The Project Gutenberg eBook of Emberi problémák by Sándor Tonelli

Produced by: Albert László from page images generously made available by the SZTE Miscellanea

EMBERI PROBLÉMÁK

Hogy mikor születtem, nem tudom. Lehet, hogy mikor az első durva követ szerszámnak használtam, mikor először adtam tovább szóval gondolatomat, mikor a barlang falára az első bölényt lerajzoltam, mikor először borzadtam össze a megszünés gondolatára, mikor az első csatornát épitettem, vagy mikor először vert bennem gyökeret az örök kétkedés szelleme. Lehet, hogy előbb, lehet, hogy később, nem tudhatom. De vagyok és ugy érzem, hogy időtlen-idők óta vagyok és maradok mindaddig, mig életem célja nem önmagamban rejlik, hanem a sarkamat taposó nemzedékek végtelen sorozatában.

Évezredek óta gyüjtöm és raktározom magamban a tapasztalatokat. Tudom, hogy a tél hideg, a tüz melegit, többedmagammal erősebb vagyok, mint egyedül, de még sokkalta erősebb vagyok ha szolgálatomba állitom a természet erőit is. Irásban, templomok falán, sziklafeliratokon, pergamenttekercseken, könyvekben feljegyzem az eseményeket és akkumulátorok módjára összegyüjtöm a meglevő tudást; szinek skálájában, szobrok plasztikájában, akkordok -6- összecsengésében megkötöm az elfutó szépet és hordozom magamban minden szépnek, jónak és igaznak szülőjét, az örök gondolatot. Itt élek ezen a földön. Nincs reményem, hogy elszabaduljak róla, de látom az idegen világokat és nem hiszem, hogy ez a századrangu sárgolyó legyen gondolkodó lények életének egyetlen hordozója. Keresek valamit, amit még nem találtam meg és lehet, hogy sohasem is fogok megtalálni.

Mert keresni akarok és hogy keresni tudják, fanatikusan hiszek a gondolat abszolut szabadságában, melyet nem korlátozhatnak a multból hozott dogmák, előitéletek és cenzorok plajbászai. Minden, ami szép, nagy és nemes ezen a világon, minden haladás és minden hajnalpirkadás a gondolat szabadságáért vivott küzdelem szülötte. És mégis életem nagy élményei közé tartozik, mikor egy szerzetesrend templomának esti félhomályában belém lüktetett a lehajtott fejek alázata és önmagukat megtagadó férfi-emberek porbahullása a nagy ismeretlen előtt, amelyet csak hódolat illet meg, de nem birálat. A nappal munkája mellett, amely csak realitásokat ismer, hallom az est misztikus borongásának suttogó hangjait. Az élet pozitiv meglátása mellett nem tudom könycsepp nélkül a szememben hallgatni a Gaudeamust, vagy a zenélő órának a multból átcsengő hangjait. Élem az élet drámáját, de lirája az, mely belekap szivem hurjaiba. Mikor amerikai életemet élem, a nappal irgalmat nem ismerő, kegyetlen munkája után estére megkövetelem magamnak a mozi mindig jól végződő, naiv romantikáját.

Ha nézem a nagyvárosok gép-civilizációjának lüktetését és belepezsdülök abba az emberáradatba, amely reggel és este villamoson, autobuszon, földalattin és földfelettin özönlik London és Newyork szivébe, vagy vissza onnét, modern -7- embernek, a huszadik század gyermekének tudom magamat. Lenyügöz a felhőkarcolók sorának látása, az esti fényreklámok tüzjátéka, vagy a Martin-kemencék izzón sistergő vastömege. Órákon át tudom elnézni, mikor a daruk nyögve, recsegve és kattogva emelik partra az oceánokat szántó kolosszusok méhének kincseit. És nincsen elevenebb, izgatóbb emlékem nekem, aki már megjártam egyéni életem utjának felét, mint mikor egy francia mérnök elsőnek repülte át az Angliát a kontinenstől elválasztó csatornát és uj, szinte határtalan közlekedési lehetőségek perspektiváit vetitette elém. Értem és érzem mindezt: a gépet, gőzhajót, gőzmozdonyt, repülőgépet, bányát, vasbetont, rádiumot és rádiót, hisz modern ember vagyok. De hoztam magammal valamit a középkorból, beleérzem magamat a kis olasz városok kulturájába, Stratford romantikájába, Weimar lelkébe és bensőm az a küzdőtér, ahol a civilizáció és kultura ujra meg ujra megvivják Szumérban és a Nilus partján kezdett örök harcukat.

A modern társadalomban, amelyben ezidőszerint élek, érzem a vagyonelosztás igazságtalanságait és a tömegek nyomorának sajgását. Érzem a tisztán a kereset elvére épitett kapitalizmus sarkalatos tévedését. Nem azért élünk, hogy keressünk, hanem azért keresünk, hogy élhessünk. Hallom az éhség farkasának üvöltését a fényes nagyvárosokban, ahol csak egy ablaktábla választja el a hivalkodó gazdagságot a senyvedő szegénységtől. Látom a távol jövő ezüstös csillogásában a boldog államot, amelyet Platontól kezdve az emberiségnek oly sok ébren álmodója megálmodott. Megértem az elkeseredést, gyülölködést, társadalmi harcot. Elfogadok mindent, ha egy kegyetlen törvényszerüség ugy rendeli, hogy ezeken keresztül vezessen az emberi -8- haladás nagy országutja. De visszarettenek, mikor pártprogramot akarnak csinálni abból, ami minden gondolkodó és érző ember vágyainak eredője, mikor egyesek ki akarják sajátitani maguknak a szociális gondolat jogát, vagy mikor az élet nagy valóságai előtt dogmatikusok módjára elavult elméletek értelmezésén folytatnak meddő vitatkozásokat.

Megértem az individualitás kifejlesztésének jogát, az akadályok elháritását az egyéniség utjából, minden kényszeritő eszköz elvetését, egészen a szélső anarchiáig. Elvégre magamhoz állok legközelebb és van némi szépsége annak a kinai társadalomnak, amely a felső beavatkozás mértékét a minimumra tudta leszállitani. Igaz, annál jobban élvezi helyette a külső beavatkozások gyönyörüségeit. De épen azért tudom azt is, hogy kell egy összefogó, társadalmat acélozó és államot irányitó akarat, melynek meg kell kötni a bennem lobogó örök anarchiát. E kettősségen keresztül értem meg egyszerre Brutust és Julius Caesart, a condottieret és a fejedelmet, Luthert és Loyolát s azt a Napoleont, aki mindenét a forradalomra teszi fel, de mint néző felsóhajt az ostromlott Tuileriák előtt: »Adnák csak nekem a svájciakat meg az ágyukat, hogy megmutassam, mit kell ilyenkor csinálni!« Megértem, hogy vannak esetek, mikor egy testben két lélek lakik.

Ha van politikai liberalizmus és konzervativizmus, bennem elmosódnak a határok. Az egyik küzd a felszabaditásért, a másik gyüjti és csoportositja a megtartó erőket. Taktikájuk ellenben furcsán kuszálja össze az elveket. Van eset, hogy a liberalizmus rendszabályoz és a konzervativizmus terjeszti ki a választójogot. Azok az elvek, melyek néhány évtizeddel ezelőtt embereket választottak el egymástól és generációkon át hagyományszerüen determinálták -9- egész családok politikai hovatartozandóságát, nem hatnak többé az élő valóság erejével. De az, amit a mult század nagy liberális nekilendülése után ma a liberalizmus válságának neveznek, egyuttal az én válságom is, tekintet nélkül arra, hogy véletlenül milyen párthoz tartozom. Érzem, hogy a konzervativizmus önmagában nem lehet program, mert ha magára marad, reakció lesz belőle, de érzem azt is, hogy a liberalizmus, melynek egész gondolatvilága arra van beidegezve, hogy mit nem akar, önmagában nem lehet elég. Saját személyemből a nagy vonalakra kivetitve ez a parlamentek és pártok válsága. Kétkedés a parlamentarizmusban és csalódás a népképviselethez, általános választójoghoz füzött nagy reménységekben. A szüntelen át- meg átcsoportosulások, szétválások, összeolvadások mellett a parlamenti párt elveszti a mult évtizedekben birt nagy jelentőségét. Politikai atomizálódás folyik az egész világon. A parlamentek vagy teljesen szétszakadozottak, vagy egy óriási szerkezet, amelyet pártnak nem is lehet nevezni, egyesiti magában mindazokat a heterogén, egymással szemben álló, harcban álló elveket, melyek valaha a pártok programjának alapjait megadták. A régi értelemben vett pártok ideje lejárt. Tul a mai parlamentek látszólagos pártjain, tul a liberalizmuson és a konzervativizmuson, tul a fascizmuson, tul mindenféle izmusokon és politikai gépezeteken pedig valaminek a körvonalai vetitődnek a kárpitra, amiről még nem tudom, hogy micsoda, érdekképviseletek tanácsa-e, vagy kiválóságok és kiválogatottak zsürije, vagy pedig az emberiség közös, nagy lelke, amely mindannyiunkban müködik.

És igy vagyok az izgató, nagy problémák egész tömegével, melyek napról-napra elém merednek, hogy válaszoljak -10- rájuk, hogy válaszoljunk rá valamennyien. Érzem, hogy igaza van a plebejusnak, aki több jogot követel magának, de tudom, hogy igazuk van azoknak is, akik már nemzedékekkel ezelőtt beérkeztek és a gyermekszobából hozták magukkal a vezetés hivatottságát. Ha a lovat és kutyát ki kell tenyészteni, az ember sem lehet három generáció előtt igazán gentleman. Hiszem a nemzet, a nép, a faj jogát a külön élethez, különállóságának kidomboritásához, de érzem, hogy müködik bennem a közös nagy lélek, amely együttesen viszi az egész emberiséget előre. Megértem azt, akiben él az örökbéke ábrándja, de megértem azt is, aki hősi önfeláldozás képzetével, felvirágozott zászlók alatt vonul a világháboruba. Megértem azt, aki együttérez a biborban született, szőkefürtös gyermek szomoru sorsával és megértem azt is, aki el akarja háritani az apák bünének ismétlődését a következő nemzedékekben. Megértem azt, akinek a legitimizmus adja meg az élete tartalmát, de megértem azt is, aki azt vallja, hogy minden legitimizmus egy korábbi törvényes állapot felforgatásával kezdődött. Ha minden hatalom Istentől való, semmiféle hatalomtól sem tagadhatom meg a felsőbb rendeltetés törvényszerüségét. A beatus ille qui procul negotiis váltakozik bennem a kalandorral, akit izgat, hogy mi van tul a nagy tengeren és a kéklő hegyek oromsorán, ahol a szivárvány hidja a földről mennybe visz.

Ezen a világon minden relativ. Relativ a fény, a sebesség, az erő és relativ a gondolat és az igazság. Minden tézisnek meg van az antitézise és a relativitások, tézisek és antitézisek harcának szintere én vagyok. Csak a lectores unius libri állithatják a szent együgyüség feltétlen biztosságával, hogy nekik mindenben igazuk van. Bennem ezerféle -11- érzés, gondolat, hagyomány és tapasztalat találkozik és mindezeknek eredője az, amit énnek nevezünk.

De tudom-e, hogy mi az az én? Egyéniségem csak öntudatomban jelenik meg egység formájában és öntudatom az, ami kiemel a semmiből egy parányi lét tartamára. Ez az öntudat megszünik, mihelyt átléptem a fekete kapun, melynek csak az egyik oldalán van kilincs. Ennek az öntudatnak a meghatározása a legnehezebb, mert a meghatározás lehetősége önmagában rejlik. Öntudatom ezért nem tud megnyugtató választ adni énemnek kérdésére. Mi vagyok én? Atomoknak meghatározott csoportosulása vagyok-e, vagy független tőlük és több náluk valamivel? Ha atomok csoportosulása vagyok, miért csoportosultak az atomok és a bennük levő elektronok igy és miért nem másként? Hol van az énemnek külső határa; ott-e, ahol testemnek látható felülete a külvilággal érintkezik, vagy hozzászámithatom-e énemhez mindazt, ahova gondolatom elér és amit magába foglal? Hol van a felelet erre és a kérdések egész tömegére?

Mit tudom én, ki vagyok én? Életem podgyászában mit hurcolok magammal gyermekkorom emlékeiből, ifjuságom ábrándképeiből és meglett koromnak megmellesztő küzdelmeiből? Ha reagálok a külső világ benyomásaira, ha beszélek, ha cselekvésre határozom el magamat, miféle rejtett mozgató erők játszadoznak énemnek ezerféle billentyüin? Mikor formába öntöm egy gondolatomat, melyik tanitóm szava, vagy az emberiségnek melyik örök tanitómestere szólal meg bennem? Ha cselekedtem, mi volt belőle a saját elhatározásom és mennyiben állottam a külső tényezők, a környezet és az események sodró hatása alatt? Tudhatom-e, hogy pillanatnyilag melyik békésen elhalt, harctéren elesett, vagy máglyán megégetett, elporlott ősömnek a vére dolgozik -12- bennem; tudhatom-e, mit hoztam magammal elmult századok ködös homályából?

Ez a bizonytalan körvonalu, ingadozó, töprenkedő valami vagyok én és ezek vagyunk évezredek óta valamennyien, akik az életben nemcsak az anyagi boldogulást és az érvényesülés külső formáit, hanem valami mélyebbet, lényegbe vágót keresünk. Függetleniteni akarjuk magunkat az egyoldalu befolyásoktól, hogy megtaláljuk az igazságot. Ezért akarunk megérteni mindent és ezért kételkedünk mindenben. Az igazság keresése és a kétkedés ikertestvérei egymásnak. Előttünk lebeg Tennyson mondása, hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.

Homo sum; humani nihil a me alienum puto. Én vagyok az összetett ember, a nagy Proteus. Sugártörő prizma vagyok, amely mindig ugyanaz marad, aminthogy a dolgok is ugyanazok, csak a meglátásuk az, ami a prizmán keresztül szüntelenül változik.

Nem is olyan régen minden valamirevaló történelmi kézikönyv azzal kezdődött, hogy Menes volt Egyiptom első királya. Utódai voltak a fáraók, akik a piramisokat épitették. Hogy mi volt Menes előtt és miként jött létre Egyiptom kulturája és civilizációja, arról a történelem nem tudott semmit. Esetleg egyes történetirók elkövették még azt a furcsaságot is, hogy az első kötetet az előzmények nélküli ókori keletnek szentelték és a második kötet elejére, az európai történet bevezetése gyanánt biggyesztették oda az őskor történetét. Általában számukra az őskor embere és kulturája független tudomány volt a sajátképeni történelemtől. Tudományuk nem az emberi civilizáció fejlődésének története volt és náluk az emberiség históriája nem a megelőző évezredek hosszu, fáradságos és küzdelmes munkáján épült fel, hanem a levegőben lógott. Deus ex machina módjára nem fejlődésnek volt az eredménye, hanem készen adódott. Menes volt Egyiptom első királya…

Pedig az emberi nem történetének talán azok a legérdekesebb, legizgatóbb fejezetei, mikor az ősember tapogatózva, bizonytalanul kezdte lerakni a civilizáció alapjait. -14- Igaz, hogy ezek a hosszu évezredek, amelyekről nincsenek kőbe vésett, agyagba égetett és egyéb irásos dokumentumaink, hanem csak leletekre, csontmaradványokra és egyéb hasonló emlékekre vagyunk utalva, telve vannak kérdőjelekkel és a problémák egész láncolatával. Kik voltak a történelem előtti idők egyes kulturáinak megteremtői és hogyan kapcsolódnak az egyes periódusok egymásba? Miért állt meg a fejlődés néha tizezer esztendőkre és miért vett ismét váratlan lendületet? A viszonyok változása vetette-e meg egy uj kulturfok alapját, vagy a régi fajt, amely képtelen volt emelkedésre, másik váltotta fel s ez az uj faj lett egy ujabb kultura hordozója? Hosszu időn keresztül akkora bizonytalanság uralkodott ezekben a kérdésekben, hogy a szaktudomány állandóan emlegette az összefüggés hiányát, a hiatust, amely a régi és ujabb kőkorszak s az utóbbi és a történelmi idők között tátong. A történelem tudománya ezért érezte felmentve magát az alól, hogy a civilizáció kezdeteinek ismertetésével alapozza meg az emberiség történetét.

Pedig kétségtelen, hogy hézagok az emberiség legrégibb multjában sincsenek. Legfeljebb a leletek lehetnek elszigeteltek, de nem a kultura periódusai. Épen a legutolsó esztendők kutatásai nagyon alkalmasak arra, hogy a hézagokat és mutatkozó üröket áthidalják. Sir Arthur Evans képét használva, az őskor egyes emberfajai, melyeket a leletekből megismertünk, többé nem különálló kulturák hordozói, hanem staféta-futók, akik a civilizáció fáklyáját adták egymásnak tovább.

Az emberi civilizáció legrégibb emlékei.

A geologia tudománya ma általánosságban négy jégkorszakot ismer, illetőleg az tételezi fel, hogy négy eljegesedési periódus követte -15- egymást az északi féltekén. A történelem előtti archeologia ezekbe az interglaciális periódusokba helyezi az európai ember legrégibb emlékeit, anélkül, hogy az első pontosan meg tudná állapitani az egyes jégkorszakok idejét és tartamát, a másik pedig a relativ korszakokban hozzávetőleges biztonsággal el tudná helyezni a régi kőkorszak egyes ember- és kulturtipusait.

Tiz-tizenöt év előtt még általános volt a meggyőződés az archeologusok körében, hogy az ősember, aki az első, kezdetleges kőszerszámokat készitette, az utolsó eljegesedést megelőző meleg periódusban élhetett, melynek időtartamát ötven-százötvenezer esztendőre lehet becsülni időszámitásunk előtt. Ma hovatovább lábra kap az a meggyőződés, hogy az első eolithoknak, a kőszerszámok őseinek korát félmillió évre is vissza kell vinni és az ember első emlékei az első jégkorszak előtti időbe nyulnak vissza. Akármint lett légyen is, az éveknek e tizezrei alatt nagyon, szinte rettenetesen lassu volt az ember fejlődése. Talán nem is volt igazi ember, hanem egy oldalága az emberré fejlődő szerszámkészitő állatnak, akiből hiányzott az igazi magas fejlődésre való képesség. Erre a problémára valószinüleg sohasem tudunk teljes bizonyossággal megfelelni.

A neandervölgyi ember.

Amennyire meg tudjuk itélni, körülbelül az időszámitásunk előtti 50–35.000 év között, az utolsó jégkorszak idején lehetett Európa klimája a legrettenetesebb. Az északi jégtakaró leért Belgiumig, Németország derekáig és a lengyel alföld közepéig. Az Alpok és Pireneusok jégárai sokkal hatalmasabbak voltak, mint manapság. Köd, hideg eső, nehéz havazás váltogatta egymást. Ebben a barátságtalan, szubarktikus klimában élt az embernek az a tipusa, melyet neandervölgyi ember (Homo -16- Neandertalensis, vagy más lelőhelye után Homo Mousteriensis, Homo primigenius) néven ismerünk. Élete viszontagságokban és tragikus küzdelmekben volt gazdag. Állandó küzdelmet folytatott az időjárás szigoruságával. Nehéz harcokat vivott a rettenetes vadállatokkal a barlangok birtokáért és ezer veszélynek tette ki magát betevő falatjának előteremtéséért.

Milyen lehetett az ember, aki ilyen viszonyok között élt és milyen lehetett az élete? Mikor 1856-ban a Düsseldorf melletti Neandervölgy egyik barlangjából előkerült az a koponyatető, melyről ez az emberfaj nevét vette, sokan, közöttük Virchow, kételkedtek e koponyarész tulajdonosának emberi mivoltában. Azóta azonban, főleg Franciaországban, amely a történelem előtti archeologiai leletek klasszikus hazája, nagy számmal kerültek elő teljesen hasonló koponyák, sőt teljes csontvázmaradványok, ugy hogy ezek alapján megközelitő pontossággal meg tudjuk rajzolni a neandervölgyi ember alakját. Nem volt magas termetü, legfeljebb 155–160 centiméter lehetett, nyaka előreállt, szemét összeérő, hatalmasan kidomborodó csontiv árnyékolta, homlokának viszont alig volt domborulata, előreugró fogsora alatt pedig az áll jóformán hiányzott. Megjelenése elütött a mai emberétől és főleg koponyaalkatában sok volt a primitiv, majomszerü, állati vonás.

Életéről nagyon keveset tudunk. Bármily kevés azonban, amit a leletek alapján róla megkonstruálhatunk, elég annak megállapitására, hogy külsejének állati vonásai mellett is ember volt életmódjában, gondolkozásában és cselekedeteiben. Ismerte a tüzet, állatbőrökbe burkolózva védekezett a hideg ellen, tisztelte halottait. Ha tisztelte halottait, kellett, hogy valamelyes képzete legyen a tulvilágról, amit pedig -17- meglehetősen fejlett nyelv nélkül elképzelni nem lehet, mert csak a nyelv segitségével lehet elvont gondolatokat közölni. Pattogtatott kőből fegyvert és szerszámot készitett magának, mellyel vadászott és levakarta, kidolgozta az állatbőröket; a szerszámot odarakta halottja mellé, akit eltemetett. A nagy vadakat, melyek erejét sokszorosan felülmulták, valószinüleg fortéllyal ejtette el, vagy verembe csalta és ugy ölte meg őket. Alkalmasint illő tisztelettel megette embertársait is. Minthogy olyan vidéken is lakott, ahol nem voltak barlangok, fel kell tételezni róla, hogy a hideg elleni védekezésül másfajta mesterséges lakásról is tudott gondoskodni. Talán vermet ásott és azt fedte be, talán kezdetleges kunyhót is épitett magának.

Kulturáját leggazdagabb előhelyéről moustérien kulturának nevezzük. Csontmaradványokban, eszközökben bőven vannak emlékei Európából, Észak-Afrikából, Elő-Ázsiából, legfőként azonban Franciaországból. Legutóbb 1925-ben Tarville-Petre a galileai Tabgha mellett bukkant teljesen neandervölgyi tipusu leletre.

Hogy honnan került Európába ez a nyomoruságos viszonyok között élő, meghatóan kezdetleges ősi rokonunk, nem tudjuk. Vannak, akik azt hiszik, hogy Afrika archeologiai átkutatása fogja megadni erre a kérdésre a feleletet és vannak, akik azt állitják, hogy a neandervölgyi ember Dél-Németországon át, az északi jégmező és az Alpesek jégárjai közötti övön keresztül, mint egy akkoriban fejlettebb kultura hordozója hatolt előre nyugat felé. De épenugy, mint eredetét nem ismerjük, arra a kérdésre sem tudunk megfelelni, hogy mi történt vele. Kipusztult, vagy kipusztitották, vagy felszivódott az utána következő magasabb rendü fajokban? Vannak antropologusok, akik valószinüleg nem is -18- egészen alaptalanul, nem hisznek egész fajok kipusztulásának lehetőségében, különösen, ha azok a fajok egész kontinenseket népesitettek be és azt hiszik, hogy a neandervölgyi ember, az emberi fejlődésnek ez az oldalhajtása, még ma is itt él velünk, bennünk, a vérünkben, Európa civilizált népeiben. Annál is inkább feltételezik ezt, mert a neandervölgyi ember alkalmasint jó ideig együtt élhetett akár Európában, akár egyebütt az utána következő fajokkal, amelyek átvették kulturájának maradványait.

A rénszarvas kora.

A jégkorszak letünte után Európát hosszu évezredeken keresztül tundra- és steppszerü területek boritották. A jégkorszak állataiból egyre csökkenő számban megmaradt még a mammut, barlangi oroszlán, szürke medve, gyapjas rinocerosz, de mellettük megjelentek már a mai mérsékelt égöv állatainak ősei is. Vadlovak, bölények és rénszarvasok óriási tömegei tanyáztak Európa derekán és bőséges alkalmat nyujtottak az uj emberfajnak, amely a neandervölgyi ember helyét elfoglalta, hogy vadászszenvedélyét kielégitse és megélhetését biztositsa.

A jégkorszak letünte ugyanis nemcsak uj fejlődési fokozatot jelez a történelem előtti idők kulturájában, hanem az uj korszakot egyuttal egy uj, intelligens fajtának a megjelenése vezeti be, melyet az antropologusok egy része első valóságos embernek szokott nevezni. Akár van jogosultsága ennek az elnevezésnek, akár nincs, bizonyos, hogy sem az aurignaci, sem pedig a cro-magnoni embert, aki uralkodó tipusa volt a jégkorszak végétől a csiszolt kőkorszakig terjedő időnek, nem választják el lényeges különbségek a modern embertől. A cro-magnoni ember magastermetü volt, magasabb a mostani emberfajták átlagánál, koponyája nagy, boltozatos, a hosszu fejü tipushoz tartozó, arca alacsony, -19- széles, álla jól kifejlődött. Legtalálóbban magastermetü, széles arcu hosszufejünek, esetleg a kapcsolatról, mely közte és a környező állatvilág között fennállott, rénszarvas-embernek lehetne nevezni.

A történelem előtti időben nincsenek a mai értelemben vett események és évszámok. Hogy az egymást követő korszakokat meg tudják különböztetni, az archeologusok a megmaradt eszközök alapján kulturtipusokat állitottak fel, melyek a legfontosabb lelőhelyek után nyerték nevüket. E kulturtipusok megállapitásában sok bizonytalanság uralkodik és nagyon nehéz a leleteknek időrendben való csoportositása is. A tulzásba vitt részletezés a tudománynak ebben az ágában csak zavarokat okozhat. Az általános beosztásra azonban feltétlenül szükség van. A rénszarvas-korban három ilyen általános kulturtipust különböztetünk meg, az aurignacit, solutréit és magdalénit. Ez a három periodus a szerszámok és fegyverek állandó tökéletesbedését mutatja; a solutréi korban jelennek meg a babér- és fügefalevél-alaku, teljesen szimetrikus, csodálatosan finom élü, – de nem csiszolt! – kőeszközök, a magdaléni korban pedig a miniatür kőszerszámok és mindenekfelett az olyan csonteszközök, melyeknél tökéletesebbeket hosszu évezredek multával sem tudtak előállitani.

De a rénszarvas-kornak legfőként nem a technikailag folyton tökéletesebb eszközök tartották fenn az emlékezetét, hanem a müvészi alkotások, főleg a barlangrajzok, amelyek az Aurignac-periodusban nagyon egyszerü, profilban rajzolt, kétlábu állatokkal kezdődnek és folyton tökéletesbedve, a rénszarvas-kor végén élethüen naturalisztikus ábrázolásokig jutnak el. A magdaléni korból valóságos kompoziciók ismeretesek, melyek meglepnek a szinek gazdagságával, ügyes -20- felrakásával és egész vadászjelenetek, vagy vágtató vadlovak csoportjának ábrázolásával. Az őskor müvésze megörökitette azt, ami legjobban izgatta a benne élő vadász fantáziáját. Oly tökéletesek vannak e rajzok között, hogy mikor 1878-ban Sautuola spanyol archeologus, illetve kis leánya az első ilyen barlangrajzot felfedezte, az egész tudományos világ kétségbevonta, hogy az a kőkorszakból származik, modern hamisitásra gyanakodott és csak akkor fogadta el a felfedezés hitelességét, mikor azt a Dél-Franciaország és Spanyolország barlangjaiban talált leletek egész sora megerősitette. Ezek a képek a rénszarvas-kor emberének éles természet-megfigyeléséről, magasfoku technikai készségéről és eleven, üde, artisztikus érzéséről tesznek tanuságot. Ugyanezt bizonyitják az egyre nagyobb számban előkerülő plasztikai alkotások, faragványok, csontokba vésett ábrázolások és dombormüvek is. Egyes muzeumok nagyon ügyesen mutatják be az őskor emberének müvészi alkotásait. A hallei ősrégészeti muzeumban utánzatban látható egy barlang falfestményeivel együtt; a gráci muzeumban pedig barlangrajzok eredeti méretben freskódiszitésnek vannak felhasználva.

A barlangkutatás munkája Európában immár körülbelül félszázada folyik és egymásután hozza napfényre a meglepő eredményeket. Az altamirai barlang belső boltozatain, ahova napfény sohasem hatol be, többszinü képeket fedeztek fel, melyek csak mesterséges világitás mellett készülhettek. Ellenben sem itt, sem más barlangokban, ahol szintén találtak képeket, a füstnek és kormozásnak semmi nyoma. Az őskor müvésze zsirkő-lámpával dolgozott, melyben zsirt égetett. Egyes barlangokban a kutatók geometriai jellegü rajzokra bukkantak, melyekben kunyhók ábrázolását vélték felismerni, mig egy másik barlangnak a rajza -21- a szánhoz mutat félreismerhetetlen hasonlóságot. A coguli és alperai barlangok képei táncoló nők csoportját ábrázolják, a testet a melltől kezdve elfedő, valósággal kiszabott, szoknyás ruhákban. Ismerünk nyilas vadászjeleneteket, tehát a rénszarvas-kor embere már tudott távolba hordó fegyvert késziteni. Egy képen sakálforma állat, hihetőleg a kutyának őse, kiséri a vadászt, tehát az állatok megszeliditésének első nyomai, amit azelőtt csak az ujabb kőkorszak emberének tulajdonitottak, tiz-tizenötezer esztendővel régebbi időkbe nyulnak vissza. A minatedai barlang freskóján nyilas csoportok küzdő helyzetben állanak egymással szemben, – a társadalmi szervezetnek, de egyuttal a szervezett harcnak első reánk maradt emléke.

A rajzokat a tárgyi leletek is megerősitik. Ha a rénszarvas-kor embere az állatok között lazacot is karcolt a mammut-csontra, megvan a csonthorog, mellyel halászott. Ha a szó szoros értelmében vett ruhákat festett, megvan a magdaléni kor finom csont-tüje, mellyel a ruhát készitette. Két esztendeje Morvaországban, a predmosti őskori telepről, amely a solutréi periodusba sorozandó, csontból faragott valóságos ruhakapcsok kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy a rénszarvas-kor embere nemcsak állatbőrökbe burkolta magát, védekezésül a hideg ellen, hanem a szó szoros értelmében öltözködött. Mindenesetre ennek a kornak embere már nagyobb kulturkészletnek volt birtokában, mint amekkorát nála még néhány esztendővel ezelőtt is feltételeztünk.

A negroidok problémája.

A rénszarvas-kor kulturájának kétségtelenül az aurignaci és cro-magnoni ember volt a hordozója, de nem ő volt az egyedüli ember, akit ebből a korból ismerünk. A cro-magnoni csontvázakat 1868-ban fedezték fel és a mult évszázad utolsó évtizedeiben az ugyanezen -22- tipusu ember emlékei állandóan szaporodtak. 1901-ben azonban a Grotte des Enfants barlangban Mentone mellett két csontvázat fedeztek fel, melyek határozottan negroid jelleget árulnak el. Ebből és más hasonló leletekből arra kell következtetnünk, hogy a cro-magnoni emberrel egyidejüleg egy néger szabásu lakossága is volt Európa déli részének. A furfoozi és más hasonló leletek, melyeknél a faragott rénszarvascsontok és egyéb körülmények lehetővé teszik a kor megállapitását, melyből származnak, viszont azt is mutatják, hogy a magdaléni kor vége felé az addigi kizárólagos hosszufejü tipus mellett, melynek a cro-magnoni ember volt a legkiválóbb képviselője, már az első kerekfejü emberfajta is megjelent Európában. Az antropologusok egy része azt tételezi fel, hogy a furfoozi fajban a belső-ázsiai rövidfejüek, vagy mongolok első európai beszüremkedését és az Európa derekán ma is erősen elterjedt alpin tipusnak az ősét kell keresnünk. Más leleteknél az antropologusok eszkimó affinitásokat gyanitanak.

Faji tekintetben igy a megoldatlan és valószinüleg soha teljes bizonyossággal meg nem oldható kérdések egész sorozatával állunk szemben. A fontos azonban az, hogy bár ezekben a nagyon régi korszakokban különböző fajok jelenlétét tudjuk megállapitani, a kor kulturája valamennyi fajnál közös. Ugyanannak a müvészetnek a nyomait találjuk Dél-Franciaországtól Morvaországig; a grimaldi csontvázak mellett ugyanazokat a kagyló-diszitéseket, ugyanazt a vörös festékanyagot találjuk és a temetés módja is ugyanaz, mint a cro-magnoni embernél, aki dominált a rénszarvas-kor legnagyobb részében. A viszonyok ugyanolyanok voltak, mint a jelenkori Európában. A fajok keveredtek, egymás mellett éltek és ugyanazon kultura jelenségei kiterjedtek a -23- különböző fajokra. Ugy a materiális, mint szellemi kultura kincsei vándoroltak. A messze belföldön talált atlanti és földközi tengeri kagylókból, a diszitő motivumok és különböző tárgyak vándorlásából a forgalomnak, sőt mondhatnók, kereskedelemnek bizonyos élénkségére kell következtetni.

Sokan az őskor faji problémáinak keretébe szokták bekapcsolni azokat a különböző elefántcsontból és puha kőfajtákból faragott nőszobrokat is, melyeknek az Alsó-Ausztriában talált ugynevezett willendorfi Vénus és a dél-franciaországi szoborleletek a legkiválóbb képviselői. Ezeken a szobormüveken az őskor müvésze tökéletes plasztikával adta vissza az emberi testet, főleg pedig a nő alsó testének azt az elhájasodását, amely egyáltalában nem felel meg a mai ember szépség-ideáljának. Az archeologusok egy része a steatopigiának ebben a megörökitésében, mai analogiákból kiindulva, néger jellegü emlékeket vélt felfedezni. Meggyőződésünk szerint ez a felfogás mindenesetre tulzott. A steatopig szobrok sem a készitők néger voltát, sem pedig a néger szépség-ideál elterjedését nem bizonyitják. Egyszerüen a szoborkészitők naturalisták voltak, akik a női testet olyannak ábrázolták, aminőnek az egy-két szülés és szoptatás után mutatkozik, ha mesterségesen nem kendőzik el a valót. A női test alsó részének erős kidomboritása egyébként rituális jelentőségü is lehetett s a termékenységet jelképezhette. Valószinüvé teszi ezt az is, hogy steatopig szobrocskák nagy mennyiségben kerültek elő a krétai ásatásoknál is, már pedig Krétában az ujabb kőkorszak idején egyáltalán nem lehet néger szépség-ideálról beszélni.

Hova tünt a rénszarvas-kor embere?

Az ember őstörténetének ma is megoldatlan problémái közé tartozik, hogy mi lett a rénszarvas-kor müvészi hajlandóságu emberével, -24- aki dombormüveket, szobrokat faragott és falfestményekkel, freskókkal népesitette be a lakásául szolgáló barlangok boltozatait? Az ujabb, vagy csiszolt kőkorszakban ugyanis ezeknek a müvészi hajlandóságoknak nyomát sem találjuk. Épen ugy, ahogy a neandervölgyi és cro-magnoni ember között ür tátongott, a tudomány elé egy másik szakadék is meredt, amely a régi kőkorszak emberét az ujabb kőkorszak emberétől elválasztotta. Egyes archeologusok annyira mentek ebben a szakadék-elméletben, hogy még azt is feltételezték, hogy a cro-magnoni ember ragály, vagy más körülmények következtében egészen kipusztult és lakótelepei évszázadokon keresztül üresen maradtak, mig egy uj faj, amely az ujabb kőkorszak kulturáját hozta magával, Európa földjét ismét be nem népesitette. Az én véleményem szerint, bár a régi és ujabb kőkorszak között átmenetnek még mindig nagyon sok megoldatlan problémája van, ilyen értelemben vett hiatust nem lehet és nem szabad feltételezni.

Talán tizenötezer esztendővel a mi időnk előtt, Európa klimájának fokozatos felmelegedése következtében vége felé hajolt a tundrák és steppék időszaka és földrészünk erdősödése megkezdődött. Az életkörülmények megváltozása következtében a rénszarvas megritkult, kipusztult, vagy észak felé elhuzódott. Ez az észak felé vándorlás természetesen nem történt egyszerre, hanem sok évszázad alatt. Ez idő alatt a mi felfogásunk szerint, folyton javuló klimaviszonyok mellett is, annak az embernek az élete, kinek egész gazdasági rendszere a rénszarvas- és bölénycsordák bőséges jelenlétével függött össze, megnehezedett. Lehet, hogy a neki meg nem felelő életkörülmények részben degenerálódását idézték elő, részben pedig arra késztették, hogy kövesse az észak felé kivándorló állatokat. Ugyanakkor – -25- ismét évszázadokat értve e kifejezés alatt, – amint Európa klimája a megjavult, a Földközi tenger felől megkezdődött egy alacsonyabb termetü, de szintén hosszufejü fajnak, melyben valószinüleg az ugynevezett mediterrán fajnak első és ak felé irányuló hullámát lehet felfedeznünk, a benyomulása a kontinens derekára. Kelet felől valószinüleg tovább tartott a furfoozi néven ismert rövidfejü tipus előnyomulása nyugati irányban. Ez a két faj keveredett a régi faj visszamaradt töredékeivel, minden valószinüség szerint felszivta őket, elfoglalta az elvándoroltak által üresen hagyott helyeket és meghonositotta Európában, amit magával hozott, az ujabb kőkorszak, a neolitikum kulturáját. Antropologiailag e fajok egymásra következését kimutatni nem lehet, de a keveredés processzusának minden valószinüség szerint igy kellett lejátszódni.

Ma a tudományban általánosan el van terjedve az a feltevés, hogy az északra elvándorolt cro-magnoni emberben kell az ugynevezett északi faj, az indogermánok ősét keresnünk. A késői paleolitikum embere elfoglalta a jég elvonulása után északon szabaddá vált területeket és az uj viszonyok között átalakulva, magára öltötte azokat a tulajdonságokat, amelyek az északi fajt jellemzik, a keskeny és hosszukás arcot, a világos és áttetsző bőrt és a haj szőkeségét. Tulnagyra ezeknek az ősöknek a számát nem lehet tennünk, egy nagyobb csapat, horda lehetett az, melynek leszármazottaiban a hosszu időn át tartott Inzucht révén az emlitett tulajdonságok kifejlődtek és örökletesekké váltak. Későbbi évezredek multával innét, a Balti tenger vidékéről történt az indogermánok szétáradása és fellépésük a történelem szinpadán.

A bizonytalan tapogatózásokat mi sem mutatja azonban -26- jobban, mint az északi rövidfejüek kérdése. A cro-magnoni ember hosszufejü volt és az északi koponyák is tulnyomóan hosszufejüek. De északon már a kőkorszakbeli koponyák bizonyos százaléka is rövidfejü. Másként ez nem magyarázható meg, minthogy vagy a cro-magnoni embernek Skandináviában való megjelenésével egyidejüleg, vagy nem sokkal utána, egy másik, rövidfejü bevándorlás is történt. Hogy honnét kerültek ezek a Balti tenger vidékére, a furfoozi fajtával azonositandók-e, vagy egy egész független bevándorlást kell feltételeznünk délkeletről, vagy keletről, e tekintetben találgatásokra vagyunk utalva. Az uralkodó nézet az, hogy ez a rövidfejü északi faj máig is fennmaradt a lappokban. De hogy más, kalandos feltevésekben sincs hiány, azt az indogermán őstörténeti kutatásnak azok a képviselői mutatják legjobban, akiknek feltételezése szerint ezek az északiak minden idegen beavatkozás nélkül, teljesen önállóan fejlesztették ki saját körükben az ujabb kőkorszak civilizációját és mig a hosszufejüek közülük az indogermánok ősei lettek, addig a rövidfejüek részint a mai finn-ugorokban élnek tovább, részint kelet felé vándorolva, a Krisztus előtti hatodik évezred táján Mezopotámiáig jutottak el és mint szumirok léptek fel a történelem szinpadán. Ezt az elméletet bizonyos fentartással még az egyébként kiváló Kossinna is magáévá teszi. Ha ez csakugyan igy volna, el kellene ismerni annak az angol kritikusnak az igazságát, aki azt mondja, hogy az indogermánoknak nem sok okuk lehet a dicsekedésre, ha egyidőben indultak el a civilizáció utján és oly alaposan lemaradtak a szumirok mögött.

Átmenet az ujabb kőkorszakba.

Régebben a régi és ujabb kőkorszak közötti különbséget főleg arra alapitották, hogy az ujabb kőkorszak embere egyszerü pattogtatás helyett -27- csiszolta és furta szerszámait. Ma ezt a fennálló különbségek csak egyik, még pedig nem is fontosabb jelenségének tekintjük. Egészben az ujabb kőkorszak legfontosabb jellemző vonásait a csiszolt kő használatán kivül abban foglalhatjuk össze, hogy ekkor kezdődik meg az állatok rendszeres szeliditése és háziállatok tartása, a földmivelés, a fazekas mesterség, a fonás és szövés. Alapjában véve ugyanazok a foglalkozások, állattenyésztés, mezőgazdaság és ipar, melyek ma is uralkodnak az ember gazdasági életében. Az alapvető különbség a régi és uj kőkorszak között abban rejlik, hogy a régi kőkorszak emberének főfoglalkozása a vadászat és halászat volt, mellette gyüjtögette azokat a növényi tápszereket, gyümölcsöket, melyeket a természet elébe tárt; vadászott, ha a vad véletlenül elébe került, vagy az éhség rákényszeritette, de a rendszeres, gazdasági értelemben vett munkát nem ismerte. Ezzel szemben az ujabb kőkorszak állattenyésztő, földmüvelő és ipart üző emberét tőlünk már csak mennyiségi, de nem minőségi különbség választja el. A vadásznak távol vidékekre elkalandozó nomád élete megszünik s a megtelepedett ember életében a munka és pihenés szabályszerüen váltogatják egymást. Az életszinvonal emelkedik és egyenletesebbé válik. A régi kőkorszak az emberiségnek, mint olyannak történetéhez tartozik, az ujabb kőkorszakkal kezdődik az emberi civilizáció története.

De miért maradnak el az ujabb kőkorszak kezdetén egyszerre azok a müvészi alkotások, amelyek oly jellegzetesek a rénszarvas-kor emberére? A felfogások e tekintetben nagyon eltérőek. Vannak, akik e jelenséget a régi faj eltünésével és az uj faj megjelenésével hozzák kapcsolatba, mely utóbbiból hiányzott a müvészethez való hajlamosság és készség és a magdaléni kor eleven, biztos kézzel megrajzolt -28- képeit csak gyerekrajzokra emlékeztető konvencionális ábrázolásokkal és geometriai formákkal tudta helyettesiteni. Mások ismét azt tételezik fel, hogy ez a müvészeti hanyatlás az életmód megváltozásából folyik. A megtelepedett földmüvelőnek a látóköre fizikailag és lelkileg egyaránt összeszükült. Az állat, a vadászat tárgya nem foglalkoztatta többé a fantáziáját és nem érezte szükségét, hogy azt lakóhelyének falán megörökitse. A szabályos, beosztott munka, a megélhetés biztosságának érzése filiszterszerüvé tette müvészetének megnyilatkozásait is. A rénszarvas-korban a müvészetet a férfi üzte szabad idejében, az ujabb kőkorszakban a müvészet asszonyi mesterséggé vált és ellaposodott. Vannak azonban, akik még tovább mennek és meggyőződésem szerint egészen helyt nem álló következtetésekhez jutnak el. Gordon Childe szerint a rajzok konvencionalizálódásából nem szabad az esztétikai izlés megromlására következtetni. A barlangrajzok ugyanis nem a l’art pour l’art önkéntes megnyilatkozásai voltak, hanem minden valószinüség szerint totemisztikus, gyakorlati célokat szolgáltak. Az ősember azt vélhette, hogy az állat megrajzolásával hatalmat is szerez fölötte. Ez esetben az élethü megrajzolásnak leegyszerüsitett szimbolummal való helyettesitése nem hanyatlást, hanem fejlődést jelent a konkrét képtől az elvont gondolkodás felé. Mondanunk sem kell, hogy ennek a feltevésnek a jogosságát csak abban az esetben lehetne elismernünk, ha az ősember kizárólag csak állatokat rajzolt, vagy mintázott volna és ha az ujabb kőkorszak embere legalább a szimbolikusnak tekintett rajzokban produkált volna tökéleteset. Tényleg azonban ezek a rajzok is oly kezdetlegesek, mintha visszamennének abba az időbe, amelyből a rénszarvas-kor emberének müvészete kiindult. -29-

De ha igy Európában az ujabb kőkorszak bekövetkeztével a müvészeti hagyományok folytonossága megszakad, ma mégsem tátong a két kultura között olyan szakadék, mint amekkorát néhány esztendővel ezelőtt feltételeztek. Délen az azili, északon pedig a maglemosei kultura bizonyos mértékig hidat formál a régi és uj kőkorszak között. Az első nevét az Ariége departementben levő Mas d’ Azil barlang leleteiről, a másik pedig a maglemosei konyhahulladék-halmokról vette. A Mas d’ Azil barlang leletei, melyeket Piette francia archeologus hozott napfényre, ma már nem állanak egyedül, hanem elszórtan ismétlődnek Spanyolországtól Svájcig. A müvészi rajzok ezekben a barlangokban hiányzanak ugyan, de geometriai rajzokban megmaradt az előző korszak sokszinü technikája és nagy számmal fordulnak elő olyan tárgyak, melyek a magdaléni korral való rokonságra utalnak. Rénszarvas-agancs helyett már a közönséges szarvas agancsa szolgáltatja a különböző eszközök készitésének anyagát, de a szigonyok, horgok és egyéb eszközök nagyrészt olyanok, mint a magdaléni időben. A szokások is megmaradtak; a halottak mellett a kutatók ugyanazokat a festőanyagokat találták. Épenugy a maglemosei és más hasonló konyhahulladék-halmok is átmenetet jeleznek. A legalsó rétegek a régi kőkorszak embereinek kulturájára utalnak, mig a felső rétegekben már háziállatok csontjai és gabonamaradványok fordulnak elő. Az azili korszak legkülönösebb emlékei azonban azok a sokszinü, festett kavicsok, melyeknek jelentésével és rendeltetésével még mindig nem vagyunk tisztában. Oly különösek ezek a kavicsokra festett jelek, hogy Piette egy kezdetleges abécé jegyeit vélte bennük felfedezni.

Mindent összefoglalva, a régi és ujabb kőkorszak közötti -30- átmenet körülményeit pontosan nem ismerjük, de már nem állhat meg az a régi feltevés, hogy e két korszak között teljesen hiányzik a kapcsolat. Főleg a részletkérdésekben még nagyon sok probléma vár megoldásra és vannak nyomok, melyek egyelőre még csak merész találgatásokra adnak alkalmat. Mióta jobban kezdjük ismerni Dél-Afrika népeit, egyes kutatók nem ok nélkül mutattak rá arra a nagy hasonlóságra, amely a busmanok és a rénszarvas-kor emberének barlangrajzai között fennáll. Nyelvészeti és egyéb bizonyitékok alapján ma az az elmélet áll fenn, hogy a busmanok aránylag késői időben vándoroltak északról az afrikai kontinens déli részére. Lehet-e ilyen alapon feltételeznünk, hogy a rénszarvas-kor müvészete volt az, amely átterjedt a Földközi tenger déli partjára és ezt vitték a busmanok magukkal az egész afrikai kontinensen keresztül? Viszont északon, Trondhjem körül is fedeztek fel olyan barlangrajzokat, melyek szintén a rénszarvas-kor franciaországi rajzaira emlékeztetnek. A találgatások itt abban az irányban mozognak, hogy önállóan fejlődött-e ki ez az északi barlang-müvészet, vagy az Európa derekáról északra elvándorolt ember vitte magával müvészetének megnyilatkozásait? Olyan kérdések ezek, melyekre hiányzik a felelet.

Az egyiptomi civilizáció eredete.

Az, amit a régi és ujabb kőkorszak összefüggéséről elmondottunk, tulajdonképen csak a történés sorrendje szempontjából fontos. Sokkal fontosabb ennél az összefüggés kimutatása a Földközi tenger keleti medencéjének ujabb kőkorszakbeli kulturájával, melyen végeredményben egész mai civilizációnk nyugszik.

Emlitettük ugyanis, hogy az ujabb kőkorszak kulturája, melyet Európa derekáról ismerünk, nem ott termett és fejlődött ki, hanem idegen vidékekről származott és hihetőleg -31- délről jövő bevándorlók hozták magukkal. Fel lehet tételezni azt is, hogy ezek a bevándorlók a fehér emberiségnek az északival rokon, de más viszonyok között, eltérően fejlődött másik nagy csoportjához, a mediterrán fajhoz tartoztak. A történelem előtti időkben, mikor Európa még több helyütt szárazföldön összefügött Afrikával, ez a faj népesitette be Afrika egész északi partvidékét és Európa nagy részét, nyugaton egészen Angliáig. Mikor a viz betöltötte az egész földközi medencét, az összeköttetés természetesen megszakadt és az egymástól elvált ágak külön fejlődésnek indultak. A tudomány mai állása szerint ennek a mediterrán, vagy mások szerint iber elnevezésü fajnak kell tulajdonitanunk a civilizáció alapjainak lerakását. Közelebbről Egyiptomot kell tekintenünk annak a helynek, ahonnét a mai értelemben vett civilizáció hóditó utjára kiindult.

Ennek a kis tanulmánynak célja nem az etnikai vonatkozások kutatása és megállapitása. Épen azért csak közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a régi Egyiptom népének pontos faji hovatartozandóságát illetőleg sokáig teljes bizonytalanság uralkodott és uralkodik sok tekintetben még ma is. A tipusok különbözősége, a prehisztorikus sirokból előkerült csontvázak, nyelvészeti és egyéb közvetett bizonyitékok alapján azt kell feltételezni, hogy Egyiptom népének törzsét a mediterrán fajnak a libiaival rokon ága szolgáltatta, mely azonban még olyan időkben, melyekről történeti bizonyitékok nincsenek, szemita és néger elemekkel is keveredett. A szemiták bevándorlása két uton is történhetett. Az egyik volt Arábia déli vége, amely valamikor a Bab el Mandeb tengerszoros tájékán összefüggött Afrikával, a másik a Szuezi földszoros, mindazoknak a későbbi ázsiai hóditóknak az utja, akik betörtek Egyiptomba. -32-

Akármilyen volt is Egyiptom népének faji összetétele, kétségtelen, hogy ez a nép az európai kontinens népeinél sokkal hamarább eljutott egy olyan állapothoz, amelyet már civilizációnak nevezhetünk. Hogy ez igy történt, annak magyarázatát az általunk ismeretlen tényezőkön kivül főleg abban kell keresnünk, hogy az éghajlati viszonyoknál fogva Egyiptomban sokkal inkább adva voltak a fejlődés előfeltételei, mint a prehisztorikus Európában. Mikor még Európa őslakói egy szigoru és barátságtalan klimával folytattak szakadatlan küzdelmet, a Nilus völgye egy hasonlithatalanul kedvezőbb éghajlatnak az áldásait élvezte. Ez a klima még kedvezőbb volt a mainál is, mert a jégkorszak idején a Földközi tenger déli részének ma esőtlen vidékei és a Szahara is sokkal gazdagabbak voltak csapadékban, mint később, mikor az északi jégtakaró visszahuzódása az esőmennyiséget lényegesen csökkentette. A termősáv, amely ma Egyiptomot alkotja, valaha sokkal szélesebb lehetett és a dzsungel, amely a Nilus völgyét hajdan boritotta, gazdag flórájával és faunájával az ujabb kőkorszak vadásznépéneek bőséges megélhetést biztositott.

A legutóbbi esztendők óta már képet is tudunk alkotni ennek a népnek életéről. Badari kerületben, Fajum vidékén igen gazdag leletek kerültek napfényre, melyeknek idejét 12–15 ezer évre lehet becsülni. A kőszerszámok, melyeket a badarii ember használt, Európában a solutréi periodus legszebb kőszerszámaihoz hasonlithatók. Kőeszközeit tehát a badarii ember nem csiszolta, hanem pattintotta. Ugyanakkor azonban már kövön törte a gabonát, tehát müvelte a földet és tudott olyan diszitett edényeket késziteni, melyek Európában az ujabb kőkorszak legszebb fazekasipari termékeivel kiállják az összehasonlitást. A fazekasságban -33- Egyiptom több ezer évvel megelőzte Európát és ezt az időbeli különbözetet a civilizáció terén a Földközi tenger délkeleti szöglete hosszu időn keresztül megtartotta. A fémeket a badarii ember még nem használta, de néhány rézdarab már előfordul a leletek között. A kőkorszak emberének figyelme már ráterelődött az uj anyagra, amely hivatva volt arra, hogy hallatlan módon lenditse előre a civilizációt. Egyelőre talán különlegessége tünt fel neki, talán fetisnek használta, de mindenesetre már birtokában volt. Csak egy lépés hiányzott, hogy élni is tudjon vele.

Az a körülmény, hogy a fazekasságot felfedező egyiptomi ember került a civilizáció élére, nem véletlen. Az emberiség története számtalan példával bizonyitja, hogy a szükségletek a találmányok létrejöttének és értékesitésének legfőbb előmozditói. Alkalmasint igy vagyunk az egyiptomi fazekas iparral is. A fazekasság csak olyan helyen születhetett meg, ahol megvolt bizonyos anyagok gyüjtésének, tartókban való elhelyezésének szükségessége. Mikor a badarii ember és kortársa rájött arra, hogy a formázott agyag, akár bizonyos gyümölcsöknek kettévágott héja, alkalmas élelmiszereinek tartására, folyadékok megőrzésére, a felfedezés nem ment veszendőbe, hanem tovább fejlődött és igazi ipar lett belőle. De a rendszeresen üzött fazekas ipar már a megtelepedett ember mesterségei közé tartozik. A megtelepedésnek pedig a földmüvelés az előfeltétele.

Hogy az ujabb kőkorszaknak ezek a foglalkozásai mikor és hogyan honosodtak meg Egyiptomban, nem tudjuk. Egyes kutatók a mi időszámitásunk előtt 18–20.000 évre viszik vissza a kezdetét. Azt mindenesetre tudjuk, hogy régente Egyiptom, amely ma buzát egyáltalán nem termel, nagy gabonatermő ország volt. Még rómaiak idejében is -34- Egyiptomot tekintették Itália egyik éléskamrájának. Tudjuk azt is, hogy a buzának egyik fajtája, a triticum monococcum vadon is előfordul Sziriában. Ismerete, termelése és nemesitése mindenesetre onnan jutott el Egyiptomba és a természeti viszonyok tekintetében hozzá nagyon hasonlatos Mezopotámiába. Az állattenyésztés, földmüvelés és részben a primitiv ipar révén ugy a Nilus, mint a Tigris és Eufrátes völgyének lakói nagyon korán mentesiteni tudták magukat a tisztán vadászó és gyüjtő élet esetlegességeitől, viszont az otthon, amelyhez ezek a kincsek füződtek, becsessé lett számukra és kalandozás helyett a szervező erők ennek az otthonnak a megtartására és megőrzésére irányultak. A rendszeresség, amellyel a Nilus áradásai évről-évre visszatérnek, rávezette a primitiv embert egyrészt az idő beosztására, másrészt pedig az áradás szabályosságának kihasználására. Védekezésül a vizár ellen gátakat épitett, melyek magas vizállás alkalmával utakul is szolgáltak, a viz levezetésére és öntözésére pedig csatornákat. Nyilvánvalóan az ilyen természetü munkák egyes családok, vagy csak nagyon kevés ember erejével nem voltak megvalósithatók, ez már a kollektiv tevékenységet tette szükségessé. Igy jöttek létre az ujabb kőkorszak idején a kis kiterjedésü közületek, későbbi kerületek, melyekben a dinasztiák előtti Egyiptom társadalmi és állami élete kifejezésre jutott. A társadalmi rendnek és törvénynek ez a kezdete. Az ugynevezett palermoi kő egész sor király nevét őrizte meg, akik ezekben a dinasztiák előtti időkben uralkodtak. Figyelembe véve azt, hogy ezek a kerületek már a prehisztorikus időben két királysággá egyesültek és hogy Menes már 4000. táján egyesitette, mint egész Egyiptom királya, Alsó- és Felső-Egyiptomot, becslés szerint legalább az időszámitásunk előtti hetedik vagy -35- nyolcadik évezredre kell tennünk a fentebb vázolt társadalmi rendnek nagy vonásokban való kialakulását. Ennyi időre volt ugyanis szükség, hogy a még primitiv viszonyok az első dinasztiák relativ magas civilizációjáig fejlődhessenek.

Mezopotámia.

Körülbelül ugyanez lehetett a társadalom fejlődésének menete az emberi kultura másik ősi fészkében, Mezopotámiában is. Mezopotámia alatt itt tágabb értelemben az egész Tigris és Eufrátes vidékét értjük, a Perzsa öböl partvidékeivel egyetemben. Az alluviális sikság, amely a Tigris és Eufrátes hordalékából jött létre, geologiailag egészen uj keletü, sőt képződése nagyrészt már történelmi időkre esik. Olyan régi emberi emlékek, mint Európa kontinensén, vagy Egyiptomban, itt nem fordulnak elő. A civilizáció, amelyet a faji hovatartozandóság szempontjából még ma is rejtelmes szumirok teremtettek meg, ugyszólván előzmények nélkül, készen áll előttünk. Hogy ezt a civilizációt, – értve a civilizáció kifejezés alatt a rendes társadalmi együttélést, munkamegosztást, az elemek erejének megzabolázását és szokások, törvények uralmát, – időben mennyire lehet és kell visszavinnünk, az eldöntetlen kérdések közé tartozik. Az bizonyos, hogy mikor a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján a valószinüleg turáni eredetü szumirok közé a szemiták beszivárgása megkezdődött, az utóbbiak már magas foku társadalmi rendet, politikai és gazdasági életet, a vallásos képzeteknek és tudományos ismereteknek nagy gazdagságát találták, melyeket örökül átvehettek és közvetithettek a későbbi generációkhoz. Mindenesetre a civilizációs időszak Babiloniában nagyon régi és kétségtelen az is, hogy már az általunk ismert történelmi idők előtt is összeköttetés állott fenn Egyiptom és Babilonia között. A későbbi időkben, melyekre már az emlékek bizonyitékokat -36- nyujtanak, meg tudjuk állapitani, hogy e két ősi kulturfészekben a fejlődés egyes periódusai nagyjából összevágnak, anélkül, hogy az egyes esetekben meg tudnánk mondani, hogy egyben vagy másban melyik volt a másiknak tanitómestere. Bezold azzal a hasonlattal oldja meg a kérdést, hogy a British Muzeum könyvtára és a párisi Bibliothéque National között mindig az mutatja fel a nagyobb kötetszámot, melyikben utóbb történt a katalógus kiadása. Egyiptom és Mezopotámia civilizációja közül mindig azt látjuk régibbnek, amelyben utóbb történtek nagyszabásu ásatások. Igy magyarázhatók meg az olyan nézeteltérések, hogy egyik vélemény szerint a civilizáció magvait szumir kivándorlók vitték el Egyiptomba, mig a másik szerint egyiptomi kolonizátoroknak köszönheti Mezopotámia, Elám és Kisázsia a kulturáját. Kétségtelen a véleményeknek ebből az ellentmondásából csak az, hogy az összeköttetések nagyon régiek és a hajdankornak ez a két kulturvidéke már a történelem előtti időkben megtermékenyitőleg hatott egymásra.

