*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69744 ***

BIRÓ LAJOS

A RABLÓLOVAG

SZINJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

BUDAPEST 1912

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Copyright 1912 by dr. Márton Miksa_

_Budapest._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.




SZEMÉLYEK


_Ferenc gróf_

_László gróf_

_Emma grófnő_

_Mihály gróf_

_Margit grófnő_

_Stefi gróf_

_Viktor gróf_

_Galambos_

_Anna_

_Kürt_

Történik ma; a második felvonás három héttel az első után.





ELSŐ FELVONÁS.

(Egy nem nagy, nem éppen pompásnak berendezett kastély hallja. Van benne
íróasztal, fegyverállvány, zongora, karosszék-gruppok stb. Hátul
üvegfal, rajta túl veranda. Jobbra és balra hátul, folyosóra nyíló
ajtók. A veranda a parkra néz, a parkon túl szelíd hegyi táj.)


ELSŐ JELENET.

(Ebéd után. Feketekávés csészék az asztalokon, szivarok, cigaretták.)

_Stefi gróf_ (bele van omolva egy karosszékbe és csak az illendőség
gátolja meg benne, hogy hosszúra nyujtott lábait fel ne rakja egy
diványra).

_Anna_ (a verandán ül – az üvegfalon át látható – és olvas).

_László gróf, Emma grófnő és Kürt_ (elől, a jobboldalon ülnek, egy
ujságokkal megrakott asztal körül. Olvasnak és beszélgetnek).

_Kürt_ (halkan László grófhoz): Nem mondod meg?

_László gróf_ (mosolyogva int nem-et, halkan): Nem.

_Ferenc gróf_ (átjön a hallon, megáll a hármas társaság előtt): Mihályék
még mindég nincsenek itt!

_László gróf:_ Igen… nincsenek…

_Ferenc gróf_ (ránéz Emma grófnőre): Azt táviratozták, hogy ebéd után
itt lesznek.

_Emma grófnő_ (mentegetődzve): Igen, csakugyan azt táviratozták.

_Ferenc gróf:_ Mi már egy félórája, hogy megebédeltünk és még mindig
nincsenek itt.

_Stefi gróf_ (megszólal a karosszék mélyéről): Ők biztosan az ő
ebédjükre gondoltak, nem a mienkre és most talán még csak a levesnél
tartanak. (Fenyegető, rendreutasító pillantások érik; visszadől és nagy
füstfelhő mögé rejtőzik.)

_Ferenc gróf_ (jupiteri pillantással fordul el tőle): Miért nincsenek
még itt?

_Kürt_ (nyugodtan, mindig nagyon nyugodtan beszél, szinte egyhangon,
halkan, mozdulatlan arccal): Bizonyosan a vonat késik.

_Ferenc gróf_ (fenyegetően): A vonat!

_Kürt:_ Igen.

_Ferenc gróf:_ Ez már a mult héten is megtörtént.

_Kürt:_ Igen… én nem tehetek róla… ez meg szokott történni.

_Ferenc gróf:_ A vonat! Ön azt mondja, a vonat? Egyszer már odalent
Cserháton is egy órahosszat kellett rá várnom.

_Stefi gróf:_ Az más vonat volt. (Szemrehányó pillantások.)

_Ferenc gróf:_ A vonat! Én ezt nem fogom türni! (Megfordul és kimegy,
hátra a verandára.)

_Stefi gróf_ (föláll és lötyögő léptekkel odasétál a társasághoz. Utána
néz Ferenc grófnak): Meglátjátok, meg fogja büntetni a vonatot.

_Emma grófnő:_ Ugyan Stefi!

_László gróf:_ Kérlek Stefi!

_Stefi gróf_ (visszasétál a helyére): Meg fogja büntetni a magyar
királyi államvasutakat. (Kis szünet.)

_László gróf_ (Kürthöz és egy kissé Emma grófnőhöz): Kérlek, Ferencnek
annyi a bosszúsága. Itt van ez a kétszáz hold szőlleje, a parasztok
folyton lopkodják és ő semmit sem tud ellenük tenni.

_Kürt_ (nyugodtan, halkan): Hát miért akar ellenük tenni valamit?

_László gróf:_ No hallod! Amikor lopják!

_Kürt:_ Hát mennyit lopnak el tőle? A termése háromnegyedrészét? (Intés:
nem.) A felét? (Nem.) Az ötödét? (Igen, körülbelül.) Nohát, az ötödét
hadd lopják. Úgy ahogyan volt valamikor papi tized, ez most a
szegény-ötöd. Ezt hagyni kell.

_László gróf:_ Nem is azért, amit ellopnak. Az elv miatt.

_Kürt_ (nyugodtan, sohasem szentenciózusan, inkább közömbös
egyhangusággal): Éppen az elv miatt kell hagyni. Hadd lopjanak egy
kicsit. A mai élet lopással enyhitett pénzuralom. Ez jár a szegényeknek.
Ha semmijök sincs, legalább lopniok legyen szabad. Ezen ne háborodjék
föl az, akinek sok van. Örüljön, hogy még annyi marad neki.

_László gróf:_ Pszt, te! Jön az öreg… No ez szép kis programmbeszéd… Meg
ne hallja… az isten szerelmére ilyet ne mondj előtte…

_Kürt:_ De igen. Éppen ő előtte. (Halkan.) Kezdem unni a dolgot; –
megmondod végre, minek vagyok itt, igen vagy nem?

_László gróf:_ Várj még… egy kicsit… még ma!

_Ferenc gróf_ (visszajött, megáll): Ha a vonat Cserháton mégegyszer
késik, beszüntetem a cserháti állomásfőnök ujévi ajándékát.

_Stefi gróf_ (fölkacag és ég felé nyujtja a két lábát, azután visszadől
a székbe egy füstfelhő mögé).

_Ferenc gróf_ (végignézi egy megsemmisítően lenéző pillantással): Nem
tűröm ezeket az állapotokat. Innen a faluból már megint négy paraszt
vándorolt ki Amerikába.

_László gróf:_ Hm, hm! Hallatlan.

_Emma grófnő:_ Igen… így van Ompolyon is… az én szegény sógorom
kénytelen volt tizenhat éves lányokkal arattatni.

_Stefi gróf:_ Szegény, szegény, szegény…

_Ferenc gróf:_ Mennek a gazemberek a kőszénbányákba. (Kürthöz.) Ez a
következménye annak, amit ott Pesten csinálnak. Ez ellen lehet-e tenni
valamit?

_Kürt:_ Igen.

_Ferenc gróf:_ Hm! Ön tud valamit. Hogy el ne mozdulhassanak?

_Kürt:_ Igen. Öt dollár napszámot kell nekik fizetni itthon is.

_Ferenc gróf_ (végignézi, nem tudja elhinni, hogy ez komoly beszéd, azt
sem, hogy csúfolódás, megfordul és föl és le járkál).

_László gróf_ (idegesen, halkan Kürthöz): De kérlek szépen… hát ha
mondtam…

_Stefi gróf_ (odasétált Kürthöz): Ez nagyon jó… hogy mondta kérem?

_Emma grófnő_ (szintén idegesen, halkan): Stefi, az Isten szerelmére,
ülj már le.

_Stefi gróf_ (megnézegeti őket, azután visszaül).

(Szünet.)

_László gróf_ (azért, hogy másról beszéljen, ideges lapozgatás után):
Haha… he… he… mit ír ez a lap… Drágffy Géza… kitünő…

_Ferenc gróf_ (odamegy hozzá): Mi az? Drágffy Gézáról?

_László gróf:_ Igen… itt…

_Ferenc gróf_ (elolvassa): Arcátlanság! Mi köze neki ehhez? (Kürthöz,
szinte kihivóan.) Én nem olvasok ujságot.

_Kürt:_ Én sem.

_Ferenc gróf_ (kissé meglepetten): Galambos nekem kivágja, mit csinál a
király, ki halt meg, ki házasodott meg, hol adtak el birtokot, mennyi a
buza ára, más nekem nem kell.

_Kürt:_ Nekem még ennyi sem kell, gróf úr. Én még erre sem vagyok
kíváncsi.

_Ferenc gróf_ (otthagyja, kimegy a verandára).

_László gróf_ (Kürthöz): Igazán nem értem, hogy beszélhetsz ilyesmit. Öt
dollár! Hiszen a mai bérükért sem dolgoznak meg a gazemberek.

_Kürt:_ Ha megdolgoznának érte, fölemelnéd a bérüket?

_László gróf_ (vállat von).

_Kürt_ (nagyon nyugodtan, sohasem prédikálóan): Ha pedig a saját
jószántodból nem emelnéd föl a bérüket, jól teszik, ha minél kevesebbet
dolgoznak. Ne dolgozzanak. Okosan teszik. Végre rájöttek, hogy
fölösleges megerőltetniök magukat… Tartott vagy kétezer esztendeig…

_László gróf:_ No de hát csak van kötelesség. És erkölcs. És becsület.

_Kürt:_ Van. Arra a célra, hogy a szegények ne háborgassák a gazdagok
nyugalmát.

_László gróf:_ Hát látod… persze, hogy nem lehet a paraszttal bírni, ha
úriemberek így beszélnek. „Lopni szabad“, „dolgozni nem kell“. Tudod mi
lesz ennek a vége? Fölfordul az egész társadalmi rend.

_Kürt:_ Bánom is én.

_László gróf:_ Mit?… Fölfordul az egész társadalom… jön az anarchia…

_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Bánom is én.

_László gróf:_ De hát végre is…

_Kürt:_ Mi közöm nekem a társadalomhoz? Mit bánom én a társadalmat?

_László gróf:_ De hát te előtted csakugyan nincs semmi, ami szent? A
társadalom alapjai, a család… a…

_Kürt:_ A… a tulajdon… vagyon? A tietek? Nincs!

_László gróf:_ De… de… hát… végre valami csak van… tudod mi jön így?

_Stefi gróf_ (fölkel, lassan odamegy, ráteszi a kezét a László gróf
vállára, kifelé int; mintha nagyon súlyos dolgot mondana): Automobil.
Biztosan Mihályék.

_László gróf_ (mérgesen lerázza magáról a kezét, szólni akar,
meggondolja a dolgot, kimegy).

_Stefi gróf_ (utána sétál).

_Emma grófnő_ (ránéz Kürtre).

_Kürt_ (előrehajlik, visszanéz rá).

_Emma grófnő_ (elmosolyodik).

_Kürt_ (is egy kicsit. Nagyon komolyan mondja): Grófné… az ura kitünő
vitatkozó.

_Emma grófnő_ (elneveti magát): Maga egy… Megharagította. Tudja, Kürt,
mi a legérdekesebb magában? Az, hogy sohasem lehet tudni, komolyan
beszél-e, vagy tréfál.

_Kürt:_ Nem lehet tudni?

_Emma grófnő:_ Nem. Tudja… ez olyan ingerlő… ez olyan… ebben van valami…
az ember szeretné magát egyszer úgy látni, amikor egészen őszinte,
amikor… tudja, amikor nem lehet hazudni, amikor igazán komolyan beszél…

_Kürt:_ Én mindig komolyan beszélek…

_Emma grófnő:_ Ugyan menjen! Persze, mert nem nevet. De csak nem mondja
komolyan, hogy azt hiszi… (vállat von) nincs női erkölcs például.

_Kürt:_ Grófné, mondja meg komolyan, _van_ női erkölcs?

_Emma grófnő_ (kacérul): Azt hiszem volt is egy kis alkalma már
meggyőződni róla.

_Kürt:_ Oh… a kelleténél sokkal több alkalmam, ha erről van szó… (A keze
után nyúl.) Tökéletesen meg vagyok győzve grófné és most már itt az
ideje…

_Emma grófnő_ (elhúzza a kezét): És csak nem vonja kétségbe azt, hogy a
házasságra szükség van, mint a társadalom alapjára.

_Kürt_ (a kezét kergeti): Isten ments… a házasságra szükség van. De
nézze grófné, ha egy ilyen fátyolos nézésü… forrószáju asszony, egy
ilyen szép, szép, szép, szép, szép asszony férjhez ment, örököst
ajándékozott az urának, akkor tökéletesen eleget tett a társadalom iránt
való minden kötelességének. Eddig szolgált a házassága a társadalom
alapjául. Ezentúl arra szolgál, hogy nyugodtan kereshesse azt, aki
legjobban megérti, aki a legtöbb hálával fogadná a jóságát, aki
(megfogta a kezét) a legforróbban vágyódik utána és aki a legforróbban
szeretné.

_Emma grófnő_ (kissé bágyadtan, ki akarja szabadítani a kezét.
Mosolyogva): Nem tudom. Kürt, őszinte-e, igazat mond-e, sohasem tudom
komolyan beszél-e.

_Kürt:_ Én mindig komolyan beszélek.

_Emma grófnő:_ Utálom a hazugságot.

_Kürt:_ Én is. (Halkan.) Grófné… én éjszakánként ki szoktam nézni a
parkba… és azt gondolom, hogy éppen felettem, ott van maga és talán
éppen így kinéz a parkba… és hogy én most a hátsó lépcsőn fölmehetnék…
Ha fölmehetnék, látja, akkor… úgy volna, hogy nem lehet hazudni… akkor
komolyan beszélnék, akkor egyetlen szóból, egyetlen sóhajtásból
megértene mindent, akkor hinne nekem…

(Kiáltás kívülről: Emma!)

_Kürt_ (gyorsan): Akarja?

_Emma grófnő_ (kiszabadítja a kezét): Nem!… Nem… tudom… nem tudok
magának hinni, Kürt…

_Anna_ (bejön a verandáról): Téged hívnak, Emma.

_Emma grófnő:_ Megyek. (Egy pillantás Kürtre, kimegy.)


MÁSODIK JELENET.

_Kürt, Anna._

_Anna_ (bejön; végigsétál a hallon; keresetten távol tarja magát
Kürttől, a tulsó oldalon babrál ujságokkal, könyvekkel).

_Kürt_ (nagy figyelemmel nézi; fölállott, nem közeledik feléje, de
minden mozdulatát figyelemmel kíséri): Nagyon kedves, Anna, hogy bejött.

_Anna_ (nem néz rá, szinte ellenségesen): Vendégek érkeztek. Be kellett
jönnöm.

_Kürt:_ Hát csak azért? Anna, amióta itt vagyok, még egyszer sem voltam
magával egyedül.

_Anna_ (nem néz rá; lenézően): Nem is igyekezett valami nagyon.
Szenzációsan el volt foglalva.

_Kürt:_ Ah, mi ez? Egy kis féltékenység?

_Anna_ (feléje fordul a legnagyobb lenézéssel): Ne képzelődjék.
Féltékenység? Maga most éppen ott van, ahol lennie kell… majd sorszámot
kap… azután nemsokára helyet csinál az utódjának… Féltékenység? Inkább
utálat, hogy ezt néznem kell.

_Kürt:_ Hm… szeretné Anna, ha elmennék?

_Anna:_ Szeretném tudni, minek van itt?

_Kürt:_ Hja… azt még magam sem tudom bizonyosan… És maga, Anna? Miért
van itt maga?

_Anna:_ Azt… nemsokára megtudja.

_Kürt:_ Jó. Várjunk türelemmel. (Szünet.) Milyen furcsa ez, Anna, hogy
itt vagyunk. (Anna nem felel.) Milyen különös, hogy itt találkoztunk.
Nem? (Válasz nincs.) Akárhol találkoztunk volna, nem lepett volna meg
engem… vasúton, fürdőn, szállodában, Pesten akárhol… de éppen itt… Nekem
furcsább volt, hogy én idekerültem, mert hiszen maga… magát már bizonyos
tradiciók fűzik ide…

_Anna_ (ideges mozdulatot tesz).

_Kürt:_ No… nem akarok róluk beszélni. A maga dolga. (Szünet.) De
tudja-e, Anna, hogy ez nem az igazi? Ez csak olyan vadászkastélyuk
nekik, három éves az egész, ide eljutni nem sokat jelent. A cserháti
kastélyuk, vagy a budai palotájuk: az igen. Anna, mit gondol, eljutunk-e
mi oda is?

_Anna_ (makacsul hallgat).

_Kürt:_ Én azt hiszem, igen. (Nagyon nyugodtan, sohasem kiélezetten.)
Tudja, Anna, én azt hittem róluk, hogy _ilyen_ öregek (mutatja), de most
látom, hogy _ilyen_ fiatalok. (Anna elmosolyodik.) Anna, én azt hiszem,
mi ketten _tutira_ vesszük őket, nem?

_Anna_ (megfordul): Kürt, maga egy pesti csirkefogó.

_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Persze, éppen azért. Nincs igazam, Anna? –
ezt mondja meg.


HARMADIK JELENET.

_Voltak. Viktor gróf._

_Viktor gróf_ (fölhevülten bejön, Kürthöz udvarias gőggel): Bocsánat, én
Anna kisasszonnyal akarok beszélni. (Kürt elé áll.)

_Kürt_ (elébe lép): Én is. (Odamegy Annához, halkan, nagyon nyugodtan):
Csak ezt: mit szól ehhez a kis grófhoz Anna, most bujt ki a tojásból és
már olyan orrhangon beszél, mintha husz esztendeje ülne a főrendiházban
és olyan arrogáns, mintha negyven esztendeje volna tagja a Nemzeti
Kaszinónak. Egyébként átengedem neki. (Mosolyogva meghajlik Anna előtt,
kimegy.)

_Viktor:_ Mit mondott ez az ember magának, Anna?… Ne higyjen ennek az
embernek. Mit akar ez itt? Minek hozta ezt ide a papa? Ez… nem korrekt
ember, én érzem rajta, ez nem tisztességes ember… maga ismerte már
azelőtt is… ugy-e nem lehet benne bízni…

_Anna:_ Igen, ismertem.

_Viktor:_ És? És olyan ember, akiben…

_Anna:_ Nem… Nem olyan ember, akiben bízni lehetne.

_Viktor:_ Látja, én rögtön megéreztem. Ez gazember.

_Anna:_ Nem, Viktorka… az talán nem. Gazember…? Istenem, bízni nem lehet
benne, de azért nem gazember még. (Viktor szólni akar.) Mutassa mit
hozott?

_Viktor:_ Igen, hisz ezért jöttem. Nézze, most megjött a posta és
megjött ez a pisztoly is, amelyet rendeltem. Most megtanítom majd rá,
hogy kell vele bánni: a szerkezete nagyjában olyan, mint azé az ismétlő
puskáé, amelyet tegnap mutattam. (Mutatja.) Így nyílik… nem, nem úgy…
fegyvert mindig a föld felé kell fordítani, még akkor is, ha az ember
bizonyosan tudja, hogy nincs megtöltve. Mert a bizonyos sem bizonyos… és
maga nem akar embert ölni.

_Anna:_ Nem, Viktorka, azt én nem akarom.

_Viktor:_ Azon is fölháborodik, ha mi vadászunk.

_Anna:_ Én utálom az ölést Viktorka.

_Viktor:_ Hát miért akarja akkor mégis megtanulni, hogyan kell
fegyverrel bánni?

_Anna:_ Azért, Viktorka, mert ezt minden nőnek tudnia kellene. Minden nő
rá van szorulva, hogy néha maga védje meg magát… és a nők azért
tehetetlenek, mert nemcsak gyöngék, hanem olyan gyávák is, hogy fegyvert
sem mernek fogni a kezükbe.

_Viktor:_ És… és volt már úgy, hogy maga szerette volna, bárcsak lenne
töltött fegyver a kezében?

_Anna:_ Volt úgy Viktorka.

_Viktor_ (mutatja a fegyvert): Nem, nem, nem úgy záródik. Így. Látja… az
első patront kiveti a robbanás és automatikusan jön a helyébe a másik…
És… és… hiszen maga nem tudna egy élőlényt megölni, Anna!

_Anna:_ Egy őzet nem. Egy gyönyörü fácánt nem. De embert, igen.

_Viktor:_ Nem.

_Anna:_ De igen. Viktorka maga még nem tudja, de látja, vannak árulások
a világon… tőrbe csalások… olyankor ölni is szabad… olyankor annál
inkább kell ölni, minél jobb és minél becsületesebb az ember.

_Viktor:_ Maga… maga jó Anna.

_Anna:_ Igen, Viktorka, én azt hiszem, jó vagyok.

_Viktor:_ Én… én… (gyorsan, elszántan:) én szeretem magát, Anna.
(Megöleli.) Én szeretem magát.

_Anna_ (védekezik, ki akar bontakozni, meglepetten): De Viktorka, na…
nézze…

_Viktor:_ Anna… én szeretem… Nem tűröm, hogy mással beszéljen… már egy
hete meg akarom mondani…

(A veranda felöl megjelenik Emma grófnő. Mögötte Margit grófnő.)

_Anna:_ De kérem… hát hagyjon… hát ez mégis… (Kitépi magát.)

_Viktor:_ Anna…

_Anna_ (meglátja Emma grófnőt, felindultan, szinte sírva): Kérlek…
kérlek, mondd meg a fiadnak, hogy… hogy… nem jól viselte magát.
(Kimegy.)


NEGYEDIK JELENET.

_Viktor, Emma grófnő, Margit grófnő, azután Viktor nélkül voltak, László
gróf, Mihály gróf és Stefi._

_Emma grófnő_ (fölháborodottan): Viktor, meg vagy te őrülve?

_Viktor_ (magánkívül): Én nem vagyok megőrülve és előre is megmondom,
mama, ne leckéztess most engem. Ne tarts nekem most szent prédikációt.

_Emma grófnő:_ Viktor, hogy mersz így…

_Viktor_ (magánkívül): Soha többé áhitatosan velem ne beszélj, mert te
neked arra semmi jogod, sem neked, sem a papának.

_Emma grófnő:_ Viktor, te elfelejted…

_Viktor:_ Én nem felejtek el semmit, én most már tudok mindent. Ne
kívánd, hogy elmondjam, kínos és szégyenletes volna nekem is. De egyet
mondok: nem fogom tűrni, hogy ez a fráter, ez a Kürt, akivel legujabban
láthatólag kellemesen szórakozol, itt maradjon tovább is.

_Emma grófnő:_ Viktor, most rögtön hallgass…

_Viktor:_ Nem hallgatok. És én nem fogom tűrni, hogy a mamám
szórakozásai kedvéért tovább is kis fiu maradjak… Te én nekem
megengednéd már, – igen, – hogy Stefi bácsival elmenjek a Folies
Bergèresbe, de én nem akarok olyan házaséletet élni, mint ti és ezért
kijelentem neked, hogy feleségül veszem Annát.

_Emma grófnő_ (a felindultsága eltünt, inkább álmélkodik): Kit?

_Viktor:_ Annát. Galambos Annát. A Galambos lányát.

_Emma grófnő:_ Ah, _te_ is?

_Viktor_ (dacosan): Én… Csak én. Aki még akarná, azzal leszámolok.

_Emma grófnő:_ Viktor, én csak egy szót fogok neked szólni…

_Viktor:_ Ettől a szándékomtól el nem térít semmi.

_Emma grófnő:_ Csak egy szót mondok neked.

_Viktor:_ Ha nem engeditek, én majd megmutatom.

_Emma grófnő:_ Csak azt mondom meg neked, ki akarja még ezt a lányt
elvenni.

_Viktor gróf:_ Akárki akarja (mind a két kezét ökölbe szorítja és
fölemeli) _én_ keresztülmegyek rajta. Hát ki akarja?

_Emma grófnő_ (halkan, diadalmasan, de nem mosolyogva): Ferenc bácsi.

_Viktor gróf_ (összeomlik, a keze lehull): Fe… Fe…

_Emma grófnő:_ Ferenc bácsi. Ostoba!

_Viktor gróf:_ Ferenc…

_Emma grófnő:_ Ferenc bácsi. Szállj szembe vele. Tökfilkó.

_Viktor gróf:_ Ferenc bácsi…

_Emma grófnő:_ Igen. És most takarodj.

_Viktor gróf_ (egészen összeomlott, küzd a könnyeivel, a szeméhez emeli
a kezét, habozik, szólni akar, azután kirohan).

_Emma grófnő:_ Láttad! Ezt míveli ez a lány velük. Meg vannak
bolondulva.

_Margit grófnő:_ És Ferenc csakugyan elveszi?

_Emma grófnő:_ Igen, el.

_Margit grófnő:_ Ferenc! Ferenc! Éppen ő… Ilyen szégyen, ilyen
gyalázatosság. És nem lehet vele beszélni?

_Emma grófnő:_ Próbáld meg. Mered?

_Margit grófnő:_ Én megpróbálom. Én merem. Én megmondom neki.

_Emma grófnő:_ No erre kíváncsi vagyok.

_Margit grófnő_ (másról beszél): És hát nincs törvény, mely ezt
meggátolja? Egy hatvanéves ember… hát szabad ezt… Szabad annak
megházasodnia?

_Emma grófnő:_ Szabadni szabad, csak illeni nem illik.

_Margit grófnő:_ Hát lehet egy hatvanéves ember a férje egy húszéves
lánynak?

_Emma grófnő:_ Lehetni lehet.

_Margit grófnő:_ De micsoda férje lesz…

_Emma grófnő:_ Hja, az már az ő dolguk. A törvény ebbe nem szól bele.

_Margit grófnő:_ Mert a törvényeket is a fiskálisok csinálják. De hiszen
ez rablás. Te azt hiszed, ugy-e, hogy majd nem lesz gyerekük és Cserhát
mégis a tietek lesz?

_Emma grófnő:_ Hát Istenem… Ferenc hatvanéves…

_Margit grófnő:_ De az asszony húszéves. Tudod, az majd gondoskodik
róla. Tudok én olyan eseteket, amikor az asszony örököst akart és…

_Emma grófnő:_ És?

_Margit grófnő_ (haragosan): És szerzett magának.

_(László gróf, Mihály gróf és Stefi gróf jönnek. Mihály grófnak szakálla
van.)_

_Margit grófnő_ (elébük siet): Laci, én föl vagyok háborodva… én ezt nem
fogom türni… és nem értem, hogy viselitek el ti ilyen nyugodtan ezt a
szégyent, ezt a rablást.

_László gróf:_ Kedves Margit, mi megtettünk mindent, amit tenni
lehetett. Egyébként még semmi sem késett el. Ha ti tudtok valamit, most
rákerülhet a sor.

(Hallgatás.)

_László gróf:_ Nos?

_Mihály gróf_ (óvatosan): Számos példa bizonyítja, hogy az ilyen kései
föllángolások nemcsak az aggkor gyöngült akaraterejével, hanem teljes
fizikai… teljes szellemi leromlásával vannak kapcsolatban, és nem merész
az a következtetés, hogy az ilyen váratlan, egy egész életet
meghazudtoló elhatározások egy bomlott és a szolgálatot fölmondani
készülő agynak a szülöttei.

(Nagy hallgatás. Vizsgálódás, félénk pillantások, szemlesütések, senki
sem mer szólni.)

_László gróf_ (lassan): Vagyis… te azt akarod mondani, hogy az öreget…
jó volna… teljes gyógyulásig… egy… hm… alkalmas (suttogva)
gyógyintézetben elhelyezni.

_Mihály gróf, Margit és Emma grófnők_ (megkönnyebbülten, lelkesen): Úgy
van! Persze, hogy azt! Természetes, hogy azt! Hiszen ez a tiszta téboly.
Persze, hogy azt.

_Stefi gróf:_ Persze, hogy azt. Csukjuk be egy kicsit a bolondokházába a
család tiszteletreméltó fejét.

_Mindnyájan:_ Stefi, hallgass. Izetlen vagy. Ne beszélj.

_László gróf:_ Szóval, azt gondoljátok…?

_Mindnyájan:_ Persze, hogy azt. Természetes.

_László gróf:_ Hát – én is gondoltam már erre.

(Elhallgatás.)

_László gróf:_ Nagyon sokszor gondoltam rá.

_Margit grófnő:_ És?

_Mihály gróf:_ És?

_Emma grófnő:_ És?

_László gróf:_ És – próbáljátok meg ti, ha meritek. Menjetek, mondjátok
neki, hogy… megvizsgáltatjuk, elszállíttatjuk, vagy fogjatok hozzá
másképpen, – csak forduljatok egy orvoshoz és tudja ő meg. Csináljátok,
ha meritek. Én nem merem. A vége az volna, hogy ő csukatna be bennünket
valahová, arról nem is szólva, hogy akkor azután igazán vége mindennek.
Akkor azután búcsúzhatunk mindentől, ami Cserháti-birtok volt valaha.
Hát azért próbáljátok meg, ha meritek.

(Szünet. Elszomorodás.)

_Mihály gróf_ (méltóságosan): Ah… hát én nem… én ilyesmire nem is
gondoltam… én mindössze egy tudományos jellegü föltevést kockáztattam
meg, de távol állott tőlem az a gondolat…

_Stefi gróf_ (méltóságosan): Tá-á-vol állott tőle ez a gondolat…

_László gróf:_ Jó. Hiszen én nem mondom meg neki. A vége azonban, ugy-e,
az, hogy ti semmit sem tudtok, amivel ezt a házasságot meg lehetne
gátolni.

_Mihály gróf, Margit grófnő_ (szomoruan): Nem.

_Stefi gróf:_ Te azonban tudsz.

_László gróf:_ Talán.

_Mihály gróf, Emma, Margit grófnő:_ Mit? Mi az?

_László gróf:_ Nyugalom. Egyelőre terv az egész. Talán sikerül.
Mindenesetre pénz kell hozzá. Sok pénz.

(Hallgatás.)

_László gróf_ (Mihály grófhoz): Az a kérdés, hajlandó vagy-e áldozatokat
hozni arra a célra, hogy Ferencnek ezzel a… Galambos-lánnyal való
házassága meggátoltassék.

_Margit grófnő_ (határozottan közbeszól): Igen.

_László gróf:_ Sok pénz kell hozzá.

_Mihály gróf:_ Kérlek, én korlátlan mennyiségben hozzájárulok – addig,
ameddig te.

_László gróf:_ Korlátlan mennyiségben, – ameddig én? No így is jó.

_Margit grófnő:_ Járuljon hozzá Stefi is.

_Stefi gróf:_ Én? Eszemágában sincs.

_Margit grófnő:_ Hát te rendben levőnek találod azt, hogy ez a lány
Cserháti Ferencné legyen?

_Stefi gróf:_ Azt nem.

_Margit grófnő:_ No látod.

_Stefi gróf:_ Én nem találom rendben levőnek, mert sajnálom ezt a kedves
lányt, hogy közénk kerül. No jó helyre jut.

_Mindnyájan_ (a rendes fölszisszenés hangján): De Stefi! Kérlek! Már
megint!

_Emma grófnő:_ Hát ez a megszokott blague. De csak neked is érdeked,
hogy Ferenc el ne vegye ezt a lányt.

_Stefi gróf:_ Miért?

_Emma grófnő:_ No hallod… majd… majd gondoskodik ez a lány róla, hogy
gyereke legyen.

_Stefi gróf:_ Bánom is én.

_Mindnyájan:_ De Stefi… No hallod!… És Cserhát?

_Stefi gróf_ (unottan): Kérlek, engem egyszer és mindenkorra hagyjatok
békén ezekkel a dolgokkal. Az enyém már úgyse lesz a hitbizomány, ha
pedig nem az enyém, én nem bánom akárkié. Azt az éhbért, amit most
Ferenctől kapok, mindig megkapom. Még tőletek is, ha rákerül a sor. Mert
ha nem, akkor én Budapesten bérelek egy boltot és kiirom rá: „kis- és
nagycserháti, ompolyi, fegyverneki és poroszlai gróf Cserháti István, –
szatócs.“ „És… leánykereskedő.“ Ezt vegyétek tudomásul. A többihez nincs
közöm. Pénzt nem adok. (Ledől egy karosszékbe.)

_A többiek_ (fölháborodva, sértődötten, utálattal összenéznek,
vonogatják a vállukat, elfordulnak).

_László gróf:_ Stefi javíthatatlan. (Mihályhoz:) De veled rendben van a
dolog, igen?

_Mihály gróf:_ Igen. De szeretném tudni.

_László gróf:_ Később. Most…

_Margit grófnő:_ De általában miféle állapotok vannak itt. Kik jutnak
ide! Ki ez a Kürt például? Mi ez? Hogy kerül ez ide?

_Mihály gróf:_ Ki ez? Mi ez? Tolakodó egy fráternek látszik. (Emmához:)
Nem?

_Emma grófnő_ (vonogatja a vállát): De igen… meglehetősen tolakodó.
Szemtelen.

_Stefi gróf:_ Mulatságos egy ripők.

_László gróf:_ Tűrhetetlen.

_Mihály gróf:_ De már mért van akkor itt?

_László gróf:_ Várjatok egy percig. Mindjárt elmondom. Ne szidjátok
Ferenc előtt, inkább dicsérjétek. Előbb gyorsan megmondom (Margit
grófnőhöz) neked, mit kíván tőled Ferenc. Nemsokára idejön és bemutatja
neked a Galambos-lányt. Azt kívánja tőled, hogy – csókold meg, – tegezd,
– fogadd rokoni szeretettel és mondd neki, hogy reméled, jól érzi majd
magát a körünkben.

_Margit grófnő_ (minden kívánság külön kígyócsípés volt a számára): Hát
ezt nem. Hát ez mégis csak sok. Ezt – én – nem – teszem. Azt a luxust
nem engedem elvétetni magamtól, hogy ezzel a perszonával éreztessem, mi
róla a véleményem. Hiszen ez kétségbeejtő. Ez hallatlan.

_László gróf:_ Emma megtette.

_Margit grófnő:_ Emma megtehette, ha akarta, én nem teszem. Én nem
csókolom meg, én nem tegezem, én nem mondom neki, hogy örülök, hanem
megmondom neki, és megmondom Ferencnek, hogy mi a véleményem arról, ha…

_László gróf:_ Csönd! Itt jönnek. (Halkabban.) Én átadtam az üzenetet, a
többi a te dolgod.


ÖTÖDIK JELENET.

_Voltak, Ferenc gróf, Anna._

_Ferenc gróf_ (előrebocsátja Annát, a veranda felől jönnek).

_Anna_ (a bejárat közelében megáll).

(Feszült várakozás.)

_Ferenc gróf_ (beljebb jön): Kedves Margit és Mihály, bemutatom nektek
Galambos Annát, akit én menyasszonyomnak kiválasztottam. Fogadjátok őt
rokoni szeretettel.

(Kis szünet.)

_Margit grófnő_ (nagy küzdelmet vív magával): Isten hoz… hoz… hozott
közöttünk… kedves Anna… Remélem jól érzed majd magadat… a körünkben.

_Ferenc gróf_ (aki összehúzott szemmel, szinte hipnotizálóan nézte a
grófné viaskodását, most odafordul Annához és egy mozdulattal előbbre
invitálja).

_Anna_ (odamegy a grófnéhoz): Köszönöm a jóságtokat és én rajta leszek,
hogy hálával viszonozzam.

_Ferenc gróf_ (még mindig nézi őket).

_Margit grófnő_ (ismét keserves harc után odahajlik Annához és
megcsókolja; azután bágyadtan fordul el és omlik be egy székbe).

_Ferenc gróf_ (ránéz Mihályra).

_Mihály gróf_ (kezel Annával).

_Ferenc gróf:_ Igy. Most még csak egyet akarok tudomásotokra hozni. Ezt
a mátrai kisebb birtokot, összesen kilencszázhúsz katasztrális holdat,
kétszáz hold szántó, kétszáz hold szőllő, százhúsz hold erdő és
vadaskert, menyasszonyomnak ajándékoztam a rajta lévő kastéllyal együtt.
A kastély ezentúl az Anna-villa nevet viseli. (László grófhoz.)
Értesíteni kell róla a hadügyminisztert.

_László gróf_ (bámulva): Kit?

_Ferenc gróf:_ A hadügyminisztert.

_László gróf:_ Miért a hadügyminisztert?

_Ferenc gróf:_ Két évvel ezelőtt, mikor itt katonai térkép készült, a
kastélyt, amely akkor egyéves volt, Cserháti-kastély néven vették föl a
térképbe. Ezt ki kell javítani.

_László gróf:_ De… bocsáss meg… hiszen, ha Anna-villa lesz is a neve,
azért tovább is Cserháti-kastély marad.

_Ferenc gróf:_ Nem. A kastély menyasszonyom tulajdona. Elhatározásom
most egy éve kelt, mikor menyasszonyom egy… egy… szóval rövid időt itt
töltött a kastélyban. Már akkor az övé volt. Most tehát mi mindannyian
az ő vendégei vagyunk. A hadügyminisztert pedig értesíteni kell.

_László gróf_ (belenyugszik, a vállát vonogatja): Majd értesítem.

_Ferenc gróf_ (leül).

(A társaság is lassan elhelyezkedik.)

(Szünet.)

_Ferenc gróf_ (ránéz Annára).

_Anna_ (szeretetreméltóan Margit grófnőhöz): Jól utaztatok, kedvesem?

_Margit grófnő:_ Rettenetesen drágám. A vonat…

_Ferenc gróf:_ A vonat!

_Stefi gróf_ (kibuggyan belőle a nevetés): A vonat!

_Margit grófnő:_… a vonat rémítő.

_Ferenc gróf:_ Késett!

_Margit grófnő:_ De milyen emberek vannak benne. Rettenetes. Nem
bérelhettünk egész szakaszt és együtt kellett lennünk öt óra hosszat
(borzadva) egy tanárnéval, egy miniszteri hivatalnoknéval és egy
izraelitával.

_Anna:_ Rettenetes lehetett.

_Margit grófnő:_ Borzasztó volt drágám.

(Szünet.)

_Ferenc gróf:_ Ti most át akartok öltözködni…

_Margit grófnő_ (nem akarnak): Mi…

_Ferenc gróf:_ Ti most meg akartok fürödni.

_Mihály gróf:_ Mi…

_Ferenc gróf:_ Ti most szeretnétek pihenni, egy kicsit.

_Margit grófnő:_ De mi…

_Ferenc gróf:_ És szeretnétek beszélgetni egy kicsit Emmáékkal.
(Föláll.) Helyes.

_Mihály gróf:_ Igen, át akarunk…

_Margit grófnő:_ Igen szeretnénk…

_Ferenc gróf:_ Helyes. Viszontlátásra.

_A társaság_ – Ferenc gróf és Anna kivételével, elvonul hátra.


HATODIK JELENET.

_Ferenc gróf, Anna, később Galambossal, majd Galambos nélkül._

_Anna_ (odamegy Ferenc grófhoz): Köszönöm. Ezt nagyon köszönöm.

