje megy végbe a csere rendes folyamatában oly államok között, melyek természeti javai és termelései különböznek és amelyek így jutnak a legolcsóbban a nép szükségleteihez.

A termelő erőknek és termékeiknek a nemzeti határokon át való forgalma minél nagyobb mértékben történik és fontos politikai és gazdasági kihatásokkal jár. Tiszta üzleti érdekek kötelékeivel szorosabban füzi egymáshoz különböző politikai közületek tagjait. Az a meglepő tény, hogy Nagybritannia egész jövedelmének egy tizedénél nem kevesebbet a tengerentúli beruházások kamatai fejében szed be, nem válik jelentéktelenebbé annak folytán, hogy a vagyonos osztály igen kis része élvezi e jövedelem nagy részét. Mert az azt jelenti, hogy a gazdasági Anglia ¹/₁₀-e az angolok által birt tulajdon értelmében véve, e szigeteken kivül fekszik, a földgolyó lakható részeinek különböző pontjain. Ez azon idegen államok békéjében, rendjében, fejlődésében való nagyfokú érdekeltséget jelent, amelyet azon angogolok éreznek, akiknek ott birtokuk van és onnét jövedelmet húznak. Ha meggondoljuk, hogy a különböző nemzetek tagjainak ezen birtokkereszteződése növekvőben van mindenütt és amint az értesülés, könnyü forgalom és a kormányzás biztonsága fokozódik, nő ez és benne kell a nemzetköziség leghatalmasabb anyagi tényezőjét keresnünk. És miután közvetlen hatásában az államokat ismertebbekké és -191- hozzáférhetőbbekké teszi egymás számára, nyilván a rendes kereskedelem nagyobb és rendszeresebb folyamatának medrét vájja ki.

E nagy irányzat a termelés elnemzetköziesedése felé nem hat akadálytalanul. Valódi vagy képzelt politikai érdekek sok ország kormányát az országok közötti szabad személy és jószágforgalom akadályozására birják. Részint társadalmi, részint gazdasági tekintetek sok államot a bevándorlás megszorítására és tilalmára birtak, hogy milétét és jellegét szabályozzák. Ez mint igen jelentékeny akadály hatott közre az ázsiai munkaerőnek az Egyesült-Államokba és a mi önkormányzatu gyarmatainkba folyásánál és kisebb mértékben az európai bevándorlásnál. E politikát részben a munkás osztályok elhatázása indokolta, hogy alacsonyabb szinvonalhoz szokott új jövevények versenyével szemben bér- és életszinvonalukat megakadályozzák. Bárha a nemzetgazdák kimutatják, hogy ily bevándorlók beengedésének rendesen nem a nemzeti munkaerő félretolása a következménye, hanem annak magasabb alkalmazásba emelése és hogy az olyan gyarmatok, mint Britt-Columbia és Északi-Queensland gazdag forrásainak korai kifejlesztése lehetetlen alacsonyabb fajok kizárása mellett, ez érvek rendesen nem hatnak. Politikai és erkölcsi érvekkel igazolják e megszorító politikát, hogy nehéz dolog a teljesen más faju és szokásu nagyszámu idegen asszimilálása és jó polgárrá átformálása. Ezen és más okoknál fogva jelentékeny akadályokat gördítettek a munka szabad áramlása elé, amely pedig a világtermelést fokozná. -192-

A legtöbb modern állam, részben jövedelmi czélokból, részben mert honi termelőknek kivánja a honi piaczot fentartani és az országot amennyire csak lehet gazdaságilag függetleníteni, a külföldi javak szabad behozatalát megszorítja. Egyeseket ki akar zárni, másokat mennyiséget csökkentő, árt emelő vámokkal terhelni. A modern termelési viszonyok mellett megnyilvánuló tendenczia időszakonkénti elárasztására a piacznak a legtöbb nemzet részére nehézzé tette azt, hogy termékeinek piaczot találjon és azon feltevésre vezette, hogy ha piaczaikat, amennyire lehet, maguknak tartják fent, nemzeti ipara piaczát növeli. De ezt nem érhetik el. Mert az ország összvagyona vagy összpiacza növelésének nem alkalmas módja a forgalom szabadságának korlátozása. Ellenkezőleg, minden korlátozás csökkenti az átlagos termelékenységet és a tőke és munka díjazását a védett területen, amint ketté osztott falunknál láttuk. Csak ha egy időben csak egy iparágat veszünk, vagy egy időközben egy országgal való kereskedelmet vagy egy rövid időszak iparát, vagy valami más izolált és megtévesztő vizsgálatot alkalmazunk, csak akkor tüntethető fel egy nemzetre előnyös gazdasági politikának a védő politika. Egyes előnyben részesített osztály vagy termelési ág mások költségén nyerhet, de a nemzet vagyona a maga egészében csökken. E gazdasági szemléletet háttérbe szoríthatja természetesen más szemlélet, mint a nemzeti védelem, vagy a foglalkozások változatossága. De jó, ha világosan megértjük, hogy a védvámmal nyert minden katonai vagy más czélt az anyagiakkal kell megfizetni. -193-