Mióta jobban ismerjük Egyiptom és Mezopotámia őstőrténetét, számtalan példával tudjuk igazolni a fejlődés hasonló voltát, sőt majdnem azonosságát. Mindkét helyen a nagy folyók völgye a megtelepedés szinhelye, ugyanazok az előfeltételei vannak az állattenyésztésnek és gabonatermelésnek, a folyók szabályozása, gátak és csatornák épitése ugyanazt a kollektiv munkát teszi szükségessé, mindkét helyütt egyforma kis államegységek, – Egyiptomban kerületek, Szumérban városkirályságok, – keletkeznek és mindkét helyütt a politikai fejlődést az egész kulturkörnek egy nagyobb egységben való összefoglalása tetőzi be. És hogy a viz elleni védekezésnek és szabályozásnak munkája mekkora szerepet játszik ebben a fejlődésben, azt érdekesen bizonyitja annak -37- a szumir városkirálynak a felirata, aki elmondja, hogy hány ellenséget győzött le és hány csatornát épitett. A csatornaépités egyenlő fontosságu az ellenségek legyőzésével. Még Kr. e. 2100. körül is Hammurabi törvénykönyvében, a csatornák karbantartása a törvényhozónak legfontosabb feladatai közé tartozik. Az összefüggések sorozata nyilvánvaló. A megtelepedett földmüves embernek gondoskodni kell földjének öntözéséről és védekeznie kell az áradások pusztitása ellen. Ez a munka olyan természetü, hogy hozzá szervezkedni kell. A fejlődés bizonyos fokán, az együttmüködés kényszere folytán igy jön létre a civilizáció.

A fejlődés azonossága és a nagyon régi kölcsönhatások mellett is azonban Egyiptom és Mezopotámia civilizációja nem volt azonos. A babiloni civilizáció sokkalta erősebb és kifejezettebb módon fejlődött gyakorlati, jogi, mondhatnók közgazdasági irányban. Ezt bizonyitja Hammurabi törvénykönyve, a formális jog kodifikálásának legrégibb emléke, amely azonban sokkal régebbi törvényeknek egységes kodexben való összefoglalása és az ékirásos cseréptáblák nagy tömege, melyek a kereskedelmi élet nagy fejlettségéről tesznek tanubizonyságot. A kereskedelmi jog tekintetében csak évezredek multával jutottunk el ismét oda, ahol a babiloniak már a Krisztus előtt harmadik évezredben állottak. Egy másik sajátossága volt a mezopotámiai civilizációnak a tudomány egyes ágai közül a matematikának és a csillagászatnak nagy fejlettsége. Ez valószinüleg azzal a felfogással állott összefüggésben, mely a csillagoknak döntő jelentőséget tulajdonitott az emberek sorsára. Ami azonban a müvészetet és a civilizált élet kifinomodásait illeti, ezekben Babilon nem emelkedett az Egyiptom által elért magaslatra.

A civilizáció szétterjedése.

Együttvéve Egyiptom és Mezopotámia -38- azok a legősibb kulturcentrumok, ahonnét az egész földkerekség civilizációja kiindult. Modern életünk is számtalan vonatkozásban át meg át van szőve egyiptomi és babiloni emlékekkel. A horizontban még ma is Horus isten emlékét őrizzük, a zodiakusban és az óralap hatvanas beosztásában a babiloni tudósok emléke revelálódik, Hammurabi törvényeiből sok átszármazott a bibliába és a bibliai vizözönben is a Gilgames-éposz elemei ismerhetők fel. Ezeket az emlékeket pedig pusztán esetlegeseknek tekinteni nem lehet. Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy ezek az ősi civilizációk, az ellenséges barbárság közepette is sokkal messzebb terjesztették ki vonzási körüket, mint általában feltételezni szokták.

Még a szemita dinasztiák előtti időkből vannak szumir emlékek a Kaspi tó délkeleti partjain. A legutóbbi esztendők folyamán olyan égetett agyagpecséteket ástak ki az indiai Pandzsáb több helyén, melyek azt a gyanut ébresztették a kutatókban, hogy csak szumir eredetüek lehettek. A feltevés beigazolódott, mert 1925-ben ezeknek a pecséteknek a tökéletes párjait találták meg Kisben, a régi szumir müveltségnek egyik legősibb székhelyén. Az azonosságnak ez a bizonyitása természetesen ismét a kombinációk hosszu sorát nyitotta meg: szumir kivándorlók vagy kereskedők vitték-e ezeket a pecséteket Indiába, vagy egy még ősibb rokonságot kell-e keresni mögöttük, amely a szumirokat esetleg India dravida őslakóival köti össze? Tudjuk azt is, hogy már a legősibb időkben a népmozgalmaknak egy nagy utja vezetett Iránon és Bokharán keresztül a Tarim völgyébe, amely csak a történelmi időkben homokosodott el és vált sivatagi jellegüvé. A belső ázsiai jadeit csakis ezen az uton kerülhetett Babilonba és Elő-Ázsia többi vidékeire. -39- Ezt az utat még a hellenisztikus időkben is erősen használták. Az utolsó esztendőkben a Takla-makán sivatagban egész sor homokba temetett várost tártak fel s az ott talált emlékekből részlegesen rekonstruálni lehetett az ugynevezett tokhár nyelvet és a civilizációt, amelynek nemcsak indoeurópai volta, hanem még az indourópai népcsalád nyugati ágával való rokonsága is kétségtelen. Az indoeurópai nyelveket ugyanis a »száz« szónak használata szerint a centum és satem nyelvek főcsoportjába szokták beosztani, melyek közül az első Európában, a másik Ázsiában terjedt el. A közép-ázsiai tokhár nyelv azonban a centum nyelvek közé tartozik. Ha mindezekhez hozzávesszük még, hogy Kinában a régi kőkorszakhoz tartozó leleteket mindezideig még nem sikerült találni s általában a kinai civilizáció ősrégi voltára vonatkozó feltevéseket alkalmasint erősen redukálni kell, kézenfekvő az a feltevés, hogy a neolitikum embere ezen az uton jutott el Kinába és a földmüvelés tudománya is a Tarim völgyén keresztül hatolt előre fokozatosan a Hoangho és a Jangcekiang vidékére. Mindezek természetesen olyan problémák, melyekre az adatok hiányossága mellett nem lehet teljes bizonyossággal megfelelni.

Más oldalról azonban kétségtelen, hogy egyik oldalon Szumér és Akkád, a másik oldalon pedig Egyiptom, akárcsak a római birodalom, vagy a mi időnk imperialista államai, határozottan expanziv jellegü államalakulatok voltak. Agadei Sargon a harmadik évezred elején a Földközi tenger partjáig terjesztette ki hatalmát és példáját a babiloni és asszir királyok egész sora követte. Kr. e. 2000. körül babiloni kereskedelmi telepek vannak Kisázsiában a Halys vidékén, melyek elterjesztik ezeken a távoli vidékeken a babiloni nyelv és ékirás ismeretét. Ismeretes, hogy Kánaán már a -40- héberek beszüremkedése előtti időkben teljes babiloni befolyás alatt állott. Az 1887-ben felfedezett tell el amarnai levelekből pedig az a meglepő tény derült ki, hogy a Kr. e. második évezred derekán a babiloni nyelv olyan diplomáciai nyelv volt a keleten, mint a francia a XVIII. századbeli Európában. Az egyiptomi fáraó babiloni nyelven levelezett nemcsak az Eufrátes partján uralkodó kollégájával, hanem a hetita királyokkal és saját kánaáni vazallusaival is. Mikor pedig a jelen század elején a kisázsiai Boghazköben napfényre került a hetita királyok cserépkönyvtára és levéltára, a leletek ismét a tell el amarnai tapasztalatokat igazolták. A tudós világnak pedig méltán lehe ett oka meglepetésre, mikor az utóbbi felfedezésnél előkerült egy olyan békeszerződésnek a másodpéldánya, amelyet már Tell el Amarnából ismertek. A diplomáciai levelezésnek mennyiség és tárgyak szerint való nagy gazdagsága egyaránt, negyedfél évezreddel a mi időnk előtt, az egész keleten a sürü és rendszeres kereskedelmi, politikai és kulturális összeköttetésekre utal.

Természetes azonban, hogy Egyiptom és Babilonia civilizációjának hatása a bennünket legjobban érdeklő földrész, Európa felé kezdetben nem egyforma intenzitással jelentkezett. A földrajzi helyzet folytán Egyiptom, amely nyitva volt a Földközi tenger felé, az európai civilizáció fejlődésében sokkal inkább érvényesithette befolyását, mint a Tigris és Eufrátes völgye, amelyet sok száz kilométernyi sivatag választ el a sziriai és kisázsiai tengerparttól.

Kréta szerepe a civilizáció történetében.

Azt hiszem, Sir Arthur Evans, a krétai civilizáció történetének legnagyobb érdemü kutatója, mutatott rá legelőször arra a körülményre, hogy a régi Egyiptomot nem szabad az emberi történelem -41- egyik különálló fejezetének tekinteni, hanem bele kell kapcsolni az egyetemes emberi civilizáció históriájába. Az ujabb kőkorszak kulturája nyolc-hatezer esztendővel Kr. e. majdnem ugyanolyan kiterjedésben övezte körül a Földközi tengert, mint a római birodalom. A Földközi tenger egész medencéje már a fémek előtti korban eleven, pezsgő életnek volt szinhelye s szigeteinek, partvidékeinek népei távolról sem éltek különálló, összefüggés nélküli életet. Valósággal már az ujabb kőkorszakban adva voltak az előfeltételei, hogy az Egyiptomban kifejlődőben levő civilizáció is az egész medencében szétterjedhessen.

Hogy ez miként volt lehetséges, arra Angelo Mosso hangyaszorgalommal hordta össze a bizonyitékokat a Földközi tenger egész környező partvidékén. Egyiptom még az ujabb kőkorszakot élte, mikor rendszeres kereskedelmi forgalma volt Nubia és Arábia felé, sok evezős, vitorlás hajói pedig egyaránt közlekedtek a Niluson, Vörös tengeren és Földközi tengeren. Diszitett vázákról, sőt agyag-modellekről ismerjük ezeket a hajókat, melyek amikor először jelentek meg Kisázsia vagy Kréta szigetének partjain, a benszülöttek épen olyan bámuló csodálkozással szemlélhették őket, mint az indiánok a spanyolok karavelláit a Krisztus utáni tizenötödik és tizenhatodik évszázadban. Ezek a sós hullámokat szántó hajók voltak a Földközi tenger medencéjében a civilizáció első hordozói.

Az egyiptomi civilizáció átvételében, átformálásában és szétterjesztésében Kréta, a »tenger közepének országa«, játssza a legfontosabb szerepet. Földrajzi helyzeténél fogva szinte előőrse Görögországnak, partjaira kedvező tengeri áramlások és szelek könnyitik meg az utat a Nilus torkolatától; egyéb szigetek szinte hidpillérek módjára kötik össze Kisázsia -42- partjaival, melyekkel még aránylag késő geologiai időkben összefüggött. A sziget éghajlata kedvező, viszont a termőtalaj aránylag kevés. Ez a körülmény a sziget lakosait már nagyon korai időben a tengeri kereskedelemre késztette. Az összes földrajzi és egyéb természeti előfeltételek adva voltak tehát, hogy Kréta szinte elosztó állomása legyen Egyiptom és Szumér civilizációjának.

A knossosi halom, a mondák labirintusának és a ragyogó minosi civilizációnak szintere, ahol egyik kulturréteg a másikra rakodik, csodálatosan szép példája a civilizáció fejlődésének. Akárcsak Trójában, a knossosi királyi palota alatt is egymásra rakodnak a különböző kulturrétegek, egészen az ujabb kőkorszakig visszamenőleg. Talán nincs hely, ahol egy civilizációnak a fokozatos fejlődését és egymásutánját ily szépen lehetne tanulmányozni. A knossosi királyi palotában a kutatók még olyan kamrákra is bukkantak, melyekben a fémek használatának teljes elterjedése után a feleslegessé vált kőszerszámokat halomra dobálták. A knossosi királyi palota alatti legrégibb rétegek korát Sir Arthur Evans a Kr. e. hetedik évezredre becsüli. Ez természetesen nem jelenti egyuttal azt is, hogy az ujabb kőkorszak Krétában csak ennyi időre terjed, hanem legfeljebb azt, hogy maga a knossosi település nem idősebb ennyinél. Magának a minosi civilizációnak a kezdetét, mikor már Kréta kulturális és müvészeti tekintetben a teljes önállóságig eljutott, Evans körülbelül Kr. e. 3400-ra teszi.

A knossosi királyi palotát egészen a legujabb időkig a görög hősmondáknak a labirintusról szóló meséiből ismertük. Ma már a labirintus, helyesebben a krétai királyok palotája nem mese többé. Legnagyobb részében fel van tárva és tudjuk róla, hogy nemcsak lakásul szolgált, hanem az épületeknek -43- egész bonyolult hálózatából állott, szentélyeket, diszudvarokat, ünnepi helyiségeket és raktárakat is foglalt magában. A palota diszitései azt mutatják, hogy lakói ismerték az élet szépségeit, a berendezések pedig az árulják el, hogy kényelem dolgában is olyan messzire jutottak el, hogy csak a tizenkilencedik század Európája érte el ugyanazt a fokot. A palota alatt alagcsövezésnek és légfütési berendezésnek a nyomaira is bukkantak, melyek a Kr. e. második évezred legelejéről valók. Az épitményeknek ez a tömkelege olyan terjedelmes lehetett a görög szárazföld barbárai szemében, hogy az utvesztő borzalmas képét rajzolták meg belőle. A primitiv tengeri kereskedelem mindig együtt járt a kalózkodással s a szomszédos partok lakóinak volt okuk borzalommal emlegetni a labirintust, ahol nemcsak anyagi kincseik és értékeik, hanem szüzeik is eltüntek. De a knossosi palotának az igazi érdekességét nem ezek a mondai emlékek adják meg, hanem azok az adatok, melyeket a földközi tengeri civilizációnak a fejlődéséhez szolgáltatott. A knossosi leletek alapján ki lehet mutatni, hogy körülbelül a Krisztus előtti negyedik évezred dereka táján Egyiptom már élénk összeköttetést tartott fenn Kréta szigetével. A legalsó knossosi rétegekben még kizárólag kőszerszámok szerepelnek, – igaz, hogy vannak közöttük csodálatos finoman csiszolt darabok, – később előfordul az arany, réz és bronz és végezetül mindez, a kerámiát is hozzászámitva, egy csodálatosan magasfoku, nagy müvészi készségről és egyéni izlésről tanuskodó ipari kulturában csucsosodik ki, amely már nem függvénye Egyiptomnak, hanem önállósul és önállósulva visszahat a Nilus melletti országra is, ahonnét az első teremtő impulzusok érkeztek. Az egyiptomi hatást az első dinasztiák idejétől kezdve egyiptomi eredetü behozatali -44- tárgyak és ezek belföldi utánzatai bizonyitják, viszont már Kr. e. harmadik évezredből való egyiptomi sirokban fordulnak elő sokszinü krétai vázák, melyek a tanitványnak a müvészetekben való haladását és önálló fejlődését bizonyitják.

De Kréta másfelől is kapott megtermékenyitő hatásokat: magába szivta a mezopotámiai kultura elemeit is. Igaz, hogy ezek a hatások később jutottak hozzá az egyiptomi impulzusoknál. Agadei Sargon Kr. e. 2800. körül terjesztette ki hatalmát a Földközi tenger partjáig és ettől az időtől lehet számitani a keleti befolyások érvényesülését. Maga a kétágu balta, a labrys, minden valószinüség szerint mezopotámiai eredetü. Tőle vette nevét a legendás királyi palota, a labirintus, melynek bejáratait szimbolikus isteni jelvény gyanánt diszitette. Ugy ez a szerszám, mint a termékenységet jelképező Nagy Anya isteni képzete alkalmasint Kisázsiából került Krétába. Egész bizonyosan Mezopotámiából kapták a krétaiak az agyagtáblát, mint az irásjegyek megőrzésének anyagát.

De ha igy a krétai civilizáció nagyon sokat köszönhet is Egyiptomnak és Mezopotámiának, egyben alapvető módon eltér tőlük. Eredeti és önálló teremtő erő nyilatkozik meg benne. A piramisok, Memnon szobrok, babiloni méretü városfalak Krétában hiányoznak. A krétai müvész nem félisteni magasságban trónoló despoták akaratának teljesitője volt, akiknek korlátlan eszközök állottak rendelkezésükre akaratuk megvalósitásában. Ez a derüs egü sziget az individuális müvészetnek első otthona. Ez a magyarázata annak az életvidám, majdnem modern naturalizmusnak, amely a krétai életben és müvészetben megnyilatkozik. Aki végiglapozza Bossertnek a krétai müvészetről szóló kötetét, meglepődik -45- rajta, hogy diszitő motivumokban, divatban és más egyebekben mennyi olyan jelenséggel találkozik, amely akár a huszadik században is megállhatná a helyét. A krétai vázák a legmodernebb szalonban is helyet foglalhatnának és a krétai nő füzős, kivágott ruhái, a fejdisszel egyetemben a mostani divatszalonoknak sem válnának szégyenére. Ez a krétai müvészet és divat legfőbb sajátossága. Legfőbb értéke viszont a mi szempontunkból az a hatás, amelyet Görögországra és Görögországon keresztül reánk is gyakorolt. Krétánál kezdődik az a kultura, amely a latin-germán kulturkörben máig is él.

Ez a csodálatosan szép és gazdag civilizáció a századok folyamán az Égei tenger egész szigetvilágára, a görög szárazföldre és a kisázsiai partokra is kiterjedt. A Schliemann által kiásott Trója és Mykene tulajdonképen ennek a civilizációnak a kisugárzásai. Évszázadokon keresztül ez a civilizáció zavartalanul virágzott, de egyszerre váratlanul összeroppant. A Kr. e. második évezred dereka táján idegen betörők égetik fel Knossost, amely ezután sohasem tudta régi jelentőségét visszaszerezni. Hogy az idegen hóditás alkalmával mi történt az őslakókkal, arról az irásos dokumentumok hiányoznak. Egyrészük valószinüleg elmenekült, másrészük hihetőleg szolgasorsba került és később összeolvadt az uj uralkodó elemmel. A filiszteusok ekkor jelennek meg Palesztina partjain; bennük az északi népvándorlás elől uj hazát kereső krétaiakat kell keresnünk. Azok a barbárok pedig, akik a krétai civilizációt átmenetileg elpusztitották, a görögök voltak.

A fémek elterjedése.

Az eddigiek során már több izben szó esett a fémekről és azoknak az ősi civilizáció történetében való nagy szerepéről. Az igazi civilizáció kora összeesik -46- a fémek elterjedésével. Az első fém, amelyet az ember még valószinüleg a csiszolt kő korszakában ismert, az arany lehetett. Csillogó volta magára vonta a figyelmet, lágysága és könnyü megmunkálhatósága használhatóvá tette a primitiv ember számára is. Egyrészt relativ ritkasága, másrészt technikai tulajdonságai folytán azonban csak ékszerkészitésre volt használható. Szerszámot késziteni aranyból nem lehetett. Az első fém, melyet az ember szerszámkészitésre használt, a réz.

Biztosat nem állithatunk, de valószinüleg a felfedezést, hogy a rezet miként lehet kivonni az ércéből, mint a civilizációnak annyi más alkotó elemét, szintén Egyiptomnak köszönhetjük. Hogy miként jutott el az ember ehhez a forradalmi jellegü felfedezéshez, azon kérdések közé tartozik, melyekre mindig hiányozni fog a felelet. Csak azt látjuk, hogy az ujabb kőkorszak vége felé majd mindenütt a kőeszközök mellett kezdenek fellépni a réztárgyak is. Kezdetben a rezet leginkább csak ékszerfélék, karkötők, gyürük és más hasonló tárgyak készitésére használták; ugyszólván csak szegényes helyettesitője volt a szinte misztikus tiszteletben álló szép sárga fémnek, az aranynak. Szerszámok készitésére a rezet hosszu időn keresztül nem használták. A fejlett technikáju csiszolt kőszerszámokkal, melyek még ma is néha csodálkozásunkat váltják ki, a réz primitiv öntési technikája hosszu időkön keresztül nem vehette fel a versenyt. Ha a modern idők találmányainak és felfedezéseinek analogiáját alkalmazzuk a történelem előtti időkre, azt kell feltételeznünk, hogy akkor is kevés számu, a felfedezés jelentőségét fokozatosan felismerő ember ugyszólván rákényszeritette az uj felfedezés használatát embertársaira. Ez az átmeneti idő, mig a réz használata általánossá vált, mindenütt -47- évszázadokig tartott. Egyiptomban a réz Kr. e. 5000–3000. között fordul elő a nagadai, diospolisi és abydosi temetkezési területeken csiszolt kőszerszámokkal és tüzkő tárgyakkal egyetemben. Ezt a periódust, mely másutt jóval későbbi időkre esik, rézkőkorszak, aeneolitikum néven ismerjük. A réz, majd a bronz teljes uralomra jutása már a históriai időkre, a dinasztiák korára esik.

Elliot Smith, aki a primitiv kulturák elterjedését tette vizsgálódásának tárgyává és az ugynevezett diffuziós elméletnek a legkövetkezetesebb képviselője, azt állitja, hogy az emberi civilizáció szétterjedésének a réz, majd a bronz volt az egyik legerősebb rugója. Már jóval a rézkőkorszak előtt a Nilus völgyének emberei, de különösen a nők, a malachitot kozmetikai szernek használták; lehet hogy a zöld festéknek valamely mágikus, veszedelmeket elháritó hatást tulajdonitottak. Minthogy ezekben az ujabb kőkorszakbeli sirokban az elefántcsont tárgyak meglehetősen gyakoriak, Smith azt tételezi fel, hogy a malachit ugyanazon az uton, mint az elefántcsont, karavánokkal Nubia felől, ahol Vadi Alaqi volt a legfontosabb lelőhelye, került Egyiptomba. 5000 körül az egyiptomiak, felismervén a réz használatának értékét, a szükséglet emelkedéséhez képest, ujabb forrásokat kerestek. Először valószinüleg a Sinai félsziget rézbányáit tárták fel, ahol Flinders Petrie olyan kőszerszámokat is talált, melyeket a bányászásnál használtak, azután továbbmentek a réz után Krétába, Ciprusba, Kisázsiába, Kaldeába és Elámba. Smith szerint ezek a rézkutatók, ahol ércet találtak, kiaknázására gyarmatokat alapitottak és századokon keresztül ezek az egyiptomi telepesek voltak azok, akik a Nilus völgyéből hozott mesterségeiket és müvészetüket gyakorolták és kulturájukat a többi népek körében elterjesztették. -48-

A réznél sokkal nehezebb volt a bronz kérdése. Mig a réz a közel keletnek nagyon sok helyén előfordul, az ónnak Előázsiában és Európában csak három nagy lelőhelye van, Kisázsia, Spanyolország és Cornwall. Igy még a réznél is nehezebb kombinációkat felállitani abban a tekintetben, hogy hol és miként jöttek rá annak megismerésére, hogy a réznek ónnal való ötvözete egy olyan anyagot ad, amely öntésre alkalmasabb, jobban kovácsolható és keménységénél fogva szerszámok készitésére sokkal jobban használható. Az ellenben bizonyos, hogy Kr. e. 3000. körül az ónt Kisázsiában és Spanyolországban már rendszeresen bányászták; ugyanakkor a bronzot Krétában ismerték és 2500. körül a bronz eljutott Itáliába, 2000. körül a mai Franciaországba, sőt 1800. körül Skandináviába is. Már most, ha kissé tulzottnak tartjuk is Smithnek azt a feltevését, hogy mindenütt a réz- és ónkutatók hintették el a civilizáció magvait, megforditva azt bizonyosnak kell tekintenünk, hogy ahol a réz és bronz megjelent, ott vele együtt meg kellett jelenni a civilizáció egyéb elemeinek is.

Az irás eredete.

Manapság, mikor egész gazdasági, tudományos és társadalmi életünk az irásbeliségre van lefektetve, még a tanult emberek nagy többsége is nehezen tud elképzelni egy olyan kort, mikor az irás ismeretlen volt az emberiség előtt. Még kevésbbé tudunk azonban civilizációt irás nélkül elképzelni. A gondolkodó emberek legnagyobb része, ha csendben megkérdezné önmagát, kétségtelenül hajlandó volna arra, hogy az irástól számitsa a civilizáció történetét és azt az időt, ami az irás ideje elé esik, az ősi barbárság állapotának tekintse.

A számos kitünő munka után, amely az irás történetével foglalkozik, szinte feleslegesnek mutatkozik annak hangsulyozása, -49- hogy az irás feltalálását nem valamely elvont, abstrakt gondolkodási folyamatnak köszönhetjük. Az ujabb kőkorszak embere semmiesetre sem előre megfontolt szándékkal határozta el magát, hogy gondoskodik egy olyan eszközről, amellyel gondolatait beszéd segitsége nélkül is közölni tudja embertársaival. Az irás eredetét az emberi tevékenységnek egy sokkal ősibb formájában, a rajzban kell keresnünk.

Hogy az ősember a rajzot miként használta gondolatainak közlésére, arra még a mostani természeti népek is példát szolgáltatnak. Az indián egy vonalat karcol a kőre és vele jelzi az utat. Mellé hat napot rajzol, amivel jelzi, hogy az ut hat napig tart. A hat nap után következik egy állat képe, oldalában a nyillal, amivel azt fejezi ki, hogy a megjelölt irányban, hat napi járóföldre jó vadászterület található. Ebben a primitiv formában a természeti népek egész történeteket is el tudnak mesélni. Némileg hasonlatos ez a rendszer azokhoz a jelekhez, melyeket még néhány évtizeddel ezelőtt is a kóborló cigányok az utak mentén szoktak elhelyezni, az utánuk jövő karavánok tájékoztatására. Bizonyára igy kezdődött meg a rajznak a gondolatok közlésére való felhasználása az őskorban is. Abban a mértékben azonban, amint az ember megtanult elvontan gondolkodni, következett az egyes ábráknak átvitt értelemben való használata és a rajznak képirássá való átfejlődése. Ennek a fejlődésnek menetét legjobban az egyiptomi képirásnál, a hieroglifikus irásnál tapasztalhatjuk. Ugyanott láthatjuk azonban azt is, hogy a tiszta rajz az idők folyamán miként egyszerüsödik sematikus jegyekké, amelyeket könnyebb vésni, festeni, vagy másként megörökiteni. Idők folyamán igy a hieroglifikus irás megmarad a kőbe vésett, ünnepi feliratok, királyok -50- dicsőségét hirdető történetek eszközének, a mindennapi használatra pedig kifejlődött mellette a népies, demotikus irás.

Mezopotámiában, ahol nem állott az irás számára a papirushoz hasonló anyag rendelkezésre, hanem a jegyeket lágy agyagtáblákba karcolták, melyeket később kiégettek, a rajzjegyeknek egyszerüsödése és irássá való átfejlődése más módon történt. Az agyagba való bekarcolásnak az ékszerü vonás lévén a legegyszerübb módja, az egyes ábrák ékalaku vonások összetételeivé alakultak át s az egyes ékirásos jegyek részint megmaradtak egyes fogalmak jelzőinek, részint szótag-jegyek lettek belőlük. Akár az egyik, akár a másik módon való fejlődésnél hosszu idők, évszázadok és évezredek munkája, mig a primitiv kezdetekből kifejlődött irás alkalmassá vált nemcsak egyes eseményeknek közlésére, hanem az elvont gondolkodás körébe tartozó képzetek megörökitésére is.

Többé-kevésbbé ugyanez az irás fejlődése képektől a képirásig mindenütt az egész világon. Ezt bizonyitják a krétai, hetita, középamerikai és kinai irásrendszerek, melyek közül az utóbbi máig is fenntartotta magát.

Akár a tiszta képirás, akár pedig a belőle kifejlődött ideogramos és szótagirás azonban nagyon komplikált, mert tulságosan sok különböző jegynek az ismeretét tételezi fel. Az irás elsajátitása akkora munkamennyiséget követel, hogy a mindennapi ember azt nem hozhatja idejéből áldozatul. Különben is az irásnak kezdetleges viszonyok mellett a hétköznapi életben távolról sincsen meg az az értéke, mint a mi irásbeliségre alapitott korunkban. Az irás tudománya kezdetben igy mindenfelé egy kiváltságos kasztnak a tulajdona, amelyben a tömegek nem részesednek. Ezért igaz az, amit Kináról állapit meg egy megfigyelő, hogy ott mindenki -51- tud valamit az irásból, de az irás összeségét senkisem képes teljesen elsajátitani.

A mi alfabetikus irásunk, amelyben minden magánhangzónak és mássalhangzónak egy jegy felel meg és a szavakat ezek összeállitása révén irjuk le, valamint számjegyeink rendszere, ahol egyes jegyek kombinálásával bármilyen számot ki tudunk fejezni, a szemitáktól származik. Az irásnak a föniciaiak, a számoknak pedig az arabok voltak az elterjesztői. Az egyes betükhöz a föniciaiak valószinüleg az egyiptomi demotikus irás leegyszerüsitett jegyeit vették mintául. Saját használatukra, főleg kereskedelmi feljegyzések számára módositották az egyiptomi irás nehézkes ábráit és igy született meg a modern irás őse és máig legfőbb alkateleme, a betü. Ez az irás azonban, a szemitáknak egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára, még mindig nem volt tökéletes, mert nem ismerte a magánhangzót. A valószinüleg nagyon erősen ropogtatott mássalhangzók mellett ezekben a keleti nyelvekben a magánhangzók relativ jelentéktelenségre sülyedtek. Helyzeti értéküket különösen a szemita nyelvcsalád kihalt ágainál ma sem tudjuk teljes bizonyossággal megállapitani és igy előállott az a helyzet, hogy vannak nyelvek, amelyeknek szövegeit a szaktudósok majdnem olyan biztonsággal olvassák és értik, mint a ma élő nyelveket, anélkül, hogy a kiejtéssel teljesen tisztában volnának.

Ezt a föniciaiak által elterjesztett ábécét vették át a görögök. A betüket saját nyelvüknek megfelelően módositották és a mássalhangzók közé beiktatták a magánhangzókat, amivel alkalmassá tették az élő beszéd minden finomságának, árnyalatának, lágyságának, mélységének és magasságának kifejezésére és megőrzésére. Hogy az irásnak ez -52- az utolsó és máig legtökéletesebb formája mennyi idő alatt alakult ki, nem tudjuk, valószinü azonban, hogy a szájról-szájra adott homéri költeményeknek irásban való lefektetése már a Kr. e. hetedik évszázadban megkezdődött.

Semmiesetre sem szabad azt feltételeznünk, hogy az irás a történelmi időbe való átmenetel századaiban nagyon általános lett volna. Hosszu évszázadokon keresztül az irás egy törpe minoritásnak a tulajdona maradt, amely tudását sok esetben féltékenyen is őrizte és bizonyos misztikus köddel igyekezett körülvenni. Mégis az irásnak kezdettől fogva döntő jelentősége volt a szerepe az emberi civilizáció történetében. Általa vált lehetővé az események feljegyzése és az egyszer megszerzett ismeretanyagnak megbizható formában való megőrzése. Az ember nem volt többé a folytonosan változó és megbizhatatlan szájhagyományra utalva és megadatott neki az utókorral és távollevőkkel való érintkezésnek lehetősége. Felfedezése óta az irás valósággal az ismeretek és tudás akkumulátorának szerepét tölti be az emberi civilizációban.

Az északiak megjelenése.

Sziriától Mezopotámiáig, Elő-Ázsia hegységei és az arab sivatag között huzódik végig félköralakban az a kulturöv, amelyet az amerikai Breasted találó kifejezéssel Termékeny Félholdnak nevezett el. Ennek a Termékeny Félholdnak az északi szegélyén jelennek meg a Kr. e. második évezred elején az előőrsei annak az északi fajnak, melyet indogermán, indoeurópai, vagy árja néven ismerünk. Ez elnevezések közül az indogermán erősen nyelvészeti mellékizü, már pedig nyomatékosan kell hangsulyozni, hogy nyelv és faj nem egymást fedő fogalmak. Az árja elnevezés eredetileg az északi népcsaládnak indiai és iráni ágára tartozott és csak később kezdték kiterjesztőleg -53- az összes északiakra alkalmazni. Általában ezek az elnevezések igen labilisnak és tulságos jelentőséget nekik tulajdonitani nem szabad.

A lényeg az, hogy az ujabb kőkorszakban volt egy egységes északi faj. E faj keletkezésének hipotéziséről már fentebb megemlékeztünk; ma a tudományban igen nyomós nyelvi és egyéb bizonyitékok alapján leginkább az a nézet van elterjedve, hogy ezek az északiak a rénszarvas-kor végeztével észak felé elvándorolt cro-magnoni embernek az utódai, akik a Balti tenger mellékéről a történelmi idők hajnalán áradtak szét déli irányban, Indiától az Atlanti oceánig.

Náluk is ismétlődik azonban az, amit az őstörténelem egyéb problémáinál megállapitottunk: főleg az utolsó negyedszázad tudatos kutatásai és véletlen felfedezései hoztak bennünket abba a helyzetbe, hogy az addig elszigetelteknek tetsző jelenségek összefüggéseit megtaláljuk és ha nem is tökéletesen biztos, de a valószinüségnek legalább is megfelelő módon rajzoljuk meg az indoeurópaiak megjelenését és a történelmi népekbe való bekapcsolódását.

A Kr. e. második évezred a keleti népek körében a nagy felfordulások időszaka. Akarva, nem akarva, néhány évszámmal és néhány körülménynek kiemelésével kell terhelni az olvasót, hogy rámutathassunk azokra az okokra, melyek ezeket a felfordulásokat előidézték és végeredményben a civilizáció történetét is uj utakra lenditették.

A Kr. e. huszonegyedik évszázadban élt Hammurabi, a legismertebb nevü szemita eredetü babiloni uralkodó, az általunk is ismert első nagy törvénygyüjtemény megteremtője. Az ő idejében Babilonban a ló még ismeretlen. Nemsokkal utóbb azonban babiloni források már emlegetik a -54- lovat a keleti hegyvidék szamara név alatt. A tell-el-amarnai és boghazköi leletek óta nagyjából ismerjük a hetita népet és birodalmát, amely a Kr. e. huszadik évszázadtól a tizenharmadikig élte virágkorát. A központja ennek a hetita birodalomnak Kisázsiában volt a Halys vidékén, de uralma időnként messze kiterjedt Sziria és a Termékeny Félhold felé. Tudjuk, hogy a huszadik évszázad utolsó negyedében a hetita fegyverek Babilonig eljutottak. A ló náluk is a helyváltozatásnak és harcnak egyik fontos tényezője. Másfél évszázaddal később északkelet felől, a Zagros hegyvidékéről egy uj nép, amelynek hovatartozandósága még nincsen tisztázva, a kassiták, rohanják meg Babilont és a régi uralkodók legyőzése után ott több évszázadra terjedő dinasztiát alapitanak. Ugyanebben az időtájban megkezdődik Palesztina felől a szemiták lassu beszivárgása Egyiptomba, amit száz esztendő mulva követ a hiksosok hóditó megjelenése. 1450. körül valószinüleg idegen bevándorlók elpusztitják a knossosi királyi palotát és megdöntik a krétai birodalmat. A tizenkettedik századra esik a hetita birodalom bukása, a trójai háboru, a filiszteusok megtelepedése Kánaánban és az a többszörösen megismétlődő sajátságos, háborus népmozgalom, melyet az egyiptomi adatok alapján a tengeri népek vándorlása néven ismerünk.

Ha ezeket az eseményeket, melyeket a keleti népek történetével foglalkozó kézikönyvek többé-kevésbbé elszigetelten, országok és népek szerint külön-külön tárgyalnak, igy egymás mellé állitjuk, önkéntelenül is adódni kell annak a feltevésnek, hogy valami közös mozgató rugónak kell müködni mögöttük. Mindezeket a jelenségeket valószinüleg egy közös, nagy nevezőre, az északiak megjelenésére kell visszavezetnünk. -55-

Akár a kassitákról, akár pedig a hetitákról azt állitani, hogy árják lettek volna, nem lehet. Főleg a hetitákról, részint saját emlékeiken, részint pedig egyiptomi ábrázolásokban nagyon sok képünk is maradt fenn, amelyek egyáltalában nem a mostani európaiakhoz hasonlatosaknak tüntetik fel őket. De hogy árja elemekkel találkozunk náluk, az kétségtelen. A kassita királyok nevei között is vannak határozottan árja jellegüek. A boghazköi könyvtár leleteiből megállapitható, hogy a hetita birodalomban többféle nyelvet beszéltek. Ezek között van egy, a nasili, amelyben kétségtelen indogermán elemek fordulnak elő. Még meglepőbb adatokat tartalmaznak az 1887-ben felfedezett tell-el-amarnai levelek, melyek IV. Amenophis fáraónak a babiloni, hetita és mitanni udvarokkal folytatott diplomáciai jegyzékváltását tartalmazzák. A felső Eufrátes mentén uralkodó mitanni királyok teljesen árja nevüek: Sutarna, Dusratta, Artatama s a szerződésüket védő istenek – Indra, Varuna, Mitra, – az indiai árják isteneivel látszanak azonosoknak. A tengeri népekről szintén meglehetősen pontos egyiptomi ábrázolások maradtak fenn. E népeknek, melyeket az egyiptomiak »északiak a tenger minden vidékeiről és országaiból« gyüjtőforgalomban egyesitenek, a neveik meglepők: luku, akaivas, turs, saklus, sardan, pulsat és danan. Ezekben a nevekben nem nehéz a likiaiak, achivok, tirsenek, sikulok, sardanák, filiszteusok és danaok, vagy görögök nevét felismernünk.

Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, melyre nagyon nyomatékosan akarunk rámutatni. Ha azok a népek, melyek a második évezred elejétől kezdve északról tolulnak a Termékeny Félhold felé, még nem teljesen árják is, mozgalmukat a római limes ellen mozgó kelta-germán áradat analogiájával lehet megmagyarázni. Mindenesetre árják voltak közöttük és -56- részben árják voltak ennek a vándorlásnak a vezetői. Pontosan ennek az árja-vándorlásnak az irányait és időpontjait természetesen meghatározni nem lehet. Minden valószinüség amellett szól azonban, hogy egy keleti ág a Kr. e. harmadik évezredben az Ural és a Kaspi tó közötti mélyedésen át eljutott az Oxus és Jaxartes vidékére és ott kettéoszolva, keleti irányban Pandzsábnak, délnyugat felé pedig Iránnak vette az utját. A babiloni őstörténelem kutatói fontos tényként mutatnak rá arra a körülményre, hogy a jadeit behozatala Közép-Ázsiából Babilonba Kr. e. 2000 körül egyszerre megszakad. Nagyon is kézenfekvő az a feltevés, hogy a dél felé mozgó árják voltak azok, akik a babiloni kereskedők által ismert ősi turkesztáni utat elzárták.

Az Oxus felől beköltöző északiak közül a keleti ágból lettek az árja-indiaiak, a nyugatiból pedig a médek, perzsák és örmények ősei. A kisázsiai árja elemeknél minden valószinüség szerint más lehetett a vándorlás iránya. Ezeknél azt kell feltételeznünk, hogy vagy a Kaukázuson, vagy pedig a mai Besszarábián, Trácián és a Boszporuson keresztül jutottak a Taurus és Antitaurus vidékére. Az összes Ázsiába elkerült északiaknak azonban át kellett haladniok a dél-orosz pusztaságokon, ahonnét magukkal hozták a ló és szekér használatát. A ló, mint harci állat és a hadi szekér, amely mai ismereteink szerint a hetitáknál tünik fel először, olyan fölényt biztositott nekik a civilizáció tekintetében náluk sokkal előrehaladottabb keletiek felett, hogy annak ezek nem tudtak ellentállni.

Ugyanakkor azonban, mikor az északi füves rónaságokról megindult az árják vonulása a Termékeny Félhold felé, az árják többi ágai, a hellének, latinok, kelták és utoljára a germánok elárasztják Európát is, egészen az Atlanti -57- oceánig. Az európai ágak közül először a hellének lépnek a történelmi világosság körébe. Őseik először lassan szivárognak be a Balkán félsziget déli részébe, az Égei tenger szigeteire és Kisázsia partjaira, ahol a krétai müveltség kisugárzásában Mykene, Tyrins és Trója civilizációja felépült. Hogy a beköltözés, hóditás, együttélés és összeolvadás egyes fázisai miként játszódtak le, nem tudjuk. Azt sem tudjuk megállapitani, hogy a különböző elnevezések, pelasg, achiv, danao, eol, dór, stb., az egyes néphullámok milyen egymásra következésének felelnek meg. Egy bizonyos, a görög hősmondákban, melyeket még a mi diákkorunk idején is nagyon szivesen utaltak jobb magyarázat hiányában a hitregék világába és amelyeket mesterkélten nap-mitológiával akartak megfejteni, sokkal több a valószerü elem, mint még néhány évtizede általában feltételezték. A krétai labirintus és a trójai háboru nem mesék többé, hanem történelmi valóságok, melyeknek még hozzávetőleges időpontját is meg tudjuk állapitani. Az elsőnek elpusztitása a tizenötödik század közepére, az utóbbinak időpontja pedig a tizenkettedik század elejére esik. Ez a két dátum az északi bevándorlók felülkerekedésének legfontosabb időjelzője.

Bizonyos azonban az is, hogy ezek az északi barbárok a civilizációban és kulturában nagyon tehetséges tanitványoknak bizonyultak. A pusztitás mellett tanultak is. A minosi és mykenei civilizáció emlékei, melyeket Homeros leirásaiban megörökitett, nem vesztek el nyomtalanul, ellenkezőleg a barbárság átmeneti időszaka után páratlan virágzásnak indultak s amit a hellén nép müvészetben és tudományban produkált, az ókornak máig is legbecsesebb ajándéka. A tényezők között, melyek modern civilizációnk alkotó elemeit szolgáltatják, a hellén nép öröksége mindmáig -58- a legelőkelőbb helyet foglalja el. A hellének már nem staféta-futók a világosság fáklyájának hordozói sorában: ők már a teljes világosságot hozzák magukkal. Ők zárják be a civilizáció uttörőinek sorát.

Az amerikai ember rejtélye.

A tudomány mai állása szerint az ember Amerikában csak nagyon későn jelent meg. Mindazok a szenzációs hiradások, melyek a patagoniai és kaliforniai ősemberről világgá röppentek, sőt amelyek még az emberiség őshazáját is Amerikába akarták áthelyezni, a tudományos kritika megvilágitásában nem állották meg a helyüket. Az ember megjelenése Amerikában vagy valamelyik késői interglaciális periódusra, vagy az északi nagy jégtakaró elvonulása utáni időre esik, mikor a Bering szoros szabaddá vált és Ázsia felől az ember beszüremkedése és az amerikai kontinens területére megkezdődhetett. Eleinte az előnyomulás nagyon nehezen történhetett, de mikor az első bevándorlók utódai átlépték a Yukon vidékének és a Sziklás hegységnek gátjait, terjeszkedésüknek a Mississippi medencéje és Közép-Amerika felé számottevő akadály nem állott utjában. Ma a tudomány előtt Amerika őslakosságának mongol rokonsága, vagy egy premongol tipustól való leszármazása, megállapitott tény. Az amerikai archeologusok nagy része a mi időszámitásunk előtt hét-tizezer évre teszi a nyugati kontinens benépesedését.

Mikor a spanyolok 1517-ben Yukatan partjaira léptek és további utjokban fokozatosan megismerkedtek az amerikai kontinens többi részeivel is, meglepetve állottak meg a hatalmas, piramisszerü épitmények előtt, melyeknek romjai sok tekintetben még ma is talányt jelentenek az őstörténelem kutatói számára. Az ismeretek akkori állása mellett más magyarázatát, nem tudták adni ezeknek az épitményeknek, -59- minthogy alkotóikat a föniciaiakban és karthagóiakban keresték. Különböző regényes magyarázatokban azóta sem volt hiány és négy évszázadon keresztül laikusok és tudósok a legkülönbözőbb módokon igyekeztek az amerikai civilizáció rejtélyét megoldani.

Kolumbus kora előtt Amerikában a kontinens derekán lakó népek jutottak el a civilizáció állapotáig. Ennek a civilizációnak három nép volt a birtokában, a mája Yukatanban, a nahua és főleg ennek azték törzse Mexikóban és az inka Peruban. A felfedezés idejében ez a három nép már a megszervezett társadalmi és állami életnek magaslatára emelkedett. A vadászattal, halászattal és a természet által nyujtott gyümölcsök esetleges gyüjtögetésével szemben ismerték a rendszeres földmüvelés nyujtotta előnyöket. Termesztették a tengerit, burgonyát, dohányt, gyapotot és a földmüvelés eredményességének biztositására, akárcsak az ókor keleti népei, csatornákat és öntöző müveket létesitettek. Az iparban ismerték a fazekasságot, fonást és szövést, a fémek közül használták az aranyat, ezüstöt és rezet és részben a bronzot is. Az irás a máják és aztékok körében a hieroglifák stádiumából a fonetikus jelek felé volt átfejlődőben. Mindhárom népnek a vallása is tulemelkedett már az egyszerü természeti vallások állapotán; voltak képzeteik a mindenségről, volt ritusuk és dogmájuk. Ismerték a matematika alapelemeit, tudtak naptárakat szerkeszteni és különösen a máják időszámitását megközelitő pontossággal vissza lehet vezetni körülbelül Krisztus idejéig. A láma kivételével egyik népnek sem voltak azonban tejelő és igavonásra használt háziállatai; nem ismerték a kereket és az ekét. Földmüvelésük körében csak a kapát használták. Nagy általánosságban körülbelül olyan kulturnivón állottak Amerikának -60- többi, kőkorszakot élő vadász és halász népei fölött, mint állottak Egyiptom és Mezopotámia az óvilág többi népeivel szemben a mi időszámitásunk előtt három-négyezer esztendővel. Kulturájuk Amerika felfedezésének az idején kezdett terjedni északi és déli irányban a kőkorszaki vadászok vidékeire. Ha a spanyol hóditás össze nem dönti az aztékok és inkák birodalmát, bizonyára hatalmi és kulturális centrummá fejlődnek egész Amerika, vagy legalább is a kontinens jelentős részei számára.

A bölcsőt, ahonnét ez a civilizáció kiindult, valószinüleg a máják körében kell keresni. Ők voltak az uttörők, de bizonyos vonatkozásokban az aztékok és inkák tulszárnyalták őket. Általában az elért kulturfok tekintetében a három nép között nagy eltérések mutatkoztak és a kétségtelen kölcsönhatások mellett az elért eredményeknek egy szinvonalra hozatala még nem történt meg. A máják például nagyszabásu épitményeik emelésénél, melyeket ma őserdők bozótja borit, csak kőeszközöket használtak s a réz és bronz alkalmazásában elmaradtak az inkák és aztékok mögött. Viszont irásjeleiknek ismerete csak északi irányban, Mexikó felé hóditott teret és egyáltalában nem hatolt be Dél-Amerikába. Peruban az irást növényi rostokból készült szines fonalak csomózásával pótolták. Amennyire a fennmaradt emlékek alapján meg lehet itélni, közvetlenül a spanyol hóditás előtti időkben hosszu küzdelem folyt az aztékok és máják között, amely nagyrészben az utóbbiak országának elpusztitásával végződött. Igy az európaiak megjelenése alkalmával a mája civilizáció, amely valaha vezetett Amerika földjén, már hanyatlóban volt.

Önálló volt-e a középamerikai civilizáció?

Mikor a tudomány elkezdett foglalkozni a középamerikai civilizáció -61- problémájával, természetszerüleg felmerült ugyanaz a kérdés, amely már az egyiptomi és szumir civilizáció kezdeteinek vizsgálatánál is foglalkoztatta a kutatókat: mi volt az, ami a lökést megadta, hogy épen ezek a népek emelkedjenek a barbárság állapotából a szervezett társadalmi élet és kultura szinvonalára? Az óvilág civilizációjának eredeténél aránylag egyszerü volt a válaszadás, mert a részletkérdésekben lehetett ugyan eltérés, de afelől nem lehetett kétség, hogy maga a civilizáció a Földközi tenger délkeleti sarkának alluviális folyóvölgyeiben keletkezett. Az amerikai őskulturát illetőleg azonban két tudományos hipotézis került szembe egymással; az egyik az amerikai kulturának autochton voltát vitatja, mig a másik tagadja a külön kulturfejlődés lehetőségét és az amerikai kulturát is az óvilágéval azonos ősi forrásból akarja leszármaztatni.

Az első hipotézis szerint az emberi szellem alapjában véve egységes és ha a körülmények egyébként kedvezőek, kulturában és civilizációban szükségképen azonos eredményeket termel ki magából. Ezen iskola képviselői szerint az evolucióban müködő erő az, amely azonos körülmények között azonos eredményeket hoz létre. Ezen elmélet szerint lehetnek elszigetelt és egymástól függetlenül fejlődött civilizációk. Ilyen elsősorban az amerikai. A másik az ugynevezett diffuziós elmélet, melynek főképviselői Elliot Smith és iskolája. Ezek szerint az a felfogás, hogy a civilizáció keletkezése különböző helyeken megismétlődhetik, csak az evoluciós tan helytelen magyarázatából eredhet. Az evolució nem azonos fejlődés és nem ugyanannak a fejlődésnek megismétlődése, hanem ugyanazon törzsnek a szétágazása és ebben a keretben folyton tökéletesebb formáknak kitermelése.

Idestova már csaknem száz esztendeje, hogy Humboldt -62- a kulturának nem különböző helyeken való keletkezését, hanem szétterjedését hangoztatta és rámutatott az ázsiai és amerikai kultura számos hasonlatosságára. A diffuziós elmélet hivei igyekeztek ezt a megállapitást törvényszerüvé tenni és minél több bizonyitékkal alátámasztani. Nem minden jogosultság nélkül hivatkoznak a jávai, sziámi és kambodzsai épitészetnek a középamerikai épitményekkel való feltünő stilusbeli hasonlatosságára. Utalnak arra, hogy egyes ülő helyzetben levő istenalakok feltünően hasonlitanak a hátsó-indiai Buddha szobrokhoz. Egyes archeologusok a mája épitmények diszitő motivumai között az elefántot vélték felfedezni. Elliot Smith egész sor olyan kulturális tényezőt sorol fel, melyeket véleménye szerint kétszer nem lehetett feltalálni. Ezek között vannak például a körülmetélés, a nap és kigyó együttes használata uralkodói jelvények gyanánt, a megalitikus épitmények és a szvasztika. Szerinte mindezek egy ősi, ugynevezett heliotitikus kulturának az elemei, amely nagyjából az északi szélesség 20 és 45 foka közötti övön terjedt a Földközi tenger délkeleti szögletéből nyugati irányban az Atlanti oceánig, kelet felé pedig egész Déli-Ázsián és a Csendes oceán szigetvilágán keresztül az amerikai partokig. A Csendes óceán vizsivatagában, 2000 km.-re Pitcarin szigettől és 7000 km.-re a délamerikai partoktól, magányosan emelkedik ki a Husvét sziget, amely óriási méretü kőszobrairól világhirre emelkedett. A diffuziós elmélet hivei ezt a magányos szigetet a legfőbb bizonyitéknak tekintik a maguk igazsága mellett: pillére volt annak kulturhidnak, amely Ázsiát a polinéziai szigetvilágon keresztül Amerikával összekapcsolta. Elliot Smith még térképen is megrajzolta az emberi civilizáció szétterjedésének képletét. Szerinte a Krisztus előtti negyedik évezredben -63- egyiptomi kolonizátorok vitték szét a civilizáció csiráit Szumérba, Elámba, Krétába, Sziriába és másfelé. A Kr. e. harmadik és második évezredben az ujabb centrumok a kultura módosult és változott tipusait terjesztették szét Európában, Afrikában és Ázsiában, egészen Szibériáig és Kináig. A következő évezred egy további szétterjedés tanuja a maláj szigetvilágra és Melanéziára, mig az utolsó hullám a Csendes oceánon keresztül Peruig, Közép-Amerikáig és Mexikóig jutott el.

Akármilyen tetszetős is a civilizáció egységének ez a tantétele, teljes merevségében aligha fedi a valóságot. A tétel épen olyan tulzásnak tetszik, mint azoknak az okoskodása, akik abból a körülményből, hogy az amerikai civilizáció, ugyanugy, mint az egyiptomi, két földrész összekötő pontján keletkezett, törvényszerüséget akartak levezetni és felállitották a civilizációk keletkezési helyéül szolgáló transzkontinentális hidak elméletét. Önmagában sem az önálló amerikai civilizációnak az elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet nem elégséges a problémák egész sorának megoldására. Az amerikai civilizációnak mindenesetre vannak ugy ősi, mint idegen földrészekről később beszármazott elemei. Ha ugyanis a civilizációt Amerika népei kivülről kapták volna a Kr. e. első évezredben, akaratlanul fel kell merülni a kérdésnek, hogy mi volt akkor Amerikában azelőtt? Vajjon el lehet-e képzelni, hogy a Bering szoroson át bevándorolt mongolok vagy premongolok utódai változatlanul megmaradtak hét-tizezer év előtti állapotukban? Vajjon nem lehet-e elképzelni az emberiségnek erről az ágáról, hogy a többiektől való elszigetelődése után, alkalmazkodva a viszonyokhoz, megismerve és felhasználva a rendelkezésére álló természeti erőket és kincseket, magától is eljutott a civilizációnak, szervezett gazdasági és társadalmi életnek bizonyos fokára? -64- Olyan nagyon bizonyos-e, hogy ugyanazt a dolgot kétszer, vagy két helyütt felfedezni nem lehet? Nem mutat-e a találmányok története nagyon sok példát, hogy mikor a szükség parancsolta, egymástól függetlenül többen is rájöttek ugyanannak a problémának a megoldására?

Ezek figyelembevétele mellett az amerikai civilizáció fejlődését körülbelül következőleg lehet megmagyarázni. A kőkorszakbeli vadászok utódai évszázadok, vagy talán évezredek leforgása alatt szétterjedtek az egész kontinensen. Alaszkától a földrész déli csucsáig klimájánál és természeti viszonyainál fogva Közép-Amerika rejtette magában leginkább azokat az elemeket, melyek az embert a megtelepedésre és rendszeres gazdasági munkára rávezethették. Guatemálában, ahonnét a mája civilizáció kiindult, vad növény formájában ma is tenyészik a tengeri őse. Mint a vad gabona Elő-Ázsiában, itt valószinüleg a tengeri megismerése vitte rá az embert a földmüvelésre és megtelepedésre. Amerikában is a földmüvelésre való áttérés volt a település, állandó lakás és társadalmi élet kezdete. Hogy az igy kezdődött civilizáció az idők folyamán kapott idegen eredetü elemeket, az ismét valószinü. Azt ugyanis, hogy Amerika és a földkerekség többi része között mindaddig semminemü összeköttetés nem lett volna, mig a mi történelmi könyveink számára hivatalosan fel nem fedezték, feltételezni nem lehet. Azt természetesen, hogy a csiszolt kőkorszak, vagy bronzkorszak parthajózásra alkalmas hajózási eszközeivel bárki is rendes oceánjárásra vállalkozott volna, senkisem állithatja. Ezzel szemben, ha nem is bizonyitható, nincsen kizárva, sőt valószinü, hogy évszázadok folyamán innét is, onnét is, ismételten vetődtek hajótöröttek az amerikai partokra. A polinéziai szigetvilág bennszülötteinek oldal-egyensulyozóval ellátott -65- csónakjai gyakran meglepően nagy utakat tesznek meg. Még a mult századból is van tudomásunk róla, hogy egy vihar által elsodort japán dzsunka Amerika partjain szenvedett hajótörést. Ahogy Uj-Zéland, vagy a Husvét sziget a kőkorszakban be tudott népesülni, ugyanugy juthattak el hajótörések szerencsétlenjei, vagy egyszerü kalandorok Amerikába. Nagy szerepük lehetett ebben a tengeráramlásoknak is. A déli csendes oceáni áramlás, mely a polinéziai szigetvilágból indul ki, Peru partjain törik meg. A Kuro-sivo áramlás Japántól Észak-Amerika partjához vezet. Az Atlanti oceán északi részén a szigetek láncolata, melyet a történelmi időkben a normannok nagyon jól ismertek, valósággal hidpilléreket szolgáltatott Európából Amerikába.

Az Amerikában évezredek előtt kifejlődött autochton civilizáció ezen a réven gazdagodott a történelemig homályban levő századok során idegen elemekkel. Ezért lehet igazuk azoknak az amerikai archeologusoknak, akik egyik oldalon rokonságot állapitanak meg a labradori és nyugat-európai csiszolt kőeszközök között, másik oldalon pedig rámutatnak arra, hogy a polinéziai eredetü burgonya is csak az ember közvetitésével kerülhetett Dél-Amerikába. Igy lehet megmagyarázni a közép-amerikai kulturáknak más kulturákkal való rokon vonásait is. Mai értelemben vett kolonizálásról a Kolumbus kora előtti Amerikában beszélni nem lehet, de igenis fel lehet tételezni azt, hogy a mongol eredetü amerikai faj az évezredek során tarkázódott idegen elemekkel, az amerikai civilizáció pedig esetről-esetre kapott kivülről megtermékenyitő lökéseket. Ezért kell feltételeznünk azt is, hogy sem az elszigetelt civilizáció elmélete, sem pedig a diffuziós elmélet önmagában nem állhat meg, hanem természetszerüleg kiegésziti egymást. -66-

A föld és faj szerepe a civilizáció történetében.

A fentiekben áttekintve az emberi civilizáció keletkezésének és kifejlődésének nehéz és fáradságos évezredein, akaratlanul is fel kell merülni a kérdésnek, hogy miért kellett a civilizációnak ott megszületni, ahol épen megszületett és milyen okok idézték elő már a hajdankorban az egyes népek és országok civilizációjának elvándorlását, vagy hanyatlását.

Kétségtelen, hogy a civilizáció kifejlődésében igen fontos, majdnem döntő jelentőségü szerepük volt a földrajzi, éghajlati és egyéb fizikai tényezőknek, mint arra Egyiptomnál és Mezopotámiánál rámutattunk. A jégkorszak Európájának nedvesen hideg klimája és siváran fagyos tája, ahol az embernek minden erejét meg kellett fesziteni, hogy létének legnélkülözhetetlenebb szükségleteit megszerezze, nem volt alkalmas arra, hogy földéről a civilizáció kisarjadjon. Erre az alluviális folyóvölgyek voltak a legalkalmasabbak, ahol könnyebbek voltak az élet előfeltételei, de egyben olyanok voltak a körülmények, hogy szinte megtelepedésre és közös erőkifejtés révén még nagyobb eredmények elérésére sarkalták az embereket. Voltak, akik épen azért az egyiptomi, mezopotámiai és részben kinai példákból levont tapasztalatokat abban a nagyon egyszerü, de egyuttal nagyon merev tételben süritették össze, hogy öntözés nélkül nincs civilizáció. Ennek a tételnek az a legfőbb hibája, hogy az okot felcseréli az okozattal. Nem az öntözésből lett a civilizáció, hanem az öntözés már a földet müvelő, a természet erőit hatalmába állitó, civilizálódó ember munkája.

