HEINRICH MANN:

RONDA TANÁR UR

(REGÉNY)

FORDITOTTA:

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

1914

TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA

TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA

-3-

Mivel a neve Gonda volt, az egész iskola csak ugy hivta, hogy Ronda. A többi professzor időnként változtatta a csufnevét. Uj diákcsapat került egy-egy osztályba, vérszomjas tekintettel felfedezte valamelyik tanárnak az elmult esztendőben még nem eléggé méltányolt kómikus tulajdonságát és kiméletlenül csufnevet adott neki. Ronda azonban már sok generáción keresztül viselte a magáét, az egész város igy nevezte, a kollégái is igy hivták, a gimnáziumban és a gimnáziumon kivül a háta mögött. Azok a tanárok, akik kosztos-diákokat vagy privátosokat tartottak, naponta beszéltek növendékeik előtt Ronda tanár urról. De az a megfigyelő, aki a hetedik osztály osztályfőnökén valami ujat akart volna észrevenni és egy uj nevet akart volna adni neki, sohase érte el a célját; már csak azért sem, mert az öreg tanár rég megszokott csufneve olyan brilliánsul hatott, mint huszonhat esztendővel ezelőtt. Mikor az iskola udvarán keresztül ment, az egyik diák átkiabált a másiknak:

– Nem érzed, milyen ronda szag van itt?

Vagy:

– Phü, micsoda ronda bogár!

És azonnal hevesen rángani kezdett az öreg válla, mindig a jobb válla és ferde-zöld tekintetet -4- vetett pápaszeme mögül, amely tele volt sanda félelemmel és boszuvággyal: egy rossz lelkiismeretü zsarnok pillantása volt ez, aki köpenyek redőiben elrejtett tőrök után szaglász. Gyér sárgásszürke szőrökkel fedett merev álla fel és lebillent. Semmit sem tudott »bizonyitani« a kiabáló fiura és szó nélkül kellett elódalognia, cingár és mégis trotyakos lábszáraival, zsiros karimáju kőmüves kalapjával.

Tavaly, amikor jubileumát ülte, a gimnázium fáklyásmenetet rendezett a tiszteletére. Ronda kiment a lakása erkélyére és beszédet mondott. Mig minden fej meredt nyakkal bámult a magasba, hogy hallja, hirtelen valami kellemetlen, nyivákoló hang szólalt meg:

– Phü, de ronda szag van itt!

Mások ismételték:

– Phü, de ronda szag van itt!

– Phü, de ronda szag!

A professzor odafent elkezdett dadogni – bár előre sejtette az incidenset – és valamennyi orditónak jól belelátott a tátott szájába. A többi tanár ur a közelben állott; ő pedig érezte, hogy ujra nem tud semmit »bizonyitani«; de az összes neveket beirta a fekete könyvbe. És másnap a nyivákoló hang tulajdonosát – mert szegény nem tudta, hol született az orleánsi szüz – jóindulatuan biztositotta, hogy még sok kellemetlenséget szerez neki ebben az életben.

És csakugyan, Kieselackot nem engedte át a vizsgán. Vele együtt hasaltak el mindazok, akik azon az emlékezetes jubileumi estén orditoztak. Igy Ertzum is. Lohmann azonban nem orditott, mégis megbukott. Az egyik a hanyagságával, a másik a tehetségtelenségével segitette Ronda boszuját. -5-

Félévvel később, egy őszi délelőtt 11 órakor, tiz perc alatt – mielőtt iskolai dolgozatot irtunk volna az orleánsi szüzről – történt, hogy Ertzum, aki még mindig nem tudott közelebb férkőzni a szüzhöz és egy előrelátott katasztrófától félt, kétségbeesésében felrántotta az ablakot és nyivákoló hangon – csak ugy találomra – kiorditotta a ködbe:

– Ronda!

Nem tudta, hogy a tanár ur a közelben van-e és nem is törődött vele. A szegény vállas vidéki kamaszt elragadta a szenvedélye, hogy még egyszer utóljára egy pillanatra recsegtesse hangját, mielőtt két óra hosszat kuporog egy üres fehér lap előtt, amelyet neki kell majd – ugyancsak üres koponyája segitségével – szavakkal tele szántani.

Véletlenül Ronda csakugyan akkor ment keresztül az udvaron. Mikor meghallotta a kiáltást, félreugrott. Fent a ködben felismerte Ertzum tömzsi körvonalait. Egyetlen diák se volt lent az udvaron, senkinek sem szólhatott Ertzum kiáltása.

– Most az egyszer – gondolta magában kárörömmel Ronda – engem értett. Most az egyszer tetten értem.

Öt ugrással felrohant a lépcsőn, kitárta az osztály ajtaját, keresztül rontott a padok között és rápattant a katedrára. Itt reszketve megállott, fuldokolt, lélekzetet kellett vennie. A diákok felállottak, hogy üdvözöljék, a fülsiketitő lárma egy pillanat alatt bénult némasággá változott. Ugy tekintették az osztályfőnöküket, mint egy közveszélyes állatot, akit sajnos, lebunkózni nem lehet, sőt, aki rövid ideig veszedelmes fölényt -6- nyert rajtuk. Ronda melle hevesen zihált; végül vésztjósló hangon kibökte:

– Az imént ujból hallottam egy bizonyos szót, valaki felém kiáltotta, egy jelzőt – egy nevet, amelyet egyáltalán nem türök. Nem türöm, hogy olyan valaki, mint ön, akinek jellemét és tudását sajnos, nagyon is van szerencsém ismerni, engem gyalázatos csufnévvel illessen. Nem türöm, érti, nem türöm. Az ön elvetemültsége Ertzum határtalan, de biztositom, hogy megtanitom keztyübe dudálni. Még ma jelentést teszek az igazgató urnak és ami engem illet, minden befolyásomat latba vetem, – jól jegyezzük meg – hogy az intézet legalább az emberiség ilyen söpredékétől megtisztittassék.

Utána ledobta válláról a köpenyét és igy hörgött:

– Leülni!

Az osztály leült, csupán Ertzum maradt állva. Vastag, szeplős feje most oly tüzvörös volt, mint sörtéi, a feje bubján. Valamit akart mondani, többször pedzette, de benne rekedt a szó. Végre kinyögte:

– Nem én voltam, tanár ur kérem.

Több hang támogatta őt, áldozatkészen és barátian:

– Nem ő volt, tanár ur kérem.

Ronda felhördült:

– Csend legyen!… És ön, Ertzum, jegyezze meg, hogy már volt egy éppen ilyen nevü ember – nemde, ugyebár – akinek a pályáját hátráltattam és azt is jegyezze meg, hogy az ön további előmenetelét ha nem is lehetetlenné, de mint annak idején a nagybátyjáét, kinos-keservessé fogom tenni. Maga tiszt akar lenni, ugy-e Ertzum? A nagybátyja is az akart lenni. Mivel -7- azonban az előirt tananyagot sohasem tudta sikeresen befejezni és az egy évi önkéntesi szolgálathoz szükséges érettségi bizonyitványt – ennek következéseképpen és folytán – sokáig nem kapta meg, afféle svindli-gimnáziumba ment, ahol szintén megbukhatott és később csak őfelsége legmagasabb kegyelme folytán lehetett tiszt, bár – ugy látszik – ezt a pályát is hamar abba kellett hagynia. Nos tehát! Ugyanez a sors, legalább is hasonló sors vár önre is, Ertzum. Sok szerencsét hozzá! Egyébként a véleményem az ön egész familiájáról Ertzum, már tizenöt esztendeje megvan és nem változott… Mivel pedig –

Itt Ronda hangja siri karaktert öltött.

– Ön szellemtelen fajankó, meg se érdemli, hogy foglalkozzék annak a magasztos szüznek az alakjával, akire most áttérünk: takarodjék innen, ki a dutyiba!

Von Ertzum, aki kissé nehézfejü volt, még mindig figyelt, ámult-bámult, hogy mit akar. Észre se vette, hogy a megfeszitett figyeléstől állkapcsával öntudatlanul utánozta a professzor állának a mozdulatait. Ronda álla, amelynek felső részéből több sárgás tüske meredezett kifelé, ugy forgott a két feszes szájszöglet között, mintha tengelyen keringene, a nyála pedig egész az első padig fröccsent. Orditani kezdett:

– Még merészkedik, szemtelen kölyök!… Takarodjék ki – mondtam már – ki a dutyiba!

Ertzum riadtan szédült ki a padból. Kieselsack odasugott neki:

– Vigyázz.

Lohmann fojtott hangon bátoritotta:

– Ne félj, majd elbánunk vele. -8-

Az elitélt a katedra előtt ódalgott a kis helyiségbe, amely az osztály ruhatárául szolgált és vak sötétség uralkodott benne. Ronda megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az ajtó a vállas legény mögött becsukódott.

– Most pedig igyekezzünk pótolni, a mulasztott időt, mondta, amelyet ez a lurkó ellopott tőlünk. Angst, itt van a feladat, fogja, irja a táblára.

Az eminens fogta a cédulát, közellátó szemeihez emelte és lassan nekifogott az irásnak. Valamennyien izgalmas várakozással lesték, hogy milyen betük támadnak a kréta nyomán. Minden ettől függött. Ha olyan jelenetről lesz szó, amelyet véletlenül sohasem »vettek át«, akkor egyiknek sincs »dunsztja« a dologról és akkor »benne vannak a pácban«, Babonából már előre mondogatták, még mielőtt a betük a táblán kialakultak volna:

– Boldog Isten, dacit kapok.

Végre felirta:

Mikor elolvasták, valamennyien egymásra néztek. Mindnyájan »benne voltak a pácban«, Ronda »megfogta« őket. »Hamiskás« mosolygással dült bele karosszékébe, fönn a katedrán és lapozgatni kezdett a noteszében.

– Nos? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna, mintha minden rendben lenne, – akarnak még valamit tudni?… Tehát kezdjék! -9-

A legtöbben füzeteik fölé kuporodtak és ugy tettek, mintha máris irnának. Néhányan bambán bámultak maguk elé.

– Még van ötnegyed órájuk, jegyezte meg Ronda közönyösen és belsejében ujjongott. Ezt a dolgozatot még senkise adta fel, egyetlenegy lelkiismeretlen tanárfinak se jutott ezsébe, hogy ez a banda eddig hitvány »puskák«-ból irta ki a dolgozatait és ugy csuszott át egyik osztályból a másikba.

Egyesek az osztályban emlékeztek az első felvonás tizedik jelenetére és konyitottak valamit a dauphin két első imájához. De a harmadikra nem emlékeztek, mintha nem is olvasták volna sohase. Angst és még ketten, hárman, köztük Lohmann is, egész bizonyosak voltak benne, hogy sohasem olvasták. Hiszen a dauphin csupán két esti imáját ismételteti el a szüzzel; ez tökéletesen meggyőzi Johanna isteni küldetésében való hitéről. A harmadik egyáltalán nincs is meg. Akkor biztosan más helyen van, vagy valahol kiviláglik – közvetve – a cselekményekből; vagy talán egyszerüen beteljesedik anélkül, hogy tudhatná az ember, hogy itt valami beteljesedett? Hogy itt valami bibi van, azt Angst, az eminens is bevallotta magának titokban. Mindenesetre erről a harmadik imáról, sőt egy negyedikről és ötödikről is kell, hogy valami mondani valója legyen az embernek, ha Ronda ugy kivánja.

Azokról a dolgokról, amelyek létezéséről, legalább meg voltak győződve mint a hüség kötelességéről, az iskola áldásáról, a hazaszeretetről, már megszokták, hogy egy csomó lapot gondolkozás nélkül irjanak tele frázisokkal, a német dolgozatok évek óta erre nevelték őket. Ez a téma sem érdekelt senkit; de ők azért körmöltek. -10- A drámai költemény, amelyből ezt a feladatot a tanár kipicézte, a lednagyobb közundort keltette, mert már hónapok óta egyébre se szolgált, mint hogy a diákokat »pácba ültesse«.

Az orleánsi szüzzel már husvét óta foglalkozott az osztály, szóval éppen háromnegyed éve. Az ismétlők pedig két kerek éve rágódtak rajta. Olvasták már előlről hátra és visszafelé, jeleneteket tanultak belőle kivülről, történelmi fejtegetéseket firkáltak róla, poetikai és grammatikai szabályokat állapitottak meg; verseit prózába ültették át és a prózát megint vissza versbe. Mindazok, akik az első olvasásnál valami fényt és szint éreztek ki ezekből a versekből, már rég eltompultak varázsa iránt. A lehangolt lant hurjain nem tudtak már semmiféle melódiát kipengetni. Senki sem hallotta többé a sajátos fehér leányhangot, amelyben kisérteties, zordon kardok emelkedtek ütésre, amelyben nem boritotta többé páncél a szivet és amelyben kiterjesztett angyalszárnyak fényeskedtek tündökölve és szörnyüen. Akit e fiatal kamaszok közül egyszer később e pásztorleány csaknem fullasztó ártatlansága reszketésbe hozott volna, aki egyszer megszerette volna benne gyöngeségének diadalát, aki megsiratta volna egyszer ennek az Istentől elhagyott gyermeki szüziségnek a sorsát, hogy itt a földön egy szegény, gyámoltalan és szerelmes leánnyá változott, az a diák örökre lemondhat ezekről a friss szenzációkról, miután Ronda professzor vezetése mellett átrágta magát a drámán. Annak a diáknak legalább is husz évre van szüksége, amig Johannában ujból mást láthat, mint egy poros és száraz aggszüzet.

A tollak percegtek; Ronda tanár ur a legnagyobb lelkinyugalommal ölbetett kezekkel nézett -11- el a meggörbült nyakak fölött. Az mindig jó nap volt, amikor »megcsipett« valakit, különösen ha olyan valakit, aki a csufnevét kimondta. Sajnos, már két esztendeje, hogy egyetlenegyet sem sikerült »megcsipnie« a sunyi csufolódók közül. Ezek sovány esztendők voltak. Az évek aszerint voltak soványak vagy kövérek, amint Ronda »megcsipett« néhányat vagy pedig »nem tudott bizonyitani«.

Ronda, aki tudta, hogy a diákok a háta mögött ellenségei, hogy becsapják és gyülölik, ugy bánt velök, mint halálos ellenségeivel, akik közül sohasem lehet eleget »pácba ültetni« és megbuktatni a vizsgán. Mivel egész életét iskolában töltötte, a diákokat és csip-csup ügyeiket sohasem tolhatta ki a tapasztalt ember perspektivájába. Oly közelről látta őket, mintha hasonszőrü lenne és csak véletlenül jutott volna a hatalomhoz és a katedrára. Ugy beszélt és gondolkozott, mint ők, használta a csibészkifejezéseket, az öltözőt »dutyi«-nak hivta.

Feddő beszédeit abban a stilusban tartotta, amilyen stilusban a diákok a klasszikusokat forditották, latinos körmondatokban, át meg átszőve ilyen szavakkal, mint »nemde«, »ugyebár«, »valóban« és hasonló halmozásával apró, ostoba kötőszavaknak, amelyeket különösen a nyolcadik osztály Homérosz-óráin kultivált; mert a görög klasszikusok henye pedantériáit, a jelentés nélkül való kötőszavakat – a nyelv ez apró muslicáit – »szóról-szóra« kellett forditani. Mivel neki magának merevek voltak a tagjai, ugyanezt követelte meg az intézet minden egyes növendékétől is. A fiatal agyvelők és fiatal izomzatok folytonos mozgási vágya, teljesen idegen maradt tőle. Ronda elfelejtette és sohasem tudta megérteni a -12- diákoknak, ezeknek a fiatal csikóknak hancurozását és dübörgő kedvét, a hirigeléseket, a csinyeket, azt, hogy egymásnak néha jókora testi fájdalmakat okoznak és annyi fölösleges erőt és bátorságot pazarolnak haszontalan és értelmetlen dolgok véghezvitelére. Ha büntetett, nem azzal az előre megfontolt fenntartással tette, hogy: »ti huncutok vagytok, ez igy van jól; de azért fegyelemnek mégis kell lenni«; hanem komolyan büntetett, a fogát vicsoritva. Mindaz, ami az iskolában történt, Ronda számára véresen komoly volt és az igazi élet erejével hatott. A hanyagságot egy mélyen elzüllött, semmirekelő polgár romlottságához hasonlitotta, a figyelmetlenséget és nevetést az államhatalom ellen való erőszaknak minősitette, egy békarakéta a forradalom szellemét reprezentálta és a »csalási kisérlet« minden időkre megbecstelenitést vont maga után. Ilyen esetekbe Ronda belesápadt. Ha valakit a dutyiba hesselt, ugy érezte magát, mint egy zsarnok, aki megint egy csomó országháboritót küldött gályarabságba és a félelem és győzelem érzésével, korlátlan hatalmát, de egyuttal a saját pusztulásának viharát is érzi. És a »dutyi«-ból visszajötteket és mindazokat, akikkel valaha is baja volt, Ronda sohasem felejtette el. Mivel negyedszáz éve müködött már az intézetnél, a város és a környék tele volt régi tanitványaival, olyanokkal, akiket a csufneve kimondásában »megcsipett« vagy olyanokkal, akikre »nem tudott semmit bizonyitani« és akik még ma is mind igy hivták őt! Az iskola az ő számára nem zárult be a falkeritéssel, kiterjeszkedett az egész városra és minden korhatárra. Mindenütt megátalkodott, elvetemült fickók voltak, akik »feladataikat« nem vették át és »nem präparálták« -13- és a tanár iránt ellenséges rosszindulattal viseltettek. Ha husvéttájt keze alá került egy zöldfülü uj diák, aki csak otthon hallotta, amint idősebb rokonai kigunyolták Ronda tanár urat és nevettek rajta, mint egy kedves, humoros ifjukori emlékükön, a professzor az első alkalommal – amikor a szegény diák nem tudott felelni, – sziszegve ráfujt, mint egy vadmacska:

– Az önök fajtájából már háromszor volt itt szerencsém. Gyülölöm az egész retyerutyáját.

Ronda a fönséges magaslatról, ahová került élvezte képzelt biztonságát; közben azonban uj veszély fenyegetett. Lohmann volt a merénylő.

Lohmann nagyon gyorsan összeütötte a dolgozatát és valami privát foglalkozás után látott. Ez azonban sehogyse ment, mert barátjának, Ertzumnak az esete nem hagyta nyugton. Ő bizonyos fokig erkölcsi védencének tekintette a pufók, fiatal, nemes fiut és ugy érezte, a saját becsületének tartozik azzal, hogy barátjának szellemi gyöngéit – ahol csak teheti – saját képességeivel takargassa. Abban a pillanatban, amikor Ertzum valami hallatlan ostobaságot akart kinyögni, Lohmann hangosan krákogni kezdett és közben halkan odasugta neki a helyes feleletet. Ha pedig ez nem sikerült, a legértelmetlenebb badarságot is érthetővé és tiszteltté tudta tenni a többi fiu előtt, annak a kijelentésével, hogy Ertzum csak azért mondott ilyesmit, hogy halálra boszantsa a tanárt.

Lohmann feketehaju fickó volt. Haja elől a homlokára csapzott és mélabus tincsekbe csavarodott. Az arca sápadt volt, mint Luciferé és nagyon mozgékony. Heinés verseket irt és szerelmes volt egy harminc éves asszonyba. Irodalmi -14- müveltségének fejlesztése nagyon igénybe vette és az iskolára nem sok időt fordithatott. A tanári testületnek feltünt, hogy Lohmann csak az utolsó negyedben lát neki a munkának és bár mindig elég jól vizsgázott, mégis megbuktatták, már két osztályban. Igy tehát Lohmann, akárcsak a barátja, tizenhét éves kora dacára, tizennégy, tizenöt éves fiukkal járt együtt. És ha Ertzum testi fejlettségénél fogva husz évesnek látszott, Lohmannt a muzsa öregbitette meg, aki homlokon csókolta.

Hogy hathatott Lohmannra ez a fabábu, ez a paprikajancsi ott a katedrán, ez a fixa ideában szenvedő szegény majom? Ha Ronda felszólitotta, lassan letette a könyvet, amit a pad alatt olvasott, széles, halványsárga homlokát barátságtalan redőkbe vonta és megvetően lehunyt szempillái mögül bámulta a kérdező silány és epés zavarát, bőrén a fekete atkákat, kabátja hajtókáján a hajkorpát. Végül aztán a saját manikürözött körmeire bámult. Ronda talán mindegyiknél jobban gyülölte Lohmannt és nemcsak az elvetemült nyakassága miatt, de azért is, mert Lohmann nem mondta ki soha a csufnevét; tompán sejtette, hogy valami még rosszabbat rejteget a tarsolyában, valami nagyon, nagyon rosszat. Lohmann a szegény öreg gyülöletét minden jóakarata mellett is csak fakó lenézéssel viszonozta. Undorral vegyes szánalmat érzett iránta. De hogy Ertzum-mal ugy bánt, azt személyes provokálásnak látta. A harminc diák közül ő egyedül tartotta alacsony hitványságnak, amit a tanár ur Ertzum nagybácsijáról mondott. Ez már mégis több a soknál. Lohmann elhatározta magát. Felkelt, kezét a pad peremére támasztotta, kiváncsian a tanárja szemébe nézett, mintha valami -15- különös dolgot cselekednék és előkelően, higgadtan szólt:

– Tanár ur kérem, nem lehet irni. Olyan ronda szag van itt.

Ronda felpattant a székéről, egyik tenyerét rimánkodva szétterjesztette, az állkapcsait némán egymásba harapta. Erre nem volt elkészülve, – hiszen csak az imént idézte egy elvetemült diák eszébe a vallást és az erkölcsöt. »Megcsipje« ezt a Lohmannt is? Semmire se áhitozott igy. De hogy »táncoltassa meg?«… Ebben a lélekzetállitó pillanatban a kis Kieselsack felnyujtotta kék ujjait, amelyeken a körmök össze-vissza voltak harapdálva, csattintott velük és elkényszeredetten nyafogott:

– Lohmann nem hagy dolgozni, mindig azt mondogatja, hogy itt olyan ronda szag van.

Kuncogtak és vihogtak, néhányan csoszogtak a padlón. Ekkor Rondát, akinek a forradalom vihara már az arcába fujt, elfogta a pánik. Felrobbant a székről, a katedráról ide és oda bökött, mindenfelé, hogy a sok-sok lázadót és ostromlót elhesselje és orditott:

– A dutyiba! Mind a dutyiba!

Nem csillapodott el; azt hitte, hogy csak valami bravuros erőszak mentheti meg. Egy pillanat se telt belé, Lohmannra vetette magát, megragadta a karját, össze-vissza rázta és fulladtan kiabált:

– Ki innen. Ön többé nem méltó arra, hogy az emberi társadalom jótéteményeit élvezze.

Lohmann unottan és kelletlenül szót fogadott neki. Végül Ronda nekilóditotta és az öltöző ajtajához akarta vágni; de ez nem sikerült. Lohmann leporolta ruháját, ott, ahol Ronda megfogta és higgadt léptekkel a »dutyiba« tünt -16- el. Erre a tanár ur Kieselsackot kezdte keresni. Ez azonban a háta mögött elsiklott és már ott kuksolt duzzogva és grimaszokat vágva a dutyiban. Az első eminensnek kellett felvilágositani a tanár urat, hol van Kieselsack. Ronda pedig rögtön azt követelte, folytassák a gyakorlatirást s ez a kis epizód semmikép se téritse el figyelmüket az orleánsi szüztől.

– Miért nem irnak? Még csak tizenöt percük van. Amelyik dolgozat befejezetlen – jól jegyezzük meg – azt át se olvasom.

A fenyegetés következtében a legtöbbnek egyáltalán semmi se jutott eszébe és elfanyarodtak az arcok. Ronda sokkal izgatottabb volt, semhogy ebben igazi öröme teljen. Valami ösztön munkálkodott benne, hogy minden ellenállást megtörjön, minden készülő merényletet meghiusitson és köröskörül csendet teremtsen, halotti csendet, mint a temetőben. A három rebellisnek »kitette a szürét«, de füzeteik még mindig ott hevertek a padon, szétteregetve s belőlük a lázadás szelleme áradt.

Ertzum és Kieselsack dolgozataiban verejtékes és ügyetlen mondatszerkezetek voltak, amelyek legalább jóakaratról tanuskodtak. Lohmannnál azonban érthetetlen, hogy még nem is »taglalta« a feladatot, dolgozatát be se osztotta A, B, C, a, b, c és 1., 2., 3.-ra. Csak néhány oldalt irt tele, amit Ronda növekvő felháborodással vett tudomásul. Ezt irta:

»A dauphin harmadik imája. (Az orleánsi szüz I. 10.)

A fiatal Johanna bevezetteti magát az udvarhoz holmi szélhámos fogással, sokkal ügyesebben, mintsem éveiből és paraszti mivoltából következtetni lehetne. A dauphin-nak odaadja a három -17- ima tartalmi kivonatát, amit az utolsó éjen az éghez intézett s a tudatlan nagyur nagyon elcsodálkozik, hogy milyen jó gondolatolvasó. Ismétlem: a dauphin három imájáról van szó; de tulajdonképpen csak kettőt mond el a szüz: a harmadikat már elengedi a dauphin, aki látja, hogy mindent tud. A szüz szerencséjére: mert a harmadikat már nehezen tudta volna. A szüz már a két első imára vonatkozóan megmondta a dauphinnak, miért imádkozott az Istenhez; ha van őseinek le nem vezekelt büne, őt vegye el áldozatul a népe helyett; ha pedig el kell vesziteni országát és koronáját, hagyja meg neki barátját és szeretőjét. A legfontosabbról, az uralkodásról ezzel lemondott. Miért imádkozott volna? Ne is firtassuk a dolgot. Ő maga se tudja. Johanna se tudja. Schiller se tudja. A költő egy kukkot se tud és igy szól: »és igy tovább«. Ez az egész titok és az, aki ismeri a müvészek könnyüvérüségét, csöppet se csodálkozik rajta«.

Pont. Ez volt minden – és Ronda, aki reszketni kezdett, most világosan látott: ezt a tanulót kell eltávolitani, ettől a rákfenétől kell megoltalmazni az emberi társadalmat, ez sürgősebb, mint Ertzum eltávolitása. Aztán a következő lapra tekintett, amelyre még valami volt firkálva és félig kitépve fityegett ki a füzetből. Mikor azonban a tanár ur megértette a firkálás értelmét, rózsálló felhő szállt ráncos arcára. Gyorsan és lopvást csukta be a füzetet, mintha látni se akarná többet; még egyszer kinyitotta, a többi közé dobta, hevesen fellélegzett. Érezte a kényszeritő szükséget: itt az idő, hogy »megcsipje!« Egy ember, aki odáig züllött, hogy egy szinésznőt… egy szinésznővel… egy szinésznőnek… Rózának hivják… Rózának… Harmadszor -18- is megragadta Lohmann füzetét. Ekkor csöngettek.

– Beadni! – kiabált Ronda, mert roppantul félt, hogy egy diák, aki nem fejezhette be, még befejezheti és jobb kalkulust kap. Az eminens összegyüjtötte a dolgozatokat; néhányan az öltözőnek estek.

– Ne tolakodjanak. Várjanak! – orditotta Ronda, rémülten. Legjobban szerette volna zár alatt tartani a három nyomorultat, addig, amig elő nem késziti nekik a biztos és gyilkos kelepcét. Ez azonban nem megy oly gyorsan, erről logikusan kell gondolkozni. Lohmann esete egyelőre az elvetemültség roppantságával minden mást tulragyogott.

A kisebbek közül sokan sértett jogérzettel álltak a katedra elé.

– Tanár ur kérem, tessék haza engedni!

Rondának be kellett engednie őket a »dutyi« – ba. A tolongásból egymásután kijött a három számüzött, immár felöltözködve, köpenyekben. Lohmann már a küszöbön megállapitotta, hogy füzete Ronda kezében van és unottan szánta szegény tanárnak a tulbuzgalmát. – Most valószinüen az öregjének is be kell jönnie és beszélni kell az igazgatóval.

Ertzum magasra felhuzta hirtelenszőke szemöldökeit, mintha eltört volna a mécses. Kieselsack a »dutyi«-ban elkészitette a védőbeszédet.

– Tanár ur kérem, nem igaz, nem mondtam, hogy itt ronda szag van. Csak azt mondtam, ő mondta…

– Hallgasson! – torkolta le Ronda remegve. Nyakát előre tolta és hátrahuzta, uralkodott magán és tompán hozzátette: -19-

– A sorsuk egy hajszálon függ a fejük fölött. Menjenek. Mind a hárman elmentek haza ebédelni, vitték a sorsukat is, amely egy hajszálon függött a fejük fölött.

Ronda is evett, és utána leheveredett a pamlagra. De pont abban a pillanatban, amikor elszunyadt, a gazdasszonya egy edényt vágott csörömpölve a földhöz, mint minden áldott nap. Ronda felriadt és sietve nyult ismét Lohmann irásbeli dolgozata után és elpirult, mintha a benne levő szeméremsértő passzust most olvasná először. Amellett már nem is lehetett becsukni a füzetet, annyira összevissza volt hajtogatva azon a helyen, ahol ez volt:

»Hódolat az isteni müvésznőnek, Frölich Róza kisasszonynak.«

A felirást néhány olvashatatlanná tett sor követte, azután egy darabon üresen maradt, utána pedig ez következett:

A rimet erre még nem találta meg a hetedikes. De a feltételes mód a harmadik sorban sokat mondott. Arra engedett következtetni, hogy Lohmann személyesen is érdekelve van a dologban. Hogy ezt kifejezetten bizonyitsa, arra szolgált volna a negyedik verssor. Ronda, hogy a hiányzó negyedik verssort kisüsse, ugyanolyan kétségbeesetten erőlködött, mint a diákok a -20- dauphin harmadik imájánál. Ez a Lohmann ugy látszik, ezzel a hiányzó negyedik sorral Rondát akarta boszantani. Ronda pedig növekvő szenvedéllyel küzdött, hogy megmutassa ennek a Lohmannak, hogy a végén mégis csak ő az erősebb. Meg akarta »csipni« a fiut.

A még ki nem alakult tervek nem hagyták Rondát nyugodni. Nem tudott otthon maradni, magára kapta malaclopóját és elment hazulról. Hideg eső szitált. Hátratett kezekkel, lesunyt homlokkal és mérges mosollyal a szája körül osont a külvárosi utcán. Egy szenes szekérrel meg néhány apró gyerekkel találkozott, mással senkivel. A szatócsnál a sarkon az ajtó mögött volt kifüggesztve a városi szinház szinlapja: Tell Vilmos. Ronda egy gondolattól megkapva, elébe guggolt… Nem, semmiféle Frölich Róza nem volt a cédulán. Mindamellett könnyen lehet, hogy az a bizonyos fehérszemély azért ennél a müintézetnél van alkalmazva.

Dröge ur, a szatócs, bizonyára jártas az idevágó kérdésekben.

Ronda keze már az ajtókilincsen tétovázott: de ijedten visszakapta és sietve odébb állott. Egy szinésznő után kérdezősködni a saját utcájában! Nem szabad kihivnia az ilyen humánus tudományokban járatlan és alacsony nivón álló polgárok pletykáit. Annak a Lohmann kölyöknek a leleplezését titokban és ügyesen kell keresztülvinni… Befordult a városba vezető fasorba.

Ha sikerül neki, akkor Lohmann Ertzumot és Kieselsackot is magával rántja a bukásba. Előbb nem akart a direktornak jelentést tenni arról, hogy megint »csufolták« őt. Majd kiderül, magától, hogy azok, akik ezt tették, minden egyéb erkölcstelenségben is ludasok. Ronda tudta -21- ezt; a saját fián tapasztalta. Ez a fiu egy özvegy asszonytól való volt, aki egyszer fiatal korában anyagilag támogatta őt, hogy tanulmányait befejezhesse és akit aztán – mihelyt állást kapott – feleségül is vett. Csontos és szigoru nő volt, de már meghalt. A fia nem volt szebb, mint ő maga és ezenfelül félszemü. Már diákkorában nyilvánosan mutogatta magát kétes hirü nőkkel. Rengeteg pénzt vert el rossz társaságban, nem kevesebbszer, mint négyszer bukott meg a vizsgán, de azért hasznavehető hivatalnok lehetett volna, ha leteszi az érettségit. Szörnyü távolság választotta el azoktól a magasabbrendü emberektől, akik államvizsgáikat letették. Ronda, aki erős elhatározással szakitott a fiával, megértett mindent, ami történt; sőt csaknem előrelátott mindent, mióta egyszer kihallgatta a fiát, amint a pajtásaival beszélgetett és a saját apját csufnevén nevezte!

Hasonló sorsot remélhetett tehát Kieselsack, Ertzum és Lohmann számára, különösen Lohmann számára, aki hála Frölich Róza kisasszonynak, a müvésznőnek, már jobb uton van. Lohmann iránti boszujával sietett Ronda. A másik kettő csaknem eltünt ez elviselhetetlen modoru ember mellett, aki kiváncsi sajnálkozással fogadja tanitója dühét. Miféle diák ez voltaképpen?… Ronda emésztő gyülölettel gondolt Lohmannra. A csucsos tetejü városkapuja előtt hirtelen megállott és hangosan mondta:

– Ezek a legkomiszabbak!

Az egyik tanuló egy patkányszürke, alázatos és alattomos fickó, akinek semmi más élete nincs, mint az iskolai és aki folytonosan kéz alatt hadakozik a zsarnokkal: ez Kieselsack; vagy a másik, egy erős bamba kölyök, aki a zsarnok szellemi fölényével szemben állandó zavarban van, – mint -22- Ertzum. De annak a Lohmannak, annak már ugy látszik, hogy nem is imponál a zsarnok! Ronda lassacskán főni kezdett a rosszul fizetett autoritás megaláztatásaitól, hogy akármelyik alárendeltje elegánsan szabott ruhában feszithet és csörgetheti előtte a pénzét. Ez egyszerre tisztán állt előtte, igen, ez szemtelenség, semmi egyéb! Hogy Lohmann ruhája sohasem poros, hogy tiszta kézelőt visel és ilyen pofákat vág, az mind: szemtelenség. A mai dolgozat minden tudása, amit az iskolán kivül szerzett és – a legszörnyübb dolog – Frölich Róza kisasszony, a müvésznő. Mindez: szemtelenség. És kiderült, szemtelenség az is, hogy Lohmann Rondát nem nevezte a csufnevén!

Ronda felkaptatott a meredek uton a tornyos házak között, egy templomhoz érkezett, ahol erősen fujt a szél, malaclopóját maga köré csavarta és megint ment lefelé. Most egy mellékutca következett, és az első házak egyikénél Ronda megállott. Jobbra és balra a kapu mellett két faszekrényke függött, amelynek drótrácsa mögött a szinlap volt felragasztva, Tell Vilmos szereposztásával. Ronda előbb elolvasta az egyik szekrénykében, azután a másikban. Végre félénken körülnézett és belépett a nyitott kapun. Egy kis ablak mögött a lámpa mellett egy férfi ült; az izgatottságtól csak nehezen birta Ronda felismerni. Ezen a helyen már legalább husz esztendeje nem volt; és a zsarnok aggodalma szállta meg, aki elhagyta szokott terrénumát: még félreismerhetik, a közelébe léphetnek, arra is kényszerithetik, hogy egyszerüen ugy cselekedjék, mint más közönséges halandó.

Jó darabig álldogált az ablakocska mellett és halkan krákogott. Miután ennek semmi eredménye -23- sem lett, meggörbitett mutatóujjával bekopogott. A fej az ablak mögött felijedt és azonnal kinyilt a félretolt rács mögül.

– Mi tetszik? – kérdezte rekedten.

Rondának eleinte csak az ajkai mozogtak. Egymásra meredtek ő és a kiérdemesült szinész, akinek a vonásai mélyek, kékfeketék voltak, az orra hegye lapos és csiptetőt viselt. Ronda dadogott:

– Kérem szépen. Szóval önök a Tell Vilmost játszák. Nagyon szép önöktől.

A pénztáros válaszolt:

– Azt tetszik talán gondolni, hogy passzióból csináljuk?

– Persze, persze – hebegett Ronda, mert félt a bonyodalmaktól.

– Csupa üres ház. A várossal azonban szerződésünk van és néha muszáj klasszikusokat is adni.

Ronda most már szükségesnek látta, hogy bemutatkozzék:

– Én vagyok tudniillik a hetedik osztály osztályfőnöke, az itteni gimnáziumban, a nevem… Ron… Gonda…

– Örülök. Nevem Blumenberg.

– Én az osztályommal szivesen végignézném egy klasszikus költői mü előadását.

– Ó ez igazán kedves öntől, tanár ur. Ha megmondom, nagyon örül majd a diri.

– De – mondta Ronda és felemelte az ujját – a mi Schillerünk ama drámájára lennénk kiváncsiak, amelyet az osztályom olvas, tudniillik ugyanis – Az orleánsi szüzre.

A szinész ajka lekonyult, lehajtotta a fejét és alulról – gyászosan és szemrehányóan – sanditott fel Rondára. -24-

– Rém sajnálom. Mert tetszik tudni, ezt ujra be kellene tanulnunk. Hát a Tell Vilmos nem lesz jó? Az ifjuság számára ez is megfelel.

– Nem, – szólt Ronda – ez semmi esetre sem. És a legfontosabb, – jól jegyezzük meg!

Ronda lélekzetet vett, a szive dobogott:

– A legeslegfontosabb Johanna személyesitője. Mert ennek valami igazán fenkölt szinmüvésznőnek kell lennie, aki a tanuló ifjusághoz egészen közel tudja hozni – nemde ugyebár – a szüz fönséges alakját.

– Persze, persze – mondta a szinész mély meggyőződéssel.

– Én a magam részéről az önök egyik szinmüvésznőjére gondoltam, akit – reménylem, nem ok nélkül – sokszor hallottam dicsérni.

– Ojjé.

– Frölich Róza kisasszonyra.

– Kire kérem?

– Frölich Rózára – és Ronda visszatartotta a lélekzetét.

– Frölich? Az nincs is nálunk.

– Biztosan tetszik tudni? – kérdezte Ronda mekegve és halálos zavarban.

– Bocsánat, nem vagyok paralitikus.

Ronda most már rá se mert nézni a szinészre.

– De hisz akkor…

A szinész segitségére sietett:

– Valami tévedés lesz.

– Igen, igen – monda Ronda gyerekes hálával.

– Bocsánatot kérek.

És jobbra-balra bókolt, amig kifelé ment.

– De kedves tanár ur, talán mégis beszélhetünk a dologról. Hány jegyet parancsol? Kedves tan… -25-

Ronda az ajtóban még egyszer sarkon fordult, mosolya eltorzult, félt az üldözőjétől.

– Bocsánatot kérek.

És menekült.

Észrevétlenül jutott le az utcára és a kikötőbe. Körülötte a zsákhordólegények lépései döngtek, mások a padlásablakokba kiabáltak fel harsányan. Az egész kikötő büzlött a haltól, a kátránytól, az olajtól és a spiritusztól. Az árbocok és kémények a folyó ágyán már egymásba olvadtak az alkonyi sötétségben. A sürgés-forgás közepette, amely napszállat előtt sietve fellobogott, Ronda tépelődve baktatott tovább. Két dolog foglalkoztatta: hogy lehetne Lohmannt megcsipni és hogyan lehetne Frölich szinmüvésznő tartózkodási helyét megtudni.

Meglökdösték, angolos elegánciával öltözött urak, akik szállitólevéllel a kezükben loholtak jobbra-balra, és munkások, akik azt orditották feléje: »Vigyázz!« Az általános sietség őt is magával ragadta; mielőtt felocsudott volna, benyitott egy ajtón, az ajtó szemöldökfájára ez volt irva: »Borozó« és még valamilyen svéd vagy dán felirás.

A boltban felgöngyölt kötelek hevertek, kétszersült és sok kis, erősszagu hordó. Egy papagály rikácsolta: te szamár, te szamár! Néhány matróz ivott, mások zsebredugott kézzel beszéltek egy óriási, veresszakállu ember gyomrába. A veresszakállu kibontakozott a pipafüstfelhőből, jó ideig tartott, mig ez sikerült neki, a pult mögé állott, ugy hogy a fali karlámpás bádogreflektora intenziv fényt vetett tar koponyájára, rátette mancsát a boroskannára és otrombán kérdezte:

– Akar valamit tőlem az ur? -26-

– Adjon nékem – kérte Ronda könnyedén – egy belépőjegyet a nyári szinházba.

– Mi… mit akar? – kérdezte a veresszakállu.

– Hát igen, a nyári szinházba. Minthogy – nemde, ugyebár – a boltja ablakában azt olvastam, hogy itt jegyek kaphatók a nyári szinház előadásaira.

– Na, ilyet még nem hallottam, mióta élek – és nyitva maradt a szája – hiszen a nyári szinház csak nem játszik télen, vagy mi?

Ronda indignálódva fortyant fel:

– De hiszen ki van téve az ablakába, nemde, ugyebár?

– Hásze, ha ott van, akkor jó helyen van!

Ez kipukkant belőle; de aztán rögtön ujra tiszteletteljesen beszélt a pápaszemes urral. Okokat keresett, hogy meggyőzhesse az idegent arról, hogy a nyári szinház most tényleg csukva van. Hogy nehézkes gondolatmenetét testileg siettesse, rémes, veres, szőrös kezével óvatosan simogatta az asztallap oldalát. Végre meglelte, amit mondani akart:

– No bizony azt a legostobább kölök is tuggya – mondotta kedélyesen – hogy télen nincs nyári szinház.

– Már megbocsásson tisztelt ur! – utasitotta rendre Ronda fontoskodva a veresszakállut.

Az segitség után kiáltott:

– Hennrik! Laurenz!

A matrózok közelebb vonultak.

– Nem tom, mi baja ennek itt la, minden áron a nyári szinházba akarna menni.

A matrózok rágták az összegöngyölgetett bagót és a veresszakálluval együtt nagy erőlködéssel -27- meredtek Rondára, mintha valami exotikus idegen lenne, akit nem értenek, talán kinai.

Ronda észrevette és sietett, hogy hamarjában elintézze a dolgát:

– Akkor talán megmondhatná nekem, hogy a mult nyáron egy bizonyos Frölich Róza nevezetü szinmüvésznő tagja volt-e a föntemlitett müintézetnek?

– Honnan a fenéből tudjam én azt, – rőkönyödött a veresszakállu – tán azt hiszi, hogy én afféle komédiásokkal szóba állok?

– És még azt szeretném tudni, – szólt Ronda pironkodva – hogy az emlitett hölgyet a legközelebbi nyáron – jól jegyezzük meg! – lesz-e szerencsénk láthatni.

A veresszakállu megrémült; egy szót sem értett többé az egészből. A matrózok egyike gondolt valamit:

– Ne mókázzon itt velünk az ur, mer maj mingyár a markomba köpök!

Azután nyakába huzta a fejét és kotkodácsolva és fenyegetve kezdett röhögni feketére tátott torkából. A többiek meglökdösték egymást, azután ők is ugy csináltak. A veresszakállu ugyan egyáltalában nem hitte, hogy Ronda tréfál; de látta, hogy a respektusa veszélyben forog, amit vendégeitől mindig megkövetelt: mert a vendégei az alantasai voltak, matrózok, akiket mintegy ide szegődtetett és később – a kétszersülttel és a pálinkával együtt – befuvarozott a hajón a kapitányokhoz.

Minden átmenet nélkül müdühbe gurult, roppant elvörösödött, öklével az asztalra csapott és parancsoló mozdulattal nyujtotta ki az egyik ujját: -28-

– Hallja az ur! Nekem egyéb dolgom is van. Tegye lóvá az öregapját! Oszt jó lesz már odébbállani, amondó vagyok!

És mivel Ronda még mindig kábultan állott a helyén, a gazda fenyegető előkészületeket tett, hogy a pult mögül előjöjjön. Ronda lóhalálában nyomta le a kilincset. A papagály még utána kiáltott: te szamár! A matrózok bömböltek a röhögéstől. Ronda betette maga után az ajtót.

Sietve befordult a legközelebbi sarkon.

A kikötő környékét elhagyta és csendes, kis utcába jutott. Összegezte az eseményeket:

– Hibát követtem el, – jól jegyezzük meg! – hibát követtem el.

A szinmüvésznő tartózkodási helyét más módon kell kipuhatolni. Ronda aszerint nézegette az embereket, hogy ki mit tudhat Frölich kisasszonyról. Hordárok, cselédek, lámpagyujtogatók jöttek vele szemközt és egy ujságárus asszony. Ezzel a népséggel nem sokra mehet: ezt tapasztalásból tudta. Különben az iménti élménye is arra intette, hogy ilyenfajta emberekkel óvatos legyen. Bölcsebbnek tartotta várni, hátha előkerül valamilyen ismert arc. És csakugyan a legközelebbi utcáról éppen most bukkant fel egy volt diák, aki egy évvel ezelőtt még dühöngve fujta Ronda fülébe a latin verseket. Ez a diák is egyike volt azoknak, akik sohasem »készültek« és ugy látszik, hogy most boltosinas lett belőle. Csomó levél volt a kezében és hányaveti módon közeledett. Ronda feléje tartott, már feltátotta a száját, csak azt várta, hogy köszönjön előbb a fiu. De hiába várta. A tavalyi diák gunyosan szembenézett professzorával és oly közel, hogy Ronda magas vállát surolta, elment mellette és szőke pofája szélesen vigyorgott. -29-

Ronda sietve tünt el az utcában, ahonnan az imént a fiatalember kibukkant. Ez a kikötő felé vezető lejtős, kis utca volt; és mivel meredekebb volt a többinél, rengeteg gyerek verődött benne össze, hogy kis szánokon, lármás játékkocsikon leiramodjanak a lejtőn. Az anyák és cselédlányok a járdán állottak, felemelték a karjaikat és kiabálták: »vacsorázni«; de az aprónépség szakadatlanul csuszkált, térdelve a kis kocsiban, vagy lábát a levegőbe merevitve, lobogó kendőcskével a nyakuk körül, fülükre kötött sipkával, csetlettek-botlottak lefelé a hepehupás aszfalthegyről. Rondának, mig keresztülvágott az utcán, jobbra-balra kellett ugornia, nehogy a kis szekérrudak lépen lökjék. Körülötte fröcskölt a pocsolyaviz. Az egyik elrohanó kocsiból hirtelen egy átható hang hallatszott:

– Ronda!

Ronda összerezzent. Rögtön rá néhányan ismételték. Ezek a kis elemisták és polgáristák bizonyára a gimnáziumi diákoktól tudták meg a nevét: és azok, akik nem is tudták, miről van szó, együtt orditották a többiekkel. Ebben a növekvő viharban kellett Rondának megmászni a meredek utcát. Zihálva érkezett egy templomtérre.

Ezt ő már mind megszokta; a volt diákokat, akik nem köszöntek, sőt a képibe vigyorogtak, az utcakölyköket, akik utána kiabálták a nevét. Csakhogy nagy buzgalmában ma nem is számolt ezzel: ma az egész emberiség adósa volt egy felelettel. Ha valamikor nem is tudtak semmit Virgilius verseiből, legalább Frölich Róza szinmüvésznőről tudnának most valamilyen felvilágositással szolgálni.

Ronda a piactérre érkezett, egy trafik előtt ment el, amelynek tulajdonosa ezelőtt husz esztendővel -30- tanitványa volt és ahonnan nagyritkán egy-egy doboz szivart hozatott; csak nagyritkán: nem volt erős dohányos, nem ivott; ment volt minden polgári vétektől. Ennek az embernek számláiban rendesen törlések voltak: Nagyságos R, és csak azután változtatta az R-t G-re. Hogy ez kajánság volt-e vagy véletlenség, azt Ronda sohasem tudta eldönteni; de azért nem mert belépni a boltba, amelynek küszöbén már rajta volt a lába. Ez a trafikos valamikor nagyon elvetemült diák volt, akit sohasem lehetett »megcsipni«.

Gyorsan tovább osont. Az eső már nem szemelt; a szél elhajtotta a felhőket. A gázlángok vörösen lobogtak. Ferdén, egy ház orma mögül, kikukkant néha a sárga félhold: egy gunyoros szem, amely rögtön lehunyja a pilláját, ugy, hogy lehetetlen »megcsipni«.

Mikor a térre lépett, lobogva fellángoltak a központi kávéház nagy ablakai. Ronda nagyon megkivánt valami különös italt és be szeretett volna menni. Ma ugyis valahogy csodálatos módon kizökkent az élete rendes kerékvágásából. És azután odabenn bizonyára megtud valamit Frölich Róza szinmüvésznőről; ott mindenféléről beszélnek a világon. Ronda ezt még a régi időkből tudta, mert mikor még a felesége élt, néha, nagyritkán kiruccant ide egy-egy órácskára. Mióta özvegyember lett, annyit lehetett egyedül odahaza, amennyi jól esett, igy tehát semmi szüksége kávéházra. Azonfelül megnehezitette számára az ott tartózkodást az, hogy az uj tulajdonos szintén egy a városba évek multán visszaérkezett régi diákja volt. Ez az ember egykori tanárját mindig maga szolgálta ki és a lehető legnagyobb udvariassággal, – ugy hogy nem lehetett »megcsipni« – folyton Ronda professzor -31- urnak szólitotta. A vendégeket ez szörnyen izgatta; Ronda ugy érezte, ha gyakrabban járna ide, reklámul szolgálna a kávéháznak.

Odébb állott tehát és gondolatokban más helyek után kutatott, ahol kérdezősködhetne. De egy sem jutott az eszébe. Azok az ismerős arcok, amelyeket gondolatban felidézett, mind ugy meredtek rá, mint az imént régi diákja, a boltosinas. A kivilágitott üzletek mögött csupa lázadó diák ült, akárcsak a trafikos vagy a kávés. Ronda dühbe gurult, fáradtság fogta el és szomjuságot érzett. Pápaszeme mögül epés tekinteteket vetett az üzletek és házak kapuja felé, amelyeken régi hetedikesek cég- és cimtáblái diszelegtek. Ezek a fickók mind őt ingerelték. Még Frölich szinmüvésznő is, aki e házak egyikében rejtőzik és aki egyik diákjával nem az »előirt tananyaggal« foglalkozik s ilyenformán Ronda tekintélyét csorbitja. Közbe néha előbukkant a kapukon »X« vagy »Y« gimnáziumi tanár névjegye; ilyenkor Ronda izgatottan forditotta el a tekintetét. Az ott a saját osztálya előtt nevezte őt »ugy«; hogy azután később kijavitotta, az már édeskeveset ért. Ez itt egyszer látta Ronda fiát, a sétatéren, valami kétes hirü fehérnéppel és elpletykálta a városban. Ellenségek fenyegetéseitől körülvéve, rótta Ronda az utcákat. A koponyája csucsán valami feszült érzéssel, osont a házak mentén; mert minden pillanatban attól kellett tartania, hogy a nevét – mint egy dézsa moslékot – valamelyik ablakból a fejére zuditják!

És minthogy nem láthatná, nem is »csiphetné« meg a kiabálót. Egy megháborodott osztály – ötvenezer diák – tombolt Ronda körül.