_Ferenc gróf_ (megfogja az állát): Hát sikerült egy kis örömet szereznem
magának, Anna? Meg volt lepetve?

_Anna:_ Igen.

_Ferenc gróf:_ De nem mutatta. Az nagyon jó volt, Anna. Az embernek nem
szabad meglepetve lennie.

_Anna:_ Ha meg volt velem elégedve, jó.

_Ferenc gróf:_ Meg voltam elégedve. Általában: meg vagyok magával
elégedve. Nem is hinné Anna: én egyre jobban örülök magának. Nem is
hinné.

_Anna_ (mosolyogva, bizonyítja): De! Én elhiszem.

_Ferenc gróf:_ Tudja Anna, ne higyje azt, hogy én olyan öreg vagyok.
Tudja, a mult héten lementem a tanyára, a magtárba… Mindenkit elküldtem…

_Anna:_ Miért?

_Ferenc gróf:_ Hogy megpróbáljam, föl tudok-e még emelni egy százkilós
búzás-zsákot.

_Anna:_ És?

_Ferenc gróf_ (diadalmasan): Tudok. Mint amikor húszéves voltam és
Drágffy Mukival együtt versenyeztünk a kocsisokkal: ki a legkülönb
zsákemelő. – Tudok. És egy hónappal ezelőtt tizenkét órát ültem
nyeregben és hatszor átugrattam az Ördög-árkot és szabad szemmel lövöm a
héjját és virradatig táncolnék a lakodalmunkon, ha… és… és… (Megfogja a
kezét és magához húzza.) Anna!…

_Anna_ (engedi a kezét, de az öleléséből diszkréten kibontakozik).

_Ferenc gróf_ (más hangon): Anna én csak egyet kérek: sohase tegyen
nevetségessé.

_Anna:_ De mit gondol?

_Ferenc gróf:_ Akármi történik is, Anna, – hiszen én remélem, én tudom,
hogy maga majd szeret engem, – de akármi történik is: teljes
őszinteséget akarok. Tökéletes nyiltságot. Az igazat, mindig az igazat.
Megigéri ezt nekem, Anna?

_Anna:_ De mikor…

_Ferenc gróf:_ Megigéri ezt, Anna?

_Anna:_ Megigérem.

_Ferenc gróf:_ És mondja meg nekem: most nem szeret senkit? Nem gondol
senkire… _Most_ nincs a szívében vonzalom… más valaki iránt? Se
vágyódás, se emlék?

_Anna:_ Nincs.

_Ferenc gróf:_ Akkor jó. Csak most ne legyen, mielőtt a feleségem lesz.
Azután: az az én dolgom. Igy jó. (A zsebébe nyúl.) Itt van Anna ez az
okirat, amely az Anna-villa tulajdonjogát magára ruházza. (Átadja.) A
telekkönyvi átírás is. Az ajándékozás közjegyző előtt történt… Vigyáztam
a formákra… ez most megtámadhatatlanul a magáé, Anna. Én – ki tudja –
holnap meghalhatok… A menyasszonyom sorsa akkor se legyen bizonytalan.

_Anna:_ Meghalni! Mindnyájunkat túlél. Száz évig fog élni.

_Ferenc gróf:_ Tudja Anna: ha jól összeszámítom, így sem nagyon sok, ami
hátra van.

_Anna_ (mosolyogva): Negyven év. Hol leszünk mi már akkor. Negyven év!

_Ferenc gróf:_ Keveslem. No, de mindegy, lesz amennyi lesz. Mindenesetre
azt akartam, hogy ez legyen a magáé… hogy jobban érezze itt magát… maga
legyen a vendéglátó és a többiek a vendégek.

_Anna_ (meghatva, mosolyogva nyújtja a kezét).

_Ferenc gróf_ (megcsókolja a kezét): Az okiratban benne van, hogy az
elhatározásom – egy évvel ezelőtt kelt… Akkor maga egy… egy… éjszakát
töltött itt Anna, az csak úgy volt lehetséges, ha a kastély már akkor a
tulajdona volt.

_Anna_ (kissé elszomorodva, fanyarul, de nem haragosan, elfordítja a
fejét).

_Ferenc gróf:_ Erről pedig nem beszélünk többet. Most úgyis egy más
ügyet kell rendeznem, amely ezzel összefügg. (Kimegy a verandára,
lekiált.) Galambos!

_Anna_ (meglepetve és idegenkedő kíváncsisággal várja, mi lesz).

_Ferenc gróf_ (visszajön, utána).

_Galambos_ (ősz ember, a grófnál fiatalabb, de sokkal összetöröttebb; a
ruhája afféle fél-vadász-, fél-turistaruha, kopott, elhanyagolt,
alkoholista).

_Ferenc gróf_ (keményen, szinte pattogva, ahogyan vele beszélni
szokott): Galambos! – a _lánya_ ezentul itt marad a kastélyban. Örökre.
Értette?

_Galambos_ (ijedt, alázatos): Igenis, méltóságos úr.

_Anna:_ Apám… nincs ez ellen… semmi… kifogása… nincs semmi…
mondanivalója?

_Galambos_ (dadog): A… ahogyan a méltóságos úr… úr… úrnak parancsolni…
tetszik… úgy van az jól.

_Anna_ (elfordul).

_Ferenc gróf:_ Galambos, ide figyeljen. Anna úgy marad itt, hogy a
kastély úrnője lesz. Én feleségül veszem.

_Galambos_ (kiegyenesedik, levegő után kapkod): Hogy… hogy a gróf úr…
Annát… (mámorosan), hogy úgy tartja itt, hogy feleségül veszi… Istenem,
istenem… (szinte sír, nem tudja, mit mondjon). Igaz ez… (Annához.) Igaz
ez…

_Anna_ (elfordul).

_Galambos_ (Ferenc grófhoz): Igaz ez… úgy értem, hogy a méltóságos úr
nem parancsol… nem tréfál-e…

_Ferenc gróf:_ Elég, Galambos. Nem tréfálok. Csöndesedjék le. Mert ide
figyeljen: a maga helyzete azért nem változik. Maga marad ott, ahol
volt, az, aki volt. Értette?

_Galambos:_ Igenis, méltóságos úr.

_Ferenc gróf:_ Szólítson gróf urnak. Hányszor mondjam még. Ma minden
buzakupec és Zeitungsschreiber méltóságos úr.

_Galambos:_ Igenis, gróf úr.

_Ferenc gróf:_ Annát elveszem, de azért magával semmiféle rokonságban
nem vagyok. Nem óhajtom, hogy ebből az összeköttetésből a maga
helyzetére bármilyen következések származzanak. Mindjárt jobban meg
fogja ezt érteni. Ma… tizedike van. Számoljon el, Galambos, a
vad-pénzekkel.

_Galambos_ (egészen összeomlik): Méltó… Gróf úr… alázattal könyörgök
kegyes bűnbocsánatért; ismét megtévedtem.

_Ferenc gróf:_ Elitta! – Jó! – Üljön le. Irja.

_Galambos_ (leül az íróasztalhoz).

_Ferenc gróf_ (diktál): Ezennel elismerem…

_Galambos_ (mint aki sokszor irott dolgot ismétel): … hogy gróf Cserháti
Ferenc ő méltóságától 156

_Ferenc gróf:_ azaz százötvenhat koronát…

_Galambos:_… kegyes jóságával és bizalmával…

_Ferenc gróf:_ visszaélve…

_Galambos:_… ismét sikkasztottam.

_Ferenc gróf:_… Dátum… Galambos Péter. (Odament a háta mögé, nézte az
aláírást, elveszi az írást.) Jól van, Galambos. Elmehet.

Galamos (szólni akar).

_Ferenc gróf:_ Elmehet, Galambos.

_Galambos_ (elmegy).

_Anna_ (alig bírta a fölháborodását és a türelmetlenségét türtőztetni,
most odamegy Ferenc grófhoz): Addig, amíg ez a boldogtalan és elzüllött
öreg ember itt volt, nem akartam megmondani, mennyire fölháborít ez a
dolog.

_Ferenc gróf:_ Azt helyesen tette, Anna. Nézeteltérések nem valók a
személyzet elé.

_Anna:_ De most. (Kiveszi a Ferenc gróf kezéből az írást, széttépi és
rátapos.)

_Ferenc gróf:_ Anna!

_Anna:_ Ezt nem tűröm… ezt nem nézhetem. (Sírni kezd, leül egy székre,
zokogva.) Mégis csak az apám!

_Ferenc gróf:_ No, Anna… hát… Csak ne sírjon…

_Anna_ (zokogva): Hát ezért nem tudott innen elmozdulni. Ezért nem
tudott innen szabadulni. Hányszor mondtam neki: jőjjön el; könyörögtem,
jőjjön hozzám Budapestre; mindig elsápadt és remegni kezdett… A
börtöntől félt… Hány ilyen írása van itt? Minden évben egy… kettő?…

_Ferenc gróf:_ Három… négy…

_Anna:_ Szegény, elzüllött öreg ember. Nem bír magával, nem tud
ellentállni a kegyetlen szenvedélyének… elissza… De miért bíznak rá
pénzt akkor? (Fölemeli a fejét.) Tudja, hogy ez nem szép dolog. Ez… ez
rút dolog.

_Ferenc gróf:_ Anna, ezt maga nem érti. Azok ott fönt az ostoba
törvényeikkel minden eszközt kivettek a kezünkből… ez az egyetlen mód
rá, hogy a cselédséget megfékezzük (egy kemény ökölmozdulat) fogjuk,
munkára szorítsuk, földhöz kössük.

_Anna:_ Nem… ez nem szép. (Föláll.) Én azonban erről most nem akarok
vitatkozni, én csak azt akarom, hogy az apám ne legyen többé szolga… a
szolgák közt is az utolsó… nyomorult jobbágy…

_Ferenc gróf:_ De én így akarom, Anna.

_Anna:_ Én pedig nem akarom. És ha ez a kívánságom nem teljesedik,
akkor… akkor én… elmegyek.

_Ferenc gróf:_ De Anna… hát ne mondja ezt ki ilyen könnyen. Várjon, hát
beszélgessünk a dologról. Velem lehet vitatkozni. És magának szabad
akarata van. Engem meg lehet győzni.

_Anna:_ Galambos Péter az én apám…

_Ferenc gróf:_ De Anna… én csak magát veszem feleségül és az apját nem.
Ellenkezőleg: távol akarom őt magamtól tartani, el akarom magát tőle
szakítani.

_Anna:_ Távol tartani őt lehet, de rabságban tartani nem.

_Ferenc gróf:_ Magának ő hozzá attól a perctől kezdve, mikor Cserháti
Ferencné lesz, nincs semmi köze.

_Anna:_ De ő akkor is Cserháti Ferencné apja lesz.

_Ferenc gróf:_ Hja… (Türelmetlenül.) Anna, magával nem lehet vitatkozni:
maga mindig ellentmond.

_Anna_ (elneveti magát): Nem, azzal csakugyan nem lehet vitatkozni, aki
ellentmond. De látja: meg kell szoknia, hogy én ezt tartom
vitatkozásnak.

_Ferenc gróf:_ Majd megpróbálom. De próbálja meg maga is, hogy szabad
akaratát úgy érvényesítse, amint én akarom.

_Anna_ (mosolyogva): Majd megpróbálom. Egyelőre azonban: hol vannak a
többi irások, amelyek ehhez itt hasonlítanak. (A földön heverő
papírdarabokra mutat.) Azokat most rögtön meg fogjuk semmisíteni. Nem
itt? (Az íróasztalra mutat.)

_Ferenc gróf:_ Nem. Azt hiszem lent vannak a kis irodában. De Anna,
tudja, hogy maga kétségbeejtő: föllázítja ellenem a személyzetemet,
fölszabadítja a cselédeimet, tönkreteszi minden hatalmamat.

_Anna_ (már megy): De cserébe érte belehajtom a magam fejét egy kemény
igába. Ne merje azt mondani, hogy veszített a cserén, mert különben… (A
visszalépést jelzi.)

_Ferenc gróf:_ Dehogy mondom. Isten ments… még sokkal többet is hajlandó
volnék… (Jobbra kimennek.)


HETEDIK JELENET.

_László gróf, Kürt._

_László gróf_ (benéz a veranda felől): Nem, nincs itt senki. Gyere be,
itt nyugodtan beszélgethetünk.

_Kürt_ (bejön, leül, kényelmesen elhelyezkedik).

_László gróf_ (föl és le járkál, nagyon nyugodt és felsőbbséges akar
lenni, az egész beszélgetés mintegy a felsőbbségért való harc): Hát…
hát… (cigarettára gyújt, az asztalon lévő holmival babrál, nem néz rá
Kürtre) hát nagyon kíváncsi vagy rá, mért vagy itt?

_Kürt_ (most még nyugodtabb, mint rendesen; úgyszólván en garde van; a
hangja állandóan halk és megrezzenés nélkül való): Én? Egy cseppet sem.

_László gróf:_ Nem?

_Kürt:_ Nem.

_László gróf:_ De hisz az előbb azt mondtad, hogy végre tudni akarod…

_Kürt:_ Most már nem.

_László gróf:_ De hát… hát… végre is… hát… én értem, ha kíváncsi vagy
rá.

_Kürt:_ Most már nem vagyok.

_László gróf:_ Hát… hát… szóval nem is akarod tudni…

_Kürt:_ Nem.

_László gróf:_ Most már nem sürgeted.

_Kürt:_ Nem.

_László gróf:_ De hát miért? Miért sürgetted az előbb és miért nem
sürgeted most?

_Kürt_ (ránéz, alig észrevehetően elmosolyodik): Mert te most már úgyis
elmondod. (Mint egy fáradt király.) Tessék. Hallgatlak.

_László gróf_ (elámulva és kissé fölindultan fordul vele szembe).

_Kürt_ (félig lehunyt szemmel állja a tekintetét): Tudod mit:
megmagyarázom neked a dolgot. Az előbb úgy lett volna, hogy te adsz
nekem audienciát. Igy pedig én adok neked audienciát. (Ismét egy fáradt
kézmozdulat, amely annyit jelent: tessék.)

_László gróf_ (elfordul, lenyeli a mérgét, járkál egy kicsit, – megkerül
egy asztalt, – azután visszafordul): Hát kérlek, hiszen itt nincs mit
diplomatizálni. A következőkről van szó: Stefi most leteszi a cserháti
mandátumot; Ferenc kívánja; nem engedi, hogy a családunk tagjai
belekeveredjenek… szóval nem akarja, hogy akármelyikünk vállalja.
Minthogy pedig a mandátumról mi rendelkezünk, olyan embert akarunk
kiválasztani, aki igazán alkalmas rá, hogy… bennünket… hogy az
érdekeinket méltóan képviselje… (Mosolyogva, barátságosan.) Már most én
rád gondoltam; meghívtalak ide; azért nem szóltam neked, hogy Ferenc
zavartalanul szemügyre vehessen egy hétig… a próba jól ütött ki, csak
még Mihállyal kell pár szót váltanod, – rajtad áll, és egy-két hónap
múlva bent vagy a képviselőházban és útban vagy a miniszteri szék felé.
(Nagyon kedvesen.) Nohát, – erről van szó. – Hát meg vagy elégedve vele?

_Kürt_ (nagyon nyugodtan, mozdulatlan arccal): El vagyok ragadtatva
tőle. Egész életemben szeretettel foglalkoztam a közügyekkel és
lángolóan érdeklődtem a politika iránt.

_László gróf:_ Na hát… ez nagyszerü! Igazán pompás… igazán örülök. Majd
pár szót kell még váltanod, mint mondottam, Mihállyal; – remélem, ilyen
körülmények között nem hangoztatsz majd olyan extrém-nézeteket, mint az
imént.

_Kürt:_ Természetesen. Hiszen itt nem meggyőződésről van többé szó.

_László gróf:_ Persze nem, – hanem mandátumról. És igen: nekünk
nincsenek ugyan előítéleteink, de arra nézve természetesen
megnyugtathatom Ferencet, hogy jó polgári családból származol.

_Kürt:_ Oh igen… Az apám… államhivatalnok volt.

_László gróf:_ Igen… és te is rendezett anyagi viszonyok között voltál.
Hivatalod volt. Vagyonod. Mert hiszen gentleman-módra éltél…

_Kürt:_ Igen… igen… igen…

_László gróf:_ Igen… igen… hát ez így kitünő; (feléje megy) gratulálok
neked és gratulálok magamnak a dologhoz. (A kezét nyújtja.)

_Kürt_ (ültéből fölnéz rá, nem nyújtja a kezét).

_László gróf:_ No… mi az?

_Kürt:_ És te azt hiszed, hogy én elhiszek egy szót is ebből az
egészből?

_László gróf:_ De kérlek…

_Kürt:_ Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen link dolgokba
bebukom. (Föláll. Lemosolyogva.)

_László gróf:_ No de, ha mondom neked, hogy két hónap múlva cserháti
képviselő leszel.

_Kürt:_ Nem leszek.

_László gróf:_ Ha csak te vissza nem utasítod a dolgot, az leszel.

_Kürt:_ De én visszautasítom.

_László gróf:_ De hiszen az előbb azt mondtad, hogy mindig nagyon
érdeklődtél közügyek iránt…

_Kürt:_ Egész életemben fütyültem a közügyekre és sohasem érdeklődtem
politika iránt.

_László gróf:_ Akkor miért…

_Kürt_ (odamegy hozzá): Továbbá: ha tudni akarod és Ferenc grófot is meg
akarod nyugtatni: jó polgári családból származom, – a nagyapám szabó
volt. Kondásnak hítták. Az apám pedig államhivatalnok volt: –
iskolaszolga. Továbbá: a világ legrendetlenebb viszonyai az én anyagi
viszonyaim és gentleman-módra a kártyanyereségeimből élek. És ezt te
éppen olyan jól tudtad, mint én… (Nagyon nyugodtan.) és én tudtam, hogy
te tudod és te tudtad, hogy én tudom, hogy te tudod, – hát hogy
képzelhetted, hogy én majd bedőlök neked. Ugyan menj! (Visszatér az
előbbi helyére.) Ilyen fiatal vagy.

_László gróf:_ No de kérlek… hát tévedsz… hát ha mondom… biztosítalak…
hiszen majd meglátod… Ferenc nemsokára maga mondja meg neked.

_Kürt:_ Az lehet. De mégsem azért vagyok itt.

_László gróf_ (gőgösen, szelid orrhanggal): Ami pedig… a szavaid tónusát
illeti, azt annak tulajdonítom, hogy végre még sem illeszkedhettél be
ilyen rövid idő alatt teljesen a mi körünkbe. Ebben a körben vannak
bizonyos… öröklött szabályok… bizonyos… már az ember vérébe átment
törvények… Vannak tehát dolgok, amelyeken átsiklik az ember, nem mondja
ki őket… Vannak hazugságok, amelyek kötelezők… Ezt nem érezheti az, aki
kívülről jött… Te egy héttel ezelőtt kerültél ide… természetes, hogy
bizonytalanul érzed magadat… és ingadozik a lábad alatt a talaj…

_Kürt:_ Ah, – ezt vártam már. No, végre.

_László gróf:_ Mit vártál?

_Kürt:_ Mikor tör ki belőled az a dölyf, amely úgy kísér benneteket, úgy
lobog körülöttetek, mint egy nagy fekete felhő.

_László gróf:_ Hát igen… végre is, te csakugyan egy más világból való
ember vagy: és ezt érezned kellene.

_Kürt_ (megint föláll, odamegy hozzá, a vállára teszi a kezét, nagyon
nyugodtan): Kedves! – ha erről van szó, menj a tükrödhöz, nézz bele és
_akkor_ mondd meg, kettőnk közül ki a plebejus és ki az arisztokrata.

_László gróf_ (orrhanggal): De kérlek.

_Kürt:_ Ami pedig a többit illeti: ha te belépnél egy terembe, ahol
királyok vannak, csupa király, – zavarba jönnél. Elütnél tőlük. Én nem.
Ha itt más vagyok, mint ti, az azért van, mert nem vagyok vendég.
(Nyomatékosan.) Nem vagyok az. Nem tudom még, mi vagyok, de vendég nem.
Azt hiszed, nem érzem: hogy röpítenétek ki, hogy vinne ki innen süvöltve
a dölyfötök… ha… (Visszamegy, a helyére ül.)

_László gróf:_ Ha?

_Kürt_ (nyugodtan): Ha szükségetek nem volna rám.

(Szünet.)

_László gróf_ (kínosan): De hát… kérlek… mit gondolsz te voltaképpen…
hogyan volna nekünk…

_Kürt:_ Majd te megmondod. Én nem tudom. Én nem gondolok semmit.

_László gróf_ (vidáman): De hát ez igazán hallatlan… miket képzelsz te…
mikre gondolsz te… mikor szó sincs róla… egyszerüen arról van szó, hogy
én beszélgetni akartam veled egy kicsit. Hiszen mi olyan jó viszonyban
vagyunk; mi olyan jó barátságot kötöttünk…

_Kürt:_ A bac-asztal mellett…

_László gróf_ (kissé idegesen): Kérlek, ezt ne mondd Ferenc előtt. Ő nem
helyesli a játékot. – Szóval, ugy-e mi kitünő viszonyban voltunk mindig…
(Odaül hozzá.) Látod, én téged mindig irigyeltelek.

_Kürt:_ Miért?

_László gróf:_ Mert olyan hallatlan szerencséd van az asszonyoknál.
Nekem bizony nincs.

_Kürt:_ Nincs? (Ránéz.) Ne mondd.

_László gróf:_ Hidd el. Csakugyan nincs.

_Kürt:_ Lehetetlen.

_László gróf:_ De. Igy van. Te, – elhiszed-e nekem, (most csaknem
őszinte és rezignált a hangja) hogy engem még soha nő nem csókolt meg
ingyen.

_Kürt:_ No de, – kérlek, – hát a grófné csak igen!…

_László gróf_ (hirtelen): Ő a legkevésbbé. – (Más hangon.) De hiszen ez
más… itt másról van szó… más nőkről… Sohasem szeretett egyik sem
önzetlenül.

_Kürt:_ Hihetetlen… és Louise… és Panni…

_László gróf_ (fanyarul): Azok sem. Hidd el, akármennyit fizetek nekik,
nem akarnak magamért szeretni…

_Kürt:_ Megfoghatatlan. Talán ha kevesebbet fizetnél nekik…

_László gróf:_ Akkor még kevésbbé! Akkor nyiltan csalnak meg, ahelyett,
hogy titokban csalnának meg. – Látod, ezért irigyellek téged. Téged
önzetlenül szeretnek, mi?

_Kürt:_ Igen.

_László gróf:_ De ezzel is telik el az életed. Te a nőknek élsz… mi?

_Kürt:_ Igen.

_László gróf_ (bizalmasan): És… néha a nőkből, mi?

_Kürt_ (ránéz: nyugodtan): Ha örömet szerzek vele neked, szívesen
mondom, hogy igen. De parancsold ezt hangosabban mondani, vagy akkor
ismételni, amikor más is van jelen és megkapod a pofonodat, mint Ozorai
és megkapod utána azt a golyót is a bordáid közé, amelyet Ozorai kapott.

_László gróf:_ De hát eszemágában sincs… hiszen irigyellek érte… hiszen
azt szeretném tudni, azt akartam tőled megkérdezni, hogyan csinálod… mi
a titka… hogyan bánsz el velük…

_Kürt:_ Te nem ezt akarod tőlem…

_László gróf_ (tiltakozó mozdulatot tesz).

_Kürt:_ Te nem ezt akarod, de azért ezt mégis szeretnéd tudni.
Megmondom.

_László gróf:_ Igazán nagyon kíváncsi vagyok rá.

_Kürt:_ Elhiszem. – Hát figyelj ide. Háromfajta asszony van. Az első
fajtánál egyszerüen munkáról van szó.

_László gróf:_ Munkáról?

_Kürt:_ Igen, munkáról. Fáradságról. Folyton a nyomában lenni… reggel,
este… esőben, sárban… nem sajnálni az embernek magát… makacsul hajtani
és semmi egyebet nem mondani neki, mint hogy szép, szép, szép, szép.

_László gróf:_ Hogy szép, szép, szép, szép?

_Kürt:_ Igen, hogy szép, szép, szép, szép. Megfő. Puhára fő. A tied
lesz.

_László gróf:_ Ez volt az első.

_Kürt:_ Igen, ez volt az első, a legkönnyebb fajta. Az akárkié. Aki
fárad érte. Úgy gyűjtheted, mint az indiánfőnök a skalpokat. A második
fajta, az is puhára főzhető így, de akármilyen puha, nem dől el…

_László gróf:_ Nem?

_Kürt:_ Nem. Szeretne… de – „nem“. Ennél, – mikor érzed, hogy itt az
ideje, de nem előbb és nem később, – erőszakot kell alkalmazni.

_László gróf_ (kissé megbántottan, de nagy érdeklődéssel): Erőszakot?

_Kürt:_ Erőszakot. Utólag hálás lesz érte. Sikolt, rúg, harap, – de
utólag hálás lesz. Ez volt a második fajta.

_László gróf:_ És a harmadik?

_Kürt:_ A harmadik fajta – annál mindez nem ér semmit.

_László gróf:_ Hát annál mit lehet csinálni?

_Kürt:_ Semmit.

_László gróf:_ Semmit? Hát akkor…

_Kürt:_ Ennél a fajtánál vagy te vagy az, aki kellesz neki, vagy nem te
vagy. Ha te vagy, – jó. Ha nem te vagy – akkor megfeszülhetsz és
beszélhetsz az angyalok nyelvén, mégsem ér semmit. Ezek: a tisztességes
nők, – akár grófnék társadalmi állásukra nézve, akár kis babák, mint
Louise és Panni. Eddig van.

_László gróf_ (egy kissé elbámult): Úgy?

_Kürt:_ Most tudod, amit tudni akartál.

_László gróf_ (ismét az előbbi hangon): Igen… és te… te egyre ezt
tanulmányozod… ennek élsz… úgyszólván ez az élethivatásod… a fachod.

_Kürt:_ Igen: ha úgy tetszik, ez a metierm. Én most harmincéves vagyok;
tizenhárom év óta nem volt nap, amikor én asszonnyal ne foglalkoztam
volna.

_László gróf:_ He… he… Hát amióta itt vagy? Azóta is? Hiszen, csak ne
tagadd, tudom én, hogy itt is foglalkoztál valakivel.

_Kürt_ (meghökken egy kissé): Nem, nem… nem kell szóról-szóra venni.

_László gróf:_ Csak ne tagadd… tudom én… láttam én… jó szemem van nekem.

_Kürt:_ De hát, ha mondom… biztosítlak róla…

_László gróf:_ No ne tagadd már, hiszen nincs azon semmi. Hiszen
(elismerően) jó izlésed van, az bizonyos.

_Kürt_ (zavarodottan): Igen?

_László gróf:_ Bizony. Jó ízlésed van… határozottan. Szép nő…
(beavatottan) szép, szép, szép, mi?

_Kürt_ (ostobán): Igen?

_László gróf:_ Gyönyörü lány ez az Anna, az bizonyos.

_Kürt_ (hirtelen): Hja úgy, Anna!

_László gróf:_ Mit hja úgy? Miért hja úgy? Miért mondtad, hogy hja úgy?

_Kürt_ (megint nagyon nyugodtan): Semmit! Csak: hja úgy. Azt mondtam;
hja úgy, – persze, – szép, – lány, ez az – Anna. Hja úgy. Szép, szép,
szép.

_László gróf_ (visszatér a beszélgetés előbbi fonalához): Hát – nagyon
szép lány. Hiszen (egy kissé lesben állva) te majdnem elvetted, mi?

_Kürt_ (összeráncolja a homlokát): Honnan tudod te azt?

_László gróf:_ Az az én titkom. (Diadalmasan.) De ugy-e igaz? Köztetek
volt valami.

_Kürt:_ Ha lett volna is, ahhoz neked semmi közöd. És kérlek, hogy erről
ne beszéljünk (föláll, egy kis sétát tesz – elfordultan – a szobában,
azután ismét teljes nyugalommal visszaül a helyére).

_László gróf_ (nagy figyelemmel nézte, most biztos a maga dolgában): Hát
kérlek, én egészen őszintén fogok most veled beszélni.

_Kürt:_ No ugy-e? Hiszen megmondtam én.

_László gróf:_ Egészen őszintén.

_Kürt:_ Legfőbb ideje. Tessék.

_László gróf:_ Te egy éjjel – kicsit ittál és beszédes voltál – azt
mondtad, hogy egyetlen nagy vágyad van: egy kerek kis tőkét szeretnél
szerezni. Összegyűjteni. Összenyerni. Minek?

_Kürt_ (nyugodtan, kissé fanyarul): Az az én dolgom.

_László gróf:_ Jó. A te dolgod. Százezer koronát – azt mondtad. És hogy
nem tudod elérni. A szerencse az utolsó pillanatban mindig ellened
fordul. Mikor az utolsó százas, az utolsó tizes után nyujtod ki a
kezedet – elfujja egy ezresedet. Igaz?

_Kürt:_ Igaz.

_László gróf:_ És – igaz-e – hogy azt mondtad, ölni is tudnál érte,
nyugodt lélekkel meg tudnál érte ölni valakit.

_Kürt:_ Igen.

_László gróf_ (nevetve, a kezeit dörzsölve): Igen, például egy vaskos
börziánert.

_Kürt_ (bosszantja a nevetés): Azt nem mondtam. Miért börziánert? Miért
nem grófot? Ha pénzről van szó, én nem vagyok antiszemita. Egy grófot
is…

_László gróf_ (kizökken az öröméből, idegesen): De kérlek, hagyd el már
ezeket a… az igazán plebejus megjegyzéseket. Nem kell mindig mutatnod,
mennyire gyűlölöd a… a mi körünket.

_Kürt:_ Ki? Én? Gyűlölöm? Az arisztokráciát? Nincs semmi a világon, amit
jobban tisztelnék, amiért jobban lelkesedném. A gyerekkorom óta nem volt
más vágyam… de ez nem tartozik ide.

_László gróf:_ Hát akkor miért viselkedel velünk szemben úgy, mintha…

_Kürt:_ Azért, mert… Ne beszéljünk erről. Mondd tovább.

_László gróf:_ Igen. Hát szóval neked a fővágyad, a nagy óhajtásod az,
hogy azt a kis tőkét megszerezd. (Föláll, nagy nyomatékkal.) Hát én azt
a kis tőkét megszerzem neked.

_Kürt_ (halkan): Ah!

_László gróf_ (ettől fogva egyre nagyobb lendülettel): Én – azt –
megszerzem neked. Nem akarod tudni, hogy hogyan?

_Kürt:_ Te majd megmondod.

_László gróf:_ Én megmondom. Ugy-e, mi abban egyetértünk, hogy ott, ahol
pénzről van szó, nincs helye a szentimentálizmusnak. Mi ott voltunk a
küzdők között, mikor a félszemü Zsadányi mindent leadott… Lekeféltük,
pedig tudtuk, hogy másnap fogja a pisztolyt. Te is ott voltál.

_Kürt:_ De én nem dicsekszem vele.

_László gróf:_ Én igen. Gyenge ember ne fogjon játékba. Hát szóval, ahol
pénzről van szó, ott nincs szentimentálizmus. Pénz beszél! Hát… hát én
most egészen őszinte leszek.

_Kürt:_ Fogj már hozzá az isten szerelmére.

_László gróf:_ Nézd, bennünket egy nagy csapás… azaz mondjuk egy kínos
veszteség… azaz… hát egy kellemetlen dolog fenyeget. (Megáll.)

_Kürt_ (nem szól; ránéz).

_László gróf:_ És pedig az, hogy Ferenc… az én Ferenc bátyám… el akarja
venni… ezt a Galambos-lányt.

_Kürt_ (fölugrik, azután megfékezi magát, fölindultan, de a rendes
fegyelmezett hangján, elámultan): Mi? mit mondasz?

_László gróf:_ Ugy-e… mit szólsz hozzá… ilyen őrültség… vén fejjel.

_Kürt_ (nem bír az álmélkodásával): Hát… azért van itt… hát… nem a…
szeretője (már megbánta, hogy kimondta ezt a szót, visszafordul, lassan
leül).

_László gróf:_ Dehogy, dehogy!… Bár úgy volna. Bár úgy volna. Hiszen az
volna a természetes, az volna az érthető, az volna a tisztességes… mi is
azt szerettük volna…

_Kürt_ (a foga között): No… én… nem annyira…

_László gróf:_ Mi? Mit mondasz?

_Kürt:_ Hogy… persze, persze… az volna…

_László gróf:_ Hát persze. Egész életében úgy volt, most öregségére
egyszerre megbolondul és ezt… ezt a… ezt a lányt el akarja venni. És mi
egészen tehetetlenek vagyunk, ez a… ez a lány azt teszi vele, amit akar…
Betolakodott ide… ez… ez vérlázító… ez fölháborító… egy ilyen… egy
ilyen… A Galambos lánya. Fölháborító, nem?

_Kürt:_ Engedd meg, hogy én ne legyek fölháborodva.

_László gróf:_ No hallod kérlek.

_Kürt:_ No hallod kérlek, én is csak jó polgári családból származom, a
nagyapám szabó volt, az apám…

_László gróf:_ No de hát ez egészen más… Hiszen különben is itt arról
van szó, hogy mi nem tudtunk ez ellen az elhatározás ellen semmit sem
tenni. Nem – tud – tunk. Hiába minden. Egyszerűen tehetetlenek vagyunk.
Ez a helyzet.

_Kürt:_ Úgy… hm… mondd csak kérlek… és most talán… Mondd csak, nem
gondoltatok arra, hogy az öreg urat elhelyezzétek egy… jótékony nyugalmu
intézetben… valami engedékeny szanatóriumban.

_László gróf_ (méltatlankodva): Ah, hová gondolsz! Hogy tételezheted föl
az ilyesmit rólunk. Hogy juthat ez eszedbe. Mit gondolsz: a családunk
fejét bolondokházába. Hogy lehetne az…

_Kürt:_ És ha mégis lehetne…

_László gróf:_ Ha lehetne, az egészen más volna. (Röviden.) De nem
lehet… És minthogy nem lehet: látod a te érdeked találkozik a mienkkel.
Te úgyis érdeklődöl ez iránt a lány iránt. Ez a… a fachod. Ez a metierd.
Hát látod, ha mi meg tudnók győzni Ferencet róla, hogy ez a lány nem
szereti őt, – hiszen nem szeretheti! – hogy nemcsak nem szereti őt,
hanem rögtön hűtlenné is lesz hozzá, mihelyt egy… egy arravaló ember
akarja, akkor mi hozzájuttatnánk téged ahhoz a… ahhoz a tőkéhez, amelyet
olyan nagyon szeretnél és amelyet a szerencse olyan makacsul megtagad
tőled.

_Kürt_ (nyugodtan): Vagyis?

_László gróf_ (még közelebb megy hozzá és nagyon behatóan mondja):
Vagyis az kellene, hogy kézzel foghatóan bizonyíthassuk a dolgot, hogy
kétségtelenül demonstrálhassuk a hűtlenséget, hogy… (kezével jelzi
szónok módra) flagrant delit-t konstruálhassunk.

_Kürt:_ Úgy? Hm.

_László gróf:_ Igen… hiszen neked végre is a fáradság csak kellemes
lehet… én irigyellek érte, mondhatom. A munka a fachodba vág, a metierd
és… és (egyre fölhevültebben) mi mindnyájan segítenénk benne.

_Kürt:_ Köszönöm. Igazán példátlan nagylelkűség.

_László gróf_ (gyorsan, fölhevülten): Hja kérlek, ahol pénzről van szó,
ott nincs helye a szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.

_Kürt:_ Az úgy van. Tökéletesen az én nézetem. Minthogy pedig itt
pénzről van szó… hát mennyi pénzről van szó?

_László gróf_ (korrektül): Kérlek, egy fillérrel se kevesebbről, mint
amennyit te óhajtottál. Százezer koronáról.

_Kürt:_ Igen. Én rám nézve. És rátok nézve.

_László gróf:_ Hja kérlek, az nem tartozik te rád.

_Kürt:_ Nem, tirátok. Várj csak. (Gondolkozik.) A… a cserháti
hitbizomány… húszezer hold… a fegyverneki uradalom hatezer… az ompolyi
tizenegy… a poroszlai nyolc… Tizenöt-húsz millió mindent összevéve. És
ezt akarjátok ti nekem százezer… százezer koronával megfizetni?

_László gróf:_ De hisz az úgyis a mienk.

_Kürt:_ Ha a tietek, akkor én itt fölösleges vagyok.

_László gróf:_ De hiszen az… nekünk úgyis jár.

_Kürt:_ Az nektek jár és amit én kívánok, az nekem jár, ha
hozzájuttatlak benneteket.

_László gróf:_ Hát kérlek, hát mit kívánsz… milyen összeget. Hiszen
annak idején te magad mondtad, hogy egy kis tőkét akarsz… százezer
koronát.

_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Azóta nőttek az igényeim. Nagy a drágaság is.
Most is csak egy kis tőkét akarok: ötszázezer koronát.

_László gróf_ (izgatottan): Hó! Hohó! Meg vagy őrülve? Hát mit gondolsz,
hát hogy képzeled ezt. Hát lopjuk mi a pénzt? Ez lehetetlen. Ennyi pénzt
mi nem tudunk neked adni.

_Kürt:_ Ez lehetséges. Ti ennyi pénzt fogtok nekem adni.

_László gróf:_ Ah, de hiszen ez őrültség. Hát… hát van szíved ennyi
pénzt csak kérni is.

_Kürt:_ Van. Szívem, az van. Ti ezt a pénzt meg fogjátok fizetni.

_László gróf:_ De hát ez kétségbeejtő. De hát végre belátásodnak is kell
lennie… nem rabolhatsz ki bennünket.

_Kürt:_ Ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentálizmusnak. Az üzlet, üzlet.

_László gróf:_ Óh, óh, de… de nem ott, ahol ennyi pénzről. Inkább
köszönöm, nem kérek az egészből, de ennyi pénzt; nem!

_Kürt:_ Ennyi pénzt: igen.

_László gróf:_ Nem.

_Kürt:_ Igen. Ezt utólag. És ezenkívül előleget.

_László gróf:_ Mit? Miiiit?

_Kürt:_ Előleget. Foglalót. Százezer koronát.

_László gróf_ (már csak nevetni tud): He… he… Ezen nevetek. Nagyon jó.
(Integet a kezével.) Nagyon jó. Kitünő.