Mindenesetre a tételből annyi igaz, hogy megfelelő természeti előfeltételek nélkül civilizáció nem keletkezhetik. Magának a civilizációnak hordozója azonban az ember, közelebbről a faj, az emberiségnek egy bizonyos, nagyjából -67- közös testi és lelki tulajdonságokkal felruházott csoportja. A durva kőkorszak cro-magnoni embere olyan müvészi tehetséget árul el, hogy szinvonala hosszu évezredeken át megközelithetetlen marad a többi emberiség számára. Az egyiptomi és szumir civilizáció többé-kevésbbé azonos előfeltételek között fejlődött és vonásaiban mégis erősen elüt egymástól. Kréta elsőnek viszi be az egyéni, individuális vonást az emberi civilizációba. Az elvont természettudományos és metafizikai gondolkodás első elemeivel nem az egyiptomiak és babiloniak, hanem az árja görögök és hinduk ajándékozták meg az emberiséget. Költészetük a szemitáknak is volt; az egész epikus költészetnek a babiloni Gilgames-éposz a legrégibb emléke s a lirának csodálatosan szép megnyilatkozásait őrizte meg az Énekek éneke. A szemita költészet azonban a gondolatok dinamikáján nyugszik, nem ismeri a metrikus szerkezetet és a rimek ölelkezését; ez az árja lélek szülötte és az árja nyelvek sajátossága.

Faj és nyelv nem fedik egymást és tiszta fajokat már a legrégibb korokban sem tudunk kimutatni. Bizonyos azonban, hogy a nyelvek keletkezése és felépitésük logikája mögött külön lelki individualitások megnyilatkozását kell keresnünk. Az emberi társadalomban igy felépült nyelvek a gondolatok hordozói és a civilizáció munkájának eszközei. A fejlődés későbbi fokán azonban a nyelv több egyszerü eszköznél; determinálója az egyes emberi csoportokhoz való tartozandóságukat. A biológiai és antropologiai faj mellett létrejön az etnikai és históriai nép s az érzésbeli és erkölcsi nemzet. Nincs tulzás benne, hogy aki angolul tanult meg beszélni, másként tanult meg gondolkodni is, mint akinek magyar, vagy japán az anyanyelve. Modern gazdasági életből vett hasonlattal élve, a nyelv, akár az -68- iparnak egyes ágai, visszahat arra, aki él vele és módositja lelki berendezését. Német vagy francia faj például nincs; a német és francia nép egymásra rakodott és egymással összekeveredett fajok konglomerátuma, de mégis lehet német és francia jellemről és tulajdonságokról beszélni. Ezek a problémák azok, melyeket oly sokszor és oly szivesen szoktak összekeverni egymással.

A régebbi tudomány tulságosan nagy sulyt helyezett a miliő elméletére. Még ma is emlékszem iskolai könyveim magyarázataira, hogy a derüs ég, a kéklő tenger, a lágy formák, az enyhe levegő volt a szülőanyja a görög költészetnek és müvészetnek. Da vajjon ez a költészet és müvészet lehetett volna-e azzá, aminek ismerjük – görögök nélkül? A görög géniusz volt az, amely ezeket a szépségeket felismerte, amelyek őt örök alkotásokra ihlették. Olyan eset ez, amely számtalanszor ismétlődik a civilizáció történetében. De a görög példa mutatja azt is, hogy ha elhal a faj géniusza, vagy nevezzük bármiként azt a folyamatot, amely a faj, a nép vitalitásának elhalását hozza magával, hiába van az ég, a tenger, a forma, a levegő, ugyanazokat az értékeket magából kitermelni képtelen.

Ma kétségtelenül a fehér fajhoz tartozó népek, szorosabban az indoeurópaiak, vagy árják vezetnek az emberiségben. Pedig időben az egyiptomiak, szumirok, szemiták és a mediterrán fajhoz tartozó különböző népek legalább három évezreddel megelőzték őket. Egyiptomban már állottak a piramisok, Babilonban a tudósok matematikai alapon számitották ki a csillagok járását, Krétában virágzottak a müvészetek legkülönbözőbb ágai, mikor az indoeurópaiak ősei a konyhahulladék-halmok fölött állati piszokban éltek, vagy pásztorkodva vándoroltak a Balti és Fekete tenger -69- közötti füves rónaságokon. Mégis ezek az északról jött barbárok az őket terhelő időbeli különbözetet nagyon gyorsan kiegyenlitették. Elsajátitották és teljes uj irányokban fejlesztették tovább a kulturának a náluk régebbi fajoktól átvett kincseit, de egyuttal felvették azokkal a harcot a világ uralmáért is.

Az amerikai Breasted nem ok nélkül mutat rá, hogy az indoeurópaiak megjelenését Babilontól a Herkules oszlopaiig egy óriási összeütközés követi. A két végső pont közötti egész vonalon másfél évezreden keresztül folyik a harc az árják és szemiták között a Földközi tenger és távolabbi vonatkozásban az akkor ismert világ uralmáért. Ennek a harcnak egyes fázisai a kassiták uralomra jutása Mezopotámiában, a médek háboruja Assziria ellen és Ninive eleste, a perzsák világbirodalmának megalakulása Babilon és az elő-ázsiai szemita államalakulások romjain, a görögök küzdelme a föniciaiakkal a tenger hegemoniájáért s a római–pun háboruk életre-halálra Sziciliában, Afrikában, Hispániában és Itáliában. Mindezek az események azonban már az ókor politikai történetének körébe tartoznak.

Ismerve az előzményeket, tulzás és nevetséges hiuság nyilatkozik meg az ugynevezett árja fajelmélet hirdetőinek abban a kérkedésében, hogy minden, ami szép, nagy és dicső a világon, a magas, szőke és világosbőrü északiak alkotása. Az ilyen meséknek nincs helyük a tudományban, de nincs is rájuk szükség. Ha az egyiptomiak, szumirok és földközi tengeriek évezredekkel előbb indultak meg a civilizáció és emberi haladás nagy országutján, azért az utánuk jötteknek, akik utolérték őket és maguk részéről uj kincsekkel gyarapitották az emberiség szellemi vagyonát, nincs mit szégyenkezniök. Legfeljebb a vezető helyzet fokozatos felelősséget -70- ró a latin–germán kulturkör népeire, amelyek ma az emberiség élén állanak.

Az olvasót, aki végigfutott ezen a kis tanulmányon, arra kérem, hogy azt alcimeivel egyetemben vázlatnak tekintse. Elképzelése annak, hogy milyen szempontok szerint és milyen beosztásban kellene megirni a civilizáció keletkezésének történetét, addig az időpontig, mikor az ember a történeti idők világosságába lép. Megirásának egyetlen oka és mentsége lehet: az összefüggések keresése, melyek az emberiség őstörténetével és a legrégibb civilizációkkal foglalkozó munkákban hiányzanak. Épen az utolsó évtizedekben az őstörténelmi kutatás igen nagy eredményeket produkált, de ezeknek összefoglalása még hiányzik. Ennek az összefoglalásának a vázlatát próbáltam nyujtani.

A rengeteg és nagyon sokfelé szétágazó irodalomból, amely az általam vázolt problémákkal foglalkozik, egy-két utalással egyetemben csak azokat idézem az alábbiakban, amelyek vagy összefoglaló jellegüek, vagy egészen uj kutatások eredményeit zárják le. Magyar nyelven a Természettudományi Társulat kiadásában még 1881-ben jelent meg Topinard nagybecsü Anthropologiája, amely azonban már sok tekintetben elavult. E tudományág mai eredményeit foglalja össze a Schwalbe–Fischer féle »Anthropologie«, amely 1923-ban jelent meg a »Kultur der Gegenwart« cimü Teubner-féle gyüjteményes vállalatban. Ebbe a tárgykörbe vág Pittard munkája is: »Les Races et l’ Histoire«, 1924. Az ősemberre vonatkozó kiváló munkák: Boule: »Les Hommes Fossiles«, 1921–23; British Museum: »Guide to Fossil Man«, 1922; Burkitt: »Prehistory«, 1921; Keith: »The Antiquity of -71- Man«, 1915; Obermaier: »Der Mensch der Vorzeit«, 1912. Rövid, de igen jó összefoglalások a Göschen-gyüjteményben Hoernes munkái és Vulliamy: »Our Prehistoric Forerunners«, 1925.

A földközi tengeri civilizáció keletkezésének még mindig alapvető munkája, Mosso: »Le origini della civiltà mediterranea«, melynek utolsó kiadása a szerző halála után 1922-ben jelent meg. Francia nyelven 1926-ban jelent meg Fougeres és több professzor tollából: »Les premiéres civilisations«, amely a kőkorszakból már kiemelkedett közel keleti civilizációk történetét tárgyalja Egyiptomtól a perzsa birodalom megalapitásáig. Általános tájékozódásra ez a munka talán a legvilágosabb és legalkalmasabb. Stein könyve: »Die Anfänge der menschlichen Kultur«, 1906., a kultura keletkezésével nem históriai, hanem elméleti alapokon foglalkozik. Rövid, de jó összefoglalás, Myres: »The Dawn of History«, 1924.

Az egyes részletkérdésekre vonatkoznak: Delaporte: »Mesopotamia«, 1925; Childe: »The Dawn of European civilisation«, 1925; Childe: »The Aryans«, 1926; Kossinna: »Die Indogermanen«, 1921; Sayce: »The Races of the Old Testament«, 1925; Sayce: »The Hittites«, 1925. Egyiptomot illetőleg Maspero és Flinders-Petrie, Krétát illetőleg pedig Evans munkáira utalok. A krétai müvészetet igen szépen mutatja be Bossert: »Alt Kreta«, 1921. Teljesen müvészeti tárgyu Curtius: »Die antike Kunst«, 1923. Magyar nyelven Egyiptomról és Mezopotámiáról Mahlernek jelent meg két könyve az Akadémia kiadásában; ezek azonban nem a civilizáció eredetét, hanem a már kész civilizációt ismertetik.

Mindezek mellett megemlitem a Hartmann féle »Weltgeschichte« 1925-ben megjelent első kötetét és a »Cambridge -72- Ancient History« vonatkozó köteteit. Röviden, de igazán általános emberi szempontból tárgyalja a civilizáció keletkezését Wells könyve is: »A világtörténet alapvonalai.« Általánosságban az őskor történetéről a legjobb áttekintést az angolok nyujtják. A németek tulságosan a részletekben merülnek el és nálunk az összefüggések legkevésbbé domborodnak ki.

Az amerikai ember problémájára vonatkoznak: Wissler: »The American Indian«, 1917; Brown: »The Riddle of the Pacific«, 1924; Babcock: »Legendary Islands of the Atlantic«, 1922; Spence: »The Origins of American Man«, Quarterly Review, 1925.

Még három rövid tanulmányra kivánok ehelyütt utalni. Kettő az Encyclopaedia Britannica: »These Eventful Years« cimü gyüjteményes kötetében jelent meg; Breasted: »Man’s Early History« és Saville: »The Antiquity of Man in Middle America.« Ezek az ókori kelet és Amerika archeologiájának mai állásáról számolnak be. Smith a diffuziós elméletre vonatkozó érveit, melyekre több helyütt utaltam, az »Evolution in the Ligtht of Modern Knowledge« cimü, 1925-ben megjelent kötetben tette legutóbb közzé. Egyébként az összes kérdéseknek megközelitőleg teljes bibliografiája található az Enc. Brit. »Anthropology«, »Archeology« és »Races of Man« cimszavai és a tanulmányban érintett egyes országok cimszavai alatt. -73-

A forradalom a társadalmi és állami életnek egyik jelensége. Eredetét, lefolyását illetőleg nagyon különböző lehet. Mikor a szociologia a forradalmat teszi vizsgálódásának tárgyává, közös nevezőre igyekszik visszavinni azokat a különböző forrásokból fakadó, különböző helyeken lejátszódó, rohanó lefolyásu mozgalmakat, melyek nem észrevétlen és lassu átalakulás, hanem rombolás és pusztulás közepette változtatják meg egy-egy társadalom strukturájának képét.

A tudomány megállapitásában a forradalom a gyors átmenet időszaka: az az időszak, mikor a régi rend már megdőlt, de az uj még nem jött létre. Az az idő, mikor a régi nézetek, meggyőződések, hitek, törvények már összeomlottak, de az ujak még nem kristályosodtak ki. Átmenet a zürzavaron keresztül egy viszonylagos társadalmi stabilitás állapotából egy másik viszonylagos stabilitásnak az állapotába.

Lefolyásában minden forradalom nagyon sok közös vonást mutat. Első periódusában megbomlanak a fegyelmező erők és a szociális szervezet fokozatosan a teljes anarchiában vesz el. Miután az anarchia elérte tetőpontját, -74- egy ujabb rend kezd kialakulni, amely a forradalom előttinél sokkal keményebb, despotikus eszközökkel igyekszik önmagát biztositani. Ezt követi egy nagyon hosszu periódus, a visszatérés a megzavart egyensulyi helyzetbe, illetőleg az uj társadalmi stabilitásnak az állapotába.

A forradalom második, despotikus időszaka szükségszerü következése az elsőnek. A szociologia szempontjából közömbös, hogy mi ennek a második periódusnak az elnevezése, diktatura-e vagy ellenforradalom. A fenti meghatározás keretében az ellenforradalom sem egyéb, mint a forradalom második időszaka s az ellenforradalom függvény gyanánt tartozik hozzá a forradalomhoz. Eszközeiben és jelenségeiben nem, csak irányában tér el tőle. Az ellenforradalom forradalmi módszerekkel igyekszik visszacsinálni azt, amit az első létrehozott. Együtt a két forradalmi periódusnak rövid ideje alatt robbanásszerüleg törnek fel azok az erők, melyek nyugodt időkben észrevétlenül müködnek. Hősiesség és bestialitás, magasztos szenvedély és aljas indulat elválaszthatatlanul olvadnak össze egymással. A forradalmi idők lázálmait követő szürke napokban ezért nem értik meg maguk a benne részesek, hogy miként lehettek olyan hősök, olyan reménykedők, olyan kételynélküliek, olyan gyávák, olyan ingatagok, kegyetlenek és aljasok.

A forradalomnak mindig előfeltétele, hogy nagyon sok elégedetlenség halmozódjék fel széles néprétegek lelkében. Szükséges, hogy kiéleződjenek az ellentétek, melyek a társadalmi osztályokat egymástól, vagy esetleg az uralkodó nemzetet a leigázott tömegektől elválasztják. Forradalmi tényező főleg, ha nincs meg bizonyos primer ösztönök kielégitésének a lehetősége. Forradalmi tényező az éhség, a nyomor, a nincsetlenség. Forradalmi tényező a vagyoni viszonyokban -75- mutatkozó kirivó aránytalanság, a hivalkodó gazdagság mellett a senyvedő pauperizmus. Forradalmi tényező, ha egy hajdani hivatását elvesztett társadalmi osztály privilégiumokkal bástyázza körül magát és nincs meg a társadalmi kapillaritás lehetősége.

Ezek azok a tényezők, melyek minden forradalomban egyaránt müködnek. Minden forradalomnak, legyen az akár szociális, akár vallási, akár politikai szinezetü, célja tulnyomóan a jogok kiterjesztése és nagyobb tömegek részeltetése az élet különböző javaiban. Jellemző tünete minden forradalomnak, hogy nem ismeri a határozott célkitüzést és nem ismer megállást. Kormányozható forradalmak nincsenek és minden forradalom a gátakat elsöpörve rohan tul a megvalósithatónak határán. Végeredményben minden forradalom olyan társadalmi, vallási és politikai intézményeket akar megteremteni, amelyeknek befogadására az adott viszonyok nem mindig és nem teljesen alkalmasak. A forradalmak rendszerint az adott viszonyok között a lehetetlent akarják megvalósitani és a lehetetlen megvalósitására irányuló eszközeikben nem válogatnak. Forradalom után a régi állapotok teljes egészükben sohasem állanak helyre: valami eredményük mindig marad, még ha az ugynevezett ellenforradalom teljesen megsemmisitette is a forradalom külsőségeit és elsöpörte a forradalom embereit. Mindenesetre minden forradalom után irtózatos, gyakran az elért eredményt messze meghaladó árat kell fizetni az eredményért. A forradalom természetszerü tulzásai szülik szükségképen a reakciót: ezekből él és ezekből táplálkozik az ellenforradalom. A forradalmi és ellenforradalmi periódusok átmenetileg mindig csökkentik a szabadságjogok régebbi mennyiségét.

A szociologia óvatos skatulyázói a forradalmak különböző -76- fajait szokták megkülönböztetni. Szerintük van uralkodó elleni forradalom, van alkotmány megváltoztatására irányuló forradalom, van nemzeti, gazdasági, vallási forradalom, sőt van még katonai és palotaforradalom is. Ez a gondos osztályozás tulajdonképen nem más, mint elsikkasztása a lényegnek. Alapjában véve minden forradalom közös: kirobbanása az elégedetlenségnek és törekvés a fennálló rend gyors megváltoztatására. Az osztályozás csak arra való, hogy hátsó gondolatok szolgálatában különbséget lehessen tenni jó és rossz forradalmak között, amint annak a rendszernek az érdeke kivánja, amely az osztályozónak agyát és tollát kibérelte magának.

A fogalmak tisztázása szempontjából egyet mindenesetre le kell szögeznünk. Noha közkeletüen ezeket is forradalmaknak szokták nevezni, lényegesen másként kell elbirálni leigázott nemzeteknek felszabadulásra, illetőleg elszakadásra irányuló törekvéseit. A forradalmi elem ezekben a mozgalmakban csupán a fennálló rend megbontására irányuló törekvés; egyéb közösségük azonban a társadalmi jellegü forradalmakkal, ahol osztályok állanak egymással szemben, nincs. Adódhatnak azonban elő olyan esetek, hogy egy hatalmon levő nemzet a leigázottat társadalmilag is helota-sorsba szoritja és a mozgalomban kétféle tényező találkozik egymással. A török uralom idején például a macedon forradalmi mozgalmak egyik rugója az volt, hogy a felnevelődött intelligenciának egyáltalán nem volt meg az elhelyezkedési lehetősége. A macedon bandavezérek javarésze tulajdonképen az intelligencia képviselőiből került ki.

Ha a forradalomnak előfeltétele az általános elégedetlenség és bizonyos ősi ösztönök ki nem elégithetősége, kitörését csak az teszi lehetővé, hogy a hatalom nem rendelkezik -77- megfékezésére elegendő tekintéllyel és erővel. A forradalmakat mindig egy bomlási processzusnak kell megelőzni.

Minden állami és társadalmi rendnek a tekintély, a presztizs az alapja. Minden forradalom szükségképen a régi tekintélyek lejáratásával és általában tekintélyrombolással jár. Nem a külsőségek teszik igazán a forradalmat, hanem az, hogy a tömegek megszünnek hinni a régi tekintélyekben. Beszéd, ujság, röpirat, aláaknázó propaganda előre jelzik a vihar közeledtét. Az első fal ledöntése már csak jel arra, hogy a volt hivők dühvel törjék össze a presztizsüket vesztett régi istenek szobrait. Háboru utáni idők ezért különösen kedvező talaj a forradalom számára. A háboru ezer meg ezer embert ragad ki békés polgári foglalkozásának köréből. A katonai mesterség, különösen kezdetlegesebb intelligencia mellett, bizonyos kicsinylést ébreszt a fegyver viselőjében a polgári foglalkozások iránt, a fegyver felébreszti hatalmának tudatát, normális életének megszakitása pedig az erőszakos megoldás iránti hajlamosságot. A vesztett háboru lerontja a katonai tekintélyeket is, melyeknek csak a siker az igazi alapjuk. A hazaözönlő tömegekben, amelyek nem tudnak elhelyezkedni, felgyülemlik és kirobban az elégedetlenség. Ezt a veszedelmet már a római császárok is nagyon jól ismerték és ezért igyekeztek háboruik után a veteránokat földosztással lekenyerezni. Ezért fejezte be manapság is nagyon sok állam háboruit földreformmal, amely lekötötte, de egyuttal szét is oszlatta a veszedelmessé válható tömegeket. Ezt cselekedte Anglia a bur háboru és Oroszország az orosz–japán háboru után. A földreform nem egyéb, mint a háboru után veszedelmessé válható szociális elégedetlenségnek a régi vagyonos osztályok terhére való levezetése. -78-

Minden forradalomhoz, hogy forradalommá lehessen, tömegek kellenek. A tömeg azonban, mely a forradalmat csinálja, nem térbeli, hanem időbeli fogalom. A tömeget nem egyedeinek száma, nem azok müveltségi foka, politikai érettsége, vagy éretlensége, hanem a lelkiállapotnak bizonyos diszpoziciója teszi. A forradalmi idők legjellemzőbb sajátossága, hogy egyszerre, szinte máról holnapra százak és ezrek felfogása, meggyőződése és az egész világról alkotott képzete megváltozik. Normális időkben a vélemények megváltozása egyéni, forradalmi időkben tömegjelenség. Normális időkben az ilyen változás rendszerint egy hosszabb processzus, belső átalakulás eredménye, forradalmi időkben hirtelen, külső behatások alatt történik. Az emberek tömegesen vesztik el régi megállapodottságukat, anélkül, hogy ugyanakkor megtalálnák uj énjüket. Ez a forradalmi emberek ki nem egyensulyozottságának legfőbb magyarázata.

Le Bon és mások kutatásai óta áltatás volna feltételezni, hogy nevelés, társadalmi állás, müveltség és egyéb jellemképző erők óvszerül szolgálhatnának az ilyen tömeghatások ellen. Tömeggé válhatik a tábornok, a közigazgatási tisztviselő, a képviselő és az egyetemi tanár, ha a pillanat hatása, vagy a viszonyok kényszere alatt feltüzi a forradalmak kokárda-jelvényét. A tömeg a lelki infekció egyik jelensége, mellyel szemben nagyon ritka az immunitás. Ezért nem lehet utólag csodálkozni, ha a forradalomban a volt tábornok mindenkinél nagyobb vörös gombbal szaladgál, ha a későbbi püspök a kommunizmust a legideálisabb életformának hirdeti és ha a magasállásu biró végletekig való kitartást prédikál az uj rend mellett. Ezek azok a cselekvések, melyekre rövid néhány esztendő multával elkövetőik nem szivesen szoktak visszaemlékezni. Pedig nem is ők változtak -79- meg, csak a hangulat, melynek hatása alatt állottak. A tömeg egyedei ugyanis mindig azonosak, csak a lelkiállapotuk más és más. Fanatizmus, lelkesedés, elkeseredés, gyülölködés és gyávaság, vagy egyszerü alkalmazkodási törekvés hatása alatt elvesztik régi individualitásukat és részesei lesznek a tömegléleknek, amely megnyilvánulásaiban eltér az egyének lelkétől. Ugyanazok, akik tegnap a társadalom oszlopai voltak, holnap a képrombolók élére rohannak. De amilyen gyorsasággal ez a változás történik, ha a forradalmi pszichózis elvesztette erejét, épen olyan gyorsan tünik el a forradalmi citoyen és lesz belőle békés bourgeois.

A tömeg alapjában véve mindig helyen érez, de logikátlanul cselekszik. Megérzi a társadalmi és állami rend igazságtalanságait, de nem ismeri azok orvosszereit és nem tudja megszüntetésük módjait. Minthogy társadalmi állás, elhelyezkedés, müveltség, vérmérséklet szerint nagyon különböző egyénekből tevődött össze, ahhoz, hogy cselekedjék, nagyon általános, tetszetős, de tartalmilag bizonytalan jelszavakra van szüksége. Isten országa, haladás, egyenlőség, szabadság, testvériség, szocializmus, kommunizmus és társaik. A jelszó általános tünete minden forradalomnak. De kellenek a jelszavak másért is. A primitiv emberi igazságérzet megköveteli, hogy az ember önmaga előtt igazolja cselekedeteit. Ezért kell olyan tételeket felállitani, hogy a tulajdon lopás és hogy a tulajdon elkobzása nem egyéb a kisajátitók kisajátitásánál.

A másik jellegzetes vonása minden tömegnek, de különösen a tömeg forradalmi lelkiállapotának, a kritika nélküli hiszékenység. A tömeg elfogadja a jelszavakat és melléjük maga csinálja az ábrándképeket és hazugságokat, melyeket -80- teljes egészükben valónak fogad el. Elhiszi, hogy a Bastille lerombolásával uj korszak virrad rá, elhiszi, hogy Napoleon császársága tulajdonképen betetőzése a forradalmi ideáloknak. Ugyanaz a tömeg tapsol Robespierrenek, éljenzi Napoleont és virágokkal halmozza el Sándor cárt, mikor a szövetségesek hadseregei élén bevonul Párisba.

A forradalom lélektanához tartozik a gyakorlati itélőképesség teljes hiánya, akár a célok elérhetősége, akár a szállongó hiresztelések tekintetében. Forradalmi időkben nem okoz nehézséget annak elhivése, hogy meg lehet valósitani e földön Isten országát, hogy a társadalom minden felsőbbség és hatóság nélkül, tisztán az emberek testvéri együttérzése alapján boldogulhat, vagy hogy meg lehet teremteni az állandó és tökéletes egyenlőséget. De épen ugy elhiszi a tömeg, hogy csak egyesek, vagy egyes osztályok gonoszsága és rosszakarata állja utját, hogy megvalósitsa ezeket a nagyszerü célokat. A forradalmi tömeg elhiszi, hogy aki jó kabátot visel, feltétlenül arisztokrata és eo ipso ellensége a forradalomnak. Elhiszi, hogy csak a zsidók csinálták a forradalmat és hogy minden zsidó kommunista. Ezért közös minden forradalomban a kollektiv felelősségrevonás jelensége és ezért szed minden forradalom tuszokat azoknak köréből, akiket eszméi ellenségének tart. Az ilyen hiszékenységre alapitott vádak a különböző forradalmakban még tartalmilag is ismétlődnek, csak a nevek változnak. Dantont bukásában azzal vádolták, hogy Pittel cimborált a forradalom ellen; Miklós cárról azt hiresztelték, hogy országát eladta a németeknek. A szexuális érzés lévén az emberi életnek egyik legerősebb mozgatója, majd minden forradalomban felbukkannak a szexuális természetü vádak is, melyeknek tárgya rendszerint a felsőbb osztályok tagjainak az alsóbb -81- osztályok szép és erkölcsös nőivel szemben elkövetett erőszakossága. Mióta a monda egy ilyen eseménnyel hozta kapcsolatba az utolsó római király bukását, ezek a vádak és hiresztelések kiszinezett és tulzott formában állandóan ismétlődnek. Ezek a szexuális elemek feltalálhatók a francia forradalomban, orosz bolsevizmusban és napjaink többi forradalmi mozgalmaiban egyaránt.

A tömeg hiszékeny és hinni akar. Ezért van a nagy forradalmi jelszavaknak mindig igéretszerü jellegük és ezért van minden forradalmi tanban bizonyos megváltásszerü vonás. Közösek ebben a legkülönbözőbb eredetü forradalmi mozgalmak, kereszténység, középkori parasztlázadás, ujrakeresztelők, francia forradalom, szocializmus és kommunizmus egyaránt. Kropotkin, a forradalmak szakértője, mindenkor vallásos lelkesedést lát a tömegekben. Wells szerint nem a tétel lényeges a szocializmusban, hanem az az ismeretlen uj világ, melynek bekövetkezését igéri. Hogy mi legyen a tartalma ennek az uj világnak, melynek igérete kétségtelenül ott lebeg minden forradalom felett, lehet nagyon különböző, de igérete és hite nélkül nincs forradalom. Mig azonban a vallások földöntuli boldogságot igérnek, a forradalmak földi megváltás képeit csillogtatják meg a tömeg előtt. Az elsőnek a terminusa az örökkévalóság, az utóbbinak azonban emberileg belátható időn belül kell bekövetkezni. De mert nem következhetik be, ezért követi az állami és társadalmi jellegü forradalmakat a tisztán vallási jellegü mozgalmaknál gyorsabban a kiábrándulás.

Olyan forradalom, amely valóra tudta volna váltani igéreteit, még nem volt és nem is lesz. A forradalom lehet tisztitó vihar, hozhat haladást magával, de mint adós, nagyon gyenge igéreteinek valóraváltásában. Nagyon gyakran még -82- a haladás is egészen más irányban jelentkezik, mint előre kitervezte. Ma még nem érkezett el az ideje, hogy végleges itéletet mondjunk az orosz forradalomról. Kétségtelen azonban, hogy a dogmatikus marxizmus és kommunizmus volt a zászlajára irva. Már ma is lehet látni, hogy ezzel szemben legfőbb eredménye a feudalizmus megdöntése, a nagybirtok feldarabolása és egy konzervativ irányu paraszt-demokráciának a megteremtése.

Minden forradalomnak halála a kiábrándulás. Ez a kiábrándulás nem jelent szükségképen elfordulást a forradalmi jelszavaktól. A jelszavak élnek, de kivesz belőlük a lendület és erő. A forradalom eljut a kifáradás állapotába. Ez a forradalom második periódusának kezdete, mikor vagy a régi rend szervezkedik erőszakos restaurációra, vagy egy uj rend emelkedik ki magából a forradalomból. A második periódusnak e két látszólag nagyon eltérő fajában nagyon sok a közös vonás. A normális idők tekintély-tiszteletétől eltérőleg ilyenkor a félelem a hatalom gyakorlásának legfőbb biztositéka és az általános kifáradás a megváltozott helyzet legfőbb jellemvonása. Az uj irányzat konzervativ és reakciós. Még ha a forradalom vivmányainak megőrzése cimén történik is az uj szervezkedés, lényegében ez akkor sem egyéb a forradalom halálánál. Ilyenkor hiszi a tömeg, hogy Octavianus megmenti a köztársaságot és Napoleon a szabadságot. Az orosz forradalom második periódusában a vezetők még a régi jelszavakat hangoztatják, mikor a parasztok tulajdonjogának elismerése, az egyéni gazdasági tevékenység helyreállitása és az uj gazdasági politika tulajdonképen a dekommunizáció kezdetét jelenti. Ez az a második periódus, mikor a régi rend emberei kezdenek felbukkanni és egy uj állapotban történik az összeolvadás. A forradalom kiélte magát, -83- megelégszik a formákkal, a lényeg kicsuszik alóla. Amint azonban a forradalom nem azért sikerült, mert egy pár vezető a forradalmat akarta, vagy elhatározta, megdöntése sohasem néhány ellenforradalmár munkája. Az ellenforradalmak csak akkor sikerülhetnek, ha megváltozik és reakcióssá válik a tömeg gondolkodása. Soha a konzervativ ösztönök oly erősen nem élnek a tömegekben, mint lezajlott forradalmak után.

Lezajlott forradalmak után, mikor az egyesek megint higgadt fővel gondolkodnak, csodálkozással szokták megállapitani, hogy a forradalom – vagy ellenforradalom, – egyáltalán sikerülhetett. A történelmi kézikönyvek, de főleg az utólagos bölcsesség jegyében irott tanulmányok csakugy hemzsegnek az olyan megállapitásoktól, hogy a forradalmat csak törpe minoritás csinálta és kellő pillanatban, kellő határozottsággal el lehetett volna fojtani. Ha a Bastille őrsége ellenáll, ha a svájci testőrök még egy óra hosszat kitartanak, ha a Tabor-hidon idejében lövetnek, ha a versaillesiek megfontolatlanul ki nem üritik a párisi erődöket, ha a cár környezete el nem bátortalanodik és ha van egy maroknyi elszánt csapat akár az őszirózsás forradalom, akár a kommün kitörésének éjszakáján, bizonyára nincsen forradalom. De a forradalomban és ellenforradalomban látszólag azért változik meg az események logikája, hogy a későbbi kritikusok a döntő pillanatokban seholse legyenek, vagy ha jelen vannak, bölcsen meglapuljanak. Minden forradalom története ezt bizonyitja és mi, akik szintén átéltünk már egynémely forradalmi időket, megdöbbentő hasonlatosságokat állapithatunk meg a régebbi forradalmak jelenségeivel.

Az események menete pontosan ugyanaz: fokozatos bomlás, mely az anarchiáig vezet. Egyéni akciók és huligánizmus -84- az egész vonalon. Lent megrendül a tulajdon intézményének tisztelete, fent a tulajdon megvédésének ösztöne. A tekintélyt képviselő hatóságok felülről lefelé mind bizonytalanok és ingadozók. Minthacsak törvényszerüség volna cselekedeteikben, a legrosszabb féluton állnak meg, akár erőszakra, akár engedményekre határozzák el magukat. Erőszakjuk csak felingerel, mert hiányzik belőle a következetesség és erő, engedményeik ki nem elégitenek, mert nem nyujtanak eleget és mindig elkésettek. Közös e tekintetben a francia Lajos sorsa az orosz Miklóséval. Ahogy a francia forradalomban egymást követték mérsékelt királypártiak, az alkotmány reformátorai, a girondiak, a jakobinusok és ezeket a pure et simple terror emberei, ugy következtek Oroszország forradalmi periódusában egymásra Witte, Stolypin, Lwow herceg, Miljukov, Kerenszki, Trotzkij és Lenin. Némi kis történelmi fantáziával még azt is meg lehetne állapitani, hogy az egyes vezéralakok közül, melyik kinek felel meg. De a hasonlóságok még tovább is mennek. A jóindulatu, de tehetetlen uralkodó, aki mult rendszerek büneinek az áldozata. Az idegen asszony, aki ellen összpontosul a tömegek gyülölete. Az udvari botrány, amely a legszigorubb titoktartás mellett is kipattan és konkrét formát ad az általánosságban elhangzott vádaknak. Franciaországban a nyaklánc botránya, Oroszországban Rasputin. Az emigráció, a restaurációs kisérletek, fehér ellenforradalom Vendeében és Dél-Oroszországban, kisérletek az elfogott uralkodó család megszöktetésére és mindezek után a tragédia. Még a forradalom megitélésében nincs különbség. A polgári Európa ma körülbelül ugyanolyan szemekkel nézi Oroszországot, mint ahogy százharminc és egynehány esztendővel ezelőtt nagyapáink nézték a forradalmi Franciaországot. Borzadtak -85- tőle és bizonyára ugy vélték, hogy az emberiség sorsa felett őrködő felsőbb hatalom igazságos rendelkezése volt, mikor a királygyilkos forradalmi vezéreket elérte a végzetük. Egész Európa megkönnyebbülten lélekzett fel, mikor a francia forradalom véget ért, olyannyira, hogy még annak a reakciónak a nyomását sem érezte egyideig, amelyet egy ujabb negyedszázadnak kellett megdönteni. A forradalom és szereplői az elitélő verdikt sulya alá kerültek. Csak évtizedek multával, amint az összes szereplők eltünedeztek az élők sorából, kezdtek az emberek uj értékeléseket felállitani. Taine szerint akkor kezdődött meg a nagy forradalom glorifikálása Franciaországban, mikor összes szereplői eltüntek az élők sorából. A szereplők meghaltak, de feléledtek a halott presztizsek, mert a szükséges távlatba kerültek.

Egy régebbi tanulmányomban megirtam az 1849. évi eszéki árulás történetét. Eszék várának majdnem hatezer ember volt a helyőrsége 63 ágyuval, mikor a Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos a várba egy zászlóalj frissen toborzott, rosszul felszerelt honvéddel bevonult és a helyőrséget felszólitotta, hogy esküdjék fel a magyar alkotmányra. Három császári tábornok, egész rakás törzstiszt volt a várban, akik a parancsnokságuk alatt álló fegyveres erővel a maroknyi honvédcsapatot összeroppanthatták volna. De nem ez történt. Teljesitették a »borzalmas« parancsot. Egymásnak ellenben zárt ajtók mögött reverzálist állitottak ki, hogy amit cselekedtek, a legfőbb hadur iránti esküjüket nem érinti. Ugyanez az eset a mi forradalmainkban is megismétlődött. A véletlennek ez a sokszoros megismétlődése nem véletlen, hanem azonos lelki dispozicióknak ismétlődése.

A tömeg lévén a forradalmak fizikai előfeltétele, a forradalmak -86- kiinduló pontja mindig az olyan hely, ahol az emberek sokasága él együtt, tehát a város. Vannak ugyan parasztforradalmak is, de ezek csak akkor jöhetnek létre, ha valamely külső körülmény mesterségesen összetömöriti a föld népét egy helyen. A német parasztforradalomnak és a Dózsa-féle lázadásnak ilyen esemény a bevezetője. Önmagában a kis, szétszórt falvak lakossága nem forradalmi elem. A forradalmak doktrinérjei szeretnek ugyan a parasztra, mint a forradalmi törekvések rezervoárjára hivatkozni, de hivatkozásuk merőben hamis. A paraszti pszichét nagyon nehéz néhány sorban összetömöritve jellemezni. De talán megfelel a valóságnak, ha azt állapitjuk meg, hogy mélységes közönyösség és helyzeti konzervativizmus, ősi anarchikus ösztönökkel találkoznak benne. Ennek a megállapitásnak látszólagos ellentmondásait talán kiegyenliti az, hogy elsősorban csak önmagát látja és mindenekfelett földet akar. Ha a forradalom ehhez hozzásegiti, szivesen fogadja, de ezen a ponton meg is áll. Ezt mutatja a francia forradalom és az orosz bolsevizmus egyaránt. Az orosz paraszt élteti a bolsevizmust, amely földhöz segiti, de megbuktatja a kommunizmust, amely köztulajdonba akarja venni a földeket.

Ha ezek után a forradalmak kitörését a bennük részesek szempontjából tesszük vizsgálódásunk tárgyává, akkor ugy tünik fel, mintha a forradalmak kitörése mindig kicsiségeken mulnék. Mikor az egyes ember áll szemben a hatalommal, cselekedeteinél mindig mérlegeli, hogy mi lesz a következésük, hogy nem sujt-e le reá valamiért a büntetés keze. Mikor az egyes tömeggé válik és mint tömeg lesz szemtanuja egy olyan jelenségnek, amely erőszakosan zavarja meg a régi rend állapotát, anélkül, hogy nyomon követné a megtorlás, feltámad benne a büntethetlenség érzése. Ez minden -87- forradalomnak a lényege. Ez a jelenség lehet a labdaházi eskü, egy beszéd elmondása, egy vers vagy program kinyomatása, Latour halála, vagy az első munkás- és katonatanács megalakitása. Ennek a büntethetlenségnek az érzése szabaditja fel az anarchikus ösztönöket, melyek önmagukat élesztve, vakmerőségükben megnövekedve, eljutnak a királyok lefejezéséig és cárok legyilkolásáig. Hiába szólal meg egyesekben ilyenkor az ész vagy lelkiismeret szava, hiába akarják a tömegnek megmagyarázni, hogy egyesek nem felelhetnek az egész rendszer büneiért. Érzésben a tömegnek van igaza, amely tudja, hogy a rendszerek személyekhez kapcsolódnak és a rendszerek látható fejeinek elpusztitásával, még ha azok történetesen bábok is, lehet legbiztosabban megakadályozni valamely rendnek eredeti formában való restaurálását. Ez a megfélemlités politikája, melyet egyformán gyakorol forradalom és ellenforradalom.

A kezdő fázison tul ugyanis minden forradalomnak, forradalomból kiemelkedő uj rendnek és ellenforradalomnak legfőbb kisérő jelensége az előbbi állapot visszatérésétől való félelem. A forradalmak ügynökei ezért szimatolnak állandóan ellenforradalmárokat, a szent szövetség, restaurációk és fehér terror kopói pedig forradalmárokat. Az eszközök, melyekkel állandósitani akarják magukat, hajszálig azonosak, csak a szin változik. Mióta 1793 márciusában Gorzas és Fiévé nyomdáját összerombolták, a nyomdagépek összetörése és a sajtó elnyomása a fennálló rend megoltalmazása cimén, benne van akár a vörös, akár pedig a fehér terroristák müsorában. Egyformán internálják és állitják rögtönitélő biróság elé a másik felekezethez tartozókat és egyformán nézik el a forradalmi lelkesedésből vagy hazafias felbuzdulásból elkövetett deliktumokat, még ha azok a tulajdon -88- elleni kirándulással állottak is kapcsolatban. A forradalmak, mikor az első lelkesedés lángjai, melyek egyformán tüzvörösre festik mindenkinek arcát, lelohadtak, mesterséges módon igyekeznek az embereket a forradalmi hitvallás hüségére kényszeriteni. Igazoltatnak. Az igazoltatás alapján a párisi szekciók polgárjegyeket, a moszkvai munkás- és katonatanácsok pedig szakszervezeti igazolványokat állitanak ki. Aki ilyent felmutatni nem tud, politikai jogait nem gyakorolhatja és nem kap – kenyérutalványt. De igazoltat az ellenforradalom is s az igazoltatás az ő kezében is a terror egyik eszköze. Ez az eljárás a forradalmak naivitásának egyik jelensége, amely nem akarja meglátni, hogy forradalmi időkben formális hitvallások kikényszeritése merőben hiábavaló, mert ilyenkor a tömeglélektan törvényei döntenek.

De viszont a tömeglélektan törvényeinek fel nem ismerése és más oldalról a tömeglélektan törvényeinek érvényesülése szüli a forradalmi idők többi naivitásait is. Minden forradalmi időszak hemzseg ugyanis a naiv momentumoktól. Ilyen momentum például a külsőségek fontosságának tulbecsülése. A forradalom uj divattal, frigiai sapkával, vagy nyakig gombolt bluzzal akarja kifejezésre juttatni az idők változását. Az ellenforradalom jelvényeket parancsol mindenkinek gomblyukába és burjánozva termeli a társadalmi rendet megmentő egyesületeket és titkos alakulásokat. A forradalom a demokráciát a tegezéssel és a megszólitásokkal is érzékeltetni akarja. Aki tiltakozik a tegezés, a citoyen és tovaris, polgártárs vagy elvtárs megszólitás ellen, szükségképen ellenforradalmár. Az ellenforradalom megszünteti ezeket a külsőségeket, de saját cimeivel árasztja el az egész társadalmat. A külsőségekre való törekvés és a forradalom -89- lényegének kötött, mindenki által megkapható formában való kifejezése szüli a forradalmi dalokat, a carmagnolet, ca irát, marseillaiset, munkásindulót, melyek gyakran egyedüli emlékei maradnak a forradalomnak a jövő nemzedék számára.

Ilyen jelensége minden forradalomnak és ellenforradalomnak a tömérdek eskü is, amely az állandóság biztositására irányuló törekvésből folyik. Minden forradalom részeseinek jelentékeny hányadánál tulajdonképen esküszegés, megszegése egy régebbi fogadalomnak. Az uj emberek, noha igy az eskü gyakorlati értéktelenségét legjobban magukon van alkalmuk tapasztalni, mégis esküt követelnek azoktól, akik valamilyen minőségben az uj rendszer szolgálatába állottak. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy az uj emberek esetleg másfajta, talán véleményük szerint jobb és nagyobb kötelező erővel biró esküt követelnek. Soha többet és többféle cimen nem esküsznek, mint forradalmi és ellenforradalmi időkben. Talleyrandról maradt fenn a mondás, hogy mikor Napoleon bukása után felesküdött a Bourbonoknak, bizalmaskodva sugta XVIII. Lajos fülébe: »Sire, a tizenharmadik.« Ezek az eskük, ha az állandóság egyéb előfeltételei hiányoznak, semmiféle állami vagy társadalmi rendet az összeomlás ellen meg nem védelmeznek. Joggal mondhatta Kropotkin, hogy a barrikádokon született királyság a legkevésbbé tartós az összes államformák között.

Egyéb külsőségek mellett minden forradalom sajátosságaihoz hozzátartozik még a nagy beszédáradat. A beszéd állitólag a meggyőzésnek és hivek szerzésének egyik eszköze. Forradalmi és ellenforradalmi időkben azonban a közkeletü értelemben vett meggyőzésnek vajmi kevés tere nyilik, mert ilyenkor minden beszéd a felszinen levő közkeletü frázisok ismétlésére, legfeljebb azoknak állandóan tulzóbb formában -90- való feltálalására szoritkozik. Ugyanilyen természetüek a forradalmak ujságai, röpiratai és plakátjai is. Forradalmi időszakok elején egymásután alakulnak a körök, klubok, tanácsok és más hasonló szervezetek, melyeknek egyedüli rendeltetésük az, hogy tagjaik a beszéd iránti szükségérzetüket ki tudják elégiteni. De más jelentőségük is van a forradalmi beszédeknek. Ilyen periódusokban – beleértve a periódusokba az ellenforradalmak idejét is, – nem az egyéni érték, munkára való képesség és munkakészség lévén az előrehaladás alapja, a beszéd nyujtja a legkiválóbb alkalmat a többiek, a névtelen szürkeségek közül való kiemelkedésre. Ezért nem lehet csodálkozni az olyan jelenségeken, hogy a francia forradalom idején Párisban egyetlen év alatt ötszáz jakobinus klub alakult és e kluboknak csaknem mindegyike napról napra ülésezett. A beszédáradat azonban nem tart örökké; el kell lanyhulnia és ellanyhulása mindig jelzője egyuttal a forradalmi szellem megcsappanásának is.

Mindezek után még marad egy nagyon fontos, talán a legfontosabb tisztázandó kérdés: mi az egyes emberek, főleg az ugynevezett vezetők szerepe a forradalomban. A történelem ugyanis emberek cselekedeteinek sorozata s az események, még a történelmi materializmus hiveinek előadásában is, mindig emberekhez kapcsolódnak. A forradalmakat és ellenforradalmakat is mindig emberek »csinálják«, de természetesen a tömegérzésekben részes, pillanatnyi benyomások alatt álló, cselekvésükben számtalan különböző rugó által mozgatott emberek, nem pedig a középiskolák receptje, vagy pedig politikai pártállások szerint kiszinezett angyalok, vagy ördögök. A szerepük sem az, mintha száz százalékban tőlük függenének az események, hanem az, hogy a tömegnek primitiv érzésében a jelszavak mellé nevek is kellenek, -91- melyekben mintegy materializálja az elvont fogalmakat. De kellenek a nevek arra is, hogy később esetleg mindenre bünbakul szolgáljanak.

Nincs forradalom, melynek kimagasló nevei ne volnának. Ezek a kimagasló nevek természetesen nem jelentenek egyszersmind mindig kimagasló erkölcsi értékeket is. Sohasem a tépelődő és nagy felelősségérzet sulya alatt görnyedő filozóufsok közül, hanem valamely tetszetős gondolat fanatikusaiból, a könnyü elhatározások és impulziv cselekvések embereiből kerülnek ki a forradalmi és ellenforradalmi vezérek. Gyakran ugyanazok szerepelnek a forradalomban és ellenforradalomban egyaránt. Az ilyenek bizonyára a pillanat hevének hatása alatt hisznek legtöbbször bebizonyithatatlan és a logikával ellentétes állitásaikban és mindenesetre nyilegyenesnek látják pályafutásuk sajátos görbéit. Amint a forradalom egyoldalu és hamis nézőszögből látja a világot, a forradalmi vezetők előtt is mindig csak egy idea lebeg. Ők a lectores unius libri. Legyen a nevük Cromwell, Robespierre vagy Lenin, mindig ők a legtürelmetlenebb dogmatikusok, akik elfelejtik azt, hogy az emberiség körében a szervezési lehetőségek korlátozottak. Saját tanaik szerint akarják átszervezni a forradalom hatalmával az egész világot. Ahol akadályokra bukkannak, erőszakot akarnak alkalmazni. A parlament és szólásszabadság követelése után természetesnek tartják az elnyomást. Ha azelőtt jogokat, sztrájkszabadságot követeltek a munkásság számára, véresen torolják meg a sztrájkot a kommunizált üzemekben. Aki tiltakozott az önkény ellen, képes kimélet nélkül halomra lövetni, vizbe fullasztatni azokat, akik az uj önkénynek nem akarják feltétlenül alávetni magukat. Ha az egyik azt hirdeti, hogy a tudomány szabadsága burzsuj előitélet -92- és mindent csak a marxizmus és kommunizmus szellemében szabad tanítani, a másik megnyirbálja a költőket és csak azt a tudományt engedélyezi, amely saját világrendjének szolgálatába szegődik.

A forradalmi vezetőket rendszerint egy váratlan jellegü esemény lenditi előre. Gyakran maguk sem tudják, hogyan kerülnek a többiek élére. De mikor legfelül vannak, nem ok nélkül kezdik tapasztalni, hogy akik előttük voltak a hatalom birtokában, azok sem intézték az övéknél több bölcseséggel az ügyeket. Parva sapientia regitur mundus. Ilyenkor kevés tapasztalattal, de annál több energiával igyekeznek állandósitani – magukat. Ez szokott forradalmi vezéreknek, különösen akik az első, meg nem állapodott periódusban merültek fel, a legritkábban sikerülni. Az ő presztizsük időleges. Az igazi presztizshez távlat kell, ami náluk, akik az ingatag tömegből emelkedtek fel s akiket sokan kicsinyeknek ismertek, hiányzik. Ezért falják fel a forradalmak rendszerint saját vezéreiket s ezért kivételesek azok, akik a forradalmat maguk alá gyürve, a saját személyükben tudnak több-kevesebb állandósággal uj rendet teremteni. A Talleyrandok, akik minden változással megalkusznak, nem mérvadók. Ők egyáltalán nem forradalmi egyéniségek. Hideg, számitó üzletemberek, akiknek az események konjunkturát jelentenek, melyben a szükséghez képest lehet hosszra vagy besszre játszani. Az igazi forradalmi egyéniségek a véletlen és saját tulfütött szenvedélyük, a forradalmi idők kihasználói eszük és egyéniségük mértéke szerint érvényesülnek. Ehhez ez egyéni mértékhez természetesen az erkölcsnek nagyon kevés köze van. A nagyon eszesek konventbiztosok a forradalom idejében és rendőrfőnökök a császárság alatt; az apró szemetkék egyik nap a forradalom tüzénél sütögetik -93- burgonyájukat és másnap mohón faldossák az uj rend koncait. Saját alibijüket mindig mások besározásával igyekszenek bizonyitani. Az ő idejük alapjában véve az ellenforradalom – egy bizonyos pontig, addig, amig az általános lehiggadás a megérdemelt feledés fátyolát nem boritja rájuk. Ebben van ugyanis a nagy különbség a forradalom és ellenforradalom között. Az elsőben erősebbek a romboló szenvedélyek, az utóbbiban előtérbe nyomulnak az elhelyezkedési momentumok. De az ellenforradalmi üzletek sem tarthatnak örökké. Véget érnek, akárcsak a forradalom. A forradalom tragédiája után meg kell szünni a komédiának is, melyet az ellenforradalom második garniturája képvisel.

Kétségtelen, hogy az ellenforradalomnak ezek az akarnokai és stréberei tulnyomó részben az ugynevezett középosztályból kerülnek ki, amely – ezt nyiltan meg kell mondani, – társadalmi adottságánál fogva mindig a legingatagabb módon viselkedik a forradalmak és ellenforradalmak idején. Az arisztokrácia és plutokrácia – e kifejezések alatt nem valamely születés szerinti kasztot, vagy határozott körvonalu csoportot, hanem mindazokat értve, akik valamely formában a régi rend uralkodó rétegéhez tartoznak, – mindig tudja, hogy mit akar. A rabszolga – e kifejezés alatt ismét az elnyomottak széles táborát értve, – szintén tudja, hogy mit akar. Szándékaival és céljával csak a középosztály nincs tisztában. Ezért ingadozik viharszerüen ide-oda, amint a körülmények és véletlenek mozgatják.

A légkör és a társadalom viharai egyaránt tömérdek szemetet kavarnak fel. A forradalmak eredményeit épen ezért nem lehet megitélni, amig a szemét kavarog. Csak ha a vihar teljesen elült, lehet megállapitani, hogy mekkora volt a levegő tisztulása és mekkora a rombolás. Fizikai -94- hasonlattal élve, a forradalmak nem inga-, hanem hullámmozgást végeznek és nincs forradalom, mely kiindulási pontjához térne vissza. Jöhetnek restaurációk, de a világot régi mivoltában helyreállitani nem lehet.

Goethe szerint minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Az egyiket a kortársak látják: ez meglehetősen silány, meglehetősen nevetséges, vagy meglehetősen szomoru. A másik nagy, hatalmas és komoly: ez az örökkévalóság felé tekint… -95-

A szép, a müvészet és a müvészetekkel való foglalkozás az életnek nagy enyhitő körülménye. Játék, amely szórakoztat és szükséglet, amely kielégitést követel. Az ősember, mikor szerszámát faragja és edényét késziti, nemcsak a gyakorlati használhatóságra törekszik, hanem tetszetős és a szemnek kellemes formát igyekszik adni neki. Csillogó tárgyakkal, ékszerekkel cicomázza magát, testét rajzokkal, szines ábrákkal tetoválja. Barlangjait állatképekkel disziti, a rénszarvas agancsát megfaragja, gyermekének embert ábrázoló bábut éget agyagból. Tapasztalja és látja, hogy amint egyesek kiválnak a futásban, csapdák állitásában, a vad elejtésében, vagy az ellenséges törzsekkel való küzdelemben, ugy mások nagy ügyességet mutatnak a használati tárgyak készitésében, furásban, faragásban és festésben. A társadalmi munkamegosztás első foka gyanánt a mesterember, utána a müvész kiválik a többiek közül.

Kezdetben bizonyára se a mesterség, se a müvészet nem volt külön élethivatás. Hogy a mesterségnek és müvészetnek önálló hivatás gyanánt való kifejlődése mikor és milyen körülmények között történt, nem tudjuk, mert az ismert -96- első civilizált alakulások, – Egyiptom, Babilon és Kréta, – már kész társadalmi szervezetet és magas fejlettségi fokot mutatnak. Ezeknek a társadalmaknak reánk maradt emlékei már teljesen specializálódott mesterségekre és tudatos, teljes virágzásban levő müvészetekre mutatnak. Az ő idejüktől kezdve már lehet valóságos müvészettörténetről beszélni.

A müvészettörténetnek anyagát főleg a reánk maradt emlékek szolgáltatják. Belőlük ismerjük meg valamely korszak müvészetének irányát, stilusát, fejlettségi fokát és belőlük itéljük meg az alkotó müvészeket. De kizárólagosan rájuk a müvészettörténetet alapitani nem lehet. Az emlékek önmagukért beszélnek ugyan, de önmagukat nem magyarázzák. Nem nyujtanak felvilágositást létrejövetelük körülményeire vonatkozólag. Amint a történelem eseményeit, ugy a müvészettörténet jelenségeit, alkotásait is csak ok és okozati megvilágitásban, összefüggéseikkel kapcsolatban lehet igazán megérteni.

A történelem felfogásának módjai nagyon különbözők. A krónikás mélyebb szempontok kutatása nélkül, egyszerü kronologikus rendben sorolja fel az eseményeket. A régi történetiró emberi cselekedeteket lát az eseményekben és emberekhez kapcsolja históriáját. A történelmi materializmus a gazdasági okokat keresi és a gazdasági viszonyok megváltozásában látja azokat a rugókat, melyek az emberek cselekedeteiben visszatükröződnek és a történelmi fejlődést uj meg uj irányokba lenditik. A spiritualisták szerint az emberiség története tulajdonképen az eszmék és gondolatok története.

Mindegyik felfogásnak igaza van valamennyire. Az egymásután nélkül lehetetlen volna a mult jelenségeit megrögziteni. -97- Emberek, egyéniségek nélkül se események, se alkotások nincsenek. Tisztán a történelmi materializmussal lehetetlen volna egy Rafael vagy Michelangelo müvészetének létrejöttét megmagyarázni. Akár a Gilgames-époszból, akár Pallas Athéne szobrából, akár Velence köveiből eszmék és gondolatok sugároznak felénk. De ha a merev materializmus felmondja is a szolgálatot ott, ahol emberi cselekedetekről és emberi alkotásokról van szó, bizonyára minden korszak müvészetének vannak társadalmi és gazdasági előfeltételei. Mások egy nomád társadalomnak és mások a városi civilizációnak a müvészeti igényei, másként dolgozik a müvész, ha rabszolga és ha szabad gazdasági alany, másként hat vissza a müvészetre a feudalizmus és a kapitalizmus gazdasági rendje. A müvészetnek és közgazdaságnak gyakoriak és sokszorosak az érintkezési pontjai és a gazdasági viszonyok minduntalan visszahatnak a müvészetekre.

Lehet, hogy Dante akkor is nagy költő lett volna, ha nem a tizenharmadik századbeli Firenzében születik, de más társadalmi viszonyok között aligha irta volna meg a Divina Commediát. Lehet, hogy Rafael akkor is nagy müvész lett volna, ha nem él egy mecénás pápa udvarában, de nem valószinü, hogy ez esetben szépségükben elragadó madonnákat hagyott volna ránk. Beethovenből és Wagnerből valószinüleg más viszonyok között is kitört volna a zenei tehetség, de alkalmasint más lett volna a muzsikájuk. Mindenesetre több a valószinüség ezekben a feltevésekben, mint abban, hogy XIV. Lajosból lett volna a történelem egyik legtöbbet emlegetett alakja, ha véletlenül nem születik XIII. Lajos fiának. A bizonyosság erejével lehet azonban megállapitani, hogy a müvészi alkotások létrejöttük gazdasági körülményeit is visszatükröztetik. A gazdasági körülmények részleges -98- okok, de a müvészeti alkotások nem kizárólagos okozatok. A müvészet és közgazdaság összefüggésének kimutatása a tudomány határkérdései közé tartozik. A határkérdések a legérdekesebbek, de rendszerint azokat hanyagolják el legjobban.

Ha a képzeletünkben vándorutra indulunk és magunk elé idézzük Egyiptom piramisait, a granadai Alcazart, a moszkvai Kremlt, vagy a bécsi Szent István templomnak csipkés tornyát, akaratlanul is felmerül az a kérdés, hogy miért nem épitenek ma ilyeneket? Viszont ha képzeletben végigfutunk a saját korunk tipikus épitményei előtt és látjuk az Eiffel-tornyot, az amerikai felhőkarcolókat, a Duna két partját egy ivben összekötő Erzsébet-hidat, vagy a monumentális lipcsei pályaudvart, felmerül a másik kérdés, hogy miért épitenek ma ilyeneket? A kérdés ilyetén felvetésének a célja nem müvészi értékelés, hanem egyszerüen a különbözőségnek a megállapitása. Az épitmények ugyanis a legszembetünőbb alkotások, amelyeknek példájával legkönnyebben lehet a felvetett tételt megvilágitani.

Napjainkban is tömérdek kisérlet történik az elmult idők épitészeti stilusainak felelevenitésére, látjuk, hogy nagyon tehetséges épitészek terveznek gotikát, barokkot, reneszánszot, hoznak létre igen szép alkotásokat, mégis amit igy alkotnak, a legjobb esetben igen szép és hatásos utánzása egy régebbi eredetinek, amely a maga idejében szerves része volt a kor életének, kulturájának és civilizációjának.

Ha költőileg akarunk megfelelni arra a kérdésre, hogy az épitőmüvészetben miért nem sikerül az elmult korok igazi életrekeltése, azt felelhetjük, hogy más a mi életünk ritmusa, más a mi logikánk, más alkotó szemmel látjuk a -99- világot. Ha ellenben prózai magyarázatot keresünk, – itt van az összefüggés a müvészet és közgazdaság között, – azt kell mondanunk, hogy a gazdasági okok változtak meg s ezekből kifolyólag, vagy ezekkel egyidejüleg korunk demokratikusabb, kapitalisztikusabb és mechanikusabb jellegü lett. Ez a változás tükröződik vissza a felhozott épületek példájában. Ennek a változásnak kellett bekövetkezni, mert más lett a müvészetben a munkaadó, más lett a müvész és ehhez képest nagy eltolódás történt a müvészi alkotások előállitásának módjában.

