*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68971 ***

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ






PUDER

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

  Mi sok báj volt a csendes éjben!
  A kéj, öröm s lefolyt idő
  Élénk színekben tünt elő,
  Mint a rabnak, ki börtönében
  Erdőt, mezőt álmodva lát,
  S szabadnak véli önmagát.

_Puskin_.





Púder.

Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök.
Reggeltől-estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak
fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a
temetésemen vagy az esküvőmön kiséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén
hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe
alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként
sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az
útszélről: ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a
fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan
tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki
Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők
fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom
esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol
nemrégen disznót öltek és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga
volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna
meg. Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci
kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra
piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán
elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az
embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis
emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt
hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint
a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a
falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, –
mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a
felvidéket, – cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az
asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek
apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszőrű lovak
szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a
levegőben, mintha egy errejáró nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen
helyre fenyőhéjdobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap,
a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák
egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszúujjú
mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete
csontkeretes szemüvegű magános öreg úr támasztja homlokát az egyik
ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert
megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a
magasból, az angyalok nagy abécés könyvéből, amelyet fáradtan
leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint
leereszkedett húru hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a
rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké.
A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az
útszéli kovács üllőjének csengése, – téli este van az országúton, óh,
már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihült
szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy
szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy
Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden
csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki
napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona
volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög,
gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat:

– Mi járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon.

Vad, rossz-szándéku ebek egymáshátán törtetnek ki a falusi urilak
udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis daróc-ruhás ember görbe
bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven
káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy
nagyon mély férfihang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva:
egy tündöklő arcú, barnahajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az
egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és búskomoly
hangjának orgonavirágszaga van:

– Isten hozott, kedves bácsi.

Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, – a kántor már harmadik
napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre,
mindenféle öreg, őszidér-szagú nagybácsik bujnak ki medvesüvegből, nagy
csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát,
megsimogatják a haját és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú
bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere
összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon
agglegények jönnek messzi falvakból és a legtávolibb rokon, bizonyos
Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél
az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis
elviszik a lányukat!“ zokogva mondja el pohárköszöntőit és a
zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kisértetet látnának.

– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő
után.

– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! –
szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes
telesírja az asztalkendőt.

(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlen emberek a Kuminszkyhez hasonló
emberek. Eltünt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót
közmondákat kevernek a beszédbe és egy vén kopókutya láttára sírni
kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)

A kisasszony, mint egy boldogtalan mártir járt-kelt csizmaszagu rokonai
között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És
most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal:

– Gyere ide, szegény kis menyasszony, hadd csókoljalak meg utoljára!

Holott azelőtt soha sem csókolta meg.

A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában
olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A
komótt szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek
lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll, – úgyis elmegy a
kisasszony a háztól.

– Kedvesem, – mondtam a leánykának és megfogtam a kezét, – holnapig még
sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.

A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés
nélkül nézett a szemembe.

– Kuminszky bácsi is ezt mondta.

– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van.
Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis
hársfa nő a kertszélén, – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap és
beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy és még nem tudsz semmi
mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek
messze, Párisba, vagy Nápolyba, expressz-vonaton utazunk s olyan bundát
veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban
járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az
operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked és a
cipőd oly finom lesz, mint a keztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A
határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely
elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait.

– Ne beszélj bolondokat, bácsi.

– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok és a pénzt szórni
fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok
a füledbe és paradicsom-madár tolla leng a kalapod mellett. Igy falusi
asszony leszel, papucsban jársz, tyukokat nevelsz, később kenyeret
dagasztasz és korán elhervadsz, ha nem jösz velem. Jer velem, elviszlek
– Londonba.

– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem.

– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az
arcképeid az ujságban megjelennek és férfiak lövik agyon magukat az
ablakod alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el
éjszaka, kedves.

– Szerelmes vagyok, bácsi.

– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakóba megyünk, a Jagellók
palotájába és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag és
a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre,
Ukrainába… A kürt zeng és mindig a hátad mögött hallod a paripám
dobogását.

– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor
leissza magát s nem tudja nyomni az orgonát.

– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért
megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi, vagy a többiek. Hisz napokig
utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban
gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a
Kárpát felett, a te csillagod.

– Aztán bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsed: a templomba, az oltárig te
vezetsz karodon, a csokrot balkezedben tartod és ne lépj rá az
uszályomra.

– Ah, mily jó szagod van! Csak az öreg urak tudják megbecsülni a női
szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a
csillagszemü juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz
tehát?

Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor
volt a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott,
aztán széttörölte varjubajuszát.

– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad.

S a szentképet fogatlan szájával köröskörül csemcsegve megcsókolta, mint
a töltöttkáposztát szokta enni.

Később már vén emberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától
mámorosan elhagyták a mély karosszékeket és illetlenül megtapogatták a
kis rózsabimbót.

– Mind lecsókolják az arcomról a pudert, pedig még takarékosan kell vele
bánni, – mondta félig vígan, félig szomoruan hozzámfordulva a hölgy,
akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.

Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha
összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve,
beszélt:

– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a
divat? Magosra tüzzem, vagy a homlokomra illesszem?




Az átszúrt szív szerenádja.

Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes
hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A
kémények, tetők szüzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó
hullott az éjszaka és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli
álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly
mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén
katona, az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló
prémeket varázsoltak és a máskor szomoru kapuboltozatban éppen egy
fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények
elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében
diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele, – és a hörgés most már a
közelben hangzott.

Szindbád, aki ezidőtájt madame Nagykeztyünél töltötte az éjszakát, vele
kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván,
miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is
megvitatták, – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra és
azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a
szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt
férfiak szoktak, „minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte,
kihallgatás nélkül kerékbe törhető“, vélte, komolyan a barátnőjére
nézett, aki később megadással fölsóhajtott: „oh, hiszen magam is a
szegény elbukott nőket szeretem“, éjfélkor mindig fölhuzta a férfiu a
nagy, kerekszemü órát, amely a mirtus menyasszonyi koszorú – egykor
madame fején – és egy hosszu kék palást – amilyenben Angliában a babyket
sétálni viszik – társaságában függött a falon, távolabb egy tucat
fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról
megörökítette a mester és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca,
homlokán a virágkoszorucska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra
ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen el magában,
miután a kisleányt így hívták nagyon régen, madame rózsaszínü
pongyolája, magassarku cipője, antikgyürüje és hervatag, de sok
jószivüséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly
ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a
madame pénteken este, midőn gyertyát gyujt, vagy vasárnap délben, midőn
mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon
asztalkendők sárgálnak és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis
harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást,
fekete selyemruhát ölt fel és a fővárosban észlelhető szegénységről
beszélget az asztal fölött, igéri, hogy délután pénzt oszt ki a
vizivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép
gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért, – mert Szindbád a
pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken s
böjtöltek az izraelita ünnepeken, – – Szindbád az óra fölhúzása után
félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára
nézett egy darabig, aztán keserüen intett a madamenak:

– Könnyen lehetséges, hogy a megszurt ember itt vérzik el a kapunk előtt
a havon.

A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai
hörgést, most rövid káromkodást mormogott:

– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik
velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fütés este óta, minden szobám
kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön és Klein, a házmester, aki
holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.

Ezzel már talpra is állott madame és Szindbádot félretolva, saját
szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.

Valóban, odalent az a télikabátnélküli, hajadonfős ember nem a legjobb
állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította és
minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér
hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg, – az ember kiváncsian, ijedten,
erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mikor nem hitt
volna a szemének.

– Biztosan elvérzik, – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. – Ezen
a vidéken van egy kocsma, a Háromlábu nyul, ott igen jól forgatják a
kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire
szembeszurják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire
szabad járnia a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek,
amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán,
hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek
rendesen megszöknek, midőn kinullázta őket…

– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért uram. Elismerem, hogy kártyázni
jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyit, a nőkeresést csak bízza
reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor
mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán
szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az
utcasarokig jusson.

Szindbád legyintett.

– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja,
asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő.

– Ördögbe! – pattogott madame. – Minden nap eszik a konyhámon egy-két
környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni
az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!

– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most
fölegyenesedett és az öklével fenyeget.

– Csak összeszedné magát és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik
megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.

A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a
célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame
ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori
imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a riska tehenünket
is tartsd meg nékünk, ámen“ – mondta mindig nagyot sóhajtva.)

E percben tompán robogott egy kétfogatu kocsi az utca vége felől.

– Emerencia. Ő a legpontosabb! – szólt a madame.

A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt.
Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy
kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé
szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A
hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte
véres két kezét és arcravágta magát a hóban, éppen az előkelő úr
lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.

Az uriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester
kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és
Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.

A hintó elrobogott az uriemberrel, madame dühében csaknem beütötte
öklével az ablakot.

– Maga férfi, – kiáltott Szindbádra, – mért nem tud segíteni ilyenkor?

– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy
emberélet megmentéséhez. Legföljebb puderkeveréket tudok receptre írni a
dámáknak, – felelt Szinbád és nyugodtan cigarettázott.

– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A
legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.

– Ez a malőr mindenkivel megeshet, – vélekedett a madame barátja.

– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. –
Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz
vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem és semmi bajom nincs
világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett
jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de
nyomorult is az én életem.

Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszédszobából, majd földhöz
vágott egy cserepet.

– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő.

A madame erre talpraugrott.

– Kuss! – felelt fenyegető hangon.

Szindbádot karon ragadta és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A
bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.

– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön, – mondta megvetőleg. –
Segítsenek ezt az embert fölemelni.

S nyomban hóna alá nyult a haldoklónak.

Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejü legénykében,
csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt
volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és
Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.

A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.

– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigoruan és
kimerülten sóhajtva.

A legény lehajtotta a fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett
vadmadár.

A madame a legény havas hajára tette gyűrüs, kövér kezét.

– Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény.

Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem
mozdult.

Rózsaszínü pongyoláját fölkapva, magassarku selyem cipőjében
futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette
a szivarkáját sietségében.

– A szerenádot elkergettük! – mondta később Szindbád.




A fehérkutyás dáma.

Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy
asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása
volt, széplábu lányokat nevelt táncosnőnek és a jó női tulajdonokat,
szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az időtájt
sem pártfogolta a női kultura továbbfejlesztését és Olgának gyakran
szereztek kellemetlen meglepetést St.-Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy
eltünt leányzó után fölkutatták az ujvilág-utcai lakást. Remzei –
hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpraállott és mert
fiatalkorában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga
megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség
előtt bőven emlegette a nagyfontosságu leveleket és egyéb küldeményeket,
amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet
viselt a kabátja alatt és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt.
Vasárnaponként testhezálló fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha
Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot,
sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól
mondhatott egyet-mást, sajátkezüleg nyitotta föl évfordulókon a francia
dombok borát és Páris nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan
készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programmon, ha
Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan
folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az
asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között és
mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal
állította össze a salátát.

– Te, – te bankóhamisító! – mondta hideg gyülölettel, mert Olga asszony
többnyire olyan rosszkedvü volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent
utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette
őket, a nők, – ezt a szót tudta a legnagyobb gyülölettel kiejteni, és az
élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tünt föl
előtte. Halálos dühhel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért,
önfeledt derüs perceiről, egy régen elmult szép délutánról, midőn a zöld
budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli
kocsizásról, holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a
bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat és a kapitány
fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét és
keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült és Remzei
Romeot szavalta, egy szerenád (Remzei fiatalkorából), midőn a korhely
barátoknak káposztalevest főzött és egy séta elhagyott kis vidéki
temetőben, ahol szülei sírját kereste és Remzei órák hosszáig vitte
karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan
és utálatos dolognak tünt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a
városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan
redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom,
ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy
furcsa kis hídat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér
tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem,
mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt,
dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli
hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta:

– Reiser, de kötnivaló vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem
is van?

Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be,
több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni
állását:

– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl.
Szerelem van. Például, magam is…

– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott
közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért,
perzselő szenvedélyek ébrendnek s mindenféle hóbortos dolgok
elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga
börtöntöltelék.

A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.

– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem, – felelt bizonytalanul, – de
férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.

Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette és úgy
kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott:

– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen,
sajnálatraméltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak és
vannak kegyetlen, gonosz, sűrüvérü asszony-személyek. A tollak a
kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult
mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mindazért
vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A
szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és
ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok, meg az egész szerelmi
mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely
megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes
istennyila.

Remzei védekezett:

– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein,
hurkot kötnek a nyakukba és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon
egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a
vízre tapadó pillantások, az éjjeli-szekrényre készített pisztolyok és
álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások
vajjon miért vannak, ha nem a nőkért?

Olga csapkodott a két kezével:

– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jőjjenek ide hozzám, majd én
megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket, – a portékát! – tette hozzá, a
foga között szürve a szót.

Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba
ajtaját.

– A rendőrség! – jelentette egy barázdásarcu szobaleány.

– És a kutyás-leány éppen a szalónban ül! – riadt föl Olga. – Remzei,
dugd el a kutyás-leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.

Remzei, aki előtt egyébkor tárva voltak a lakás szalónjai, –
illedelmesen meghajolt egy feketehaju, igen finom és tündöklő arcu hölgy
előtt, akinek lábánál göndörszőrü fehér kutyácska szolgált.

– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bujtatnom.
Nevem: Remzei, futár.

– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az urhölgy. – Bár
meghalnék.

– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhás-szekrénybe fáradni.

A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt
lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei
ünnepélyesen húzta le a kulcsot.

– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.

A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör
előtt egy nagybajuszu titkosrendőr kedvtelve megállott.

Egy dúltarcu, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:

– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza
menyasszonyomat.

Olga fölbiggyesztette a száját.

– Én nem ismerem az urat.

– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az
éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza
nem adja.

– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd
érdemesebbet, – felelt hidegen Olga.

Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.

– Nem érdemes egy nőért, fiatalember, – szólt közbe atyai hangon.

A fiatalember nem hagyta magát:

– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a
nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt
megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegény
legény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő
kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiu
lettem…

– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.

– Térképrajzoló vagyok.

– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon
változtatni.

A fiatalember lehajtotta a fejét:

– Éjszakára meghalok.

A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az
ajtó felé tologatta a társaságot és Olga asszony megsimogatta a
fiatalember hátát:

– Ugy-e bár, kis fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a
határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a
szerencséjére!

Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé
állította, mint a tanulót a tanító.

– Remzei úr e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomoru szamár a
férfi.

Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrös-üveget
megbuktatta:

– Csak én egyedül, – mondta, – én vagyok az igazi.





Kisvárosi álmok hőse.

A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje
megjelent, mint egy álomkép és a méla szemek órák hosszáig bámulták a
felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.

Ah, sötét arca volt a fiatalembernek és halálfej volt vastag
selyemnyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a
homlokát és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták és az
öreg asszonyságok véleménye szerint felejteni jött a városkába, ahová
téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosék –
két szép öreg ember, akik a legtisztább házban laktak és az udvaron
szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krém
függönyök és kanári sárgaréz kalitkája, déli növénynek széles levele és
az esőcsatorna rézből ragyogott, – rokonuknak vallották Trudait és a
kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek
tartózkodnak és tömérdek gyereket nevelnek. Trudai, mint egy elátkozott
herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg
lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott és mikor egy
sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakkolt
a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öreg úr is vigyázott az ódon
almáriumra.

Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel
megismerkedett volna. Csupán a cukrász-kisasszonynak dobott néha egy-egy
szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt
pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt
kötelességszerüleg elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a
magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig
megvetik és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Igy például a jó
Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a
felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott
kék kabátja, fehérszegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú
Bertalannénak szól, aki démon volt és az ujonnan érkezett gyalogsági
tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.

Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a
mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban és
a tűzoltófőparancsnok sajátkezüleg metszette le az elkeseredett
csizmadiát. Tehát e szép gondolat, – hogy a vézna s hosszúkás
fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában, – nem sokáig kacérkodott a
kisvárosi nők fantáziájával.

Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott s a cukrásztól
még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő minden nap
megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony –
istenem, szőke volt, párisi szőke, – egész nap a száját biggyesztgette.
És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi
képes ujságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér
kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen
mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit és tenyerükben
összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban,
mintának maradt ruhaszövet-darabkák, elszáradt viráglevelek és
eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét
elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem
veszett el valahol az elmult években, az ablak alatt már dörg a sánta
Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle
kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mitsem
tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harminc esztendős, de
olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan
végignézi, aggastyán-tekintet. Jácinthanak hívják keresztnevén, hozták
egy napon a hírt a cselédek a piacról.

A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult és régi könyveket
kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a
derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi
szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér
kosarát, mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami
nagy bűn nyomja a Jácinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba
Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy
a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!)
Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha
a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők, – oh, szegények,
boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak
és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan
tollbrokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy
temetési paripa. És horgolt keztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az
igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a
városban, a kaputnyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a
diákoknak és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor
fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelő-állomásáról és egy
párti muszka billiárdot játszott a társulat kómikusával. A
cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel
forgatta a dákót és estére az „Arany oroszlán“-ban hármasban
vacsoráztak, a naiva, a kómikus és Jácinth.

Tömérdeket ittak, – mondá másnap a hírharang. A kómikust alig lehetett
visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére
nem találta meg a vízmerítő léket és a tollas hölgy a tekeasztalon
táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság
volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még
az utcán is énekelt hazafelé menet és részegség ürügye alatt nemcsak a
kómikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén,
hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az útat hazáig.

– A zsák megtalálta foltját, – mondták a kisváros házikóiban, estenden,
amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában
bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első
szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek, – bármelyiknek, a
görög templom mögött, vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú fáradt
szemét illedelmesen szegezi a földre és csendesen sejteti, hogy már úgy
sem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban és a
cigarettájának füstje oly jószagú, mint a teásdoboz illata, amidőn
fölnyitják és a piros kinai betűk közül tevék karavánja frissen tünik
elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt,
Csajkovszkytól játszott a hosszúhajú művész és a hölgy nyakán
igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltünő
kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze, mint messzi hercegi
paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a
felvidéki kisváros elhagyott sétányán újra elhangzanak a drága szavak,
amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli
hölgy fülébe suttogva.

– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról, –
jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.

Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában
és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet
valóban játszottak a helybeli bányász-majálison.




Szentanyám.

Anyám az őszt szerette.

Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvüen élte napjait, csak félig
olvasta el a regényeket és Rosenberg bácsi, a zsidó tanitó francia nyelv
helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan,
szórakozottan üldögélt a lugas közelében ahol tanultunk, és sohasem
javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha
véletlenül került volna a hosszu sárga házba, ahol anyósa parancsolt és
a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére.
Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik
ábrándos képü segédeiket az ámbituson várakoztatták és hajukat,
bajuszukat csak félig festették, mig nagyanyámmal hosszan tárgyaltak
délután és szenvedélyesen beszéltek, irásaikat rázogatva, amelyekről
ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában,
Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített üveges
szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöldhaju ügyvédek
eltávozása után nem volt kiváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő
jussáért folyt valamely régi hosszu pör. Az ezüstpénzből csak az ujonnan
verettet szerette erszényében tartani és a vadonatuj bankjegyeket
gondosan összehajlította, mint a fehérnemüt, mielőtt szekrényébe zárta
volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás és
olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal
belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhuzatott a nagyanyám udvarosára a
révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt
vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát
ne ingerelje tovább.

– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta és megvetéssel, büszkeséggel
fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig
bölcs, drága öreg embernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt,
mint a templom egere.

Ah, nagylelkünek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból
nemesnek és jónak lenni és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette
anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen
szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa, – és az esőt
áhitatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a
legkedvesebb halottért mond egy szentéletü pap. Csodálatos indiai kendői
voltak, amelyek az őszi este hüvössége ellen megvédelmezték, karosszéke
volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába
bujtatott rózsafák és buskomor orgonák fölött az eső hulldogált és az
ambituson Turgenjev regényeit olvasta. Sokszor úgy tünik föl nekem a
gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen urhölgy érkezett
volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszu léptekkel, hátrafont
kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt
szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros
kelméjén mindig üdén és tisztán huzódott végig, mint egy régi,
szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szivében, amely dalt feketeszemü
anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kisérete
mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze
ölében és hüvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben buskodó
öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mintha véletlenül azzal
találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett éltében, de a
szerelemnek csendet kellett parancsolnia.

Ah, ősz, nyirségi csöndes ősz, – Rosenberg bácsi életbevágó fontossággal
magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás észszerűségét, kis,
fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőe, Julia, – így
nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókeztyűt hozatott Londonból,
zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott öreg ponnit, amely már
csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a keztyűt, sem
Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt
angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy
piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a
folyópartra sétálni és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg
csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy
félkezü szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra
kijavíttatja a szobrot; hüvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból
hazafelé kocogó szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte
kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt és fölvetette a
fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a
határban.

– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna, – mondta a kerülőnek,
midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.

A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott
megyei pandurt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki
fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában
jelent meg a hivásra és a vén csőszt guzsba kötötte.

És aztán oly lágy volt anyám, mint a párisi keztyű. Csak halkan,
szenvedély nélkül, – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában
belejött a hittérítésbe, – a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal
kellett belépni a szobájába és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok
érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagyfejü házőrző ebeknek
megveregette a fejét és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte
összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz
hajtásokat és vasárnaponkint a folyó tulsó oldaláról áthangzó
harangszóra fölnyitotta hosszupillájú szemét.

– Templomba megy a föld népe, – mondta komolyan és talán helyeslően
bólintott.

Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos
alkalommal titkon irtam… A tanitó-kisasszony volt, akiért csaknem
meghaltam ez időtájt.

Megsimogatta a fejem és jobbról-balról figyelmesen megnézett, mintha
nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette és hosszasan
arcomba tekintett.

– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymásután.

Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A
keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta
homlokomat:

– Hidd el, fiam, nem érdemes…

Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap,
ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy
csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a
faleveleken. Könnyes, megbocsájtó szemmel nézett rám.

– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal.




A hóember szeretője.

Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond
király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult
elő a városka életében, ez pedig a tüzoltóság szervezése volt. A
krónikaírók századok mulva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor
a pirosra festett szivattyu és a főparancsnoki sisak megérkezett a
fővárosból. De bizzuk ezen dolgoknak a megírását a háboruk és más nagy
események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a
csendes domboldalban meghuzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen
szeretnék utazni Párisba és a felvidéki háborus eseményekből leginkább a
Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetü, kövér, zsiros
hangu férfiura, aki a helybeli költő volt és a városnál irnokoskodott.
Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról
mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a
tüzoltóság szervezésekor.

Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a
legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye
szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne,
éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon
láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott
(természetesen ismét egy jólsikerült majális valceros, dalos, ábrándos
emlékével a szivében) és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle
nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító
néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város
különböző korcsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve, dalolni
kezdett. Bámulatos, mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját
szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben
szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt Belső
kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmulott, amint a
Kutyaszorítóból kiért és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a
kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy
fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszinü
volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyujtottak a
kisértetek vagy a vándorok.

Olykor Rozmaring-utcának, máskor Csillag-utcának, egyszer meg Barna
Kislány-utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a Zöld-vadásznál
vagy a Vörös békánál, ahol barátaival érintkezni szokott. A Makk-alsó
vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy
Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem
lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán
Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony.
Igen hosszu életü öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban,
amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyanformájuak voltak,
mint a bábszinház hátterében meghúzódó gyermek-házak. Az öregemberek
sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kisértetnek szegődtek el
a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké
tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az
időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a
növekedő hógolyót könnyü volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy
Pista megállott és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak,
majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei
pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a Zöld-vadászból kivetették
Stánczy Pistát.

Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász“
kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjukorából
számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A
„jóbarátok“ asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén családos emberek,
sárkány-feleséget tartó férfiak is megjelentek e napon s vígan
éjszakáztak, mert a vizipuska s vele a tüzoltó egyenruha első példányai
megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tüzoltói vörös sapkát,
az kézről-kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öreg urak
fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, ujra
kezdődik a fiatalság.

Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal
végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész
tüzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb
mennyiségü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a
füst, a „Vadász“ vendéglőse már este nyolc órára berugott, Anton, a vén
csoszogó pincér titkon nagyokat huzott a boros palackokból és tavasszal,
a dalárdisták majálisa után tüzoltó-majálist is lehet tartani odafent a
gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon
tüzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy
költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az
ünnepelt piros sapka. Megfogta és a fejébe nyomta.

– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tüzoltót! – kiáltott föl Nieszer, a
kéményseprőmester.

A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg
Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább
ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején,
hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb
önkéntes tüzoltó“ fején van szerencséje helyet foglalni.

Bár éjfél elmulott, a korcsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe
sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista
önkéntelenül fölemelkedett, mert husz év óta mindennap ilyenkor szokott
fölemelkedni a „Vadász“-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen
palack foglalt helyet, Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről
valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a
nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy
azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja
elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy
Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset
szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta
magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott és a
máskor nyugodalmasan szivogatott virzsina szivarból pazarló módjára vén
füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl mindennapra
esne egy tűzoltó-ünnepély a Zöld vadászban.

Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem
tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító-utca környékére,
szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő
volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a
szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak
megannyi nyugodalmas sirboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő
embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A hold útja nem
lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja,
a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak
alá a szegény Stánczy Pistára.

– Szép sapkád van, Pista, – mondta a nagy csendben az asszonykendős
hóbálvány.

Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tüzoltósapka maradt
a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni!

Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészúrt.

– Ne bánts, Pista, – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon, – hisz én
téged szeretlek.

Stánczy Pista megrázkódott.

– Engem nem szeret senki, – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az
egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a
többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek
laknak errefelé. A kutyának kell a költő.

– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel
már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a
kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!“ Kihez irtad e verset, ha nem
hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba.

– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista és már lassan kibontakozott
előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos
asszonyarca, kerek válla, gömbölyü nyaka.

– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert
tudom, hogy én hozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom.
Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen
azonban eléd állok és megmutatom magam. Tetszel nekem a
tűzoltó-sapkában.

– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista.

Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely
láthatatlan nyiláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A
hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyujtotta feléje. Pistának,
mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót
eldalolt verséből, a Rozmaring-utca felé fordulva, bámulatosan mély
hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen
lepihent a hóasszony lábához.





Mitskei és Matskási.

A gyertya lángja hirtelen elaludt és valami zizegő süvítés hangzott a
levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a
fejét az asztalról, ahol levelet írt és a nyitott ablakra pillantott.
Kora őszi alkonyat volt, az udvarház előtti nagy térségen szinte lengett
a falusi csendesség, mint egy jó asszony lehelete álmában, – ötven
lépésnyire szemben egy másik udvarház állott, annak kiugró ablakában
állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött, amellyel a
gyertyalángot ellőtte.

Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját és a
szomszédhoz ballagott.

– Mit akarsz már megint? – kérdezte egykedvüen.

– Unatkozom, – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap
leveleket írsz.

Matskási kissé elpirult.

– A gazdasági számadások, – mormogta bizonytalanul.

Mitskei a szobába hajította a pisztolyt.

– Ördögöt! Megint annak az asszonynak irogatsz, hogy sohase küldd el a
levelet. Mire való ez? Egy év mult el azóta. A regényekben sem szeretnek
tovább az emberek kilenc hónapnál.

Matskási a tintás ujját nézegette:

– Miért kilenc hónap?

– Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc
hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmulott a nehezebbje.

Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja
szavait.

– Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem,
homlokon találsz.

– Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a
halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket
komponálsz.

Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is
esett neki, hisz a szenvedést is megunja az ember.

– Gyerünk sétálni, – mormogta enyhén, békítőleg. – Szép az este.

– Füreden szebbek voltak az esték, ugy-e? – felelt Mitskei és keményet
káromkodott.

Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett
voltak itt a nyirségi faluban, „Punin és Baburin“-nak nevezte őket a
vörhenyes Ilonka asszony, aki a postát is bérelte s ezen a réven
irodalmi hölgy volt, a székvárosban a sörházba mindig akkor lépett be
Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a hangászok nótázására,
viszont Matskási babonás biztossággal termett a helyszinén, midőn a
Betyár-kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre. Testvérebbek
voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet
haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a
könyveket olvasták téli délutánokon és egyik nap Mitskei lőtte el a
gyertya lángját a szemben lévő udvarház szobájában, másnap Matskási
cselekedte ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor
Magyarországon szentebb volt a szerelemnél.

És az elmult nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az
észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen
följegyeztek. Kacér volt és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos
volt, mint a keleti mese, a szemében lidérclángok és ajkán csábító
mosoly, mint hajdanában a nők, akik még George Sand-t olvasták és
Lavottától dudoltak a zongora fölött.

A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek
egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait.
Harminc esztendősek voltak és általában megvetették a nőket, csupán az
egyetlen Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt? Messzi külföldi
városokból, – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd meg Pestről jött
olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két úrhoz, –
aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a
mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott
volna. Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított,
aki rövid karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran
vette föl egy mélázó hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött
elmereng. A félig rombadőlt csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót
hozott az esti szellő. Mintha fehérfejű, pirosnadrágos cigányok busuló
magyar nótákat muzsikálnának nagyon csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek
a tiszteletére, aki véletlenül e tájon átutazott. Mire a csárda közelébe
értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa kotyogott a nádban, a
kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a ködbeborult gát
kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles utazó-hintó képe,
de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehérlevelü
nyírfák tavaly óta ismeretlen új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás
berekben volt egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett
hallani, hogy odafent a magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy
szellem, mint a habzugás énekel… Mitskei és Matskási délutánonként
fölváltva üldögéltek a fatörzsön.

– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon és nyugodt,
földszínű, kemény arcukon belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal
teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon.

Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek
tavaly óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő –
egyszer erre jönne, legyen jóakarattal iránta az országút hűséges
fölvigyázója.

Reggelenként a dércsipte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek
föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött
elgondolkozva megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka hintójával,
hisz megigérte, hogy egyszer meglátogatja barátait a messzi nyirségi
faluban.

Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint
azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet
vetett – régen, valaha Füreden. A két komor nyirt gavallér elrugta
csizmájával a hizelkedő agarakat és szégyenkezés nélkül megemelte
kalapját, midőn túl a Tiszán meglódult a harang.

Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A
fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott és fátylat eresztett
kalapkájára.

– Ha eljönne… – mondta Micskei.

– Nem jön az el soha, – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz
annyit utazik mindenfelé.

– Holnap mégis elküldöm a levelet! – szólott búcsúzásnál.

Mitskei megcsóválta a fejét.

– Habár kinevet a postásné.

Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A
láthatatlan falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott és
hangosan mondták:

– Fruzsina!

Mintha gyönyörködtek volna benne.




Reggeli imádság.

Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi
Sacher-fogadóban ült, délelőtt féltíz óra volt, vörös Garibaldi-inge
fölött keleties szabású virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc
esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a
szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi
volt, folt folt hátán és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne
sétálgatott odahaza. A gombok leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az
egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint
akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival
csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek
hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz lira, amelyet Milano és
Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra
utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római
nagykövetségen volt attasé és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi
követte nyomait és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga
porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta,
hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról és a
marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa
később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiut a másvilágra
küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lirát csörgetve, néha
elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna
egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve,
mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy
feketeruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén
megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.

Egy ezüst rubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis
harang a száztornyú város husvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova:
pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövü pisztolynak ólommagját
volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt és a
muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani
követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat.

Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített
sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László
Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény után
többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély
árkokon a nehéz vadászparipa gummilabda módjára szökkent át, a szárat
ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett
rozsé.

Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon
veszedelmesnek igérkező kalandot hozott a hatvan esztendős férfiu
emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi
ifjúságában és görbe késekkel kergették fehérszakállu papucskészítők az
angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség és az
uraság mentve volt.

A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában
élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki
az egész életét csupán egy nagyon fontos kocka-játszmának tekintette,
amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a
nyitott tűzhely fölött bor forralódik a bográcsban és a középkori
zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a
kockavetésre. Ha rosszul dob és a kocka vakot mutat, a vándorkatona
visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi
urnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka
ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai isten-szobrocskát is
elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában,
amely szent dolgokat tiszta életü apácafejedelemasszonyok csókja,
imádsága tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó Istenem, ki
tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon?
Ápoljuk a vele való barátságot is.

Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de
mégis inkább nyert, mert mindig ballábával lépte át a küszöböt. Mint egy
középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte büvkörökkel vette
magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az
aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz
ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő
szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés
azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet
fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá
szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot,
édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok
tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhitatban a
szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélekzetet is úgy
vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány
ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakiroktól sajátította el a
lélekzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák
őrizete alatt a brit korona tartományában és harminc nap mulva teljes
egészségben szállnak ki sirjukból.

A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel
odalent áll az utcasarkon, vagy a kertek bokraiban és megbizatása
értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a
régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek
felülnek ágyacskájukban és siró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy
szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét
és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy
elhagyott bástyasétányon, vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a
figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a
fölismerhetetlenségig elhomályosutak arcképeiken.

És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem
hagyta, százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő
boltozata alatt, mint egy álomszerü kócsagmadár az alkonyati égen,
kártyánál a gyertyalángok szinte keresztrefeszített mozdulatlansággal
nyujtóznak jobbra és balra, a kézben néha megroppan egy csont: a zöld
gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá
gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a
tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyujtón
fonott kaláccsá görbül és odalent a sötét országúton elnyujtott testtel,
levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a
hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hirt visz a
király meggyilkolásáról és rongyos köpönyegü koldusok, nyomorékok
hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett
arcú, fehérvállu, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont
hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a husos tulipánok,
ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog, – rongyos zenészek,
veszedelmes vándorlók, göthös öreg emberek mendegélnek még a
szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a
félhold között tornászik a lovas, – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi
úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé
lépett, mint egy titokzatos, nagyszakállu jövendőmondó, a tükröt a
középkori király arca elé tartja és a tükörben meglátni az élet
horoszkópjait… Alvinczi egy feketehajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcu
nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli
villámlást sötét délután hegytetőről, alant már mozognak a tölgyek
koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás
pontossággal megjelent képzeletében, anélkül, hogy hívta volna? A
marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az
emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne
találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban
alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk.
Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez
férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára
fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül
fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban
megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca, – talán hölgy,
akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában, – nőstény,
akire vérbeborult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül
barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori
ideál.

Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit és a tallérok,
rézpénzek, ezüsthuszasok elhuzták neki a reggeli harangszót. A furcsa
muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény,
katonás ágyán álmodott: szürkeköpenyes, öregsarkantyús, őszbeborult
lovasnak látta magát, egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán,
nagyfejü lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben,
rövidre nyirt hajjal támaszkodott az ajtófélfának és egy hintó állott az
udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon bizonyos sápadtarcú,
fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő virágos
szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája
– bizonyosan francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhimzésű
apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis
suhogtatta hosszu ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes
alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt,
nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű
kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a hölgy arcán szomorúság,
félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol zúg
is egy orgona a messziségben és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét.

Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az
indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben
könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött.
Becsengette öreg huszárját és előkérte pisztolyát.

Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág
foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került,
mert egy középkori szent ruhájából való volt.

A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a
golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát.
Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát és a
pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó surolta.

A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat.

Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát
vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly
megbizható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.

Aztán lehunyta a szemét és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az
arannyal kivert pisztoly agyát, – hajdanában a fegyvereket úgy
ékesítették, mint a nőket – arcán csöndes áhitat tükröződött, mint öreg
kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni.

– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon.

A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gummi-fürdőkádat.

– Amen! – felelt és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját.





Falusi éjtszakák.

Csikorgó kisasszony – egy öreg kurtanemes leánya – varrni járt a
nagyanyámhoz, amikor a harmincas és negyvenes években ott
gyerekeskedtem. Voltaképpen már tekintélyesebb numerust írtak a
kalendáriumok, a szegedi árvíz is elmulott, de az öreganyám az
időszámítást már a forradalom előtt beszüntette. Hangyai kapitány
elesett a csatában – eh, jobb is erre nem gondolni! Gondoljunk csak arra
az időre mindig, amikor még boldogok voltunk, lányok voltunk,
menyasszonyok és viselkedjünk úgy, mintha télre Pestre költöznénk, a
Redout-bálra és Hangyai is itt jár valahol az ablak alatt, csupán nem
látható földi szemmel.

Csikorgó kisasszony nagyszerűen összetanult a nagyanyámmal időszámítás
és gondolkozás dolgában.

A nagyanyám a régen elmult divatot kultiválta és az Életképek levelei
nyomán alkotta ruházkodását.

Csikorgó kisasszony megvarrta a ruhát, mintha ez lett volna a
legtermészetesebb dolog a világon.

Öreganyám télen sohasem mozdult ki a házból, október elsejétől április
végéig fütött, akármilyen volt az idő odakívül és állandóan várta a
vendégeket. A szomszéd faluban és túl a Tiszán néhány ismerős nemes
úrfinak kellett lakni. Bogyai Berci tavaly is erre járt – már mint
harmincban. A Kepes-fiúk a négyeseket jegyezték elő, minden percben
betoppanhatnak, hogy megkérjék öreganyámat: a quadrille-t ajándékozná
X-nek vagy Y-nak, aki ezért esengett. Tehát már csupán ezért sem
lehetett kimozdulni a házból.

Csikorgó kisasszony együtt töltötte a telet a nagyanyámmal és fölolvasta
a régi báli tudósításokat a régi ujságokból. Egyszer Bécsben táncolták
át az estét, máskor Pesten. A vidéki levelezők beszámoltak a falusi
bálokról, a megjelent kisasszonyokról, kiválóbb urakról.

– Ejnye, oda nekünk is el kellett volna menni! – vélekedett a nagyanyám.

Csikorgó kisasszony nem szólt, csak tovább olvasott.

Szőke, penészvirág-képű, kis szemöldökű és vékony, madárnyakú teremtés
volt Csikorgó kisasszony. Otthon sokat koplalt, azért lakott állandóan a
nagyanyámnál. Bár Hornyákné, a nagyanyám gazdasszonya éppen olyan
pazarlással főzött, mint akár a harmincas vagy negyvenes években, a kis
penészvirágon nem fogott a jólét.

– Teremtőm, mit főzzek már ennek a leánynak? – tünődött öreg
gazdasszonyunk.

Csikorgó kisasszony titokban talán citromot evett vagy valami rossz
álmai voltak, hogy nem tudott erőre kapni. A nagyanyám mindig legalább
százhatvan font volt.

Nagy tél volt, vagy még csak ősz járta? Elég az hozzá, már hosszuak
voltak az esték és a lámpást korán meggyujtották, valamint a
viaszgyertyákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett.

A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a
székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe.

– Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? – szólalt meg hirtelen az
öregasszony.

– Gyere közelebb! – parancsolta.

Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a
nagyanyám széke mellett.

Az öregasszony fehér kendője csücskével megdörzsölte a leány arcát,
megvizsgálta a kendőt, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán
elhallgatott.

– Olvass tovább! – mondta kissé szárazon.

Másnap a penészvirág szemét vette észre.

– Milyen fényes a szemed! – kiáltott föl hirtelen. – Ejnye, mit
csináltál a szemeddel? Gyere csak közelebb.

Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét
is megtapintotta, mint valami orvos.

Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor
olvasott az Életképekből.

Napok mulottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem
mindig nagyon sokáig fennmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében,
a kis penészvirágnak mindig olvasni kellett a régi báli tudósításokat,
Isten tudja hányadszor.

– Esik a hó odakünn? – kérdezte egyszerre a nagyanyám. – Úgy érzem,
mintha havazna.

– Majd megnézem az ámbitusról, – ajánlkozott a leány. Már éjfél felé
járt az idő.

– No, nézd meg, – mondá vontatott hangon az öreganyám. – Bizonyosan
havazik…

A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám
azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagját az ajtó és a küszöb
közé, így az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öreg asszony az ajtórésre
figyelt.

Kis idő mulva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott
egy kis hópihe.

– Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis, havazik, de csak nagyon
gyengén.

– Kivel beszéltél az udvaron? – kérdezte hirtelen a nagyanyám.

– Senkivel…

– Nem igaz!

– A Bodrinak szóltam, hogy megösmerjen.

A nagyanyám elgondolkozott.

– Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom
éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne…

A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta a fejét. Ejnye, mintha már a
nyaka sem volna olyan vékony!

– Olvassak tovább? – kérdezte lágy, álmodozó hangon.

A nagyanyám intett, Csikorgó kisasszony hangja gyöngéden hallatszott. Az
eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes
urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt a farsangi
időszak örömeinek…

– Gyere ide! – szólt közbe a nagyanyám.

A leány vállára tette a kezét és a szemébe nézett.

– Gyerekkorod óta ismerlek. Miért nem mondod meg, hogy valami bajod van?
Szerelmes volnál talán?…

A kis penészvirág elkomorodott.

– Nagyasszony, én holnap hazamegyek az apámhoz.

– Tehát mi bajod van?

– Semmi, – mondta a hárászkendőjének Csikorgó kisasszony és
hosszadalmasan a földre nézett.

– Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell
menni hadba.

– Nincs mostanában háború és az apám már öreg ember.

– Te azt nem érted, gyermekem. Most menj aludni.

Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban
megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra,
levélre vagy idegen kendőre… A leány szobája az ambituson volt, lobogó
gyertyával ment végig az íves folyosón, távolabb már fehéredett az udvar
a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához
dörzsölődött, amint a leány után nézett.