_Kürt_ (fölkel): Te tehát nem vagy hajlandó nekem arra a szerződésre,
amelyet fölajánlottál, egy szerény előleget adni.

_László gróf:_ Szerény! He… nagyon jó… Egy vasat se!

_Kürt:_ Nem?

_László gróf:_ De nem bizony… Egy megveszekedett fillért sem.

_Kürt_ (körülsétálta a szobát és szorgalmasan nézegetett kifelé): Nem?…
Nem? (Más hangon.) Ah gróf úr, jó hogy jön. Jó hogy jön, gróf úr.

_Ferenc gróf_ (bejön, az íróasztalnak tart, ahol kinyitja a fiókokat és
keresgél): Tessék… tessék…

_László gróf_ (megdermedve nézi a dolgot).

_Kürt_ (nagy gesztussal): Szabad az idejét egy percre igénybe vennem?
Szeretnék egy érdekes ügyet előterjeszteni… a nagylelkűségéhez, a
lovagias gondolkozásához, az élettapasztalatához szeretnék egy kérdéssel
fordulni.

_Ferenc gróf_ (szórakozottan keresgél): Tessék… tessék…

_Kürt:_ Mi most Lászlóval beszélgettünk, őszintén bevallom miről, – egy
üzleti ügyről.

_László gróf_ (kétségbeesett jelbeszéd, amely hallgatást könyörög).

_Kürt:_ Egy üzleti ügyről beszélgettünk. Egy ajánlatról, amelyet…
amelyet én kaptam, amely a metiermbe vág. Egy munkát kellene elvégeznem
és ezért a munkáért pénzt kapnék.

_Ferenc gróf:_ Azt el lehet fogadni. Munkáért nem szégyen pénzt
elfogadni.

_Kürt:_ Magam is ezen a véleményen vagyok. Ha azonban én ezt a nekem
nagyon kellemes munkát elvégezném, ártanék valakinek, mondjuk, önnek,
gróf úr. A kérdés már most ez: ha én önhöz lépnék és azt mondanám, uram,
téged meg akarnak károsítani, nekem egyszerűen üzletem ez a dolog, a
metiermbe vág, de aki megbízott vele neked ártani akar, én téged
tisztellek, nagyrabecsüllek, azért tehát jövök és ime elmondom, vajjon
nem volna ön akkor hajlandó nekem a kétszeresét is megfizetni annak,
amit a megbízóm kinál?

_Ferenc gróf:_ De! De igen! Határozottan. Még meg is köszönném, hogy
eljött hozzám. Ez becsületes dolog. Igy kell tenni.

_Kürt:_ Szóval gróf úr azt hiszi, menjek el az illetőhöz és mondjam meg
neki…

_Ferenc gróf_ (kivett egy csomó papírt): Határozottan. Menjen el. Mondja
meg neki. Csak mondja meg neki.

_Kürt:_ Köszönöm gróf úr. Ha rákerül a sor, elmegyek hozzá és megmondom
neki…

_Ferenc gróf_ (a papírokkal föláll): Csakugyan itt voltak… (kifelé megy
a verandán) Anna… Anna… (el).

_Kürt_ (nyugodtan fordul László gróf felé).

_László gróf_ (remeg): Hát… ez… ez… ez példátlan eljárás… ez a
legrútabb… ez… ez…

_Kürt_ (tanító hangon): Ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentálizmusnak.

_László gróf:_ De ez… ez árulás… ez nem korrekt dolog…

_Kürt:_ No olyan korrekt még lesz, mint az az istenes szándék, amelyre
te föl akarsz engem használni.

_László gróf:_ Jó. Arról a szándékról meg lehet mindenkinek a maga
véleménye… de az ember nem árulja el a társát… Végre is van… van
bajtársi becsület…

_Kürt:_ Zsiványbecsület?

_László gróf:_ Ha akarod: zsiványbecsület.

_Kürt:_ Kedves! Azt a gyenge zsiványok találták ki. Gyenge ember pedig
ne menjen zsiványnak. Gyenge ember, ugy-e, ne játsszék?…

_László gróf_ (kínzottan): Hát végre is… végre is mit akarsz?

_Kürt:_ Mindenekelőtt az előlegemet.

_László gróf:_ Hát… én most nem tudom… honnan vegyek én most rögtön
annyi készpénzt…

_Kürt:_ Ki beszél készpénzről. Nem vagyunk mi szatócsok. Csekket.

_László gróf:_ Nekem nincs akkora…

_Kürt:_ Cscscs! A Központi Bankban hatszázezer koronás letéted van. Ez a
játék-letéted. A kártya-tőkéd. Bölcsen teszed, hogy ezt külön tartod.
Nyulj be tehát a zsebedbe…

_László gróf_ (önkéntelenül megteszi).

_Kürt:_ Vedd elő a csekkönyvedet.

_László gróf_ (megteszi).

_Kürt:_ Ülj vele az íróasztalhoz… (Megtörténik.) és írd: száz-e-zer
korona… a bemutatónak. Úgy. Leitatni. Kitépni. Rendben van. Most add át
nekem a helyedet… (Megtörténik.) Hol van itt egy boríték… megcímezem.

_László gróf:_ Kinek?

_Kürt:_ Ahhoz semmi közöd. Elküldöm. (Íráshoz fog.) Egy kis levelet
mellékelek.

_László gróf:_ De az Isten szeremére… hát azt mondd meg legalább, hogy
most már rendben van-e legalább ez a dolog.

_Kürt:_ Az előleg dolga rendben van.

_László gróf:_ Azt tudom. De a többi?

_Kürt:_ Azokkal a föltételekkel, amelyeket megszabtam, – igen.

_László gróf_ (nyel): Jó. Hát azokkal a föltételekkel. De most már…
garantálod legalább?

_Kürt:_ Semmit sem garantálok.

_László gróf:_ De igyekezni fogsz legalább… pénzünkért…

_Kürt:_ A pénzetekért? Inkább a magam kedvéért… most már (föláll) a
magam kedvéért… ohó, most már… hogy tudom…

_László gróf:_ Mit?

_Kürt:_ Semmit. Rendben vagyunk. Az üzlet kész. De értsük meg egymást:
ha Ferenc grófnak Galambos Annával való házassága (nyomatékosan)
akármilyen módon elmarad, én kapok…

_László gróf_ (fogcsikorgatva): Annyit, amennyit kikötöttél.

_Kürt:_ Jó. A behajtásról én majd gondoskodom. Az üzlet perfekt. Én
igyekezni fogok, hogy pontos legyek a liferálásban.


NYOLCADIK JELENET.

_Ferenc gróf, voltak, egy ideig Kürt nélkül, azután Kürt. Mihály gróf,
Stefi gróf. Margit grófnő, Emma grófnő, Viktor gróf._

_Ferenc gróf:_ Mihály nincs még itt?

_László gróf:_ Nincs… de mindjárt jön…

_Ferenc gróf:_ Beszélni akarok vele… Azután a két vasderest akarom neki
megmutatni.

_Kürt:_ Parancsoljanak. Én úgyis megyek. Egy levelet küldetek le a
postára.

_Ferenc gróf_ (egy királyi mozdulat, amely azt jelenti, tessék).

_Kürt_ (kimegy).

_Ferenc gróf_ (türelmetlenül): Hol van Mihály?

_László gróf:_ Átöltözködött. Beszélget Emmával.

_Ferenc gróf:_ De mi jut eszébe… most beszélgetni, amikor én akarok vele
beszélni.

_László gróf_ (a veranda ajtajában): Mihály!… (visszafordul): Jönnek
már.

(_Mihály gróf, Emma grófnő, Margit grófnő_, azután _Anna_ és _Stefi
gróf_, végül _Viktor gróf_ bejönnek. A társaság csoportokra oszlik,
elhelyezkedik; _Anna_ a baloldalon leül egy karosszékbe; _Stefi gróf_
foglalkozik vele; _Viktor gróf_ keserűen bámul maga elé és néha
odapillant Annára.)

_Ferenc gróf_ (az íróasztal mögött áll): Mihály, el akarom végre intézni
ezt a dolgot… a te megkérdezésed nélkül nem akartam határozni. Ti tehát
azt hiszitek, hogy ez a Kürt alkalmas ember.

_Mihály gróf_ (megfontoltan): Igen… Igen…

_László gróf:_ Határozottan. Az egyetlen alkalmas ember.

_Margit grófnő:_ Nagyon okos embernek látszik.

_Emma grófnő:_ Szellemes. Bátor.

_Stefi gróf:_ Elragadó.

_Ferenc gróf:_ Hm! Hát ti azt hiszitek… És korrekt ember?

_László gróf:_ Óh – abszolute. Kezességet vállalok érte.

_Ferenc gróf:_ Gentleman?

_Mihály gróf:_ Amennyire csak az ő társadalmi helyzetében lehetséges.

_Ferenc gróf:_ Különös embernek látszik… üzletekről beszél…

_László gróf_ (sietve): De az üzleti ügyeiben hozzáférhetetlen.

_Ferenc gróf:_ Igen, hiszen az előbb beszélt róla.

_László gróf:_ Persze… hiszen az előbb beszélt róla.

_Ferenc gróf:_ Az, amit akkor mondott, az tetszik nekem.

_László gróf:_ Nekem is. Nekem is.

_Ferenc gróf:_ Különös politikai nézetei vannak… szeretnék végezni vele,
hogy mehessen.

_Mihály gróf:_ Hm… éppen azért kellene még vendégül látnunk egypár
hétig, hogy megszokja… beszívja… hogy a tehetségét egészen a… a mi
ügyünk szolgálatába állíthassa…

_Ferenc gróf:_ Hát… ha ti azt hiszitek…

_Mindnyájan:_ Óh igen… határozottan… nagyszerü ember… pompás ember…
korrekt… kitünő…

_Ferenc gróf_ (Lászlóhoz): És jó családból való?

_László gróf:_ Igen, igen. Kitünő jó polgári családból. Régi… régi
polgári… patricius családból. Az apja államhivatalnok volt.

_Ferenc gróf:_ És vagyona van?

_László gróf:_ Óh igen… nem nagy vagyona… de biztos kis tőkéje… az van…
az már van…

_Ferenc gróf:_ Hát akkor hívjátok.

_László gróf_ (a verandán): Igen… gyere, kérlek.

_Kürt_ (bejön).

_Ferenc gróf_ (az íróasztalnál áll): István gróf tehát, amint tetszik
tudni, lemond a cserháti mandátumról. Családom tagjai közül egyik sem
vállalja: sem László gróf, sem Mihály gróf. Én nem akarom. Nem
keveredhetnek ezentúl… Nem tehetik ki magukat. (Hirtelen.) Hogy ezek az
ujságok mit engednek meg maguknak. Mit ír az egyik most Drágffy Gézáról!

_Kürt:_ Mit, gróf úr?

_Ferenc gróf:_ Ah, kérem, nem is akarom… Hallatlan.

_Kürt:_ Mit ír?

_Ferenc gróf_ (fölveszi az ujságot, méltatlankodva): A _kopasz_ Drágffy
Géza. Kérem, mi köze neki ahhoz, hogy Drágffy Géza kopasz. (Végigsimítja
ritkuló haját.) Mi köze neki hozzá. Ilyeneknek nem teszem ki többé
családom tagjait és így önt szemeltük ki arra, hogy a mandátumot
elvállalja.

_Kürt:_ Köszönöm ezt a kitüntetést és a megtisztelő bizalmat.

_Ferenc gróf:_ Mihály gróf, mint tudományokkal foglalkozó ember, mond
majd pár szót arról, hogyan képzeljük mi a dolgot és mik a mi
kívánságaink.

_Mihály gróf:_ Igen. (Odamegy Kürthöz.) Hát… mi természetesen a
társadalmi összeolvadás hívei vagyunk, Ferenc gróf azonban nagyon
helyesen mondja, hogy mindenki maradjon a maga gondviseléstől rendelt
helyén.

_Kürt_ (nagyon nyugodtan): Értem, gróf úr. Társadalmi összeolvadást úgy,
hogy a társadalom ne olvadjon össze.

_Mihály gróf:_ Hm… igen… igen. (Gyorsan.) Mert látja, a demokrácia
kétségtelenül kívánatos és helyes stádiuma a fejlődésnek, de van egy rút
öröksége: a féktelen gúnyolódás, a felsőbb társadalmi rétegek iránti
tiszteletlenség, amely már annyira fajult, hogy felsőbb társadalmi
körökhöz tartozó ember csak mint léha… semmittevő… mint, mint… ostoba
szerepel… Ez ellen kell harcolnia éppen annak, aki maga is a
polgárságból ered.

_Kürt:_ Hm… én azt hiszem… ez ellen ne harcoljunk gróf úr. Ez hadd
maradjon így.

_Mihály gróf:_ Hogyan? Hadd tartson a polgárság… eleve… egy…
arisztokratát…

_Kürt:_ Ostobának.

_Mihály gróf:_ De kérem.

_Kürt:_ Hadd tartsa gróf úr. Mert ha annak az embernek, aki a bőrt
ledolgozza a kezéről, még az a vígasztalása sincs meg, hogy az
arisztokrácia legalább léha, tudatlan, gőgös és ostoba emberekből áll,
akkor ez az ember nem lesz hajlandó sokáig tűrni a grófjainak a
kivételes helyzetét. Még okosak is legyenek? Az nem lehet. Nyugodjunk
bele, gróf úr, hogy…

_Mihály gróf:_… hogy… ostobának tartanak…

_Kürt_ (nem mondja, csak inti az igent).

_Ferenc gróf_ (közbeszól): Elég volt. Megírom a névjegyet Halmágyinak.
(Leül. Ír.)

_Mihály gróf_ (Kürthöz): Önnek érdekes nézetei vannak. Ez tetszik nekem.
Tudja, én ki nem állhatom a buta embereket.

_Kürt:_ Én is, gróf úr.

_Mihály gróf:_ Ön valóban intelligens embernek látszik.

_Kürt_ (nagyon udvariasan): Ön is, gróf úr.

_Mihály gróf_ (meghökkenve néz rá).

_Ferenc gróf_ (föláll): Tessék. Ezzel a névjeggyel tetszik majd
fölkeresni Halmágyit. Az a jószágigazgatóm. A pártelnök.

_Kürt_ (meghajlik, nézi a névjegyet, toll után nyúl).

_Ferenc gróf:_ Mi az? Mi az kérem?

_Kürt_ (legnyugodtabb arcátlanságával, kedvesen): Egy l betü véletlenül
kimaradt… „kell megválasztani“, a kell-t általában két l-lel szokás
írni.

_Ferenc gróf_ (hátraszegi a fejét, egy másodpercig habozik, azután
fejedelmi dölyffel): Az én uradalmaimban egy l-lel szokás írni.

_Kürt:_ Minthogy azonban innen Cserhátig más uradalmak is vannak… nem
volna talán helytelen eltérni ettől a szokástól. (Nyújtja a tollat.)

_Ferenc gróf:_ Hát írja be azt az l-et. Úgyis jó lesz.

_Kürt_ (beírja).

_Ferenc gróf_ (nézi; azután megfordul. Mihályt magához inti. Kimegy).

_László gróf_ (halkan Kürthöz): Az isten szerelmére, viseld magad
okosabban… hiszen ennek az lesz a vége, hogy kidob.

_Kürt:_ Ti majd megvédtek. Határtalanul bízom bennetek.

_László gróf:_ De hát végre is vigyáznod kell…

(Kívülről Mihály hangja: László!)

_Emma grófnő:_ Téged hívnak. Ferenc a lovait akarja megmutatni, a két új
vasderest.

_László gróf_ (indul).

_Emma grófnő_ (egy pillantással Annára, Viktorhoz): Nézzük meg mi is.

_Viktor gróf_ (nem mutat nagy kedvet a távozásra).

_Emma grófnő:_ Nézzük meg mi is. (Mennek.)

_Stefi gróf_ (fölállott. Margit grófnőhöz): Tudod, azért is van ilyen
furcsa kedvem… mert borzasztó álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy
macska vagyok… (Kimennek.)


KILENCEDIK JELENET.

_Anna és Kürt, később az egész társaság._

_Anna_ (körülnéz, látja, hogy egyedül maradt Kürttel; föláll és kifelé
indul).

_Kürt:_ Anna… maradjon itt.

_Anna_ (alig láthatóan nemet int a fejével; megy tovább).

_Kürt:_ Anna… maradjon itt. (Mikor látja, hogy a lány tovább megy, elébe
áll). Itt marad Anna.

_Anna_ (ingerülten): Mit akar Kürt? Miért áll elém? Eresszen az utamra.

_Kürt:_ Miért kerül engem olyan kihívóan. (Anna nem felel.) Olyan sürgős
az, hogy _közöttük_ legyen? Olyan jól érzi magát közöttük?

_Anna_ (vállat von, ki akar menni).

_Kürt:_ Mondja Anna, nem érzi maga azt a jeges dölyföt, amely róluk
magára árad? Nem érzi, hogy megalázza magát ez a dölyf, milyen
lealacsonyító dolog, tűrni ezt az elfojtott gőgöt. Nem érzi a szükségét,
hogy néha elmeneküljön tőlük, hogy egy percre elfelejtse mindezt…
föllélegzen… úgy beszéljen valakivel, mint ahogy ember szokott az
emberrel, barát a baráttal… egyenlő rangon, nyílt tekintettel, őszinte
szívvel…

_Anna_ (feléje fordul; halk, nagy keserűséggel): Maga nekem nem barátom
Kürt. És én tudom, hogy ők gyűlölnek engem. De magához nem menekülhetek;
és nekem mégis jobb közöttük, akikkel harcban állok, mert magát, magát
én gyűlölöm, Kürt.

_Kürt:_ Jó. Ennek örülök. Akkor maradnia kell.

_Anna:_ Maradnom… Ezért?…

_Kürt:_ Igen. Hiszen a gyűlölet még nagyobb erővel sodorja az egyik
embert a másik felé, mint a szeretet. Ennek örülök.

_Anna:_ Miért örül neki?

_Kürt:_ Mert attól tartottam, közömbös vagyok magának. Ha gyűlöl: jó.

_Anna_ (hevesen, de halkan): Gyűlölöm, utálom, megvetem.

_Kürt:_ Nagyon jó. Látja Anna, akkor megmondom magának, miért vagyok én
itt.

_Anna_ (gúnyosan): Most már tudja?

_Kürt:_ Megmondom, miért vagyok itt, megmondom, mert tudom, miért van
maga itt.

_Anna:_ Azt is tudja? Akkor hát!…

_Kürt:_ Megmondom, miért vagyok én itt: maga miatt.

_Anna_ (megvetően): Kürt, ne hazudjék!

_Kürt:_ Csak maga miatt vagyok itt Anna. Semmi másért. Semmi más
értelme, semmi más célja nincs az ittlevésemnek, csak maga.

_Anna:_ Nem igaz.

_Kürt:_ Higyje el Anna… ha maga nem volna itt… én sohasem kerültem volna
ide…

_Anna_ (kínzottan): Nem igaz, nem igaz… El akarja velem hitetni, hogy ez
az egész dolog itt az előbb komédia volt.

_Kürt:_ Az volt. Szavamra mondom, hogy az volt.

_Anna:_ És maga nem akar képviselő lenni?

_Kürt:_ Eszemágában sincs, Anna. Egész életemben fütyültem a közügyekre
és utáltam a politikát.

_Anna_ (megvetően): Hát akkor mirevaló volt ez az egész. Csalni…
Utálatos és rút dolog.

_Kürt:_ Mi módon juthattam volna másképpen a maga közelébe? Milyen
jogcímen kerülhettem volna ide? Mondhattam azt, hogy futok egy édes száj
után, amely valamikor rám mosolygott, két fátyolos, szomoru szem után,
amely valamikor az én szemembe nézett bizalommal, egy meleg, erős, szép,
szép, szép kéz után, amelyet ostoba módon elszalasztottam?…

_Anna_ (szinte az akarata ellenére végighallgatta, most kifakad): Menjen
el előlem, Kürt. (Elmegy tőle.) Ne álljon az én utamba, Kürt! Miért
mondja mindezt most én nekem? Mit akar én tőlem, Kürt? Mit akar most én
tőlem?

_Kürt:_ Ezt kérdezi Anna?

_Anna_ (magánkívül, de halkan): Ne álljon az én utamba, Kürt. Én jó
vagyok… a jó Isten látja a lelkemet, hogy én jó vagyok… én mindig jó
akartam lenni… Maga pedig hideg, sívár, szívtelen, számító,
lelkiismeretlen, rideg, kegyetlen, lelkeket fosztogató, asszonyvadász.
Egyszer már az utamba került… megsebzett… fájdalmat okozott nekem…
megbénított… Azóta… kihevertem… meggyógyultam… újra megerősödtem…
találtam egy olyan útat, amely, azt hiszem, nyugalomhoz és
elégedettséghez vezet. Ne álljon elém Kürt, mert én jó vagyok… de
magát!… de magával…! (Ökölbe szorítja a kezét. Azután halkabban.) Menjen
az utamból, Kürt! (Szünet.)

_Kürt_ (kissé bágyadtan): Csodálatos… hiszen maga csakugyan jó, Anna.
Miért gyűlöl engem ilyen féktelenül?

_Anna:_ Még kérdezi.

_Kürt:_ Istenem… én szerettem magát… és meg is mondtam. Ez az egész.

_Anna:_ Úgy tett, mintha szeretett volna. Azt mondta… nekem is azt
hazudta, hogy szeret. És amikor látta, amikor látta, hogy nem vagyok
olyan olcsó, mint azok, akikkel magának dolga szokott lenni… amikor
látta, hogy én csak egy életre tudok valakit szeretni, akkor… elment.
Nem: ott hagyott. Nem, – megszökött tőlem. Egy jó, egy őszinte szó
nélkül, gyáván, hazugul.

_Kürt:_ Anna… én most nem akarom mentegetni magamat. Nem akarom
elmondani, hogy én éppen annyit szenvedtem, mint maga. Csak azt akarom
megkérdezni: valóban olyan nagy ok ez a gyűlöletre… az utálatra?… Mi
történt magával? Teljes épségben van, frissen ragyogó szépségben van…
mit veszített maga?

_Anna:_ A bizalmamat. A magamban való hitemet. Azt a meggyőződésemet,
hogy az én életem megér egy másik életet, hogy ha én valaki mellé akarok
állni egy életre, akkor az nem csapás, amely elől szökni kell, hanem
ajándék… hanem öröm… hanem szeretettel fogadott szövetség.

_Kürt:_ De gyűlöletre ezért még sincs oka… Ha minden lány gyűlölne
mindenkit, aki nem vette el. Kiheverik, elfelejtik, mást szeretnek.

_Anna:_ Gyűlöletre… talán igazán nincs. És nem minden lány gyűlöli azt,
aki nem vette el. Kiheverik. Elfelejtik. De megmarad bennük a
méltatlanul elpazarolt nagy leányszeretet salakja… a megszégyenülés… az
utálat… az utálat a rút mult iránt, az utálat egy betegség iránt, az
utálat az iránt, aki a lelkünket elárulta. Ez marad meg. (Szünet.)

_Kürt_ (ismét magához tért): Anna… mindebben talán igaza volna, ha én…
elhagytam volna. Elárultam volna. De hiszen én itt vagyok.

_Anna:_ Ne akarja velem elhitetni, Kürt, hogy én miattam van itt… Magán
csak erőt vett egy percre… a vadászszenvedélye, azért mondta mindezt
nekem.

_Kürt:_ Nem, Anna. Meglátja, holnap is ezt mondom és holnapután is, amíg
csak itt lehetek. Igen, én tudom, nekem persze nehéz versenyeznem… a
Cserháti-hitbizománnyal. Én nem kinálhatok milliókat.

_Anna_ (fölszisszenve): Ne mondja ezt, Kürt, maga nagyon jól tudja,
milyen kevéssel tudtam volna én megelégedni. Ne mondja ezt.

_Kürt:_ Én azért vagyok itt, hogy ezt mondjam.

_Anna:_ Nem igaz. Miért nem mondta akkor eddig?

_Kürt:_ Mert nem tudtam még, miért van itt maga, Anna… ide figyeljen…
hiszen én tudom, hogy maga tavaly töltött itt egy éjszakát… Tudom,
tudom, mi történt akkor, ne tiltakozzék. De látja, én most azt hittem…
ne haragudjék érte… bevallom, azt hittem, maga odadobta magát, hogy maga
a szeretője.

_Anna_ (halkan fölsikolt).

_Kürt_ (gyorsan): Vártam, figyeltem. És amióta tudom, hogy nem az,
látja, azóta tudom, miért vagyok itt. (Halkan.) Azért vagyok itt, Anna,
hogy ezt a házasságot meggátoljam.

_Anna:_ Menjen, menjen, menjen, Kürt. Én ezt az öreg embert szeretem;
derék, jó, nemes, nagylelkü. Felém nyujtotta a becsületes erős kezét.
Tele van iránta hálával a szívem, nincs benne hely semmiféle más érzés
számára. Én hozzá ragaszkodom, én hozzá hű vagyok, én hozzá hű maradok.
Menjen, Kürt.

_Kürt:_ Anna… egy öreg ember… hatvanéves aggastyán… Nem pirul Anna? Nem
szégyelli magát Anna? Odaadja magát neki. Nem érzi, milyen megalázó
milyen becstelen dolog ez?

_Anna:_ Hallgasson, hallgasson.

_Kürt:_ Eladja magát. Eladja magát, Anna. De én szeretem. Én szeretem és
én – ezt a házasságot meg fogom gátolni.

_Anna:_ Nem!

_Kürt:_ Igen!

_Anna_ (könyörögve): Menjen el innen.

_Kürt:_ Itt maradok. Mert szeretem.

_Anna:_ Én nem tűröm ezt… ne beszéljen velem így… akkor én neki mondom
meg…

_Kürt:_ Mondja meg neki, Anna. Áruljon el. Dobasson ki. Én szeretem
magát, Anna… menjen és mondja meg neki.

_Anna_ (fuldokolva): Megmondom. Egy percet sem várok.

_Kürt:_ Mondja meg… szeretem… meggátolom ezt a házasságot… Mondja meg,
Anna.

_Ferenc gróf_ (jön a veranda felől, utána beszállingóznak a többiek).

_Anna_ (sápadtan támaszkodik a zongorához).

_Kürt_ (nyugodtan nézi).

_Ferenc gróf:_ Ah, itt van, Anna? Kerestem. Mit csináltak itt?

_Anna:_ Beszélgettünk…

_Ferenc gróf_ (nem gyanakodva, inkább kedvesen): Ilyen sokáig. Miért nem
jött le? Miről beszélgettek?

_Anna:_ Ah… Mindenféléről… mindenféléről… (Egy másodpercre föllobban a
haragja.) Kürt… Kürt… Kürt… (elfulladva:) pesti történeteket adott elő.

_Ferenc gróf:_ Utálom Pestet. Az emberek le nem vennék a kalapjukat…
bottal kellene leverni a fejükről… Anna, a maga két új deresét mutattam
meg Mihálynak. Egy hét mulva maga hajtja őket. Csak jó kemény ököllel
megfogni a gyeplőt… puha szájuk van, de tüzesek… Mutassa az öklét.

_Anna_ (mosolyogva mutatja).

_Stefi gróf_ (időközben odasétált): Micsoda pompás ökle van. Nagyszerü!

_Ferenc gróf:_ Mi! Mi! Sima, mint a bársony, de kemény, mint a vas.

(A társaság elhelyezkedett.)

_Stefi gróf:_ Boldog, szép, nagyszerü egészség. Jókedvü, egészséges
fiatalság. Nekem nagyon rossz kedvem van… (Leül egy asztal mellé,
Annával szemben.)

_Ferenc gróf_ (most mögöttük áll).

_Anna:_ Miért, Stefi?

_Stefi gróf:_ Látja, Anna, a többiek nem értik. Maga meg fogja érteni.
Én az éjjel azt álmodtam, hogy macska vagyok.

_Anna:_ Ez nem olyan nagy szerencsétlenség még.

_Stefi gróf:_ Várjon csak, Anna. Egyszer egy bölcs már álmodta ezt. És
most én is úgy vagyok, mint ő: nem tudom, az éjjel voltam-e ember, aki
azt álmodja, hogy macska, vagy most vagyok macska, amelyik azt álmodja,
hogy ember. Érti ezt? Kétségbeejtő. Érti ezt?

_Anna_ (mosolyogva): Értem, de nem kétségbeejtő.

_Stefi gróf:_ Nem? Nem? Hogy az embernek még az élet realitására sincs
semmiféle bizonyítéka. Látja: most nem tudom, ébren vagyok-e, vagy
álmodom. Nem tudom. Nem tudom. (Gondolataiba merül.)

_Anna_ (mosolyogva áthajlik hozzá és megcsípi a karját).

_Stefi gróf:_ Jaj!

_Anna_ (mosolyogva bólint neki): Ébren van Stefi!

_Ferenc gróf_ (harsányan felkacag).

_Mihály gróf_ (a tulsó oldalon, ahol a társaság másik része verődött
össze): Szóval, ön azt mondja, hogy hazudni kell.

_Kürt_ (nagyon komolyan): Mindig, gróf úr.

_Emma grófnő_ (ugyanúgy ül Kürttel szemben, mint előbb): Látja, én
mindig mondtam, az ember sohasem tudja, mikor higyjen magának.

_Kürt_ (komolyan): Sohase, grófné.

_Emma grófnő_ (halk keserűséggel): Sohase, igazán kedves az őszintesége.

_Kürt:_ De grófné, miért hiszi el éppen most az egyszer, hogy igazat
mondtam?

_Emma grófnő:_ Hogyan… mit… nem értem.

_Kürt:_ Ha sohasem lehet nekem hinni… akkor _akkor_ sem lehet, mikor azt
mondom, hogy (kézmozdulat).

_Emma grófnő:_ Hja… úgy… most értem!

_Kürt:_ Hiszen én egyébként csak azt akartam mondani, hogy a hazugság a
magasabb, talán legmagasabb életforma. (Lászlóhoz:) Ugyebár vannak
hazugságok, amelyek kötelezők? És minden társaságbeli fegyelemnek,
minden magasabbrendü társaséletnek – minek mondjam ezt! – nagyszerü
hazugságok az alapjai!

_Mihály gróf:_ De ön azt mondja, minden sikernek is!

_Kürt:_ Igen, gróf úr.

_Ferenc gróf_ (odafülelt, odaáll): Mit, ön azt mondja, hogy hazudni
kell?

_Kürt:_ Igen, gróf úr!

_Ferenc gróf_ (nagyon méltatlankodva csóválja meg a fejét; nem szól;
nyilvánvaló, hogy a Kürt következő kis előadása fölháborítja).

_Anna_ (is odafigyel).

_Margit grófnő:_ De ön azt mondta, hogy az élete első sikerét egy
hazugságnak köszönheti. Hogyan történt az?

_Kürt:_ Az úgy történt grófné, hogy én az első gimnáziumba Budapesten
jártam. Abban az évben volt a múzeumban az ornitológiai kiállítás. (Egy
kérdő tekintetre.) Kitömött madarak… Én több ízben kaptam pénzt rá, hogy
bemenjek ebbe a tanulságos kiállításba; a múzeum lépcsőjéig el is
jutottam, be is bámultam az első nagy terembe, de azután győzött az
ördög: másra költöttem a pénzt. Következő évben az apámat, – aki
államhivatalnok volt. – vidékre helyezték. Itt vidéken, a második
gimnáziumban madarakról beszél egy napon valamelyik tanárom és azt
kérdezi: „Igaz, nem látta közületek valaki véletlenül Budapesten az
ornitológiai kiállitást?“ Én fölugrom. Fölrobbanok. – Én. – A tanár
rámnéz. Valami gyanúja támad. „Úgy“, – mondja, – „hm, hm… hát ha láttad,
mondd meg nekem…“ Az én eremben megfagy a vér. „Mondd meg nekem, milyen
madár volt az, amelyik mindjárt a bejárattal szemben a terem közepén
volt.“ A szívem egy nagyot dobban: „Halászsas, – pandion haliaetus“, –
vágom ki keményen. Azt az egyet tudtam, azt az egyetlenegyet, mert
ötvenszer bámultam rá be a bejáraton keresztül. Megdícsértek. Kitünő fiu
vagyok. Szorgalmas. Értelmes. Derék. Ezt a hitet azután ki nem lehetett
irtani. Ragyogó bizonyítványaim voltak. (Nevetés.) Ez volt, grófné, az
én első sikerem a hazugsággal. És azóta tudom, hogy hazudni kell. A
hazugság jó, hálás, termékeny, a hazugság a művészek, a bátrak és az
előkelőek világa, másodrangu ember ebben a világban egy lépést sem
tehet, de aki arra való, az ragyoghat és repülhet itt. Hazudni kell,
művészettel, bátran, fönségesen kell hazudni.

(Mindenki Kürtöt hallgatja; a terrasz felől két inas jön tálcákkal,
csészékkel; egy csevegő előkelő társaság képe.)

_(Függöny.)_





MÁSODIK FELVONÁS.

(Az első fölvonás hallja. Este vacsora után. A terraszon egy szivarozó,
cigarettázó társaság bizonytalan körvonalai. Jóformán csak a cigaretták
parazsa látszik be.)

(A férfiak ebben a fölvonásban – Kürt kivételével – valamennyien
vadászathoz vannak öltözve.)


ELSŐ JELENET.

_Stefi gróf_, azután _Anna_ és _Kürt_.

_Stefi gróf_ (áll a pianinónál és egy dalt ütöget ki rajta).

_Anna_ (bejön a terrasz üvegajtaján és indul jobb felé. Kissé
meglepetve): Mit csinál, Stefi?

_Stefi gróf:_ Hangszerelek.

_Anna:_ Mit?

_Stefi gróf:_ Egy filozófiai költeményt. Egy bölcselmi népdalt. Ma
tanultam. Hallgassa meg. (Nagyon komolyan.) Azt mondja:

  Meghalt a juhász; –
  Ki mondja most a kutyának: – Csiba te.

(Elhallgat; ránéz.)

_Anna_ (nevet).

_Stefi gróf:_ Gyönyörü, mi? Én egészen melankólikus vagyok tőle. Megyek
friss levegőre.

_Kürt_ (a terraszról nyíló ajtóban): Én meg jövök a friss levegőről.
Egyelőre elég volt. (Félig Annához.) Csakugyan hűvös van már arra, hogy
az ember kabát nélkül üldögéljen odakint.

(A hátsó társaság lemegy a terraszról.)

_Anna:_ Én megyek is föl a billiárdozókhoz.

_Stefi gróf_ (egy pillantást vet rájuk és megy kifelé).

_Anna_ (indul jobbra).

_Kürt_ (mikor Stefi mögött becsukódott az ajtó): Anna! (Közelebb megy
hozzá.)

_Anna_ (aggódva): Vigyázzon. A terraszról belátnak.

_Kürt:_ Lementek sétálni.

_Anna:_ De Stefi még itt van.

_Kürt:_ Ő is lemegy. Egy szót csak, Anna!

_Anna:_ De gyorsan.

_Kürt_ (könyörögve): Anna!… Nem?

_Anna:_ Nem!

_Kürt:_ Anna, én nem várhatok tovább. Nekem el kell utaznom. Nem mehetek
el így. Beszélnem kell magával.

_Anna:_ Eleget beszéltünk. Mindent elmondott nekem.

_Kürt:_ Anna, annyi mondanivalóm volna még. Ezek a töredezett szavak,
ezek a siető vallomások, ezek a gyors és mindig kettészakított
beszélgetések semmit sem mondhattak el. Ma éjjel van az utolsó alkalom,
– ezt is el akarja szalasztani?

_Anna_ (habozik).

_Kürt:_ Ez az elszalasztás egy életre szól. Ne legyen gyáva, Anna.
Nézzen bele a szívébe: hiszen maga is óhajtja ezt a beszélgetést, hiszen
maga is vágyódik utána… Anna, a szeme ellágyult és sóvárgó, maga éppen
úgy eped az után, hogy meghallgassa, amit mondani akarok, mint én, hogy
elmondjam.

_Anna:_ Istenem… Istenem…

_Kürt:_ Anna, hiszen maga már hajlott felém… a keze visszaadta már az én
kezem szorítását, a szeme kivilágosodott, ha szóltam magához. Ne legyen
gyáva, Anna. (Más hangon.) Hiszen a félelemre nincs is oka, nem
történhetik baj, nem érhet bennünket meglepetés, nem tudja meg senki.

_Anna:_ De ez már csalás. Kürt. Én utálom a csalást. Én nem tudok
csalni.

_Kürt:_ Magát ne csalja meg Anna. Attól az egytől féljen, hogy önmagát
csalja meg. Ez a végzetes, az életpusztító, a boldogságölő, az
embergyilkos csalás. Anna, egy óra mulva mind elmennek itthonról. Anna,
nekem ma éjjel beszélnem kell magával.

_Anna_ (összerezzen): Jaj… jön valaki… (A terrasz felé.) Nincs ott
valaki?

_Kürt:_ Senki. De látja, ugy-e egy nyugodt szót nem lehet így elmondani?
Ugy-e hiába akarnék én a szívéhez egészen közel jutni, hiába akarnék
olyan dolgokat elmondani, amelyektől megmelegedne a szíve, amelyek
körülölelnék és átmelegítenék magát, hiába érzi maga, hogy magának is
szüksége van ezekre a szavakra, maga is várja őket, szomjas rájuk, – nem
lehet. Ehhez egyedül kell lennünk, távol a többiektől, teljes
magánosságban, megzavarhatatlanul. Anna, nekünk ma éjjel találkoznunk
kell.

_Anna_ (reszketve): Istenem… de hol?

_Kürt:_ A maga szobájában, Anna.

_Anna_ (gyorsan): Nem, nem. Azt nem lehet. Azt nem engedem.

_Kürt:_ Hát az én szobámban.

_Anna_ (kínzottan): Kürt!

_Kürt:_ Hát itt.

_Anna:_ Itt. (Utálattal.) Nem szeretem ezt a helyet.

_Kürt:_ Nincs más, Anna. Nincs más választás. Itt kell. Ide kell jönnie.

_Anna_ (összerezzenve): A terraszon van valaki.

_Kürt:_ Senki. De jöhet valaki… Figyeljen hát ide, Anna. Ha a férfiak
elmentek… és a többiek lefeküdtek… én itt várok magára. Egész éjjel
várok, ha kell. És ha éjjel nem jönne, még reggel is itt talál. De el
fog jönni. Látom, hogy eljön. Tudom, hogy jön.

