The Project Gutenberg eBook of Modern költők by Dezső Kosztolányi

Ez a könyv az új lírát szólaltatja meg. Félve írom le: majd az egész világ líráját. Hogy mi az új líra, azt inkább érezzük, mint tudjuk. Vannak itt költők, akik már kétszáz év óta halottak és hiányoznak innen olyanok is, akik ma élnek és minden versüket lármás irodalmi siker követi. De aki átolvassa a könyvemet, észreveszi, hogy bizonyos szempontból minden benne szereplő költő egytestvér. A faj, a vérmérséklet, a földrajzi hely – az egyéniségük – különbözőképpen színezi a verseiket. Túl ezeken azonban mindnyájan találkoznak abban, amit „modern lélek“-nek nevezünk. Ez a modern lélek köt össze velük. Csak a nyelvük tette őket érthetetlenné. Ha a nyelv kérgét lehántjuk, az idegenségük megszűnik. Az új kultúrával mind erősebben kidomborodik a líra általános emberi volta is. A líra majdnem minden ember számára annyira érthető, mint a muzsika. És ez megnyugtató. Megnyugtató, hogy a sok millió halandó nem áll némán egymással szemben, közölni tudja a keletkezése pillanatában ijedelmesen-egyéni érzéseit, amelyeknek színe és súlya ugyanolyan és ugyanannyi Tokióban, Madridban és Konstantinápolyban, mint Párisban, Krisztiániában és Budapesten. VI.

Tíz évig dolgoztam a könyvem anyagán. Magán a könyvön alig egy évig. Az a tíz év, amíg a magyar köntösbe öltöztetett versek kötetté nőttek, az új magyar irodalom háborús korszaka volt. Azok, akikkel együtt küzdöttem az új líráért, hasonlóan sokat fordítottak. Csiszoltuk a nyelvünket idegen verseken, hogy a saját bonyolult érzéseink kifejezésére gazdag és könnyed, tartalmas és nemes nyelvet kapjunk. Nagy költőink hősi idiomát hagytak ránk, amelyen a mondanivalónkat nem mindig lehetett kifejezni: hajlékonnyá kellett tenni és acélosan-keménnyé. Azt se tagadjuk, hogy ezektől a költőktől tanultunk is, egy igazságot tanultunk, hogy hűnek kell lennünk önmagunkhoz. Amikor a modern líra még bitang jószág volt magyar földön, fémjelzett idegen verseket sorakoztattunk fel – érvként – hogy az utunkat egyengesse. Csatasorban állottak ezek a versek az új lélekért. Könyvemet nem is tekintem adattárnak és csak kénytelenségből – más szó híján – nevezem antológiának. Ez indokolja meg szeszélyes, egyéni válogatását is. Itt pusztán az én fordításaim szerepelnek, régiek, amelyek a nyelvemet egy más – tíz év előtt való – fokon tüntetik fel és újak, amelyek a könyvem számára készültek és eddig még nem jelentek meg. Ami egy nemzedék munkája, azt nem végezheti el egy ember. Ha társaim, a modern magyar költők mind csatlakoznak hozzám, akkor pár évtized alatt egy generáció egészen visszatükrözheti a külföld líráját. Teljességre nem törekedtem s ezt a beosztásnál is hangsúlyoztam, amennyiben a költőket VII. és a verseket tüntetően nem csoportosítottam irányok, iskolák szerint, betűrendi vagy időrendi szempontból, hanem úgy rendeztem el, hogy egyik lehetően emelje és megvilágítsa a másikat. A szempontom pusztán a szépség szempontja volt. Van sok vers, amelyet feltétlenül szeretek, de egy és más okból nem akartam hozzányúlni és van itt sok olyan vers is, amely csak azáltal vált előttem érdekessé és értékessé, hogy a formába öntésére, a magyarul való megzengetésére izgatott. Eléjük rövid bevezetőt írtam s elsőnek gyűjtöttem össze a költőkre vonatkozó magyar irodalmi adatokat és a magyar fordítóik nevét.

Magáról a fordításról pedig ennyit. Az angol (amerikai), francia (belga), német, olasz, spanyol verseket eredetiből fordítottam, a szláv (cseh, lengyel, orosz, szerb) verseket szláv ismerőseim közvetítésével, nyersfordítás után, az északiakat (dán, norvég, svéd), a japánokat, a kínaiakat és a török verset pontos német, francia és angol szövegek nyomán. Ideálom a teljes formai, tartalmi hűség és a teljes szépség. De ha – művészi célokért – meg kellett alkudnom, akkor nem a szépséget ejtettem el. Olyan költőkkel állottam szemben, akik alkotásuk közben az intuíciót jobban tisztelték a szótárnál. Méltó, hogy az, aki megszólaltatja őket, hasonlóan gondolkozzék. Alkotásnak látom a műfordítást, nem reprodukálásnak. A művész azzal a verssel, amelyet a nyelvén új formába önt, olyan kapcsolatban van, mint az életével, amelynek rezzenéseit a saját verseiben rögzíti meg. Élmény a számára egy idegen VIII. költő verse. Az én munkám is ideges, lélekkel teljes átélés volt, sokszor percekig tartó öröm, sokszor hónapokig tartó viaskodás. Most, mikor útrabocsátom a könyvemet, úgy tetszik, hogy rajta nemcsak e sok-sok zseni életárama fut át, de az én életem is ott hagyta a nyomát és itt-ott a saját szavaimat is észreveszem, amelyek kedvesek nekem, szervesen összeforrtak velem. Eltüntethetném, kigyomlálhatnám őket, de nem akarom. Vele megbénítanám a verseket, megölném a ritmust, a vers villamosságát. Műfordításaim nem úgy viszonylanak az eredetihez, mint a festmény a festmény másolatához, inkább úgy, mint a festmény ahhoz a tárgyhoz, amit ábrázol.

Ugy érzem, hogy a festmény hűbb, becsületesebb, igazabb, mint a fotográfia.

ALLAN EDGAR POE

Poe Edgar 1809 január 19.-én született Bostonban, az amerikai Egyesült-Államokban.

Az apja régi ír nemes, az anyja régi nemes angol családból származott. Mind a ketten színészek voltak. Anyja korai halála után örökbe fogadta őt a gazdag és gyermektelen Allan házaspár s egy titokzatos és régi városban Stok-Newingtonban iskoláztatta, később pedig a charlottevilli egyetemre iratta be. Ekkoriban erősen hatott rá Byron élete és költészete. Az ő hatása alatt írta ifjúkori verseit. Ezidőre esik Helen Stannard asszony iránt való szerelme. Poe Edgar elhagyta az egyetemet, európai körútra indult, bebarangolta Görögországot, Itáliát és Törökországot. Később a westpointi katonai intézetbe lépett be, de onnan is megszökött. Újságírással kereste a kenyerét, szerkesztette a „Broadway Journal“-t és feleségül vette Clemm Virginiát, akit bálványozóan szeretett. 1847-ben meghalt a felesége. Ez a csapás döntő lett életére: mélabússá, alkoholistává, szomorú ronccsá tette őt. Titokzatos körülmények között halt meg Baltimoreban 1849 október 7.-én. John H. Ingram ezt írja: „Hogy mi történt vele, oly titokzatos, mint Shelley vagy Petőfi utolsó órái“.

Poe Edgar a legjelentősebb amerikai lirikus. Annyira elfinomult költő, hogy az amerikaiak máig se értik, s a merészségét, a feltétlen lírizmusát, a verselméletét csak újabban méltányolták az európai szimbolisták. Verse tiszta muzsika. A művészi alkotásról szóló értekezésében úgyszólván az új szimbolizmus katekizmusát írta meg: a feltétlen szépet -4- és a feltétlen zenét követelte a lírától. Feltűnést keltett az a paradox állítása, hogy a költészet nem egyéb, mint hideg és céltudatos matematikai munka.

MUNKÁI. „Tamerland and other Poems“, „Al Aaraaf. Tamerland and Minor Poems“, „Poems“ (edited by John H. Ingram).

IRODALOM. Szász Károly egész terjedelmében lefordította John H. Ingram tanulmányát (Budapesti Szemle), Ferenczi Zoltán: Poe A. Edgar költeményei, bevezető tanulmánnyal (Olcsó Könyvtár), Elek Artúr: Poe Edgar (A Nyugat kiadása).

A Hollót eddig igen sokan fordították magyarra, többek közt: Szász Károly (Szász Károly kisebb műfordításai), Lévay József (Budapesti Szemle), Ferenczi Zoltán (Olcsó Könyvtár), Pásztor Árpád (Budapesti Napló), Kozma Andor (Az Ujság). Új Poe-fordításokat tett közzé Pásztor Árpád és Szebenyei József (Nagyvárad, Sebő Imre 1904). Sok költeményét fordította le Babits Mihály, amelyek részint a Nyugatban, részint a Magyar Szemlében jelentek meg. A régebbi Poe-fordítások közül Reviczky Gyula, Tolnai Vilmos, Latkóczy Mihály, Hang Ferenc, Kőrösi Albin és ecsedi Kovács Gyula munkáit említjük meg.

A HOLLÓ

ALLAN EDGAR POE

Egyszer elmúlt régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél,
Régi, bűvös fóliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen;
„Éji vándor“ így susogtam „az babrál a reteszen;
Az lehet, más senkisem.“

Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bíbor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek töre szúrja – fúrja által a szívem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
„Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen.
Éji vendég vár ajtómban, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem.“
-6-

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
„Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben.“
Erre felnyitom az ajtót – szétvigyázva sebtiben: –
Künn az éj, más semmisem.

A sűrű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: „Lenóra“
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem –
A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
„Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron;
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem;
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem.“

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.
-7-

Én nevettem őt, hogy ében tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
„Bár alig van rajtad toll, ó fergeteg vert csúnya Holló
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek édesem?“
Szólt a Holló: „Sohasem.“

Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve
Annyi szent, hogy locskaszájú – nem beszél értelmesen;
Mégis furcsa, hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor
Beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
A szobám szobrára ül le, bár nincs semmi oka sem
És úgy hívják: „Sohasem.“

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: „Nem örök a csoda sem;
Minden elszállt, ez is elszáll – nem örök a csoda sem –“
A madár szólt: „Sohasem.“

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz,
„Bamba szajkó“ így beszéltem „nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
-8- Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött és hörgött keservesen,
Hogy már többé: „Sohasem.“

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllyém elébe gördítettem sebesen;
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: „Sohasem.“

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szívembe szúrt le – fúrt le tüzesen:
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt a párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen!
„Angyalok hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem,
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!“
Szólt a Holló: „Sohasem.“

„Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, angyal, vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kísértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban – hol a Rémekkel csatáztam –
-9- Hol a Borzalom s a Láz van – nincs sebemre moha sem?
Nincs-e nincs-e ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?“
Szólt a Holló: „Sohasem.“

„Jós! felelj nekem,“ könyörgök „bármi légy, annyal, vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?“
Szólt a Holló: „Sohasem.“

„Pusztulj innen a pokolba“ ordítottam fuldokolva,
Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szívemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: „Sohasem.“

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül mint egy omladékon, melyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg – sohasem!
-10-

ELDORÁDO

ALLAN EDGAR POE

Valaha rég
Egy drága-szép
Lovag nagy útra szállott,
Ment, mendegélt,
Száz útra tért,
Kereste Eldorádot.

Azóta agg
A szép lovag,
Szívében átok, átok,
Bármerre ment,
Se fönt, se lent
Nem lelte Eldorádot

És végtire
Lankadt szive
Egy árny eléje állott,
Szólt: „Áldalak,
Bús árnyalak,
Mutasd meg Eldorádot.“

„Ott messzi túl,
A Hold kigyúl,
Az Árnyak Völgye vár ott.
Vágtass, el, el.“
Az árny felel
„S eléred Eldorádot.“
-11-

EULÁLIA

ALLAN EDGAR POE

A sóhajország árnyán
Laktam egyedül, árván,
Lelkem mocsár volt, mély magány.
S az angyali jó Eulália lett remegő arám,
A sárgahajú Eulália lett mosolyos arám.

Ó – a szeme ég,
Mint éjjel az ég,
Ha csillag rakja ki a nagy űrt!
S a lágy pihe-göngy,
A bíbor, a gyöngy,
Mit holdsugár ragyogása szűrt,
Nem oly aranyospuha, mint Eulália fürtje, a sárga fürt,
Nem oly sugaraspici, mint Eulália fürtje, a drága fürt,

A bánat – a mult
A semmibe hullt,
Mióta angyali lelke véd;
Az ég aranyán
Ég a halavány
Astarte s már az éj se setét,
Ha rám veti jó Eulália felragyogó szemét,
Ha rám veti szent Eulália lágy ibolyaszemét.
-12-

ÁLOM AZ ÁLOMBAN

ALLAN EDGAR POE

Vedd még e csókot édesem!
Mostan megyek, elbúcsuzom
És ez legyen a búcsuszóm:
Igazat mondtál én nekem,
Bús álom az én életem;
Eltűnt reményem csillaga,
Mindegy, nappal vagy éjszaka,
Való volt-e, vagy látomány,
Ma már mi sem maradt nyomán.
Minden mi van e bús világon,
Álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
A tengerár lihegve bőg.
Kezemben emlékek, romok,
Arany fövény, arany homok. –
Nézem, hogy hullanak ezek
A könnyű, semmi porszemek
És könnyezek – és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
A porba hull lágy homokom?
Ó Istenem! nem menekül
Egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
Álomba ködlő furcsa álom?

Henry Wadsworth Longfellow született Portlandben 1807 február 27.-én. Beutazta az egész kontinenset. Hosszabb ideig élt Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és ezeknek az országoknak a nyelveit mind kitünően beszélte. Hazatérvén 1829-ben a brunswicki Bowdoin Collegeben tanára lett az idegen nyelveknek, majd a cambridgei egyetem katedrájára hívták meg. Rendkívül sokat írt. Franciából, spanyolból, németből és olaszból sok verset fordított. Igen híres a Dante-fordítása. Népszerűsége tetőfokán 1812 március 29.-én halt meg Cambridgeben.

Longfellow az amerikaiak egyik legolvasottabb költője. Az újabb irodalmi kritika versei értékét devalválta. Szelíd és egyszerű temperamentum volt, aki csak a formái tökéletességével szerzett magának maradandó nevet.

Bernátsky Ferenc: Hiawatha éneke (Budapest, 1883). Több Longfellow-vers jelent meg magyar fordításban a következő kötetekben: Szász Károly kisebb műfordításai, Jánosi Gusztáv Angol, francia és olasz költőkből (Olcsó Könyvtár), Radó Antal Idegen költők albuma, Szász Béla Longfellow költeményeiből (a Kisfaludy-Társaság kiadása). Telekes Béla, Zsoldos Benő szintén számos versét ültette át. -14-

ŐSZ, AZ ARANYLOVAG

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

Jöttöd jelenti esső-hirnököd,
Előtted leng a messze-messze látszó
Viharcibált, selyem, győzelmi zászló,
Ökörszekered csöndesen zörög.

Nagy Károlyként állasz, aranylovag,
Az aranyos hídon; királyi kézzel
Megáldod a vidéket szerteszéjjel,
Bőségesen termő országodat.

A címered a vörös holdkorong
S amerre a ködös égbolt borong
Imádkozik és várva-vár a gazda.

Lánggal ragyog a kéve, a kazal
S kengyelfutód, a szél, a hű vazall,
Arany lombot hajigál a harasztra.
-15-

FEBRUÁRI DÉLUTÁN

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

A nap sötétlő,
Már-már az éj jő,
Megfagy a tócsa,
A víz, a nád.

A felleg öblén
Lobog a rőt fény
S beizza a ház
Sok ablakát.

A puha hó hull:
Az út a hótul
Nem látszik immár,
Mindent belep.

A néma pusztán
Ködökben úszván
Lassan kígyózik
Egy gyászmenet.

Szól a harangszó
S oly messzehangzó
-16- A bánatom, mint
A tompa hang:

Árny árnyra lebben,
Bú sír szívemben,
Zokogva kong, mint
A gyászharang.
-17-

EXCELSIOR

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

Már éjbe sülyedt az orom,
Egy ifjú ment az Alpokon;
Útját a hóba, jégbe rója,
De messzire leng lobogója,
Excelsior!