Másnap Hornyáknéval suttogott ebéd után az öregasszony.

A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott helyén.
Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit
lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotografiákat vett elő, amelyek
nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné
visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó
kisasszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott
a tűz előtt és hosszasan belenézett.

– Az éjszaka idebent alszol, nálam, – mondta este, midőn az olvasgatás
megkezdődött.

Csikorgó kisasszony ijedten emelte föl a tekintetét.

– Én nem tudok mással aludni, – mormogta.

– Te hálátlan! – kiáltotta az öregasszony.

A leány nem szólt többé, csak a hangja lett nagyon szomorú.

Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csendesen mozog a
szobában, aztán kinyílott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd
becsukódott.

Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az
ajtón.

Az ámbitus végén, a Csikorgó kisasszony szobájában gyertyavilág volt. A
nagyanyám odalopózkodott.

A leány csomagolt, mindenféle női fehérnemüeket dugdosott el egy
kosárba. Az öregasszonyságnak elég volt egyetlen pillantást vetni a
fehér ruhákra, tisztába jött mindennel.

Benyitott az ajtón, a leánynak szinte lehanyatlott a két karja az
ijedtségtől.

– Mit csinálsz?

A kis penészvirág eltakarta a két szemét.

– Hazamegyek. Az apám házához megyek.

Az öregasszony keblére vonta a leányt.

– Mit vétettél?

– Nem vétettem semmit, – rebegte a Csikorgó kisasszony könnyek között. –
Csak nem vagyok tiszta. Nem tudom, mi történt velem.

– Semmi sem történt, – mondá jókedvüen az öreganyám. – Csak az történt,
hogy nagyleány lettél, nemsokára férjhez fogunk adni. Tehát ezért nem
akartál aludni a szobámban?

– Igenis.

A nagyasszony nevetett.

– Ó, te golyhó! Hisz valamikor magam is… A harmincas, negyvenes években,
amikor nagyleány lettem. Mikor még a „Falusi éjtszakák“ volt az
olvasmányom, csupán csak annyit tudtam az életről, mint te. Most már
többet tudok… No, csókolj meg.




Árnyékból szőtt vendég.

A jellemszinész Bolingbrooket játszotta és miután Bolingbrooke meghalt,
Ercsei a Zöldfába ment sört inni.

A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta
más, mint a furcsa Ercsei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és
hosszu kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszu
épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz
hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos
szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a korcsmárosnét
Fánninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is
nagyon tisztelte Ercsei urat és komolyan megharagudott, ha a szinész
legyeskedett a köténye körül. A szeme könyes lett és kis kövér ökleivel
minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány
volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés
agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait
kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka,
válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán
lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán,
mint álomszerü, mesebeli növény repkedett. Szeszélyes figurái voltak itt
a hajnövénynek. A jellemszinész oda szerette volna dugni az arcát, de
nem nagyon lehetett.

Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti
fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a
távolból és a ködben föltünt a postakocsi.

A jellemszinész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis
tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne, olyanforma
alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből
vágták volna ki. A kocsis háromszögletü kalapjában, fehér parókája alatt
feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak
ellenben csak a fülük látszott. Hosszu fülük!… Az urak ilyen kocsin
utaztak Angliában, amikor Shakespearet mentek nézni vidékről Londonba. A
kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a
felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.

A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszinész
gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a
postakocsiból egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégü
pálcájával a szinésznek.

– Ön az a szinész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő,
selyemkabátos úr.

– Szolgálatára.

– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre, – folytatta az előkelő
úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik.
Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom
sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a szinpadra?… Igazán
elment gyalog Londonból Velszbe? Mint én fiatalabb éveimben?

Ercsei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre
bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely
varázslat folytán idekerült. Akárhogy jutott ide, egy bizonyos: Ercsei
urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az
eseten.

– Tessék besétálni, lord úr, – mormogta Ercsei.

– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolinbrooke.

– Ó igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire száraz
kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a
gyönge gyomruak részére is van itt valami. Szilva, magbaváló szilva. A
primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.

Bolingbrooke gyorsan határozott.

– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, – mondá Ercsei úrnak. –
Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki
alakomat rendkivüli tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha
egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja,
hol született ön?

– Nagykátán, – felelt Ercsei és kissé szégyenlette magát.

– Nézzük csak… Én Bolingbrookban születtem a déli Velszben. Talán a
planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.

– Az enyém is, – felelt nyomban Ercsei és a kolbászból hatalmasan evett,
meszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi
rokonának vélte.

– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a szinész.

Bolingbrooke jóakarattal nevetett.

– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog?

A szinész a vendégszobán keresztül lépkedő korcsmárosnéra mutatott.

– Háromszáz asszonnyal már elbántam életemben. Ez egyszer nem találom a
kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?

– A legjobb korban van, – mormogta Bolingbrooke és furcsa metszésű, igen
nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak,
szemügyre vette Fánnikát.

– Keleti asszony, – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem,
hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok
előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik
keletről hozták magukkal vérüknek füszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek
bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal
elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák
elrabolják a hegyszorosban.

– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszinész.

– Természetesen… Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész
úr. És a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő tiszteletben
részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anna királynő korabeli hálószobák a
széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják Ercsei úr. Most
Isten önnel!

A selyemköntösü férfiu eltünt a jellemszinész mellől, de hogy nem álom
volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára
fölhangzott az udvaron.

Ercsei egy darabig sajnálta, hogy a többi kollegáinak nem mutatta be
barátját. Az eféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az
éhenkórász szinészetnél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy
mekkora úr egy valódi lord!

A száraz kolbász elfogyott. Ercsei becsattantotta a bicskáját és olyan
meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott
megszólalni, a menyecskéhez fordult.

– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy
elszöktessem. Bármelyik várába…

– Hallottam, – felelt Fánni, – mert azért van fülem. Igen szívesen
hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy
mellé támasztva.

– A parancs, parancs, – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom
lesz még magával Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem.
Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom,
mondhatnám testvérem parancsának. Jőjjön velem, Fánni.

Megragadta az asszonynak a kezét.

– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba,
a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot és azt
várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jőjjön Fánni. Lehetséges, hogy
már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás
mellett.

Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét és vállára
hárászkendőt borított.

– Tehát menjünk, – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy
paripa a közelben, vagy legalább is postakocsi, kénytelenek leszünk
gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.

Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt és kipirult arccal várta
a történendőket. Vajjon, mi minden következik e szép szavak után.

Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…

– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbomat?
Az ármány kigyói lappanganak kebelében?… Lappanganak… Lappanganak…

Mintha a sugót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszinész
az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve
szorította homlokára kezét és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a
kezdő szót a levegőben.

A sapkát végleg levette fejéről és összeráncolt homlokkal, dühösen ült
vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A
szerepet elfelejtette.





A kéményseprő.

Jambon Pál az ó-lublói járás kéményseprője, akinek oly horihorgas alakja
volt, hogy bátran össze lehetett téveszteni kormos, keskeny létrájával,
de amellett a legszebb hangja volt a környéken, – egy napon odamaradt
körutjában. A kéményseprő gyalogszerrel szokott járni, a hegyről a
völgybe, kisvárosból az eldugott faluba, útjában dallal füszerezte a
fáradalmat s ilyenkor messzi vidéken tudták, hogy merre jár Jambon Pál,
a széphangú kéményseprő.

Körülbelül karácsony előtt történt.

Ha farkasok jártak volna a vidéken, igen könnyen meg lehetne magyarázni
a kéményseprő eltünését. De a farkasok még nem jöttek le a hegyekről,
holdas éjszakánkint csupán nagy messziségből hangzott a vonításuk, mint
valamely másvilági kardal. A fenyőerdőkben nyugodtan csattogott a
fejsze, az ünnepre való zöld fát vagdalták, a Poprád sem állott még be,
csupán az utakat borította méteres hó. Annál jobb. Szánon könnyebb a
közlekedés.

A kéményseprő azonkívül mindenféle csodaszereket tudott a halál és
betegségek ellen. A megfagyás elkerülésére saját találmánya volt. Igaz,
hogy a borocskát szivesen leöblítette a torkán, ha szemben találkozott a
borocskával, de vajjon akad-e olyan utonjáró, fagyban, hóban, zivatarban
országútat járó férfi, aki ellensége volna a bornak? A szegény
utasembernek nem igen van más vigasztalása, mint a határcsárda.
Reggeltől-estig úton járva a létra is megnyomja az ember vállát, jól
esik tehát egy órácskára befordulni a zuzmarás fedelü csárdába, amelynek
havas udvarán az utazók bozontos komondorai nyalogatják a multkori
disznóölésből itt maradott vért, odabent tűz ropog a tűzhelyen és
füstben, félhomályban mindenféle emberek üldögélnek, akikkel csupán
uton, elhagyott csárdákban lehet találkozni. Kolduló barát és
szabadságra menő katona, vásárra igyekvő gyolcsosok és karácsonyi
napokra hazatérő diákok. Fuvarosok, akik egész életükben a bakon ülnek s
az országutat járják, mintha meg volnának átkozva. Titokzatos vándorlók,
akik mindenféle látható ok nélkül csavarognak az ország egyik szélétől a
másikig. Mindenféle mesék hangzanak itt, amelyeket sohasem lehet másfelé
hallani. Az egyik utazó a lengyel városokról beszél, a másik Bécsbe
igyekszik, mert az aranyhimzésnek ott keletje van, a harmadik már
tizedik éve kóborol és munkát keres. Kardkovácsságot tanult. Nemde, a
legnagyobb dolog ilyenkor az asztal végére telepedni és félmeszely bor
mellett jobbra-balra hallgatózni, hol tanulhatna valami hasznosat az
ember. Csupán az asszonyokról nem lehetett semmiféle jót hallani az
utazók szájából, ami nagyon fájt Jambon Pálnak, mert neki fiatal
felesége volt otthon. Még a legrongyosabb, legelzüllöttebb vándorló is
olyanformán beszélt az asszonyokról, mint akiket csak le kell szakítani,
amint útba akadnak. S az asszonyok hagyják is magukat, hisz a vándorlók
tovább utaztak, a titok tehát nem derülend ki. A pirosképü, pohos és
pénzes liptói gyolcsos, ki saját kocsiján utazott, vállát vonogatta:

– Egy vég vászonért Észak-Magyarország valamennyi menyecskéjét
megveszem, ha akarom.

Jambon Pál ilyenkor mindig nagyon búsult titokban és dalokat kezdett
dúdolgatni, mintegy figyelmeztető szerelmi vallomásokat a messze lévő
fiatal asszonynak. Érzelmesen, szívrepesztően fujta s a határcsárda
vendégei sehogy sem tudták kitalálni, miért remeg néha a kéményseprő
hangja.

Midőn dalban és hangban elküldte képzeletbeli üzenetét a drága
asszonykának, megkönnyebbült s a lelke, szíve nyugodtan viselkedett
fekete mundérja alatt. Nem lehet az rossz asszony, akit ennyire szeret
az ura. Vállára kapta létráját, kezet fogott a korcsmárossal, odakünn
már alkonyodott, pedig Podolin még messze van. A korcsma előtti térségen
varjakra vadásztak az utazók kutyái, friss éjszakai hideget leheltek
lefelé a hegyek, a holdvilág már mint egy hályogos szem bujdosott a
messziségben, amerre valahol a podolini toronynak kell lennie a
völgyben.

Ekkor veszett nyoma Jambon Pálnak, a kéményseprőmesternek.

Az asszony egy darabig várta, kereste, Privoda fuvaros szánkóján kora
hajnaltól késő estig bejárta azt az útvonalat, amelyen a kéményseprő
szokott járni.

A csárdákban már új utazók üldögéltek, és mindenütt hamiskás
pillantással fogadták a gömbölyü, barna asszonykát. Borral kinálgatták,
s lőcsei boltos gyöngyfüzért akart akasztani a nyakába, a vasszürke
szakállú korcsmáros titkosan a fülébe súgta:

– Ugyan mit keresi azt a korhelyt? Pihenje ki nálam a fáradtságát. Puha
ágy van a benyilóban.

Lublói urak vadásztak a havas hegyoldalban, zúzmarás bajuszú, kicsattanó
arcú, bőrkabátos urak, akik hatalmas kulacsot hordtak a vállukon.
Puskával a szán elé állottak s erőszakkal le akarták szállítani a kedves
menyecskét. Csak nagy üggyel-bajjal szabadult Jambonné, de egy sárga
macskabajuszú mégis csak erős csókot nyomott az arcára.

– Mit félsz tőlem? – súgta a fülébe. – Elmegyek én komának, ha rákerül a
sor.

Toporcon egy régi kenyerespajtása lakott Jambon Pálnak, akivel együtt
gyerekeskedett. Ez szíjjártó volt és nagyon megörült a menyecskének,
miközben behívta a házába.

– Pihenj le, asszonyka, mit törnéd gyenge lábodat a szoknyakergető Pali
után? Bizonyosan valami pendely után csavarog. Jó dolga van annak.

– Nem teszi azt az én uram, – felelt bizalommal a menyecske.

– Dehogy is nem. Mindig a lányok köténye körül szaglászódott, én csak
ismerem, – mondta a kenyeres pajtás és bezárta az ajtót.

Estefelé, mikor az elhagyott podolini úton ügettek a lovacskák a
szánnal, a vén Privoda János, a sánta fuvaros is hátrafordult egyszer
csak az ülésben és se szó, se beszéd, hatalmasan átkarolta az asszonyt.

– Mindegy már, ténsasszony. A mester úgy is megfagyott valahol részegen
az árokparton.

Igy történt aztán, hogy Jambonné nem merte tovább keresni elveszett
urát. Karácsony is jött, új esztendő következett, ezer dolga van
ilyenkor az embernek. Az atyafiak, különösen a férfinemen lévők,
dédelgetve vették körül az elárvult menyecskét. Bort és mézeskalácsot
vittek neki, az ünnepen meglátogatták, lehetőleg egyesével.

– Az a szamár Jambon, – mondogatták a nyálukat szürcsölve. – Ilyen derék
aszonytól szökött el.

Mert másképpen nem lehetett, csak úgy, hogy Jambon Pál elszökött,
hűtlenül, csalfán, hisz mindig volt valami rejtett gonoszság a szemében.

A kisváros kalácsszagú karácsonyi áhítatában a tömjénnél is jobb illata
volt a hirtelen szabaddá lett asszonykának. Még a nagyszakállú főbíró is
megkopogtatta szarvasagancsos sétabotjával a Jambonné ablakát. A
menyecske éppen a tükör előtt ült és az arcfestéket próbálgatta az
arcán, amellyel a vén szomszéd, Gubriczki városi irnok lepte meg. Hej,
milyen szép piros lett az arca! Istenem, ha az ura most látná! Soha
többé nem kívánkozna el mellőle.

– No, hát csak én vagyok az árva gyerek? – kérdezte pajkosan a főbíró. –
Csak engem felejtesz ki, rózsaszál? Pedig mindvégig jó embere voltam az
uradnak.

– Jaj, tekintetes uram, megölnek azok a komisz férfiak, nincs nyugvásom
tőlük.

– Hát majd én megvédelmezlek. Ki bántott? De eressz be, mert az utcáról
csak nem beszélgetek veled!

Jambon Pállal pedig az történt, hogy amint megkönnyebbült szívvel, az ő
kedves menyecskéjére gondolgatva (miközben füttyszóra csücsörödött az
ajka) ballagott az országúton, hogy útját rövidítse, a kanyargó
Poprádnak vágott. A folyó medrét gyenge hó borította, messze szürke
jégtáblák között aluszékonyan pislogott a folyó téli alkonyatban, de
azon a helyen teljesnek látszott a jég a tulsó partig.

A kéményseprő vidám szívvel nekivágott a jégnek. Mikor a folyó közepére
ért, egyszerre megreccsent alatta a jég, a kéményseprő egyet-kettőt
ugrott előre, míg az ugrást eltévesztve, egy habos sörényü lékbe
pottyant s egy másodperc alatt eltünt kormos alakja a jég alatt, csupán
a létrája hegye meredt ki a lékből.

– Édes kis feleségem, – gondolta magában a jég alatt Jambon Pál és
keresztet vetett.

A jeges habokban jó mélyre elmerült a kormos ember, aztán a folyó
meghintázta, megforgatta s visszadobta a léken a szabad levegőre. Jambon
eszméletlenül terült el a havas jégtáblán, amely most hirtelen megindult
a folyón, az árral úszva. A jégravatalon sokáig úszott a fekete ember,
mögötte mint árbócrúd a kormos létra. Éj lett, csönd lett, a sápadt hold
kíváncsian pillantott a Poprád közepén úszó kéményseprőre, még tán a
nagy hegyek is átkiabáltak egymáshoz havas ködbe burkolt csúcsaik
mögött, amint lábuknál a Poprád sietve ragadta tova az eszméletlen
kéményseprőt. A zandeci kolostornál partra dobta a Poprád Jambon Pált,
ugyanakkor magához tért a különös utazó.

Csupán egy vén versíró barát volt ébren még a hegyek közzé rejtett
kolostorban.

– Nini, egy kéményseprő! – kiáltott föl. – Jókor jöttél, amice.
Évtizedek óta nem tisztította senki a kéményeinket!

Csakhogy Jambon Pál egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy kéményt
seperjen. A mundér jéggé fagyott a testén, még a haja is jégsipka alatt
barnállott. A két lába két jégtuskó, s hangja erőtlenül, mint valami
belső szél hallatszott.

A versíró barát megragadta a megfagyott embert és az udvaron
meghempergette a hóban. De még így is két hosszú hét mult el, amíg a
kéményseprő talpraállott.

– Hadd lássam a kéményeket, – mondta hálás szívvel és munkához látott.

Valami csodálatos dolog történt vele. Egész idő alatt egyetlen egyszer
sem jutott eszébe a felesége, aki pedig azelőtt egy pillanatra sem
maradt ki a gondolataiból. A jegesfürdő után következő betegség alatt
álmodott az országuti csárdákkal, elvadult külsejü komondorokkal, amint
varjúra lesve hasalnak a hóban, álmodott egyszer látott vándorlókkal,
akik valamit meséltek a tűz mellett, míg az ország egyik határától a
másikig utaztak. Csak az asszony nem jutott eszébe. Mintha a jég alatt
maradt volna a bolond nagy szerelem! Vagy talán a végzetnek vannak ilyen
tréfái, hogy két szívben egyszerre, egyetlen lehelettel fujja el a
szerelem gyertyalángját!

A kéményeket már dalolgatva seperte és a papok meg voltak elégedve
munkájával. A kolostori óriási kályhákban ujult erővel lobogtak a tüzek.

Aztán bőven megajándékozták Jambon Pált s utjára eresztették.

A kéményseprő vidáman ballagott a havas országuton. A Poprád azóta
mindenütt megállott, befagyott hátán terhes szekerek döcögtek.

– Te kutya! – mondta a kéményseprő a Poprádnak és legalább egy tucatszor
átment a folyó hátán, mintha csak elégtételt venne.

Az útszéli csárdában megint utazók ültek és a zuzmarás ablak mögött jól
csúszott a jeges bor. Éppen asszonyokról beszélgettek.

– Van mostanában Podolinban egy özvegy menyecske, aki éjszakára
kvártélyt ád az utazóknak, – beszélte a nagyhasú tót gyolcsos. – Ott
aztán már igazán érdemes kvártélypénzt fizetni, – szólt s zsirosat
csettintett a nyelvével.

– Csak nem a kéményseprőné? – kérdezte derülten Jambon Pál.

– De bizony az. Bort főz estére, meg a puha tenyerével meggyurja az
ember hátát. Csak parancsolni kell a vendégnek, minden parancsolatát
olajozva teljesítik. A keble olyan puha, mint a vánkos, a válla kalács,
a dereka mint az őzé.

– Ej, haj! – kiáltott föl a kéményseprő. – Jó darab idő óta nem láttam
fehérnépet. Ideje volna már utána nézni valami szoknyának.

A bor nagyszerűen csúszott és bizony erőfeszítésébe került, hogy
elhagyja a meleg csárdát. Csakhogy már nagyon kívánkozott asszony után.
A létrát vállára kapta és mire leszállott az este, bekopogtatott
Podolinban a felesége házához.

Az asszony csaknem hanyat vágódott ijedtében. Aztán térdre vetette
magát.

– Ne ölj meg, csak ne ölj meg! – sikoltotta kétségbeesve.

A kéményseprő nagyot nevetett.

– Van eszembe. A gömbölyü vállad szeretném megtapogatni, meg a derekad
átkarolni, csak ezért jöttem. Mit szoktak itt kvártélyért fizetni?

– Teremtő Istenem – jajongott a menyecske. – Egy huszas az éji
nyugodalom.

– Én majd fizetek három huszast. De hadd lássalak hát, drága! – évődött
a kéményseprő és a két kezébe vette felesége kipirosított arcát. Nagyot
csókolt rajta.

– Hajnalban tovább megyek, de egy-két hét mulva, ha újra erre lesz az
utam, ismét megszállok nálad, – mondta Jambon Pál és megveregette az
asszony hátát.