_Anna_ (kínzottan): Milyen csúf dolog ez… milyen méltatlan és csúf
dolog. Éjjel… lopva… És ha mégis idetéved valaki?

_Kürt:_ Azért jó ez a hely. Hát aztán? Nem jön ide senki, mert az
asszonyok az emeleten laknak. De ha valaki jönne, messziről meghalljuk.
És ha repülni tudna, még akkor is mi volna benne: – itt vagyunk,
beszélgetünk. Hát aztán.

_Anna_ (rémülten): Valaki van a terraszon. (Jobbfelé indul.)

_Kürt_ (halkan): Anna, ide kell jönnie. Idejön. Mondja gyorsan. Igen?
Igen? Igen?

_Anna_ (elsiet): Igen.


MÁSODIK JELENET.

_Kürt, László gróf._

_Kürt_ (elgondolkozva néz Anna után, azután előre sétál és maga elé néz:
nem diadalmasan, inkább elkomolyodva, úgy mint aki hideg szemmel
mérlegeli a jövő eshetőségeit).

_László gróf_ (kinyitja a terrasz ajtaját és belép).

_Kürt_ (hátra fordul): Hm, – csakugyan volt a terraszon valaki? No, mi
az, – hallgatózunk, hallgatózunk?

_László gróf_ (a Kürt módját utánozza: a vállára teszi a kezét): Kedves,
elég volt a szemtelenkedésből. Mi három héttel ezelőtt egy üzletet
kötöttünk; én a kötés révén rámhárult kötelezettségeket pontosan
teljesítettem. Te viszont pontos liferálást igértél. Adsza nesze. Itt a
pénz… hol az áru? (Leül; mindent a Kürt módjára csinál.)

_Kürt_ (mérgesen, megvetően): Nem buza ez… se nem repce. (Most ő járkál
és László gróf ott ül, ahol ő ült volt.)

_László gróf:_ Nem: nem buza, se nem repce, de – ugy-e – az üzlet üzlet.

_Kürt:_ Ne gyötörj örökké. Ne sürgess minden percben. Majd megadok
mindent, megadok, de sürgetni nem hagyom magamat. Ne gyere mindennap a
nyakamra, mint valami ijedt hitelező.

_László gróf:_ Hm! Mint valami ijedt hitelező… Hm! Nem rossz, nem rossz.
Egy bizonyos: ha az ember hitelező, akkor idejekorán ijedezzék.

_Kürt:_ Mi ez? Mit jelent ez?

_László gróf:_ Ez azt jelenti, kedves, hogy te itt egy csendes kis
hitelezési csalást akarsz elkövetni. A hitelezett áru csendes
eltüntetése… (A lopás mozdulatát mutatja.)

_Kürt_ (rábámul): Te, – te itt csakugyan hallgatóztál.

_László gróf_ (mosolyogva tárja szét a két kezét, mint aki azt mondja:
nem lehet tudni, úgy is történhetett).

_Kürt_ (mélyen fölháborodva): Hát tudod, mit mondok neked: ez aztán a
legeslegutolsó dolog a világon… utolsó… komisz… közönséges…
kapcabetyártempó… szégyelni való… fölháborító…

_László gróf:_ Hja, ott, ahol pénzről van szó, ott nincs helye a
szentimentalizmusnak. Az üzlet üzlet.

_Kürt_ (majd megfullad mérgében, azután hirtelen összeszedi magát.
Nyugodtan végignézi a grófot): De hiszen nem is igaz. Hiszen nem is
hallhattál semmit.

_László_ (nem válaszol, a Kürt módjára vonogatja a vállát).

_Kürt:_ Hiszen nem is hallottál semmit. Hiszen nem is tudod, miről
beszélgettünk. (Gúnyosan): No, nagyon kiváncsi vagy rá?

_László gróf_ (a Kürt módjára): Nem. Egy cseppet sem.

_Kürt:_ Nem? Nem vagy rá kiváncsi?

_László gróf:_ Nem én. Mert te majd úgyis elmondod.

_Kürt_ (előbb ki akar fakadni, azután ismét meggondolja a dolgot.
Vállvonogatva): Elmondom… persze, hogy elmondom. Miért ne? Hát kérlek…
hát én ostromoltam… könyörögtem neki… ahogy tudtam, imádkoztam hozzá, de
édeskevés eredménnyel. Nem akar. Hiszen igen: fő… fő… lágyul, puhul,
melegszik… kis dolgokban enged is valamennyit… amint már mondtam… de
magát az ügyet illetőleg, a lényeget illetőleg úgy áll, mint a Mátra
odakint. Nem lehet… Hát mit csináljak? Várni kell… tovább kell főzni…

_László gróf:_ Szóval a tudományod itt csődöt mond.

_Kürt:_ Még nem tudom… de (maga is bizonyítja:) nem lehetetlen, igazán
nem lehetetlen.

_László gróf:_ Ez a lány a – harmadik fajtából való. Vagy te vagy az,
aki kellesz neki, akkor jó, vagy nem te vagy és akkor hiába beszélsz
neki az angyalok nyelvén is. Hát… hm… úgy látszik: nem te vagy az, aki
kell neki.

_Kürt:_ Hát… úgy látszik… Bizony, úgy fest a dolog. Azért… nem mondom,
minden reményt nem kell még föladni… hiszen azért haladtam én, csak
várni kell egy kicsit, várni, várni. Kérlek, nyugodj ebbe bele. És
nyugodjanak bele a többiek is. Jó?

_László gróf:_ Hát jó… ha nem lehet egyebet csinálni.

_Kürt:_ Nem lehet. Nem lehet. No én most veszem a kabátomat és kinézek
egy kicsit…

_László gróf:_ Nézz ki. Jó mulatást.

_Kürt:_ Köszönöm. (Indul.) Nem jössz?

_László gróf:_ Nem. De várj csak te is egy percig.

_Kürt_ (megáll).

_László gróf:_ Gyere csak ide.

_Kürt_ (odamegy).

_László gróf_ (halkan, nyugodtan): Mondd csak, kérlek, azt hiszed te,
hogy én elhiszek egy szót ebből az egészből?

_Kürt:_ No de kérlek…

_László gróf:_ Te olyan ostobának tartasz engem, hogy én ilyen dolgokba
bebukom. (Föláll, lemosolyogja.)

_Kürt:_ No de hát kérlek, ne akarj itt mindenáron fölébem kerekedni.
Hidd el, amit mondok. Ha mondom, hogy úgy van, akkor…

_László gróf:_ _Akkor_ nincs úgy.

_Kürt:_ De hát végre is hogyan bizonyítsam neked?…

_László gróf:_ Sehogyan. Akármit csinálsz, az ellenkezőjét bizonyítja.
Akárhogy teszel, rosszul teszed. De ne hidd azt, hogy mi mindnyájan
vakok és süketek vagyunk és ne hidd azt, hogy bennünket az orrunknál
vezethetsz. Mi nagyon jól látunk mindent és nagyon jól _hallunk_
mindent. Tudunk mindent, még azt is tudom, hogy te tudod, hogy én tudok
mindent. Hogyan képzelhetted hát, hogy én bedülök neked… _Ilyen_ fiatal
vagy. (Visszamegy a helyére.)

_Kürt_ (elámulva hallgatta): No, de kérlek… (más elhatározással) hát jó…
hát mit akarsz?

_László gróf:_ Azt akarom, hogy teljesítsd a szerződésünkben elvállalt
kötelezettségedet.

_Kürt:_ De ha nem tudom. Ha még nem lehet… Ha egyszer várni kell.

_László gróf:_ De várni nem lehet.

_Kürt:_ Hja… sajnálom.

_László gróf:_ Hja igen… magam is sajnálom. Akkor tehát nincs más hátra,
mint hogy utazz el.

_Kürt_ (meghökkenve): Mint hogy elutazzam?

_László gróf:_ Igen: mint hogy szedd a cókmókodat és – adieu!

_Kürt_ (gőgösen): Hiszen jó, rendben van, – de miféle hang ez?

_László gróf:_ Én ezt bizonyosan nem mondtam volna neked, vagy ha
mondtam volna, másképpen mondtam volna, ha te nekünk vendégünk lettél
volna. De minthogy nem voltál vendégünk, hanem… szóval, minthogy az
üzlet üzlet, – hát ajánlom magamat.

_Kürt:_ De hiszen, ami az üzletet illeti, az még… esetleg…

_László gróf:_ Nem várhatunk tovább. Az esküvőhöz szükséges iratok
megszerzését nem tudom tovább meggátolni, pár nap mulva utazunk innen,
Budapesten már nem lehetsz velünk, le kell tehát mondanunk a dologról.
Mi belenyugszunk abba, amin, úgy látszik, nem lehet változtatni. Próbálj
te is másképpen boldogulni. No, – Isten veled.

_Kürt_ (kissé dacosan): Hát jó. Holnap reggel utazom.

_László gróf:_ Nem.

_Kürt_ (azt hiszi felülkerekedhetik): Mit nem? De igenis. Egy perccel
sem maradhatok tovább. Holnap reggel utazom.

_László gróf:_ Tévedés.

_Kürt:_ Mit? Mi a tévedés?

_László gróf:_ Hogy holnap reggel utazol.

_Kürt:_ Miért?

_László gróf:_ Mert még ma éjjel utazol.

_Kürt:_ Miii?

_László gróf:_ Ne szólj semmit, kérlek, nincs semmi akadály. Most
félkilenc. Félóra alatt összecsomagoltathatod a holmidat. Az autó tíz
perc alatt ott van veled az állomásnál. Féltízkor indul a vonat, még
vársz is egy negyedórát. Reggelre Budapesten vagy.

_Kürt_ (kínlódva): De én… én… én… (hirtelen) nem szeretek éjjel utazni.

_László gróf:_ Hja, sajnálom, akkor… menj le talán a faluba… vagy szállj
ki valamelyik állomáson… de itt nem maradhatsz éjszakára.

_Kürt:_ De miért?

_László gróf:_ Nem maradhatsz itt… mert mi nem töltjük itthon az
éjszakát… és… mert nem tűrhető, hogy akkor te itt maradj… egy fedél
alatt azzal a nővel… aki gróf Cserháti Ferenc menyasszonya és akihez
téged, és akit hozzád régi s új vonzalom szálai fűznek.

_Kürt:_ De hiszen ez őrültség… hiszen Ferenc gróf erről nem tud semmit…

_László gróf:_ Elég, ha mi tudunk. A bátyánk becsülete nekünk van olyan
drága, mint a magunké.

_Kürt:_ De hiszen én mindent megtettem… hiszen a gróf engem nagyon
megkedvelt, mióta jól viselem magamat. Hiszen a grófnak esze ágában
sincs gyanakodni.

_László gróf:_ Légy nyugodt: mi majd fölnyitjuk a szemét. Hát… hm…

_Kürt_ (forr benne a méreg): Úgy?

_László gróf:_ Igen: úgy. Hát hm… Isten veled.

_Kürt:_ Ohó! Ti ki akartok engem innen dobni?

_László gróf:_ Igen. Ki akarunk dobni.

_Kürt:_ Úgy? Hát figyelmeztetlek rá, hogy ez nem fog sikerülni. Ohó,
ilyen könnyen velem nem lehet elbánni. Te ragyogsz az örömtől, hogy
visszaadtad nekem a kölcsönt… hát én az örömedet kissé meg fogom
keseríteni legalább. (A rendes, nyugodt hangján beszél most már.) Ha
lebonyolítjuk az ügyet, bonyolítsuk le egészen. Ha őszinteségre került a
sor, hát legyünk egészen őszinték. Te nagyon jól tennéd, ha kissé
visszariadnál a teljes őszinteség korszakától.

_László gróf_ (vontatottan): N… n… nem! Én… n… n… nem.

_Kürt:_ Nem? Te, úgy látszik, elfelejtetted, mit jelent az, ha én
őszinte kezdek lenni.

_László gróf:_ N… n… nem!… Én nem felejtettem el. Engem nem zseniroz.
Csak tessék…

_Kürt:_ Úgy? Úgy? (Ingerülten jár föl és le; önmagát utánozza.) Jó, hogy
jön gróf úr. – Jó, hogy jön! (Ránéz Lászlóra.)

_László gróf_ (a legnyugodtabb érdeklődést mutatja): Ah, mi ez?

_Kürt:_ „Uram, én egy megbízást kaptam; belevág a metiermbe, nekem
üzleti ügyem; de neked károd volna belőle, én téged tisztellek,
nagyrabecsüllek, szeretlek, tehát elmondom neked.“ (Szünet.) Mit
gondolsz… mi történik akkor, ha én odalépek Ferenc grófhoz és ezt mondom
neki?

_László gróf:_ Hogy mi történik?

_Kürt:_ Igen, igen, – mi történik?

_László gróf:_ Az történik, jó fiu, hogy úgy kiröpülsz innen, hogy csak
úgy ropog, hogy nem vasúton mégy el innen, hanem repülsz, mintha
repülőgépen mennél. Az történik, jó fiu.

_Kürt:_ Ohó, ezt majd meglátjuk.

_László gróf:_ Majd meglátjuk. Tessék, próbáld meg. Hát te, jó fiu, hát
azt gondoltad te, hogy ezzel a stupid kis fogással másodszor is
boldogulsz? Szegény ember vagy te mégis! – hogy még egy másik ötletre
sem telik neked. Azt hiszed, nem gondoskodtam én róla, hogy ha eszedbe
jutna még egyszer így ugrálni, akkor a saját fejedet verd bele a
plafondba? – Hát menj… mondd el… Ferenc akkor jön én hozzám és azt
kérdezi: mi igaz belőle? Semmi, mondom én. Semmi, mondjuk mindnyájan. Ez
az ember meg van bolondulva, elszédült ettől a levegőtől, részeg lett a
szokatlan környezettől, plebejus, bugris, duhaj, részeg szegénylegény,
pénzt akar, zsarolni akar, – ki vele. (Halkan.) Ki vele! Ki a
zsarolóval! Mars ki innen! – Ez fog történni, öcsém!

_Kürt_ (lihegve): Az… az nem olyan bizonyos. Én elmondok mindent.

_László gróf:_ És mi mindenre azt mondjuk, hogy hazugság. Hazudik!
Zsarol! Ki vele! Szegény ember, csak nem gondolod te, hogy ha állítás
van szemben állítással, akkor Ferenc, Ferenc! neked fog hinni.
(Orrhangon.) Hazudik! Zsarol! Ki vele!

_Kürt_ (mint a fogoly tigris): Én… én… be fogom bizonyítani neki…

_László gróf:_ Mivel bizonyítod? Miféle bizonyítékod van? Szavak…
(Orrhangon.) Hazudik!

_Kürt_ (kétségbeesve töri a fejét): Hahó… van bizonyítékom. Van
bizonyítékom. Az előleg, amelyet adtál. A foglaló. A csekk. Azt nem
tagadhatod le. Az megvan. Az bizonyít.

_László gróf_ (föláll, lemosolyogja): Szegény fiu! Csak nem gondolod,
hogy ilyen fontos dolgokról megfeledkeztem?

_Kürt:_ Mit mondhatsz arról? Mit foghatsz rá? Miért adtad azt?

_László gróf_ (nyugodtan): „Kedves Ferenc… milyen igazad van, hogy
gyűlölöd a kártyát. Be kell vallanom neked, hogy veszítettem… elég
jelentékeny összeget… Olyan ember nyerte el tőlem, akiről azt hittem
korrekt ember. Gentleman. Kifizettem neki. Utóbb már arra nézve is
kétségeim támadtak, korrektül játszott-e… egyelőre nem leplezhetem le,
meg sem nevezem, de vigyázok a kezére és ha rákerül a sor, lecsapok rá.“

_Kürt:_ No… ez sokat fog érni… Ha ezt utólag elmondod neki. Hiszen ez
nyílvánvalóan hazugság. Hát csak tessék. Majd meglátjuk, mit érsz vele.
Én elmondom a magamét, meglátjuk mit ér, ha ezt utólag elmondod neki.

_László gróf:_ Kedves! Én ezt három héttel ezelőtt mondtam el neki.

_Kürt_ (a torkán akad a szó): Há… rom…

_László gróf:_ Három héttel! Egy nappal azután, hogy a csekket átadtam
neked. Hát most csak tessék, próbáld meg…

_Kürt_ (megsemmisülten áll).

_László gróf:_ De siess vele, mert aztán menned kell. Menj! Menj! Nem
vagy ide való, a metierdet sem érted, a fachodban is kontár vagy,
plebejus vagy, szegény szegénylegény vagy, megbuktál, menj.

_Kürt_ (habozik, menjen-e. Már menne, de ekkor):

_László gróf_ (halkan, óvatosan): Ha azonban kiderülne, hogy a metierdet
mégis érted… ha… ha… az üzletünk le volna bonyolítható… akkor a kötésünk
áll. Akkor egyelőre maradhatnál és… amikor mégy, akkor sem mégy üres
kézzel.

_Kürt_ (habozik, rágja a száját, ökölbe szorul a keze.)

_László gróf:_ Én minden kötelezettségemet állom. Én… promptúl fizetek.
Liferálás után. Tehát vagy maradni és… (Kézmozdulat.) Vagy menni.
Rögtön.

_Kürt_ (elszánta magát, kemény, kegyetlen, lelkiismeretlen): Eh! Mit!…
Maradok. Mit kívánsz tőlem?

_László gróf:_ Hogy mondd meg nekem, mit beszéltél a Galambos-lánnyal.
Nem: – hogy mondd meg, mikor találkozol vele.

_Kürt_ (halkan, közömbösen): Ma éjjel. Ha elmentetek.

_László gróf:_ Hol?

_Kürt:_ Itt.

_László gróf:_ Itt? És mikorra lehet ebből a találkozásból… flagrant
delit.

_Kürt_ (vonogatja a vállát).

_László gróf:_ Nem lehetne, hogy innen… átsétáljatok… például a te
szobádba.

_Kürt:_ De… Remélem… Megpróbálom. Lehet.

_László gróf:_ Alkalmazz erőszakot. Ez alighanem a második fajta.
Szeretne, de: „nem“. Alkalmazz erőszakot Rúg, harap, de utólag…

_Kürt_ (fanyarul): De utólag?

_László gróf_ (maga is egy kis mosollyal): De utólag hálás lesz neked.
Nekem egyébként nem kell más, csak az, hogy a szobádban legyen. Ott
lesz?

_Kürt:_ Ott.

_László gróf:_ Ez úgyis alkalmatlan hely… tágas… téres… hideg… Hogyan
tudom én meg, hogy bizalmasabb helyre, intimebb környezetbe kerültetek?

_Kürt:_ Hát ti… hol lesztek?

_László gróf:_ Mi… (gondolkozik) elhajtatunk és… a (kimutat a verandán
túlra) a park végén a kertilakban várunk. Miből tudom meg, hogy?…

_Kürt_ (vonogatja a vállát).

_László gróf:_ Nézd kérlek… ha a dolog komolyra válik… csavard le a
terrasz felé világító lámpákat. (Mutatja a villamos lámpa csavarját.)
Minek akkor már az a nagy világosság… kedves félhomály kell… lágy
tónusok… intim világítás… Hangulat! Stimmung! Jó?

_Kürti_ (elszántan, de halkan): Jó.

_László gróf:_ Akkor hát ez áll. Rendben van. És hogy az én
kötelezettségeimre nézve semmi kétséged ne legyen, itt van egy levél,
(mutatja) utasítottam benne a bankomat, hogy azt az összeget, amelyben
megállapodtunk, írja javadra. Ezt a levelet én rögtön elküldöm… Ha
minden úgy lesz, amint remélem, akkor ez végleges intézkedés; ha te…
valami módon… szóval, ha csalódnám benned, akkor táviratilag egyszerűen
megsemmisítem a rendelkezést. A pénz a markodban van… rajtad áll, hogy
ki ne ereszd belőle.

_Kürt_ (megnézte a levelet): Ezt rögtön elküldöd?

_László gróf_ (megnyom egy csengőt, a belépő inashoz): Ezzel a levéllel
lemenni az esti vonathoz. A postakocsiban expressz föladni. Egy-kettő.
(Leragasztja a levelet.)

_Az inas:_ Igenis, gróf úr. (Elmegy.)

_László gróf:_ Ez az utolsó… és egyetlen próba. Másodszor nem menne.
Vagy megszerzed ma ezt a pénzt, vagy soha. Most rajtad áll… Hát rendben
vagyunk?

_Kürt_ (kezd izgatottá lenni): Igen.

_László gróf:_ Jó. Akkor én most itthagylak. Ne felejtsd el, ha a dolog
komollyá válik… (Mutatja a villamos csavart.) Ez nem feltünő. Ne
felejtsd el. (Menni készül.)

_Kürt_ (izgatottan, de nem külső, hanem belső izgatottsággal): Várj
csak… most te persze ezt megmondod a többieknek… De… mi történik akkor,
ha… az öreg úr fogja a puskáját és a gyönyörüen megkonstruált flagrant
delit láttára egyszerüen belém lő?

_László gróf:_ No de hát… kérlek… attól csak nem tartasz?

_Kürt:_ Dehogy nem tartok. Most már éppen eléggé ismerem. „Házam
becsülete.“ „Nevetségessé tettek“. „Hazudtak nekem.“ „Itélkezni fogok.“
Bizonyos, hogy ez jön.

_László gróf:_ No de kérlek… hiszen most már úgy megkedvelt…

_Kürt:_ Annál inkább.

_László gróf:_ De hát csak nem félsz?

_Kürt:_ Hogy az ördögbe ne félnék.

_László gróf:_ De hát ezt ne mondd nekem. Te nem vagy gyáva.

_Kürt_ (mérgesen): Dehogy nem vagyok gyáva. Minden okos ember gyáva.

_László gróf:_ De hiszen te annyi példáját adtad a vakmerőségednek.

_Kürt:_ Csak az ostobák vakmerőek. Én bátor vagyok, ha kell. Bátor
vagyok, ha nem lehet másképpen és akkor senkinek sem tanácsolom, hogy
velem szembe kerüljön. (Nagyon mérgesen.) Bátor vagyok, ha nem lehet
elszaladni. Érted? Minden okos ember így bátor.

_László gróf:_ Hát kérlek, ha komolyan attól tartasz, én kezeskedem
róla, hogy semmi bajod sem történik. Én meg-fo-gok gátolni mindent, ami
erőszak, bosszúállás, „itélkezés“ volna. Megnyugtat ez?

_Kürt:_ Nem nagyon.

_László gróf:_ Miért?

_Kürt:_ Miért? Mert rád nézve az volna a legkellemesebb elintézése az
ügynek, ha az öreg úr engem olyan alaposan keresztüllőne, hogy meg sem
mukkanok. Akkor sietve telegrafálnál Budapestre… és nemcsak a pénzed
maradna meg és nemcsak a házasság maradna el, hanem az öreg is
elmaradna: őt is bedugnák egy kicsit valami nyugalmas intézetbe.

_László gróf_ (habozik).

_Kürt:_ Erre nem gondoltál eddig, de a tanács megér néhány millió
forintot, mi?

_László gróf:_ Ugyan menj kérlek, csak nem hiszed… én engedem, hogy a
családunkra ekkora botrány zuduljon rá. És minek volna ez nekünk? Ha
egyszer a házasság nem lesz meg, mi elértük a célunkat. És gondold meg:
ha te… te csak megsebesülsz… és ha azután beszélni kezdesz…

_Kürt:_ Légy nyugodt, kezdek.

_László gróf:_ Nohát, hogy tarthatsz akkor ilyesmitől. Légy nyugodt: én
a magunk érdekében meggátolok minden… szerencsétlenséget. _Én_ állok az
útjába. Én vetem magam elébe. Hiszen nekem nagyobb érdekem, mint neked.
Hát akkor: én most sietek, mert nemsokára indulunk. Mindenesetre:
viszontlátásra.

_Kürt_ (elgondolkozva): Viszontlátásra.

_László gróf_ (indul kifelé).

_Kürt_ (gondolkozva áll, azután elmegy balra).

_László gróf_ (várta, míg elmegy, kiszól a terraszra): Stefi!


HARMADIK JELENET.

_László gróf. Stefi gróf. Kürt._

_Stefi gróf:_ Itt vagyok.

_László gróf_ (gyorsan): Igazad volt. Arról beszéltek.

_Stefi gróf:_ Nohát…! Az én szemem…! Szerelmi dolgokban…! És most mi
lesz? Mikor kezdődik az isteni szinjáték, az elragadó, _örök, örök_
komédia?

_László gróf_ (gyorsan): Én mindjárt visszajövök. Várj itt, egy percig.
Ha Kürt ki akarna jönni, tartóztasd föl addig, míg én a többiekkel
beszélek. Ne engedd kimenni… azután a többiek kint fogják, amíg én
Ferenccel beszélek.

_Stefi gróf:_ Jó, jó… (Dörzsöli a kezét.) Zajlik az élet, zajlik az
élet. (László gróf kimegy, de ő tovább mondja.) Én csak mint amatőr
gyönyörködöm már a zajlásában, de így is elragadó, sőt csak így van
tiszta, művészi öröme az embernek belőle. Nekem mindegy: jobbra dől,
vagy balra dől… (A szava dünnyögésbe vész; a pianinóhoz sétál, játszani
kezd rajta.)

_Kürt_ (balról jön, felöltő van rajta).

_Stefi gróf_ (ekkor nagy nyomatékkal kezd játszani és hangosan – de
szavak nélkül – dudol azzal a célzattal, hogy Kürt megálljon).

_Kürt_ (meg is áll egy másodpercre, meg akarja kérdezni, mi a dal, de
ideges; egy ideges mozdulattal abbahagyja tehát a dolgot és indul
kifelé).

_Stefi gróf_ (félszemmel nézte; azután – mikor látja, hogy megy – úgy
tesz, mintha most vette volna észre): Hallo old boy! Ön még nem
hallotta?

_Kürt:_ Mit?

_Stefi gróf:_ Nem? Pedig ön fogja igazán méltányolni.

_Kürt:_ Mit?

_Stefi gróf_ (lassan): Tudja: én utálom a népdalokat. Galambom,
gerlicém, gerlém, tubám, subám, bundám, gallérom, (erre emelkedőbb
hangon:) nadrágom, sás, káka, nád, ruca, csillag, hólyag, haramia! –
utálom. Az egész népköltészet blague, vicc, mumpic. De néha talál az
ember egy olyat, hogy sírni tudna örömében és elragadtatásában.

_Kürt_ (szórakozottan): Igen… van néhány olyan…

_Stefi gróf:_ Ön tud olyat? Például.

_Kürt_ (szórakozottan): Hát istenem… például: „Amerre én járok, még a
fák is sírnak…“

_Stefi gróf_ (undorral): A… á… áh! Dehogy. Hiszen ez is csillagom,
subám, gallérom, nád, káka, sás! – Nem ilyent. Olyant, amiben filozófia
van. Tud olyant?

_Kürt_ (szórakozottan, menni akar): Nem… olyant nem tudok.

_Stefi gróf:_ De én igen. Most találtam. Ez mégis csak nagyszerü egy
vidék… Ma hallottam. Hallgassa meg:

  Meghalt a juhász! –
  Ki mondja most a kutyának: – Csiba te.

(Szünet.) Elragadó, mi?

_Kürt:_ Igen. Ez… ez az egész?

_Stefi gróf:_ Igen. Ez benne a nagyszerü. Semmi bundám, bánatom,
csillagom: nem négy sor, nem két negyed, a dalforma is át van törve, –
egyszerűen: meghalt a juhász…

_Kürt_ (szórakozottan, menni akar): Igazán, nagyon érdekes.

_Stefi gróf:_ Több, mint érdekes. Mély; bölcs, elmés, schoppenhaueri.
Látja: minden filozófiának a halál a kezdete. Az ember ott válik
emberré, mikor gondolkozni kezd a halálról. (Fájdalmasan.) „Ki mondja
most a kutyának: csiba te!“ Ebben benne van minden: a juhász élete, a
kutya élete, a juhásznak a kutya iránt való hálátlansága is, a kutya
további sorsa, elhagyatottsága, az emberre ráutalt volta. (Kürt ideges
és menni szeretne.) A megható a dologban az, hogy a juhász meghalt.
Pedig mit veszített? Mindössze azt: nem mondhatja a kutyának: csiba te.
Másrészt: a juhász és a kutya: ez egy kis közösség, egy életszöglet, egy
mikrokozmosz. Ennek most vége. És föltárul a nagy probléma: hogyan
alakul a kutya sorsa: „Csiba te“, ez nem volt kedveskedés. De
(tragikusan) ki mondja ezentúl? (Kürt menni akar.) És… és… ebben a
vonatkozásban maga a „csiba te“ önálló létet kap, egy bizonyos
autonómiát, függetlenné lesz embertől és kutyától… és… és…

(A terrasz ajtajában megjelenik László gróf.)

_Kürt_ (szórakozottan): És?

_Stefi gróf_ (megkönnyebbülten): És… eddig van. Vége. Gyönyörü, mi?

_Kürt:_ Elragadó! (Szórakozottan indul kifelé.)

_László gróf_ (az ajtóban Kürthöz): Menj, menj, az asszonyok
reklamálnak. Kérdezni akarnak tőled valamit, udvaroltatni maguknak, vagy
udvarolni neked egy kicsit.

_Kürt_ (szórakozottan): Igen, megyek. (Megy és az ajtóban találkozik
Viktor gróffal, aki ingerülten, dühvel, utálattal akar a szemébe nézni.)

_Kürt_ (észre sem veszi, hanem kimegy).


NEGYEDIK JELENET.

_László gróf, Stefi gróf_, később _Viktor gróf_ és _Anna_.

_Stefi gróf:_ Csakhogy itt vagy már. Legfőbb ideje volt. A filozófia
kezdett elfogyni… Megmondtad nekik?

_László gróf:_ Igen.

_Stefi gróf:_ Boldogok?

_László gróf:_ Képzelheted.

_Stefi gróf:_ Képzelem. Asszonyok számára mégis csak a legnagyobb öröm,
ha egy másik asszonyt visznek a vesztőhelyre. A szerelmi mészárszékre.

_László gróf_ (türelmetlenül): Ferenc még nem jött le?

_Stefi gróf:_ Nem. Billiárdozik. (Filozófusan.) Az örök férj. Ha hatvan
esztendős vőlegény is… Billiárdozik.

_László gróf:_ Ha én Mihálynak nem tudnám elmondani a dolgot, hozzád
küldöm majd.

_Stefi gróf:_ Küldd hozzám. Én elmondom neki. Nagy örömhír! Örvendetes
családi esemény. A család fejének menyasszonyát lekapják a lábáról…

_László gróf:_ Hallgass. Jön valaki.

_Anna_ (jobbról jön).

_László gróf:_ Mi az, kedves Anna… Vége a partienak?

_Anna:_ Nem. De mindjárt vége lesz. Nemsokára jönnek le.

_László gróf:_ No, én addig fölnézek hozzájuk. Ki győz?

_Anna:_ Oh, természetesen Ferenc gróf.

_László gróf:_ Természetesen.

_Anna:_ Negyven point-nel van előnyben. Ő vele nem lehet mérkőzni.

_László gróf:_ Persze, hogy nem… (Megy jobbra.)

_Stefi gróf:_ Persze, hogy nem… (kisétál a terrasz felé).

_Viktor gróf_ (eddig meglapult a bal szöglet hátterében. Nem rejtőzött,
csak irtózatos izgatottsággal meghúzódott. Remeg a fölindulástól.)

_Anna_ (egy másodpercig habozik, mit csináljon, azután le akar ülni.
Észreveszi Viktort, kissé meglepetve): Ni, Viktorka, maga itt van? Miért
olyan csendesen, meghúzódva? (Leül.) Tudja-e Viktorka, hogy olyan ott a
szögletben, mintha lesben állna?

_Viktor gróf_ (remegve): Kire állnék lesben, Anna? Nincs itt senki, aki
bújkál. Nincs itt senki, aki titkol valamit. (Szünet.) Ugy-e nincs?

_Anna_ (mereven): Nincs, Viktorka.

_Viktor gróf:_ Egészen más volna, ha itt olyan emberek járkálnának,
akik… csalók… árulók… Akkor… akkor igenis lesben állnék azért, hogy
rácsaphassak a… a gazemberre, hogy megfogjam a torkát és péppé rugdaljam
a koponyáját. Utálom az árulót, a szemétfickót, a gazembert, a kutyáknak
tudnám hajítani a testét…

_Anna_ (kissé elcsodálkozva): Kire haragszik úgy?… Milyen furcsa kedvben
van, Viktor. Embergyűlölő, rossz, keserü kedvü…

_Viktor:_ Nem lehet mindenkinek olyan jó kedve, mint magának, Anna.

_Anna:_ Mint nekem? Honnan gondolja, Viktor, hogy nekem jó kedvem van?

_Viktor gróf:_ Hát istenem… bizonyosan jókedve van… egy ilyen szép lány,
mint maga… akit mindenki szeret… Bizonyosan jókedve van.

_Anna:_ Nem, Viktorka. Ideges, fáradt és szomoru vagyok.

_Viktor gróf_ (közeledik hozzá): Úgy? Hm. És… miért ideges?

_Anna_ (egy intéssel válaszol).

_Viktor gróf:_ Van talán valami oka az idegességre? (Nagyon idegesen.)
Nincsen? Ugy-e? Mi oka is lehetne rá? Minden úgy történik, amint akarja,
azt teszi, amit akar… nem törődik senkivel, egészségesen kegyetlen.

_Anna:_ Ne Viktorka… ne bántson. Nézze, jőjjön: üljön le ide. Hiszen
maga a barátom, ugy-e? Üljön le ide és legyen kedves hozzám, legyen jó
hozzám, úgy, amint szokta.

_Viktor gróf_ (alig bír a megindultságával; leül, megragadja az Anna
kezét): Anna… ha tudná…

_Anna_ (kiszabadítja a kezét): Ne Viktorka, ezt nem. Hiszen
megállapodtunk. Hiszen maga is belenyugodott, amióta tudja, hogy a
Ferenc gróf felesége leszek.

_Viktor gróf_ (a foga között): Az lesz?

_Anna:_ Mit mond, Viktor?

_Viktor gróf_ (másról beszél): De Anna… a kezét… a kezét csak szabad.

_Anna:_ Nem, Viktor, azt sem.

_Viktor gróf_ (keserűen): És… senkinek sem szabad? Másnak sem szabad?

_Anna:_ Sen… (megakad a szava). De micsoda hangon mondta ezt… mit akar
ezzel mondani, Viktor?

_Viktor gróf:_ Nekem gyönyörüen megmagyarázta, hogy az is csalás, ha a
kezét megfogom és ha csak a kezét csókolom; nekem ezt sem engedi meg és…

_Anna:_ És?

_Viktor gróf:_ És… és… (dacosan vonogatja a vállát) semmi. Csak nekem
ezt sem engedi meg és…

_Anna:_ Mit: és? Miért mondja ezt, Viktor? Folytassa. Mondja tovább. És…
és?…

_Viktor gróf_ (keserűen): és… és csak maradjon is ilyen rideg és
hozzáférhetetlen és korrekt, mert…

_Anna:_ Mert?

_Viktor gróf_ (nagy zavarban):… mert… csak… mert természetes, hogy csak…
csak úgy lehet… a Ferenc bácsi felesége… (Dadog.) Másképpen nem… ugy-e…
az természetes… hiszen… fölfedezhetnék… elárulhatnák…

_Anna_ (nagy szemmel, merőn nézi. Azután elszánja rá magát, hogy kiveszi
a titkát): Viktor… ugy-e, maga barátom nekem?

_Viktor gróf:_ Igen.

_Anna:_ Őszinte, jó barátom.

_Viktor gróf:_ _Én_ az vagyok.

_Anna_ (lassan közelebb húzódik hozzá): Viktor… nekem olyan nagy
szükségem van egy megbízható, őszinte barátra. Én olyan elhagyatott
vagyok, nekem nincs senkim, akiben megbízhatnám…

_Viktor gróf:_ De nem Anna… hiszen van magának más barátja is… régi
barátja… akiben jobban bízik.

_Anna_ (közelebb símul hozzá): Az úgysem tart már… legfeljebb egy-két
napig. De azután… ha én a Ferenc gróf felesége leszek… akkor nem lesz
senkim… senkim, Viktor. (Megfogja a kezét.) Akar-e akkor majd az én
legjobb… _legjobb_ barátom lenni; hívem; bizalmasam; az egyetlen; a
legjobb… legjobb barátom…

_Viktor_ (reszket, sóhajtva): Anna!

_Anna_ (hozzásimul): Ha egyedül leszek, maga jön el hozzám. Ha szomoru
leszek, maga vígasztal meg, ha fázom, akkor magához simulok… Akarja?

_Viktor gróf_ (reszketve): Akarom.

_Anna:_ Akkor hát így lesz… (vár)… ugy-e?…

_Viktor gróf_ (reszketve, szinte sírva bugyog belőle a szó): De Anna,
akkor ne bízzék ebben az emberben. Ne higyjen neki. Ne… ne… ne engedjen…
a… szavának. Megcsalja magát. Elárulja. Gazember; hiszen én mondtam
magának, Anna, hogy gazember. Szemétfickó. Rongy. Gazember.

_Anna_ (nem ereszti el, a fölindulását legyűri): Jó. Ezt Kürtre mondja…
de mivel bizonyítja ezt, Viktor?

_Viktor gróf:_ Mivel? Tudja, miért jött ez az ember ide?

_Anna:_ Miért?

_Viktor gróf_ (suttogva): Azért, hogy a maga házasságát Ferenc bácsival
meggátolja.

_Anna:_ Igen… én ezt tudom. De… ezért még nem gazember. Hiszen én
mondtam, hogy mi ismertük egymást régebben már… és… és… ő is el akart
engem venni… nem gazember tehát, ha ezt a házasságot meg akarja gátolni.

_Viktor gróf_ (kétségbeesve): De Anna, hiszen nem azért akarta
meggátolni. Hanem pénzért. Pénzért.

_Anna_ (lélegzet nélkül): Mi… Mit mond, Viktor?

_Viktor gróf:_ Pénzért, ha mondom. (Suttogva.) A becstelen! Gazember!
Fölbérelték, idehozatták, összeadták a pénzt… Már kapott is pénzt és még
többet kap… ha… ha…

_Anna:_ Ha… ha…

_Viktor gróf:_ Anna… (keserűen, halkan) maga ide akart jönni a hívására…
itt akart találkozni vele… éjszaka, mikor mindnyájan elmentünk.

_Anna_ (lélegzet nélkül): Pénzért… azt mondja… pénzért.