Sötét arccal előre tör
És szeme villog, mint a tőr.
Ezüstharangként, énekelve
Szól ismeretlen-hangú nyelve,
Excelsior!

Az ablakokból rá kitűz
A rózsálló családi tűz;
Tanyák, de jéghegy áll felettök
És fáradt, lázas ajka felnyög,
Excelsior!

„Maradj, maradj!“ szól egy öreg,
„Az orkán tombol ott fölebb,
Halál les a mély-mély patakban.“
S szól az ezüsthang nyughatatlan,
Excelsior!
-18-

„Állj“ szól a lányka és remeg,
„Hajtsd rám viharcsapott fejed.“
A lány szemébe tiszta könny ül,
De a fiú szól s szíve könnyül,
Excelsior!

„Hógörgeteg vár mindenütt,
Fagyott, leroskadó fenyűk!“
Szól a paraszt s tompulva, lassan,
Egy hang felel rá a magasban,
Excelsior!

Fönn a hegyen, reggel korán,
Hogy Szent Bernát kolostorán
Imák verdesik az égboltot,
Egy elhaló hang felsikoltott,
Excelsior!

Mellette állott hű ebe,
A hó félig temette be,
Keze a zászlójába markol
S dacos kiáltás harsog arról,
Excelsior!

Ottan feküdt a jégbe lenn,
Magasztosan, élettelen,
S egy hang az égbolt bús faláról
Hullócsillagként sírt le, távol,
Excelsior!
-19-

SHAKESPEARE

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

Zsufolt utak forrongó képe tűn fel,
Vérbő, csapongó emberáradat;
Sikátorok dörgése; harci kürtjel;
Sötét odúkba tengerészhadak

Lármája; alvó, pihenő hajó-raj;
Toronyharangzúgás; gyermekkacaj;
A kerti falon át, két gyenge sóhaj,
Ölelkezik a virág és a galy.

Ezt érzem, hogyha lelkem álmodoz
A legnagyobb Költő lelkében úszva,
Akit híven kegyelt mindegyik Múzsa.

Kezébe nyugszik az aranykoboz,
Szentelt babér simul roppant fejéhez
És ül közöttük, Ő, a Musagetes.

Walt Whitmann 1819 május 31.-én született West-Hillsben (Long Island). Irnokoskodott, falusi tanító volt, majd mint könyvnyomdász kereste meg kenyerét. A nyomdából átmegy a szerkesztőségi szobába: újságot ír és szerkeszt. Később ácsmesterséget tanul, a polgárháborúban betegeket ápol, összes szerzett pénzét elosztogatja és teljesen elszegényedve új állás után néz, hivatalt vállal. Versei miatt ezt az állását is elveszti. Bejárja Középamerikát és Délamerikát, elégedetten és boldogan kószál, barátkozik a néppel és a gyerekekkel, lassan írja férfias, bátor, újszerű verseit. Sohase házasodik meg. Gyönyörű szál ember: kemény, izmos, vidám. Akik érintkeznek vele, rajonganak érte. Mindenki úgy hívja „a jó, deres költő“, mert dús haja már fiatalkorában megőszült. Camdenben 1892 március 27.-én tiszta szegénységben hal meg.

Walt Whitmann jellemzően amerikai költő. Poe Edgar, aki európai szülőktől származott, lelke szerint sohase volt amerikai, az európai mult, az európai elfinomultság végzetes kincseit kapta örökbe. Walt Whitmann az új világ új lirikusa. A mult nélkül való hazája modern csodáit énekli, a természetet és a technikát, a szabadságot és az energiát, a demokráciát és az egyszerűséget, az élet ujjongó vidámságát. Elemi erő lüktet benne. Az amerikaiak sokáig „őrült költő“ – nek nevezték formátlan versei miatt, de ma már a tankönyvek s igazat szolgáltatnak őseredeti költészetének és apostolian egyszerű, következetes életének.

MUNKÁI. Összegyűjtött versei „Leaves of Grass“ (Fűszálak) címen jelentek meg (1891).

IRODALOM. A „Vasárnapi Ujság“ 1874. évfolyamában egy cikk foglalkozik vele. Kosztolányi Dezső a „Független Magyarország“-ban ismertette.

VALAKINEK,
AKI NEMSOKÁRA MEGHAL

WALT WHITMAN

Mindenek közül téged választalak ki, mert hírt hozok tenéked.
Meg fogsz halni – bármit beszéljenek a többiek, én nem köntörfalazok,
Kemény vagyok és határozott, de szeretlek téged – nincs a számodra menekvés.

Lágyan fejedre teszem a jobbomat, hogy érezd.
Én nem papolok, lehajtom a fejem és félig eltakarom.
Nyugodtan üldögélek és hűséges maradok,
Én több vagyok az ápolónál, több a szüléknél és a szomszédoknál,
Én feloldalak téged mindentől, csak önmagadtól nem,
Csak a testedtől és a lelkedtől nem, amely örökkévaló, te biztosan megszabadulsz.
Csak hulládat hagyod itt, mint csúnya szemetet.

A nap sose látott utakra süt,
Edző gondolatok töltenek meg, bizalom; és mosolygasz
-22- Elfelejted, hogy beteg vagy, mint én is elfelejtem, hogy beteg vagy
Már nem is látod a gyógyszereket, már nem is törődsz síró barátaiddal: veled vagyok,
A többieket nem is engedem hozzád, mert itt nincs helye szánalomnak,
Én se szánlak, de véled ujjongok.
-23-

TÉLI MOZDONY

WALT WHITMAN

Téged dalollak,
A tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán,
Teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed,
Fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod,
Súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid,
Ütemesen neki dagadó dohogásod és hortyogásod, távolba vesző zakatolásod,
Előre meredő nagy lámpásodat,
Hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, amelyet gyengéd bibor színez,
A kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet,
Remekbe kovácsolt testedet, rúgóid és szelepeid, a kerekeid remegő ragyogását,
Engedelmesen utánad kocogó vidám kocsiaidat,
Amelyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig követnek.
-24- Te a modern élet példája, – jelképe a mozgásnak s az erőnek – szárazföld ütere,
Téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel, ahogy lát
Birkózva az ölelő szélrohamokkal és a hófúvással,
Amint nappal füttyentve rohansz tovább,
Éjjel pedig néma lámpáid lengeted.

Tűztorkú szépség
Dübörögj végig az énekemen garabonciás muzsikáddal, lobogó éji lámpáiddal,
Őrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és mindent megingató földrengésszerű robajoddal,
Te önmagad törvénye, mindig a saját nyomodat őrző
(A könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg érzékenysége nem a tiéd)
Rémült trilláidat a szikláknál s a dombok fordulóinál
Röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra,
A nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen.
-25-

SZÉP ASSZONYOK

WALT WHITMAN

Asszonyok ülnek vagy mennek – egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
Szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!

James Russel Lowell Cambridgeben született 1819 február 22.-én. Jogot végzett, jogász és államférfi volt, madridi, később pedig londoni nagykövet és verseiben is jórészt politikai agitátor, a szabadság költője, az Egyesült-Államok patriótája. Legnagyobb hatást politikai szatírái értek el. 1855-ben a cambridgei katedrán Henry Wadsworth Longfellow utódja lett, később pedig a „North American Review“ szerkesztője. Az amerikaiak nagyon sokra becsülik: a XIX. század Homéroszának nevezik. Lowell 1891 augusztus 12.-én halt meg Bostonban.

IRODALOM. A „Képes Folyóirat“ 1894. évfolyamában egy cikk foglalkozik vele.

Több versét fordította le Radó Antal (Idegen költők albuma), Ábrányi Emil és Zsoldos Benő (Angol poéták, Tevan-könyvtár) lefordította Kossuthról szóló ódáját. -27-

AZ UTCÁN

JAMES RUSSEL LOWELL

Mennek tovább, kisértetként vetődve
Sötét csapat, oly céltalan üget.
Testükbe, a vékonyka szemfedőkbe
Temették el régen-holt lelküket:

A hitre, ifjúságra, rátipornak,
Reményüket is megtagadva már,
Az Ég ajándékát az úti pornak
Vetik oda – és lelkük csupa sár.

Nézd! hogy kerengenek a bús vándorok
És nem látják, hogy a csúf sír-torok
Reájuk ásít és ezt mondja nékik:

„Csak én vagyok a – többi jövevény itt.“
Jaj! mindegyikük egy lelket sirat,
Az arcukon ott áll a sírirat.

PERCY BYSSHE SHELLEY

Percy Bysshe Shelley Field Placeban (Sussex) született 1792 augusztus 4.-én. Brentfoedban, Etonban és Oxfordban tanult. Sok leánytestvére közt nevelkedett. Innen van tán, hogy a vérmérséklete oly lányosan szeszélyes. Később forradalmian és excentrikusan él. Párbajpisztolyokat hord a zsebében és az utcán lövöldöz, napokig szórakozik azzal, hogy papírcsónakokat ereszt a vízre, kavicsokkal játszik. Az egyetemről kitiltják. Tizenkilenc éves korában elvett egy szegény leányt, amiért az apja megszakította a vele való érintkezést. 1814-ben elvált a feleségétől, aki később vízbe ölte magát. 1816-ban újra megnősült. Azután Itáliába ment, Rómában élt és többé sohasem tért vissza Angliába. 1822 július 8.-án halt meg, harminc éves korában. A viharos tengeren elmerült a csónakja, rablók süllyesztették el és több barátjával együtt a vízben lelte halálát.

Shelley izgatott, forradalmi temperamentum. Ő az az angol költő, akire – Byron mellett – leginkább hatott a francia forradalom. Lírai verseiben a szabadságot énekli, a természetet ünnepli, kristálytiszta, tökéletes muzsikájú versekkel. De intímebb, mint Byron: kevésbé patétikus és idegesebb. A forma feltétlen művésze. Gyönyörűen fordította le Goethe Faustját és Calderont.

MUNKÁI. „The poetical works of Percy Bysshe Shelley“ (London, Frederick Warne).

Verseiből fordított Petőfi Sándor (A szökevények), Szász Károly (Szász Károly kisebb műfordításai), Radó Antal (Idegen költők albuma). Molnár István egy egész kötetre való versét tette közzé. A könyv elé hosszabb bevezetést írt.

A HOLD

PERCY BYSSHE SHELLEY

Sápadt vagy a sok bújdosástól,
Csak kóborolsz s a földre nézel,
Magányos árva, éji vándor,
Körötted lángok szerteszéjjel –
Bús rém vagy, amely ide-oda les
És érzi, nézni mit sem érdemes.
-33-

MINT A HALÓ HÖLGY…

PERCY BYSSHE SHELLEY

Mint a haló hölgy sápatag-soványan
Rohan ki a betegszobából,
Magára kapja csipkefátyolát,
Mert kergeti a téboly és a láz –
Úgy néz a hold a bús világra most:
Fehéren és alaktalan.

John Keats 1796 október 29.-én született. Az orvosi pályára készült, sebész-orvos volt, de nem sokáig folytatott orvosi gyakorlatot. 1817-ben jelent meg ifjúkori költeménye (Endymion), 1818-ban egy másik kötet (Hyperion). Ezeken a könyveken már érezni egyéniségét. A tárgyak idegenek és régiek de a költő, aki az idegen és régi tárgyakon át beszél, ízig-vérig modern. Keats kortársa Shelleynek. De Keats föltétlenebb költő, egészebb lírikus, mint Shelley. A Szép a főcélja, az Ember a főtárgya, lírájának egy igazi ihletője van: Önmaga. Sokkal közelebb volt hozzá a francia forradalom, hogy ezt be merte volna vallani, álarcot öltött, görög és középkor tárgyakhoz fordult, hogy önmagával és ne a kor problémáival foglalkozzék. A mai modern ember azonban egyre szívesebben olvassa. Kis lírai versei az új költészet kincsei. Verseiben gyengédség, prerafaelita törékenység, nemes és tiszta líra van. Keats egész életében betegeskedett. Tüdővésze miatt délszakra kellett mennie, Rómába és ott is halt meg, 1821 február 27.-én, nagyon fiatalon, huszonnégy éves korában.

AZ ÁLOMHOZ

JOHN KEATS

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
Fénytől futó, éjimádó szemünkre
S borítson el felejtő éjszaka;

Ó, édes Álom! hogyha akarod,
Törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
Vagy várd meg a záró áment, amíg rám
A mákonyos ágy suttog altatót;

De óvj s erősíts, mert a vánkoson
A sírba szállt nap árnya átoson;
Űzd el szobámból a búsarcu gondot,

Mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
Csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
S fordítsd meg kulcsod az olajos zárba.
-36-

KÖD MULTÁN

JOHN KEATS

Ha nem sír a köd már a sík körül
És eltűnik a tél haragja végül,
Jön egy nap Délről és a beteg égrül
Minden picinyke foltot letörül.

A zord idő engesztelőn nevet,
A Május majd általveszi örökjét
S úgy legyezi pillánkat a hűvösség,
Mint a rózsát az enyelgő permeteg.

És álmok intenek – egy szebb valóság –
Érő gyümölcsök – bimbók, gyenge rózsák –
Egy alvó gyermek halk lehellete –

A homokórán andalgó zene –
Sappho bús bája – ábránd, béke, hála –
Ligeti csermely – s egy költő halála.

Alfred Tennyson 1809 augusztus 9.-én született Somberyben (Lincolnshire). Az apja pap. Cambridgeben tanul. Első verseit 1830-ban tette közzé, de kritikusai megtagadtak tőle minden tehetséget, írásait hidegnek, fásnak tartották. A második kötete is hasonló fogadtatásban részesült. Igazi sikerét a „May Queen“, „Locksley Hall“, „In memoriam“ című köteteivel érte el. Azóta folyton nőtt a hírneve, az olvasottsága, a népszerűsége. Viktória királynő udvari költője lett: poeta laureatus, minden költő fejedelme. Késő öreg korában is igen termékeny volt. Mikor 1892 október 6.-án meghalt, nemzeti nagyságként ünnepelték.

Tennyson idilli költő. Látköre polgári. A polgárságnak való idilleket fest, versekben. Egybegyűjti az Arthur-monda körébe tartozó adatokat és egy nagy versbe foglalja. Költészetének forrása nem annyira benne, mint a külső világban van. A szempontja nem magas, de az intimitása meleg, az érdeklődése nemes és mély. Különösen érdekesek azok a kisebb lírai versei, amelyekben az érzést a metafizikával hangolja össze.

Tennysontól sok vers jelent meg magyarul. Többek között a következő kötetekben: Szász Károly kisebb műfordításai, Jánosi Gusztáv: Angol, francia és olasz költőből, Radó Antal: Idegen költők albuma, Csukássi József: Költői beszélyek. -38-

AZ ELHAGYOTT HÁZ

ALFRED TENNYSON

Elment a Gondolat s az Élet
Egymásután,
És ablakot, kaput tártan hagytak tunyán:
E rossz lakók, e vad legények!

Minden sötét most, mint az éj:
Az ablakoknak árnya mély;
Nem verdesi zaj a kaput,
Halott az ajtó és az út.

Jól zárj be ajtót, ablakot,
Máskép az ablakon szemedbe les még
A meztelenség és kopár üresség;
A puszta ház oly elhagyott.

Távozz: a szó hiába lázad,
A vidításnak nincs helye.
Agyagból építették ezt a házat,
Most csendbe hull a földre le.

Távozz: a Gondolat s az Élet
Itt többé nem tanyáz;
Egy távoli városba tértek –
Ott élnek mostan messze, künt –
Ott vár rájuk egy örök, tiszta ház.
Mert nem lehetnek, jaj, mindég velünk!
-39-

DE PROFUNDIS
– KÖSZÖNTŐK EGY GYERMEK ELÉ –

ALFRED TENNYSON

I.

Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
Hol minden, ami várt a létre s volt,
Örvénybe forgott milliók előtt
A termelő fény zordon hajnalában –
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
E változó föld vastörvénye által,
A buzduló élet minden szakán,
A születés sötét kilenc haván át
Jöjj ez utolsó hold-hóval – min immár
A föld sugára ég – jöjj jó fiú;
Miénk; vonásra, testre szép baba,
Tökéletes, nagyembert sejtető.
Kinek az arca az övé s enyém is
Egymásba forrva, mind egykor szerelmünk;
Élj s boldogulj mindig saját erőddel,
Szolgáld híven az emberi nemet,
Hogy úgy megáldjanak mind, amint mi,
Te az éjből kacagva feltörő;
S amerre majd egykor előre törsz,
A sors-utad legyen jól alapozva,
Ifjúkorod kalandos, könnyű röpte
Legyen szilaj; mint férfi fuss erősen;
-40- Végtére lágy ívekbe, szép eséssel
Nyugodt mezőkön, mint tünő erő –
Essél a mélybe, ahová megyünk mind.