Erősen zavarja a fogalmakat az a szokás, hogy a nemzeteket kereskedő testületeknek veszik és a bevitel és kivitel adatait úgy tüntetik fel, mint nemzeti mérleget, mely a nemzetek vételét és eladását tünteti fel. A nemzetek nem kereskedő czégek. Németország, Nagybritannia, az Egyesült Államok nem egymással kereskednek és nem versenyeznek egymással a más nemzeteknek való eladásnál. Egyes angol czégek vagy személyek vesznek német czégektől, vagy eladnak azoknak és fordítva. Német czégek versenyeznek angolokkal Angliában és Németországban más czégektől való rendelésekért, de a német czégek egymással való és az angol czégek egymással való versenye sokkal élesebb és állandóbb, mint a különböző nemzetek czégei között való verseny. A Kent grófsági komlótermelők jobban félnek a Sussex grófságéitól, mint a német vagy franczia versenytől és többet nyernének azoknak a megelőzés útján kirekesztésével.

E «nemzeti» kereskedelem hamis fogalmát kiegészíti egy más hasonlóan hamis fogalom, hogy az u. n. nemzetközi kereskedelmi műveleteknél a különböző nemzetek érdekei ütköznek. E tévedés a kereskedelem azon téves fogalmából ered, amely az eladásra a vételnél nagyobb súlyt helyez. Minthogy üzletemberek egymásal versenyeznek a piaczon, helytelenül arra következtetnek, hogy a forgalom érdekellentétekből áll. De ez nyilván helytelen. Termelési rendünk elemzése szerint lényegében nem egyéb együtt működésnél, a verseny csak az együtt működés folyamatának eszköze. Az üzem vételi oldalának izolálásával vehető csak a kereskedelem lényegében -194- ellenségesnek, mert a kereskedelem nem vételben vagy eladásban, hanem mind a kettőben áll; javak cseréjében áll, mely egyes javak vétele, mások eladása. Ha egy angol czég egy némettől vesz, kényszeríti azt angol javak vagy más külföldi javak vételére, melyeket különben nem venne. Hogy ez pontosan mikép megy végbe, nem érdekel bennünket, de nyilvánvaló, hogy miután a pénz jelentékenyebb mennyiségben nem megy egyik országból a másikba át, az egy országból jövő javak fizetése ellenkező irányú javakban vétetik fel. Miután egyaránt nyer mindenki, ha jól ad el vagy jól vesz, az nyer legtöbbet, aki mindkét téren a legnagyobb és legszabadabb piaczhoz juthat. És miután a nemzet egyének bizonyos számából áll, akiknek érdeke így a világpiaczon való szabad vételben és eladásban áll, nemzeti szempontból is az igazi gazdasági politika ez a politika. Az az állam tehát, amely megakadályozza polgárait, hogy a külföldön oly szabadon vehessen és adhasson, mint otthon, azok gazdasági jólétének árt, a nemzet átlagos vagyonát csökkentvén.

A vámokat, kereskedelmi szerződéseket és más kereskedelmi politikát, melylyel az államok saját alattvalóik forgalmát szabályozzák külföldiekével, – mégis nagy fontosságuaknak tartják. Ha jelentékeny is befolyásuk egyes államokkal való bevitelre és kivitelre, nem hasonlíthatjuk az általunk leírt elnemzetköziesedési tendencziához kihatásukban. A beruházók, kereskedők, bérmunkások igazi érdeke a tőke és munka lehető legszabadabb folyása, a javak legszabadabb cseréje irányában fekszik és a különböző államok gazdasági -195- érintkezéseinek nagysága és változatossága egyre nő.