Igy menekült, maga se vette észre, a város -32- legfélreesőbb és legmélyebben fekvő utcájába, amelynek a végén a vén kisasszonyok menhelye volt. Itt teljes sötétség uralkodott. Néhány elsuhanó alak, rövidke »mantillában«, bebugyolált fejjel iparkodott hazafelé, batyubálról vagy vecsernyéről jövet, furcsán és lopvást csörömpöltek s végül eltüntek egy-egy ház nyilásában. Egy denevér háromszögeket irt le Ronda kalapja fölött. Ronda gondolkozott és a távoli városka felé bandzsitott:

– Nincs itt egyetlenegy tisztességes ember se.

Aztán megint igy szólt:

– Majd megmutatom én…

Minthogy azonban már az ájulás környékezte, gyülölete vacogássá vált és ugyancsak rázta őt a gyülölet e sok ezer lusta és gonosz diák iránt, akik sohasem végezték el a kötelességüket, folyton »csufolták« őt, máson sohasem járt az eszük, mint haszontalanságon; és akik most ezzel a Frölich nevezetü szinmüvésznővel is csak boszantják, nem adták fel Lohmann-t, sőt ugy viselkedtek, mint akik »közösséget« vállalnak egymással a tanár ellen; akik most mind a vacsoránál ülnek, de arra kényszeritik őt, hogy itt bódorogjon és akik – csak most, ebben az órában érezte világosan – valami nagy-nagy igaztalanságot követtek el vele, a hosszu esztendőkön keresztül, amelyeket a körükben töltött, egészen tönkretették a hirnevét és a böcsületét.

Ő, aki huszonhat esztendeje látta maga előtt az osztályt, mindig ugyanazokkal a kaján és vigyorgó arcokkal, nem vette soha észre, hogy ezek az arcok, idő multán, kint az életben csaknem közönyössé változtak Ronda tanár ur nevének a gondolatára és hogy később még jóindulatot is mutattak. -33-

A folytonos háboruskodás és feszültség közepette nem tudta megérteni, hogy az öregek a városban nem azért hivják őt »ugy«, hogy ingerkedjenek vele, hanem kedves diákkori emlékeket elevenitenek fel ilyenkor, amelyeket most már nagyon ártatlannak és vidámnak látnak; és azt sem tudta megérteni, hogy a városban ő ugyan kómikus figura, de sokak számára rokonszenvesen kómikus figura. Nem hallotta például két legrégibb diákjának a párbeszédét, amint egy utcasarkon szeretetből – ő azt hitte gunyból – utána néztek:

– Hogy él ez a szegény Ronda? Napról-napra vénül.

– És napról-napra rondább.

– Mindig ronda volt az istenadta.

– Maga már nem emlékszik. De helyettestanár korában egész jóképü ember volt.

– Igazán? Mit nem tesz a név. Én el sem tudom képzelni, hogy nem – ronda.

– Bizony-bizony. Azt hiszem, hogy ő maga is igy van ezzel. Ilyen név ellen nem lehet küzdeni, be kell adni a derekunkat.

Ronda visszasietett a csöndes utcán, mert egy gondolat villant meg az agyában, amit rögtön szemügyre akart venni. Hirtelen eszébe ötlött, hogy Frölich Róza a mezitlábos táncosnő, aki oly nagy feltünést kelt mostanában. Igen, ez a táncosnő jött ide és a közmüvelődési egyesület termében mutatja be müvészetét. Ronda egész határozottan emlékezett, amit Wittkopp tanártársa, ennek az egyesületnek a tagja mesélt róla. -34- Bement a tanári szobába, a faliszekrényhez lépett, kinyitotta, beletett egy csomó gyakorlatot és igy szólt:

– Ma fellép nálunk a hires Frölich Róza, aki mezitláb táncol görög táncokat.

Ronda maga előtt látta Wittkoppot, amint fontoskodott, a csiptetőjén átbandzsitott, csücsöritette a száját, hogy negédesebben mondhassa:

– Frölich Róza.

Kétségtelenül ezt mondta: Frölich Róza. Rondának még fülében csengett minden egyes hang, ahogy Wittkopp beszélni szokott, raccsoló r-rel. Ez előbb is eszébe juthatott volna! A mezitlábos táncosnő azóta megérkezett és Lohmann bizonyára már nagyban csapja neki a szelet. Ronda most mindkettőjüket meg akarta »csipni«.

Elérte a Siebenberg-utcán, félig végighaladt rajta, ekkor mennydörögve huztak le egy redőnyt és Ronda pár lépéssel előtte megsemmisülve állott meg. Mert a redő egy Kellner nevü zenemükereskedő üzletét zárta be, ahol ilyen alkalmakkor jegyeket árulnak és bizonyára mindent tudnak. Ronda ugy látta, hogy a két jómadarat ma már nem sikerül lépre csalnia.

Mégse gondolt arra, hogy most hazamegy és bekapja vacsoráját. Vadászláz égett benne. Késlekedett pár pillanatig, kis vargabetüt csinált.

A Rosmarin-utcán egy ferdére taposott falépcső előtt egészen megrettenve lassitotta a lépteit. A lépcső meredeken egy keskeny üzletajtóhoz vezetett, amely fölé ez volt fölirva:

A kirakatban semmi; a két kis ablakban virágcserepek -35- állottak. És Ronda sajnálta, hogy a jó szerencséje már rég nem vezette ide, e böcsületes és nyiltszivü varga házába, ez istenes emberhez, aki sohase káromkodik, megsértődötten nem huzza el a száját és aki Frölich Róza szinmüvésznőről bizonyára tud felvilágositást adni.

Kinyitotta az ajtót. Megcsenditett egy harangot és a hang barátságosan tovább csengett. A mühely szépen feltisztogatva szunnyadt a félhomályban. A mellékszobába vezető ajtó szemöldökfája által bekeretezve látszott a vacsorázó varga-család szeliden megvilágitott képe. Az inas a házikisasszony mellett rágcsált. Az apró népségnek az anya burgonyát adott a virslihez. Az apa a lámpa mellé tette a köpcös üveget, amelyben sötét sör volt, felkelt és megnézte, hogy ki jött.

– Adj’ Isten, tanár ur – mondta. Előbb azonban csámcsogva és nagy nyugalommal lenyelte a falatját. – Mivel szolgálhatok?

– Hát – ötölt-hatolt Ronda, bizonytalanul mosolyogva a kezét dörzsölte és üres gégével egy jókorát nyelt.

– Bocsásson meg az ur, – mondta a varga – mer’ hogy itt minden sötét. De hát szombaton hét órakor már csukunk. A szombat este az Istené. Tovább is dógozhatnánk, de nem is lenne akkor rajtunk istenáldása.

– Persze, persze… igaza van – hebegett Ronda.

A varga egy fejjel magasabb volt. Csontos válla volt, a köténye mögött pedig csinos pocak domborodott. Hosszukás, ólomszinü arcát hamuszürke, kissé olajos fürtök rámázták be, az arca lassacskán ereszkedett meg mosolyra és egy ékalaku -36- szakállban végződött. Rindfleisch a gyomrán összecsukta az ujjait, szétvette és azután megint összecsukta.

– El kell mondanom, mi járatban vagyok – magyarázta Ronda.

– Jó estét, tanár ur, ’stét – mondta a felesége a küszöbről és parasztosan meghajolt előtte. – Mit állasz ott a tanár urral, Johann, eriszd be. Tanár ur, tessék beljebb kerülni, ha nem veszi sértésnek, hogy eszünk.

– Dehogy, jóasszony.

Ronda feláldozta magát.

– Rindfleisch mester, bocsásson meg, hogy megszakitom a vacsorájukat, de éppen erre jártam és eszembe jutott, hogy jó lenne – jól jegyezzük meg! – egy pár cipőt csináltatnom.

– Kérem, tanár ur, – és a felesége is meghajolt – kérem.

Rindfleisch gondolkozott; aztán kérte a lámpát.

– Sütétben nem lehet látnyi – mondta az asszony vigan. – Gyüjjön, tanár ur, hadd gyujtok világot a kék szobába, igy la.

Bement egy másik szobába, ahol hideg volt és Ronda tiszteletére meggyujtotta mind a két érintetlen rózsaszinü gyertyát, amely cifra papirtölcsérével, két nagy kagylóval együtt a pohárszékben tükröződött. A hupikék falak mellett vasárnapi ünnepélyességgel állottak a családi mahagoni-butorok. A divány előtt való asztalon, horgolt teritőn egy áldó Krisztus terjesztette ki piskóta karjait.

Ronda várt, hogy Rindfleischné kimenjen. Mikor az ajtó becsukódott és négyszemközt maradt a vargával, elkezdte:

– Rajta majszt’ram, rajta, mutassa meg, -37- mit tud. Csinált ugyan már nehány kisebb munkát az én megelégedésemre, lássuk azonban azt, hogy milyen cipőt tud kanyaritani.

– Kérem tanár ur, kérem, kérem – válaszolt Rindfleisch szerényen és szorgalmasan, mint egy jeles diák.

– Ámbátor már két párral rendelkezem, de most ebben a pocsék, esős időben mindenki ellátja magát elegendő mennyiségü tartós és meleg lábbelivel.

Rindfleisch térdelt és vette a mértéket. Foga között ceruzát szorongatott, ezért csak olykor röffent fel helyeselve.

– Egyébiránt ez az évszak többnyire – nemde ugyebár? – hoz valamilyen ujfajta, épületes szórakozást a lakosság számára? Az ilyesmi mindig csak helyeselhető, mert hasznára van az emberiségnek.

Rindfleisch felnézett rá.

– Tessen csak ezt még egyszer ismétölni, tekintetes ur! Bizony, az már igaz, hogy ez hasznára van az emberiségnek. És ezt a mi hitközségünk nagyon jól tudja.

– Persze, persze, – háritotta el Ronda – csakhogy én valami emelkedettebb szórakozásra gondolok, mondjuk valamilyen hirneves müvésznő látogatására.

– Hát én is arra gondolok, tekintetes ur, és arra gondol a hitközségünk is, mer’ holnap estére isteni tiszteletet hivott egybe, oszt egy hirős misszionárius is elgyün oda. Ugy bizony.

Ronda érezte, hogy nem oly könnyü Frölich Róza szinmüvésznőre irányitani a beszélgetést. Egy ideig azon tépelődött, hogy pedzze a dolgot, de mikor látta, hogy sehhogy sem megy, egyenesen nekivágott. -38-

– A nagyközönség számára is kinálkozik – jól jegyezzük meg! – legközelebb épületes szórakozás. Egy szinmüvésznő érkezik ide – akit maga is bizonyára éppoly jól ismer, mint mindenki a városban.

Rindfleisch oda se bajszolt, pedig Ronda szenvedélyesen várta a választ. Biztos volt benne, hogy minden, amit tudni akar, itt bujkál ebben az emberben és csak rajta mulik, hogy szólásra birja. Frölich Rózával tele volt a helyi ujság, a tanári szoba és a kávéház. Az egész város tudott felőle, Ronda kivételével. Mindenki más jobban benne volt az élet lüktetésében, jobban ismerte az embereket, mint Ronda; öntudatlanul élt, a saját bogaras különcségeibe süppedve; és szegény, teljes bizalommal fordult egy istenes és vakbuzgó vargához, hogy egy táncosnőről kérdezősködjék.

– Táncosnő. A nagyközönség előtt táncol. Képzelem, hogy tódul majd a publikum.

Rindfleisch bólintgatott.

– Az emberek sose tudják, mit kell megnézni, bizony tekintetes ur – mondta jelentőségteljesen.

– Csakhogy ez mezitláb táncol, az ilyesmi nagy ritkaság ám, majszt’ram.

Ronda nem tudta már, mivel csiklandozza a vargát.

– Képzelje csak: mezitláb!

– Mezitláb – ismételte a varga. – Óóó! Igy táncoltak vala egykor az amaleiták asszonyai a bálványok szobrai előtt.

És üresen, csupa alázatosságból nevetni kezdett, hogy ő, a tudatlan ember, a biblia szavaival ékesgette beszédét.

Ronda kényelmetlenül feszengett jobbra-balra, -39- mint mikor a diák akadozott a forditásban s a következő pillanatban csufosan belesült. A szék támlájára ütött és felpattant:

– Hagyja már majszt’ram ezt a méricsgélést és mondja meg, – jól jegyezzük meg! – hogy Frölich Róza, a mezitlábos táncosnő megérkezett-e már a városba? Maga bizonyosan tudja.

– Már mint én, tekintetes ur?

Rindfleisch megdöbbenve állott fel, – már mint ő tudjon – egy mezitlábos táncosnőről?

– Na, na, na, – csillapitgatta Ronda türelmetlenül.

– Óóó, Isten látja a lelkem, nincs bennem egy szikra fenhéjázás és kevélység sem. És, tekintetes ur, én akkurát ugy szerettem a mezitlábas testvérem, akár a többit és kérni is fogom az Urat, hogy téritse meg, bocsásson meg neki is, mint egykor a bünös Magdolnának.

– Mért lenne bünös? – kérdezte Ronda meggondoltan. – Miért tartja Frölich szinmüvésznőt bünösnek?

A varga áhitatos szüziességgel az olajos padlóra bámult.

– Ugyan, – szólt Ronda, aki mindinkább elégedetlen lett a vargamesterrel – ha az ön felesége vagy a leánya felcsapna szinmüvésznőnek, ez ellen – nemde ugyebár? – semmi kifogása se lenne. Más pályák, más erkölcsök, – de erről majd másutt.

Legyintett a kezével, ami azt jelentette, hogy ezt a tárgyat az alsóbb osztályban csak »érinti«, ez már a nyolcadik osztály tananyagába tartozik.

– Hát a feleségem is bünös – mondta a varga halkan, a gyomrán összekulcsolta az -40- ujjait és feltekintett, mint aki beismeri a bünét. – És én jómagam is bünös vagyok. Mert mindannyian bünösek vagyunk.

Ronda ámult-bámult.

– Maga és a felesége? Hisz törvényesen össze vannak esküdve?

– Az, az, törvényesen. De mindannyian vétkezünk a hus által, tekintetes ur, bünösök vagyunk és a jó Isten…

Valami fontos dolgot akart kibökni a varga. Szeme vöröslött, a titkától elsápadt.

– Nos? – kérdezte Ronda vigyázatosan.

És a varga suttogott:

– Bizony-bizony, a jó Isten csak azért engedi meg, hogy a mennyek országában több angyala legyen.

– Persze, – szólt Ronda – persze.

És ravaszdi mosollyal a varga felderülő arcára sanditott.

De elnyomta a gunyt és cihelődött. Már hinni kezdte, hogy Rindfleisch nem is hallott a szinésznőről. A varga ezen a földön mozgott s arról kérdezősködött, hogy áll a vetés. Ronda hanyagul felelt, félvállról bucsuzkodott a varga családjától is. Gyorsan kiosont és hazafelé tartott.

Utálta Rindfleischt. Utálta a kék szobát, a szellemük szük voltát, a tutyi-mutyi lelkeket, a jámborkodó mamlaszságukat és az erkölcsös butaságukat is. Ronda lakása is szegényes volt; de a fejében megvolt a lehetőség, hogy régi hercegekkel – ha a multból visszatérnének – a saját nyelvükön – tüzetesen – beszéljen a grammatika törvényeiről. Szegény volt és ismeretlen; azt se tudták, milyen fontos munkán kuporog már husz év óta. Feltünést sem keltve, -41- sőt kigunyoltan járkált a városban; de a belsejében meg volt győződve, hogy az uralkodó osztályhoz tartozik. Nincs bankár, nincs uralkodó, aki jobban szerette volna a meglevő hatalmat, akinek az uralkodó rend fentartása fontosabb lett volna, mint Rondának. Lelkesedett a tekintélyekért, a dolgozószobája magányában dühöngött a munkásokra, akik, hatalomra érvén, biztosan kiviszik, hogy szegény Rondát is tisztességesebben honorálják.

Ronda többnyire csak fiatal segédtanárokkal mert beszélni, akik nála is szemérmesebbek voltak, mert őket gyakran óva intette a modern szellem kárhozatos befolyásától, nehogy a régi világ bázisát megbolygassák. Erős konzervativizmust akart: befolyásos egyházat, kemény kardot, szigoru engedelmességet és merev erkölcsöket. Emellett teljesen hitetlen volt és képes lett volna a legradikálisabb szabadgondolkozásra. De mint zsarnok tudta, hogy tartunk rabszolgákat; hogy kell a csőcseléket, az ellenséget, a tizenöt éves országháboritó diákot kordába szedni. Lohmann, ugy látszik, valamiben sántikál azzal a Frölich Rózával; Ronda elvörösödött önkénytelenül. De Lohmann a szemében csak azáltal vált gonosztevővé, hogy a tanárja által megkövetelt szigoru fegyelmet fitymálta. Nem erkölcsi együgyüség okozta Ronda haragját…

Hazaért és lábujjhegyen ment el a konyha mellett, ahol a cselédje idegeskedvén a késedelme miatt, fazekakkal csörömpölt. Aztán kapott enni, kolbászt és burgonyát. Agyon volt főzve a kolbász is, a burgonya is s mégis hideg volt. Ronda egy kukkot se mert szólni; a leányzó rögtön a csipőjére tette volna a kezét. -42- Ronda nem akarta abba a kellemetlen helyzetbe hozni őt, hogy kénytelen legyen ura ellen kelni.

Miután evett, az iróasztalához ült. Ez, Ronda közellátása miatt, rendkivül magas volt; és a harminc éves erőlködés, hogy jobb karját reátegye, a vállát és a lapockáját kissé meghibbantotta.

– Az élet legnagyobb kincse a barátság és az irodalom, – szokta ilyenkor mondani.

Ezt a mondást valahol hallotta, már rájárt a szája és mindig erre kellett gondolnia, valahányszor munkához látott. Mit értett a barátságon, rejtély. A szó csak ugy kiszaladt a száján. De az irodalom! Ezen már istenigazában dolgozott, az emberek nem tudtak arról, hogy itt csöndben már régóta nagy, nagy munka folyik és egyszer talán ki is tör Ronda sirjából, csodálkozást keltve kivirágzik. Homérosz igekötőiről irt… Lohmann gyakorlata azonban mellette hevert és sehogy se jött hangulatba. Utána kellett kapnia és Frölich szinésznőre kellett gondolnia. Valami nagyon nyugtalanitotta; nem volt benne bizonyos, hogy a hires mezitlábas táncosnő tényleg azonos-e Frölich Róza szinmüvésznővel. Az a Frölich Róza, akit ő keres, talán egészen másvalaki. Persze, hogy másvalaki; addig tépelődött rajta, amig egészen bizonyosra vette, igy van. Sokat kell majd még kémkednie, amig Lohmannt »megcsipheti«. Ugy érezte, hogy megint távolabb jutott attól, hogy a nyomorult fickón győzedelmeskedjék és hörgött az izgalomtól.

Hirtelen magára rántotta malaclopóját és kirontott. A kapu már zárva volt. Ronda tépte a láncot, mint egy menekülő fogoly. A gazdaasszony -43- szitkozódott, Ronda hallotta a közeledő dohogást. Félelmében – a végső minutumban – sikerült kikapcsolni a láncot, az ajtó felpattant, Ronda egy perc alatt kinn volt a kis kertben és a másik percben az utcán. A város kapujáig futólépésben haladt; onnan kezdve lassitott, de a szive még mindig hevesen vert. Ugy érezte, mintha tilosban járna. Csak ment-mendegélt egyenes irányban, hegynek föl, völgynek le az elhagyott uton. Bekukkant a kis mellékutcákba, megállott minden korcsmaajtó előtt és feszült gyanakvással bámult fel azokra az ablakokra, amelyeknek lebocsátott függönyén fénysugár tetszett fel. A sötét oldalon bandukolt; a másikat elöntötte a telehold ragyogása. Tiszta és csillagos éjszaka volt, már a szél is elült és Ronda léptei visszhangoztak a járdán. A városházánál befordult a piactérre és körül kerülte a középen levő parkot.

Boltivek, tornyok, kutak cirádás árnyékai látszottak az ó-német holdas éjszakában.

Soha nem érzett izgalom fogta el Rondát; több izben mondogatott ilyesmit:

– Igy lesz a leghelyesebb… bátorság… előre honfiak!

Amellett külön minden egyes ablakot megvizsgált a posta- és a csendőrségi épületeken. Miután nem sok valószinüség maradt arra, hogy Frölich Róza kisasszony ezekben az épületekben rejtőzik, ujra visszabandukolt abba az utcába, ahonnan az imént jött. Néhány lépésnyire észrevette egy helyiség nagy fénylő üvegablakát, ahova esténként tanárkollégái jártak sörözni. A függönyön megjelent feketére rajzoltan egy kollégájának árnyéka, a szakálla hegyes, a szája tátong, egy hitvány tanártársa volt ez, egy kiállhatatlan fráter, -44- akit Ronda kutyába se vett, mert folytonosan hozzájárult az intézeti fegyelem meglazitásához és Ronda erkölcstelen fia fölött való megbotránkozásának gyakran adott hangos kifejezést.

Ronda gondolkozva nézte doktor Hübbenettet: nézte, hogy remeg beszéd közben a szakálla, milyen mohón vedeli a sört és micsoda ordenáré alak! Rondának sohasem volt semmi köze ezekhez az emberekhez, soha; elégtételt érzett ennél a gondolatnál. Itt kuksolnak ezek a »tanférfiak«, egymásra leltek: de az ő élete kétes, bitang és kietlenül kopár. És többé nem gondolt haraggal azokra, akik ott benn ültek. Lassan, lenézően legyintett a tanár árnyéka felé – és tovább ment.

Csakhamar ujra a város végére érkezett. Visszafordult és bekanyarodott a Fő-utcába.

Breetpoot konzulék, ugy látszik, bált adnak; a nagy épület végtől-végig ki van világitva és egyre érkeznek a hintók. Az inas és a portás kiugranak, felrántják az ajtót és kisegitik a vendégeket. Selyemszoknyák suhognak a küszöbön. Egy hölgy megáll, mosolyogva, jóindulattal nyujtja a kezét egy fiatal embernek, aki gyalog jött. Ronda megismerte a csinos cilinderes fiatal embert, Richter tanár volt. Hallotta, hogy Richter egy nagyon előkelő familiába készül beházasodni, akik egyébként tanárokhoz nem ereszkednének le. És Ronda odaát a sötétben busan dörmögött:

– Jó, jó, csak stréberkedj – mondta.

Sárral fröcskölt köpenyében, fumigálta azt a másikat, a beérkezettet, a nagyjövőjüt, mint valami kaján bandita, aki a sötétből fenyegető tekintettel nézi a világ örömeit, kezében van a kanóc vége és tudja, hogy abban a pillanatban -45- robbanthatja fel az egészet, amikor neki tetszik. Birónak érezte magát mindenek fölött, egész felvidámult; halkan dörmögni kezdett és maga se tudta miért, ez szaladt ki a száján:

– Önnek még sok borsot törhetek az orra alá és – jól jegyezzük meg – nem is fogom elmulasztani.

További utján szörnyen jól mulatott. Valahányszor egy cimtábla ötlött a szemébe, melyről egy kollégája vagy régi diákja nevét olvasta, ezt gondolta magában, kezét dörzsölgetve:

– Önt is »megcsipem« még egyszer – közben sunyi egyetértéssel mosolygott a tekintélyes külsejü tornyos házakra, mert bizonyos volt benne, hogy egyikben rejtőzik Frölich Róza.

Ez a szinmüvésznő iszonyuan felizgatta, felpiszkálta és kihozta a sodrából. Ő és Ronda között – aki mint valami kóbor kutya lopódzkodott utána az éjszakában – titkos összeköttetés támadt. Lohmann volt a második vad: ugyszólván egy más törzsből való indiánus. Ha Ronda majálisokra rándult, gyakran kellett »rabló pandur«-t játszani a diákjaival. Fölállott egy dombra, öklét ég felé emelte és vezényelt: – Vigyázz!… Kész!… Rajta!… és csakugyan felizgatta a kezdődő csatározás. Mert ezt komolyan vette. Iskola és játék voltak számára az élet. És ma éjjel Ronda maga volt a »pandur«.

Folyton sóvárabb és izgatottabb lett. A határozatlan körvonalak az éjszakában félelmet és kéjes bizsergést keltettek benne; minden utcasarok borzalmas gyönyörrel vonzotta. Szük mellékutcákba ódalgott, mint valami kalandor, egy ablakból kihangzó suttogás hallatára szivdobogva lassitotta meg lépteit. Itt-ott egy ajtó -46- nyilt fel nesztelenül, valahonnan egy rózsaszin fátyolos kar nyult ki Ronda után. Rémülettel menekült és ujból, ma már másodszor, pedig azelőtt évekig sem került erre a környékre, a kikötő tőszomszédságába jutott. Hajók feketéllettek a holdsütésben. Rondának az jutott eszébe, hátha Frölich kisasszony valamelyik hajón van, egy kabinban alszik; szürkület előtt megszólal a hajótülök és Frölich Róza szinmüvésznő elvitorlázik messze tájak felé. Mikor ezt elképzelte, Ronda cselekedni akart, végére járni a dolognak, vad szenvedélylyel.

Két munkás toppant elő, egyik jobbról, másik balról. Közvetlenül Ronda mellett találkoztak össze és az egyik igy szólt:

– Há mégy, Klaas?

A másik sötéten és basszushangból felelt valamit az ottani tájszóláson.

Ronda elgondolkozott fölötte, hogy hol hallotta ma már egyszer ezeket a kifejezéseket és mit jelentenek. Mert huszonhat esztendőn keresztül nem birta megtanulni a környék tájszólását. Követte a két proletárt és hallgatta tuláradó szókincsüket több csatakos utcán keresztül. Az egyiken, amely kissé szélesebb volt a többinél, elkanyarodtak egy távolabbi ház felé, amelyen határtalan nagy csürajtó tátongott, fölébe egy kék angyal volt pingálva, ez előtt pedig egy lámpa himbálódzott. Ronda zenét hallott. A munkások eltüntek a folyóson, az egyik már fujta is a kihallatszó nótát. Ronda a bejáratnál észrevett valami tarka cédulát és elkezdte olvasni. »Estély« volt fölébe irva. Ronda tovább olvasta, mikor körülbelül közepéhez ért, hirtelen kiverte az izzadság és elkezdett fuldokolni, azután pedig féltében és abban a reményben, -47- hogy tévedett, ujra nekifogott. Egyszerre csak felpattant és beesett a házba, mint valami szakadékba.

A »szála« határtalanul széles és hosszu volt, egy ódon polgári ház jólépült tisztes kocsiszine, ahol azonban most »mással« foglalkoztak. Balról egy félig nyilt ajtó mögül edénycsörömpölés hallatszott és a takaréktüzhely lángja világitott. A bejárat fölött jobbra ez volt irva: »Terem«; belül siket zürzavaros lárma zuhogott, néha egy-egy éles hang rikoltott ki a tömegből. Ronda vonakodott lenyomni a kilincset; sulyos következésü ezemények előszelét érezte… Egy nagyon kövér, teljesen tarfejü alacsony emberke, kezében néhány korsó sörrel, evickélt feléje. Ronda megszólitotta.

– Bocsásson meg kérem, – dadogta – Frölich Róza szinmüvésznővel óhajtanék néhány szót szólani.

– Mit akar tüle? – kérdezte a kis kövér. – Nem szól a most egy szót se, mert éneköl, inkább hallgassa.

– Kegyed bizonyára a »Kék angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa, nemde ugyebár? Nos, ez helyes, helyes. Én ugyanis Gonda vagyok, tanár az itteni gimnáziumban és egy diákot keresek, aki állitólag itt tartózkodik. Nem mondhatná meg, vajjon hol találom?

– Hja, kérem, tanár ur, ha diákot keres, akkó csak menjen oda a hátsó szobába, ahun a szinészek vannak. Ott mindig kuksol néhány ifiur. -48-

– Látja, – mondta feddőleg Ronda – ezt mindjárt sejtettem. Be kell látnia, hogy ez nincs rendjén.

– Hja, – és a vendéglős felhuzta sürü szemöldökét – nékem bizon tutegál, hogy fiatal-e a pali vagy öreg. Összevissza pár fröccsöt rendöltek egészbe véve, sokat amugy se kivánhatok tőlük. Mer ha én mellbevágom a kuncsaftokat, akkó azok engem meg hátbavágnak.

Ronda félbeszakitotta:

– Jó, jó, de most aztán menjen szépen be és hozza ide nekem azt a fiut.

– Fenét, menjen be az ur magányos!

Csakhogy Ronda kalandos kedve ugyancsak megcsappant, azt kivánta, bár sohase lelte volna meg Frölich kisasszony tartózkodási helyét.

– Csak a termen lehet keresztül jutni? – kérdezte szorongva.

– Hja, bizon másképp nem, osztán arra be abba a szobába menjen, ameliknek az ablaka ide látszik, avval a piros függönnyel.

Néhány lépésre elcipelte Rondát és mutogatta neki a meglehetősen nagy, pirosfüggönyös ablakot a szála hátsó oldalán. Ronda szeretett volna kissé körülkémlelődni; közben azonban a vendéglős visszament a sörökkel a »terem« ajtajához és feltárta. Ronda kiterjesztett karokkal rohant utána; könyörögve kérte:

– Kedves uram, vezesse ide hozzám azt a diákot.

A vendéglős már odabenn volt és mogorván fordult vissza:

– Melliket mán, az áldóját, három gubbaszt odabe… Jó pipák azok – mondta még és a faképnél hagyta Rondát. -49-

– Három? – szerette volna Ronda megkérdezni, de már ő is a teremben volt, bódultan a zajtól és elvakultva a roppant forró gőztől, amely pápaszemét beharmatozta.

– Az ajtót! Léghuzam van! – orditotta valaki a füle mellett. Ijedten kapott a kilincs után, de nem lelte és hallotta, hogy kinevetik ezért.

– Tán vak az ur – mondotta ugyanaz a hang a füle mellett.

Ronda levette a pápaszemét, az ajtót közbe már becsukta valaki, fogolynak érezte magát és tanácstalanul pislogott maga körül.

– Hé, Hennrik, Laurenz, né mán né, ez az a fura figura, a délutáni. Nem emlékeztök mán, aki a gazdával ingerködött.

Ronda szót sem értett az egészből, csak érezte, hogy zajonganak körülötte és hogy ez ellene irányul. Mikor már csaknem összecsapott a vihar a feje fölött, az utolsó pillanatban felfedezett egy üres széket maga mellett; csak éppen le kellett hogy üljön. Levette a kalapját és kérdezte:

– Szabad?

Várt egy kicsit a válaszra, azután letelepedett. Tüstént látatlannak érezte magát a nagy tömegben, megszabadult nyomasztó helyzetéből. Ebben a pillanatban senki sem ügyelt rá. A zene ujból rákezdett; szomszédai daloltak. Ronda megtörülgette pápaszemét és tájékozódni próbált. A rekkenő pipafüst, a testek és groggos poharak fülledt páráján keresztül rengeteg fejet látott, akik valamennyien részegen a fanatikus boldogságtól himbálództak a zene ütemére. A hajuk és arcuk tüzpiros, sárga, barna, téglavörös szinekben pompázott, ugy, hogy ez a sok, a -50- zene által mozgásba kergetett koponya, mint valami óriási tulipánágy a szélben, ugy lengedezett végig a hatalmas termen, mig azután a háttér füstfelhőjében elmosódott. Onnan csak valami kis fényesség tört át a hatalmas bodor füstön, valaki hevesen mozgott, a karját, a vállát, a lábszárait tornáztatta, éles reflektorral megvilágitott fehér husdarabok fénylettek és egy száj ürege feketéllett. Amit ez a valaki énekelt, azt a zongora tulrikoltotta s vele együtt a vendégek énekét is. Rondának ugy tetszett, hogy ez a fehérszemély olyan, mint valami szemérmetlen rikoltás. Vékony hang sikongott belőle, de ezt még a mennydörgés se tudta volna elnémitani.

A vendéglős egy poharat tett Ronda elé és el akart menni. Ronda megfogta a kabátja csücskét.

– Jól jegyezzük meg! Nemde ugyebár ez itten Frölich Róza szinmüvésznő.

– Az, az. Most aztán kinézheti mint a két szemét.

És a vendéglős kereket oldott.

Ronda minden valószinüség ellenére remélte, hogy mégse ő a táncosnő, hogy Lohmann nevü diákja mégse tette be lábát ebbe a helyiségbe és csak azért remélte, hogy ne kelljen cselekednie. Rögtön el is képzelte, hogy az a költemény Lohmann füzetében csak merő poézis, amely nem felel meg a valóságnak, és hogy Frölich Róza szinmüvésznő nem is létezik. Ronda belecsimpaszkodott ebbe a vidám hitbe és csodálkozott, hogy csak most jött rá. Kortyintott a sörből.

Szomszédja az egészségére kivánta. Öregedő és pocakos polgár volt, gyapjuingbe, amely fölött -51- a mellény nyitva volt. Ronda sokáig sanditott rá a sarokból. A polgár megitta a sörét. Becsületes kezével végigsimitotta nedves, halványsárga bajuszát. Ronda most már kirukkolt:

– Ez tehát Frölich Róza kisasszony, az, aki most énekel, nemde ugyebár?

Harsogott a taps, mert a szinésznő éppen befejezett egy dalt. Ronda várt és még egyszer kérdezte.

– Frölich Róza – mondta a polgár. – Má’ honnan tudjam, hogy hivják ezeket az izéket, mind afféle, olyan jófajta.

Ronda rosszalóan azt akarta megjegyezni, hogy ott künn a szinlapon az ő neve van hirdetve; – de a zongora megint kalimpálni kezdett, most már kissé halkabban és már értett is valamit a dalból: pár szót, amelyet kimondván a cifra perszóna, fölemelte a szoknyáját és huncutul és szemérmetlenül az arcához nyomta:

»Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz.«

Ronda ezt szamárságnak tartotta és egybevetette azzal a bárgyu felvilágositással, amit a szomszédja adott, elzápult a kedve: az az érzés zápitotta el, hogy ilyen világban kell rostokolnia, amely saját magának megtagadása volt, s az a lelke mélyéből fakadó utálat, amelyet azokkal szemben érzett, akik a levegőben bámultak és nem olvastak, hangversenyen voltak és még a müsort se nézték meg. Furdalta a gondolat, hogy több száz ember ül itt, aki nem »figyel«, nem követi az előadás »menetét«, csak dinom-dánomozik és szemérmetlenül és hasztalanul »mással« foglalkozik. Hatalmasat ivott a poharából.

– Ha tudnák, hogy ki vagyok, – gondolta magában és az önérzete megpuhult, jóságos és ködös lett, az emberi páráktól, a véres légfütéstől -52- lángra szitva. Sürü ködbe zsugorodott a világ, tétova gesztusokkal… Végigsimitotta a homlokát; ugy tetszett, hogy az a perszóna ott fenn többször énekelte: »Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz«, most befejezte és a terem tapsolt, orditott, ujjongott és tombolt. Ronda néhányszor összecsattintotta a kezét, közel a szeméhez és a szeme csodálkozva nézte ezt. Egyszerre csak, meggondolatlanul és ellenállhatatlanul kedve szottyant, hogy a lábával is dörömböljön. Elég erős volt, ellenállt a kisértésnek. De nem haragudott meg a kisértésre. Vidám és filozófikus mosollyal bámult maga elé és megállapitotta, hogy – jól jegyezzük meg – esendő az ember.

– Persze, persze, – tette hozzá – esendő mind.

A táncosnő lejött a terembe. A dobogó mellett kinyilt egy ajtó. Ronda rögtön észrevette, hogy valaki onnan figyeli. Egyetlen egy ember forditotta feléje az arcát és ez egyenesen állt és nevetett; és ez senki más nem volt, mint Kieselsack, a semmiházi.

Alig hogy ezt megtudta, Ronda felpattant. Azt érezte, hogy egy pillanatra megfeledkezett magáról és a diákok mindjárt helytelenkedni kezdenek. Két katona vállát széttolta, átfurakodott a tömegen, hanyatthomlok rohant előre. Néhány munkás ellenkezett, egyik minden teketória nélkül lependeritette a kalapját. Ronda fejére tette a szutykos kalapot. Kiabálták:

– Ennek ugyan megadták.

Kieselsack hátul kuncogott és a felsőtestével előregörnyedt, annyira rázta a kacagás. Ronda előre iparkodott; az állkapcsaival mindig zavartabban csattogott. Hátulról azonban lefülelték. Leverte egy matróz groggját, meg kell hogy fizesse. -53- Fizetett is mint a köles. Már csak pár lépést kellett tennie. Száguldott s állandóan a nevető Kieselsackra nézett, megbotránkozva a határtalan elvetemültségen; – egyszer csak valami puhába ütközött és egy nagyon kövér, nagyon hiányosan felöltözött hölgy forditotta felé haragos arcát, kezével tartva össze szétnyiló estélyi köpenyét. Egy férfi jött oda, aki nem volt rokonszenvesebb, a frizuráját kinyalta, trikót viselt és egy kiérdemült kabátot és ő is szitkozódott. Ronda belebotlott a nő szalvétás tányérjába és a pénzek szerteszét röpültek. Tüvé tettek a szobát, Ronda is keresgélt zavartan, céltalanul. Feje a padlón szaglászott s mellette dühös lábak tiportak, vádak hangzottak el, gunyos megjegyzések, káromkodások, néhány kemény marok kicsit meg is mángorolta. De Ronda feltápászkodott, vörösen, ujja között egy kétpfennigest tartott. Szaggatottan lélekzett, vak tekintettel tapogatódzott körül, azokat nézte, akik ellenségeivé lettek. Ma már másodszor érezte a forradalom szelét az arcokon. Hegyesen böködni kezdte a levegőt mindenfelé, mintha végtelen sok lázadó törne rá. Ebben a pillanatban meglátta Kieselsackot, aki széttárt karokkal feküdt a zongorán és egész teste vonaglott a röhögéstől. És most hallotta is, hogy nevet. Most már szédült Ronda, a zsarnok őrjöngő félelmében, akinek kastélyába betör a csőcselék és mindent megsemmisit. Ebben a pillanatban minden erőszak jogosultnak látszott előtte, nem ismert mértéket. Orditott és a hangja hatalmasan kiöblösödött:

– A dutyiba! A dutyiba!

Kieselsack, aki már látta közeledni, szót fogadott. Kiosont az ajtón, amely közvetlenül a pódium mellett nyilt ki. Ronda is – egy szempillantás -54- alatt – a szobában termett. A vörös függöny mögül egy kar nyulott előre. Felé rohant, erre azonban a függöny mögött levő diák kiugrott az ablakon. Mire Ronda utána nézett, Kieselsack már szépen kereket oldott. Ronda tisztán látta, hogy elől a kapualjából egy másik alak is kimenekült; felismerte: Ertzum grófot. Ronda lábujjhegyre ágaskodott, de az ablak nagyon magasan volt. Igyekezett felkapaszkodni. Mig a párkányra könyökölve lebegett, háta mögött éles hangon szólalt meg valaki:

– Előre, fiatal ember, előre.

Ronda lepottyant és megfordult: mögötte állott a cifra perszóna.

Végignézte a cifra nőt, az álla hangtalanul mozgott. Végre kibökte:

– Ön – nemde ugyebár – az a Frölich Róza nevezetü szinésznő?

– Ühüm, hát aztán? – felelte a hölgy.

Ronda jól tudta.

– És ön itt ebben a vendéglőben szórakoztatja a közönséget?

Ezt is jól tudta, de tőle magától akarta hallani.

– Kinek mi köze hozzá – mondta a szinésznő.

Ronda levegő után kapkodott; az ablak felé mutatott, melyen keresztül Kieselsack és Ertzum megugrottak.

– Mondja csak, – jól jegyezzük meg – helyes cselekedetnek itéli ön ezt?

– Mi a ménküt?

– Ezek diákok, szegények – mondotta Ronda; és azután reszketve, a lelke legmélyéből jövő hangon ujra ismételte: -55-

– Ezek diákok, szegények.

– Bánom is én. Nekem ugyan nem sok hasznom van belőlük.

Frölich kisasszony nevetett. Ronda rettenetesen kifakadt:

– És ezeket ön elvonja az iskolától, kötelességük szinhelyétől. Megmételyezi őket.

Frölich Róza már nem nevetett; mutatóujját a saját mellére biggyesztette.

– Má’ mint én? Magánál, lelkem, ugy látszik, nincsenek otthon.

– Még tagadni merészkedik? – kérdezte Ronda harcrakészen.

– Miért tagadjam. Hála Istennek, nincs is rá szükségem. Szinésznő vagyok. És nem kunyorálok engedélyt magától, hogy szabad-e az uraknak csokrot küldeni nekem.

A szinésznő egy sarokba mutatott, ahol egy toalett-tükör előtt, jobbról is, balról is, két nagy csokor állott. Vállát vonta.

– Még ez a kis öröme se legyen az embernek, és aztán kicsoda az ur?

– Én… Én vagyok a tanárjuk – mondta Ronda, mintha egy világmegrengető dolgot közölne.

– Hát persze, – engedékenykedett a szinésznő –, hát persze, akkor magának nem olyan smafu a dolog, mint nekem.

A szinésznő életfelfogásával sehogy sem tudott Ronda megbarátkozni.

– Tanácsolom önnek, – mondta Ronda – rögtön hagyja el ezt a várost az egész truppjával együtt, egy-kettő pakoljon innen, mert különben – Ronda ujra felemelte a hangját – mindent elkövetek, hogy az ön előmenetelét, ha nem is lehetetlenné, de mindenesetre kinos-keservessé -56- tegyem. Igenis – jól jegyezzük meg! – gondoskodni fogok arról, hogy az ön üzelmeiről a rendőrség is tudomást szerezzen.

E szónál nyomban feltetszett Ronda arcán az a mérhetetlen megvetés, amit Frölich Róza iránt érzett.

– Ugy látszik, hogy nincs meg mind az öt kereke, nekem azonban megvan. Fogadja részvétem.

Részvét helyett azonban egyre határozottabb haragot mutatott a szinésznő.

– Még szcénákat mer csinálni a történtek után? Már előbb is nevetségessé tette magát. Menjen a rendőrségre. Csak fusson. Majd magát tartóztatják le. Micsoda egy link ember. Itt, ahol annyi finom ur forog, nincs helye az ilyen alaknak. Mit szólna ahhoz, ha egy katonatiszt barátomat magára uszitanám. Egyszerüen felnégyelné.

Ennél a szónál igazán kaján részvét tükröződött a szinésznő arcán.

Ronda eleinte még szóhoz akart jutni. Lassacskán azonban az akarata erejével visszahessegette azokat a kész gondolatokat, melyek állkapcsai közül ki akartak robbani, visszataszitotta a mélységbe, ahonnan azután nem is bukkantak fel többé. Megdermedt: ez a nő nem iskolakerülő diák volt, aki ellenszegült és egész életén keresztül félt a virgácstól, mint a városban minden polgár. Nem, ez a nő egész uj tipus volt. Amint a találkozásuk óta beszélt, abból kiütközött a szelleme és reá fuvallt: valami zavaró forradalmi szellem ez. A szinésznő idegen hatalom volt és szemmelláthatóan teljesen egyenrangu vele. Hogyha ez a szinésznő sokáig kérdezgeti, egyszer csak nem tud felelni -57- neki. Már nem is nézte le: olyan tiszteletfélét érzett iránta.

– Különben is fütyülök az egészre – mondta a szinésznő félvállról, egy kukkot se szólt többé és hátat forditott neki.

Már megint verték a zongorát. Kinyilt az ajtó, bejött rajta az a kövér nő, akivel Ronda összezörrent, a férjével együtt jött a szobába és azután ujra visszament. A nő a tányért rátette az asztalra és estélyi köpenye haragos ráncokban hullámzott.

– Még négy márkát se tányéroztunk össze – mondta a férfi. – Potyafráterek.

Frölich Róza hidegen és haragosan válaszolt:

– Nézzék, ez az ur fel akar bennünket jelenteni a rendőrségen.

Ronda dadogott, a tulerőtől való félelmében. Az asszony egy lendülettel megfordult és végigmérte. Ronda ugy érezte, hogy a szinésznő elviselhetetlenül álnok, elpirult, lesütötte a szemét, tekintete az asszony husszinüre festett lábaszárára esett, mire összerezzent és elfordult. Közben a férfi hallható erőlködéssel halkitotta a hangját:

– Skandalumot csinált itten, mi? Na én már régen megmondtam a Rózának, hogy aki itt félténykedik és mindent csak magának akar kaparintani, az repül innen. És maga – a fiatal urakra! Afféle jómadár lehet az ur, biztosan ismerik a rendőrségen is, maga vén steiger.

De a felesége megbökte; ő teljesen más véleményen volt Ronda felől.

– Ugyan ne ordijj, hisz ez a légynek se vét. -58-

Rondához pedig igy szólt:

– Hát magára rájött, mi? Néha bizon megesik az. Az uram is olyan, mint a veszett fene, mikor azt hiszi, hogy megcsalom, van is olyankor hadd-el-hadd. Na csüccsenjen le szépen és igyék egy kortyot.

Lerámolt egy székről egy csomó tarka szoknyát és nadrágot, fogott egy poharat és teletöltötte az asztalon álló üveg tartalmával. Ronda ivott, csakhogy elhallgattassa. Az asszonyság azonban tovább kérdezősködött:

– Mióta ismeri a Rózát? Még sose láttam magát itten.

Ronda motyogott valamit, de a zongora elnyelte a szavát. Frölich Róza kisasszony magyarázgatta:

– Ez azoknak a fiatalembereknek a tanárja, akik mindig itt ülnek a nyakamon.

– Ahá, maga tanár? – mondta az artista. Ivott, csettintett a nyelvével, régi kedélyességét ujra visszanyerte.

– Ide hozzám! Maga az én emberem. Remélem, legközelebb maga is a szociáldemokrata pártra fog szavazni. Tudja-e, ha mi nem vagyunk, maguk várhatnak fizetésjavitásra, mig meg nem penészednek. A szabad müvészet éppen ilyen mostohagyermeke az államnak: a rendőrség folytonosan beavatkozik, de pénzt, azt nem adnak. A tudomány…

Rondára mutatott.

–… és a müvészet.

Itt pedig saját magára mutatott.

–… egyformán nyomorog.

Ronda tiltakozott:

– Lehetséges, kérem, hogy önöknél ugy van, ahogy ön mondja, de az első feltevésben -59- téved, mivelhogy én nem vagyok néptanitó, hanem tanár a városi gimnáziumban, nevem doktor Gonda.

– Isten éltesse – felelt az artista. – Mindegy, hogy minek hivják az embert. Tanárosdit is játszhatik én miattam, ha kedve tartja, hanem azért nem kell mindjárt nagyképüsködni.

– Hát maga tanár? – mondta barátságosan a kövér asszonyság. – No magának se lehet valami rózsás sora. Hány éves?

Ronda készségesen felelt, mint egy kis diák:

– Ötvenhét éves.

– Hogy bemocskolódott! Adja ide a kalapját, legalább kicsit letisztogatom.

Elvette Ronda öléből a kalapot, megtisztogatta, még körül is simitotta a karimáját és kedveskedve igazitotta Ronda fejére. Utána megveregette a hátát, közben pedig csintalanul és elégedetten pislogott Ronda vállán keresztül.

Ronda félszegen mosolygott:

– Ezt ön, – jól jegyezzük meg! – nem tagadom, nagyon ügyesen csinálta.

Csakhogy most valami mást érzett, mint a fölebbvaló szokott fanyalgó elismerését az elvégzett kötelességekkel szemben. Érezte, hogy olyan emberek közé került, akik között, bár megmondta a nevét és állását, tökéletes inkognitóban van és amellett meleg szeretettel veszik körül. Ezeket nem gyanusitotta tiszteletlenséggel. Megbocsátott nekik; hiányzik bennük »minden erkölcsi érzék«; és ezzel megbocsátotta azt is, hogy örült és hogy fittyet hányt a makacskodó világnak, hogy a szokott feszt levetette és – bár csak egy negyedórácskára – leszerelt.

A kövér artista egy pár alsónadrág alól előkotorászott két német zászlódarabot, belétüsszögött, -60- közben pedig helyeslően hunyorgott Ronda felé. A kövér hölgy minden félelme elapadt; Ronda rájött, hogy a hölgy sanda tekintete leginkább a fekete szemfestéktől származik. Csupán Frölich kisasszonnyal nem tudott még összebarátkozni. A müvésznő saját magával volt elfoglalva; feltüzött szoknyácskájára csináltvirágokból füzért varrt.

A lármás zongora már nem kalimpált. Csöngettek. Az artista igy szólt:

– Ez a mi számunk, Gusztl.

Rondának pedig egy jóltevő gesztussal ezt mondta:

– Ezt megnézheti, tanár ur, érdemes.

Ledobta ócska és szük kabátját, az asszony pedig levetette estélyi köpenyét. Menetközben pedig még pajkosan megfenyegette Rondát az ujjával:

– Aztán maradhasson kicsit. A Róza nem rossz lány. Csak ne olyan hevesen.

Félig felnyitották az ajtót és Ronda látta, hogy ez a két vaskos teremtés minden szégyenkezés nélkül beléfog valami hejje-hujja-táncba, a karjukat hátul összekulcsolják, fejüket a nyakukba merevitik és öntelt mosollyal várják a tapsot. Ez nem is maradt el. Alig hogy kiléptek, ujjongó lárma és taps fogadta őket.

Az ajtót ujra becsukták. Ronda magára maradt Frölich Róza müvésznővel. Nyugtalanság fogta el és félve jártatta szemét végig a szobán. Piszkos törülközők hányódtak a földön a felbokrétázott toalett-tükörtől egész az asztalig vezető uton, ahol Ronda ült. A két borospalackon kivül az asztal tömve volt még poharakkal és tégelyekkel, melyek büzlöttek a különböző kenőcsöktől és egyéb zsiradékoktól. A borospoharak -61- alatt kották voltak. Ronda a magáét félősen huzta errébb egy füző közeléből, amit a kövér hölgy tett oda.

Az egyik legkalandosabb ruhadarabokkal boritott székhez támasztotta Frölich kisasszony a lábát, amig varrt. Ronda nem közvetlenül látta ezt, odáig nem merészkedett volna, hanem a tükörből, melynek a müvésznő háttal volt. Az első izgatott pillantása Rondának egy hosszu, nagyon hosszu ibolyakék himzéssel boritott fekete harisnyára esett. Egy jó ideig szünetelt ezután, nem mert oda se pislantani. Később arra a félelmetes felfedezésre jutott, hogy a kisasszony égszinkék, fekete hálóval boritott selyemruhája alig ér a hónáig, ugy, hogy valahányszor egyet öltött a hosszu cérnával, mindannyiszor valami szőkeség villogott ki a hónaljából. Erre azután Ronda nem nézett többé feléje…

A csend fojtogatta. Odakünt se volt már oly nagy a lárma, mint előbb. Csupán szaggatott, nyögdécselő, kissé rekedt, kissé elhájasodott hangok szüremlettek be, kövér emberek fáradságának szuszogó hangjai. Teljes csend; csak holmi fémszerü dolog csörömpölése hallatszott, valami, amit ki-be hajlitanak. Nehezen meghatározható zörej, olyasmi, mint egy nagy tömeg lélekzetvétele. Hirtelen ez a szó csendült ki: »le«, utána pedig rövid egymásutánban két nehéz puffanás. És a tapsvihar közül ez a két szó: hogyvolt! hogyvolt!