A munkaadó, vagy munkáltató közgazdasági nyelven szólva, az az egyén, aki, vagy az egyéneknek az a csoportja, amely a müvészt megfizeti. Fizetés alatt ma rendszerint azt a pénzbeli ellenszolgáltatást értjük, melyet a munkás vagy munkavállaló kap valamely munka elvégzéséért. Ilyen értelemben a fizetés fogalma nagyon modern. A bérmunkás az ókorban és középkorban ritka kivétel volt s a régi idők nagy alkotó müvészei nem voltak a mai értelemben megfizetve. A piramisokat nem részvénytársaságok épittették és nem felügyelő bizottságok ellenőrizték a megszavazott összegek felhasználásának a módját. Nem is valami közhatóság, államépitészeti hivatal végeztette a munkát, hozzá nem értő képviselők beavatkozása mellett és három esztendő multával nem a pénzügyminiszterium számkukacai hiányolták meg, ha a mérnökök szokás szerint tullépték a költségvetési előirányzat kereteit. A fáraó emberei természetben hajtották be a tartományok és hübéres országok adóját s a seregestől összeterelt rabszolgák, jobbágyok egyetlen fizetése az élelem volt. Ilyen munkások jók voltak nagy kőtömegek hurcolására, de nem lehetett velük cizellált finomságu munkákat végeztetni. A finomságot az épittetők a tömegek hatásával -100- és a monumentalitással pótolták. Igy születtek meg a tiszta geometriai formákon alapuló piramisok, a szfinkszek és Memnon-szobrok, szociális és gazdasági okok következtében.

A Rafaelek, Michelangelok, Bramanték, Goethék és Schillerek alkotásai sem ugy jöttek létre, mint a mi időnk épitészeti, képzőmüvészeti vagy irodalmi alkotásai. A müvésznél nem rendeltek meg valamely munkát a mai értelemben és az iró nem keresett kiadót a munkája számára. Az egész középkorban, melyet a lelkek felszabadulása szempontjából a francia forradalom fejezett be, az egyház, a pápák, királyok, főnemesek és valamilyen szempontból fejedelmi sorban levő egyének voltak a nagy épittetők és a müvészetek istápolói. Kivétel csak ott volt e szabály alól, ahol az erőre, hatalomra és gazdagságra szert tett városi polgárság kollektiv módon hozott létre egyes nagy alkotásokat. Ezekben az időkben az a valami, amit ma müvészetnek nevezünk, nemcsak szórakozás volt, hanem belső szükséglet és hozzátartozott a hatalomnak az üzemviteléhez.

Le Bon nagyon helyesen állapitotta meg, hogy minden hatalomnak a presztizs az alapja s valamely hatalom addig áll szilárdan, mig félelem, tisztelet és a megdönthetetlenségnek a tudata övezi körül. A presztizsnek ebből a szükségességéből lehet levezetni a különböző uralkodói épitkezéseket.

A régi királyi hatalomhoz hozzátartozott a külső pompa s ezzel a pompával voltak kénytelenek körülvenni magukat mindazok, akik a nagy tömegek közül kiemelkedtek. A primitiv időkben egyedül ezeknél volt meg a lehetősége, másrészt náluk állt fenn a kényszere annak, hogy hatalmuk külső megnyilvánulása gyanánt láttassák azt a fényt és pompát, mely a tömegek elkápráztatásához szükséges. Lényegében az afrikai fejedelmek kagyló-nyaklánca, az indián -101- törzsfőnökök tolldisze és a középkori fejedelmek épitkezése ugyanazt a célt szolgálja: vakitják a szemet és a hatalom elismerésének érzését keltik fel az alattuk állókban. Ezt szolgálják a cimek is. Mikor az asszir nagykirály a nyugati tenger meghóditójának, Babilon királya pedig Marduk kegyelméből a négy világtáj urának nevezi magát, ugyanazt cselekszi, mint középkori és ujkori kollégái, akik Isten kegyelméből uralkodnak és más cimeket sorakoztatnak nevük után. Nebukadnezár az általa épitett paloták tégláiba égette bele dicsőséges nevét, ma az épületek előcsarnokába illesztik bele a márványtáblát.

A régi uralkodók épitkezése alapjában véve nem egyéb, mint a szemek számára csinált politika. Megváltozott formában ez még ma is megvan, de nagyon megcsökkent a jelentősége. Ma az elkápráztatás sokkalta inkább a nyomtatott betün és a sajtón keresztül történik. A sajtóiroda és cenzura az a pápaszem, amely ugy láttatja a dolgokat, mint az a hatalom birtokosainak kellemes. Baj csak olyankor van, ha az emberek ezt a pápaszemet nem engedik az orrukra tenni.

Ilyen szempontból nézve a dolgokat, kétségtelen, hogy a régi értelemben vett királyi mesterségnek a lehetőségei az utolsó száz esztendő folyamán erősen korlátozódtak. Nem is beszélve a meglehetősen nagyszámu foglalkozás nélküli uralkodókról, azoknál, akik még trónon ülnek, a gazdasági előfeltételek nagyon erősen megváltoztak. Megszünt az a boldog idő, mikor az államkassza és magánkassza rendszeresen összeolvadtak. Ma az ilyesmi legfeljebb csak tévedésből fordulhat elő. A királyoknak van magánvagyonuk és civillistájuk, egyéb határidőre és határidő nélkül választott államfőknek több kevesebb fizetésük, amely a közönséges halandók vagyonához és jövedelméhez hasonló módon alá van vetve -102- a drágaság törvényeinek. Lehet, hogy vagyonuk összjövedelmük több, mint a közönséges halandók nagy többségéé, de semmiesetre sem korlátlan, mint volt régente. Ugyanigy van a főpapoknál, főuraknál és a modern kapitalizmusból kiemelkedett uj milliomosoknál. A monumentális épitkezések és – mint arra rá kell mutatni, – a müvészetek irányitásának a lehetősége ilyen szociális és gazdasági okok következtében lassan-lassan kicsuszott a kezükből.

Tömérdek épitkezés van ma is, – a ma alatt természetesen a jelenkor, nem pedig a háboru óta eltelt nehány esztendő értendő, mikor a különböző sikertelen kislakásépitési akciókban merült ki az épitkezési tevékenység, – épülnek nagy középületek, szállodák, szanatoriumok, pályaudvarok, hidak, gyárak, de mindezeknek épitésére a kapitalisztikus szellem és a részvénytársasági forma nyomja rá a bélyegét. Nem tréfa, ha azt mondjuk, hogy lényegileg a részvénytársasági forma érvényesül ma még a középületek, sőt a templomok épitésénél is. A megrendelő, aki az épitkezést végrehajtatja, ugyanis nem egy király és nem egy pápa, aki a Szent Péter templomát emelteti, hanem rendesen valamely kollegiális testület, miniszterium, városi tanács, végrehajtó bizottság, amely épen ugy jár el, mint valamely részvénytársaság igazgatósága.

A lényege ennek a kollegiális épitkezésnek az, hogy mindenki, akinek része van az ügyben, jogot formál magának, akár ért hozzá, akár nem, hogy beleszóljon a tervek elkészitésébe és keresztülvitelébe. Vidéki városok kupaktanácsai tisztán épitészeti és müvészeti szempontokat birálnak felül. Egymás között alkudoznak, itt is, ott is lecsipnek a költségekből, módositásokat követelnek a terveken és a tervező kénytelen velük megalkudni. Épen ezért manapság -103- majdnem minden nagyobb épitkezés kompromisszum eredménye, aminek romboló hatását nem szükséges bővebben fejtegetni. Különösen akkor történik ez igy, ha az állam az épittető és az épitész munkájára ránehezednek a közigazgatási bejárások, képviselői kijárásokkal egybekötve.

A közmondást, hogy akinek az Isten hivatalt ad, annak észt is ad hozzá, mindenesetre némi tartózkodással lehet csak elfogadni. Egyet azonban a régi királyok javára, akik épittettek és a müvészeteket istápolták, feltétlenül el lehet könyvelni: másként dolgoztak és más volt a viszonyuk a müvészethez, mint a mostani megrendelőké. Szükségük volt a fényre és pompára és kerestek embereket, akik számukra annak látható jeleit meg tudjak teremteni. A müvésszel szemben egyszerü volt a helyzetük. Épits! Irj! Mindennel ellátlak. Te az én emberem leszel. A müvész dolgozott, alkotott és nem volt kitéve a piac küzdelmeinek. Idő, pénz nem játszott szerepet. Igy keletkezett egy specifikusan udvari müvészet, melynek voltak ugyan nagyon szép alkotásai, de tulnyomó részben megállapodott sablonok között mozgott és a müvészi forradalmak vihara a legritkább esetekben zugott ki belőle.

Ez az udvari müvészet az abszolut királyi hatalom teljes kifejlődésével emelkedett a tetőpontjára. Örök és halhatatlan példája mindenkor Versailles marad. Versailles volt az elérhetetlen ideál, melyre feltekintettek a többi európai uralkodók, XIV. Lajos kortársaitól kezdve, egészen elkésett névrokonáig, a bajor II. Lajosig, aki Linderhofban, Neuschwansteinben és Herrenchiemseeben akarta szeszélyesen bizar álmait épitészeti és iparmüvészeti alkotásokba önteni. Igy szórták tele két századnak uralkodói csaknem egész Európát városi palotákkal, kastélyokkal, nyaralókkal -104- és a rezidenciáknak legkülönbözőbb tipusaival, melyeket az épitészeti stilusoknak esetleg eltérő volta mellett is az okok közösségénél fogva ugyanaz a légkör övez körül. Aki ötöt-hatot látott e rezidenciák közül, az látta jóformán valamennyit. Igy jöttek létre az udvari szinházak, muzeumok, melyeken ugyanaz a hideg méltóság ömlik végig. Talán Ferenc József volt ezeknek az udvari épitkezéseknek az utolsó nagy képviselője és a bécsi Burgnak az uj szárnya, melynek kiegészitő másik szárnya sohasem fog kiépülni, egy letünt gazdasági és müvészeti korszaknak a mi korunkba belefelejtkezett utolsó emléke.

Kétségtelen, hogyha csak az anyagi eszközöket vennénk figyelembe, azok a nagy részvénytársaságoknak, sőt egyes magánosoknak, például az amerikai multimilliomosoknak is a rendelkezésükre állanának. A részvénytársaságokat azonban épitkezéseiknél tulnyomó részben gyakorlati szempontok vezetik, költségvetéssel dolgoznak és határidőre kivánják a szállitást. Az uralkodókban, akiknek kizárólag a reprezentálás volt az élethivatásuk és pompázó dolgoknak a létrehozatalára törekedtek, a dolog természetéből kifolyólag több müvészi érzéknek és hozzáértésnek kellett kifejlődni, mint az olyan amerikai milliárdosban, akinek életét legnagyobb részben a dollárok utáni hajsza tölti ki. A Rockefellerek, Carnegiek és Morganok is épitenek polgári mérték szerint szinte fel nem értékelhető összegekbe kerülő palotákat és villákat, de főszempontjuk a komfort és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy II. Lajoshoz hasonlóan wagneri motivumokat épitsen kőbe, vagy mesterséges cseppkőbarlangot és bazilikastilusu tróntermet épittessen a kastélyába.

Van a régi uralkodók és a modern kapitalizmus multimilliomosai -105- által istápolt müvészetek között még egy különbség, melyet legtalálóbban helyzeti eltérésnek lehetne nevezni. Uralkodó a monarchikus államokban csak egy van, akinek személye, mióta az abszolut királyi hatalom egymásután letörte a vele rivalizáló feudális nagyurakat, szinte elérhetetlen magasságban áll a többiek fölött. Franciaországban a XVI. század elejétől kezdve a királyi udvar az elismert központ nemcsak politikailag, hanem az diktálja az izlést, divatot és müvészeti irányokat is. Annyira abszolut az udvarnak ez a helyzete, hogy minden uralkodó nevéhez és minden rezsimváltozáshoz egy uj müvészi irány füződik, amelyhez az egész arisztokrácia alkalmazkodik. Ilyen hatást ma a müvészetekre semmiféle müpártoló milliomos sem tud gyakorolni, mert hiányzik nála a régi trónokat körülvevő presztizs és mert sokan vannak hozzá hasonló helyzetben, akik nemcsak az üzletben, hanem a müpártolás terén is konkurrensei. Ez is egyik oka a régi idők egységes stiljeivel szemben annak az atomizálódásnak, mely a müvészetek terén ma tapasztalható.

A másik ok az, hogy ezekkel a kapitalisztikus megrendelőkkel, vagy vevőkkel szemben a mévüsz nem jobbágy és nem alkalmazott, hanem szabad politikai és gazdasági alany, aki ugyanugy viszi vásárra a terveit és termékeit, mint a mezőgazda, iparos és kereskedő. Az élet gondjai jobban nehezednek rá, mint udvari ellátásban élő elődeire. Egy gazda helyett számtalan vásárló igényeihez, izléséhez és izléstelenségéhez kell alkalmazkodnia, de ezzel szemben szabadabb és tetszése szerint állhat uj müvészi irányoknak és törekvéseknek a szolgálatába.

Ha kizárólagos jelentőséget nem tulajdonitunk is ezeknek az okoknak, bizonyára hozzájárulnak ahhoz, hogy -106- korunk müvészetének az individualizálódás és atomizálódás a jellemző vonása. Tükörképe ennek akármelyik jobbmódu polgári lakás, melyben lehetnek értékes szőnyegek, butorok, képek, szobrok és iparmüvészeti alkotások, de hiányzik belőle rendszerint az egység és harmonia.

Ellene vethetné valaki ezeknek a fejtegetéseknek, hogy az antik világban és a középkorban is nem kizárólag pápák, császárok, királyok és valamilyen módon fejedelmi sorban levő emberek épittettek. Igaz. Görögországnak legszebb müvészi emlékei az athéni demokrácia virágzásának az idejéből valók s a kölni dóm, rheimsi katedrális, vagy brüsszeli városháza se királyoknak köszönik az alapitásukat. Gazdasági szempontból ezek a városi épitkezések egészen uj fejezetet jelentenek a müvészetek történetében. A naturálgazdaságon alapuló feudális társadalmi rendben egy uj osztály keletkezett, a városi polgárság, amely az ipar és kereskedelem révén vagyonra és gazdagságra tett szert. Ez az uj társadalmi réteg szintén az épitkezésekben akarta kifejezésre juttatni növekvő sulyát és jelentőségét. A mód azonban, ahogy épitményei és más müvészi alkotásai létrejöttek, nagyon eltér akár az udvari, akár a mai kapitalizált müvészetnek a körülményeitől. A középkori városi gotika számtalan csodás emléke között alig van egy-kettő, melynél tudnók a tervező müvésznek a nevét. Nem egy ember volt az épittetőjük és nem egy ember épitette őket. Épültek évszázadokon át a város egész polgárságának áldozatkészségéből és épitették őket a kőmüves céhek, melyekben összeolvadt az épittetők személye az alkotókéval és a mesteremberé a müvésszel. Egész generációk beleélték magukat egy-egy ilyen mübe; ha az apa elhalt, munkáját folytatta a fia, ugyanabban a szellemben, ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági előfeltételekkel. -107- Ez vitt bele egységet a munkájukba, sőt ez magyarázza meg a rokon vonásokat, melyek hosszu évszázadokon át a legkülönbözőbb országok városi épitészeti emlékei között a látszólagos eltérések mellett is fennállanak. Szük városokban, aránylag kis alapon emelt, magasba törő épitmények, melyeknél a többi képzőmüvészeti alkotások, a szobrászat és festészet szerves módon olvadnak bele az architekturába.

A céheknek kézmüves jellegü iparüzését legalább akkora különbség választja el a mai kapitalisztikus iparüzéstől, mint a feudális világ királyait és hercegeit a kapitalizmus nagy képviselőitől. A hagyományokból táplálkozó céhszerü világfelfogással szemben feltétlenül van egy külön kapitalista lélek. Az egyiknek rendi a felfogása, a másiké individuális. Az egyiknek ideálja a tisztes polgári élet, mint az apáké is volt, a másiké a vagyonnak öncél gyanánt, korlátok nélkül való felhalmozása. A különbség a kettő között nem feltétlenül időrendi, a Mediciek, Loredanok és Fuggerek a céhek korában is kapitalisták, viszont a kapitalizmus mai korában is van céhszerü gondolkodás. A döntő azonban a felfogás tulsulya. Minthogy pedig ma feltétlenül a kapitalisztikus gondolkodás van tulsulyban, a céhszerüség az alkotások mikéntjében sem érvényesülhet.

Olyan megállapitás ez, amely ismét azt mutatja, hogy miért nem lehet elmult, régi korokat uj életre kelteni. A céhek életrekeltésére a törekvés ma is megvan; az emberek, akik nem a lényeget látják, azt hiszik, hogy üres formák segitségével a gazdasági viszonyokat is meg lehet változtatni. Az ipartörvény novellája látszólag visszafejlődés a céhek felé. A mai szervezetekből azonban, bástyázzák bár őket körül a régi céheknek összes külsőségeivel, mégsem lesz céh, mert hiányzik belőlük a hagyomány, mely a régi -108- céhekben élt. Csak az apáról fiura átöröklődő céhszerü hagyományok mellett fejlődhettek ki a müvészetekkel határos mesterségekben olyan iskolák, melyeknek puszta emlitése, a müvész neve nélkül is, elképzelteti velünk az illető müvészeti iránynak a jellegzetes vonásait. Ha például hollandi iskoláról beszélünk, vagy azt mondjuk valamely képről, hogy a felnémet iskolából, a 15. század első feléről való, a meghatározás sokkal pontosabb és közelebbi, mintha egy ma élő festőnek vagy szobrásznak a nevét emlitjük, hazájával kapcsolatban.

Nyomról-nyomra nagyon érdekesen lehet kimutatni, hogy a kapitalizmus kifejlődése milyen hatást gyakorolt a müvészetekre. Az uralkodók által teremtett, vagy pártolt müvészet a feudális gazdasági és társadalmi rendből fakadt és ennek a bélyegét viseli magán. A középkori városi céhek müvészete szintén nem egyéb, mint a kor gazdasági rendjének tükörképe. Az emberek teljesen saját osztályuknak iskolájában élnek és az isteni rendből fakadónak tekintik saját sorsukat. Ők maguk alapjában véve igénytelenül élnek, szük kis lakásokban laknak és anyagi erejüket arra használják, hogy Isten dicsőségére épitsenek hatalmas, minden egyebet felülmuló székesegyházakat, vagy a polgárok összeségének erejét, hatalmát szimbolizáló csipkés bástyákat, tornyokat és városházakat.

Ebben a kapitalizmus kifejlődése idéz elő mélyreható változásokat. A kapitalizmus eredetét illetőleg nem egyezők a vélemények, de az eredet kérdésének a vizsgálata nem is ide tartozik. A lényeges az, hogy a 14. és 15. századtól kezdve mind nagyobb számmal akadtak kereskedők és iparosok, akik keresztültörték a céhszerüség korlátait, felülemelkedtek polgártársaik gazdasági átlagán, mai kifejezéssel -109- élve mesteremberekből vállalkozókká lettek. Esetleg formailag benne voltak ugyan a céhekben, de eltávolodtak azoknak gazdasági és erkölcsi felfogásától. Genuai vállalkozók már a keresztes háboruk idejében flottákat szereltek fel, maonákat, vagy részvénytársaságokat alapitottak a hadjáratok üzleti kihasználására. A velenceiek kereskedelmi szerződéseket kötöttek a hitetlenekkel. Firenzei bankárok pénzügyleteket bonyolitottak le egész Európával. A flandriai posztósok kézierővel üzött nagyipart teremtettek. A Fuggerek idegen országok bányáit bérelték és mindennemü vállalatokat finansziroztak. Igazán nagy vagyonok halmozódtak fel egyeseknek, még pedig olyanoknak a kezében, akiknek semmi közük sem volt a feudális társadalmi rendhez és távol állottak annak gondolkozásától.

Ezeknek a nagy polgári vagyonoknak a keletkezése helyenkint különböző időpontokra esik, de nyomában mindenütt észlelni lehet az igények rohamos emelkedését s az igények emelkedésén tul egy addig ismeretlen profán müvészetnek a kifejlődését. A Szent Márk templom és a dozsepalota körül ekkor emelkednek a gazdag patriciusok magánpalotái, Nürnbergben és a német kereskedő városokban ekkor váltják fel a favázas és szalmával fedett magánházakat a német reneszánsz stiljében épült emeletes paloták, Amsterdamban az indiai üzleteken meggazdagodott tőzsérek ekkor teremtik meg azt a városi és a városok körül azt a kertkulturát, amely csakhamar fölébe emelkedik a feudális urak naturálgazdaságon alapuló életmódjának. Ezek a gazdag kapitalisták müvészi dolgokkal igyekeznek körülvenni magukat, palotáikat értékes butorokkal, szőnyegekkel, idegen országok kincseivel és olyan müvészek alkotásaival rendezik be, akik már nem állanak egy ember zsoldjában, hanem -110- rendelőket keresnek, vagy kész müveiket bocsájtják áruba. A müvész, mint önálló gazdasági alany tulajdonképen ekkor jelenik meg a társadalomban.

Ugyanilyen természetü összefüggéseket lehet a legujabb időkben nemcsak a müvészeket, hanem az anyagokat illetőleg is kimutatni. Egészen a 19. század derekáig az épitkezéseknek ugyszólván kizárólagos anyagai voltak a fa, tégla és a kövek különböző fajtái. A technika nagy haladásával párhuzamosan az épitkezéseknél egyre nagyobb mértékben foglalt helyet a vas és acél. Az anyag természetének ez a megváltozása egészen uj problémák elé állitotta a tervező épitőmüvészeket. A vas térfoglalásának első idejéből való gyakorlatilag célszerü, de disztelen konstrukciók nem voltak alkalmasak müvészi igények kielégitésére. A vasváznak a régi anyagokkal való kombinálása gyakran erőszakot követett el az anyagszerüség törvényein és nyugtalanitólag hatott a nézőre. Sokak előtt bizonyára emlékezetes még az a harc, melyet az 1889. évi párisi világkiállitás előtt a francia müvészek szine-java az Eiffel-torony megépitése ellen folytatott. A müvészet nevében tiltakoztak a müvészetek városát »elcsufitó« és szükségtelen vastorony épitése ellen. Ma már a vasnak megvan a saját müvészeti technikája és felesleges például idézni olyan vashidakat, melyeknek kecses ivelése, karcsu formája a gyakorlati szempont mellett a müvészi igényeknek is teljesen megfelel.

Az Eiffel-toronytól eltérőleg Amerikában a szükség vezetett a rengetegül magas, tiz, husz és még több emeletes, acélvázas felhőkarcolóknak az épitésére. Az üzleti életnek a nagyvárosok cityjében való tömörülése a telekáraknak hihetetlen emelkedését idézte elő és a vállalatokat arra kényszeritette, hogy üzleti palotáikat minél magasabbra -111- emeljék. A régi épületektől eltérőleg ezeknél a felhőkarcolóknál a sulyt az acélváz viseli; a falak az épületnek tulajdonképen nem szerves részei, hanem csak arra valók, hogy a szobákban levőket az időjárás ellen megvédelmezzék. Kezdetben ezek a felhőkarcolók disztelenek és szürkék voltak, ma már az épittetők és épitők egyformán artisztikus hatásokra is törekszenek. A régi Newyork kifehéredőben van, a tégla és vasbeton mellett mind gyakrabban jelenik meg a márvány s a felhőkarcolóknak a kiképzése nem nélkülözi a tömegek hatásosságát és a formák szépségét. Staten Island felől nézve Newyork felhőkarcolóinak sora, a sky-line, akár nappal, akár pedig tiszta téli estéken, mikor hidegen szikrázó lámpák milliói rajzolnak magasba szökő konturokat a sötét égre, nemcsak imponáló képet mutat, hanem a régiek előtt teljesen ismeretlen, uj müvészi élmények közé is tartozik.

Az épitészetnek azonban nemcsak az anyagaiban történt változás, hanem az előállitásnak és kidolgozásnak módja is megváltozott. A kapitalisztikus tömegtermelés behatolt az épitészetbe is. Nem is kell azokról a londoni uccasorokról beszélni, amelyeket véges-végig egy vállalkozó épit fel egyetlen terv alapján, ugy hogy a házakat csak a számok különböztetik meg egymástól. Nagyban és gyárilag történik azonban ma már az épitkezéseknél használt anyagok legalább kilenctized részének az előállitása. A középkori mesterember maga készitette, faragta, csiszolta az alkatrészeket, a mai tervező és épittető gyárakban rendeli meg, amire szüksége van. A gyár, hogy termelését olcsóbbá tegye, egységes tipusok előállitására és bevezetésére törekszik. Végeredményben a tervező is ezekhez kénytelen alkalmazkodni és akár akarja, akár nem, anyagi okokból el kell fogadnia -112- a kapitalisztikus termelési mód által reádiktált anyagokat, formákat és méreteket.

Az asszociációk révén még tovább is lehetne folytatni ezeket a fejtegetéseket és kissé bizarr módon a szinekben keresni a müvészet és közgazdaság összefüggéseit. Zichy Mihálynak van egy vázlata »Une fantaisie sur la boite des couleurs«. Az egyes festékekből alakok emelkednek ki, mindegyik a saját jellemző szinének megfelelően. A király aranyos, a magas egyházi méltóság biborszinü, a tudós szürke, a hajadon fehér, a hóhér vörös. Vajjon a véletlennek kell-e tulajdonitani bizonyos szineknek bizonyos kulturákkal és gazdaság-társadalmi rendekkel való szoros kapcsolatát? Romantikusok, mint Novalis, megérezték, hogy a katolikus kereszténység szine a kék, mert közelebb áll a sejtéshez, mint a tudáshoz és boritja a végtelen boltozatot, ahova a hivőknek vágyai és imái szállanak. A hagyományos keresztény müvészet Máriát kék szinben szereti ábrázolni és a háttér is rendszerint kék. A modern müvészet szakitott ugyan ezzel a hagyománnyal, de ez a müvészet már csak témájában keresztény, felfogását, tartalmát illetőleg azonban messze áll a középkor hivő kereszténységétől. A magát Isten kegyelméből származtató királyság az aranynak barbár pompájával övezi körül magát, az agrárfeudalizmus zöld, az iparból élő kapitalizmus szürke, de alóla, mint a kohóból kicsapódó láng, feltör a munkás-szocializmus vöröse. A szinek igy szimbolizálják a társadalmi és gazdasági rendnek különböző rétegeit.

Eddigi példáinkat tulnyomólag az épitészetből vettük, mert az épitészeti példák a legkönnyebben használhatók felvett tételünknek az igazolására. A tételt azonban általánositani is lehet és alkalmazni lehet a müvészetnek valamennyi -113- ágára. A zenére azt szokták mondani, hogy a hangok architekturája. Vajjon az okozat gyanánt felfogott zenében meg lehet-e találni a közgazdasági tényezőket ok gyanánt? Nagyon kis vizsgálódás megmutathatja, hogy igen.

A mult századok kamarazenéje nem esetleges valami, hanem a társadalmi és gazdasági viszonyok következése. Kevés számu, kiválasztott müértő közönség, kis szalonok, melyeket nehány hangszernek lágy hangja is betölt, ezeknek tipikus zenéje a kamarazene. A 18. század zeneszerzői kis udvari szinházak számára irták cizelláltan finom operáikat. A mai milliós nagyvárosokat, az ezrek számára épült hangversenytermeket, a rengeteg ember befogadására berendezett szinházakat a modern közgazdasági élet és technika hozta létre. Vele együtt az élet demokratizálódott és a nagy tömegek is behatoltak a müvészetbe. A közuti közlekedés eszközeinek tökéletesedése megteremtette a lehetőséget nagy tömegeknek a szórakozásban való tömöritése számára. Ez a nagy zenekarnak, a nagy operának és a nagy hangversenytermek zenéjének a gazdasági alapja. Vagy nem lehet-e épen nálunk az összefüggést a müvészet és közgazdaság között felfedezni, ahol duhaj cigánymuzsika mellett egész nemzedékek verték el az apait, anyait, hogy most az utódok fizetésemelésekben és drágasági pótlékokban keressék a megélhetés biztositását?

Miként a zene technikájánál, ugy a szinpadnál is ki lehet mutatni a demokratizálódás és a közgazdasági viszonyok átalakulása révén előidézett változásokat. Képes irodalomtörténetekből nagyon jól tudjuk, hogy a görög-római szinház, vagy Shakespeare szinpada mennyire más volt, mint a miénk. A modern, technikailag viszonylagosan tökéletes szinpad csak a 19. század második felének az eredménye. -114- Shakespeare idejében nem voltak paloták, lovagtermek, erdők a szinpadon, hanem a kikiáltó jelezte, hogy mit kell odaképzelni. Kis vándor-szintársulatok, csekély anyagi erővel, sem diszletekről, sem jelmezekről nem tudtak gondoskodni. Aránylag kis lélekszámu városok csak kevés számu látogatót biztosithattak, csak kis szinházakat épithettek és nem engedhették meg egy-egy darab előadásánál nagy összegek befektetését. Még az uralkodók is korlátozva voltak szinpadi igényeik kielégitésében. Nem követhették az őrült II. Lajos példáját, aki külön szinielőadásokat rendeztetett korhü jelmezekkel és diszletekkel, kizárólag a saját gyönyörüségére. Igaz, hogy az ő esetében is a többi napokon a publikum beléptidijai biztositották a szinház fenntartását.

Ugyanaz a koncentrálódási processzus, a nagyszámu látogatót biztositó nagyvárosok rohamos képződése, amely a zenénél érvényesitette a hatását, jelentkezett a szinpadnál is. Az igényeknek széles rétegekre való kiterjedése, a közönség tömege, megváltoztatta a szinpadot, a szinpad technikáját, a szindarabok tárgyát és szellemét is. Technikai lehetetlenségek alig vannak s a szinmüiró tárgyainak megválasztásánál sokkalta szabadabban dolgozhatik, mint nehány évszázad, sőt évtized előtt élt elődje. Hogy minden tekintetben kivánatos és üdvös volt-e a változás, mely sok vonatkozásban az igazi irodalom és szinház közötti kapcsolat meglazulásában jelentkezik, az más kérdés. A tény ellenben az, hogy a változás megvan s a változás okai nagyrészt gazdasági természetüek.

És az irodalom? A mechanizálódás, demokratizálódás és kapitalizálódás jelenségei ott is kétségbevonhatatlan módon mutatkoznak, sőt talán épen az irodalomban lehet a -115- legtanulságosabban megállapitani a müvészet és közgazdaság közötti sokszoros összefüggéseket.

A mai forradalmas időkben nem árt leszögezni, hogy az emberiség történetében a mechanikai eszközök idézték elő mindenkor a legnagyobb változásokat. Az állati sorból emberré levésnek a tüz és a kezelhető szerszám volt a két leghatalmasabb tényezője. A lőpor nagyobb változást idézett elő a gyilkolás mesterségében, mint összevéve valamennyi nagy hadvezérnek a tudománya. A gőzgép forradalma volt akkora, mint amilyen nagynak a francia forradalmat közönségesen tekinteni szokták.

Az irodalmi forradalomnak a könyvnyomtatás felfededezése volt az előfeltétele. A könyvnyomtatástól kezdve az irómüvésznek a szerepe rohamosan megváltozott, egészen másoknak irt, mint a leláncolt kodexes fejedelmi könyvtárak korában. A könyvnyomtatás gyermekkorának első nyomdászai bizonyára nem voltak a mai értelemben vett kapitalista vállalkozók. Soknak közülök volt egy kis nyomdája, amellyel vándorolt városról-városra. Sokan maguk irták, szedték, nyomtatták és árusitották könyveiket. Nem megrendelők, hanem a piac számára dolgoztak és alkalmazkodniok kellett a vevőközönség, a piac igényeihez és kivánalmaihoz. A nyomtatott betü mechanikája és az olvasóközönség demokratizálódása igy hatott vissza a könyvek tartalmára is.

A vándor könyvnyomtató mühelyek és kis kézi sajtók ideje után a kapitalizmus is rávetette magát a nyomdaiparra és kiadói tevékenységre. Feltétlenül bizonyos, hogy a nagy részvénytársasági nyomda- és kiadóvállalatnak az igazgatója másként itéli meg a neki felajánlott kéziratokat, mint valamelyik irodalmi vagy tudományos társulat főtitkára, -116- aki csak a tisztán kulturális szempontokat tartja szem előtt. Az osztalékra törekvő részvénytársaságnál az irodalom nem öncél, hanem csak eszköz más célok elérésére. Ezért van az, hogy gyakran értékes dolgok a kapitalizált könyvkiadás idejében esztendőkön át nem találnak kiadót, fémjelzett iróknak pedig kevésbbé sikerült munkái is hamar piacra kerülnek az anyagi sikert reményében. A tiszta irodalom kevés kiválasztottak gyönyörüsége, a kiadói sikernek ellenben a nagy vásárló tömeg az előfeltétele. Nick Cartert bizonyára nagyon eltérő módon itélik meg a kiadók, az irodalmi társaságok és az olvasók.

Az utolsó évtizedek folyamán, a nyomtatás technikájának, a kapitalizmusnak, a közlekedési eszközök és posta tökéletesedésének, a szinte korlátlan példányszámokat előállitó rotációs gépnek egyesitett terméke a modern ujságkultura, amely legteljesebb kivirágzását eddigelé Amerikában érte el. A modern emberek nagy részénél valósággal minden az ujságokon keresztül történik és az ujság nyujt nekik mindent, napi politikát, közgazdaságot, tudományt, irodalmat és müvészetet egyaránt. A civilizációnak és kulturának mindezek a megnyilvánulásai az ujságokban napi érdekességre redukálva jelentkeznek. Ami nem üti meg ennek az érdekességnek a zsinórmértékét és formailag nem illeszthető bele a laphasábok keretébe, a sajtókultura számára tökéletesen elvész és elvész mindazok számára is, akik a sajtóból meritik összes lelki táplálékukat. Pedig ma ezek vannak a nagy többségben, mert a gazdasági élet lüktető tempója és a rendelkezésre álló huszonnégy órának erős igénybevétele mellett sokkal többen olvasnak napilapot, mint hosszabb lélekzetü könyveket.

Gyulai Pál és kritikus társai a Budapesti Szemlében -117- évtizedeken keresztül keseregtek, hogy a napisajtó tönkreteszi az igazi szépirodalmat és teljesen megöli a szórakoztató prózának egyik legszebb müfaját, a hosszabb lélekzetü novellát. Pedig ennek aritmetikai pontossággal kellett igy történni. A sokasodó napilapoknak a vonal alatt ugynevezett tárcára volt szükségük s az irók alkalmazkodtak az igényeikhez. Anyagilag sokkal jobban jártak, ha tiz tárcát irtak tiz forintjával, mintha egy hosszu regényért, amely esetleg hónapokat vett igénybe, kapták a kiadótól ugyanazt az összeget. A nyolcvanas és kilencvenes éveknek igy lett a tárca a müfaja, mely a legtöbb esetben nem volt egyéb, mint egy-egy ötletnek kis mese keretében való kiszélesitése. Nyomot ezeknek az évtizedeknek a tárcatömege az olvasók lelkében nem hagyott, de arra jó volt, hogy a vonaton ülve kitöltsön egy negyedórát, vagy este az ágyban szellemi megerőltetés nélkül lehessen olvasni.

Sajátságos módon ma a tárca-tultengésnek az ellenkező végleténél tartunk, épen olyan gazdasági okok következtében. A háboru utáni nyomoruság meghozta a papirdrágaságot, a lapok terjedelmének megszoritását és a napi szépirodalom elsorvadását. A tárca aranykora lejárt. A könyvkiadás viszonyai nehezebbek, mint az elmult esztendőkben, a regénytermelés mégis inkább emelkedést mutat, mint csökkenést, mert az irók kiszorultak a lapok hasábjairól.

Egy másik érdekes megfigyelés, amelyet napjaink irodalmánál tenni lehet, a témák és feldolgozásuk módjának a megváltozása. Az irodalomnak vannak örökön élő és folyton visszatérő témái, az elveszett és ujra megtalált herceg, a trónját elhagyó és remeteéletet élő király, az ismeretlenül visszatérő és kilétét felfedő vándor. A régi idők meséiben az erdő, amely ott kezdődött a város falai, vagy a lovagvár -118- bástyái alatt, elég sürü és elég mély volt ahhoz, hogy elrejtse az elrejtőzni akarót. Mikor az erdőket kiirtották, legalább is Indiából vagy Texasból kellett visszatérni a mesebeli hercegnek; ma az iró fantáziája akárkit kényelmesen elrejthet a nagyvárosok ház- és emberrengetegében. A technika és gazdasági élet számtalan uj témával is ajándékozta meg az irodalmat. Először Verne ragadta meg a technika lehetőségeire épitett meséivel a fiatalság fogékony fantáziáját, utána ugyanezek a problémák, az Európát Amerikával összekötő alaguttól az idegen világokkal való összeköttetésig, bevonultak a felnőttek irodalmába is. Az utolsó évek irodalmában voltak tömegsikert megért regények, melyekben a régi szépirodalomnak majdnem kizárólagos témája, a szerelem, a teljesen alárendelt motivumok sorába sülyedt.

Mindezekben azonban az irodalomnak sem termelési, sem témaválasztási problémái nincsenek befejezve. Még nem érkeztünk el a kapitalizmus korának teljes kifejlődéséhez, de máris mindenfelé a szocializálódásnak a jelei mutatkoznak. Hogy milyen lesz az uj társadalmi rend a gyakorlatban, természetesen előre nem tudhatjuk. A régi rend képviselői nagyon is taktikai jellegü követelményeket állitanak fel, mikor azoktól, akik a mostani társadalmi és gazdasági rendben nem a tökéletességnek a csimborasszóját, hanem csak a fejlődésnek egy átmeneti fokozatát látják, azt kivánják, hogy a legapróbb részletekig, hiba nélkül rajzolják meg előre, hogy a jövőnek társadalmi rendje miként fog funkcionálni. E kérdés kiegészitésében egyik kedvenc ellenvetésük, hogy a szociális társadalmi rend képtelenség, mert nem tudja elhelyezni az irót és müvészt és nem tud gondoskodni megfelelő módon ezek eltartásáról.

E kérdések megvitatása bizonyára nem lehet a jelen kis -119- elmefuttatásnak a feladata és épen azért elégségesnek látszik annak leszögezése, hogy amint eddig minden társadalmi és gazdasági rend tudott formákat találni müvészi szükségleteinek kielégitésére és az alkotó müvészek egy vagy más formában való honorálására, ugy bizonyára ennek a jövőben sem lehet akadálya. Az uj társadalmi rend nem egy csapásra, nem egy parlamenti többségi határozat alapján máról-holnapra fog bekövetkezni, hanem szintén fejlődésnek lesz az eredménye s ez a fejlődés a szükségletek felmerüléséhez képest, automatikusan meg fogja találni azok kielégitésének módozatait. Egy bizonyos, attól az aggodalomtól, hogy egy bekövetkezendő szociális társadalomban egy lesz a munkaadó, a megrendelő, maga a közület, állam – vagy nevezzük bármi néven, – s ennek nem lesznek müvészi igényei, vagy zsarnoki cenzurát fog gyakorolni az alkotó müvészek fölött, igazi müvészléleknek tartani nem kell. Ilyen viszonyok között is aligha lesz nehezebb dolga az irónak, vagy más alkotómüvésznek, mint ma, mikor a kapitalisztikus koncentráció következtében a könyvek, folyóiratok kiadása mindinkább egy-két tőkeerős kézben összpontosul és egyéb müvészetekben is a megrendelők száma nagyon megcsappanóban van.

Az evoluciós szocializmus már régóta nem tagadja a magántulajdon elvét, csak a termelő eszközök köztulajdonba vételét kivánja és a kizsákmányolás lehetőségét akarja megszüntetni. Ennek az evoluciós szocializmusnak egyik leghiggadtabb képviselője, Ramsay Macdonald volt angol miniszterelnök, aki különböző tanulmányaiban igen finoman boncolja az ujjászervezendő társadalomnak a kulturális élet különböző jelenségeihez való viszonyát, az irót illetőleg azt fejtegeti, hogy amennyiben az összes nyomdák és kiadóvállalatok -120- állami tulajdonba mennének is át, a független kiadásnak még mindig meglesz a lehetősége, szabad irodalmi társaságok révén, amelyek gondoskodni fognak a költségek előteremtéséről és a könyvek forgalomba hozataláról. Skótországban a 18. században voltak ilyen irodalmi körök, tudományos és irodalmi társaságok ma is foglalkoznak könyvek kiadásával; nehéz elképzelni, hogy miért ne történhetnék ez igy a jövőben is. Hogy igy lesz-e ez a valóságban, azt természetesen csak a jövő fogja megmutatni.

… Sokak előtt kétséges lehet, hogy jogosult-e a mozinak a müvészetekkel kapcsolatban való felemlitése. Elvégre a mozi, akkor is, mikor regényt, vagy drámát nyujt, csak technikai közvetitője annak, amit a filmiró, vagy az, aki másnak munkáját a filmre átteszi, a nézővel felérzékeltetni akar. A mozinak a lényege, – nem számitva az ismeretterjesztő, földrajzi, vagy természettudományi jellegü filmeket, – az akció, amely többé-kevésbbé tökéletesen, a legtöbb esetben felirások segitségével, önmagát magyarázza. Igazi lelki finomságokat, analiziseket a mozi nyujtani nem tud. Épen ez a körülmény okozta azonban, hogy a mai mozi számára egy egészen különleges irodalomnak kellett kifejlődni, amely nagyjából a középső helyen áll a romantikus korszak gazdag meseszövésü és a detektivregények hátborzongató irodalma között.

Hangsulyoznunk kell, hogy a mai mozi számára jött létre ez az irodalom. A mozi fejlődése ugyanis egészen más lehetőségeket is takar. A mozit illetőleg az egyéni emlékezéseim a kilencvenes évek végéig mennek vissza, mikor Pekár Gyula »Spanyolország« cimü darabjában láttam betét formájában az első mozit, mely a sevillai bikaviadalt ábrázolta. A kép piszkosan szürke volt, erősen vibrált, akadozott, ugy -121- hogy minden pillanatban azt lehetett hinni, hogy négy lábával a levegőben megáll a bika. Tiz esztendővel később Newyorkban éltem át a mozi-láznak első nagy hullámát, mikor a vad nyugat aranyásói és a prerik vágtató lovasai bevonultak a nagyváros kellős közepébe. Azóta a mozi-láz átterjedt az egész világra, a felvételek és filmek technikája egyre tökéletesbedett és az emlitett kereteken belül irodalmi igényeket vindikált magának. Ezen a ponton azonban a mozi fejlődése látszólag megállt.

De a fejlődés távolról sincsen még befejezve. A szines fotografia után következni kell a szines és plasztikus mozinak, hanggal kombinálva. Ez a mozi teljesen pótolni fogja a szinházat, sőt még tökéletesebb lesz a mai szinháznál, mert a nagy tőkével dolgozó mozivállalatoknak módjukban lesz, hogy a legjobb szinészeket szerződtessék és a helyszinen eszközöltessék a felvételeket, mig a mostani szinpadokon a közönség, a jó szinésszel együtt a ripacsot is kénytelen elfogadni és kezdetleges kulisszák rontják az illuzióját. Igaz viszont, hogy itt egy nehézség merül fel. A mai kizárólagos kép-mozi internacionális, mig a beszélő mozinak a területe egy-egy nemzetnek a körére lesz szoritva. Kissé kombinálva a további fejlődési lehetőségeket, össze lehet kapcsolni ezt a plasztikus és beszélő mozit a képtáviróval és telefonnal, amely nagy távolságokon is ugyanugy vetiti az eleven mozi képeit, sőt közvetlenül valamely előadónak mozgását és beszédét, mintha élő ember állana előttünk. Ennek a mozinak természetesen ismét egészen uj irodalomra lesz szüksége. A technika változása ismét vissza fog hatni a müvészetre.

Mindezek természetesen lehetőségek és a lehetőségek nem tartoznak szorosan vett fejtegetéseink körébe. Van azonban a müvészetnek egy olyan ága, melyet teljesen a modern -122- kapitalisztikus kornak a közgazdasága hozott létre és amellyel lépten-nyomon találkozunk, a reklám müvészete. Nem mintha a régi idők nem ismerték volna a reklámnak bizonyos kezdetleges fajtáját. Pompéjii üzletek bejárója fölé ki volt faragva, vagy festve, hogy az üzlet tulajdonosa mit készit, vagy árusit s a középkorról maradt reánk örökség formájában a megkülönböztető jellegü cégér és cégtábla. A kapitalisztikus kornak a reklámja azonban egészen más. A régi iparos tulnyomóan rendelésre dolgozott s reklám szempontjából elég volt annak jelzése, hogy a rendelni szándékozó tudja, hogy hova és kihez forduljon. A mai tömegtermelésnél a vállalkozó keresi fel, ha képletesen is, a vevőt, fel akarja kelteni benne a vásárlás szükségességét, meg akarja győzni, hogy az ő áruja a legjobb s ennek eszközéül használja fel a reklámot. Hogy ez a reklám nem minden esetben müvészi, sőt nagyon sokszor egyenesen müvészetellenes, az kétségtelen. A vasut mentén a természeti szépségeket elcsufitó reklámfölirásoknak bizonyára nem sok közük van a müvészethez és az se müvészet, ha Amerikában egész sziklákat lefaragnak, hogy odapingálják valami orvosi csodaszernek a hirdetését. Viszont kétségtelen az is, hogy a reklámnak nagy részénél megnyilatkozik már a müvészi hatásokra való törekvés s az utolsó évtizedek folyamán kifejlődött a müvészetnek egy egészen specifikus ága, amely kizárólag gazdasági célok szolgálatában áll. Jellegzetes tulajdonsága ennek a reklám-müvészetnek, hogy lehetőleg kevés, de markáns vonással, élénk szinekkel dolgozik és felhasználja mindazt, ami a figyelem fölkeltésére alkalmas. Alig hiszem, hogy manapság volna egy ember is, akinek emlékezésében ne élne egy-két olyan reklámnak a képe, amely amellett, hogy gazdaságilag impresszionálta, müvészi hatást -123- is váltott ki belőle. A különböző reklám-müvészeti kiállitások pedig gazdag változatosságban, igen tanulságos példáját nyujtják, hogy a gazdasági élet miként állitja a müvészetet céljainak szolgálatába.

Négy esztendeje, az angol derby alkalmával egy repülőgép jelent meg a százezernyi nézőnek a feje fölött és furcsa vargabetüket rajzolt a levegőben. A gépből sürü füst gomolygott, amely nem oszlott szét rögtön, hanem a kék ég alatt imbolyogva, betüknek a formáit mutatta. Az egymás után sorakozó betük egy milliós példányszámban megjelenő angol tömeglapnak a cimét adták. Éjjel a repülő a reklámnak ugyanezt a fajtáját világitó betükkel is megismételte. Valósággal az égboltozat lett a mező, melyre az emberi kéz a tollnak használt repülőgép segitségével betüit fölrajzolta. Amerikában reflektorokkal éjjel felhőkre vetitettek reklámképeket. Legsajátosabb üzleti céljainak elérésében a modern gazdasági élet igy használja fel a tudományt, technikát, müvészetet, sőt elemeket egyaránt. -124-

Az anyagi haladás százada.

A tizenkilencedik század az emberiség nagy anyagi haladásának az időszaka. Az előző évszázad második felében kezdődött nagy ipari forradalom megváltoztatta először a gazdasági termelésnek a képét, azután a társadalmi életnek minden jelenségét. Gazdaságiakban többet változott a világ száz esztendő alatt, mint a római birodalom bukásától a szövőszék és gőzgép feltalálásáig. Uj és addig nem ismert technikai eszközök birtokában a fehér emberiség rohamlépésekben indult meg a földkerekség meghóditására.

Az aggodalmak, melyek kezdetben a megindult gazdasági haladáshoz füződtek, nem igazolódtak. A gép és a mechanikai hajtóerő nem tette feleslegessé a munkást. Akik Hargreaves szövőszékét 1767-ben összetörték, csalatkoztak. Egyrészt a gép hóditó elterjedését nem tudták megakadályozni, másrészt a gép egyre fokozódó mértékben megszámlálhatatlan százezreknek adott kenyeret, először a textiliparban, utána az összes többi iparágakban. A vasut nem tette feleslegessé a fuvarost, ellenkezőleg a forgalomnak intenzivebbé tételével uj meg uj fuvarozási alkalmakat -125- teremtett. A gőzhajóval egyetemben redukálta a távolságokat és idegen földrészek összekapcsolásával csaknem egy gazdasági egységgé forrasztotta össze a világot. Az egész kontinenseket átszelő vasutak és egyes földrészeket menetrendszerü pontossággal összekapcsoló nagy hajóvonalak, kiegészitve a technikának más alkotásaival, mint a szuezi és Panama csatorna, az át nem hágható hegytömbök méhén áthatoló alagutak, a mérföldes hidak és az egész vonatokat szállitó gőzkompok, valósággal összezsugoritották a világot. A közlekedés terén is a haladás nagyobb 1800-tól máig, mint a rómaiak korától 1800-ig. A római császári posta elérhetetlenül fölötte állott a középkor és ujkor első három százada közlekedésének. Nem telt bele huszonöt esztendő a gőzmozdony feltalálásától és a római impérium minden közlekedési csodája csigavánszorgás lett a vasutak robogó lüktetése mellett.

A közlekedésnek, kereskedelemnek, iparnak és vele együtt a kulturának hallatlanul nagyarányu centrumai támadtak a modern nagyvárosok ember-tömörüléseiben. A mult század elejének legnagyobb városai elmaradt kis fészkek voltak a milliós lélekszámot meghaladó mai nagyvárosokkal szemben, melyeknek némelyike pedig alig néhány évtizedes multra tekinthet vissza. Ezeknek fejlődését a modern városi közlekedésnek két eszköze, a közuti villamosvasut és az automobil tette lehetővé. A városi fejlődésnek határa ugyanis adva van abban az időben, mely alatt a lakók tömege lakásától a munka szinhelyéig tetemesebb időveszteség és nagyobb anyagi áldozat nélkül eljuthat. Ezt a lehetőséget adták meg fokozódó mértékben az omnibusz, a közönséges villamos vasut, az emeletes városi vasutak, majd a földalatti nagyvasutak, végül pedig az automobil, amely -126- a társadalom jobbmódu rétegeire lehetővé teszi, hogy a nyüzsgő nagyvárosban való napi foglalkozás mellett kint a szabadban, egészséges környezetben töltse szabad idejét. Vannak nagyvárosok, melyeknek körzete középpontjuktól számitva már harminc kilométerre kitágult. A lakosságnak fokozódó sürüsödése Nyugat-Európában igazolni látszik azok jóslatát, akik azt mondották, hogy Európának ez a része egyetlen nagyvárossá fog összeolvadni, melynek centruma valahol a Rajna tájékán lesz, Páris lesz az előkelő Westendje, Berlin a keleti szegélye és Antwerpen az északi kikötője.

Az automobil, amely két évtizeddel ezelőtt még ritkaságszámba ment és vagy a sportnak volt eszköze, vagy pedig a tuláradó gazdagságnak a jelzője, megszünt a kiváltságos helyzetben levők privilégiuma lenni. Auto-omnibuszok formájában a tömegszállitásnak az eszköze; a nyugati nagyvárosokban teljesen kiszoritotta a bérkocsit; Amerikában hovatovább olyan közlekedési eszközzé válik, hogy az fog a ritkaságok közé tartozni, akinek nincsen automobilja. De az automobil, amely a vasutnál annyival kényelmesebb eszköze a közlekedésnek, hogy háztól-házig szállit, közvetve segitett megoldani a repülés problémáját is. A pneumatik lehetővé tette az automobilt, az automobil-ipar fellendülése pedig megteremtette a kicsiny, de nagy erőkifejtésre képes motort, melyre a repülőgépnek szüksége van. Alig tizenöt esztendővel a problémának a megoldása után, hogy egy a levegőnél nehezebb szerkezet bizonyos ideig a föld felszine fölött tudja tartani magát, Blériot átrepült a csatornán, a háboru előestéjén pedig már odáig jutottunk, hogy a repülőgép a technikai tapogatózások és a sport köréből a komoly közlekedési eszközök sorába emelkedett. Ma már menetrendszerüen közlekedő és csaknem teljes biztonságot nyujtó óriás repülőgépek -127- segitenek a forgalmat lebonyolitani az egyes nagyvárosok között s a csatorna átrepülése históriai emlék gyanánt marad el a páris–madagaszkári, london–ausztráliai ut, az északi sark meghóditása, az oceánok átrepülése, vagy az egész föld körülrepülése mögött. Csak idő kérdése, hogy olyan repülőtársaságok alakuljanak, melyek a kontinensek közötti távolságokat órák időtartamára zsugoritják össze.

A villamos táviró, melynek első számbavehető eredményeit Morse érte el Washington és Baltimore között 1837-ben, a hirszolgálat gyors lebonyolitását tette lehetővé. 1866-ban fektették le az első tengeralatti kábelt s ma már nincs valamirevaló helye az egész földkerekségének, az Északi foktól Afrika déli végéig és a Csendes-oceán szigetvilágától Ázsia szivéig, melyet kopogó kis gépek ne kapcsolnának össze az emberiség nagy kulturális középpontjaival. Talán még bámulatosabbak a drótnélküli táviratozásnak és telefonálásnak az eredményei, mely a hirek közlését szinte függetleniti a materiálisnak tekintett vezető közegtől. A tenger már nem vizsivatag és az oceán közepén járó gőzös nincs elszakitva a világtól; utasa, mintha odahaza volna, ugy értesül a világeseményekről és a tőzsdei jegyzésekről. Ahol az állam nem monopolizálja a drótnélküli távirót, hanem szabadjára engedi a megtermékenyitő kisérleteket, már cserkészcsapatok drótnélküli táviró segitségével érintkeznek egymással.

A közlekedésnek és hirszolgálatnak ezek a mind tökéletesebb eszközei bámulatos fellendülést biztositottak a kereskedelemnek is. Ahelyett, hogy beigazolódott volna a félelem, hogy a rohamosan fejlődő gyáripar nem lesz képes termékeit elhelyezni, uj meg uj piacok teremtődtek a tömegtermelés számára. Más oldalról a nemrégiben még csak regeszerü elbeszélésekből ismert idegen országok nyersterményei egyre -128- növekvő tömegekben kerülnek feldolgozás és közvetlen fogyasztás céljából a civilizált országok piacaira. A régi országutakon egy mázsa buza saját értékének megfelelő összegért mindössze száz kilométerre, a vasutnál 4500 kilométerre, a modern oceánjáró gőzösöknél pedig 25000 kilométerre növekedett. A föld összezsugorodásával együtt a gazdasági körzetek kitágultak. Megnövekedett az átlagos vagyonosság is. A nagyobb vevőerejü közönség fel tudta szivni ugy az iparnak, mint a rohamos gyorsasággal feltört uj területek mezőgazdaságának termékeit. A tizenkilencedik század második felében nem a fokozatos elnyomorodás volt a munkásságnak az osztályrésze, hanem sorsa kétségtelenül jelentős javulást tüntet fel. Szellemi és anyagi szinvonala egyaránt emelkedett és az összes kulturállamokban egyre intenzivebbé váló szociális törvényhozási intézkedések gondoskodtak a védelméről. Még a magukat tulélt céh-hagyományok légkörében élő független kézmüvesipar, amely fölött már sokan megkonditották a halálharangot, sem ment tönkre. A statisztika az egész század folyamán az önálló kézmüvesek számának növekedését bizonyitja. Sok tekintetben a kisiparnak át kellett ugyan alakulnia, de fennmaradása annál biztosabb alapokra helyeződött, mennél jobban tudott alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz.

A természet korlátolt és állandó jellegü erőivel szemben az ember szellemi ereje szinte korlát nélkülinek bizonyult. A század elején Malthus sötét tanitása tartotta rémületben az emberiséget; a század vége felé ez a félelem teljesen eloszlott, vagy legalább is időtlen-időkig kitolódott. A gőzeke, a mélyszántás, csatornázás, mütrágya hihetetlen mértékben fokozták a mezőgazdaság termelékenységét. A mezőgazdasági technika és kémia minden eszközének felhasználása mellett -129- ugyanaz a terület, amely őseredeti állapotában legfeljebb néhány kóborló nomád család táplálására elegendő, tizezernyi civilizált társadalmat tud eltartani. A sajtóból tizenöt-husz esztendő óta eltüntek azok a Kasszandra-hangu cikkek, melyeknek szerzői azon tépelődtek, hogy mi lesz, ha elfogy a szén? Egészen természetesnek vette mindenki, hogy addig uj erőforrások állanak majd az ember rendelkezésére, a folyóvizek ereje, az apály és dagály, a levegőnek az elektromossága, vagy talán a napnak sugárzó energiája.

Az egész földkerekségen mindenfelé rengeteg, azelőtt soha nem ismert nagyságu vagyonok keletkeztek. A tőkekoncentráció, különösen a fehér emberiségnek legujabb hajtásában, Amerikában, olyan mammut-alakulásokat hozott létre, amelyek a termelésnek egy-egy ágában fokozatosan az egész világot behálózták. Ipar, kereskedelem, közlekedés, tőke egyetlen szervezetbe olvasztották a világnak közgazdasági életét, melynek érzékeny szálai idegek módjára közvetitették az egyes pontokon jelentkező rezzenéseket.

Párosulva a gazdasági életnek ezzel a nagy nekilendülésével, sőt a gazdasági értékesitésnek a lehetőségétől sarkalva, egymást érték a különböző találmányok. A fizikában vegytanban az uj találmányok még ujabbaknak lettek a szülőivé. Az optika fejlődése a legkisebb és legnagyobb dolgok világát nyitotta meg az emberek előtt. Az ultramikroszkop szinte a molekulákat és atomokat láttatja velünk. Sir William Ramsay mérőkészüléke oly érzékeny, hogy 0.000,000.003 gram sulyeltérésre is reagál. Ezen is tulmenőleg sikerült olyan alkohol- és hidrogén keverékpróbát megejteni, amelynél 0,000.000,000.01 gramos sulyeltérést lehetett kimutatni. Az elektroszkop azonban még ennél tizszerte -130- kisebb mennyiségü rádiumnak a jelenlétét is jelzi, ami egy milligram milliárdrészének felel meg.

A mozgó kristályok és legalsóbbrendü lények megismerése elvezette a kutatást az élet szélső határáig. A fonográf megörökiti az emberi hangot, a kinematográf a mozgást az utókor számára. Képeket tudunk már dróton, sőt drót nélkül távolba közvetiteni. Az elektromos hullámok természetének megismerése az elért eredmények után már az idegen világok gondolkodó lényeivel való összeköttetés lehetőségét vetiti előre. A gondolat egy cseppet sem képtelenebb, mint lett volna a római számára egy olyan készülék, amely egy perc alatt Rómából Hispániába röpiti az imperátor parancsait. Egyáltalán nem tulzás, ha azt az állitást kockáztatjuk meg, hogy küszöbön áll a természetben lappangó olyan energiáknak a felhasználása, melyek minden eddiginél hasonlithatatlanul nagyobb erőt adnak az emberek kezébe.

A háboru előtt odáig jutottunk, hogy e jelenségek láttára az indusztrializálódott kapitalista társadalom számára már semmi sem látszott elérhetetlennek. Anyagiakban a fehér emberiség a haladásnak olyan fokára emelkedett, melyhez hasonlót az emberiség történetének egy korszaka sem tudott felmutatni. Mellette kiterjedésében és intenzitásában egyaránt eltörpült a pax romana lüktető élete és gazdagsága. Röviden, a háboru előtt akkora volt a világnak anyagi jólléte, amekkorát a nagy kataklizmán átment mai emberiségnek egy tagja sem fog már megérni.