_Viktor gróf:_ Igen.

_Anna_ (lihegve): És mondja, Viktor, mikor kap még több pénzt? Ha…

_Viktor gróf:_ De nem kapja meg; a gazember; hiszen most már nem jön el
ide, ugy-e nem, Anna?

_Anna:_ Nem. Nem. De… _mikor_ kapott volna… Ha? Ha?

_Viktor gróf:_ Akkor, ha… ha Ferenc bácsi magát… nála találta volna.

_Anna_ (szinte elvakultan a fájdalomtól, a szeméhez emeli a kezét): De
hogyan? Hát… igen, értem, mindent tudnak. De hiszen úgy van, hogy én
_itt_ találkozom vele. Hát hogyan nála?

_Viktor gróf:_ Úgy Anna… hogy maga… maga bement volna… innen a
szobájába.

_Anna:_ Ah, ezt igérte meg?

_Viktor gróf:_ Ezt.

_Anna:_ Ezért kellene pénzt kapnia?

_Viktor gróf:_ Ezért.

_Anna_ (a homlokára és a szemére szorítja a kezét és hátratántorog).

_Viktor gróf:_ Mi az, Anna?

_Anna:_ Semmi. Semmi. (A fegyverállványhoz támaszkodott. Hirtelen
megfordul, kiránt egy fiókot és kivesz egy Browning-pisztolyt.)

_Viktor gróf:_ Anna, mit csinál?

_Anna:_ Elveszem ezt a pisztolyt. Hiszen nekem ajándékozta Viktor,
ugy-e? Most köszönöm. És megtanított bánni vele. Köszönöm, Viktor.

_Viktor gróf:_ De Anna, minek ez most magának?

_Anna:_ Én megmondtam, Viktor, ugy-e, hogy vannak árulások a világon…
vannak tőrbe csalások, amikor ölni is szabad, amikor ölni kell, annál
inkább, minél becsületesebb és minél jobb az ember.

_Viktor gróf:_ De nézze… Anna… az Isten szerelmére, hiszen ez őrültség.
Minek ez most, amikor már tudja… Amikor tudja, hogy gazember, amikor
tudja, miért hívta magát. Minek most _ez_ a védelem?

_Anna:_ Nem védelem ez már.

_Viktor:_ Maga most egyszerüen nem jön el. Egyszerűen nem jön ide.

_Anna:_ Idejövök.

_Viktor gróf:_ De hiszen akkor kiteszi magát mindennek…

_Anna:_ Mindennek. (Nagy lélekzet.) És ha… ha azért hivott… ha azt
akarta… ha azt akarja, hogy meglephessenek, hogy én… bemenjek hozzá…
akkor… akkor…

_Viktor gróf:_ Akkor?

_Anna_ (alig bír a sírásával; lehajtja a fejét, de azután felemeli):
Akkor én megölöm. (Elmegy jobbra, útközben kibuggyan a sírása.)

_Viktor gróf:_ Anna… (utána akar menni, de Anna elhárítja).


ÖTÖDIK JELENET.

_Viktor gróf, László gróf, Mihály gróf, Ferenc gróf._

_László gróf:_ Kivel beszélgettél itt Viktor?

_Viktor gróf_ (nagy zavarban): Annával.

_László gróf:_ Mit beszéltél vele?

_Viktor gróf:_ Ah, semmi nevezeteset… vadászatról… fegyverekről…

_László gróf:_ Hová ment?

_Viktor gróf:_ Bement a szobájába.

_László gróf_ (bosszantja ez a hír, türelmetlenül csettint): Vajjon soká
marad bent? Vagy hamarosan kijön?

_Viktor gróf:_ Nem tudom… De… mintha… nem érezte volna egészen jól
magát… kis fejfájás talán.

_Mihály gróf_ (jobbról sietve): Hát mi ujság? Mondd el gyorsan.
Csakugyan meglesz ma?

_László gróf:_ Nem jön még Ferenc?

_Mihály gróf:_ De igen, ő is jön… bekopogtatott Annához… (Hátrafordul.)
Már jön is.

_László gróf_ (gyorsan): Menj Stefihez; ő majd elmondja. Kürtöt az
asszonyok ne eresszék el egyelőre.

_Mihály gróf:_ Jó.

_Ferenc gróf:_ Ah, itt vagytok. Nem mentek ki?

_Mihály gróf:_ De igen. Megyünk… Jössz, ugy-e, Viktor?

_László gróf_ (Ferenchez): Nem jönnél te is ki egy kicsit? Lesétálnánk a
nagy alléba…

_Ferenc gróf:_ Nem, én itt maradok. Megvárom Annát. Itt kellett volna
rám várnia. Azt hittem, itt lesz, de bekopogtattam a szobájába… nem érzi
egészen jól magát…

_László gróf:_ Igen… Viktor mondta… egy kis fejfájás.

_Ferenc gróf:_ Én megvárom. Itt. Ti csak menjetek…

_Mihály gróf:_ Igen… (Viktorral elmegy.)

_Ferenc gróf_ (Lászlóhoz): Te nem mégy?

_László gróf:_ Nem. (Lassan.) Ha nem volna terhedre, szeretnék veled
egyről-másról beszélgetni.

Ferenc (nem is igen hallotta, mit mondott): Mi baja lehet vajjon?… Csak
nem valami komoly dolog?

_László gróf_ (lassan): Nem… nem lesz semmi komolyabb baja.

_Ferenc gróf:_ Igen; azt mondta, hogy pár perc mulva kijön.

_László gróf:_ Úgy? No hiszen akkor bizonyosan…

_Ferenc gróf:_ Jó volna mégis az orvost fölhivatni.

_László gróf:_ Hiszen azt majd meglátod…

_Ferenc gróf:_ Igen. Ha kijön. Megvárom. (Leül.) Te mondani akartál
valamit.

_László gróf:_ Szívesebben elhalasztanám. Ez nem alkalmas hely…
megzavarhatnak… Nem jönnél föl inkább a billiárdszobába?

_Ferenc gróf:_ Nem. Itt akarok maradni az Anna közelében. Hátha szüksége
van valamire. És ki zavarhatna itt? Legföljebb Anna jöhet és az nem baj.

_László gróf:_ Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte sem volna
kivánatos.

_Ferenc gróf:_ Ő minden beszélgetésnél jelen lehet, amelyet én
folytatok.

_László gróf:_ Éppen ennél a beszélgetésnél az ő jelenléte az, amely
legkevésbbé kívánatos.

_Ferenc gróf_ (föláll): Mi?

(Szünet.)

_László gróf:_ Hm… igen… róla akarok veled beszélni.

_Ferenc gróf_ (megvetően elmosolyodik, végtelen lenézéssel legyint egyet
a kezével; azután visszaül a helyére. A gesztusa azt jelenti: tessék, de
ez nemcsak hiábavaló, hanem rossz és megvetni való dolog is).

_László gróf:_ Én érzem, milyen nehéz az a feladat, amelyre vállalkozom.
De az irántad való tisztelet és szeretet, a nevünk és a becsületünk
féltése kötelességemmé teszi, hogy vállaljam.

_Ferenc gróf_ (megvetően): Csak egyre figyelmeztetlek: magának árt
mindenki, aki én nálam Annának ártani akar.

_László gróf:_ Tudom. Az iránta való vonzalmadnak, ragaszkodásodnak és
különösen korlátlan bizalmadnak minden jele azonban csak sürgősebbé
teszi, hogy veled közöljem azt, amit közölni akarok.

_Ferenc gróf_ (egy kelletlen, fanyar gesztussal fölszólítja, megengedi,
hogy beszéljen).

_László gróf_ (lassan, óvatosan, időről-időre aggódva átpillantva a
jobboldali folyosóra, nem jön-e Anna). A… mikor… te közölted velem azt
az elhatározásodat, hogy Galambos Annát a menyasszonyoddá választod,
magad mellé emeled, akkor én egyetlenegy kétségemnek adtam kifejezést,
annak, hogy az elhatározásoddal áthidalt nagy társadalmi különbség
vajjon csakugyan áthidalható-e. Hogy egy… végre is más világból való
lány a… legjobb akarata mellett is… tud-e méltóvá lenni ahhoz a helyhez,
amelyet te juttatsz neki… hogy nevelés, megszokás, öröklött és szerzett
hajlandóság nem vonja-e újra meg újra… a legkülönbözőbb… sokszor reánk
majd bizonyára kínos módon vissza ahhoz a társadalmi réteghez, amelyet
elhagyott…

_Ferenc gróf:_ Ostobaság. Annának egy királynő rangja sem volna sok.

_László gróf:_ Minthogy te így gondolkoztál, nekem a kétségeimmel vissza
kellett vonulnom. Minthogy te a menyasszonyod nyíltságában,
őszinteségében, gondolkozásának előkelőségében föltétlenül megbíztál,
nekem… nekünk hallgatnunk kellett.

_Ferenc gróf:_ Hallgatnotok kellett! Anna őszinte, becsületes és
előkelő.

_László gróf:_ A kétségeink, a féltő… a szerető aggodalmaink azonban
természetesen megmaradtak. És megdöbbenve, elszomorodva, lesújtva
kellett konstatálnunk, hogy az idő – alig pár hét – nekünk ad igazat,
igazolja a kétségeinket és fájdalmas bizonyossággá teszi az
aggodalmainkat.

_Ferenc gróf_ (föláll; halk, komor, fenyegető): Mi? Hogy mered ezt
mondani? Ez nyílt gyanusítás. Ez vád. Ez rágalom.

_László gróf:_ Négy hét óta van itt egy – a mi körünkben szintén
szokatlan – vendéged: ez a Kürt, akit mi meg akartunk nyerni a mi
ügyünk… a mi gondolkozásunk számára.

_Ferenc gróf:_ Kürt!… Én… úgy láttam… hogy a gondolkozása nagyon helyes
átalakuláson ment át.

_László gróf:_ Igen… te is megkedvelted. Nem tehetségtelen ember.
Hasznát lehetne venni. Az átalakulása azonban csak látszólagos volt és…
ahelyett, hogy őt megnyertük volna egy előkelőbb gondolkozás, egy
magasabb társadalmi réteg levegője számára… a helyett, – úgy látszik, –
az történt, hogy ő nyerte meg Annát mindkettejük öröklött szokásai,
lazább erkölcsi fölfogása, hiányosabb becsületbeli nézetei számára.

_Ferenc gróf_ (nagy, egyre fokozódó aggodalommal): Miből következteted
ezt?

_László gróf:_ Mi mindnyájan, – anélkül, hogy különös figyelmet
fordítottunk volna rá, – azt vettük észre, hogy ez a két idegen
környezetbe került, de kétségtelenül közös gondolkozásu ember… itt
közöttünk… egymásra talált. Mi, – anélkül, hogy észleleteinket egymással
közöltük volna, – egy titkos és egyre bensőbbé váló egyetértés jeleit
véltük fölfedezni közöttük.

_Ferenc gróf_ (elfojtja, legyűri, lenyeli a kételkedését): Lehetetlen!

_László gróf:_ Egyre nagyobb nyugtalansággal szemléltük ennek az… az
egyetértésnek a titkos, alig észrevehető megnyílvánulásait; végre is
lehetetlen volt egymás előtt elhallgatnunk a félelmeinket és mikor
megfigyeléseinket összevetettük: nem lehetett többé kételkedni benne,
hogy az aggodalmaink jogosak. Nem lehetett benne kételkedni.

_Ferenc gróf:_ Hát én kételkedem benne. És én bizonyságot szerzek.

_László gróf:_ Hogyan?

_Ferenc gróf:_ Megkérdezem Annát: ha így van, amint mondod, ő azt fogja
mondani igen; és ha ő azt mondja, hogy nem, akkor nincs így, ha százszor
összevetettétek is a megfigyeléseiteket.

_László gróf:_ Ez a te nagylelkü bizalmad és előkelő nyíltságod jogos
volna és célravezető volna akkor, ha itt nem eltörölhetetlen társadalmi
különbségekről, vérbe is átment megszokásokról volna szó. Ha a mi
körünkhöz tartozó nőről volna szó, én beszélnélek le minden más
kisérletről… ellenőrzésről… próbáról.

_Ferenc gróf_ (tépelődve, komolyan): És így?

_László gróf:_ Így más módot kell ajánlanom, annyival inkább, mert a
bizonyosság megszerzésére egy, fájdalom, nagyon is meggyőző alkalom
kínálkozik.

_Ferenc gróf:_ Miféle alkalom?

_László gróf_ (óvatosan): Mi… egy óra mulva… fölmegyünk a vadászlakba…

_Ferenc gróf_ (remegve): Csak nem akarod?… Ne merd azt mondani, hogy…

_László gróf:_ Én ma akaratlanul tanuja lettem egy beszélgetésnek, egy
siető, halk hangu, izgatott megállapodásnak.

_Ferenc gróf:_ Anna?… Nem hiszem. Nem igaz. Hogy Anna?

_László gróf_ (állandóan figyelt jobbra; gyorsan): Vigyázz. Anna jön.
Kérlek, ne szólj neki.

_Ferenc gróf:_ Szólok. Igenis, szólok…

_László gróf_ (gyorsan): Mindnyájunk érdekében, a nevünk érdekében… a
bizonyosságért. Utólag, ha akarod, minden elégtételt megadhatsz neki.

_Ferenc gróf:_ Nem. Én megkérdezem.

_László gróf:_ Akkor sohasem szerezhetsz bizonyosságot. Soha.

_Anna_ (jön jobbról).

_Ferenc gróf_ (feléje indul, de útközben megáll. Félig elfordított
arccal áll).

László (a szoba másik végében, erőszakolt mosolygással).

(Nagy hallgatás.)

_Anna_ (látja, hogy milyen beszélgetést zavart meg, Ferenchez): Csak azt
akarom megmondani, hogy semmi komoly bajom nincs. Múló rosszullét…

(Szünet.)

_Ferenc gróf:_ Igen… köszönöm…

_Anna:_ Beszélgettek? Nem akarom a beszélgetést megzavarni… (Lassan,
mint aki várja, hogy talán szólnak neki, kimegy a terraszra.)

_Ferenc gróf_ (fölindultan, mintha vissza akarná hozni, az ajtóig megy,
visszafordul): Én most hazudtam neki. A hallgatásommal hazudtam. Ha te
engem hazug módon kényszerítettél erre a hazugságra, akkor… (a fölemelt
két ökle fejezi be a mondatot).

_László gróf_ (nyugodtan): Az az izgatott hangu megállapodás, amelynek
én akaratlanul tanúja lettem, ez volt: miután mi elmentünk, miután az
itthon maradtak visszavonultak, Anna idejön. Visszajön. Kürt itt várja.
Addig, amíg valami meglepetés veszedelme fenyegetheti őket, itt
maradnak, – ez ártatlan hely, – azután visszavonulnak… bizalmasabb
beszélgetésre… talán (balra) a Kürt szobájába.

_Ferenc gróf_ (lélegzet nélkül, a torkát fojtogató indulattal hallgatta
ezt a közlést: a keze fölemelkedik, a levegőt markolja meg kegyetlen
szorítással): Ez?… Ezt?… (rettentő indulatában egy másodpercig még
céltalanul rázza az öklét, azután megfordul, a fegyverállványhoz megy és
levesz, leránt egy fegyvert. Megragadja.) Akkor én… én… (megrázza a
fegyvert és fölszegi a fejét).

(Szünet.)

_Ferenc gróf_ (leül, csendesebben): Én ítéletet tartok.

_László gróf:_ Ahhoz, hogy a letagadhatatlan bizonyosságot megszerezzük,
el kell mennünk. De nem megyünk föl a vadászlakba.

_Ferenc gróf_ (magát emésztve, halkan): Nevetségessé tettek.

_László gróf:_ Megállunk a kerti háznál, – onnan át lehet ide látni, –
amikor innen elmennek, – amikor itt homály támad, – akkor…

_Ferenc gróf:_ Hazudtak nekem.

_László gróf:_ Akkor átjövünk.

_Ferenc gróf:_ A becsületem… megbosszulom. (Úgy fogja meg a fegyvert,
mintha el akarná törni.)

_László gróf:_ Addig óvatosságra van szükség… hallgatásra… úgy kell
tennünk, mintha elmennénk… (A terrasz felé.) Jön valaki… kérlek…
bizonyos óvatosság kell… a haragodat addig…


ÖTÖDIK JELENET.

_László_ és _Ferenc gróf_. _Galambos_, azután _Anna_.

_Galambos_ (fegyver van nála): Gróf úr, jelentem, hogy negyedóra mulva
indulunk.

_Ferenc gróf_ (nem bír a dühével; föláll és mintha minden haragját rá
akarná ontani erre az emberre, rádördül): Galambos, a maga lánya egy…
Csalt! Hazudott! Kidobom… visszaröpítem a maga nyomoruságába… a
szemétbe… ahonnan fölemeltem.

_László gróf_ (rémülten): Kérlek… hiszen így mindent kockára teszünk…
Nézd, itt jön.

_Ferenc gróf_ (Galamboshoz): Galambos, egy szót se merjen erről Annának
mondani. Érti? Ha csak egy szót mer!… (Az ökle a levegőbe emelkedik.)

_Anna_ (bejön a terraszról).

_László gróf:_ Hm… igen… hát: indulhatunk!

_Ferenc gróf:_ Galambos, rögtön indulunk. Fogasson.

_Anna:_ Nincs még korán az indulásra? A hold még nem kelt föl.

_Ferenc gróf_ (nem néz rá): Nem. Éppen ideje. Nekünk elég világos lesz.
Megyünk. (Nem tud az Anna szemébe nézni; megfordul, jobbra elmegy.)

_László gróf:_ Én hivom is a többieket. (Megy a terraszra.)

_Anna_ (gyötrődve megáll, az apjára téved a szeme): Apám… mit mondott
magának a gróf?

_Galambos_ (rémülten, összezúzottan): Semmit… én nekem semmit sem
mondott.

_Anna:_ Apám… rákiáltott magára… kihallatszott… nem mondott én rólam
valamit…?

_Galambos_ (nagy lelki harc után): Nem, nem, semmit. Csak azt mondta,
hogy indulhatunk már… itt az ideje… lehet fogatni… egyebet nem mondott.

_Anna:_ Egyebet nem?

_Galambos_ (gyötrődve): Egyebet nem.

_Anna_ (elfordul tőle): Jó. Menjen.

_Galambos_ (kétszer is visszafordul, hogy mindent elmondjon, azután
összetörten, gyáván kilopódzik).

_Anna_ (leül egy karosszékbe és maga elé mered).


HETEDIK JELENET.

_Anna, Kürt, Mihály gróf, László gróf, Ferenc gróf, Stefi gróf, Viktor
gróf, Margit grófnő, Emma grófnő._

_Kürt_ (a két asszonnyal a terrasz felől jön be. Velük együtt víg
zsivajjal, Mihály, László és Stefi is. Viktor utolsónak hallgatva,
izgatottan.)

(Mikor már bent vannak, bejön _Ferenc_ gróf is. Hallgatva leül, a
szobának az _Anna_ helyével szembeeső, legtávolabbi részében.)

_Margit grófnő_ (Kürthöz): Hát csak az ősz?

_Kürt:_ Csak az ősz, grófné. A tavasz ordináré, alantas, közönséges.
Plebejus évszak. Az ősz finom, nemes, tiszta, előkelő.

_Emma grófnő:_ De a mámor, maga mámorról beszélt.

_Kürt:_ Igen, van az ősznek egy mámora, ez az igazi. A tavasz mámora
olyan, mint a must: zavaros, piszkos, semmis. Az ősz mámora édes, de
fanyar, gyönyörü és tiszta, hideg és borzongító, mint a pezsgő.
Tavasszal kis ostobaságok történnek, ősszel nagy és nagyszerü
őrültségek. Tavasszal plebejusok szeretnek, ősszel arisztokraták. (Kis
hallgatás.)

_Mihály gróf:_ Kár, hogy ön nem vadászik. Ha valaki így szereti a
természetet.

_Kürt:_ Én? Én utálom a természetet. Hiszen ezért szeretem az őszt. Csak
akkor tudok megbocsátani a természetnek, mikor megszelidül, elbágyad,
fáradtan liheg… A fákról karikázva hullanak a levelek és a halál illata
árad el az erdőben. A halál borzongató illata: ez adja az őszi mámort.

(Kis hallgatás.)

_Mihály gróf:_ Akkor tudná élvezni igazán, ha kint járna és fegyverrel
tudna bánni.

_László gróf:_ De hiszen Kürt kitünően kezel minden fegyvert.

_Kürt:_ Igen. De állatot nem szeretek ölni. Csak embert.

_Ferenc gróf_ (nem tudja a haragját egészen elfojtani): Az ember
védekezik.

_Kürt_ (vidáman): Éppen azért. Én azt szeretem. Az állat? Voltam egy-két
vadászaton, a meglőtt nyúl csecsemősírással bukik föl, a meglőtt őz
gyereksírással, a róka úgy vinnyog, mint egy szegény, öreg asszony. Nem
szállok szembe nőkkel és gyerekekkel.

_László gróf:_ Azért megyünk mi fővadra.

_Kürt:_ A szegény szarvas…! Az is ősszel szeret. Arisztokrata. Megáll…
belemennydörgi a szerelmét az erdőbe… És én egy mámoros, szerelmes
_férfit_ meglessek… orvul lelőjjem?

(Kis hallgatás.)

_Stefi gróf:_ Ez az egészben a legszebb. Az ember átveszi a gondviselés
szerepét. Megyek, fogom a fegyveremet – most én vagyok a végzet. Az
istenek akarata. Több. A bosszuálló sors. Ananké. Beleavatkozom életbe,
szerelembe… eldördül a fegyverem… és az életben maradt szarvasok – a
többiek – bűnről és bűnhődésről beszélnek, felsőbb hatalmakról, amelyek
megfenyítettek egy elbizakodott vétkest.

(Kis szünet.)

_Stefi gróf_ (folytatja): Én is úgy halok meg… valamikor… Szerelmesen,
mámorosan bőgök majd… egyszerre jön a halál és felfordulok. „Ez a bűneim
büntetése“, gondolom. Pedig csak valami láthatatlan felsőbb lény
vadászott… cserkészett… rámkapta a fegyverét… éppen amikor a
legszerelmesebben és legmámorosabban bőgtem…

(Kis szünet.)

_Kürt:_ Lehet… lehet, hogy ilyenek a végzet utai. Én azonban semmi
kedvet sem érzek rá, hogy beleavatkozzam az ilyen dologba… különösen
szerelmi harcokba… Hadd verekedjék ki ezeket a harcokat maguk között: a
szarvasok is, az emberek is.

_László gróf:_ A szarvasok már harcolnak odakint. Tegnap már
behallatszott a bőgésük. Holdvilágos az éjszaka… pompás vadászat lesz.

_Stefi gróf:_ Egyet azért sajnálok: hogy az ember önkéntelenül is
segítségére van az asszonyi léhaságnak. Hajh az asszonyok, az asszonyok!
Az asszonyok közömbösen várnak, míg a férfiak életre-halálra tusakodnak.
Azután, azután a győzőhöz csatlakoznak.

_Emma grófnő_ (mosolygó sértődöttséggel): De csak odakint. A
szarvasoknál!

_Stefi gróf:_ Nem a… a… Persze, a szarvasoknál. A szerencsésebbhez
csatlakoznak. Ahhoz, amelyik elkerülte a golyót. Ezek az asszonyok, ezek
az asszonyok!

_Kürt:_ Ezért nem volna szabad beleavatkozni a harcba. Hadd győzzön az
erő. Hadd győzzön a támadó fiatalság, – ha tud, – a maga erejéből.

(Kint kocsirobogás.)

_Ferenc gróf_ (föláll): A támadó fiatalságot véres fejjel kergetik
vissza… odakint. Odakint többnyire az öregek győznek. Itt a kocsi.
Mehetünk.

_Kürt:_ Jó mulatást. Jó vadászatot.

_Ferenc gróf_ (egy intéssel elbúcsúzik a maradóktól): Jó éjszakát Anna…

_Anna_ (föláll): Jó éjszakát. (Egy másodpercre farkasszemet néznek.)

_Anna_ (odahajtja a homlokát).

_Ferenc gróf_ (futóan, elfacsarodó arccal megcsókolja): Viszontlátásra.

_Anna:_ Viszontlátásra. (Gyorsan megfordul és kimegy.)

_László gróf, Mihály gróf és Viktor gróf_ (is mennek).

_Emma grófnő:_ Holnap délelőtt itthon vagytok?

_Mihály gróf:_ Igen, igen. Már tízre itthon vagyunk.

(Anna kivételével mindnyájan kimennek a terraszra. Kint rövid búcsúzás.
Kocsirobogás.)

_Emma grófnő, Margit grófnő_ és _Kürt_ (visszajönnek).

_Margit grófnő_ (ásítozik): Istenem… de elálmosodtam… A lovaglás is sok
volt… a tennisz pedig halálra fárasztott… (Ásítozik.)

_Kürt:_ Kimélnie kellene magát grófné. A sport túlhajtása árt ám a
szívnek.

_Margit grófnő_ (kissé megijedten): Igazán?! (Más hangon.) Majd
vigyázok… most alig várom, hogy ágyban legyek. (Ásít.) Megyek is. Jó
éjszakát. (Üdvözlések. Annához:) Jó éjszakát drágám.

_Anna:_ Jó éjszakát édesem.

_Margit grófnő_ (elmegy balra).

_Emma grófnő_ (Kürthöz): Azt hiszem, igaza van, mértéket kell tartani.
Ma én is igazán elfáradtam.

_Anna_ (észreveszi, hogy egyedül akarják hagyni Kürttel, hirtelen
föláll): Jó lesz ha te is lefekszel szívem. Én is jó példával járok
elől. Jó éjszakát. (Megy jobb felé.)

_Emma grófnő:_ Jó éjszakát drágám.

(Szünet. Kürt a grófnét nézi; az asszony kerüli a pillantását, de végre
is rá kell néznie.)

_Kürt_ (a legnyugodtabb, kötekedő arcátlanságával): Grófné… egyedül
hagytak bennünket… Nincs ebben valami gyöngéd szándékosság?

_Emma grófnő_ (egy olyan mozdulatot tesz, mint aki azt mondja: hát ez
hihetetlen).

_Kürt:_ Asszonyok szeretik a vágyódókat… szívesen félreállnak az
útjukból… örülnek, ha elvonulhatnak.

_Emma grófnő:_ Kürt, a maga szemtelensége fölülmúl minden emberi
mértéket. Csak nem akar most nekem udvarolni.

_Kürt:_ De igen. Teljes lendülettel. Jó kedvvel. Félrecsapott kalappal,
mint egy duhaj parasztlegény.

_Emma grófnő:_ Miket mert az előbb is mondani… nem félt? Maga
hallatlanul vakmerő.

_Kürt_ (közeledik hozzá): És maga grófnő? Egy cseppet sem? Ha csak egy
kis vakmerőség volna magában… egy kis kötekedő kedv… akkor megérezné,
milyen furcsa az, hogy mi most itt egyedül maradtunk, hogy éppen
bennünket hagytak egyedül… és… megérezné… hogy legforróbb csók az,
amelyet a legvakmerőbben vált az ember… a legelszántabban… a
legfurcsábban kinevetve másokat…

_Emma grófnő_ (kissé bágyadtan): Ah… hogy mer ilyet mondani… én
fölmegyek…

_Kürt:_ És én fölkisérem. Lábujjhegyen. Lopva. Összesímulva. Mindenkit
megcsalva… nem egy embert, – tízet…

_Emma grófnő:_ Hiszen magának itt kell maradnia.

_Kürt:_ Az más. Arra ne gondoljon. Azzal ne törődjék. Az később van.
Most fölvillant előttünk egy égő és csodálatos félórának a reménye… most
elcikázott a szemünk előtt, mint a villám, egy páratlan, egy nagyszerü,
egy mámoros vakmerőség gondolata… Csak ezt most! Semmi mást! (A hangja
egy másodpercre sem válik meleggé. Ő maga maradt hideg, vizsgálódó,
közömbös. Inkább kisérlet, megszokott vakmerőség az egész a számára, nem
komoly vágy.)

_Emma grófnő:_ Lehetetlen. Lehetetlen. Nem jöhetne vissza idejekorán.
(Ránéz; a Kürt hideg és vizsgálódó pillantása kijózanítja.) Ah, hiszen
maga nem gondolja komolyan. Most is hazudott. (Elfordul; azután
megindul, megáll és visszafordul.) Én megyek. Maga maradjon itt. És
hazudjék több művészettel. (Elmegy balra.)

_Kürt_ (fanyar mosolygással, – egy kis ajkbiggyesztéssel néz utána;
azután megfordul, átsétál a szobán, ahol egészen egyedül maradt, kinéz
jobbra; előre jön, megáll és komolyan maga elé néz. Azután elűzi a saját
komolyságát, vállat von, odamegy a pianinóhoz és – mintha a saját
helyzetét travesztálná – halkan játsza rajta a Parasztbecsület
intermezzóját, azután félhangon dudolja: „Oh Lola, arcod olyan, mint a
liljom s mint ért cseresznye olyan az ajkad…“).


NYOLCADIK JELENET.

_Kürt, Anna._

(A jobboldali ajtó kinyílik, halkan fölrántódik és az ajtón bejön, az
ajtóban megáll Anna. Köpönyeg van rajta; jobb keze a köpönyege zsebében
van, oda később is vissza-visszatéved.)

_Kürt_ (megfordul, meglepetve, komoly nyugalommal): Maga az, Anna?

_Anna:_ Én vagyok. (Az ajtónál marad.)

_Kürt_ (szeretné legyürni a saját izgalmát): Nem vártam még… Azt hittem,
sokkal tovább kell még maradnom…

_Anna:_ Nem örül, hogy ilyen korán jöttem?

_Kürt:_ De igen… Örülök… csak… arra gondoltam, hogy meglephetnek. Jöhet
valaki.

_Anna:_ Legyen nyugodt Kürt… Nem jön senki.

_Kürt:_ Miért olyan bizonyos ebben, Anna?

_Anna:_ Csak… gondolom… Fáradtak. Lefeküdtek. De ha jönne is valaki: mi
van abban, ugy-e, hogy mi itt vagyunk… beszélgetünk.

_Kürt:_ Igen, igen. Persze… abban nincs semmi.

_Anna:_ De ha nem akarja, hogy maradjak… ha attól tart, ha fél
valamitől… akkor visszamehetek.

_Kürt:_ Nem, nem. Miért áll ott, Anna. Jőjjön beljebb, jőjjön közelebb
hozzám… (Elmozdul a pianinótól és eléje megy.) Örülök, hogy itt van.
Rossz lett volna, ha nagyon megvárat…

_Anna_ (lassan jön beljebb): Én sem tudtam volna sokáig várni… Nem
tudtam a szobámban maradni. Lefeküdtem… hátha pihenhetek egy kicsit… de
két perc mulva kiugrottam az ágyból… Borzongok; ez az őszi mámor talán…

_Kürt:_ Bizonyosan az…

_Anna:_ Borzongok… Nézze forró tőle a kezem. (Nyujtja a kezét. Kürt
megfogja.) Forró tőle az egész testem… két percig sem tudtam az ágyban
maradni, égett a párnám… kiugrottam… hajtott valami nagy nyugtalanság.
Kergetett egy nagy türelmetlenség… pongyolát vettem és ezt a köpönyeget…
Nincs is rajtam más, nézze… (Nyujtja, kínálja magát a Kürt
tapintásának.)

_Kürt_ (végigsimítja a testét, megreszket az érintésétől. Most mély és
őszinte a hangja): Anna, hogy vágyódtam én maga után… Hogy szeretlek,
hogy kívánlak, milyen szomjas vagyok… (Lassan, félig lehunyt szemmel,
igazán mámorosan magához öleli Annát és a nyakát csókolja meg.)

_Anna_ (hideg, fájdalmas, lesben álló arccal engedi): Igazán… nagyon
szeret engem… Kürt…

_Kürt_ (a kezébe fogja az arcát és gyöngéden fölemeli): Téged, – senki
mást. Téged, – soha mást. Veled, veled!… Veled elmenni, veled
összebujni, nálad megpihenni, téged megölelni, veled elrejtőzni…

_Anna_ (lehunyt szemmel hallgatta; most kiszabadítja a fejét és
elfordított arccal kérdezi): Szeretne velem… egyedül lenni… elrejtőzni…

_Kürt:_ Anna! (Megöleli; Anna engedi. Halkan, szinte súgva): Anna,
menjünk el innen… ez nem jó hely… Anna, közel akarok hozzád lenni,
csendben, sötétben hallgatni a szíved dobogását… menjünk el innen, Anna!

_Anna:_ Igen. Menjünk. (A jobb zsebébe nyúl; balra fordul): Hová?…
Hozzád?

_Kürt_ (meglepetve): I… igen…

_Anna_ (elfordított arccal): Igen… menjünk…

_Kürt_ (meglepetve, nagy zavarban): I… igen… (Egyre kínosabb zavarban.)
I… igen… (Hirtelen.) Várjunk még, Anna. Várjon még. Üljön le ide, Anna.

_Anna_ (még mindig elfordított fejjel): Itt maradjunk? Nem szeretem ezt
a helyet.

_Kürt:_ Maradjunk itt egyelőre, Anna. Üljön le. (Leülteti az elől lévő
diványra. Föl és le jár.) Hiszen minekünk annyi beszélni valónk van,
nekem annyi a mondanivalóm, a kérdezni valóm. Korán volna még abbahagyni
ezt a beszélgetést.

_Anna:_ Úgy? Korán volna? Miért?

_Kürt:_ Mert én olyan régen vágyódom rá, hogy bátran, hangosan, szabadon
beszélhessek magával. Én alig vártam ezt a találkozást, Anna.

_Anna:_ Én is.

_Kürt_ (örömmel): Maga is, Anna?

_Anna:_ Igen… izgatottan és türelmetlenül vártam.

_Kürt:_ Maga is azt érzi Anna, ugy-e, hogy mi… úgyszólván egy
leszámolással tartozunk egymásnak, egy teljes, végleges, őszinte
leszámolással.

_Anna:_ Igen. Én is úgy érzem: egy teljes, végleges, őszinte
leszámolással.

_Kürt:_ Nagyon jó. Látja ennek örülök. A lelkemből örülök. Hát akkor…
akkor én kezdem… és teszek egy őszinte vallomást. Én megmondtam magának,
Anna, hogy miért jöttem ide.

_Anna:_ Igen… Azért – ugy-e – hogy meggátolja a gróffal való
házasságomat.

_Kürt:_ Igen. Azért.

_Anna:_ És – és ez a szándéka megváltozott talán azóta?

_Kürt:_ Nem.

_Anna:_ Nem?

_Kürt:_ Nem. De meg kell most magának mondanom, Anna, hogy amikor
először beszéltem erről a… a szándékomról magának, akkor nem éreztem
olyan… egészen mélyen… nem éreztem olyan parancsolónak, olyan
ellenállhatatlannak, olyan elkerülhetetlennek…

_Anna:_ Nem volt egészen őszinte.

_Kürt:_ Látja, bevallom: nem.

_Anna:_ És most… most úgy érzi, mindenáron meg kell gátolnia, meg fogja
gátolni.

_Kürt:_ Igen. Mert látja, azóta – három hét óta – amióta egyre többet és
egyre nagyobb figyelemmel nézem magát és foglalkozom magával, azóta
egyre nő, árad és dagad bennem egy olyan érzés, amelyet én eddig sohasem
ismertem: egy parancsoló, türelmetlen és mégis gyöngéd nagy vágy… egy
forró, lázas és mégis halk kívánság… Nemcsak az, hogy maga az enyém
legyen, hanem az, hogy… hogy maga hozzám egészen közel jusson, (feléje
nyul) nemcsak így: hanem lélek a lélekhez, hogy a maga szíve is édesen,
tisztán és bizalommal fölmelegedjék. Magát egy jégkéreg választotta el
tőlem… neheztelés, bizalmatlanság… hogy az elolvadjon, annak vége
legyen…

_Anna:_ Annak egészen vége van, Kürt.

_Kürt:_ Hogy bízzék bennem.

_Anna:_ Én bízom magában, Kürt.

_Kürt:_ Korlátlanul és föltétlenül.

_Anna:_ Korlátlanul és föltétlenül bízom magában.

_Kürt:_ Hogy kövessen engem oda, ahova akarom.

_Anna_ (föláll): Én követem… oda, ahová akarja.

_Kürt:_ Hogy éppen olyan nagy, nagy vágyat érezzen…

_Anna:_ Én éppen olyan nagy vágyat érzek…

_Kürt:_ Az után, hogy együtt legyünk, egyedül legyünk…

_Anna_ (lesütött szemmel): Igen. Én is azt akarom.

_Kürt:_ Anna! (Megöleli.) Odajössz, ahová akarom.

_Anna:_ Oda.

_Kürt:_ Menjünk innen… Akarod? Hozzám.

_Anna:_ Igen. Gyere. (Elfordul. Egy-két lépést tesz balra. A pisztoly
után nyul.)

_Kürt_ (ismét megzavarodik, meghökkenve néz a lány után; áll; nagyon
kínosan): Igen, Anna… igen…

_Anna_ (halkan, elfordulva): Menjünk el innen Kürt…

_Kürt:_ Igen, Anna… (Kínosan.) Várjon még Anna… Üljön le… Mi, ugy-e, azt
akartuk, hogy ez a beszélgetés egy nagy, őszinte leszámolás legyen…

_Anna:_ Azt.

_Kürt:_ Akkor hát… maradjunk még… maradjon Anna… beszélgessünk…

_Anna_ (merev arccal): Azért hivott engem ide, Kürt, hogy beszélhessünk?

_Kürt:_ Azért… Nem… De igen… Milyen furcsa maga ma Anna.

_Anna:_ Én egészen olyan vagyok, mint máskor. És maga is… olyan, mint
máskor.

_Kürt:_ Nem, én nem vagyok olyan, én… én… olyan izgalmat és felindulást
érzek, mint még soha… azt a nagy vágyat, hogy magát egészen meghódítsam…
visszahódítsam… remegek a türelmetlenségtől…

_Anna:_ Én is türelmetlen vagyok, Kürt és… azt a nagy vágyat érzem, hogy
magát egészen megismerjem, hogy az arcát álarc nélkül lássam.

_Kürt:_ Ezt, igen, ezt – ezt akarom. Álarc nélkül! Őszintén! Egyenesen
őszintén végre!

_Anna:_ Egészen őszintén! És csakugyan itt?