II.

Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
Az éjből, ahol kezdődik világunk,
Hol hatva munkál az Úr Szelleme –
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
Az igazi világból, hol szemünk lát
S melynek a föld csak partja, kikötője –
Serkenj a mélyből, Szellem, kelj a mélyből
Hisz e kilencedik hóval, mi fényt ád,
Végtére megjösz édes, kis fiú.

III.

Mivel a másvilágon szólt az Úr
„Teremtsünk embert“ s így azt, aki az lesz,
Ki a szívünknek éji sejtelem,
E napsugáros-árnyas partra űzte,
Hogy emberré legyen. Ó, tiszta Szellem,
Árnyadba s húsruhádba elvesző,
Te lárva és köd – vársz, hogy megszüless
Hogy majd ezer titok közé vetess ki,
Hogy eljöjj a föld százezer bajába,
A réges-végtelen Térbe s Időbe –
Húsunk s a végtelen Egy fantoma,
Ki alkotá talányos Enmagad
Az ő teljes, dicső Világ-magából: – –
-41- Élj! és a mag, a héj, szőlő s babér közt
Válassz, mi kell neked; s távozz el innen
Egy életen át, halálból halálba
S találd meg Őt, ki alkotá – de nem
Az Anyagot, a véges-végtelent, –
De azt a nagy csodát, hogy itt te vagy te,
S uralkodol en-tetteden s a földön.

Robert Browning 1812 május 7.-én született Cambewellben. Felesége, Browning Elisabeth Barrett, Anglia egyik legnagyobb költőnője. Viktória királyné korában élt: kortársa Shelley-nek és Keats-nek. Mint társai, ő is sokat utazott Olaszországban. Velencében halt meg 1889 december 12.-én.

Robert Browning költészete a „homály“-áról híres. Zsúfolt, teli, gazdag ez a költészet, a homály alatt azonban túlság, erő lappang. A Browning-társaság a versei magyarázásával foglalkozik.

Igen sok epikus verset, hosszú filozófiai költeményt írt. Vallásos és misztikus hajlandóságából származik egyik legszebb verse: „Christmast Eve and Easter Day.“

MUNKÁI. Bells and Pomegranates (1841), Dramatic Romances and Lyrics (1845), The poetical works of Robert Browning (1872 Tauchnitz).

IRODALOM. Browningról és a feleségéről Kégl Sándor írt tanulmányt: A két Browning (Budapesti Szemle 1907 aug.).

Verseiből fordított: Radó Antal (Idegen költők albuma), Sík Endre (Élet). -43-

ÉJJELI TALÁLKOZÓ

ROBERT BROWNING

I.

Most szürke víz, fekete táj;
Pufók, sárgás félhold alant;
Riad a hab, a könyű, fürge,
Fel-felszökik tüzes gyűrűkbe,
Aztán hajómat, a hajléktalant
Fövény köti, az este fáj.

II.

Langyos vízszag és enyhe csönd.
Távol mezőn int egy tanya:
Kopogás, karc, a gyufa sercen,
Kék villanás a másik percben.
A félelemtől, lágy meleg szava,
És végre két szív összedöng.

Arthur Symons az angol szimbolisták közé tartozik, akiknek legkimagaslóbb alakja az ír William Butler Yeats.

MUNKÁI. Poems, collected in Two Volumes. 1902 (Heinemann), The Fool of the World and Other Poems 1906 (Constable). -45-

KOPOGÓ KÉZ

ARTHUR SYMONS

A szívemen kopog egy régi kéz.
Bezártam ajtaját:
„Menj innen, a hangod már nem igéz,
Kérlek, menj vissza hát.“

„Nyiss ajtót, bús vagyok és fáradott,
Éj ül a táj fölött.
Átvándoroltam éjet és napot
S most, lásd, érted jövök.“

A régi kéz kopog türelmesen
És fájó hangja sért.
„Hát nem nyitod ki, nem vársz már te sem?
Nem kell, ki visszatért?“

„Menj, menj. Én, aki éltem, most alant
Halott vagyok, halott.“
„Én is“ felelt a síró, tompa hang
S a kéz elhallgatott.

Most csend van, csak a tél sír keserűn,
Szél veri a dobot.
A szerelem bolyong az éjbe künn
És többé nem kopog.

Algernon Charles Swinburne Holmwoodban született 1837 április 5.-én. Az anyja, egy művelt, finomlelkű firenzei asszony nevelte. Döntő jelentőségű volt életére és költészetére, hogy az oxfordi egyetemen megismerkedett Burne Jones-szel, Rosetti-vel, Morris-szel, Watts-szel, a prerafaelitákkal. Később hosszabb olasz útra indult. Itt alakult ki teljesen az egyénisége, a neoromanticizmusa, az antik élet iránt való mélységes rajongása.

Első verskötetének (Poems and ballads 1860) megjelenése forradalmat keltett az új angol irodalomban. Egy merész, egész, új költő jelentkezett, aki Baudelaire-t testvérének nevezte, a szavaknak új muzsikát, a gondolatoknak, az érzéseknek új értékjelzetet adott. Addig nem is sejtették, hogy az angol nyelv alkalmas ily puha árnyalatok, ily buja és gazdag érzésvilág kifejezésére. Swinburne azóta költői trónuson ül. Évekkel ezelőtt a Nobel-díjat nyerte meg.

MUNKÁI. Poems and ballads (1866), A song of Italy (1867), Siena (1868), Ode on the proclamation of the French Republic Song before sunrise (1871), Poems and Ballads (II. III. 1878, 1889), Grace Darling (1893), Astrophel and other poems (1894), Atalanta in Calydon and lyrical poems (1901 Tauchnitz).

IRODALOM. Babits Mihály: Swinburne (Nyugat 1909 február 1), Kosztolányi Dezső: Swinburne (Nyugat).

Swinburne egy versét Babits Mihály fordította magyarra (Nyugat). Több verset fordított tőle Hegedűs István (Budapesti Szemle). -47-

ÁLMATLAN SZERELEM

ALGERNON CHARLES SWINBURNE

Gyötrött fejét a Szerelem
Nyugtatta rózsalevelen
És szeme könnytől volt piros
És sápadt ajka vértelen.

És jött a bú, a baj, a gond,
Megálltak, ahol ágya volt.
De tűnt az éj, de szállt az éj
S rózsák rakták ki a vadont.

És az Öröm fényárba jött
És a száján csókolta őt
És a virrasztók vén hada
Eltűnt ágyától, mint a köd

És ajka égett, mint a vér
És szeme vágyott a napér:
Éjjel sírunk, de a Gyönyör
Hajnalra újra visszatér.

Lord Alfred Douglas (of Haunich) 1870-ben született, az apja ősi birtokán (Kinmount House, Annan, worth Britannia). Apja marquess of Queensberry, anyja Sybil Montgomery. Iskoláját Etonban végezte, később az oxfordi Magdalen-kollégiumba iratkozott be. Itt egy nagyon rövidéletű lapot szerkesztett, a „Chameléon“-t.

IRODALOM. Szilágyi Géza „Wilde Oszkár pöre“ címen hosszabb cikkben foglalkozik vele (Az Ujság 1913).

Költeményei 1896-ban Párisban jelentek meg „Poémes“ címen. Douglas fordította angolra Wilde Oszkár „Salome“-ját, amely először francia nyelven jelent meg. Ma birtokán visszavonultan él. -49-

A SZFINKSZ

LORD ALFRED DOUGLAS

A Nilust nézem; égő vérbe dül
A néma nap, az ég nyugati alját
Búsan szegi be éjfekete skarlát;
A vizen egy nagy, bús madár repül.

Rózsás a part. Az égnek arca fent
Már rozsda-zöld, alvó hajók alattam;
Se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan,
A homokon halotti, tompa csend.

A pálma ormán rémlik már a gúla
S bár sejti csak még kémlelő szemem,
Ugy érzem, a fövényen messze nyúlva

Pihen a kőszörny s a szívemre dől le;
Aztán előkúszik a Félelem,
S suttogva rémít a halk, síri csöndbe.
-50-

AZ ÉJ A KERTBE MEGY

LORD ALFRED DOUGLAS

A piros rózsa, a fehér
Lehajtja csüggedt, álmodó fejét,
Az úrasszony Éj már a kertbe ér,
Csak a virág hallhatja merre lép.

Egész nap hívta őt a sok madár
Csattogva és ezüstösen,
Most hallgat ajkuk, az Éj lopva jár,
Testén sötét köpeny.

Rigó dalol és a dala fohász
„Az Éj, az Éj suhan ide.“
Az újja már a záron kotorász,
Nem zümmög a kis méhike.

Nem látni arcát, már is messze tünt,
A fehér és piros kerten tova.
De hol a fű s a százszorszép lecsüng,
Ott megmaradt a lábnyoma.

Sötét köpenye surran szelíden,
Amint a fű hegyéhez ér.
A piros rózsa lassan elpihen
És álmodik fehéren a fehér.
-51-

AZ ÉJ KIJŐ A KERTBŐL

LORD ALFRED DOUGLAS

Az éjjel tiszta levegőjén
Nagyhirtelen egy hang rikolt
Mi ez? Talán a távoli verőfény?
Remeg az ég. Ki volt?
Egy kis madárkát megcsapott a hajnal hűs lehellete,
Érezte, száll az éjjel;
(Szűz harmatot öntött a gyep zöld bársonyára széjjel
S nedves lett a hosszú fű és a lóhere),
Mostan fehér lábával, meztelen,
Merengve, csendesen mén,
Szökik a kertből, az utakra csap
S a sárga búzaföldek végtelenjén
Magához öleli a nap.
S Kelet hatalmas, nagy kapuibul
A lánghajú ifjú előpirul,
Otthagyva megrakott, dús asztalát,
Érces lármával zúg alább;
Lova patája csattog,
Dübögnek az arany sikátorok,
Szekere lángokat fog,
A föld alatta ingva tántorog,
Zajongva száll a sok boldog nap-angyal,
És mind ujjonganak.
Az ébredő föld is kiált derűs robajjal:
„Hozsanna, itt a nap! A nap.“

Oscar Wilde 1856 október 10.-én született Dublinban. Az ősei régi ír nemesek. Egyetemi tanulmányait Oxfordban végezte, a Magdalen-kollégiumban. 1876-ban feltűnt a „Ravenna“ című költeményével. 1879-ben Londonba ment. Itt a versei nagy zajt vertek. Az ósdi kritikusok támadták a merészségét, a puritánok a keresettségét, a fiatalok pedig benne látták a legnagyobb angol költőt, a jövő költőjét. 1881-ben Amerikába utazik. Hazajövet drámáival, könyveivel tündőklő sikereket arat, a társaság bálványa lesz, az „élet hercege“. Váltakozva él Londonban és Párisban. 1895-ben elítélik két évi fegyházra. A börtönben Krisztusról elmélkedik, a bibliát olvassa görögül, megtér. Mikor letelik a büntetése, betegen, meghízva, összetörten járkál Párisban. Sebastian Melmoth nevet veszi fel. Félévvel a börtönből való kiszabadulása után megírja „A readingi fegyház balladáját“, amelynek megjelenése irodalmi világszenzáció. Röviddel a halála előtt megvalósítja régi akaratát, a protestáns hitről áttér a katholikus hitre. 1900 november 30.-án egy párisi hotelban meghal.

Oscar Wilde versei nem teljesen reprezentálják egyéniségét. Tündöklők, finomak, arisztokratikus nippek ezek a versek, amelyeket egy artista csiszolt. Csak néha adja át magát egészen a versnek. Ilyenkor azonban ugyanaz a megdöbbentő művész, ugyanaz a költő, akit drámáiból és tanulmányaiból ismerünk.

MUNKÁI. A versei 1881-ben jelentek meg az Egyesült-Államokban, 1882-ben pedig újra nyomták a könyvét: „The poems of Oscar Wilde.“

IRODALOM. Színi Gyula: Oscar Wilde (Magyar Géniusz 1902 augusztus 20), Szilágyi Géza: Wilde Oszkár (Magyar Géniusz 1903), Halasi Andor: Wilde Oszkár: De profundis (Budapesti Napló 1906), Zsoldos Benő: Angol írók – angol művészek (Jövendő 1906 január 1), Ignotus: Oscar Wilde. (Kísérletek, a Nyugat kiadása), Szász Zoltán: Wilde Oszkár (Nyugat 1908 július 1). Megemlítjük még Szini Gyula azt a cikkét, amelyet a „Salome“ fordítása elé írt (Magyar Könyvtár) és Radó Antal bevezető tanulmányát „A readingi fegyház balladája“ előtt (Magyar Könyvtár). Ezenkívül a napilapokban sok cikk jelent még meg úgy Wilde életéről, mint egyes munkáiról és a művészetéről.

Verseit is sűrűn fordítják magyarra. „A readingi fegyház balladájá“-nak három fordítója van: Kún József (A Hét), Radó Antal (Magyar Könyvtár), Szebenyei József (Renaissance). Babits Mihály lefordította a „Charmides“ című költeményét (Nyugat). -54-

CHANSON

OSCAR WILDE

Aranygyűrű, fehér galamb,
Ez illik néked, életem.
Ó mért szeretsz boldogtalant:
Kenderkötél való nekem.

Tiéd a kertek mosolya,
Elefántcsontház, rózsaágy,
Enyém egy szűk-szűk nyoszolya,
Fehér bürökvirág s a vágy.

Mirtust és jázmint te neked
A lázas vörös rózsa ring.
Én árva ciprust szeretek
S testvérem a bús rozmaring.

Neked milliom szerető,
A sírok kövér füve zöld.
Nekem liliom, temető
És három ölnyi föld…
-55-

A KEDVESNEK EZT MONDOM

OSCAR WILDE

A vad világban nem volt semmi korlát,
Mindent kivettünk, ami drága, jó –
Most lebocsátjuk a csüggedt vitorlát,
Kifosztva áll a megrakott hajó.

Korán lehervadt orcáim bíborja,
Sós könnyeimbe fulladt az öröm,
A Bánat ajkam pirosát lelopja,
Átok emeli fel ágy-függönyöm.

De ami nekem élet s éjek-éje,
Neked fuvolahang, pár enyhe szín.
A dörgedelmes óceán zenéje,
Mely visszhangzik a kagyló mélyein.
-56-

AMERIKAI IMPRESSZIÓK

OSCAR WILDE

A KERT

A liliomok szórják dús aranyjuk,
Hull száraikról a hervadt kehely,
S ahol a bükk mered az égre fel,
Egy elmaradt, szomorú vadgalamb búg.

A napraforgón halványul a pompa,
Tányérja száraz lett és fekete,
Beszél a kertben a szél éneke
S zizegve zúg a holt levél-csomókba.

A bús fagyal sápadt, tejszínű szirma
Havas pihékbe kezd szállongani
S mint vérszínű selyemnek rongyai,
Haldoklanak a rózsák elvirítva.

A TENGER

A vásznakon imbolygó köd fehérül,
A téli hold bámul a vízre le,
Mint bősz oroszlán lángoló szeme
A barna-aranyos felhősörénybül.
-57-

A kormányos bebugyolálva állig,
Egy árny az árnyban, csöndesen kutat; –
Lenn dübörögnek az acélrudak,
A harsogó, forró gépház világlik.

Farát a zajgó vízre ráfeszítve
Megy a hajó, nehézkes, lomha dóm,
A sárga tajték az azúr habon
Szelíden omlik-bomlik, mint a csipke.
-58-

IMPRESSION DU MATIN

OSCAR WILDE

A kékes-arany éji Themze
Bús szürke leplét veszi fel:
Okker-sárga szénát cipel
Egy bárka: hűsen permetez le

A sárga köd a hidak ormán,
A ház kontúrja szétfolyó,
Úgy leng mint egy szappangolyó
Szent Pál kupolája mogorván.

Már az élet zaja rikoltoz;
Rázkódnak a parasztkocsik:
Egy kis madárka dalol itt
A napban és fényt és mosolyt hoz.