– Ezt jól csinálták – mondta Frölich kisasszony és levette lábát a székről. Elkészült.

– Hát magával mi van? Megkukult?

Rondának muszáj volt odanézni; de ujból megzavarodott a müvésznő tarkaságától. A haja -62- vörhenyes volt, tulajdonképpen rózsaszinü, csaknem lila és egy csiszolt kövekkel kirakott, elferdült diadémot viselt a fején. Szemöldjei fakókék szemei fölött tulfeketék és harciasok voltak. De arcának szép tarka szineit, a vöröst, kékest és habfehért erősen belepte a por. A frizurája behorpadt és mintha veszitett volna ragyogásából ebben a füstös vendéglői teremben. A kék pántlika hervadtan csüggött le nyakáról, a csináltvirágok holtan bólogattak szoknyája aljáról. Cipőjének lakkja lemállott, harisnyáján két folt diszelgett és rövid ruhájának kifakult selyme sokféle árnyalatban játszott a gyürött ráncok között. Enyhén gömbölyödő karjának megpuhult husa és vállai, dacára a minden gyorsabb mozdulatnál lepergő fehéritő pornak, kissé elnyüttnek tetszettek. Az arcát már ismerte Ronda, a fenhéjázó rosszindulatu vonásokat, amelyek még most voltak kifejlőben és amelyeket Frölich Róza szinmüvésznőnek mindezideig sikerült elsimitani és elfelejteni. Féktelenül kacagott a világon, saját magán.

– Az imént pedig ugyancsak ugrándozott – mondta még hozzá.

De Ronda hegyezte a füleit. Azután hirtelen, megfeszitett testtel egyet ugrott, mint valami öreg kandur. Frölich kisasszony vékony visitással menekült. Ronda feltépte a vörös ablakot… Nem, a fej, amelynek körvonalait a függöny mögött észrevette, ismét kámforrá vált.

Ronda visszament a helyére.

– Hogy megrémiti az embert – mondta a müvésznő.

Ronda anélkül, hogy bocsánatot kérne, rögtön a dologra tért. -63-

– Ön bizonyára ismeri az itteni fiatalságot – nemde ugyebár?

Róza kisasszony könnyedén riszálta a csipejét.

– Én mindenkivel egyformán udvarias vagyok, aki tisztességesen viselkedik velem szemben.

– Persze, persze. Ezt értem. És a gimnáziumi diákoknak – nemde ugyebár – gyönyörü erkölcseik vannak, általában?

– Ugyan, hát mit képzel maga? Azt hiszi, hogy én ide engedek egy egész iskolát? Nem vagyok én kisdedóvónő.

– Neem… neem…

Utána figyelmeztető hangon segitette a müvésznő emlékezőtehetségét:

– Többnyire tornasapkát viselnek.

– Ha sapkát viselnek, akkor ismerem őket. Egyébként, hát amugy is van az embernek némi tapasztalata.

Ronda megragadta ezt a szót.

– Na, azt elhiszem, hogy van tapasztalata.

Róza kisasszony tüstént harcba lépett.

– Hogy érti ezt, kérem?

– Ugy értem, hogy van emberismerete…

Feléje emelte az egyik tenyerét, ijedten és bocsánatkérően.

– Emberismerete. Nagyon sokaknak hiányzik ez, nagyon nehéz megszerezni és nagyon keserves.

Hogy jóindulatát el ne veszitse, hogy közel férkőzhessen hozzá, mivel szüksége volt rá és mert félt tőle, kissé jobban megnyilatkozott előtte, mint általában szokott.

– És nagyon keserves. Mindazonáltal szükséges, hogy hasznunkra forditsuk és miután megszereztük, éljünk vele. -64-

A leány tökéletesen megértette.

– Ugy-e? Az osztán kunszt, ezektől valamit kipalizni!

A leány széket hozott magának.

Tudja maga, micsoda élet ez itt? Aki csak beteszi a lábát, azt képzeli, hogy éppen őt várták. Mindegyik akar valamit az embertől. Utána pedig, el se hinné, majd mindnyájan a rendőrséggel fenyegetőznek! Maga is…

És itt megérintette Ronda térdét.

– Azzal jött maga is az imént. Szép dolog, mondhatom.

– Semmi esetre sem szándékoztam ezzel a nőnek tartozó tiszteletet megsérteni – mondta Ronda.

Kényelmetlenül érezte magát. Ez a cifra fehérszemély olyan dolgokról beszél itten, amelyekről nem nyilatkozhat szokott őszinteségével. Azonkivül térdeit is a lába közé nyomta már. Frölich kisasszony észrevette, hogy kezd nem tetszeni a tanárnak és az arca hirtelenül szelid és okos lett.

– Akkor már inkább fütyülök az egészre és tisztességes maradok.

Mivel Ronda ezt nem ellenezte, tovább beszélt:

– Izlett a bor? Ezt a maga diákjai fizették. Ezek ugyancsak hamar megkergülnek. Egyik máris fülig szerelmes belém.

Ujra tele töltötte Ronda poharát. Hizelegni akart neki.

– Ki fogok pukkadni a röhögéstől, ha mire azok a kölykök visszajönnek, maga elissza előlük az egész bort. Néha nagyon kárörvendő vagyok. Bizony, lassacskán elromlik az ember.

– Csakugyan – dadogta Ronda és pohárral -65- kezében, szörnyen szégyelte magát, hogy Lohmann borából ivott. Mert Lohmann volt az a diák, aki fizette. Lohmann itt volt, megszökött a többiektől. Nyilván most is itt rejtőzik valahol a közelben. Ronda az ablak felé kancsalitott: a függöny állandóan egy arc formátlan árnyékát mutatta. Ronda azonban tudta, hogy abban a pillanatban, amikor neki akarna menni, tüstént eltünne. Lohmann volt az az árnyék: Ronda határozottan érezte, hogy Lohmann a legelvetemültebb, a legmakacsabb, aki még csak nem is csufolja őt; ő volt az a láthatatlan kisértet, akivel Ronda hadakozott. A másik kettő nem kisértet és Ronda érezte, hogy ezeknek bajos lett volna őt ilyen helyzetbe hozni, ilyen szokatlan tettekre kényszeriteni és odáig vinni, hogy ebbe a kis öltözőbe kerüljön, Frölich Róza kisasszony társaságába. De Lohmann miatt itt kell Rondának rostokolnia. Ha elmenne, Lohmann ujra visszajönne és bámulná Frölich kisasszony szindus arcát, aki viszont melléje telepedne. Annak a gondolatnak az örömére, hogy ez szerencsére nem történhetik meg, Ronda, mielőtt észrevette volna, felhörpintette az egész pohár bort. Az ital jóleső meleget árasztott belsejében.

A kövér házaspár, odabenn a teremben, müsoruk ujabb számát fejezte be éppen, hallható lélekzetvételek kiséretében. Most valami harcias indulóba kezdett a zongora és rögtön rá két hang, meggyőző erővel, hazafias érzéstől áthatva, harsogó hangon énekelte:

-66-

Frölich Róza igy szólt:

– Ez a slágerük, ezt nézze meg!

Óvatosan felnyitotta az ajtót, ügyelve arra, hogy Rondával együtt fedve legyen a közönség kiváncsi tekintete elől és az ajtófélfa mögé állitotta Rondát, hogy az a résen keresztül kikukucskálhasson. Ronda látta, hogy a két kövér fönt áll egy vaskorláton, hasuk körül fekete-fehér-piros zászló van csavarva és bátran egy-egy rudhoz támaszkodva, győzedelmesen fujják:

A közönség mélyen meg volt hatva. Egyik-másik néző szédületes lelkesedéssel csapkodta össze püffedt tenyerét. A komolyabbaknak csak nagynehezen sikerült az egyes versszakok után felhangzó tetszésnyilvánitást lecsendesiteni. Az ének végén majd szétrepedt a torkuk. Frölich Róza kisasszony az ajtó mögött egy az egész termet átfogó gesztussal kijelentette:

– No mondja csak, nem hatökrök ezek odabenn!? Akárki különbül énekli ezt a vacak csatadalt, mint Guszti meg az ő drágalátos Kiepert-je. És minden érzés nélkül csinálják. Kiepert és Guszti nagyon jól tudja, hogy az egész hókusz-pókusz csak üzlet. És egy csepp hangjuk sincs, hallásuk pedig még kevesebb. Csakhogy a hasukra csavarják a zászlót, a publikum pedig ugy fel van velük, hogy majd szétszedi őket. Nincs igazam?

Ronda igazat adott neki. Frölich szinmüvésznő -67- meg ő egyetértő lenézéssel intettek össze.

– Figyeljen csak, mi lesz itt mindjárt – mondta Róza kisasszony és mielőtt a két kövér nekifogott volna a müsoron kivüli számnak, – amit követeltek tőlük – hirtelen kidugta fejét a terembe.

– Hohohohohohoho – kiabálták kivülről.

A müvésznő visszahuzta a fejét.

– Hallotta? – kérdezte elégülten. – Egész este láthattak és most, alig hogy kidugom az arcomat, ugy bőgnek, mint a barmok.

Ronda azokra a diákokra gondolt, akik ugyanigy tesznek, ha valami váratlan esemény történik az osztályban és elhatározással mondta:

– Bizony mind ilyenek.

Frölich kisasszony sóhajtott.

– No most mindjárt megint rajtam a sor és mehetek ki ebbe a menazsériába.

Ronda sietett.

– Csukja be kérem az ajtót! – mondta a szinésznőnek.

Be sem várta, ő maga tette be.

– Messzire tértünk feladatunk tárgyától. Önnek be kell vallania az igazságot mindarról, amit Lohmann-nevezetü diákról tud. Hazudozással csak ronthat a dolgon.

– Már megint ujra kezdi? Ez a maga rögeszméje.

– Én vagyok a tanárja! Ez a diák annyira megátalkodott, hogy megérdemli a legsulyosabb büntetést is. Gondolja meg, hogy önnek kötelessége a bünöst az igazságszolgáltatás kezére játszani.

– Jesszusom! Csak nem nyársra akarja huzni -68- azt a szerencsétlent? Mi is a neve? Egyáltalán nem tudok neveket megjegyezni. Hogy néz ki?

– Arcbőre sárgás, a homloka széles, melyet bizonyos kihivó modorban szed ráncba és fekete haj borul föléje. Termete középmagas, hányaveti elegánciával mozog, ezzel is jelezve, hogy milyen neveletlen és romlott…

Ronda kezeivel mutogatta, hogy milyen. A gyülölet festővé tette.

– És? – kérdezte Frölich kisasszony, szájszögletébe biggyesztve két ujját. De már tudta, hogy kiről van szó.

– Ez a fickó – hogy ugy mondjam – egy kikent, kifent ficsur, aki tekintélyét nyegle nemtörődömséggel igyekszik fentartani, nem sejtve, hogy ez a nyegleség nem dicsőség, de minden bölcs ember mélységes megvetését hivja ki.

A müvésznő határozott:

– Köszönöm, ennyi elég. Sajnos, nem szolgálhatok vele.

– Gondolkozzék! Kezdjük.

– Sajnálom, nem szolgálhatok vele – mondta és fintoritotta az arcát.

– Határozottan tudom, hogy itt volt, bizonyitékaim vannak!

– Ugy, akkor minek kellek én? Egyedül is a nyaka köré csavarhatja a hurkot.

– Itt van a zsebemben Lohmann dolgozata, mihelyt megmutatom, bizonyos vagyok benne, ön is azonnal be fogja vallani, hogy ismeri… Mutassam meg önnek, Frölich Róza szinmüvésznő kisasszony?

– Már majd kifurja az oldalamat a kiváncsiság. -69-

Ronda kabátjába nyult, fülig vörösödött, visszahuzta a kezét, megint belenyult… Végre Frölich kisasszony kezei között volt Lohmann irása. Erőlködve olvasta a verssorokat, akárcsak egy gyerek az abécét. Utána iszonyuan felfortyant:

– Ez már mégis csak szemtelenség: »Ha majd a gyermekágyban fekszel…« Ki az, aki gyermekágyban fekszik?

Majd elgondolkozva hozzátette:

– Nem is olyan mulya, mint hittem.

– No látja, hogy ismeri!

A leány gyorsan mondta:

– Ki mondta ezt magának? Nem, uracskám, engem nem lehet megcsipni.

Ronda dühösen nézte a nőt. Hirtelen egyet dobbantott a lábával; ennyi makacs hazudozás kihozta a sodrából. Anélkül, hogy meggondolná, ő maga is hazudott:

– Tudom, láttam őt itt, együtt magával.

– Na hát akkor minden rendben van – mondta Róza kisasszony higgadtan. – Egyébként most már igazán szeretném ismerni.

Varatlanul előrehajolt, csintalanul vakargatta a Ronda álla alatt a szakáll közötti csupasz helyeket és száját összecsücsöritve mondotta:

– Mutassa be nekem, mondja, bemutatja?

Közben azonban el kellett hogy nevesse magát, mert Ronda ugy megrémült a pajzán ujjak játékától, mintha az ujjak meg akarták volna fojtani.

– A maga diákjai különben is nagyon helyrelegények. Hiába, a tanárjuk helyrelegény.

– Melyiket szeretné a fiuk közül? – kérdezte Ronda, megmagyarázhatatlan kiváncsisággal. -70-

Róza kisasszony abbahagyta a simogatást és minden átmenet nélkül ujra csendes és okos arcot öltött.

– Ugyan, fütyülök ezekre az ostoba fickókra. Csak tudná, milyen szivesen odaadjuk az ilyen léhütőket egyetlen szolid, idős és komoly, nem mulatni akaró férfiért, aki nem mulatni akar, hanem egy derék, jó leány kell neki… Ezt bizony nem igen tudják a férfiak – tette még hozzá könnyed szomorusággal.

A kövér házaspár visszajött. Az asszony, még mielőtt kifujta volna magát, megkérdezte:

– Na, hogy viselte magát?

A zongora belekezdett a legközelebbi számba.

– Gyerünk csak! – És Frölich kisasszony egy sált vetett a vállára, miáltal még tarkább lett, mint eddig volt.

– Maga persze haza szeretne most jutni? – kérdezte Rondát. – Elhiszem, nem valami isteni hely ez. De holnap ujra eljöjjön, mert a diákok megint botrányt csinálnak.

És Róza kisasszony ellejtett.

Ronda még mindig kábult volt a hallottaktól, szótlanul engedett maga fölött határozni. Az artista kinyitotta az ajtót.

– Jöjjön csak mindig utánam, akkor skandalum nélkül kijuthat innen.

Ronda követte őt, körül a termen, egy szabad uton végig, amelyen az előbb eltévedt. A kijárat előtt az artista elkanyarodott. Ronda még látott két kart, egy vállat, két erősen megvilágitott combot tarka-barka szinek forgatagából, füstön és lármán keresztül kifényleni…

Kint volt. A vendéglős egy csomó söröspohárral a kezében megint szembejött vele; rákiáltott: -71-

– Jó éjszakát, tekintetes tanár ur! Legyen szerencsém máskor is!

A kapuban Ronda még egy ideig állva maradt, hogy felocsudjon… Érezte fején a hideg levegő bizsergését és arra gondolt, hogy sör meg bor nélkül aligha történtek volna vele ebben a szokatlan órában ilyen események… Egyet lépett a kis utcán és megijedt: a házfal mellett három alak ácsorgott. Pápaszeme sarkából arrafelé sanditott: csakugyan, Kieselsack, Ertzum és Lohmann lapult ott.

Ronda hirtelen megfordult; háta mögött erős szuszogást hallott, amelynek okvetlenül a legszélesebb mellkasból kellett jönnie, Ertzum mellkasából és felháborodás érződött ki belőle. Utána megszólalt Kieselsack dörmögő hangja:

– Ez a ház, ahonnan épp most jött ki valaki, állitólag tele van ronda, szemét néppel.

Ronda összerezzent; dühében és félelmében a fogát vicsorgatta.

– Vért fognak izzadni. Holnap – jól jegyezzük meg! – nyilvánosságra hozom a történteket.

Senki sem válaszolt. Ronda még egyszer megfordult és két-három lépést tett, fenyegető némasággal. Kieselsack erre csak két szót mondott, de Ronda nyaka mindenik szónál rándult egyet:

– Mink is!…

Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack egymásután visszasompolyogtak a terembe. Mikor a -72- szinpad mellett haladtak el, Kieselsack élesen füttyentett.

– A dutyiba – vezényelt; és az öltözőben huzódtak meg. A kövér nő valamit foltozott.

– Na? – kérdezte. – Hol voltak eddig az urak? A tanárjuk mostanáig beszélgetett velünk.

– Semmi közünk hozzá – válaszolt Lohmann.

– Pedig nagyon finum ember, akár kenyérre lehet kenni, mint a vajat!

– Csak kenje!

– Ó én nem kentem szegény fejét, hagyja. Valaki más kezelte őt…

Nem mondhatott többet, mert Kieselsack megcsiklandta a hónaalját. A többiek szerencsére nem néztek oda.

– Hagyjon, kicsike – mondta a kövér nő és levette a fiu csiptetőjét az orráról. – Ha Kiepert meglátja, lesz kapsz, ne mulass.

– Megharagudna érte? – kérdezte Kieselsack leereszkedően; és a nő titokzatosan redőkbe vonta a homlokát, intett, mintha egy gyereknek mondaná, hogy van bubus.

Lohmann hátul, az öltözködő asztala előtt egy széken hevert, kezét a nadrágzsebébe mélyesztette s igy szólt:

– Kieselsack, te szemtelen disznó, kicsit sok is volt, amit Rondával müveltél. Mit bosszantottad szegényt, mikor már elhordta az irháját. Végre ő is ember, s ami sok, az sok. Most aztán komiszul megtáncoltathat bennünket.

– Fütyülök rá – hencegett Kieselsack.

Ertzum középütt ült, az asztalra könyökölt; csak dohogott, vörösborostás, szőke arcát a -73- függőlámpa megvilágitotta s állandóan az ajtóra meredt. Egyszerre az asztalra csapott:

– Ha még egyszer idetolja a pofáját az a marha, összetöröm.

– Nagyszerü! – mondta Kieselsack. – Akkor aztán mindenki szekundát kap a dolgozatára. Az enyém ugyis csupa szamárság.

Lohmann mosolyogva mondta:

– Ugy látom, Ertzum, hogy egészen belehabarodtál a táncosnőbe. Igy csak az beszél, aki igazán szerelmes.

Künn elcsöndesült a taps, az ajtó kinyilott.

– Nagysád, önért gyilkolni akar valaki.

– Ne dumáljon – fanyalgott a táncosnő kelletlenül. – Beszéltem a tanárjával, gyönyörüeket mondott magáról.

– Mit mondott a vén ökör?

– Azt mondta, hogy megtanitja a regulára, más semmit.

– Róza nagysád – dadogott Ertzum; mióta a nő a szobába lépett, a fiu gerince megroggyant, a szeme könyörgött.

– Maga is gyönyörü egy alak – mondta neki a nő.

– Jobb lett volna, hogyha szépen itt marad a teremben és tapsol, ahogy illik. Szép kis bajom lehetett volna maga miatt.

Ertzum felrobbant:

– Ki meri bántani?

A táncosnő visszatartotta.

– Kérem. Ne izéljen és ne csináljon skandalumot. Mert még ma kirepülök innen. Aztán akkor a gróf ur rendelkezésemre tudja bocsátani a kastélyát?

– Nagysád, ön igaztalan – felelte Lohmann. – Ertzum ma is ön miatt járt a gyámjánál, -74- Brechpoot konzulnál. Ez a nyárspolgár azonban nem érti a nagy életet, a nagy lobogást, nem akar pénzt adni. Ertzum, ha rajta áll, mindent a lábai elé tesz: a nevét, a ragyogó jövőt, a vagyonát. A lelke egyszerü és nemes, meg tudja ezt tenni. Épp azért, kedves nagysád, igazságtalanság lenne, hogyha visszaélne rokonszenves egyszerüségével. Kimélje őt.

– Tudom, hogy mit tegyek, maga majom… És ha a barátja nem is olyan szájas, mint maga, azért könnyebben…

– Leteheti önnél az »érettségit« – egészitette ki Kieselsack.

– Magát jól ismerem, maga afféle kis alattomos – mondta a müvésznő és közelebb lépett Lohmannhoz. – Itt adja a blazirtat és titokban piszok verseket ir az emberről.

Lohmann zavartan nevetett.

– Maga különben is az utolsó, akinek joga lenne hinni, hogy gyermekágyba kerülök. Érti? Az utolsó.

– Helyes. Az utolsó. Hát várjuk meg, mig ránk kerül a sor – szólt unottan Lohmann; és amig a szinésznő hátat forditott neki, ő kinyujtotta lábszárait és a plafondra meredt. Hiszen ő minden személyes érdek nélkül járt ide, pusztán mint irónikus néző. Neki ugyan mindegy volt az egész. A szivét keményen körülabroncsolta, ugy hogy sohase lehet kivenni a titkát… Maró gunnyal abroncsolta körül…

A zongora ujra kezdte.

– Róza, ez a maga kedvenc keringője! – mondta a kövér asszonyság.

– Ki akar táncolni? – kérdezte Róza. Már is illegette magát és Ertzum felé mosolygott. Csakhogy Kieselsack megelőzte a szélesvállu legényt. -75- Csibészkedve megfogta Rózát, huncutul megforgatta és hirtelenül messzire siklott mellőle. A lány majdnem hanyattvágódott. Közben a fiu még a nyelvét is kiöltötte rája és mikor senki se nézett oda, megcsipte a hátulsó részét. A müvésznő erre nagyon megijedt és gyöngéd szemrehányással ezt mondta neki:

– Ha te, kis piszok, még egyszer ilyet csinálsz, szólok a barátodnak és megpofoz.

– Jó lesz hallgatni! – ajánlotta neki sugva Kieselsack. – Különben én is mondok neki valamit.

Összenevettek, anélkül, hogy az arcuk megmozdult volna. Ertzum zavart tekintettel nézte őket, vörös-szőke arca fénylett a verejtéktől.

Közben Lohmann táncra kérte a kövér hölgyet. Róza otthagyta Kieselsackot és nézte Lohmannt, aki pompásan táncolt. A kövér asszonyság egész könnyüvé lett a karján. Lohmann megelégelte a táncot, kecsesen meghajolt és Rózát észre se véve, visszaült a helyére. Róza utána ment.

– Táncolni azért éppen még lehet magával, ha egyébre nem is való – mondta Lohmannak.

Lohmann vonogatta a vállát, arcát közönyös ráncokba szedte és felállott. A leány mámoros odaadással keringőzött a karjaiban.

– Elég? – kérdezte egy darab idő mulva udvariasan a diák.

A leány magához tért.

– Jaj de szomjas vagyok! – kiáltotta fuldokolva. – Gróf ur, hamar adjon valami innivalót, különben rögtön elájulok.

– Hagyja szegényt, ő maga is alig áll a -76- lábán – jegyezte meg Lohmann. – Ugy szédeleg, mint a részeg.

Ertzum lihegett, mintha ő maga forgatta volna meg Róza kisasszonyt. Reszkető kézzel tette helyére a borosüveget, alig volt benne néhány csepp ital. Tanácstalanul bámult a müvésznőre. Az elnevette magát. A kövér nő igy szólt:

– Ugy látszik, a maguk tanárja jókat tud kortyogatni.

Ertzum mindent megértett. Egyszerre elszédült. Azután hirtelenül megragadta az üres palack nyakát, mint valami dorongot.

– Na, mi lesz? mondta Róza és egy pillanatnyi jelentős szünet után arra kérte őt, hogy emelje fel a zsebkendőjét az asztal alól.

Ertzum lehajolt, az asztal alá dugta a fejét s utána akart nyulni. De térdeit meghajlitotta, négykézláb csuszva fogai közé kapta a zsebkendőt és ugy mászott ki az asztal alól. Azután ott maradt lehunyt szemekkel, bódultan a zsiros, hervadt illatu, piszokszinü rongytól, amellyel a szinésznő az arcfestékjét törölte le. Csukott szemhéjai mögül is az elérhetetlen nőt nézte, akiről éjjel-nappal ábrándozott és akiért – azt hitte – az életét is oda tudná adni! És mert a nő szegény és mert még nem emelheti magához, kénytelen nap-nap után kisértéseknek kitenni a nő erényét és mocskos emberekkel érintkezni, még Rondával is. Ily rettenetes sors senkit sem ért még ezen a világon.

Róza egy ideig gyönyörködött müvében, azután kivette a zsebkendőt a fiu fogai közül.

– Jól van, kutyuskám!

– Szédületes – mondta Lohmann.

Kieselsack leharapdált körmét szájába dugta -77- és sunyi tekintettel, egyik barátjáról a másikra pillantva igy szólt:

– Ne bizzátok el magatokat. Nem teszitek le oly hamar az »érettségit«.

Ekkor Frölich Rózára kacsintott. Kieselsack már letette az »érettségit«.

Lohmann igy szólt:

– Fél tizenegy. Ertzum, a papod már hazajött a korcsmából, sietned kell.

Kieselsack tréfásan és fenyegetően sugott valamit Rózának. Mig a másik kettő felcihelődött, ő már el is tünt.

A két jóbarát a város kapuja felé vette utját.

– Elkisérhetlek – mondta Lohmann. – Az öregeim Breetpoot konzulék bálján vannak. Mit szólsz ahhoz, hogy minket meg se hivnak? Az a sok liba, akikkel együtt jártam tánciskolába, valamennyi ott feszit már.

Ertzum hevesen rázta a fejét.

– Ilyen nő még sincs közöttük egy se! Tavaly vakációban egy családi ünnepélyen együtt voltam az összes Ertzum-lányokkal és a familiába házasodott többi virágszállal. De azt hiszed, volt közöttük egy is, akinek olyan nemes izéje lett volna?

– Mije?

– Tudod már. Mert Rózának van ugynevezett lelke és ez nagyon fontos a nőnél.

Azt mondta »ugynevezett«, mert a »lélek« szó miatt pironkodott.

– Azonkivül zsebkendője is van – egészitette ki Lohmann. – Olyan nincs a te rokonaidnak.

Ertzum lassacskán megértette a célzást. Azon igyekezett, hogy tompa ösztöneit, melyek az -78- előbb oly furcsa viselkedésre késztették, valahogy megmagyarázza.

– Ne hidd azt, – mondta Lohmannak – hogy ilyesmit öntudatlanul teszek. Meg akarom Rózának mutatni, hogy alacsony származása ellenére magasan fölöttem valónak tartom és a legbecsületesebb szándékkal akarom magamhoz emelni.

– De épp az előbb mondtad, hogy fölötted valónak tartod.

Ertzum maga is csodálkozott ezen az ellentmondáson. Dadogva mondta:

– Majd meglátod, mit teszek!… Az a dög, az a Ronda, tudom, otthagyja a fogát, ha még egyszer Róza öltözőjébe megy.

– De Ronda is megtanithat bennünket.

– Csak próbálja meg.

– Gyáva kutya.

Mindamellett nyugtalankodott a dolog miatt; de nem beszéltek többet róla.

Átvágtak az ugarföldeken, ahol nyáron a majálisokat szokták tartani. Ertzum az éjszaka és a csillagok varázsától felvidulva, azon gondolkozott, hogyan oldjon kereket. Ki akart jutni ebből a nyárspolgár-fészekből, a poros iskolából, ahol óriási teste kómikus kalodában vesztegelt. Mert amióta szerelmes volt, tisztán látta, hogy nevetséges ott az iskolapadban, amint leckéjét nyögve dadog, bikanyakát bátortalanul lecsüggeszti, mert az a ferdevállu mamlasz ott a katedrán dühösen sandit feléje és fuj mint egy macska. Izmai, amelyeket itt kordában tartottak, tettek után vágyódtak, karddal és vasvillával kivánt volna hadakozni, asszonyt a vállára vetni, a falu bikáját szarvánál fogva megragadni. Valamennyi érzéke zsiros parasztkáromkodásra -79- sóvárgott, megmarkolható valóságra, kivágyakozott a fellengős, csenevész klasszikus szellem köréből, melynek közelléte a torkát fojtogatta; televény fekete földre vágyódott, ami a vadász sarkára tapad, levegőre, ami a vágtató lovas arcába csap; lármás kurtakorcsmákra és falkába hajtott vadászebekre, őszi erdőkre és nedves, ganéjthullató lovak párájára… Három évvel ezelőtt odahaza egy tehénpásztorlány, akit megvédett az egyik béres durvaságaitól, azzal hálálta meg a szolgálatát, hogy a szénába huzta maga mellé. Ezen a parasztcseléden keresztül érezte ma Frölich Róza orfeuménekesnőt. Ez a nő megéreztette vele azt a messzi szürke mennyboltozatot, amit akkor látott, azokat a szenvedélyes hangokat, amiket akkor hallott és azokat a szagokat, amiket akkor érzett. Mindent, egész lelkét felébresztette benne. Ezért becsülte meg azzal a nőt, hogy hitt a lelkében és a lelkét oly szépnek és nemesnek tartotta és többre tartotta saját magánál is.

A két diák elérte Thelander abbé villáját. A háznak két erkélye volt, egy az első, egy a második emelet közepén, oszlopok között és bütykös szőlővenyigék nőtték körül.

– A papod már otthon van – mondta Lohmann és az első emeletről kiszürődő fényre mutatott. A fiuk közelebb mentek; a fény kialudt.

Ertzum elkedvetlenedve és legyürve nézett fel a második emelet behajtott ablakára, ahova neki most fel kell másznia. Az ablakból ruhák és könyvek illata, iskolaszag áradt. Az iskola levegője éjjel-nappal az orrában csavargott, sohase szabadulhatott tőle. Vaskos haraggal egyet ugrott, felkapaszkodott a szőlővenyigéken, az első -80- erkély karfáján megállapodott és még egyszer felnézett a második emeleti ablakra.

– Soká már nem csinálom ezt – szólt le. Azután tovább mászott, lábával felrugta magát az ablakig és bebujt a szobába.

– Álmodj szépeket – mondta Lohmann szelid gunnyal és visszafordult, anélkül, hogy lépéseinek zaját halkitani igyekezett volna. Thelander abbé, aki az imént szobájában a világosságot eloltotta, nem olyan ember, hogy lármát csináljon, amiért néha éjjel elmarad egy Ertzum gróf, akiért évente négyezer márkát fizetnek… És alig hagyta el Lohmann a kis kertet, máris Dórára gondolt.

Tehát ma adja Dóra a nagy házi bált. Ebben a pillanatban a legyezője mögül nevet az ő idegen, lágy és egyben borzalmas kreolnő kacagásával. Kunszt táblabiró talán együtt nevet vele; talán éppen ma határozta el, hogy Kunszté lesz. Mert hiszen Gierschke hadnaggyal, ugy látszik, szakitott… Lohmann behuzta a nyakát, alsó ajkába harapott és figyelte a saját szenvedését…

Lohmann szerelmes volt a harminc esztendős Breetpoot konzulnéba. Három év óta szerette, amióta egyszer az ő házában tartották a táncórákat. Breetpootné egyszer azzal tüntette ki, hogy táncrendet tüzött a mellére. – Oh, bizonyára csak azért, mert ezzel Lohmann szüleinek akart kedveskedni; a diák tudta ezt. Azóta csak ajtóréseken keresztül láthatta, a szülei házában, nagy ünnepségeknél, melyeken ő még nem vehetett részt, – a szeretői társaságában: iszonyu volt! Minden pillanatban az orrára nyithatták volna az ajtót és akkor ő ott állt volna; várva, hogy megnyiljon alatta a föld; -81- minden kiderült volna. És erre az esetre Lohmann komolyan el volt határozva, hogy megöli magát. Volt hozzá egy ócska puskája, mellyel a gabonacsürben szokott patkányokra vadászni.

A konzulné kis negyedikes fia iránt atyai barátsággal viseltetett. Szerette az »Ő« gyermekét. Egyszer, amikor a kis Breetpoot javára beleavatkozott egy verekedésbe, sokaknak kérdő mosolyával találkozott. A puskacső már mellének volt irányozva… De nem, senki se tudta meg. És Lohmann tovább élvezhette tizenhét esztendejének vad szüziességét, kéjes keserüségeit, szemérmes, hiu és vigasztaló világmegvetését és a verseket, melyeket éjszaka egy ócska táncrend hátlapjára firkált.

És ebben a fiuban, aki át volt hatva ilyen bánatos érzésektől, egy afféle leány, mint az a Frölich Róza, szerelmet akart ébreszteni. Nem tudott ennél a gondolatnál humorosabbat elképzelni. Rózáról is irt ugyan verseket, az igaz. Csakhogy a müvészet nem válogatós a modelljében. Ha a leány azt hiszi, hogy ez szerelmi bizonyiték, nagyon téved… A müvésznő adta a sértettet. Lohmann az arcába nevetett, ettől persze a leány még inkább beléhabarodott. Lohmann ezt igazán nem akarta; meglehetősen távol volt attól, hogy a »Kék angyal«-hoz cimzett lebuj müvésznőjének a kegyéért esengjen, aki ott a teremben levő matrózok és kereskedősegédek közül bizonyára már nagyon sokakat boldogitott három és tiz márka közt ingadozó pénzösszeg ellenében…

Hizelgett-e mégis a leány szerelme Lohmannak? Tagadhatatlan. Voltak olyan órái, amikor a lábai előtt kivánta látni, mikor vágyódott arra, hogy megalázhassa, hogy a nő csókjaiban sötét -82- bünök zamatját érezze, – hogy e bün által tiszta szerelmét bemocskolja, hogy a térden könyörgő ringyóban Breetpoot Dórát is lealacsonyitsa s hogy aztán szerelme elé rogyjon és istenigazában kisirhassa magát.

Ettől a gondolattól felizgatva vágott Lohmann a főutcának, ment Breetpoot konzul kivilágitott háza elé és leste az ablakok mögött elsuhanó árnyékok között az ő árnyékát.

Másnap reggel Ertzum, Kieselsack és Lohmann halvány képpel kerültek egymás elé. A lármás osztály közepette mind a hárman gonosztevőknek érezték magukat, akik egy sajátkezüleg irt levélben éppen most jelentették fel magukat az ügyészségnek, de még a környezetük semmit sem sejt. Csak néhány percnyi határidő van már hátra… Kieselsack hallgatózott az igazgató szobájának az ajtajánál és azt állitotta, hogy hallotta odabenn Ronda hangját. Nem hetvenkedett már, ferdére vont szájszögletéből, a tenyere mögül sugta oda:

– Lesz kapsz, nemulass!

Lohmann erre az órára szivesen cserélt volna a legbutább tökfilkóval is.

Ronda gyors léptekkel jött be az osztályba, sebbel-lobbal felütötte Ovidiust. Kivülről mondatta el a feladott leckét és Angstot, az eminenst hivta fel először. Utána jöttek a »B« kezdőbetüs diákok. »E«-hez érve, átugrotta a névsort egész »M«-ig. Ertzum felsóhajtott. Kieselsack és Lohmann csodálkozva állapitotta meg, hogy a »K« és »L« betük is kimaradtak. -83-

A forditásnál egyikhez sem intézett egyetlen kérdést sem. Ez fájt nekik, bár egyik sem »készült«. Ugy érezték, mintha ki lennének taszitva az emberi társadalom kebeléből, mintha máris polgári becsületvesztésre lennének kárhoztatva. Mit főzhet Ronda? A tizpercben mind a hárman kerülték egymást, attól való féltükben, hogy gyanussá válnak és azt hihetnék a többiek, hogy valami kellemetlen titok füzi őket egymáshoz.

Három más tanár órája is elmult, gyakori ijedezések közben. Egyet lépett valaki az udvaron, egyet csoszogott valaki a lépcsőn: az igazgató jön… Azonban nem jött. És a görög órát ugyanigy tartotta meg Ronda, meg a latint. Kieselsackot elfogta az akasztófahumor és bár egy szót se tudott volna felelni, kezét feltartva, jelentkezett. Ronda elnézett a feje fölött. Erre aztán a huncut diák minden egyes kérdésnél nyujtogatta tintás mancsát és pattogtatott az ujjaival. Lohmann megunta a várakozást és az asztal alatt elkezdte olvasni könyvét: az »Istenek számüzetésben«. Ertzum, akit az iskola ismét legyürt és megzabolázott, verejtékes homlokkal azon fáradozott most is, hogy együtt tarthasson az osztállyal és most is, mint mindig, elmaradt a többiektől.

Mikor menni akartak, el voltak rá készülve, hogy a pedellus rosszat sejtető mosoly kiséretében az igazgatóhoz fogja őket citálni. Tévedtek, a csengetyüs bácsi egész közömbösen emelte meg a kalapját a fiatal urak előtt.

Odakünn féktelen ujjongással néztek egymásra. Kieselsack engedte először szabadjára jókedvét: -84-

– Látjátok! Mindjárt mondtam, hogy nem lesz mersze!

Lohmann boszankodott, hogy megszeppent:

– Ha az az alak azt hiszi, hogy az orromnál fogva vezethet…

Ertzum igy szólt:

– Még kaphatunk.

Utána pedig vadul folytatta:

– De csak próbálja meg. Tudom már, hogy mit teszek!

– Sejtem, – mondta Lohmann – elpáholod Rondát. Azután összekapaszkodol Frölich Rózával és együtt a vizbe ugortok.

– Nem, azt nem tesszük – mondta csodálkozva Ertzum.

– Gyerekek, ugy látom, spleenetek van – szólt Kieselsack. És elváltak egymástól. Lohmann még szónokolt:

– Én ugyan fütyülök az egész »Kék angyal«-ra. De azért megijeszteni nem hagyom magamat; most éppen odamegyek.

Este Lohmann és Ertzum csaknem egyszerre ért a ház elé. Megvárták Kieselsackot. Őt küldték mindig előre, neki kellett először a müvésznő öltözőjébe lépni, az első szót kiejteni, az enyelgést megkezdeni. Kieselsack törte meg a jeget. Szükség volt rá és a szemtelenségére. Pénze ugyan nem volt, a másik kettőnek kellett érte fizetni és Kieselsack óvakodott attól, hogy nyilvántartassa velük, mit fizettek ki neki és nem akarta elárulni, hogy egyedül ő volt az, aki a virágért, a borért és ajándékokért titkos örömöket kapott cserébe.

Végre megérkezett, egyáltalán nem sietve a kedvükért és bementek együtt a házba. Közben a vendéglőstől megtudták, hogy a müvész-szobában -85- bent van a tanárjuk. Erre a hirre elhülve bámultak egymásra és meglapultak.

*

Mikor tegnap éjjel Ronda szerencsésen hazaérkezett, meggyujtotta kis dolgozólámpáját és az iróasztala mellé ült. A kályhából még áradt a meleg, az óra szabályosan ketyegett. Ronda lapozgatott az irásai között és igy szólt magában:

– Csak a barátság és az irodalom ér valamit.

Ugy érezte, hogy Frölich Róza szinmüvésznőtől szerencsésen megszabadult és ebben a pillanatban mélységesen mindegy volt neki az is, hogy van egy Lohmann-nevü diák, aki »mással« foglalkozik.

De amikor reggel sötétben felébredt, érezte, hogy addig nem lesz nyugta, amig Lohmannt meg nem »csipi«. Megint foglalkozni kezdett Homérosz igekötőivel, de a barátság és irodalom nem tudta lekötni többé és ugy érezte, hogy addig nem is köti le, amig Lohmann szabadjára jár Frölich Róza szinmüvésznőnél!

Hogy ezt megakadályozza, maga Frölich kisasszony ajánlott Rondának valamit; a müvésznő ezt mondta: »De holnap ujra el kell jönnie, mert a diákok megint botrányt csinálnak«.

Ahogy ezek a szavak ujból az eszébe jutottak, elpirult Ronda. Mert a szavak egyuttal Frölich kisasszony hangját is visszaidézték, csiklandozó tekintetét, egész szinpompás arcát és a két ledér ujjat, melyekkel Ronda álla alatt kapirgált… Ronda félénken nézett az ajtó felé és mint valami diák, aki »mással« foglalkozik és azt rejtegetni igyekszik, ugy hajolt tulzott buzgalommal a munkája fölé.

Az a három elvetemült fickó – jól jegyezzük -86- meg – bizonyára mindent látott a vörös függöny mögül. És ha Ronda igazgatói fórum elé vinné a dolgot, amazok, magukat végveszélyben tudva és minden szégyenérzetüket levetkezve, képesek lennének arra, hogy a látottakat nyilvánosságra hozzák. Lohmann bünlajstromában bent volt az is, hogy bort fizetett, amelyből Ronda ivott… Verejték verte ki a homlokát. Ugy érezte, hogy »megcsipték«. A rossz nyelvek majd azt mondják, hogy nem Ronda »csipte meg« Lohmannt, hanem Lohmann »csipte meg« őt… És az a tudat, hogy most egy forró hajszában áll, teljesen egyedül, lázongó diákok seregével szemben, megacélozta Rondát, biztonságot adott neki ahhoz, hogy még sok nebulónak kinos-keservessé tegye az előmenetelét, ha végérvényesen nem is akadályozhatja meg. Szenvedélyes elszántsággal ment az iskola felé.

Hogy a három bünöst »pácba« ültesse, arra bőségesen volt alkalma. Ami Lohmannt illeti, elég lett volna a szemérmetlen iskolai dolgozata. A bizonyitvány-kiosztás előtt való héten Ronda majd kérdéseket intéz hozzájuk, melyekre meg se tudnak mukkanni. Már ki is eszelt néhányat…

Mikor a város kapuján kivül jutott, kétségei támadtak és minél inkább közelebb jutott az iskolához, annál fenyegetőbbnek látta a közel jövőt. Az a három lázadó bizonyára már felbujtotta az egész osztályt a »Kék angyal«-beli események elmondásával. Hogy fogadja majd őket Ronda. A forradalom kitör… A fenyegetett zsarnok félelme megint keresztül-kasul járta Rondát, olyan volt, mint valami hajszolt vad. Dühös rémüldözések közben, minden utcasarkon jobbra-balra sanditott merénylő diák után. -87-

Mire az osztályba lépett, már nem ő volt a támadó. Várta az eseményeket; ugy igyekezett menteni az irháját, hogy a tegnap este történtekről egy árva kukkot se szólott, eltitkolta a veszélyt és a három gonosztevőn keresztülnézett… Ronda kényszeritette magát, hogy férfiasan viselkedjék. Nem sejtette, hogy micsoda félelmet áll ki a három diák: Kieselsack, Ertzum és Lohmann; de azok se sejtették az ő félelmét.

Az órák után, akárcsak a diákok, Ronda is visszanyerte bátorságát. Lohmannt azonban nem szabad kiszalasztani a körmünk közül! Távol kell tartani Frölich kisasszonytól; ez hatalmi kérdés volt Ronda számára és az önérzete nagyon megerősödött volna azáltal, hogyha keresztülviszi. De hogy csinálja? – »De holnap ujra el kell jönnie« – mondta a szinésznő.

Más megoldás nincs; Ronda ezt belátta és ekkor megijedt. Az ijedelmében azonban volt valami édes.

Nem tudott vacsorázni, annyira izgatott volt és a gazdasszonya intelme ellenére elment hazulról, hogy elsőnek érkezzen a dutyiba, Frölich Róza öltözőjébe. Az a Lohmann ne kukoricázzék és ne borozzon ott: ez lázadás, ezt már nem türheti Ronda.

A többi motivumnak még nem volt tudatában.

Amint sietve a »Kék angyal«-hoz surrant, észre sem vette a kapun a szines szinlapot s pár percig fejevesztve kereste… Hálaisten, ott volt a szinlap. Szóval Frölich szinmüvésznő nem utazott el, nem szökött meg, nem tünt el a föld szinéről, mert szegény Ronda ilyesmitől tartott. Még énekelt, még cifrállott, még csiklandozta az emberek szivét kéjes tekintetével. És miután -88- ezzel a megállapitással megelégedett, egy uj tanulságot vont le belőle. Annak a Lohmannak el kell takarodnia onnan, ez azonban még nem elég: ő maga, Ronda akar ott ülni Frölich szinmüvésznőnél… Az uj tanulság azonban nyomban elsötétedett megint.

A terem még üres volt, majdnem sötét, barátságtalanul kongó; számtalan piszkosfehér szék és asztal állott zavart összevisszaságban. A kályha mellett egy kis pléhlámpánál ült a gazda két férfival; kártyáztak.

Ronda azt akarván, hogy ne lássák, az árnyékos fal mentén rebbent be, mint egy denevér. Amikor a müvész-szobába akart surrani, megszólalt a gazda dörgedelmes hangon:

– Jó estét, tanár ur, örülök, hogy megint szerencséltet.

– Én csak – izé – Frölich szinmüvésznőt.

– Csak kerüljön beljebb és várja meg, már hétre jár. Mindjárt hozok sört is.

– Köszönöm, – szólt Ronda – ezuttal nem óhajtok italt fogyasztani… De – és kinyujtotta a fejét az ajtóból – később valószinüleg több dolgot rendelek.

Ekkor betette az ajtót és az öltöző éjébe topogott. Mikor üggyel-bajjal világot gyujtott, füzőket és harisnyákat vett le egy székről, leült az asztal mellé, amely olyan volt, mint tegnap; a kabátja zsebéből kihuzta a noteszét s a diákok neve mellé irt jegyekből az évvégi kalkulust próbálta kiókumlálni. Mikor az »E«-hez ért, hirtelen átugrott az »M«-re, mint reggel az osztályban. Később gondolkozott, visszatért és Ertzum nevét toporzékoló undorral nézte; Kieselsack jött sorra, azután Lohmann. A szoba néma és nyugodt -89- volt és Ronda szája lekonyult a boszuvágytól.

Kisvártatva már szállingóztak az első vendégek. Ronda nyugtalankodott. Bejött a tegnapi kövér hölgy, egy viharvert fekete kalapot viselt és igy szólt:

– A tanár ur? Csak nem aludt itt az éjszaka?

– Tisztelt asszonyom, én bizonyos fontos ügyek elintézése végett jöttem.

– Tudjuk, micsoda ügyek azok.

A nő levetette a boáját és a bluzát.

– Ugye megengedi, hogy levessem a bluzom.

Ronda valamit dadogott és félrenézett. A nő sötétfehér fésülködőköpenyben jött vissza és a tanár ur vállára vert.

– Annyit mondhatok, tanár ur, cseppet sem csodálkozom, hogy visszajött. Róza minden vendége igy tesz. Aki egyszer megismeri, az meg is szereti, ugy bizony. Hiába, csuda gusztusos egy leány.

– E, e, e – jól jegyezzük meg – csakugyan, tisztelt asszonyom, de én nem azért…

– Persze. Hanem a szive miatt. Mert szive az van. Az aztán van!

A nő a tátongó fésülködőköpeny alatt a szivére szoritotta a kezét. Nyafogott és a tokája lóbálódzott a meghatottságtól.

– Olyan leány ez, hogy a légynek se vét. Az apja is betegápoló volt. Akár hiszi, akár nem, ez a leány roppant szereti az öreges urakat. És nemcsak ezért. – Összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. – Hanem mert a szive is erre viszi. Mert az öreg uraknak szüksége van egy ilyen jó leányra… Sokszor olyan jókedvü, hogy már a rendőrség is megsokalja. -90- Ilyen kicsi korátul ismerem. Mindenkinek ajánlhatom.

A nő rátehénkedett az asztal peremére, Rondát rengeteg személye és a széktámla közé préselte, egészen lefoglalta s elkábitotta azzal, amit mesélt.

– Alig volt még a lelkem tizenhat éveske, már akkor is eljárt a panoptikumba, meg az artisták közé, hiába, müvészvér… Na aztán akadt egy öreg ur, aki tanittatni akarta. Hát ezt már tudjuk, mit jelent. Mikor aztán Rózácska bajba jutott, szaladt ám hozzám és bömbölt a nyakamon. Mondtam neki persze: no most aztán nem eresztjük az öreget, te még csak két és fél hét mulva töltöd be a tizenhatodik évedet, a vén zsivány fizetni fog, mint a köles. Csakhogy Róza nem akarta. Hallott már ilyesmit? Sajnálta az öreget. Nem lehetett rávenni, hogy pénzt kérjen tőle. Hanem ujra elment hozzá, a maga jószántából; ebből láthatja, hogy micsoda leány. Egyszer mutatta nekem az öreg urat az utcán, na hát: hálni járt belé a lélek. A kis körme hegyéig se érhetne fel magának, higyje el, tanár ur!

Két ujjával egyenesen Ronda arcába bökött. Mivel pedig ugy látta, hogy a tanár ur még nincs eléggé felizgatva, ismételte a mondottakat:

– A kis körme hegyéig se, én mondom önnek! És különben is undok fráter volt. Nemsokára meghalt és találja el, mit testált Rózára? A fényképét egy diszkréten elzárt tokban. Na, kint voltunk a vizből! Már egy zsenerózus ur, aki még csak nem is szegény, aztán a lányt is szereti, az nem viselkedhet ilyen piszkosan.

– Természetesen, ámbátor – Ronda szerette -91- volna valahogy másra terelni a beszédet – ez nekem egészen mindegy, – nemde ugyebár, – azonban…

Zavart mosolya dühösnek látszott.

–… belátja, hogy fiatal fiuknak, akikből egyrészt a szellemi képességek, másrészt a kedély frissesége nem veszett ki teljesen, – hogy ugy mondjam…

Az asszony élénken vágott Ronda szavába.

– Annyi baj legyen! A fiukkal már ugyis torkig van Róza, elhiheti, ha én mondom!

Erősen megrázta Ronda vállát, hogy testileg is éreztesse vele az igazságot. Azután letottyant az asztalról és igy szólt:

– Hogy elpletykáltam az időt. De most már aztán ideje, hogy a dolgom után lássak. Tisztelt tanár ur, legközelebbi alkalommal megint szivesen állok rendelkezésére.

Otthagyta Rondát, letelepedett a toalett-tükör elé és bedörzsölte zsirral az egész képét.

– Ne nézzen ide.

Ronda engedelmesen félrenézett. Hallotta, hogy a zongorán valaki megüt néhány billentyüt. A terem tompán morajlott, mintha félig lenne emberekkel.

– A maga diákjai – vetette oda az asszony, valami tárgyat szorongatva a fogai között – ugyis hiába dugják ide a pofájukat.

Ronda önkéntelenül az ablak felé tekintett. A vörös függöny mögött csakugyan fejek árnyéka imbolygott.

A teremből hosszan elnyujtott »hohohohó« kiáltás hallatszott be. Frölich Róza lépte át a küszöböt. A müvésznő nyomában Kiepert, az artista széles termete zárta el a kijárást. Mikor -92- mindketten bent voltak az öltözőben, Kiepert odaorditotta Rondának:

– Nagyon hizelgő ránk nézve, tanár ur, hogy ön ismét megjelent!