A menyecske egy darabig alattomosan, a szeme szögletéből lesett az
urára, aztán mivel semmi rossz szándékot nem látott, az ölébe vetette
magát és két telt karjával átkarolta:

– De régen is vágyódom már reád. Mert nincsen olyan férfi az egész
Szepességben, mint te.

– Derék asszony vagy te is, lelkem, – felelt dicsérőleg a kéményseprő és
nemsokára egy huszast vetett az asztalra, hogy azért bort akar inni.

Jambon Pál ezután még sokáig járta nyugodt szívvel, jókedvű dallal az
országutat és többé sohasem érzett szorulást torkában, midőn az
asszonyok gyöngeségéről beszélgettek körülötte a sok mindent próbált
utasemberek a határcsárda ivójában. De érzelmesen már sohasem dalolt. A
szive a Poprád fenekén maradt és tán színes kavics lett belőle.




A kártyások.

Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél
legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkás
tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor
tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli
kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a
hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos
szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az
istenitélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán
két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal.
Egy zsoldoskatona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz
esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé
igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket
valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona: az
arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A
köpönyege rongyos volt és fakó, mint a vén ember kedve. A csizmája
hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára
húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas
süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a
tollaira és gondtalan jókedvvel huzogatta elő a tallérokat a
tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés,
katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok.
Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az
útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába.

Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagyfejű, nevetős-arcú, harsogó
kacagású ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül
mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor
kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiut nem ismert még eddig.
Aféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak;
ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány
latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak
mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak
csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már.

A nyitott kandalló mellett bort főztek és nagyokat ittak a kupákból. Ha
megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jóízűt
aludtak. Fölébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar,
ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett.

A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi
külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből,
parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre
unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a
förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó
könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele.
Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elől.

– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos
befejezte a hosszú ásítást.

– Magdeburgban egy Wallenstein-huszár, – felelt unottan a katona.

– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja
a katonát, emigy ujabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is
felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt.

A barát ekkor a csuhájába nyult és onnan egy csomag kerekszélü kártyát
huzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe.

– Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt?

A zsoldosnak megvillant a szeme.

– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülü? – esett neki a barátnak. – Most
már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel
játszani.

– Hát velem játszhatsz, – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a
kártyát, mint a bibliát.

Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a
csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat,
amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt
egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb
kártya.

A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen
pengét az asztalra fektette.

– Minek az? – kérdezte a barát.

– Hm, mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban
levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét
levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal.

Petrus kelletlenül vonogatta a vállát.

– Nem igazság, – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig
büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő
próféta volt. És Bonifácius vajjon nem-e a ravaszságának köszönheti,
hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki
raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között.

A zsoldos nem jött zavarba:

– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot
rejtett volna a kockája belsejébe?

Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt:

– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem
avatnak egykor!

– Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre, – mondta a katona és
nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet
játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy
angol királynő talált volna ki.

A sors a katonának kedvezett.

Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst butykos
került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb
és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített.

– Az ördög tréfál velem, – kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából
kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint
egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta
meg. Mert a lázsiás hamis volt.

– Tartod a lázsiást? – kérdezte Lőcsei Jánost Petrus.

A katona elnevette magát.

– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a
csuhádat, Petrus, azt megtartom.

A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a
barátnak már nem volt csuhája sem.

– Elég is volt már a játékból, – mondta a katona és vitézi öltözete fölé
öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé.

A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befutta a hegyeket, völgyeket,
olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet.
A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyult utánuk.

– Tedd be a lázsiást, barát, – mondta, – megtartom.

Petrus előkereste a papucsából, – máshová immár nem rejthette, – a
pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt
a katonától és a papi férfiu mellé szegődött. Előbb a tallérok
vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és
vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában,
mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé
elfogadni.

– Megyek is már az útamra, – mondta a barát a játék végeztével és a
csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhuzta csizmáját, még a
tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén húzódott a tűz mellé
és a lyukas lázsiást markába szorította.

A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy
tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vígasztalta
a katonát.

– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked
pedig inged is van.

A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és
úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig
csak a katona horkolt.

Másnap mondja a barát:

– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz,
hadd tartom meg.

S a kártyához nyult.

A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó
pengő tallérjait, – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz
mellé, papucsában a lyukas lázsiással…

*

Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a
nyájas olvasó.

Hát bíz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv
sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet
olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő mulva is arról
beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg
zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen
lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög
megtréfálta őket egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyában
lakik az ördög?




Régi templom Tabánban.

Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el,
bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította,
mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a
földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát,
amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a
pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel
kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította,
ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette
volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett
penicillusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeli szekrényen, ám
egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak
nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste sulya alatt, gyakran írt
végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de
a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva,
jajgatva, mint egy sulyosan sebesült fordult a másik oldalára, miközben
egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai
tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok
többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, amint csak egy
félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi
hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában
beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis
kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson és sírva boruljon a
szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a
szemét: vajjon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?

A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának
hívtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán
és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az
olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott és az
ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a
nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete
bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő
előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel
korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül
megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából
belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje – és elszántan pénzt
követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn
enyhe tavasz – halotti zenét játszon, hogy az embernek behorpadt sírok
jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben
kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott
halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára
békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette
Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól,
nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával
csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától
örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben,
fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a
földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad
el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal,
amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója
sohasem hibátlan, a multkor is hosszasan álldogált a férfi a füszeres
kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka
kendőkkel és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta furni farkaséhoz
hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!

Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett, – nem
volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni
asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a
vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan
barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a
szentelt víz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba
Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő
látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki
járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek
pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltünő csillagok
kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett
csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap
alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha
meglazult volna helyén és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett
lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben
forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol
mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron
dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sashegyi szőlőt.

– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak.
Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelki atyák áhitatai e helyről.
Jőjjön a régi gyóntató-székbe és mondjon el nekem mindent, – esengett
Kamill és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi
platánok nyiszorognak elhagyottságban, éjszaka az őszi szélben egy dobra
került urasági lak körül.

– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen, – felelt
Fruzsina és ijedten hátranézett, vajjon nem billen meg a nehéz szentkép
a háta mögött. – Imádom önt, uram és becsületszavamra fogadom, hogy a
tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a
kezed. Szeretni foglak minden nap, hogy minden nap félig meghalj a
csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek, szerencsétlenné teszlek, mert én
beteg, őrült nő vagyok. A szivedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi
vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.

– Szúrd a szívembe, – lihegte Kamill.

– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent:
nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt
hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig
nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a
vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni?

– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom, – felelt Kamill.

A litániának vége volt.

Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek
megfakult nagybetüi.

– Többé itt nem találkozhatunk, – mondta az asszony a templom kapujában,
– mert a szentkép egyszer fejemre esik.

Kezét nyujtotta Kamillnak és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből
mintázott ruhájában álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke
volt, mint a nyári rozsföldek.





Minden órának virágát.

Nagybotos Violának (akiről már egyszer irtam) olyan járása volt, mint a
him galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen
közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahuzta és
magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt,
boldog volt, egészséges volt és a szavakkal olyan takarékosan bánt,
mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett,
mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember
Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első
quadrilleja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom
toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a husvéti zenés mise a
Bazilikában, sem a séta-út a Halász-bástyán. A zugligeti Zöld vadásznál,
midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek
alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausztól), első
kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek
gavallérjukkal és gyöngyvirágszedés címen hagyták magukat az erdő
mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcu
francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték
Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és
a karnagy ellen s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az
elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte
őt egy hölgy), ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót
kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré
ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg
üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagyöblős
templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig
sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott és öngyilkossági
szándékból a hóna alá lőtt), megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak
és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna
már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe
és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb
fehérnemüről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha
hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a rendez-vous-n, midőn a
hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehérbluzos vasalónő
tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a
Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat
igért az erre kivánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr és
porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg
eltünjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott
Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.

– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma és fázósan
gombolgatta keztyűjét.

– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom, – felelt Viola
és sóhajtott.

A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is,
midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben
a bús szentimentálizmus volt divatos, bizonyára kis pasztell-kép lett
volna (Barabás ecsetje alatt) és a nők a szívükön hordják violaszínű
frakkos képmását, (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a
szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncs-szoknya a leülésnél
pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki
sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyottabb ligetekben sem, anyák
hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jóbarátok rábizzák
feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutárból
sohasem felejtik ki nevét a jelenvoltak közül és később Jókai regényt ír
róla), – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt,
legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor
ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyüjteményét lakásán is
megtekintették és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár
előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát
a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve
mesélgették, hogy a Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság
sincs, mint egy fiatal kandurban. És a színházban a szinésznők
összemosolyogtak a szinpadon, ha Viola gukkerjét a balletnél fölemelte.
Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul
és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával és a
félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság
barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és
behizelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem
hamiskártyása lett Viola úr és a korzón a legszentebb asszonyok is
elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent.
Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai
többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy
térdnadrágban és rokokó-kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét
elcsalhasson valakit a husvéti misére, midőn Bach fugáit gúnyos
mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött és az áhítatba és
szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a husvét, mint az
orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk, – midőn
véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse és a tükörből egy
őszhajú, fáradt, rosszkedvü úr fogadta üdvözlését.

Viola megrettent.

A bajuszában is szürke szálak voltak és a halántéka oly fehér, mintha
együtt állott volna a nagyapjával az isaszeghi erdőben.

Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban
gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte és
naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a
napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyilnak, amikor a
legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a
szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és
Rambouliette-ek engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi
kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli
beszélgetésekre, a gyönyörü, gondosan megirott levelekre, amelyeket
Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások
és gyönyörü hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor
eszébe jut…

Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt,
amelyet hatással mondott el a nőknek.

A napló így kezdődött:

„_Amelie_. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője
Paul de Kock. Az antik ékszert szereti és gyakran meggyón a barátoknál.
Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána
vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus és
szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis.
De haja valódi.“

Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi
cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne
antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a
hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.

Tíz éve nem látta Ameliet.

Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a
virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megigért.




Souvenier, – Pesth.

Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál
nevű idősebb uriember, aki mint híres gyüjtő nagy tiszteletnek örvendett
a régiségkereskedők körében.

Janicsek magános, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak,
amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a
remekművü lámpás, amelyet esténkint meggyujtott, amely hajdanában egy
francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt,
mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos
szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.

Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmult divathoz igazodott.
Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvaleány-bokrétás kerek
kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről
álmodtak a dámák, Zrinyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a
Váci-utcában, – Janicsek Pál ugyanakkor széleskarimájú cilinderkalapot
helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és
nyakán magas gallér. Aranyvégü pálcikája egy századeleji gavallér
kezéből került a kezébe és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a
szíve fölött selyemszalagon, vagy vékony láncon kerek, aranyos
rámácskába foglalt arckép-festménykét hordott: valamely régi dáma
arcképét, akit aznapon a gyüjteményéből kiválasztott.

Abban az időben, mikor a fotografiát még nem ismerték, voltak festők,
akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női
arcokat.

Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű és ruhájuk
divatos, finom.

Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb
repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély
körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a
régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a
megfelelő férfiak szíve fölé került.

A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt
bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.

A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el
őrhelyét a sziveken.

Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb
szerelmek voltak a férfiak és nők között, mint manapság a fotografiák.

Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyüjtve a lakásán,
amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.

Némelyik dáma több példányban benn volt a gyüjteményben.

Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve,
gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arcán
ábránd, mélabú és vágyakodás volt észlelhető.

Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel
állongott, álla férfiasan előrenyomult és szemében keménység, erősség
tükröződött.

A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék
szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is
lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból
hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok
hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett
zöldköves gyűrü…

Vajjon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán
több férfiú?

Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek
összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már
csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.

Esztendők fáradalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női
képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek
már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban,
vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.

Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt
csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt
előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről
fölvilágosítással szolgálni.

A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszorú
alakja volt.

A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos turnérban, amely
rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy
fehérarcú és feketehajú hölgy. Igen hosszú finom ujjaival egy
virágállványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán szalagcsokorral
megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom
fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy,
élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra
menne a kertek alá, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves
mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai
hegyek között. Aki ezt a képet kapta s szívére tette, az e hölgy
távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott.
Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal.
Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a
hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna föl másvilági
álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha
igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.

A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható
tollvonások, mintha vérrel írták volna: _Pesthi emlék_.

Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz-utcát elborította a téli hóesés
és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a
megelevenedett képecske fölé:

– Vajjon ki vagy te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában.

A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj,
a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban:
itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábú varróasztalkánál
Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.

Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal.

A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden
őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái fölé, még a pipere-tárgyak is
megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági
kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal nesztelenül álmodott a
császárnő telt árnyéka.

Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori
használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan
Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait
zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal imakönyvecskéje fölé
hajolt, – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt.
Fehérharisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy
alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál aranykéz-utcai lakásán,
ahol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték
játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat,
táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy
csizmájában, majd a király koronával fején és hosszú palástban, sok-sok
kis gyermek, apró virágos kalapkában úri hölgy, frakkos poéta, alabárdos
éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkeztyűs kezével
mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk
Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből.

Igy multak az évek az Aranykéz-utca fölött.

Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt
otthon maradni kedves tárgyai között.

De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte,
midőn előkelő vendégeivel, főként, ha az ismeretlen, csábos dámával
összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és
halkan bókokat gondolt és mondott.

Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr.

Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a
mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.

A régi, aranykéz-utcai ház, amely odáig egy pesti patricius-család
tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi
asszonyság, először lármájával fölverte a házi csöndet, aztán
korcsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló
régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város
különböző részeiből összeverődött kéteshírű nők táncoltak.

Rézkürtökön fujták a tánczenét és a söröshordókat hangos puffogással
csapolták.

Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte föl az éjszaka nyugalmát a csendes
házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták.
A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a
női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és
maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit és a havat
pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert
ingyen italt kaptak a korcsmából.

Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő
változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába és a
nőszemélyek sikoltásai fölrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli
vendégek pedig egyenkint elmaradoztak, árnyból, ábrándból, holdsugárból
szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház
küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben
leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A
finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadrágos
Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér,
puffogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére
rózsaszínű kezét. A császárnő fölébredt álmából és a szőke tavaszi
éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent
az ablakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló
óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők.
Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a
poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkeztyűs
halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat…
Janicsek úr, a régiséggyüjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét,
valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a
„Caroline“-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő
arcképét tette szíve fölé, mint talizmánt.

A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt s az egykori
raktárhelyiség szorongásig megtelt táncosokal. A vadászkürtös biborpiros
volt az italtól. Parfüm- és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a
bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai
között.

A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öreg urat. Egy csizmás
hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Léni“
kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában és hátraszegett fején
bomladozott a szőke konty. Kis, feketehajú, fehérhomlokú táncosnő
frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshajú,
kékszemű, rózsáskeblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.

A táncosok között most egy feketetunikás, fehérharisnyás, élveteg arcú,
magas, barna nő tünt föl a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat
dobbant a szíve: „Ez ő!“

A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő
ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér
arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal van lekötve – nyilván
kölcsönvette valahol a jelmezt – apró topánkáján, mint a szélben a
virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyult. Az
arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban
nem volt a helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltünt. Mint akit
legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreg
uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusan
eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette
eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen
dáma…

A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és
táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem
megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a
Caroline-terembe, midőn a táncos párok között keresgélő pergament-színű
öreg uracska nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak
és civileknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a
vállát érintették cipőjükkel.

A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a
Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja
föloszlott, a hercegnők elutaztak és ahol egyszer látni vélte
megelevenedett szerelmét: halála ugyancsak ott következett be. A
vadászkürtös indulót fujt a haldokló fülébe.




Kornél regényei.

Kornélnak négy asszonyismerőse volt, négy kedvese, egyik sem tudott a
másikról, csak annyit, amennyit Kornél elmesélt róluk. Természetesen
gyűlölték egymást, gúnnyal, tajtékzó dühvel emlegették egymás nevét:
Kornél ügyelt arra, hogy soha egymás közelségébe ne jöhessenek. Évek
multak el, Kornél hűségesen kitartott a négy asszony mellett. Egyiket
sem részesítette különösebb előnyben – néha mind a négyről
megfeledkezett egy ötödikért. Az asszonyok ekkor levelet irtak: néha egy
napon valamennyien. „Hol jársz, te lator? – írta Marianka. – Holnap
várlak ebédre. Tyuklevest magam főzök neked!“ Geraldine, aki a
romantikus elemet képviselte, miután még leánykorából ismerte Kornélt
tizenöt év előttről, halovány és érzelmes betűkkel írta: „Sok minden
elmondani valóm volna, egyetlen szerelmem, napok óta szomorú vagyok és
holnap alkonyattal a Halász-bástyára megyek sétálni. Jőjj el, Istenem!“
Imogént (egy pesti zsidóasszonyt) fürdőhelyen ismerte meg Kornél, ahol
tó és holdvilág volt. Az asszony zsúrokra járt, színházba és orfeumba,
néha kávéházba. Kornél romantikusan elsuhant a látóhatáron és sohasem
tett kísérletet, hogy Imogén férjével, családjával megismerkedjen.
Titkos, titkolt szerető óhajtott maradni, akihez lopva jött asszony,
miután a francia nevelőnő címén Kornél erre engedelmet adott.
„Monseigneur, – írta Imogén, – nagy örömömre szolgál, hogy legdrágább
egészsége helyreállott és holnap délben ott leszek a kastélyban, hogy
együtt ebédelhessünk. Az öné…“ A negyedik asszony csak ennyit írt egy
levelezőlapra: „Gazember!“ És Kornél tudta már ilyenkor, hogy Irmát
tovább nem hanyagolhatja el és nyomban útnak indult Irma udvarlására,
akivel tíz év előtt egy erdei kápolnában, magános remete által némely
esketési cerimóniát is eljátszott, mert hisz Irma nem akart törvényes
formák nélkül az övé lenni. A remete letette a csuhát, visszament
markőrnek a Duna-kávéházba, Irmának gyermekei születtek, akik közül a
fiukat katonaiskolában neveltette Kornél, míg a leánykák otthon
játszadoztak anyjuk szoknyája mellett.

Kornél egyedül, magányosan, szinte zordon csendességben lakott egy régi,
csöndes belvárosi hotelben és senkinek sem volt szabad felkölteni,
amikor elaludt.

Lehetséges, hogy Kornél életében, amíg fiatalabb volt, más nők is
előfordultak. Táncosnők, szinésznők, a kis virágárus leány és a francia
szubrett, a varieté csillaga. Kalandos pesti asszonykák, szabadszellemü
kisasszonykák, festőnők és írónők. A kis szobaleány, aki úrnője illatos
levelét elhozta. A csinos kapusné, aki éjjel, titkon kaput nyitott. Az
éjjeli kávéház regényes kasszatündére. És egy báli ismerős, akivel
keringőt táncolt és rövid kalandra megszökött vele a bálból. Színházi
szomszédnők és a női zenekar hölgyei. Szinésznövendék és a fehérkeblü
vasalónő. Feketefátyolos özvegyasszonyok és budai kisasszonyok, akiknek
álnéven házasságot igért.

Kornél feje fehéredni kezdett, csupán álompor segítségével aludt el és a
szakácsnak mindig szivart küldött. A kis madarak elrepültek, az éji dalt
más énekelte az elhagyott budai utcában és a francia szubrettet többé
nem Kornél vitte frakkban és ragyogva a különszobába karján. Csupán a
hűséges négy nő maradt meg a multból. Kornél, amint ideje és kedve
engedélyezte, fölváltva szórakozott velük… Kedd! A Marianka napja volt.
Míg „Lundi“ Imogéné, aki csupán annyit tudott franciául, mint a legtöbb
pesti asszony, de szeretett francia leveleket írni, a nevelőnő
segítségével. A csendes vasárnapi délutánokat Irma és leánykái
társaságában töltötte Kornél, midőn himzett házisapkát tettek a fejére,
a leánykák karosszékének a lábához ültek és Irma hol sírva, hol
könnyezve, boldog-boldogtalansággal mondogatta: „Ön gazember! Ön
himpellér!“ Geraldine csupán akkor élvezhette a kitüntetést, ha levelet
írt e célból és öngyilkossággal fenyegetőzött. A fekete, sovány nő, aki
harmincöt éves korában ment férjhez, olykor igen szenvedélyesen szerette
Kornélt és Kornél nem szerette a tragikus jeleneteket, sem a könnyeket.

Történt, hogy Kornél párbajban megsebesült.