A bevitel tekintetében egy szempont fontos; olykor azt állítjuk, hogy a beviteli vámok nem tekinthetők forgalmi akadályoknak, hanem eszközök, melyek utján a külföldiek a közjövedelemnek megadóztathatóak. Külföldi javakat úgy fognak behozni, mint azelőtt, a vám nem emeli az árakat, hanem a külföldi termelők, szállítók, kereskedők hasznából jön levonásba. E következtetés érvénye próbára tehető a költségek és nem termelékeny felesleg megkülönböztetésére vezetett általános adótörvénynyel. Tisztán a különböző javak megadóztatása hatásának kérdése. Vajjon a javak külföldi vagy honi termék-e, az közömbös. Ha a javak oly verseny mellett termeltetnek, hogy az árak csak a rendes termelési költségeket fedik, a termelők nem viselhetik a vámot. Mert a termelést gátolja, a javakkal való ellátást csökkenti, az árakat emeli, a fogyasztóra hárítván a terheket. Ez ugyanígy áll a honi, mint a külföldi javakra. Ha mégis az az eset, hogy a behozott javak oly áron kelnek el, amely a szükséges költségeken felül való felesleget tartalmaz, a külföldi fizetheti a vámot. Ha saját kormánya elmulasztotta megelőzőleg megadóztatni a felesleget, ezt az idegen kormány behozatali vám formájában teheti meg. De csak ily kivételes esetben birható fizetésre a külföldi. -196-

A termelés szemlélete üzemek és iparágak részletes szervezetét mutatja, amelyekkel a természet termelő erőit működésbe hozzuk az emberi szükségletek fedezése érdekében. E rendszer sok alkalmazási és együttműködési képességet tüntet fel. A szervezet és működés egyöntetűsége egy rendes modern üzemben, gyárban, bányában, bankban, üzletben igen pontos. Bárha a különböző termelő erők birtokosait főleg a személyes nyereség, azaz bér, kamat, járadék, haszon mérlegelése irányítja, egy eléggé szoros és állandó harmonia van ez egyéni érdekek között, hogy egészséges üzleti gazdálkodás folylyék. Bárha a súrlódás nyilván fecsérléssel jár, és néha nagyobb zavarok következnek be, a rendes üzem többnyire harmonikusan és gazdaságosan működik.

Ha ugyanegy iparágat alkotó üzemet veszünk figyelembe és bizonyos fogyasztási javak előállításához szükséges iparágakat, még mindig meglehetős összeműködést találunk. Ha azt a számtalan, aprólékosan megosztó működést veszszük figyelembe, mely Londonnak valamely élelmiszerrel való ellátásához szükséges, a termelési rend működése bámulatosnak tünik fel. De itt a közelebbi szemlélet sokkal nagyobb szabálytalanságokat és jószágfecsérlést fog mutatni, gyakran 20 üzem végzi azt, amit 10 vagy 5 ugyanúgy elvégezhetne; meglehetős felesleg és időnkénti hiány fordul elő; helytelen számításra és elfecsérelt -197- energiára számos eset van. Az iparág szervezetének gazdaságossága nyilván kevésbbé fontos, mint az üzemé. Az emberiség szükségletei megkivánják, hogy számos fajta iparág termeljen, szállítson és felosszon 10 ezer különböző helyen egyidőben és folytonosan megfelelő arányban számtalan jószágot. Láttuk, hogyan éri el ezt egy termelési rend előállása, amely a megkivánt földet, tőkét, munkát, képességet hozza működésbe a termelés minden pontján és odahat, hogy a tőke és munka új folyama pótolja az elfecsérelteket és gondoskodjék a növelésről. Az ily munkában tevékenykedő milliók közül kevesen tudják és törődnek avval, hogy munkájuk mily nagyobb czélokat szolgál. Az argentinai vagy albertai farmer, aki a manchesteri vagy a drezdai családnak termel kenyeret, nem törődik avval, mi történik búzájának az elevátornál vagy a legközelebbi vasútnál való beszolgáltatásán túl.