A nagy kataklizma.

A mult század három utolsó évtizede az állandó békének az időszaka. 1870–71. óta igazi nagyhatalmak nem viseltek háborut egymás ellen. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern technikának és iparnak vivmányai -131- nagyobb változásokat igértek a hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a militarizmus kiadásai ránehezedtek ugyan az egyes államokra, de háborura nem került a dolog. Az ugynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az ellentétek, mint az angol–orosz ellentét és az angol–francia feszültség, vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de zivatarra sohasem vezető villámlásaikkal megszokottá váltak. Ha voltak háboruk, messze a koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és délamerikai bastard-országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem gyakoroltak. Még a jelen század elején az orosz–japán háboru is, melynek Mandzsuria sárgás porondja és a Japánt Kinától elválasztó tenger szolgált a szinteréül, valahogyan kivül esett az igazán felérzékelhető realitásoknak a körén.

Minél erősebb volt a fegyverkezés, minél nagyobbra nőttek a hadseregek és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és vizen, viz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tünt fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt nagy háboru. Ugy látszott, hogy az imperiális politika alapjában véve nem egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analogiája azt mutatta, hogy a verseny nem jelent szükségképen gazdasági háborut, sőt ellenkezőleg hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld internacionálék formájában, a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására kötött megállapodásokban simulnak el. Az ellentétek nem akadályozták meg a nagyhatalmakat -132- abban, hogy időről-időre megállapodásokat ne kössenek tengerentuli országok kiaknázására, érdekszférákat ne létesitsenek, sőt meg ne egyezzenek gyengébb országok gyarmatainak esetleges felosztására.

Épenugy, mint a nagyhatalmak folytonos surlódásai, féltékenykedései, szövetkezései, át- meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a háborunak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a Marx és társai által megjósolt és beigért társadalmi forradalomnak a réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem fordult fel. Ellenkezőleg, a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt, szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz, hogy közülük is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a háboru előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a proletárok védelmének előkészitése cimén azt csinálta, amit elődei és utódai cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista munkássága épenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a szociáldemokra párthoz való tartozás nem zárta ki a Krieger-, vagy Veteranen-Verein tagságát. A szociálpolitikai intézmények sok szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül is lehet eredményeket elérni. Revideálni kezdték az ortodox marxizmus dogmáit és megszületett a revizionista, -133- vagy reform-szocializmus, amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához.

Egy ideig a terrorisztikus eszközökkel, tőrrel, revolverrel és bombával dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre sikerült nekik egy koronás, vagy koronanélküli államfőnek, miniszternek, vagy más kiváló állásu személyiségnek gyorsitott eljárással a tulvilágra való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli mellett ujságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap mulva azonban meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében állott be változás, vagy az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott, mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes személyeket elpusztitani, ha az egész társadalmat akarják akár megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem igy lassanként megszünt. Az angol biró gunyos kicsinylése, aki a nagyhangu anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, leghivebb kifejezője ennek a hangulat-változásnak.

A hosszu béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő lehetőségekkel, a külső és belső veszedelemtől való félelemnek az elmulásával egyetemben soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az otthon és az egyén biztonságát. A jogrendnek az oltalmát érezte mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta -134- az egész világot s az utlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége, ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a braziliai bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára irja az osztalékot angol vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos mértékig az egész világ egy derüs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag szinezett gondolkodásba idegeződött bele.

És mégis voltak ennek a derüs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld meghóditása, a természettudományok ugrásszerü fejlődése, a találmányok gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban való megnövekedése nem töltötte be a tizenkilencedik század egész történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az abszolutizmus korának államrendszerét és a feudális idők politikai hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el. Ez az imperializmus a nacionalizmus megalomániája. A kapitalizmus, melynek ereje széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés fokozásának ismeretlen arányait honositotta meg világszerte, az egész világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csucsosodott ki. A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg neki a lehetőséget, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az iparban egy uj hübériség keletkezett, a formailag szabad, de valójában a gép mellé leláncolt jobbágysággal. -135- Ennek az uj hübéri rendszernek a lovagjai pedig ujfajta vértezetnek, tőzsdei papiroknak és árfolyamoknak a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz muzsik, aki a téli estén meggyujtotta sercegő petroleumlámpását, adót fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleumforrások részvényeseinek. Ha szinházi diszelőadások felvonásközeiben kigyultak a nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen fütött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött, akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni kikötőkben és az indiai fonodák páriamunkása, akinek minden vagyona egy ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényüzéshez és fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a mellékize tapadt.

Mikor a régi rend megdőlt, egy uj jelszóhoz, a demokráciához tapadt a politikai és társadalmi megujhodás hite. Ha a nagy tömegek bevonulnak az alkotmány sáncai közé, egészséges ösztönükkel bizonyára legjobban meg fogják érezni, hogy merre és kinél keressék sorsuknak helyes intézését. Az általános választójog, mint minden képzelhető bajoknak az orvosszere, diadalmas körutban járta be az egész világot. A népakarat megnyilvánulása gyanánt mindenütt a hivatásos politikusok lepték el a parlamenteket, -136- akiknek tevékenysége a látszólagosságokban, pártelőnyök kiaknázásában és jogi szőrszálhasogatásokban merült ki, munkájuk pedig ugy viszonylott az igazi alkotó tevékenységhez, mint a szélkakas forgása a szélnek az eleven erejéhez. Ezek az uj emberek tartalom dolgában egy cseppet se voltak különbek a régieknél, csak más volt a politikai és társadalmi beidegeződésük. Amit a régiek elértek a hatalom parancsszavával, ők elérték a tömeg tudatlanságának kihasználásával, hiuságának legyezgetésével és a választási eljárás meghamisitásával. Az amerikaiak mondják, hogy az elnökválasztásoknál lejátszódó visszaélések ugy viszonylanak a régi idők parlamenti választásainak visszaéléseihez, mint egy modern nagy gőzcséplőgép a cséplőhadaróhoz.

Ugyanez történt a közigazgatásban is. A régi közigazgatás nobile officium, a felvilágosodott abszolutizmus korában pedig bizonyos fokig müvészet volt. A demokrácia fejlesztette ki belőle akaratán kivül a lélekölő bürokratizmust, amely nem alkot, nem termel és legfőbb célja az, hogy az állammal önmagát eltartassa. A demokratikus idők hivatalnoki lélektana, kicsinyes szempontjaival, irigykedéseivel, fizetési osztályokba sorozott intelligenciájával, a legsivárabb valami, amit valaha egy politikai rendszer kitermelt magából.

Mindezeket a jelenségeket a nagy közönség tulnyomó része nem méltatta kellő figyelemre, vagy egyáltalán nem is vett róluk tudomást. Különösen pedig nem érezte meg, hogy a nagy anyagi előretörés mind erősebben szembeállitja az anyagot a szellemmel és a civilizációt a kulturával. A nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a kornak gondolkodói, irói, költői és müvészei. Voltak, sőt frankban, márkában, fontban -137- és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandor-fejedelmeinek kivételes példáit leszámitva, akik eltartották a szolgálatukban álló müvész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, müvészek és a társadalmi rangsorban el nem helyezkedett egyéb elemek olyan viszonylagos jólléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényirók irói honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak zeneszerzők és festők alkotásaik jövedelméből villákat nem épithettek. És valahogy mégis a szemlélőnek, aki a csillogó felszin alatt a mélységbe tekintett, az az érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett, elfordult az igazi irodalmi, müvészi és erkölcsi széptől, leszokott a mély gondolatokról, az elmélkedésnek gyönyörüségeiről, melyek az életet igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé.

Ebbe a világba süvitett bele 1914 augusztusának első napján a világháboru harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz sikságok, a szerb hegyek, vagy a lankás flandriai halmok tájaira, azt reméltük, hogy idehaza leszünk, mire a levelek lehullanak. A százezrek közül, akik felvirágozott zászlók alatt a háboruba vonultak, csak kevesen olvasták Bloch orosz államtanácsosnak, a hágai békekonferenciák tulajdonképeni kezdeményezőjének a könyvét a nagyhatalmak közötti háborunak valószinü következményeiről. Akik olvasták, bár a könyv a gazdasági összeomlást jósolta meg, azokat megnyugtathatta a jóslatnak az a része, hogy a modern háboru legfeljebb hetekig tarthat, azután önmagát teszi lehetetlenné. Mikor megszólalt a harsona, mikor fellobogtak a vésztjósló tüzek Európa különböző pontjain, igazában nem tudtuk, mit jelent a háboru. Legkevésbbé -138- a katonák tudták, mert hiányzott a közgazdasági iskolázottságuk. Maga Ludendorff vallotta be, hogy a német nagyvezérkar foglalkozott a háborunak katonai és pénzügyi előkészitésével, de a gazdasági szükségleteket elhanyagolta. Ugyanez történt a többi államokban is.

Mikor kitört a háboru, az emberiség legnagyobb része azt hitte, hogy erős, de rövid ideig tartó megrázkódtatása lesz a megszokott életnek. Azután folytatjuk, ahol elhagytuk. Élünk, szeretünk, meghalunk. Az első ijedelem hamar megszünt. A közgazdaság alkalmazkodott a háborus viszonyokhoz. Business as usuel. A jótékony hölgyek uj jogcimet találtak mások pénzének eladminisztrálására. Szadista hajlamu főrangu nők tetszelegtek a vöröskeresztes egyenruhában a vérző emberi huscafatok látásában. Még a mögöttes országrészek gazdasági tisztjei és a magasabb parancsnokságok is, amelyek csak táviró és telefon utján értesültek az ágyuk dörgéséről, bőséges előlegeket vettek fel az esetleges hősi halál glóriájára.

Azután jött az igazi halál, szenvedés és pusztulás. Földbe ásott emberek milliói fegyverrel kezükben esztendőkön keresztül néztek farkasszemet egymással. Csekély katonai eredmények egyik és másik oldalról is százezrek életébe kerültek. Jött a nagy összeomlás, amely nemcsak a legyőzöttek országait csonkitotta meg és darabolta fel, hanem gazdaságilag magával rántotta a győzteseket is. Már a háboru folyamán, innen is, tulról is, ismeretlen, földalatti erők mozdultak meg és csak a kitartás kérdése volt, hogy hol jutnak hamarább kitörésre. Oroszország egy nagy társadalomnak teljes szétzüllését mutatja. Hogy hová fejlődik az orosz bolsevizmus, tudni nem lehet, de bizonyos, hogy a régi rend 1914. előtti formájában már soha többé -139- helyre nem áll. A régi uralkodó osztályok tönkrementek, gazdagságban és hatalomban egészen uj rétegek foglalták el a helyüket. A háborunak és a rövidlátó békéknek a következményei még nincsenek véglegesen elkönyvelve. Hiány van a legfontosabb iparcikkekben, az ipar pedig pang. A munkaadók nem tudják megfizetni a magas munkabéreket, a munkások ezrei pedig munka nélkül állanak. Munkanélküliség és dolgozni nem akarás karöltve járnak egymással. A hitelorganizációnak csődje megmutatta, hogy egész gazdasági életünk tulajdonképen a bizalomra van felépitve s ha ez elvész, megdől az egész fikció, melyet reá épitettek. Lenin nem ok nélkül állapitotta meg, hogy a bankjegyeknek nagy tömegben való nyomása és a mindennek értékmérőjét alkotó pénznek az elértéktelenedése a legbiztosabb utja a társadalmi rend felbomlasztásának. A háborunál is biztosabban bomlasztja meg a termelés rendjét, a közlekedés és közélelmezés szervezetét, dönti meg a társadalmi egyensulyt és viszi bele a forradalmi gyülölködés szellemét a társadalom osztályaiba. Oroszországban megdőlt a régi rend, Németország kóstolót kapott a spartakusok és kommunisták lázadásából, de a politikai és társadalmi földrengés még nem pihent meg. A legkomolyabb angol államférfiak az 1921 első felében lezajlott szénbányász-sztrájkot jelentőségében a világháboru válságos időpontjai mellé állitották. A latin-germán kulturkör társadalmainak bomlási jelenségei mellett Kina is egy ősrégi társadalom atomizálódásának képét mutatja. Az idő méhe mindenütt terhes. A francia forradalom kitörésétől számitott negyedszázad mulva jutott Waterloonál nyugvópontra. Lehet, hogy mi is csak a dereka táján vagyunk a történelem háborgó periódusának, melynek kilengései még nagyon soká eltarthatnak. -140-

Az általános biztonság érzése, melybe az emberiség 1914 előtt ringatta magát, hosszu időre megszünt. A fájdalmak és megpróbáltatások nemzedéke lett az emberiség mai generációjából, melyre még fájdalmasabb, hogy nem tudja, hogy milyen lesz utódainak a sorsa, akik a sarkát tapossák. Mintha békés és meghitt tájakról valami kényszeritő erő jeges fergetegre, vagy számumtól szántott sivatagra forditotta volna az emberiség tekintetét. Akárcsak Belzaszár lakomáján, a kárpiton tüzbetükkel olyan kérdések jelentek meg, melyekről az anyagi fejlődés lázában élő emberiségnek legnagyobb része megfeledkezett. Vajjon a jövő minő feleletet fog adni ezekre a kérdésekre?

Világfelfogás és lelki elhelyezkedés.

Az anyagi haladás és külső biztonságnak széles körökre kiterjedő érzése csak egyik jelensége volt a háboru előtti időknek. A másik jelenség, amely közvetlenül az egyes emberre vonatkozik, az egyén lelki elhelyezkedésének bizonytalansága.

A mindenséghez viszonyitva kifejezhetetlenül rövid, de az ugynevezett világtörténelemhez viszonyitva nagyon hosszu multra tekinthet vissza az ember ezen a földtekén. Első nyomai valószinüleg a pliocén végéig, vagy a pleistocén elejéig vihetők vissza. Hogy miként lett belőle gondolkodó lény, csak feltevésekkel tudjuk megmagyarázni. Mikor megtanult egyenesen járni, szemével szabadon tudott körültekinteni, érzékszervei között a szaglás és hallás helyett a látás került az első helyre. Az egyenes tartás az embernek nemcsak fizikai látókörét növelte meg, hanem szellemi horizontját is rendkivüli mértékben kitágitotta. Az egyenes tartás lehetővé tette az érzéki benyomások megszaporodását, a gyorsabb tájékozódást, a jelenségek biztos felismerését, a veszedelmek meglátását, a kombinativ tehetségek kifejlődését. -141- E funkciók belső átalakulásokat vontak maguk után, különösen az agyban, a gondolkodás székhelyében és központi szervében. Az egyenes tartás következtében az ember keze egyuttal felszabadult a szerszámok használata számára. Az emberből szerszámkészitő állat lett és a szerszámkészités megsokszorozta karjának erejét és megnövelte teljesitő képességét. A szerszámokkal lett az ember ura a világnak. A szerszám és a technika pótolta érzékeinek tökéletlenségét, szervezetének fogyatékosságát és növelte meg felismeréseinek körét szinte a végtelenség határáig.

Az egyenes tartás következése volt az is, hogy a mell, amelyet nem nyomtak a többi belső szervek, a torokkal, gégével és hangszalagokkal együtt kifejlődhetett a beszéd szervévé. Igy kezdődött az érintkezésben az artikulált hangok használata, amely az ismétlődés és bizonyos hangoknak egyes fogalmakra való alkalmazása révén beszéddé és énekké fejlődött. A beszéd megadta a nagy lökést a kulturális haladásnak. Az egyedek szellemi tartalma nemcsak átöröklés utján mehetett át az utódokra, hanem közlés által is mélyülhetett és terjedhetett. Beszéd nélkül nincs igazi gondolkodás. Az összefüggő, nyelvtanilag felépitett beszéd volt az előfeltétele az összefüggő, rendszeres, jelenségeket és megismeréseket csoportositó, logikus és elvont gondolkodásnak. Igy fejlődhettek ki a társadalmi életnek egyre nagyobb megnyilvánulásai. A játékösztön lett a kiindulási pontja a müvészetnek, az önfenntartás ösztöne a gazdasági tevékenységnek és a megismerés ösztöne a tudománynak.

Mindez természetesen hosszu, néha lassu, néha lökésszerü fejlődésnek volt az eredménye. Bármennyire vissza tudunk tekinteni e fejlődésnek a során, attól az időponttól kezdve, mikor az ember kiemelkedett a többi állatok közül -142- és mikor az a funkció, amelyet közkeletüen léleknek nevezünk, elválasztotta, helyesebben mondva fölébe emelte őt állati rokonainak, öröknek kell tartanunk nála a törekvést, hogy életének célját megtalálja és helyét a mindenségben megjelölje. Az ősember hallja a mennydörgést, látja a villám cikázását, tapasztalja a viharnak, árviznek, tüznek romboló erejét, érzi a nap melegének jótékony hatását és megismeri az ég sötét kárpitján ragyogó csillagoknak utmutató fényét. Primitiv képzeletében életet tulajdonit nekik s bennük látja azokat a hatalmakat, melyek sorsát irányitják. Igyekszik elképzelni azt a viszonyt, melyben mindezekhez az erőkhöz áll. Az erők nyomasztó hatalma és saját kicsinysége a félelem érzésével tölti el. Kiengesztelni igyekszik őket, ha érzi a haragjukat. Mikor megismeri a saját lelkét, valahogyan az a képzet ébred fel benne, hogy az elköltözötteknek a lelke tért meg ezekhez a személyi jellegünek képzelt erőkhöz. Talán az elhunytak szelleme tér vissza kisérteties éjszakákon, zugó viharban, vizek áradásában és mennydörgés zajában. Ezért kell őket kiengesztelni, ezért kell nekik ételt és italt adni utolsó utjokra. A halottak iránti félelemből igy keletkezik a mitologiának és az áldozatnak legprimitivebb formája. Ezért igyekszik a primitiv ember halottait illő formában eltemetni. A temetés szokása, melyet az egész állatvilágból csak az ember ismer, egyidős a vallásos kultusz kezdetével. Ma nem tudjuk még, hogy a sirkő, melyet megemlékezés gyanánt elhunyt hozzátartozóink hantja fölé emelünk, milyen ősi képzetnek az eredménye: a tiszteletet jelezte-e, vagy pedig azért görgetett az ősember követ a halottak fölé, hogy vissza ne térjenek és földi életét ne zavarják?

A tudományos felfogás szerint az ember életének kezdő -143- időpontja, mikor a petében az oxidálódás megkezdődik, végső időpontja pedig, mikor a testben az oxidálódás megszünik. Ekkor megfelelő hőmérséklet és elegendő viztartalom mellett a sejtfalak a mikroorganizmusok számára hozzáférhetőkké válnak és bekövetkezik a feloszlás. Ezt mondja a tudomány, amely fizikai magyarázatot keres az élet és halál kérdésére. Mindezekkel a problémákkal azonban a bennünket megelőző generációk nem várhattak a világegyetem modern vizsgálatának és a kisérleti biologiának az idejéig. A halál utáni sötétségtől való félelem az embert magyarázatra, még pedig önmagát megnyugtató magyarázatra kényszeritette. Ez a magyarázat pedig csakis a természetfeletti lélek lehetett, mely a testtel együtt nem pusztul el a halál után. Nincs vallás, amely egy vagy más formában ezt ne tanitaná s ne a tulvilági élet igéretét használná fel a lelkek fegyelmezésére.

Tényleg, nem kételkedhetünk benne, hogy a személyes halhatatlanságba vetett hit az emberiség történetének során bizalmat és vigaszt csöpögtetett az örök sötétségben való elmerüléstől rettegő sok millió meg millió embernek lelkébe. Egy másik öntudatos és végnélküli életnek a lehetősége, melynek a halál csak belépő kapuja, a földi gyötrelmektől való szabadulás, az örök boldogságban való egyesülés mindazokkal, akik kedvesek voltak e földi életben, az örök szépség, tisztaság és tökéletesség ábrándképe, olyan igéretnek a formájában jelentkeznek, melyeknek egyenesen kivánatossá kellene tenni a szabadulást a földi siralom völgyéből. A földöntuli jutalom igéretének és a kárhozattól való félelemnek tagadhatatlanul rendkivül nagy az erkölcsi és fegyelmező ereje. Mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon kevésszámu kivételeket leszámitva, az emberek többsége retteg az ismeretlen kapuján való átlépéstől. A dolgok mélyén, tul a -144- megismerhetőség határain, ott lappang a nagy ismeretlentől való örök és leküzdhetetlen rettegés.

A történelem hajnalától kezdve mindenütt, minden népnél ki tudjuk mutatni az emberek törekvését létük titkának a megismerésére. Az örök kérdés ez: Ember, honnan jössz és merre visz utad? És nemcsak a vallásos gondolkodás érzi a szükségét, hogy erre a kérdésre megfeleljen, hanem még a tudományos felfogás is, amely szétszaggatja a multból öröklött képzeteknek a szövevényét, szükségét érzi, hogy egy uj metafizikai jellegü képet alkosson a mindenségről és az emberről.

Milyen ez a metafizikai kép és miként jön létre? Az ember megfigyeli és a megfigyeléseken alapuló következtetései révén magyarázatát törekszik adni a világnak és önmagának. Ez a magyarázat világnézletté válik, ha az ember a tudatában kialakult képet valamely általános oknak az okozata gyanánt fogja fel, mely az egészet és részeit létrehozta. Mikor a görög gondolkodás rájött, hogy istenei nagyon is emberileg gondolkodó, érző és cselekvő lények, egy hatalmasabb erőt keresett, mely az isteneket is irányitja és rendet teremt a mindenségben. A sors, az elemek szeretete és gyülölete, amelytől minden függ, első tapogatózó kisérletek egy tudományosan is elfogadható, de mindamellett metafizikai jellegü világfelfogásnak a megalkotására. Mikor a mult század természetbuvárai és gondolkodói lerombolták, vagy azt hitték, hogy lerombolhatják mindazokat a vallási, politikai és társadalmi illuziókat, melyekben apáik éltek, kénytelenek voltak rájönni, hogy nagy értékek termelése mellett sokat fel is áldoztak, amire az embernek szüksége van. Nem elég csak ismerni a természet erőit; önmagukban azok vakok és süketek. Keresni kell azt a valamit, ami -145- mindenek mögött rejtőzik. Igy ébred fel a modern emberben is a metafizikai gondolkodás szükségessége.

A kémia a változó világnak változatlan alkatrészeit keresi. A fizika a változó mozgásokat előidéző változatlan törvényeket igyekszik megállapitani. Megállapitásaik azonban csak az ész számára megközelithetők, a kedély nem tudja befogadni őket. Önmagukban épen annyira elszigeteltek és épen annyira megmagyarázhatatlanok, mint a csoda, melynek nincs helye a természettudományosan képzett, józan ember gondolkodásában. Ha a fizikus azt mondja, hogy a feldobott kő visszaesik a földre, mert a gravitációs törvény szerint minden test a föld középpontja felé törekszik, ez önmagában véve igaz. De épenugy mondhatjuk azt is, hogy a gravitációs törvény ilyen módon érvényesül, mert ez egy még általánosabb jellegü okból igy következik.

A brahmanista bölcseletnek van egy mély értelmü allegoriája, hogy a világ egy tojásból keletkezett, melynek héját az ész törte fel. Mi a Kant–Laplace elmélet alapján állunk, hogy az ősanyag a világürnek valamely pontján megsürüsödött és rotációs mozgásnak indult. Vannak, akik ezt az elméletet esetleg megtoldják Haeckel és Ostwald tanitásával, hogy ennek az egész világegyetemet betöltő anyagnak, vagy energiának érzése és akarása is van. Denkende Substanz-Energie. Végső elemzésben azonban ők is csak a mitologikus tojást helyettesitik a tudományos ősanyaggal és mindkét esetben fennmarad a kérdés, hogy honnan támadt az ész, amely feltörte a tojást és miből lett az erő, amely teremtette és mozgásba hozta az ősanyagot? Akár azt mondjuk, hogy a világ teremtés, vagy pedig fejlődés eredménye, nem tudunk megfelelni a kérdésre, hogy mi volt a teremtés, vagy a fejlődés kezdete előtt? Igy vagyunk az okok keresésével -146- az egész vonalon. Nincsen ok, amely után még egy miért ne merülhetne fel. Az okok kutatása alapjában véve regressus ad infinitum. Pedig bizonyára van egy prima causa, amely mindenek mögött rejtőzik. Ezt keresi az ember állandóan, reménytelen reménykedéssel. Ennek szempontjából a Büchner őserő-anyaga, amelyből minden keletkezik és amelybe minden visszatér, alig különbözik valamiben a nirvánától. Haeckel és Ostwald monizmusa is közel jár a vallásos gondolat határához. Ha az idő alkalmas volna uj vallások alapitására, tanitásaikból az utódok bizonyára dogmát csinálnának. Azt tanitják, hogy tudat nélküli lélek van az atomokban s az energia az anyag lelke. Ez a rejtelmes, érző és akaró energia, melyet megmagyarázni nem lehet, teljesen metafizikai jellegü. Mikor a monizmus a metafizikát kikapcsolja, maga is uj metafizikai rendszert állit fel. A monizmust hivői tudományosan támasztják alá, de maga a monizmus elmélete is a lét megmagyarázásának örök szükségességéből fakad.

Ennek a szükségességnek általánossága és folytonos visszatérése mutatja, hogy az emberi lélek tényleg nem tud nélkülözni bizonyos szintézist, bizonyos átfogó képzetet a mindenségről, melyben magát el tudja helyezni. Ez a szintézis kölcsönzi neki azt a mértéket, melynek segitségével megállapitja önmagának embertársaihoz és a világ érzékelhető jelenségeihez és érzékfeletti megnyilatkozásaihoz való viszonyát. Ez adja meg a lelki egyensulyát és távolabbi vonatkozásokban ez biztositja a társadalom egyensulyát is. Röviden ez az, amit világfelfogásnak nevezhetünk.

Önmagában az egyes, elszigetelt ember olyan világfelfogáshoz, amely kielégitően képes e feladatoknak megfelelni és a mindenségnek lépten-nyomon jelentkező kérdéseire -147- a választ megadni, nem képes eljutni. Mindnyájunknak a mindenségről alkotott képzetében megszámlálhatatlan nemzedéknek a tapasztalata, elvont gondolkodása sürüsödik össze. Bár nagyjából ismerjük a mai emberiségnek élén álló latin–germán kulturkör világnézletének a forrásait, képtelenek vagyunk pontosan kimutatni, hogy mennyi belőlük Hellász öröksége, vagy Rómának hagyománya, mit kaptunk a sémi világtól, sőt távolabbi vonatkozásban Indiától, Egyiptomtól és a szumiroktól, akiknek teremtés-legendája és az embernek az özönviz által való büntetése a biblia utján hozzánk is átszármazott.

Egy bizonyos, hogy a világképzetek kialakulására mindenkor és mindennél nagyobb befolyást gyakorolt a hit. A mindenség képzete transcendentális dolgoknak egész sorozatával lévén összefüggésben, kérdéseire tisztán gyakorlati tények alapján megfelelni nem lehet. Minél messzebb megyünk vissza a multban, annál kisebb az emberek előtt az olyan tények és jelenségek száma, melyeknek törvényszerüsége ismeretes. Akárcsak a gyermek, az emberiség is gyermekkorában csak elszigetelt jelenségeket lát, azok összefüggésének ismerete nélkül. Amit megmagyarázni nem tud, annak természetfeletti jelentőséget tulajdonit. Az ilyen jelenség a csoda. Ahol a tények megszünnek, helyesebben, ahol a tényekre nincs kielégitő magyarázat, ahol csodák fordulnak elő, ott kezdődik a hitnek a hatalma.

Alapjában véve mi is a hit? Tudományos magyarázat nélküli elképzelése annak, hogy minden, ami körülöttünk és bennünk van, szükségszerüleg valamely rendszerbe tartozik; mindent bizonyos, az embernél nagyobb hatalmak irányitanak; mindennek, ami van, vagy ami történik, megvan a saját külön jelentősége, még ha tul is esik az emberi -148- megismerésnek határain. A hit biztonsági érzés a jelen, de különösen a titokzatos jövő számára; bizalom egy nagy természetfeletti lényben és megnyugvás egy öröktől és örökké levő hatalomnak a rendelkezésében. Aki hisz ebben a természetfeletti hatalomban, az igaz ember s a hit a megigazulásnak az előfeltétele. A legtöbb vallás ezt bizonyos misztikus lelki folyamattal hozza kapcsolatba. A görögöknél ezt szolgálhatták az eleusisi misztériumok. A keresztény vallások mind valamely eredendő bünt tételeznek fel, melyből az ember a megváltás utján jut a megvilágosodásnak, üdvözülésnek és igazi hitnek az állapotába és a hivőknek a közösségébe.

Vizsgálva a civilizációknak és kulturáknak a lényegét, megállapithatjuk, hogy az egyes kulturáknak az egységét nagy részben a megismerésen tul eső dolgokról alkotott képzeteknek a közössége s az ebből szükségképen folyó erkölcsi világnézlet adja meg. Ebből a szempontból a latin–germán kulturkörnek a teljes egysége a reformáció és a számtalan háboru ellenére is kétségtelen. Viszont a fehér fajok civilizációját egészen magukévá tették a japánok és más szines fajok is azon az uton vannak, hogy mihamarabb részesei legyenek a fehér ember civilizációjának, anélkül, hogy kulturájának közösségébe belépnének és világfelfogását magukévá tennék.

Az emberiség szellemi története tulajdonképen az egyes kulturköröknek a története, melyekben megannyi különböző képzet élt az ember rendeltetéséről és a sorsát irányitó földöntuli hatalmakról. Ahány nagy reformátora volt az emberiségnek, hivták légyen Mózesnek, Buddhának, Konfuciusnak, Sokratesnek, Jézus Krisztusnak, nem is emlitve a kisebbeket és puszta kisérletezőket, mind érezték a belső szükségét, -149- hogy tanitásaiknak nagy, általános, szintetikus keretet adjanak. Tanitásaikat igyekeztek annyira teljessé tenni, hogy a hivő bennük a létnek minden kérdésére megtalálja a feleletet. Elsősorban nem dogmákat, hanem világnézletet adtak a követőiknek. A világnézletet dogmává rendszerint az utódok formulázták.

A történelmi materializmus igen hasznos segitőeszköz lehet az emberiség életjelenségeinek a megértéséhez, de olyan általános értékü törvénynek, amely mindent megmagyaráz, nem tekinthető. Az emberiség nagy apostolainak tanitása, amely a nagy hóditók cselekedeteinél és alkotásainál erősebben él a következő századokban, nem az anyagból fakad és nem az anyag az, ami a kulturát kulturává teszi.

Bizonyos azonban, hogy ezek a szellemi szükségletek az egyes emberekben nem egyformán élnek és az egyes társadalmak körében nem mindig egyforma intenzitással jelentkeznek. Mig az egyik ember számára elengedhetetlen logikai és esztétikai vagy erkölcsi szükséglet, hogy harmonikus világnézlethez jusson el, a másik megelégszik nyers tényeknek egymás mellé sorakoztatásával és valamely csökevényes magyarázattal. Vannak tudósok, akik a saját külön területükön igen szép eredményeket tudnak felmutatni, de nem érzik a szükségét, hogy tudásukat az általánosságba bekapcsolják. Vannak periódusok is, melyekben a transcendentális szükségletek különböző erővel lépnek fel. Nagy anyagi haladások idején és nagy politikai válságok alkalmával háttérbe szorulnak a szellemi momentumok, meglazulnak a hitbeli, világnézleti és erkölcsi kapcsolatok. Ilyenkor szokott látszólagos nagy fellendülések után bekövetkezni egy-egy kulturának lassu felbomlása, vagy rohamos összeomlása. -150-

A modern világfelfogás problémája.

Hogy áll a mi társadalmunk a világfelfogásnak a kérdésével? Kétségtelen, hogy világfelfogásunk a legsulyosabb óráit éli. A latin–germán kulturkör él, de világfelfogása épen a társadalomnak legerősebb, haladni tudó és fejlődésképes osztályaiban erősen ingadozik. Ennek magyarázata kétféle lehet. Vagy a mai világfelfogás nem képes a modern embert kielégiteni, vagy amit fentebb érintettünk, az anyagi fellendülés lázában csakugyan elfordult a modern ember a szellemi problémáktól. Nincsenek többé transcendentális szükségletei.

Az eredet kérdését e helyütt mellőzve, az uralkodó keresztény világfelfogás jellegzetességét a dualisztikus és geocentrikus elv adja meg. Szemben áll egymással a szellemi és anyagi világ, a halhatatlan lélek és mulandó test, amivel ugyan némi ellentétben van a testnek feltámadása. A világegyetemet az örökkévaló, mindenható és mindentudó Isten hozta létre, aki a teremtés koronájául a földre helyezte az embert, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett. A teremtésnek legfontosabb alkotásai a föld és az ember, hisz annyi millió égitest közül Isten erre a parányi földre küldte egyszülött fiát, hogy megváltsa az emberiséget. A föld és az ember körül csoportosul a mindenség, a nap, hold, csillagok és a mennynek a boltozata. A tanitás másik sarkalatos pontja, hogy az igazságos, jót jutalmazó és bünt büntető Isten a saját akarata szerint kormányozza a világot. Természeti törvények nincsenek, illetőleg, ha bizonyos jelenségek állandóan, következetesen ismétlődnek, ugy ez is Isten akaratából történik, aki azonban bármely pillanatban meg is változtathatja őket. Kiszárad a tenger, hogy száraz lábbal lehessen átmenni rajta, Józsue megállitja a napot, feltámadnak a halottak és a századok másodpercekké olvadnak össze. -151-

Sokáig rendithetetlenül állottak a hitnek a tételei és a kinyilatkoztatás és irás fölötte állott minden birálatnak. Ha az emberi elme valamely uj dologra bukkant, olyan magyarázatát kellett találni, amely megfelel az irásnak, kinyilatkozatásnak és a reájuk alapitott dogmának. Hinni kell, mert csak az igaz, amit az egyház tanit. Credo quia absurdum. A negyedik század zsinatai az igazságot az érte meghalt vértanuk számával bizonyitották. Duns Scotus és Occam szerint a magasabb rendü igazságok nem lehetnek bizonyitás tárgyai és az ész feltétlenül tartozik magát mindenben alávetni az egyház tekintélyének. Anselmus canterburyi érsek szerint a kereszténynek először kutatás nélkül hinni kell, azután törekednie kell, hogy amit a hitben igaznak ismert meg, meg is értse.

A görög világ valósággal intuició-szerüleg nagyon sokat megértett a mindenség törvényeiből s a görög bölcselők tisztán elméleti uton messzire jutottak a mindenség megismerésében. Eredményeiket a prózai és lendület nélküli római lélek nem tudta tovább fejleszteni, a népvándorlás után visszabarbárosodott Európában pedig elvesztek még azok a megismerések is, melyekhez a régiek már eljutottak. Elvesztek az olyan tanitások, mint az Anaxagorasé, aki azt hirdette, hogy a nap és állócsillagok egy helyben állanak, a föld a napot megkerüli és saját tengelye körül forog. Elveszett Thales tanítása, hogy semmiből semmi nem képződhetik és semmisem válhat semmivé. Elvesztek Heraklitosnak, Empedoklesnek és Demokritosnak a folytonosságra vonatkozó tantételei, melyeken keresztülcsillog a világ jelenségeinek a fejlődés törvénye szerint való megmagyarázása és elveszett Epikurosnak valósággal fejlődéstani atomelméletre alapitott világnézlete. Ilyen gondolatokra képtelen -152- is volt a középkor naiv, gyermeki és barbár világa. Ennek nagyon megfelelt az a rendszer, hogy egy tekintélyben tulhatalmas egyház adja meg mindennek a magyarázatát és mondja meg, mit szabad hinnie és mit nem.

A középkor végétől kezdve azonban egyre jobban szaporodnak a különböző felfedezések s az emberi tudás mind messzebb merészkedik azokon a mezőkön, melyeket azelőtt a hitet képviselő egyház kizárólagos dominiumának tekintett. Először arab közvetitéssel, majd más csatornákon át is kezdtek beszivárogni Európába a görög bölcselőknek évszázadokon át feledésbe ment tanitásai, melyek különösen fogékony talajra találtak a pezsgő életü, mozgékony és minden uj dologra reagáló Itáliában. Ennek az Itáliának életvidám felfogásától távol állott, hogy a földet siralom völgyének tekintse. Nem nagyon volt hajlandó, hogy az egyházatyák tanitása szerint az emberiséget szerencsétlen nemzedéknek tekintse, mely Ádámban egyetemlegesen vétkezett s melynek létében a föld csak átmeneti állomás. A korai reneszánsz rájött, hogy az élet önmagában is érték s az igazi lelki felszabadulás ennek a felfedezésnek az öröksége. A középkor skolasztikus gondolkodása megkötöttségén megbukott, mert bizonyitottnak tekintvén a bizonyitandót, örökké visszatért kiindulási pontjához és megkövesedésre volt itélve.

Mikor ezen a megkötöttségen tultette magát az emberi lélek, egyszerre rohamos lett a változás. Aristoteles eleinte olyan tekintély volt, akár az egyházatyák, mihamarabb azonban a természettudomány és a mindenség megismerése uj irányok felé terelődött. Cues Miklós már a 15. század elején eljutott odáig, ahol a görögök tartottak, hogy a föld gömbalaku és saját tengelye körül forog. Minél jobban szaporodtak ezek a felfedezések és uj megismerések, annál nehezebbé -153- vált, hogy a bibliával és a vallás tantételeivel összeegyeztessék őket. Az egyszerübb eset az volt, ha valami nem volt benne a bibliában, az egyházatyák irásaiban és a zsinatok határozataiban. Az ilyesmi lehetett igaz, bár csak másodrendü igazság maradt, mert nem tartozott a tudományok királynőjének, a teologiának az ismeretkörébe. Nehezebb volt az eset, ha valami ellentmondott a tekintély eme forrásainak és a közkeletü tanitásnak, mikor a csirázó, serkedező tudomány került szembe a dogmával. Tragikusan sulyossá váltak az összeütközések, mikor a tudomány az egyházi tanitás sarkalatos pontjait, a geocentrikus és dualisztikus elvet, a mindenség többi alkotásaival szembeállitott embernek a tanát kezdte ki.

Kopernikustól, Keplertől és Galileitől kezdve, az aufkläristáknak és másoknak végtelen során át Darwinig és Haeckelig, az utolsó fél évezred szakadatlan sorozata a tudomány és vallás közötti összeütközéseknek. Ma a legtöbben iskolázottságuk foka, történelmi tudásuk mértéke, sőt politikai pártállásuk szerint is nagyon helytelenül itélik meg a mult századoknak ezeket a sulyos harcait és lelki válságait. Mert az összeütközéseknek a kérdései körül a legtöbb már végérvényesen és visszavonhatatlanul elintéződött a tudomány javára, az egyházat a sötétség tudatos terjesztésével vádolják s az inkvizició és a római kuria hatalmi politikája mellett nem látják meg azokat a nagy érdemeket, melyeket az egyház a visszabarbárosodott Európa civilizálása és kulturképessé tétele körül szerzett. Az egyház a legtöbb esetben jóhiszemü volt, mikor ragaszkodott a szentirás, az egyházatyák és a hagyomány által megszentelt magyarázatokhoz; ugy vélte, hogy tartozik ezzel nemcsak önmagának, hanem a gondjaira bizott emberiségnek is. De -154- mert az egyház nagyon hatalmas volt s mert a tudományokat illetőleg a reformátoroknak se volt liberálisabb felfogásuk, – Luther a sátán sugallatát vélte felfedezni Aristoteles tudományában. Calvin pedig máglyára kü dte Servet Mihályt, – a fejlődés lassu volt és nehéz. Nehéz volt a földet leszoritani az őt megillető szerényebb, másod-, vagy harmadrangu, vagy még hátrább eső helyre és még nehezebb volt az embernek az igazi helyét kijelölni a mindenségben.

A gondolkodás történetének legérdekesebb fejezetei közé tartozik, hogy az emberiség milyen lelki forradalmak sorozatán keresztül jutott el ezeknek a nagy problémáknak a helyes megismeréséhez. Az első állomás volt a geocentrikus elv bukása és a nap középpontiságának bebizonyitása. Ebben három haladási fokot lehet megkülönböztetni. Az első fokon a kutatások esetlegeseknek, véletleneknek és önkényeseknek látják az ég jelenségeit. Ez a kalandos csillagászati rendszereknek az ideje. Maguk az egyháziak állitják fel a különböző kombinációkat, melyeket rendszerint a szentirás tekintélyével támasztanak alá. A második fokozat a nap középpontiságának felismerése, Kopernikus, Kopler és Galilei kora. Tudományos forradalmak szele zug bennük. Kopernikus és Kepler indexre kerül, Galilei pedig térdenállva kénytelen visszavonni, amit hirdetett. A harmadik korszak Newtontól kezdve sorra felfedi a megismerést igazoló törvényeket és egymásután szolgáltatja a szükséges bizonyitékokat. Ez a geocentrikus elvnek a bukása.

A forradalmi összeütközések sora Kopernikus könyvével kezdődik, De revolutionibus orbium coelestium, mely napjainkban érte meg megjelenésének négyszázados évfordulóját. Ma, mikor Kopernikus tanitása már köztulajdona az egész emberiségnek és nincsen egyházi ember, aki tagadná -155- tanainak az igazságát, talán nehéz is megérteni, hogy mit jelentett a maga idejében, mikor ki merte mondani, hogy a föld nem közepe és nyugvópontja az egész mindenségnek. A gondolkodás felszabadult a szük földi értékmegállapitások megkötöttségéből, megtanulta a földön kivül eső nézőpontról megitélni a földi dolgokat és utat nyitott az önmagáért való tudományos kutatás számára. Nem csoda, ha Kopernikusnak ez az inkább intuitiv jellegü felfedezése indexre került Kepler Astronomia nova-jával egyetemben, mely hozzá a csillagászati bizonyitékokat szolgáltatta.

Jelentőségében a tizenhatodik századnak e nagy felfedezése mellé állitható a következő évszázadban Newton gravitációs elmélete. Amint az előbbinél a csillagászati, ugy emennél a fizikai érték háttérbe szorul a gondolkodásra gyakorolt általános jelentőség mellett. A földi testek sulya és esése csak az egész világegyetemet betöltő és minden testben egyformán jelentkező energiának az egyik megnyilvánulása. A bolygók rejtelmes körfutását nem vezető angyalok irányitják, mint még Kepler is hitte, hanem minden a mechanikai szükségszerüségből következik. Konstellációjukból nem lehet az emberek számára horoskopokat felállitani. A gravitáció körébe tartozó jelenségekben nem lehet önkényesen, tehát emberi módon beavatkozó hatalmak munkáját feltételezni. A világjelenségekre vonatkozó természetfeletti magyarázatok köre összeszükül.

A legnagyobb dolgok után a felfedezés a legkisebbek körébe terelődött át, hogy ezek után ismét egy nagy összefoglaló igazsághoz jusson el. Huygens kimutatta, hogy a fény nem egyéb, mint legkisebb részecskéknek a fényforrásból kiinduló hullámszerü mozgása s hogy a szinek pompája csak a rezgések hullámhosszainak a különbözőségén -156- alapszik. A molekulák és atomok megismerése hasonló eredményekre vezetett a hangnál, fénynél és elektromosságnál. Kiderült, hogy még a kémiai folyamatok sem egyebek a molekulák rezgéseinél és átcsoportosulásainál. Ezek a részleges megismerések készitették elő a talajt Mayer és Helmholtz felfedezéséhez, mely a hőnek és mozgásnak egymáshoz való viszonyát, távolabbi hatásban pedig az energia és anyag állandóságának a tanát állapitja meg. Bármely változás, vagy átalakulás történik, az csak egyenlő értékü fizikai, vagy kémiai természetü okra vezethető vissza.

Szintén a tizenkilencedik század állapitotta meg a katasztrófa-elmélettel szemben a geologiai fejlődés állandóságát, melynek törvényei mintegy a folytatást szolgáltatják Kantnak és Laplacenak a naprendszer keletkezését magyarázó elméletéhez. A naprendszer mechanikájának és törvényszerüségének megismerését igy keletkezésének és fokozatos átalakulásának magyarázata követte, oksági összefüggések alapján, egészen a szerves lények világáig.

Az ismereteknek ebbe a csoportjába a kémia és utána a biologia világitott bele. A kémia az általános törvényszerüséget illetőleg két nagyon fontos tényt állapitott meg. Egyrészt kimutatta, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül ugyanazokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak s hogy a szerves vegyületek nagy része, melyek máskülönben csak élő szervezetekben az életmüködés folytán képződnek, mesterséges uton, szervetlen anyagokból is előállithatók, másrészt a szinképelemzés segitségével bebizonyitotta, hogy a legtávolabb eső égitestek azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek a földön is előfordulnak. A megismerés, folytonosan szükebb és szükebb körre szoritva az ismeretlen és az örök -157- törvényszerüségbe még bele nem kapcsolható jelenségeket, igy jutott el lassankint a növények és állatok világáig és az emberig. Ezen a téren a természetfelettiségnek a tanát Darwin törte át a leszármazás és az ivari kiválás tanával, amely az embert egy állandó és törvényszerüen müködő fejlődésnek a során az őt megillető helyre állitotta.

A Darwin nevéhez füződő fejlődéstani elmélet az olyan világtörténelmi horderejü események közé tartozik, melyeknek igazi sulyát és jelentőségét csak a későbbi korok tudják teljes mértékben megismerni. Darwinnak a jelentősége e már tudományos igazsággá vált elmélet körül nem annyira a tudományos zsenialitásban, mint inkább abban a körülményben rejlik, hogy a kellő történelmi pillanatban a kétkedőknek és ellenkezőknek nagy tömegét tárgyi bizonyitékainak csoportositásával meg tudta győzni és a haladás ellenségeitől egy fontos poziciót el tudott hóditani. Magának a darwinizmusnak a lényege már nem volt uj, mikor elméletét felállitotta. Buffon már a tizennyolcadik században kétkedését fejezte ki a fajok állandósága fölött és Lamarck már a mult század elején tanitotta, hogy a fajok leszármazás révén egymásból keletkeznek. Darwin elmélete is fejlődött, mielőtt általános érvényre jutását megérte volna.

Természetfilozófiai szempontból Darwin tanitása láncolati kiegészitése annak, amit Kopernikus és Newton tanitottak. Azok a földnek, ő az embernek a világhelyzetét állapitotta meg. Az ember állat; születik, szaporodik és meghal. Nem a világ teremtésétől fogva lett, hanem csak közbülső szeme egy láncolatnak, melynek kezdete és vége ismeretlen. Egyéni élete épenugy két sejtnek az egyesüléséből keletkezik, mint a többi állatoké és testének nincsen egyetlen olyan alkotórésze, amely a többi állatok testében is elő ne fordulna, -158- életének pedig nincsen egyetlen olyan jelensége, melyet más állatok életében is ne tudnánk kimutatni. Az ember élete szintén fizikai jelenség és ugy testi, mint lelki megnyilvánulásai általános természeti törvényeknek vannak alávetve. A léleknek nincs külön élete, hanem tevékenységei az agynak bizonyos részeihez vannak kötve és ha ezeket a részeket elpusztitjuk, megszünik az illető tevékenység is. Az emberről szóló tudományt nem csonkithatjuk meg és a lelket, amely biologiailag épenugy a szervezetnek egyik funkciója, mint az anyagcsere, transcendentális képzetek kedvéért nem kapcsolhatjuk ki belőle.

De az egységre vonatkozó tudományunk még tovább is terjed. A megállapitást, hogy az élő szervezetek kivétel nélkül azokból az anyagokból vannak felépitve, melyek az anorganikus világban is előfordulnak, bizonyitható módon az emberre is alkalmazhatjuk. Az éles határok, melyek a régiek képzeletében a szerves és szervetlen világot egymástól elválasztották, magánál az embernél is megszünnek.

Ma a küzdelem az embernek a mindenségben elfoglalt helyéért folyik. A geocentrikus elv bukása után, amely a földet tette meg a mindenség közepének, az anthropocentrikus elvre került a sor, amely az emberben látja a teremtés célját és koronáját. A fejlődéstan elve áll szemben a teremtés mondájával. Illetőleg már ezen is tul vagyunk. A fejlődéstani elvet már az egyháziak sem tagadják, sőt közöttük is vannak, akik igen becses adalékokat szolgáltattak a darwinisztikus elv kiegészitéséhez. De egy pont van, amiben nem engednek. Nem akarják engedni a fejlődéstani elvnek az emberre való alkalmazását. Minden fejlődhetett alsóbb lényekből, de az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember nem. Hiába mutatja ki az összehasonlitó természettudomány, -159- hogy csak mennyiségi, de nem minőségi a különbség az emberi és állati lélek között, az emberi léleknek valami törvényszerüségen kivül eső különállást tulajdonitanak. Az állati test és lélek lehet a monizmus törvényei szerint felépitve, az ember teste és lelke dualisztikus. Hiába mutat be a paleontologia napról-napra ujabb leleteket, melyek egy kezdetlegesebb ősfajtára utalnak, az eltéréseket vagy rendellenességekkel, eltorzulásokkal magyarázzák, vagy a leletnek a mai emberrel való tökéletesen azonos voltát vitatják. Hiányzik szerintük az átmeneti tipus, a missing link. A hagyományos felfogás a logikának ugyanazt a módját alkalmazza, mintha valaki száztól visszafelé számolva tagadná az utolsó számoknak az elsőkkel való összetartozandóságát, mert a számsornak egy vagy két közbeeső jegye véletlenül hiányzik. Mikor az emberről van szó, nem akarja levonni a következtetést, hogy az ember is beletartozik a nagy egységbe és alá van vetve a törvényeinek. Ilyenkor a leszármazástannak csak apró kis hiányosságait látja, a másik oldalon pedig nem akarja észrevenni Mózes tanitásának számtalan ellentmondását, következetlenségét és idegen mitologiákból való leszármazását. Nem akarja meglátni a nagy gondolat szépségét, amelyet Goethe jóval Darwin előtt megsejtett, mikor megállapitotta, hogy az os intermaxillare épenugy megvan az embernél, mint a többi főemlősöknél s poetikus formában ugy fejezett ki, hogy az egész világ végtelen harmonia s az ember is csak egy hangjegy a nagy dallamban.

Nem kell messzire mennünk a fejtegetésekben, hogy megértsük a hagyományos felfogás ragaszkodását az ember külön teremtésének a tanához. Valamennyi keresztény felekezetnek a dogmája erre van felépitve. Ha nem igaz az első -160- embernek külön teremtése, nem igaz a paradicsomi alma és bünbeesés, vele együtt megszünik a megváltásnak és üdvözülésnek a tana is. Minden egyébben engedhetnek az egyházak, de ebben az egy pontban nem. Ez az egy pont maga a rendszer.

A töprengő gondolkodás pedig olyan lehetőségeket lát meg, amelyek messze tulmennek a régiek legmerészebb képzeletének határain. Fantasztikus regények ezeket a lehetőségeket belevitték már a nagyközönség gondolkodásába is, anélkül, hogy az utóbbi sejtené és le merné vonni a következtetéseket. Ha a csillagok nem fénnylő pontok a mennyboltnak sötét kárpitján, hanem épen olyan égitestek, mint a föld, melyeken nagyrészt az életnek ugyanazon előfeltételei is megvannak, nincs okunk feltételezni, hogy épen ez a kis sárgolyó legyen abban a kivételes helyzetben, hogy gondolkodó lények laknak rajta. A geocentrikus elv után megdőlt a nap középpontiságának az elve is. Ma már tudjuk, hogy a nap csak a kisebb fajta állócsillagok közé tartozik s hogy az Arkturus tizezerszer nagyobb nála. A napnak még az állócsillag jellege is kétséges, mert hisz másodpercenkint husz kilométer sebességgel rohan a Hercules csillagképe felé, magávval hurcolva az egész bolygórendszerét. Ha pedig ez igy van, szabad-e még csak hinnünk is, hogy egyedül csak a földnek legyen valamely célja és rendeltetése és csak a föld hordozzon gondolkodó lényeket a hátán? Épen olyan feltételezés volna ez, mintha a sajtkukac a sajtot tartaná az élet kizárólagos hordozójának és a tányért az élet keretének.

Lehet, sőt majdnem bizonyos, hogy a többi égitestek gondolkodó lényei nem a mi fogalmaink szerint való emberek, nincs ellenben kizárva, minthogy számos égitesten -161- az élet régebbi, mint a földön, hogy fejlettebbek, mint mi vagyunk és nálunk több joggal igényelhetik a teremtés koronájának a cimét. Lehet, hogy az ő előrehaladottságuknak a mértékéhez képest mi még csak a kezdetnek a kezdetén vagyunk. Nem tudjuk, de lehet, hogy azok az elektromos zavarok, melyeket a drótnélküli táviratozás óta észlelnek a földön, jeladások idegen világokból, melyekre még nem tudunk válaszolni. Mindezek a kombinációk a dogmatikus elvektől eltérő tépelődésekre késztetik a logikusan gondolkodó embereket.

A tudomány azonban az ilyen tépelődéseknél tovább is haladt. Spencer Herberttől kezdve ugyanazokat az elveket, melyek a földnek és embernek a mindenségben való helyét uj alapon jelölték meg, a szorosan vett társadalmi tudományokra is alkalmazni kezdte. A társadalmi élet sem lehet esetleges, annak is vannak törvényei és törvényszerüségei, csak nehezen ismerjük fel őket, mert legnehezebb feladat, hogy az ember önmagát és saját életkörülményeit vizsgálja és foglalja rendszerbe.

Ez az uj társadalomtudomány nem kedvező az Isten kegyelméből való királyokra. Nem az Isten rendelése, hogy legyenek urak és szolgák, elnyomók és elnyomottak, hanem a társadalmi fejlődésnek a terméke. Sőt kikezdi ez a modern társadalomtudomány a régi istenfogalmat is. A vallás is a lelki fejlődés produktuma. A gyökerei az ősember rettegéséig nyulnak vissza, aki megijed, fél a természet tulhatalmas jelenségeitől, személyes életet tulajdonit nekik és ajándékokkal, áldozatokkal igyekszik kiengesztelni, kegyelemre hangolni őket. Ujra derengeni kezd Xenophanes megállapitása, hogy nem a kizárólagos igazságra egyaránt igényt tartó számtalan vallásnak az istenei teremtették az embereket, -162- hanem »az emberek teremtették az isteneket, mert bennük megtalálják saját alakjukat, érzelmeiket, nyelvüket.« Primos in orbe Deos fecit timor. Mint a görögök tették, a modern tudomány is a természeti törvényeket alkalmazza az életnek minden jelenségére.

Az eredmények diametrális ellentétben állanak a hagyományos tanitással. Az ember nem volt tökéletes és nem sülyedt egy misztikus bünbeesés következtében alsóbbrendü állapotba, hanem szeme egy végtelen fejlődési láncolatnak, mely a szervetlen anyagoktól, a folyékony kristályoktól, szerv nélküli szervezetektől a folyton tökéletesebb formákhoz és gondolkodó lélekhez vezet. A reneszánsz megérezte, hogy az élet önmagában is érték, Darwin pedig lerombolta a bünbeesés legendáját és összes következéseit. Azóta a tudomány biztonságával mondhatunk ellent annak a feltevésnek, hogy az élet és a világ büntetés legyen. A végső következése pedig mindennek az, hogy a termész ti törvények állandóak, minden az oksági törvényen megfelelően történik s mesterséges beavatkozások, – köznyelven csodák, – nem voltak s ma sincsenek. Csak egy végső okot, mindennek a közös okát kell feltételeznünk. Ez az, amit nem ismerünk.

Hosszu időbe, a lelkeket átalakitó fáradságos munkába került, mely betöltötte majdnem az utolsó három századot, mig sikerült a gondolkodó embernek, az emberiség törpe minoritásának kivivni a tudomány és a kutatás szabadságát. Ennek a lelkeket átalakitó küzdelemnek voltak vértanui és árulói, becsületes hivői és szélhámosai, nekilendülései és visszaesései. A küzdelem nemcsak a dogmával, hanem gyakran az állami hatalommal és a társadalmi berendezkedéssel szemben is folyt, amely az isteni rendelésre alapitotta kevesek felmagasztalásának és milliók elnyomásának, kiuzsorázásának -163- jogát. Az angolszász világban kenetteljes prédikátorok hirdették, hogy a rabszolgaság Isten rendeléséből folyik. Ennek az igehirdetésnek a meghazudtolása is a lelki felszabadulásért vivott küzdelemnek a fejezetébe tartozik. A kutatás és a tudomány szabadsága még távolról sem tökéletes, de már olyan eredményeket ért el, hogy többé meg nem hiusitható és menete fel nem tartóztatható.

Az emberi gondolkodásban igy két idegen elem gyanánt maradt meg egymás mellett a régi hit és az uj, előretörő tudomány. Az első azzal tart igényt a magasabbrendüségre, hogy tud adni teljes kozmogoniát, világfelfogást, mig az utóbbi csak tényeket és eredményeket állapit meg. Célja a tiszta igazság, utja a szabad birálat és szabad kritika. Ebben akar hü maradni önmagához. Azoktól, akik vádló gyanánt lépnek fel ellene, csak azt kivánja, hogy mielőtt itéletet mondanának, eredményeivel megismerkedjenek. De minthogy a tudomány önmagáért van, nem keresi, hogy mi lesz a következése, ha megdönti a föld középpontiságának tételét, ha bebizonyitja az emberek kezdetleges tipusoktól való leszármazását, vagy ha felfedezi az aranycsinálás titkát. Megállapitásai és tényei azonban egyre nagyobb mértékben mennek át a köztudatba s mind szélesebb körök érzékelik fel, hogy valami nincs rendben a régi tanitások körül. Kezdik felérzékelni azt is, hogy egymásnak ellentmondó tudományos és vallásos igazság, mint a régiek naiv módon feltételezték, nem állhat meg egymás mellett. Ennek megsejtése, felérzékelése és megismerése lett a szülője annak a lelki bizonytalanságnak, mely jellegzetes a tizenkilencedik század második felére és századunk első két évtizedére.

Az ugynevezett átlagos müvelt embernek ezért nincs világfelfogása, ezért nem tud szintézist alkotni magának, -164- ezért nem tudja megtalálni a saját rendeltetését. Nincs szilárd alapja, melyre épithetne. Ingadozó az alap s ingadozó egész lelki berendezése.

Kétféle igazság nincs, mégis az egyik oldalon a gyermek a leszármazástant és őslénytant tanulja, a másikon pedig a teremtés mondáját. Egyik tanára a modern tudományokat adja elő, a másik a szumir, babiloni, egyiptomi és héber elemekből összetevődött mózesi kozmogoniát. Nem tudja, de érzi a mélységes ellentmondást a kétféle tanitás között. Sejti, hogyha tovább halad az ismeretlennek megismerése felé, olyan kérdésekre bukkan, amelyekre sem az iskola, sem később a társadalom nem ad feleletet. Aki eddig a kétkedésig eljutott, – pedig idáig nagyon sokan eljutnak, – annál két eset lehetséges. Vagy van elég bátorsága, hogy gondolkozzék és kutasson és félelem nélkül kiteszi magát, hogy lelkében egy évezredeken át kifejlődött világfelfogás összeomoljék, vagy hiányzik benne a bátorság, meghökken, megretten, hurcolja magával a hitnek a csökevényét. Mint vizbefuló a szalmaszálhoz, kétségbeesetten kapaszkodik beléje, mert csak a hit ad neki feleletet az egyéni szempontból legrettenetesebb kérdésre, hogy mi lesz vele a halál után. Kételkedik ugyan a feleletnek az igazságában, de mert fél a megsemmisüléstől, elfogadja. Érzi viszont, hogy amit a vallás a földöntuli életről mond, csak része egy általános rendszernek, melyből nem lehet tetszés szerint ezt vagy azt kivenni, anélkül, hogy az egész össze ne omoljék. Ezért, bár él benne a kétkedés szelleme, nem meri bolygatni a hitnek a többi kérdéseit.