És míg a napsugár cikáz reánk,
Egy sápadt nő bújik elő,
Az ajka láng, a szive kő,
Fakó haján remeg a gázláng.
-59-

LE REVEILLON

OSCAR WILDE

Vörös az égen a szegély,
Fut a köd és a párafátyol,
Mint fehér hölgy patyolatágyból,
A reg a vízből égre kél.

Borzonganak az ércnyilak
Az éjszakának kúsza tollán
S a sárga hullám szertefolyván
A tornyon, a falon kihat

És árad-ömlik hangtalan
Egy bús madár száll félig-ébren,
A gesztenyefa ing a fényben
És minden gallya sárarany.

MAURICE MAETERLINCK

Maurice Maeterlinck 1862 augusztus 29.-én született Gandban. A családja régi flamand család, amely – mint felesége Georgette Leblanc asszony írja – a XIV. századig vezethető vissza. Nyugalmas gyermekkort élt át. Oostackerben játszadozott, a természet gazdagsága vette körül, az arany búzaföld és a csend, amely szemlélődésre serkentette és a külső élmények helyett befelé mélyülő élményekkel ajándékozta meg. Maeterlinck – a szülei kívánságára – a jogi pályára lépett. Csak rövid ideig volt Párisban. Itt azonban megismerkedett Villiers de l’Isle Adam-mal, az exotikus meseíróval, Catulle Mendés-szel, Pierre Quillard-ral, akikkel a zsenije rokon és barátai mély hatást gyakoroltak reá. Miután megjelent első és egyetlen verseskönyve, 1889-ben, visszatért a szülővárosába, ahol ügyvédi gyakorlatot folytatott, pöröket vállalt, védőbeszédeket mondott. Drámája, a „Princesse Maleine“ feltűnést keltett, Octave Mirbeau vezércikket írt a fiatal és ismeretlen szerzőről a „Figaro“-ban s azóta minden darabja irodalmi esemény. Ezekben a játékokban a lelkünk történései folynak le, túl a téren és az időn az ember cselekszik, szeme előtt a végtelenség perspektívájával, egy mélységes, egyszerű és egységes költő nézi az életet olyan primitíven, mint egy gyermek és egy bölcs. Halkak ezek a drámák, de az egész élet feszítő ereje van mögöttük. Maeterlinck testvériséget tart Ruysbroeck-kel, a flamand és Novalis-szal, a német misztikussal. Érett bölcselmi írásaiban a lét titkait nyitogatja, az intuíció kulcsával: naivitással és szívvel. Maeterlinck pályája egész. Nincs ma költő, aki ily teljesen kifejezte volna az egyéniségét. -64- Útja a katholikus miszticizmusból indul ki és a népmesék gyötrelmes látományain át az életörömig, a tündérmeséig vezet. Kastélyában csöndesen él, sportol, szemlélődik, ír. A nyarat mindig Saint-Wandrille apátságban tölti, itt van a villája, egy régi kolostor romjai mellett. Maeterlinck a becsületrend lovagja. Évekkel ezelőtt megnyerte a Nobel-díjat.

Verseskönyvének címe Serres Chaudes. A tiszta szimbolikus líra ez. A költő felesége ezt a kötetet így jellemzi: „Itten csíraalakban megleljük mindazokat a készségeket, amelyek későbbi munkáiban kibontakoznak. E szorongatásoktól és nyugtalanságoktól vemhes költemények már éreztetik azt a különös légkört, amely majd első drámája hőseit beburkolja.“

IRODALOM. Szilágyi Géza elsőnek írt tárcát róla (Pesti Napló), Szini Gyula: Maeterlinck (Magyar Géniusz 1902 június 1), Laczkó Géza: Méhek és emberek (Nyugat 1909 január 16), Ambrus Zoltán: A Maeterlinck-Heyse-pör (Nyugat 1910 április 1), Szini Gyula: Maeterlinck (Nyugat 1911 november 1), Kosztolányi Dezső: Maeterlinck (A Hét 1912), Bálint Lajos: Maeterlinck (Magyar Hirlap 1913 november 10).

IMA

MAURICE MAETERLINCK

A lelkem reszket csendesen
S a testem hervad, Uramisten,
Lelkem lilioma, kezem
S szemem is, az én régi kincsem.

Szegény fiad lágyan fogadd.
Elvesztettem pálmám s gyűrűmet;
Vedd az imám, virágomat,
Mely egy üvegpohárba csügged.

Nézd ajkamat, minő sebes,
Tekints a bánatomra Jóság,
Liliomot lázamra vess
És szórj a holt tavakba rózsát.

Uram, galambok szállanak,
Sárgán, szemem felhős egében.
Tépd szét e fájó fátylakat,
Mik rám borulnak fázva, kéken.
-66-

MEGÖLTEK HÁROM KISLEÁNYKÁT

MAURICE MAETERLINCK

Megöltek három kisleánykát
S nézték szívét a három kisleánynak.

Az elsőből boldogság áradt
S amerre csorgott vére végig,
Három kígyó sziszegett három évig.

A második szíve vidám csak
S amerre csorgott vére végig,
Három bárányka ugrált három évig.

A harmadikban bú volt, néma bánat
S amerre csorgott vére végig,
Három arkangyal állt őrt három évig.
-67-

KOPÁR ÓRÁK

MAURICE MAETERLINCK

Ó jaj, ezek a régi vágyak,
Reményevesztett szívek álma,
Ábránd, amely halálra bágyadt,
Ó régi emlék, régi pálma!

Hová futunk, hová futunk ma?
Az üres égen semmi csillag;
Csak jég van álmos homlokunkra
S a holdnál kék lepedők ingnak.

Némán sirunk a szoba árnyán,
A betegeknek tüze sincsen,
És künn havat legel a bárány,
Könyörülj rajtunk, Uramisten!

Csak én virrasztok még remegve,
Csak én várok reggelt s malasztot,
Arany napot alvó kezemre,
Amit a holdfény megfagyasztott.

Georges Rodenbach 1855 július 16.-án született Tournaiben. A családja sok nemzedéken át tollat forgatott. Brugesben folyt le a költő gyermekkora. Erről a ködös, ódon városról, régi házairól, különös embereiről írta később egyik legszebb könyvét. Tőle kapta melankóliáját is, amely minden versén, minden könyvén végigvonul. Belgiumban sokáig élt, csak 1876-ban ment Párisba, ahonnan ismét visszatért a belga fővárosba, Brüsszelbe és ügyvédi gyakorlatot folytatott. Ekkor a fiatal belga írókkal már erős összeköttetésben állott, munkása volt folyóiratuknak, a Jeune Belgiquenek. Később 1887-ben véglegesen letelepedett Párisban. Ott is halt meg, 1898 december 25.-én.

Rodenbach flamand eredetű. Költészete összeforrott a belga városokkal, a belga mezőkkel, azokkal az emlékekkel, amelyek egész életén parancsolóan uralkodtak. Lírájának is ezek az emlékek adják meg a karakterét: a végtelen, de csöndes és temperált mélabút.

MUNKÁI: Nevezetesebb verseskönyvei a következők: Le Foyer et les Champs 1877 (Az otthon és a mezők), Les Tristesses 1881 (Szomorúságok), Du Silence 1884 (Csönd), Le Miroir du ciel natal 1898 (Az otthoni ég tükre).

VASÁRNAPOK

GEORGES RODENBACH

Vidékies, sötét vasárnap-délután!
A város alszik s lehajol a gondhoz,
A szélkakas, mint vas-madár rikoltoz
Valami háztetőn, közönyösen, tunyán.

A szélbe kóborló, vak rémület zajog.
Ritkán tűnik fel ember künn a járdán:
Papok, csuklyás parasztnők mennek árván.
Vecsernyéről jövő, imádkozó anyók.

A nő unatkozik s kinéz az ablakán,
Belémered az űrbe és magányba.
A függönyök mögött a vén palánta
Sorvadva hal meg. Az unalomtól talán.

Ne merj a függönyön át betekinteni
Az ősi házba, a tágas szalonba,
A vén falon – aranykeretbe fogva –
Ott lógnak az ősök szigorú képei.

Meggyszín csipkéjük ring, pompázik a zeke
– A címerük a kép aljába festve –
-70- S ők bámulják, hogy csillagzik az estve,
Hogy alszik el puhán a város élete.

És a vén fészkeken bús sejtelem suhan:
Beléjük fut a rég letűnt Középkor!
Mint amikor az éjjel árnya szétfoly
S lámpákba bújik el a nap szomorúan.

A virrasztó lámpák fényük búsan vetik,
Mint néma gyászban álló tisztes őrsök,
Kihunyt tüzet, kihunyt emléket őrzők,
Minthogyha egy istent gyászolna mindegyik.

A bús harangok meg zokogva konganak,
A rozoga harangláb összerezdül
S úgy döng a hang a városon keresztül
Mint a koporsón az utolsó föld-darab.
-71-

Ó! AZ ESŐ!

GEORGES RODENBACH

Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!
Fonalak az Idő vén orsajáról!
Az évek fájó könnyei pörögnek!
Ó! az eső! az ősz! ez esti fátyol!
Ó! az eső! a langyos, lassú csöppek!

Ki mondja el, mily szomorú az égbolt,
Felhős temetőútjain a víznek,
Hol mélabúsan ballag egy sötét folt
S ravatalon csillaghalottat visznek,
Ki mondja el, mily szomorú az égbolt?

Esik, esik és még a csönd se hallja;
A halk eső a lelkünkön setétül,
Mint régen eltűnt dolgok bús siralma,
Mint a könny a halott lezárt szemébül,
Esik, esik és még a csönd se hallja!

Az eső régi álmaink hurokja!
S vergődnek ők a szálak tömkelegjén,
Dalos madárkák meghalnak zokogva,
A vízbogokban, a fényért lihegvén.
Az eső régi álmaink hurokja.
-72-

Mint a szárára csüngő néma zászló,
Olyan a Lelkünk a bús, esti gyászon,
Ha hull az eső, a téllel csatázó,
Olyan a Lelkünk, ázott, lomha vászon,
Mint a szárára csüngő néma zászló.

Charles van Lerberghe Gandban született, 1861-ben. Flamand eredetű. Az irodalom és a filozófia doktora.

KÓSZA SZERELMEK

CHARLES VAN LERBERGHE

Nem tudni merről özönölnek
A májusi, halk levegőn
Rokoni csókok, lágy örömnek
Dalai zengnek remegőn.

Úgy hallja e szelíd napokban
A mátka és a vőlegény,
Szerelmek szellemlába dobban
Lelkük fehér, szűz lépcsején.

Nem tudni, mért jön egy tekintet,
Félig könny, félig drága bor,
Egy ismeretlen ajak intett
S most egy rózsás ajakra forr.

És ez a csók tűzzel világol,
Megifjulnak a homlokok
És rajtuk túlvilági fátyol,
Sok végtelen álom lobog.

Emile Verhaeren 1855 május 22.-én született, Antverpen mellett, Saint-Amandban. A vidéken nevelkedett. Itt látta a durva, kemény parasztokat, a kolostorokat, a hidakat, a ködben imbolygó hajókat. A koloritja e vidékről származik. Gandban, a kollégiumban barátságot köt Rodenbach-chal, lapot alapít, amelyben a fiatal belga tehetségeket gyűjti össze, de lapját az egyetemi hatóság betiltja. Már ekkor se ír úgy, hogy az akadémikusoknak ínyére lenne. 1881-ben ügyvédkedik Brüsszelben. Verhaeren nagyon hamar és nagyon határozottan az irodalomnak adta magát. Két folyóiratban küzd a belga szimbolikus poézisért, amely azóta teljes diadalra jutott. 1883-ban megjelenik verseskönyve Les Flamandes (A flamandok), 1886-ban Les Moines (A szerzetesek). Az utána következő években, amíg Maeterlinck drámáival emeli a belga költészet európai hírnevét, Verhaeren versköltészete teljes pompájában bontakozik ki. Azóta igen sok verseskönyve, lírai drámája, tanulmánya jelent meg. Népszerűsége óriási, nemcsak a belgáknál és a franciáknál, de a külföldön is. Verhaeren vagabund lélek: sokat utazik külföldön. Brüsszelben és Párisban lakik, váltakozva.

A belgák két legjelentősebb költője: Maeterlinck és Verhaeren. Maeterlinck verseiben csak a drámái magvát találjuk meg, ez a kiinduló pont. Verhaeren-nél a vers a cél. A belgák legnagyobb lírai költőjüknek őt tartják.

Verhaeren igen sok versét a mult parfüme itatja át. A szeme úgy lát, mint egy középkori szerzetesé. A halál a maga feketeségében jő ebbe a siralomvölgybe és véget vet a bűnnek, a romlásnak és az Isten-káromlásnak. De abban az értelemben is vallásos, hogy még a fellegekben, a vizek játékában -76- és a lombremegésben is misztikus szertartást sejt. Albert Mockel a paroxizmus költőjének nevezi. Csupa önkívület és spirituális lelkesültség. Soha költő ennyi színben, ennyi különféle világításban, ily változatosságban nem látta a kolostorokat, a templomokat, a középkori egyházi életet és lerajzolni a külső világot még senki sem merte és tudta ily újszerűen és bátran, hogy a legapróbb részleteiben is egy mély kedély élete legegyénibb érzése rezegjen. Az ő tájképei mind lelkiállapotok, hallucinációk és víziók.

A flamand föld nemcsak a misztikum hazája. Ezen a földön az egészség is otthonos. Az utas itt gyakran talál elátkozott helyeket, rombadőlt várakat és bitangul hagyott kastélyokat, ahol kísértetek járnak, vagy „zörgő-szellemek“ ütik fel tanyájukat, a várromok és elátkozott kastélyok között azonban többnyire nyugalmas ebédlők terpeszkednek. A flamandok szeretik a gyomrukat. Nem is tudnak az egész világon oly dúsan, kedélyesen és zsírosan enni, mint náluk. Teljes és bő élet sustorog itt, a táplálkozás, a tenyészés vegetatív élete. Verhaeren nagyszerűen ért a rajzoláshoz. A flamand életet rajzoló verseiben ütközik ki, hogy ez a sápadt, vértelennek látszó spiritualista mennyire realista. A bőjtölő aszkéta színesnek látja az életet. Verhaeren vízionárius. Újabb verseiben a város, a nagy tömegek költője. Művészi hitvallását támogatja nemesen-szociálisztikus világnézete.

MUNKÁI: Fontosabb verseskönyvei: Les Flamandes 1883 (A flamandok), Les Moines 1886 (A szerzetesek), Les flambeaux noirs 1890 (A fekete fáklyák), Les Campagnes hallucinées 1893 (A hallucináló mezők), Les Heures Claires 1896 (Világos órák).

IRODALOM. Vampa: Verhaeren (Élet 1909 január 24), Szabolcsi Lajos: Az új Verhaeren (A Hét 1909 szeptember).

Verseit sokan fordították magyarra, többek közt: Gábor Andor, Franyó Zoltán, Peterdi Andor, Kún József.

A SZÉL

EMILE VERHAEREN

A végtelen vad réteken
Novembert trombitál a szél,
A végtelen vad réteken
Zúg-búg a szél,
Garaboncásan útra kél
És mindig új haragba fúj,
Zúg-zúg a szél,
A vad novemberi szél.

A kutakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Csikordul;
Az utakon viharra vár
A vaslakat s a csiga, zár
Zordul
Azt mondja, hogy halál

A szél a vizen nyargalász,
Levél röpül nyomába száz.
-78- A vad novemberi szél,
A szél haragja szétszed
Minden picinyke fészket;
Vasvesszővel dörömböl,
Agg lavinát tépáz szilaj örömből,
Üvölt a tél,
Süvölt a szél,
A vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák
Megfoltozott ablakja sír,
Röpül a rossz újságpapír,
A szél mível most galibát
– A vad novemberi szél! –
És mit se tudva az időről,
A vén malom csak jár le-fel,
Villanva kattog, kelepel,
A bús malom most szelet őröl,
A lisztje most a szél, a szél,
A szél,
A vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,
A vén templomtorony mögött
Recsegnek régi cölöpök;
Sóhajt a gátor, a sikátor,
A bátor
Szél vad zajától,
A vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek
Holtak kinyúló karjai,
-79- Lehullanak, a fejfa reszket,
A szél, a szél csavarja ki

A vad novemberi szél,
A szél,
Halljátok, hogy sziszeg a szél,
Boszorkánylakta út a cél,
Fagyot fütyöl, dühvel tele,
Remegjetek, tarol a szél,
A félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
Letépte az égről a holdat,
Remegtek rozoga faluk,
A megriadt nép nem aludt,
Csak vakogott az ugaron,
Mint a barom.