_Kürt_ (kissé kellemetlenül érintve): Igen itt… miért?

_Anna:_ Nem volna jobb, ha elmennénk innen máshová… Ez… ez… nem jó hely…
nem szeretem…

_Kürt:_ De igen, Anna. Maradjunk itt.

_Anna:_ Maradjunk? Ahogy akarja. Maradjunk itt…

_Kürt:_ Várjon csak, Anna. A hangjában van valami hidegség, valami
idegenség… Szeretném, ha fölmelegednék. Maga nagyon megváltozott, Anna.
Nem szereti már az embereket…

_Anna:_ Nem. Amikor én… régen… valamikor elmondtam magának, hogy
szeretem az embereket, jót akarok nekik, bízom bennük, akkor maga azt
mondta, Kürt, nem szabad szeretni őket, hidegen és ellenségesen kell
velük szemben állni, nem szabad bennük bízni.

_Kürt:_ Igen… vigyázni kell az embernek magára. De én… én most itt
vagyok… bennem bízzék most. Mondja, bízik bennem, Anna?

_Anna_ (elnéz a feje fölött): Bízom.

_Kürt:_ Hisz nekem, Anna?

_Anna:_ Hiszek. (Az arca mást mond.)

_Kürt:_ Akkor jó. Akkor én mindenekelőtt egy nagy vallomással tartozom
magának, Anna. Meg kell mondanom… talán meg tudom értetni… miért hagytam
el én magát…

_Anna:_ Miért?

_Kürt:_ Látja, Anna: nekem, szinte amióta gondolkozom, két keserves,
nagy vágyam, nagy harcom volt: a pénzért, – az volt a könnyebb – és a…
az asszonyért. Féktelen, nagy, fogatösszeszorító, kegyetlen hajsza volt…
igen, bevallom, mindig éhes voltam… mindig új nő kellett… mindig asszony
nyomában voltam… de mindig – még mielőtt valamelyik az enyém lett volna,
– már kellemetlenséget, kifáradást, megunást éreztem. Az enyém lett, de
én már terhesnek éreztem a dolgot… már láncnak éreztem a viszonyt… már
az első napon… És látja, Anna: én magát nagyon szerettem akkor is, de
megrettentem attól, hogy egy egész életre… egy egész hosszu életre… És
mert féltem, hogy gyenge leszek, azért hagytam el búcsu nélkül. Igen, én
is éhesen és a hűség szándéka nélkül közeledtem az asszonyokhoz. De… az
asszonyok is úgy fogadtak… úgy bántak velem… egy kis szerelem, néhány
csók, azután vége.

_Anna:_ Kürt, maga nem is ismeri az asszonyokat.

_Kürt:_ Én?

_Anna:_ Maga. Ha százzal volt is dolga… egyetlenegyet sem ismert igazán.
Nem is ismerhette meg őket, mert mohón… mert szívtelenül közeledett
hozzájuk… Ha hitt volna bennük, ha hűséget várt volna, ha áldozatokat
kívánt volna tőlük… majd meglátta volna. De a maga sorsát egy hazugság
szabta meg… egy hazugság sikere mutatott magának utat… maga a hazugságot
választotta… Maga nem is tudhatja, milyen lehetőségek vannak egy
asszonyban… mennyi áldozatkészség… Nekem is van egy gyermekkori
történetem, Kürt…

_Kürt:_ Mi az, Anna?

_Anna:_ Ah, ostoba kis történet. Csak nem fogunk most kis történeteket
elmondani egymásnak, Kürt. Beszéljünk másról.

_Kürt:_ Nem, Anna. El kell mondania. Én mindent tudni akarok most
magáról.

_Anna_ (belenyugszik): Én akkor nem voltam még tízéves… csak három-négy…
Babákkal játszottam, nagyon szerettem a babáimat, azt mondtam, a
gyerekeim… Egyszer azonban kaptam ajándékba egy cserép ciklament.
Budapesten laktunk még, az apám még katonatiszt volt, az anyám még élt…
A ciklament betettük az én szobámba, a szegény kis növény arra fordult
az ablak felé, a világosság felé. Én ápoltam. Én öntöztem, híven,
lelkiismerettel, egy élőlény volt, amelyet rámbíztak. De ügyetlen,
ostoba, három-négyéves kis lány voltam, a vizet, amelyet hoztam, mindig
kilocsoltam, padlóra, butorra. Egyszer azután megtiltották a locsolást.
Én sírtam: „Látod, – mondta nevetve az apám, – hullasd rá ezeket a nagy
könnyeket a virágra… ez lesz a legjobb öntözés.“ Én addig engedelmes, jó
gyerek voltam. Attól a naptól kezdve engedetlen lettem, szembeszálló,
toporzékoló. Megvertek… mindennap kétszer-háromszor… Nekem rettentően
fájt a verés – nem a verés, hanem a szégyen – és mégis engedetlen
voltam… mindennap kétszer-háromszor megverettem magamat és szaladtam be
a szobámba.

_Kürt:_ És?

_Anna:_ És egyszer gyanussá vált a dolog: utánam jöttek, megnézni, mit
csinálok. És én ott állottam a ciklamen mellett, keservesen zokogva és a
könnyeim hullottak rá a ciklamenre. Megverettem magamat… hogy a
könnyeimmel öntözhessem a cikláment… (Elhallgat, maga elé néz, szomorúan
mosolyog.)

(Hallgatás.)

_Anna:_ Nem érti, Kürt?

_Kürt_ (hallgat; azután kissé meghatottan): Értem, Anna.

_Anna:_ Ostoba, ostoba, ostoba kis lány voltam…

_Kürt:_ Értem, Anna… drága Anna… De látja, én értettem ezt most már…
mielőtt ezt a kis történetet hallottam volna. Én értem már magát, Anna.
Én ismerem magát, Anna.

_Anna_ (ránéz): Én is ismerem magát, Kürt.

_Kürt:_ Nem. De majd meg fog ismerni… Hanem… hanem… (Idegesen járkál.)

_Anna:_ Mi az, Kürt?

_Kürt_ (visszafordul): Anna – látja – én boldog vagyok, hogy ezt
elmondotta nekem – de én mindent tudni akarok most magáról, Anna.

_Anna:_ Van még valami, amit ne tudna rólam?

_Kürt:_ Van. Van egy részlet a maga életében, amelyet én nem ismerek. És
azt most el kell mondania nekem.

_Anna:_ Milyen részlet az?

_Kürt:_ Az: a maga tavalyi ittjárásának a története. Mikor innen
hazajött Budapestre, akkor előbb nem akarta elmondani… halasztotta…

_Anna:_ Azután maga… maga elhagyott engem.

_Kürt:_ Igen, Anna; szembe kell néznem ezzel a szemrehányással, ezzel a
váddal… Most már szembe merek vele nézni, hiszen most akarom jóvátenni.
De ahhoz, hogy jóvátehessem, éppen az kell, hogy mindent tudjak.

_Anna:_ És éppen most akarja tudni?

_Kürt:_ Éppen most.

_Anna:_ Jó. Ahogy akarja. Beszélgessünk. Elmondhatom ezt a kis
történetet is, – éppen most… így, ahogyan vagyunk… Tehát: én most egy
éve… nem egészen egy éve… csikorgó téli idő volt már… egy éjszakát
töltöttem a Cserháti-kastélyban…

_Kürt_ (egy kis gúnyolódással, amely önmagának is szól): Az
Anna-villában.

_Anna:_ Igen, az Anna-villában. És ez így történt. Amikor a gróf az
apámmal egyszer Budapesten járt, meglátott engem. Érdeklődni kezdett
irántam, elhivatott magához és fölajánlotta pártfogását. Majd beszél a
miniszterrel és szerez nekem egy postamesternői állást. Ez afféle kedves
mágnástájékozatlanság, – gondoltam. Amikor azután én megmagyaráztam
neki, hogy én a hivatalomban osztályvezető vagyok, négy nyelven
levelezek és háromszor annyit keresek, mint egy postamester, nagyon
elcsodálkozott és kissé elkedvetlenedett. De azért még néhányszor látni
kívánt… én szívesen mentem, mert azt gondoltam, segítek talán az apám
helyzetén… Nem tudtam milyen a helyzete, de azt láttam, hogy nagyon
rossz. (Elhallgat.)

_Kürt:_ Igen, Anna. És?

_Anna:_ És… most egy éve táviratot kapok. Hiszen ezt tudja: jőjjek ide,
az apám nagyon beteg. Megérkezem, grófi kocsi vár, idehoz, itt az apám
fogad. Most már nem olyan beteg… Holnap elutazhatom… Az ő idevaló
szállása most lakhatatlan, a gróf olyan kegyes, hogy az éjjelre vendégül
lát a kastélyban. Köszönöm. Megköszönöm a grófnak is, megvacsorázom.
Lefekszem. Éjjel kopognak az ajtómon. Jőjjek, az apám rosszul van.
Fölugrom, ruhát kapok magamra, rá egy köpönyeget, semmi mást… úgy mint
most… Kijövök ide. Úgy mint most. Itt a gróf vár úgy…

(Elhallgat; lehajtja a fejét. Szünet.)

_Kürt:_ Úgy…

_Anna:_ Úgy, mint most maga. Én meglepetve kérdezem, mi van az apámmal…
megtudom, hogy semmi baja. – Semmi baja, a szobájában van, talán jóízűen
alszik… csak… (reszkető hangon) egy gazságot követett el, csak… segített
engem tőrbecsalni… (Elakad a szava, lehajtja a fejét.)

(Szünet.)

_Kürt_ (izgatottan, halkan): És… mi történt?

_Anna_ (fölemeli a fejét, keserűen): Érdekes történet ugy-e? Értem, hogy
nagyon érdekli magát, Kürt. – Tehát itt voltam. Egyedül a gróffal. A
cselédek messze innen, minden kijárat bezárva. Kint csikorgó tél… A gróf
előbb nagylelkü, bőkezü, – békés ajánlatokat tett. Azután… azután…
védekeznem kellett. A gróf hatalmas vágyu, fiatal éhségü, szívós,
nagyerejü ember. De akkor megismerte (gúnyosan) az én öklömet is… az én
kezemet is… és azóta becsüli nagyra. (Fáradtan, az utálat és az
emlékezés egy kis borzongásával.) Egy irtózatos harc… órák hosszat…
kézzel, foggal, ököllel… félig ájultan, elkínzottan, már szinte
kimerülve… de végső lehelletig… egész éjszaka… hajnalig… a késő, szürke,
szomoru téli hajnalig…

_Kürt_ (remegve, halkan): Hogy én nem lehettem itt akkor!

_Anna_ (ránéz, föláll, nagyon komolyan): De hiszen itt volt, Kürt.

_Kürt:_ Én…

_Anna:_ Itt volt. Mit gondol, Kürt, bírtam volna én ezt az irtózatos
harcot, ezt a szörnyü küzdelmet ököl ellen, kérés ellen, fenyegetés
ellen, egyre nagyobb igéretek ellen, ütések ellen hajnalig, ha maga… a
magára való gondolat… nem lett volna velem. Egy lány nem birta volna ezt
a harcot, csak egy szerelmes lány. Az erény nem, csak a szerelem és a
hűség.

_Kürt_ (gyöngéden): Drága Anna…

_Anna:_ Mire itt volt a hajnal, a gróf már azt ajánlotta nekem… azt
igérte nekem… a szavával fogadta… hogy feleségül vesz. És amikor én
mégis elmentem… gyalog le a faluba… és amikor ott egészen elveszítettem
az apámat, mert megtudtam, hogy ő csalt tőrbe… és mert megtudtam, hogy ő
szokta a gróf számára szállítani azokat a parasztlányokat, akiket
fogyaszt… amikor az apámat meg kellett gyűlölnöm és meg kellett utálnom…
amikor egészen egyedül voltam… és apátlanul, elárultan, tépetten,
összetörötten, kék foltokkal a testemen fölkapaszkodtam egy
parasztszekérre… fázva, szegényen, megverten, kiverten, fájó tagokkal,
elhagyatva… akkor sem estem kétségbe, akkor sem veszítettem el a hitemet
az életben, a bizalmamat az emberekben. Mert magát szerettem. És mert
azt hittem, hogy maga szeret és megverve és kiverve, elárultan, de
győzelmesen maga felé sietek. Maga vár rám… maga az enyém… és én a magáé
leszek.

_Kürt_ (szégyenkezve hajtja le a fejét).

_Anna:_ Akkor nem veszítettem el a bizalmamat az emberekben.

_Kürt_ (félve, halkan): Hanem…

_Anna_ (visszafordul leül): Hanem amikor pár napra rá maga elhagyott…
gyáván menekült előlem… egy jó szó nélkül megszökött előlem… amikor
láttam, hogy nem igaz, amit hittem, hogy ha két olyan ember, mint mi,
együtt nekivág az életnek, az öröm és boldogság, – akkor elveszítettem a
bizalmamat. (Fanyarul, a vállát vonja.) Akkor… még tengtem-lengtem egy
darabig… végeztem a munkámat… nem tudtam elszánni magamat rá… mert még
föllobbant a szívemben az, hogy maga visszatér… de azután… eltelt sok
hónap… abbahagytam mindent. Elszántam rá magamat. Ide jöttem. Elvétetem
magamat – mondtam – a gróffal. Rút dolog, mindegy. Harcolni kell –
fogok. A többiek gyűlölnek, – gyűlöljenek. Elvétetem magamat vele. És –
elvétetem magamat vele.

_Kürt:_ Nem.

_Anna:_ De… (nagy szünet) igen… Vagy csakugyan meg akarja gátolni, Kürt?

_Kürt:_ Meg akarom. Ez… ez erkölcstelen, rút dolog, Anna.

_Anna:_ Oh vannak ennél sokkal erkölcstelenebb és rútabb dolgok. Ő engem
szeret… hiszen ahhoz, aki egyszer… hozzátartozik, ahhoz ő gyöngéd, jó,
lovagias… én pedig… én pedig hozzá megyek.

_Kürt_ (könyörögve): De nem Anna, hiszen…

_Anna:_ De igen. És ami magát illeti, Kürt… hiszen mi… azért a régi
vonzalmat érezhetjük egymás iránt… Mi azután is találkozhatunk… úgy mint
most…

_Kürt_ (hevesen): Nem. Nem. Én ezt nem akarom. Hiszen ezt maga sem
akarja.

_Anna_ (lassan): Hát mit akkor, Kürt? Mindenképpen – meg – akarja –
gátolni – ezt – a házasságot?

_Kürt:_ Igen. És én meggátlom. Nem engedem.

_Anna_ (nagy szemmel, merev tekintettel néz rá).

_Kürt:_ Szegény, drága Annám… ez a sok keserűség… ezek a keserü könnyek
elhomályosították a maga édes, szép szemét… a maga bátor, tiszta
látását… Szegény, jó, nagylelkü Annám, a szívem csordultig tele van
sajnálattal, szánalommal, szeretettel maga iránt…

_Anna_ (mereven): Sajnál? Igazán, Kürt? Igazán megszánt?

_Kürt:_ Anna…

_Anna:_ Szánalom a maga szívében, Kürt? Hogyan kerül oda szánalom? Tud
maga mást érezni, mint nagy, kegyetlen, irgalmatlan éhséget?…

_Kürt:_ Nem. Ne így Anna. (Türelmetlenül elfordul.)

_Anna_ (hallgatva néz utána).

_Kürt:_ De igen. Igaza van. Igaza volt. Megérdemeltem mindent. De Anna…
én mondok magának valamit. (Nagyon belülről. Egészen halkan.) Én még
soha nem beszéltem őszintén senkivel. Harcban állottam a világgal…
mindenkivel… férfival, asszonnyal… közel magamhoz senkit sem
eresztettem… De most őszintén beszélek. És én most úgy érzem, Anna, hogy
oda kell mennem magához, le kell térdelnem maga előtt, (letérdel) az
ölébe kell hajtanom a fejemet és azt kell mondanom: itt vagyok,
idejöttem, meg akarok pihenni, bocsáss meg nekem, símogasd meg a
fejemet, fogd meg a kezemet és vezess, ahová akarsz…

_Anna_ (megsimogatja – egyszer – a fejét): Most idejött hozzám… Itt
térdel előttem, Kürt.

_Kürt:_ Itt térdelek, mint egy elfáradt és síró gyerek… Légy jó hozzám,
simogass meg engem, én harcoltam, verekedtem, elfáradtam, megtéptek, meg
akarok pihenni.

_Anna:_ Nálam?

_Kürt:_ Nálad. Veled. Bízzál bennem.

_Anna:_ Bízom.

_Kürt:_ Velem jössz?

_Anna:_ Veled megyek.

_Kürt_ (föláll, boldogan): Velem jössz. Most már velem jöhetsz… most már
igen, ugy-e, Anna… nyugodtan, bizalommal.

_Anna:_ Igen. Most már nyugodtan és bizalommal.

_Kürt:_ Jőjjön, Anna… nézzen a szemembe… hadd fogjam meg a kezét… Oh,
minden harcot magával, minden küzdelmet magáért.

_Anna:_ Minek a harc? Nem kell küzdeni… Hiszen én itt vagyok.

_Kürt:_ Anna, az enyém vagy… (Megöleli.)

_Anna:_ A tied vagyok.

_Kürt:_ Akarsz velem jönni?

_Anna:_ Igen. Ahová akarod…

_Kürt:_ Gyere velem. Elmegyünk innen. Gyere. (Balra vezeti.)

_Anna_ (vele megy).

_Kürt:_ Az enyém leszel.

_Anna_ (lesben állva): Igen.

_Kürt_ (megöleli): Az enyém leszel. Gyere hozzám…

_Anna:_ Megyek.

_Kürt:_ Anna… (Elvonja róla a karját, gondolkozik.) Nem… Anna…
(Megfordul, néhány lépést tesz; visszafordul.) Nem, Anna… Lemegyünk…
végig a folyosón… a parkból kiszökünk… le a faluba… úgy, mint amikor
összesimulva hazakísértelek néha… Parasztszekeret fogadunk. Elszökünk.

_Anna_ (bámulva): Mi… mit?

_Kürt:_ Elszökünk, Anna… mi keresnivalónk van itt… elszökünk, vígan, egy
parasztszekéren… holnap Budapesten vagyunk… egy hét mulva megesküszünk…
_akkor_ leszel az enyém.

_Anna_ (álmélkodva, hebegve): De… de miért nem… Hiszen… itt… most…

_Kürt:_ Nem, Anna… Előbb a feleségemnek kell lenned. (Jókedvüen.)
Anyakönyvvezető, pap, minden kell most már nekem.

_Anna:_ Kürt… maga… engem… nem akar… el akar innen…

_Kürt:_ El. Szöktetés holdvilágban. Parasztkocsin.

_Anna:_ És… engem… szeret…

_Kürt:_ Oh!

_Anna:_ És… el akar… feleségül…

_Kürt:_ El ám, még pedig – mondtam – anyakönyvvezető előtt, pap előtt.

_Anna_ (szédülve nyúl a fejéhez, egy gyors, ijedt mozdulatot tesz a
zsebe felé; megtántorodik).

_Kürt_ (ijedten): Mi az, Anna?

_Anna:_ Kürt… hát… maga nem akar engem elárulni… tőrbe csalni.

_Kürt_ (megdermedten): Hát tudta?

_Anna_ (kitör a zokogása; támolyogva keres helyet és keservesen,
fájdalmasan, de fölszabadultan zokog): Tudtam… Hogy fájt… hogy fájt…

_Kürt_ (most egészen tehetetlenül áll előtte).

_Anna_ (fölemeli a könnyes arcát): Milyen irtózatosan fájt, Kürt, hogy
maga… most… engem… pénzért… pénzért… pénzért…

_Kürt_ (lehajtja a fejét): Anna… én most megdöbbenve és egész
tehetetlenül állok maga előtt.

_Anna:_ Nem az fájt nekem, hogy ebből a házasságból akkor nem lesz
semmi, hanem hogy maga vállalkozott rá… hogy engem… elad… elárul…
kiszolgáltat…

_Kürt:_ Anna… Istenem, mit mondhatnék én most. Hiszen ha maga tudta,
akkor mindaz, amit most nekem mondott, nem igaz… Akkor nem (őszinte
fájdalommal) nem szeret engem… és akkor nekem nem mentségem az, hogy
ugy-e végül mégis csak… mégis csak szeretem magát. Akkor ez nekem… nem
szerezhet bocsánatot.

_Anna_ (gyöngéden): De igen, Kürt, az magának bocsánatot szerez.

_Kürt:_ Hát velem jön?

_Anna:_ Nem. (Komolyan.) Azt azért nem lehet, Kürt.

_Kürt:_ Hát itt akar maradni? Felesége lesz?…

_Anna:_ Nem. Már amikor most idejöttem, tudtam, hogy nem. Azt hiszi
hozzámennék… hozzámentem volna, amikor lesbe áll… amikor lesbe állnak
mind… (Föláll.) Kürt, ha maga engem el akart volna árulni, akkor én…
magát megöltem volna. Nézze… De maga nem árult el. Most jó akart hozzám
lenni. A szövetségesem lesz. Ez rendben van. De rajtuk még bosszút
akarok állni. Most együtt vannak… mind ellenem… hajtottak, mint egy
vadat és várják, mikor hozhatnak terítékre. Ha bosszút állhatnék rajtuk…
Hogyan? Hogyan?… (Gyorsan.) Mondja, hol vannak.

_Kürt_ (szégyenkezve): A kerti házban. Várják a jeladást… hogy eloltsam
a lámpákat. Ott vannak.

_Anna:_ Együtt. Az egész méltóságos család. Mondja… mondja… mondja… mit
tegyünk most velük?… Ah, jó hűvös lehet most odakint… a hegy ontja a
hideget… didereghetnek… Hát hadd dideregjenek… hadd vacogjon a foguk…
hadd várjanak…

_Kürt_ (elmosolyodik, odalép hozzá): Anna mit gondol… nem volna az a
legjobb, ha ők reggelig ott dideregnének és mi azalatt idebent… (az
ölelés mozdulata nagyon diszkréten).

_Anna_ (harag nélkül, inkább anyásan): Nem. Nem, Kürt. Maga mindig a
régi… Csirkefogó-ötletei vannak. Most… Együtt vannak. Várnak. Lesnek
rám. Mit csináljak velük?…

_Kürt:_ Hallgasson csak. Jön valaki.

(Behúzódnak egy-egy sarokba és feszült figyelemmel várnak.) (A
jobboldali ajtó halkan fölnyílik és sietve, lihegve, de óvatosan belép
rajta Galambos. Az arca véres.)

_Galambos_ (remegve, rémülten körülnéz. Előbb csak Annát látja meg.
Elfulladva): Anna… itt vagy még… egyedül vagy…

_Anna_ (bámulva): Igen… miért?

_Galambos_ (beljebb jön, körülnéz, meglátja Kürtöt; reszketve, halkan
Annához): Anna… ez az ember… gazember… megcsal téged… csábítani akar,
hogy a gróf meglephessen.

_Anna_ (mérhetetlen csodálkozással): Apám maga… jön… maga mondja ezt…

_Galambos:_ Igen… ott vannak mind a kerti házban… várnak… én elszöktem…
a drótkerítésen átmásztam…

_Anna:_ Véres az arca…

_Galambos_ (legyint): Igen… a drótkerítés. Belopóztam ide… Ne higyj
neki, Anna. Ne higyj neki, Anna. Meg akar csalni.

_Anna_ (nagyon meghatva): Apám… ide jött, hát mégis szeret engem…

_Galambos_ (nem sír; de fuldokolva nyeli le a sírását): Én szeretlek… te
a lányom vagy… én nagyon szégyenlem magamat te előtted… de én nem
engedlek téged… én… én… (összeszorított ököllel fordul szembe Kürttel).

_Kürt_ (odamegy hozzá, jóindulattal): Öreg úr… ne haragudjék én rám. Nem
akarom én bántani Annát.

_Galambos_ (Annához): Nem?

_Anna:_ Nem apám.

_Kürt:_ Anna tudta ám már ezt.

_Galambos:_ Igaz ez Anna? Igaz ez?

_Anna:_ Igaz, apám.

_Galambos_ (sóhajtva): Akkor, akkor jó… (még egyszer fenyegetően) Hát
azért… hát azért…

_Kürt_ (megnyugtatja): Igen, igen, öreg úr.

_Anna:_ De azért (nagyon gyöngéden) köszönöm apám. Köszönöm.

_Galambos_ (remegve): Anna… ha… ha… (kitárja a karját) ha
megcsókolhatnálak…

_Anna:_ Apám!…

_Galambos_ (megöleli).

_Anna:_ Most menjen vissza, apám. Ne tartson semmitől. Menjen csak
vissza hozzájuk.

_Galambos:_ Nem lesz semmi baj? A gróf nagyon haragszik.

_Anna:_ Hadd haragudjék.

_Galambos_ (megdöbbenve néz rá).

_Anna:_ Nem lesz semmi baj. Csak menjen apám.

_Galambos:_ Jó… jó… Hát akkor jó. (Megy.)

_Anna_ (Kürthöz): Látja: ez nagy öröm nekem. Ez jó nap volt.
Visszakaptam az apámat…

_Kürt:_ És… engem is, Anna. Az nem öröm?

_Anna_ (Kürthöz): De igen. Hanem mit csináljak azokkal? Hogyan álljak
bosszút rajtuk?

_Kürt:_ Nézze Anna… miért akar rajtuk bosszút állni?

_Anna:_ Mert hajtottak, mint egy vadat. Mert lesben állnak. Mert rosszak
hozzám.

_Kürt:_ De kedves, okos Annám… nézze, hát maga jó volt hozzájuk?… Maga
jött… elhódítja a családjuk fejét… egy öreg embert… az örökhagyót…
Elhódítja a vagyonukat, tönkreteszi a reménységeiket, – miért vár hát
tőlük kiméletet. Hiszen tudja, hogy gyűlölik, harcban állott velük, –
hát ez a háboru.

_Anna_ (dacosan vonogatja a vállát): Lehet, hogy igaza van, Kürt… De ha
háboru, legyen háboru.

_Kürt:_ Jőjjön, Anna. (Kedélyesen.) Szökjünk el innen.

_Anna_ (a lámpa felé indul): Óh… mi volna, ha… ha én most lecsavarnám
ezeket a lámpákat.

_Kürt_ (megkapja a kezét): Nem, Anna. Ne. Ennek semmi értelme.

_Anna:_ Akkor megindulnának… jönnének… ügetnének át a parkon… lihegve
sietnének ide…

_Kürt:_ És itt találnának bennünket.

_Anna:_ Az arcukba nevetnék.

_Kürt:_ Mit érne el vele? Ez nem volna diadal. Még a gyanujukat sem
oszlatná el. (Kedélyesen.) Jőjjön, Anna, – szökjünk el innen.

_Anna_ (makacsul): Nem. Itt maradok. Én szökve nem megyek. Én itt
maradok és ők maradjanak ott. Óh, ez lesz a legjobb. Én lefekszem.
Kényelmesen kinyujtózkodom, nyugodtan elalszom, ők várjanak, fázzanak,
dideregjenek és vacogjanak ott egész éjszaka a piszkos kertilakban. A
lámpa itt égve marad… hadd várjanak hajnalig… hadd üljenek a piszkos
lesben… hadd várjanak hiába a vadra… egész éjjel… egész, egész éjjel.

_Kürt:_ És reggel?

_Anna:_ Reggel… reggel majd találkozunk. Menjünk.

_Kürt_ (vele akar menni).

_Anna:_ Nem. Maga arra, én erre.

_Kürt_ (kísérletet tesz): Anna, nem volna jobb…?

_Anna:_ Nem. Most egy percig sem akarok tovább együtt lenni magával.
Menjen a szobájába, feküdjék le és aludjék jól. Jól, jól, jól, aludjék…
Ők hadd dideregjenek odakint… Menjen.

_Kürt_ (engedelmesen elindul balra).

_Anna_ (már a jobb ajtónál van; hátrafordul): Várjon. Így akar elmenni?

_Kürt_ (értelmetlenül néz rá).

_Anna_ (visszamegy a szoba közepéig; ingerült, nagy jókedvvel): Csak
azért, hogy őket megcsaljuk… amíg ők odakint dideregnek… jőjjön ide.

_Kürt_ (odamegy hozzá).

_Anna:_ Ki akarom nevetni őket. (Megfogja a fejét és megcsókolja.)

_Kürt_ (ijedten): De Anna!

_Anna:_ Most maga védekezik?

_Kürt:_ Óh, Anna.

_Anna:_ Nem akarja megcsalni őket? Nem akarja kinevetni őket?

_Kürt:_ Anna!

(Forró, hosszu csók.)

_Anna_ (kiszabadítja magát): Most elég volt.

_Kürt:_ Anna!

_Anna:_ Nem. Menjen. Aludjék pompásan, aludjék nagyszerűen. És ők hadd
dideregjenek kint reggelig. Aludjék jól, jól, jól. Jó éjszakát, Kürt.

_Kürt_ (még mámorosan): Jó éjszakát, Anna. (Búcsúpillantás. Még egy
intés. A két ajtó bezárul mögöttük. A szinpad két másodpercig üresen áll
teljes világításban.)

_(Függöny.)_




HARMADIK FELVONÁS.

(Szín: mint a második felvonás végén. A lámpák égnek. Kint dereng a
reggel.)


ELSŐ JELENET.

(A verandára nyíló ajtó óvatosan kinyílik és bejön rajta _Ferenc gróf,
László gróf, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Viktor gróf, Stefi
gróf_ és _Galambos_. Lopózkodva bevonulnak és a baloldali ajtó előtt
elhelyezkednek. Fáradtak, összetöröttek, álmosak.)

_László gróf_ (halkan): Jön valaki… Mégis tetten érjük őket…

_Ferenc gróf_ (a fegyverét a kezében tartva, mintegy rohamrakészen
odaáll az ajtó elé. Az ajtó kinyílik): Megállj… Fickó!

Az inas (aki az ajtón belépett): Jaj!

(Általános elképedés.)

_Ferenc gróf_ (haragosan): Te vagy az? Mit kerestél itt? Hogy mersz
idejönni?

Az inas (ijedten, remegve): Én… kérem… az ebédlőben terítettem
reggelihez… Azt néztem, szabad-e már itt is eloltani a lámpákat.

_Ferenc gróf:_ Hol van Kürt úr?

_Az inas:_ A szobájában… Most kel föl.

_Ferenc gróf:_ Hát Anna kisasszony?

_Az inas:_ A szobájában… azt hiszem még alszik.

_Ferenc gróf_ (Lászlóval szembe fordul; fenyegetően megy feléje; László
hátrál előle, végre leül egy székbe, vérszomjasan): Mi… mi… mi ez?

_László gróf:_ Ez… ez nagyon kellemetlen szituáció.

_Galambos_ (halkan fölzokog).

_Stefi gróf_ (előre kísérte Ferencet; filozófus arccal nézi a dolgot és
– nagyon halkan – mintegy levonja a tanulságot): Meghalt a juhász… ki
mondja most a kutyának: csiba te!

_Ferenc gróf:_ Mi történt itt? Nevetségessé tettél. Megcsaltál.

_László gróf:_ Nem… kérlek… engem csalt meg… az a gazember.

_Ferenc gróf:_ Ki?

_László gróf:_ Kürt. Becsapott. Azt mondta, el fogja oltani a lámpát.

_Ferenc gróf_ (megint középre megy. Az inashoz): Miért égett itt egész
éjjel a lámpa?

_Az inas_ (középen az ajtóhoz jött már): Kérem… (László gróf felé) a
méltóságos úr megparancsolta, hogy ne nyúljunk hozzá… ide ne jőjjünk
reggelig.

_Ferenc gróf_ (tehetetlen dühében visszatér Lászlóhoz): Rágalmazó vagy.
Megrágalmaztad Annát.

_László gróf:_ Nem… kérlek… hidd el… ők bizonyosan együtt voltak… mint
hajdanában, mikor együtt voltak… fölhasználták most is az alkalmat… de
Kürt nem tartotta meg az ígéretét… nem oltotta el a lámpát. A gazember
megint becsapott bennünket. (Segítséget kérve néz a többiekre.) Szószegő
ravasz gazember… hidd el ő az oka…

_Margit grófnő:_ Bizonyosan ő az oka. Ravasz gazember.

_Mindnyájan:_ Igaz… gazember… Ő csinálta az egészet… Megint becsapott
bennünket… Csak pénzt akart.

_Ferenc gróf_ (elámulva néz végig rajtuk): Mi? (Az inason akad meg a
szeme.) Te takarodj.

_Az inas_ (elmegy).

_Ferenc gróf_ (a többiekhez): Mi?… Most szidjátok!… Becsapott
benneteket. Nem oltotta el a lámpát? Hát ő (László grófhoz) _neked_
mondta, hogy el fogja oltani a lámpát? Te jelt vártál tőle? Ti
egyetértettetek vele? (Sorra veszi őket.) Ti… ti tőletek pénzt akar? És…
Annával már azelőtt is egyedül volt? (Nagy szünet. Fölemeli a fejét.)
Hát… (Megint nagy szünet.) Hiszen akkor… (Megint nagy szünet,
fölsorolja.) Ti hoztátok őt ide. Ti tartottátok itt. Ti dicsértétek őt
nekem. Hiszen akkor… (Megint fölemeli a fejét.) No várjatok! (A két
öklét fölemeli és megrázza.)

(Kínos hallgatás; feszengés; senkisem mer megszólalni.)

_Margit grófnő_ (összeszedi magát): Én nem tudom… mire gondolsz te,
kedves Ferenc, de biztosítalak róla, hogy csalódol.

_Stefi gróf:_ Akármire gondolsz.

_Mihály gróf:_ Kétségtelen, hogy a föltevéseid egészen alaptalanok.

_Stefi gróf:_ Kétségtelen.

_Emma grófnő_ (kínosan mosolyogva): Szó sincs róla.

_László gróf:_ Persze, hogy szó sincs róla.

_Ferenc gróf_ (dühtől elfulladva): Miről?

_Margit grófnő:_ Akármiről… amire gondolsz.

_Ferenc gróf_ (végigméri őket): Ti… engem… Óh, – várjatok csak!

_László gróf:_ De kérlek… biztosítalak…

_Ferenc gróf_ (a gondolataiba merülve): Ez a Kürt, akit ti hoztatok ide,
alávaló gazember.

_László gróf:_ De szó sincs róla.

_Margit grófnő:_ ⎫
                 ⎬ Óh, dehogy.
_Emma grófnő:_   ⎭

_Mihály gróf:_ Határozottan… éppen ellenkezőleg.

_Stefi gróf:_ Éppen ellenkezőleg.

_Ferenc gróf:_ Mi? Nem az?

_László gróf:_ Azaz… kérlek… ha itten fölhasználta a te
vendégszeretetedet arra, hogy… hogy családi életedet… családalapítási
tervedet… megzavarja… akkor igen. De (nyomatékosan, szélesen) egyébként…
gentleman… kifogástalan gentleman…

_Stefi gróf:_ Kifogástalan.

_Mihály gróf:_ Még társadalmi helyzeténél is magasabb mértékben…

_Margit grófnő._ ⎫
                 ⎬ Óh, igen… igen…
_Emma grófnő:_   ⎭

_Ferenc gróf:_ Ti… ti… azért hoztátok ide…

_Mindnyájan:_ Szó sincs róla… Dehogy… Nem, nem, nem.

_Ferenc gróf:_ Pénzt akart tőletek.

_Mindnyájan:_ Szó sincs róla. Dehogy. Van ő neki. Hiszen vagyona van.

_Ferenc gróf:_ Azelőtt is ismerte Annát.

_Mindnyájan:_ Dehogy… Itt ismerkedett meg vele… Itt… minálunk…

_Ferenc gróf:_ Ti azt akartátok, hogy én Annát ne vegyem el… Gyűlölitek
Annát.

_Mindnyájan:_ Dehogy… Dehogy akartuk… Nagyon szeretjük…

_Ferenc gróf:_ Méltatlannak tartottátok rá, hogy a feleségem legyen.

_Mindnyájan:_ Dehogy… Mi méltónak tartottuk… ő méltó rá…

_Ferenc gróf_ (Lászlóhoz): Hát akkor… miért… miért volt ez?

_László:_ Azért… azért… mert nekünk mégis kötelességünk… őrködni…
(Korrektül.) Ha azonban csalódtunk, akkor mi vagyunk az elsők, akik
beismerjük a tévedésünket.

_Ferenc gróf_ (kihívóan): Anna méltó rá, hogy a feleségemmé tegyem.

_László gróf:_ Úgy látszik… úgy látszik… kétségtelenül…

_Mindnyájan_ (erősítik).

_Ferenc gróf:_ És én a feleségemmé teszem.

_Mindnyájan:_ Nagyon helyes… a feleségeddé kell tenned… mi is azt
mondjuk… örülünk neki…

_Ferenc gróf_ (végignézi őket; a fejét csóválja): Ti… ti most hazudtok
nekem.

(Heves tiltakozás.)

_Ferenc gróf:_ Ti hazudtok nekem.

_Mindnyájan:_ Mit gondolsz? Hogy tételezheted föl rólunk? Igazán sértő.

_Stefi gróf_ (fájdalmasan): Hogy tételezheted föl rólunk?

_Ferenc:_ Én majd megtudom. Ha ti nekem hazudtatok… (Végignéz rajtuk, a
szeme megakad Galamboson.) Mit akar itt, Galambos? Takarodjék innen.
(Galambos indul.) Megálljon! (Szünet.) Bemegy ide ehhez a Kürthöz és
megmondja neki, hogy jőjjön ide. Én hivatom. Értette?

_Galambos_ (indul balra): Igenis, gróf úr. (Elmegy.)

_Ferenc gróf:_ Én majd megtudom… És ha ez a Kürt tagadna, Anna majd
megmond mindent nekem.

(Kínos feszengés.)

_Galambos_ (visszajön, általános várakozás fogadja).

_Ferenc gróf:_ No! Mi az?

_Galambos:_ Kürt úr… nemsokára jön.

_Ferenc gróf:_ Nemsokára? Miért nem rögtön? Mit csinál?

_Galambos:_ Most fürdik kérem.

_Stefi gróf_ (sóhajt): Fürdik…

_Ferenc gróf:_ Fürdik!… (Lenyeli a mérgét.) Én majd megfogatom a
cselédemmel és kidobatom az országútra… Fürdik! Hát várjunk rá.
Galambos, menjen Annához és mondja meg neki, jöjjön ide. Én hivatom.
Rögtön.