Ez a félelem gyakran még a legnagyobbaknál, a tudomány igazi héroszainál is megnyilatkozik. Ez villan ki abból a levélből, amelyet Darwin legnagyobb követőjéhez, Haeckelhez intézett, mikor ez bebizonyitottnak látszó tételekből -165- levont bizonyos következtetéseket: Your boldness makes me sometimes tremble, – »az ön merészsége néha megremegtet.« Akaratlan védekezés ez az olyan lelki tragédiákkal szemben, mint Swammerdammé, a mikroszkopikus kutatás egyik uttörőjéé volt, aki beleőrült, mikor olyan felfedezésekre bukkant, melyek ellentétbe hozták a biblia tanitásaival. Ő és a hozzá hasonlók is a tudomány vértanui közé tartoznak. A nagy többség természetesen nem hajlandó, hogy ilyen vértanuságra vállalkozzék. Polgári nyugalmat akar anyagiakban és lelkiekben egyaránt. Arról pedig sejtelme sincs, amit Tennyson és vele együtt már nagyon sokan megállapitottak, hogy több hit van a becsületes kételyben, mint az őszinteség nélküli hitvallásban.

Ezren és ezren vannak ilyen félig hivő emberek modern társadalmunkban, akiknek a félelem, hogy megdöbbentő eredményekre jutnak, elveszi bátorságukat. Mert a szokások szivósabbak és gyakorta tovább élnek, mint a tartalom, nagyjából megtartják a vallás szabályait, de hitük valami bizonytalan deizmussá redukálódik. Jobb tudásuk és meggyőződésük ellenére nem ismerhetnek el a világ menetébe, a fizikai és kémiai törvények ellenére beavatkozó természetfeletti erőket, nem hihetnek a csodákban, de ugyanakkor nem akarnak lemondani a vallás nyujtotta szép és tömeghatásukban felemelő benyomásokról. Keresztények, zsidók, vagy buddhisták akarnak maradni, mert máskülönben kitaszitottaknak érzik magukat. Érzik és tudják, hogy a világ könnyebben megbocsátja, ha belülről Istent megtagadják, mintha kifelé egy formális szervezettel szakitanak. Azt mondják, hogy hisznek, de nincs meg bennük a régi hivőknek a harci bátorsága, akik sikra mertek szállni az igazságukért. Esetleg istentelennek, felforgatónak bélyegzik, aki önállóan -166- gondolkodik, elhallgattatják az ellenvéleményt, mert a belső bizonytalanság folytán nem mernek a lét kérdései felett vitába bocsájtkozni. Az összes felekezetek papjainál lehet ezt a vitától való tartózkodást tapasztalni. Legjobban szeretnék, ha a hit noli me tangere volna, amely hagyja maga mellett elmenni a tudományt, mert egyebet nem tehet, egyébként pedig annak bizonyitás nélküli ismétlésére szoritkoznak, hogy amit a szószékről és a szószéken kivül hirdetnek, igaz. Az ilyenek talán nem is érzik a belső ellentmondást, amely eljárásukban jelentkezik. Nem érzik, hogy az igazi hitnek, amely hit akar lenni, mindenekfelett biztosnak kell lenni és nem szabad ismerni a kétkedést.

Akik viszont érzik és belátják ennek a helyzetnek felemás voltát, azok tragikusan megoldhatatlan kisérletre vállalkoznak. Össze akarják egyeztetni az összeegyeztethetlent. Végigmennek az egész geologián és a mindenség tanán és megmagyarázzák, hogy a tudománny bebizonyitott tételei, melyek valaha indexen is voltak, miként illeszthetők bele a dogmáknak a rendszerébe. Sokat kénytelenek voltak engedni már abból, amit ők vagy elődeik még tételes igazságnak hirdettek néhány évtized előtt. Nincs már egy keresztény felekezetnek sem olyan apologétája, aki komolyan bizonyitaná, hogy Józsue megállitotta a napot, vagy Bálám szamara héberül beszélt. Kénytelenek folytonosan ujabb meg ujabb koncessziókat tenni a tudománynak. Már eljutottak odáig, hogy kénytelenségből mindent elismernek, csak a természet örök törvényszerüségét és az embernek a törvényszerüség alá tartozását nem. Könyveik szépek, lendületesek, mig az erkölcsről, mig a mindenségnek végső okáról beszélnek, de a tudományos részeknél, ha fellebbentjük a skolasztikus magyarázatoknak a fátyolát, alattuk csak szó, -167- üres szó marad. Aki hisz, azt meggyőzni nem kell, aki félig hisz, az gondolkodni amugy sem mer, vagy nem tud, aki pedig belát áttetsző okoskodásuk mögé, azt meggyőzni ugy sem lehet. Ha nagyon akarják a tudományt összeegyeztetni a vallással, gyakran maguk lépik át a dogmák kereteit s s ilyenkor olvassuk róluk utólag, hogy laudabiliter se subiecit. Valamikor ők lesznek a soron, hogy az emberiség gondolkodása ugy tultegye magát rajtuk, mint ahogy tultette magát azokon, akik valaha a vallás nevében Kopernikust, Galileit, vagy Keplert akarták elhallgattatni, vagy megcáfolni. Ez a jobb sorsra érdemes összeegyeztetőknek a tragikuma.

Iskola és világfelfogás.

Az egyes emberben rendszerint nem él a tudat, hogy a világfelfogás hiányossága, vagy teljes hiánya lelki bizonytalanságának az okozója. Inkább tudattalanul várja a megállapodott tekintély szervezeteitől, az iskolától és vallástól, hogy utmutatást adjanak, irányt jelöljenek neki. Elválasztani a kettőt egymástól alig lehet, mert az iskola a legtöbb államban, legyenek azok akár katolikusok, akár protestánsok, vagy az egyház, vagy pedig az egyház és szintén a hagyományt és tekintélyi elveket képviselő állam befolyása alatt áll. Nem változott ez még ott sem, ahol a kormányok szocialista befolyás alatt átszineződtek, vagy ahol tisztán munkáspárti kormány került uralomra. A vis inertiae erősebben érvényesül a közoktatásban, mint a közéletnek bármely más területén.

A kötelező közoktatásnak mai egyre szélesebb körökre kiterjedő rendszere mellett korunk serdülő nemzedékének tulnyomó része bizonyos számu esztendőt tölt az iskola falai között. Magától értetődőleg a legtöbbje iskolai tanulmunyait rövid idő multával befejezi; ezeknél az iskola csak -168- a legszükségesebb alapismeretek nyujtására szoritkozik. Ezek kiesnek vizsgálódásunk köréből. Sokkal fontosabb a jövő intelligens osztályának, azoknak kérdése, akik az elemitől a középiskolán át az egyetemig felkusznak a közoktatási szervezet piramisán. Vajjon mit állapithatnak meg ezek, ha felnőtt korukban, érett ésszel igyekeznek mérlegelni és értékelni, hogy mi az, amit az iskola állandó utravalóul adott nekik az életre?

Ha erre a kérdésre nem az érettségi bankettek tósztjainak hazug hangulatában akarnak megfelelni, melyek csepegnek a tanárok és az iskola iránti örök hálától, bizony azt kénytelenek bevallani, hogy alapjában véve vajmi csekély az utipodgyászuk, mellyel nekiindultak az életnek. Tizenhat-tizennyolc év folyamán az elemitől az egyetemig az iskola nyujtott ugyan nagy ismerettömeget, vajmi sok és sokféle tudást, de nem adott egységet, összefoglalást a tudás egyes ágai között, sem felvilágositást az ember világhelyzetét illetőleg.

Ha visszatekintenek iskolai esztendőikre, a diákpajtásokkal eltöltött órák kellemes hangulata mellett kavarognak az egyes tantárgyak és szakkifejezések az emlékezetükben… latin, növénytan, földrajz, algebra, aoristos, Pythagoras tétele, permutáció, Ohm törvénye és más effélék. Mindezek azonban, az irás-olvasást, négy számtani alapmüveletet és a hittan egyes gépiesen betanult kérdés-feleleteit leszámitva, a feledésből kiemelkedő, különálló, összefüggéstelen emlékmozaikok formájában jelentkeznek. Igazában véve az iskola tanitásából elvész mindaz, amivel az ember későbbi hivatásánál fogva véletlenül nem kénytelen foglalkozni. Az iskola csak mozaik-kockákat ad, de nem tanitja meg, hogy kell azokat egységes képpé összerakni. Az oktatás az évek -169- során fakuló ismeretanyagot ad, de a szellemet alig neveli. Nincs lesujtóbb kritika erről az ismereteket széttagoló és egyesiteni nem tudó rendszerről, mint mikor hivatásos tanférfiu állapitja meg, hogy a középiskola arra való, hogy az elemitől az egyetemig tartó időt kitöltse.

A közoktatás ügyeit intéző hatalmak megállapitják, hogy el kell sajátitani bizonyos hasznos, vagy hasznavehetetlen ismereteket, de nem mondják meg, hogy miért. Az oka ennek az, hogy maguk sem tudnának a kérdésre megfelelni. Tétovázásuk, tapogatózásuk egyik megnyilvánulása az általános lelki bizonytalanságnak. A szüntelen vita, mely a tanférfiak között folyik a humán és reális oktatás kérdéseiről, az ismeretanyag nyujtásáról és a szellem iskolázásáról, az elméleti, vagy gyakorlati oktatás helyesebb voltáról, legjobban mutatja, hogy maguk sincsenek vele tisztában, hogy mit és hogyan kell tanitani. Szinte humor erejével hat, mikor szó-hullákat boncolgató filologusok, logikátlanságtól duzzadó és nyakatekert mondatoktól hemzsegő cikkekben a latin nyelv intenziv tanitásának szükségességét azzal indokolják, hogy ez az acélos szerkezetü nyelv megtanitja a diákot a logikus gondolkodásra és saját anyanyelvének helyes használatára. Hogy mennyire nincs meg a középiskolai oktatásnak az egysége, annak egyebek mellett példái a kilencven százalékban filologusokból lett tankerületi főigazgatók, akik az érettségi vizsgálatokon a latinnál és magyarnál nagyon virgonc módon viselkednek, de a többi tárgyaknál rendszerint hallgatnak, vagy ujságot olvasnak. A képzésnek a többi része vagy nem érdekli őket, vagy nem értenek hozzá. Elsősorban belőlük, akiknek őrködniök kellene a tanitás egyenletes volta, egyöntetüsége és egyetemlegessége felett, hiányzanak mindezek a kellékek. -170-

Akik náluk egy fokkal lejebb állanak, a legtöbb esetben szomoru egykedvüséggel járják az iskolának egyhangu taposó malmát és főleg a statisztikai szempontból kedvező eredménynek az elérésére törekszenek. Nem akarok igazságtalanul általánositani. Amint van jó biró, van jó tanár is. Van, aki odaadással és mindenekfelett szeretettel végzi a nevelés nehéz munkáját. A nagy többség azonban fásult, a gyermeket kellemetlenül zajongó apró jószágnak tekinti és nem látja meg a gyermeki lélek bimbózásának szépségeit. Mesterségéből hiányzik a változatosság, hiányzanak a teremtő, ösztönző impulzusok, hiányzanak az ingyenes, látókört nyujtó és a pedagógia ujabb elveit megismertető szünidei kurzusok. Sajnos igazság, hogy a tanárok legnagyobb része el van maradva a tudománynak attól az ágától, amelyet tanit, el van kedvetlenedve és gépi mesterséggé szállitja le a foglalkozást, amelyet müvészetté kellene fokoznia.

Sohasem tudom elfelejteni azt a tapasztalatomat, amelyet akkor szereztem, mikor egy ingyenes kurzuson előadások tartására vállalkoztam s az egyik tanár, akinek az órája utánam következett, végighallgatta háromnegyed óráig tartó magyarázatomat. Anélkül, hogy több vagy kevesebb értéket tulajdonitanék a saját tanitási módszeremnek, csak jellemzésül idézem az órámat végighallgató tanárnak a megjegyzését:

– A doktor ur mindig ekkora energiát fektet bele az előadásába?… Meglátszik, hogy nem tanit tizenöt esztendeje.

Ezek pedig nemcsak magyar jelenségek. A közoktatásnak mindenütt hasonlatosak a hibái. A legkomolyabb angol gondolkodók állapitják meg, hogy a vallás és tudomány közötti ellentéttől való félelem nyomoritotta meg az angol -171- közoktatást, tette szellemileg lomhává Angolországot és jó módban levő fiatalemberek klubjaivá az angol egyetemeket. Wells, aki korunknak egyik legmélyebben szántó gondolkodója, egész sor könyvében ezt bizonyitja. Balfour, aki a konzervativ politikusok közül való ugyan, de az olyan gondolatokban gazdag és megértő konzervativ politikusok közül, akikhez nálunk az utóbbi időben legfeljebb Apponyi Albert hasonlitható, megállapitja, hogy a parlamenti élet sivár, mert a politikusok legnagyobb részének nincs filozófiai iskolázottsága és egyetemes képe a modern állam feladatairől. Ő maga szabad óráiban a görög bölcselők tanulmányozásával foglalkozik. Vajjon hányan mondhatják ezt el magukról akár a mi országgyülésünk, akár a világ többi parlamentjeinek képviselői közül?

Franciaországban az egyházellenes áramlatnak a megerősödése óta az állam csinált olyan tantervet, amely a tantárgyak összefüggéstelensége és az oktatásnak órára kiszámitott gépszerüsége tekintetében minden mást messze felülmul. Nincs ország és nemzet, melynek kevesebb sejtelme volna az egyetemi tanitási és tanulási szabadságról, mint a forradalmi hagyományokon nevelkedett, de ma is a napoleoni centralizáció és bürokrácia légkörében élő Franciaországnak. A francia közoktatásügyi miniszter, aki büszke arra, hogy meg tudja mondani, hogy ugyanazon órában bármelyik középiskola bármelyik osztályában mit tanitanak, a szellemi taposómalom rendszerének a legtökéletesebb igazolása. Órára elvégezni a tanterv anyagát, ez a fontos. Hogy mi marad meg belőle, mellékes. Igy lesz a lényegből forma ott, ahol lényeget nyujtani nem tudnak. Le Bon szerint az ugynevezett latin nevelésnek a legfőbb hibája az, hogy egy lélektani tévedésre van felépitve, mely szerint a könyveknek -172- kivülről való tudása fejleszti az értelmet. Ebben a rendszerben a nevelés leckefelmondást és engedelmességet jelent. Az iskolák ahelyett, hogy az életre készitenék elő az embert, államhivatalnokokat nevelnek, akik sikert arathatnak, anélkül, hogy megerőltetnék magukat és szemernyi kezdeményező képességet árulnának el. Ez a rendszer neveli azt az állami tekintély iránt babonás hittel viseltető, de egyben kétkedő, félmüvelt osztályt, amely mindent az államtól vár, de viszont mindenért a kormányt teszi felelőssé, mert belőle az önállóságnak a szikrája is hiányzik.

Amerika még ez ideig ugy el volt foglalva gazdasági alapjainak a lerakásával, multja oly rövid, kulturája annyira sokfelől összeszedett, heterogén és meg nem állapodott másolata az európai kulturának, hogy ott még kialakult közoktatási rendszerről beszélni nem lehet. Egyedül Németország volt az, amely a mult század elejének nagy nemzeti fellendülésétől kezdve tudott ösztökélő, serkentő erőt és általános szempontokat belevinni közoktatásának rendszerébe. Az a hagyomány, mely nagyobb gondolatszabadságot tett lehetővé a kis német autokrata udvarokban, mint a szabad Franciaországban, az egyetemeken megteremtette a kutatás és tanitás szabadságát, az egyetemeken kivül pedig a tudomány megbecsülését. Eredmény gyanánt kifejezésre jutott ez Németország páratlan fellendülésében. Hogy e tudományos és haladó Németország mellett volt egy másik cézári és merev tekintélyi elven alapuló Németország is, az nem változtat ezen a megállapitáson.

De az iskola kérdésénél nem is kell államokat idézni. Alig van gyermek, akiben ne élne valamilyen formában és irányban a tudásnak és megismerésnek a vágya. Ennek fejlesztése, erősitése volna az iskolának legszebb feladata. -173- Nem hiszem, hogy volna gyermek, aki egyes tárgyak körében ne bukkant volna ösztönző, kiváncsiságát felébresztő, izgató kérdésekre. Azok a visszaemlékezések, hogy miként reagált az iskola a kutató, tudnivágyó, bimbózó léleknek ezekre az első megnyilatkozásaira, az iskolának legkellemetlenebb emlékei közé tartoznak. A veszedelem pedig abban rejlik, hogy a felmerülő kérdésekre a fiatal, irányitásra szoruló lélek a legtöbb esetben másutt kénytelen választ keresni.

Valamikor olvastam egy amerikai professzornak a könyvét az irodalomtörténet tanitásának a módszeréről. A könyv egy hasonlattal kezdődik, amely nem nagyon hizelgő a tanárokra, de mert tanár irta, idézhetem. Van egy mező, amelyen illatos, szines virágok teremnek, de a virágok között van elszáradt, tüskés kóró és bogáncs is. A mezőre rászabadul egy gyermek és egy szamár. A gyermek a virágokat szedi, gyönyörködik szinükben és illatukban. A szamár a száraz kórót és bogáncsot élvezi. Ilyen az irodalom és az irodalomtörténet is. Vannak virágai és vannak bogáncsai, elszáradt kórói. Az irodalomtörténetet, mint tantárgyat a virágokon keresztül kellene megkedveltetni a gyermekkel, mégis vannak a tanárok között nagyon sokan, akik a maguk gusztusából kiindulva, a száraz kóró rágcsálására akarják kényszeriteni.

A saját visszaemlékezéseimben három eset a nyomjelzője az iskola visszásságainak. Az első eset a harmadik, vagy negyedik elemiben történt. A tanitónk egy földgömb segitségével elmagyarázta, hogy a föld gömbölyü és forog. A legtermészetesebb kérdés, amit fel is tett valamelyikünk, hogy mikor megfordul a föld és alulra kerülünk, miért nem esünk le róla. A tanitónk tulságos kézzelfoghatóan akarta nekünk, kilenc esztendős gyerekeknek megmagyarázni -174- a problémát; elővette kemény kalapját, beletette a krétát és mutatta, ha nagyon gyorsan forgatják a kalapot, a kréta nem esik ki belőle. Igy kell elképzelni a földet is. Némi töprengés után feltartottam a két ujjamat és megkockáztattam a kérdést, hogy mi történnék, ha a tanitó ur a kalapon kivülre tenné a krétát. Az osztály nevetett, én kikaptam, de még ma is érzem ennek a fenyitésnek vérlázitó, meg nem bocsájtható igazságtalanságát. Hogy a többiek mit gondoltak, nem tudom, de bennem először ébredt fel valami gyanakvás az iskolával szemben, amely máig sem tudott teljesen elhagyni.

A második eset Renannal kapcsolatos. Harmadik gimnazista voltam, mikor kezembe került Jézus élete, a hetvenes évekből való nehézkes magyarságu, de becsületes, csonkitások és kihagyások nélküli forditás. Megjegyzem, a könvy véletlenül került a kezembe és sejtelmem se volt róla, hogy kicsoda Renan. Mohón faltam a könyvet, akárcsak Verne valamelyik regénye lett volna. Egy ismeretlen, uj világ tárult fel előttem, melyben megelevenedtek, éltek és mozogtak azok a személyek, akiket addig csak elvont fogalmak gyanánt ismertem. A hegyről a völgybe tekintve, el tudtam képzelni Názáret összezsufolt házait, a galileai mezőket, a kopár Judeát és szinte láttam, mikor a husvéti zarándokok a köves fensikról először pillantják meg Jeruzsálem városát. Évek multával az ember nehezen tud számot adni a meg nem rögzithető lelki benyomásokról, de talán nem tulzok, ha azt mondom, hogy Renanon keresztül megszerettem azt a kort és annak a kornak a hangulatát, amelyből a kereszténység kiindult. Renannak az első olvasása arra az időpontra esett, mikor az ásványtanban először hallottam valamit a geologiai korokról. A gondolatmenetet felesleges vázolnom, -175- de ez volt az első eset, mikor a tudásnak teljesen elszigetelt, különálló részei között az összekötő hidat meg akartam szerkeszteni. A geologiával, amelyben nincs helye Ádámnak, akartam önmagamban alátámasztani Renan tanitását. A természetrajz tanárom, akit ma is végtelenül becsülök érte, talán nem helyeselte, hogy tizenhárom esztendős gyerek létére Renant olvasom, de honorálta az igazság keresését és az okoskodás menetét. Más oldalról ellenben olyan visszautasitásban volt részem, mintha valami illetlen dolgot követtem volna el és olyasmi iránt érdeklődnék, amiről még kérdezősködni sem szabad. A következése lett az első vallásos krizisem. A gondolataim láncolata körülbelül az lehetett, hogy ha megtagadják a felvilágositást a vallásnak egy alapvető kérdésére, akkor az én kétkedésem nem lehet bünös. Ma azt látom, hogy tizenkét-tizenhárom esztendős gyermekekben sokkal több az egészséges ösztön és jogérzet, mint akárhány fiskálisban, aki a jognak elcsavarásával keresi a kenyerét. Parancsolva nem lehet tanitani és igazságokat hirdetni. A gyermek üde lelkével sokkal kevésbbé lehet igazságtalanságokat elkövetni, mint fáradt, fásult és az élettől megnyomorgatott felnőtt emberekkel.

A harmadik eset egyetemi pályafutásomnak első órája. Római jog. Hogy hányan szoronghattunk a teremben, akik közül egynek sem volt sejtelme, hogy mi a jog, nem tudom. Csak a katedrán állva előadó professzornak a bevezető mondatára emlékszem: A latin Rammes, a szabin Tities és az etruszk Luceres három tribusának megfelelően három kerületre oszlott az ager Romanus. Ez volt az első találkozásunk a joggal, amelyet nem ismertünk. Hogy mi a jog, azt később se hallottam az egyetemen soha, ellenben a nemzetközi jog cimü önálló tudományban fontos tény gyanánt értesültem -176- a nagykövetnek arról a jogáról, hogy hatlovas hintón mehet megbizólevelének átadására. Történt ez akkor, mikor már nemcsak minden nagykövetnek, hanem közönséges követnek is megvolt az automobilja. Természetes, hogy az első nagykövet, akit ilyen alkalomkor láttam Bécsben, automobilon robogott.

Ha végiggondoljuk mindezeket az emlékeket, félszegségeket, még ha nem vagyunk is közoktatásügyi szakemberek, – sőt talán akkor leginkább, – lehetetlen, hogy ne érezzük, hogy itt valami nincsen rendjén. Az iskola mindent akar nyujtani, csak kezdeményezést nem. A tanár mint abszolut tekintély jelenik meg a társadalom leendő és fejlődő tagja előtt, legtöbbször nem törődik a gyermek lelki életének mozzanataival, hanem a saját agyberendezését akarja ráerőszakolni. Ebből következik, hogy a tudás megszerzésében a felfedezésszerü megismerést, aminek az érzése, ha egyszer rájött valaki, a lelki életnek a legnagyobb gyönyörüsége, a tanár kérdéseinek, frázisainak a bevágása helyettesiti. Legjobb tanuló az, aki legjobban tud alkalmazkodni a tanár egyéniségéhez. A gyakorlati célnak ez jobban megfelel, még ha hipokrizisre is nevel. Az egyetem, amelynél nem lehet kétségbevonni, hogy szakokra kell tagozódnia, a legfelső fokon, a tulságos specializálódás mellett a szintézist nem adja meg.

Végeredményben pedig itt nem az emberekben, hanem a rendszerben van a hiba. És ha ezt tudjuk, nem csodálhatjuk, ha ennek az összefüggés nélküli, ösztönzést nem nyujtó tanitási rendszernek elvesznek a szépségei, kivész belőle a lendület és belefásul tanár és tanitvány egyaránt. Nem csodálhatjuk, ha az eredmény megfelel az előzményeknek. Kissé különös kifejezéssel élve, ez a rendszer nem teremt kontaktust a tudás és a személy között, akinek a tudást el -177- kell sajátitani. Ez a rendszer önmagában nem nevelhet embereket, akiknek áttekintésük van a tudomány fölött. Ez a rendszer neveli azokat a gondolkodni nem tudó, kritika nélkül ál-intellektueleket, akik csak külsőleg jobbak a teljesen tudatlan tömegeknél. Az ilyen lelkileg elhelyezkedni nem tudó intellektuelekből kerülnek ki a társadalom legveszedelmesebb felforgatói, akik ma a bolsevizmus, holnap a keresztény kurzus nevében cselekszik ugyanazt. A puszta ismeretszerzés, ha mellette az embernek a nevelése hiányzik, a legbiztosabb ut arra, hogy az emberből forradalmár legyen.

Vajjon nincsen-e a közoktatásnak ezzel a rendszerével összefüggésben, ha nagyon komoly gondolkodók azon töprengenek, hogy lehet-e egyáltalán ilyen alapokra épiteni. Wahle, a filozófia tanárának létére már 1894-ben a hagyományos filozófia végét állapitotta meg s azt kutatta, hogy ennek hagyatékából mit vehetnek át az uj tudományok. Ferrero szerint a történetirás, mikor levetkezte magáról az irodalmi és költői mezt és tudomány akart lenni, elvesztette a nagy vonások, összefoglalások iránti érzékét és nem érzékelte fel a nagy erőket, amelyek évszázadokon át érvényesültek a civilizáció és kultura történetében. Keveseket érdeklő részletkérdésekre szoritkozott, csak kritizált és boncolgatott, de hasznavehetetlenné vált az emberi tanulságok szempontjából. Joel, a lipcsei egyetemet megnyitó 1914. évi rektori beszédében az egyetemet vádolta meg, hogy nincsen egyetemlegességének tudatában. Loria az egész tudomány válságától tart, mert hiányzik belőle a szintézis. A széttagolódás, specializálódás mellett nem tudjuk megérteni, hogy a ködfoltok és parlamentek, a történelem és kémia egyetlen fejlődő erőnek a sokféle kifejezései. A segédtudományok -178- labirintusában elvész a tudománynak egyetemes jellege. Igy nevelődnek a tehetetlen praktikusok, akik ravaszul tudják alkalmazni a törvények és rendeletek paragrafusait, ki tudják számitani egy hidnak a hordképességét, ki tudják kopogtatni a beteg tüdejét, de nem tudják, hogy önmagukkal mit kezdjenek. Sejtelmük sincs, hogy miként feleljenek a nagy kérdésre: Ember, honnan jössz és merre visz utad?

Tételes vallások és világfelfogás.

Mint már emlitettük, a világfelfogás kialakulásában igen nagy szerepe van a hitnek és a hit letéteményesének, a tételes vallásnak. A kettő ugyanis különválasztandó egymástól. Az első a lelkekben él, az utóbbi a térben és időben körülhatárolt valami; szervezet, amely megmondja, hogy mit kell hinni, fegyelmez, rendelkezik és parancsol. A hit tételes vallás nélkül is elképzelhető, aminthogy ma nagyon sok emberben él a hitnek a tételes vallásoktól független valamelyes formája. Az emberek nagy tömegének kétségtelenül szüksége is van bizonyos fölötte álló tekintélyre, amely megmondja, hogy mit kell hinnie s a közvetitő szerepét játssza közte és az emberfeletti hatalom között. Ez a szervezet formájában jelentkező hit határozott irányt ad a bizonytalan, tétova érzéseknek s a hitet egyrészt pozitiv célnak a kitüzésével, másrészt a tömeghatásoknak szolgálatába állitásával áthatóbbá teszi, erősiti. Viszont a hitben rejlő s a hivőkre visszasugárzó erőt társadalmi célokra, az emberi közület kisebb vagy nagyobb részének összeforrasztására, fegyelmezésére is felhasználja. Ez a tételes vallások nagy hatalmának titka és magyarázata. Annyira terjed ez a hatalom, hogy a világ még ma is könnyebben veszi, ha valaki Istennel nem törődik, mintha szembehelyezkedik egy tételes vallással és a formális szervezetet tagadja meg. -179-

Minden vallásnak az a törekvése, hogy hivői számára olyan képet nyujtson a mindenségről, amely ugy az erkölcsi érzés, mint az analizáló értelem számára kielégitőnek és logikusnak tünik fel. A tételes vallások nagy jelentősége igy kettős. Egyrészt elméletileg világfelfogást nyujtanak, az életet tartalommal töltik meg, célkitüzést adnak a hivők számára, másrészt gyakorlatilag erkölcsi szabályokat állapitanak meg, elválasztják a jót a rossztól és az előbbinek követésére késztetik az embereket.

E kettős jelentőségüknél fogva a vallások mindenkor a legnagyobb társadalomalkotó és emberi lelket formáló erők közé tartoztak. Ez az erő pedig annál hatványozottabb formában jelentkezik, minél tökéletesebb képet tud nyujtani az illető vallás és minél világosabban tudja megállapitani az ember rendeltetését. Ez a zsidó vallás rendkivüli erősségének a titka, amely a teremtés pillanatától kezdve minden kérdése megfelel, még pedig leginkább a kötelékébe tartozók szájaize szerint. Általánosságban megmagyarázza az ég, föld és ember eredetét, a népek szétválását, szükebb értelemben pedig, mint törzsi vallás, magának a zsidóságnak külön hivatását. Valósággal szerződést tételez fel az Ur és választott népe között, mely szerint az utóbbit kegyetlen büntetés sujtja, ha nem teljesiti az Ur parancsait, viszont ez, ha hiven szolgálják, hatalmat ad neki a világ összes népei fölött. Eredet, cél, földi hivatás, minden szigoruan körvonalozott formák között jelentkezik a zsidó vallásban. A maga idejében, sőt még azontul is, évszázadokon át, teljes világfelfogást tudott nyujtani a fajbeliek számára. Világfelfogásának erőssége ma abban a mértékben csökken, amint a tudás széttépi a mózesi kozmogoniát és a faji hivatás helyét az általános emberi szolidaritás magasabbrendü tudata -180- foglalja el. Minthogy azonban a zsidó vallás elemeiből nagyon sok a kereszténységbe is átszármazott, természetszerüleg fel kell merülni a kérdésnek, hogy milyen viszonyban vannak a mai tételes vallások, különösen a kulturemberiség legnagyobb részét magukba foglaló keresztény felekezetek a világfelfogásnak nagy kérdésével?

A kereszténységet kétféleképen lehet felfogni, etikailag és históriailag. Az erkölcsi kereszténység Krisztus tanitásában van lefektetve, aki nem dogmákat formulázott, hanem a szeretetet, alázatosságot és a mennyei atya rendeléseiben való megnyugvást hirdette a világ számára. A keresztrefeszités után tanitása egy ideig abban a veszedelemben látszott forogni, hogy elmerül és tanitványai egyszerü szekta lesznek, amilyen akkoriban nagyon sok volt a zsidóság körében. A zsidó-keresztények a krisztusi reformot csak magára a zsidóságra akarták korlátozni és hosszu időn át nem lehetett tudni, hogy ők kerülnek-e felül, vagy a pogány-keresztények, akik fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül hirdették az igét minden népeknek és nemzeteknek. Az őskereszténység dokumentumaiban világosan fel lehet ismerni e két irányzat küzdelmeinek, ellentéteinek és kompromisszumainak nyomait. Históriailag a kereszténység akkor született meg, mikor végérvényesen áttörte a zsidóság korlátait és Pálnak, a pogányok apostolának személyében elindult hóditó utjára.

Ahány nagy vallási és erkölcsi reformot ismer az emberiség története, mindegyiknek van két közös sajátsága. Az egyik az, hogy a nagy reformátorok nem állitottak fel dogmákat, hanem általánosságban hirdették a hitbeli és erkölcsi megujhodás tanait. Szavaikat tanitványaik megőrizték, később feljegyezték és dogmákat formáltak belőlük. A Galilea virágos rétjein megszületett példabeszédeket és a -181- mangófa árnyékában megálmodott bölcseségeket pontokba foglalták, boncolták, elemezték, a szavakra tanokat épitettek, a hitből vallást alkottak. A másik sajátosság az, hogy a nagy reformok hirdetői nem azt állitották, hogy megtagadják a törvényt, hanem ellenkezőleg, hogy eredeti tisztaságában állitják helyre. Maguk számára vindikálták az elmult évszázadok megszentelt presztizsét. Ez volt a kezdődő kereszténység esete is. Szakitott a zsidósággal, de magával hozta az ószövetség könyveit, a világ teremtéséről szóló kaldeai legendákkal, a zsidó nép őstörténetéről szóló mitikus elbeszélésekkel, a zsidó nép viszontagságainak sorozatával, az énekek énekével és a félig vallásos, félig szociális profétizmusnak szörnyü átkozódásaival. Megváltozott erkölcsi tartalom mellett ezek a zsidóság emlékei a kereszténységben. A fiatal kereszténységnek azonban szüksége volt rájuk presztizsokokból, hogy velük ősrégi voltát bizonyitsa és saját eredetét, akárcsak a zsidóság, a világ teremtéséig visszavihesse. Az ószövetség ilyenformán része lett a dogmának és a kereszténység századaiban is a legnagyobb befolyást gyakorolta az emberiség gondolkodására. Máté 5.13 szinte elválaszthatatlanul forrasztja össze a kereszténységet az ószövetséggel: »Mert bizony mondom néktek, mig az ég és föld elmulik, a törvényből egy betü, vagy egyetlen pontocska el nem mulik, mig minden be nem teljesedik.«

Az ószövetségnek ez az irodalmi bekapcsolása a kereszténységbe, nagyon sok dilemma elé állitotta már azokat, akik elfogadták a kereszténység morális alapjait, de nem voltak hajlandók fenntartás nélkül elhinni primitiv orientális emberek mondáit. Hasonlóan okos antiszemiták megérezték annak lehetetlenségét, hogy egyik oldalon zsidóellenes politikát csináljanak, a másik oldalon pedig gyerekeiknek -182- azt tanitsák, hogy a zsidók Istennek választott népe, amelyet Isten egyedül tartott méltónak arra, hogy patriarcháival közvetlenül érintkezzék. Logikusan ebből a felismerésből csakis az ószövetséggel való szakitás és a kereszténység históriai alapjainak megtagadása következhetik. Tényleg Németországban a fajvédő antiszemiták egész iskolát csináltak abból, hogy a kereszténységnek lényegében északi eredetét bebizonyitsák. Chamberlain Krisztust egyenesen kiemelte a zsidóság köréből és ezzel természetesen megtagadta akár Dávid házából való származását, akár pedig a kereszténységnek a biblia szerinti bünbeeséssel és egyéb ószövetségi előzményekkel való összefüggését. Szerinte tartalmilag a kereszténység árja vallás, melyet a zsidóságtól azzal kell emancipálni, hogy elvágjuk a köldökzsinórt, mely az ószövetséggel összeköti.

Az ilyen felfogások hirdetői és követői azonban csak kivételek. Az egész kereszténység, egyes kisebb jelentőségü irásoktól eltekintve, változatlanul elfogadja az egész bibliát a genezistől János jelenéseiig. Ebben nincs különbség katolikusok és protestánsok között. De épen ezért a világról alkotott képzetek tekintetében legfeljebb árnyalati különbségek vannak a kulturemberiség nagy tömegét magukban foglaló katolicizmus és protestáns felekezetek hivatalosan vallott felfogása között. A köztük levő különbség, amely a reformáció után rettenetes szakadéknak tetszett, ma jelentéktelen kis határjelző árokká zsugorodott össze. Csak optikai csalódás alapján lehet azt képzelni, hogy világfelfogást illetőleg lényeges különbség volna a katolicizmus és protestáns felekezetek között. A reformáció korában, mikor az egész emberiség gondolkodása a hitéleti kérdések körül forgott, a gondolatszabadság legnagyobb vivmányának tetszhetett, -183- hogy mindenki szabadon kutathat a bibliában és vizsgálhatja az egyes intézmények isteni, vagy emberi eredetét. Ennek jelentőségét a gondolatszabadság történetében tagadni nem is lehet. Az egy ponton megindult kutatás magával hozta a kutatást mást tereken is, amihez hozzájárult, hogy a protestáns országokban nem volt a katolikus egyház szervezetéhez hasonló hatalom, mely a feltörő kutatással szembeszállott volna. A legnagyobb tévedés volna azonban feltételezni, amit egyes protestáns történetirók hirdetnek, hogy a protestantizmusnak, mint vallásnak a lényegében lett volna a mai értelemben vett szabad kutatás. A valóság az, hogy a protestantizmus mellett könnyebb volt kivivni a tudomány szabadságát, mint a katolikus államokban, a mai protestánsok azonban csak egy régi és a valóságnak meg nem felelő emlék alapján hirdetik, hogy őseik a szabad kutatás alapján állottak. A protestáns szabadság a katolicizmus cáfolatáig terjedt és nem tovább.

Magát a lényeget illetőleg a protestantizmus is ugyanott megállt, ahol a katolicizmus. Luther és Melanchton lényegében nem állanak Tertullianus, Augustinus, vagy Mohammed felett, mikor azt mondják, hogy minden tudás benne van a bibliában és ami nincs benne, az elvetendő. A maga impetuozus módján Luther Aristotelest, akinek természettudományi hagyományai arab közvetitéssel beszivárogtak a nyugati világba, bestiának, igazi ördögnek, sötétség fejedelmének és emberiség csalójának nevezi. Kopernikust még Rómánál is hevesebben támadja s elveti az asztronomiának a tudományát, mely mindent fel akar forgatni. Nem lehet, hogy a nap áll és a föld forog, mert az irás szerint Józsue megállitotta a napot, megállitani pedig csak mozgásban levő dolgot lehet. -184-

Ebben jelentkezik a korai protestantizmus logikájának tarthatatlansága, amely még ma is érezhető. Az alapvető kérdést, az ember teremtését és rendeltetését illetőleg teljesen a mózesi kozmogonia alapján áll. A bibliában szabad kutatni, de mikor a természettudomány kerül szembe a bibliával, a biblia igazságát ismét a bibliával bizonyitja. Ami irva van, az önmagában igaz. Ehhez ragaszkodni kell, mert ha nem ragaszkodnak hozzá, alóluk is teljesen kihull az alap.

Ebből származik az összes protestáns felekezetek dilemmája. Saját bizonyitásuk érdekében vagy elhajolnak egy ujabb ortodoxia felé, melynek gyökerei Luthernek a természettudományokról vallott felfogásában és Servet Mihály megégetésében jelentkeznek s ilyenkor az ugynevezett protestáns szabadsággal ellentétben álló szervezetek alakulnak, mint az angol magas egyház, vagy a porosz evangelikus államegyház. A másik esetben, ha következetesen keresztülviszik a szabad magyarázat és kutatás elvét, akkor teljes szerteporlási processzus következik be, amire Amerika mutatja a legtökéletesebb példát.

Ez nem a katolicizmusnak és protestantizmusnak az értékelése, hanem egyszerüen tényeknek és annak a viszonynak a megállapitása, melyben egymáshoz, illetőleg külön-külön a szabad kutatáshoz és az ebből szükségképen eredő uj világfelfogáshoz állanak. A protestánsok kutatnak a bibliában és a biblián kivül és históriai alapon vitatják, hogy a katolikus egyháznak a tekintélye csak hipotetikus és nem nyugszik bizonyitható alapokon. Minden vallás azonban szükségképen csak tekintélyi lehet, mert kinyilatkoztatáson nyugszik és mert követelnie kell, hogy higyjék, amit hirdet. Egy lépéssel odébb már a protestantizmus is pontosan ezen -185- az alapon áll, anélkül, hogy bevallaná. A modernizmus a protestantizmussal végeredményben épenugy nem egyeztethető össze, mint a katolicizmussal, vagy bármely más tételes vallással. Pusztán racionális okokkal, igazi hit nélkül, sem Isten létét, sem a vallás tételeit megmagyarázni, sem pedig a vallásos érzés magasztos voltát az emberi kedélybe belevinni nem lehet, mert a vallások relativ erősségét nem a bizonyitás és bizonyithatóság adja meg, hanem a bennük rejlő hitnek a kedélyre gyakorolt befolyása.

Ez magyarázza meg azt is, hogy napjainkban a tridentinum óta megreformált katolicizmus miért képes a protestáns felekezeteknél nagyobb ellenállóképességet és a tömegekre nagyobb hatást gyakorolni. A protestánsoknál a bibliát a pap, tehát az egyes, fizikai személy magyarázza, akinek tudása, meggyőző képessége, ékesszólása nagyon különböző lehet. Sok esetben ezek a tulajdonságai alacsonyabb nivón állanak a hallgatóénál, tehát azénál, akibe a hitet bele kellene csöpögtetnie. Egyén áll szemben az egyénnel. A katolicizmusban a pap csak szócsöve az egyetemes egyháznak, amely majd kétezer esztendőnek tekintélyét, megszentelt emlékét hozza magával. Az egyén itt mellékes. A csonka racionalizmus, amely csak bizonyos pontig jut el, a lelket nem elégiti ki, de arra jó, hogy megrenditse a hitet. A katolicizmus ezzel szemben még ma is a feltétlen biztosságnak az igényével hirdeti tanait. Több benne a hitet elősegitő misztikus elem is. Istentiszteletének módjával az egyes ember kedélyét jobban bele tudja vinni egy kollektiv hangulatba, a töprengések kikapcsolásába és a hivésnek az állapotába. Mikor a törpe embertől alázatosságot követel a végtelen, isteni kegyelemmel szemben és azt hirdeti, hogy csak ez a kegyelem ismertetheti meg vele az -186- isteni örök igazságot s a kedélyen keresztül közeliti meg hivőit, többet tud nyujtani a benyomások szépségéből, a magasztosságnak az érzéséből és a hétköznap szinvonalán való felülemelkedésnek a tudatából, mint a protestáns felekezetek, melyek a felvilágosodottságot maguk számára vindikálják és a megmagyarázhatatlant akarják észokokkal megmagyarázni. A nagy tömegekre ezért van a katolicizmusnak szuggesztiv hatása és ezért tud bizonyos határig világfelfogást adni, minek lehetősége a protestáns felekezeteknél tünedezőben van.

Társadalom és világfelfogás.

Az eddig elmondottak igazolják, hogy a modern emberek legnagyobb részének, különösen az intelligens, vezetésre hivatott résznek nincsen világfelfogása, egyetemes képe a mindenségről, szintézise, amelybe önmagát belekapcsolja. Fejtegetéseink során a miértjét is megkisérlettük adni ennek a jelenségnek.

Megállapitottuk azt is, hogy a világfelfogásra való törekvés mindig szükségszerüleg jelentkezett az emberiség körében. Ebből következik viszont, hogy a világfelfogás hiánya, vagy az emberek hitének megrendülése egy világfelfogásban, társadalmi betegség, mely nem lehet el sulyos következmények nélkül. Lássuk ezeket a következéseket.

A modern embernek életét, értve természetesen mindig a tanult, intelligens osztályokat, kapkodás és idegesség jellemzi. A sokféle, de összefüggéstelen tudás visszatükröződik egész egyéniségében. Régente a tudás mennyisége kevesebb volt, de alaposabb és biztosabb. Kevesebb volt a könyv, de olvasták, megtanulták és hittek benne. Voltak könyvek, melyek egész nemzedékek gondolkodására és érzelmi világára nyomták rá a bélyegüket. A mai nagy könyvtermelés mellett tömérdek selejtes irás kerül forgalomba. A könyveket -187- kapkodva nézegetik, átfutják, elfelejtik. A nagy könyvtermelés lerontja a kulturát. A háborus gazdagok és irodalmi gigerlik igényeinek kielégitésére készült amatőrkiadások legnagyobb részénél mellékes a tartalom s csak a papír, a rajz, a kötés, sőt gyakran még az sem, hanem a csekély példányszám és a könyv ritkasága a fontos. Ezek a könyvek nem olvasásra készülnek, hanem a bélyeg- vagy pipagyüjtéshez hasonló szenvedélynek a kielégitésére.

A nyugtalanság az irodalomban, müvészetben, iparmüvészetben beteges kilengésekre vezet. Futurizmus, kubizmus ennek a jelenségei. Nemcsak a müvészi, hanem az erkölcsi és társadalmi értékelések is bizonytalanokká válnak. Mélynek mondják, ami zavaros és érthetetlen s érthetőnek, ami tetszetős és felületes. Kételkednek mindenben, társadalmi berendezésben, parlamentarizmusban, müvészetben, tudományban és végcélban egyaránt. Szellemi nomádizmus uralkodik az egész világon, mintha az embereknek hiányoznék a lelki hazájuk. Majd itt, majd ott ütik fel mozgó tanyájukat, de állandót nem épitenek. Az igazi konstrukciós elv megdöbbentő módon hiányzik azoknál is, akik magukat konstruktivoknak szeretik nevezni. A nyughatatlan léleknek müvészetben, politikában, életben egyaránt szüntelenül uj izgalmakra van szüksége. A sportok a testnevelés eszközéből versennyé, megélhetés eszközévé és a hazárdjátéknak ujabb nemévé fajulnak el. Igy érthetők meg az egyes embereknél a megdöbbentő kilengések a szélső konzervativizmustól a bolsevizmusig és vissza, amit oly sok esetben tapasztalhattunk. A háboru lehet kényszeritő szükség, lehet, hogy államférfiu a nemzet jövőjének megmentése érdekében ultima ratio gyanánt szánja rá magát. De 1914. előtt voltak sokan, akik a háborut csak uj, izgató, még nem ismert -188- élmény gyanánt várták. Valami, ami hat az idegekre, akár a morfium. A háboru után Amerikából valóságos turista áradat indult meg Franciaország elpusztult vidékeire. Érdekes körülmények között akarták látni Franciaországot. Az összeomlást megelőző időknek egyik visszataszitóan perverz jelensége volt, hogy voltak kapitalisták, akik társadalmi forradalmat hirdető lapokat támogattak. Voltak glaszé-keztyüs és vasalt nadrágos forradalmárok, akik semmi rokonszenvet sem éreztek az alsóbb osztályok iránt, bóditó parfümökkel védekeztek az illata ellen, de csinálták, vagy segitettek csinálni a felfordulást, mert piromániások módjára akarták látni a tüznek a fellángolását.

Nemcsak a gondolkodásnak, hanem magának a társadalomnak is hiányzik az egysége. Mig a patriarkális világban mindenki érezte a saját rendeltetését és egy nagyobb, felsőbb hatalomtól megszabott rendbe való tartozását, ma általános nyugtalanság tapasztalható az egyes társadalmi csoportok elhelyezkedésében. Ez a nyugtalanság pedig nemcsak anyagi természetü. Sokkal mélyebbről fakad és a szinezete az, hogy az egyes osztályok nem tudják, vagy nem akarják egymást megérteni. Ha nem is teljesen ellenségül, de legalább is idegenül állanak egymással szemben. A katona ugy véli, hogy valamely szociális kiválóság, mely hivatásában nyilvánul meg, felülemeli őt a többi társadalmi osztályokon. Az orvos és mérnök lenézi a jogászt, aki a paragrafusok béklyóival akarja megkötni az életet és csavarmenetesen kezeli az igazságot. A disznókat nevelő kisgazda különbnek tartja magát a jövendő polgárt nevelő tanárnál, mert annak lábon járó gazdagság nem röfög az udvarában. A megvagyonosodott iparos és kereskedő s általában a kapitalisztikus foglalkozások legtöbb képviselője rosszul leplezett -189- irigység hangján beszél a szellemi foglakozásokról, mert azok nem állanak a termelő munka szolgálatában. Az intelligencia és szellemi fölény az egyetlen dolog ugyanis, amit pénzen megvenni nem lehet. Valamennyien közösen megvetik a politikust, mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Mintha az irigység tartaná össze az egész társadalmat. Csak az igazi lelki életet élők, az igazi irók és müvészek kis köztársasága kivétel, mert ezek csak önmagukban találják meg, amit a többiek magukon kivül keresnek.

A jó módban élő társadalmi osztályokhoz hasonló nyugtalanság tapasztalható az ipari munkásság körében is. Különböző okoknál fogva az ipari munkásságnak ez a nyugtalansága társadalmunknak egyik legsulyosabb problémája. A rohamos indusztrializálódás a mult század elejétől kezdve megteremtette a nagyvárosok ipari proletariátusát. Ez is munkás, mint a régi kézmüvesnek a segédje, de életfeltételeiben, gondolkodásában egészen más. Tisztán béréből él, munkaadójával nincsen semmiféle személyes viszonyban, de tömeges együttélésénél fogva sulyában egyre növekvő jelentőségü eleme a társadalomnak. Relativ sulya nagyobb, mint a szétszórtan élő és a nagy centrumok hatását kevésbbé érző földmüves népességnek.

Ez az ipari munkásosztály az utolsó száz év alatt szellemileg nagy változáson ment keresztül. Száz év előtt a világ dolgainak, a közgazdasági összefüggésnek ismerete tekintetében óriási ür tátongott közte és munkaadója között. Száz év alatt a gyáros, a munkaadó szinvonal, világ-meglátás tekintetében relative nem emelkedett, legfeljebb az általa használt technikai eszközök tökéletesbedtek. Ezzel szemben a közoktatás fejlődése, sajtó és pártagitáció segitségével a munkás nagyot haladt. Megtanult látni, ha nem is -190- tökéletesen, kritizálni kezdte a dolgokat, ha nem is mindig igazságosan, olvasott, gyülésekre járt, előadásokat hallgatott, beszélt, nézetei keletkeztek az emberekről, eseményekről és intézményekről. A nagyvárosok gyári munkássága értelmiség és kulturális szinvonal tekintetében ma jórészt fölötte áll az ugynevezett önálló kismesternek. Ez a megváltozott munkás bizonyos kérdéseket kezdett felvetni a társadalom irányában. Felvetette például a kérdést, hogy a költségvetésben miért van a lótenyésztésre nagyobb összeg beállitva, mint a népoktatásra, hogy a szellemi erő és testi munka szövetségében végzett gazdasági tevékenység mellett miért van épen ő kizárva a dolgok intézéséből és felvethette különösen a kérdést, hogy miért van épen ő egy bizonyos kilátástalan sorsra kárhoztatva, melyből nincsen kiemelkedés.

Lélektanilag ennél, a meglevő társadalmi berendezéssel szemben bizalmatlan munkásságnál, melynél a tömeges együttdolgozás és együttlakás mellett a kollektiv erők is müködtek, adva voltak az izgulékonyságnak és izgathatóságnak összes előfeltételei. Ezt mutatja az egész tizenkilencedik és kezdődő huszadik század története. A sztrájkot már a régi munkás is ismerte, de mikor sztrájkolt, mindig csak anyagi életfeltételeit akarta javitani s amit maga körül látott és ami körülötte történt, azt a dolgok természetes rendjének, adottságának tekintette. A mai munkásság sztrájkjai gyakran egészen más természetüek. A sztrájk látszólag nem pozitiv, ködös célokra irányul, a munka alapvető feltételei és a rendszer ellen, amely szerint a termelés történik. Ennek az uj munkásosztálynak a szocializmus lett a hite, legváltozatosabb és legkülönfélébb formáiban. A nagyvárosok nem jó talaj a régi értelemben vett vallásosság számára s a munkásság világszerte nagyrészt elvesztette -191- a vallásos hitét. Ezt a hitet a szocializmus pótolta s hogy egyáltalán pótolhatta, legjobban mutatja, hogy a léleknek minden körülmények között van szüksége valamelyes hitre, egyetemleges képzetre. Dőreség volna azonban azt hinni, hogy a tömegek szocializmusa egy a Marxnak gazdasági racionalizmusával és vigasztalan determinizmusával, amely vastag kötetekben van lefektetve és tárgya a meg nem szünő vitáknak és birálatoknak. Az élő szocializmus eredője mindazoknak a vágyaknak, sejtéseknek, reménységeknek, melyek az egyén sorsának jobbraforditására s a világ és a jelen társadalom rendjének a megváltoztatására irányulnak. Ez a szocializmus soha el nem érhető valóság, hanem a láthatár szélén lerajzolódó varázsos kékség, vagy vöröslő hajnal, amely felé milliók és milliók mindenkor törekszenek.

Soha a szocializmus akkora hóditást nem tudott volna tenni a tömegekben, mint amekkorát tényleg tett, ha ez az alapvető tulajdonsága nem lett volna meg. Soha Marxnak elvont fejtegetései és következtetései nem tették volna szocialistává a tömegeket, ha a szocializmus többi apostolai a változás révén elérhető társadalmi boldogság képét nem csillogtatták volna meg előttük. Nem ismerve a dolgok valóságát, vagy tultéve magukat az általuk jól ismert gazdasági törvényeken, fokozták fel az igéreteiket és ringatták illuziókba a tömegeket, melyek nem igazságokat, hanem nekik kellemes és tetszetős dolgokat akartak hallani. Mert a tömeg ünnepek formájában is szereti szimbolizálni illuziójának tárgyait, ünnepül adták neki a tavaszi ujjáéledés napját, május elsejét. Igy a tömegek szocializmusa egyáltalán nem puszta gyomorkérdés, nem puszta gazdasági és társadalmi megfontolásoknak az eredménye, melyet palliativ -192- eszközökkel el lehetne simitani, vagy érvekkel meg lehetne dönteni. Aki szocialista tömegekkel érintkezett, az tudja nagyon jól, hogy azoknak gazdasági és társadalmi iskolázottsága nagyon csekély, de ezt mindennél erősebb, szinte fanatikus rajongás pótolja. Minden tömeghiedelem szükségképen vallásos formákat szokott ölteni, mert lelki szükségletet elégit ki. Épen azért, mig a munkásságnak ezt a lelki szükségletét más módon kiegyenliteni nem tudjuk, betegségét azzal a bizonyos szociális olajcseppel nem gyógyithatjuk. Állandóan hozzáférhető lesz mindenki számára, aki jóhiszemüen, vagy lelkiismeretlenül támadja a fennálló rendet és uj világoknak a képét vetiti elébe. Nagyon tanulságos e tekintetben az orosz bolsevizmusnak az esete, amely a meglevő rendből kiábrándult munkásságot egy fantomnak a karjaiba hajtotta s oly erős benyomást tudott gyakorolni másutt is az alsóbb osztályok képzeletére, hogy a történt szerencsétlen kisérletek után sem lehetett belőle teljesen kiábránditani. A tömeg ugyanis nem az igazságot szomjuhozza, hanem illuziókat keres. Elfordul a neki nem tetsző bizonyosságok elől és inkább a tévedést isteniti, ha az őt elkápráztatja.

Ma az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt, egy irtózatos válságnak az állapotát éli át. A háboruban és a háboru után tömegével omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket megszoktunk csaknem oly biztosaknak és állandóknak tekinteni, akárcsak magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok egész tömegét, amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a materiális világban kielégitették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak és ledőltek. Valósággal kalandorok kora néven lehetne illetni az egész világon mindenütt -193- a világháboru és forradalmak utáni időket. A történtek láttára még a hivő emberek nagy részében is meg kellett rendülni az erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a tanok minden idők legrettenetesebb háborujával, a hidegen kiszámitott gyilkolással, a tengeralattjárók harcával, a repülőgépbombákkal, fojtó gázokkal, asszonyok és gyermekek kiéheztetésével és a háboru után egész népek életlehetőségeinek elfojtásával? Naiv és egyszerü lelkek, amelyek nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és milliók között épen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs sulyos csorbát szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki kell tölteni. A régi tanitások megfakultak, ujra be kell aranyozni őket. Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni csapások és megrázkodtatások után. Igy volt ez mindig a mostanihoz hasonló nagy válságok idején.

Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a háboru utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háboruk után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a nagy megpróbáltatás után nem győzték volna kitombolni magukat. De ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és igazságot a világ berendezésében, a másik oldalon a pietizmus hulláma ömlött végig egész -194- Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett felburjánoztak a vallásos, pszeudo-vallásos és misztikus jellegü titkos és kevésbbé titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség, cabinet noir és ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az asztaltáncoltatást és spiritizmust örökül a következő évtizedekre.

A miszticizmus felé elhajlásnak a jelenségeit ma is erősen lehet tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborut egy uj, nagy, bensőséges vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik oldalon a háboru felszabaditotta a vadság ösztöneit, a másik oldalon a vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az utszéli jelenségek természetesen nem számitanak. De Spengler szerint még az is, amit csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legtöbb esetben csak második vallásosság, a haldokló nagyvárosok vallásossága, egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háboru utáni Európában is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy könyvtárak statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háboru előtt a regényeket és könnyü szépirodalmat kereste, a háboru alatt a politikát és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó -195- könyvek a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a Geheimlehrek különböző fajaiig. Közvetlenül a háboru után okkultista könyvek sorozatos kiadásokban jelentek meg és az akkori könyvdrágaság és könyvkereskedelmi pangás mellett is aránylag könnyen találtak vevőkre.

Korunk sokban hasonlit az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés, a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is megvolt egymás mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a lakosságnak a városba tódulása. Akárcsak a mi korunkban a nagy nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van, biztos, hogy nem veszithet, mert amit az egyik oldalon veszit, megtérül a másikon, Róma gazdagjai sem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztitották a barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat.

Megvoltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett, de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a reakciónak az apostolai, akiket még nemrégen vörös -196- gombbal láttunk szaladgálni és szakszervezetekben hallottunk szónokolni, voltak rómaiak a harmadik és negyedik században, akik háromszor-négyszer tértek át a kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer nyomoruság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült a római előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna. Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag.

Vajjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassu felbomlás, összeomlás, vagy regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsától kell-e rettegnünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi válságából? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis egy világfelfogás és társadalom sulyos válságban és felbomlásban van, a méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért. Végeredményben pedig a megujhodás és születés csak a fejlődés örök törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja.

Uj világfelfogás felé.

Mindezek után következik még az utolsó kérdés: vigasztalan-e a helyzet az emberiség lelki élete szempontjából? Van-e okunk rettegni az elkövetkezendő, vagy már jelenlevő lelki válságoktól s azok társadalmi kilengéseitől és van-e kivezető ut abból a gondolkodási és erkölcsi utvesztőből, amelybe jutottunk? Igaz-e, amit évezredek előtt Anaxagoras hirdetett, hogy az ember semmit sem tudhat, semmit sem tanulhat, hiányzik a biztonsága, érzéki megismerései tökéletlenek, értelmisége hiányos, az élet pedig rövid? A lemondás hangján kell-e felvetnünk Pilátus kérdését, az örök kérdést: Mi hát az igazság? Számithatunk-e -197- arra, hogy a mai ingadozás és bizonytalanság után egy uj és kielégitő világfelfogáshoz eljuthatunk? A modern emberiségnek feltétlenül ez a legnagyobb és legnehezebb problémája. Szinte azt lehet mondani, hogy már sokat tudunk ahhoz, hogy azt, amit létünk oka és célja gyanánt elébünk tárnak, elfogadjuk, de viszont keveset ahhoz, hogy uj világfelfogásunkat megalkossuk.