A végtelen vad réteken
Bömböl a szél,
A vad novemberi szél.
-80-

KERESZTÉNY HALÁL

EMILE VERHAEREN

Keresztény halál, légy százszor áldva!
Szomorú gyászod nékünk kincset ér,
El nem muló álom te, szívek álma,
Bús büszkeségünk, mennyei kenyér.

Tiéd a hódolat és a dicsőség,
Komor halál, mely pihenésre hí,
Sötét oltárod felpirosló gőzét
A sápadó égboltba keveri.

Túl az időn, örökre rendületlen,
Bús sír! Halál! Fekete szerelem!
A végzetet tartod sovány kezedben
S fényt nyújtasz a kialvó szemeken.

Dicsőség néked! Bármikor ad Isten!
Szomorú vagy, mint az est szomorú
És aratásod minden tiszta szívben
Egy fekete liliom-koszorú.

Te vágya szüzeknek, szelid papoknak,
Égigható zengő hozsanna-szó,
-81- Ha jössz, imák zengenek, gyertyák lobognak,
Ó, szent halál! Te életet adó!

A jámbor és igaz nem fél te tőled,
Mert néki ott fönn nyílik az öröm:
S hullámai a vágtató időnek
Eltűnnek a dalmahodó ködön.
-82-

A HÓ

EMILE VERHAEREN

Hullong a hó, hull szakadatlan
Mint tiszta gyolcs, hull csendesen
Az árva-árva tereken,
S amerre száll, átok terem.

Hullong a hó az alkonyatban,
Hogy egyik perc a másba pattan,
Hull, hull – egyhangún – szakadatlan;
Sziszeg, zuhog, akár a katlan;
Tompán a néma házra hull,
Zárdákon, csűrökön lapul;
Sziszeg, zuhog, akár a katlan
S a temetőkre és sírokra száll le halkan.

A zord idők bús lobogóját
Kibontja a hósík felett;
S a gyászos nyomortól nem óják
Kunyhók a bús szegényeket.

A fagy lejő s csontig hatol
És szűk a kunyhó, szűk az ól,
-83- A lelkeken ott a nyomor s a hó,
A bús, nehéz és tiszta hó.
Sötét hidegben fázik a lakó
És arca oly sápadt, fakó.

Hótól fehér az út,
Halottak a faluk;
A sok kristályos nagy kopár fa,
És a didergő fák sora
Úgy áll fehér cukorba mártva.
Belepte már a malmot a fehér moha
S olyan akárcsak egy kelepce
És készen áll prédára lesve;
Lenn a viharban reszkető
Kolostor és a háztető
November óta küzd az estbe;
S a hó csak hull, hull, hullong csendesen
A végtelen, kopárbús tereken.

Ameddig csak a szem elér,
Minden fehér, fehér, fehér,
Hó mindenütt, hó tiszta hó,
Halotti, sápadt takaró,
Halotti meddő takaró.
A végtelen tél szemfedője
Rongyos pehely-hímmel beszőve.
-84-

A FELLEGEK MISÉJE

EMILE VERHAEREN

A tél egén sok kósza felleg.
És úgy ragyog a hold karéja,
Mint zöld-arany fényű paténa…
A fellegek áldozni mennek.

Halkan, búsan lebegnek által,
Az égbolt kórusán haladnak.
Titokzatos sok templomablak
Világít messze tompa lánggal.

A zaklatott éj félve néz le
És látja lenn a víztükörben,
Amint megindul s tovaröppen
A fellegek fehér miséje.
-85-

A KOLOSTOR

EMILE VERHAEREN

Mult fájdalom sötétedik szelíden
A hófehér, alacsony folyosón
S a görnyedő, nyugodt hajlású íven
A fölriadt szó sírva átoson.

A zord falon gyászszalagos ereklye,
Széjjelfeszülő, véres feszület.
A nap rikítva tűz a sok keresztre
S bearanyozza pici szegüket.

És a homályba, fénybe öltözött
Komorkodó pillérsorok között
Halk lábnesz s kámzsák surranása rebben.

Sok pap jön és keresztet hány a csendben…
Testvéreért imát mond mindenik
S Istent szeretve egymást szeretik.
-86-

A FAGY

EMILE VERHAEREN

Ma este az ég fényes-tiszta, szűz,
A végtelen fagy rázza jeges öklét,
Fagyos a csillag és fagyos a tűz.
Eléd mered a látható öröklét.

A bús ezüst égen a fagy az úr,
Megdermed a csönd, a szél és a pázsit,
A puszta és a part, a kék azúr,
Távol egy csillag dsida-hegye látszik.

Csönd ül a tenger s erdő mélyibe,
Hegyes, szúrós, mozdulatlan ezüstfény!
És nincs a végtelenbe senkise,
Ki győzne érdes és érces ezüstjén.

Zsibbadt magány. Csak dermedünk tovább,
Meggémberedve fényes jégbilincsen.
Egy örök tél borzalma karol át.
Fölöttünk gyémánttrónusán az Isten.
-87-

A SZELID PAP

EMILE VERHAEREN

Csak béke, jóság a lelküknek álma,
Kezükbe rózsa illene és pálma.

S föléjük egy halvány bura üvegje,
Akár az ég, kék színekben remegve.

S a lábuk alá, mely jár sok úton által,
Ezüstös ösvény aranyszínű sávval.

S úgy menne mind, tavon, vizen haladva,
Mint hófehér liliomok csapatja.

Ők a szelídek, kiket álmok űznek,
Naív fiai, hívei a Szűznek,

Lángolnak ők és hangosan kiáltnak
A háborgó orkánok csillagának.

És Őt dícsérik a viharba halkal,
Mint angyal-kórus aranyos ajakkal.

És úgy kérik, hogy a tűztől, a vágytul,
Szívük kigyullad s nagy szemük kitágul.

És úgy szolgálják a mennyek virágát,
Hogy hitüket imák tüzébe mártják.

És Ő egy este, hallván szent igéik,
A kis Jézuskát csókra nyújtja nékik.
-88-

A SZILAJ PAP

EMILE VERHAEREN

Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,
Úgy jönnek egy őserdő iszonyából.

Magukban élnek, monostorok árnyán,
Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.

A gyantás erdők réme, sok komor gond,
Vihar, iszony, mind a szívükbe forrong,

Szakállukat a szél haragja csapja,
Szemük ragyog, mint barlangok patakja;

Tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,
Egy sziklatömbből harsan a ködökbe;

Sekély időkben, hol úr az alázat,
Regés dacuk még egyre-egyre lázad;

A lelkük vas-bokor és sose retten,
Csak a pokoltól reszket át ijedten;

És látnak Istent, ki villámokat szór
S a mindenséget összetörve harcol,
-89-

És zord Krisztust, szederjes, vézna testet,
Mit német festők dús ecsetje festett,

Bozontos főt és két kezet, kinyúlván,
S két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;

És szenteket, akiknek lelke harcos
S tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;

És szűzeket a cirkuszok porondján,
Belük mardossa egy rozsdás oroszlán;

Sötét vezeklőket, lázszínű éjen,
Kik a kenyér előtt halnak meg éhen.

Így élnek ők, monostoroknak árnyán,
Mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.
-90-

A MALOM

EMILE VERHAEREN

A vén malom forog az estbe lent,
Fölötte az ég mélabús, mogorva,
Repül, repül a seszínű vitorla,
Kereng, kereng és újra csak kereng.

A durva küllők, mint esdő karok
Lehullanak s felszállanak kinyúlva,
Aztán leesnek a sötétbe újra,
A lég sötét, a pusztaság halott.

Bús téli nap ül az alvó tanyán,
Az ég felé kígyózik pár keréknyom,
A messze ösvény árnyas, hosszú, vékony,
Még fönn a felleg is fáradt talán.

Pár bükkfa-kunyhó a homályba hal,
A bús csoport egy földszegélyre guggol,
Rézlámpa csillog minden ócska zugból,
Fényébe reszket az ablak s a fal.

S az ócska viskók a domboldalon
Ronggyal kitoldott, bús ablakszemükkel
Csak nézik a küllőt, mely lopva tűn fel
S forog-forog és meghal a malom.
-91-

A FALI ÓRÁK

EMILE VERHAEREN

Éjjel, hogy mély csönd van otthonunkban,
Bot botol és mankók zaja jön,
Az idők lépcsőin föl-le surran
A nagy óra fönn;

Vén, naív zománcok, pár sovány szám,
Ó virágok, minden néhai;
Kongó folyosók vak éjszakáján
Elhagyottak holdjai;

Síri hangok, rozzant, régi rúgók,
Titkos, elhagyott fa-ház,
Percenések, zizzek, lopva-zúgók,
Nesz, mely félve kacarász;

Tölgy-tokok, árnyak edénye,
Zárt koporsók a falon,
Vén kujon, aki zenélve
Azt huhogja, borzalom,

Ó az órák
Útjukat sietve róják,
Mint a vén cselédek
Csosszannak buzgón elébed,
Nagy papucsba és mezítláb
S a szívükbe beszorítják
Rettegésem éji titkát.
-92-

ZARÁNDOKLÓ FÁK

EMILE VERHAEREN

Mikor a haldokló sugárnyaláb
A vérző, őszi föld szívébe markol,
Az ónszínű, kopár keresztutakról
Zarándokolni indulnak a fák,

A bánatuktól nagyra nyúlanak,
Jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
A levelük sír, sír és egyre bólint,
Szomorú lombjuk könnyez, hallgatag.

Amerre nézel, mennek mindenütt
Kettős sorokban, ó vajon mióta?
A fényt keresi a fák légiója,
A nap, a nap hatalmas mágnesük.

A köpenyeik csupa aranyok,
Rájuk esik az alvó, csöndes, esti
Fény és a szélük haloványra festi,
A poros úton tömjén kavarog.

Haladnak a hegy bús szikláin át,
Láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
Lerogynak és úgy mondanak imát.

Iwan Gilkin 1858-ban született Brüsszelben. Jogot végzett, ügyvédkedett is, de később újságíró lett, ma a könyveiből él. Első versei jórészt Baudelaire hatása alatt, rendkívül sötétek és pesszimisták. Gilkin, akár Baudelaire, nem hisz az emberiség haladásában. Újabban a pesszimizmusába belekapcsolja a politikát is, drámáiban aktuális társadalmi kérdéseket feszeget.

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Stances dorées 1893 (Aranyos stanzák), La Nuit 1897 (Az Éj). -94-

SZIMBOLUM

IWAN GILKIN

Csorog az égen a bús vérfolyó,
Piroslik-izzik a nehéz bíbortul,
A föld, a csillag mind feléje fordul.
S a gyilkosság bűnétől lángoló.

Mint vereségek szürke hajnalán
Vár a hercegre a vérpad s a posztó.
Az éj heroldja jő és igaz-osztó
Kézzel motoz sötét ravatalán.

A hold gurul ki, sápadt, vértelen,
Ó csonka fő, mely még hideg a bárdtól –
És most halotti glóriában lángol
Fekete csöndön, döbbent éjjelen.

Mert él a mult. Bús példaképp gyanánt.
A szcéna az, ami valaha régen.
Ma este légi termén, fönn az égen
Herodiás megölte Johannát.

JAROSLAV VRCHLICKÝ

Jaroslav Vrchlicky – polgári nevén Emil Frida – 1853 február 16.-án Launban született. Theológiát tanult, később filozófiát a prágai egyetemen. Utána egy évig utazgatott Olaszországban. A cseh egyetem irodalmi munkásságáért a doktori címet ajándékozta neki. 1893-ban megkapta a modern irodalom katedráját. Élete csöndes és zajtalan volt. 1912-ben halt meg Prágában.

Jaroslav Vrchlicky rendkívül termékeny költő. Lírai versei harminchárom kötetben vannak összegyűjtve. A verseken kívül sok elbeszélést, rajzot, tanulmányt írt, amelyeken egy lelkesülő lélek tüze, egy tudós európai műveltsége, egy jó ember szeretete érzik. Annyit fordított idegen nyelvekből, hogy a fordítási munkásságát ma még át se lehet tekinteni. Többek közt ő fordította le csehre Goethe Faustját, Leopardit, Carduccit. Vrchlicky a csehek nemzeti költője. A cseh nyelvnek új zengést, erőt és gráciát adott.

Sok verse jelent meg magyarul: Telekes Béla, Elek Alfréd fordításában. -98-

SÓHAJ

JAROSLAV VRCHLICKÝ

Kezek, szegény kezek!
Az éjbe nyúltok félve, reszketeg,
Csak árnyat fogtok, árnyat, kósza vágyat,
S alélt erőtök csüggedésre bágyad,
Kezek, szegény kezek!

Szemek, szegény szemek!
Ti bús zsarátnokok, kihúnyt szenek.
Hiába vágytok, mindenütt csak átok,
A kedves elment, napfényt sose láttok,
Hulljon sötét könny, oltó víz reátok,
Szemek, szegény szemek!

JENS PETER JACOBSEN

Jens Peter Jacobsen ezt írja magáról: „1847 április 17.-én születtem Thistedben; egyetlenegy eseményre se tudok emlékezni, ami érdekes volna; azok pedig, amelyeket nem lehet felemlítenem, természetesen nagyon érdekesek.“ Az ősei hatalmas, paraszt tengerészek. 1863-ban Kopenhágába megy, gimnáziumot végez, 1867-ben beiratkozik az egyetemre, itt természettudományt, növénytant tanul, közben írja a verseit. Ezekben találja meg a stílusát: egy fátyolos, édes, törékeny lélek hangját, amely később elbeszéléseiben és regényeiben szólal meg. Fiatalkorában egyszer meghűlt. Azóta folyton betegeskedik, a tüdővész őrli, Nápolyban, Rómában keresi az egészségét. Évekig féltüdővel lélegzik. 1885 április 30.-án Thistedben, szülővárosában meghal.

Jacobsen – Andersen mellett – Dánia legnagyobb költője. Rövid élete alatt kevés könyvet írt, de minden sora maradandó. A „Niels Lyhne“ című regénye, amely egyik életírója – Marie Herzfeld szerint – a fiatal festők és poéták legkedvesebb könyve lett, szervesen hozzátartozik minden modern ember életéhez és fejlődéséhez.

IRODALOM. Mezey Sándor (Bródy Sándor „Jövendő“ – jében), Abádi Imre, Szekeres Jenő magyar fordításban több Jacobsen-verset tett közzé. -102-

SELYEMCIPŐ AZ ARANY-KAPTAFÁN

JENS PETER JACOBSEN

Selyemcipő az arany-kaptafán!
A kedvesem egy drága lány!
Egy édes, drága lány!
E fényes földön hozzá fogható
Nincs senki még.
Olyan akár a forró, déli ég,
S a tiszta hó.
Tündérhazámban minden csak valóság,
A hó tüzes, a csönd zene.
Nem oly bíborlók a vad nyári rózsák,
Amily sötét éjfélszeme…

FRANCIS JAMMES

Francis Jammes 1868 december 2.-án született Tournayben. Ortezban telepedett meg, már régóta itt lakik az anyjával. Évekig ügyvédi irodában hivatalnokoskodott. A lusta, unalmas kisvárosban, akták közt írta első verseit, amelyeket 1893-ban tett közzé. Izgató és különös költői jelenség: naív és egyben raffinált. Sok küzdelme volt, de ma egyik leginkább olvasott és becsült francia költő.