Pisztolygolyó szaladt a vállába és bár az ón nem érintett nemesebb
szerveket, Kornél hetekig nyomta az ágyat. Az asszonyok eleinte
fölváltva látogatták. Marianka ebédet küldött, Imogén cukrozott
gyümölcsöt, Geraldine francia lepényt és Irma puha párnákat. Imogén
később csak nagyon ritkán jöhetett. „Az uram nem szereti, ha elmegyek
hazulról!“ – mondta és mindig divatos kalapja, zengő hangja és nagy,
érzelmes szeme nem jelent meg sem hétfőn, sem máskor. Geraldine azt
hozta föl okul, hogy attól fél, hogy más nőkkel is találkozik Kornél
betegágyánál, midőn is elsülyedne szégyenletében. Mariankát otthonülőnek
nevelte Kornél, mert hisz fiatalkorában cirkusz-lovarnő volt és eleget
hallott zenét, szagolt virágot és látott csillogó estilámpást. Marianka
tehát már azért is otthon maradt, mert nem akart mindig az utcán
csavarogni, mint a többi pesti asszonyok. Irmát gyermekei nevelése
foglalta el.

Kornél, míg lázában Indiában és Bokharában járt, cigányzene mellett
csörgő kigyót táncoltatott, a falon régi istenek piros képei mutatkoztak
és a padló szines márványból volt kirakva, olyan egyedül maradt, mint
illik az olyan vénülő gazemberhez, akinek sohasem volt lelkiismerete. Az
ajtó nem nyilott föl, asszonykák nem suhantak be titokzatosan,
lábujjhegyen, sűrű fátyollal arcukon és tetőtől-talpig frissen, üdén
felöltözködve, új szalagokkal harisnyájukon, alsóruhájukon, amelyet
talán már napok óta őriztek e látogatás alkalmára, a parfümmel és
kölnivízzel takarékoskodtak, hogy pazarabban bánhassanak vele e napon és
új kalapjukat mindig elhozták megmutatni… Senki sem jött, akinek
lehuzhatta volna gyöngéd kézzel Kornél a puha keztyűjét, kis kabátját
lesegíthette volna és kitől álmodozva, lágyan megkérdezhetné: „Kedvesem,
mit csinált azóta, mióta nem láttam?“ Imogén zsúrjait, estélyeit,
barátnői kalandjait mesélte, a diványon helyet foglalva. Geraldine
férjével való civakodásokról és regényolvasmányairól beszélt. – „Ó,
Puskin Sándorom, te! Szegény meglőtt fiam!“ – Marianka a virágairól és a
cirkusz hölgyeiről, akik visszavonultságában is fölkeresték, könnyed
hangon értekezett, – „a nők még mindig oly rosszak, mint fiatalkoromban
voltak!“ – míg Irma katona-fia leveleit olvasta föl és a kis leányai
csodatetteit előadta.

Senki sem jött.

Kornél vállsebével, amelyről azt hazudta a nőknek, hogy az ő védelmükben
szerezte, egyes-egyedül szenvedett. Behunyta a szemét, Indiába utazott,
kigyót táncoltatott, meg vitorlás-gályát kormányzott piros tengereken,
végül fölmászott egy kenyérfára. Délután, midőn jobban lett, a bibliát
elővétette a hotel vén szobaleányával.

– Marie, üljön a diványra, fölolvasok magának Krisztus urunkról.

Az öreg szobaleány leült és fehér főkötős fejével bólintgatott az
olvasmányhoz.

Estefelé kopogtattak az ajtón.

Marie megnézte a kopogás okozóját.

– Virágcsokrot hoztak! – jelentette.

– Dobja ki a virágot, lelkem, – felelt elhalkuló szóval Kornél. – És
senkit ne eresszen be hozzám, akinek szoknya van a testén.

Igy történt ez hajdanában, midőn Kornél megöregedett.




Szilvafa hamva.

Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka,
budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát igért másnapra, amelyre Viola úr
elfelejtett megérkezni. Tíz év mult el azóta és a férfiu elsőbben mégis
a rendezvous megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre
látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év
óta sétál a fák alatt és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik és a
táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok
messzire és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a
sziget bujdosó lakói ébredeztek és furcsa füttyök hangzottak a
félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a
titkos szigetről és Nagybotos tíz év multán hiába kereste lábnyomait a
füben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab
idő elmultával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a
szinpadtól visszavonult, falusi birtokára költözött. Amelie ugyanis azon
takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott
aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom
bonbonnierbe zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a
táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak és az őszfejű
pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelienek.

Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon
törik a fejüket. A kalap és a keztyű olyan portéka, amelyet sohasem
verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis szinpad
van és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori
barátnőjükhöz. A multakról elbeszélgetnek és néhány palackot
elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazurt játszik… A legkomolyabb nők
azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük
elérkezett és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.

Amelie komoly nő volt és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis
falu, ahol megtelepedett.

Luteránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett és
az akácok jószagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben
messzire hangzott a kovácsműhely hangja és a korcsma előtt szüretelő
kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett és édes szaga volt
az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is
volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement
öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos,
elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak és a
világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A
régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu
mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron és egy nagy,
erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most
írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.

Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pejló zörgős,
rugónélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények
töltötték meg és a bakon egy piros, babos kendőjü, terjedelmes hölgy ült
és sárga keztyűiben keményen fogta a szárat.

A pejkók pompásan ügettek és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek
az edények.

– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a
bricskáról.

Viola néhány lépést tett a kocsihoz.

A kendő ugyan mélyen az urhölgy homlokába volt huzva, de óh, Nagybotos
nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztell-arcocska barna lett
ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó
mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak
keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök
mintha hajporozva lettek volna.

– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony.

– Magához jöttem.

– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert
hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl
ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.

Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a
váratlan találkozás fölfrissítette vérét és hamarosan a bakon termett.
Az asszony megnógatta a lovakat:

– Sári! – mondta.

Gyorsan és biztosan hajtott, a vasuti sineken nagy zökkenéssel vágtak
át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei surolták Nagybotos
kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat
kormányozta.

– Tavaly ilyenkor itt fölborultam és a lábamat törtem! – mondta kissé
mélabúsan és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.

A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott,
mintha színházi dekoráció volna és a vén diófa alatt kis tábori székek
voltak egymásra borítva.

– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem, – mondotta Amelie
és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért
jött?

Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl
futott és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett
karral.

– Hát… azért a régi igéretért! – mondta csendesen Nagybotos.

Az asszony lehuzta a keztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett
Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a
másik.

– Emlékszem, – mondta igen egyszerűen. – Igértem, megtartom.

Viola megragadta az asszony kezét:

– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfáltam önnel, hisz jobban
szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?

– Mint egy kutya, úgy élek, – felelt az úrnő és biztosító-tűvel föltűzte
világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig
utáltam a fűzős, magasszárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb, – most
mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos,
tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott
olyan volt, mint a szarvasé.

– Finom és nemes most is.

– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert.
Magamban élek és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom…
Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és
selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem, úgy, mint
hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz
szilvafát teszek a tűzre és jósolok magának a hamuból, mint a falusi
boszorkányok.





A hőstett.

Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki
odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött és olyan erős
volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmult időkben
vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó
kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom
körül és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponkint kora
reggel meglátogatta őket és néha még a délutáni litánia is a városban
találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna
tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben,
nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska
katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi
székesegyház tájékán, a girbe-gurba utcák és pohos kanonok-házak között
olykor az orgona hangjához hasonlított.

Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben
szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett
volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szerajevó
tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki
hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját.
Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása.
Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe.
Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az. Éjszaka azután a
hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a
fegyverek és apró lángok csaptak föl a sötétségben.

Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öreg
embert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák
torkába, egy vérsugárba fuladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról és
az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A
bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra.
Stolniczky elfordította a fejét s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg
a hörgést hallotta.

A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek
igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek,
borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte s éjjel fölriadt
álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett s csakhamar
megkapta, ami után vágyakozott: a penziót.

Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis budai kávéházban
töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis
kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az ujságokat
és az ujságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a
furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták és
midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak
neki az öreg bosnyák megöléséhez.

Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a
vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget
keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis
kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.

A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok
lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak
nem régen.

– A boszniai hős! – kiáltották.

Estére a dunaparti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek
eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.

Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos
polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek
növekedésében, a budai kertek tavaszában és esténkint együtt zenélt vagy
regényt olvasott a családdal.

Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig
csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.

– Derekasan viselte magát, kapitány úr.

A kis korcsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így
szólt a gazda feleségéhez:

– Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak.

Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kis
korcsmába sem lépett be.

Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor
hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem,
nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell
kibékülni, amiért az ártatlan öreg embert megölte. Fájt, sértette,
megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang
meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!

Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? senkinek sem
mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban és nagyon szerette az
ó-templomot. Senki sem ismerte multját, a kezéhez tapadó vérhez senki se
kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott
katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek
köszöntötték az utcán.

Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girba-gurba utcán
haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.

– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról és az asszonyok őrült
kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten
becsukták a menekülők előtt.

Egy szegény asszony, – bizonyos Kovács özvegye, – három gyerekét ragadta
magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az
anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen
lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az
asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.

A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát és elbukott a köveken.
Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt
a karjából.

S e percben föltünt a veszett kutya.

Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhuzott farokkal,
tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem.

Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára
sikoltó anyának tartott.

Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől és botjával fejbekólintotta az
ebet.

Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát.

A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a
bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A
földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség
szállotta volna meg a gyermekek védelmében.

Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány
az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai
hadjáratban.

A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a
tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között
érzik jól magukat.




Nagybotos Viola.

Ernő, mert így hívták, mint a beteges kis fiúkat, akiknek tizenöt
esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat
szájba csókolják, – húsz esztendős korában vette föl ezt a nevet, amely
név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban és télen a
hóba rajzolta vagy a zuzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek
alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze és a
kis szobaleánynak épp olyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag
öreg asszonyságnak, – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott
volna.

Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a
kedvence a szatmári rendházban és Tamás superior komolyan gondolkozott
azon, hogy a nagytehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közzé sorozza:
vasárnaponkint Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba,
mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt
az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki.
Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték;
ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szépfeleségű polgároktól
barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint
amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes
püspöki városban; vasuti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba;
a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is
lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben és ha
többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság
részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az
ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták
három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a
folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és
öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a
nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a
szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba
szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két
öreg asszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból);
atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója
hírneves volt az irodalomban és születésének igazolására Ernő gyönyörűen
szavalt az eredeti Danteból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az
éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kivánta látni,
míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel
síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel
úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos-házból származnának, amelyből
eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is és talán
ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt
nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba
emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli
hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tünődő
várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai és odafent, a kórház
magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a
spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről
elmaradt. És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők
szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint
egy romantikus költő.

Meg-megállott, szinte könnybeborult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve
mélyéből sóhajtott és eszeágában sem volt megszólongatni a randevura
váró hölgyeket.

Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy uri asszonykát,
akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú
hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen,
olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyulánk, sovány. Az
arca a vastag puder alatt is kissé sárgás és sűrü fekete haja oly erős,
mint a lembergi ghettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg
kisebb, mint a másik és emiatt, mintha kissé kancsalítottak volna a
szemek, mint egy Tolsztoj regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott:
csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb
mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az
úrnők uszályukat karjukra vetették és a mazurka hangjainál Ernő egész
éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy
cipőt a legszebb női lábról és sokáig tartogatta az ágyában. Piros
köpeny, fehér hattyuprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő
megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszky zenéjét hirdették és
Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy
levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek, mint
külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a
hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya
szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálta az úrnőnek, ha még
egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött.
Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nem hiába tanulta meg a
levélírást egy nagyon művelt öreg úri nőtől, akivel fiatal korában
évekig levelezett és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a
Johannita-rendnek volt lovagja, – a régiségkereskedő üzleti hangú levele
után, mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzóju lila
tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő és nemsokára
ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy-úton,
megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket
sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta,
hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói
portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem
érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a
szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki,
természetesen Danteból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem
lehet más a költője, a fehér violát nevezte meg virágjának és néhány nap
mulva az Andrássy-úti ablakban három cserép fehér viola lett látható.
Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő
otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá
tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt
és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló
villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!“ –
gondolta magában Ernő és a szíve erősen dobogott.

Néhány hét mulva aztán eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt,
amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk
Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy
régi templomban föltörte az oltári szekrényt… Ha így is szereti, ha ezek
után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hüvösvölgyben,
bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.

Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra
és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy
szürkeruhás, lefátyolozott arcú, kistollas kalapkájú előkelő hölgy
üldögélt és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő
azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős
dombot és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre. _(Részlet egy
regényből.)_




Márciusné délutánja.

Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt
tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű
szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollaskalapú
guerilla-vezért ábrázolt), lekerült a fátyol és kanyargós utcácskából a
vizmosta lépcsőkön, a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg
asszonyságok és öreg emberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a
Tabánban ragyogott a torony és a harangütések messzire hangzottak,
mintha a téli rekedtség elmulott volna a harangok torkáról. Márciusné
régi selyemruhában, fekete keztyűben és fátyollal hajában tett-vett az
ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcellánokba és az
acélmetszetet gondosan megtörölgette.

– No, te lator, – mondta nevetős hangon, – megint eljönnek az asszonyok,
hogy rólad beszélgessenek.

Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öreg asszony, bánatosak,
mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz
gallyaikat.

– Isten hozta! – mondta Márciusné és leültette az öreg asszonyokat az
acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg
az évfordulóról.

Az öreg asszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai
asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz
év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de
félnek a sikló-vasuttól és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a
Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos
uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a
várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az
acélmetszet alatt s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra“, akinek
tiszteletére összegyülekeztek.

Újra nyilik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak
Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejü hölgy biceg
föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az
újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely
olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, esőmarta régi kályhacső.

– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint
megáll, hogy kifújja magát, – viharosan ölelkezik Márciusnéval és
halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a
sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő
és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.

– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem
érdemelte meg! – mondja Márciusné.

– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem,
mikor a régi Nemzetiben játszottam és ő az első sorból tapsolt!… Talán
„Gringoir“-ban vagy „Bánk bán“-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő
kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!

– No lator! – szól Márciusné és int a fejével a képnek.

A tollaskalapu bő köpenyegéből egykedvüen nézi a társaságot.

– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. –
Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákkeren.

– A jó Fáni meghalt, hölgyeim, – felel élénken Kornélia és egy
holtemberképü tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A
forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben
ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi,
hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a
városerdőben…

– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe
Márciusné.

Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:

– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig
hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chere! Ördöngős
férfiu volt a vértanú!

– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A
dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nem igen van olyan férfi
Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy
forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.

A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva
csóválták meg pókhálós fejüket.

– A vértanú szent férfiu volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint
az esővíz csurog be a rossz ablakon.

– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az
oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a
nők szíve!…

– A nők szíve! Majd mit mondtam, – felelt Márciusné és megvető
pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki
minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem
olyan, mint a másik krinolin. Az én barchett-nadrágom azért nem tetszett
neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…

– Ma chere, barchett-et csak falun viselnek, – szólt közbe élesen
Kornélia.

Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.

– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó
barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kigyók vagytok.
Egytől-egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, Istenem, micsoda
elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátszák
a férjjel.

– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve, – szólt könnyedén
Kornélia.

– Mindjárt megseprüzlek, – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem
a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a
szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom,
hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki
megmutatni.

– És a szív-nemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó
hangon Kornélia.

Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.

– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?

Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban
leborítva szokott lenni és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.

– Úgy, – mondta. – A nemesszívü dámák most már nem látnak.

Odakünn öreg botnak kopogása hangzott.

Jégszürke fejü, görnyedt hátu, honvédsapkás férfiu botorkált az ecetfák
alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.

A nadrágon, a cipő fölött, három gomb és zsinór volt.

– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.

Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori szinésznőre.

– Az én házamban én fogadom a vendéget, – mondta sziszegve és
mosolyogva. Tél apó elé sietett.

Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá
nyult.

A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.

– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia és alig hallhatólag fütyülni
kezdett a tükör előtt.

Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magashátu
székben.

– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még
mindig szeretik az asszonyok?

Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen kék szemét a társaságon.

– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné és mosolygott, mintha előre
érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar?
Van ám az is a háznál.

– Kávécskát, fiam, – felelt az öreg ember.

A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomoru ciprusként
üldögéltek, közelebb huzódtak az asztalhoz.

Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt-tükör előtt.

Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is.

– Szabadság! – mondta dalolva.

– Az, fiam, – felelt Paja bácsi.

A kávésibrikek a viaszos vászonra kerültek és a sütemények omlósan
pislogtak ki kosarukból.

Halk kanálcsörgés hangzott föl.

Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:

– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni, – mondta dohos hangon. –
Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.

A vértanúról, az ördöngősről többé szó nem esett.





A kapcabetyár.

A ruháján lilaszínű apró koszorúcskák voltak és szélesen ömlött alá a
karcsúlábú, médálionhátú székről, amelyen Gyöngyösi Julianna
ábrándozott.

Tavaszi este volt ekkor, az Ipoly fölött köd járt, mint lappangó
vándorlegény és a fák, bokrok a kertben fázékony kedvvel állongtak
helyükön. A kerítés barna x-betűivel hosszan nyulott el a kert mögött,
aztán egyszerre a betűk eltöredeztek, az x-nek egyik szára maradt
helyén, végül már az sem. Az erdő ide nem messzire volt, fehér-,
barnafoltos nyárfák vonultak meg az emelkedésen, ahol igen tiszta volt
minden, mert a hólé innen folyt le először, kékvarju kiáltott a fák
között és a galyakon, mint titkos jelvények, különböző madárfészkek
hintáztak. Most csendes volt az erdő s a fák alól egy ködből, ábrándból
való vitéz lépett elő.

Gyöngyösi Julianna nagyon természetesen azt hitte, hogy álmodik, midőn
az udvarház ablakából megpillantotta a vitézt. Kora délután óta
zenéléssel töltötte az időt. Egy divatos szerenádot tanult és a spinéten
s hárfán egyforma kedvvel játszá. A szerenád lágy hangjai még ott
bolyongtak feje körül, lisztes arcú Pierott áll színes ruhájában az
erkély alatt a havon s húros szerszámját kitartással pengeti. A
háttérben fénylő ablakok mögött vöröslő függönyökön túl tarka álarcos
bál repked, kibomlott hajú nők rohannak tova táncközben, vérpiros arcú
férfiak vágtatnak… Szemét sokáig lehunyva tartotta az egykori színésznő,
mert csak lehunyt szemmel lehet igazán ábrándozni. Midőn újra
körülnézett, Pierott elment az erkély alól, nyirkos tavaszi köd feküdte
meg az Ipolyt és a számtalan x-betűből összetoldott kerítés mellett
hosszú, nyugodt léptekkel közelgett valaki, aki idáig a besötétedést
várta az erdőben.

Egy betyár.

Julianna nyomban megismerte, mert a környéken már régen beszéltek a
betyárról, aki esztendők óta lappangott az Ipoly környékén. Valamely
jóravaló úri család ivadéka volt, atyafisága a megye, szeretője minden
parasztmenyecske s az úri hölgyek véle álmodnak, a neve Kázmér. A pajkos
Kázmér! Gyöngyösi Julianna szívére szorította a kezét. Istenem, most mi
történik? Férje nincs itthon, a cselédség gyáva. Hova meneküljön? A
betyár árvalányhajas kalapjában, vállára dobott fekete szűrében
nyugodtan, minden alattomosság nélkül lépkedett a kerítés mellett. Csak
éppen a háta mögé is nézett néha. Meg elkerülte a kert sűrűségeit.
Egy-két perc mulott el, aztán Kázmér már ott állott az ablak alatt,
amelynek egyik szárnya nyitva volt. Juliannának nem volt ereje még ahhoz
sem, hogy bezárja.

– Jó estét kívánok! – mondta Kázmér és a kalapját megemelte.

Kékszemű, barna ifjú volt. Az elbizakodottak mosolya az ajkán, a haja
hullámos és a nyakában szinte költői kedvvel megkötve egy kékpettyes
Lavallier-kendő. A szűr alatt rövid fegyver csüngött, mint az
orvvadászoké. Az egyik keze fekete selyemkendővel volt bekötve.
Bátorság, szinte nőies elszántság sugárzott harmatos szeméből, amint az
ablak alatt megállott, sem jobbra, sem balra nem nézett, csupán
Juliannára.

– Nyisson ajtót, szép asszony, mert az ablakon megyek be, – mondta
titkos jókedvvel.

Az asszony intett.

– Jőjjön, – mondta, vagy csak képzelte, hogy mondja. Egy fehér ajtót
félig fölnyitott s a betyár kalaplevéve a szobába lépett. A kályhában
maradék zsarátnok pislogott, mint vén ember piroskarikás szeme. A
hangszer szekrénye még nyitva, a hárfa aranyos rámája megpihent s a
falon komolyodva ketyegett egy nagy óra bagoly és zarándok társaságában.

– Milyen jó itt, – mondta Kázmér és a szűrét ledobta. – A becsületes
embernek van a legjobb dolga. A kegyed férje, gyönyörűség, görbe dolgot
még nem csinált életében. Istenem, ha egy hétig élhetnék nyugalomban!