Ha összegezzük mindazt, amit fejtegetéseink során elmondottunk, akkor kettőt állapithatunk meg. Az egyik az, hogy a mózesi kozmogonia s a rája alapitott világrend, amelyet a kereszténység is átvett, bármilyen magyarázgatás mellett is nem egyeztethető össze a tudomány megállapitásaival. A kettő között át nem hidalható ür tátong s ennek az ürnek az érzéséből származik lelki életünk bizonytalansága. A másik megállapitás viszont az, hogy bármilyen eredményekhez jutott el a tudomány, nem tudta a természetnek végső titkait feltárni és az élet igazi rejtélyét megoldani. Valósággal azt lehet mondani, hogy minél messzebb jutott el, annál távolabb tolódtak előtte a határok. Ha egy kérdésre a tudomány megfelelt, mögötte egy ujabb merült fel és valószinü, hogy a dolgok lényege előttünk ismeretlen is marad. Pascal szerint a tudás az a golyó, mely minél jobban nagyobbodik, annál inkább növekszik az ismeretlennel való érintkezési felülete is. A puszta tudomány igy nem tudott megfelelni az eredetnek és végső rendeltetésnek a kérdésére és önmagában nem tudott célkitüzést nyujtani. A tömérdek causa efficiens mellett hiányzik nála a causa finalis. Minthogy pedig a tudományos iskolázottság felébresztette és nagyra növelte az emberben az okság szükségérzetét, az okok végén elébe meredő kérdőjel kinos nyugtalansággal gyötri. Mert erre az utolsó kérdésre nincsen válasz, hiunak -198- tűnik fel egész erőfeszitése és hiábavalónak a megtett göröngyös, fáradságos ut. Esetleg visszafordulna, de ahonnét kiindult, oda már nincsen visszatérés.

A töprengő lélek rájön, hogy még azok a nagy általánositások is, melyeket a természettudomány elébe tár, – erő és anyag, idő és tér, végtelenség és öntudat, – tulajdonképen csak önkényes kifejezések, melyek részben önmaguknak ellentmondanak, részben pedig arra szolgálnak, hogy velük valamit kifejezzünk, amit bizonyitani nem tudunk. Hiszen a minden megismerésnek kezdete, az öntudat is, – mint már más helyütt emlitettem, – tulajdonképen problematikus valami, mert megismerése csak önmagában rejlik. Emellett a tudományos specializálódás korában élünk és a tömérdek részletmunka mellett még az a törekvés is hiányzott, hogy az elért eredményeket szintetikus módon összefoglalják. Az emberi életnek igy organikus középpontja veszett el, mikor a primitiv orientális ember számára alkotott fogalmak és magyarázatok már nem tudták kielégiteni, a csupán analizáló, boncoló, tényeket megállapitó racionalizmus pedig nem tudta neki nyujtani a teremtő erőt, mely a tények ismeretén kivül azok magyarázatával is szolgál, meglátja a nagy összefüggéseket és megnyugtató választ ad az emberi rendeltetés nagy kérdésére.

A minden téren mutatkozó tökéletesedés mellett ezért lopakodott bele a nyugtalanság és bizonytalanság az emberek lelkébe, mintha mindaz a haladás, ami történt, nem áldására, hanem átkára vált volna az emberiségnek. Tudatosan reakciós elemek odáig elmentek, hogy ennek nyiltan kifejezést adtak, azt mondván, hogy minden bajnak az okozója, hogy az ugynevezett tudomány hozzá mert nyulni olyan kérdésekhez, melyek tulmennek az emberi megismerés határain, -199- tudatlanok pedig, akik nem ismerték a letünt századok erkölcsi életét, a régi, egyszerü erkölcshöz és igénytelenséghez való visszatérésben és a misztikus gondviselés rendelésének elfogadásában jelölték meg a boldogság utját. Minden ugy van jól, amint elrendeztetett. Az ember ne akarja fellebbenteni a szaiszi titok fátyolát és különösen ne akarja megismerni saját létének örök rejtélyét.

Ilyenformán félig-meddig a tudomány került a vádlottak padjára, a tudomány, amely maró és boncoló birálatával kikezdte a jámbor hit alapjait s aláásta évszázados tekintélyeknek, az egyháznak és államnak tiszteletét. Minden rendben volna, ha a tudomány nem menne tul a megengedett határokon. Ámde ezeknek a határoknak a megvonása még a vádlók részéről is nagyon nehéz, mert nem lehetnek bizonyosak benne, hogy ártatlannak látszó tudományos megállapitások mely pillanatban válnak lelki forradalmat előidéző tanokká és mert a multak példája mutatja, hogy a hozzájuk hasonlók által elitélteknek tételeiből nagyon gyakran váltak egyetemesen elismert kulturértékei az egész emberiségnek. Velük szemben pedig a tudománynak egyedüli célja az igazságnak minden melléktekintet nélküli keresése, ennek utja pedig a kutatás és vélemény feltétlen szabadsága. A tudomány csak azt igényli, hogy akik támadják, igyekezzenek előbb elért eredményeivel megismerkedni. Ha igaznak találják, fogadják el, ha nem, cáfolják meg, de alattomosan ne rágalmazzák. Ez az ut vezet a megértéshez és talán a ma jelentkező lelki válságnak a megoldásához.

A tudományt vádolni nem lehet, legfeljebb a müvelőit szabad hibáztatni, hogy a tömérdek részlet-igazság megállapitása mellett nem törekedtek eléggé azok összefoglalására. Most ennek kell következni. A tények tömegének -200- ismerete és az ismeretek szaporodása a szaktudóst is rákényszeriti az általános szempontok szerint való gondolkodásra. Az átöröklés tana, a kisérleti élettan, a relativitás elve, uj filozófiai gondolkodásnak a kutforrásai. Az egyes tudományágak határkérdései rávezetnek a kapcsolatok keresésére. Mindinkább rá kell jönnünk, hogy az egyetemes tudomány nem az egyes tudományszakok mechanikai jellegü összegezése, hanem összefüggéseiknek megismerése és a mindenség rendjének magyarázata. Kifelé is az egységet kell megtalálnunk, aminthogy befelé öntudatunk egység formájában jelentkezik. Ez az egység csak harmonikus világnézlet lehet, melyet sem a világ jelenségei és tapasztalati tényei, sem pedig a léleknek tisztán filozófikus vizsgálata nem adhatnak meg, hanem csakis a lélek és külvilág egymáshoz való viszonya és kiegyenlitődése.

Teljesen tisztában vagyunk vele, hogy e kiegyenlitődés mikéntjének a megállapitása a legnehezebb feladatok közé tartozik és tudjuk azt is, hogy az idevezető utnak a nyomjelzése e kis tanulmánynak a leggyengébb fejezete. Mégis a következtetések levonása gyanánt a következőkben ezt is meg kell kisérelnünk.

Az ut, amelyen a kiegyenlitődéshez eljuthatunk, a természettudományon át vezet, amely megállapitotta a fejlődés örök törvényszerüségét és ennek a fejlődésnek törvényeit kezdte alkalmazni nem csupán a növény- és állatvilágra, hanem magára a világegyetemre, az emberre és a társadalmi élet jelenségeire is. A világegyetem nem mesterséges, önkényes, mechanikai jellegü alkotás, hanem állandóan fejlődésben levő, örökkön-örökké megujuló valami, az ember pedig nem betetőzése, koronája a teremtésnek, hanem csak egy láncszeme a folyton folyamatban levő és még tökéletesebb -201- formák felé törekvő átalakulásnak. Ez a természettudományon alapuló világnézlet optimizmusának a kutforrása. A mai ember és egyáltalán semmiféle ember nem öncél; a cél mindig az utód, a következő nemzedékek végtelen sorozata. Az egyén mulandó, csupán rövid ideig tartó öntudatos létre emelkedik ki a nagy ismeretlenből, a faj azonban állandó és az élet örök. Az egyén és az emberiség célja, hogy ezt a földi világot szebbé, jobbá és igazságosabbá tegye a sarkait taposó uj nemzedék számára. Az emberi élet igy akarja magát általunk folyton kedvezőbb feltételek között fenntartani. Ez a kiindulási pontja az uj világfelfogásank.

Ebbe kapcsolódik bele az erkölcsnek és hitnek a kérdése. Az emberi élet és a társadalom tudatos berendezésének előfeltételei közé tartozik, hogy az erkölcsi elvek szerint történjék. A természettudományos világfelfogás nem ellensége az etikának; ebben különbözik a reneszánsztól, amely lényegében amorális volt és mig külső formáiban megtartotta a kereszténységet, tultette magát annak erkölcstanán. Ha uj világfelfogáshoz akarunk eljutni, abban nagy szerepet kell juttatnunk az erkölcsnek és azt a tömérdek erőt, amelyet az összes keresztény felekezetek évszázadokon át egy naiv és a tényekkel ellentétben álló kozmogoniának a védelmére és egymás megcáfolására pazaroltak, a krisztusi erkölcstannak a szolgálatába kell állitani. Épenigy ez a világfelfogás, amely nem fogad el csodákat és természetellenes beavatkozásokat a mindenség sorsába, nincs ellentétben az istenségnek, mint végső oknak a feltételezésével, de ez az istenség nem valamely dogmának körülmagyarázott istene, aki egy választott népre van lokalizálva, vagy akire a skolasztikusok felvetik még azt a kérdést is, hogy habetne -202- dentem sanctissima Trinitas? – hanem a nagy megismerhetetlen, akit épen megismerhetetlensége tesz végtelenné és magasztossá. Itt, a megismerhetőnek és megismerhetetlennek a határán van a tudománynak és nem dogmaszerüen felfogott hitnek a találkozási pontja és kiegyenlitődésének a lehetősége. A hit az ember lelki megváltásának a kérdése, amelyet mindenki csak önmagából kiindulva, belülről szerezhet meg. Sem a hitnek, sem az etikának nincs köze a világ keletkezésének tudományos magyarázatához, a szerves élet elméletéhez, vagy az evolució tanához. Régente az egyházaknak kellett megfelelni ezekre a kérdésekre, mert nem volt más, aki rájuk megfeleljen. De ma a régi jogokhoz való ragaszkodás okozza az összeütközéseket a vallás és tudomány között és eredményezi a kétféle könyvvezetést a világfelfogásban, amely a lelki bizonytalanságnak egyik okozója.

Kétségtelen, hogy az uj világfelfogáshoz, amely kicsinyes önzéssel nem önmagában keresi az ember rendeltetését, amely tisztában van az egyén mulandó voltával s az elmulást épen olyan természetes és szükségszerü jelenségnek tekinti, mint a születést, csak igazán müvelt és gondolkodó ember tud eljutni. Csak a müveltségnek és tudásnak terjedésével következhetik be az intellektuális megállapodottságnak az az állapota, amelynek hiányát oly keservesen éreztük az anyagi haladásnak a háborut megelőző esztendőiben.

Könnyedén ezeket a kérdéseket elintéznünk nem lehet, legkevésbbé intézhetjük pedig el azzal a közkeletü szólammal, hogy a népnek szüksége van vallásra. Az ilyen mondáshoz veszedelmes mellékiz tapad, mert azt rejti magában, hogy akik mondják, saját maguk számára nem érzik a belső igazságot, de mások számára igazság formájában akarják feltálalni. Becsületes igehirdetés csak az lehet, amelynél -203- a hitnek a szükségességét az igehirdető elsősorban a saját személyében érzi.

Egy uj lelki forradalomnak az előestéjén állunk, amely mélyebb lesz és a lelkeket ezerszerte jobban át fogja alakitani, mint a reformáció. Akkor a formákban történt, most a lényegben történik az eltolódás. Más szemekkel látjuk a világot, mint atyáink látták. A régi hitnek egy lényeges alkatelemét, a személyes halhatatlanságot mind kevésbbé tudjuk a fejlődéstani elvnek és a tudomány többi igazságainak megismerése után gondolkodásunk körébe beilleszteni. Részei vagyunk valami halhatatlannak, de ehhez való visszonyunkat nem ismerjük. Érezzük, hogy van szabad akaratunk, de ez a szabad akarat teologiai nyelven szólva egy felsőbb akaratnak, tudományos nyelven szólva pedig az oksági törvénynek van alávetve. Vannak nagy számmal felszaporodott ismereteink, melyeket ugy kell egy magasabb rendnek a keretébe beállitanunk, amint a kereszténység meg tudta találni az isteninek és emberinek az egységét. Ezeknek a problémáknak a kielégitő megoldása a mi feladatunk és utódaink feladata. Lehetséges, hogy erre sokan korunkat képtelennek tartják és azt hiszik, hogy az emberiségnek intellektuális része még sokáig nem fogja megtalálni a kivezető utat lelki életének zürzavarából és még sokáig nem bukkan rá önmagára. Kortársak mindig csak a kisszerüségeket látják a saját idejükben, mert hiányzik a meglátáshoz szükséges perspektivájuk. De minden történelmi korszaknak két ábrázata van. Ma az első ábrázathoz tartoznak a háboruk, forradalmak, szennyes jelenségeikkel, törpe szereplőikkel, a becstelenség és hipokritizmus ezer megnyilvánulásával, a másikhoz a lelkek vajudása, küzködése, törekvése az uj világosság felé. -204-

Eljutottunk ahhoz a ponthoz s a háborunak és a vele járó nagy kataklizmának a kegyetlen megpróbáltatása talán rá is vitt bennünket, hogy a materializmussal az egész vonalon szembeállitsuk a gondolatnak a jogát. Befelé kell forditanunk a tekintetünket és magunkra kell alkalmaznunk a tudománynak kivül felismert igazságait. Lelki ösztönök fejlesztésének mühelyévé kell avatnunk az iskolát. A tudást, mely tényekben és megismerésekben gazdag, akár a hittől kölcsönzött, akár önálló erkölcsi megujhodással kell párositanunk. Mindenekfelett pedig szakitanunk kell azzal a rendszerrel, amely egyenesen a hipokrizist neveli és jutalmazza s elitéli azokat, akik nem valamely előre megfontolt vallás- vagy tekintélyellenes szándékkal, hanem becsületes igyekezettel, belső ösztöntől hajtva, gyakran sulyos lelki megrázkódtatások árán keresik az utat, melyen egy uj, lelküket megnyugtató világfelfogáshoz eljuthatnak s oda másokat elvezethetnek. -205-

Ennek a könyvnek megelőző tanulmányát annak a haladásnak vázlatos ismertetésével vezettem be, melyen a fehér emberiség a tizenkilencedik század folyamán átment. Mértékül azt a tételt állitottam fel, hogy száz esztendő alatt nagyobb volt a fejlődés anyagiakban, mint a római birodalom -206- bukásától a mult század első esztendejéig. Az anyag és eszme szembeállitása lévén e tanulmány célja, benne a politikai vonatkozásokat alig érintettem. Ugyanez az eltolódás azonban politikai téren is megnyilatkozott a fehér emberiség javára. A mult század folyamán hagyta el a fehér ember igazán földrészének kereteit, hogy világtörténelmet kezdjen el csinálni.

Ezer esztendő előtt az arab, indiai, vagy kinai kultura kétségtelenül magasan felette állott a félig barbár Európának. Politikailag a fehér ember uralma ugyszólván csak Európa nyugati részére szoritkozott, de még arra sem teljesen. Az iber félszigeten az arabok uralkodtak s a szaracén hajók fenyegették a Földközi tenger északi partjait. Keleten az akkor még mongol magyarság és nyomában fajrokonai ostromolták a keresztény világot. Mikor a tizenötödik század végén és a tizenhatodik elején nyugaton a nagy felfedezések megkezdődtek, keleten a félhold majdnem Bécsig jutott el, Oroszország pedig még nem rázta le teljesen a tatárok uralmát. De még száz esztendő előtt is a fehér faj uralma igazában csak Európára és Amerikának egy részére szoritkozott. A föld többi részein csak egyes pontok voltak megszállva. A hóditás a tizenkilencedik század munkája. A század végén Afrikában már csak két benszülött állam maradt független, Libéria és Abesszinia, – azok közül is az első az Egyesült-Államok jóvoltából, – Ázsiában pedig Sziám, Kina és Japán. A többi közvetlenül vagy közvetve mind a fehér faj uralma alá került.

Az antropologiai tudomány mindezideig még nem jutott végleges érvényü megállapitásra a fajok elméletét és a fajok körülhatárolását illetőleg. A probléma ugyanis nagyon ingatag és a tudomány nem egy oldalról, hanem különféle utakon -207- volt kénytelen megközelitését megkisérelni. Nagy nehézséget okoz, hogy épen a faji problémánál a többi tudományos módszereket, melyeknek a kisérlet a legfontosabb tényezőjük, alkalmazni nem lehet. A fizika módjára légüres térben kisérletileg vizsgálni nem lehet, de ha lehetne is, nem volna célja és értelme, mert a faj nem kivülünk, hanem bennünk és általunk élő valami. Ha nézzük, olyan mintha sugártörő prizmán át látnánk valamit, ami szüntelenül mozog, szinét és megjelenési formáját állandóan változtatja. Ilyen dolgokat megrögziteni, tudományosan elskatulyázni nagyon nehéz, különösen ha még a politika is belejátszik, amelynek egészen más céljai vannak, mint a tudománynak.

Mégis abban a tekintetben a tudomány felfogása körülbelül egységes, hogy a közöttük is kétségtelenül fennálló különbségek mellett a többi, szines fajokkal szemben a fehérek egységnek veendők. A fehér fajba egyformán beletartoznak a tulnyomóan világos, magastermetü és hosszufejü északiak, a sötétebb, alacsony, de szintén hosszufejü földközi tengeriek, az alacsony, szélesarcu és kerekfejü alpinok és a magas, sötétebb szinü és rövidfejü dináriak. Hozzászámithatók még a fehér fajhoz az előázsiaiak, akiknek tipusát ugyszólván változatlanul ismerjük az egyiptomi, asszir és hetita emlékektől kezdve egészen napjainkig. Egységnek kell venni a fehér fajt, mert az emlitett tipusok, változó mértékben ugyan, de egyaránt képviselve vannak Európának és az európa–amerikai kulturkörnek minden népében és nemzetében.

A politikának és a vele együtt járó tudománytalanságnak legfőbb hibája, hogy a fajt állandóan összekeveri a nép és a nemzet fogalmával. Az első biologiai és antropologiai, a második etnikai és históriai, a harmadik pedig erkölcsi -208- és érzésbeli fogalom. Külön-külön semmi közük egymáshoz.2)

Egységnek véve igy a fehér fajt, nyers számokban a föld népességi statisztikája nagyjából az 1920. és 1921. évi adatok szerint a következő: fehérek 520 millió, sárgák vagy mongolok – ideértve az amerikai indiánok megmaradt néptöredékeit is, – 620 millió, barnák – malájok, egyéb dél-ázsiaiak és ausztráliaiak, – 370 millió, négerek 190 millió. Áttéve a politikai viszonyokra, azt jelenti ez a számösszeállitás, hogy az emberiségnek egyharmad része uralkodik nagyjából a másik kétharmad rész felett. De az arány a szinesek szempontjából még kedvezőtlenebb, ha kikapcsoljuk Délamerika bastard köztársaságait, melyek nem osztanak és nem szoroznak, valamint a fehér Európának mindazon népeit, melyeknek vajmi kevés részük van a világ uralmához. Ez esetben, különösen, ha az olyan példákat nézzük, mint az angolok uralma Indiában, a franciáké a fekete kontinensen, vagy az amerikaiaké a Filippini-szigeten, elmondhatjuk, hogy -209- egy törpe minoritás uralkodik a sokszoros többség felett.

De mindennél többet mondanak a százalékos számok. Ázsia területének körülbelül hattized része áll közvetlenül európai fennhatóság alatt s az európai befolyás alatt álló terület még ehhez külön hozzászámitandó, a fehérek száma ellenben az egész kontinensen nem éri el az egy százalékot. Afrikában a fehérek arányszáma valamivel kedvezőbb, eléri a 2.3 százalékot. Igaz viszont, hogy a fekete földrész 2.4 milliónyi fehér lakosságának 95 százaléka a Földközi tenger partjaira és a földrész déli csucsára esik.

Mint már emlitettem, főleg a technika tette lehetővé a fehér fajnak ezt az óriási előnyomulását a mult század folyamán. A gépek és tökéletes közlekedési eszközök birtokában, a kapitalizmus által megszervezetten és nem utolsó sorban a hasonlithatatlanul tökéletesebb fegyverek birtokában, alapozták meg a fehérek világhatalmukat. Mindezek az eszközök olyan előnyt biztositottak nekik a szinesekkel szemben, amilyen előnyt jelentett évtizedeken keresztül az angol közgazdaságra nézve, hogy az angol ipar a többi országoknál előbb jutott el a mechanikai erő használatához és az iparosodás állapotába.

A mesterséges előnyöknek ez a helyzete azonban tartósan nem tartható fenn. Ahogy Nagy-Britannia után a kontinens államai és az Egyesült Államok is eljutottak az indusztrializálódáshoz, kétségtelen, hogy fokozatosan a szinesek is megszerzik a technikának mindazokat az eszközeit, melyek a mult század folyamán a fehér fajnak a szupremáciáját biztositották. Ennek az átalakulásnak az előjelei már a mult század végén kezdtek mutatkozni, a világháboru pedig a szines fajok emancipálódását rohamlépésekkel vitte előre. -210-

Katonailag és politikailag a fehérek hóditó utja az első csorbát 1896-ban szenvedte, az abessziniai háboru alkalmával, mikor a legfiatalabb nagyhatalom, Olaszország, kénytelen volt Abessziniát egyenrangu szerződő félnek elismerni. Utána következett 1904–1905-ben a japán–orosz háboru, amely már egy fehér nagyhatalomnak határozott vereségével végződött, olyannyira, hogy Oroszország kénytelen volt Koreára táplált igényeiről lemondani és Mandzsuriát, ahol már be is rendezkedett, Japánnak átengedni. De az orosz – japán háborunak más következése is lett. Hatását egész Ázsia megérezte. Japán sikere nagyrészt felébresztette a sárga faj öntudatát. Szövetségi viszonya Nagy-Britanniával nem gátolta meg abban, hogy ügynökei müködésüket az angol uralom alatt álló Indiára is ki ne terjesszék. Az indiai szvaraj mozgalom megerősödése nagyrészt Japán harctéri sikereinek tudható be. Az Ázsia az ázsiaiaké jelszava ettől az időponttól kezdett a fehérekre veszedelmes formában a legnagyobb kontinensen mindenfelé elterjedni.

Jött azonban a világháboru. A világháborunak végleges eredményeit, épen problémáinak nagyon bonyolult voltánál fogva, rendkivül nehéz elkönyvelni. A legegyszerübb, de a valóságnak legkevésbbé megfelelő magyarázat az, hogy a háboru a nyugati demokráciák harca volt a központi hatalmak elavult monarchikus és feudális rendszerével, mely utóbbi vereséget szenvedett. A valóságban a világháboruban ennél sokkal több történt. Európa, amelynek egységét az egyes nemzetek között fennálló ellentétek mellett is a kereszténység, a gondolat szabadságáért vivott küzdelem és a kapitalizmus teremtette meg, dezintegrálódott. A leggazdagabb földrész elszegényedett s nemcsak a legyőzött, hanem a győztes államokban is gazdasági válságok követik egymást. -211- Locarno és Thoiry után is politikailag és gazdaságilag egyaránt gyülölködő és egymással küzködő népek állanak egymással szemben és ebben a küzdelemben a kormányok nem számithatnak feltétlen biztonsággal polgáraik hüségére és odaadására. A világ gazdasági életének sulypontja Európából áttolódott az Atlanti oceán nyugati partjára. Ugyanakkor azonban egy másik nagy eltolódás is történt általánosságban a szines fajok javára.

Már a háboru folyamán az európai hatalmak tehetetlenül voltak kénytelenek nézni, hogy Japán különleges jogokat biztositott magának Kinában, a háboru után pedig az ő hozzájárulásukkal megvetette lábát a Csendes oceánon. Az indiai elégedetlenség lecsendesitésére Nagy-Britannia kiszélesitette az önkormányzatot és lemondott az Afganisztán felett gyakorolt protektorátusáról. Afrika északkeleti szögletében elismerte Egyiptom formai önállóságát. A gyakorlatban még mindig az angol alkirály székel Delhiben és a brit helyőrség nem vonult ki Egyiptomból, de tagadhatatlan, hogy ami történt, az a megváltozott viszonyokkal való okos megalkuvásnak az eredménye. Az angol közvélemény előtt nem titok, hogy a népszövetségtől nyert palesztiniai mandátum és a brit protektorátus alatt álló palesztiniai zsidó nemzeti otthon lényegében nem egyéb, mint kezdete az átköltözködésnek Egyiptomból a szuezi csatorna keleti partjára. Szükség esetén Egyiptom helyett Palesztina felől akarja Nagy-Britannia világhatalmának legfontosabb ütőerét megvédelmezni.

A kinai szovjetmozgalmakat is ilyen okokkal lehet megmagyarázni. A cárizmus bukása óta Oroszország expanziós törekvései Kelet-Ázsiában akarva, nem akarva megszüntek. Kina ezért orientálódik Oroszország felé. Kinában se a -212- filozófusok, se a kulik nem lettek kommunisták és bolsevikiek, de maga az ország az idegen imperializmussal szemben ott keres támasztékot, ahol ilyen törekvésektől nem kell tartani.

De talán ezeknek az elszigetelt és különálló jelenségeknek nem is lehet akkora sulyt tulajdonitani, mint annak az általános tapasztalatnak, hogy a fehér uralom világszerte mindenütt meglazult. A világháboru előtt, az egy Franciaországot kivéve, az összes kolonizáló hatalmak körében általános volt a meggyőződés, hogy a fehér ember tekintélyét a benszülöttek között, politikára, nemzetre és fajra való tekintet nélkül kell fenntartani. Nem az angol, német, vagy spanyol, hanem a fehér ember áll a benszülöttel szemben. Lehetetlen, hogy a feketék és egyéb szinesek százezreinek felfegyverzése és szembeállitásuk a harctereken fehér ellenfelekkel, ne váltotta volna ki fokozott mértékben azt a hatást, melyet husz esztendővel előbb a japán győzelmek Ázsiában előidéztek. Bebizonyosodott, hogy a maláj és anamita nem sokkal nehezebben tanulja meg a fegyverkezelést, mint az átlagos orosz paraszt, a szenegáli pedig, hivatalosan is, felebbvalóinak szájából hallotta, hogy részese annak a győzelemnek, amelyet a civilizáció nevében egy fehér nép fölött arattak. A világháboruban a fehérek felsőbbségének tudata, mely azelőtt megdönthetetlenül állott a szinesek nagy tömegének körében, szenvedte a legnagyobb csorbát.

Ez az éremnek csak politikai oldala. Gazdaságilag is igen jelentékeny eltolódások mutatkoznak azonban a szinesek javára. Kezdetben a viszony a fehér ember országai és a tengerentul szines területei között az volt, hogy az utóbbiak valósággal szállitották a gazdagságot az előbbiek számára. Az ipari találmányok segitségével a fehér munkás néhány órai munkával elő tudta állitani azt, amihez azelőtt -213- napokra volt szüksége. Ez lett a fehér országok gazdagságának forrása. A természetes és szükségképeni árukicserélés a fehér és szines ember között odamódosult, hogy az első néhány munkaórájával meg tudta vásárolni azt, ami a másikra nézve néhány munkanapot jelentett. Az iparcikkek iránti szükséglet emelkedése gazdaságilag is függőségi és alárendeltségi viszonyt teremtett a fehér és szines országok között. A kiaknázás kifejezésnek, melyet az európai és amerikai közgazdaság széltében-hosszában használ a fehér országok és tengerentul közötti gazdasági viszonynak a jellemzésére, mélyebb jelentősége van: a tengerentult a fehér ember tényleg kiaknázta a maga javára.

Ez a kiaknázás, akárcsak a modern nagyipar megteremtése, a kapitalizmusnak volt a munkája. A tőkének megvan az a törekvése, hogy haszonszázalékát minél jobban növelje. A dolog természetéből folyik, hogy ez a haszonszázalék nagyobb a gazdaságilag elmaradott országokban, mint ott, ahol a konkurrens tőke és egyenlő előfeltételekkel dolgozó verseny határt szab neki. Ezért törekszik tehát a tőke a szines fajok országai felé. De a tőke nem elégszik meg azzal, hogy kereskedelmileg aknázza ki őket, hanem iparvállalatokat is létesit: gazdasági, technikai, ipari és katonai eszközöket juttat a szinesek birtokába, melyekkel a fehér ember világuralmát kétessé tehetik. Az angol selyemipar már nagyrészt átköltözött Indiába, most a pamutipar van soron. Ötven esztendő előtt Angliában 150.000 volt a selyemipari munkások száma, ma csupán 30.000. Pusztán a gyárak technikai tökéletesbedésével ezt a csökkenést megmagyarázni nem lehet, magyarázatot erre csak az ipar elvándorlása szolgáltathat. A pamutiparban Bombay, Shanghai, Hangcsou, Ningpo és Osaka az európai és amerikai nagy pamutipari -214- centrumokkal egyenlő fontosságu helyek közé emelkedtek. Azelőtt a juta csak mint exportált nyerstermény birt Indiára nézve fontossággal, most a jutaiparnak fele Calcuttában és környékén koncentrálódik. A kender- és lenipar szintén igen nagy arányokban emelkedik Indiában és Japánban. Kinában megkezdődött a szén- és vastelepek kiaknázása és egyre hatalmasabb vasipari vállalatok vannak alakulóban. Mindezek a vállalatok nagyrészt európai és amerikai tőkével jöttek létre és főleg az indiai vállalatok angol kapitalisták kezében vannak, de nacionalizálódásuk csak idő kérdése. Az idegenek mellett Indiában, Kinában és Japánban egy független kapitalista osztály van alakulóban, amelynek megvan a határozott törekvése, hogy a fehéreket az ottani közgazdaság területéről kiszoritsa.

Mindezen jelenségek mellé járul még egy körülmény, amelyre statisztikai adatok idézése nélkül is elegendő rámutatni: a születések csökkenő arányszáma a fehér fajhoz tartozó összes népek körében. Azelőtt Franciaország volt az elrettentő példa, de most az arányszám csökkenése ijesztő módon jelentkezik mindenfelé. Nagy-Britanniában 1881-ben 26,100.000 embernek 883.600 gyermeke született, 1913-ban pedig 36,600.000 embernek 882.000 gyermeke. 1927. első évnegyedében első izben fordult elő a napoleoni háboruk óta, hogy nemcsak relative, hanem abszolute is 2000 lélekkel fogyott Nagy-Britannia lakossága. Hasonlók a tapasztalatok a többi országokban is, azzal a hozzáadással, hogy a világháboru még fokozatosan csökkentette a születések számát. Oroszország lakossága a bolsevizmus idején sok millióval megfogyott és a születések erős többlete a halálozások fölött, amely a háboru előtt a német expanziós politikának igazi alapját szolgáltatta, veszedelmes módon megcsappant. -215-

A szinesek országait illetőleg ezzel szemben az utolsó évtizedek tapasztalatai a népszaporodási viszonyok erős javulását bizonyitják. A higienikus viszonyok javulása, a ragályos betegségek elleni sikeres védekezés, a jobb gazdasági viszonyok, a pusztitó éhinségek elháritása, évről-évre erősebb mértékben tolják el a számbeli tulsulyt a szinesek javára. Chiozza Money, aki a legmérsékeltebb és legóvatosabb a faji kérdés tárgyalói között, mert hisz az ellentétek kiegyenlithetőségében és a fehér faj vezető szerepének megtarthatóságában, itt látja közeledni a fehérek végzetét. Szerinte a fehér faj veszedelme nem a szinesekben, hanem önmagában keresendő. A fehér fajnak csak kettő között lehet választása: megujhodás vagy halál.

De vannak a szines problémának még más oldalai is, amelyek alkalmasak arra, hogy mindkét részen növekvő izgatottságot és ingerült hangulatot váltsanak ki. Ide tartozik elsősorban a szinesek mesterséges távoltartása bizonyos területektől, ugyanazon a határon belül pedig a polgári jogegyenlőség kérdése.

Vannak egyes szines országok, – önállóak és koloniális helyeztben levők egyaránt, – amelyek a relativ, sőt abszolut tulnépesedésnek az állapotáig jutottak el és népfölöslegeiket határaikon tul kénytelenek elhelyezni. Ezek közé tartoznak legelsősorban India, Kina és Japán. Ezeknek az országoknak a népe azt kénytelen tapasztalni, hogy mig odahaza küzd az életfeltételek előteremtésének nehézségeivel, addig bezárják előtte más országoknak a kapuit, amelyeknek népe viszont ritka és szinte kinálkoznak letelepedési területnek. Az Egyesült Államok és példájukat követőleg Kanada, gátat vetnek a kinai, japán és hindu bevándorlásnak. Az Unió déli határain a vámügyi és katonai hatóságok állandó küzdelmet folytatnak, -216- hogy megakadályozzák a szineseknek Mexikó felől való beszüremkedését. Ausztrália 1901-ben kezdte meg a kizárólagosan fehér politikát. Addig főleg a queenslandi cukorplantázsokon az ugynevezett kanaka-munka volt divatban. Az ültetvényesek a Csendes oceán szigeteiről egy-egy szezonra kanaka-munkásokat hozattak. Ezeket 1901-ben a kanaka-törvény kitiltotta az ausztráliai államszövetség területéről. A kitiltást követte általánosságban minden szines bevándorlás megakadályozása. Ugyanez történt Délafrikában is, ahova főleg hinduk vándoroltak ki a mult század utolsó évtizedeiben. Könnyen érthető, hogy felébredő faji öntudat mellett a szinesek ezt a megalázó megkülönböztetést tartósan nem hajlandók elviselni. Japánnak e kérdés miatt már több izben éles konfliktusa volt az Unió kormányával, a hindu függetlenségi mozgalom vezérei pedig a hatásos agitáció eszközéül használhatják fel azt a körülményt, hogy ugyanannak az angol koronának a dominiumai megkülönböztetett bánásmódot alkalmaznak a különböző szinü alattvalókkal szemben. A hindu ezredek jók voltak arra, hogy a bur háboruban és a világháboruban segitsék Nagy-Britanniát, de a hindu katona, ha leveti az egyenruháját, nem elég jó arra, hogy kereső polgára legyen annak a birodalomnak, amelynek megszerzéseért és megtartásáért vérét áldozta. Nem lehet egész véletlennek tekinteni, hogy Gandhi apostoli és politikai müködése is tulajdonképen nem Indiából, hanem Délafrikából indult ki.

Nagyjából ezek nemzetközi vonatkozásu kérdések. Amerikának azonban ezek mellett megvan a néger-kérdésben a saját külön belső faji problémája is. Ezt a kérdést a négeremancipáció és a szecessziós háboru csak formailag oldotta meg, tényleg a néger-kérdés fennmaradt, sőt a legutóbbi -217- évek folyamán még jobban kiélesedett. A helyzet röviden összefoglalva az, hogy az Egyesült Államok 106 milliónyi lakosságából 12 millió, vagyis 10 százaléknál több néger. Ez a néger lakosság azonban nincsen egyenlően megoszolva, hanem a zöme délre esik, ahol egyes államokban a négerek a lakosság abszolut többségét is teszik. Ehhez képest már a mult évtizedekben is más volt a négerek politikai és gazdasági elhelyezkedése délen és északon. Délen megvolt a négernek a kereseti lehetősége és mint bérlő vagy farmer önálló exisztenciát teremthetett magának. Az utolsó huszonöt év tapasztalatai a déli államokban tényleg a négerek erős gazdasági megerősödését mutatják. Ezzel szemben a fehérek, politikai szupremáciájuk biztositása érdekében minden módon igyekeztek a négereket a szavazati jog gyakorlásától és a politikai életben való részvételtől elütni. Ehhez járulnak még a rendkivüli erős, dehonesztáló jellegü társadalmi válaszfalak. Fehér ember számára fenntartott helyeken néger nem jelenhetik meg, a colour line-től délre a négerek számára külön vasuti kocsik vannak fenntartva, néger és fehér gyermek nem járhat ugyanazon iskolába, stb. Az ipari jellegü északon ezek a politikai és társadalmi jellegü megkülönböztetések nincsenek meg, de viszont egyes alsóbbrendü foglalkozásoktól eltekintve, a néger egészen a legujabb időkig gazdaságilag nem tudott érvényesülni. A szakszervezetek mindenütt féltékenyen őrködtek, hogy az olcsóbb és igénytelenebb néger munkás a fehér munkás életstandardját ne veszélyeztesse. Amerikai meghatározás szerint a négernek délen megvolt a megélhetése szavazati jog nélkül, északon pedig a szavazati joga megélhetés nélkül.

Szintén a világháboru volt az, amely itt is nagy változást hozott magával. Amerikának mindig az európai bevándorlás -218- volt az ember-rezervoárja, amely még a világháboru kitörésének esztendejében, 1914-ben is, mikor pedig bevándorlás szempontjából az esztendőt csonkának kellett tekinteni, 1,218.480 fővel szaporitotta az Egyesült Államok lakosságát. Ez a bevándorló tömeg 90%-ban az északkeleti államokban helyezkedett el. A háboru kitörése a bevándorlás áradatának egyszerre gátat vetett. Ugyanakkor azonban a hirtelen nagyranőtt hadiiparnak munkáskezekre volt szüksége. Megindult a néger-vándorlás délről északra. A nagy nyomásnak a szakszervezetek nem tudtak ellentállni és a néger munkás behatolt a gyárak kapuin. Az amerikai statisztikai hivatal körülbelül nyolcszázezerre teszi ennek az 1914–1918. közötti belső vándorlásnak a lélekszámát.

Mig a háboru tartott, ez a déli néger-invázió látszólag nem járt komolyabb következményekkel. A háboru után azonban az elhelyezkedést kereső hadviselt katonák hazaözönlése és az általános gazdasági válság, amely egész sereg nagy üzemnek a bezárására vezetett, akut formában robbantotta ki az ellentéteket. Egyebek mellett 1919. az Egyesült Államokban a nagy néger-ellenes zavargások esztendeje. Évek óta nem történt annyi lincselés, mint ebben az esztendőben s a lincselések ezuttal nem szoritkoztak délre, hanem napirenden voltak az északi és a nyugati államokban is. Az ellentét okai kétségtelenül gazdasági természetüek, de nagyon jellemző módon a lincselés közvetlen oka gyanánt, akárcsak délen történni szokott, északon is tulnyomóan négereknek állitólag fehér nők ellen elkövetett támadásai szerepelnek.

Hogy ez az ellentét mennyire kiélesedett, arról az a szinte könyvtárakra menő literatura tesz tanubizonyságot, mely a néger-kérdésről Amerikában az utolsó néhány év -219- alatt keletkezett.3) Röpiratoktól, lapok és folyóiratok cikkeitől kezdve komoly statisztikai és politikai jellegü munkákig minden rendü és rangu munkák képviselve vannak ebben az irodalomban, melyek természetesen nagyon különböző módozatokat ajánlanak a néger-kérdés megoldására. Együttmunkálkodás gazdasági téren, de a társadalmi különválás és teljes szegregáció, az indiánokhoz hasonlóan külön rezervált területek a négerek számára, a négerek kitelepitése Afrikába, vagy valamelyik koloniába, sőt még a kasztrálás is. Hogy ez a faji gyülölködés mennyire mehet, arra nagyon jellemző Charles Carollnak még 1900-ban megjelent könyve: The Negro a Beast. Ennek a könyvnek, amelyet a st. louisi biblia-társaság adott ki, második fejezete a következő kenetteljes cimet viseli: »Bibliai és tudományos tények annak igazolására, hogy a néger nem származik az ádámi családból.«

Mindezek a jelenségek és tények csak egyet bizonyitanak. Két egymással homlokegyenest ellenkező törekvés áll egymással szemben. A fehér, illetőleg a fehér fajt a tengerentul képviselő nemzetek eddigi helyzetüket megtartani és biztositani törekszenek; velük szemben pedig erősödik a szinesek öntudata, amely politikai és gazdasági téren egyaránt érvényesülést követel. Ennek kell tulajdonitani azt is, hogy a szines kérdés minden vonatkozásában a háboru óta állandóan élesebb formákat ölt. A jelenségek láttára a fehérek oldalán nem hiányoznak a Kasszandra-hangu jóslatok, amelyeknek tenorja az, hogy a fehér faj uralma lealkonyodóban -220- van, illetőleg a fehéreknek bele kell törődniök a világ feletti uralomnak a szinesekkel való megosztásába.

Ezek az aggodalmak az emlitett számszerü adatok és a földrajzi helyzet mellett tényleg nem tekinthetők egész alaptalanoknak. A Délafrikai unio például 1,225.000 négyzetkilométer kiterjedésü, vagyis több mint a háboru előtti Osztrák-magyar monarchia és a Német birodalom együttvéve. Ezen a területen összesen 1,547.000 fehér, 6,208.000 néger és 166.000 ázsiai él. Még kirivóbbak Ausztrália viszonyai. A kontinens kiterjedése 7,939.000 négyzetkilométer, tehát körülbelül akkora, mint Európa törzse, a szigetek és félszigetek nélkül. Ennek a rengeteg területnek egész lakossága 5,706.000 ember, amelyből azonban két és egynegyed millió hét városra esik, vagyis a legnagyobb része a kontinensnek majdnem lakatlan. Ez az öt és háromnegyed millió ember azon a cimen, hogy a földrészt a fehér civilizáció számára akarja megtartani, elzárja partjait a szinesek bevándorlása elől. A szomszédban viszont ott van Japán, 385.000 négyzetkilométer területen 60,800.000 lakossal és évente 700.000 főnyi népszaporodási többlettel. A fehérek népszaporodása ugy Délafrikában, mint Ausztrá iában aránylag gyenge, kivülről pedig kopogtat a szinesek tömege, amely egyre hangosabban követeli a bebocsájtását. Nem jogosult-e az a föltevés, hogy bármilyen komplikáció esetén, sőt még anélkül is, az anyaországtól távol eső gyarmat nem lesz képes ellentállni az egyre jobban erősödő nyomásnak? Hasonlóan aggasztó a fehér uralom ügye Indiában is, amelyet az angol politika csak ennek a sub-kontinensnek teljes vallási és nemzeti széttagoltsága mellett tudott megtartani. Ma már a józanul látó brit politikusok is tudják, hogy India birtokát, ha népei öntudatra ébrednek és az angol uralmat nem akarják, -221- megtartani nem lehet. Még csak fegyveres felkelés sem kellene az angol uralom lerázásához. Elég volna a posta és vasut indiai alkalmazottainak sztrájkja vagy az adófizetés megtagadása és rezisztencia az angol hatóságok irányában. Magában Nagy-Britanniában hallatszanak már hangok, hogy leghelyesebb volna, ha a brit kormány előkészitené az Indiából való tisztességes kivonulásnak az utját. Egyelőre ez még a jövő zenéje, de jellemző, hogy ilyen eshetőségekről már komolyan beszélnek.

Szibériában a cári uralomnak volt hasonló problémája. Fajilag Kina egy évszázad óta előnyomulóban volt a nagy falon tul észak felé. Kinai telepesek egyre sürübb rajokban lepték el Mandzsuriát és ázsiai Oroszország keleti tartományait, a Baikál-tótól nyugatra pedig török faju népeknek lassu vándorlása volt észlelhető délről északnak, a sivatagi és steppe területekről a középszibériai feketeföld zónájára. A nagy szibériai vasut kiépitése után nagy arányokban kezdődött meg az orosz kolonizáció. Valóságos verseny indult meg a vasut-övért az orosz kormány által támogatott muzsiktelepesek és ázsiai benszülöttek között. A háboru kitörésekor az orosz kormány azt a kimondott célt tüzte maga elé, hogy hadifoglyainak nagy részét letelepiti Szibériában és velük erősiti meg a fehér elemet. Egész sor telepités sikerült s a kitüzött cél teljes megvalósitását csak az orosz összeomlás akadályozta meg. A probléma igy itt is megoldatlan maradt: sikerül-e a fehéreknek nemcsak hóditás, hanem telepedés révén is végérvényesen biztositani Szibéria birtokát?

Ami ezek után a fekete földrészt illeti, ott még a legkevésbbé lehet a szinesek öntudatának felébredéséről és a fehér uralom komoly veszedelméről beszélni. De ott is kétségtelen, -222- hogy száz meg százezer embernek besorozása a francia hadseregbe és megismertetésük az európai öldöklő technika vivmányaival, nem maradhat hatás nélkül. Két esztendeje a marokkói háboru erre nagyon szép példát szolgáltatott. A rifek önvédelmi harca európai, sőt jórészt francia fegyverekkel folyt a franciák ellen. A földrajzi alakulásnál és klimatikus viszonyoknál fogva épen a fekete földrészről ismerik el a fehér szupremácia legtulzóbb képviselői is, hogy Délafrikát, a Földközi tenger partjait és esetleg egyes elszigetelt pontokat leszámitva, ott a jövő csak a feketéké lehet.

Az egyik amerikai szerző,4) aki a filozófia és erkölcs szempontjából meg akarja alapozni a fehérek és szinesek közötti nagy pernek az érveit, ugy állitja fel a tételt, hogy a fehér fajokat két oldalról fenyegeti veszedelem. Az egyik a belső veszedelem, a szociális kérdés, amely a kizsákmányolókat és kizsákmányoltakat egyre erősebben állitja szembe egymással, a másik a külső, a szines fajok számbeli, gazdasági és technikai megerősödése, minek következtében ezek is részt követelnek a világuralomból. Lényege mindkét problémának az, hogy sem a kizsákmányolt osztályok, sem pedig a kizsákmányolt népek nem akarnak eddigi állapotukban megmaradni. Ugyde a kapitalizmus, melynek telhetetlensége a fehér országok egymás közötti viszonyában mint imperializmus jelentkezett és a világháborut kirobbantotta, szintén telhetetlenségből ad fegyvereket a fehér faj jövendő ellenségeinek kezébe. Befelé ennek a telhetetlenségnek csakis a demokrácia lehet az orvosszere, amely a fehér fajban, népekre és osztályokra való tekintet nélkül, felébreszti a szolidaritás -223- tudatát és kiegyenliti azokat az ellentéteket, amelyek a fehér társadalmat hovatovább szociális kettészakadással fenyegetik.

A demokrácia erkölcstana ugyanis egymás iránti szolgálatkészséget, kölcsönös megértést és testvériséget tételez fel. De ha ez igy van, lehetséges-e, hogy egy ilyen erkölcstan megálljon a fehérek földrajzi, vagy még inkább faji határainál? A fehér szupremácia védelmezői szerint annál is inkább fel kell vetni ezt a kérdést, mert szerintük az angolszász világ nagy része egy hamis idealizmusnak lett rabja, mely az egyetemes testvériség nevében hajlandó megfeledkezni a fehérek felsőbbségéről. A görög és római a barbár világgal szemben nem kételkedett felsőbbségének tudatában. Mikor a kétkedés beállt, bekövetkezett a görög kultura és a római impérium bukása. A fehérek is azért tudták rohamlépésben meghóditani a földet, mert természetesnek tartották, hogy uralkodjanak a szinesek felett. Mindenesetre hamis azonban a demokrácia, amely nagyobb rokonérzést tud mutatni a kivül álló kizsákmányolt fajokkal, mint a velünk együtt élő kizsákmányolt osztályokkal szemben.

De ezzel még ezeknek az igazi fajvédőknek a gondolatmenete nincsen befejezve. Szerintük a fehér faj szupremáciáját az emberi kultura és civilizáció érdekében fenn is kell tartani. Gazdaságilag a fehér civilizáció annak a többletértéknek az eredménye, melyet a fehérek és szinesek közötti viszony szolgáltatott az elsők javára és csak ennek a viszonynak a fenntartása esetén maradhat meg. Ha a fehér ember lemond a szinesek feletti uralomról, lemond egyuttal arról a civilizációról is, amelyet főleg az utolsó évszázad folyamán sikerült neki megteremteni. Ennek a magasabb célnak az érdekében kell a fehér emberiség élén álló angolszászoknak -224- szabályozni, hogy meddig szabad elmenni a szinesek iránti előzékenységben és jóindulatban. A kapitalizmus a jövőben nem mehet el odáig, hogy olcsóbb munkaerő cimén és százalékosan nagyobb haszon reményében tönkretegye a fehér országok iparát s ha a kapitalizmus ennek megértésére nem kapható, az államhatalomnak kell egyrészt a tőkekivándorlást megakadályozni, másrészt a befolyása alatt álló szines országokban olyan munkásvédelmi törvényeket hozni, női és gyermekmunkát betiltani, hogy a tőkének ne legyen érdeke az idegen földrészekbe való kivándorlás. Épen ugy az államok sem mehetnek el odáig, hogy szinesek százezreit fegyverezzék fel – a fehérek ellen. A fehér szupremácia szempontjából az angol hadsereg indiai katonái, a francia hadsereg sok százezer afrikai és más szines katonája és az amerikai hadseregnek négyszázezer néger katonája, vagy a tisztán néger legénységgel dolgozó braziliai haditengerészet, komoly veszedelmet jelent. Valamikor a vetélkedő nagyhatalmaknak az volt a politikájuk, hogy gyarmataikban igyekeztek egymásnak nehézségeket támasztani és lopva kezébe nyomták a fellázadt benszülötteknek a fegyvert, hogy használják fel a másik fehér ember ellen. Ilyen gyanuk merültek fel már az olasz–abessziniai háborunál, a herero-lázadásnál és legujabban a marokkói felkelésnél. Most az orosz szovjet követi ugyanezt a politikát. Stalin az 1924. márciusában tartott központi szovjet-kongresszuson örömmel üdvözölte a japán–amerikai ellentét kiélesedését, Zinovjev pedig az angol kapitalizmus elleni küzdelem örvendetes jelenségei gyanánt emlékezett meg az indiai és afrikai nehézségekről. Kina fölött a nagy vörös felhő van emelkedőben. Konturjai mögött a szovjet vigyorgó ábrázata bukkan elő. Politikai és katonai téren az államok imperializmusa és -225- félténykedése csinálja ugyanazt, amit gazdaságiakban a kapitalizmus telhetetlensége.

A világháboru által felvetett vagy kiélezett, de meg nem oldott problémák közé tartozik igy az igazi faji kérdés is, amelynél a fehér ember, mint egység és mint fogalom a szinesek tömegével kerül szembe. A fehér fajvédelem angolszász apostolai szerint vele a világtörténelem legnagyobb problémája vetődött fel, amely mellett jelentőségében még a világháboru is eltörpül. Irásaikból kiérzik az aggodalom, hogy a fehér emberiség még egyáltalán nem, vagy máris későn ébredt a kérdés igazi jelentőségének tudatára. A megindult processzust talán már nem lehet feltartóztatni. Idehaza a fehér ember egymást marja, mig odakint a fehér civilizáció kérdése forog kockán. Ha a nagy per a fehérek ellen dől el, nem következhetik más, mint az Untergang des Abendlandes és a fehér ember detronizálása. -226-

Két esztendeje volt száz esztendeje, hogy egy szép és derüs őszi napon Stockton és Darlington között óránkint hat angol mérföldes, vagyis körülbelül tiz kilométeres őrületes sebességgel végiggördült Stephenson György gőzmozdonya, a Rocket, amelyet ma kegyeletes megemlékezéssel üvegszekrény alatt őriznek a londoni South-Kensington muzeumban. Ma a modern nagy amerikai lokomotivok sik pályán száz kilométernél nagyobb sebességgel száguldanak és még megállásra sincsen szükségük, mert a nyilt pályán a sinek közé mélyitett medencékből automatikusan szivják fel a vizet. Valamivel több száz esztendejénél, hogy a Savannah nevü gőzhajó huszonhét nap alatt átkelt az Atlanti oceánon. A mai tengerjáró kolosszusok ezt az utat négy és fél nap alatt teszik meg, négyezer utast visznek magukkal, akik a drótnélküli táviró segitségével érintkezésben vannak az egész világgal és kabinjukban kézhez kapják a hajón szerkesztett és kiadott napilapot. A háboru előtti esztendőben az angol kormánynak egy rendkivüli követe tiz nap alatt oda-vissza megjárta Washingtont; kihallgatáson volt az elnöknél és még egy üres délutánja is maradt Newyorkban. Gyermekkorunk -227- meghitt alakja, Jules Verne angolja, aki nyolcvan nap alatt kerülte meg a földet, alaposan elmaradt a közlekedés mai teljesitményei mögött. A táviró még nincs száz esztendős. Mi, akik most tapossuk az élet utjának felét, gyerekkorunkban még nem ismertük a telefont. Az első automobil gimnazista korunk emlékei közé tartozik. A Röntgen-sugár negyedszázadnál alig valamivel idősebb. Az első sikeres repülő kisérletek a levegőnél nehezebb repülőgéppel a kilencszázas évek derekára esnek. Blériot 1908-ban repülte át elsőnek a csatornát. A drótnélküli táviró a repüléssel körülbelül egyidős.

Ezeket kell előljáró beszéd formájában előre bocsájtanom, hogy kissé megmozgassam az olvasó fantáziáját, akit egy kis vándorutra invitálok a közeli jövendőbe. Ha ugyanis nem volna összehasonlitási alapja, hogy mi történt az utolsó száz esztendő alatt, – nem is beszélve kisebb és alárendeltebb jelentőségü dolgokról, mint az irógép, kamatszámitógép, szedőgép, szines fotografia, buvárhajó, mozi, telefon-hirmondó, rádió, folyékony kőszén, rozsdamentes acél és tüzálló fa, – esetleg talán hitetlenül csóválná a fejét. Enyhébb formában ismétlődnék vele, ami oly sok emberrel megtörtént, mikor százegynehány esztendeje az első hireket olvasták Stephenson kisérleteiről, aki gőzerő által vontatott és sineken gördülő vonatokkal akarta a nagy forgalmat lebonyolitani.

A vasut ellenségei.

A haladásnak az utja, akár a szellemiek, akár az anyagiak terén hitetlenséggel, rosszakarattal és ellenállások leküzdésével van kikövezve. Vannak, akik akár az elméleti tudásnak, akár a technikai tökéletesbedésnek bármely vivmányában valamely megállapitott isteni rendnek a megbolygatását vélik felfedezni, amely ellen feltétlenül -228- védekezni kell. Sohasem hiányoznak a tulokosak, akik csalhatatlanul be tudják bizonyitani, hogy amit náluk termékenyebb fantáziával megáldott agyvelők el tudnak képzelni, a lehetetlenségek országába tartozik és gyakorlatilag sohasem lesz megvalósitható.

Még máig megvannak az angol királyi tudós társaság jegyzőkönyvei, amelyek a Stephensont megelőző időkben óva intenek mindenkit a gőzzel végzett veszedelmes kisérletektől. Követik ezeket a mérnöki szakvélemények, amelyek szerint a vassineken gördülő és gőzerő által vontatott közlekedési eszköz képtelenség, mert a vassineken a kerekeknek nem lesz elegendő ellenállásuk és mindig egy helyben fognak forogni. A bajor királyi orvosi kollégium bebizonyitotta, a vonatok utasai feltétlen agyrázkodásnak lesznek kitéve. Erre a megállapitásra alapitotta azt a követelést, hogy palánkot állitsanak a vasuttól kétoldalt és jelzőzászlós, gyalogos vezető haladjon minden vonat előtt s ezáltal megmentse a vonat utasait és a pálya mentén járókelőket a rettentő sebesség veszedelmeitől. Mikor pedig az első vasutak Angliában már megindultak, nem kisebb ember, mint Arago, tartott előadást a francia akadémiában arról, hogy amennyivel csökkenti az uj közlekedési alkalmatosság a szállitási költségeket, annyival csappan meg Franciaország nemzeti jövedelme. A politikus Thiers már kedvezőbb véleménnyel volt az uj találmányról, elismerte, hogy idővel alkalmas lesz a nagyvárosok és közvetlen környékük közötti helyi forgalomnak a lebonyolitására.

A közlekedés, melynek terén nagyobb a változás a legutolsó száz esztendő, mint a megelőző két évezred alatt, különösen alkalmas a haladás lehetőségeinek illusztrálására. A gőzmozdony sikeres müködésének százesztendős jubileumát -229- éljük csupán, de a vasut gyermekeink szemében már bizonyos mértékig a tulhaladott dolgok közé tartozik. Amit mi gyermekkorunkban még csak Jules Verne fantáziáján keresztül álmodhattunk meg, a buvárhajó és a repülőgép, az ő számukra már eleven valóság. A jövőnek már nem a vasut, hanem a repülőgép lesz a gyors személy- és áruszállitó eszköze.

Az automobil.

Szemlét tartva a közlekedésnek a száz esztendős fejlődésén, a legszebb példáját láthatjuk, hogy a találmányok szükségképen miként kapcsolódnak egymásba. A Stephensont megelőző időkben a kisérletek főleg egy olyan mechanikailag vontatott közlekedési alkalmatosságnak a megteremtésére irányultak, amely az országutakon halad és a lefektetett pályához kötve nincs. Akkor ezek a kisérletek nem sikerülhettek, mert hiányoztak a jó karban tartott utak és a megfelelő gördülő anyag. Ezért volt korszakalkotó Stephenson találmánya, aki ezt a nehézséget a sinek lefektetésével hidalta át. De mihelyt a vasut meghóditotta az egész világot, előtérbe kellett nyomulni ismét a közlekedés igazi céljának, amely nem lehet más, mint a háztól-házig való szállitás és a gőzmozdonynak kellett a teremtő impulzusokat szolgáltatni egy ujabb találmánynak a létrejöttéhez. Ez az ujabb találmány az automobil.

Az automobil tulajdonképen egy technikai segédanyagnak, a kaucsuknak és a belőle előállitott pneumatiknak köszöni létét, amely a kerekek kellő tapadását és a haladás gyorsaságát biztositja. Az automobilizmus fejlődése magával hozta viszont a törekvést a mindig kisebb, de mindig nagyobb erőkifejtésre képes motoroknak a megteremtésére. A kicsiny, de nagy erősségü motor viszont előfeltétele a levegőnél nehezebb repülőgépnek és a mechanikai repülésnek. -230- Egy további lépés előre a motornélküli repülőgép, amely teljesen a madarak repülését utánozza és a levegő áramlásait használja ki. Ennek a gondolata is nagyon régi, szinte azt mondhatnók, hogy már Ikarosz idejéig megy vissza. Komolyan azonban motornélküli repülésről beszélni addig nem lehetett, mig a motoros repülőgép hozzá nem segitette a kutatást a légviszonyok és a repülés alapvető törvényeinek ismeretéhez. A találmányok egymásba kapcsolódásának sorrendje tehát: vasut, motor, pneumatik, automobil, tökéletesbedett motor, repülőgép, motornélküli repülőgép.

Az igazi nagy és gyors közlekedési lehetőségek az automobilnál és a repülőgépnél jelentkeznek. Szinte káprázatos az a fejlődés, amely a két legujabb közlekedési eszköz, az automobil és repülőgép tekintetében tapasztalható. A nyugati nagyvárosok közuti forgalmában az automobil a lovat már teljesen kiszoritotta. Itt már a ló megy luxusszámba, amelyet arra használnak, hogy felcsengőzve, szépen felszerszámozva vele a gazdagabb osztályok gyerekeit vasárnap délután a parkokban megkocsikáztassák. H. G. Wells nehány esztendeje a lapok utján intézett felhivást London város tanácsához, hogy egy hansom-cab a mult idők közlekedésének emléke gyanánt belekerüljön a South-Kensington muzeumba. Az amerikai acéltröszt tavaly jelentette be körlevélben, hogy abbahagyja a lópatkógyártást. Nagyban a lópatkó előállitása már nem fizeti ki magát, az ilyesmit át kell engedni a kisebb üzemeknek. Amerikában az automobil már a polgári életnek rendes szükséglete. Európában is az automobilizmus annyira haladt, hogy már megkezdődött a kizárólag automobilok számára való utak épitése. A sort Olaszország nyitotta meg a milano-monzai autóuttal, a következő volt a -231- london-windsori ut és az idegenforgalom szolgálatában már mindenfelé tervbe van véve hasonló utak épitése.