Francis Jammes az embereket, a tárgyakat és önmagát olyan friss szemmel szemléli, mint hogyha először látná és a szavaknak, amiket leír, olyan eredeti árnyalatot ad, mint a gyermek, aki beszélni tanul. El kell felejteni mindent a költőnek, amit előtte tudtak, hogy magasabb tudáshoz jusson, a felnőttek beszédét is, hogy a maga nyelvén gügyöghessen. Ez az ő ars poetica-ja. Egyik verseskönyve elé ezt írja előszóul:

„Én Istenem, az emberek közé szólítottál. Itt vagyok. Szenvedek és szeretek. Beszéltem azon a hangon, amelyet nekem adtál. Írtam azokkal a szavakkal, amelyekre megtanítottad az apámat és az anyámat s amelyeket ők átadtak nekem. Úgy baktatok az úton, mint a teherhordó szamár, akin a gyermekek nevetnek és lesunyja a fejét. Megyek oda, ahova akarod és amikor akarod. Az angelusz már szól.“

Ez a poézis primitív-áhítatos és alázatos. Francis Jammes nemcsak az egyszerűség művésze és forradalmárja, de forradalmár abban a tekintetben is, hogy az eseményekben szűkölködő életét írja meg, ezt a látszóan egyhangú életét, amelyet nem látogatnak szenvedélyek s csak az egyenletes melegsége által válik jelentőssé. Erősen polgári zamatú minden -106- írása. Él a vadszőlővel befutott vidéki házában, nappal a virágai között, amelyeknek pontosan tudja a nevét és a tulajdonságait, vadászkutyájával sétál az erdőben, este rágyújt a fapipájára, künn a tornácon frugális vacsorát eszik s a kutak „kék vizét“ issza hosszá. E békés idill keretében, a régi családi bútorok közt hullámzanak az örök dolgok. Kegyeletes lélekkel, érzékeny idegekkel észrevesz mindent, ami körülötte történik. A részvét határtalan benne s ez teszi költővé és mosolygó humoristává. Vannak ünnepnapjai is. Ekkor az Istennel beszélget. Meleg, nemes és tiszta költő: egyszerű és integrálisan-átfogó, intím és perspektívákat táró.

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: De l’Angelus de l’Aube à l’Angelus du Soir 1898 (A hajnali angelusztól az esti angeluszig), Le deuil des Primevères 1901 (A kankalinok gyásza), Le Triomphe de la Vie 1902 (Az élet diadala).

IRODALOM. Kosztolányi Dezső: Az egyszerű költő (Élet 1913 július 27). -107-

LOURDES

FRANCIS JAMMES

A vasuton Lourdes-ba utaztam én,
kék partokon, és szikrázott a fény.

Cin-színű hegy a sugaras uton.
„Jézus!“ dalolt a nép a vasuton.

Lázas, szilaj, fanatikus csapat,
az arca csupa por és csupa nap.

Nagy hassal bicegett sok nyomorult,
karját kitárta s a porba borult.

Kékfüggönyös szószéken egy pap állt:
„imádkozzunk!“ mondotta s prédikált

És néha-néha jöttek furcsa nők:
„Jézus! Jézus!“ búsan daloltak ők!

Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.
-108-

A nap fehéren-izzón tündökölt,
lángolt a vén torony, az ég, a föld.

De egy hordágyon pihegett nehány
száraz galyon egy haldokló leány.

Az apja hajadonfőtt vitte őt,
ott álltak bátyjai az ágy előtt.

Oly szép volt! tizennyolc éveske volt,
és mosolygott; fehér volt, mint a hold.

Dalolt a körmenet. A lobogók
selymén betűk aranyja lobogott.

Sírtam, de összepréseltem fogam
s szerettem őt – éreztem – boldogan.

Ó! rám mosolygott, bánattal tele,
fehér rózsát himbált szelíd keze.

Jaj, hol van most? Ó jaj, mi van veled?
Meghaltál édes? úgy szerettelek.

Uram, ne öld meg, a keze finom,
a karja lágy volt, mint a liliom.

Ne öld meg őt! – jaj szánd meg a szegényt,
agg apja hajadonfőtt, esdve kért.
-109-

A FIATAL LÁNY…

FRANCIS JAMMES

A fiatal lány oly fehér,
karján feltűrve a ruha,
csuklója csupa zöldes ér
s puha.

Sohase tudni, hogy miért
nevet. Most hallasz egy sikolyt
és néha – szinte-szinte sért –
rikolt.

Nem sejti az édes baba,
hogy mosolyának párja nincs
s rózsánál rózsább ajaka
a kincs?

Olykor – nem mindig – azt hiszed,
hogy okos, de csupa zavar.
Halkan gügyög, susog, zizeg,
hadar.
-110-

„Ha tudnád… Mi történt velem…
Oh drááágám! Rém boldog vagyok…
Őt láttam… szerdán.“ – Szüntelen
gagyog.

Hogy bánatos egy-egy fiú,
elhallgat szörnyű-komolyan,
és nem nevet, akár a bú
olyan.

A rét kanyargó útjain
virágot szed a kis buta,
markába pitypang, kankalin,
ruta.

Fehér. Arcán ragyog a hús,
a karja hamvas puhaság.
Hosszú, merev s lehajtja bús
nyakát.
-111-

OLY SZÖRNYŰ VOLT…

FRANCIS JAMMES

Oly szörnyű volt, én láttam a kis borjat
a vágóhídon és lelkem összeborzadt,

rányalt szegényke még a szürke falra
s a csurgó esőt nyalta, egyre nyalta.

Jaj Istenem! Olyan szelíden állt ott,
szerette a füvecskét, a virágot.

Jaj Istenem! Kezed szigorún büntet,
de, úgy-e, megbocsátod a bűnünket,

és egykor fönn az Arany Égbe többet
pici ártatlan borjakat nem ölnek,

ott megszépül a lelkünk és az arcunk
s a szarvaikra koszorút akasztunk.

Jaj Istenem! Enyhítsd a szenvedését,
hogy ne érezze a mészáros kését.
-112-

AZ EBÉDLŐ

FRANCIS JAMMES

Itt áll a megfakult almáriom,
Ki csodálkozott ük-anyáimon,
Aki hallotta, hogy szól nagyapám
S apámat is hallotta hajdanán.
A sok, bús emlék, benne édes élet,
Mert szava is van, mintha hallanám,
Vele gyakran beszélek.

Van itten egy kakukos óra.
Hangját veszítve, nem szól semmiért.
Nem is akarom kérdeni, miért?
Tán eltörött zengő rugója,
Melyből a szép beszéd beléhatolt.
Most épp olyan, akár a néma holt.

Egy vén pohárszék is van itten.
Beillatozta a befőttje,
S a hús, kenyér, viasz és körte.
Hű, jó cseléd, ő őrzi kincsem,
S a gazdaságnak híja nincsen,

Bevezetem barátaim s a nőket
És nézik, nézik és nem értik őket.
S én szánakozva, mosolyogva látom,
Hogy egyedül hisznek s elémbe jőnek
És kérdezik: – Hogy mint vagy Jammes barátom?

Jean Arthur Rimbaud 1851 október 20.-án született Charlevilleben. Az apja katonatiszt, az anyja egy jólelkű és nemes asszony, aki szeretettel neveli. Rimbaud azonban forradalmi vérmérséklet. 1870-ben megszökik hazulról, Párisba megy. Az élete e perctől kezdve csupa hányódás-vetődés, kaland, hazárdjáték. Újra hazamegy és újra visszatér Párisba, aho koplal, lakás nélkül csatangol, hallatlan nyomorba kerül, a forradalom idején katonának áll be, később megismerkedik Verlaine-nel, 1872-ben elkíséri őt Londonba, Brüsszelben összekülönbözik vele, mire Verlaine kétszer reá lő, bejárja Németországot, Hollandiát, Ausztriát, Itáliát, Svédországot, Jáva szigetét, egy hónapig az erdőben él egyedül, majd hazavetődik és innen Egyiptomba utazik, Ciprus szigetén új vállalkozásba kezd, az élete végén pedig Kelet-Afrikában bolyong, Harrarban arannyal és elefántcsonttal kereskedik. 1891-ben megoperálják a térdtályogát, de a lábát amputálni kell és pokoli kínok között hal meg a marseillei kórházban.

Rimbaud az új költészet csodagyermeke. Fiatal korában bemutatják őt Victor Hugónak, aki „kölyök Shakespeare“-nek nevezi. Nevezetes verseit egytől-egyig nagyon fiatalon írta, azután elnémult, a későbbi éveiben kezébe se vette a tollat. Amikor még a naturalisták és a parnassienek uralma korlátlan volt, új szavakkal, új megfigyelésekkel, új muzsikával jelentkezett, ő a szimbolikus költészet első hírhozója. Termékeny lázat keltett az irodalomban: azután eltűnt. Sok verse világhírűvé vált, köztük a magánhangzókról szóló szonettje, amely így kezdődik: „A fekete, E fehér, I vörös, Ü zöld, O -114- kék…“ A színes hallásról, a betűk zenei értékéről, az érzékek elfinomultságáról és egybeolvadásáról, a vers integrális voltáról először ez a csodagyermek beszélt, aki félig zseni volt, félig kalandor.

IRODALOM. Szini Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz, 1903 január 1). E helyütt Szini két versfordítást közöl Rimbaudtól, köztök a „Magánhangzók“ fordítását is. Szini Gyula: a dekadensek (Jövendő II. évfolyam augusztus 14), Elek Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Újság 1907 december 4), Szabó Dezső: Jean Artur Rimbaud (Nyugat 1911 június 16).

Verseiből fordított: Szini Gyula, Gábor Andor, Kún József. Babits Mihály lefordította „A részeg hajó“-t (kézirat).

A VÖLGYBEN EGY KATONA ALSZIK

ARTHUR RIMBAUD

Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
Gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.

Egy ifjú katona nyílt szájjal, sapka nélkül –
Nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak –
Úgy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
Úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag.

Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét föld, vedd a karodra: fázik.

Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.
-116-

A KENYÉR-LESŐK

ARTHUR RIMBAUD

A téli hóba, téli ködbe
A széles pincelyukra dőlve
Áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
Bámulják, hogy süti a pék benn
A kenyeret…

Erős, fehér nagyizmú karja
A szőke tésztát megcsavarja
S bedugja jól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
Aztán a mosolygós, kövér pék
Egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
És a pirosló lyukra hosszan
Néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
A szőke, illatos cipócska
Végre kisül;
-117-

S a füstlepett gerenda alján
Dalolni kezd a drága, halvány
Kenyér-darab;

És száll a tűz-ajtón az élet,
Bús, árva lelkük is feléled
A rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
De ég szemük és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják
S dalolnak látva ezt a pompát,
Bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
S úgy lehajolnak a kemence
Szent fényinél,

Hogy szétreped rajtuk a nadrág
S elkapja lengő ingök alját
A téli szél…

Jules Laforgue breton eredetű családból született Montevideoban, 1860 augusztus 22.-én. Mikor megjelentek első versei, mindenki csodálkozott, mennyire kész művész és kész egyéniség. A fejlődése zárt ajtók mögött folyt le. Pár évig Berlinben lakott, Auguszta császárnő lektora volt. 1857-ben megházasodott és ugyanabban az évben augusztus 20.-án, huszonhét éves korában váratlanul meghalt.

Eredeti, kemény tehetség. Gustav Kahn-nal együtt a szabad vers híve és harcosa.

„Azok közül való volt, akik mindig a következő könyvüket várják, a nobilis elégedetlenek közül való, kiknek annyi a mondanivalójuk, hogy azt hiszik, csak töredékeket és előszókat írtak. A megszakított munkája csak előszó, de ez az előszó sok befejezett alkotással felér.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Les Complaintes 1885 (Jajveszékelés), Poésies complètes. Paris, Vanier 1894.

IRODALOM. Szini Gyula: A modern líra (Figyelő 1905), Szabó Dezső: Jules Laforgue (Nyugat 1911 június 16). -119-

VIDÉKI HOLD

JULES LAFORGUE

Ó nézd a boldog teleholdat,
Olyan kövér, hogy majd elolvad.

A takarodó messze harsog,
Ballag haza a hivatalnok;

Egy zongora zörög sötéten,
Egy macska surran a sövényen:

A bús vidék aludni készül,
A zongora felsír merészül,

Aztán az ablak becsukódik.
Hány óra? Mily irtóztató itt.

Nyugodt hold, nézd, micsoda fészek,
Maradjak? Elfogódva nézek.

Hold, buksi hold, örök dilettáns,
Ki mindig új földön, vizen jársz,

Ha kell most Missuriba szállsz át.
És látod Páris ősi sáncát,
-120-

Norvégia fjordját, a tengert,
A sarkot, min havas lepel leng,

Boldog Hold nézz rá mosolyogva,
Ő is nevet a nászúton ma

Kacag-kacag a férje mellett!
Mindketten Skóciába mentek.

Ha megbolondulok e lányér,
Megjárom, ó te ferde tányér!

Hold, vén bohém, te éji kóbor,
Nekünk úgy-e a láz az óbor?

A messze tájak! kincses esték!
Megöl itt a vidékiesség!

A Hold se hall itt, az ebadta,
Süket, öreg fülébe vatta.

Charles Baudelaire 1821 április 9.-én született Párisban. Apja egy nagyműveltségű, művészhajlamú professzor hamar meghal, az anyja pedig másodszor is férjhez megy, Aupic tábornokhoz, a későbbi konstantinápolyi nagykövethez. Gyermekkora keserű és örömtelen. Irodalmi ambíciója korán ébred. Mostoha apja azonban kereskedőt akart nevelni Baudelaire-ből, s minthogy az okos fiú otthon különben is kellemetlen volt, elküldte utazni (mint Baudelaire hitte) azért, hogy az óceánba vesszen. Bejárta Ceylont, Madagaszkárt, Indiát. 1843-ban nagykorúvá lesz, megkapja hetvenötezer frank örökségét és dandy módra él. Erre az időre esnek azok a kalandjai, amelyek oly bizarr fényben tüntetik fel alakját. Szobája ablakaira vastag, homályos üveget vágatott, kígyókat, skorpiókat tartott lakásában. Baudelaire különc volt. Nála azonban a különlegesnek keresése végzetszerű. Szeszélyeivel csak a nyárspolgárokat akarta elriogatni, távoltartani magától azokat, akik a harmóniáját zavarhatnák. 1848-ban végigküzdi a forradalmat, bár hajlama inkább az arisztokráciához vonja. Később a legnagyobb pénzszükségben lefordítja Poe Edgár meséit. 1857-ben kötetben jelennek meg versei „Fleurs du mal“ (A Rossz virágai) címen, amelyek a szűkebb irodalomra mély hatást gyakorolnak és ma az irodalom történetében nevezetes dátumot jelentenek. Két szomorú szerelmet él át. Akik közelálltak hozzá, hűséges és nemes embernek ismerték. Utolsó souit Jeanne Duvalnak küldi, egy mulatt -122- asszonynak, aki évekig feküdt halálos betegen a kórházban. Élete utolsó szakában Belgiumba utazott, ahol felolvasásokat akart tartani, pénzt akart szerezni, de terve nem sikerült, bágyadtan és betegen tért vissza, többször szélhűdés érte, elvesztette beszélőképességét, hónapokig haldoklott. 1867 augusztus 31.-én halt meg Párisban.

Baudelaire költői nagyságát, amelyet évtizedekig vitattak azok, akik visszariadtak megdöbbentő egyéniségétől, ma már mindenki elismeri. Utód nélkül halt meg. A dekadens költészet, amely az ő hatása alatt cseperedett fel, csak részleteket nyújtott, az ő nagyszerű, átfogó ereje nélkül. Különálló jelenség Baudelaire, bátor, szabad, körvonalozott egyéniség, férfias temperamentum, akinek versei mindenkor maradandó hatásra számíthatnak. Mi már klasszikus ízt érzünk verseiben. Olyan tisztán szól – árnyalatok és finomságok nélkül – az erő nyiltságával, mint egy klasszikus. Szemben Verlaine ködös és hazárd szókeverésével, pedáns formába öltözteti gondolatait és ezt vallja: „a szóban van valami szent, amely megtiltja, hogy könnyelműen játszunk vele“. Arisztokrata és reakciós, modern és mégis középkori szellem. Érzi a tudomány csődjét Az ember nem halad, legfeljebb a sír felé halad, a gyönyör nyomában a csömör. Súlyos pesszimizmusát, ideges nyugtalanságát egy régi költő pátoszával énekli meg. A maga korában forradalmárja volt a művészetének, védelmébe vette Delacroix-t és Ingres-t, akiket annakidején nem méltányoltak, elsőül hitt Wagner művészetében. Bizarrságokkal takarta el mélységeit. Baudelaire nagy volt. Versei elé ezt írta: „Tiszta vagyok, mint a papír“.