Frölich kisasszony ezt mondta:

– Csakugyan eljött! Na hál’ Istennek.

– Talán csodálkozik? – dadogta Ronda.

– Eszemágába sincs – felelte a müvésznő. – Segitsen inkább kibujni a kabátomból.

– Hogy látogatásom oly gyors egymásutánban következett be… – folytatta Ronda a megkezdett beszédet.

– No bizony mehetnék Kukutyinba zabot hegyezni, ha a gavallérjaimat nem tudnám visszacsalogatni.

Karjait fülesfazék módjára feltartotta és nagy, vöröstollas kalapjából egyre-másra szedegette ki a kalaptüket, közben huncutul nevetett felfelé Rondára.

– Hiszen – szükölt Ronda – ön maga mondotta, hogy leghelyesebb, ha ujra eljövök.

– Na hát – tört ki Róza kisasszonyból, fogta vörös kalapját és mint egy tüzes kereket többször megforgatta a levegőben – ilyen jót még nem nevettem!… Maga azt hiszi, öregem, hogy én csak ugy könnyelmüen elszalasztom az urakat? Szépen!

Amig beszélt, kezét csipejére biggyesztette és ugy hajlongott Ronda képibe.

Ronda megrémült, mint a gyerek, aki azt látja, hogy fönn a szinpadon a tündér hamis haja a földre pottyan.

Frölich kisasszony rögtön észrevette a hatást és sietve hátrált. Néhányat sóhajtott, fejét oldalt hajtotta és ezt mondta:

– Azért ne értsen félre, én nem ugy gondoltam. -93- Nagyon téved, ha azt hiszi. Éppen ellenkezőleg, mindig mondtam Gusztlnak: Mégis csak doktor és mégis csak tanár; és én szegény tudatlan fiatal leány vagyok, mit adhatok én neki… Mondja, Kiepertné, nem igaz, hogy ezt mondtam magának?

A kövér asszonyság erősitgette, hogy ugy van.

– De Gusztl – mondta Frölich kisasszony és ártatlanul vonogatta hozzá a vállát – mindig mondta, hogy ön el fog jönni… És csakugyan eljött!

Az artista a sarokból, ahol átöltözött, illetlen hangokat eregetett kifelé. A felesége jelekkel próbálta elhallgattatni.

– Különben is ki tudja, – folytatta Róza kisasszony – hogy ön az én kedvemért jön-e… Hiszen még a kabátomat se akarja lesegiteni… Hátha csak azok miatt a vacak kölykök miatt jön, akiket nyársra akar huzni?

Ronda elvörösödve, segitségért kapkodva felelt a vádra:

– Elsősorban – hiszen ez csak természetes – nemde ugyebár – tulajdonképpen…

Róza fájdalmasan ingatta a fejét.

A kövér nő felállt a toalett-asztal mellől, hogy közelebbről avatkozhasson a beszélgetésbe. Kivágott piros bluzt vett magára. Ki volt készitve. A képe ugyanugy fénylett, mint tegnap.

– Hát miért nem segiti le őnagysága kabátját – szólt oda Rondának. – Na maga is tudja, mi illik.

Ronda ráncigálni kezdte a müvésznő kabátjának az egyik ujját, a kabát nem jött le, ellenben Róza kisasszony a ráncigálás közben hirtelen -94- Ronda karjaiba tántorgott; a tanár ur rémülten hagyta abba a segitést.

– Igy huzza – oktatta Rondát a kövér nő. Férje, az artista, közben nesztelenül előlépett. Már trikóban volt, köröskörül a csipején a kövérségtől huskolbász tekergőzött, mint valami kigyó, nyakán pedig egy szőrös szemölcs diszlett. Egy egészen kis darab ujságpapirt tartott Ronda szeme elé.

– Olvassa csak ezt, tanár ur, ez ugyancsak megmondja annak a piszok bandának.

Ronda azonnal magára öltötte fontoskodó arckifejezését, mellyel minden nyomtatott betüt fogadott. Rájött, hogy a helybeli szociáldemokrata párt lapjából való a papir.

– Lássuk csak, – mondta – hogy mit tudnak ezek.

– Épp a tanárok fizetéséről irnak – mondta az artista. – Hát nem tegnap emlegettem?

– Ugyan hagyd! – szólt a felesége és kivette Ronda kezéből az ujságot. – Fizetése van neki elég, valami másra volna inkább szüksége. Ez nem a te dolgod, eredj inkább ki azokhoz a marhákhoz.

A teremben tulröfögték, tulorditozták és tulfütyülték a zongora bömbölését. Kiepert engedelmeskedett. Hirtelen magára öltötte az öntelt arckifejezést, mellyel már tegnap is csodálatba ejtette Rondát és kilibegett a terembe, mely lármásan fogadta magába.

– Ez elkotródott – mondta a kövér hölgy. – Jöjjön, tanár ur, segitsük gyorsan Rózára a ruhákat, mig vissza nem jön.

– De szabad neki is segiteni? – kérdezte Frölich kisasszony. -95-

– Nem ujság az neki, hogyan vetkőznek, vagy öltöznek a nők. Ki tudja, hátha még hasznát veheti egyszer az életben.

– Hát ha ugy tetszik – mondta Frölich kisasszony és lebocsátotta a szoknyáját. A füzője már nyitva volt és Ronda bizonyos rémülettel vette észre, hogy a ruha alatt mindenhol fekete és fénylik. De még rettenetesebb volt számára az a felfedezés, hogy a müvésznőn nincs alsószoknya, csak egy bő, fekete bugyogó. Róza őnagysága nem igen látszott ezzel törődni, egész szelid képet vágott hozzá. Ronda azonban ugy érezte, minttha először bizsergetnék meg ismeretlen misztériumok és fontos dolgok tünnének fel, a felszin alól, a jó polgári felszin alól s ekkor látta, hogy az élet tele van rendőri kihágásokkal. És Ronda félelemmel teli büszkeséget érzett.

Odakünn Kiepernek óriási sikere volt és belekezdett valami uj számba.

– Most mégis talán el kellene fordulnia, – vélte Róza kisasszony – most mindent ledobok magamról.

– Ugyan, kis csacsi, hiszen a tanár ur okos és komoly férfi, mit árthat az neki.

Csakhogy Ronda mégis megfordult. Feszülten fülelt a ruhák suhogására. Amint ott állt a sarokban, a kövér hölgy hamarosan a markába nyomott valamit.

– Itt van, fogja.

Ronda elvette, anélkül, hogy tudná, micsoda.

Valami feketeség volt, egész kicsire össze lehetett gyürni és roppantul meleg volt. Olyan meleg volt, mint valami állat. Egyszerre csak hirtelenül kicsuszott Ronda kezei közül, mert -96- felfedezte, miért oly meleg; a szinmüvésznő fekete bugyogója volt!

Közben Ronda felszedte a földről a furcsa jószágot és ijedtében csöndesen meglapult a sarokban.

Gusztl és a müvésznő munka közben sietve néhány szinpadi szakkifejezést váltottak egymással. Kiepert elkészült a számával.

– Most ki kell mennem – mondta a kövér nő – segitsen maga Rózának az öltözködésben.

És mivel Ronda nem mozdult, folytatta:

– Megsiketült?

Ronda felriadt. »Elaludt«, mint a diákjai szokták, ha hosszura nyulik valamelyik óra. Azután türelmesen megfogta a füzőzsinórokat. Frölich kisasszony a vállán keresztül mosolygott fel rá.

– Mért forditott hátat egész idő alatt? Hiszen már régen fel vagyok öltözve.

Narancsszinü alsószoknyában állott Ronda előtt.

– Különben is – folytatta azután – csak Gusztl miatt mondtam az elfordulást. Engem nem bánt, amugy is szeretném tudni, hogy tetszik magának a termetem?

Ronda egy árva kukkot sem felelt és Róza kisasszony türelmetlenül forditotta el tőle a fejét.

– Jól huzza össze!… De ügyetlen. Adja csak ide, sokat kell még magának tanulni.

A müvésznő maga füzte össze magát. És mert látta, hogy Ronda tétlen kezét még mindig esetlenül kinyujtva tartja maga elé, igy szólt:

– Hát sehogy sem tetszem magának?

– Oh hogyne, természetesen – dadogta -97- Ronda megrettenve. Azután végül nagynehezen kinyögte, hogy a fekete öltözetben – a feketében – még csinosabbnak találta.

– Kis malac – mondta neki Frölich Róza szinmüvésznő.

A füzőkérdés rendbejött… Gusztlnak is óriási sikere volt a férjével egyetemben.

– Most azonban én jövök – mondta Frölich Róza kisasszony. – Csak a képemet kell még kicsit rendbehozni.

A tükör elé ült, lázasan babrált egy csomó tégely, üveg és festékrudacska között. Ronda egyebet nem látott, csak vékony karjait, amint folytonosan a levegőt szántották és elhomályosult szemei előtt valami ködös játék keringett. Rózsaszinü, halványsárga vonalak keletkeztek, váltakoztak és mindegyiket, mielőtt eltünt volna, máris másik váltotta fel. Rondának ismeretlen tárgyakat kellett az asztalról elhoznia. A müvésznőnek szédületes munkája közben még arra is maradt ideje, hogy lábával dobbantson, ha Ronda nem azt vette fel az asztalról, amire szükség volt és tekintetével megcsiklandozta Rondát, ha a kért tárgyat hozta. Bizonyos, hogy a kisasszony szemei egyre jobban tüzeltek. Végül Ronda világosan látta, hogy mindezt csak a tégelyek müvelik, melyeket ő nyujtogatott át neki és melyekkel a nő bedörzsölte a szeme alját. Azok a piros pettyek okozzák mindezt a szeme szögletében, a szemöldök fölött azok a vörös vonalak és az a fekete zsir, amit szempillájára dörzsölt.

– Na még csak a szájam festem ki – mondta Róza.

És egyszerre csak Ronda maga előtt látta Frölich kisasszony tegnapi szines arcát. Az igazi, -98- a tulajdonképpeni Frölich Róza csak most jelent meg előtte. Ronda látta, hogyan alakult ki és csak most jött rá a nyitjára. Bepillanthatott egy percre abba a boszorkánykonyhába, ahol a szépséget, a vidámságot és a lelket készitik. Csalódottnak és beavatottnak érezte magát. Ezeket gondolta gyors egymásutánban:

– Ennyi az egész?

És azután:

– Óriási!

A szive hangosan dobogott. Közben pedig a müvésznő egy ronggyal törülgette le a kezéről a szines zsirt, ami Ronda szivét megdobogtatta.

Azután Róza feltette a tegnapi elgörbült diadémot a fejére… A teremben tombolni kezdett a nép. A müvésznő vonogatta a vállát és szemöldökeit morcolva, megkérdezte Rondát:

– Tetszik magának itt?

Ronda egy betüt se hallott.

– Na most mindjárt csudát lát. Tudniillik ma valami rémitő bánatos nótát danolok, annak a tiszteletére huzok hosszu szoknyát is magamra… Adja csak ide azt a zöldet!

Ronda előbb jobbra és balra lendült a ruhák között, ugy hogy a kabátja szárnyai csak ugy röpdöstek. Végre is meglelte a kért zöld vacakot és egy szempillantás alatt máris ott állott előtte Róza egybeszabott, elomló tündérruhában, csak az ölén és a combján huzódott körül egy rózsafüzér… Felnézett Rondára, Ronda egy szót se szólt; de a lány meg volt elégedve az arckifejezésével és utána nagystilü mozdulatokkal lépegetett az ajtó felé. Kevéssel a küszöbön innen megfordult, mert eszébe jutott, hogy hátul két zsirpecsét van a ruháján és most Ronda látja azokat. -99-

– Ezt nem kell azoknak a majmoknak mutogatnom, nincs igazam? – mondta mélységes megvetéssel. Azután méltóságteljesen megjelent a tágra nyitott ajtó küszöbén. Ronda elugrott, még megláthatná valaki.

Az ajtó félig nyitva maradt. Ott künn orditoztak:

– Boldog Isten! – meg: Zöld selyemruha van rajta! – és: – De lóg a szoknyája!

Némelyek kuncogtak is.

A zongora valami pityergős dalba kezdett. Diszkantban nedves volt a zokogástól, basszusban pedig krákogott és tüszkölt.

Ronda hallotta Róza kisasszonyt énekelni:

A hangok ugy bugyborékoltak az énekesnő bubánatos lelkéből, mint bágyadt fényü gyöngyszemek fekete örvényben.

Ronda ezt gondolta magában:

– Igen ám!… Ugy bizony!…

Enyhe és bus érzések fogták el. A réshez lopódzkodott és látta, hogy a lámpák között miként keletkeznek és simulnak el ismét Frölich Róza kisasszony zöld ruhájának a ráncai… A müvésznő hátravetette a fejét; Ronda látta a nő rozsdavörös figuráját, rajta az elgörbült diadémot, kifestett arcát s magasra szökkenő fekete szemöldökét. Az elülső asztalok egyikénél kék gyapjukabátban elragadtatott hangon lelkesült egy tagbaszakadt vidéki pasas.

– Jézusom, de gyönyörü! Nahát, elmegy a kedvem a feleségemtől, ha ilyet látok. -100-

Ronda fitymáló jóindulattal nézte végig a vidékit; ezt gondolta magában:

– Igen ám… Ugy bizony…

Ez nem volt ott, amig a müvésznő készült! Ez nem tudta, hogy miből van a szépsége, nem volt hivatva fölötte itéletet mondani. Ugy kellett vennie, ahogy kapta és még örülhet rajta, hogyha a gyönyörüséges Róza kisasszony elvette a gusztusát a saját feleségétől.

A versszak panaszosan végződött:

Csakhogy odalenn a hallgatóság között megint elröhögte valaki magát. A hangulatából kiszakitott Ronda hiába kutatta a tettest. A müvésznő ujra nekikezdett a második strófának: »Ragyog a hold«… A refrénnél: »a csillagok nevetnek« már hatan vagy heten nevettek. Egyik valahol a középen ugy kodácsolt, mint valami néger. Ronda felfedezte: csakugyan néger volt! Ez a fekete megmételyezte az egész környezetét, Ronda több nevetésre torzuló arcot pillantott meg. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy ezeket az elferdült nevető izmokat ismét helyükre rángassa. Hol az egyik, hol a másik lábára állott, szenvedett…

Frölich kisasszony harmadszor jelentette ki:

– Ezt már tudjuk – mondta valaki szélesen és határozottan. Néhányan a jobbindulatuak közül csillapitgatták a folyton erősbödő nyugtalanságot. De a fekete rontó vigyorgása elharapódzott -101- az egész teremben. Ronda egész sor tátongó szájüreget látott sárga agyarakkal, vagy félholdszerü fehér, egyik fültől a másikig huzódó fogsorokkal; körszakállas, vagy felkunkorodó bajuszkás férfiakat. Ronda felismerte a kereskedőtanoncot, tavalyi diákját, aki tegnap a kikötő felé vivő meredek utca járdáján az arcába röhögött és aki most Frölich kisasszony tiszteletére akkorára tátotta a száját, hogy egy szekér is megfordulhatott volna benne. És Ronda érezte, mint száll fejébe a vére, a félelemtől hajszolt zsarnok dühe. Frölich kisasszony most már az ő magánügyévé vált! Helyt állt érette, a kulisszák mögül leste, hogy jól csinálja-e a dolgát, végleg össze volt vele kozmásodva és védőjének érezte magát! Személyes sértésnek vette, ha valaki gátolni merészkedett őnagysága érvényesülését! Az ajtóba kapaszkodott, mert attól félt, hogy nem tudja magát türtőztetni, kirohan és fenyegetésekkel, lökésekkel és egyéb fenyitésekkel figyelemre kényszeriti az iskolakerülő diákok seregét.

Lassanként ötöt-hatot lelt közülök. A terem tömve volt régi tanévek elvetemült diákjaival! A vastag Kiepert és a vastag Gusztl körüljárták a termet, kocintottak a vendégekkel, barátkoztak. Ronda lenézte őket, a romlás lejtőjén haladnak, Frölich kisasszony azonban tisztult magasságban áll fölöttük, zöld selyemruhájában, elgörbült diadémmal a fején: csakhogy senki se volt rá kiváncsi!

– Elég! Hagyja abba!

És Ronda tehetetlenül állott velük szemben! Rettenetes volt! Bekergethette a diákokat a dutyiba, feladatokat adhatott fel nekik »át nem vett« tárgyakról, parancsolhatott nekik, a szellemüket -102- elnyomhatta és ha valamelyik gondolni próbált valamit, rájuk ripakodhatott: »Maga ne gondoljon semmit!« De arra nem kényszerithette őket, hogy szépnek tartsák azt, amit ő szépnek tart. Ez volt az elvetemültségük utolsó mentsvára. Ronda zsarnoki ösztöne a végső megpróbáltatásokat állta…

Alig birta magát türtőztetni. Levegő után kapadozott. Menekülni akart ebből az ájulatos izgalomból, vonaglott a vágytól, hogy egy ilyen koponyát egyszer felszakithasson és a szépérzéket meggörbült ujjakkal benne helyreigazithassa.

Csodálta Róza kisasszony önbizalmát, aki vidám tudott maradni és a kiabálások és pisszegések közben még kezével csókokat is dob a közönségnek! Még a vereségében is óriási ez a nő… Ebben a pillanatban Róza félig elfordult a közönségtől és leszólt valamit a zongorásank. És fegyelmezett és szolgálatkész arca egyszerre váratlanul, keserüen és kajánul elfintorodott egyetlen ránditással, mint valami moziképen. Rondának ugy tetszett, hogy a zongorához való lebeszélgetés kissé tovább tart a kelleténél és az elfordulás a lehetőséghez képest tulságosan sok. Tovább már nem szabadna folytatni; a zsirfoltok a müvésznő hátulsó részén érvényre jutnának… Egyszerre megint vidáman a magasba lendült Róza, összefogta zöld selyemruháját, magasra vetette narancsvörös alsószoknyáját és tiszta szivből elkezdett trillázni:

A közönség honorálta a müvésznő vidámságát, tapsoltak és ujráztatni akarták. Róza, az -103- ajtót bevágva, visszament az öltözőbe, rövideket lélegzett és ezt kérdezte:

– Na, mit szól hozzá? Kivágtam magam, mi?

A dolog rendbejött, mindenki meg volt elégedve, csak egészen hátul a teremben, a fal mellett, a kijárat közelében, Lohmann támaszkodott meg, fakó és messze tekintetét összekulcsolt karjára szögezte és azon gondolkozott, hogy versei, az ő szegény versei, amelyek a közönséges emberek kacajától sötét utcákba menekültek, most az éjjeli levegőhullámokon elindultak egy hálószoba ablaka felé, halkan megkopogtatják majd az ablakot és bent senki se hallja…

A kövér Gusztl meg Kiepert bejöttek az öltözőbe. Frölich kisasszony fejét nyakába huzta és sértődötten mondotta:

– Csak dumálja még egyszer a fülembe, hogy azt a vacakot énekeljem, amit az a hülye kölyök firkált!

Ronda hallotta ezt, de nem gondolt semmit mellette.

– Fiacskám, – magyarázta a kövér asszonyság – a közönségben nem lehet bizni, azt mindenki tudja. Ha nem lett volna itt az a pocsék néger, akkor bőgnek és nem nevetnek.

– Különben fütyülök rá, – mondta Frölich kisasszony – főként ha a tanár ur hozat valami jót inni. Mi jót hozat a tanár ur inni?

És két ujját, ugyanugy, mint tegnap, egészen könnyedén az álla alá biggyesztette Rondának.

– Bort? – tanácsolta Ronda.

– Helyes – szólt elismeréssel a kisasszony. – De milyet?

Ronda nem volt járatos a borokban. Segitségért -104- könyörgött a szemeivel, mint a diák, aki belesül a leckéjébe. Kiepert és nője feszült izgalommal lesték a szavait.

– P-vel kezdődik – mondta felvidulva Róza kisasszony.

– Palugyai – jegyezte meg Ronda és beléizzadott. Ő nem volt modern filológus s igy nem is tartozott tudni, mi áll a borlapon. Ismételte:

– Palugyai.

– Azt csak igya maga ki – rimelt rá Róza. – P után e következik.

Ronda nem tudta, mi lehet az.

– Azután jön zs, utána g és ő… Na, maga se jön rá semmire. Igazán furcsa, hogy semmire a világon nem jön rá!

Ronda képe egyszerre felderült a naiv boldogságtól. Kitalálta:

– Pezsgő.

– Na, hál’ Istennek – mondta a müvésznő. Gusztl és Kiepert is helyeselték a megoldást. Az artista elment, hogy megrendelje. Mikor visszafelé jött a termen keresztül, a vendéglős maga cipelt előtte egy nagy hütővödröt, amiből két nyak kandikált kifelé. Kiepert trikóban volt. Felfujta a pofáját, a közönség vihogott körülötte.

A müvész-szobában lassacskán ugyancsak felvidámodtak. Ronda minden pohárnál ezt gondolta: – ez az én borom, ebbe semmi beleszólása Lohmannak. Frölich kisasszony is éppen ezt mondta:

– Pezsgőt bizony még egyszer se fizettek a maga drága diákjai.

Róza hevesebben kezdte szemével csiklandozni Rondát. -105-

– Törődöm is én ővelük.

És mivel Ronda nem értette el a célzást, egyet sóhajtott. Kiepert felemelte a poharát.

– Éljen a szerelem! Tanár ur!

És kettejükre hunyorgatott. Őnagysága boszusan mormolta a fogai között:

– Nehéz egy ember.

A kövér hölgynek át kellett öltöznie a legközelebbi számhoz, mert az ének után megint akrobatamutatványok jöttek sorra.

– De azt már mégse szabad meglátnia, – mondta – hogyan bujok bele a trikóba. Neem, olyan jóba még nem vagyunk.

Három széket egymás hegyébe rakott, a támláit elfüggönyözte szoknyákkal és mögéjük bujt. Fölfelé elég magas volt a fal, de szélességében bizony Gusztl teste tulterjedt rajta. A többiek minduntalan megpillanthattak egy-egy kibuggyanó darabkát husából és ilyenkor egyet rikkantottak. Róza kisasszony végigdőlt az asztalon, ugy kacagott és sikerült Rondát a kicsapongásban annyira magával ragadnia, hogy többször nyujtogatta a nyakát és bekacsintgatott Gusztl rejtekébe. Gusztl vihogott, Ronda visszatorpant és azután ujra pedzette a félszeg tréfát.

A müvésznő fáradtan felkelt. Visszatartotta a lélekzetét és ezt mondta:

– Biztos vagyok, hogy velem ilyet nem merne megtenni.

Azután fujt egyet.

A terem uj müvészi attrakciót kivánt, lármázott, a zongora már nem elégitette ki. A kövér házaspár kiment.

Rondával együtt maradván, minden erejét összeszedte őnagysága. Ronda zavartan izgett-mozgott. -106- Egy pillanatig csend volt az öltözőben, künn kornyikáltak. A nő fanyalogva mondta:

– Már megint az a vacak hazafias dal. Jaj de utálom!… De lássa, maga észre se vette, micsoda változás történt itt tegnap óta.

– Itt a dutyiban? Itt? – dadogott Ronda.

– Ne is érdeklődjék, maga semmit se vesz észre… Mi volt tegnap a tükrön, jobbról és balról?

– Igen, igen… hogyne, természetesen… két virágcsokor.

– S maga hálátlan észre se veszi, hogy a maga tiszteletére mind a kettőt tüzrevetettem.

A müvésznő duzzogott, foghegyről beszélt. Ronda a kályha felé bandzsitott és belevörösödött az örömbe; mert Frölich szinmüvésznő őnagysága feltüzelte Lohmann csokrait. Ronda nyugtalankodni kezdett; az az ötlete támadt, hogy Lohmann két csokra helyett másik két csokrot hoz, melyeket ő maga ad át majd a müvésznőnek… Megállapitotta, hogy a vörös függöny mögött nincs senki. És Lohmannal mindenáron vetélkedni akart.

– Kedves – hogyne, természetesen – kisasszony, tegnap – nemde ugyebár – még érintkezett a diákokkal?

– Miért ment el oly korán? Mit csináljak, hogyha, se szó, se beszéd, bejönnek… De megmondtam nekik, különösen az egyiknek…

– Ez szép magától… És mikor ma este ide jött a vendéglőbe – nemde ugyebár – találkozott a három diákkal?

– Képzelheti, hogy örültem nekik.

– Kedves kisasszony, ha nem tud lemondani a virágról és a pezsgőről, akkor hozzám -107- forduljon és ne hozzájuk. Nem tudom eléggé kárhoztatni azt, hogy a diákokat ide csábitja.

És Ronda fülig vörösödött, felvidult, minden tehetsége csodálatosan meghatványozódott és most már egész világosan látta, hogy azt a vacak dalt, amit őnagysága megvetéssel vett le a programmról, azt a dalt Lohmann irta. Ronda hozzátette:

– És azt a dalt se énekelje többet. Egyáltalán sohase énekelje Lohmann dalait.

– És ha nem tudnék róla lemondani, – kérdezte a szinésznő mosolyogva – irna nekem maga?

Ronda erre nem volt elkészülve, de azért megnyugtatta:

– No, majd meglátjuk.

– Próbálja meg! És különben is mit fél? Csak el kell kezdeni.

A nő összecsücsöritette a száját és az arcát feléje emelte.

De Rondát nem vette rá a lelke. Gyámoltalanul, tétova bizalmatlansággal nézett rá. A nő megsokalta:

– Akkor mért van itt?

– Mert a diákoknak nem szabad – hebegte.

– Jó, jó. – És kikapcsolta a ruháját. – Át kell öltöznöm. Segitsen.

Ronda segitett. A kövér házaspár szomjasan érkezett vissza, a diadaltól mámorosan. Az egyik üvegben volt még egy pohárkára való. Kiepert késznek nyilatkozott még egy üveg pezsgőt hozni. Ronda szépen megkérte rá. Róza kisasszony gyorsan töltött, mert énekelnie kellett. A dicsőség szólitotta. A pezsgő egyre édesebb lett, Ronda egyre boldogabb. Az artista most -108- kézen mászott ki a szinpadra és határtalan tetszést aratott. Ettől kezdve igy mutatkozott a közönségnek.

Róza temperamentuma minden számnál villanyosabb lett s a közönség mindig jobban és jobban elismerte. Ronda gondolni se mert arra, hogy egyszer fel kell kelnie erről a székről. Már az utolsó vendégek is szállingóztak. Róza az örömtől sugárzott és igy szólt:

– Édes tanárkám! Vasárnaponkint itt még cifrábban megy.

És erre csuklani kezdett. Ronda csodálkozva nézte a mámor fátyolán keresztül, amint a nő az orrát az asztalon heverő két kezébe dugta és elgörbült diadémja rángatózott.

– Bizony azért ez az élet se fenékig tejföl – fakadt ki Róza. – Cifra nyomoruság.

A nő még egy verset jajgatott. Ronda kinosan erőlködött, hogy megvigasztalja. Közben kivülről bejött Kiepert, felemelte Rondát a székről és kijelentette, hogy kikiséri. Az ajtóban eszébe jutott neki valami. Megfordult, a keze hadonászott a levegőben és Róza felé erőlködött, aki már aludt és ezt motyogta a fülébe:

– No, majd megpróbálunk valamit tenni.

Ezt a tanárok a vizsga előtt szokták mondani annak a diáknak, akit át akarnak csusztatni, aki iránt rokonszenvet éreznek. Ronda azonban ezt még egyetlen egy diáknak se mondta, egy diák iránt se érzett rokonszenvet.

Negyed kilencre járt és Ronda még mindig nem jött. Az osztály élt a szabadságával, lármázott, -109- hogy belekábult és belebutult. Mindenki kiabált, de senkise tudta miért:

– Ronda! Ronda!

Némelyek arról hallottak, hogy meghalt. Mások arra esküdtek, hogy a gazdasszonyát otthon bezárta a dutyiba, halálra éheztette és most a tanár ur a börtönben hüsöl. Lohmann, Ertzum és Kieselsack csak hallgatott.

Ronda észrevétlenül, hosszu lépésekkel a dobogóra surrant, vigyázatosan a székre ült, mintha fájnának a csontjai. Sokan észre se vették és tovább bömböltek:

– Ronda!

Ronda azonban ezuttal nem igen iparkodott, hogy »megcsipje« őket. Vánnyadt és szürke volt, türelmesen várt, mig szóhoz engedték, a felelőkkel pedig – szinte betegesen – bakafántoskodott. Tiz percig hagyta, hogy egy diákja, akinek különben segiteni szokott, rosszul forditson. A másiknak nyomban, haragtól tajtékozva, a szavába vágott. Ertzumon, Kieselsackon és Lohmannon közönyösen keresztülnézett, – de csak rájuk gondolt. Azon tépelődött, nem látták-e, mikor tegnap éjjel hazafelé botorkált, egy ház sarkánál, ahol két kezét a falra tapasztva tapogatózott. Azt hitte, hogy beléjük botlott, hogy bocsánatot is kért tőlük… Az esze azonban még most is ép maradt, világosan látta, hogy nem kell mindent az emberek orrára kötni, ami bensejében elviharzott.

Pokolian szenvedett, hogy ebben a dologban nem lát világosan. Mit tudott a három elvetemült?… És mi történhetett tegnap, azután, hogy otthagyta őket? Visszamentek a Kék Angyalba? Lohmann visszasompolygott az öltözőbe?… Frölich szinmüvésznő sirt; lehetséges, -110- hogy már aludt is. Talán Lohmann keltette fel… Ronda égett a vágytól, hogy őt a legnehezebb részből feleltesse meg. De nem volt hozzá mersze.

Lohmann, Ertzum gróf és Kieselsack folyton fixirozták. Kieselsack a helyzetet kómikusnak, Ertzum megalázónak, Lohmann szánalmasnak találta; de ettől függetlenül mindhárman beleborzongtak, valami titkos rémület szállta meg őket, hogy a zsarnokkal sötét egyetértésben halásztak a zavarosban.

Az iskola udvarán, a tizperc alatt, Lohmann a napfényes falhoz támaszkodott, összekulcsolta karjait és amint tegnap a füstös terem fala mellett a boldogtalanságát hallotta felcsendülni verseiben, Ertzum egyszerre csak ott termett és tompán kérdezte:

– Igaz hogy az asztalon feküdt és aludt? Nem hittem.

– De igen és horkolt. Ronda leitatta.

– Gazember! Ha még egyszer…

Ertzum elszégyelte magát és elharapta a fogadkozását. Némán az iskola járma alá hajolt. Rondánál jobban utálta a saját nyavalyáját. Érezte, hogy nem méltó Rózára!…

Kieselsack ide-oda surrant a diákok közt, a két cinkostárs mellett és kezét a szájára tapasztva, ferdült szájjal, a szörnyü ujjongástól rázva, odasugta nekik:

– Lépre kerül, meglátjátok, hogy lépre kerül.

Aztán, mielőtt továbbment volna, gyorsan kérdezte:

– Eljöttök ma?

Két társa megvetően a vállát vonta. Persze, hogy elmennek. -111-

Rondának a szinésznő látogatása kötelességévé lett és annál jobban örült neki, minél inkább összebarátkozott vele. Hogy Lohmann meg ne előzze, mindig elsőnek ment a Kék Angyalba. Elrendezte a nő toalettszereit, kikereste a tiszta alsónadrágokat és bugyogókat, amit foltozni kellett, félretette egy székre. A szinésznő későn jött, mert tudta, hogy Ronda mindezt elintézi. Lassanként megtanulta azt is, hogy szürke ujjait hegyesen összefogja, a nő szalagjának a bogát feloldta, csokrait egyenesre huzta, tüit ügyesen kihalászta a ruháiból. Mikor a nő festette magát, siető karjának rózsás és halványsárga játékát lassanként értelmes mozdulatokra tagolta. Arca palettáján kiismerte magát, a szines rudak és üvegcsék, a poros-zacskók és iskatulák, a zsiros-dobozok és szelencék nevét és mirevalóságát megtanulta; csendben és buzgón gyakorolgatta magát. A nő észrevette előmenetelét. Egy este a tükör elé telepedett egy székre és ezt mondta Rondának:

– Gyerünk.

És Ronda oly gyöngyül megcsinálta a fejét, hogy a nőnek egyetlenegy ujját se kellett kenőcsbe mártani. Csodálkozott is a tanár ur készségén s tudakolta, hogy tanult bele ennyire. Ronda vörös lett mint a rák és valamit dadogott; de a nő kiváncsiságát nem tudta kielégiteni.

Ronda örült, hogy az öltözőben ily sokra vitte. Lohmann most már nem üti ki a nyeregből. Észrevenné-e például Lohmann, hogy azt a rózsaszin spanyol köpenyt már át kell festetni? Igen, hogyha emlékezetét Homérosz versének szorgos beemlékezésével megedzette volna! Most kisül, micsoda a hanyagság következménye!… És a földön heverő fehérnemük s a -112- butorok közt ugy surrant át Ronda, mint egy nagy, fekete pók, ügyesen kapkodta ki ezt-azt vékony, begörbitett ujjaival. Szürke, szögletes kezei alatt suhogva és zizegve simultak ki a porhanyó kelmék. Némely ruhadarab idomokká gömbölyült, amelyeket a ruhák simán megőriztek, – egy karrá, egy combbá, amire Ronda elfogódottan bandzsitott, ezt gondolván:

– Igen ám, – ugy bizony.

Ilyenkor az ajtóhasadékhoz lopódzott, kikukucskált, hogy lássa a nőt, akinek hangja a zongora dörgése közben sipolt és rikoltott, a tagjai beleböktek a füstbe, a bamba, puffadt fejekbe, amelyek mint buta tulipánok egy virágágyban, bámulták. Büszke volt a nőre, megvetette a termet, hogyha tapsolt, felfröccsent a gyülölete, hogyha hallgatott; – és egész különös érzelmekkel viseltetett a terem iránt, hogyha hörgött a kéjtől, mert ekkor a nő mélyen meghajolt és a csupasz mellét odaforditotta. Ekkor Ronda kéjesen bizsergő fájdalmat érzett…

… Majd berobbant a nő, a tetszés szélrohama söpörte be az ajtón és Ronda vállára tette az esti köpenyét, a nyakát kissé szabad volt bepuderezni.

Amellett még szeszélyeskedett is őnagysága. Aszerint következtek Ronda számára a jó vagy rossz órák, amint vagy a vállát nyujtotta felé nagykegyesen, vagy pedig a puderes puflit vágta a képibe, hogy szegény majd megvakult tőle. Ronda nőbuvárló tekintete tul a ruhán és a testen ismeretlen mélységekbe hatolt. Rájött, hogy a ruhadarabokon és a puderen érezni, szinte szagolni lehet a lelket; hogy puder és ruha csaknem egyet jelent a lélekkel… -113-

A müvésznő hol türelmetlenül bánt vele, hol pedig barátságosan. És Rondát kihozta a sodrából, ha őnagysága hirtelen, minden átmenet nélkül barátságot pózolt. Sokkal kellemesebb volt a dühe… Időnként, előre kieszelt terv szerint kezelte Rondát, de a terv keresztülvitele untatta; miheztartási szabályokat irt elő sajátmagának, amiket betartott ugyan, de minden meggyőződés nélkül. Majd hirtelen adta az előkelőt és modorában enyhén érzelmes árnyalatokat vegyitett. Odaadó arcot mutatott; olyant, amilyet minden nőnek ajánlatos használni olykor, hogyha komoly férfival akar kikezdeni. De egyszerre megint félrelökte Rondát, mint egy csomó alsószoknyát a székről és ilyenkor Ronda – maga se tudta miért – megkönnyebbülten lélekzett fel.

Egyszer arcul is legyintette. Utána sebesen kapta vissza a kezét, jól megnézte, megszagolta és mereven mondta:

– Hiszen maga zsiros.

Ronda irult-pirult. És Rózából kibuggyant a szó:

– Ez festi magát! Ttyhü az áldóját! Hát azért tudta ugy? Titokban saját magán tanulmányozta! Oh, maga – Ronda!

Ronda elképedt.

– Ugy bi-zony: maga Ronda!

Körültáncolta.

És Ronda boldogan mosolygott… Hát tudja a »nevét«, Lohmann mondhatta meg neki és a többiek, bizonyára már kezdettől fogva tudja. Ronda rázkódott az izgalomtól, de ez az izgalom nem volt kellemetlen, hanem inkább jóleső. Ez szeget ütött a fejébe és enyhén elszégyelte magát. Miért oly boldog most, hogy Frölich -114- kisasszony csufnevén nevezte. Mindegy, boldog volt. Azonkivül nem is volt szabad gondolkoznia ezen, Rózácska sörért küldte.

Ronda nemcsak megrendelte a sört, de a vendéglőst követte is, mikor a poharakat vitte a termen keresztül és azáltal, hogy ilymódon hátulról eltakarta a poharakat, sikerült megakadályoznia, hogy mások utközben elkapkodják. Egyszer a »Kék Angyal«-hoz cimzett vendéglő tulajdonosa azt ajánlotta Rondának, hogy vigye be ő maga a sört. Ronda oly előkelő tartózkodással utasitotta vissza ezt az ajánlatot, hogy nyomban beléfojtotta a szót.

Mielőtt őnagysága ivott volna, igy szólt:

– Isten éltesse, Ronda!

Azután elgondolkozott:

– Fura ugy-e, hogy Rondának hivom? Hát bizony ez kissé fura. Hiszen semmi közünk sincs egymáshoz. Mióta is tart már az ismeretségünk? Hogy meg lehet szokni valakit… De nem, nem igaz. Kiepert és a felesége mehetnének akár a fenébe is énmiattam, egy könyet se ejtenék értük. Maga azonban, maga más…

A szemei lassacskán elmélyültek és megmerevültek. Elmerengve kérdezte Rondát:

– De hát mi lesz, hát mi a szándéka?

Erről maga Ronda se gondolkozott és csak egy dolog nyugtalanitotta őt, hogyha estente elvált a nőtől: az, hogy nem tudja, hányadán van Kieselsack-kal, Ertzummal és Lohmannal. Minthogy roppant félt attól, amit ők a tilosban müveltek, azt hitte, hogy minden lehetséges, -115- az emberek között lévő határok pedig nem is léteznek. Künn a »Kék Angyal«-ba vivő utcán egyszer hallotta a lépteiket. Halkitotta a lépteit, nehogy feltünjék nekik, hogyha megállapodik. Egy házsarok mögött lesbe állt és észrevétlenül – a fejét elforditva – rajtuk ütött. A diákok visszatorpantak; de Ronda vidáman, szikrázó tekintettel mondta:

– Nos, amint látom, önök – nemde ugyebár – a müvészetre szomjaznak. Ez szép önöktől. Csak jöjjenek, a hallottakat még egyszer élvezzük, közösen, igy legalább alkalmam lesz megtudni, minő előmenetelt tanusitottak.

A három diák megállott és mert semmiképp sem értették meg a zsarnoknak ezt az ijesztő pajtáskodását, igy folytatta Ronda:

– Minthogy látom, miképpen készülnek s ezuttal fogalmat alkothattam magamnak általános müveltségükről is, megjegyzem önöknek, – igen ám ugy bizony – hogy e tapasztalatom majd sulyosan latba esik az évvégi bizonyitványok idején.

Lohmannt karon ragadta, a másik kettőt pedig előre küldte. Lohmann fanyalogva ment vele; de Ronda minden teketória nélkül a hetedikes kupléjáról kezdett beszélni.

»Bolygó szerelmem sir fel epedezve« – idézte Ronda. – A szerelem mint elvont dolog, mint absztraktum egyáltalán nem sir fel. Minthogy azonban ön a szerelmet ugy akarja látni, mint a saját lelkiállapotának megszemélyesitését, perszonifikációját és minthogy ez a költői csapongás önből kitör és egy állitólagos ezüst tó mellett sir, hagyján. Nekem azonban, mint tanárjának, meg kell jegyeznem, hogy az emlitett lelkiállapot egy hetedikeshez, egy olyan hetedikeshez, -116- akinek nincs rendben a szénája, semmiképp sem illik.

Lohmann megriadt és elkeseredett, mert a lelke egy darabját Ronda száraz ujjai között nyomogatta s igy szólt:

– Ez, tanár ur, elejétől végéig költői szabadság. Merész és hazug játék, l’art pour l’art, ha tetszik ismerni ezt a kifejezést. A lelkemmel semmi köze sincs.

– Igen ám, tulajdonképpen – makogta Ronda. – A dalocska sikerét – jól jegyezzük – egyedül a szinmüvésznő lendületes előadásának köszönheti.

Ronda e név emlitésére halhatatlan büszkeséget érzett, amit azzal fojtott el, hogy a lélekzetét visszatartotta. Többet nem is beszélt róla. Korholta Lohmann regényes költészetét s Homérosz szorgalmas tanulmányozását ajánlotta neki. Lohmann azt állitotta, hogy Homérosz nehány költői passzusát is régen tulhaladták már. A haldokló kutya, amelyet Odysseus visszatérésénél rajzol Homérosz, sokkal jobban meg van irva Zola regényében, La joie de vivre-ben.

– Ha tetszett róla hallani a tanár urnak – tette hozzá.

Végre a Heine-szobor elé értek és Ronda parancsoló hangon, boszusan kiáltott az éjszakába, Lohmann felé:

– Nem! Soha!

A város kapuja elé érkeztek; Rondának el kellett volna válni. Ehelyett azonban Kiselsackot magához intette s tovább ment vele a sötét réteken:

– Most menjen Ertzum barátjával – szólt Lohmannhoz. Hirtelenül minden atyai gondját Kieselsackra összpontositotta. Ennek a diáknak -117- családi viszonyai meglehetősen ziláltak voltak. Az apja éjjeli révhivatalnok volt, Kieselsack azt mondta, hogy a nagyanyjánál lakik. Ronda pedig elgondolta, az az öregasszony nem igen korlátozhatja éjjeli kiruccanásait. És a »Kék Angyal« kapuja sokáig nyitva volt…

Kieselsack sejtette, hova akar kilyukadni. Igy szólt:

– Bizony a nagyanyám néha el is agyabugyál.

Ertzum Ronda éber tekintetének hatása alatt ökölbe szoritotta kezét, pár lépéssel haladt a tanárja előtt és tompán mondta Lohmannak:

– Ajánlom az öregnek, hogy ne nagyon hepciáskodjék, mert most cudarul megjárhatja. Végre mindennek van határa.

– Csillapodjál – mondta Lohmann. – Ne ragadtasd el magadat.

Ertzum tovább szikrázott:

– Most bevallok neked valamit… Itt magunk vagyunk, lámpa sincs, a legközelebbi rendőr csak Blöss asszony háza előtt áll. Ha megfordulok és leütöm őt, ugy-e nem fogtok le… Az a lány… az a lány egy ilyen hitvány, egy ilyen dög karmai között van! Az ő hamvas szüzisége!… Meglátod, valami iszonyu történik!

Ertzum egyre jobban belemelegedett, mert érezte, hogy csodálják. Ez nem zavarta, a hetvenkedését se szégyelte, mert ma képesnek érezte magát mindenre, ma állta a szavát.

Lohmann vonakodott.

– Kétségtelenül nagy dolog lenne, ha agyonütnéd – jegyezte meg fáradt hangon. – Csakhogy egyetlen bátor gesztust se merünk megtenni… egy ajtót se merünk felszakitani… inkább -118- mögéje bujunk és félünk, hogy megcsipnek, attól tartunk, hogy valaki belülről kinyitja.

Lohmann hallgatott, feszülten várta, hogy a társa a szemébe mondja, leleplezze, hogy Dom Breetpoot asszonyt szereti. Gondolatban egy revolverrel játszott, amely ilyen esetben mindig készen várt rá… De vallomását nem hallotta meg, szétpukkant a levegőben.

– Más kérdés az – és Lohmann elhuzta a száját – hogy megteszed-e. Persze, hogy nem teszed meg.

Ertzum vadul hátratorpant, Lohmann látta jól, mert Blöss asszony lámpája már odavilágitott, hogy a barátja elalél, az ájulat környékezi. Megragadta a karját:

– Ne bolondozz!

Lohmann tetette magát, hogy el se hitte a rosszullétét:

– Ugyan kérlek, hisz ez nem is komoly ügy. Nézd meg ezt az alakot, kérlek. Ezt gyilkolnád meg? Ezen csak mulatni lehet, az ember a vállát vonja. Nem szégyelnéd, ha az öreg Rondával együtt kerülnél be az ujságokba? Ez kompromittálna.

Ertzum nehéz, sürüvérü szédülete elült. Lohmann kissé megvetette, hogy ily hamar magához tért.

– Látod, – jegyezte meg – multkor is tenned kellett volna valamit és nem tetted meg. Kértél Breetpoot-tól pénzt?

– Neem.

– Látod. A gyámod elé akartál lépni, be akartad vallani a szenvedélyed és azt, hogy el akarsz szökni a nővel, hogy már férfi vagy és hogy inkább szolgálsz két évig, minthogy a -119- kedvesedet egy fenevad tönkretegye. Miatta mindent otthagytál volna: ezt akartad.

– Semmit se értem volna el.

– Miért?

– Pénzt ugy se adott volna. Csak erősebben fogott volna. Most nem is találkozhatnék Rózával.

Lohmann is valószinünek tartotta, hogy a gyám igy cselekszik.

– Tudunk neked háromszáz márkát keriteni – mondta hanyagul. – Ha meg akarsz vele szökni…

Ertzum a fogai közt sziszegte:

– Köszönöm.

– Nem? Akkor nem.

Lohmann halkan és kajánul nevetett.

– De igazad van. Az ember százszor is meggondolja, grófnővé tegyen-e valakit. És Róza másképp nem hajlandó.

– Én sem akarnám másképp – mondta Ertzum megtörten és egyszerüen. – De ő sehogyse akar… Ó, ha tudnád. Senkise sejti, hogy vasárnap óta kétségbe vagyok esve. Nevetséges, hogy ti ugy beszéltek velem, mintha még mindig a régi lennék – és én is ugy beszélek.

Hallgattak. Lohmann nagyon elégedetlen volt; érezte, hogy megrontották, sértették Dora Breetpoot iránt való szerelmét, mert Ertzum e kómikus nő miatt szintén tragikus helyzetbe sodródott. Ertzum és Róza nagyon is közel kerültek hozzá.

– Nos? – kérdezte Lohmann, homlokát ráncolva.

– Igen, vasárnap történt, mikor kirándultunk Hünengrab-ba, veled, Kieselsack-kal és – Rózával… -120-

Róza egészen velem, kivételesen Ronda nélkül: olyan boldog voltam. Biztos voltam a dolgomban.

– Igen. Eleinte kitünő kedved volt. Olyan ricsajt csaptál.

– Igen. Ha erre a ricsajra gondolok, – ez azelőtt volt – akkor még más ember voltam… Reggeli után az erdőbe mentünk, Róza és én; te és Kieselsack aludtatok. Nekiduráltam magamat; az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorság. De azért olyan jól bánt velem, sokkal jobban, mint veled… ugy-e? Csak a vallomásomat várta. Pénzt vettem magamhoz, biztosan hittem, hogy vissza se megyünk a városba, az erdőn keresztül egyenesen az állomásra szaladunk.

Elnémult. Lohmann meglökte.

– Talán nem szeret – eléggé?

– Azt mondta, hogy még nem ismer. Nem tartod ezt ürügynek?… Pedig akart, mindketten el voltunk határozva; de azt mondta, hogy könnyen becsukhatják, mert elcsábitott egy kiskorut.

Lohmann dühösen küzdött a nevetéssel.

– Ez a hidegség – válaszolta erőlködve – nem helyes. Legalább azt hiszem, hogy te sokkal jobban szereted őt. Meg kellene fontolnod, nem lenne-e okosabb, hogyha ezután félárbocra eresztenéd a vitorlát… Nem érzed, e kirándulás után nem érdemli meg, hogy egész jövődet odavesd neki?

– Nem, nem érzem – mondta Ertzum komolyan.

– Akkor semmit se lehet csinálni – felelte Lohmann.

Thelander pap házához értek. Ertzum a póznán -121- felmászott az erkélyre. Ronda Kieselsack és Lohmann közt állt és utána nézett. Mikor Ertzum belépett az ablakba, Ronda révetegen elindult. Arra gondolt, hogy Ertzum ujra lemászhat, ha kedve szottyan… De Ertzumtól nem tartott; megvetette az együgyüségét.

A két diákot visszavezette a városba és Kieselsackot elkalauzolta addig a házig, ahol a nagyanyja lakott s átadta a nagyanyai fennhatóságnak.

Aztán Lohmannt is elvezette az atyai házba, hallotta amint a kapu bezárult, látta, amint a fény fönn felgyulladt, nyügösen várt, amig kilobbant és aztán még egy darabig várt. Semmise történt.

Ronda csak aztán mert lefeküdni.

A kiváncsiakat mind elriasztotta Ronda a müvész-szoba ajtaja elől. Az idegen matrózok azt gondolták, hogy ő a gazda, aki az artistákat felfogadta. Azok, akik nem a társulat direktorát sejtették benne, azt hihették, hogy a müvészgárda egyik tagjának az édesapja. Közbül pedig ültek azok, akik ismerték és sunyin vigyorogtak fölötte.

Eleinte hangosan gunyolták. Ronda nem törődött velük. Neki itt különös jogai voltak. A többiek csakhamar rájöttek erre. Érezték, hogy ők itt a megalázottak, akik olcsó pénzükért bámészkodnak – és Ronda megértő tekintettel tárta fel Frölich Róza szinmüvésznő, mindnyájuk közös vágya előtt az ajtót. Akaratuk ellenére tisztelni kezdték Rondát és hiába -122- igyekeztek, nap-nap után kevésbé sikerült őt nevetségesnek látni. Csak a háta mögött sugdosódtak, a nagykereskedések hátsó irodáiban. Az első hirek, Ronda uj élete folyásáról, innen szivárogtak ki. A városban nem hitték el azonnal. Az öreg Ronda régi diákjai egyik nap azt állitották, hogy bezárta a gazdasszonyát a dutyiba, másnap megint valami mást pletykáltak. Ez rá vallott, az egész város nevetett rajta.

Egyik fiatal tanár, a legöregebb professzornak, egy nagyothalló aggastyánnak védelme alatt, elment a »Kék Angyal«-ba és meggyőződést szerzett az igazságról. Másnap reggel, a tanári szobában, a süket professzor fenkölt szónoklatot tartott a tanári állás méltóságáról. A fiatal tanár cinikusan mosolygott hozzá. A többiek félrenéztek; sokan a vállukat vonogatták. Ronda megrémült. Ugy érezte, hogy az ő hatalmi területére betörnek. Az álla csattogott és ezt nyögte ki:

– Ehhez önnek – jól jegyezzük meg – nincsen semmi köze.

Még egyszer megfordult.

– Az én méltóságom – nemde, ugyebár – a legszemélyesebb magánügyem.