A kényelmes széken elhelyezkedett Kázmér, kék szemével apróra
megvizsgált mindent a szobában, talán abból a szempontból is, hogy mit
visz majd magával, aztán az asszonyra tévedt a pillantása, amelyet kissé
dagadt szemhéjai alól megindultság nélkül jártatott végig a világszép
dámán.

– Kegyed ugy-e bár, színésznő volt azelőtt, mielőtt Gyuri elvette volna?
– kezdte a betyár a székén hátradőlve. A lábait egymásra vetette és nem
sokat törődött az asszony csodálkozó tekintetével.

– Színésznő voltam, – felelt Gyöngyösi Julianna. – Nem szégyenlem. Az
ország első színházának voltam tagja.

– Tudja, az mindegy. Színésznő: színésznő akár vidéken, akár Pesten.
Gyuri sok ellenséget szerzett magának a házasságával. Gyuri jómódú ember
s azzal számítanak a megyei familiák. Azt hiszem, kegyednek nincs még
itt egyetlen ismerőse?

– Nincs, – felelt Julianna. – Én lenézem a műveletlen, tanulatlan vidéki
kisasszonyokat és az asszonykákat, akik tehénfejésen kívül egyebet nem
tudnak. Nem óhajtok senkivel sem megismerkedni. Szeretek egyedül lenni,
olvasgatni, zenélni.

A betyár a hangszerekre nézett.

– A zenét sokfelé kedvelik, nálunk a leányok mind tanulnak zenézni.
Gyarmaton híres tanár van. Szarvadi. Igy hívják.

Gyöngyösi Julianna vállat vont. Büszke, nemes fejtartása volt, mint
Zrinyi Ilonának. De most még büszkébb volt. A betyár csendesen, gúnyosan
mosolygott a bajusza alatt.

– Mondja, szép asszony, nem szeretne például Görögháziékkal, az én
rokonaimmal megismerkedni? Az én rokonaimmal én rendelkezem. Rájuk
parancsolnék, megfenyegetném őket. És a többi. Ha egyszer meg volna
törve a jég, a többi már magától menne.

Gyöngyösi Julianna megrázta a fejét:

– Az ön rokonai éppen úgy nem érdekelnek, mint bárki a vármegyében.
Ismétlem, egyedül szeretek lenni. Szép könyveket olvasni legfőbb
mulatságom.

– Asszonyom, ön úgy látszik nem tudja, hogy Görögháziék a legelőkelőbb
emberek a vármegyében? A főispán rokonai.

Julianna legyintett.

– Még a főispánjuk sem kell.

A betyár a puska agyával megdöngette a padlót.

– Látom, hogy igazuk van az embereknek. Maga egy kellemetlen, hencegő
teremtés. Vajjon mire olyan nagyon büszke? Az urára? Gyurka hatökör volt
már az iskolában is.

Az asszony kipillantott az ablakon.

Zsandárok rézsisakja tünt föl az erdő mellett kanyargó úton. Hárman
voltak. Szürke köpenyegük erősen világított. Lovaik hosszú lábaikkal
sietve lépegettek.

Gyöngyösi Julianna az ablakon át a zsandárokra mutatott.

– Majd talán kiáltok nekik! – mondta és az ablakhoz lépett.

A betyár elsápadt, megriadva nézett körül. Nincs menekvés.

– Asszonyom, – kiáltotta riadtan. – Örökre híve leszek, ha megment.

– Önnek vér is tapad a kezéhez. Bünhődnie kell, – felelt Julianna.

– Könyörgöm!…

A zsandárkáplár leugrott a lováról. A terhelőt megigazította. Sokáig
bajlódott vele.

– Asszonyom! – szólt rekedten a betyár, – kegyed nem is tudja, hogyan
kerültem ide? Nem is kérdezte, pedig ha tudná… Én már nagyon régen
szerelmes vagyok magába. Imádom, asszonyom. S ezért is megérdemlem, hogy
megmentsen.

A zsandárok tanakodva néztek az udvar felé.

Az asszony az ablaknál állott.

– Belátom, hogy neveletlen, durva voltam, kérem, bocsássa meg. Hisz
szeretem, s ez a legfontosabb. Ezért szeretnék megtenni mindent, hogy
kibékítsem. Ha akarja, ön lesz az első dáma a vármegyében. Az én kezeim
hosszuak.

A betyár térdeplő helyzetből beszélt s az arca vértelen volt, mint a
papiros.

A zsandárok csendesen tovaügettek. Széles hátuk a szürke köpenyben
elvegyült a félhomály szineivel, csupán rezes sisakjuk meredt ki a
tavaszi ködből. Az asszony bezárta az ablakot.

– Megkegyelmeztem! – mondta.

A betyár talpraugrott, a fegyvert az asszony mellének szegezte.

– És most elő az ékszerekkel!





Klaránsz utazása.

A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és
leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll
emelkedett ki selyemsipkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a
lovagnőké. Tündöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei
forrás fényességéhez hasonlítottak és bevilágítottak a kis vidéki
cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias
ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett
és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott.
Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e
ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a
fehérhaju tulajdonos áhítattal fölbontott.

Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a
„Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint
egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az
ujságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál s a pirosarcu, fehérkezü
tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny
mögött megjelent.

„Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?!“ – kérdezték szemükkel egymástól a
solferinói ördöngős fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem
tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.

A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba
hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek
cimképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen
a vicc.

Rövid idő mulva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt
ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a
vándorszinészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve és miután
alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón
betolongott és a kötött sapkát félméternyire huzta, amíg megszabadította
tőle fejét, borotvált, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy vén
papé.

– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról, – mondta a szinész
és letelepedett az asztalhoz.

A szinész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban,
ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy
átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Ll.“ bosszúsan megzörrent,
Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak
néhanapján nézett a búskomor rigóra.

– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy.

– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha
vendéged lehetek egy pohár anizettre…

– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az
ó-pálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban, – mondá
a dáma.

Mályvai vállat vont.

– Iszunk mi néha törköly-pálinkát is. Majd meglátod, Klári.

– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem, – mond a hölgy
hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?

– Sehogy, gyöngyvirágom, – felelt a szinész és hosszasan krákogott a
pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha
szalondarabot játszunk.

– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be
én.

A komikus torz-mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot
hallana.

– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta.

A szinésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a
szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy ó-apátság cimere
látszott.

– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén
szinésznők minden valamire való darabot elvesznek a fiataloktól, – mondá
elbeszélő hangon Klaránsz és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani
akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni.
Drámát, sok drámát. Gyönyörü hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor
„Fedorá“-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?

A vénecske szinész nevetett:

– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden
darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi,
drága direktorunk.

Egy kövér, hód-bundás és dupla cipőtalpú férfiu nyomult a cukrászboltba.
Gyémántgyűrű volt a kezén és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc
csillogott elő.

– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti
szinésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet, – mondta
mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a
sárga mézét.

Klaránsz fölemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt.
Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa a szinigazgató. A
direktor – bólintott a fejével.

– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös
fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a
jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.

Igy szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a
karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte:

– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni.

Szállást mentek keresni. A kis girbe-gurba utcákon bibliai bőséggel
feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz
szoknyájához kapott.

– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti szinésznő.

Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét.

– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás,
gyermekem.

– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi
kisasszony, a művésznő elődje.

Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén szinész a menetet és hasadt végü
mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron
szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával.

– Itt van a szobácska, angyalom, – szólt Somhegyi.

Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón
eldobott cukorka-papirosok, üres kucséber-doboz és törött parfümösüveg,
amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű
parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a szinészekkel.

– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, – mondta fenyegető
hangon.

Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét
almáriomában mintha szegény, megölt szinésznők hullái hevernének.

– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.

– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a
háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire.

– Istenem, – mondta Klaránsz.

A komikus a vasuthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját
és megsimogatta a Klaránsz kezét.

– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt
föllépni először?

– „Fedórá“-ban. Hisz megirtam.

Somhegyi legyintett.

– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához?
Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség izlését. Bizza rám
magát, kedvesem. Higyjél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak
bizalommal légy hozzám, gyermekem.

Kétszer-háromszor megcsókolta a szinésznő kezét.

– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan.

A direktornak sötétet villant a szeme.

– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a
szobát.

Klaránsz vidoran fölkacagott:

– Szívesebben, minthogy a maga ostobaságait hallgassam.

Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A
rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kigyószemü
parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.

Klaránsz vizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt,
máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.

– Szinész-élet, – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben
meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy szinésznő vagyok.

A vén szinész hamiskodva nevetett.

– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól
játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom
egyedül cipelni.





Dombey.

– 1893. –

Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt, rövid
nadrágban járt, szerelmes volt, beteges, korai elhalálozásra elszánt
ifjú volt, éjjel a szívverését, gyönge tüdejét és sovány karjait leste,
valamint a nagy fák zúgását, amelyek a régi kis algimnázium környékén
álldogálltak, beszélgettek és úgy viselkedtek, mintha személyes
ismerősei volnának Dombey Györgynek.

(Mindazok megnyugtatására, akik idáig gyanakodva, összeráncolt homlokkal
követték az írót, kijelentem, hogy Dombey György csupán álnév volt,
kölcsönbe Boz úrtól, akinek műveit akkoriban kezdte olvasgatni egy
gimnaziális fiucska, „La belle Izabella, donna Bella, Arabelle von
Macskaházy“ és „Dombey és Fia“, regény négy kötetben, „Niklas Nickleby“,
ugyancsak négy kötésben! Istenem, mily boldog-boldogtalan gyermek
vagyok! – sóhajtotta az ifjú éjszaka, midőn senki sem hallotta, csupán a
nagy fák, az algimnázium körül, esetleg a vadludak, amelyek a
csillagsugáros éjszakában nagy magánosságban repültek napkelet felé. S
ezzel már el is ment volna mellette minden, amit életnek,
viszontagságoknak, kalandoknak, élményeknek szoktak későbbi korban
nevezni az emberek.

Az ál-Dombey a valóságos életben egy szilaj, középkori rablóktól
származott uraság és egy enyhe, csupán elszegényedett
grófkisasszonyokhoz méltó finomságú, lágy, ábrándos, merengő és
szívfájós nevelőnő szerelem-gyermeke volt. Ugyanezért nem tölthette
gyermekkorát abban a városban, hol atyja a középkori zsarnok uralkodott,
parasztot nyúzott, urakat dölyfösen lenézett s az esperessel hamis
keresztlevelet állíttatott ki fia számára, hogy ne kelljen annak
„törvénytelensége“ miatt az idegen városokban szégyenkezni. Pedig
sok-sok esztendő mulott el, amíg a kispatakhoz hasonló csendességü, régi
pianinóból ködös tavaszi éjjelen elhangzott szerenádra emlékeztető
mosolygású és ábrándjaiban az ólomkatonák vagy a valóságos császárok
körül borongó hölgy, az elszegényedett grófi dáma jó magaviseletével
kiérdemelte, hogy László (más néven „a kis Dombey“) a valóságban is
nevet, címet, rangot és esetleg vagyont kapjon, amelyet majd gondtalan
kézzel tesz föl a szerencseszámra. Midőn az algimnázium körül a vén
nyárfák, iharok s jószagú ecetfák zúgtak, a későbbi gróf Leicester
Diamont még csupán Dombey-névre hallgatott. „Kis Dombey“ – mondta
magának éjjel, mikor bekövetkezendő haláláról, elhagyatottságáról és
édesanyjáról, a lágy tavaszi szélről gondolkozott, akit néha olyan
messzire érzett magától, mintha Dombey úrnő példáját követte volna.)

Tél volt s a nyárfák szépséges levelei, miután cigaretta-papiros módjára
összesodródtak, elmentek a folyó vagy a föld temetőjébe, a vadludak éji
kiáltása régen elhangzott a tájról, mint a vándor kuruckatona éneke, aki
egykor a határcsárdában dalolt, a hópelyhek oly vigasztaló némasággal
szálldostak alá messzi állomásaikról, mint megannyi gyermekálmok, a
karácsonyi kedvvel lobogó kandalló előtt a medvebőrön, olykor
fölcsilingelt a szánkó csengője a kis diák szobájába és rézvörös-arcú
hegyvidéki urak mentek farkasra vadászni az erdőbe. A favágó meseszerű
kopogása helyett mint riasztó riadalom dördült végig az erdőn a
puskalövés. Tél volt. Dombey megírta a végrendeletét, a párnája alatt
tartogatta, gyászjelentést pingált tussal, cinóberes családi címerrel,
amely így kezdődött: „Álomi Ábránd grófleány, mint édesanya és La Belle
de Matskaházy, mint jegyes jelentik, hogy…“ S a végén rondírással e
jellemző szavak: „Drága halottunk tetemét odatemetjük, hová a tél temeti
az elpusztult kis madarakat!“

La Belle nevelő-kisasszony volt a főszolgabíró leányánál s gyakran
cserélt regényt Dombeyvel a promenádon, ahol a kisasszonyokat sétáltatta
s ugyanakkor csúf grimace-t vágott az aranyzsinóros blúzban sétálgató
póstás-kisasszony után, amint a pap-tanárok udvarlását fogadta.
Matskaházy egy göndörhajú, barna és igen kicsinyszájú úrhölgy volt,
atyja megitta az eszét, ősi bundáját, az úri nő nevelőnőnek ment, holott
legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba
borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az
oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan
csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don
Cézár“ a pejparipa karcsún, vitus-zökkenésekkel terem a porondon, a
vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a
cilinderkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú
bohóc hangos pukkanással vagódik hasra és az emelvényen a karnagy a
„Valse de Moskou“ ütemeit vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és
midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha
holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen,
barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a
regényhősi pályára csupán ők ketten szánták magukat a városkában, ahol
annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve és
éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát
az időszámítás teljesen szünetelt.

Ismét éj volt, Pesten, ó-esztendő utolsó éjszakáján, részeg muzsika
zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is
örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivástól és sok
reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulatóhely oszlopai között,
hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a folyóparton.

Talán éppen a Valse de Moskou-t játszák, szép édesanyjára gondolt
Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony:

– Emlékszel rám?

– Igen. Hát hogy történt?

– Meguntam mindent, mindent… Később Pestre szöktem, most már itt vagyok
évek óta. Táncosnő vagyok.

Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán
hangjának kellemetes üdesége ment el a pörkölt-színű falevelek után.
Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amellyel a régi szeretők
szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben
elváltak.

– Lám, nem haltál meg mégse! – mondta La Belle, amint kicsit
elgondolkozott a multon. – Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey.
Vajjon szeretsz-e még?

Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult,
megsimogatta a táncosnő kezét.

– Természetesen, szeretlek, te karácsonyfa! Kár, hogy nem lettünk
egymásé. Én már vőlegény vagyok.

A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett.

– Furcsa, – mondotta csendesen.




Budai este.

A cimerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a
viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő,
huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz szinpadokon meglehetős
sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt és a kapura
kifaragtatta a cimert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos
Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei
titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyü pókhálót vont valamely
körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy
moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen
elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant.
Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz
erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is
hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlen
egyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel.

Mária harminc esztendős volt és végtelenül búsalkodott a pókháló miatt,
amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna.
Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor
együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom“-ban, aki ugyancsak Budán
telepedett le s tőle Mária délutánonkint kérdezgette:

– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos,
becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat,
ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva
égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?

A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt,
csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha
előkelő urakat látott kocsizni a Hüvösvölgy felé, alattomosan
mosolygott:

– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél.

– Pfuj! – kiáltott föl Mária és tömérdek karperecét megrázta kezén. –
Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet
barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona.
Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett
belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóbaállottál.

– Én mindig igazán szerettem, – mondta igen büszkén Ilona.

– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt
durvábban is. Elég volt egy tökfejü férfit látnod, már megőrültél.
Érdemes volt?

Ilona ócska, divatja mult ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán
tüzögette, varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint
amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű
zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt
kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért
legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő
egészítette ki többnyire toálettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött
virágot. A két kezét összefonta mellén és igen komolyan nézett
barátnőjére, elszántan beszélt:

– Tudom, hogy ti vagytok többségben hidegszívű, számító teremtések,
akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel
nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket
kaptok az élet folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüst tálban
feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyüjteményed
szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál
életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyüjteményedben,
amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom
pontosan, hogy a mogyorónyi gyémántfülbevalód négyezer forintot ér, a
tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a
rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz,
vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.

– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. –
Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán
majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgy
is alacsony kurzuson állanak.

Ilona tarka szoknyáját följebb huzta térdén, mintha valamely láthatatlan
férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett
és megigazította a szalmavirágot hajában.

– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint
te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem és a fejem már
megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmultanak, halkan,
könnyedén lélekzem, mikor is újra fiatal nő vagyok és sorban
végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem
szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de
most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a
férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket
másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszu. Ki tudja, meddig kell
még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna többé férfi,
akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját
megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját
visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert,
remélem, tudod, hogy legalább is oly kedvesek voltak hozzám a férfiak,
mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe.

– Édes szívem, – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén
perdita vagy.

Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan
hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a
vén“ kifejezést eltette, följegyezte és gyorsan visszaadja.

– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy,
gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utána fordulnak a bundádnak a korzón
s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a
kalapodon a strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem
mindennap váltasz tisztát, te dáma, te.

A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett.

– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a
férfiaknak… A mi útaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az
arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak és magamnak is készítek oda
helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin
ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégis
csak tönkremegyek, mert esnek a papirosok.

– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál, – felelt a barátnő.

Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló álló-óra
törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely
gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat
az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.

A tarka szoknyát lesimította Ilona.

– Elmulasztom a pókhálót szemedről, – mondta titokzatos hangon Ilona.

– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami
férfirokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a
vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.

Ilona halkan, csendesen nevetett.

– Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad…

– Ezt hazudja a kártya is.

– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a
Várszínházban látcsövezett…

– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér
csüng, a kisujján halálfejes gyűrű van.

– Ő az.

A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszu idő mulva szólalt meg:

– Tetszel neki. Szerelmes.

Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a
karosszékben, erre hangosan fölkacagott:

– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele
megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat.





Borbála.

Bajmócon a mult század derekán lakott egy Kókusz nevű csizmadia, aki úgy
származására, mint tudományos ismereteire szerfölött büszke volt, a
mesterségét nem nagyon értette. Kókusz Pál egyenesen az esztergomi
primással tartott atyafiságot, tán mert annak is csizmadia volt az apja;
a tudományokat egy régi képes ujságból tanulta, amelynek egy vaskos
kötetét valahol örökölte. Mások álmoskönyveket, kalendáriumokat szoktak
olvasgatni, Kókusz a Képesvilágot forgatta, ahol a dél-amerikai nagy fa
volt lerajzolva, amelyet tíz ember sem bir átölelni, az első gőzmozdony,
valamint Kolumbusz vitorlása; a londoni kakasviadal körül bámészkodó
hajóslegények arcát úgy ismerte már, mint a falubeliekét. Kerekfejű,
vállas, komoly férfiú volt Kókusz; ha fölvette százgalléros köpenyegét,
akármilyen városba beillett volna. A bajmóciak kicsit büszkék is voltak
rá. „A mi csizmadiánk!“, mondták. „Tudományos ember.“

Történt, hogy egy téli délutánon, nem sokkal karácsony előtt, de
semmiesetre sem karácsony után (mert hisz e dátumokat nem lehet
összetéveszteni) Kókusz Pál lakodalomba volt hivatalos. Nem volt ugyan
rokona sem a vőlegény, sem a menyasszony, – a primáson kívül nem volt
más rokona, – Kókusz Pált azonban szokás volt meghívni ily alkalmakra,
mint a papot vagy a kántort. Szép, kékszemű, lenhajú teremtéske volt a
menyasszony, tavasszal még libát őrzött a folyóparton, Kókusz Pál, mint
özvegy ember, aki két asszonyt eltemetett, nagy szakértelemmel vizsgálta
a menyasszony fogát, haját, kezét.

– Rövid életü lész! – mondá, mikor a leány tenyerébe pillantott. –
Szegény első feleségemnek volt ilyen tenyere. Szegénykémnek, drágámnak!
– S elérzékenyedett a tudós csizmadia.

Aztán közelebb húzódott a paphoz és minden alkalommal megcsóválta a
fejét, amikor a pap Istenre hivatkozott a beszélgetés folyamán.
Kókusznak egyik híressége volt az istentagadás, habár erre már nem
nagyon büszkélkedtek a bajmóciak. Olyan volt az istentagadás Kókusz
hírnevén, mint a tökön az inda. Majd elszárad, mire megöregszik. A pap
eleinte térítgette, csodákat mondott a szentírásból, látható dolgokkal
bizonykodott: Kókusz konokul csóválta a fejét. Nem szólt, csak tagadott.
Hisz meghalt az első felesége.