Amint az egyes üzemről a nagyobb rendszerre térünk át, mindkevésbbé mutatkozik a rendszerben tudatos czélszerűség. És mégis – mint látjuk – az egész működésében meglehetős rend nyilvánul meg. De e rendet nagyfokú zavar útján érik el. A modern termelési rend egészében távolról sem találunk oly harmoniát vagy gazdaságosságot, mint az egyes üzemekben. Ez eléggé természetes, mert láttuk, hogy az üzemben egynél van az irányítás és egy czél uralkodik, a haszonnyerés. Ugyanis a finánczia a tőke és munkamegosztásnál bizonyos központi erő forrást képez. De hatása nagyon egyoldalú, módszerei nem fedezik pontosan a fogyasztók szükségleteinek -198- ellátását. A főczél – mint látjuk – a fogyasztók szükségleteinek rendszeres ellátása. És ez az a czél, amely a termelési rendben észlelt harmoniát fentartja. De azok a részletes, körülményes utak, amelyeken a fogyasztók érdekei a termelés erein át hatnak igen szeszélyesen helyettesítik a haszonnyerés élénk érdekét az üzemsejt szervezésében. A társadalmi haszonnyerésnek tudatos motivuma nem hatja át az egészet.

E harmonia és ellentét természete és terjedelme némileg jelezve volt az elemzésünk által feltárt költségek és felesleg külömbözetének tárgyalásánál. A termelő erők fentartási költségei tekintetében a termelési rendnek majdnem automatikus és fontos működését ismertük fel. A növekedési költségeket illetőleg azonban, noha a tényezők harmoniája végeredményben adva van, az aktuális nyereségi esélyek figyelembevétele ellentétekre vezetett, a ritkább és erősebb tényező valamely más tényező növekedési alapját vonván el magának keresletfölösleget szerezve. Az állami szükségletek és igények valamely hatalmas termelő erő részéről hasonló zsákmányolásnak vannak kitéve.

Az így okozott viszály és fecsérlés nem volt megadva csupán az ekként elvont jószágfelesleg mennyiségével. Mert az egész termék megfelelő felosztása és használása nagyobb termelésre vezetne, nemcsak a meglevő termelő szervezetet működtetvén, teljesen rendszeresen, hanem az egyes részek megfelelőbb táplálása folytán megnövelt szervezetet is.

Az ily analizis egy társadalmi gazdasági reform kiinduló pontját adja meg. Az egész fölösleg felszivása -199- és társadalmi felhasználása az improduktiv feleslegnek az állam és munka számára termelékeny szolgálattá való változtatásával, a termelés egészének egyes üzeméhez hasonló, a jól szervezett harmoniáját adván meg. Bárha a különböző termelő erők birtokosai és a különböző üzemek és iparágak mindegyike iparkodnék a legnagyobb fizetést biztosítani magának, a felosztás gazdaságossága gazdaságos és harmonikus együttműködésre bírná őket. Ez az eszmény, amelyet az egyenlőtlen alkalmak hamis alapján működő «laissez faire» gyakran hangoztatott, de sohasem biztosított.

De az egyes tényezők puszta önérdeke bármennyire felvilágosult volna is – soha sem eredményezné a termelés harmoniáját. Mert láttuk, hogy az egyéni érdekek e harmoniája számításon kivül hagyja a társadalomnak, mint egésznek igényét, amelyet az állam juttat kifejezésre. Beláttuk, hogy a társadalmat mindenütt a föld, a munka, tőke és képesség egyéni birtokosaival együttműködőnek kell felfogni és mint ilyennek a termelés szabályozásához és a termékhez joga van. Ez igazság mindenütt kifejezésre jut a modern államok növekvő gazdasági tevékenységében. Bárha nincs olyan általános tendenczia vagy tudatos politika, amely minden ipar birtokát és működését az államra ruházná, minden czivilizált államban az állam szabályozó hatalma növekvőben van a magántermeléssel szemben – elsősorban tagjainak, mint munkásoknak, fogyasztóknak vagy polgároknak védelmére a hasznothajtó eljárásokkal járó koczkázatok, vagy sérelmekkel szemben, másodsorban a közönségnek a vagyonban -200- való részesedésére, amelynek termelését a társadalmi energiák épp úgy előmozdították, mint az egyéniek.