_Galambos_ (elmegy jobbra).

_Ferenc gróf_ (leül): Hát várjunk itt rájuk. (Egyre nagyobb dühvel.) Hát
várjunk rájuk. (Kiáltva.) Hát várjunk rájuk!?

_Galambos_ (visszajön): Anna egy félóra múlva itt lesz.

_Ferenc gróf_ (elfulladva): Egy félóra múlva. (Fölcsattan. Föláll.)
Rögtön jőjjön ide. Miért nem jön rögtön?

_Galambos:_ Most ébredt föl… mélyen aludt…

_Stefi gróf_ (sóhajtva): Aludt.

_Galambos:_ És előbb fürdik.

_Stefi gróf_ (sóhajtva): Fürdik.

_Ferenc gróf_ (fölcsattanva): Fürdik!

(Szünet.)

_Ferenc gróf_ (legyűri a mérgét): Elmehet Galambos.

_Galambos_ (a veranda felé elmegy).

_Ferenc gróf:_ Mi pedig várunk. (Leül.)

(Szünet.)

_Margit grófnő_ (ásít; fáradtan nyújtózik).

_Emma grófnő_ (szintén).

(A többiek is.)

_Margit grófnő:_ Rettenetes…

_Emma grófnő:_ Borzasztó…

_Stefi gróf:_ És ők kialudták magukat.

_Margit grófnő_ (kényelmetlenül): Ez a ruha…

_Emma grófnő:_ Tegnap óta van rajtam…

_Stefi gróf:_ És ők fürdenek.

_Mihály gróf_ (fáradtan): Legalább átöltözködöm.

_Emma grófnő:_ Igen… legalább… (mindenki megmozdul).

_Ferenc gróf_ (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad.

(Kínos visszaülések.)

_Emma grófnő:_ Borzasztó ez a virrasztás.

_Stefi gróf:_ És milyen hideg volt… Igy vacog a fogam még most is.

_Mihály gróf:_ Az a tisztátlanság-érzés, amely ettől támad.

_Stefi gróf:_ Igen… a fáradtság a legpiszkosabb dolog a világon.

_Margit grófnő:_ Egész éjszaka!…

_Emma grófnő:_ És az a kertilak!…

_Stefi gróf:_ Egyetlenegy kanapé sem! Csupa szögletes szék. (Általános
ásítás.)

_Mihály gróf:_ Ha legalább átöltözködhetnék az ember.

_Ferenc gróf_ (végignéz rajtuk): Mindenki itt marad.

(Szünet.)

_Stefi gróf:_ És ők fürdenek.

_Mihály gróf:_ Átöltözködnek.

_Ferenc gróf_ (rájuk néz. A fenyegető pillantásra nagy elhallgatás
támad).

(Azután őszinte ásítozások.)

_László gróf_ (eddig nem szólt; kétségbeesve törte a fejét, mit lehetne
tenni): Az ember tíz esztendővel öregszik meg egy éjszaka! (Jelzi a
többieknek, hogy ezzel a gondolattal tegyenek kísérletet.)

_Margit grófnő_ (rögtön megérti): Szent isten… nem merek tükörbe nézni…
Ha titeket végignézlek és azt gondolom, hogy én is annyit öregedtem,
mint ti…

_Ferenc gróf_ (kényelmetlenül mozdult meg már a László gróf szavára is).

_Margit grófnő_ (rémüldözve): Hallatlan, mi történt veletek… hát még ha
eloltjátok a lámpát… Oltsátok csak el, hiszen reggel van. (Megtörténik.
Viktor gróf oltja el.) Hu! Brr! Mintha a cserháti kriptából jöttetek
volna ide. Mintha a saját őseitek lennétek. (Az egész társaság
szörnyüködve vizsgálja egymást.)

_Ferenc gróf_ (kényelmetlenül feszeng a székén; őt eddig senki sem nézte
meg).

_Stefi gróf_ (összeszedi minden bátorságát, elébe lép, megáll,
szétterjeszti a karját, azután mély tisztelettel meghajlik).

_Ferenc gróf_ (bosszúsan, kényelmetlenül): Mi az?

_Stefi gróf:_ Ráismerek!

_Ferenc gróf_ (kényelmetlenül): Kire? Mire?

_Stefi gróf:_ Cserháti Szaniszlóra, nagy ősünkre, akit
ezerötszáznyolcvanhatban százhatéves korában vett magához az Úr.

_A többiek_ (fölállnak): Igaz… (Meglepetve). Hogy hasonlít rá.
Hihetetlen hasonlatosság.

_Ferenc gróf_ (nagyon kényelmetlenül forgolódik, szeretné lerázni őket).

_Margit grófnő:_ Mit tesz egyetlenegy éjszaka!

_Emma grófnő:_ Egy éjszaka – negyven év.

_Stefi gróf:_ Hatvan éves és ennyire Cserháti.

_Ferenc gróf_ (akit most az egész társaság körülvett, a kényelmetlen és
kissé nevetséges haragtól reszketve néz végig rajtuk).

_Margit grófnő_ (Ferenc grófhoz): Neked nem volna szabad átöltözködnöd.

_Emma grófnő:_ Nem volna szabad megmosakodnod.

_Stefi gróf:_ A hideg víz letörölné rólad azt a patinát.

_Mihály gróf:_ Van ebben a hirtelen öregségben valami tiszteletreméltó.

_Stefi gróf:_ Valami pátriárka-vonás.

_Mihály gróf:_ A családunk egész története egy nemes férfiarcon, egy
ezüstfehér férfifejen.

_Margit grófnő:_ Nem fog rádismerni, aki tegnap látott.

_Emma grófnő_ (nagyon bátran): Hogy elbámul majd Anna…

_Ferenc gróf_ (fölugrik. Elhallgatás. Dördülő hangon): Menjetek… (Más
hangon.) Menjetek átöltözködni.

_László gróf:_ Nem… minek? Fölösleges…

_Ferenc gróf:_ Türhetetlen ez a tisztátlanság-érzés. A fáradság piszkos.

_Mindnyájan:_ Oh… dehogy… nem is olyan nagyon…

_Ferenc gróf_ (kategorikusan): Tűrhetetlen. Megyek átöltözködni. Félóra
mulva itt találkozunk. Addig… addig senki se beszéljen… se Kürttel… se
Annával.

_László gróf:_ Kérlek… ha te kívánod.

_Ferenc gróf:_ Én kívánom. (Megy.)

(A társaság részben vele együtt, részben a túlsó oldalon elmegy.)

(A szín egy másodpercig üres marad. Azután balról visszalopózik _László
gróf_, utána _Emma_, a túlsó oldalról a többiek. Jelbeszéd. A túlsó
oldalról jöttek jelbeszéddel mutatják, hogy Ferenc fölment. Mindnyájan
lábujjhegyen járnak. Középen találkoznak.)


MÁSODIK JELENET.

_Voltak_ és _Kürt_, később _László gróf_ és _Kürt_.

_Kürt_ (benyit balról, nagyon vidáman, frissen, reggeli pihentséggel és
elegánciával): Jó reggelt!

(A társaság riadtan fordul feléje.)

_Kürt_ (nagyon kedvesen): Már visszajöttek?… Ah… vagy családi együttlét…
Talán zavarok egy bizalmas beszélgetést… Akkor… (Kifelé indul.)

(Szótlan szembenállás. Az egész család haragtól eltorzult arccal nézi
Kürtöt.)

_Viktor gróf_ (ökölbe szorított kézzel indul feléje).

_László gróf_ (Kürthöz): Megállj!

_Kürt_ (megáll).

(Hallgatás.)

_Kürt_ (a hozzá közel jutott Viktorhoz): De milyen rossz színben van,
Viktor gróf!

_Viktor gróf_ (mint akit kígyó csípett meg, visszahökken).

_Kürt_ (Mihály grófhoz): És ön, gróf úr!… (Stefi grófhoz.) És ön, gróf
úr! (Margit grófnőhöz.) S a grófné!… (Emma grófnőhöz.) És a grófné!…
Istenem, csak nem valami rossz hír… csak semmi kellemetlenség talán.

_Emma grófnő_ (magánkívül): Maga… maga… maga…

_Mihály gróf:_ Ön.

_Margit grófnő:_ Ön.

_Stefi gróf_ (orrhangon): Maga…

(Egységes rátámadás készül.)

_László gróf_ (egy széles mozdulattal eléje áll a támadásnak): Kérlek…
menjetek átöltözködni. Kürttel majd én végzem el, ami elvégzendő van. (A
habozás jeleire.) Menjetek… (halkan) ha jót akartok. (Még halkabban,
kikisérve őket.) Vigyázzatok: ha Ferenc jönne, értesítsetek engem.
Menjetek. (Mindnyájan elmennek.)

_Kürt_ (nyugodt mosolygással nézte őket, most mosolyogva várja a
visszaforduló László grófot).

_László gróf_ (visszafordul, keserűen, fenyegetően, szemrehányóan):
Mondd meg nekem… mit… mit… Mit csináltál itt az éjjel?

_Kürt:_ Aludtam.

_László gróf_ (visszahökken): És… És Anna?

_Kürt:_ Ő is aludt. És… ti… Csak… (Mintha most jönne rá.) Csak nem?

_László gróf:_ Elég volt ebből a hangból. Én veled végleg le akarok
számolni. Nem felejtek el telegrafálni Budapestre. Mindenekelőtt
azonban… te én nekem tartozol egy fölvilágosítással, egy elszámolással,
ha úgy tetszik: egy üzleti jelentéssel.

_Kürt:_ Úgy van. Tehát: becses fölszólításodra válaszolva értesítlek,
hogy az árut nem liferálhattam. Hm… forgalmi zavarok… közlekedési
akadályok… vis major…

_László gróf_ (dühtől remegve): Akkor miért nem adtál jelt nekem?

_Kürt:_ Miféle jelt? Azt, hogy… nagyon korán lefeküdtünk… ő ott… én itt?
Ilyen jeladásra nem kaptam tőled megbizatást.

_László gróf:_ Hát akkor… hát akkor… miért nem jöttél… (Észreveszi, hogy
ennek semmi értelme.) Eh, akkor most rögtön elutazol innen.

_Kürt:_ Úgy van. Az üzlet nem bonyolítható le, a felek közös
megegyezéssel megsemmisítik a kötést. (Mormogva indul.) Szolgálataimat
továbbra is fölajánlva, kiváló tisztelettel… (Indul jobbra.)

_László gróf:_ Hová mégy arra?

_Kürt:_ Megyek reggelizni.

_László gróf_ (elképedve): Te most reggelizni akarsz?

_Kürt:_ Hogyne. Reggel van. Itt az ideje. Nagyon éhes vagyok. Ha az
ember ilyen jól, jól, jól kialudta magát… A vonat kilenc óra után indul,
csak nem fogok éhgyomorra… utazni?

_László gróf:_ Maradj itt.

_Kürt:_ Ha… óhajtod… Ha kéred…

_László gróf:_ Kérlek!…

_Kürt:_ Akkor szívesen. (Csenget. A belépő inashoz.) Hozza ide a
reggelimet. (Az inas elmegy.) Hihetetlenül éhes vagyok. (Leül.) Az ilyen
jó, mély álomban eltöltött éjszaka a legjobb étvágycsináló. (Az inas
jön. Kürt megnézi a tálcát. Nagy hozzáértéssel.) Mi ez? Barackjam? Fiam,
mondtam, hogy én ezt sohasem eszem. Eperjamet. (Az inas elmegy. Kürt jó
étvággyal, nagy gusztussal enni kezd.)

_László gróf_ (gúnyosan): Hát… jó étvágyat.

_Kürt:_ Köszönöm. Megvan. (Az inastól átveszi az eperjamet.) Ez az fiam.
Most rendben van. Mehetsz.

_László gróf_ (járkál): Hát végre is… (Megáll.) Mi a te szándékod?

_Kürt:_ Meg akarok reggelizni. Jól akarok lakni.

_László gróf:_ Eh, mit akarsz mondani Ferencnek?

_Kürt:_ Hja úgy: Ferenc grófnak? Mit akarok neki mondani? Mindent meg
akarok neki mondani.

_László gróf:_ Mi… Mindent?

_Kürt:_ Mindent. Én beláttam, hogy Ferenc grófnak igaza van: őszintének
kell lenni, nyiltnak, becsületesnek. Sohasem szabad hazudni.
(Morálisan.) A hazugság az nem visz jóra. Én mindent megmondok neki.

_László gróf:_ És… tudod, mi történik akkor?

_Kürt:_ Tudom. Kidob. De titeket is. Mindenkit. Legalább jó társaságban
távozom.

_László gróf:_ Meg vagy te őrülve? Mi történt veled?

_Kürt:_ Én nagy átalakuláson mentem át. Engem ez a levegő… a felsőbb
társadalmi kör… amelybe kerültem, megváltoztatott. És más ember lettem.
Elég volt a hazugságból. Én nyiltan, őszintén és becsületesen megmondok
mindent.

_László gróf:_ Nem fogsz megmondani semmit. Neked itt segítségünkre kell
lenned.

_Kürt:_ Ah, hát ne utazzam el?

_László:_ Az majd azután jön. Előbb segítened kell nekünk. Idejöttél,
belevittél bennünket ebbe a bajba…

_Kürt:_ Én? (Nagyon méltóságosan.) Én ajánlkoztam talán rá, hogy Ferenc
gróf házasságát meggátoljuk? Én koholtam ki talán ezt a gyönyörü és
erkölcsös tervet? Én akartam talán összeesküvést szőni (fenségesen) egy
gyanutlan lány tisztessége és egy tisztes öreg ember becsülete ellen? Én
akartam talán egy fényes nevet és egy nemes aggastyánt nevetségessé
tenni? Mi? Te engem belevittél ebbe a rút dologba, de én ebben a körben
más ember lettem. _Én_ megmondok mindent. Te ne felejts el telegrafálni
Budapestre.

_László gróf:_ Hja úgy, szóval te azt akarod, hogy én felejtsek el
telegrafálni Budapestre.

_Kürt_ (eszik): Én azt nem akarom… dehogy akarom…

_László gróf:_ És mi történnék… ha én elfelejtenék Budapestre
telegrafálni?

_Kürt_ (nagyon okosan): Akkor az történnék, hogy a bank átírná az
utalványozott összeget a te számládról az én számlámra.

_László gróf_ (bosszusan): Azt tudom. Itt?

_Kürt_ (az ő hangján): Itt? Azt nem tudom.

_László gróf:_ Itt az fog történni, hogy két dolgot megerősítesz Ferenc
előtt: először, hogy sohasem ismerted azelőtt Annát és különösen, hogy
mi semmit sem tudtunk erről az ismeretségről.

_Kürt_ (méltatlankodva, nem hangosan, közben eszik): De hiszen ez
hazugság volna. Az én lelkem nem bírja el a hazugságot?

_László gróf:_ Másodszor: hogy te tegnap – akármiért… találj ki valamit,
– megállapodtál benne, hogy itt találkozol Annával. Én hallottam ezt a
megállapodást…

_Kürt_ (eszik): Hallottad! Nem szégyelled: hallgatózni? (Rázza a fejét.)
Hallgatózni!

_László gróf:_ A többi a te dolgod. Mondj még, amit akarsz. Azt nem
bánom. Jó?

_Kürt:_ Jó.

_László gróf:_ Ha ezt megerősíted és ha Anna ugyanezt mondja, akkor én
telegrafálok Budapestre, hogy írják a számládra az utalványozott összeg
felét. Jó?

_Kürt_ (szárazon): Nem jó.

_László gróf:_ Be kell látnod…

_Kürt:_ Lehetetlen. Nem birok hazudni. Nem vehetem a lelkemre, hogy egy
ilyen tisztes öreg embert megcsaljak. Igazat kell neki mondanom. Mindent
meg kell neki mondanom.

_László gróf:_ És ha egyáltalában nem telegrafálok?

_Kürt:_ Akkor megpróbálok… megküzdeni a lelkem nagy vágyával… az igazság
után való szomjuságával.

_László gróf_ (mérgesen): Szóval, te csak a pénzt akarod. Akármilyen
módon.

_Kürt:_ Hja, az üzlet üzlet.

_László gróf_ (fölháborodottan): Ha nem szolgáltál rá, akkor is.
Elvenni… elragadni a meg nem szolgált pénzt… tudod, mi az…?

_Kürt:_ Hja… ott, ahol pénzről van szó, nincs helye a
szentimentálizmusnak.

_László gróf:_ Ha legalább!… De most már elveszi!

_Kürt:_ Ki?

_László gróf:_ Ferenc.

_Kürt:_ Kit?

_László gróf:_ Annát.

_Kürt_ (föláll): Ohó, – azt majd meglátjuk.

_László gróf:_ Mit… te azt hiszed…

_Kürt:_ Majd meglátjuk. Én egyelőre annyit igértem, hogy megfékezem a
lelkem igazság után való vágyát.

_László gróf:_ Ha azonban meg tudnád igérni…

_Kürt:_ Nem tudom.


HARMADIK JELENET.

_Voltak_, _Anna_, azután _Anna_ és _Kürt_.

_Anna_ (jobbról jön, útiruhában van): Jó reggelt. (Lászlóhoz.) Ah, már
visszajöttek? Ilyen korán?

_László gróf_ (lenyeli a mérgét): Igen… ilyen korán…

_Anna:_ No… és sikerült a vadászat?

_László gróf:_ Nem. Nem igen…

_Anna:_ Milyen kár. És… egészen zsákmány nélkül?

_László gróf:_ Igen… egészen…

_Anna:_ Hm, hm! Vigyázni kell a vadra. – De, úgy látszik, fárasztó volt
a vadászat. Tudja, hogy nagyon fáradtnak látszik?

_László gróf_ (fanyarul): Igazán? Csodálatos.

_Kürt:_ Igen, nagyon fáradt vagy. Jó is volna, ha… ha fölfrissülnél…
Langyos fürdő nagyon jó ilyenkor.

_László gróf:_ Köszönöm a szíves tanácsot; élek is vele.

_Kürt:_ Az nagyon jó ilyenkor. (Kikiséri.) (Halkan.) Ha azt akarod, hogy
valami eredményt érjek el, ne engedd ide egyelőre Ferenc grófot.

_László gróf:_ Megpróbálom. De akkor legalább…

_Kürt:_ Akkor… legalább egy negyedórára van szükségem. (Hangosan.) Jó
langyos fürdő… nincs annak párja…

_László gróf_ (kimegy jobbra).

_Kürt_ (visszafordul, mosolyogva áll szembe a mosolygó Annával): Rossz
vadászatuk volt. Nagy bosszúság az.

_Anna:_ Szegények!

_Kürt:_ Mindnyájan egészen összetöröttek, fázók, vacogók, sápadtak…

_Anna:_ Oh, a szegények.

_Kürt:_ Még az asszonyok is.

_Anna_ (naivul): Hát az asszonyok is oda voltak vadászni?

_Kürt:_ Igen. De nem vigyáztak eléggé és a vad megugrott előlük.

_Anna:_ Hm, hm! Milyen pech!

(Összenéznek. Elnevetik magukat.)

_Kürt_ (odamegy hozzá): És… mondja Anna… drága Anna… egyetlen Annám…
hogy érzi magát… a drága vad, az elszalasztott fejedelmi zsákmány?

_Anna:_ Pompásan.

_Kürt:_ Hogy aludt?

_Anna:_ Nagyszerűen.

_Kürt:_ Mit álmodott?

_Anna:_ Semmit!

_Kürt_ (az orrára teszi a kezét, de gyöngéden, alig hozzáérve): Puha az
orra… most nem mond igazat. (Más hangon.) Drága, őszinte becsületes
Annám, most nem mond igazat. Jól aludt, de álmodott; frissen ébredt, de
egy nagy vággyal a szívében. No mondja meg nekem, no vallja be… ugy-e
maga is érez egy nagy vágyat?

_Anna_ (mosolyogva): Igen.

_Kürt_ (diadalmasan): Hát látja, ugy-e! Egy nagy türelmetlenséget,
ugy-e?

_Anna:_ Igen.

_Kürt_ (egyre emelkedőbben): Egy hatalmas érzést ugy-e, amely átjárja az
egész testet, az egész lelket, – ugy-e?

_Anna:_ Igen. Rettenetesen… éhes vagyok.

_Kürt_ (meghökkenve): Oh! (Mosolyogva.) Igaza van… és én erről egészen
megfeledkeztem, pedig magamról már ebben a tekintetben is gondoskodtam.

_Anna_ (mosolyogva): Mindig önző. Kisérjen át az ebédlőbe.

_Kürt_ (megnyom egy csengőt): Maradjon itt Anna. Az ebédlőben
kellemetlen találkozások történhetnének időnek előtte. (A belépő
inashoz.) Az Anna kisasszony reggelijét. (Az inas veszi az előbbi tálcát
és kimegy.) Üljön le ide Anna és reggelizzék meg itt. Közben pedig
mondja el nekem, mit akar most csinálni. (Az inas hozza a reggelit a
tálcán.)

_Anna:_ Meg akarok reggelizni.

(Az inas elmegy.)

_Kürt_ (idegesen): Igen, Anna, de nézze, sürget az idő, gyorsan kell
határoznunk, kimondhatatlanul fontos, hogy gyorsan elszánja magát; – mit
akar csinálni, Anna… (Anna válaszolni akar.) Jól akar lakni: – tudom. De
végre vannak ennél fontosabb dolgok is. Hogy tud ilyen nyugodtan enni,
mikor… Igazán, ez a legsürgősebb vágya? Hát… jó étvágyat kívánok.

_Anna:_ Köszönöm. Megvan.

_Kürt_ (fölindultan sétált egy kicsit, azután visszafordul; könyörög):
Drága Anna, ne kínozzon; ne egyék már olyan jó étvággyal… Tudja mit, –
én majd kérdezek, maga feleljen. Jó?

_Anna_ (eszik): Jó.

_Kürt:_ Hát… el akar innen utazni, ugy-e?

_Anna:_ Igen.

_Kürt:_ Igen… azért vett utazóruhát. Előbb fölbontja a gróffal való
eljegyzését.

_Anna:_ Igen.

_Kürt:_ Nem megy hozzá feleségül.

_Anna:_ Nem.

_Kürt_ (egyre emelkedőbb hangon): Nem megy hozzá… együtt utazunk el…
hozzám jön… az én feleségem lesz.

_Anna:_ Nem.

_Kürt:_ Mi? Nem?

_Anna_ (eltolja maga elől a tálcát, föláll): Nem, Kürt. És most engedje
meg, hogy én beszéljek. Azt, amit mondani fogok, nem mondom könnyedén és
nem mondom jókedvüen, mondom szomorúan és elszoruló szívvel, de kemény,
makacs, megrendíthetetlen elhatározással: – én a Ferenc gróf felesége
nem leszek; rút dolog lenne, igaza volt magának, de nem leszek a maga
felesége sem.

_Kürt:_ Miért, Anna?

_Anna:_ Azért, Kürt, mert én soha, soha, soha többé magában bízni nem
tudok. Mert a mosolygását, a kézszorítását, még a jóságát is – ha néha
képes rá – gyanakodva nézem majd: nem csalás-e? És mert ha ezt a
gyanakvást el is tudnám felejteni egy időre, nem sokára azt kellene
látnom, hogy ostoba voltam, mert maga sem hű, sem jó, sem irgalmasszívü
nem tud lenni állandóan.

_Kürt_ (kissé türelmetlenül): Nem igaz, Anna. Miért vádol engem éppen
maga ilyen kegyetlen módon?

_Anna:_ Mert én ismerem a legjobban. És mert most egészen el akarok
szakítani minden szálat, amely valaha magához fűzött – még ha fáj is.
Maga, Kürt éhes, kegyetlen és szívtelen; asszonyokból élt és kártyából
élt; asszonyokat rabolt meg és férfiakat fosztott ki; nincs a szívében
egyetlenegy szikrája sem az önfeláldozó szeretetnek, az állandóságnak, a
hűségnek. Csak vágyak vannak benne, gyöngédség nem. Mindig csak
kihasznált másokat és sohasem hozott senkiért áldozatot. Szerettette
magát és nem szeretett senkit. Itt most – megint a maga módjára –
pénzhez jutott… most megengedi magának azt a drága luxust, hogy engem
feleségül vesz. De nincs magában nyoma sem annak a nagylelküségnek,
annak a kitartó és állandó szeretetnek, amelyre a mások szeretete
építhetne; maga Kürt keményszívü, éhes rabló; zsákmányt akar maga is,
nem társat egy életre, vadat hajt, nem feleséget keres. Menjen én tőlem,
Kürt… menjen, menjen… és sohase találkozzunk mi többé egymással.

_Kürt_ (összegörnyedve hallgatta; a rendes nyugalmának nyoma sincs):
Anna… ha én az volnék, akinek maga gondol, akkor most megfordulnék és
elmennék. De én nem vagyok az és… és hiába vert végig kegyetlen
ostorcsapásokkal rajtam…

_Anna_ (szinte mentegetőzve): Csak azért, Kürt, hogy megértse: – nem
lehet.

_Kürt:_ Hiába akart ostorcsapásokkal magától elűzni, – én itt vagyok, –
én itt maradok, a lábát fogom át a könyörgő karommal és úgy esedezem: ne
űzzön el magától, mind a kettőnk boldogságát kergetné el, ne űzzön el
magától, hajoljon le hozzám, bízzék bennem, bízzék bennem, Anna… (nem
térdelt le).

_Anna:_ Nem tudok. Nem bírok.

_Kürt:_ Próbálja meg, Anna. Hiszen szeretné, hiszen akarná, hiszen maga
szeret engem; maga nem űzhet el engem…

_Anna:_ El _kell_… Nem bízhatom magában, Kürt. Ha egyetlenegy jelem
volna arra, hogy magában más is van, mint hideg rablószenvedély és
kegyetlen éhség, ha egyetlenegy bizonyítékát láttam volna, hogy magában
nyoma van a hűségnek és a jóságnak… De soha! Soha! Semmit!

_Kürt_ (kínlódva): Anna… én hű vagyok és jó vagyok.

_Anna:_ Szó! Szó! Hazugság! Egy jelet, egyetlen bizonyítékot, Kürt.

_Kürt_ (kínlódva járkál): Bizonyítékot? Istenem… hol vegyek én most… hol
szerezzek én most… (kínlódva fogja meg a fejét) honnan teremtsek én most
bizonyítékot elő, ha a szívemet nem mutathatom meg.

_Anna:_ Megint szavak. – Látja, egyetlenegy jele nincs… Látja,
bizonyítéka, az nincs. Menjen.

_Kürt:_ Hó! Hohó! (Lázasan szedi elő a tárcáját.) Bizonyíték? Igenis
van. Bizonyíték kellett arra, hogy én hű és jó tudok lenni. Itt van.

_Anna_ (bámulva): Mi ez? Ez a?…

_Kürt:_ Igenis ez a bizonyíték.

_Anna_ (bámulva): Egy postai feladóvevény. Ajánlott levél… özvegy Kondás
Jánosnénak. Mit jelent ez?

_Kürt:_ Ez azt jelenti, Anna, hogy én itt… (vonogatja a vállát) hogy
milyen módon, az mellékes… a magam módján… valóban pénzt kerestem. Egy
csekket kaptam. És látja, én ezt a csekket, én ezt a pénzt rögtön
postára tettem és elküldtem… (mutatja a címet) ide… ide…

_Anna:_ Özvegy Kondás Jánosnénak. Hát ki az az özvegy Kondás Jánosné?

_Kürt_ (kissé zavarodottan, de gyorsan): Az anyám.

_Anna_ (bámulva): Az anyja? Hát Kürt, magának van anyja?

_Kürt_ (kissé duzzogva): Hát istenem… nem is termettem rózsafán.

_Anna:_ De én… ezt sohasem gondoltam… erre sohasem gondoltam… Maga olyan
kemény volt, olyan rideg, olyan egyedülálló… Én ezt sohasem tudtam. Ezt
senki sem tudta magáról, Kürt.

_Kürt_ (szinte duzzogva): Ez nem is tartozik senkire. Ez az én ügyem.

_Anna:_ Van anyja? Milyen különös. És maga szereti az anyját, Kürt? (a
kérdés kellemetlenül hat Kürtre). Nem, nem azt akartam kérdezni: és
látja néha az édesanyját, Kürt?

_Kürt_ (zavarodottan): Ha Budapesten vagyok, mindennap.

_Anna:_ Lehetetlen.

_Kürt:_ De igen… higyje el… vele reggelizem, vele ebédelek. Hiszen
együtt lakom vele.

_Anna:_ Hogyan… Nem értem… Ez nem igaz, most megint nem mondott igazat…
Hol?

_Kürt:_ A Ferencvárosban van egy kis lakásunk.

_Anna:_ De hiszen maga a Belvárosban lakik.

_Kürt:_ Az más. Az délutánra… és estére való… Az… ezt az egyéb
jövedelmeimből tartom… az egészen más… A közös lakásunkat az anyám
fizeti… Innen is azért küldtem neki ezt a pénzt, hogy az ő sorsa
mindenkorra biztosítva legyen… ha egyszer én elsején nem is vinném haza
pontosan a fizetésemet.

_Anna_ (mértéktelen elámulással): A fizetését? Miféle fizetését? Honnan?

_Kürt_ (durcásan): A havi fizetésemet. A hivatalomból.

_Anna_ (álmélkodva): A hivatalából? Hát magának hivatala van, Kürt?

_Kürt_ (szégyenkezve): Van… igen…

_Anna:_ Miféle hivatala? Miért nem mondta ezt soha? Mondja gyorsan,
milyen hivatala?

_Kürt_ (habozik).

_Anna:_ Hát mondja már, Kürt. Milyen hivatala? Miért nem mondja? Milyen
hivatalban van?

_Kürt:_ Szégyellem, Anna. Majdnem olyan nevetséges, mintha azt mondanám,
hogy a sóhivatalban.

_Anna_ (elmosolyodik, de felindultan sürgeti): Nem… mondja Kürt… milyen
hivatalban van maga?

_Kürt_ (nagyon szégyenkezve): A vámhivatalban. Reggel nyolctól délután
kettőig.

_Anna_ (boldogan): Igazán…? (Kis szünet.) Igaz ez, Kürt?

_Kürt_ (lehajtott fejjel, lesütött szemmel, egészen megadva magát,
benyul a zsebébe): Itt a hivatalos fölszólítás: lejárt a szabadságom,
megyek vissza. Ott vagyok… a vámvisszatérítési szakasznál. Tizedik
fizetési osztály, harmadik fokozat. Tizenegy éve… már nyugalomba is
mehetnék… ezerkétszáz korona nyugdíjjal.

_Anna_ (nézi az írást, nagy örömmel): Kürt, hiszen akkor maga nem
züllött, nem rendetlen, nem munkátlan, nem léha ember.

_Kürt_ (nagyon szégyenkezve): Én? Soha nem mulasztottam egy napot sem.
(Egészen megtörve és szégyenkezve.) Tavaly soronkívül léptettek elő
(szégyenkezve nyel egyet), másodosztályu ellenőrré.

_Anna_ (szinte ujjongva): Kürt, hiszen maga akkor… maga akkor alapjában
véve… becsületes ember.

_Kürt_ (fölkapja a fejét, fölszisszen): Nem.

_Anna_ (ujjongva): Hiszen maga akkor becsületes, tisztességes ember.

_Kürt_ (kétségbeesve hangosan tiltakozik): Nem, nem, nem vagyok az.

_Anna:_ De igen, maga tisztességes ember.

_Kürt_ (harsányan, kétségbeesve): Nem, nem, nem, – csak azt az egyet ne
mondja nekem, hogy én tisztességes ember vagyok.

_Anna_ (bámulva): Ne? Miért?

_Kürt:_ Ne mondja nekem, én az ellen harcoltam egész életemben. A
tisztességes ember, az… az a cugos-cipős ember. Az foszló nadrágu,
fényes kabátu ember. Az: a szegény ember, az a derék, jó, rosszul
borotvált ember, az a szégyenkezve hurcolkodó ember, az a borravalóban
csaló szegény, derék jó ember, az: az az ijedős, a cugos-cipős, a
nimolista. Nekem azért kellett tizenkilenc éves koromban hivatalba
mennem, hogy az anyámat eltartsam, de tizenegy esztendeje viaskodom,
hogy ne legyek tisztességes ember, ne legyek cugos-cipős, foszló
nadrágu, fényes kabátu… hanem felöltözködhessem tetőtől-talpig úgy,
ahogyan jól esik, – keserves küzdelem ez Anna – és hogy ne kelljen
ijedten néznem arra, aki borravalót vár tőlem, hogy úr legyek… Nem,
Anna, én nem vagyok tisztességes ember.

_Anna_ (mosolyogva, gyöngéden): Most már mondhat, Kürt, amit akar… Most
már leleplezte magát…

_Kürt_ (panaszosan): Nem, Anna.

_Anna:_ Maga tisztességes ember.

_Kürt_ (bágyadtan): Nem, Anna, én nem vagyok… tisztességes ember és nem
is akarok az lenni…

_Anna:_ De igen. Az. És az lesz.

_Kürt_ (elcsüggedten): Nem, nem, nem…

_Anna_ (közeledik hozzá): Az. És az lesz.

_Kürt_ (siralmasan áll előtte; jobbról hangok hallatszanak. Kürt
hirtelen átváltozik; kiegyenesedik): Vigyázzon, Anna… ha az öreg úr,
Ferenc gróf, jön, maga egy szót se szóljon. Én beszélek, bízzon mindent
én rám.

_Anna:_ Csak azt mondom meg neki…

_Kürt:_ Azt sem. Semmit.

_Anna:_ Ő nem enged el engem.

_Kürt:_ Ohó, én elrablom magát.


NEGYEDIK JELENET.

_Voltak_, _László gróf_ és _Ferenc gróf_.

_Ferenc gróf_ (Lászlóhoz, aki vissza akarja tartani): Itt vannak, ha
mondom. Együtt vannak… (Belép.)

_László_ (kétségbeesetten áll mögötte).

_Ferenc gróf_ (forr a dühe): Együtt!… (Kürthöz.) Ön… (Egy parancsoló
gesztussal mutatja csak – forró dühében – a kiutasítást, a kidobatást.)

_Kürt_ (filozófusan és nyugodtan néz vele farkasszemet, bár a helyzetet
kényelmetlennek látja).

_Ferenc gróf:_ Nem értette? Ki!… Mars!… A megbizottait elvárom.

_Kürt_ (most már zavarba jött, nem tudja mihez fogjon; ránéz Annára).

_Anna_ (közbelép): A háziuri jogokat, amelyeket rámruházott, most
egyetlen egy kérésre használom fel: engedje meg, hogy Kürt ne így
távozzék el innen, hanem maradjon még rövid ideig, és mondhassa el, ami
mondanivalója van.

_Ferenc gróf_ (harcol magával): A háziúri jogok itt a magáéi, Anna, –
éljen velük tetszése szerint. A férfi a férfival azért, remélem,
leszámolhat majd.

_Kürt:_ Nem, gróf úr.

_Ferenc gróf_ (fenyegetően): Nem? Majd én…

_Kürt:_ Igazi férfi asszonyért nem verekszik. Vagy övé lesz egy nő
hajlandóságból, szeretetből, szabad elhatározásból, vagy nem kell neki
sehogyan. Vagy ajándék gyanánt kapja, vagy félreáll. Nem rablunk
asszonyt, nem verekszünk, nem titkolózunk, nem hazudunk; nem az én
akaratom dönt és nem is az öné, hanem (Annára mutat) az övé. Az ő
elfordulása százszor jobban eltilt engem tőle, mint akárkinek a tilalma.
Mondja neki gróf úr, hogy tiltson el magától és én megyek… és örökre
elmegyek.

_Ferenc gróf_ (föl akarja szólítani Annát erre a kitiltásra): Anna
mondja neki… (Meggondolja a dolgot.) Anna, mondja meg nekem, régóta
ismeri maga ezt az embert?

_Anna_ (habozva): Igen.

_Kürt_ (gyorsan): Nem.

_Ferenc gróf_ (fölemeli a fejét, mint aki a két válasz ellentmondó
voltából szomoru következtetést von le): Úgy! Hm! Mondja meg Anna,
megállapodott-e maga ezzel az emberrel abban, hogy múlt éjszaka vele itt
találkozik!?

_Anna_ (most megerőlteti magát és hazudni akar, hogy az előbbi
őszinteségét jóvátegye): Nem.

_Kürt_ (ugyanakkor): Igen.

_Ferenc gróf_ (egyikről a másikra néz, remeg a megzavarodott haragtól;
elvakult fölindulással, nagy, mély fájdalommal): Hazudnak nekem!
Mindenki hazudik. Meg kellett érnem, hogy a családom tagjai… nem
mondanak nekem igazat… És maga is Anna!… (Nem tudja folytatni.)

_Anna_ (zavarodottan áll előtte).

_László gróf_ (remegve várja a folytatást).

_Kürt:_ Gróf úr, én mindent meg fogok önnek most mondani teljes,
kiméletlen, irgalmatlan őszinteséggel. Óhajtja ezt meghallgatni?

_Ferenc gróf_ (egy intéssel válaszol: igen, most már úgyis mindegy).

_Kürt_ (tudomásul veszi az engedelmet): Meg kell mindenekelőtt őszintén
és férfias nyíltsággal mondanom, hogy én szeretem Annát.

_Ferenc gróf_ (megrezzen, ökölbe szorítja a kezét).

_Kürt:_ Éppen ilyen őszinteséggel meg kell mondanom, hogy én csak itt
ismertem meg őt és ő csak itt ismert meg engem. Néha úgy tetszik, mintha
régen-régen megismerkedtünk volna egymással, de a szavamra, a hitemre, a
férfiúi becsületemre mondom: csak itt ismertük meg egymást.

_Ferenc gróf:_ Igaz ez Anna?

_Anna_ (lesütött szemmel): Igen… néha úgy tetszik… de csak itt ismertük
meg egymást.

_Kürt:_ Ez a megismerkedés, – úgy éreztük, – a végzetünk lett. Én
menekülni akartam, László gróf tudja, hogy el akartam utazni, már tegnap
este úgy volt, hogy rögtön utazom.

_László gróf_ (sietve): Az úgy van… az úgy volt.