A pap később elköszönt, a kántornak korán reggel temetése volt, a
honoráciorok közül egyedül maradt a csizmadia a lakodalomban. Ezt
szerette legjobban. Ilyenkor magyarázta a parasztoknak a képes ujságból
tanultakat, olykor megtódítva saját gondolataival. Közben bort, pálinkát
ivott, nekivörösödött, az asztalt döngette, holott senki sem mondott
ellen. Majd a menyasszony körül kezdett legyeskedni, mire nyakába
vetették a köpenyegét és aztán Isten hírével útnak bocsátották.

Kókusz Pállal gyakran megesett az ilyesmi, behunyt szemmel is tudta már
az utat hazafelé. Egy kerítés, egy kapu, aztán egy szemétdomb, a
hidacska, aztán balfelé dőlni, mindjárt otthon leszünk… De most hiába
dőlt balfelé. Sőt a hídra sem emlékezett. A vaksötét téli éjszakában,
amint mámorosan dülöngélt, úgy érezte, hogy a talaj sokkal keményebb a
csizmája alatt, mint a falusi hó. Hideg hópelyhek szálldostak az arca
körül és jeges lélekzetvételét érezte a nagy hegyeknek. A csizmája
sarkával a talajra ütött. Tompa, de mégis visszhangzó hang felelt. Jégen
járt, talán a befagyott folyó jegén. No hát innen könnyű lesz hazaérni,
csak a partot kell megtalálni. Elindult, boros ember módjára nyujtogatta
a lábát, többet ment hátra, mint előre, kiegyenesedett, meg összeroskadt
és mind hidegebb lett körülötte, a jég tisztán csengett a patkója alatt,
a tiszta fekete éjszakában olykor egy-egy égig érő szürke kísértet
bukkant föl homályos tekintete előtt, halotti csendesség mindenfelé, még
a hóesésnek sem volt hangja, pedig a pelyhek sűrűn repkedtek az arca
körül.

Meddig bolyongott a folyó hátán, hol és merre járt? A tagjai már
meggémberedtek, szinte öntudatlanul, lehajtott fővel ment és csak arra
vigyázott már, hogy hanyatt ne vágódjon. Nem gondolt semmire.

Sem életre, sem halálra. A feje boltozata alatt még ott bolyongott, mint
valami buborék a lakodalmasok kurjongatása. Roppant fáradságot érzett.
Puha havat szeretett volna találni, ahova ledőljön megpihenni.

Félig lehunyt szemébe egyszerre fénysugár szökkent, mint valami éles
nyílvessző. Néhány lépésnyire valamely ablakból jött a világosság, a
csizmadia összeszedte végső erejét, előre vánszorgott és tapogatózva ért
egy ajtóig. A kilincset megnyomta és egyszerre a szoba közepén találta
magát, ahol a lámpa égett és kellemes meleg terjengett. Sült-alma szaga
és pecsenye-illat, amilyen téli vásárkor a laci-konyha környékén van.
Fehér cipó nevet a kofa sátrából és a sátor alatt rongyos cigány
cimbalmozik. (Kókusz Pál élete legszebb részét a vásárokon töltötte.
Pénz volt, jókedv volt, a csizmák éppen úgy szerettek utazni, mint
csinálójuk. A fuvaros lovának dértől csapzott fülei voltak s a
koptatónál a határcsárda kéménye füstölgött a vörös alkonyatban. Teli
torokból kiabáltak az ivóban a vásárosok, a ráncos szoknyájú menyecske a
jeges, harmatos, piros borral töltött üvegekkel úgy illegett közöttük,
mint egy rózsaszál.) Tehát teljesen kedvére való helyre vetődött Kókusz
Pál.

Már éppen a bicskája után nyult, hogy a láthatatlan laci-pecsenyét
megkeresse, midőn a kemence tetején üldögélő fekete macska megmozdult,
eltünt helyéről s az asztalnál termett a szék hátán. Mire Kókusz
fölocsudott volna, a fekete macska helyén az első felesége ült, bizonyos
Horkai Borbála, akivel csupán egy esztendeig élt s ezért sohasem tudta
teljesen elfeledni. Ugyancsak bánatában házasodott meg ismét, hogy
Borbálát talán elfelejti… Nem, az asszony a másvilágról sokáig
visszajárt éjszaka s ugyanezért sűrűn verekedett a második feleségével.
S ha lehetett, a vásárokra szökött Nyitrára, Ujvárra.

Az asszony nem szólt semmit, csak kedvesen, bánatosan, gyöngéd
szemrehányással rámosolygott a csizmadiára, mintha Isten tudja milyen
régen várna már az elhagyott házban. Majd fölállott és megcsókolta az
urát. Mintha a szél csókolja meg az elhervadt kert virágait ködös őszi
délután.

Kókusz megborzongott.

Most kezdte érezni, hogy valami különös dolog történik vele.

S hirtelen az jutott az eszébe, hogy az első felesége, a Borbála
idejében is elment egyszer a vásárra, habár erre semmi szüksége nem
volt. A menyecske ellátta minden jóval, meleg ággyal, lágy kenyérrel.
Mégis elment, mert rossz vére hajtotta. Mire hazajött, már kiterítették
a szomszédok az asszonyt. Beleugrott a kútba. Mert Kókusz a vásárra
ment. Talán ezért se tudta elfelejteni Borbálát?

Az asszony megcsókolta balról, megcsókolta jobbról. Nini, mintha most
már melegebb volna a csókja? Olyan meleg, mint akkoriban volt, mikor még
Kókusznak nem jutott eszébe vásárra menni.

A csizmadia nekimelegedett. Megmozdulni nem mert, mintha tudta volna,
hogy nem valóság az, ami körülötte történik. Csak állt, álldogált s
boldogan engedte, hogy Borbála – kékszemű, lenhajú, fehérarcú, mint akár
az esti menyasszony – jobbról-balról körülcsókolja, megölelgesse,
megsimogassa.

Egyszer aztán nem állhatott ellent a vágyának. Fölemelte a karját a
menyecske derekának irányába.

A szeme egy pillanatra lecsukódott. S mire kinyitotta, a
határcsárdabeli, ráncos szoknyájú korcsmárosné borult vállára, egy
nagyon fekete, nagyon tüzesszemű teremtés, aki még a fuvarosok keresetét
is elszedte annakidején. De férficsizmát is elfogadott ajándékba.

Borbála valamely láthatatlan szárnyakon tovaröppent. Vagy talán kerekek
voltak a lábán, amelyek a szoba sarkába vitték. Ott megállt
kartonruhájában és két kezét búsan leeresztette.

Kókusz Pál undorodva taszította el magától a csárdásnét. Hogy is ne!
Majd ő ezzel a mindenkiével fog ölelkezni, mikor itt van az ő drága,
imádott felesége.

A csárdásné úgy kapaszkodott a csizmadia nyakába, mint a folyondár.
Megbénította a kezét, letapasztotta a száját. A székére húzta maga
mellé. Nagy tüzes szeme úgy csillogott, mint valami állaté.

S egyszerre újra pecsenyeszag töltötte meg a szobát, friss hóillat
áramlott be a láthatatlan ajtón és kezek, öklök döngették az asztalt,
amelyeknek hozzátartozó karjait azonban nem lehetett látni, Harmatos
külsejü üvegek táncoltak az asztalon, gömbölyű borospoharak részegen
fölfordultak és cimbalomszó is zengett. Egy fuvaros nagyott csattantott
ostorával valahol messze, szán csilingelt és komondor ugatott.

A csárdásné átölelve tartotta a csizmadia nyakát s nem engedte, hogy
megforduljon arra, ahol a feleségét érezte.

A pecsenye finoman, fehéren omlósan kínálkozott a puha cipóról. A piros
bor szikrázva tündökölt, a cimbalom lágyan pengett.

Akkor megfordította a fejét Kókusz Pál, habár a csárdásné erősen fogta.

Hát látja ám Borbálát, amint tőle eltávolodva a régi kis házuk virágos
kertjében a kackiás, fiatal szolgabíró ölében üldögél. Igen, Garaminak
hívták a csinos szolgabírót, aki fütyörészve szokott elmenni a ház előtt
és mindig hamisan kacsintott be az ablakon. És most ott ült Borbála az
ölében, hátul a lugas a szőlőlevelekkel, amelyek között gyümölcs sohasem
termett. Már mennek is kettesben a lugas felé.

A csizmadia borzasztó fájdalmat érzett a szívében.

Mire Borbála alakja a szolgabiró alakja nyomán kis vonakodás után eltünt
a lugasban, a csizmadia rettenetesen fölordított.

Egy nagy, fekete macska ugrott a fejére, a borosasztal összedőlt, a
lámpa elaludt. Vak sötétség lett.

„A mi csizmadiánkat“, amint a bajmóciak Kókuszt nevezték, napok mulva
lehetett életre kelteni. Csaknem megfagyott a lakodalmas éjszakán.

De egészséges már többé sohasem lett. Az arca megsárgult, a haja hullani
kezdett és mérgesen köhögött. Miután néhány fogát is kihuzatta a
borbéllyal, sivító lett a hangja és csunya szavakat kiáltott a fiatal
asszonyoknak.

Tudományával sem volt kedve dicsekedni, olykor elment a templomba s
nézte, hogy imádkoznak az emberek.

A vele egykorú falusiak szemébe fürkészve nézett s olykor félénken,
szinte szégyenkezve megkérdezte, vajjon emlékeznek-e Garamira, az
egykori szolgabíróra? Milyen ember is volt? Igaz, hogy szerette az
asszonyokat? Különösen az ő asszonyát, mialatt a vásárt járta? Hogy is
volt? Mint volt?

Ki emlékezett volna? Nagyon régen volt az már.

Egy tavaszi napon, mikor már zöldült a kis hegyoldali temető, Kókusz Pál
kibandukolt a temetőbe. Az első felesége sírját benőtte a gaz, a hólé
befolyt a sírba és a kis kereszt megdőlt. A csizmadia sokáig állott a
sír fölött, végül csúfolódva megkérdezte:

– Boris, jó volt a szolgabiróval csókolózni? Jó volt a kútba ugrani?





A kártya nem hazudik.

Téli este volt a budai házban és Ilona leányasszony kártyát vetett
Galambos Máriának.

Mary, – az ypszilon fölött két ponttal és tekintélyes farkincával, –
alapjában mitsem változott azóta, mióta egy szál trikóban elindult a
világba, hogy táncával, szépségével, ifjúságával ékszert, pénzt és szép
ruhát keressen. Piszkos kis szállodai szobákban lakott – a sötét kis
szobák olyan pontossággal és emlékezetességgel vonultak végig életén,
mint akár a karácsonyok, szilveszterek és más házi ünnepélyek, amelyeket
mint jó családból való leány élete minden körülménye között megünnepelt.
Sok kis szálloda-szoba volt elraktározva emlékezetében, portások, éjjeli
szolgák, akik a ládát cipelték az állomásra s hó szakadt, szél
süvöltött, szikrák repkedtek a mozdony kéményéből és nagy bundában jött
a vasuti kalauz, amint tovább utazott egyik városból a másikba, hogy
ismét táncoljon, férfiakra mosolyogjon, kedves vagy kedvetlen barátnőkre
tegyen szert. Aztán megint egy kis szűk szállodai szoba, megint egy
gonosztevő külsejü portás, éjjeli szolga, aki a markát tartja, fodrásznő
sok mesével, mondanivalóval… Ebbe a halálosan megúnt életbe, mint orgona
hangja az unalmas hosszúra nyúló misébe belézendült a kártyavetés.
Galambos Máriának senkije sem volt, senkiben sem bizott, csupán a
kártyában. A kártya neki soha nem hazudott, megmondta az igazat,
tanáccsal szolgált a jövőre, megvígasztalta a szomorúságban. A füstös
kis hotelekben, ahol az artista-lányok vándorlásaikban meghúzódtak,
esténkint előadás előtt, vagy késő éjjel előadás után gyakran
megkérdezte Galambos Mária:

– Vajjon ki tud kártyát vetni a hölgyek közül?

Egyszer Angliában azt mutatta a kártya, hogy óvakodnia kell egy kis
fekete embertől. Azóta kerülte az alacsony, barna férfiakat. Moszkvában
egy kékszemü barátnőjére figyelmeztette a kártya, aki valóban útjába
került… De Mary már előre óvakodott a kékszemütől. Éppen óvatosságának
köszönhette, hogy meg nem csalta.

Ilona leányasszony, a tarkaruhás, lerongyolódott táncosnő egyike volt a
legjobb kártyavetőknek. Pompásan tudott a kártyák nyelvén, mintha közeli
atyafiságban lett volna a furcsa kártyafigurákkal. Olykor hosszu
szónoklatokat mondott a zöld nyolcashoz, máskor kezével megsimogatta a
tök ászt, ha megfelelő helyre jött. Nyolcszor-tízszer megkeverte a
kártyát, az ujját megnyálazta és átszellemült arccal fordult Máriához:

– Most pedig ne gondolj semmire, mert akkor nem jöhet ki a kártya.
Balkézzel emelj.

A szekrényben huszonnégy személyre való ezüst volt, az értékpapirosok
egész fiókot foglaltak el egy megbizható bankban és a vasszekrényben
ezüst levesestál színültig tele volt a világ különböző aranypénzeivel és
két szekér szenet fuvaroztak a pincébe, mikor lehullott az első
hópehely: Galambos Mária ma is oly babonás figyelemmel hallgatta a
kártya üzeneteit, mint hajdanán, amikor egy szoknyája volt és éjjel
kimosta a másnapra való fehérneműt.

– Valami leány van itt, valami fiatal hölgy, aki egész este
alkalmatlankodik… Valami rokon, távoli atyafi. Ez valamit akar tőled,
állhatatosan, folytonosan töri valamiben a fejét. Sokat gondol rád. És
vele együtt gondol valamely fiatalember is. A fiatalember a hölgynek
udvarlója. Tán el is akarja venni. De ez nem egészen bizonyos, –
mondotta Ilona, kártyái fölé hajolva és ujja hegyével rendezgette a
figurákat, alig érintve őket.

A petroleum-lámpás megvilágította a figurákat a himzett terítővel
borított asztalon, mert a villany és a gáz csupán üzletbe, a színházba
való, odahaza legjobb és legolcsóbb a petroleum. Ilona egy kalácsmorzsát
gyúrogatott az ujjai között és a fejét félrehajtotta, mint a tök felső.

– Nincs valami fiatal lányrokonod? – kérdezte hirtelen.

– Nincs! – felelt Galambos Mária.

Ilona a fejét csóválta.

– Akkor bolond ez a kártya. Megpróbáljuk még egyszer.

Gyorsan kevert és keverés közben behunyta szemét, de ismét csak előjött
a fiatal hölgy alakja a kártyában és állhatatosan akart… Mindig akart,
gondolt, fejét törte. Mi lesz ebből?

Harmadnap egy nyugalmazott altiszt külsejü, repedt haranghangú, italos
arcszínű, zömök férfiu egy télikendőbe bujt, vékonyka fiatal leányt
terelgetett befelé a Galambos Mária szobájába.

– Gyere már. Nem harap meg a nagysága.

– Kicsodák maguk? – kérdezte idegenkedve Mária.

– Hát már nem ismersz? – csodálkozott az altiszt. – Én vagyok a Jóska
bácsi, a Mari néni öccse… Mari nénéd tavaly halt meg Várpalotán és még a
halálos ágyán is mondogatta, hogy téged mindenesetre fölkeressünk. Rózi
szinésznő akar lenni, azért jöttünk hozzád…

Galambos Mária a zöldköves gyűrűt megforgatta ujján, a messzi, alig
látott gyermekkor rettenetes nyomoruságából valóban kiemelkedett
valamely gyümölcsös kofa alakja, akit talán éppen Mari néninek hívtak.
Egy vastagbajuszu rendőr is járt azon a környéken valahol. Nagy csizmája
és rozsdás kardja volt. Pincében laktak és a kard csörgött a grádicson.
Ez volna tán a Jóska bácsi?

Ilona leányasszony a kályha előtt állott és a kezét melengette.
Jelentőségteljesen hunyorított Máriára, mintha csak azt mondta volna:

– Ugy-e a kártyák nem hazudtak?

Aztán előrelépett Ilona és rászólt a leányra:

– Vesd le a kendőt!

A leány szótlanul engedelmeskedett.

Vékony, alig tizenhat esztendős, barna, falusiasan piros arcu leányzó
volt. Ilona gyorsan megvizsgálta a szemét, – amelyet elég értelmesnek és
kifejezőnek talált, – a fogát, amely szokatlanul fehér és finom volt,
kis füle mellett természetesen göndörödött haja, mig keze néhány napi
ápolás után igen fehér és finom lehet. No és a lába.

– Emeld följebb a szoknyád! – parancsolta.

Vékony, de igen finom szabású lábszárakat mutatott a vastag harisnya.
Mint két virágszál, olyan volt a láb, alul csodálatosan kicsiny,
hosszúkás és nyerges lábfejben végződő.

– Szakasztott Alexandra Bajálka! – dünnyögte Ilona a fogai között.

Galambos Mária unottan vállat vont.

– Ha semmi különösebb tehetsége nincs, akkor éppen olyan, mint minden
fiatal leány. Ilyen voltál te is, én is…

– Nos és mi közönséges, mindennapi teremtések voltunk? – kérdezte Ilona
leányasszony éles hangon.

Mária legyintett:

– Akkor még könnyebb volt boldogulni. Kevesebben mentek a táncosnői
pályára. Manapság minden dologtalan masamód-leány álma a szinpad. Mit
tanult a kisasszony?

– Nem az a fontos, – szólt közbe heveskedve Ilona. – Az a fontos, hogy
vagyunk a férfiakkal?

Valamit a Jóska bácsi fülébe súgott, mire az altiszt mély torokhangon
válaszolt:

– Meghiszem azt! Agyonütöttem volna!

Ilona összefonta a két kezét és bólongatva nézett Máriára. Galambos
úrnőt mutatta az egész dolog. Nem szeretett idegen emberekkel sokáig
foglalkozni.

– Fölfogadom szobalánynak! – mormogta rosszkedvü unalommal.

– Azt nem! – kiáltott közbe az altiszt. – Az én lányom…

Rózi azonban gyorsan lehajolt és kezet csókolt Galambos úrnőnek.

– Csakhogy a közelében lehetek! – mondta igen szerény hangon és
öntudatos hízelkedéssel.

Máriára kellemetes hatással volt a leány alázatos, mégis kecses
meghajlása.

– Aztán majd meglátjuk, – dünnyögte. – Majd meglátjuk, lesz-e kedved a
szinésznői pályára? Most pedig menjenek ki a konyhára. Hány esztendős
vagy?

– Tizenhat, kezét csókolom.

– No, majd meglátjuk, – felelt némileg megenyhülve Mária.

Midőn egyedül maradtak, Mária komoly szemrehányással fordult
barátnőjéhez:

– Mi az ördögnek varrtad a nyakamba ezt a leányt? Mi közöm nekem ahhoz,
hogy neki jó a foga? Az enyém is az volt…

Ilona alattomosan nevetett:

– Hát csak mi ketten legyünk a rossz, vén nők? Senki se legyen már
rajtunk kívül rossz egész Magyarországon?

– Attól félek, lopni fog ez a leány! – mormogta elgondolkozva Galambos
Mária.

– Majd vigyázunk rá, – felelt Ilona. – Az a fődolog, hogy a kártya nem
hazudott.





Amadé téli lovaglása.

Délutánonkint lóra ült és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé
járt, olykor könnyü hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában
olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki
aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget,
esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az
íróasztala számára. Amadé – másképen nem is hívhatták – a varjakat és
kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és
bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét
mindennap fényesítette és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket
mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az
Anyégin-ben és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig
egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna és félvállal hanyagul
támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy
jobboldaláról olykor egy fehérkeztyüs kéz feléje irányítja a
gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta és Amadé
délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az
erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a
nagyon fehér keztyük tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban,
rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból
megerősítteti a hintó kerekét és ezalatt kis sétát átutazik a tájon, a
faluba, vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen
visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a
látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat,
álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol
Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy
főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a
páholyból s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a
lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatták a jegesmedvebőrt, a
főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a Piros
almánál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.

Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet
másképpen rendelkezett, szinte búcsu nélkül váltak el egymástól, holott
megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a
Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak és nyaranta a
fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a
játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük
érintkezésére, – míg egy napon a katonának önkénytelenül eszébe jutott,
hogy az iskolában a francia tanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy
hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak s elvonulni kell
az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!“ –
gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását
kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy
évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a
réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette és a templomban külön padja
volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy
ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke
reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint
gyermekkorában és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a sikság
fölött futó szél mormogása, bükkfa-hasáboknak recsegése és a láng piros
lobogása mitsem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky
Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcseségre, francia szavakra
tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben, –
valahol egy messzi nagy városban most gyulladnak föl az ezernyi lángok,
szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei
tükre előtt ül a dáma és púderrel takarja be a kis szarkalábakat
halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.

Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből
szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a
nyeregből.

– Vendég. Egy idegen nő, – mondta varjubajusza alatt a hajdu, amíg a
hátasló fejébe kapaszkodott.

Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon
drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női
bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett
volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havanna-szivar illata és az
expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előre sietett: egyszer,
télen együtt utazott a dámával délre…

– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlő-asztal
mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.

A bundáját csupán széjjelnyitotta és az orosz sapka fején fátyollal
borítva, a balkezén fenn a keztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen
vakítótűzü gyémántok tündököltek. Amadé térdreereszkedve csókolta meg a
dáma kezét:

– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra.

– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam.
Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott
értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban
azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom
nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt,
néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem…

– Asszonyom.

– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok s arra gondolok, hogy
maga is valahol, messze a tűz előtt ül és a parazsakat nézi. Hisz azt
igérte, hogy sohasem hágy el, Amadé?

– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom.

– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az
oltárképe, nélkülem már nem élhet és szívébe golyót küld, ha egyszer
elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint az
előtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.

– Sokat szenvedek, asszonyom.

– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jóbarátra tett
szert váratlanul, a finom és előkelő francia urra, aki magával esténkint
a Piros almánál vacsorázott.

– Kedves, jó fiú volt.

– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig
tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, óh, mert nagyon
féltékeny voltam.

– A francia úr a kedvese volt!

– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év
után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy
nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre
szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti
a kályhát és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.

– Az anyáméi.

– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem ismét fogok aludni esti
imádság után.

Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a
katona kezéből és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.

Amadé térdreállva nézett utána.

Az ajtó kinyílott, majd bezárult.

Egy perc mulva száncsörgés hallatszott az országúton a udvarház előtt.

A katona a falról lekapott egy pisztolyt és habozás nélkül a szívének
irányította a csövet. Behúnyta a szemét, fölsóhajtott és megnyomta a
ravaszt.

A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.




Félix grófnő.

– Ah, Istenem, csupán előkelő emberek érdemesek arra, hogy az írók róluk
írjanak! – sóhajtott útitársnőm Süvöltő és Buji között, a Nyirség északi
részében, ahol olyan mély a sár, hogy többnyire ökrökkel vontatják az
utazókocsit. Akkoriban azzal töltöttem a napjaimat és esztendőimet, hogy
szerte utazgattam az országban, minden cél vagy különösebb elhatározás
nélkül. Szerettem útszéli fogadókban üldögélni és a vásárosok
elbeszéléseit hallgatni, a sarokban meghúzódva. Ismeretlen kis
városokban sétálgatni délutáni napban és örvendezni az unatkozó nők
emberpillantásainak, amint macskáik mellett gunnyasztottak az ablakban.
Holdfényes éjjeleken falvakon áthajtatni, a cinterem bádogteteje fénylik
és leromlott urasági lak húzódik meg a jegenyefák alatt, a ferde
zsalugáteren lámpafény szűrődik, egy elhagyatott öregúr tán francia
könyvet lapoz az ágyban. Ah, nyári búcsún a monostor körül lépkedni alvó
lányok és asszonyok között. És olykor csókot lopni idegen házakban, mint
a házalók lopják a szép gyermekeket.

Útitársnőm, akit a véletlen sodrott útamba, nevelőnő volt és a
nagykiterjedésü méltóságos Pazonyi-család szolgálatában állott. (A
családban mindig volt egy kamarás, de az rendesen nem törődött falusi
rokonaival.) A kisasszony esztendőről-esztendőre, sőt néha havonkint
változtatta tartózkodási helyét. Sok kisasszony volt a Pazonyi-családban
és mindegyiket meg kellett tanítani a szokásos francia kifejezésekre,
egy ábrándos dalra a zongorán vagy a nagy mazúrra. Útitársnőm ennélfogva
úgy megszokta az örökös utazgatást, mint akár Sztrogoff Mihály. Olykor
két-három nap alatt ért el egyik faluból a másikba, ahol a megművelésre
váró kisasszonyok várakoztak. Nyugodtan aludt az útszéli csárdában, míg
a pincében tán ádáz bankóhamisítók üldögéltek a korhadt hordókon. „A
Pazonyiak kisasszonya!“ mondták a csendlegények, ha gyanus alakokra
vadásztak az országúton. Hány esztendős volt? Ki tudná? Az ügynökök
közvetlensége és fiatalos kedve játszadozott hervatag hajócskái körül.
Az arca kissé rezes volt, mint azoké a nőké, akik sportolnak a
szabadban, vagy titokban iszogatnak. A szeme azonban zöldesszürke és
igen előkelő volt, mint egy meglettebb angol hölgyé, aki éppen a
gyarmatokra utazik tisztán fia meglátogatására… Természetesen sok
mindenféléről beszélt útközben, amíg olykor elhallgatóan vigasztalan
tekintetet vetett az utazóhintóból a bánatos őszi tájra, ahol a nyári
köd is lovagcsizmában jár a sár miatt és a bokrok fölött rongyos
köpenyegként izzik kisértet-gazdája után. Majd sárgaborítékos könyvet
vett elő és pár percig olyan előkelően és szertartásosan tartotta a
könyvet maga előtt, megigazítván az indiai kendőt térdén, mint a varsói
vonaton az orosz földről hazatérő kokott, hogy muszka hercegnőnek nézzék
a galiciai tisztek. Dohányszínű ruhája és kerek kis kalapja volt, egy
arany fácántollal és kutyabőrből való hajtókeztyűk a kezén. Bizonyos
volt ostor- és az útifölszerelésben, amellyel a kíváncsi
parasztlegényeket elhessegeti az ablak elől, miközben vetkőzik.

– Mily kár, hogy kiveszőben vannak az előkelő emberek! – sóhajtotta,
bezárta a könyvet, amely navarrai Margitról szólt. – Amint a nemes
dámvadak, a fejedelmi bölények, gimszarvasok és a kócsagmadarak
kiveszőfélben vannak, úgy tünnek el a földről az igazi előkelő urak.
Gondoljunk csak hazánk történetében Nagy Lajosra vagy Rezső
trónörökösre… Én láttam őt… Medvevadászaton… Ah, Csernyiczky Félix még
akkor az udvarnál szolgált, nem pedig a méltóságos rongyos Péri-Pazonyi
familiánál. Engedelmével, uram, nincs elzüllöttebb náció, mint az
elszegényedett magyar középosztály. Csernyiczkyak ellenben grófok voltak
egykor lengyel földön, és én titokban Félix grófnőnek írom magamat
naplómban.

– Csernyiczky? – kérdeztem bágyadtan, hogy résztvegyek a társalgásban.

Útitársnőm színésznőies mozdulattal kopogott néhányszor mutató- és
középső-ujjával a térdén.

– Igen, – mondta szemlesütve. – Mi már nagyon régen ismerjük egymást.
Több, mint húsz esztendeje. Ő engem kezdettől fogva Félix grófnőnek
nevezett. Azt hiszem, meg is esküdtünk titkon egy búcsújáró helyen a
szent barátnál. Sajnos, Csernyiczky jobban szereti a bort és a dáridót,
mint a rendes életet. Az ősei, a várgrófok évszázadokig mindig mulattak
és az első éjszaka jogával éltek. Az ősök bűnei miatt nem is lehettünk
mi egymásé… Ő nevelő a Pazonyi-család szolgálatában, amint én nevelőnő
vagyok. Csupán egy fedél alatt lehetünk egyszerre. Vagy én szököm el,
vagy Csernyiczky…

– Csernyiczky, – mormogtam és sok varjút láttam egy erdőcske ritkuló
fáin, amely úgy tünt föl az alkonyatban, mint egy angol rézkarc.
Bizonyosan ott lakik a nyírségi varjukirály.

Útitársnőm mereven rám nézett és kiszámított lassúsággal mondta:

– Ő már három embert ölt meg párbajban.

Ah, a varjakról egy csöndes kertiház jutott az eszembe, ahol a szélben
jegenyék hintáztak és egykor ott laktam egy korai őszön és női arckép
volt az éjjeli szekrényen. Vajjon mit csinál most annak a fotografiának
a mása?

– Igen, – feleltem. – Csernyiczky…

Útitársnőm az állát a tenyerébe hajtotta, amint ezt valahol a színpadon
látta, – talán egy kis városban, valahol Galiciában, ahol tisztné volt
és a vándortársulat az Arany-elefántban játszotta Sardou szalondarabját…

– Az élet telve van megfejthetetlen talányokkal. Némely ember akkor is
boldog, ha egész nap egyebet sem tesz, mint a boldogtalanságát
kovácsolja. Mások pedig már csak sírva tudnak elaludni esténkint, jó
mélyen belefúrni a fejet a párnába és zokogni, mint egy megvert gyermek.
Mily bölcs dolog a természettől, hogy a síróknak könnyü, csendes álmot
küld, amely fölüdíti arcukat és fényesíti szemüket, mintha a
babajavítóban lett volna összetört testünk az éjszakára. Én például néha
azért sírok esténkint, hogy másnap jókedvem legyen. Bizonyos nőknek az
esti sírás olyan, mint a hasis… Ah, mikor jól, szabályszerüen, előírás
szerint bőgött az ember, azt hiszi, hogy ezzel eleget tett minden
kötelességének. Lám, Csernyiczky más fajta. Ő esténkint a pohár mellett
szeret tartózkodni és mindenféle neveket irkál az asztal lapjára.
Bizonyos betűket nagyszerüen tud lerajzolni, kitünő lovas és a
hadiiskolában a legjobb matematikus volt. A Pazonyi-ifjak úgy beszélik a
franciát, mint a nagykövetek. Mindenre megtanítja Csernyiczky a fiúkat.
Uram, még borotválkozni is maguk szoktak a fiúk, mert ez megtakarítás.
Csernyiczky, miután a hadsereget elhagyta, egy grófkisasszony
udvarmestere volt. A grófnő naplót írt minden estve és mindig beleírta,
hogy mit mondott Csernyiczky. Csernyiczky évekig, amíg lélekjelenléte
bírta, mindig vigyázott, hogy új hazugságaival föl ne döntse régi
hazugságait. A grófnő nem szándékozott férjhezmenni és az volt a terve,
hogy három agglegénybátyjának áldozza föl a jóságát, az ápolást, a
gondját. És közben mindig Csernyiczkyre gondolt…

Utitársnőm szenvedélyes büszkeséggel mosolygott, mint régi
udvartartásairól beszél egy elűzött királynő.

– Oly finom volt, mint a hársfa apró tavaszi levele és a kék erek kezén
oly gyöngédek, mint a svájci havasok között a mélyen kéklő hegyi folyók.
A legidősebb bátyja Angliába ment rókára vadászni és a boldogult velszi
herceg hagyatékából megszerezte azt a száz palack magyar bort, amelyet
Rezső királyfi küldött egykor barátjának. A borok különös üvegekbe
voltak zárva és hiteles jegyzőkönyv kísérte a drága szállítmányt új
lakhelyére, a finom és gyönge grófnő pincéjébe. E borok felügyelete a
ház legbizalmasabb szolgájának Csernyiczkynek teendője volt. A grófnő
naponta két pohár bort ivott, mert a háziorvos ezt tanácsolta. És mint
mindent, a borivást is naplójába írta a drága teremtés. Egy napon,
sokkal előbb, mint ez lehetséges lett volna, Csernyiczky azt jelentette,
hogy elfogyott a századik palack is a velszi herceg borából.

A grófnő visszavonult szobájába, fölütötte naplóját, pohárral mértéket
vett és kiderítette, hogy tíz üvegnél több nem fogyhatott el a nevezetes
borból. Hová lett a hiányzó kilencven üveg bor?

Mielőtt a vizsgálat megindult volna, Csernyiczky mindent bevallott a
grófnőnek. Ő maga itta meg a grófnő gyógyszerét.

És bár közben többször eladott lovakat és teheneket az uradalomból,
anélkül, hogy valakinek elszámolt volna, a velszi herceg borait nem
bocsátotta meg a grófnő. Csernyiczkynek távoznia kellett. Lám, végzetes
szenvedélye nélkül még boldog lehetett volna szegény!

Utitársnőm őszinte könnyekre fakadt.

Falun hajtottunk keresztül, ahol derékig érő víz folyt az utcán. Árvíz
maradványa. Csónakost hívtam és egy ottlakó rokonomhoz készülődtem
estére.

Utitársnőm elgondolkozva nézte készülődésemet.

– Most táncmester a rongyos Péri-Pazonyiaknál, néhány hitvány palackbor
miatt, – mondta és megrázta a kezem, mint az amerikai nők.





Jeromos bátyám.

– Ne legyünk rosszak, – mondta egykor anyai nagybátyám, aki némi részben
nevelt, miután célbalőni és sétapálcákat gyűjteni segítettem.

Olyan fürtös, álmatag feje volt, mint a tiszt urak miniatür-képein
láthatók, akik Napoleont Oroszországba kísérték és a medaillont
ünnepélyesen az otthon hagyott kedves, vagy feleség nyakába akasztották.
Jeromosnak hívták és olyan halkan örült, mint egy októbervégi délután.
Fiatal korában a gárdánál is szolgált, – minden Csáky szeretne a
gárdánál szolgálni, – párbajban egynehány embert agyonlőtt, vitőrrel
kiemelték a balszemét és fekete selyemkendőt hordott fején, a körme
mindig rózsaszínü volt, titokban, éjszaka, naplót írt, flótázott a kerti
házban vagy nagyon erős borokat ivott bizonyos évfordulókon, amelyeket
előre megjelzett a kalendáriumban, ilyenkor valamennyi pisztolyát
fölporozta, megcsókolgatta az imakönyvét, végrendeletet írt német
nyelven, aztán egyet kacagott és lefeküdt aludni. Ám legtöbbször mégis
csak az ebédlőasztal vége felé üldögélt, hátat fordítva a kántornak és a
papnak – tíz esztendeig, amíg falun laktunk, – a balkezébe hajtotta a
fejét és unottan hallgatta a körülötte zajló beszédet. Sötét szeme olyan
fáradtan feküdt az aranykeretes üveg alatt, mintha több év óta
egyhuzamban éjszakázna. Nagyon keveset beszélt és a nők közül csupán
hugát, anyámat tisztelte.

Ha nők is ültek az asztalnál, Jeromos a kántorral beszélgetett, akit
mindenkinél jobban becézett, mert a kántor a boritalt szerette.
Kedvelője volt a szép fehérnemünek, ingeit Pestre küldte mosatni és a
kerti házban egy barna szentkép volt, amely előtt buzgón imádkozott
névnapján. Kis térdeplője volt, régi rózsafüzér a zsebében és oly
megvetőleg beszélt az életről, halálról, mintha ő maga tulajdonképpen
részese sem volna az emberi sorsnak. Bizonyos évi jövedelme volt,
amelyet mérnöki pontossággal fölosztott és halála után jegyzeteket
találtam, midőn több hónappal előre kijelölte azon napokat, midőn pénzt
ád a cigányoknak, miután azok kedves dalait eljátszák, a Valse de Moscou
évente többször fölhangzott a kerti házban, oly ünnepélyességgel, mintha
halotti misét mondanának valahol.

A cigányok frakkban muzsikálnak, – régi frakkokban a Jeromos
ruhatárából, – a prímás komolyan, szinte meghatottan álldogált a banda
előtt és az öreg kontrás ilyenkor soha se merészelt vakarózni, amit
egyébként szeretett. A nagybőgős, miután olyan fekete volt, mint a
szurok, a falnak fordítva húzogatta vonóját és a cimbalmos gyakran a
levegőben felejtette a verőket, nagybátyám, Jeromos komolyan, sápadtan,
falfehéren ült egy mély karosszékben, a lábát keresztbe vetette, a
szemét lehunyta, oly mozdulatlan volt, mint egy halott. A primásnak
borítékba zárva adta át a honoráriumot a délutáni muzsikálásért, nagy
sétákat szokott tenni a folyóparton, meg-megállott és oly figyelmesen
nézte a Tisza kanyarodását, mintha először látta volna. Majd tüzoltásban
vett részt és öreg parasztnőket hurcolt ki a vállán égő házakból. Télen
megfürdött a befagyott folyóban és volt egy kedvenc kutyája, egy
utálatos buldogg, amely mindenkit lehúzott és Jeromos olykor óraszámra
üldögélt a nagy fa alatt Grób társaságában, szabályos időközökben
megsímogatta a kutya nagy fejét és néha csaknem könnybeborult szemmel
nézett rá, mint egyetlen barátjára.

Egy napon levelet hozott Jeromosnak a pirosnadrágos postás-legény,
holott a Deutscher Sport-on kívül más ujságot nem olvasott.
Aranymetszésü, lilaszínü pecsétes levél volt, külső országból jött, – a
francia regényekben a grófnők leveleznek ily papiroson. Jeromos
bezárkózott a kerti házba és alkonyatig csupán buldoggjával
foglalkozott. Majd a pisztolyokat próbálta ki a nagy kert hátuljában,
egy ártatlan, pihenőre térő szarkát repülése közben széjjellőtt, nagy,
fehér kezével gondosan, tisztán visszahelyezte tokjukba a fegyvereket és
könnyedén intett nekem, aki az őszi estét bámultam az üveges verandáról.

– Jőjjön hozzám teázni, öcsém! – mondta kimért udvariassággal. –
Befűtjük az orosz katlant.

Ilyesmi nagy ünnepség volt, valódi muszka szamovárja volt Jeromosnak és
midőn annak pöfögését hallgatta, véleménye szerint szép ifjúsága
álomképei tünedeztek föl a kerti házban. Követségnél szolgál,
expressz-vonatokon utazik és nagyvilági nők fehér válla mögött fénylik
egyenruhája, a hölgyek hajszíne párisi, fodros, vöröses, szőke és finom,
mint a sampányer színe, az illat a ruhájukban, kastélyok és előkelő
estélyek különös illata, cipőjük csaknem gyöngédebb, mint keztyűjük és
hímzett zsebkendőcskéjét mindig elejti valaki, midőn a teafőző zúgni
kezd és az erkélyen elrejtett zenekar régi keringőt játszik.

– Elutazom innen! – mondta Jeromos hideg és eltökélt arccal, mintha
veszedelmes párbajra indulna korán reggel.

Elnyújtózott a karosszékbe, csendesen szivarozott, olykor a füstbe
bámult:

– Csak anyádat sajnálom! – mondta a szivarjának.

Kiöntötte a teát, a szemembe nézett, mint még sohasem.

– Hány esztendős vagy?

– Tizenhat.

Gondolkozott, a lakktopánja orrát szemlélte.

– Jó kor, – felelt foghegyről. – Én már javában férfi voltam akkor.
Remélem, te is férfi vagy… Tehát én ma éjszaka elutazom innen…

Eddig lassan, kimérten beszélt, mint az előkelő urak a színpadon, de
rajta csípte magát s igyekezett természetes lenni.

– Nézd, kedves unokaöcsém, egy nőtől kaptam ma levelet. Azt írja, hogy
már többé nem szeret, férjhez megy, küldjem vissza az emlékeket,
amelyeket tőle kaptam, arcképét, imádságos könyvét… Bolondságot,
harisnyakötőt. Egy falevelet. Egy hervadt virágot. Mindent, ami eddig
vagyonomban volt. Én visszaküldöm.

Éppen olyan unottan bámultam, mint Jeromos bátyám szokott:

– Azt hiszem, néha előfordul ilyesmi.

– Előfordul, – felelt hirtelen keserűséggel Jeromos és a hangja
megremegett. – Csakhogy nekem nincs elég erőm. Végezd te el helyettem.

Barna fadoboz állott az asztalon. Talán rózsafából készítették. Egy
barna és semmitmondó női arckép került elsőnek a doboz fenekére. Az
arcképre ennyi volt írva: „Mary. Karácsony.“ Később egy ezüstcsattos kis
biblia, – a Jeromos párnája alól. Aztán egy kis velencei legyező a
vasszekrényből. Selyem harisnyakötő.

Nagybátyám lehunyta a szemét.

– Siess, vidd magad a városba, a postára.

Az arcán hirtelen könnyek futottak végig.

– A címet már fölírtam a ládácskára.

Jeromos az ablakhoz állott, amíg a kerti házból eltávoztam.

Éjjel pisztoly durrant az udvaron. Máskor is szokott nagybátyám
lövöldözni, tehát a fal felé fordultunk álmunkban. Reggel azonban
Jeromos nem ébredt föl többé. Pontosan a szíve közepébe lőtt.




TARTALOM.

  Púder  7
  Az átszúrt szív szerenádja  15
  A fehérkutyás dáma  23
  Kisvárosi álmok hőse  31
  Szentanyám  37
  A hóember szeretője  43
  Mitskei és Matskási  51
  Reggeli imádság  57
  Falusi éjtszakák  67
  Árnyékból szőtt vendég  75
  A kéményseprő  83
  A kártyások  93
  Régi templom Tabánban  101
  Minden órának virágát  107
  Souvenir, – Pesth  113
  Kornél regényei  123
  Szilvafa hamva  129
  A hőstett  135
  Nagybotos Viola  141
  Márciusné délutánja  147
  A kapcabetyár  155
  Klaránsz utazása  163
  Dombey  171
  Budai este  177
  Borbála  185
  A kártya nem hazudik  195
  Amadé téli lovaglása  203
  Félix grófnő  209
  Jeromos bátyám  217

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68971 ***