Ma két problémája van az automobilizmus jövő fejlődésének. Mindkettő az üzemi költségek apasztásával függ össze. A pneumatik előállitására szolgáló természetes kaucsuk-készletek apadóban vannak és az ültetvények szaporodása nem tud lépést tartani a szükséglet állandó emelkedésével. Az egész világ laboratoriumaiban mindenütt szorgos kutató munka folyik, hogy megtalálják a szintetikus gummit, amely a természetes kaucsuknak a pótlására minden tekintetben alkalmas, de annál jóval olcsóbb és korlátlan mennyiségben lesz előállitható. Sokat igérő kisérletek máris vannak és kétségtelen, hogy ezt az iparilag is rendkivül fontos kelléket az izoprén-anyagok sorában rövid időn belül meg fogják találni. A másik probléma egy rugalmas alépitmény az utak számára, melyen az autók közlekednek. Egy kis fantáziával el lehet képzelni, hogy ezt az alépitményt a hajlékony üveg fogja szolgáltatni.

A repülőgép.

Áttérve az automobilizmusról a repülésre, még gyorsabb tempóju fejlődést tapasztalhatunk. A repülőgép közvetlenül a világháboru előestéjén kezdett a sportmutatványok köréből a komoly közlekedési eszközök szinvonalára emelkedni. A háboru alatt a repülőgép ugyszólván kizárólag katonai célok szolgálatába került és a hadviselésnek rendelkezésére álló szinte korlátlan eszközök nagy lökést adtak a repülőgép-technikának. Akármennyire különösen hangozzék is, az a nagy fejlődés, amelyet a repülőgép-technika a háboru alatt felmutatott, gyakorlatilag nem minden tekintetben bizonyult hasznosnak. A nagy eredményeket a hadi repülőgépek a felhasznált lóerők számának állandó szaporitásával és a motorok erejének fokozásával -232- érték el. A gazdaságosság, sőt még a biztonság szompontjai is ennél a katonai jellegü repülőgép-iparnál természetszerüleg háttérbe szorultak. Hogy ugy fejezzük ki magunkat, gazdasági és financiális szempontból a repülés ügye helytelen irányokba terelődött és a háboru után a repülés tekintetében válságnak kellett bekövetkezni.

Az oka ennek a válságnak nagyon egyszerü és kézenfekvő. Egyszerre tömérdek repülőgép szabadult ugyan fel, de ezek legfeljebb sportcélokra, nem pedig a polgári és kereskedelmi légiforgalom számára voltak használhatók. Nagyon drága volt az üzemük s a pilótán kivül legfeljebb a megfigyelő tiszt, vagy a bombavető számára volt rajtuk hely. Ez a gyakorlati célokra hasznavehetetlen repülőgéptömeg valóságos teher gyanánt nehezedett a szakmabeli vállalatokra. A válságot pedig elsősorban az antant-államokban érezték meg, melyeknek kormányai valósággal kényszeritették a leszerelési anyagokat megvevő vállalatokat, hogy bizonyos számu katonai repülőgépet is átvegyenek s ezekkel rendes járatokat tartsanak fenn. A vállalatok egy darabig experimentáltak, de csakhamar belátták, hogy a kicsiny befogadóképességü és drága üzemü gépek nem rentábilisak.

A kereskedelmi célokra használható repülőgépnek első feltétele, hogy a befogadóképessége aránylag nagy legyen és üzeme ne legyen tulságosan drága. Ezt a célt eddig a németek és amerikaiak tudták legjobban megvalósitani. A németeket, minthogy katonai repülőgépeiket megsimmisitették, nem nyomta a háboruból visszamaradt gépek tömege és a repülőgép-épitést egészen uj alapokon, a kereskedelmi szempontok figyelembevételével kezdték meg. Amerikában más volt a helyzet. Ott a háboru sohasem nehezedett rá ugy a gazdasági életre, mint Európában. Ott már 1915-ben -233- berendezték a transzkontinentális légi járatot Newyork és San-Francisco között; folyton tökéletesitették a gépeket, állomásokat létesitettek, melyek az erős világitó berendezések mellett éjjel is használhatók s igy elérték azt, hogy éjjel-nappali üzemmel az ut az oceántól-oceánig harminc óra alatt megtehető. Az Aircraft Year Book szerint az Egyesült Államoknak már 125 repülőgép-társaságuk van s ezek a társaságok érdekeik képviseletére »repülő« kereskedelmi kamarát tartanak fenn Newyorkban.

A háboru alatt tett tapogatózó jellegü kisérletektől eltekintve, Európában az első rendes és menetrendszerü járatot 1918. őszén létesitették London és Páris között. Azóta már csaknem az összes nagyobb városokat rendes repülőgépjáratok kapcsolják össze és a repülőgép a nagy távolsági forgalomban is mind szélesebb helyet követel magának. A Bermudák és Azori szigetek érintésével a háboru alatt repülték át először az Atlanti oceánt. 1924-ben sikerült első izben a föld teljes körülrepülése. Az idén egy olasz repülő Nápolyból ugyanazzal a géppel eljutott Buenos-Ayresbe. Az angol légügyi miniszter indiai szemleutját Londontól Delhiig repülőgépen tette meg. Ezek a kisérletek, – ha ugyan az ilyen eredményeket lehet még egyáltalán kisérletnek tekinteni, – jogossá teszik az olyan feltevést, hogy az Anglo-Australasian Aero Co.-nak sikerülni fog annak a tervnek megvalósitása, hogy Páris–Brindisi–Kairo–Bagdad–Karachi–Bombay–Calcutta–Singapore–Jáva–Port-Darwin utvonalon át Sidneybe és Melbournba, egy elágazással pedig Kantonba és Hongkongba rendes járatokat létesitsen. Ha ez sikerül, a levelek Ausztrália tulsó végére ugyanannyi nap alatt juthatnak el, ahány hét alatt most az utat megteszik. Byrd kapitány és Amundsen teljesitményei után nem -234- indokolatlan Sven Hedinnek az a feltevése, hogy a földnek még hátralevő kevésszámu ismeretlen területének kikutatásánál a repülőgép fogja tenni a legnagyobb szolgálatokat.

A repülés jövője.

A dolog természetéből folyik, hogy a nagyközönség a tényleges eredményeknél többre szokta becsülni a sportszerü teljesitményeket. Ennek kell tulajdonitani két világrész tombolásszerü üdvrivalgását, mikor az idén rövid időközökben két amerikai pilóta egyhuzamban átrepülte az Atlanti oceánt. Emberi akaraterő, kitartás és a teljesitmény vakmerősége szempontjából az ilyen rekordok tényleg elismerést érdemelnek, de nem szabad, hogy a gondolkodó embert megtévesszék. Az igazi érdem se a szárazföldi, se pedig a levegőbeli soffőröké, hanem a tudósoké, a laboratoriumok munkásaié és a konstruktőröké, akik az ilyen teljesitmények előfeltételeit megteremtik és azok eszközeit megadják. Csakis ezektől lehet várni a repülés többi problémáinak megoldását.

E problémák között különösen egy van, amelyet még sokan eldöntetlennek tekintenek: milyen tipusu és rendszerü repülő alkalmatosságé lesz a jövő? Két éve, mikor az első Zeppelin-rendszerü léghajó Eckener kapitány vezetésével átrepülte az oceánt, az átlagos ujságolvasó közönség a merevitett vázu, nagy léghajókra esküdött. Ma, Lindbergh és Chamberlin repülése után a hangulat a másik végletbe csapott át és a kávéházi technikusok a levegőnél nehezebb repülőgépek jövőjét hirdetik, amelyek tényleg repülnek és nem gázok segitségével tartják fenn magukat a levegőben. A publikum alkalmasint most hibázott rá az igazságra. Az eddigi eredmények a repülőgép jövőjét látszanak bizonyitani. Huszegyenehány esztendő alatt a repülőgép hihetetlen módon fejlődött. Vannak személyszállitó repülőgépek, -235- amelyek óránkint háromszáz kilométert repülnek és nemcsak a legpazarabb kényelemmel vannak berendezve, de biztonság tekintetében is nagyon tökéletesek, mert a giroszkop és irányjelző készülék segitségével a vezető még a ködben is meg tudja állapitani a magasságnak és iránynak legcsekélyebb elhajlását. Ezek után nem nehéz elképzelni azt a közeli jövőt, mikor a repülőgép lesz a gyors személyszállitásnak a legfontosabb eszköze. A föld hallatlan módon össze fog szükülni és a vasut ugy fogja kiegésziteni a repülő-hálózatot, ahogy ma a vicinális vonalakon közlekedő vonatok csatlakoznak az internacionális expresszekhez és a fővonalak gyorsvonataihoz.

Pedig kétségtelen, hogy a repülőgépek mai sebessége még fokozható. Elvégre azonban minden sebességnek megvan a fizikai határa. A termékeny fantáziának ott nyilik tág tere, ahol azt kell elképzelni, hogy mi történik akkor, ha a sebességnek elérhető határáig eljutottunk. Eddig erre tudtommal egyetlen ember kisérelte meg a válaszadást, a Titanic katasztrófájánál elpusztult fiatal francia iró, Jacques Futrelle, aki elképzelte és megirta az auto-immobilt, azt a repülőgépet, amely kikapcsolja magát a nehézkedés törvényének és a föld vonzási erejének hatása alól és a magasban megállva megvárja, mig a föld elfordul alatta. Huszonnégy óra alatt, anélkül, hogy mozogna, körülrepüli az egész földet és visszajut kiindulási pontjára. Ennél nagyobb sebességet igazán már elképzelni sem lehet, mert az a negyedik dimenzió határát érintené és akárcsak Wellsnek az időgépe, a multba vinne vissza bennünket.

A drótnélküli érintkezés és a rádió.

Nincsen több öt-hat esztendejénél, hogy egy előadásomban beszéltem a drótnélküli érintkezésnek a lehetőségeiről és mikor azt állitottam, -236- hogy a jövő telefonjánál drótra nem lesz szükség, sőt hogy drót nélkül, nagy távolságokból hireket fogunk kapni és hangversenyeket fogunk hallani, máskülönben nagyon intelligens közönségem hitetlenül csóválta a fejét. Két vagy három esztendeje Lipcsében hallgattam a berlini Allradio Gesellschaft főmérnökének egy előadását, aki azzal kezdte, hogy a publikum csodálkozik, hogy drót nélkül lehet a hangot továbbitani, pedig lesz idő, mikor a szakember azon fog csodálkozni, hogy valaha a hangot természetellenes módon belepréselték a drótba és megnehezitették szabad terjedését.

A rádiózásnak ma csak a kezdetén vagyunk még, de a közönség már fogékonyabb a lehetőségek elképzelésére. A természetes fejlődés csakis az lehet, hogy nemcsak kaphatjuk a hireket, de adhatjuk is. Egyáltalán nem látszik valószinütlennek az olyan óraszerü, mellényzsebben hordható kis telefon-szerkezet, melynek segitségével bárkit bárhonnan felhivhatunk. Még az sem elképzelhetetlen, hogy ez a szerkezet egy tükörrel lesz kombinálva, melynek segitségével azt, akit felhivunk, nyomban látjuk is. A hölgyekre kell bizni annak eldöntését, hogy a találmányoknak eddig a pontig való fokozása kellemes lesz-e, vagy kellemetlen.

A fizika haladásának szabályai szerint a találmányoknak ebben a sorrendben kell követni egymást. A régi rendszerü távirót követte a telefon és telefon-hirmondó, ezt a drótnélküli táviró és a hangnak drót nélkül való továbbitása. Tavaly drótnélküli telefonnal sikerült már összeköttetést létesiteni Nevork és London között és a hangot kedvezőtlen atmoszférikus viszonyok mellett is mindkét helyen egészen jól lehetett hallani. Szelén-lemezes táviró készülékekkel tudunk már képeket továbbitani, sőt továbbitjuk -237- már a képeket drót nélkül is. Képek drótnélküli továbbitására már két rendszer is van, Belin professzoré és Thorne Bakeré. Az utóbbi rendszerü képtávirón a továbbitandó kézirat, rajz vagy fénykép minden egyes pontját ugyszólván végigtapogatja egy vékony fénysugár, miközben a lap a részleges sötétedés következtében, hol világosabb, hol pedig sötétebb fényt vet vissza. A fényrezgéseket egy e célra szerkesztett fotocella veszi fel és alakitja át elektromos rezgésekké. E rendszerrel sikerült az eddig csak fáradságos és hosszu ideig tartó preparálással elkészithető különleges képtáviró-klisét teljesen kiküszöbölni. A fotocella áramimpulzusainak eredményekép megindulnak az antennából az éterhullámok és a vevőberendezés antennájába ütközve, fényrelaisba jutnak, amely az elektromos rezgéseket ismét fényrezgésekké formálja s az eredeti lap képét egy fényérzékeny filmszalagra viszi át. A drótnélküli távolbafotografálás sem tükröket, sem egyéb anyagi segédeszközöket nem alkalmaz, pusztán a materiális fény irányitásán alapszik. Vegyük mindehhez hozzá a mozit, sőt a szines és plasztikus mozi sikeres kisérleteit is. Ha mindezek megvannak, sikeres kombinálásunk megadja a drótnélküli, képekkel összekötött, zsebben hordozható telekinefont.

A mozi jövője.

A moziról lévén szó, érdemes foglalkozni egy kissé azzal a kérdéssel is, hogy mit lehet várni ettől a találmánytól, amely az utolsó huszonöt esztendőnek valamennyi technikai alkotása között talán a legnagyobb elterjedésre és népszerüségre tudott szert tenni. A mozi ma sokak számára ujságot, sőt irodalmat pótol és egyformán eszköze az üzleti reklámnak és politikai propagandának. Kiterjesztette az ismeretek körét és a valószerüség mezében mutatott be idegen világokat, melyeknek nyomtatott ismertetései -238- csak az elmosódottság ködében rajzolódtak le és foszlottak szét. Be tudta mutatni a technikai és ipari eljárások különböző módozatait és meg tudta rögziteni a természet mühelyének féltve őrzött titkait, a vadon állatainak életétől a rózsa bimbójának fakadásáig Eszköze lett a tudománynak és vannak egyetemek, melyeknél a legfinomabb sebészeti mütéteket, melyeknél nem lehet jelen a hallgatók tömege, ugy mutatják be, hogy az operációt a terem tetőzetén elhelyezett gép veszi fel s a felvételt tükrök segitségével nyomban az előadó terembe vetiti, ahol az asszisztens magyarázza a professzor munkáját. A mozi behatolt még a szinházba is. Igen jelentős kisérletek történtek, hogy a mai kulisszarendszer helyett vetitsék a diszleteket, melyek plaszticitás tekintetében semmi kivánni valót sem hagynak fenn és mindenesetre tökéletesebbek a mai papirmasé butoroknál és kasirozott lovagváraknál.

Van-e ezek után a mozi fejlődésének még további lehetősége? Természetes, hogy van. A jövő mozija forradalmat fog előidézni – a szinmüvészet terén. Ha a mozi nemcsak a mozgást adja vissza, hanem a plasztikát, szint és hangot is, a mai szinpad feleslegessé válik. A nagy tőkével dolgozó mozivállalatok képesek lesznek, hogy kizárólag jó szinészeket szerződtessenek, a legtökéletesebb diszleteket alkalmazzák, a felvételeket bármely tetszésszerinti helyen eszközöljék, mig a mai szinpadokon a közönség a jó szinészekkel együtt kénytelen a ripacsokat is elfogadni s a rendezés és diszletezés hiányosságait elszenvedni.

Azt szokták erre mondani, hogy a mozi sohasem pótolhatja az eleven embert. Én ezt a tételt oda módositom, hogy a mai mozi még nem pótolhatja. De hiszem, hogy a mozi idővel olyan tökéletes lesz, hogy ugyanugy fogja adni a -239- szinész mozdulatait, hangját, alakitását, mintha magam előtt látnám a szinpadon. Ugyanazt a valósági érzést, ugyanazt a lelki folyamatot fogja kiváltani, mint a szinház, azzal a különbséggel, hogy a korlátolt szinpadi lehetőségek helyett még a miliőben is a valót nyujthatja. Sokan ezt nem tudják maguk elé képzelni, mert beléjük idegeződtek a mozinak képszerü emberalakjai és képszerü keretei. Ahhoz a távolabbi lehetőséghez azonban, amit a jövőbe vetitünk, csak a szemünknek megszokott formák összetörésén át juthatunk el. Természetes, hogy ez esetben maradna még egy nagy nehézség, a nyelv kérdése és a szöveggel együtt felvett élő beszéd idegen nyelvre való leforditásának lehetetlensége.

Magát a technikai részt illetőleg azonban el lehet menni egészen annak a feltételezéséig, hogy az igy tökéletesitett mozit bevisszük a saját otthonunkba, vagyis tetszésszerint le tudjuk játszatni magunk előtt az előadást. Egyáltalán nem elképzelhetetlen a tudományos előadásoknak, felolvasásoknak az a formája, hogy a felolvasó a saját otthonában beszél egy hang- és képfelvevő készülék előtt és a hallgatók is saját otthonukban kapják az előadást, de tökéletesen olyan illuzióval, mintha az illető előttük állana. Még a nemtetszésüknek is kifejezést adhatnak olyan módon, hogy csavarnak egyet a készülék taszterén és eltüntetik szemük elől a nekik nem tetsző előadót.

A beszélőgép.

A technika további tökéletesedéséhez tartozik az, hogy a különböző akusztikai és optikai jeleket, tehát a hangot és képet, akár közvetlenül vétettek fel és akár dróton, vagy drót nélkül továbbittattak, meg is tudjuk őrizni. Ennek a kezdete már megvan a gramofonban és a moziban. A gramofon azonban nem tökéletes, mert a hangot valamely anyagba való karcolás révén őrzi meg, -240- ami kellemetlen mellékzörejekkel jár és korlátozza a felvételek terjedelmét is. A mai mozinak a hiányosságait pedig épen az előbbiekben állitottuk szembe a tökéletes mozinak a követelményeivel. 1925-ben azonban egy Paulsen Valdemár nevü dán mérnök olyan hangfelvevő készüléket szerkesztett, melynél a felvételnek az alapanyaga nem lemez, hanem acéldrót, amelyen a hangnak a megrögzitése magnetizálás segitségével történik. A felvevő készülékben futó drót, amely tetszeszerinti hosszuságu lehet, a hang erősségéhez képest erősebben, vagy gyengébben magnetizálódik. Előnye a mai felvevő szerkezetekkel szemben, hogy demagnetizálással a hangokat ismét ki is lehet törölni, vagyis ha a beszélő korrigálni akarja önmagát, azt minden nehézség nélkül megteheti. A további nagy jelentősége a találmánynak a felvett jelek továbbitásában rejlik. Minden dróton felvett akusztikai jelet ugyanis tovább lehet adni, akár dróton, akár drót nélkül, sőt meg is lehet őrizni. Igen könnyen el lehet képzelni például, hogy valamely nagy vállalatnak a főnöke bemodja a beszélőgépbe a világ különböző részeiben levő képviselői számára az utasitásokat és a rádió azokat a megfelelő helyeken leadja. Bizonyára ez a hirek közvetitésének sokkal gyorsabb módja a mai levelezésnél és táviratozásnál. Kópia gyanánt ez esetben a központban megmarad a beszélőgépnek a dróttekercse, amelyet bármikor ujra meg lehet inditani, a többi helyeken pedig a parlofon-szerü tölcsérből felvett gépirásos szöveg.

A mult megörökitése.

Talán különösnek tetszik, ha egy kis elmefuttatásban, amely a jövő fejlődési lehetőségeit akarja vázolni, a mult megörökitésének kérdésére is kiterjeszkedünk. A vázolt találmányok azonban e tekintetben is szinte beláthatatlan perspektivákat nyitnak meg. -241-

Mindenki aki csak kissé foglalkozott kulturhistóriával, tapasztalásból tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz feladat magunk elé idézni az elmult időket és megrajzolni, hogy például egy évszázad, vagy akár ötven esztendő előtt miként éltek az emberek. Hiszen még azok is, akik vissza tudnak emlékezni a nyolcvanas évekre, milyen nehezen tudják rekonstruálni egy negyven esztendő előtti lakásnak a pontos képét, a divatot és az életmódot. Hát még mikor nem volt vasut, gőzhajó, villamosság, acéltoll s a férfiak vatermördert, az asszonyok krinolint viseltek, gyertyával világitottak és postakocsin utaztak! A legtöbb szinházi előadás, amely félszázad előtti időket tár elénk, tele van csapnivaló anakronizmusokkal és sületlenségekkel.

A mozi és gramofon megadták a lehetőséget, hogy mi már a korunkat hiven örökitsük meg az utókor számára. Nagy emberek beszédeit, nagy énekesek hangját már rendszeresen felveszik gramofonlemezekre. De a mult igazi megörökitésére is áll az, amit a mozi jövőjéről mondottam. Amit ma cselekszünk, az még nagyon tökéletlen. A jövő fejlődése az, hogy az eseményeket ugy tudjuk felvenni és egy későbbi, tetszészerinti időpontban ismét ugy tudjuk megjelentetni magunk előtt, mintha most játszódnának le. Utódaink képesek lesznek ötven esztendő előtti népgyüléseket, melyek résztvevőinek nagy része már nem is él, egyszerüen megismételni, még pedig olyan formában, amely teljes mértékben adja az eredeti népgyülés mozgalmasságát, lármáját, zaját és hangulatát.

Ugyanigy lehet majd megörökiteni az etnografiának tünedező különlegességeit, idegen földek és messze országok életét, szokásait. Már most is tapasztalhatjuk, hogy a mai mozi, amely pedig még csak plasztika nélküli képet ad, -242- mennyivel valószerübb képzetekhez juttatja a nézőt, mint a puszta könyvolvasás. Hátha még a mai mozival és hangfelvevő készülékkel mindazok a tökéletességek vele fognak járni, amelyeknek bekövetkezését megjósoltuk.

Mi lesz a könyvvel?

De ha ilyen tökéletessé válik a képnek és hangnak a megörökitése, talán feleslegessé válik vele együtt a könyv is? Igaz lesz talán, hogy a mozi fogja a teljes kulturát szolgálni? Szó sincs róla! A könyv sohasem lesz felesleges, de talán átalakul.

Minden könyvvel foglalkozó ember tudja, hogy milyen rettenetesen nehéz probléma kezd lenni a könyvek raktározása. Százezer kötetes közkönyvtárak számára már egészen külön, hatalmas épületek szükségesek s az a néhány könyvtár, amely már elérte a milliós példányszámot, alig tud megbirkózni a további szaporulattal. Ha egy magánembernek ötezer kötet könyve van, az már valóságos teher, amely vagy külön kezelőt igényel, vagy a tulajdonos rabja lesz a könyveinek.

A megoldást a fotografia és a vetitőgép nyujtja. Köztudomásu, hogy tudunk egészen mikroszkopikus jellegü fényképeket előállitani. Vajjon lehetetlen-e annak elképzelése, hogy egészen parányi lemezekre folytatólagosan, tehát nem lapokra osztva, egész könyvek tartalmát lefényképezzük? Ha olvasni akarunk, elővesszük a tekercset és vetitjük. A vetités tetszésszerinti gyorsasággal és tetszésszerinti nagyságu betükkel történik. Regényeket gyorsan pergetünk le, tudományos munkákat lassabban, a betük nagyságát pedig a látóidegeinkhez képest szabályozzuk. Ilyenformán akár százezer kötetet el lehet helyezni egy iróasztal fiókjában. A bibliofilok pedig nem a szerzők autogramját fogják gyüjteni, hanem azok hangját fogják a lemezekről megszólaltatni. -243-

Elképzelem még azt is, hogy igy kapjuk majd az ujságot is, akár nyomtatott betü, akár hang, akár pedig kép formájában. Előfizetünk rá, mint most valamelyik napilapra, vagy a telefon-hirmondóra. De a jövő beszélő ujságja annyival tökéletesebb lesz a telefon-hirmondónál, hogy nemcsak akkor lehet hallani, mikor a felolvasó beszél, amivel vele jár, hogy aki történetesen abban az órában nincs otthon, vagy el van foglalva, elveszti az egész anyagot, hanem később is megismételtethetjük és előadathatjuk magunknak a napi hireket.

Az erő továbbitása vezeték nélkül.

Mindezeknél a találmányoknál azonban még mindig nincsen megállás. Ha sikerült megoldani a hang drót nélküli továbbitásának a problémáját és ha számitani lehet a fény drót nélküli továbbitására is, miért ne lehessen vezeték nélkül továbbitani az erőt is? A technikának legközelebbi megoldásra váró feladatai közé tartozik, hogy a generátort közvetitő eszköz nélkül összeköttetésbe hozzuk az erő felhasználásának a helyével. Ha ennek a problémának a megoldása sikerül, – és hogy sikerüljön, szintén csak idő kérdése lehet, – nagyobb forradalom elé kerül az ipar, mint amekkorán a gőzgép felfedezése óta keresztülment. Köztudomásulag ugyanis ma a kitermelt erőnek az átvitelét szolgáló berendezések létesitése és amortizálása óriási költségeket emészt meg s amellett a továbbitás alkalmával a kitermelt erőnek igen nagy százaléka megy veszendőbe. A laikus is el tudja képzelni, hogy mit jelenthet az, ha a szenet, vagy a vizeséseknél előállitott áramot nem kell többé szállitani, hanem a szétszórt állomások ugy fogják a központból kisugárzott fényt, vagy erőt felvenni, ahogy ma a rádióállomások felveszik egy központi zenekarnak a zenéjét. -244-

A naplemente zenei akkordokban kifejezve.

A zenének a fénnyel való kombinálása egyébként már megtörtént. Amerikai nagy éttermekben már nincsenek zenekarok. A zenekart a rádió pótolja és a zenét árasztó tölcsérek a világitás célját szolgáló luszterekben vannak elhelyezve. A zenét a világitással együtt kapja a közönség. A tökéletesség csimborasszója azonban alkalmasint az lesz, ha zenekarra sem lesz szükség. Sir William Barrett ugyanis megállapitotta, hogy a szinkép egyes hullámahosszai tökéletesen megegyznek a diatonikus skála hangjainak hullámhosszaival, ami azt jelenti, hogy bizonyos hangoknak és szineknek érzékszerveinkből azonos hatásokat kell kiváltani. Ha pedig ez igaz, akkor igazuk van azoknak, akik azt érzik, hogy a naplementét zenei akkordokban is ki lehet fejezni. Egyelőre fantasztikus regények iróinak való téma, de ki tudja, hogy nem lesz-e valóság belőle?

Mi lesz, ha elfogy a szén?

Husz-huszonöt esztendő előtt divatban volt két kérdéssel riogatni az emberiséget, mi lesz, ha elfogy a szén és mi lesz, ha nem lesz elegendő tápszer a folyton szaporodó emberi nemzedék számára? Igaz, hogy a probléma akkor se volt pillanatnyilag aktuális, mert hiszen Magyarországnak a szénkészlete is legalább száz esztendőre elegendő, az intézményes háboru pedig jó időre gondoskodik még a halandók számának mesterséges apasztásáról. De hát a kérdés fel volt vetve és egyrészt érzékeny lelkületü emberek, akik még meg sem született utódaik sorsán aggódtak, másrészt pedig tudósok, akiket a probléma önmagáért érdekelt, foglalkoztak is vele.

Ugyan ki beszél ma ilyen kérdésekről? Mi lesz, ha elfogy a szén? Lesz helyette vizierő és a vizierőből való áramfejlesztés. Ha nem elég, ott van egy másik örökké mozgó, eleven -245- energiaforrás, a tengerek apálya és dagálya. Már ma is tudnak belőle enegiát, hőt termelni, csak nem elég gazdaságosan. A hamburgi Traun-féle laboratóriumban lényegileg már megoldották azt a problémát is, hogy a levegő felsőbb rétegeinek elektromosságát miként lehet gyakorlati célokra hasznositani. A kisérletek alkalmával fémtüskékkel ellátott ballonokat bocsájtottak fel több ezer méter magasságra és vezetődrót segitségével levezették a felső légrétegek elektromosságát. A laboratorium két ilyen ballon segitségével napi 81½ kilovatt energiát tudott kitermelni. Ezek a kisérletek csak a kezdet kezdetét jelzik, távolabbi jelentőségük a zivatarok megelőzésében és egy szinte kimerithetetlen energiaforrásnak hasznositásában áll. A találmány valódi horderejét ellenben könnyü megérteni abból, hogy a meteorologiai állomások becslése szerint állandóan körülbelül ezer zivatar van keletkezőben és ezek villamos energiája mintegy százmillió lóerőnek felel meg.

Egy másik félig-meddig hasonlatos találmánnyal L. R. Macdonald, a montreali egyetem tanára lepte meg a világot, ha ugyan a tudományban szabad meglepetésekről beszélni. Találmányának lényege a rezgési energiának a kitermelése. Ennek megértéséhez arra a köztudomásu tényre kell hivatkoznunk, hogy a szilárd anyagok bizonyos körülmények között reagálnak a levegő harmonikus rezgéseire. Magunk tapasztalhatjuk például, hogy az ablak néha megzörren a hangvillának, vagy a hegedühurnak erős rezgésére. Van egy közönséges kisérlet is, amelyhez nem szükséges egyéb egy olyan hurnál, melynek egyik végére egy suly, a másikra hangvilla van erősitve. Ha a hangvilla a megütése után rezeg, a hur fel- és lefelé hintázó mozgást végez. Macdonald ezt a vibráló mozgást ugy használta fel, hogy a hur végére -246- faorsót erősitett, mely nem fixirozott tengelye körül gyorsan forgó mozgást kezdett végezni. Az ötletét ugy fejlesztette tovább, hogy a hangvillát váltakozó áramu elektromos mágnes segitségével állandó rezgésben tartotta s a hangvilla kölcsönható mozgását állandó forgó mozgássá változtatta. Ily módon sikerült neki egy lóerőt előállitani. Ma még csak az elv van meg, de minden tudományosan iskolázott agyu ember tudja, hogy a repülőgép is lényegében meg volt oldva abban a pillanatban, mihelyt sikerült egy levegőnél nehezebb tárgyat akár öt percre és öt méternyi magasságban a föld felett lebegő helyzetben megtartani.

Mindezek a találmányok némi fizikai iskolázottság mellett bárki által nagyon könnyen elképzelhetők és kétségtelen, hogy gyakorlati kihasználásuk is be fog következni. Ezt már tudják és hirdetik a mérnöki tudomány józan és higgadt emberei is. De mellettük megszólalnak azok, akik Verne, Jókai vagy Wells fantáziájából egy szikrának a részesei és azt mondják: nem elég. A megoldás tulságosan szegényes ahhoz képest, amit az ember a kőkorszaktól máig eltelt rövid hat-hétezer esztendő alatt elért. Az a forrás, amely az emberiség számára kimerithetetlen és emberi számitás szerint örök erőt szolgáltat, csak a nap sugárzó energiája lehet. Ha ezt össze tudjuk gyüjteni, – aminthogy már erre történtek sikeres kisérletek, – és el tudjuk raktározni, nincs fütési probléma, nincs ipari üzemanyag-kérdés és tetszés szerint nyárrá tudjuk varázsolni a telet.

Hogy állunk a jelen pillanatban ezzel a problémával? Angol mérnökök a Nilus felső folyása mentén állitottak fel olyan szerkezeteket, melyek tükrök segitségével összegyüjtik a nap sugarait. A sugarak a folyóvizzel táplált tartályokban a vizet felforralják s a kigőzölgő viz párái körös-körül -247- harmat alakjában lecsapódnak. Ilyen módon sikerült pázsitot és egyéb vegetációt varázsolni a Nilus partján teljesen sivatagi jellegü homokterületekre. Reflektor-tükrök és nagyitó üvegek kombinativ alkalmazásával Kaliforniában is történtek sikeres kisérletek a napsugarak összegyüjtésére és melegük felhasználására és ezen a módon sikerült olyan kalorikus erőt előállitani, hogy az minden anyagnak a megolvasztására elegendőnek bizonyult. Ugyanilyen szerkezetekkel sikerült dinamógépeket mozgásban tartani, akkumulátorokat megtölteni, szóval megtörtént az első lépés a nap energiájának elraktározására is.

Az atomok energiája.

De van még egy másik, szinte rejtelmes erő is, amelyet csak most kezdünk megismerni, az az erő, amely az atomok átalakulásánál és szétbomlásánál szabadul fel. Egészen napjainkig megdönthetetlenül állott a kémiai tudományban az elemek állandóságának a tana. A rádium sajátságainak megismerése a tudománynak ezt a sarkalatos tételét halomra döntötte. A rádium atomokat sugároz ki magából és közben más elemmé változik át. Az elemet alkotó atomok szétbomlanak és más elemek atomjaivá csoportosulnak át. Ennél a szétbomlásnál olyan szédületes erők szabadulnak fel, hogy azokat mai mértékeinkkel szinte kifejezni sem tudjuk. A rádium atomja által kilövelt részecskék sebessége oly nagy, hogy négy másodperc alatt meg tudnák kerülni a földet. Még megdöbbentőbb számokhoz jutunk el a csillagászat terén. A Puppis V. állócsillagnak például, amelynek fénye tizezerszerte erősebb, mint a napé, sugárzó energiája akkora, hogy kitermeléséhez másodpercenkint 500 milliószorta milliószor millió mm. szén elégetésére volna szükség. A csillagászok nagvon egyszerü számitással megállapitották, hogy az ismert földi energia-termelési módozatok -248- mellett sem a Puppis V., sem pedig a hasonló állapotban leevő állócsillagok energia-készlete ilyen arányu kisugárzásnál ötezer évnél hosszabb időtartamra nem volna elegendő. Minthogy pedig ötezer esztendő csillagászati időnek aránytalanul csekély és az ilyen csillagok életkora alkalmasint száz meg száz millió évekre teendő, az energiatermelésnek más magyarázatát kell keresnünk. A legujabb hipotézisek szerint az állócsillagok sugárzó energiájának forrása nem lehet más, mint az anyagot alkotó protonok és elektronok átcsoportosulásánál felszabadult erő, – más szóval a csillag belsejében levő kémiai alkotó elemek fejlődése.

Itt indul meg a tudományos képzelő erő munkája: miként lehetne más elemeket rákényszeriteni arra, amit a rádium önmagától megcselekszik, miként lehetne a csillagok világának nagy titkát ellesni és az anyagnak ugyanilyen módon felszabadult energiáját gazdasági célokra felhasználni? Urai leszünk-e valaha ennek az elképzelhetetlenül nagy erőnek és ha igen, mikor?

Akár a nap sugárzó energiájának, akár az atomok felszabaduló erejének felhasználásánál hihetetlen perspektivák nyilnak meg. A gazdasági kihasználás mellett bármelyik alkalmas lesz arra, hogy száz meg száz kilométerre porrá égessen mindent, megolvassza az ágyukat, ledöntse a legerősebb falakat és mindent atomjaira felbomlasszon, a szó szoros értelmében megsemmisitsen. Nem lesz több háboru, vagy aki elsőnek oldja meg e rettenetes energiák felhasználásának a módját, az lesz a világ ura.

Regények tudományos tételeknek a bizonyitására rendszerint nem nagyon alkalmasak, de az bizonyos, hogy fantasztikus regények irói nagyon sokszor előre megálmodták azt, amire a józan és hideg gyakorlat emberei hitetlenül -249- csóválták a fejüket. Ma azt mondhatnók, hogy ennek a sugárzó energiának a problémája szinte izgatja a fantasztikus regények iróit. Egész sor ilyen regény jelent meg rövid néhány esztendő alatt, amely kidolgozásában más és más, de alapjában véve ugyanarra a gondolatra van felépitve. Wells Mars-lakói egy ismeretlen zöld sugárral dolgoznak, Dominiknál a világ három ura a nap sugarait koncentrálja, Farrére tudósa pedig a halálraitélteket, sőt mindent, ami körülöttünk van, atomjaira bontja szét.

Ha nem lesz elegendő tápszer…

A nap sugárzó energiájának felhasználása, kapcsolatban más találmányokkal, beláthatatlan időkre meg fogja oldani az élelmiszerek előállitásának és a táplálkozásnak a kérdését is. A meteorologia többé-kevésbbé meg fogja már jósolni a várható időjárást. A következő lépés az időjárás, különösen pedig a csapadék szabályozása. Az olvasók bizonyára emlékeznek még azokra a kisérletekre, melyeket két esztendő előtt az Egyesült Államok cookfieldi repülőtelepén végeztek. Repülőgépen pozitiv és negativ töltésü homokot vittek a felhők fölé, mely leszórva, eloszlatta a felhőket, illetve azok viztartalmát eső alakjában a földre juttatta. Ez az egyik, már sikeres módja a csapadék előállitásának. A másik mód az, amelyet már fentebb emlitettünk a nap melegének összegyüjtésével kapcsolatban. Hogy ehhez később még ujabb módszerek is járulnak, kétségtelen. Ugyanezeket a hatásokat magas feszültségü elektromos áramokkal is el lehet érni. Lesznek időjárást szabályozó állomások, melyek a szükséghez képest elő fogják idézni az esőt, vagy el fogják oszlatni a felesleges esőfelhőket.

Ha mindezeket összefoglaljuk és ha a meleget tetszésszerinti mennyiségben tudjuk előállitani, ha az időjárást -250- szabályozni tudjuk és ha a levegőből elvont nitrogén segitségével szintén tetszésszerinti mennyiségü mütrágyát tudunk előállitani, akkor nem is kell tulságos fantázia annak elképzeléséhez, hogy lesz idő, mikor szinte korlátlanul tudjuk a föld termelékenységét fokozni és termővé tudjuk tenni a sivatagokat is. Malthus jövendölésének veszedelme kitolódik az emberileg beláthatatlan jövendőbe. Esetleg lesznek vezérigazgatók és egyéb uralkodók, akik azt a luxust is megengedhetik maguknak, hogy karácsonykor Kamcsatkában termett fügét és ananászt hozassanak gyerekeik számára.

Olyan tökéletes felfordulás következik be a világ élelmezési viszonyaiban, hogy talán még a rádiumnak és az elektromosságnak a növénytermelésben való felhasználására sem lesz szükség. Pedig kétségtelen, hogy a rádium-sugaraknak gyorsitó hatásuk van a növények fejlődésére. Ugyanezt tudjuk a drótnélküli állomások magas feszültségü áramairól. Gyakorlatban ma az utóbbiaknak hatásáról még nem lehet beszélni, mert a kisugárzott energia mennyisége még nagyon csekély. De ha évtizedek multával a superrádió-állomások millió és billió kilovattokat állitanak elő, a magas feszültségü áramoknak nagy tömege kétségtelenül hatást fog gyakorolni mindennemü élő szervezetre is. Ki tudja, talán érezhető lesz még az emberiség testi és szellemi fejlődésében is?

Néhány esztendő előtt egy amerikai szenzációnak a hire járta be a lapokat, amely egyelőre nem bizonyult valónak. Állitólag egy Briadt nevü doktor rádium-kisugároztatással 23 fontos babszemeket és 17 láb kerületü káposztát állitott elő. A hirt kétkedéssel fogadtuk, mert nagyon megérzett rajta az amerikai szenzáció. Egyesek előtt financiális viziók formájában azonban talán már megjelentek a tisztviselői -251- kiskertekben termelt métermázsás paradicsomok. Wells az Istenek eledele cimü regényében megirta a ludnagyságra megnőtt darazsakat és a tigris méreteit elért patkányokat. Mindenesetre az emberi táplálkozás céljából célszerübb volna a különböző husállatokat ugyanebben az arányban megnöveszteni. Lehetetlenség elvégre nincsen benne.

A lakás problémája.

Mindezeknek a lehetőségeknek az ismertetése után maradna még egy kérdés, hogy a gyökeresen megváltozott viszonyok között miként fog élni a jövőnek, különösen a jövő nagyvárosának az embere. Az kétségtelen, hogy életében a technikai momentumok sokkal nagyobb helyet fognak elfoglalni, mint a miénkben és technikai eszközök ma szinte el sem képzelhető mértékben fognak a rendelkezésére állani. A lakása tele lesz gépi berendezésekkel, csavarokkal, taszterekkel, kapcsolókkal, melyeknek egy-egy forditása szolgáltatni fogja neki a világosságot, meleget, hideget, be fogja kapcsolni az automatikus telefont, rádiót, a falán szines és plasztikus mozi formájában fognak megjelenni a drótnélküli módon továbbitott képes ujságoknak az illusztrációi. Lakása higiénikus lesz és egészséges, részben mozgatható falakkal, ugy hogy a szellőztetése a legtökéletesebb módon lesz megoldva. A falak talán a mai termos-üvegek szerkezetéhez lesznek hasonlatosak, egy rossz hővezető réteggel, amely télen megőrzi a meleget, nyáron pedig véd a tulságos hőség ellen. A füstöt és mindenféle miazmákat a jövő nagyvárosa nem fogja ismerni, nem mintha a füstemésztő készülékek a tökéletesség legmagasabb szinvonalára emelkedtek volna, hanem mert rájuk egyáltalán nem lesz szükség. Akár a világosság, akár pedig a meleg és energia előállitásánál a mai füsttel dolgozó berendezések feleslegessé válnak, mert a mindennapi életnek ezeket a -252- nélkülözhetetlen szükségleteit nagy távolságokról füst nélkül dolgozó centrálék drótnélküli uton fogják szolgáltatni.

Magától értetődőleg a jövő lakásokban a háziasszonyok nagy örömére a mainál sokkal kevesebb helye lesz a cselédnek. A multaknak ezt a személyes szolgálati jellegü emlékét a legtöbb esetben a gépi berendezések fogják helyettesiteni. Hogy a fejlődés ebben az irányban halad, azt már az összes európai, de főleg amerikai nagyvárosok tapasztalatai igazolják.

Az étkezés.

Az élet egyéb kérdéseit illetőleg talán a legnehezebb jövendölésekbe bocsátkozni. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt, amikor se a társadalmi élet törvényeit nem ismertük ugy, mint ma, se pedig az élettanban nem voltunk annyira járatosak, mint napjainkban, szivesen rajzolták meg egyesek a jövő társadalmának képét olyanformán, hogy megszünik a családi háztartás, közös konyhák fogják ellátni egy-egy háztömb lakóit, sőt esetleg még közös konyhák sem lesznek, hanem tömitett formában, nagy tápértékü pilulákban fogjuk kapni az életünk fenntartásához szükséges tápérték-mennyiséget.

Ami azt illeti, én szivesen eresztem meg a fantáziám szárnyait, de az ilyen beteg fantazmagóriákban nem hiszek. A jövőt én nem falanszternek képzelem el, hanem lelki és testi felszabadulásnak a különböző kényszerek alól. A jövő nagy technikai segédeszközöket fog a rendelkezésünkre bocsájtani, de individualisztikusabb lesz a mi korunknál. Egyenlőbbek lesznek az emberek, de szabadabban fognak élni és cselekedni. Nem pilulákkal fognak táplálkozni, hanem a maihoz hasonló, de sokkal higiénikusabb és egészségesebb ételekkel. Pilulában lehet ugyan elég tápértéket nyujtani, de minden félig-meddig képzett laikus is tudja, -253- hogy a gyomornak nemcsak tápértékre, hanem mennyiségre is van szüksége, ami pedig egyén és egyén szerint különböző. Legelőször is a gyomor lázadna fel az uniformizálás ellen.

A ruházkodás.

Más oldalról kétségtelen, hogy a ruházkodás terén bizonyos egyöntetüség, helyesebben demokratizálódás felé haladunk. A ruha már ma is lehet ugyan az egyéniségnek a kifejezője, de mind kevésbbé különbözteti meg az egyes osztályokat egymástól. Azok a középkori furcsaságok, mikor valaki a cimerét viselte a hasán, vagy a háta közepén, a nadrág pedig annyi szinü csikból állott, ahány szin volt az illetőnek a cimerpajzsában, megszüntek. Ezzel szemben már ma is a ruha gyakorlatibb, jobban simul az időjárás követelményeihez, az anyaga pedig könnyebb és viselése kellemesebb. A további fejlődési tendencia is ebben az irányban vezet.

Különösen lehet ezt a célszerüségi törekvést az utolsó harminc esztendő óta a női divatnál tapasztalni. Nem is kell a nagyanyáink idejébe visszamennünk, elég ha a nyolcvanas évek divatlapjait szedjük elő, hogy megtaláljuk a puffos ujjakat, az uccák minden tuberkulózis-bacillusát felseprő sleppes szoknyát, a vesét és májat összenyomoritó füzőt és az egész női formát eltorzitó turnürt. Mindezek ma már a multak emlékei közé tartoznak. Sőt ezt a célszerüségi törekvést árulja el még a női hajviselet is, amely mindjobban magáévá teszi a kényelmes, fius formákat.

Tagadhatatlan, hogy bizonyos közeledés észlelhető a két nem ruházkodását és külső megjelenését illetőleg is. Nőknél fius frizura, férfiaknál simára borotvált arc. Nőknél a férfias szabásu kosztüm, férfiaknál a puha gallér. Vele jár ez a nők térfoglalásával a kenyérkereső pályákon, de egyuttal a higiénikus szempontok terjedésével is. Igaz ugyan, hogy nehéz -254- volna feltétlen bizonyossággal állitani, hogy a nők ma a higiénikus szempontok kedvéért vágatnák le a hajukat. Viszont épen itt, a divat terén hiányoznak a jövendölés alapjául szolgáló exakt alapok. Legfeljebb bizonyos általános tendenciákra lehet rámutatni, de hogy milyen lesz a divat ötven esztendő mulva és hogy miként fog festeni néhány évtized mulva a nagyvárosok korzója, azt még a legnagyobb fantázia mellett sem lehet megmondani.

A nagyvárosok problémája.

Korunknak egyik legérdekesebb szociális alakulása a nagyváros, az emberi tömörüléseknek az a formája, ahol már nem sok ezer, hanem sok százezer, sőt több millió ember szorul össze aránylag kis területen. Ezek a nagyvárosok tisztára a tizenkilencedik és huszadik század produktumai. A régi idők nagyvárosai a maguk ötven-, száz-, de legfeljebb kétszázezer lakosával ezek mellett teljesen eltörpülnek. Ma már tudjuk, hogy azok a hihetetlen számok, melyek valamikor Babilon, Athén, vagy Róma lakosainak számáról forgalomba kerültek, a mesék országába utalandók. Fejlődésük határa adva volt az akkori primitiv viszonyokban. Hiszen már a császárok korának Rómáját is alig lehetett élelmezni. Ha elmaradt egy egyiptomi, vagy sziciliai gabonaszállitmány, az éhinség veszedelme fenyegetett.

A mai nagyvárosoknak is van egy ilyen megoldandó nagy problémájuk, a közlekedés. A villamos-, automobil- és autobuszforgalom a nagyvárosokban máris akkora méreteket öltött, hogy önmagát kezdi lehetetlenné tenni. Pedig ezekre a közlekedési eszközökre feltétlenül szükség van, mert a nagyvárosok terjeszkedésének határa adva van abban a távolságban, amelyet a hivatalán, vagy üzleti tevékenységének körén kivül lakó ember naponta kétszer, nagyobb -255- időveszteség nélkül megtehet. Hogy ez lehetséges legyen, a legtöbb nagyvárosban máris rátértek a földalatti és emeletes vasutakra és a nagyobb forgalmu tereknek és keresztutaknak az aláaknázására. A fejlődés szükségképen továbbra is ebben az irányban fog haladni. Egymás alatt több rétegben lesznek az utak, a különböző rendszerü és gyorsaságu közlekedési alkalmatosságok számára. A gyalogjárókat a nagyobb forgalmu utak fölött, vagy alatt mozgó járda fogja továbbitani. De lehet a gyalogos közlekedésnek még más módját is elképzelni: olyan görkorcsolyákat, amelyek villamos erővel gördülnek tova és valamely központból vezeték nélkül kapják az áramot.

Minthogy pedig a jövő nagyvárosában a közlekedésnek a lehetőségei igy kiterjednek, az emberek nem lesznek arra kényszeritve, hogy büzös, városi tömeglakásokban lakjanak, hanem munkahelyüktől távol, kertvárosszerü telepeken fognak elhelyezkedni. Telekspekuláció és lakbéruzsora a jövő nagyvárosában nem lesz, mert a társadalomnak kollektiv munkája elkobzás és kommunizmus nélkül is meg fogja szüntetni a bármely formában jelentkező monopóliumokat és az életszükségleteket társadalmi ellenőrzés és igazgatás alá fogja helyezni.

A jövő embere.

Ez fog elsősorban történni a földtulajdonnak mindennemü formájával, mely csak korlátolt mennyiségben áll az emberiségnek a rendelkezésére és igy központi ellenőrzés nélkül a monopóliumnak összes alkatelemeit magában hordozza. Az abszolut magántulajdon, ugy mint azt a régebbi idők ismerték, már a tizenkilencedik század folyamán igen erős csorbákat szenvedett. Adóztatási rendszerek, kisajátitási jog, beleavatkozás az épitkezésbe, müvelési módoknak a megállapitása, földreform és más hasonló -256- törvényhozási intézkedések megteremtették a zökkenés nélküli átmenetet egy olyan állapothoz, amelyben a föld müvelése csak foglalkozást jelent, de nem kimondott tulajdonosi minőséget. De szükségképen ezt az állapotot kell előidézni azoknak a technikai változásoknak is, melyek az időjárás szabályozása, a csapadék elosztása, a termeléshez szükséges hő és egyéb előfeltételek szolgáltatása tekintetében végbemennek. Ha a termelésben a tudományos módszerek tulsulyra jutnak az egyes ember munkájával szemben, az egyes embernek korlátlan tulajdonjoga a földet illetőleg nem lesz fenntartható.

Épen ezért a technikai előfeltételek magukkal fogják hozni azt is, hogy a jövő társadalma sokkal demokratikusabb lesz a miénknél és sokkal közelebb fog jutni az emberi egyenlőség gondolatának megvalósitásához, nem abban a formában ugyan, hogy munkára való tekintet nélkül egyenlő részt biztositson mindenkinek az élet javaiból, hanem ugy, hogy mindenkinek egyenlő lehetőségeket nyujt tehetségeinek kifejtésére és az emberi társadalomban való érvényesülésre.

Vannak ugyan sokan, akik szeretik azt hangoztatni, hogy a városi élet tultengése, az indusztrializálódás és az idegek állandó tulfeszültsége mellett az emberiségnek el kell korcsosulni. Semmi okunk sincsen, hogy hitelt adjunk az ilyen sötét jóslatoknak. Akármit mondanak is, száz esztendő alatt hihetetlenül sokat haladtunk előre a közegészségügy terén. Az orvosi tudomány egész sor betegséget kiirtott és az ember átlagos életkorát erősen kitolta. A higiéne terjedése és a szociális viszonyok kétségtelen javulása mellett javulni kell az egyes ember életfeltételeinek is. A mai ember a sport minden ágában különb teljesitményeket mutat -257- fel a régieknél, ez pedig korcsosodás mellett alig képzelhető. Azt lehetne ugyan ennek ellene vetni, hogy ilyesmi egyoldalu tréning mellett is lehetséges. Igaz, de ma már kétségtelen bizonyossággal tudjuk, hogy a mult századokkal szemben az európai ember átlagos testmagassága is növekedett. Ha egy félig-meddig megtermett mai ember végig megy a nagy muzeumok termein és összeméri magát a kiállitott páncélokkal, alig talál egy-kettőt, amelybe beleférne. Nincs okunk feltételezni, hogy az emberiségnek akár testi, akár pedig szellemi fejlődése eljutott volna már tetőpontjára.

Összeköttetés idegen világokkal.

… Kopernikus, akinek tana mostanában érte meg négyszázötven esztendős jubileumát, a legdestruktivebb elmék közé tartozott a maga idejében. Megdöntötte a föld középpontiságának hitét és a kis sárgolyót, amelyen nyüzsög, hadakozik és szebb jövő felé halad az emberek társadalma, visszaszoritotta az őt megillető másod-, tized-, vagy huszadrangu helyre. Mióta ez a destruktiv tan általános elismerésre tett szert, azóta természetszerüleg fel kellett merülni annak a gondolatnak is, hogy vajjon csak ez a kicsinyke föld volna arra hivatott, hogy gondolkodó lényeknek otthonául szolgáljon? Más világokon kétségtelenül épenugy megvannak az életnek előfeltételei, mint a földön és lehet, hogy az ottani gondolkodó lényeknek a civilizációja a mienknél már sokkalta előrehaladottabb és tökéletesebb. Lehet, hogy vannak égitestek, amelyeknek gondolkodó lényei annyival fölöttünk állanak, amennyivel mi fölötte állunk annak az őstipusnak, amelyből az ember kisarjadzott. Lehet, hogy ezeknek az idegen világoknak lakói már olyan eszközöknek vannak a birtokában, melyekkel megkisérlették az összeköttetés létrehozását velünk és csak a mi érzékeink és eszközeink tökéletlensége okozta, -258- hogy nem tudtuk a jeleiket felfogni. De ki meri föltétlen bizonyossággal állitani, hogy azok a rejtelmes atmoszférikus és elektromos zavarok, amelyeket a drótnélküliség ideje óta itt is, ott is tapasztalnak és állitólag bizonyos szabályosság szerint ismétlődnek, nem idegen világoknak hozzánk eljuttatott hiradásai? És ha ez igy van, nem kell-e felmerülni a kérdésnek, hogy leszünk-e valaha abban a helyzetben, hogy összeköttetést teremtsünk az idegen világokkal?

Ma a válaszadás erre a kérdésre teljesen problematikus és egyebet nem mondhatunk, minthogy teljesen kizárva semmi sincs. A drótnélküli táviró ma körülbelül husz esztendős. Közvetlenül a háboru előtt óriási eredménynek számitott, hogy a Berlin melletti naueni állomás jeleket tudott leadni Szent Ilonára. Ez a távolság 9000 kilométer. Ma a nagy erősségü drótnélküli állomások jelei kétszer is megkerülik a földet és a kibocsájtó állomás ismét fel tudja venni őket, szóval hireket tudunk eljuttatni 80.000 kilométer távolságra. A hozzánk legközelebb eső égitestnek, a holdnak középtávolsága mindössze 384.000 kilométer, tehát nem egészen ötször akkora, mint amennyire már az emberi intelligenciának térbeli sugara elér. Igaz, hogy a hold már kihalt és rajta a szerves életnek az előfeltételei nincsenek meg, a következő legközelebbi égitest, a Mars pedig már 79 millió kilométernyire esik tőlünk, de ez nem ok arra, hogy előre lehetetlennek bélyegezzünk valamit, amit magunk még nem tudunk megcsinálni. Hogy milyen lesz az érintkezésnek a módja és miként fogjuk a magunk agyának termékeit esetleg egészen más szerkezetü lényekkel közölni, ma egyáltalán nem fontos. A fontos csak az, hogy ne fosszuk meg magunkat az elképzelésnek a lehetőségétől és ne tegyük magunkat szegényebbé egy nagy és szép gondolattal. -259-

Akik lehetetlenségeket emlegetnek, azoknak csak egy összehasonlitás jellegével biró példával felelhetünk. Akármelyik római számára hihetetlenül hangzott volna, ha egy olyan szerkezetről mesélnek neki, amelynek segitségével mindennap este pontosan értesülhet Caesar galliai hadjáratának részleteiről. Ma ez az eszköz a birtokunkban van. Vajjon lehet-e a mi számunkra hihetetlenebb, hogy ezt az eszközünket annyira fokozzuk, hogy annak müködési köre az idegen világokat is elérje?

Az ember aránylag nagyon rövid idő óta él a földön. A tudósok az első emlékeket, amelyek egy emberhez hasonló tipusnak a jelenlétére utalnak, ötszázezer esztendőre teszik. A civilizáció ideje sokkalta rövidebb és körülbelül hat-nyolcezer esztendőre tehető. Ennyire becsülhetők a Nilus, Tigris és Eufrátes völgye legősibb kulturájának maradványai. Század- vagy még kevesebb része ez annak az időnek, mióta az állati sorból kiemelkedett és a követ szerszámnak használó ember él ezen a földön. Ha ezalatt a rövid idő alatt az emberiség ennyit elért, van-e jogunk kétségbevonni, hogy utja állandóan felfelé vezet, van-e okunk lehetetlenségeket emlegetni és szabad-e kétségbevonni, hogy beláthatatlanok a lehetőségek, melyek még előtte állanak? És ha csak technikai jellegü találmányokról beszélünk is, de a tapasztalatokból megállapithatjuk, hogy ezekben a találmányokban óriási demokratizáló, szellemi és erkölcsi impulzusokat adó erő rejlik, mi, akik azt hisszük, hogy az ember célja nem önmagában, hanem utódaiban rejlik, kételkedhetünk-e benne, hogy minden akadály dacára egy szebb és jobb jövendő megteremtésén dolgozunk az utánunk következő nemzedékek számára?

Lábjegyzetek.

1) Irodalom: Bowman, I.: Problems in Political Geography. New York, 1924. Supplement to the New World. – Caroll, C.: The Negro a Beast. St. Louis, 1900. American Book and Bible House. – Chiozza Money, Sir Leo: The Peril of the White. London, 1925. Collins and Sons. – Delisle Burns, C.: Industry and Civilisation. London, 1925. Allen and Unwin. – Gregory, J. W.: The Menace of Colour. London, 1925. Seeley, Service and Co. – Günther, Hans: Rassenkunde. München, 1925. Lehmann. – Johnston, Sir Harry: The Negro in America. London, 1909. The Times. – Josey, Charles Conant: Race and National Solidarity. New York, 1923. Scribner. – Pittard, Eugéne: Les Races et l’Histoire. Paris, 1924. La Renaissance du Livre. – Schwalbe und Fischer: Anthropologie. Leipzig, 1923. Teubner. – Siegfried, André: Les États Unis. Paris, 1927. Colin. – Spengler Oswald: Der Untergang des Abendlandes. München, 1920. Beck.

2) Az ugynevezett etnografiai térképeknek is rendszerint legfőbb hibájuk, hogy a nyelveket fajok szerinti főcsoportok alá osztják be. Ezen az alapon a csak angolul beszélő amerikai négert a germán fajhoz tartozónak és angolszásznak kellene számitani. Európában a magyarral azonos módon mongol eredetü bulgár, mert nyelvet cserélt, indogermánnak számit, a magyar ellenben, mert nyelvét megtartotta, még mindig mongolnak, holott a sokszoros vérkeveredés folytán összes keleti tulajdonságait elvesztette és összetételében a többi európai népektől semmiben sem különbözik. Néhány éve Turánizmus cimü tanulmányomban igazoltam ezt a tételt. A jelen tanulmány elején idézett szerzők közül Gregory, a glasgowi egyetem professzora is arra a megállapitásra jut, hogy a magyarok, akik ezer éve telepedtek meg mostani hazájukban, teljesen európaizálódtak és nem a turániakhoz, hanem a fehér fajhoz számitandók.

3) J. W. Gregory könyve a néger-kérdésnek meglehetősen bő bibliografiáját is tartalmazza.

4) Ch. C. Josey i. m.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK EMBERI PROBLÉMÁK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

50	kifjelődött mellette	kifejlődött mellette
244	Magyarorzágnak	Magyarországnak