_Kürt:_ Egy utolsó találkozást azért kértem Annától, hogy megmondjam
neki: én félreállok. Hogy megállapodjunk benne: mi elszakadunk
egymástól. Én nem szállhatok versenyre azzal a férfival, aki az én
szememben a legkülönb a férfiak között és őt elválasztja tőlem az adott
szó tisztelete, a kötelesség, a hűség. Itt az éjjel azért találkoztunk,
hogy búcsút vegyünk egymástól, hogy tisztán és hősiesen elszakadjunk
egymástól, hogy a Cserháti Ferenc gróf nevét a gyanu árnyékától, minden
foltnak a lehetőségétől is megóvjuk. Helyes volt ez, gróf úr?

_Ferenc gróf_ (szinte az akarata ellenére): Ez helyesen volt.

_Kürt:_ Ez helyesen volt és én most mégis itt állok ön előtt gróf úr és
azt mondom, döntsön ön ebben az ügyben, amelyben én akartam dönteni.
Mert én az ön közelében más ember lettem, én öntől megtanultam az
igazságszeretetet, megtanultam a hazugság gyűlölését, megtanultam
(erkölcsösen), hogy mindig igazat kell mondani és hogy a hazugság nem
visz jóra. Ha én eltávoznám, ha mi most ezt elhallgatnók, ha mi
egymástól így elválnánk, az hazugság volna. Szabad-e – ezt kérdeztem
magamtól, – olyan lánynak, mint Anna, olyan férfi mellett maradnia, mint
ön gróf úr, akár hősiességből is elhallgatva azt, hogy mást szeret.

_Ferenc gróf_ (nagyon fájdalmasan): Anna! – őt szereti? Szereti őt?

_Anna_ (halkan): Igen.

_Ferenc gróf_ (nem felel, lehajtja a fejét, rettenetesen küzd magával;
szótlanul megfordul).

(Nagy szünet.)

_Ferenc gróf_ (vissza akar fordulni, de még mindig küzd magával).

_Kürt:_ Szabad-e ezt? Szabad-e hazudni? Szabad-e gróf Cserháti Ferencet
hazug kímélettel megbántani? Én tőle mást tanultam. Én azt tanultam
tőle, hogy akkor elébe kell lépnem és azt kell mondanom: uram, te ítélj,
a te bölcseséged és nagylelküséged döntse el a sorsunkat: én azt a
lányt, akit szeretek, nem fogadhatom el másképpen, csak a te jóságodtól;
te ezt a lányt szeretted; a szereteted egy apa szeretete volt és én most
fiúi tisztelettel és engedelmességgel tekintek rád; én el nem akarom ezt
a lányt rabolni; én nem csalok, de még hazug kímélettel sem csalok; ha
te akarod, elválasztasz bennünket örökre, de ha akarod, te teszed az ő
kezét az én kezembe és azt mondod egy apának a nagylelküségével:
vezessen az ő erős és tiszta kezed téged egy életen keresztül. (Meg van
hatva. Szünet.) Ezt kellett mondanom, ezt mondtam; és most várom a
döntést, amely az egész életemre szól.

_Ferenc gróf_ (küzd magával): Anna… hát… igazán őt szereti.

_Anna_ (nagyon halkan): Igen.

_Ferenc gróf:_ És… és… (föllobban a dacos haragja) de én nem… (erőt vesz
magán) akkor… akkor… (megfogja az Anna kezét és Kürt felé nyujtja, nem
teszi a Kürt kezébe, de olyan, mintha a kezébe tenné).

_Kürt_ (odasiet, megérinti az Anna kezét, de nem ragadja meg, a mozdulat
indiszkrét volna; most a még mindig fölindult Ferenc grófhoz kell
fordulni): Gróf úr… ön döntötte el a sorsunkat… és nekünk most az ön
kezét kellene megragadnunk…

_Anna_ (valóban a Ferenc gróf keze után nyúl).

_Ferenc gróf_ (elvonja a kezét, küzd a meghatottságával, rákiált
Kürtre): Hát ugy-e, hogy nem kell hazudni? Hát ugy-e, hogy igazat kell
mondani? Hát ugy-e, hogy nyíltan, őszintén és becsületesen meg kell
mondani mindent?

_Kürt_ (lelkesen): Mindent, gróf úr. Ön más emberré tett engem, én új
ember lettem Ön mellett.

_Ferenc gróf_ (kiáltva, mert még mindig küzd magával): Csak ő rá
hallgasson mindig (Annára néz). Csak azt tegye, amit ő mond. Érti?

_Kürt:_ Én nekem nincs többé akaratom; én azt teszem, amit ő akar.

_Ferenc gróf:_ Hát azért!… No!… No!… (Járkál.)

_Anna_ (odamegy hozzá; halkan): Köszönöm. Köszönöm, hogy most is jó
hozzám.

_Ferenc gróf:_ Hát örül, Anna?

_Anna_ (nem akarja mondani, hogy igen; csak bólint).

_Ferenc gróf:_ És boldog lesz így, Anna?

_Anna:_ Remélem. – De most vissza kell adnom valamit… (a köpönyege
zsebéből kiveszi az okmányt.) Én négy héttel ezelőtt egy ajándékot
kaptam… az ajándékadta joggal éltem is már egyszer… ma először, de
utoljára is… Most ezt az ajándékot visszaadom. (Indul.)

_Kürt_ (figyelni kezd; útjába áll): Mi az… mi az, Anna? (Kiveszi a
kezéből az okmányt és gyorsan, figyelmesen olvassa.)

_László gróf_ (aki egyre nagyobb gyönyörrel nézte a dolgok fejlődését,
most szintén közbelép. Közömbösen, de nagy nyomatékkal): Igen… az
ajándékozási okirat… Az természetesen most érvényét veszíti.

_Kürt_ (belemélyedt az olvasásba, szórakozottan, de szintén
nyomatékosan): Miért veszítené az érvényét? És mi jogon avatkozol te
bele a dologba? Neked ebbe egyelőre semmi beleszólásod nincs.

_László gróf:_ Neked még kevésbbé. Te azt teszed, amit ő akar. Anna
pedig vissza akarja adni…

_Anna:_ Igen. Én vissza akarom…

_Kürt:_ Én pedig nem akarom.

_László gróf:_ De milyen jogon nem akarod te?…

_Kürt:_ Mint… menyasszonyom érdekeinek képviselője. Mint leendő férje.
Én nekem természetes és törvényes kötelességem, hogy az ő érdekeit
minden módon megvédjem.

_László gróf:_ De az ajándékozás most magától elveszíti az
érvényességét.

_Kürt_ (még mindig nagy figyelemmel olvas): Mi-ért veszi-tene – el – az
– érvényességét?

_László gróf:_ Mert a törvény rendeli.

_Kürt:_ Miféle törvény?

_László gróf_ (diadalmasan): Az 1894. évi XXXI. törvénycikk, ha úgy
tetszik. A második szakasz: „Az a jegyes, aki az eljegyzéstől
visszalépett, köteles azt, amit a másik jegyes neki ajándékozott,
természetben visszaadni.“

_Kürt_ (befejezte az olvasást; villámgyorsan): Úgy van. Ez a második
szakasz. A törvény negyedik szakasza azonban kimondja, hogy a
kártérítési jog öröklés tárgya csak akkor lehet, ha a jogosult a
keresetet megindította. Ez ebben az esetben nem történt meg; miért
intézkedel tehát te úgy, mintha máris Ferenc gróf örököse volnál…
Tűrtőztesd magadat kissé. Ferenc gróf, hála Istennek, még él.

_László gróf_ (összecsuklik).

_Ferenc gróf_ (aki eddig elámulva hallgatta a vitát, megsemmisítő
pillantást vet rá).

_Kürt:_ Különben a törvényt is hibásan idézted: a visszatérítési
kötelezettséget a második szakasz arra az esetre állapítja meg, ha az
ajándékozás a _kötendő házasság_ okából történt. Itt pedig (az okmányra
mutat) expressis verbis ki van mondva, hogy az ajándékozás az
eljegyzéstől teljesen független és az ajándékozás szándéka teljes egy
évvel ezelőtt keletkezett. Az ajándékozás minden mellékkörülménytől
mentes önálló cselekedet, tehát éppen olyan teljes érvényességü jogalap,
mint akár a vétel (széles mozdulattal). Ez a jogi helyzet. Mi azonban
törvényparagrafusokra nem hivatkozunk, okiratokba nem kapaszkodunk,
kicsinyes anyagi perlekedésbe nem bocsátkozunk. Mi ezt az okiratot…

_Anna_ (aki eddig folyton közbe akart szólni és akit Kürt gyöngéd
erőszakkal elhárított): Visszaadjuk.

_Kürt:_… megragadjuk. Odalépünk az elé a férfi elé, akinek a
nagylelküsége ezt az okiratot létrehozta és ezt mondjuk: uram, mások
vissza akarják perelni a te nagylelküségedet, a te akaratod az volt,
hogy annak a lánynak a sorsáról, aki bár rövid ideig, de Cserháti Ferenc
menyasszonya volt, mindenképpen gondoskodj, a te akaratod volt, hogy ez
a ház az Anna-villa nevet viselje; nem a mi föladatunk, hogy a te
akaratodat érvényesítsük; mi visszalépünk; legyen úgy, ahogyan ők
akarják, mi velük nem pereskedünk; mi ismét a te kezedbe tesszük saját
akaratod sorsát, mi ezt az okmányt neked visszaadjuk. (Átnyujtja az
okiratot.)

_Ferenc gróf_ (gőgösen): Tartsa meg. Én az ajándékaimat vissza nem
veszem. Ez a ház marad azé, akié; a neve marad az, amelyet én adtam
neki: az Anna-villa.

_Kürt:_ Gróf úr, előttem szent az ön akarata; nem én akarok pereskedni
ön ellen, hanem… (László felé fordul).

_Ferenc gróf_ (odamegy): Te? Hogy mersz te az én akaratom ellen támadni.

_László gróf:_ Kérlek… én nem… ha te még most is akarod…

_Ferenc gróf:_ Én most is akarom. Ez a ház az Annáé és marad is az övé.
Ő marad benne és mi elmegyünk belőle. Gyere. (Megy. László vele.)

_Kürt_ (elkíséri őket a baloldali ajtóig, ott visszafordul és nyugodtan,
– egy kissé kérdően „mit szól hozzá“ – arccal ránéz Annára).

_Anna:_ Hát Kürt… hát tudja… hát maga… (Olyasmit akar mondani, hogy
legnagyobb csirkefogó. Azután elámulva kérdezi.) Mondja… azt mondja meg
nekem, honnan ért maga jogi dolgokhoz.

_Kürt_ (az ajtónál, nyugodtan): Én? Hiszen én jogász vagyok. Doctor
juris utriusque.

_Anna:_ Utrius…

_Kürt:_ Hogyne. Majdnem ügyvéd lettem.

_Anna:_ És… és mért nem lett?

_Kürt_ (átnéz a tulsó ajtóhoz, amelyen túl beszélgetés közeledik.
Figyelmesen átsétál oda. Közben nagyon nyugodtan): Nem lettem. Tudja
Anna… utálom a fosztogatást.

_Anna_ (elszörnyedve akar felelni).

_Kürt_ (hátrafordul; ismét _en garde_): Vigyázzon csak Anna… most mi
jön. Most kifüstöljük őket. Sorra mind.


ÖTÖDIK JELENET.

_Voltak, Margit grófnő, Emma grófnő, Mihály gróf, Stefi gróf_ és _Viktor
gróf_.

(A társaság besétál jobbról lehető teljes elfogulatlansággal. Kürt az
ajtónál szeretetreméltóan defiliroztatja el őket maga előtt. Viktorral
farkasszemet néz. Anna mosolygó harckészséggel várja a társaságot. „Jó
reggelt.“ „Jó reggelt.“.)

_Margit grófnő:_ Jó reggelt, kedvesem.

_Anna:_ Jó reggelt, drágám. Már fölkeltetek? Ilyen korán?

_Margit grófnő_ (közömbösen): I… igen. Már…

_Anna:_ Elég volt az alvásból? Kipihented legalább a tegnapi
fáradságodat?

_Margit grófnő:_ I… igen… Óh, azt tökéletesen.

_Anna:_ Hallom, hogy az urak korán hazajöttek. Nem sikerült a vadászat?

_Margit grófnő_ (közömbös gőggel): N… nem. És te jól aludtál, drágám?

_Anna:_ Óh, – _kitünően_.

_Margit grófnő:_ Hm… Ferenc akart veled beszélni… Beszéltél már vele
kedvesem…?

_Anna:_ Igen. Én is beszélni akartam vele.

_Margit grófnő:_ Ah? Úgy! És mit akartál neki mondani, drágám?

(A többiek közben állva hallgatják ezt a kis szócsatát.)

_Anna:_ Én?

_Margit grófnő:_ Igen. Te.

_Anna:_ Azt akartam neki mondani, hogy fölbontom a vele való
eljegyzésemet.

_Margit grófnő_ (mintha villamos ütés érte volna): És ő?

(Várakozás.)

_Anna:_ Ő tudomásul vette.

_Margit grófnő_ (fölpattan mellőle).

_Anna_ (nyugodtan): És én…

_Margit grófnő_ (minden gőgjével): És… (habozik magának vagy önnek
szólítsa, végre végtelen lenézéssel) … kegyed?

_Anna:_ Én eljegyeztem magamat Kürttel.

(Szenzáció.)

_Kürt_ (mosolyogva nézi a dolgot).

_Stefi gróf_ (tér elsőnek magához, odalép Anna elé és széles mozdulattal
mondja): Gratulálok. Ön nem is tudja, milyen szerencséje van. Gratulálok
a hallatlan szerencséjéhez.

_Anna:_ Milyen szerencsémhez?

_Stefi gróf:_ Hogy nem kerül közénk. Micsoda helyre került volna… Nem is
képzeli! (Még egy nagy mozdulat.) Gratulálok.

_Mihály gróf:_ ⎫
               ⎬ De Stefi!
_Emma grófnő:_ ⎭

_Margit grófnő:_ Akkor nincs más hátra, mint hogy mi is gratuláljunk…
(Annához beszél) Galambos kisasszonynak és… kifejezzük a
sajnálkozásunkat azon, hogy olyan hamar meg kell válnunk tőle… A vonat
már kilenc órakor indul…

_Anna_ (csaknem elveszíti a lélekjelenlétét.)

_Kürt_ (lép közbe): Óh, grófné, csak nem akarnak már azzal a vonattal
utazni?

_Margit grófnő:_ Tessék?

_Stefi gróf:_ Mi?

_Mihály gróf:_ Mi?

_Kürt_ (tovább is nagyon szeretetreméltóan, egészen elfogulatlanul):
Igazán… kétségbe volnék esve, ha ilyen hamar elveszítenők önöket. Az ősz
legszebb része még hátra van és talán szabad remélnem… hogy eddig sem
érezték magukat rosszul az Anna-villában…

_Margit grófnő_ (élesen): Ah!

_Stefi gróf_ (szárazon): Hja úgy!

_Kürt:_ Hm… igen… menyasszonyom és én egyelőre itt töltjük az őszt és
mind a ketten reméljük, nem fosztanak meg bennünket attól a
kimondhatatlan örömtől, hogy vendégszeretetünket igénybe veszik.

_Margit grófnő_ (remeg a gőgös fölháborodástól): Kedves úr…

_Kürt:_ Én remélem… bizonyos vagyok benne, hogy otthon érzik itt
magukat.

_Margit_ (dölyfös haraggal): Kedves… izé…

_Kürt_ (a vendégszerető házigazda mély meghajlásával): A mi házunk az
önöké.

_Margit grófnő_ (nem bír magával, végtelen dölyffel, mintha borravalót
adna): Csak tartsa meg, jó ember. (Int Mihálynak. Indulnak.)

_Stefi gróf_ (indul utánuk; előbb mosolyogva odalép Kürthöz): Igaza van;
csak tartsa meg, jó ember. (Ő is indul.)

_Kürt_ (kissé meghökkent): Engedelmükkel! Még pedig erősen.

(Margit grófnő, Mihály gróf és Stefi gróf elmennek.)

_Emma grófnő_ (odalép Kürthöz, titkos ingerültséggel): Akkor nincs más
hátra, mint hogy én is gratuláljak.

_Kürt:_ Köszönöm, grófné.

_Emma grófnő:_ Ez igazán nevezetes fordulat. Végre látta az ember,
milyen maga, mikor komolyan beszél. Mert ezt most már komolyan gondolja,
ugy-e?

_Kürt:_ A legkomolyabban. Halálos komolyan.

_Emma grófnő_ (ingerülten): Úgy! A nézetei érdekes változáson mentek át.
Most eszerint hisz például a női erkölcsben már?

_Kürt:_ Hiszek grófné.

_Emma grófnő_ (utánozva): Úgy? Hát mondja meg komolyan, Kürt, van női
erkölcs?

_Kürt:_ Van!

_Emma grófnő:_ Ah! Van!

_Kürt:_ Van. Igen. Az olyan férfiak számára, mint én, grófné, van. Ha
egy olyan férfi, mint én, az egész életét odaadja egy nőnek, minden
szeretetét, minden szerelmét, minden hűségét, minden gondolatát, minden
idejét, akkor van. Akkor van, grófné.

(A beszélgetés félhangon folyik, Annától kissé elhúzódva.)

_Emma grófnő_ (ingerülten): Eszerint a házasság csakugyan a társadalom
alapja.

_Kürt_ (nagyon komolyan): Igen. Az.

_Emma grófnő:_ Oh… én egy hozzáértő embertől azt hallottam, hogy a
házasság a társadalom alapja addig, míg az asszony örököst nem ajándékoz
az urának; azután arravaló, hogy az asszony nyugodtan… kereshessen
másokat.

_Kürt:_ Ez így is van, grófné.

_Emma grófnő:_ Így van? És… mégis… Akkor hát…

_Kürt:_ Ez így van grófné, ott, ahol az asszony örököst ajándékoz az
urának. De (emelkedő hangon) nincs úgy ott… nem lesz úgy ott… nem erre
való a házasság ott… ahol… ahol…

_Emma grófnő_ (gúnyosan): Ahol?

_Kürt_ (megelégeli a dolgot, teljes kötekedő jókedvvel): Ahol… (Más
hangon.) Hány gyerekünk lesz nekünk, Anna?

_Anna_ (bosszús mosolygással kapja vissza a fejét).

_Kürt_ (sürgeti): Hány lesz, Anna? Legalább?

_Anna_ (nem akar válaszolni).

_Kürt:_ Legalább?

_Anna_ (félrefordítja a fejét, halkan): Legalább négy.

_Kürt_ (a grófnéhoz fordul, ilyen mozdulattal: ime).

_Emma grófnő_ (fölszisszen; végignézi őket és kisiet).

_Kürt_ (szeretetreméltóan utat nyit neki).

_Viktor gróf_ (előlép a háttérből): Most már csak én vagyok hátra. Nekem
is van némi mondanivalóm és pedig… ez… (fölemeli a kezét és pofon akarja
ütni Kürtöt).

_Kürt_ (megkapja a kezét, megcsavarja, úgy, hogy Viktor sziszegve
kénytelen megfordulni): Ohó… fiatal úr… Fiacskám, éppen te… hiszen
megeszlek…

_Viktor gróf_ (vonaglik a kézszorítástól).

_Anna_ (fölugrik): Eressze el Kürt, eressze el, eressze el rögtön.

_Kürt_ (ellódítja a kezét és összevont homlokkal készül újra
szembeszállni vele).

_Anna_ (közbeveti magát): Ne bántsa őt… bántotta magát, Viktorka? Fáj?
No adja ide a kezét én majd megsímogatom… én nem engedem magát… (előre
vonja).

_Viktor gróf:_ Én nem félek tőle.

_Anna:_ Tudom, Viktorka, maga bátor, és kedves és jó. Maga jó volt
hozzám és én szeretem magát.

_Viktor gróf:_ Őt szereti. Nem tartja meg azt, amit nekem igért.

_Anna:_ Viktorka… hát azt akarta volna, hogy én rossz asszony legyek?

_Viktor gróf:_ Nem… Azt nem… De miért nem vár én rám?

_Anna:_ Oh Viktorka, öt év múlva… két év múlva majd megérti ezt is… majd
örül akkor annak, hogy senki sem vár magára és hogy különösen hozzám
semmi köze sincs.

(Kint Emma grófnő hangja: „Viktor“.)

_Anna:_ Viktor, hívják. Búcsúzzon el tőlem, de ne haraggal, barátsággal,
szeretettel. Igen?

_Viktor gróf_ (remegve): Igen. Anna… én…

_Anna:_ Én nagyon hálás vagyok magának Viktorka. (A homlokát nyújtja
neki.)

_Viktor gróf_ (meg akarja ölelni).

_Anna_ (elhárítja): Nem… nem úgy… (A homlokát nyújtja neki.)

_Viktor gróf_ (megcsókolja a homlokát): Én… én… (vad keserűséggel)
tudom… most már… mi lesz ennek a vége…

_Anna:_ Szent Isten… Viktorka…

_Viktor gróf:_ Most már hiába minden…

_Anna_ (rémülten): Viktorka…

_Viktor gróf_ (indulóban): Én most már…

_Anna:_ Mit akar?…

_Viktor gróf_ (mély szomorúsággal): Elmegyek Stefi bácsival a Folies
Bergéresbe. (Kirohan.)

_Anna_ (elneveti magát).


HATODIK JELENET.

_Anna, Kürt, Galambos._

_Galambos_ (ugyanazon az ajtón besiet): Egyedül vagy már Anna… Nem? Ez
az úr… Én nekem most a gróffal el kell mennem.

_Kürt:_ Dehogy megy el, öreg úr… Jó, hogy idejött.

_Galambos:_ Igen… én itt kint vártam…

_Kürt:_ Anna, az apját nem engedjük el a gróffal.

_Galambos:_ Nem… az nem lehet… nekem el kell mennem…

_Kürt:_ Dehogy kell.

_Galambos:_ De igen. El kell.

_Kürt:_ Ugyan, miért kellene… Mi majd más embert faragunk magából, öreg
úr. Ej, emelje föl már a fejét egy kicsit… Legyen már bátrabb egy
kicsit… Tudja mit… próbáljon meg egyszer már szemtelen lenni egy kicsit
a gróffal, majd meglátja, micsoda öröm az. Érezze már szabad embernek
magát.

_Galambos_ (elvonja, halkan): Nem… azt nem lehet… Nekem nem lehet… a
grófnak nyugtája van tőlem… sok nyugtája…

_Kürt:_ Miféle nyugtája? Mi az? Hogy van az, hogy történt az?

_Galambos:_ Az úgy történt, hogy Anna egyszer írt a nevelőintézetből
pénzért. Én nekem nem volt pénzem. Pedig kellett. Angolul tanult. És…
akkor kölcsönvettem a gróf pénzéből. A gróf észrevette és nyugtát
iratott velem… Hogy sikkasztottam. És azóta… mindig… mindig… egyre,
egyre… (jelek).

_Anna_ (eddig hallgatva nézte a dolgot): Apám… azt mondta, hogy először…
én miattam?

_Galambos_ (bólogat).

_Anna:_ Szegény apám. És én… (Meg akarja csókolni a kezét. Galambos nem
engedi.) De a nyugták nincsenek meg már apám. A gróf nekem adta őket és
én elégettem őket.

_Galambos_ (alig tud szólni): El… el… Hát akkor én… mehetek, ahová
akarok…

_Anna:_ Igen.

_Kürt:_ Nem. Azt azért nem. (Galambos megdöbben.) Csak nem akar elmenni
tőlünk? Én most elveszem Annát… itt marad velünk… pihen vagy
gazdálkodik, ha akar. Mi volna akkor, ha vagy ötven holdon maga
gazdálkodnék?

_Galambos:_ Maga… én magam?

_Kürt:_ A maga ura volna… csak a jó Istennek tartoznék számadással. A
maga ura… senki se parancsolna… senkire se kellene ügyelni…

_Galambos_ (remegve, szinte sírva): A magam ura.

_Kürt:_ Ohó, – ezt megcsináljuk, öreg úr. Más emberré teszem én magát.
Majd megtanítom én rá. Félesztendő mulva rá sem ismer magára, olyan
keményen, olyan fönt hordja a fejét. Fogjon rögtön hozzá. Mondja utánam:
fütyülök a grófra…

_Galambos_ (remegve rázza a fejét).

_Kürt:_ Mondja: fütyülök.

_Galambos_ (előbb habozik, azután fölujjongva): Fütyülök a grófra.

_Kürt:_ No látja. Majd megy ez.

_Galambos:_ Jaj Istenem… jön valaki… hátha a gróf… Én mégis félek a
gróftól.

_Kürt:_ Fél? Tudja, mit öreg úr, sétáljon most le itt hátul nyugodtan az
erdőbe. Addig, míg a gróf el nem ment, ki se jőjjön.

_Galambos:_ De a gróf…

_Kürt:_ A gróffal én ezt majd elintézem. A gróf most maga nélkül fog
elutazni. No menjen… menjen… (Bíztatva.) Ne féljen már… a mindenségét,
mert mindjárt megeszek még néhány grófot… Ahá, itt jön egy.

_Galambos_ (a közeledő László gróf láttára rémülten siet el).

_Anna_ (szótlanul megsimogatja a Kürt kezét).

_Kürt_ (László gróf felé fordul).


HETEDIK JELENET.

_Anna, Kürt, László_ és _Ferenc grófok_.

_László gróf_ (sietve Kürthöz): Azért jöttem, hogy az elutazásunk előtt
megmondjam neked, hogy én most már természetesen letelegrafálom a
banknál az utalványozást.

_Kürt_ (merően nézi).

_László gróf:_ No hiszen ez természetes, te többet kaptál, mint amire
igényed lehetett, amit ti itt kaptatok, az tökéletes végkielégítés,
utána lehetetlen, hogy még egy óriás összeget kapj. Igazán szeretném
tudni, miért…

(A Kürt nyugodt nézése alatt egyre nagyobb zavarban, egyre nagyobb
igyekezettel mondja ezt.)

(Lent kocsirobogás.)

_Kürt_ (szó nélkül sarkon fordul, az ablakhoz megy és lekiált): Gróf úr!
(Visszafordul.)

_László gróf_ (idegesen remegve): Kérlek, ne kezdd most az egészet
előlről… csak nem akarod most… elhitetni velem… hogy mindent elmondasz…

_Kürt_ (mozdulatlan arccal áll).

_László gróf:_ Hát felelj már, kérlek. Ugy-e, nem akarsz neki szólni?

_Kürt_ (mozdulatlan arccal hallgat).

_László gróf:_ Hát mondd már… hiszen őrültség volna tőled… mindent
kockára tennél; az istenfáját, felelj már…

_Kürt_ (nem szól).

_László gróf:_ Hiszen jó… én nem bánom… velem lehet beszélni…
megállapodhatunk… méltányosan… Akarod ezt? Mondd, akarod?

_Kürt_ (nyugodtan a veranda felé fordul, nagy lélekzetet vesz).

_László gróf:_ Mondjuk: a negyedrészét.

(A terraszon megjelenik Ferenc gróf.)

_László gróf:_ A felét. – háromnegyedrészét.

_Kürt_ (a nagy lélekzetvétel után a közeledő, de az ajtón még át nem
jött Ferenc gróf elé): Gróf úr…

_László gróf:_ Hát az egészet. Csak ne szólj neki. Nem szólsz?

_Kürt:_ Az egészet.

_László gróf:_ Igen… (félhangon, elfordulva); fulladj meg beléje…

_Kürt_ (Ferenc grófhoz): Gróf úr… Anna kéri, adjon rá módot, hogy
elbucsúzzék öntől. És én kérem, engedje meg, hogy egy kéréssel forduljak
önhöz; bizonyára nem tagadja meg: – engedje át nekünk Galambos Jánost.

_Ferenc gróf:_ Én a személyzetemet soha nem szoktam elbocsátani.

_Kürt:_ Én teljesen igazat adok önnek ebben a határozottságban, de erre
az egy esetre mégis azt kell kérnem, hogy kivételt tegyen és azt kell
remélnem, hogy kivételt tesz.

_Ferenc gróf:_ Miért?

_Kürt:_ Mert méltányolni fogja, hogy nekem… végre is kellemetlen… ha a
menyasszonyom… a feleségem apja idegen szolgálatban van… idegen
birtokon… Én most az Alföldön akarok birtokot venni… egy részét átadnám
neki… kérem ne tagadja meg ezt a szívességet tőlünk, gróf úr.

_Ferenc gróf_ (egy gőgös mozdulattal jelzi, hogy beleegyezett).

_Kürt:_ Köszönöm. (Ránéz Annára, hogy most rajta a sor.)

_Anna_ (Ferenc gróf felé közeledik).

_Ferenc gróf_ (gőgös megindultsággal): Isten vele, Anna.

_Anna_ (halkan): Kérem, ne búcsúzzék tőlem így… több szeretettel… a régi
jóságával…

_Ferenc gróf_ (valamivel melegebben): Isten vele, Anna.

_Anna:_ Még mindig nem elég jó.

_Ferenc gróf_ (meghatva): Isten vele, Anna.

_Anna:_ Ez jó. De nem elég. Csak „Isten vele“? És nem viszontlátásra?
Nem akar engem soha többé látni? Nem jön el ebbe a házba, amelyet nekem
ajándékozott?

_Ferenc gróf_ (ránéz egy gőgös fejmozdulattal).

_Kürt_ (gyöngéden, de kissé kötekedve): De Anna… ne csinálja ilyen
ügyetlenül a dolgot. Hát hogyan jöhetne ide a gróf úr… olyan szerény
társadalmi helyzetü emberekhez, mint mi, minden igazi ok és alkalom
nélkül. Adjon rá alkalmat. Hívja meg a gróf urat az első fia
keresztelőjére. Keresztapának. Azt a meghívást azután elfogadhatja.

_Anna_ (ijedten néz Ferencre, de Ferenc nem haragszik. Félénken): Igaz?
Elfogadná?

_Ferenc gróf_ (harsányan): El.

_Anna_ (szégyenkezve): Akkor… meghivom… az első fiam… keresztelőjére.

_Ferenc gróf_ (pattogva): Köszönöm. Elfogadom. Itt leszek.
Viszontlátásra. (Megfordul. Kimegy.)

_László gróf_ (izgatottan sietve): Most pedig be kell látnod…

_Kürt_ (fenyegetően, de nyugodtan): Megint kezded.

_László gróf:_ Be kell látnod…

_Kürt:_ Semmit sem látok be.

_László gróf:_ Az a pénz végre is…

_Kürt:_ Engem illet. Meggátoltam Cserháti Ferenc gróf házasságát
Galambos Annával. De ha nem illetne meg, olyan ember vagyok én, aki
valamit, ami a markomban van… itt van… kieresztek. Ugyan menj!
(Fanyarul:) Nézd, lent várnak. A többiek már ott vannak, még lekésel.

_László gróf:_ Nagyon szép; most te dobsz ki engem innen.

_Kürt:_ Óh, szó sincs róla, legyen szerencsénk minél tovább…

_László gróf:_ Köszönöm; nem kérek a szíves vendégszeretetedből. De
végre is be kellene látnod, hogy vannak határok. Te azzal kezdted, hogy
tőlünk százezer koronát el… el… el…

_Kürt_ (nyugodtan): Elraboltam.

_László gróf:_ Hát igen: elraboltál. És most befejezed azzal, hogy
bennünket egészen ki… ki… ki…

_Kürt:_ Kifosztalak.

_László gróf:_ Hát… hát… igen… Hát ez csak nincs rendben? És jó, én nem
bánom, legyen a pénz a tied, de legalább a birtokról mondjál le.

_Kürt:_ A birtokról? Arról legkevésbbé. Az kell nekem legelsősorban.

_László gróf:_ Te gyönyörü hasznát fogod venni ennek a birtoknak. Ott
van a szőlő… hadd lopják békében…

_Kürt_ (élezetten): Hadd lopják? Csak próbálják meg. Az én szőlőmet?
Majd megmutatom én.

_László gróf:_ De hiszen ez a szegény-ötöd. Ez jár nekik.

_Kürt:_ Mi? Jár? Az – én – szőlőmből. Próbálja meg elvenni, aki azt
hiszi, hogy jár neki, majd meglátja mit kap. Aki még nem kapott ötven
srétet az oldalába, majd kap itt.

_László gróf:_ Úgy? De hiszen te öt dollár napszámot fogsz nekik
fizetni.

_Kürt:_ Ki? Én? Öt dollárt? Öt botot.

_László gróf:_ Ah… és a bérükért még meg is kell dolgozniok talán?

_Kürt:_ De meg ám. Zizegni fog itt a munka, úgy megy majd. Ég majd itt a
munka, sustorog… Én vigyázok rá; én nézek a körmére mindenkinek… itt
ropognia kell a munkának, itt nem lesz naplopás, a naplopóval én bánok
el majd.

_László gróf:_ Ohó… hát mégis van kötelesség?

_Kürt:_ Van bizony… az első az, hogy dolgozzék meg az, aki tőlem pénzt
kap.

_László gróf:_ És a végén… vannak a társadalomnak alapjai… amelyeket meg
kell védeni?

_Kürt:_ Vannak: a vallás, a család, a tulajdon. Az enyém. Vannak bizony
és jaj annak, aki föl akarja a kezét emelni ellenünk.

_László gróf:_ Óh… hát ez gyönyörü változás… Eszerint gyarapodni fogsz…
Az az egy reményem van, hogy a kártyaszobában majd annál gyakrabban
találkozunk.

_Kürt:_ A kártyaszobában? Ki vagyok én, hogy kártyázzam? Dolgozni fogok
én, a birtokommal törődöm én, a családomnak szerzek én… Ki vagyok én,
hogy kártyázzam? Züllött exisztencia? Gróf?

_László gróf_ (bosszusan): Ez kitör belőled mindig. A plebejus-gyűlölet
az…

_Kürt:_ Az arisztokrácia ellen? Hányszor mondjam még neked, hogy nincs
semmi a világon, amit joban tisztelek, mint az arisztokráciát.

_László gróf:_ Nem nagyon mutattad meg.

_Kürt:_ Nem hát. Miféle arisztokraták vagytok ti? Örökké kapkodtok…
mentegetődztök… igazolni akarjátok magatokat… hogy így meg úgy… ne
tartsanak benneteket ilyennek meg olyannak… Mit bánom én, hogy milyennek
tartanak? Vagyok. Hatalom vagyok. Úr vagyok. Az öreg úr még megjárja. De
ti! Miféle arisztokraták vagytok ti, hogy még velem sem tudtatok
elbánni. Hogy nélkülem nem tudtatok boldogulni. Hogy ti nem tudtátok
meggátolni az öreg gróf házasságát, ami mindent elvitt volna, ami a
tietek.

_László gróf:_ Nem tudtuk… Hát mit kellett volna tennünk?

_Kürt:_ Elrabolni azt a lányt. Megölni. Megmérgezni. Mit tudom én. De
még ahhoz is én rám volt szükségtek, hogy… hogy kiderüljön, hogy egy
húszéves lány nem szerelmes egy hatvanéves emberbe.

_László gróf:_ Te azért ne tégy nekünk szemrehányást. Te itt birtokhoz
jutottál… megtértél. Te irántunk ezért csak hálás lehetsz. Neked mégis
tisztelned kell az arisztokraciát.

_Kürt:_ Te még mindig nem érted, mi történt itt.

_László gróf_ (kissé fölindultan): Az történt, hogy te… bennünket ki…
ki…

_Kürt:_ Kiraboltalak. Az történt, hogy itt egy új arisztokrácia
keletkezik. Az történt, hogy én itt most dinasztiát alapítok. Ez a
birtok… Ez a jelentéktelen kicsi… kicsi… birtokocska: ez a kicsi, kicsi
kezdet… most jön a nagy szerző munka… még, még, még hozzá, minden
birtokot, ami elérhető. Az Anna-villa az eredet; a családi fészek; az
ősi vár. Innen indulunk el és meghódítjuk az országot.

_László gróf_ (gúnyosan): Az ősi vár. Nemes módon jutottál hozzá…
gyönyörü dinasztia-alapítás ez.

_Kürt:_ A te ősöd kereskedőket rabolt ki. Az én ősöm ezt elmulasztotta,
én kénytelen vagyok grófokat kirabolni. Írva van, hogy Cserháti Ubul
kóbor lovag egy lengyel karavánt fosztott ki, mielőtt a cserháti várat
megépítette. Én titeket fosztottalak ki. Egyre megy. A vár megvan. Benne
vagyok. (Lentről kiáltás: László.)

_Kürt_ (a hátráló Lászlónak egyre nagyobb lendülettel): Most összeszedek
mindent, amit a kezem elér… és a fiaim folytatják ezt a munkát és a
dédunokáim grófok és hercegek, zászlós urak, nádorispánok és
hercegprimások lesznek… és megeszik és magukba olvasztják azt, ami
belőletek megmarad.

(Újabb kiáltás: László!)

_Kürt_ (folytatja): És legendák szállnak közöttük a családalapító ősről
és kegyelettel zarándokolnak el az ősi fészekbe, az Anna-villába és övék
lesz az ország, a hatalom és a dicsőség. – Egy új arisztokrácia
keletkezett. Dinasztiát alapítottam. Ős lettem. Ez történt.

_László gróf_ (fogcsikorgatva kihátrál előtte a terraszra).

_Kürt_ (utána néz).

_László gróf_ (eltünik).

(Kocsirobogás, autó.)

_Kürt_ (visszanéz Annára).

(Nagy szünet.)

_Kürt:_ Elmentek.

_Anna_ (nem felel).

_Kürt:_ Kifüstöltük őket.

_Anna_ (megbotránkozva csóválja a fejét).

_Kürt:_ Kiraboltuk őket.

_Anna:_ Kürt… maga… maga!…

_Kürt_ (mámorosan): Anna… egyedül maradtunk. Anna… az urad vagyok, Anna!
(Egy parancsoló mozdulattal magához, maga elé hívja.)

_Anna_ (nem mozdul).

_Kürt:_ Anna! (Az előbbi mozdulat.)

_Anna_ (megcsóválja a fejét és most ő ismétli meg ezt a mozdulatot. Maga
elé parancsolja Kürtöt.)

_Kürt_ (habozik egy másodpercig; azután megindul egyre gyorsabban,
odalép elébe és az Anna újabb mozdulatára kitárt karral letérdel elébe.
Átkarolja.)

_(Függöny.)_


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19 |Margit gróf: És? |Margit grófnő: És?

21 |Eszemágáben |Eszemágában

21 |Stefi grófnő: Azt nem. |Stefi gróf: Azt nem.

131 |Stefi grófnő: És milyen |Stefi gróf: És milyen

157 |Magit grófnő (közömbös |Margit grófnő (közömbös]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 69744 ***