Nehányat nyeldekelt és reszketve ódalgott el. Még félutról is vissza szeretett volna menni. Napokig keseritette az a gondolat, hogy nem tisztázta ezt az ügyet. Ki kellett volna jelentenie, hogy Frölich Róza szinmüvésznő különb valamennyi tanárnál, szebb, mint a süket, öreg professzor, még az igazgatóhoz se mérhető. Nincs több olyan kiváló teremtés, mint ő és méltó Rondához, magasan fölötte áll az egész emberiségnek és mindenki halálos bünt követ el, aki megbántja, vagy kételkedik benne. -123-

Csakhogy ezek a vélemények sokkal mélyebbre voltak rejtve, sokkal hozzáférhetetlenebbek voltak, hogysem akárki fiával közölhette volna. Ezek a vélemények pokolian fojtogatták; magányos szobájában rohamok fogták el, hogy a fogát csikorgatta és az öklét rázta.

Vasárnap politikai gyülésre ment Kieperttel a városvégi piactérre, a szociáldemokraták tanyájára. Mindez hirtelen elhatározás eredménye volt. Annak az osztálynak a hatalma, ahová Lohmann tartozott, ugy vélte Ronda, nagyon hamar el fog tünni. Eddig az artista minden invitációját gunyosan, higgadt mosollyal fogadta: ez egy felvilágosult zsarnok mosolya volt, aki az egyházat, a militárizmust, a rendetlenséget és a merev erkölcsöt támogatja s a saját érveiről inkább nem is nyilatkozik. Ma egyszerre elhatározta, hogy ezeket az elveket sutba veti; egy követ fujj a csőcselékkel, harcol a sötét népgyilkosok ellen, a népet a palotába hivja és az általános anarchiában vérbefojtja a berzenkedő nagyurakat. A nép nehéz páráiban, amelyek zsirosan ülték meg a szociálisták tanyáját, megbomolt Ronda; és beteges lángra gyult halálos pusztitó kedve. Vörös bütykökkel hadonászott a sörösüvegek között és kiabált:

– Jogot a népnek! Le a nemzetgyilkosokkal!…

Ordináré mámor volt; másnap megbánta. Ezenfelül megtudta, hogy mig ő ott a nagy zürzavarban hadakozott, Frölich kisasszony eltünt a városból. Az első percben, a félelemtől dermedten, Lohmannra gondolt.

Lohmann nem volt ma iskolában! Micsoda elvetemültségeket csinálhatott ezalatt? Ahogy Ronda kitette a lábát, nyomban Frölich kisasszonynál -124- termett! Biztosan nála van most is! A szobájában ül! Rondát heves vágy fogta el, hogy lássa a szobáját és átkutassa.

Ezeken a napokon Ronda reszketett a gyanutól. Az iskolában dühöngött, a hetedikesek utját állta, mint egy gyilkos. Az öltözőben azzal vádolta a kövér nőt, hogy kártékony befolyást gyakorol Rózára. A nő kiméletesen nevetett. Róza maga válaszolt:

– Fusson ki mind a két szemem, hogyha leülök azokkal a diákokkal, nekem azok különben is – ilyen fiatalok.

Ronda haragosan nézett őnagyságára. Aztán, mivel azt akarta, hogy a szinmüvésznő ártatlan legyen, tiszta, mint a hó, a kövér nőre ripakodott:

– Mindenért ön felelős! Mit tett a gondjaira bizott Frölich szinmüvésznő őnagyságával?

A nő nyugodtan válaszolt:

– Ugyan ne gyerekeskedjék.

Kinyitotta az ajtót és még egyszer visszajött:

– Folyton csak beszél.

Aztán mikor kiment, igy szólt:

– De tenni nem tud semmit.

Ronda vörös lett, mint a paprika. Róza nevetett.

– Még mindig nem tudja, hogy mit kell tenni – mondta Róza, hogy egyedül maradtak.

Később aztán semmit se beszéltek egymással.

Valahányszor azonban bejött a kövér házaspár, Ronda pukkadozott a dühtől. Már régóta szigoruan bánt velük. Minél fontosabbá vált lelkében Róza, minél erősebben védte őt, minél határozottabban szembeállitotta őt a léha csőcselékkel; annál kevesebb hely maradt az öltözőszékjein a kövér házaspár ruhái számára. Fájt -125- a sikerük és lármás, jó kedélyük. Az artistát az akrobata mutatványai után kiutasitotta az öltözőből, mert nagyon izzadt és ez egy oly müvésznő jelenlétében, mint amilyen Frölich Róza kisasszony, nem illik. Kiepert jókedvüen kotródott s ezt gondolta:

Aj de finnyásak lettetek angyalkáim.

A felesége sértékeny volt, de nevetett és meglökte Rondát. Ronda letörülte a kabátját. Erre aztán a nő komolyan megsértődött.

Róza pedig vihogott. Mindig meg volt tisztelve, minden hizelgett neki. Csak a kövér házaspár boszantotta, hogy a hazafias dalukat oly nagy siker kisérte. Ronda ismételten azt állitotta, hogy csak Róza »müvésznő«. Naiv intrikával szitotta a becsvágyát és azzal vonta magához, hogy rávette, sajnálja le az egész világot; arra kényszeritette, hogy csak benne, feltétlen lovagjában bizakodjék. Megkövetelte tőle, hogy mélyen megvesse a zsufolt termet, amelynek ágált, hogy lenézzen külön-külön minden nézőt, akinek tapsát akarta. Ronda a kövér nőt különösen azért gyülölte, mert pletykákat hozott a teremből és beszámolt, milyen sikert aratott Róza.

– Hogyan! Lehetséges ez! – kiáltott Ronda. – Hogy merészkedik az az ember megmukkani. Az a Meyer, aki tizenkilenc éves korában is elhasalt. S aztán három évig kellett szolgálnia.

Róza mosoly alá rejtette el a zavarát, hogy mégis csak tetszik neki az a szegény Meyer. Szerette volna, hogyha nem tetszenék. Természetétől fogva tanulékony volt s méltányolta, hogy egy olyan képzettségü pedagogus, mint Ronda, méltónak találta arra, hogy foglalkozzék vele. Ilyen megtiszteltetés még nem érte. Amikor -126- a kövér nő tovább is védeni próbálta Meyert, Róza dühösen letorkolta. Máskor meg egy hervadt rózsával csiklandta Ronda orrát.

– Ezt a rózsát az a kis kövérke adta, aki ott ül, mindjárt a zongora mögött.

– Édesem, – mondta a kövér nő – az egy trafikos. Finum ember. Kiepert is nála vásárol. Nagyszerüen megy az üzlete.

– Nem tudom, mit szól hozzá Ronda ur – kérdezte Róza.

Ronda azt mondta, hogy egyik leghitványabb diákja volt és mint üzletember is hitvány, mert minden számláját ugy állitja ki, hogy a neve kezdőbetüjét más, oda nem illő betüvel helyettesiti. A kövér nő azt mondta, ez semmi. Ronda hazudozott, hogy az üzlete se szolid. Frölich Róza nézte a professzort, aki tüzet okádott, riszálta a derekát és szagolgatta a lankadt rózsát.

– Na, maga a kákán is csomót talál – jegyezte meg a kövér hölgy. – Mondja meg az Isten szerelméért, miért ácsorog itt?

És mivel Ronda hallgatott, mint a csuka, folytatta:

– Csak lopja itt az időt.

– Semmire a világon nem jön rá – szólt Frölich kisasszony és a térdire csapott.

Ronda fülig pirult.

– Akkor csak hagyja a faképnél, hadd bölcselkedjék magában, – követelte a kövér asszonyság – jó magának butább is, azok se akárkik és legalább néhanapján tudják, mit kell tenniök. Maga ért engem, Rózácska. Tudja, ugye, hogy miért adok ilyen tanácsot, végre itéletnapig én se várhatok. -127-

Erre kiment, hogy Kiepertjével elénekeljék a csatadalt. Frölich kisasszony siró keserüséggel mondta:

– A szentségit, ugy megcsipett, hogy kék folt marad a helyin!

A karját fogta.

– Ha jól meggondolom – tette aztán hozzá, kissé higgadtabban – ez a perszóna már nagyon is pimasz lett.

Megállt és kétségbeesetten fakadt ki:

– Magában pedig egy szikra szánalom sincs!

És Ronda egyszerre érezte a nap-nap után szinte észrevétlenül felhalmozódott kötelességek terhét, melyektől most már nem tudott szabadulni.

Mig odakünn zengett a csatadal, Róza kisasszony sóhajtozva járkált fel s alá az öltözőben.

– No de most adok nekik!… Mindig mondtam magának, hogy undorodom ezektől a kövérektől. Na hát most aztán megkapják a magukét.

És alig fejezte be a Kiepert-házaspár a német hősiességet dicsőitő éneket, Róza kisasszony viharosan kirobbant és a hazafiasságtól csöpögő terembe belerikácsolta:

Először elképedtek az emberek, azután hangosan felzudultak, végül pedig jót mulattak a furcsa helyzeten. Frölich kisasszony merészsége -128- sikerült, győzelemtől ittasan tért vissza az öltözőbe.

A kövér asszonyság ezuttal komolyan fel volt indulva.

– Mi ketten tótágast állunk, csakhogy a közönség egy kis magasabb müélvezethez juthasson. És maga legszentebb érzelmeinket kicsufolja. Ennél nagyobb szemtelenséget még nem ettem!

Ronda Frölich kisasszony pártjára állott, kijelentette, hogy a müvészetben minden iránynak van jogosultsága; müvészet az, amit a nagy müvészek csináltak; és minden javak között legszentebb Frölich Róza szinmüvésznő talentuma. Fejtegetéseit néhány a kövér hölgyhöz intézett szóval fejezte be:

– Maga nekem…

Ebben a pillanatban Kiepert lépett a szobába. Vele volt egy ember, akinek husos, veres képe pirosas kendővel volt köröskörül kötve. A veresképü felhuzta a szemöldeit és igy szólt:

– Tyhü az áldóját, de csinos jószág maga lelkem! Tyhü ha! E mán teszi… Mer hát én is kapitány volnék, vagy mi és ha kedve szottyana, hogy valamit igyék…

Ronda beleszólt:

– Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága – jól jegyezzük meg – senkivel sem óhajt inni. Ön téved, ha azt hiszi. Egyébiránt kegyed nyilván félreismeri, ennek a duty… ennek az öltözőnek a magánjellegét.

– Maga tréfál – mondta a kapitány és még magasabbra huzta a szemöldjeit.

– Egyáltalában nem – világositotta fel őt Ronda. – Hanem kioktatom önt ama kötelességében, hogy hagyja el ezt a szobát. -129-

Kieperték megsokalták a dolgot.

– Tisztelt tanár ur, – mondta boszusan és zsörtölődve az artista – azt hiszem, jogom van behozni a barátomat, akivel éppen most ittam pertut.

A felesége kitálalt:

– Láttak már ilyet? Senkinek nem ad egy árva fityinget, csak rontja itt a levegőt és elriasztja a vendégeket. Róza, rögtön menjen a kapitánnyal.

Ronda elkékült, reszketett.

– Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága – kiáltotta mélyről jött hangon és közben a félelemtől dühösen kancsalitott a müvésznő felé – nem olyan jöttment, hogy önnel sörözni üljön le.

Szurós tekintetet vetett Rózára; a lány sóhajtott.

– Menjen innen, – mondta – látja, hogy hiába jött.

És Ronda győzedelmesen, halántékáig elvörösödve ugrott egyet:

– Hallja? Őnagysága maga mondja önnek. Frölich Róza szinmüvésznő számüzi önt a közeléből. Engedelmeskedjék! Előre! Szedje a sátorfáját!

És máris megmarkolta a kapitányt, gallérjánál fogta, a kijárat felé lökdöste. Az erőteljes ember ellenállás nélkül türte. Mikor azonban Ronda elbocsátotta, megrázta magát. Csakhogy akkor már kivül volt a küszöbön és az ajtó hevesen csapódott be elámult szemöldökei előtt.

Az artista öklével az asztalra vágott:

– Szerencsétlen, maga, ugy látszik…

– Maga pedig…

Ronda tüszkölve rontott feléje. Kiepert megijedt. -130-

– Jegyezze meg magának, – igen ám, ugy bizony – hogy Frölich Róza szinmüvésznő az én oltalmam alatt áll és nincs szándékomban megengedni, hogy őt sértegessék – igen ám, ugy bizony. – Irja ezt le magának és többször mondogassa!

Az artista morgott valamit, de már kissé meghunyászkodva. Lassacskán odébb állott. Róza Rondára nézett és hangosan elnevette magát, utána még egyszer nevetett, sokkal, sokkal halkabban, gunyosan és szeretettel, mintha elgondolkozott volna kettejükön, előbb Rondán, azután saját magán: hogy miért oly büszke erre az emberre, akit máskülönben annyira nevetségesnek tart.

A kövér hölgy erőt vett haragján és Ronda vállára tette a kezét.

– Hallgassa meg, mit mondok – szólt.

Ronda félig elfordulva és tökéletesen megbékülve, a homlokát törülgette. Zsarnoki dühe elfáradt, féktelen toporzékolása ujra néma és fásult hallgatásba alélt el.

– Tehát ott az ajtónál van Kiepert és itt van Róza és itt van maga és itt vagyok én…

Hathatósan igyekezett megmagyarázni a tényállást.

– És azután itt volt a hajóskapitány, akit maga kiebrudalt. Az tudniillik Finnországból jött és pompás üzletet csinált, mert elsülyedt a hajója és be volt biztositva… Magának nincs bebiztositott hajója, ugy-e? Na hát az végre nem olyan nagy baj. Vannak helyette egyéb szellemi kincsei. Csakhogy már látni is szeretnénk valamit ebből, csak ezt akartam mondani… Látja például, itt van az a lány, az a -131- Róza. Ért engem? A kapitánynak van pénze, tekintélyes ember és a lánynak is tetszik.

Ronda zavartan pillogatott a müvésznő felé.

– Ördögöt tetszik – mondta a lány.

– Hiszen maga mondta.

– Hogy hazudik!

– Merje tagadni, hogy az egyik diák, az a fekete fürtü, akinek a szemére lóg a haja, komoly szerelmi ajánlatot tett magának.

Ronda vadul felpattant. Róza csititgatta:

– Ez nem igaz. A vörös csak el akarna venni, az az utálatos vörös, aki olyan, mint egy medve. Az a gróf, de fütyülök rá, nekem nem kell, százszor mondtam, hogy nem kell…

Gyermekien Rondára mosolygott.

– Hát akkor hazudtam – mondta az asszony. – De az már csak való igaz, Rózácska lelkem, hogy maga kétszázhetven márkával tartozik nekem? Higyje el, kedves tanár ur, nem szivesen beszélek ilyenről, pláne maga előtt. De minden szentnek maga felé hajlik a keze. És, kedves tanár ur, rosszul teszi, hogy innen kidobja a vendégeket. A pénz a legkevesebb; de egy ilyen fiatal teremtésnek szerelem is kell. Maga pedig nem jön rá semmire. Nem tudom, hogy boszankodjam-e, vagy nevessek rajta.

Róza közbevágott:

– Ha én nem szólok, akkor magának egy szava sincs.

De a kövér nő tiltakozott; azt hitte, hogy a morál és a tisztesség érdekében szólalt fel; és emelt fejjel ment ki.

Róza vállat vont:

– Kissé bogaras, de jókedélyü nő. Pénzt akar szerezni, mindig csak pénzt akar velem szereztetni, de én nem adom be a derekamat. -132-

Ronda feltekintett. Nem, ez a gyanu távol állott tőle.

– Senkinek se adom be a derekamat.

Jelentősen mosolygott, gunyosan és egyben szemérmesen:

– Még magának se.

Kissé várt.

– Elhiszi?

Többször kellett ezt kérdeznie. Ronda nem vette észre, milyen hidat vert a nő szavaival. Csak azt érezte, hogy a hangulat körülhullámozta és melege lett.

– Nem bánom – mondta és Róza felé nyujtotta reszkető kezét. A lány odaadta a kezét. Kis, szürkés és kövérkés ujjacskái lágyan csimpaszkodtak a kezébe. Haja, müvirágjai, festett arca ugy keringtek Ronda szemei előtt, mint valami szines kerék. Ronda küzdött magával.

– Ne tartozzék semmivel ennek az asszonynak. Kész vagyok…

Nyelt egyet. Rémülten az eszébe villant, hogy Lohmann megelőzheti őt ebben az elhatározásában; Lohmann, aki hiányzott az iskolából és talán a szinésznő szobájában rejtőzött.

– Kifizetem önnek… tulajdonképpen… kifizetem az ön lakását.

– Hagyja kérem, hagyja – mondta halkan a nő. – Ne beszéljünk pénzről… Különben is nem sokba kerül a lakásom.

Várt.

– Itt van a házban… Egész csinos… Nem akar feljönni?

A nő lesütötte szemét, zavart volt, mintha egy komoly férfi vallana neki szerelmet. És csodálkozott, -133- hogy nem kaparta a nevetés a torkát, hogy ünnepi áhitat dagasztja a szivét.

Különös és sötét tekintettel meredt Rondára s ezt mondta:

– Na, menjen előre. Vigyázzon, mert még meglátják a diákjai.

Kieselsack benyitott a terembe, kék ujjait a szájához emelte s halkan füttyentett egyet. Ertzum és Lohmann rögtön kijött.

– Siessetek – kiáltotta és hátrafelé táncolt, tüzesen gesztikulált előttük a tornác végéig és a a lépcső felé tartott.

– Már ott tart?

– Mi az, hogy ott tart? – kérdezte Lohmann, pedig jól tudta, miről van szó és a kiváncsiság pogányul furta az oldalát.

– Már fönn vannak – sugta Kieselsack, egészen ferdére vont szájjal. Lehuzta cipőjét és felsurrant a sárgakorlátos kis falépcsőn, amely erősen recsegett. Mindjárt lenn, az első kanyarodónál volt az ajtó. Kieselsack jól ismerte. Kukucskált a kulcslyukon. Kisvártatva intett, némán és szenvedélyesen, még mindig a kulcslyukra tapadva.

Lohmann a vállát vonta, a lépcső lábánál állott, Ertzum mellett, aki szájtátva nézett fel.

– Na, hogy vagy? – kérdezte Lohmann megértően.

– Azt se tudom, hol a fejem – mondta Ertzum. – Meglátod, tréfa az egész. Ez a Kieselsack csak ugrat. -134-

– Persze – erősitette meg Lohmann résztvevően.

Kieselsack egyre szilajabbul integetett. Némán vigyorgott bele a kulcslyukba.

– Pedig tudja a nő, – jegyezte meg Ertzum – hogy akkor egész biztosan agyonütöm Rondát.

– Már megint?… Lehet, hogy épp ettől kapott gusztust őnagysága.

Ertzum ezt nem értette. A szerelmet csak egy tehénpásztorlány által ismerte, aki három évvel ezelőtt otthon a fübe csalta őt, mert egy erős bérest letepert a földre… Most a vetélytársa egy görbevállu nyavalyás; csak nem hiszi Róza, hogy Ertzum fél Rondától.

– Csak nem hiszi, hogy félek tőle?

– Hát nem félsz? – kérdezte Lohmann.

– Majd megmutatom neki.

És Ertzum felpattant, két ugrással lépett hat lépcsőt.

De Kieselsack, aki már elment a kulcslyuktól, mámorosan táncolt a kanyarodónál. Aztán abbahagyta.

– Fiuk! – suttogta és szemei szikráztak sajtsárga arcában. Ertzum tüzpiros volt és lihegett. A tekintetük tusakodott, viaskodtak. Ertzum a szemével ezt mondta: ez nem lehet igaz. Kieselsack pedig vékony gunnyal, kissé vacogva felelt… És Ertzum egyszerre épp ugy elsápadt, mint a társa, magába rogyott, mintha gyomron rugták volna és csupa tréfából felsóhajtott. Tántorogva jött le a hat lépcsőn. Lohmann karba tett kézzel fogadta, száján ellenséges és kaján mosoly játszott. Ertzum az utolsó lépcsőre zuhant, mint egy zsák és tenyerébe vette a fejét. Hallgatott és tompán mondta: -135-

– Megérted ezt, Lohmann? Hogy szerettem őt! Még mindig azt hiszem, hogy az az undok Kieselsack áprilist járat velünk. De akkor vége… Egy nő, akinek annyi lelke van.

– Amit most müvel őnagysága, ahhoz édeskevés köze van a léleknek. Egyszerüen azt csinálja, amit minden nő.

Lohmann sötéten mosolygott.

Ez a szó Breetpoot Dórát a piszokba rántotta, lehuzta a másik nő mellé. Breetpoot Dórát, a nők legkülönbjét. Pokoli örömben vájkált.

– Kieselsack már megint kukucskál.

Lohmann figyelmeztette barátját, aki fejét elforditotta, a történtekre.

Kieselsack ugyancsak integetett már…

– Nahát ez a Ronda… Gyere, Ertzum, álljunk odébb innen.

Felemelte barátját a földről és a kapu felé vonszolta. Ott künn Ertzum megkötötte magát és az istennek se mozdult; bambán és erélyesen vetette meg a vállát csalódásainak tanyájánál.

Lohmann sokáig hiába beszélt a fülébe. Azzal fenyegetődzött, hogy otthagyja és elmegy; ekkor jött Kieselsack.

– Na, micsoda unalmas fickók vagytok. Miért nem dugjátok be a pofátokat. Ronda már visszament a terembe a babájával. Elmondtam mindenkinek, hogy honnan jönnek és erre aztán megéljenezték őket. Te, ilyet még nem ettem. Bent ülnek az öltözőben és édeskednek. Halálra kacagtam magam! Gyerünk fel mind a hárman.

– Ne izélj – szólt Lohmann.

De Kieselsack nem tréfált:

– Csak nem féltek Rondától? – kérdezte -136- lázongva. – Már ő is benne van a pácban, mit tehet ellenünk? Most megtáncoltathatjuk.

– Engem nem izgat. Ronda nivótlan fráter.

Kieselsack rimánkodott:

– Ne féljetek. Anyámasszony katonái.

Ertzum hirtelenül elhatározta magát.

– Isten neki! Menjünk!

Szilaj kiváncsiság furta az oldalát. Farkasszemet akart nézni ezzel a nővel, aki oly tündökletes magasságból hullott a mocsárba! Végig akarta mérni őt és nyomorult elcsábitóját egy megsemmisitő tekintettel, látni akarta, állják-e a tekintetét.

Lohmann kijelentette:

– Izléstelenek vagytok.

De ő is velük tartott.

Az öltözőben pohárcsengés fogadta őket. A vendéglős nyomban két üveg pezsgőt nyitott. A Kiepert-házaspár sugárzó arccal hajlongott Ronda és Róza fölött, akik az asztal mögött trónoltak, egybeolvadva.

A három diák először megkerülte az asztalt.

Aztán megálltak Ronda és a hölgye előtt s jóestét kivántak nekik. Csak Kieperték válaszoltak nekik, kezet ráztak velük. Erre Ertzum egyedül, rekedt hangon köszönt. Róza csodálkozva nézett fel, csicsergő és turbékoló hangocskáján elfogulatlanul mondta, hogy nem is ismeri.

– Á, ti vagytok. Nézd csak, drágám, ők vannak itt. Üljetek le és igyatok!

Ezzel elintézte őket és a tekintetével részvétlenül elbocsátotta Ertzumot. A fiu szinte belereszketett.

Ronda kegyesen felemelte a kezét: -137-

– Igen ám, ugy bizony, csak üljenek le és lippentsenek egy kicsit. Ma az én vendégeim.

Lohmannra nézett, aki már leült és cigarettát sodort… Lohmann, a hitvány fráter, kinek elegánciája megaláztatás volt a rosszul dotált tekintélyre nézve; Lohmann, aki olyan szemtelen, hogy még csak nem is csufnevén hivta őt; Lohmann, aki nem kis szürke magoló fickó, de fesztelen modorával, a tanár haragját fitymáló sajnálkozásával és humorával még a zsarnokban is kétkedett: – ez a diák nemcsak »mással foglalkozott«, de most Rózával is akart foglalkozni. Ezuttal azonban Ronda ércakaratán megtört az ereje. Ronda megesküdött: nem ül többet az öltözőben. Sohase kapja meg Rózát: nem is kapta meg. És nemcsak hogy Lohmann nem ült az öltözőben, de ő ült ott, Ronda…

Ezzel mindenkit lepipált. Elbámult; és forró elégtételt érzett. Nemcsak Lohmannt és két társát ütötte ki a nyeregből, nemcsak a terem iskolakerülő diákjait előzte meg, de az egész város elől, ötvenezer kaján diák elől hóditotta el Frölich Rózát és most ő az ur az öltözőben!

A diákok ugy látták, hogy Ronda egészen megfiatalodott. Gallérja a fülére csuszott, néhány gombja felpattant, haja felborzolódott, kirugott a hámból s egy züllött és győzelmes, részeg hadvezér ült előttük.

Róza felengedett, lanyhán-fáradt volt és gyermeki, amint az asztalon hozzásimult. A külseje minden idegen férfit sértett, mert – ugy tetszett – Ronda döntő diadalt aratott.

Mindhárman észrevették ezt; Kieselsack már rágcsálta a körmeit. Kiepert, aki nem látott ily világosan, azzal intézte el az undorát, hogy mindenkire ráköszöntött egy-egy poharat. A kövér -138- nő folyton azon örült, hogy Róza ennyire megváltozott és hogy a társaság békésen árult egy gyékényen.

– Nézze, tanár ur, hogy örülnek a diákjai. Már igazán szeretik magát.

– Igazán bizony – mondta Ronda. – Mert van bennük érzék a szép és nemes iránt.

És kajánul nevetett.

– Kieselsack, ön is itt van? Csodálkozom, hogy gondosan őrködő nagyanyja ide engedte… Ennek a diáknak ugyanis van egy nagyanyja, aki őt néha istenigazában elpáholja – mondta Rózának, azzal a látható céllal, hogy Kieselsack férfiui méltóságán csorbát üssön.

Kieselsack azonban nagyon jól tudta, hogy nem a férfiui méltósága miatt tette le egykor a kisasszonynál az érettségit. Feszengett a helyén, kornyikált és az orra hegyére bandzsitott:

– A nagyanyám csak akkor szokott megverni, hogyha nem találom a füzetemet. Biztosan itt a dutyiban vesztettem el, az asztal alatt.

És nyomban az asztal alá bujt, megragadta a müvésznő lábát és mig Kieperték orditoztak, alulról sugta oda neki, hogy mit kiván. Másképpen elárulja Rondának.

– Takonypóc – mondta a nő és félretolta a lábával.

Aztán Ronda a másik diákhoz szólt:

– És ön, Ertzum… lássuk csak. Az arckifejezésével azt árulja el, hogy a felfogása itt is olyan gyönge, mint az iskolában. Nem ön az, – jól jegyezzük meg! – aki fejébe vette, hogy Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságát megkéreti?… Bamba hallgatása már felelet. Róza őnagysága azonban megtanitotta, -139- meddig mehet egy diák. Nekem már nincs semmi mondanivalóm. Álljon fel…

Ertzum engedelmesen felállt. Mert Róza nevetett; és nevetése elrabolta forradalmi kedvét s az öntudata utolsó maradékát is; megbénult.

– Nos, mutassa meg, maga haszontalan, hanyag fráter, hogy nemcsak itt, a Kék Angyalban tud fickándozni, de az iskola kötelmeinek is megfelel s a »kivülrőli«-t is megtanulja. Mondja fel a holnapra feladott templomi éneket.

Ertzum tágra meredt szemmel nézett körül a szobában. Homloka verejtékezett. Rabnak érezte magát megint, fejét lehunyta és fujta a verset:

Itt Róza rikácsolni kezdett. Kiepertné is kedélyesen kotkodácsolt. Róza azonban csak azért rikácsolt, hogy Ertzumot sértse; és halkabban rikácsolt, Ronda iránt való kiméletből, akinek a karját nyomogatta, hizelegni akart neki, meg akarta jutalmazni azért, hogy ezt a tenyeres-talpas vörös embert lebirta s most ügyetlenül és alázatosan fujta a bárgyu rimeket.

Ertzum folytatta:

Erre azonban megsokalta már az artista illetlen viselkedését. Kiepert most kezdte élvezni a -140- helyzetet. Ertzum arcába bömbölt és csapkodta a saját térdét:

– Megbolondult az ur? Mit beszél itt összevissza? Talán beteg?

Az artista Rondára kacsintott, értésére adta, hogy pokolian mulat azon, hogy Ertzum gróf a »Kék Angyal« hátsó szobájában templomi verseket recitál s hogy a nemesség és a vallás ellen irányuló tréfát teljes szivéből helyesli. Kinyitotta az ajtót és ugy tett, mintha egy templomi éneket rendelt volna a zongorásnál. Aztán maga is rázenditett… Ertzum azonban erre abbahagyta.

Talán nem is tudta tovább. Ettől eltekintve azonban, mérhetetlen gyülölet ragadta torkon, utálta a kövér, nevető és gajdoló férfit. Köd lepte be a szemét. Érezte, az egész életének csak az lenne az értelme, hogy rávesse magát erre az emberre, két öklével dögönyözze s rátérdeljen a mellére. Megvonaglott néhányszor a székén; a válláig emelte ökölbe szoritott kezét és… ráütött.

Az atléta pihegett a nevetéstől, semmire se volt elkészülve s ez volt a hátránya a halálosan komoly Ertzummal szemben, aki pezsgő és viszkető izmait vidáman tornásztatta. Egyik sarokból a másikba gurultak. Ertzum a birkózás dübörgése közben hallotta, amint Róza halkan felsikoltott. Tudta, hogy nézi őt; és annál hevesebben fujt; keményen préselte össze az ellenfele tagjait; boldog és megváltó örömet érzett, elemében volt, minthogy nézte a nő, mint akkor, mikor a béressel viaskodott a tehénpásztorlányért.

Ronda, aki csak felületesen érdeklődött a birkózás iránt, Lohmannhoz fordult: -141-

– De mi van önnel, Lohmann? Itt ül és cigarettázik, – tulajdonképpen – cigarettázik: és nem is volt iskolában.

– Rosszul éreztem magam, tanár ur.

– De amikor a »Kék Angyal«-ba kell jönnie, akkor – nemde, ugyebár? – sohase érzi magát rosszul.

– Ez más, tanár ur. Ma reggel migrénem volt. Az orvos minden szellemi munkát megtiltott nekem és szórakozást ajánlott.

– Igen. De akármit ajánlott…

Ronda hápogott. Végre szóhoz jutott.

– Itt ül és cigarettázik – ismételte. – Illik ez egy diákhoz, a tanárja jelenlétében?

Lohmann félig leeresztett szemhéjai mögül fáradt kiváncsisággal nézte, mire Ronda felfortyant.

– Dobja el a cigarettát! – kiáltotta tompán.

Lohmann egy darabig várt. Közben Kiepert és Ertzum az asztal felé támolygott; Ronda biztonságba helyezte magát, Rózát, a nehány poharat és üveget. Aztán igy szólt:

– Dobja el. Egy-kettő!

– A cigaretta – felelte Lohmann – pompásan illik a helyzethez. A helyzet szokatlan, mind a kettőnknek szokatlan, tanár ur.

– Azt mondtam, hogy dobja el a cigarettát.

– Sajnálom – felelte Lohmann.

– Még szemtelenkedik!… Tacskó!…

Lohmann előkelően legyintett hosszu, arisztokratikus ujjaival.

Erre Ronda a szorongatott zsarnok szédületével felpattant a székről:

– Dobja el a cigarettát, különben vége! Összetiprom! Egy-kettő!…

Lohmann vállat vont. -142-

– Roppant sajnálom, tanár ur, de ehhez már későn kelt. Maga már senki és semmi.

Ronda vért lihegett. A szeme olyan volt, mint a dühös kanduré. Nyakát sziszegő vággyal nyujtotta előre; fogai közül tajték fröccsent; a sarokból felemelkedett a karja, a karja végén kinyult a sárga-körmü mutatóujja és az ellenség felé böködött.

Róza beléje csimpaszkodott, az édes kéjeket még emésztette, felriadt, nem értette meg a valóságot s vakon ripakodott rá Lohmannra.

– Mit akar tőlem? Inkább őt csititsa – szólt Lohmann.

Ekkor Ertzum és Kieselsack két recsegő székre zuhant, az ölelkező pár hátára és erre Rondáék orra az asztalra koppant. A csöndes sarokban, Róza toalettasztala mögül, felharsant Kieselsack kacagása. Kieselsack a kövér nővel delektálta magát.

Mikor Ronda és Róza feltápászkodtak, ujra szapulni kezdték Lohmannt.

– Utoljára jött ide – kiabált rá a nő.

– Ezt már többször hallottam s biztositom, kedves nagysád, hogy örülök neki.

És Lohmannak hirtelenül kedve támadt erre a nőre, aki lomposan, kigombolt ruhában, maszatos és festékes arccal, kopáron és rekedten ágált előtte; kedve támadt, hogy kegyetlen szerelmét mocsaras csókjaival megalázza!

A kedve azonban nyomban leapadt. Ronda görcsös félelmében fenyegetni kezdte:

– Ha a cigarettát rögtön el nem dobja, ebben a pillanatban hazaviszem az apjának.

Lohmannéknál ezen az estén vendégek voltak, köztük Breetpoot konzul és a felesége is. Lohmann elképzelte, hogy Ronda betör a szalónba… -143- Breetpoot Dórát annál kevésbé teheti ki ennek a jelenetnek, mert tegnap óta tudja, hogy várandós… Az anyja kottyantotta ki… Lohmann ezért nem ment ma iskolába. Fejét ökleire engedte, költőien, versekbe való kinokkal gondolt erre a gyermekre, aki talán Kunst ügyészé, talán Gierschke hadnagyé, lehet azonban az is, hogy Breetpoot konzulé s ült-ült, napokig ült bezárt szobájában…

– Jöjjön – kiáltotta Ronda. – Parancsolom önnek, Lohmann, hogy mint a hetedik osztály növendéke, rögtön kövessen.

Lohmann kelletlenül ledobta a cigarettát. Ronda erre elégedetten leült a helyére.

– Látja. Igen ám bizony. Ez illik egy diákhoz, aki tanárja jóindulatát s elnézését meg akarja szerezni… Önnek azonban megbocsát a tanárja, mert ön – igen ám bizony – terhelt, beteg, mente captus. Ön reménytelenül szerelmes.

Lohmann lógatta a karját.

Fehér volt, mint a kisértet, szeme oly feketén parázslott, hogy Róza csodálkozva meredt rá.

– Vagy nem? – kérdezte Ronda mérgesen, kárörvendve. – Verseket ir – de azért…

– De azért még se tesz eleget iskolai kötelmeinek – egészitette ki félénken Róza, aki már Kieselsacktól hallotta Rondának ezt a szavajárását.

Lohmann ezt mondta magában:

– Tudja a nyomorult. Most sarkon fordulok, hazamegyek, felmászom a pajta tetejére és sziven lövöm magam. És lenn zongorázik Dóra. Az a dalocska, amit énekel, felrebben hozzám, a szárnyacskája aranyos port ver fel és ragyog-ragyog, még a halálomban is… -144-

Róza megszólalt:

– Emlékszik még arra a versre, amit hozzám irt?

Nagyon lágyan, sóhajtva kérdezte. Többet várt tőle. Általában mindig többet várt tőle, most az eszébe villant; és kegyetlennek találta Lohmannt; és egy kissé butának is.

– »Ha majd a gyermekágyba fekszel.« No, ki fekszik most gyermekágyba?

Még ezt is. Ezt is tudták. Lohmann elfordult, az ajtó felé ment, megsemmisülten. Mikor a kilincset megmarkolta, Ronda ezt mondta:

– Igen ám, ugy bizony. Reménytelenül szerelmes Róza kisasszonyba, de Róza rá se hederit, és igy sohase teljesedik be szemérmetlen költeményében kifejezett vágya. Nem ülhet többé az öltözőben Lohmann. Nem kapta meg Frölich Róza kisasszony őnagyságát, Lohmann. Menjen vissza, haza, a házi isteneihez.

Lohmann hirtelenül sarkon fordult. Csak ennyi az egész?

– Igen, – mondta Róza – szóról-szóra igaz.

A vén szamár tulcsordult az öreges hiuságtól. Lohmann Rózát egyszerüen unalmas nőnek tartotta. Ő és a szeretője egyszerüen naiv és buta emberek. Az előző percek tragikumát tehát tévedésből, jogtalanul élte át. Már nem gondolt többé öngyilkosságra. Csalódottnak érezte magát, majdnem bárgyunak, a dolgok komédiája folytán még egyszer megaláztatott, de még életben volt és még mindig az öltözőben volt.

– Ertzum, – folytatta Ronda, egy-kettő – igen ám, ugy bizony – szedje a sátorfáját. És mert a tanárja jelenlétében verekedni merészkedett, hatszor le fogja irni a templomi énekeket, -145- amelyeket még mindig nem tud tisztességesen.

Ertzum ámult-bámult, kijózanodott és látta, hogy az előbbi torna csak öncsalás volt, hogy hiába győzte le az atlétát, ez semmit se használt neki, hogy itt csak egy győző van: Ronda; és rémülten nézett Róza fás arcába.

– Takarodjék – kiáltott Ronda.

Kieselsack kereket akart oldani.

– Hová megy? Előbb kérjen engedélyt. Negyven sort tanul meg kivülről Vergiliusból.

– Miért? – kérdezte Kieselsack lázadozva.

– Mert ugy akarom.

Kieselsack végignézte Rondát; és semmi kedve se volt, hogy kikezdjen vele. Csöndesen távozott. Két társa már távolabb volt.

Ertzum szükségét érezte, hogy Rózát és lovagját ócsárolja és megvesse:

– A lány a fertőbe került. Már hozzászoktam a gondolathoz. Ne félj, Lohmann, nem halunk bele… De mit szólsz ehhez a Rondához? Láttál már ilyen elvetemült pimaszt?

Lohmann kesernyésen mosolygott. Értette: Ertzum vereséget szenvedett és panaszosan a régi erkölcshöz futott: a vert emberek örök menedékéhez. Lohmann szivéből utálta a morált, bár ma ő is kudarcot szenvedett.

Igy szólt:

– Rosszul tettük, hogy bementünk s zazarba akartuk hozni. Hiszen tudtuk, hogy ez lehetetlen. Régóta tudunk minden lépéséről. Gyakran találkoztunk vele ezen a helyen. Már haza is vitt bennünket, hogy ne legyünk az utjában. Talán azt is tudta, hogy közülünk még valaki más is dézsmálgatja a mézet.

Ertzum sebzetten szisszent fel. -146-

– Ne áltasd magad, Ertzum, embereld meg magad. Légy férfi.

Ertzum fátyolos hangon mondta, hogy Róza közönyös neki, nem is firtatja, tiszta volt-e vagy sem. Csak Ronda lázitja fel erkölcsi érzékét.

– Engem nem bánt – felelt Lohmann. – Ez a Ronda már érdekelni kezd: érdekes egyéniség. Gondold meg, mily körülmények közt cselekszik, micsoda tojástáncot jár. Ehhez öntudat kell, legalább azt hiszem, én nem tudnám ezt utána csinálni. Van benne valami az anarchistából…

Ertzum ezt már nem értette. Valamit dörmögött.

– Mit? – szólt Lohmann. – Igen. Ami az öltözőben történt, az fonák volt. De fonákul nagyszerü. Vagy nagyszerüen fonák. De mégis nagyszerü volt.

Ertzum kifakadt:

– Mondd, Lohmann, igazán nem volt érintetlen?

– Most már biztosan – be van ronditva. A multjáról pedig jobb lesz hallgatnunk.

– Olyan tisztának tartottam. Most is, mint hogyha álmodnék. Nevess, Lohmann, de ugy szeretném, ugy szeretném főbe lőni magam.

– Ha akarod, nevetek.

– Mit tegyek? Történt már ilyesmi valakivel? Olyan magasan állt fölöttem, sohase reméltem, hogy valaha elérhetem. Emlékszel, multkor is mennyire felizgattam magam, mikor Hühnengrabban azt a ricsajt csaptam. Nem féktelenségből, hanem őszinteségből. Féltem az elhatározástól. Becsületemre, csodálkoztam volna, hogyha velem jön. Hogy is hihettem volna: -147- hiszen annyi lelke volt… És mikor a kocka el volt vetve…

Lohmann oldalról nézte a barátját. Ertzum rendkivüli állapotban lehetett, hogy a kocka elvetéséről beszélt.

– Akkor egyszerre reménytelen, kétségbeesett emberroncs vált belőlem. Ez azonban jótétemény volt a maihoz képest. Érted-e, Lohmann, milyen mélyre sülyedt?

– Egészen Rondáig…

– De nem. Mégse az övé. Tiszta, szeplőtlen és szüzi. Másképpen ő a leghitványabb nő.

Lohmann nem tiltakozott. Ertzumnak fontos az, hogy Róza megközelithetetlenül egy felhőtrónuson üljön. Biztosan szüksége volt erre. A butábbik énjével elhitette, hogy sohase reménykedett, sohase hitte komolyan azt, hogy Rózát valaha is megkapja. Ez az öncsalás annak az elhitetésére szolgált, hogy akkor Ronda mocskos szerelme még kevésbé áhitozhatott a beteljesülésre. Az élettapasztalat, amely egy tehénpásztorlány arcát viselte, nem mutatkozott; de egy fellengző álmodó bujt ki a vörös vidéki kamaszból: mert ez legalább legyezgette Ertzum önszeretetét…

Ez ő – gondolta Lohmann.

– Hiába kérdem, miért, – fanyalgott Ertzum – nincs rá magyarázat. Mindent adtam neki, amit egy ember adhat… Hogy valaha szeretni fog, abban, becsületemre, sohase reménykedtem. Hiszen sokkal jobban bánt velem, mint veled!… Mért éppen velem bánt jobban?… És Rondával megcsalna? Elhiszed ezt? Rondával?

– A nők kiszámithatatlanok – szólt Lohmann és gondolatokba merült. -148-

– Nem hiszem. Biztosan csak megbüvölte, boszorkányságot müvelt vele; még szerencsétlenné teszi szegényt.

Ertzum tovább füzte gondolatait:

– Talán… majd akkor…

Kieselsack utolérte őket. Egy darab óta már a hátuk mögött kullogott. Csengő kacajjal mondta:

– Milyen pali. Ronda tiz márkát szurt le, láttam a kulcslyukon keresztül.

– Hazudsz, disznó! – rivalt rá Ertzum és feléje sujtott.

De a kis Kieselsack várta ezt és jóelőre elinalt.

Kieselsack hazudott. Ronda távol állott attól, hogy Frölich kisasszonynak pénzt ajánljon fel, nem lelki finomságból; nem is fösvénységből; hanem – és a lány tudta ezt – mert nem jött rá erre a gondolatra. Rózácska eleget célozgatott, mig Rondának végre ujra eszébe jutott a lakás, amit bérelni akart. Mikor azután Ronda azt mondta, hogy butorozott szobát vesz ki neki, őnagysága elvesztette a türelmét és határozottan megmondta, hogy neki berendezett, éves lakás kell. Ronda ezen roppantul meglepődött.

– Azt gondoltam, hogy mivel te eddig mindig Kiepertékkel laktál…

Ronda agyrendszere hozzászokott a régihez; ilyesféle megdöbbentő változásokba előbb bele kellett hogy élje magát. Iszonyuan erőlködött.

– Ha azonban Kieperték – jól jegyezzük meg – elutaznak?

– És ha én nem akarok velük menni, – egészitette ki Róza – mit csinálok akkor?

Ronda erre nem tudott mit felelni.

– Na, Rondácska? Na? -149-

A lábai előtt ugra-bugrált és győzedelmesen jelentette ki:

– Akkor itt maradok.

Ragyogó öröm villant át Ronda arcán. Ilyen ujdonság neki soha eszébe nem jutott volna.

– Akkor… itt maradsz – ismételgette ő is többször egymásután, hogy megszokja a gondolatot.

– Ez nagyszerü – tette még hozzá elismeréssel. Táncolt a boldogságtól és mégis néhány nap mulva Rózácskának minden müvészetét föl kellett használnia, amig rá birta vezetni, hogy ne a »Kék Angyal«-ban, de előkelőbb hotelben fizessen elő kosztra.

Ezek után Ronda együtt akart vele étkezni. Rózácska azonban ebbe nem egyezett bele. Ronda ezen nagyon elkeseredett. Ellenben megengedtetett neki, hogy az előkelő hotelben necsak kosztot fizessen, hanem szobát is béreljen, amig őnagysága lakása el nem készül.

Diákos buzgalommal ragadott meg Ronda minden alkalmat, hogy a müvésznőt erkölcstelen környezetéből mindjobban kiragadja és mind erősebben füzze magához. Csak az alkalmakat kellett felismernie. A kárpitost azzal nógatta sietésre, hogy Frölich kisasszony számára készül a rendelés. A butorkereskedőt azzal fenyegette, hogy Frölich kisasszony elégedetlenkedni fog, a porcellán- és fehérnemü-üzletben Frölich kisasszony kényes izlésére hivatkozott. Az egész város Frölich kisasszonyért volt; mindent, amit csak kivánt a szeme-szája, megvett neki; mindenhol kimondta a nevét és nem törődött a rosszaló tekintetekkel. Mindig meg volt rakva csomagokkal, akár hozzá ment, akár tőle jött. Mindig főtt a feje sürgős és fontos ügyekben, -150- amik a müvésznőnek épp oly sürgősek és fontosak, együtt meggondolandók és megbeszélendők voltak. Ronda szürke arca a boldogitó tevékenységtől most többnyire kipirosodott. Éjszakánként jól aludt és gazdag napokat élt át.

Egyetlen bánata az volt csupán, hogy Rózácska sohasem ment vele sehova. Ronda szerette volna a városon végig vezetni, birodalmával megismertetni, alantasait elébe járultatni, a lázadók ellen megvédeni: mert Ronda mostanában nem félt a támadásoktól, sőt harcot provokált. A müvésznő azonban vagy próbált éppen, vagy nagyon el volt fáradva, vagy rosszul volt, vagy a kövér asszonyság bosszantotta fel. Erre egyszer Ronda jelenetet csapott Kiepertnének; de kiderült, hogy Kiepertné nem is látta még aznap Rózát. Ronda nem értette a dolgot. Gusztl jelentősen mosolygott. Ronda tanácstalanul ment vissza Róza kisasszonyhoz, akinek megint dolgot adott a kiengesztelés.

Róza tettének igazi oka egyszerüen az volt, hogy még korainak tartotta vele az utcán mutatkozni. Ha együtt látnák őket, – előre tudta – intrikálnának ellene. Még nem érezte magát elég erősnek arra, hogy elnémitsa azokat a pletykákat, amelyek róla keringenek. Ő ugyan nem tartotta erkölcstelen személynek saját magát; de hát mégis a multja nem éppen a legtisztább, – igaz hogy ez szóra se érdemes – de hát komoly szándéku férfiaknak végre is nem kell mindent tudniok. Ha a férfiak okosabbak lennének, mennyivel könnyebb volna. Egyszerüen megcirógatná az ő kis Rondácskájának az állát és egyszerüen elmondaná neki: igy meg igy áll a dolog. Hja, de csalni muszáj.

És a legrosszabb a dologban, hogy még amellett -151- Rondácska azt a butaságot is hihetné, hogy ő csak kifogásokat keres, hogy magára maradhasson és egyedül murizhasson. Pedig ez biz Isten nem igy van. Azzal az élettel már torkig volt és örült, ha kipihenhette magát az ő humoros öreg Rondájával, aki annyit foglalkozott vele, mint még soha senki ebben az életben és aki – olykor hosszasan és elmélyedve nézegette – igazán jóravaló fickó.

A gyanuperrel, amitől Róza félt, Ronda sohase élt; nem jött rá.

Pedig Ronda oldalán Róza nyugodtan fittyet hányhatott volna mindenféle szóbeszédnek. Ronda erősebb volt, mint a lány gondolta. Kerülgették ugyan néha kisértések, de egyszerüen elkergette magától, anélkül, hogy a lánynak csak emlitést is tett volna róluk. Legveszedelmesebb hely az iskola volt.

Itt, Kieselsack révén, mindenki pontosan ismerte Ronda magánéletét. Néhány fiatalabb tanár, akik még nem tudták, hogy melyik ut vevezet legbiztosabban a karriérhez, kikerülték, hogy ne kellessen köszönteni.

Egyik közülük, Richter, aki azt a gazdag és előkelő familiából való lányt szerette volna feleségül venni, állandóan csufolkodó mosollyal üdvözölte. Mások azonban nyiltan megtagadtak vele minden közösséget. Az egyik tanár, Hübenett, ugyanaz, aki annak idején Ronda fiáról és annak erkölcsi züllöttségéről az osztály előtt becsmérlőleg nyilatkozott, »lelki rondaságról«, jobban mondva »posványról« beszélt a fiuknak.

Mostanában, alig lépett Ronda az iskolába, az egész diákság orditani kezdett, de már az -152- ügyeletes tanár se bánta és undorodva nézett félre:

– Hü, micsoda lelki rondaság büzlik itten!

Az öreg professzor közeledett, a lárma lassacskán – Ronda dühös pillantásai alatt – elült; utána Kieselsack állotta utját, végigmérte és lassan, nyomatékosan vetette oda:

– Jobban mondva, posvány!

Ronda megborzongott és tovább suhant; Kieselsackot nem tudta megcsipni.

Nem tudta többé megcsipni, érezte, sohase tudja.

Ertzumot és Lohmannt nemkülönben. Ő és három diákja kölcsönösen szemet hunytak. Rondának azt is türnie kellett, hogy Lohmann egyáltalán nem vett részt a munkában és ha felszólitotta, szinészi hangon azt válaszolta, hogy »dolgozik«. Ronda Ertzummal szemben is védtelen volt, aki egy darabig keservesen piszmogott, aztán a szomszédja kezéből egyszerüen kitépte a dolgozatot s leirta. Azt is némán kellett néznie, hogy Kieselsack a diákok feleletébe mindenféle butaságot gagyogott bele; hangosan beszélt, minden ok nélkül járkált az osztályban s óra közben sokszor verekedett.

Ha Ronda néhanapján elragadtatta magát a megszoritott zsarnok pánikjától s a lázadókat a dutyiba zárta, még cifrább dolgok történtek. Az osztály durrogott és puffogott, mint mikor az üvegből egy dugót huznak ki, éljenzett, kuncogott és cuppantott. Erre Ronda lóhalálában az ajtóhoz sietett és megint beengedte Kieselsackot. A másik kettő kéretlenül is besompolygott, fenyegető és fitymáló arccal.

Pár pillanatig Ronda kétségtelenül sokat boszankodott. De mit használt ez nekik? Végül -153- mégis csak ők voltak a legyőzöttek, akik nem kapták meg Rózát. Nem Lohmann ült a müvésznő öltözőjében… Ronda, mihelyt az iskola kapujába ért, lerázta magáról a rossz kedvét és gondolatait Róza szürke kabátkájára irányitotta, melyet el kellett hoznia a tisztitóból, vagy a bonbonokra, melyekkel meg akarta lepni őnagyságát.