„Mélységesen át van hatva a hús tisztátalan voltától, majd azt mondhatnók, hogy az eredendő bűn tana utolszor fejeződik ki „A Rossz virágai“-ban. Baudelaire az érzékek zavarát egy kazuista aprólékos szigorúságával, egy orvos komolyságával ítéli meg. Neki mindez nagyon fontos: mert itt van a bűn és a legkisebb bűnben is van valami szörnyű. Baudelaire kereszténységének egyik főjellemvonása az, hogy a szerelmet és a halált állandóan együtt látja.“

MUNKÁI. A versei két kötetben jelentek meg: Les Fleurs du mal. 1857 (A Rossz virágai), Oeuvres posthumes. 1886 (hátrahagyott munkák).

IRODALOM. Elek Artúr: Baudelaire levelei, Lehotai: Baudelaire (Magyar Szemle 1906 augusztus 9), Bölöni György Baudelaire (Népszava irodalmi melléklet 1908), Tóth Árpád: Baudelaire, un bon poète de seconde ordre (Nyugat 1910 november 1), Kosztolányi Dezső: Baudelaire sírja (A Hét 1913).

Verseit sűrűn fordították magyarra: Radó Antal: Idegen költők albuma, Hegedűs István, Endrődi Sándor, Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából. Második kötet. A Kisfaludy-Társaság kiadványa. 1913), Szilágyi Géza, Ady Endre (Új versek). Somlyó Zoltán verseskönyvében az „Utazás“ teljes fordítását közli (Modern Könyvtár), György Oszkár (Magyar Szemle, A Hét), Babits Mihály (kézirat), Franyó Zoltán, Kúthy Sándor, Juhász Gyula, Kún József. -124-

A NAP VÉGE

CHARLES BAUDELAIRE

A fakó napfényben éled,
Fut, vonaglik, forr vadul
A zajos, kegyetlen Élet;
Míg az ég boltjára hull

A gyönyörtadó nagy éjjel
S enyhül az éhes s a rab,
Bűnt, bút elfed a setéttel
S szól a költő: … „Vártalak!

Fáradott a lelkem, testem,
A nyugalmat égve esdem,
Sok bús látomány mar és tép.

Hátra fekszem. Jöjj le, födj be
Lebbenő gyászfüggönyödbe:
Ó, üdítő, hűs sötétség!“
-125-

AZ EMBER ÉS A TENGER

CHARLES BAUDELAIRE

Mindig szeretted a vad óceánt
Ember, te vad, vad mint a zivatar.
A tengeren vihar ekéje szánt,
És lelked is örvényes és fanyar.

Leszállsz kevély, tajtékos mélyibe
És csókold arcát ölelkezőn,
Gyakran szíved zajától futsz ide
S felejtesz a bőgő, szilaj mezőn.

Nagy mélyetek titokzatos, sötét
Ember, szíved se méri fel az ón
Tenger, ki látta kincsed özönét?
Örök titok pecsétje áll azon.

Hiába múlnak új s új századok,
Ma is dühöngtök, mert a harc örök,
Halálra, vérre szomjas lázadók,
Őrült testvérek, szörnyű küzködők!
-126-

A ZENE

CHARLES BAUDELAIRE

A zene néha rám zúg, mint a tenger!
Az ég felé, hahó!
A ködbe, éjbe, míg a fergeteg ver
Száll egy sebes hajó;

Mellem feszül, tüdőm mint a vitorla
Nekidagad vadul,
Előttem a hullámok szilaj orma,
S az éjszaka lehull;

Érzem, hogy sülyedek, üvölt a víz,
S a romlás kéje vár,
A zivatar, az orkán szárnya visz,

Bölcsőm az őrült tengerár. –
Máskor meg síma tükrén ringatom
Álmatlan bánatom!
-127-

MAESTA ET ERRABUNDA

CHARLES BAUDELAIRE

Nem fáj a szíved néha, Ágota,
A vágy a tengerekre sose űzi,
E sártengerből nem vágyol oda,
Ahol a víz mély, kéklő, tiszta, szűzi?
Nem fáj a szíved néha Ágota?

Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!
Míg zúg a szélvész roppant orgonája
A víz, ez a rekedt dalos viraszt,
S lágy, lassú bölcső-dalt dalol reája.
Csak a tenger, az ad nekünk vigaszt!

Ó vigy vagon! hajó vigy messzire!
Itt sár lesz a szemünk könnyharmatából!
– Ugy-e ezt mondja Ágotám szíve:
Csak messze a bűnöktől, élni távol,
Ó vigy vagon! hajó vigy messzire!

Mily messze vagy te illatos berek,
Hol csók, öröm víg társa az azúrnak
S a szív nem álmot, árnyakat szeret!
De tiszta, édes, mély gyönyörbe fullad!
Mily messze vagy te illatos berek!
-128-

De gyermeki szerelmünk édene,
Futkározás, csók, dal, csokor, lopott szó,
A domb mögül felsóhajtó zene,
A hűs sűrűn forgó mézízű korsó,
– De gyermeki szerelmünk édene.

Hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk
Messzebb vagy-e, mint India s messze Kína?
Mért nem lehet életre keltenünk?
Ha téged egy ezüsthang visszahína,
Hamar letűnt, ártatlan kerthelyünk.
-129-

A MACSKA

CHARLES BAUDELAIRE

Szép macska, jőjj szívemre hízelegve –
A karmaid húzd vissza hát!
Hadd szédülök mély-mély pokol-szemedbe,
Amely merő érc és agát.

Ha borzolom rugékony, síma hátad,
Elönt a reszkető öröm
S részeg kezem reszket, te bűvös állat,
Szikrákat ontó szőrödön.

Őt látom a lelkemben. A szeme,
Mint a tiéd, szép állatom,
Mély és hideg, villámlik s öl vele.

És drága testén áthatón
Finom lég, édes illatár
Igéző vészfuvalma jár.
-130-

A SZÉPSÉG

CHARLES BAUDELAIRE

Oly szép vagyok, mint egy kőarcú álom,
A keblemen haltak meg ezerek,
De a költő, halálos ideálom,
A vérért, könnyért még jobban szeret.

Mint szfinksz ülök értetlen, s egyre rontok,
Hó a szívem, fehér hattyúpihe;
Gyűlölöm a mozgást, a forma-bontót,
Nevetni, sírni nem lát senkise.

Nagy gesztusom, a végtelent betöltő
Szobornyugalmam nézi sok-sok költő,
Bámulja búsan, vágyva, remegőn;

Mert mindig hű s szelíd a szeretőm
Szemembe, e két szépítő tükörbe
A végtelen fény lengedez örökre!
-131-

HALÁL, VÉN KAPITÁNY…

CHARLES BAUDELAIRE

Halál, vén kapitány! vígy útlan útjainkra!
Ó, vén Halál! Menjünk! Úgy untat ez a táj!
A tenger és az ég fekete, mint a tinta,
Szívünk csupa sugár és szívünk egyre fáj!

Öntsd edző mérgedet bús híveid szívébe,
Parázslik az agyunk s a szél viharra fúj,
Meríts az örvénybe, mindegy Pokol-e, Ég-e,
Az Ismeretlen kell, a csoda és az új.

Theophile Gautier Tarbesban született, 1811 augusztus 31.-én. Festőnek készült. Párisban megismerkedett Victor Hugoval és a romantikusokkal együtt vívta meg az irodalom nagy csatáját. 1830-ban megjelentek első versei, amelyek formai tökélyükkel és merész, groteszk voltukkal magukra vonták a figyelmet. Utána nyomban polémiába bocsátkozik a romantikusokkal, a „Figaro“, majd a „Presse“ munkatársa lesz, sorban jelennek meg új könyvei, az összegyűjtött versei, azután a legfényesebb verseskönyve: Émaux et Camées. Sok érdekes úti rajzot, képzőművészeti bírálatot írt. A színpaddal kísérletezett, de jelentős sikere nem volt. 1872 október 22.-én halt meg Neuillyben.

Baudelaire, aki egész életében feltétlen hódolattal szólt róla, így ír Theophile Gautierről:

„A Szép szeretete által, e végtelen, termékeny, mindig megújhodó szeretet által Theophile Gautier olyan író, akinek érdeme új és egyszersmind egyedülálló. Hogy méltóan beszéljek arról a szerszámról, amelyet a Szép ez a szenvedélye oly jól használ, a stílusáról, hasonló eszközökkel kellene rendelkeznem, ugyanazzal a nyelvkinccsel, amelynek soha sincs híja, azzal a nagyszerű szótárral, amelynek lapjai egy égi fuvalomra mindig kinyílnak és a tiszta szót villantják fel, az egyetlen szót; végül a rend érzékével is kellene bírnom, amely minden vonatkozást és vesszőt a maga helyére rak és egyetlenegy árnyalatot sem ejt el.“

MUNKÁI. Verseskönyvei: Les poésies de Theophile Gautier 1830 és 1833. Az összegyűjtött versei 1845-ben jelentek meg. 1851-ben az Emaux et Camées.

IRODALOM. Vargha Gyula több versét fordította magyarra (Budapesti Szemle). -133-

KÍNAI SZERELEM

THEOPHILE GAUTIER

Óh, asszonyom, nem önt szeretem én,
De még a bájos Julia se bájol,
Nem félek a fehér Opheliától
És nem gyulok fel Laura szemén.

A kedvesem ott él Kínába kinn;
Agg szüleivel lakik ő nyugodtan
Egy hosszú, vékony porcellántoronyban
A Sárga-folyó zúgó partjain.

Ferdült szemében álmodó szigor,
Tenyérbe vágyik karcsú, könnyű lába,
A bőre villog, mint rézfényű lámpa,
Hosszúkás körme karmintól bíbor.

Olykor kibukkan a fátyol alol,
Fölötte csendbe csicsereg a fecske
S ő minden este álmodón, repesve
Barackvirágról, fűzfáról dalol.

Albert Samain 1858 április 4.-én született Lilleben. Párisban a városházán hivatalnok, később a „Chat Noir“-nak dolgozik, ekkor írja első verseit, amelyek baráti körben mély impressziót keltenek. Első verseskönyve után Coppée ezt írja róla: „az ősz és az alkony költője, az édes és beteges vágyakozás, a nemes szomorúság poétája“. Második kötetében még egyszerűbb és emberibb. Albert Samain-t a tüdővész ölte meg. 1910 augusztus 18.-án halt meg.

MUNKÁI. Au Jardin de l’infante 1893, 1894 (Az infánsnő kertjében), Au Flanc du Vase 1898.

IRODALOM. Verseiből fordított Tóth Árpád (Hajnali szerenád), Franyó Zoltán (Renaissance). -135-

CSÖNDES, ŐSZI NAP

ALBERT SAMAIN

Lassan megyünk, előttünk a komondor,
A régi úton járunk nesztelen,
A sápadt ősz vérzik a réteken,
És gyászruhás nők jönnek olykor-olykor

A levegő pang álmosan, nyugodtan,
Akár a börtön s kórház udvarán
És óra jöttén egy-egy halavány
Arany galy az alvó gyepágyra koppan.

Közöttünk jár a Csönd… Akik hazudnak
Vidáman csapnak a nagy élet-útnak
S a kikötőbe nem hallják a szent dalt,

De ma este a fák oly búsan állnak,
Szívünkre leng a mult, a régi árnyak
S róluk beszélünk most a végtelen-halk

Tájon, mint egy gyerekről, aki meghalt.

Paul Verlaine Metzben született 1844 március 30.-án. Az apja százados, több rokona katona és pap volt. Apja halála után az anyja elveszti vagyona tekintélyes részét. Verlaine ekkor már csak az irodalommal törődik, a parnassienek közé jár. Első verseskönyvét alig veszik észre. Házassága boldogtalan. Verlaine megismerkedik a fiatal Rimbaud-val, aki elválhatatlan barátja lesz, társa az irodalmi harcokban és a montmartrei éjszakázásokban. Belgiumba utazik vele 1873-ban és Brüsszelben, amikor barátja el akar tőle válni, a pillanat szeszélyében revolverrel kétszer reá lő, amiért két évi börtönre ítélik, A monsi rab, a „szegény Lélian“ a hitben keres vigasztalást, sokat beszélget a börtön papjával, megtér, itt alakul ki misztikus világnézete és formálódnak ki azok a versei, melyekben az alázat és a forró vallásosság szólal meg, a „Sagesse“. Mire kiszabadul, felesége elválik tőle. Verlaine az anyjához megy lakni. Új verseskönyve, mely – mint írja – „hat évi szigorúság, áhítat és sötét munka eredménye“ 1881-ben jelenik meg és a nevét egyszerre világhíressé teszi. Hogy az anyja meghal, teljesen szakít a polgári életmóddal. Fiatalemberek társaságában a párisi diáknegyed kávéházaiban egy abszintes pohár előtt üldögél, egyik kórházból a másikba megy, később már nagyon betegen felolvasásokat tart Angliában, Belgiumban és Németalföldön, Leconte de Lisle halála után „a költők hercegének“ választják meg. Ekkor már csak néha kelhetett fel betegágyából. 1896 január 8.-án meghal, egy szűk és szegényes lakásban, teljesen egyedül. Szobrát nem régen leplezték le Párisban.

Paul Verlaine nálunk is erősen foglalkoztatta az embereket. Az irodalmi megújhodás korában a fiatal generáció rajongó kultusszal vette körül az alakját. Gyakran hivatkoztak az életére, a költészetére, az ars poetica-jára. Itt tömören össze vannak fogva azok az elvek, amelyeket minden művész örömest a magáénak ismerhet. Verlaine intenzív életével, intenzív verseivel sokak képzeletében reprezentálja a modern költőt, aki nem nagy és szélesen hömpölygő versekbe, de intim műremekekbe, sokszor csak strófákba és fel-felvillanó szavakba koncentrálta egész életét.

Anatole France így ír róla: „Ezt a költőt nem szabad úgy megítélnünk, mint más józan halandót. Olyan gondolatai vannak, amilyenek nekünk nincsenek, mert egyszerre sokkal több és sokkal kevesebb, mint mi. Öntudatlan, de nem minden században akad ilyen költő… Azt mondják, hogy őrült; én elhiszem. És ha kételkedném, hogy az volt, akkor széttépném azokat a lapokat, amelyeket most írok. Igen, őrült volt. De vegyék figyelembe, hogy ez a szegény őrült új művészetet alkotott, s lehet, hogy egy napon azt mondják majd róla, mint ma François Villonról, akivel leginkább lehet összehasonlítani: azt, hogy a kora legjobb költője volt.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Fêtes galantes 1869 (Gáláns ünnepségek), Sagesse 1889 (Jóság), Chansons pour Elle 1891 (Dalok őneki). Oeuvres complètes de Paul Verlaine Páris, Vanier 1899.

IRODALOM. Szilágyi Géza: Az ifjú Verlaine (Magyar Géniusz 1903), Szini Gyula: A dekadensek (Magyar Géniusz 1903 január 1), Gaár Ferenc: Az ifjú Verlaine (Figyelő 1905 október 15), Fülep Lajos: Verlaine (Magyar Szemle 1906 január 11), Bölöni György: A szegény Lélian (Népszava 1906), Elek Artúr: Verlaine ifjúsága (Az Ujság 1907 november 9), Elek Artúr: Verlaine és Rimbaud (Az Ujság 1907 december 4), Elek Artúr: Verlaine estélye (Az Ujság 1907 december 25), Szabó Dezső: Paul Verlaine (Nyugat 1911 november 1). Versfordítói közül a következőket sorolhatjuk fel: Ignotus, Ady -138- Endre (Uj versek), Kozma Andor, Zempléni Árpád, Béri Gyula (A XIX. század francia lírájából, II. kötet, a Kisfaludy-Társaság kiadása), Kaffka Margit, Ego, Szabados Ede, Telekes Béla, Gábor Andor, Avar Pál, Szász Zoltán, Babits Mihály, György Oszkár, Harsányi Kálmán, Franyó Zoltán, Goór Pál, M. Korniss Aranka, Sík Endre, Kún József. -139-

FEHÉR HOLD

PAUL VERLAINE

Fehér a hold,
Remegve kél,
Az ág dalolt,
Szólt a levél,
Szavuk lesem…

Ó, édesem.

A tiszta tó
Száz árnyat űz.
Rajt látható
A barna fűz.
A szél zokog…

Fel, álmodók.

Mostan suhan
Az este lenn,
Halkan-busan
És nesztelen.
A csend mi mély…

Tündéri éj.
-140-

JÓSÁG

PAUL VERLAINE

I.