Az államszocziálizmust teljes mértékben csak oly gazdasági eljárásokra alkalmazzák rendesen, amelyek magánosok kezén monopoliumokká válnának vagy oly veszélyeket, zavarokat okoznának, amelyeket pusztán szabályozással nem lehet kirekeszteni. Ezekhez járulnak némely államban a közjövedelemnek alkalmas eszközül szolgáló iparágak. Bárha a modern kapitalista termelés gazdaságossága és a nagy üzemek szövetkezésével könnyebb lehetőségei mind több iparágat ily egyedárúság felé hajtanak vagy a versenyt csökkentik és így azok közvállalatokúl alkalmasakká válnak, nem lehet mégsem állítani, hogy ez összpontosító erők egyetemes vagy általános érvényüek. Továbbá még olyankor is, midőn teljesen hatnak, az állam velük szemben követett politikáját abbeli képessége fogja meghatározni, vajjon a köz érdekében ez iparokat üzheti-e. Amidőn az állam képesnek érzi magát az ipar átvállalására, vagy ahol a puszta szabályozás igen nagy nehézségbe ütközik, a teljes szoczializáczió fog bekövetkezni. De ha az államnak nincs meg ahhoz a szükséges ereje, ügyessége, vagy becsületessége, a közérdekeket a szabályozás és a feleslegben való részesedés jobban szolgálja. Az egyik vagy másik eljárás alá eső egyes iparok a különböző államokban elért gazdasági és politikai haladás fokával és jellegével változnak. De az állam, mint társadalmi szerv, mint az ipar szabályozója és igazgatója és jövedelmének osztályrészese mindenütt egyre nagyobb gazdasági szerepet játszik. -201-

Ez eljárások lényege és értéke a vagyon nagyobbá, emberiebbé tevésének előmozdításában rejlik. A vagyon e fajtáját két módon mozdítják elő. A magány-védelemből a meg nem szolgált túlságos elemek elvonásával, amelyek fizetése és elköltése veszteség és ily jövedelemnek társadalmilag hasznos szolgálatokra fordításával a termelési rendet egészségesebbé és hatékonyabbá teszik és növelik a fogyasztással nyujtott kielégülés átlagát. A termelés alkalmasabb bonyolultságához már növekvő központi ellenőrzésének megteremtésével az egyének és csoportjaik e közötti érdekellentétekből fakadó veszteségeket lenyomják és minimális emberi költségekkel maximális emberi hasznok termelését érik el.

Lábjegyzetek.

1) A termelés egyes tényezőit négy csoportba osztják: föld vagy természet, munka, képesség és tőke. E négy tényező különvalóságát gyakran vitatják és az logikailag gyakran nem is tartható fenn. Különösen hangsulyozták már egyes irók azt, hogy a föld a tőke egy nemének vehető, mert a legtöbb föld, amelynek «értéke» van, javítva van és az eszközölt beruházások nyilván tőkét képeznek. Sőt könyvelési és pénzügyi czélokra a földértéket a tőkébe foglalják bele. De a mi jelen elemzésünkben fontos e megkülönböztetés megtartása. Eredetileg és természetileg ugyanis a föld a tőke minden fajától különbözik és az egyes tényezők használatának megérthető értékeléséhez szükség van e megkülönböztetésre.

A konkrét tőke áll 1. épületből és más helyiségekből, 2. gépekből és szerszámokból, 3. nyersanyagból és készletből, 4. pénzből. A két elsőt gyakran fix (álló) tőkének nevezik, miután az ipari folyamatban egy bizonyos helyhez vannak kötve, hogy a nyersanyagok vagy javak végső rendeltetésükhöz jutását: a termelők vagy fogyasztók használati tárgyává válását elősegítsék. A két utolsót rendesen forgótőkének hívják, mert a termelési rendben állandóan egyik helyről a másikra sodródnak.

A tényezők különvalósága nem azt jelenti, hogy tulajdonosaik különböző személyek. A legtöbb kisebb vagy egyszerűbb üzemben a munkásnak vagy legalább némelyik munkásnak van valami tőkéje vagy földje és az üzem vezetésénél a szükséges képességet is kifejti.