A gimnázium igazgatója ellenben nem hunyhatott szemet a hetedik osztály botrányos viselkedése előtt. Rondát lehivatta az igazgatói irodába és feltárta neki azt az erkölcsi züllést, melybe a hetedik osztály hanyatthomlok belérohan. Azt mondta, nem is akarja firtatni, honnan származik ez a fertőző anyag. Ha fiatalabb tanárról lenne szó, okvetlenül meginditaná a vizsgálatot. Minthogy azonban a kedves kolléga becsületben őszült meg, egyrészt maga is tudhatja, mi okozza ezeket az állapotokat, másrészt pedig nem szabad megfeledkeznie, hogy az intézet kebelében magának kell jópéldával előljárni, hogy a tanulók általa jobbak és nemesebbek legyenek.

Ronda felelt:

– Igazgató ur! Az atheni Perikles – igen ám, ugy bizony – egykor Aspasiát szerette.

Az igazgató ugy látta, hogy ez nem tartozik ide. Ronda pedig folytatta:

– Én az egész életemet – jól jegyezzük meg – hiábavalónak tartanám, hogyha a klasszikus ideálokról csak ugy beszélnék, mint holmi dajkamesékről. A humanista tudósnak meg kell vetnie a csőcselék erkölcsi előitéleteit.

Az igazgató ámult-bámult, elbocsátotta Rondát, de a dolog szeget ütött a fejébe. Végül elhatározta, hogy senkinek se szól róla, nehogy -154- a botrány az iskola falai közül kiszivárogjon s az intézeten és a tanári kar becsületén foltot ejtsen.

Ronda a gazdasszonyát – aki megütközött azon, hogy a szinésznő odajár – diadalmas nyugalommal kényszeritette a ház elhagyására, szegény nő hiába berzenkedett. Uj gazdasszonyul a »Kék Angyal« egy facér cselédjét fogadta fel. Olyan szutykos volt, mint egy mosogatórongy és egymás után fogadta a szobájába a mészároslegényt, a kéményseprőt, a gázost és az egész utcát.

Egy sárgaarcu szabónő, aki Róza őnagyságának dolgozott, mindig hidegen és foghegyről beszélt Rondával. Egy napon, mikor nagyobb összegről nyujtott át számlát Rondának, végre föltátotta a száját. Hallgassa csak meg a tanár ur, mit mondanak az emberek. Nem röstelli? Ilyen korban – és egyáltalában. Ronda az aprópénzt szó nélkül a bugyellárisába dugta és cihelődött. A félig nyitott ajtón benevetett és kiméletesen mondta:

– Látom, jó asszony, hogy a szavait, valamint azt a pillanatot, mikor szavait kiejtette, megbánta s attól fél, hogy ez a tulontul nyilt fellépés, anyagi hátrányokat von maga után. Ezzel szemben kijelenthetem, hogy önnek semmi oka a félelemre. A jövőben sem pártolunk el öntől.

És elment.

Végül egy reggelen, midőn Ronda »Homeros igekötőiről« szóló munkájának egyik hátulsó lapjára levelet irt Róza kisasszonynak, kopogtak; fekete, ráncos ferencjózsefben és cilinderben belépett Rindfleisch, a varga. Csakugy -155- benézett ide s kezét a pocakjára téve, elfogódottan mondta:

– Jó reggelt, tanár ur, csak arra szeretném kérni a tekintetes tanár urat, engedje meg, hogy néhány kérdéssel fordulhassak önhöz.

– Csak bátran! – mondta Ronda.

– Sokáig gondolkodtam rajta és most mégse megy könnyen. De hát Isten nevében.

– Csak bátran, kezdje.

– Mert hát hogy ilyen csufságot hallok a tanár urról. Kigyót-békát kiált az egész város a tekintetes tanár urra, ezt biztosan tetszik már tudni. De az igazi keresztény ember nem hiszi el. Nem. De nem ám.

– Egyik fülemen be – mondta Ronda, hogy véget vessen a vitának – és a másikon ki.

A varga zavartan forgatta a cilinderét és a földre nézett.

– Ugy a. Csakhogy az volt a rendölés, hogy én gyüjjek ide figyelmeztetni a tekintetes tanár urat, hogy az Isten nem akarja.

– Mit nem akar? – kérdezte Ronda és lenézően mosolygott. – Talán Frölich szinmüvésznő őnagyságát?

A varga a küldetése sulya alatt lihegett. Hosszu lötyögő arcai mozogtak hegyes szakálla keretében.

– Már mondtam egyszer magának; tanár ur, – és itt a hangja elsötétedett a titokzatosságtól – az Isten csak azért engedi azt…

– Hogy több angyala legyen a mennyországban. Jó, jó. Majd meglátjuk, mit tehetünk.

Még mindig somolygott és az istenes vargát egyszerüen kituszkolta az ajtón.

Ilyen biztosan és nagystilüen élt Ronda egy -156- darabig, – egyszer azonban szörnyü események történtek.

Egy mezei csősz följelentést tett, hogy Hühnengrabban az ültetvényeket gonosz tettesek letiporták. Azon a vasárnapon, amikor ez a gaztett történt, a csősz egy csomó fiatalemberrel találkozott az országuton. Miután az állami ügyészség ebben az ügyben hosszabb ideig hiába nyomozott, egy reggel megjelent maga a csősz az igazgató oldalán a gimnázium előcsarnokában. A fiuk éppen imádkoztak a diszteremben, az igazgató egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután zsoltárt énekeltek és ezalatt a paraszt csősz az igazgatói pódiumról mustrálta a gyülekezetet. Izgett-mozgott és a kezefejével zavartan törülgette a homlokát. Végül lejött a pódiumról és az igazgató vezetése mellett végigment a tanulók sorfalai között. A csősz ugy viselkedett, mint az az ember, aki nagyon finom társaságba kerül, senkit se látott és meghajolt Ertzum előtt, aki a lábára lépett.

Mikor már minden remény meghiusult, hogy a gonosztevőt az intézet kebelében megtalálják, az igazgató még egy utolsó kisérletet tett. Még egy fejezetet olvasott fel a bibliából, azután annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ez legalább egy tanulónak a lelkéhez szólt és bünbánatra lágyitotta, felébresztette a lelkiismeretét és reméli, hogy az a tanuló lejön az igazgatói irodába, hogy a büntársát feljelentse és az igazságszolgáltatásnak átadja. Ez a tanuló, töredelmes vallomása jutalmaképpen, nemcsak hogy büntetésben nem fog részesülni, hanem még pénzjutalmat is kap… Ezzel vége volt az eljárásnak.

Három nappal később Ronda Titus-Livius-órát -157- tartott a hetedikben, de ez az elvetemült osztály lármázott és mással foglalkozott s erre Ronda felpattant a dobogóról és orditani kezdett:

– Lohmann, ne olvasson a pad alatt, különben is majd gondoskodom arról, hogy hamarosan kiszabaduljon az iskola kötelékéből. Maga pedig, Kieselsack, folyton fütyürész itten. És maga, Ertzum is – igen ám, ugy bizony – hovatovább majd otthon komiszkodhatik. Ezt a három elvetemült fickót még azzal sem akarom megtisztelni, hogy a dutyiba zárjam, mert még erre se méltók, de igenis, mindent el fogok követni, hogy kitegyem innen a szürüket s a maguk helyére kerüljenek, a közönséges tolvajok és betörők közé. A tisztességes emberek társadalma kilöki önöket magából, már nem sokáig rontják itt a levegőt.

Lohmann fölkelt és a homlokát ráncolva magyarázatot kért; de Ronda siri hangja annyira telitve volt az önmagát emésztő gyülölettel, az arca oly szörnyü fényben ragyogott a diadaltól, hogy mindnyájan ugy érezték, vereséget szenvedtek. Lohmann sajnálkozó vállvonással leült.

A következő tiz percben Lohmannt Kieselsackkal és Ertzummal együtt az igazgató lehivatta magához. Mikor visszajöttek, tetetett fitymálással jelentették ki, hogy a hühnengrabi esetről vallatták őket. De a fiuk elhuzódtak tőlük. Kieselsack sugdolózott:

– Ki adhatott fel bennünket?

A másik kettő boszusan nézett a szemébe és hátat forditott neki.

Egy délelőtt, amikor is mind a hárman szabadságot kaptak, rendőri bizottság kiséretében Hühnengrabba mentek és ott a tett szinhelyére -158- vezették őket. Itt aztán felismerte őket a csősz. A nyomozás miatt több napig fel voltak mentve az előadások látogatásától. Végül a járásbiróság tárgyalótermébe kerültek mint vádlottak. A tanuk padján Ronda kuporgott epés, vitriolos mosollyal. A teremben ott ült Breetpoot konzul és Lohmann konzul is és az állami ügyész kénytelen volt meghajlással üdvözölni ezt a két befolyásos urat. A főügyész törte a kezét, hogy Lohmann és a barátja ostobául már régebben nem jelentkeztek. Akkor a vádhatóság nem nyult volna a végső eszközökhöz. Azt hitték, hogy csak olyan közönséges fickókról van szó, mint Kieselsack.

Az elnök megnyitotta a tárgyalást s megkérdezte a három vádlottat, bünösnek érzik-e magukat? Kieselsack nyomban tagadott. Pedig az igazgatójának is vallott s az előzetes vizsgálat alatt mindent beismert. Az igazgató előlépett és tüzetesen ismertette az ügyet. Meghiteltették.

– Az igazgató ur hazudott – szólt Kieselsack.

– De hisz az igazgató ur megesküdött rá.

– Ojjé, – mondta Kieselsack – akkor hazudott csak igazán.

Minden hidat elégetett maga mögött. Hisz ugyis kifelé állt a rudja. Ezenfelül még csalódott is az emberekben való hitében, mert ahelyett, hogy megkapta volna az igért jutalmat, a törvényszék elé állitották.

Lohmann és Ertzum beismerték a tettüket.

– Nem én voltam – mekegett közben Kieselsack.

– Mi voltunk! – vallott Lohmann, akinek ez a cinkosság fölöttébb kellemetlennek tetszett. -159-

– Bocsánat – jegyezte meg Ertzum – én magam voltam.

– Kérem szépen, – szólt Lohmann s arca fáradt szigoruságot tükrözött – határozottan ki kell jelentenem, hogy én is részes vagyok e nyilvános köztulajdonnak – vagy minek – a megrongálásában.

Ertzum ismételte:

– Én rongáltam meg. Ez az igazság.

– Drágám, ne beszéljen itt össze-vissza – kérte Lohmann.

Ertzum replikázott:

– Ugyan-ugyan. Hisz nem is voltál ott. Azalatt együtt ültél…

– Kivel? – kérdezte az elnök.

– Senkivel – dadogta Ertzum és fülig elvörösödött.

– Valószinüleg Kieselsackkal – jegyezte meg Lohmann.

Az alügyész az ügyet szőrmentében akarta elintézni, ugy hogy a vádat több emberre tolja s ezzel kevesebb essék Lohmann konzul fiának és Breetpoot konzul gyámfiának a rovására. Figyelmeztette Ertzumot, milyen nehezen hihető el állitólagos tette.

– A legerősebb ember se képes erre, hihetetlen, hogy ön maga meg tudta tenni.

– Pedig ugy van – szólt Ertzum gőgösen és határozottan.

Az elnök felszólitotta őt és Lohmannt, nevezzék meg a többi tettest is.

– Bizonyára egy lumpoló társaság járt ott – segitette őket az elnök jóakaratuan. – Mondják meg, ki még a bünös, ezzel nagy szolgálatot tesznek nekünk.

A vádlottak konokul hallgattak. A védelem -160- itt hangsulyozta, hogy ez a vádlottak nemes lelkéről tanuskodik. A két fiatal ember már az előzetes vizsgálat alkalmával megállta a sarat, senki mást se akart kompromittálni.

Kieselsack is megállta a sarat. De őt nem emlitették. Ő különben is csak tartogatta az ütőkártyáját.

– Senki más nem volt ott? – ismételte az elnök.

– Senki – mondta Ertzum.

– Senki – mondta Lohmann.

– De igen – kiáltott Kieselsack, a jó diák éles hangján, aki mindent tud. – Frölich szinésznő is ott volt.

Mindenki hallgatott s erre folytatta:

– Tulajdonképpen az ő kedvéért tettük tönkre a Hühnengrabot.

– Hazudik – mondta Ertzum a fogát csikorditva.

– Minden szava hazugság – egészitette ki Lohmann.

– Ez a szinigazság! – esküdözött Kieselsack. – Tessék megkérdezni a tanár urat! Ő tudja legjobban.

A tanuk padja felé vigyorgott.

– Nem igaz tanár ur, hogy azon a vasárnap megszökött magától Frölich szinésznő? Velünk reggelizett Hühnengrabban.

Mindenki Rondára nézett, aki zavartan feszengett, az állkapcsai csattogtak.

– Az illető hölgy is önökkel volt? – kérdezte az egyik biró az emberi kiváncsiság hangján a két vádlottat. A vádlottak vállat vontak. De Ronda majdnem elfulladva sziszegte:

– A vesztébe rohan, nyomorult! Most, – igen ám, ugy bizony – vége van. -161-

– Ki az a hölgy? – kérdezte az alügyész a forma végett. Mert minden jelenlevő tudott róla és Rondáról.

– Gonda tanár ur felvilágositással szolgálhat róla – szólt az elnök.

Ronda azt mondta, hogy Frölich kisasszony szinmüvésznő. Erre az ügyész a szóbanforgó hölgy rögtöni megidéztetését inditványozta, mert ki kell puhatolni, hogy vajjon a kérdéses deliktum értelmi szerzője-e s egyáltalán mennyiben felelős érte. A biróság ekképpen határozott s a szolgát nyomban utnak inditották.

Közben a fiatal ügyész, aki Lohmannt és Ertzumot védeni próbálta, hallgatagon vizsgálta Ronda lelkiállapotát. Arra az eredményre jutott, hogy most kell kibeszéltetni; s azt inditványozta, hallgassák ki Gonda tanárt diákjainak, a három vádlottnak, általános lelki és erkölcsi állapotára vonatkozóan. A biróság elfogadta az inditványt. Az alügyész, aki attól félt, hogy kedvezőtlenül nyilatkozik Breetpoot konzul gyámfiáról, valamint Lohmann konzul fiáról, hiába próbálta ezt megakadályozni.

Mikor Ronda a korláthoz lépett, kacagtak.

Ronda szörnyen fel volt izgatva, pokoli düh torzitotta el arcát, verejtékezett.

– Teljesen ki van zárva, – kezdte – hogy Frölich szinmüvésznő részes legyen akár ebben az elvetemült gaztettben, akár pedig az ocsmány kirándulásban.

Először maga mosakodott. Aztán még egyszer erősködött. Az elnök ujra megszakitotta: mondja el véleményét három diákjáról. Erre Ronda egyszerre orditani kezdett, karját felemelte, a hangja vinnyogott, mintha falhoz szoritották volna és nem tudna szabadulni. -162-

– Ezek a fiuk az emberiség szemetjei! Csak rájuk kell tekinteni: ilyen a fegyházak söpredéke! Kezdettől fogva olyanok voltak már, hogy nemcsak berzenkedtek a tanári fönhatóság ellen, de tiltakoztak, lázadást prédikáltak ellene. Az agitációjuk már az egész osztályt megmételyezte. Mindent elkövettek, forradalmi összeesküvéseket rendeztek, csaltak, mindenféle ocsmány és ordináré lázadást szitottak, mig végre idejutottak – jól jegyezzük meg! – az utolsó állomásra. Rég megmondtam, hogy ide kerülnek…

És mint egy ördöngős a boszu sikolyával, fordult Frölich Róza három lovagja felé:

– Nézzen a szemembe, Lohmann.

Mind a hármat leleplezte a biróság és a közönség előtt. Beszélt Lohmann szerelmes verséről, arról, hogy Ertzum hogyan csuszott le éjjel Thelander pap erkélyéről, arról, hogy Kieselsack mily szemtelenül viselkedett egy a diákoknak tilos helyiségben. Kiköpte azt is, hogy Ertzum nagybátyja is elhasalt, szólt a városi arisztokrácia költekezéséről és egy züllött révhivatalnok iszákosságáról, aki Kieselsack atyja volt.

A biróságot kellemetlenül érintette ez a rotyogó és fanatikusan bugyborékoló harag. Az alügyész udvariasan és bocsánatkérően Lohmann és Breetpoot konzul felé pillogatott. A fiatal védő gunyosan és elégedetten vette tudomásul a teremben uralkodó közhangulatot. Ronda ujjongott és toporzékolt.

Végül értésére adta az elnök, hogy a biróság ezek után teljesen tisztában van, milyen viszony uralkodik a tanár és a tanulóifjuság közt. Ronda fujt a dühtől, nem látott és nem hallott.

– Vajjon meddig fertőzik még ezek a sötét -163- exisztenciák a levegőt, meddig viseli még büneik mázsaterhét a türelmes föld? Még azt merik mondani, hogy Frölich szinmüvésznő is részt vett parázna orgiájukban. Valóban, még csak ez hiányzott, hogy Frölich szinmüvésznő szüzi becsületébe is beletiporjanak!

Ezeket a szavakat olyan viharos derültség követte, hogy Ronda majdnem összeesett. Mert a saját állitásaiban is kötve hitt. Tudván tudta, hogy Frölich szinmüvésznő azon a vasárnap eltünt szeme elől és Hühnengrabba ment. Még mást is tudott. Csak egy röpke tekintetet vetett az eddig nem méltányolt körülményekre s majd hogy elalélt. Róza sohase akart kirándulni vele. Mi miatt hozakodott elő mindég ürügyekkel, hogy egyedül maradjon otthon?… Lohmann miatt?…

Ujra Lohmannra ripakodott s odakiáltotta, hogy az arisztokrácia már dögrováson van! De az elnök felszólitotta Rondát, menjen a helyére és meghagyta, hogy vezessék elő az uj tanut, Frölich kisasszonyt.

Mikor megjelent, moraj fogadta; az elnök a terem kiüritésével fenyegetőzött. A hallgatóság lecsillapodott, mert a nő mindenkinek tetszett. Szürke kosztümruhát viselt, rokonszenvesen elegáns volt, egyszerüen fésülködött, középnagyságu kalapot tett a fejére, pár strucctollal és csak diszkréten pirositotta ki magát.

Egy kis leány azt mondta a mamájának, hogy juj de szép néni.

Elfogulatlanul lépett a birák elé; az elnök könnyedén meghajolt előtte. Az alügyész inditványára nem hiteltették meg, anélkül hallgatták ki s a tanu rögtön beleegyező mosollyal -164- jelentette ki, hogy ott volt azon a kiránduláson. Kieselsack védője végre kirukkolt:

– Itt meg kell jegyeznem, hogy a három vádlott közül egyedül az én védencem mondta meg az igazságot.

De senki se törődött Kieselsackkal.

Az alügyész ugy vélekedett, hogy itt a felbujtás ténye forog fenn és a büntény, amelyet eddig a két fiatalember puszta galantériából vállalt, teljes erővel a tanut, Frölich kisasszonyt terheli, aki az egész bünténynek okozója és értelmi szerzője. Kieselsack védője felhasználta ezt az alkalmat, hogy védencének – elismeri – antipátikus fellépését teljesen megmagyarázza az a körülmény, hogy fiatalember létére a tanu társadalmi osztályához tartozó romlott nőkkel állott érintkezésben, akik csak a korrupciót terjesztik.

– Hogy mit csináltak Hühnengrabban, – mondta Róza félvállról – azt nem tudom s nem is törődöm vele. Csak azt tudom – s ezt csak azért mondom meg, mert az előbb ügyvéd ur korrupcióról beszélt – hogy az emlitett vasárnap délután az egyik fiatal ur annak rendje és módja szerint megkérte a kezemet s nagy sajnálatomra ki kellett őt kosaraznom.

A hallgatóság nevetett és hitetlenül rázta a fejét. Róza vállat vont, de nem nézett a vádlottakra. Ertzum vérvörösen mondta:

– A tanu igazat mondott.

– Köztem és a három diák közt – tette hozzá Róza – mindig uri tónus uralkodott s az egész érintkezés puszta pajtáskodás volt.

Ezt a kijelentést Rondának szánta s egy gyors oldalpillantással kereste őt.

– Ezzel ugyebár a tanu – szólt az alügyész -165- – azt akarja állitani, hogy az erkölcsi törvények határait semmiképpen se hágták át?

– Nono – mondta a nő s elhatározta, hogy öreg Rondájának kerülőuton, a biróság utján orrára köti az igazságot. A sok hókuszpókuszt már unalmasnak találta, – nono, – folytatta ezt éppen nem mondhatnám. Hébe-hóba.

– Mit ért a tanu ezen, hogy hébe-hóba.

– Ezt az urat – szólt a nő és Kieselsackra mutatott, aki a terem feszült figyelése közben az orrára bandsitott. Egyre ellenszenvesebbé vált: most a szerencséje által is. Később megpróbált tiltakozni ellene:

– Hazugság.

De az elnök elfordult tőle. Az elnök, mint mindenki, izgatott, szabad, féktelen hangulatban volt. Lohmann, akit Rózának a leleplezése, a barátja kikosaraztatását illetően, kellemetlenül érintett, felhasználta az alkalmat, hogy könnyed és világfias hangon ezt mondja:

– Ennek a hölgynek meg van a maga izlése. Kieselsackot boldogitotta, de ezt csak most tudtam meg. Azt azonban régen és jól tudom, hogy kivüle kit boldogit még őnagysága… Grófné azonban az istennek se akar lenni. És nekem, aki soha tudni se akartam róla, állandóan erősitgeti, hogy soha, de sohase kapom meg őt.

– Ugy bizony – mondta Róza s azt remélte, hogy Ronda ezt hallja és megnyugszik. Mindnyájan nevettek. Az elnök hevesen rázkódott a nevetéstől, egyik biró trombitálva fujta az orrát s a hasát fogta. A vád képviselője kajánul összehuzta az ajkát, a védő szkeptikusan viszolygott. Ertzum odasugta Lohmannak: -166-

– Még Kieselsack-kal is, – hogy ezt is meg kellett tudnom. De most végeztem vele.

– Hála Isten… Különben kinn vagyunk a vizből. Csak Ronda adja meg az árát.

– De – sugta gyorsan Ertzum – ne beszélj közbe, hogyha magamra veszem az egészet. Nekem ugyis ki kell maradnom, a sajtóhoz kell fordulnom.

Ekkor az elnök kissé megnyugodva, immár atyai hangon kilátásba helyezte a terem kiüritését. Aztán kijelentette, hogy a tanu kihallgatása véget ért, mehet. Róza azonban a hallgatóság közé vegyült. Nem tudta megérteni, hová tünhetett Ronda.

Ronda a viharos derültség elől lóhalálában futott el. Ugy ment, mintha remegő gáton, fellegeken, parázsos vulkánon járna. Minden széttört körülötte, szakadékokba rántotta őt: – mert már Frölich Róza is »mással« foglalkozott! Lohmann és a többiek, akiket legyőzötteknek és megsemmisülteknek tartott, nyomban feltüntek a semmiből, mihelyt levette róluk a szemét. Róza nem átallotta odaadni magát nekik. Kieselsackot bevallotta, Lohmannt még tagadta. De Ronda már nem hitt neki. És roppant elcsodálkozott ezen: Róza megbizhatatlannak mutatkozott. Máig, eddig a pillanatig a lelki lelke volt, egy darab ő belőle; és egyszerre elszakitotta magát tőle; Ronda látta, hogy vérzik a szakadás helye és nem értette a dolgot. Minthogy sohase érintkezett emberekkel, eddig még nem árulták el. Most ugy szenvedett, mint egy gyerek, mint a diákja, Ertzum, akit a szinésznő megcsalt. Gyámoltalanul szenvedett, otrombán és csodálkozva.

Hazament. A cselédje alig szólalt meg, Ronda -167- felhördült és kidobta őt az utcára. Aztán a szobájába ment, bezárta az ajtót, a kerevetre feküdt és nyöszörgött. Elfogta a szemérem, felkelt, elővette Homérosz igekötőiről szóló kéziratát. Megint rákönyökölt az iróasztalára, amely jobb vállát – harminc éven át – fölfelé ránditotta. De a kézirat hátulsó lapjain sorok voltak, amelyek a szinésznőre vonatkoztak, néhol csak kis jegyzetek és célzások. Lapok is hiányoztak: ezeket szórakozottságból elküldte hozzá. Látta, hogy a munkakedvét egészen alárendelte neki, az akaratát már régóta csak reá irányitotta és az élete minden célja összeesett vele. Mikor ezt fölfedezte, visszavánszorgott a kerevet sarkába.

Öregeste volt már és a sötétségben megjelent előtte egy kacér, szeszélyes, szines arc; és szorongva nézett föl rá. Mert észrevette, hogy ez az arc minden, minden gyanunak tápot ad. Róza mindenki lánya. Ronda tenyerét a vértől elöntött szegény arcára tapasztotta. Kései érzékisége, – az az érzékiség, amely aszott testét lassu, földalatti kisértésekkel, elrugaszkodott vágyakkal ölte, amely hatalmasan és természetellenesen lobbadozott, amely az életét megváltoztatta, a szellemét végletekre kapatta – most képekkel gyötörte őt. Látta a nőt kék-angyalbéli szobájában, a vetkőző gesztusait, a régi édes gesztusokat és csiklandó tekintetét. Most ez a tekintet és ez a gesztus nem Rondának szólt, hanem másnak, – Lohmannak.

… Ronda végignézte a jelenetet, egészen végignézte, a nő táncolt és annál szilajabban táncolt, minél jobban zokogott Ronda a kerevet sarkában. -168-

Elment még az iskolába, az államfentartó szokás utolsó maradékával, bár jól tudta, hogy kifelé áll a rudja. A tanárok ugy határoztak, hogy most kivételesen csak körösztülnéznek rajta. A tanári szobában mindenki ujságok mögé bujt, elment az asztaltól, sarokba pökött, mikor Ronda leült gyakorlatot javitani. Az osztályban mindhárman hiányoztak, Lohmann is, Ertzum is, Kieselsack is. A többieket megvetette Ronda, nem is törődött velük. Néha sziszegve félnapi karcerre itélte egyiket-másikat. Később azonban elfelejtette utasitani a pedellust, hogy az itéletet végrehajtsa.

Künn az utcán csak ment, anélkül, hogy valakit látott volna, nem hallotta sem a szitkot, sem a dicséretet, azt se vette észre, hogyha a kocsisok visszatartották a lovaikat és az idegeneket figyelmessé tették Rondára, mint a város nevezetességére. Amerre csak járt-kelt, a pöréről beszéltek. A közvélemény szemében Ronda volt a vádlott és a törvényszék előtt való fellépése szánalmat és haragot keltett. Öregebb urak, legelső tanitványai, akiknek Ronda egy édes, az időtől megaranyozott fiatalkori emlék volt, e pör hallatára meghökkentek és rázták a fejüket.

– Ej, mi lett az öreg Rondából. Már ez mégse szép tőle.

– Tanárnak nem szabad igy viselkednie. Ez akarja nevelni a fiatalságot? Hogy kikelt a kereskedők és a legelőkelőbb családok ellen. És kérem, a törvényszék előtt.

– Vén szamár létére összeadja magát egy affélével és mindenki tud róla. De már nyakán -169- a hurok. A város intelligenciája tárgyalni fogja az esetet és Breetpoot-tól tudom, hogy az iskolából is kiteszik a szürit. Aztán elmehet a komédiásnéval zabot hegyezni.

– Már finum egy perszóna.

– A’ már igaz.

És az urak összenevettek, szemük bogarán kis szikra villódzott.

– De hogy állhatott össze ilyennel.

– Hja, mindig mondtam. Méltó a nevére: ronda volt, Ronda marad.

Mások Ronda fiát emlegették, aki egyszer valami ledér nőszeméllyel kódorgott a sétatéren. Mondogatták, hogy nem esik messze az alma a fájától és Hübbenet tanár ur szavait idézgették, aki az apa erkölcsi összeroppanását már eleve megjósolta. Szerinte már azelőtt is volt Rondában sok embergyülölő, sunyi és gyanus vonás s véleménye szerint csöppet sem csodálatos, hogy a törvényszék előtt kikelt a város arisztokráciája ellen.

– Ezt a vén dögöt régen agyon kellett volna verni – mondta Ronda közvetlen közelében az üzlete ajtajába támaszkodva Mayer, a trafikos, aki Gonda tanár ur számláit mindig egy áthuzott R-rel kezdte.

A »Café Central« bérlője reggel, mikor Ronda elosont a kávéház előtt, igy szólt a söprögető pincérhez:

– Söpörjék ki ezt a ronda piszkot.

Voltak azonban elégedetlen polgárok, akik Ronda emancipációját örömmel üdvözölték, fegyvertársul akarták megszerezni a mai társadalmi rend ellen való küzdelmükre, gyülést hivtak össze, köszönetet szavaztak neki, hogy oly bátran fellépett a város kiváltságos heréivel szemben -170- és neki magának is beszélnie kellett volna. Mindenfelé éltették őt és számosan felkiáltottak:

– Az ilyen ember előtt le a kalappal.

Ronda nem is felelt az irott meghivókra. Küldöttségeiket zárt ajtó fogadta. Csak ült egy helyben és gyülölettel, vágyódással és haraggal Frölich szinmüvésznőre gondolt s arra, hogyan kényszerithetné őt arra, hogy minél előbb szedje a sátorfáját s menjen tovább a truppjával. Eszébe jutott, hogy ezt komoly találkáin szigoruan megtiltotta neki. Bárcsak ne engedelmeskedett volna. Most a nő garázdálkodott, bajt kevert és Ronda féktelen és maró boszuvágyában lihegve kivánta, hogy Frölich Róza egy sötét dutyiban végezze az életét.

Ronda egész nap óvatosan kerülte az utcákat, amelyeken találkozni szokott vele. Csak éjjel osont abba a városrészbe, későn, mikor a korcsmák elfüggönyözött ablakai mögött nem rémlettek a tanárfejek árnyékrajzai. Akkor Ronda sunyin, ellenségesen, fanyar vággyal hosszu sétát tett a hotel körül.

Egy alkalommal a homályból valaki kilépett és köszönt: Lohmann volt. Ronda először visszatorpant és levegő után kapkodott. Aztán szétterjesztette kezeit és mindkettővel Lohmann után kapott, aki udvariasan kisiklott. Mikor magához tért, fujni kezdett, mint a veszett macska:

– Még a szemem elé mer kerülni, maga elvetemült fráter! Itt kell megfognom, Frölich szinmüvésznő lakása előtt! Már megint mással foglalkozik.

– Biztositom, – mondta Lohmann szeliden – hogy téved a tanár ur. Alaposan téved.

– Mi mást kereshet itt, maga léhütő!

– Sajnálom, de erről nem nyilatkozhatom. -171- Csak azt mondhatom, hogy ehhez önnek, tanár ur, semmi, de semmi köze.

– Összetiprom! – hördült fel Ronda és a szeme parázslott, mint a mérges macskáé. – Vigyázzon, mert különben kirugatom az iskolából…

– Ha ez örömet okoz önnek, tessék – mondta Lohmann, de már nem akart csufolódni vele, inkább szánta őt és tovább ment, Ronda fenyegetéseitől üldöztetve.

Egyáltalán nem akarta már bántani Rondát. Ma, mikor az egész világ ellene kelt, szégyennek tartotta volna. Részvétet érzett az öreg iránt, aki arról beszélt, hogy kicsapatja, hiszen Ronda elcsapatása már el volt határozva; – részvétellel és holmi visszatartott rokonszenvvel szemlélte e magányos világgyülölőt, aki meggondolatlanul harcba keveredett mindenkivel; sajnálta az érdekes anarchistát, aki most gubozódott ki…

Az, hogy Lohmannt örökösen Rózával gyanusitotta, szánalmas és megható volt, egyben pedig tragikus és irónikus, hogy nem látta az igazi okot, ami ide vezette. Lohmann a Kaiserstrasséből jött. Breetpoot Dóra asszony ma este szülte meg a gyermekét. És Lohmann névtelen gyöngédsége halkan a gyermekágya fölé hajolt. Szive, gyümölcstelen és alázatosan duzzadó tüze arra vágyakozott, hogy a kis remegő csecsemőt fölmelegitse, aki talán Knust ügyészé, talán Gierschke hadnagy, talán Breetpoot konzul gyermeke… Lohmann ma éjjel elment Breetpooték háza előtt és a zárt kaput megcsókolta.

Pár nap mulva aztán elintéződtek a lebegő sorsok. Lohmann, akinek az egész nem volt fontos, az iskolában maradhatott addig, mig Angliába nem megy; rokonai sokkal befolyásosabbak -172- voltak, semhogy gondolni mertek volna az eltávolitására. Kieselsackot nem a hühnengrabi eset miatt csapták ki; inkább azért, mert a törvényszék előtt illetlenül viselkedett; legfőképpen pedig azért, mert ő is, a szinésznő is beismerte, hogy viszonyuk volt, ami egy hetedikeshez semmiképp se illik. Ertzum önként ment és egy ujságnak kiszolgáltatta az eset adatait. Rondát pedig elcsapták.

Megengedték még neki, hogy őszig tanithasson. A tanitást azonban az igazgató engedelmével rögtön beszüntette. Rondát egy tétlen délutánján, mikor mint rendesen a kerevet sarkában gubbasztott, meglátogatta Quittjens, a pap. A pap végignézte, hogy zuhant bele, egyre mélyebben, a bünbe és a romlásba. Most, mikor a földre ért, azon a véleményen volt, hogy a keresztényi szeretet nevében valamit tenni is kell.

Szivarszónál elérzékenyedett Ronda szomoru sorsán, a magányán és azon, hogy éppen a legelőkelőbbek üldözik. Ezt senkise állja, ezen segiteni kell. Ha még lenne szegénynek valami foglalkozása. Az elcsapatása betetőzte a szerencsétlenségét, most már egészen átadta magát keserü gondolatainak… Nem, még nincs minden veszve. A pap azt igérte, hogy valahogy befogadják az előkelőbb körökbe, egy politikai egyesületbe, vagy egy kuglizótársaságba. Csak ezen a módon remélhető, hogy Ronda Isten és ember előtt megbánja eltévelyedését s jó utra tér, másként – a papnak csak ez fájt – örökre eljátssza a lelke üdvösségét.

Ronda erre a füle botját se mozgatta. Ha már elvesztette Rózát, semmi értelmét se látta -173- annak, hogy cserébe bevegyék egy kuglizótársaságba.

Erre a pap magasabb szempontokra hivatkozott. A diákokra mutatott, akiket egy a nevelésükre hivatott közeg már az ifjuságnak hajnalán megmételyezett. Ki nemcsak a hetedikeseket, a többieket is megmételyezte; és nemcsak a gimnázium összes növendékeit, de azokat is, akik a gimnázium falán kivül vannak, az összes volt tanitványait, – szóval az egész várost. Ezek – és itt a pap hagyta, hadd aludjon ki a szivarja – mind kételkedni fognak ifjukori tanárjukba s a hitük is megrendül. Vajjon Ronda a lelkére vesz-e ily sulyos vádakat? Kieselsack is szerencsétlenné vált és Ronda jól tudja, ennek a diáknak a sorsa az ő lelkét is nyomja. Ez azonban nem az egyedüli kár, amit egy ilyen hittől és erkölcstől elrugaszkodottt ember okoz…

Ronda makacskodott. Kieselsack kicsapatásáról csak most értesült; és fellobbant benne az öröm, hogy mindezt neki köszönheti. Hogy rossz példával járt elől, hogy a romlást terjeszti a városban, erre nem is gondolt. Itt uj perspektivák nyiltak a boszura s most is a boszu ösztökélte. Piros foltok gyulladtak az arcán s magába elmélyedve, lélegzet nélkül ráncigálta az arcán tenyésző gyér szőrszálakat.

A pap félreértette őt s azt mondta, tudta, hogy Ronda szivére veszi a dolgot. Be kell látnia, hogy hibás, különösen akkor, ha számbavesszük, milyen teremtés miatt tette ki magát és másokat a legkellemetlenebb zaklatásoknak.

Ronda megkérdezte a paptól, vajjon Frölich szinmüvésznőről beszél-e.

Természetesen. A nyilvános tárgyaláson tett -174- vallomása után csak kinyilhatott már a szeme. A szerelem vak, – és itt a pap ujra meggyujtotta a szivarját – ezt be kell ismernünk. Csak emlékezzék vissza Ronda az egyetemi éveire, arra, amit Berlinben tapasztalt. Az ember nincs fából, huhu, tudja, hányadán van az ilyen nőstényekkel. Bizony nem érdemesek arra, hogy az ember értük kockára tegye a saját és a mások exisztenciáját. Csak gondoljon Berlinre…

A pap boldogan mosolygott s már majdnem neki melegedett. Ronda egyre nyugtalanabb lett, aztán hirtelenül félbeszakitotta. Csak nem Frölich szinmüvésznőre céloz? A pap csodálkozott és bólintott. Erre Ronda felpattant a kerevetről, fujt s tompán és fenyegetően rikácsolt, mig a szájában habzó nyál a papra fröccsent.

– Ön megsértette Frölich Róza szinmüvésznőt. Ez a hölgy az én védelmem alatt áll. Hagyja el, – egy-kettő! – hagyja el ezt a házat!

A pap a székével együtt visszahőkölt. Ronda ajtóhoz sietett és kinyitotta. Mikor aztán a haragtól remegve még egyszer rátámadt, a pap a székével együtt finom ivben kiröpült az ajtón. Ronda bezárta az ajtót.

Még sokáig lihegett a szobában. Annyi bizonyos, hogy röviddel ezelőtt maga is átkozta Frölich Rózát, ő is elitélte. De amihez Rondának joga van, ahhoz még nincs joga a papnak. Róza mindenki fölött áll, – egyedül és szüzen lebeg az egész emberiség fölött. Jó volt, hogy igy Ronda megint tudatára ébredt a dolognak. Róza a magánügye volt! Rajta ütöttek sebet, mikor Rózát bemocskolták! A félelemtől felbizgatott zsarnoki dühe torkonragadta és meg kelett támaszkodnia: mint akkor, mikor -175- a közönség a nőjét a Kék Angyalban kinevette. Kinevette a nőt, akit ő sajátkezüleg festett! Fitymálták a müvészetét, amit némiképp ő maga öntött formába! Azok a dolgok, amiket a nő Hühnengrabban müvelt, – igen ám, ugy bizony – nem voltak valami örvendetes dolgok és miattuk sokat szenvedett Ronda. Ez azonban kettejük dolga, Ronda és Róza dolga. Hozzá megy, már nem birta magát tovább türtőztetni.

Kalapját a kezébe vette, azután megint letette.

A nő elárulta, – igen ám, ugy bizony. Másrészt azonban ő tette tönkre diákját, Kieselsackot. Jóvátette ezzel a hibáját? Még nem. De hogyha más diákokat is – tönkretenne?

Ronda megállt, fejét lesunyta, vörös felhő lebegett fölötte. Küzdött a boszuvágya és a féltékenysége, de meg se moccant. Végül a boszuvágya győzött. Frölich szinmüvésznőnek megbocsátott.

És Ronda gondolkozni kezdett a diákokról, akiket tönkre kellene tennie. Milyen kár, hogy a piaci trafikos már nem jár iskolába; s az az inas, aki nem köszön; és a többi, aki a városban él, mindenki. Őket mind tönkretehetné Róza. Mindegyiket csufosan kiebrudalnák az iskolából miatta. Másalaku romlást nem tudott Ronda elképzelni. Más katasztrófa, mint hogy valakit kicsapnak az iskolából, nem is létezett a szemében…

Mikor Frölich szinmüvésznőhöz bekopogtatott, maga a nő nyitott ajtót, aki éppen menni készült.

– Juj! Végre! Éppen hozzád készültem. Te -176- persze nem hiszed, de itt fusson ki a szemem, ha nem igaz.

– Jó – mondta Ronda.

És csakugyan hozzá készült.

Frölich szinmüvésznő, mikor Ronda eltünt a látóhatárról, először ezt mondta: »elszalasztottam« és elhatározta, hogy a lakást fölmondja, a butorait eladja, egy darabig mint magánzó él és azután, minthogy a Kiepert-házaspár máshová ment és már el is utazott, uj szerződés után lát. Öreg Rondája iránt mindig baráti érzésekkel viseltetett; de erőszakkal nem tukmálhatta rá és minthogy el se hitte volna, nem is erősködött. A nőnek megvolt a maga filozofiája. Sokkal könnyebb valakit becsapni, ha rossz fát teszünk a tüzre, mint beigazolni azt, hogy tényleg ártatlanok vagyunk. Egyébként a multtal való bibelődésnek se vége, se hossza, hogyha valaki, még ilyen gyerekes dolgokban is, mint a hühnengrabi eset, talál valamit és azt képzeli, hogy mindenkivel összeáll még azután is, hogy őt megismerte. Aztán az öreg nem is volt az ő zsánere. Gyakran csalódik az ember; ezt megállapitotta. Az utcán is félórahosszat szaladt néha utána egy-egy lovag, amig végre nekidurálta magát, utólérte és keszegül rápislantott. Azután elódalgott és ugy tett, mintha semmi sem történt volna. Ronda is csak ezt müvelte és alig hogy szemtől-szembe került vele, fuccs lett az egész. Hadd menjen.

Mikor aztán elmult egy kis idő, unatkozott és a pénze is fogyatékán volt, elgondolta, hogy mégis ostobaság a dolgot igy elpaccolni. Az öreg végül szégyelte magát, duzzogott és várta, hogy a nő csak a kisujját is nyujtsa neki. Késznek mutatkozott kibékülni. Vén gyerek volt, -177- kissé kómikus és önfejü. A nő arra gondolt, hogy dobta ki a kapitányt az öltözőből és érte még Kiepertékkel is összetüzött; ezen nevetett. Nyomban azonban merev és gondolkozó lett a szeme, olyan, mint mikor Rondára nézett. Ronda féltékenykedett, ez bizonyos; és ezzel imponált neki. Most talán magában ül, mérgelődik, dühöng rá s az epéjétől nem is tud ebédelni. Ezt a nő rettenetesnek tartotta. Jó szive megindult. És nemcsak a pénzért, meg a jólétért, de részvétből és nagyrabecsülésből is elindult hozzája.

– Régóta nem láttuk már egymást – mondta a nő szemérmesen és foghegyről.

– Ennek megvan a maga oka – szólt Ronda. – El voltam foglalva.

– Vagy ugy. Mivel?

– Tudod, hogy kiváltam az itteni gimnázium kebeléből.

– Értem. Ezt is a szememre hányod.

– Mindent jóvátettél. Mert a Kieselsack nevü diákot is eltávolitották, aki előtt mindörökre zárva marad a tudományos pálya.

– Micsoda egy undok fráter volt.

– Vajmi kivánatos lenne, hogyha sok tanulóifjat érne hasonló sors.

– De mit csináljunk? – mondta a nő és ravaszul mosolygott.

Ronda elvörösödött. Kis szünet következett, mialatt Róza bevezette őt és leültette. A térdére siklott, Ronda válla mögött elfintoritotta az arcát s alázatosan tréfálva kérdezte:

– Hát nem haragszik már Rondácska a Rózájára? Bizony az volt minden, amit a törvényszék előtt mondtam. Debizatyauristen. Tudom, hogy nem hiszed, pedig ugy van. -178-

– Jó – ismételte Ronda.

És minthogy szükségét érezte annak, hogy a nőhöz az események tisztázásával és összefogásával közeledjék, igy szólt:

– Nagyon is tudom, – igen ám, ugy bizony! – hogy az ugynevezett erkölcs legtöbb esetben szerves összeköttetésben áll a butasággal. Ebben legfölebb csak az kételkedik, aki nem élvezett klasszikus neveltetést. Az erkölcs mindenesetre csak annak előnyös, aki, nem lévén benne részes, általa könnyen uralomra juthat azok fölött, akik nem tudnak a hálójából kievickélni. Ki lehet jelenteni és be lehet bizonyitani, hogy az ugynevezett erkölcsöt a szolgalelkektől szigoruan meg kell követelni. Ez a követelmény eddig – jól jegyezzük meg! – nekem sohase engedte megismerni, hogy van más élet is, más erkölcsi törvény is, amely a közönséges nyárspolgár életétől és erkölcsétől alaposan különbözik.

A nő erőlködve és csodálkozva hallgatott.

– Ojják. Esz már aztán teszi.

– Én, – folytatta Ronda – ami a személyemet illeti, a nyárspolgár-erkölcsöt követtem; nem mintha sokra becsültem volna, vagy hozzá lettem volna láncolva, hanem – nemde ugyebár – mert semmi okom se volt, hogy elszakadjak tőle.

Önmagát kellett tüzelni a beszédre, hebegve, heves szeméremérzettel pironkodva és ájuldozva tárta ki merész életfelfogását.

A nő bámulta a beszédét és hizelgett neki, hogy Ronda előtte produkálta magát.

Ronda még hozzátette:

– Meg kell állapitanom és ezennel le kell -179- szögeznem, hogy tőled sohase követeltem meg egy az enyémhez hasonló erkölcsöt…

Erre a nő a meglepetéstől és az örömtől elfintoritotta az arcát és megcsókolta Rondát. Alig engedte el a száját, a tanárja megint magyarázott:

– Ennek dacára azonban…

– Mit mondasz? Minek dacára, Rondácskám?

– Ennek dacára ebben a konkrét esetben azonban az irántad érzett szerelmem szinte lehetetlenné tette számomra oly dolgok elviselését, amelyek az erkölcstanom alapétetele szerint nem hibák és nem bünök, sőt azt is be kell vallanom, hogy néminemü fájdalmat is éreztem miattuk.

Róza körülbelül eltalálta, miről van szó és hizelegve odatartotta a fejét.

– Mert oly értékes nőnek tartalak, akit nem kaphat meg csak ugy akárkiféle.

A nő komoly lett és elmélázott.

Ronda pedig határozott.

– Jó.

Egyszerre azonban kifakadt, valami szörnyü emlék ostroma alatt:

– Csak egy valaki van, akinek sohase tudnék megbocsátani, akitől – igen ám, ugy bizony – tartózkodnod kell, akit sohase szabad viszontlátnod. Ez a valaki: Lohmann.

A nő ránézett, látta, hogy szinte elalél, a homloka verejtékezik és nem értette meg őt, mert sohase látta azt a gyötrő képet, amely Rondát egyszer marcangolta: hogy öleli át Lohmann Rózát.

– Igen – mondta Róza. – Rá mindig haragudtál. Répává akartad apritani. Ne félj, -180- Rondácskám, meg is teszed majd. Nekem az ilyen buta fickó ugyan csak nem imponál. Csak elhinnéd. De nem hiszed el. Sirni, sirni szeretnék.

És igazán sirni szeretett volna: mert semmiképp se hitték el, hogy közönyös Lohmann iránt; és mert a szive leghátsó pitvarában mégis élt valami, ami Lohmannra vonatkozott s ami a szavahihetőségét elrabolta; és mert Ronda, az öreg, buta gyerek oly gyakran és oly ügyetlenül bolygatta ezt a dolgot; és mert zaklatott életére még mindig nem szállott le a béke, amire teste-lelke egyformán sóvárgott. De minthogy Ronda nem tudta volna, miért sir és minthogy nem akarta végképp összekuszálni a helyzet szálait, elfojtotta a könnyeit.

Egyébként szép napok következtek rájuk. Mindenhová együtt mentek és Róza kelengyéjét és lakásberendezését egészitették ki. Hamburgi toalettben csaknem naponta ott ült Róza a városi szinházban, Ronda pedig az oldala mellett alattomos kárörömmel fogadta az irigyen megbotránkozó és rosszindulatuan vágyakozó tekinteteket, amelyek feléjük irányultak. Később a nyári szinházat is megnyitották és ők ketten letelepedhettek a kertbe a jómódu és tisztes társaságbeli emberek közé és lazacot ehettek és örülhettek mások boszuságán.

Frölich kisasszony többé nem félt, hogy intrikálnak ellene. Tul volt a veszélyen. Ronda az ő kedvéért még az állásából is elcsapatta magát.

Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát Rózácska. Hogy kerül ő ekkora tisztességhez, hogy valaki az ő kedvéért ennyi terhet vesz a nyakába. Később csak a vállát vonogatta: -181-

– Hja, ilyenek a férfiak.

Lassacskán rájött, hogy Ronda helyesen cselekedett és hogy ő, Róza, még ennél sokkal többet is megérdemel. Ronda akkora csökönyösséggel hajtogatta előtte női érdemeit és az elérhetetlen magaslatot, ahol ő áll és ahonnan még pillantására sem érdemes az emberiség, hogy végül is kezdte komolyan venni saját magát. Idáig még senki se vette őt ilyen komolyan és ezért ő se önmagát. Hálát érzett aziránt, aki erre megtanitotta. Róza érezte, hogy fáradságába kerül majd megbecsülni azt az embert, aki ily nagyra tartja. Még többet tett: erőlködött, hogy szeresse is.

Nyomban kijelentette neki, hogy latinul szeretne tanulni. Ronda örömmel látott hozzá. A nő hagyta, hadd beszéljen, rosszul felelt neki, vagy nem is hallotta a kérdést és folyton ránézett, mig a belsejében más dolgokkal bibelődött. A harmadik latin órán Róza ezt kérdezte:

– Mondd, Rondácskám, mi nehezebb, a latin, vagy a görög?

– Természetes, hogy a görög – szólt Ronda.

A nő pedig határozott:

– Akkor görögöt akarok tanulni.

Ronda örült és azt kérdezte:

– Miért?

– Csak, Rondácskám.

Róza megcsókolta Rondát és ez a csók ugy hatott, mint a gyöngédség parodiája. Pedig igaz érzésből fakadt. Ronda felébresztette a leány becsvágyát; és most az, hogy Ronda iránt érzett becsülését kimutassa, a latin helyett a nehezebb görögöt választotta. Ez a kivánság egyuttal szerelmi vallomás is volt, előlegezett vallomása egy alkalmazkodni kivánó érzésnek. -182-

Bizony nem volt oly könnyü Rondácskát szeretni. Még a görög se ment nehezebben. Mintha alaposan meg akarná főzni s végleg megkaparintani magának, minduntalan körülsimogatta Ronda merev pofacsontjait, kattogó állkapcsát, szögletes szemgödreit, melyek mélyéből mérges és gyülölködő szemei villogtak, amelyek Rózácskára pislogtak gyermekes alázattal. Róza megsajnálta ezért és gyöngéden bánt vele. Ronda gesztusai és szavai, a gesztusainak szánalmas kómikuma, a szavainak pepecselő szellemessége: mindez meghatotta a nőt. Nagyrabecsülését sem tagadta meg tőle. De többre – hiába erőlködött – nem volt képes.

Róza, hogy kárpótlást adjon az érzése kudarcáért, néhányszor összeszedte minden sütnivalóját a görög órán. Ronda arcára vörös foltok gyultak és gyönyörtől repesve vetette magát az igekötőkre. Mikor Homerost felütötte és Róza először nyögte ki belőle a men… de nün-t, mikor ezek az imádott hangok először pottyantak ki Frölich kisasszony cifra arcából, bemázolt ajkai közül: Ronda szive majd szétrepedt a boldog izgatottságtól. Félre kellett tennie a könyvet és összeszednie magát. Még alig birt lélekzeni, megfogta az asztal fölött Róza kisasszony kicsiny, puha és állandóan kissé zsirpárnás kezét és azt mondta, hogy egyáltalában nem szándékozik még hátralévő életét – csupán egyetlen órára is – tőle különválva tölteni. El akarta venni feleségül.