2) Ebből azonban nem következik, hogy a kamatfizetés törvénytelen, vagy meg nem engedhető. Sőt ellenkezőleg, törvényes és czélszerű. Mert ha a meglevő tőke után a kamat fizetését megszüntetni akarnók, valószinű, hogy annak birtokosai az elértéktelenedés pótlásáról nem gondoskodnának és ez alapot használnák fel a kamat helyett s igy a berendezés leromlanék.

3) Egy szoczialista társadalomban, ha az egyébként lehetséges lesz, bár szükség lenne önmegtartóztatásra és megtakarításra a tőke növeléséhez, kamatot mégsem kellene fizetni. «Valódi kamatot» fizetne ez önmagának a közös tőke megnagyobbodásából eredő nyereséggel.

4) Ez persze nem azt jelenti, hogy ha egy hold 30 bushel-t hoz, két akkora járadékot jövedelmez, mint az a hold, amelyen csak 15 bushel terem. Ez csak abban az esetben állana fenn, ha a buza emberi munka vagy tőke hozzájárulása nélkül nőne. Ha tiz bushel elegendő ahhoz, hogy kifizesse a munka és a tőke költségeit, akkor 5 bushel fenmarad a többletként járadékra, a legrosszabb holdon és 20 bushel a jobbikon, mely ez esetben négyszer oly jó mint az előbbi.

Fentartás	A.
Produktiv fölösleg (fejlődési költség)	B.
Improduktiv fölösleg (elpazarlás)	C.

A VAGYON TUDOMÁNYA

I. FEJEZET.
A vagyon jelentése.

II. FEJEZET.
Az üzem és az ipar.

III. FEJEZET.
A termelési rendszer.

IV. FEJEZET.
Hogyan működik a termelési rendszer?

I. RÉSZ.

II. RÉSZ.

V. FEJEZET.
Költségek és fölösleg.

VI. FEJEZET.
Az improduktiv fölösleg.

FÜGGELÉK.
Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás.

VII. FEJEZET.
A munkabér.

VIII. FEJEZET.
A haszon.

IX. FEJEZET.
A forgalom és az árak.

X. FEJEZET.
Kereslet és kínálat.

XI. FEJEZET.
A külkereskedelem és az államszocziálizmus.

XII. FEJEZET.
A külkereskedelem.

XIII. FEJEZET.
Emberi értékek.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Ár	Eladó	Vevő
£ 5	2	12
6	3	12
7	4	10
8	6	8
9	7	7
10	9	6
11	12	4
12	12	3

A VAGYON TUDOMÁNYA

I. FEJEZET. A vagyon jelentése.

II. FEJEZET. Az üzem és az ipar.

III. FEJEZET. A termelési rendszer.

IV. FEJEZET. Hogyan működik a termelési rendszer?

I. RÉSZ.

II. RÉSZ.

V. FEJEZET. Költségek és fölösleg.

VI. FEJEZET. Az improduktiv fölösleg.

FÜGGELÉK. Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás.

VII. FEJEZET. A munkabér.

VIII. FEJEZET. A haszon.

IX. FEJEZET. A forgalom és az árak.

X. FEJEZET. Kereslet és kínálat.

XI. FEJEZET. A külkereskedelem és az államszocziálizmus.

XII. FEJEZET. A külkereskedelem.

XIII. FEJEZET. Emberi értékek.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

I. FEJEZET.
A vagyon jelentése.

II. FEJEZET.
Az üzem és az ipar.

III. FEJEZET.
A termelési rendszer.

IV. FEJEZET.
Hogyan működik a termelési rendszer?

V. FEJEZET.
Költségek és fölösleg.

VI. FEJEZET.
Az improduktiv fölösleg.

FÜGGELÉK.
Az improduktiv többlettel járó társadalomgazdasági pazarlás.

VII. FEJEZET.
A munkabér.

VIII. FEJEZET.
A haszon.

IX. FEJEZET.
A forgalom és az árak.

X. FEJEZET.
Kereslet és kínálat.

XI. FEJEZET.
A külkereskedelem és az államszocziálizmus.

XII. FEJEZET.
A külkereskedelem.

XIII. FEJEZET.
Emberi értékek.