Rózácska először sirásra pityeritette a száját. Azután elérzékenyülve mosolygott, a képét Ronda vállához támasztotta és ringatódzni kezdett fölötte. A ringatódzásból rángatózás lett; Rózából kitört az örömujjongás, fogta Rondát, -183- felráncigálta a székről és körülkeringte vele a szobát.

– Ujjé, hát Rondáné nagyságos asszony lesz belőlem! Halálra röhögöm magam! Rondáné nagyságos asszony, – ohó, Gondáné, kérem alázattal.

És máris játszotta az előkelő dámát, amint elhelyezkedik a székén. Egy percig értelmesen beszélt: nem megy többé vissza az uj lakásába; ugyis már majdnem mindent elkótyavetyéltek belőle. Ronda lakásába költözik és azt ujonnan berendezi! Azután ujra kipukkant belőle a nagy öröm. Végül lehiggadt, elmélázott és csak ezt mondta még:

– Hogy mi nem érheti az embert!

Ronda kérdésére, hogy örül-e és hogy minél előbb nyélbe kell ütni a házasságot, Rózácska csak szórakozottan mosolygott.

A következő napokon sem látszott kapiskálni a dolgot. Néha szinte mintha gondok bántották volna, de ezt tagadta. Gyakran elment hazulról és ideges lett, ha Ronda vele akart tartani. Ez meghökkentette Rondát és valami kinos sejtelem fakadt fel benne. Egyszer rajtakapta Rózát, amint egy alacsony vendéglő ajtajából kilépett. Miután egy darabig hallgatagon mentek egymás mellett, Róza titokzatosan mondta:

– A dolgok nem olyan egyszerüek, mint gondoljuk.

Ez a kijelentés egészen nyugtalanná tette Rondát, de Róza nem adott bővebb magyarázatot.

Egyszer aztán végre, jóval később, mikor Ronda magányosan és busan baktatott délben az elhagyott Siebenberg-utcán, egy kis fehérruhás gyerek tipegett hozzá és együgyü hangon gügyögte: -184-

– Gyere haza, papa!

Ronda megállott és csodálkozva nézte a gyermek parányi, fehérkeztyüs kezét, melyet feléje nyujtott.

– Gyere haza, papa! – ismételte a csöppség.

– Mit beszélsz? – kérdezte Ronda. – Hát hol lakol?

– Ott és hátrafelé mutatott.

Ronda arrafelé nézett és ekkor a legközelebbi sarkon megpillantotta Frölich Róza szinmüvésznő hizelgően féloldalra hajtott fejecskéjét és kezének mentegetődző és könyörgő mozdulatát, amint – félszegen – a csipőjétől kissé előrenyult.

Ronda tanácstalanul hápogott. Egyszerre mindent megértett; és egész egyszerüen megfogta a még mindig felé tartott, kis fehérkeztyüs kacsót.

A familia elment nyaralni a közeleső fürdőhelyre. A kurhotelben vettek lakást és sátrat béreltek a strandon. Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága fehér cipőben feszitett és fehér delén ruhájához fehér tollboát viselt. Crep-delisse kalapjának libegő fehér fátyla és mellette tipegő fehér gyermeke, kecsessé és könnyüvé tették. Rondára is fehér strandöltöny került. Ha a messzire nyuló fövény padlósétányán korzóztak, valamennyi sátorból látcsövekkel kukucskáltak utánuk és hogy, hogy nem, minden idegen megtudta Róza őnagysága élettörténetét.

Ha Róza gyermeke a nedves homokból pogácsákat gyurt, ugyancsak kellett vigyáznia, hogy ki ne potyogjon egy a markából, mert ilyenkor -185- mindig ott termett valamilyen elegáns ur, felkapta a homokpogácsát és vitte – nem a gyermeknek, hanem Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságának. Utána pedig meghajtotta magát Ronda előtt és bemutatkozott. Ilyenformán a familia hamarosan két hamburgi kereskedő, egy fiatal braziliai ur és egy szász gyáros társaságágában fogyasztotta kávéját a parti sátorban.

A szedett-vedett társaság többször kirándult vitorlás csónakon, melyeknél mindenki rosszul lett, Ronda és Róza kivételével. Ők ketten suttyomban nevettek a többieken. A gyermek naponta kilószámra kapta a cukros mandulát s kapott kis hajót, ásót és uszóbabákat is. Kutyabajuk volt. Szamaragoltak, Ronda lába kibicsaklott a kengyelből és a szamár sörényébe kapaszkodva ügetett ott el a térzene előtt, épp amikor javában folyt a hangverseny. Róza őnagysága sivákolt, a gyerek ujjongott és az asztaloknál savanyu megjegyzéseket mondtak az emberek.

Mikor egy berlini bankár magyar táncosnőjével is közibük került, akkor aztán teljes volt az egész »Ronda banda«. A table d’hôte-ot végigzajongták, a karmestert folyton zaklatták, hogy játssza Róza őnagysága kedvenc darabjait, melyek pályájára emlékeztették, tüzijátékokat rendeztek a maguk szakállára, mindent felforgattak és igy sokan mulattak, sokan pedig megbotránkoztak rajtuk.

Ronda azok számára, akik a felesége kedvéért a közelében éltek, rejtély volt. Evés közben elárulta gyöngéit, egy kiránduláson összeesett, angol ruháit ugy viselte, mint az álruhát s mikor szemügyre vették, ugy tetszett, hogy nem is komoly akadály, ha arról van szó, -186- még moccani se mer s mindössze csak szánalmas és nevetséges. A természet kisemmizett mostohagyermekének tekintették szegényt. De az udvarló, aki már vigan flörtölt a feleségével, hirtelen – egész váratlanul – egy száraz és gunyos Árgus-tekintetet érzett magán, amit rendesen hátulról lövelt feléje a férj. Ha a karkötőt nézegette, amit a feleségének ajándékoztak, az az érzése támadt az embernek, hogy felszarvazták az öreget. És még ha egyet-mást el is ért az udvarló, – késői parti séták, egyedül az asszonnyal, mig a férj másokkal itta a bowlét – Ronda jóéjszakát mondó gunyos kézszoritása szinte sértette őt és határozott kételyt ébresztett benne aziránt, vajjon eléri-e valaha is a célját?

És tényleg sohasem érte el. Mert Ronda sokkal inkább értett hozzá, miként kell valakit Frölich Róza előtt nevetségessé tenni és lepocskondiázni. Mikor magára maradt Rózával, kicsufolta a két hamburgi angolos beszédmodorát, vállát vonogatta a braziliai fölött, aki lapos kavicsok helyett ezüst pénzdarabokat hajigált a sima vizfelületre és leutánozta a lipcsei feudális ur kéz- és fejmozdulatait, cigarettagyujtás, vagy dugóhuzás közben. Frölich Róza őnagysága persze nevetett. Kuncogott, anélkül, hogy Ronda megvetésének okáról és helyességéről meggyőződött volna. Nem is indokolta meg mással a megvetését, csak azzal, hogy a görögök nem igy tettek. De Róza mindenkinek hálás volt, aki nevetésre kapatta. És jótékonyan hatott rá Ronda makacs, megtámadhatatlanul méltóságos meggyőződése, hogy kettejükön kivül az egész világon senki se számit. Róza az erős zsarnok jármában maga is önérzetes és rátarti lett. A -187- braziliainak, aki egy magányos szirt mellett letérdepelt előtte a fövénybe, a kezeit tördelte, közvetlenül ezt mondta, mintha egyszerre kinyilt volna a szeme:

– Menjen, maga majom.

Pedig hizelgett neki, hogy ez a fiatalember, aki egy városbéli családnál szállt meg, minden ismerősét faképnél hagyta, hogy vele csibészkedjék s vele együtt verje el a pénzét. De majom volt, Ronda annak tartotta.

Ronda sohase firtatta, hol maradt el a felesége. Nem nyugtalankodott, hogyha nagyon kicsipte magát, hogyha csipkés és könnyü nyári ruhái nagyon is bizgatták a gavallérokat. Sőt, mig az urak künn várakoztak rá, Ronda segitett a feleségének csinositani magát és kendőzte, mint azelőtt az öltözőben. Mérges mosollyal jegyezte meg:

– Már türelmetlenkednek. Zongorázni kellene nekik, hogy el ne unják magukat.

Vagy:

– Ha most igy félig kifestetten és váratlanul kidugnád a fejed az ajtón, megint azt kiabálnák, mint akkor: hohohoho!

A tengeri fürdőről való elutazásuk egy eléggé kinos incidenssel kapcsolatban történt. A pályaudvaron megjelent az egész »Ronda banda«, a braziliai éppen négyszemközt beszélgetett Rózával, mikor lihegve odasántitott egy öreg ur, Vermöhlen, a tőzsér, a fiatalember rokona és a Róza kezében levő ékszerestokot el akarta tőle ragadni.

Róza csak az imént kapta ajándékul a fiatal braziliaitól, ünnepélyes formaságok közepette. Ronda odasietett és megvédte a felesége igazát. Amig a fiatalember pironkodva egész -188- rokonságát megtagadta, az öreg Vermöhlen felfortyanva, heves izgalomban szemére lobbantotta a házaspárnak, hogy társaságukban unokaöccse már régóta a módján felül költekezik. Ezt a násfát már nem veheti meg; a gyönge tantija, sajnos, pénzt adott rá; de ez Vermöhlen pénze és ezért az ajándék az övé.

Ronda vele szemben rendreutasitó nyugalommal konstatálta, hogy Vermöhlen ur pénze és Vermöhlen asszony pénze csakugyan egy és ugyanaz; hogy a Vermöhlen-család legszemélyesebb ügyeivel egyáltalán nem hajlandó foglalkozni; és különben is harmadszor csöngettek. És szürke ujjai görcsösen a tokba csimpaszkodtak, a feleségét pedig a kocsiba tuszkolta. Mindenki a kalapját lengette, Vermöhlent kivéve, aki a botjával fenyegette Rondát.

Róza először sajnálatát fejezte ki, hogy ilyen kinos helyzetbe került és félt a folytatásától. Ronda azonban felvilágositotta, hogy a félelme alaptalan. Hozzátette, hogy Vermöhlen tőzsérnek vannak fiai, akiket tanitott és sohase »csiphetett meg«. Vermöhlenék több városi familiával rokonságban vannak.

Róza megnyugodott. Mutogatta a kis brilliántokat a lányának, vele együtt nevetett és igy fogadkozott:

– Ezek a fityegők, meg ezek a butonyok mind a tiéid lesznek, Mimi, ez a te hozományod.

Ronda ujjongott, hogy a Vermöhlenéket »megcsipte«. El-elgondolkozott azon, hogy itt több diákot és több családot szégyen ért s a szégyen nem abból keletkezett, hogy bezárták őket a »dutyiba«, vagy hogy az intézetből eltávolitották. A szégyent – igen ám, ugy bizony -189- – és a romlást tehát más uton is elő lehet idézni, mint a kicsapással. Uj, eddig nem ismert utakon…

A városban, a villájukban a szokott élet járta. Emberekkel nem igen érintkeztek. Estig, mikor is szinházba és vendéglőbe mentek, Róza pongyolában heverészett a különböző butorokon. Ronda azt inditványozta, hogy görögül tanitja és ezzel szórakoztatja. A nő fanyalogva utasitotta vissza. Egy este valami vigjátékban felismerte régi ismerősét, egy szinésznőt, aki egy szakácsnő szerepében lépett fel.

– Nini, ez a Pielmann Hedvig. Hogy hogy kapott szerződést, azt igazán nem tudom megérteni.

Erre egy csomó dolgot mesélt el a volt társáról és végül ezt mondta:

– Te, ezt meghivjuk.

Pielmann kisasszony eljött és Róza finom reggelit és vacsorát adott eléje, hogy elkápráztassa. Most a kereveteken két nő heverészett, nem egy, cigarettáztak és régi, agyontárgyalt élményekre emlékeztek. Ronda rossz lelkiismerettel nézte, hogy unatkoztak. Kötelességének érezte, hogy segitsen rajtuk, de mégis tanácstalan maradt és szorongott, mintha titkos gondok nyomták volna. Ha csöngettek, felpattant a székéről és rohanvást szaladt ajtót nyitni. A nőknek feltünt, hogy ezt sohase bizta a szobalányra.

– Vagy rajtam akar ütni, – mondta Róza – vagy pedig megcsal. Bizony-bizony már kormos a füle az én Rondácskámnak.

Egy napon levél jött Hamburgból, két jóbarátjától. Ősszel nagyobb utat akartak tenni, hajón a spanyol partok mentén, Tuniszig. Azt inditványozták, tartsanak velük Rondáék is. -190-

– Nagyszerü! – szólt Róza. – Ez aztán teszi. A vademberek közé utazunk. Gyere te is velünk, Hedvig, kérj urlaubot. Mind a ketten feketére festjük magunkat, lepedőbe burkolózunk, én majd felteszem a diadémomat, ami még a szinpadról maradt.

Hedviget megnyerte az eszmének. Rondát nem is kérdezték meg. Csak azon csodálkoztak, hogy nem igen lelkesült érte. Csöndesen elkukoricázott addig, mig Hedvig el nem ment; akkor aztán kitálalt. Nincs pénz.

– Ezt nem értem! Hogy lehet, hogy egy tanárnak nincs pénze! – kiáltott a nő.

Ronda zavartan mosolygott. Harmincezer márkát tett félre. Ez már eluszott; a berendezésre, a ruhákra, a mulatságokra. A folyó kiadások nem voltak arányosak Ronda nyugdijacskájával; messzire tulhaladták. Ronda számlákat és intőcédulákat kotort elő, amelyeket az ajtóban röptében fogott el, a szállitóktól, a vendéglősöktől, a szabónőktől. Szégyenkezve és gyülölködve beszélt, micsoda fogásokat és trükköket kellett kiókumlálnia, hogy a végrehajtót türelemre birja; de ezt se birja már sokáig.

Róza játszotta az ijedtet és a bánatost. Természetesen belül semmit se érzett. Most vége a dinom-dánomnak és csak menjen a két alak maga a vademberekhez. Ma délre csak marhahust esznek, bár a liba pirul a tüzön; vacsorára pedig hurka lesz és megint elkezd görögül tanulni, mert ez a legolcsóbb. Ronda meghatódott és azt mondta, tudja – igen ám, ugy bizony – a kötelességét s mindent megszerez, amit a felesége szeme-szája megkiván.

– Édes, – szólt Róza – vedd meg azt az arany-bronz cipőt hatvan márkáért. -191-

Róza rögtön irt Hedvignek: »Nincs dohány«.

Ez az eset mindenesetre felizgatta kissé.

Hedvig azt tanácsolta, hogy Ronda adjon órákat.

– Csak ne lenne az uram olyan szörnyen mogorva – vélte Róza.

Hedvig pedig dagadt a büszkeségtől, hogy szolgálatot tehet:

– Majd küldök én neki pasast, az én palimat. Tőlem kivurcnizhatja, ahogy akarja.

– Lorenzent, a borkereskedőt? Ugyan, hisz ez már diákja volt Rondának, annyit dumált róla, hogy na. Téged még csak szivel, de a barátod ne kerüljön a szeme elé… És ha meg is puhitom Rondát, a barátodnak lesz annyi esze, hogy nem jön ide a csapdába.

– Rosszul ismersz, drágám – szólt Hedvig. – Kabinetkérdést csinálok a dologból: vagy – vagy!

Rondával közölték, hogy Lorenzen, a borkereskedő görögül akar tanulni, mert görög borokkal kereskedik és órákat vesz. Ronda ökröndözött a dühtől, de nem tiltakozott ellene. Felindultan és ravasz mosollyal beszélt Lorenzen diákja büneiről, engedetlenségéről, arról, hogy sokszor csufolta, de egyetlen egyszer sem sikerült »megcsipnie«.

– De – jegyezte meg közben – még megcsiphetem.

Aztán:

– Emlékszel, szerelmem, micsoda patália volt az esküvőnkön, micsoda csődület loholt a kocsink után…

– Hagyd, lelkem – szólt Róza; mert ezeknek a kinos dolgoknak az emlitését is szégyelte Hedvig előtt. -192-

Ronda azonban zavartalanul folytatta:

– Micsoda csorda bőgött az anyakönyvi hivatal előtt, – nemde, ugy-e bár – és mikor a kocsiba szálltál, Kieselsack sárral fröccsentette be a fehér atlaszruhádat is. De kétségtelenül bizonyos, hogy a fiatal garaboncások közt ott volt Lorenzen diákom is, aki a csufnevemet orditotta és olyan gyalázatosan viselkedett, mint senki.

– No, majd megmosom a fejét! – szólt Hedvig.

– Sajnos, nem csiphettem meg – folytatta Ronda. – Nem tanithattam meg a regulára. De csak tanuljon görögül. Sok diákomat nem csiphettem meg. Bárcsak mind tanulna görögül!

Később eljött Lorenzen, de szivesen bántak vele. Ronda behivta Rózát, amaz ürügy alatt, hogy nem találja a füzetét, vagy a ceruzáját és beszélgetni kezdett vele. Először produkálni kellett magát a diák előtt, hogy mennyit tud görögül, aztán modern dolgokra terelődött a társalgás. A diák fölényesen, a nyugodt irónia képzelt jogával lépett be. De nyomban visszahőkölt, mihelyst látta, hogy minő szabad és mértékletes bájjal mozog Róza polgári stilü butorai között; hogy jobban öltözik, mint a saját felesége, aki a szinházban mindig felháborodott Rózán; s megértette, hogy a kevés pirositó, a félvilági nők halványan sejtetett dialektusa és pár késhegyni szinésznőszerüség sajátosan füszerezik a családiasságot. Ördöge van ennek a Rondának! Igy aztán nem kell járnia se a klubba, se máshová. Lorenzen a kezdő fenhéjázó modorát letette s a Ronda-házaspár előtt édeskésen szolgálatkész lett, megjuhászodott. -193-

Megengedték neki, hogy legközelebb hozzon egy kis borocskát is. Pástétomot is hozott és egy kis reggeli helyettesitette a görög órát. Ha valamire szükség volt kivülről, mindig Ronda ment ki. Először a dugóhuzóért s mikor már ittak és Lorenzen pityókás lett, még gyakrabban szaladt ki Ronda.

Mikor ezek a kis murik ismétlődtek, Róza annak adott kifejezést, hogy jó lenne másokat is meghivni. Lorenzen az intimitás mellett foglalt állást; de Ronda igazat adott a feleségének. Lorenzennek el kellett hozni a barátait. Hedvig egy másik szinésznővel jött. Maguk a vendégek hoztak kalácsot, felvágottat, gyümölcsöket. Ennek ellenében a háziasszony a teát szolgáltatta. Pezsgőt ittak, erre megjött az étvágyuk és erre Ronda a szokott hamiskás mosolyával beszélni kezdett:

– Azt hiszem, tudni méltóztatnak, hölgyeim és uraim, hogy az itteni gimnáziumban viselt állásomat – azt, hogy jogosan-e, vagy sem, ezuttal talán ne feszegessük – elvesztettem.

Mindig hagyták, hadd beszélje ki magát a kedvére és ennek örült. Erre összeadtak az urak és pezsgőért küldtek. Sokszor maga Ronda ment el és maga rendelte meg. Látni lehetett, amint visszabotorkált az utcán, előtte ment az inas a kosárral és ő vigyázott az italra, a háta mögött, mint egykor a Kék Angyalban.

Mikor jókedvük szottyant, kérték Rózát, hogy énekeljen és Róza elénekelte kedvenc dalait; egyszer, mikor felöntött a garatra, énekelni kezdte Lohmann dalát is. Ronda nyomban félbeszakitotta és mindenkit hazaküldött. A vendégek csodálkoztak, vakmerően tiltakozni próbáltak. Mikor azonban Ronda fujni kezdett és kijött -194- a sodrából, mind beadták a derekukat. Róza halkan bocsánattal csititgatta a férjét. Fogalma sincs, miért haragszik.

Mind fiatalemberek voltak és a legtöbbje állandóan eljárt a Kék Angyalba. Mig csak nehányan voltak együtt, hamis feszt éreztek, gyáván és szemtelenül magukat csalták, mert nem voltak képesek Rondával mint magánemberrel érintkezni; a háta mögött settengtek és diákos alázattal torpantak vissza, mikor állniok kellett a viccüket. Aztán megsokasodtak és az egyén felelőtlen nézővé lett. Már semmi talmi meghittség se hamisitotta a hangulatot. Ugy látszott, hogy Ronda egyszerüen kisebb helyiségbe költözött a truppjával, ahol a nőkkel kényelmesebben lehet évődni. És itt későbben is volt a záróra, akkor, mikor kiki a maga jószántából hazamegy. Egy alkalommal, mikor már csak kevesen voltak itt, Lorenzen bakkarázni hivta. Rondát izgatta a dolog, megmagyaráztatta magának a játékot és mikor tisztában volt vele, bankot adott. Nyert. Mikor veszteni kezdett, visszavonult. Lorenzen, mint az inditványozó, kötelességének tartotta, hogy teljes lélekkel menjen bele. Tárcájából egymásután szedegette ki a százmárkásokat. Többen kivörösödtek és egymásután sajnálkoztak, hogy nem vettek több pénzt magukhoz. A bankárnak megint szerencséje volt.

Róza a férje fölé hajolt és ezt sugta:

– Látod? Mért mentél el, te kis buti!

Ronda riposztozott:

– Nem bánom, megveheted, szerelmem, azt a nyolcvanmárkás kalapot. Aztán Zebbelinnek, a vendéglősnek is betömhetem még a száját. Ne félts engem! -195-

Nyugodtan nézte, hogy teszi el egy vendége Lorenzen bankjegyeit és nem bánta, hogy nem ő nyerte meg. Lorenzen elvesztette; és Ronda kihagyó lélekzettel érezte, a boszunak diadalutján jár, amelyet földalatti reszketések ráznak. Mikor végül Lorenzen kijózanultan és bamba arccal üres pénztárcájába bámult, odalépett hozzá és igy szólt:

– Mára elég, Lorenzen, a görög órának vége.

Nemsokára hire futott a városban, hogy Rondánál orgiákat csapnak. Az urak a tőzsdén és a klubban, a törzsasztaloknál, az irodákban hallották, amint néhány fiatalember sebbel-lobbal elmondotta. Otthon a családjukban el-elejtettek róla pár szót és a nők sugdostak és többet akartak tudni. Ugyan mi fán terem az a hastánc, amit Rondáné táncolt. A férj nem tudja eléggé megmagyarázni és igy azt képzelték, hogy a hastánc minden képzelmet felülmuló paráznaság. És izgatta őket az a társasjáték is, amelyet Rondáéknál szoktak játszani: a zálogosdi. Több pár a padlóra feküdt, egy nagy takaró alá, mindegyik egy sorban, egy férfi egy nő mellé. Nyakukig betakaróztak és mig a takaró nem mozgott, senkinek se jutott eszébe, hogy mi történik alatta. Mikor azonban megmozdult, annak, aki ludas volt benne, zálogot kellett adnia. Ez a játék városszerte legendás hirben állott. Sötét hiradások regéltek róla a fiatal leányoknak; a leányok órák hosszant kotoltak a titkon, a szemükben rémült kiváncsisággal. Aztán azt is szerették volna tudni, igaz-e, hogy Rondáéknál néha egészen meztelen felsőtesttel jelentek meg a hölgyek?

– Juj, de nagy disznóság!

– De furcsa lehetett. -196-

Lorenzen néhány tisztet hozott magával, akik a murijukra nála vásároltak bort; többek közt magával hozta Gierschke hadnagyot is. A finom polgári társaságból elsőnek Kunst, az ügyész állitott be. Ő is Frölich Róza kegyéért versengett és erős vetélytársa lett Richternek, a fiatal tanárnak. Richternek végre-valahára sikerült eljegyeznie magát egy gazdag leánnyal, akit a tanár-fajta ember nem igen kap meg; de a vőlegénység nem jól állott neki. Ingerlékeny lett és élvvágyó, higgadt beamter-feje egyszerre megkótyagosodott. Lorenzen példájától elragadtatva, veszettül játszott. Ronda házában egy estén több hónapi fizetését elvesztette, ostoba fogadásokba ment bele s annyira versengett a háziasszonyért, hogy minden tartózkodásról megfeledkezett. A tanári szobában ugyancsak szapulták, hogy érintkezik a tanárság szégyenével, Rondával.

Ronda, aszerint, hogy szerencséje volt, vagy nem, nyert, vagy vesztett. Egy alkalommal Róza ezermárkás chinchilla-bundát kapott s cifra feje csábitó kacérsággal bujt ki a szürke és puha szőrméből. Máskor pedig Rondának a vendégek érkeztekor ágyba kellett bujnia és betegséget mimelnie, mert egyetlen vendéglős sem akart már hitelezni. Másnap aztán elment hozzájuk és megmagyarázta nekik, hogy a halálából meg éppen nem fognak pénzelni. A vendéglősök ezt belátták és abban bizakodva, hogy Ronda megint nyerni fog, meghosszabbitották a hitelt.

Frölich szinmüvésznő csak ritkán játszott, de akkor aztán nem hagyta abba, mig egy vörös garasa volt. Egy este azonban ugy kedvezett neki a szerencse, hogy partnerének, Lorenzennek még az ingét is elnyerte. Lorenzen nagyon -197- sápadt volt és szitkozódva távozott. Ugy ült ott Róza, mint egy gyerek, lázasan a boldogságtól, ideges kezeiben bankjegyeket és aranyat szorongatva. Néhányan hirtelenül és szokatlan udvariassággal ajánlkoztak, hogy a pénzét megszámlálják. Több mint tizenkétezer márkát nyert. Róza azt mondta, hogy aludni megy. És mikor egyedül maradt Rondával, lázas szemmel, édes és lemondó hangocskáján mondta:

– Hát mégis lesz hozománya a Miminek. A fityegőkön és a butonyokon már rég tul kellett adni. De most mégis csak itt a pénz. Szegénykének legalább jobb sora lesz, mint nekem.

De már kora reggel jöttek a hitelezők, akik pénzt orrontottak; és Róza a leánya hozományát hiába védte a testével, elvették tőle.

Aztán az a hir is elterjedt, hogy Lorenzen, a borkereskedő fizetésképtelenné vált. Ronda fünél-fánál kérdezősködött és mikor hazajött, sápadt volt, verejtékes és meg se tudott mukkani.

Végül csattogó állkapcsokkal hápogta:

– Csődbe jutott! Lorenzen csődbe jutott!

– Kinn vagyok a vizből – mondta Róza, aki a kerevetbe süppedve ült és a kezeivel lomhán harangozott a térdei közt.

– Lorenzen csődbe jutott – ismételte Ronda. – Lorenzen a sárban fekszik és nem kel fel többé soha. Pályafutását – igen ám, ugy bizony – befejezte.

Halkan beszélt, mintha attól félt volna, hogy megpukkad örömében.

– Mit örülsz neki. Mimi hozományának is vége.

– De most megcsiptem az ipszét. Ez alkalommal sikerült megcsipnem őt és most kiszolgáltatom jól megérdemelt sorsának. -198-

A nő nézte őt, amint ide-oda jár, mintegy tébolyodott. Kezei reszkettek a tárgyakon, amelyeket öntudatlanul megérintett. Róza egyet-mást még mondott, de Ronda mindenre csak ezt sziszegte reszketve:

– Lorenzen, a diák, a sárban fekszik.

Ronda viselkedése nemsokára imponált a nőnek. Férje erősebb indulatja végigsöpört az övén és kioltotta. Rózának már eszébe se jutott a bánata, mereven az ura után nézett, meg se ijedve a szenvedélyétől, mintha Ronda mélyében mindig ott kuksolna a téboly; és mégis kényszeredetten nézett utána, édes borzongással érezte, hogy az ő öreg Rondájával erősebben összeköti ez az erőszakos és veszedelmes holmi, a szenvedély.

Még olyan diákok is Ronda vendégei közé elegyültek, akik iskolába jártak. Egyikük, egy nyurga, zsömlesárga fiu csinos összegeket vesztett. A szezón vége felé, egy tavaszi szombat estén megjelent a küszöbön Hübbenett, a tanár esküdt ellensége, aki Rondáról oly gyülölettel nyilatkozott és Ronda saját osztálya előtt »erkölcsi rondaságról« beszélt. Most ott állott férfias-peckesen és Ronda mérgesen mosolygott feléje. Már várta a kollégáját, mert a fia nagyban játszott és otthon, kedves kolléga ur, bajok vannak a nevelés körül.

Hübbenet rákvörösen támadt a fiára, aki egyszerre semmivé zsugorodott s felszólitotta őt, hogy kövesse. Hozzátette hangosan, – de szavait senkihez se intézte – hogy lépéseket tesz az ily állapotok megszüntetésére, amelyeket lelkiismeretlen -199- kalandorok idéztek elő; amelyek ingatag fiatalemberek megkisértésére és elcsábitására valók; amelyeket az apáktól elcsent pénzből s más titkos, véres és szennyes eszközökkel tartanak fenn.

Egy tiszt sietve kiosont. Egy nyugtalankodó kártyás pedig a tanárhoz fordult és tüzetesen magyarázta, milyen meggondolatlanság lenne lármát csapni. Erkölcstelennek tartja ezt a társaságot? Méltóztassék csak körültekinteni. Tetszik tudni, ki az a szürkeruhás ur a játékasztalnál, ott mindjárt az ablak mellett? Az kérem ’ássan Breetpoot konzul. És ki fordul Hübbenett felé, a homlokát ráncolva? Az kérem ’ássan Flad, a rendőrtiszt. Vajjon Hübbenett csakugyan bölcs dolognak tartja-e, hogy megrágalmazza ezt az elit-társaságot, amelyben ilyen tekintélyes urak vannak?

Hübbenett nem tartotta bölcs dolognak: az arcáról sirt le. Még pár kátói szót mondott, de már gyengébb hangon. Senkise törődött már vele. Csak Ronda surrant mögéje, a diadaltól ragyogva, frissitőt adott a kollegájának és mikor a tanár a válla vonitásával erkölcsi felháborodását jelezte, szivesen utána kiáltott, hogy a háza a számára és a fia számára mindig nyitva marad.

A fürdőszezón ujra beköszöntött. Ezuttal valóságos népvándorlás zudult Rondáék nyomában a kis fürdőhelyre. Rondáék kibéreltek egy butorozott villát. Az alázatosan egyszerü kanapékra himzett japáni selyemtakarókat boritottak, az asztalra rulettet tettek és a »Fürdői emlék« felirásu vizespoharakba pezsgőt töltöttek. Az uj »Ronda banda«, miután egész éjjel rulettezett és mindenféle kicsapongásokat müvelt, hajnaltájt -200- kivonult a strandra, napfelkeltét nézni, vasárnaponként pedig a reggeli térzene hangjainál kávézott meg. Gyakran házon kivül töltötték az éjszakát. A jómódu kisérők tekintélyét felhasználva, Róza őnagysága azt is kierőszakolta, hogy a strandvendéglős és kávés bármikor, amikor ő kivánta, ujra kinyissa helyiségeit.

Róza kimerithetetlen volt. Udvarlóinak falkáját éjjel-nappal hajszolta, hol jobbra, hol balra. Egyikhez botot vágott, másiknak koncot dobott s mindezt sunyi oldalpillantással Rondácska felé, aki elégedetten dörzsölgette kezté. Őnagysága mindenkitől azt követelte, hogy próbákat álljon a kedvéért. Egyiket – egy rózsás, kövérke embert – felszólitotta, hogy tüstént ebéd után – hat fogásból állott az ebéd – usszék ki egész a homokzátonyig.

– Boldogtalan ifju, hiszen gutaütést kap – mondta neki egyik, aki eléggé józan tudott maradni.

Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága pedig igy szólt:

– Aki itt gutaütéstől fél, azt egyáltalán nem használhatom, az csak hordja el innen az irháját. Ugy-e, Rondácskám?

– Ugy bizony, – mondta Ronda – az csak hordja el innen az irháját.

Azután még hozzátette:

– Jakobi annakelőtte ugyancsak ügyes testgyakorló volt. Egyszer felmászott az iskola falára egész az első emeletig és az osztály egyik ablakán, amikor éppen tanitottam, tömlőből savanyu birkatej szagát bocsátotta a terembe. Napokig nem tudtuk kiszellőztetni az osztályt. Aki ilyenre képes, attól elvárhatjuk, hogy kitünően tud uszni is. -201-

Ronda szavai viharos derültséget keltettek és a fiatalember a többiek harsogó kacagása közben fogott a nehéz vállalkozásba.

Valamennyien a parton állottak, amikor kilépett a kabinjából és nagy összegekbe fogadták meg, mint valami lovat. Milyen rózsás és kövérkés volt. Féluton ugy kellett szegényt a vizből kihalászni és a kisérő csónakba cepelni. Eszméletlenül feküdt a parton.

Az élesztési kisérletekben mindenki részt vett. Egyesek, akik első fogadásukat elvesztették, ugy akarták veszteségüket visszapótolni, hogy ujabb fogadásokat kötöttek, Jakobi életbenmaradására, vagy halálára. A hölgyeket az eset iszonyuan felcsigázta, valóságos hisztériás görcsöket kaptak. Mikor a szerencsétlen tizenöt perc után sem adott életjelt magáról, némelyek nagyon elcsendesedtek és elódalogtak. Ronda ott maradt.

Nézte Jakobi diák petyhüdt, vértelen arcát és visszaidézte emlékébe azokat az időket, amikor ez az arc gunyos és lázitó volt. Most itt hevernek mind a porban. Itt vannak legyürve: teljesen legyürve. Ezentul már nincs se győzelem, se büntetés. Enyhe hascsikarást érzett. A győzelmi hid kezdett ingadozni alatta. A zsarnok megszédült ebben az őrületes magasságban…

Jakobi azonban felnyitotta a szemét.

A két hamburgi, a braziliai és a lipcsei minden tartózkodás nélkül nyilatkozott az esetről. Igaz ugyan, hogy csak személyes boszuságból tették, mivel az utóbbi időben már egyáltalában nem számitottak. Nem értették a történteket. A tavalyi pompáskedélyü leány helyett Frölich Róza szinmüvésznő őnagyságát lelték, aki az igazi szépségek arrogáns és parancsoló modorát szedte -202- magára és akinek – mintha tényleg az is volna – mindenki behódolt. És amellett ugyancsak távol állott attól, hogy szépség legyen: a tavalyi jóbarátok ezt a svindlit nevetségesnek látták. De napról-napra jobban rabjává lettek. A braziliai eleinte megpróbálta helyreállitani a régi bizalmaskodó viszonyt; azután már csak gyáván és messziről epekedett feléje.

A célhoz leginkább közel Kunst ügyész és Richter tanár voltak; mert tőlük vártak legtöbbet. Az egyik a város legnépszerübb agglegénye volt; a másik vőlegény. Frölich Róza szinmüvésznő sokáig habozott kettejük között. Kunst volt a tekintélyesebb ugyan, de Richternél az események hordereje nagyobb jelentőségü lehet. Richter menyasszonya izgatta őt; mert egyedül ez a kis teremtés merészkedett Róza őnagysága toalettjeit a kis fürdőhelyen tulszárnyalni.

Kunsttól azt követelte őnagysága, hogy vágja pofon azt a férfit, akinek a nevét a következő szerdán véletlenül elsőnek fogja kimondani. Kunst borvirágos képe elmosolyodott és azt mondta, hogy nem evett kefét. Erre Róza kijelentette, hogy örökre végzett vele; és annak, aki nála valamit el akar érni, mindenre készen kell lennie. Mindenre, de mindenre.

És Richter készen volt: annyira megviselte szegényt a vőlegénysége. Egy délután, éppen a térzene alatt, világcsudájára végigszamaragolt Róza őnagyságával – ketten egy nyeregben, részegen, egymásba kapaszkodva – a kávézók sorfala között, a menyasszonya és az egész zajongó tömeg szemeláttára.

Mindjárt vacsora után Róza szinmüvésznő felállott, Rondát és Richtert maga mellé vette és -203- édes pici hangocskán jelentette ki, hogy ma nagyon korán kiván lefeküdni.

Cifra lampiónokkal kisérte hazáig hódolóinak tömege; és néhány ur az erkély alatt halk szerenádba fogott. Mikor minden elcsendesült, Ronda már félig levetkezve szólitotta felesége őnagyságát. Azt hitte, hogy az erkélyen van. Nem volt ott. Ronda kereste és szólongatta; élvezni akarta vele együtt azt az örömet, hogy végre Richter sorsa is betelt és hogy sikerült további életpályáját kinos-keservessé tenni. De az üres szobákban elpukkantak az ujjongó hangok. Rondát szorongás fogta el.

Ismerte ő már Róza szeszélyeit, biztosan lement a strandra. Ronda leült a gyermek kis hálós-ágya peremére és hajtotta a szunyogokat.

Megint valami együgyü szamarat tesz lóvá Róza, aki falhat most egy kis holdvilágot, cserébe a kösönytyükért és ezüst szelencékért. Ronda közben aludni ment… De öntudata alatt ott szunnyadt a felszinre nem hozott gondolat, hogy Róza kisérője Richter; és hogy Richtert ebben az órában nem tették lóvá.

Ronda éjfélig hánykolódott. Akkor kiugrott az ágyból, magára kapta a ruháit és hangosan mondta maga elé, hogy fel kell kelteni a cselédleányt és fáklyás emberekért kell küldeni; valami történhetett talán Frölich Rózával. Gyertyát is gyujtott és elindult a cselédszoba felé. Csak fenn a padláshoz vezető lépcsőn józanodott ki ebből a magaáltatásból, félve elfujta a gyertyát, nehogy észrevegyék és szép lassan visszatipegett a hálószobába.

A hold sápadtan világitotta meg Róza üres ágyát. Rondát valami kényszeritette, hogy folyton odanézzen; mind hevesebben lélekzett. Végül -204- összegubbaszkodott és elkezdett nyöszörögni. Megrémült a saját hangjától és a takaró alá bujt. Kis idő mulva férfiasan elhatározta magát; mégegyszer felöltözött, tetőtől-talpig és elgondolta, hogyan fogadja Frölich Rózát. Igy akart szólni:

– Nos? Ismét sétálni voltál – nemde ugyebár? Helyes, helyes. Megtörtént azonban, hogy én sem voltam fáradt és csak épp az imént jöttem haza.

Egy álló óra hosszat gyakorolta ezt a mondókát, föl és alá járkálva a szobában. Ekkor kinn a kapunál könnyü zaj rebbent; vad rántással tépte le magáról Ronda a ruhákat és bevetette magát az ágyba. Szemhéjait erősen leszoritva figyelt Róza óvatos közeledésére, lehulló ruháinak halkitott zizegésére, a vigyázatos reccsenésre, amint kinyujtózott az ágyban; azután könnyü sóhajára; végül pedig édes és meghitt horkolására.

Reggel mind a ketten alvást szinleltek. Róza őnagysága szánta rá magát először az ásitásra. Mikor Ronda felé fordult, szenvedő és sirásra görbült arcát vállához nyomta és ezt zokogta:

– Oh jaj, ha tudnád, Rondácskám. Nem megy minden olyan simán az életben, ahogy az ember szeretné és a legtöbbről maga sem tehet az ember.

– Jó, jó – mondta vigasztalva Ronda; és Róza még jobban bőgött, mivelhogy Rondácska olyan bárányszelid volt és üres kifogásait zsebrevágta.

Egész nap ki se mozdultak; és Frölich Róza lomhán és ügyetlenül tett-vett, szemében lágy, édes, ernyedten-elomló emlékek szunnyadtak, melyek elől Ronda pironkodva nézett félre. Estefelé -205- jött néhány ismerősük és megkérdezték őket, tudják-e a legnagyobb ujságot! Honnan tudták volna, hiszen nem voltak kint a házból.

– Richter eljegyzése visszament.

Róza szinmüvésznő hirtelenül Rondára pillantott.

– Ennek az embernek vége – folytatták tovább a hirharangok. – Örökre kompromittálva van. Az exmenyasszonyának a familiája egészen biztosan ki fogja turni az állásából. Nem akarnak majd egy városban lakni vele, mert szégyelik magukat. Majd meglátja, hogy megfeneklik szegény feje.

Frölich Róza látta, amint Ronda elpirul és elsápad, egyik lábáról a másikra áll, az ujjait összekulcsolja és szétveszi; látta, hogy a levegőt fogai között átszüri, mint hogyha a szavak mézét szürcsölné, mintha boldogságát szivná ki. Ronda élvezett és szenvedett. Ezuttal meg kellett fizetni a diadalát; a nő rossz lelkiismerettel olvasta a férje arcáról, hogy mivel fizette meg.

Ronda végül kiment és Róza ürügyet talált, hogy a vendégeket magukra hagyja.

– Örülsz? – kérdezte Róza tetetett elégedetlenséggel. – Mégse illik örülni azon, hogy mások pácban vannak.

Ronda az erkélyen ült, a csuklóit szorongatta és tétovázva a bükkfák koronáin át a tengerre nézett, olyan arccal, mintha a végtelen látóhatárt vizsgálná, amelyet csak nagy szenvedések árán lehet elérni. Róza is érzett ebből valamit; és most ő vigasztalta. Igy szólt:

– Sebaj, Rondácska. Az a fő, hogy ennek az embernek kampec. Ez is valami.

Róza felsóhajtott; mert ha csak a néhány órával ezelőtt történt eseményekre gondolt, be -206- kellett vallania, hogy meglehetősen hálátlanul viselkedett a szegény Richter iránt. Azaz hogy is történt tulajdonképpen? Hászen igaz, hogy szemrevaló legény volt, de ha nincs itt Kunst, akit boszantani akar, akkor az egészből nem történik semmi. Spongyát rá. De a szegény Ronda, az egészen más. Az ember szive egészen elfacsarodik, ha ránéz. Hogy ül szegény, szegény Ronda!

– Drágácskám – mondta a nő és feléje nyujtotta a kezét.

Ronda elfogadta és igy szólt:

– Egy dolog mindenesetre biztos: az, hogy aki a legmagasabb és legfényesebb ormokra hág, annak ismernie kell a szakadékokat és a legsötétebb örvényt is.

Mikor visszajöttek a városba, már mindenki várta őket. A fiatalemberek felsóhajtottak:

– Na, hála a papnak, most legalább nem unatkozunk.

A visszatérésük után való napon estélyt adtak és az egész város azon törte a fejét, vajjon mit csináltak, mit ettek, milyen volt Frölich Róza uj toalettje. Később aztán a házas kereskedők későn este szokatlan tudósitásokat kaptak: valami történt a révben, az irodába kell futniok; és azonnal eltüntek.

Mindenesetre sokan távolmaradtak, erkölcsi okokból, a temperamentumuk hüvössége folytán, vagy takarékosságból. Ezek üres székek közt ásitoztak a kaszinóban, vagy a közmüvelődési egyesületben; eleinte felháborodtak, aztán -207- meghökkentek, mert a számuk egyre apadt; és azok, akik utoljára maradtak petrezselymet árulni, ugy érezték, hogy rosszul jártak és igaztalanul mellőzik őket.

A városi szinház pausálékból éldegélt. Valamire való varieté se akadt. Azt az öt-hat félvilági hölgyet, akihez a jobb urak jártak, már tulságosan ismerték s az örömet, amit adhattak volna, elzápitotta a Rondára és a feleségére való gondolás.

Ebben az ódon városban, ahol az unott családi körből egyenesen ordenáré és unalmas bünbe pottyant az ember, a város kapuja mellett levő házról már ugy beszéltek, hogy ott nagyban játszottak, drága borokat ittak, nők jártak oda, akik nem voltak félvilági hölgyek, de nem is tizenhárompróbás uriasszonyok; a háziasszony pedig férjes asszony, Ronda tanár felesége, borsos kuplékat énekelt, hastáncot lejtett és ha az ember ügyes, még ostobaságokra is adja a fejét: – a tanár ur háza köré tehát a mesék fátyola ereszkedett, az az ezüstösen reszkető pára, amely a tündérpalotákat burkolja be. Nagyszerü egy hely ez! A polgár minden áldott este többször rágondolt Rondáék házára. A sarkon elsurrant egy ismerős, egy órát vert a toronyóra s ilyenkor künn a városban ezt mondták:

– Most kezdik.

Lefeküdtek, fáradtan, nem tudták, hogy mi fárasztotta el őket és ezt mondták:

– Ott künn bezzeg vig élet járja.

Voltak ugyan olyanok is, nagyon kevesen, mint például Lohmann konzul – akik fiatal korukban külföldön éltek, Hamburgban otthon voltak, olykor-olykor Párisba és Londonba is -208- elvetődtek és akiket igy nem a puszta kiváncsiság hozott el az öreg, kiérdemült és elcsapott tanár és a fiatal felesége estélyeire. De a megtollasodott vidéki kereskedőknek, akik harminc álló évig spekuláltak hallal és vajjal és mindig azon az öt utcán járkáltak, egyszerre kinyilt a szemük, micsoda élvezetes, nem remélt módon használhatják föl a pénzüket. A fáradságuk jutalmától elkápráztak és most már tudták, miért éltek. Mások, akik azelőtt ismerték a nagyvárost s ugy érezték, hogy kicsit begyöpösödtek, mint Breetpoot konzul, eleinte csak leereszkedtek hozzájuk, de később pompásan mulattak, mint a többiek. Mások, régi diákok, érzékenyen emlékeztek vissza a fiatalságuk arany napjaira, a zenés kávéházakra, a kis nőcskékre és az emlékek hatása alatt jöttek ide; igy a hühnengrabi eset birái, Quittjensszel, a pappal egyetemben. Mert Quittjens is itt volt, mint a többi halandó. Még a kisebb polgárok, igy a Café Central bérlője, a piaci trafikos is azt tartották, hogy megtisztelik őket azzal, hogy vendégül hivják s használ a társadalmi poziciójuknak, hiszen már egyedül Rondáéknál lehetett érintkezni a város kolomposaival. Természetesen a kispolgárok voltak többségben és ők adták meg a tónust is.

A tónus ügyetlen volt. Csak azért volt rossz, mert ügyetlen volt. Ezek az emberek különös, kétértelmü perverzségeket vártak, szerelmet, amelyért nem kellett rögvest fizetni és azért mégis jól mulathatnak. Csakhogy éppen ők tették a társaságot leplezetlenül egyértelmüvé. Hogyha nem kuksoltak otthon a családi körben mint jó nyárspolgárok, ordinárévá váltak, mint a bordélyházban. Bizony igy történt. Egyik-másik -209- eleinte tartóztatni próbálta magát, de mihelyt kissé bekáfolt, vagy vesztett, otthonosan mozgott, kibuggyant szájából a disznó szó, parázna dolgokról locsogott, a hölgyeket tegezte, veszekedni kezdett. Ez a nőket teljesen demoralizálta. A gyönyörben nem ismertek formát és mértéket. Hedvigre rá se lehetett ismerni; egyszer macskazenét adtak neki s ő erre kijött a szobából, ahol félóráig időzött egyik vendéggel, aztán a féktelen csoport kiséretében szemtelenül a játékszobába tartott. Róza is elismerte, Hedvig erre a mult szezonban nem lett volna képes.

Róza azon volt, hogy a formákat lehetően fentartsa. Természetesen csak a legelőkelőbbekkel volt viszonya, valószinüen Breetpoot konzullal s talán Kunst ügyésszel; biztosan nem tudtak semmit. Otthon diszkréten viselkedett. Róza a házasságtörést egy férjes asszony óvatosságával és ünnepi ceremóniával üzte; dupla fátyollal, elfüggönyözött kocsiban, vidéken ment találkákra. Ez az etikett becsületet szerzett neki és senki se merte volna a többi hölggyel elvéteni. Már azért se merték, mert sohase tudták, ki volt az udvarlója és mennyire türelmes. Azt is figyelembe vették, hogy Ronda egyáltalán nem türelmes. Megtörtént, hogy Ronda a kedélyes muri közepette rátámadt egy urra, aki a háta mögött megjegyzést tett a feleségére. Ronda fujt és sziszegett; a magyarázatra oda se hajszolt; végül heves dulakodás után a nagy behemót embert szépszerével kipenderitette az ajtón; és a boldogtalant örökre kizárták. Nagyban játszott szegény és Frölich szinmüvésznőre igazán csak a lehető legártatlanabb megjegyzést tette. Tudták tehát, hogy Ronda nem érti a tréfát, ha a feleségéről volt szó; és résen voltak. -210-

Különben minden simán mehetett; Ronda nem volt ünneprontó. Dörzsölte a kezét, hogyha valaki más kivitte a bankot és hogyha megdöbbent, vágytól elcsigázott, verejtékes és rémült arcok szaglásztak s maguk elé meredtek. Kedélyes véleményeket mondott a tökrészeg állapotáról, a leégett kártyásnak vitriolos gunnyal tanácsokat adott, ümmögött, hogyha egy szerelmes párocskát tettenértek; és akkor hágott tetőfokára a jókedve, hogyha valaki elvesztette a becsületét. Egy jó családból való fiu hamisan kártyázott. Ronda emellett foglalt állást, hogy csak játsszék tovább. Az erkölcsi felháborodás hullámai magasra csaptak, néhányan tiltakozva távoztak el. Két-három nap multán azonban visszasompolyogtak és Ronda mérges mosollyal beugratta őket egy parthieba és a fiatal hamiskártyás is velük kártyázott.

Egy másik eset még drámaibb volt. Egyik kártyás elől eltünt egy csomó bankjegy. Orditani kezdett, követelte, hogy az ajtókat csukják be és motozzanak meg minden jelenlevőt. A tömeg ellenállott, egymást szidták, a meglopott kártyást veréssel fenyegették és öt percen belül mindenkit meggyanusitottak. Ronda hangja, mintha sirból jött volna, tulrikoltott minden lármát. Kijelentette, hogy meg akarja nevezni azokat, akiket meg kell motozni, vajjon megengedik-e neki. Mindenki kiváncsi volt, szeretett volna kikászolódni a gyanuból; megengedték neki. Erre Ronda nyakát előre nyujtva, Gierschke hadnagyot, Kieselsackot, a diákot és Breetpoot konzult nevezte meg.

– Breetpoot? Miért Breetpoot?

Igen. Breetpoot is. Ronda rendithetetlenül kivánta őt is, nem nyilatkozott arról, amit tudott… -211- És Gierschkét, a hadnagyot is? Ez még semmit se jelent, szólt Ronda. És a hadnagyot, aki dühöngve szegült ellen, meggondolásra birta:

– A tömeg ön ellen foglalt állást és különben le fogja fegyverezni. Ha elveszik a kardját, becsületét veszti és csak a pisztolya marad meg, amellyel – nemde ugyebár? – főbelőheti majd magát. Ez – igen ám, ugy bizony – egyszerübb, engedje tehát, hadd motozzam meg.

E választás előtt megadta magát a hadnagy. Ronda csöppet sem gyanakodott rá; csak arra akarta kényszeriteni, hogy a büszkeségét porba alázza. Különben épp ebben a pillanatban fogták el az ablaknál Kieselsackot, aki egy csomó bankjegyet az utcára akart dobni. Breetpoot konzul most rögtön kérdőre vonta Rondát. De Ronda a konzulnak az arcába mondott egy nevet, csak egy nevet, amit a többiek nem is hallottak; és Breetpoot nyomban megjuhászodott… Már másnap ott volt és lihegve ült le a kártyaasztalhoz. Gierschke nyolc nap mulva mutatkozott. Kieselsack csak egyszer jött még és akkor vesztett. Másnap a nagyanyja megjelent az adóhivatalban, ahol Kiselsacknak valami kis állása volt és bejelentette, hogy az unokája meglopta. Végre volt ürügy, amiért kidobhatták a hivatalából. A kártyabotrány miatt még nem merték elcsapni. Kieselsack, a diák, tehát a porban hevert. Ronda magában élvezte mámoros diadalát.

Élvezett, de száraz és ravasz maradt. A bankot sprengoló, fegyház és akasztófa felé loholó vitézek közt Ronda – ugy tetszett – nem változott meg, roggyant térdekkel és megrendithetetlenül állt, a régi tanár, akinek osztálya pocsékká züllött és aki a szemüvegén át még mindig -212- észreveszi a rosszalkodókat és a lázadókat, hogy később a bizonyitványukat elcsufitsa. Az uralma ellen próbáltak tiltakozni; de most szabadon is egymás bordáját tördösik, egymás nyakát tekerték ki. A zsarnokból végül kibujt az anarchista.

Rondát hiuvá tette uj helyzete, látható kedvteléssel nézegette a saját arcának fiatalos szinét. Huszszor is kivette egy este a zsebtükrét, amelyet egy szelencében tartott. A szelencére ez volt bevésve: »bellet«.

Az éjszakai zenebonák és csillogó hercehurcák közben Ronda gyakran emlékezett bizonyos régmult éjszakákra. Egyszer a Café Centralban kicsufolták; akkor elkeseredve ódalgott haza.

Valamelyik sötét utcasarokról a csufnevét dobták felé, mint egy marék ronda szemetet… Egyetlen egy éjszaka akart valamit az emberektől. Hogy mondják meg neki, ki az a Frölich Róza szinmüvésznő, hol található és hogyan – ez volt a legfontosabb – akadályozhatná meg, hogy három diákja, köztük Lohmann, a legelvetemültebb, érintkezzék vele. A kutya se állt vele szóba. Az emberek csak vigyorogtak rá és még a fülük botját se mozgatták. Az egyik lejtős utcán az iringáló kis szánok között alig tudott keresztülbukdácsolni, közben pedig üde gyermekhangok röpitették felé minden oldalról a csufnevét. Egyetlen lázadót se mert többé megszólitani, amint a kivilágitott üzletek mentén tovább osont; a házak falához lapult, a házakhoz, amelyekben ötvenezer elvetemült diák élt és az agya velejét rémült érzés feszitette, mert akármelyik pillanatban a csufneve zudulhat feléje, mint egy csöbör ronda moslék. A legelhagyottabb utca végén, az öreg kisasszonyok alapitványi -213- háza mellett érezte csak biztonságban magát az idegtépő csufolódások elől; hagyta, hogy a denevérek a kalapját surolják és még itt, még itt is a csufnevét várta.

A csufnevét! Most maga hivta ugy magát, mint valami győzelmi koronát, ugy viselte ezt a nevet. Az egyik kifosztott kártyásnak a vállára tette a kezét és igy szólt:

– Bizony, én Ronda fráter vagyok.

Ronda éjszakái! Igen, ilyenek voltak. A háza minden ház között a legfényesebben volt kivilágitva, az emberek az ő házát vették a legkomolyabban, az ő háza volt a legördögibb. Mennyi félelem, mennyi vágy, mennyi megaláztatás, mennyi fanatikus önrontás gőzölgött körülötte! Azoknak az áldozatoknak a füstje, amit neki hoztak! Mindenki tülekedett, hogy áldozhasson neki, hogy magát áldozhassa fel neki. Ami az embereket idáig hajszolta, nem volt egyéb, mint a korlátoltság, az üres koponya, a humanisztikus ismeretekben való járatlanság, buta kiváncsiság, erkölcsösséggel rosszul takart ledérség, kapzsiság, féktelenség, hiuság és amellett ezer burkolt érdek. Nem Rondáék hitelezői cepelték ide a rokonaikat, barátaikat, vevőiket, abban a reményben, hogy Rondát, aki adósuk volt, pénzhez segitsék? Nem kapzsi feleségek küldték ide a férjüket, hogy a könnyü pénzből kivehessék a maguk zsákmányát? Voltak akik maguktól jöttek. Az álarcosbáli menetben tisztességes asszonyok is elvegyülnek néha. Gyanakvó férfiarcok bukkantak fel, akik feleségük után leskelődtek. Fiatal lányok odahaza késői sétákért kunyoráltak az anyjuknak:

– A városvégi ház felé.

És ezek a lányok Frölich Róza dalait dudolták -214- félhangon. A dalok titkosan fonódtak végig az egész városon. A titokzatos zálogosdijáték, amelynél a párok a földre és takarók alá feküdtek, eljutott a családokhoz is; az eladólányok együtt játszották fiatal táncosaikkal, közben pedig elfojtott kacagással beszéltek »a városvégi házról«.

Még mielőtt a nyár bekövetkezett volna, három jó társaságbeli asszony és két fiatal leány, hirtelen – idő előtt – nyaralni ment. Három uj üzleti csőd következett be. Meyer, a piactéri trafikos, váltót hamisitott és felakasztotta magát. Breetpoot konzult is kikezdte a pletyka.

És a városnak ezt a züllését nem lehetett megakadályozni, mert már tulsokan voltak belegabalyitva: minden Ronda által és Ronda győzelmére történt. A testét-lelkét titokban rázó szenvedélynek volt a szolgája, annak a szenvedélynek, amelyet aszott teste csak ritkán árult el egy sárgás-zöld szemvillanással, vagy egy sápadt grimasszal – és a szenvedélyének prédájául esett az egész város. Erős volt; joga volt a boldogsághoz.

Boldog lehetett volna, ha még erősebb lett volna; ha veszett embergyülölete rohamában nem szolgáltatta volna ki magát Frölich Róza szinmüvésznőnek. Ő a szenvedélye fonákja volt: mindent meg kellett kapnia abban a mértékben, amely mértékben mások mindent elvesztettek. Annál inkább ápolni kellett őt, minél inkább megérdemelték mások a halált. A feleségére vetette magát az embergyülölő kiböjtölt gyengédsége. -215- Ez ártott Rondának: ő maga is tudta. Ő maga is tudta, hogy Frölich Rózának csak puszta eszköznek kellene lenni, hogy a diákokat »megfogja« és pácba ültesse. Ehelyett azonban egyenranguan Ronda mellett foglalt helyet, magasan és szentül állott az emberiség szine előtt és Ronda kénytelen volt szeretni őt, szenvedni a szerelmétől, amely már a gyülölködés kötelességével is összeütközött. Ronda szerelme Frölich szinmüvésznő oltalmát akarta, zsákmányt hozott neki és érte, igazi férfias szerelem volt. De végül ez a szerelem is – mint minden szerelem – gyöngitett…

Megtörtént, hogy Ronda, mikor Róza hazajött, elbujt és estig nem is mutatkozott. Az ajtón keresztül beszélt vele a nő, könnyü, kissé résztvevő hangján. De Ronda még enni se akart. Azt mondta, hogy tudományos munkáin dolgozik. Felesége barátian figyelmeztette, hogy belebetegszik; és aztán felsóhajtott, hagyta, hadd tombolja ki magát a rohama. Biztosan megint megmotozta a garderobját és turkált a szennyese közt. Hátha elolvasta ma reggel azt az irást. Hirtelen ujabb mániája támadt Rondának. Valahányszor Róza ily viharverten jött haza, nem birt ránézni, fülig pirulva bujdokolt a lakásban, elpárolgott a szeme elől. Ezek ugyancsak izgalmas állapotok voltak. Azaz egészen komolyan mégsem lehetett venni. Ahhoz Róza maga is tulsokat komédiázott. Először is játszania kellett a férjes asszonyt: tisztában volt vele, hogy csak játszik. Mikor Mimikét, ott az ut közepén, odaszalasztotta az ő jó öreg Rondácskájához, – az finom dolog volt, az kicsit a szivére is ment. És most évődött a férfiakkal, kukoricázott velük, mig valamire jutott, egész nap hazudozott, -216- nehogy valaki elszólja magát Ronda előtt, – aki természetesen mindent tudott. A nő egyenesen hálás volt neki, hogy vele együtt komédiázott és apró ballépéseiért oly nagy patáliát csapott. Ez legalább felvillanyozta őket! Kómikus, hogy Ronda még nem szokott hozzá.

Amellett Rondának még sokkal fontosabb volt a dolog, mint neki magának. Sokszor felháborrodva horkant fel és máról-holnapra szerette volna egy-egy ember nyakát szegni. Türtőztetni se tudta magát.

– Figyelmedbe ajánlom Vermöhlent, – jól jegyezzük meg – Vermöhlen diákra forditsd ezuttal a figyelmedet.

Mit jelentsen ez? Nem világosabb a napnál is? Miért kivánja, hogy Breetpoot konzullal is végezzen?

Frölich Róza a vállát vonogatta.

Ronda, akit a felesége nem értett, a szenvedély kutyaszoritójába jutott. Szerelmét naponta meg kellett véreznie, hogy ezzel a vérrel a gyülöletét táplálja s ez a szerelem mindig vadabb lázra kapatta a gyülöletét. A gyülölet és a szerelem megbomlott egymástól, egyre mohóbb és fenekedőbb lett. Ronda lihegve látta maga előtt a vizióját, a kifacsart és kegyelemért rimánkodó emberiséget; a várost, amely összeomlott és kopáran meredt rá; egy véres aranygarmadát, amely az itéletnapi pusztulás zsarátnokában folyik szét.

Aztán hallucinált, látta Rózát, akit mások birtak. Az idegen ölelések képe megriasztotta: a nő minden szeretőjének lohmannos arca volt! A legrosszabb, a leggyülöletesebb, amit Ronda valaha átélt, mindig Lohmann vonásaiba szürődött össze, ennek a diáknak a képét öltötte fel, -217- akit sohase sikerült »megfognia«, aki még a városból is eltünt.

Ily ájult szorongások után szánni kezdte önmagát és a feleségét. Váltig fogadkozott neki, hogy nemsokára vége lesz ennek a herce-hurcának, visszavonulnak és élvezik azt, »amit a hitelezők kötelességszerüen átengednek neked«.

– Azt hiszed, hogy van egy veszekedett vackunk? – kérdezte a nő elutasitóan. – Kutyául állunk. Mindenünket elviszik. A butorainkat hitelbe vettük. Azt hiszed, fizettünk egy részletet is? Rém csalódol, ha azt hiszed. Ez a diványpárna a miénk, meg annak a vén képnek a kerete: egyéb semmi.

Róza szörnyü hangulatban volt, a férfiakra való vadászat egészen elcsigázta; az élete vidám oldalát nem is látta és azon boszulta meg magát, aki a legközelebb volt. Ronda ezt roppantul a szivére vette.

– Az én kötelességem a te jólétedről gondoskodni. Csak nem gondolod, hogy méltatlannak mutatkozom erre a feladatra… Fizessenek ők! – tette hozzá sziszegve.

A nő nem is hallgatott rá, izgatottan le s föl járkált s tördelte a kezét.

– Azt hiszed, hogy a te szép szemedért csinálom végig ezt a nyavalyás életet, a te alakjaid kedvéért? Ha Mimi nem lenne, – de neki keresnem kell. Hogy szegényke boldogabb legyen, mint az anyja. Ah Jézusom…

Erre behozta a gyereket fehér hálóingében; és sirt-ritt. Ronda lógatta a fejét és a karjait. Kiment a szobából, a müvésznő ágyba feküdt. De mikor a vendégek megérkeztek, már megint elemében volt; és mindent jóvátett, amit Rondán elkövetett; gyöngéd és barátságos volt, bizalmasan -218- sugott a fülébe titkokat, hogy mindenki lássa, ő a családfő; együtt nevetett vele azokon a vendégeken, akikkel meggyanusitották; elbóditotta és csalódásba ringatta, mintha semmi komoly dolog se történt volna. Egy óra hosszáig azzal áltatta magát szegény Ronda, hogy ellenszolgáltatás nélkül jutott a diadaláig. Nem hitte el; de fontolóra vette, mi akadályozza őt, hogy ezt elhigyje és hol vannak ellene a bizonyitékok. Az előbbi szenvedései után olyan édes volt ez a reakció.

Egy derüs tavaszi napon, az első derüs napon az átélt izgalmak óta, Ronda és Frölich Róza besétált a városba. Ronda öntudata jólesőn pihent meg annál a gondolatnál, hogy alapjában véve ők ketten mégis csak szövetségesek: a legjobb, az egyedülvaló szövetségesek. Frölich Róza pedig, aki lemondván a görög órákról, arról az erőlködésről is lemondott, hogy az urát valahogy megszeresse, a férje iránt érzett becsületes baráti érzésből meritett jókedvet. Azért mégis mindketten mosolyogtak Dröge uron, a sarki szatócson, aki, mikor arra mentek, feltépte a boltajtót, öklével fenyegetődzött és gorombaságokat kiabált utánuk. A gyümölcsös kofa se maradhatott nyugodtan a láttukra. A kofa még arra is biztatta Drögét, hogy az öntözőcsövével locsolja le Rondát. Ily incidensek mindig megismétlődtek, valahányszor a Ronda-házaspár sétálni ment a városba. Emellett fünek-fának tartoztak, két marokkal dobálták a pénzt; és a szállitók, akik azelőtt Rondáékra szinte rátukmálták a hitelt, most pogány lármát csaptak. Ugy éltek, hogy a nő toalettjeit Párisból hozatták és előre fizették, de az elmult hónapban megevett vizeszsömlyék még mindig -219- nem voltak az övéik. Róza mégis takarékoskodni akart a gyermeke számára, Ronda pedig rabolni akart a feleségének. Valahányszor jött a végrehajtó, – és hiába jött – mindig megdöbbentek, dühöngtek és lehangolódtak. Ki gondolt volna erre. Róza már régóta nem tudott tájékozódni a számlák közt. Ronda csak a mások vesztét akarta, nem a saját jólétét. Körülöttük megrohasztotta az állapotokat, de ők is e rothadás fényében csillogtak. Megcsalatva, zsákutcába szoritva szédültek előre, egy bizonytalan remény gyeplőjén, hogy egyszer majd sokat nyernek és meghalnak az összes hitelezőik. Titokban érezték, hogy inog alattuk a talaj és amig a porba hullottak, annyi romlást okoztak, amennyit csak birtak.

A Siebenberg-utcán találkoztak a butorkereskedővel, aki azzal vádolta meg őket, hogy ki se fizetett butoraikat eladták és a törvénnyel fenyegetőzött. Ronda mérgesen mosolyogva szólitotta föl, hogy jöjjön hozzájuk és nézze meg a butoraikat, Róza pedig erősködött:

– Akkor aztán megláthatja, hogy nincs ugy. Annyi eszünk nekünk is van, hogy nem teszünk ilyet.

Ebben a pillanatban Róza mellett megcsörrent egy kard. Róza arra nézett és megint félrenézett. Egy hang szólt durván:

– A patvarba!

És egy másik hang nyugodtan és csudálkozva szólt:

– Nézd csak.

Róza már nem hallotta, mit beszél a butorkereskedő. Nemsokára aztán faképnél is hagyta. Könnyü kábulatban haladt előre. Csak a cukrászdával szemben tünt fel neki, hogy Ronda -220- se szól semmit. Rózát a lelkiismeret furdalta s nagyártatlanul beszélni kezdett, ki akarta engesztelni azért, amit az imént látott. Ronda is forró és izgatott volt és behivta őt a cukrászdába. Amig Ronda a pultnál rendelt, Róza bement a kisszobába. A tükörablakon kopogtak. Róza oda se nézett; igy is tudta, hogy Ertzum és Lohmann volt.

Ronda még este se csillapodott le. Izgatottan sürgött-forgott a vendégek közt, száraz, vad iróniával beszélt és ezt mondogatta:

– Én vagyok, uraim, az a bizonyos Ronda.

És kijelentette:

– Semmim sincs, – igen ám, ugy bizony – egy árva fityingem sincs, csak az a diványpárna az enyém, meg ennek a vén képnek a kerete.

Mikor Frölich Róza a hálószobába ment, követte őt és igy szólt:

– Breetpoot diákom nemsokára bevégzi.

– Vége? – kérdezte a nő. – Ugyan, Rondácskám. Hisz a tárcája csak ugy duzzad a pénztől.

– Persze, persze. Csakhogy megfontolandó: honnan jön ez a sok fene pénz?

– Nos?

Ronda közeledett feléje, az arcán sötét, megalvadt mosoly ült, mintha valami lepel borult volna rá.

– Én tudom; a pénztárosát megvesztegettem. Ez Ertzum gyámpénze, amit a gyámja elrabolt.

És mikor Rózának a csodálkozástól földbe gyökeredzett a lába, felkiáltott:

– Mit szólsz hozzá? Hát nem érdemes élni? Ez már a második, a harmadik. Kieselsack diákom -221- a porban hever. Ertzum diákom nemsokára nagy robajjal omlik össze. Csak még a harmadik van hátra.

Róza nem állta a tekintetét.

– Kiről beszélsz? – kérdezte zavartan.

– A harmadikat még meg kell fogni. Meg kell, meg muszáj fogni.

– Ja – mondta Róza és bizonytalanul felrebbentette a szemét.

Aztán kihivóan szólt:

– Biztosan az az, akit ugy gyülölsz, hogy még reá se szabad néznem az utcán. Még ezt se engeded meg.

Ronda lehajtotta a fejét, zihálva lélegzett.

– Ezt nem bánnám… – mondta tompán. – És mégis meg kell fognom ezt a diákot. Meg kell fognom.

Róza vállat vont.

– Mi van veled? Lázad van. Rondácskám, édes, feküdj le az ágyba és izzadd ki magadat. Majd kamilla-teát küldök be. Ez a buta izgatottság a gyomrodba ment és most szerbusz vacsora, nem is tudsz enni… Nem hallod?… Szent Isten, még valami bajod lesz.

Ronda nem hallotta. Ezt mondta:

– De nem te… nem te fogod meg!

Ezt félelmes könyörgéssel mondta, amit Róza még nem ismert, ami borzalmasan csiklandozta, ami várakoztatóan rémitette, mint egy vad kopogás, éjjel, az ajtaján.

Másnap reggel Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága sokáig tünődött, hogy mi dolga is -222- akadhatna a városban s miután meglelte a kellő ürügyet, elindult. Minden ablaküvegen nézegette az orcáját; két és fél óra hosszáig öltözködött. Az érverésén a várakozás izgalma volt észlelhető. A Siebenberg-utca elején, Redlien könyvesboltja előtt, megállott, – először állott meg életében Redlien könyvesboltja előtt. Fejét a kirakatba hajtotta és ijedező csiklandást érzett a nyakán, mintha valaki belé akarna markolni. Ebben a pillanatban valaki beleszólt a nyakába:

– Nagyságos asszonyom, hát ismét látjuk egymást?

Róza megfordult, mozdulataira kecses boszuságot erőszakolt.

– Ah, Lohmann ur? Ön ismét itt van a városban?

– Ha nincs ellenére, nagyságos asszonyom?

– Hogy lenne? De hol hagyta a barátját?

– Ertzum grófot gondolja, ugyebár? Oh, ő nagyon el van foglalva… De nem óhajt kissé arrébb jönni innen, nagyságos asszonyom?

– Ah. És mivel foglalkozik a barátja?

– Az önkéntesi évét szolgálja, nagyságos asszonyom. Most szabadságon van itt.

– No de ilyet, csakugyan? Mondja, még mindig olyan, mint azelőtt?

Lohmann pillanatra se jött ki a sodrából, pedig Róza mindig csak a barátja felől kérdezősködött. Ellenkezően, mintha mulatott volna Rózan. Róza akkoriban a »Kék Angyal«-ban is mindig ugy érezte, hogy Lohmann kineveti. Senki másnál nem érezte ezt, csak Lohmannál. Most is egészen beleizzadt ebbe a gondolatba. Lohmann cukrászdába invitálta, mire Róza dühösen válaszolt:

– Van jobb dolgom. Csak menjen maga! -223-

– Kissé soká állunk már itt az utcasarkon, nagyságos asszonyom, a kisváros hiuz-szeme mindjárt észreveszi.

Felnyitotta Róza előtt a cukrászda ajtaját. A müvésznő nagyot sóhajtott és besuhogott. Lohmann menet közben kissé hátramaradt és még egyszer megbámulta, mily pompásan érvényesül Róza hosszas dereka; mily kitünő a frizurája; milyen előkelő könnyedséggel viseli a szoknyáját; mivé változott, mióta nem látta. Azután csokoládét rendelt.

– Kegyed hires személyiség lett azóta, ugyebár?

– Na, na – mondta Róza és másra terelte a beszédet:

– Hát maga? Maga mit müvelt? Hol bujkált, amióta nem láttam?

Lohmann készségesen felelt. Egy ideig a brüsszeli kereskedelmi akadémián tanult, azután pedig Londonban gyakornokoskodott az édesapja barátjánál.

– Képzelem, sokat mulatott – szólt Róza.

– Nem, egyáltalában nem – mondta Lohmann érdesen, szinte megvetően és az ismert szinészi pózzal. Róza oldalról pislogott rá, félő tisztelettel. A fiu egészen feketébe volt öltözve és fekete, széleskarimáju kalapját nem vette le a fejéről. Az arca talán még sárgább és markánsabb lett azóta; simára volt borotválva; és félig lehunyt, sötét és furcsán háromszögü szemhéjaival sanditott valamerre, ahol semmi sem volt.

Róza kényszeriteni akarta, hogy ránézzen. Azt is szerette volna tudni, megvan-e még a régi bozontos üstöke. -224-

– Miért nem veszi le a kalapját? – kérdezte.

– Igaza van, nagyságos asszonyom – mondta Lohmann és szót fogadott.

Sötét haja dus fürtökben borult oldalt a homlokára, akárcsak régen. Lohmann most egyenest Rózára nézett.

– A »Kék Angyal«-ban, nagyságos asszonyom, nem törődött ilyen csekélységekkel. Hogy megváltoznak az emberek. Hogy megváltozunk mindannyian. És két rövid esztendő alatt.

Lohmann ismét félrenézett és nyilvánvalóan más dolgok foglalkoztatták. Róza nem is merte neki megmondani, hogy ez a megjegyzés sziven találta. De lehet, hogy nem is őt értette. Legalább a hangjában volt valami különösen sokatjelentő.

Lohmann Breetpoot Dóra asszonyra gondolt, amikor azt mondta és arra, hogy mennyire megváltozott, akár csak az az eszménykép, amit magával vitt róla lelkében. Lohmann a nagyvilági hölgyet szerette Dórában. Ő volt a város »grande dame«-je. Egyszer Svájcban megismerkedett egy angol hercegnővel és ennek az ismeretségnek a ceremóniája még mindig érzett a mozdulatain. Voltaképpen az angol hercegnőt képviselte azóta ebben a városban. Hogy az angol nemesség a legelső az egész világon, abban senkinek sem volt szabad kételkednie. Később egyszer Délnémetországban, egy prágai lovag csapta neki a szelet, akkoriban az osztrák arisztokrácia egy rangba került az angollal… Bámulatos, mennyire imponált mindez Lohmannak és hogy milyen jóhiszemü világitásban látta a dolgokat; a legbámulatosabb azonban az, hogy mindennek össze-vissza nincs még két esztendeje. Most -225- visszajött a városba – és közbe Dóra ugy összezsugorodott, mintha gummiból lenne. Breetpooték háza félakkora se volt, mint régen és odabenn a házban egy kis vidéki asszonyka üldögélt. Nem volt más, mint egy kis vidéki asszonyka. Igaz, hogy a nyakán még mindig a régi szép exotikus kreolfej ült, de ennek a kreolfőnek a szájából vidékies kiszólások röpködtek! Ó divatu és helytelenül értelmezett ruhákba öltözött. Még annál is rosszabbul, esetlenül sikerült egyénien müvészi jelleggel. És hogy fogadta őt, aki messze földről jött, mintha üdvözleteket várt volna tőle, azután még azon is sopánkodott, hogy nem ide való szegény, az isten háta mögé. Furcsa, hogy ezt azelőtt észre se vette. Igaz, hogy akkoriban alig szólt hozzá az asszony, szinte meg se látta. Akkor diák volt, most ur, most kacérkodott vele, megpróbálta belévonni a »társaságba«, hogy jelentéktelen személyének keretet adjon… Lohmannt fojtogatta a keserüség. Az ócska puskára gondolt, amit akkor mindig készenlétben tartott, – a legkomolyabban – arra az esetre, ha kitudódnék a szerelme. Még most is melankólikus büszkeség fogta el, ennek a gyerekkori szerelemnek az emlékén, amely oly sokáig, egész felnőtt koráig tartott: szégyen, komikum, talán kis undor érzése is járt vele, de még sem szünt meg. Kunszt, Gierschke és a többiek ellenére sem szünt meg, az imádott asszonyt követő számos utód is csak fokozta. Mikor ott éjjel, megcsókolta a háza kapufélfáját! Óh, az gyönyörü volt, azt nem lehet egykönnyen elfelejteni. Rájött, hogy mennyivel jobb, mennyivel nemesebb volt akkor. (Hogy is képzelhette magát akkor blazirtnak. Most igazán blazirt volt.) A legértékesebbet -226- kapta Breetpootné, amit valaha is adhatott egy nőnek. Most, mikor a lelke üres lett, ostromolta őt… Lohmann a dolgokat a visszhangjuk kedvéért szerette, a szerelmet a nyomán járó keserü magányért, a boldogságot legfeljebb a fojtogató vágy miatt, amely a gégéjét reszelte. Ezt a kisszerü, szimpla smokk nőcskét alig állta, mert az egykori érzéseinek melankóliáját eltorzitotta. Mindent rossz néven vett tőle, még a szegénység nyomát is, amelyek – rajta még nem – de a szalonjában már jelentkeztek. Lohmann tudta, hogy Breetpoot rosszul áll. A gyengédség és a könnyes szánalom milyen viharát keltette volna fel benne ez az eset akkor. Most csak azt látta, hogy a nő gráciáért való fáradozásai élénk ellentétben állnak a beköszöntő szegénységgel és már előre szégyelte magát Breetpootné méltatlan pöffeszkedése miatt, hogy a szegénységgel majd hivalog és mégis tagadni fogja. Lohmannt az is sértette, hogy ha rátekintett; sértette és megalázta, mikor a lelkébe tekintett és látta, mi történik ott. Mit mivel az élet. Elzüllött. A nő is elzüllött. Mikor elment, kinos-biztosan érezte, hogy suhannak az évek és hogy az ajtó egy szerelem mögött záródott be, amely annyi volt, mint a fiatalsága.

Ez a megérkezés után való napon történt. Nyomban utána találkozott Ertzummal és aztán a Siebenberg-utcában mindketten találkoztak Rondáékkal. Ebben az obskurus fészekben ez csak természetes is. Bármily rövid ideig is tartózkodott Lohmann a városban, máris hallott beszélni róluk; és az öreg Ronda tettei az emberi különcségek iránt való érdeklődését erősen felkeltették. Megállapitotta, hogy Ronda jellemvonásai, -227- amelyek két évvel ezelőtt jelentkeztek csak, többé-kevésbbé már teljesen kidomborodtak. De még jobban tetszik neki Frölich Róza fejlődése. A »Kék Angyal« énekesnőjéből nagystilü demi-monde lett! Mert végül annak látszott az első pillanatra. Csak akkor ütközött ki a kispolgári nő is, hogyha közelebbről is megnézték. Mindenesetre nagyszerü dolgok történtek. Amerre sétált a házaspár, kalapok köszöntötték! És a nőt mindenütt, akárhol szellőztette a parfümjét, alázatos kiváncsiság fogadta. Ő és a városi publikum kölcsönösen ugratta egymást. Róza ugy viselkedett, mint a város szépe, annak nevezték őt és el is hitte az embereknek. Igy volt ez valaha Breetpoot Dórával is, a nagyvilági toalettjeivel? Lohmann maró iróniát látott abban, hogy most Frölich Rózával foglalkozott. Emlékezett még arra az időre, midőn mindkettőjükre verseket csinált; mikor a szerelme boszuvágyában azáltal akarta bemocskolni Breetpoot Dórát, hogy – nevével a szivében – a másik csókjaiban a bün zamatját akarta magába szivni? A bün zamatját? Most, hogy nem volt többé szerelmes, nem értette, mi a bün. Az, hogy a szive nem vert többé Breetpootnéért, nem használt Rondánénak sem. Ha Breetpootné háza előtt elmenne vele, egy ina se rándulna meg. Lohmann ugy érezte, egyszerüen egy elegáns kokottot vezet a kiábrándult és istentelen városon.

Ertzumot inkább nem vitte magával. Ertzum mihelyt meglátta a nőt, vadul csörtetni kezdte a kardját és a hangja érdes és durva lett. Ertzum képes volt arra, hogy megint fülig beleszeressen. Ertzum számára mindig élt a jelen, – mig Lohmann a délelőttien-üres cukrászdában -228- Frölich szinmüvésznő mellett is az egykori hangulatok ködös utóizét szürcsölte pohárkájából, amelyet sohase ivott ki körömcseppig.

– Öntsek kis konyakot a csokoládéjába? – kérdezte Lohmann. – Igy nagyon jó.

– Azután ezt mondta:

– De, hogy mennyi mindent beszélnek önről a városban, nagyságos asszonyom!

– Ugyan? – kérdezte éberen.

– Azt mondják, hogy ön és az öreg Ronda egészen felforditották a várost és mindenkit tönkretettek.

– Igen? Éltünk. És nálunk mulattak az emberek, – bár igazán nem vagyok valami nagyon jó háziasszony.

– Ezt beszélik. És hogy miért tette ezt Ronda, azt senkise tudja. Azt gondolják, hogy a játékból él. Én mást hiszek el. Mi ketten, nagyságos asszonyom, jobban ismerjük őt.

Róza megdöbbent és hallgatott.

– Ő az a zsarnok, aki inkább megsemmisül, semhogy bármi korlátot türjön. Ha valaki gunyosan elrikkantja magát, – a sikoly áthatol éjjel az ágya bibor függönyén, álmában is meghallja és vérfürdő kell neki, hogy meggyógyuljon tőle. Ő kitalálta volna a felségsértést: hogyha már oly régen fel nem találták volna előtte. Ha valaki a legőrültebb önzetlenséggel borul eléje, akkor is lázadást sejt benne. Az embergyülölet az ő marcangoló gyötrelme. Hogy körülötte tüdők lélegzenek, amelyeket ő nem szabályoz, ez már epével és boszuval tölti el, a szétpattanásig fesziti idegeit. Csak egy motivumra van szüksége, a körülmények véletlen találkozásain – arra, hogy a Hünengrabot megrongálják és a többi eseményre; csak arra van -229- szüksége, hogy a hajlamait és az ösztöneit felcsigázza valami, például egy nő – és a pániktól szorongatott zsarnok a csőcseléket a palotába hivja, gyilkosságra és gyujtogatásra kapatja, az anarchiát isteniti!

Frölich Róza eltátotta a száját. Lohmann igen meg volt elégedve saját magával. Az efajta hölgyeket rendszerint ugy szórakoztatta, hogy azok nem tehettek egyebet, mulyán eltátották a szájukat. Különben kétkedően mosolygott. Most csak egy elvont lehetőséget hajtott a végletekig. Az öreg, nevetséges Ronda egész históriáját – tudta – nem mesélheti el. Mert még nagyon is az iskola perspektivájába látta őt és nehéz szörnyüségeket elképzelni arról, aki nem régen együgyü iskolai feladatokat diktált neki az orleánsi szüzről.

– Roppant rokonszenves nekem a maga ura, – tette még hozzá Lohmann mosolyogva, mire Róza őnagysága még jobban elképedt.

– Önt is mindenütt dicsérik, mint jó háziasszonyt, – mondta aztán.

– Na, hát tudja, pompás lakásunk van, annyi szent. És azután…

Róza elkezdett hencegni.

– Nálunk első a vendég. Semmit sem sajnálunk tőlük. Néha fejtetőre állanak, az se baj. Halálra nevetné magát, ha köztük lenne. A maga kedvéért még a kis bögrét is elénekelném, pedig soha sem szoktam, mert kicsit nagyon is erős.

– Nagyságos asszonyom ellenállhatatlan.

– Maga már megint gunyolódik?

– Ön tulbecsül engem, minden tréfáló kedvem elmult, amikor önt viszontláttam. Nagyságos -230- asszonyom, ön bizonyára tudja, hogy ebben a városban ön az egyedüli nő, aki valamit számit.

– Hát aztán, – mondta Róza elégedetten, de csöppet sem csodálkozva.

– Már csak a toalettje is. Ez a rezedazöld posztóruha már egymagában kielégithetné a legmagasabb igényeket. Nagyon illik hozzá a fekete kalap is. Ha szabad valamit kifogásolnom, a point-lace stóla a ruhán, az idén már nem igen divatos.

– Ne mondja.

Róza közelebb huzta a székét.

– Igazán? Akkor becsapott az a disznó. Még ezer szerencse, hogy nincs kifizetve.

Elpirult; és gyorsan kijavitotta magát:

– Azért ki fogom fizetni, egye fene, de hordani nem fogom, nem. Efelől egészen nyugodt lehet.

Róza boldog volt, hogy elégtételt adhatott Lohmannak; hogy ha csak ily kis dologban is rábizhatta magát. Amily mértékben kiábrándult az urából, oly mértékben nőtt a Lohmann iránt való becsülése, határtalanul. Még a divathoz is ért. Lohmann megint nagyon finoman kezdett beszélni.

– Mi mindent jelenthetett ön, nagyságos asszonyom, ezeknek a kisvárosiaknak! Királynője volt a vérnek és az aranynak, a romlás istennője. Egy Semiramis, mit tudom én! Mindenki hanyatt-homlok rohant az örvénybe.

És minthogy Róza szemelláthatóan nem birta követni ezt a gondolatmenetet, Lohmann magyarázgatta:

– Ugy értem, hogy a férfiak nem nagyon sokáig kérették magukat. És egy ujjára tiz férfi is jutott, ugyebár? -231-

– Oh, maga tuloz. Igaz, hogy szerencsém van itt és sokan szeretnek, igaz.

Róza ivott; Lohmann ezt mind nagyon jól tudta.

– De hogy képzeli, hogy én itt olyan életet élek, – ah – mi jut eszébe… Ne higyjen ilyet rólam és Róza nyiltan Lohmann szemébe nézett.

– Annyi az egész, hogy mindenki leülhet velem csokoládét inni és kuglófot enni.

– Én is leülhetek? Akkor most én vagyok soron?!

Lohmann hátravetette a fejét és összehuzta a szemöldjeit.

Róza csak lehunyt szempilláira nézhetett.

– Csakhogy, – folytatta Lohmann – ha jól emlékszem, én csak az utolsó lehetek önnél? Akkoriban gyakran hangsulyozta ezt nagyságos asszonyom! Eszerint hát – és Lohmann szemtelenül tágranyitotta a szemét – a többiekkel már végzett?

Róza nem boszankodott, csak szenvedett.

– Ah, kis fiu, maga nem is tudja, mit beszél. Itt van Breetpoot. Ez bizony megadta az árát. Mert szegény feje elkezelte Ertzum pénzét… Jesszusom, mit mondtam.

Csak későn vette észre, hogy mit mondott és ijedten nézett a csészéjébe.

– Ez öreg baj – jelentette ki Lohmann, szigoruan és sötéten. Félig elfordult Rózától és egyikőjük se szólt egy szót sem.

A müvésznő végre félénken megszólalt:

– Nem én voltam egyedül az oka. Ha tudná, hogy kunyorált. Mint valami gyerek, biz Isten, mint valami gyerek. Az az odvas fogu! Az egész ember olyan, mint egy nagy odvas fog. -232- És, el se hinné, tudja, hogy meg akart szökni velem? Az a cukorbajos majom, na köszönöm szépen.

Lohmann megbánta, hogy csak egy percre is erkölcsi kétségei támadtak, ennél a mulattató komédiánál. Ezért igy szólt:

– Egyszer csakugyan elmennék az ön szoaréjára.

– Meg van hiva! – kiáltotta gyorsan és boldogan őnagysága. – Csak jöjjön! Egész biztosan számitok magára. De most már mennem kell, maga maradjon ülve. De – igaz – mégse hivhatom meg.

Róza panaszkodva hajlongott jobbra-balra, tördelte a kezeit.

– Nem lehet, mert Ronda már a multkor mondta: no most elegen vagyunk és senkire se vagyok többé kiváncsi. Már egyszer kravallt is csinált e miatt. Érti, ugye…

– Tökéletesen értem, nagyságos asszonyom.

– No jó, azért ne lógassa mindjárt földig az orrát, azért meglátogathat, ha nincs ott senki. Például ma délután ötkor. No de most rohanok.

És a legnagyobb sietséggel kisuhogott az ajtón.

Lohmann nem is tudta hirtelenében, hogy mi történt vele; hogy esett bele ebbe a nőbe. Sejtette, hogy a romlás varázsa igézte meg. Talán mivel a szegény Ertzumot is a tönk szélére sodorta a kedélyes és vulgáris cinizmusával ez a vicces és ordináré Vénusz. És Ertzum még mindig szerette. Ertzum a pénzéért legalább boldog lehetett volna. Lohmann hidegen ment hozzá, egy szikrányi tüz se égett benne. A barátja helyett ment hozzá, aki hosszu szenvedés -233- jogán megérdemelte volna. Mily lehetetlennek tetszett ez két évvel ezelőtt. Emlékezett, hogy akkoriban Ronda iránt részvétet érzett, őszinte, nem kaján részvétet érzett az öreg iránt, aki már el volt veszve és ki akarta őt dobni az iskolából. Most pedig a feleségéhez megy. Mit nem csinál az emberből az élet, gondolta Lohmann még egyszer, melankólikusan és büszkén.

Mikor Lohmann becsöngetett Rondáékhoz, a lakás belsejéből hangos szitkozódás fogadta. A cseléd zavartan nyitotta ki előtte a szalón ajtaját.

Odabenn Frölich Róza őnagysága izgatottan vitatkozott egy emberrel, aki cédulát szorongatott a markában.

– Mit akar maga? – kérdezte Lohmann. – Ah, ugy. Mennyi az? Ötven márka! Érdemes azért annyit lármázni?

– Hja, uram, – felelte a hitelező – éppen ötvenedszer vagyok mán itt, minden márkáért ippeg külön gyüttem ide.

Lohmann kifizette és elküldte.

– Nagyságos asszonyom, nem veszi rossz néven – mondta kissé zavartan Lohmann. Furcsa helyzetben volt; ezzel fizetett meg azért, amit elkövetett. De most már nem állhat meg ötven márkánál; ez ellen berzenkedett a büszkesége.

– Ha már elkezdtem, nagyságos asszonyom, nyiltan megmondhatom, arról beszélnek, hogy anyagi gondokkal küzd.

Róza görcsösen összekulcsolta az ujjait és megint szétvette. Fejét tanácstalanul mozgatta a tea-gown-ja gallérjában. A szállitói, a szerelmesei, az uzsorásai által zaklatott napjai végigdöngtek az agya velején és ott a feléje tartott -234- pénztárca degeszre van tömve drága, meleg bankókkal.

– Mennyit parancsol? – kérdezte Lohmann nyugodtan és óvatosan. – Amennyire erőm engedi, rendelkezésére állok.

Róza küzködött. Nem akarta, hogy megvásárolják. Lohmanntól meg éppen nem hagyja magát megfizetni.

– Ah, nem is igaz – mondta – semmi sem kell.

– Kérem. Egyébként megtisztelve éreztem volna magamat, nagyságos asszonyom.

Közben futólag Breetpoot Dórára gondolt és arra, hogy most ő is nyomorba jutott és ki tudja, talán pénzért is kapható?… Hogy Rózának még mindig időt engedjen a meggondolásra, a tárcáját – nyitva – odatette az asztalra.

– No csücsüljünk le – mondta a nő és aztán vidáman másról kezdett beszélni.

– Juj, de jó kövér erszénye van!

Mikor Lohmann hidegen hallgatott, megint megszólalt:

– Aztán mire költi a pénzét? Még gyürüt se hord.

– Semmire se költök.

És Lohmann nem törődve azzal, hogy megérti-e Róza, kijelentette:

– A nőknek sohase adok pénzt, mert nem akarom magamat megalázni. Különben is nőnek lehetetlen pénzt adni. Ugy vagyok velük, mint a képekkel, amelyekért mindenemet odaadnám. De lehet-e megvenni a müvészetet? Látok az üzletben egy képet, elviszem magammal a róla való álmot. Vagy bemenjek az üzletbe és meg is vegyem? Mit veszek meg? A vágynak nincs -235- szükségre pénzre, a beteljesülés pedig semmit se ér.

És undorodva fordult el a pénztárcájától. Nyomban vulgáris nyelvre is leforditotta, amit mondott:

– Azt akarom mondani ezzel, hogy én már mindentől megcsömörlöttem.

Róza döbbent tiszteletet érzett iránta, de minthogy az ideáljával kissé évődni is akart, megjegyezte:

– Szóval maga csak az ételre meg az italra költ.

– Mire másra költsek?

És Lohmann ránézett, összeráncolt homlokkal, olyan szemtelen lánggal a szemében, mintha ezt kérdezné:

– Megvegyem magát, nagyságos asszonyom?

A vállát vonta Lohmann és aztán mindjárt felelt is arra, amit a nő nem mondott ki:

– Az érzéki szerelem utálatos.

A nő porba volt sujtva. Aztán félénken megszólalt, kómikusnak találta a megjegyzést és igy szólt:

– Deeehogy.

– Fel kell emelkedni – szólt Lohmann. – Meg kell tisztulni, szárnyalni kell. Lovagolni, mint Parcifal. Valószinüen a huszároknál szolgálok és mülovaglást is tanulok. A cirkuszi mülovasokat kivéve, Németországban nincsenek százan se, akik emberül meg tudnák ülni a lovat.

A nő felkacagott.

– Hát bolond Auguszt akar lenni. Szerbusz kolléga. No maga jól adja.

Aztán felsóhajtott:

– Emlékszik még a »Kék Angyal«-ra? Hej, szép idők voltak azok. -236-

Lohmann megdöbbent.

– Lehet, – szólt gondolkozva – hogy igaza van. Az az idő szép volt.

– Az ember a kedvére nevethetett, nem kellett ezekkel az alakokkal lődörögni. Emlékszik, mikor mi ketten táncoltunk és jött Ronda és magának a vörösfüggönyös ablakon kellett menekülnie… Tudja, hogy még mindig megfojtaná egy kanál vizben? – Róza izgatottan nevetett.

Róza félfüllel még mindig az ajtóra figyelt; – és szemrehányóan nézett Lohmannra, mert teljesen rábizta a jelenet rendezését. Nem baj, megcsinálja egyedül. Lohmannért tüzbe tudott volna menni: először, mert mindegyiket megengedték neki, csak ő volt tilos. Ezt nem birta el. Aztán, mert a régi boldog időkből, amelyekre most sóhajtva emlékezett, maradt benne egy kis titkos vágy, Ronda bizalmatlansága és szörnyü gyülölete miatt és ezt Lohmann higgadt meggondolása és idegenszerü finomsága a szédületig szitotta. Végül: mert ez a kaland nagyon veszélyes volt. Mert Lohmann körül a levegő katasztrófákkal volt vemhes és a robbanás gondolata kéjesen csiklandozta Rózát.

– És milyen nagyszerü verseket irt akkor – szólt a nő. – Most már nem ir. Emlékszik még arra a holdas versre, amit egyszer énekeltem, hogy röhögtek az emberek?

Ábrándosan a szék támlájára támaszkodott, a jobbkeze ujjait a mellére szoritotta s elkezdte magasan és halkan:

Elénekelte az egész szakot és arra gondolt, -237- hogy ez az egyetlen dal, amit nem szabad énekelnie; és folyton Ronda arcát látta maga előtt. Félelmes volt ez az arc; de kissé kómikusan kendőzött és Ronda a tükrös szelencét (»bellet« felirással) a kezében tartotta.

Lohmann kellemetlenül feszengett a dal hallatára s szerette volna elhallgattatni. De Róza már belekezdett a második szakba.

Ekkor azonban megreccsent az ajtó és Ronda sunyin a szobában termett. Róza hosszan felorditott és a sarokba röpült, Lohmann széke mögé. Ronda szótlanul lihegett; és Róza olyannak találta, ahogy az ének alatt elképzelte. Ronda szemei épp oly utálatosak voltak, mint tegnap. Miért is nem ivott tegnap kamilla-teát, gondolta a nő rémülten.

Ronda erre gondolt: most mindennek vége. A munkája, a mindent megsemmisitő büntető expediciója hiábavaló, hisz Lohmann megint Frölich szinmüvésznőnél kuksolt. A nőt az egész emberiség fölé helyezte, nap-nap után azon fáradozott, hogy eléje rakja, amit másoktól elrabolt; – és most a felesége a legszörnyübb vizióját valóra váltja, együtt látja az ő arcát és Lohmann arcát, amelyben minden gonosz és gyülöletes összpontosul. Mi fog történni? Frölich szinmüvésznőnek vége és vége Rondának is. Halálra kell itélnie Rózát és véle önmagát is.

Egy kukkot se szólt; – és hirtelen torkonragadta a feleségét. Ronda hörgött közben, mint -238- hogyha őt fojtogatnák. Egy másodpercig megállott és lélegzetet vett. A nő ezt a másodpercet felhasználta és sikoltott:

– Lohmann az érzéki szerelmet utálatosnak tartja, épp most mondta.

Ronda ujra torkonragadta a feleségét. Ekkor azonban mindkét vállán hatalmas ránditást érzett.

Lohmann ragadta meg, csak ugy kisérletképpen. Nem tudta, van-e itt valami szerepe; azt hitte csak álmodik. Erre nem volt elkészülve. Okos és logikus képzeletében Ronda különös fejlődése simán és bizonyos távolságban folyt le, mint egy könyvben. Ilyen kézzelfoghatóság nem történt benne. Lohmann az öreg tanárjáról érdekes elméletet csinált magának; de figyelmen kivül hagyta Ronda lelkét; – a lelke örvényes mélyeit, félelmes és megszenesedett sivárságát, emberfölöttien átkozott és önrontó voltát. Amit Lohmann nem értett, azt most nagyon is hamar megértette és megijedt – megijedt a valóságtól.

Ronda feléje fordult. Közben kisiklott a karmai közül Róza, károgva a másik szobába illant és csattogva magára zárta az ajtót. Egy pillanatig kábultan ődöngött Ronda; aztán felkászolódott és Lohmann körül keringett. Lohmann, hogy a helyzet ura maradjon, az asztal mögé állott, a tárcáját fogta és simogatta. Azon töprengett, mit is kell mondania. Hogy nézett ki szegény Ronda! Őrült szemein szines verejtékcsöppek cikkáztak, hápogó állkapcsain tajték fehérlett, hasonlitott a pókhoz és a macskához. Nem volt éppen kellemes dolog, hogy görbült csápjait feléje nyujtogatta. Mit lihegett?

Érthetetlenül dadogta:

– Nyomorult… még merészeli… Megfogni… -239- végre meg kell fogni… Ide adni, mindent ide kell adni!

És ekkor Lohmann kezéből kitépte a tárcát s elrohant vele.

Lohmannak az ijedelemtől földbe gyökerezett a lába: mert látta, hogy itt büntényt követtek el. Ronda, az érdekes anarchista, nyiltan büntényt követett el. Minthogy az anarchista erkölcsi kuriózum és érthető véglet, nem csoda, hogy büntényt követett el, amely az emberi hajlamok és érzések végső felfokozása. Ronda azonban Lohmann jelenlétében a saját feleségét is meg akarta fojtani és a tetejébe még ki is rabolta őt. Erre a kommentátor megakadt, a jóakaratu szemlélő már nem tudott többé mosolyogni. Lohmann szelleme, amelyet még nem tett próbára ilyen hihetetlen esemény, levetett magáról minden cafrangot és a »büntényre« egész vulgárisan azt felelte, hogy »rendőrség.« Nagyon jól tudta, hogy ez nem valami különös ötlet, de a vállát vonta: »mit tegyek?« és habozás nélkül indult el. Határozottan indult el, a másik szoba ajtaja felé, hogy megrázza a kilincset. Világosan hallotta, hogy Róza bezárta magát; de kötelessége teljesen meggyőződni, hogy a nő Ronda távozása után nem került-e gyilkos férje körmei közé… Aztán Lohmann elhagyta a házat.

Elmult egy óra; akkor aztán egyre növekvő tömeg jelent meg az utca sarkán. A város ujjongott, mert Ronda letartóztatását elhatározták. Végrevalahára! A város megszabadult a saját büne tudatától, a végső leszámolás még messze volt. Ocsudva a körülöttük fekvő erkölcsi hullákra tekintettek és látták, ideje volt már, hogy végezzenek velük. Miért is vártak ily sokáig. -240-

Egy hordókkal agyonrakott söröskocsi a fél utcát eltorlaszolta és egy másik kocsi kanyarodott be a szük utcába; azon ültek a rendőrség hivatalnokai. A sarki gyümölcsöskofa loholt utánok; Dröge, a szatócs, az öntözőcsövét cipelte.

Ronda háza előtt tombolt a csőcselék. Végre megjelent Ronda a rendőrtisztektől körülvéve. Frölich Róza bomlottan, kócosan, görcsös rázkódással, bánattal és kuszó alázattal hozzátapadt, a nyakán csüngött, felolvadt benne és sirt, mint a záporeső. Lohmann várakozása ellenére elfogták Rondával együtt. Ronda őt is a zárt kocsiba emelte, amely sötétre volt függönyözve; és Ronda ziláltan keresett valamit a bőgő zavarban. Valaki a bőrkötényes sörös-kocsis mögül előrehajtotta sápadt csibészpofáját és vinnyogott:

– Jaj de ronda!

Ronda a szó után szaglászott, amely már megint nem diadalkoszoru volt, csak egy utána röpülő piszok – és felismerte Kieselsackot. Ronda rázta az öklét, nyakát előre nyujtva a levegőbe hápogott: de Dröge ur tömlőjéből a vizsugár pont a szájába fröccsent. Vizet okádott szegény, hátulról még egyszer bele rugtak, a felhágóra bukott és hanyatt-homlok a kocsi párnájára rogyott, a sötétbe, Frölich Róza szinmüvésznő őnagysága mellé.