– Uram, félek. Lelkem habozva rendül,
Mert érezem, kell, hogy szeresselek.
De hogy öleljem által térdedet,
Hisz az erény is fél sujtó kezedtül?

Nem, nem. Sajog mellem sírboltozatja,
Hol árva szívem nyugszik hallgatag,
A dörgedelmes égbolt rámszakad…
Ki az, ki hozzád utam megmutatja?

Nyujtsd a kezed, vezess te drága gyámol.
Tört testem, ernyedt lelkemet vigyed –
Veled kötök, Uram, szelíd frigyet…

Pihenhetek-e kebleden, Atyám, hol
Egykor vígasztalódva nyugodott
Kedves, szelíd szívű apostolod?
-141-

II.

– Igen, fiam, csak jöjj hamar szívemre.
Nézd, Templomom számodra felnyitom.
Szállj karjaimba, mint a liliom
Kelyhébe a darázs, repülj sietve.

Jöjj, én szegény fiam, kegyes fülemhez
És gyónd meg, amit súg neked a szív.
Add át a bánat bús virágait,
Ne mentekezz, jóságom megkegyelmez.

Jöjj és ne félj, terítve vár az asztal
Örök kenyérrel, gyógyító malaszttal,
S angyal lesz a lakoma szolganője.

És szűzi bort ereszt az égi tőke,
Minek erős zamatja véredet
Felpezsdi, ha már megvénhedett.

III.

– Mi ez? Jaj! megkapom a szentek üdvét?
Égő szememből hull a könnyeső,
Fáj az öröm s a bú oly jóleső…
Minthogyha egyben sírnék és örülnék.

Kacagva sírok, zeng a harci szózat
Az égi harctér szentektől ragyog,
A pajzsokon fehér, kék angyalok
S a kürt csatára hívja mind a jókat.
-142-

Elkábulok, nem értem ezt a választ.
Gyarló vagyok s az irgalmad kiválaszt.
Szállnék tehozzád s az erőm hiú.

Imádkozom s a lelkem megzavarja
Nehéz bűnöm vonuló zivatarja.
Tüdőm piheg…

IV.

– Úgy, úgy, szegény fiú!
-143-

EGYÜGYŰ DAL

PAUL VERLAINE

A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
A rózsaszürke estbe felragyog
És egy dal ébred, fájó és bolondos,
A szárnya surran és beszél, gagyog,
Bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
Hol csendesen az ő parfüme száll.

Miért ez az együgyű, édes ének,
Mely altatgatja álmatlan szivem?
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek
És mit akarsz, hogy félve, szeliden
Kiszállsz az ablakon és hallgatag
Meghalsz a fák között a kert alatt?
-144-

KLASSZIKUS WALPURGIS-ÉJ

PAUL VERLAINE

Ez itt a második Fauszt szombatéje.
Halk, ritmikus, zenélő szombatéj.
Előtted egy műkert – Lenôtre-féle –
Merev, kómikus és kacér.

Köröndök; gyöngyöt síró méla kút-sor;
Símára nyírt utak; bronz istenek;
Szilvánok; itt-ott Vénusz szobra kuksol;
Gyepágyak és hant-kerevet.

Bús gesztenyefák; illatos virágok;
Itt törpe iskolázott rózsafák;
Háromszögekbe nyirdalt tiszafák ott.
A hold meg ontja sugarát.

Éjfél, az udvar parkján halkan éled,
Egy dal, süket, bús, álmatag dana:
Oly édes, oly bús, oly fájdalmas ének,
Mint Tannhäuser vadászdala.

A messze kürtök fátyolhangja dobban,
Gyengéd-szelíden sír a borzalom
Az összezengő részeg szólamokban;
S reá a rezgő talajon.
-145-

Fehér alakok vézna árnya szálldos,
Rájuk esik a hold sugár-nyila
S a zöld homályban testük oly opálos.
– Raffet-től egy Watteau-fantázia! –

Átfogják egymást a fák zöldes árnyán,
Ernyedt a testük, szemükön köd ül.
Évelgő, lomha tánc indul a márvány,
A bronzok, a bokrok körül.

– De kik e rémek, részeg költő szülte,
Vagy szörnyű szenvedés koholta ki?
Kik e kísértetek a holdas űrbe,
Tán a sírok halottjai?

Ó, álmodó, úgy-e ezek a gondok,
Mik véresen nyúltak szívedbe le?
És e sötét csapat, e furcsa-bomlott,
A holtak őrült serege? –

Mindegy! csak szállnak a vad látományok,
Táncolva, búsan és féktelenül,
Mint porszemek, a napsugárba szállók,
S egyszerre mind-mind szertezüll.

Sorban kialszik a kürtök zenéje,
Mivel a szürke hajnal odaér
S egy kert marad csupán – Lenôtre-féle –
Merev, kómikus és kacér.
-146-

A PORBAN HEVERŐ ÁMOR

PAUL VERLAINE

A tegnapi esti szél leverte Ámort,
Aki az ijját feszítette lassan
És huncutul mosolygott a lugasban,
Eszünkbe hozva sok-sok régi mámort.

A tegnapi esti szél… És most a márvány
A fűbe fekszik s a szél zúgva csapja,
Fönn búsul a szobor betűs alapja
És egy művésznév rémlik a fa árnyán.

A kőben a múlás bomlasztva őröl.
Egyedül áll! könny reszket a szivemben
És bánatos, rossz álom mardos engem,
Míg álmodom magányos, bús jövőről.

S te kedves? Ó, szivedben a verőfény
Kialszik s csak kacagsz búsan-ledéren
A bíboros, aranyszínű lepkéken,
Az elmúlás rózsálló temetőjén.
-147-

PIERROT

PAUL VERLAINE

Nem az a régi holdfényes vitéz,
Ki a kapukba nevetett apánkra,
Halott a kedve s gyertyalángja már ma
Holdfénybe bújkál, vékony s halni kész.

A villám lobban és elül hamar,
Mint szemfedő rezeg sápadt kabátja
A hűvös szélben s a száját kitátja,
Mikor a féreg a húsába mar.

Mint nagy madarak röpte, inge újja
Suhog-suhog, ha szél néha fújja
S bolond jelére senkisem felel.

Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma
És arcából, amit a lisztpor fed el,
Magasra tör hegyes, halotti orra.
-148-

HÁROM ÉV MULVA

PAUL VERLAINE

A szűk kapu rozsdásan megcsikordul.
Sétálok a kert drága, halavány
Édesdeden andalgó sugarán.
Nedves tüzek szikráznak fel a porbul.

A régi kert. Vadszőlő-lugasban
Pár kertiszék, egy hosszú árnyas út,
A szökőkút ezüstös ajka zúg,
Panaszkodik, pityereg sírva, lassan.

A rózsa bólong, mint a multba, régen
Pár liliomszál merevül kevélyen,
A lombokon madárdal rezeg át.

Még áll a régi-régi kis veranda,
Csöndben mállik-kopik agg vakolatja
S hervadnak a keserű rezedák.

Emmanuel Signoret Lançonban született 1872 március 14.-én. Provenceben és Itáliában utazgatott. Párisban minden folyóirat szívesen közölte a verseit, amelyeket tökéletes technika délszaki szenvedély, ragyogó és nemes nyelv jellemez. 1890-ben alapította a Saint-Graal című folyóiratát.

Signoret verseskönyvét „La Soufrance des Eaux“ (A vizek bánata) 1899-ben a francia akadémia díjjal tüntette ki. -150-

MENYEGZŐ

EMMANUEL SIGNORET

Tavasz, a nyájas pap, egy élő, drága-szép,
Violaszínű püspöki köpenyben,
Hogy a virágkapu két szárnya szerterebben,
Hajnali kürtszónál a szentegyházba lép.

A botja tulipán; ruhája lágy selyem.
Tavasz főúr most a kék dómba ballag.
Fülkék derengenek és mint a templomablak,
Lombok árkádjain a nap ég tüzesen.

A fehér narancsfák láztól borzonganak,
Suttogva búgnak boldog, tiszta nászról;
Tömjénez és parázslik a virágpor…
Madarak kórusa szent zsolozsmába csap.

Ó, szőke hölgy, ne félj, ne reszkess tétován.
Királyi szívünk oly sokáig égett,
Most térdre! Nászunkat, a szűzfehéret
Megáldja a Tavasz, tündöklő templomán.

André Rivoire 1872 május 5.-én Vienneben született. Két verseskönyvével szerzett magának jó nevet. Több versesjátékot írt. Újabban nagy sikerrel játszották egy vígjátékát: „A jó Dagobert király“-t.

Rivoire-ról, a költőről így ír Sully Prudhomme: „A verse szűzi, rajongó és szent, azt ünnepli, ami a földön a legdrágább, a fiatalságot, pompázó virágzásában. Csak a finomságra törekszik és a puszta őszinteségével hat meg.“

MUNKÁI. Les Vierges 1895 (A szűzek), Le Songe de l’Amour 1910 (A szerelem álma). -152-

EGY LÁNY, AKI HALNI INDUL…

ANDRÉ RIVOIRE

Nyári ruhájában sápadva, hallgatag,
Lankadtan, álmosan, halványan ballag által,
Sápadva, hallgatag habkönnyű bánatával
Illattalan mezőn, homályos ég alatt.

Halálosan sajgó szívébe felhörög
Egy messze kürt sötét, panaszos búcsúszója…
Jaj, így megyünk el mind, ha egyszer üt az óra,
Meghalni sárguló levélcsomók között.

Meghalni, amikor az erdő lombjai,
Meghalni az aranyvirágos, néma ősszel,
Hallgatni a szelet, mely néha fájón nyög fel
Kacagni az éjet s álomra hajlani!

Henri Barbusse 1874 május 17.-én született. Egy regényt s egy verseskönyvet adott ki. Ma színi bírálatokat ír több lapba és folyóiratba.

MUNKÁI. A „Pleureuses“ című verseskönyve 1895-ben jelent meg Fasquellenél, Párisban. -154-

A LEVÉL

HENRI BARBUSSE

Írok neked s lámpám figyelve hallgat.
Az óra ver és perceg olykoron;
Tudom, hogy éjjel sem lelek nyugalmat,
Mert akkor is csak rólad álmodom…

Láz borzogat, a lámpa lángja lobban;
Lágy hangod, édes hangod hivogat…
Az ajkamon neved leng egy mosolyban
S az ujjaimra hinted csókodat.

A régi édesség, a régi csók vár;
Bús szíved a keblemben érezem;
Elálmodozva írok s nem tudom már,
Én írok néked, vagy te énnekem…

Henri de Régnier 1864 december 24.-én született Honfleurben. Huszonegyéves korában már ismert költő. Társa a parnassieneknek és a szimbolistáknak, akik erős hatást gyakoroltak rá, de e hatáson átérzik eredeti egyénisége. Különösen Mallarmé-t tiszteli babonásan. A mestere később Heredia. 1896-ban elveszi Heredia leányát. Újabb verseiben eltávolodik régi ideáljaitól és a fényes, tiszta, egyszerű életet énekli. 1899-ben az akadémia megkoszorúzza egy verseskönyvét.

Régnier-ről szép szavakat ír Remy de Gourmond: „Az álom határozatlan árnyalatait jegyzi fel, tétova jelenéseket, futó cifrázatokat; egy mezítlen kezet, amely kissé meggörbedve a márványasztalra hajlik, egy gyümölcsöt, amely a szélben bólong és lehull, egy elhagyott tavat s ezek a semmiségek neki elegendők, a költemény kicsattan, tökéletesen és tisztán.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Les Lendemains 1885 (A holnapok), Episodes 1888 (Epizódok), Le Passé vivant 1906 (Az elevenen mult).

IRODALOM. Több versét magyarra fordította Kún József (A Hét), Kállay Miklós. -156-

NOCTURNE

HENRI RÉGNIER

Az est az orgonát mind letarolja,
És hullanak az illatos csomók,
Piciny virágok sírnak a nyomomba.

A lelkem szomorú, szívem zokog.

Fenn a tetőn galambok várakoznak,
Turbékolásuk bánatos panasz
És csőreikből hullanak a tollak.

Szívemre titkos szenvedés havaz.

A bús szökőkút lomha kedve éled.
Alvó vizén remegnek a körök,
Körötte megborzongnak a növények.

Emlékek sírnak a szívem fölött.

Az éj jön s szenvedést hoz, őrjítő bút:
Nem fúj a szél, elhallgat a kis ér,
Zengő ütemre sír, sír a szökőkút

S az éjen át két nagy szemed kísér.

Camille Mauclair 1872 december 29.-én született Párisban. Hajlékony lélek, erős intelligencia, aki inkább harcosa az irodalomnak, mint alkotó. Kritikai munkái köteteket tesznek ki. Sokat verekedett a modern norvégekért, különösen Ibsenért.

MUNKÁI. 1895-ben tette közzé verseskönyvét „Sonatines d’Automne“ (Kis őszi szonáták), 1904-ben jelent meg „Le Sang parle“ című verseskönyve (A vér beszél). -158-

RAJZ

CAMILLE MAUCLAIR

Ó nyisd ki lányom a kaput,
Kopognak, gyenge liliom.
– Nem nyithatom ki, idegen,
Tükröm előtt hajam bodoritom.

Ó nyisd ki lányom a kaput,
Ha nem nyitod, itt meghalok.
– Nem nyithatom ki, idegen,
Most fűzöm be a cifra szallagot.

Ó nyisd ki lányom a kaput,
Öreg vagyok, erőm lohad…
– Nem nyithatom ki, jó apó,
Mostan kötöm fel fényes láncomat.

Ott künn egy ember összerogy,
És meghal a kapud előtt.
– Hát haljon meg, mit bánom én,
Sohase láttam, nem szerettem őt.
-159-

ESIK AZ ESŐ

CAMILLE MAUCLAIR

A lomb elernyed
Künn a sövény mentén a víz világol;
A könnyű zápor
Vesszőzi az erdőt s a kertet.

A kerítésen alvó, szürke ég.
A zöld zsalu a vízben tükröződik.
Alig hallhatni a vihar neszét
S hull-hull a lombról szerteszét,
Egész a földig
Zokogva síró szürkeség.

Hét óra. Az ég szelíd arany.
A táj a ködbe olvad szótalan.
A csönd remeg, most minden hallgat,
A rozsda-szín kert nyugovóra tér,
A búcsúfényben még kigyúl egy ablak…
S az Isten éje jő, a néma éj.

Ó lágy eső s te csend csodája
Uralkodj fáradt lelkemen,
Jöjj esős, csendes sejtelem.
-160- Minden békítő feledés.
Minden mély, álmos éjbe vész
Már a sötét erdő se fél.
És én kinézek s hallgatom a csendet
És elpihen a szenvedély
És bámulok, akár egy néma gyermek…

Louis Mercier 1870-ben született Coutouvreban. A Loire mellett szülővárosában él; vidéki ember. Első verseskönyvén a parnassienek és a szimbolisták hatása érzik. Második könyvét, amely 1903-ban jelent meg, az akadémia kitüntette.

E kötete címe: „Les Voix de la Terre et du Temps“ (A Föld és az Idő hangjai). -162-

SZEPTEMBERI CSEND

LOUIS MERCIER

Szeptember. A nap fényes, tiszta halvány.
Az ősz csak nyári bús emlékezet.
A holt levél békésen csüng a gallyán.

Az ég mint nagy kristálypohár rezeg.
A földnek áldott arca dús erőbe
Leheli a teljes, mély életet.

Lenn a folyón látszik az őszi tőke.
Kacéran nézdeli magát a domb,
Gazdag szőlőlevéllel telenőve.

Egy kisváros tarkítja a vadont;
Vakítva ég az izzó kőtetőzet,
Álmos baromfiak bús zaja dong.

Lélek se jár. Ez ideje az ősznek,
Künn a mezőn a titkos munka forr,
A szorgalmas sugarak kergetőznek

S nyomukba édesen csorog a bor.

Lucien Paté 1845 március 6.-án született Chalon-sur-Saôneban. Fiatal korában Svédországban jár, később Chalonban jogot tanul. 1870-ben védi a megostromolt Párist, 1871-ben megjelenteti verseskönyvét. Ma a szépművészeti osztály hivatalnoka és a becsületrend lovagja.

A HOLD, A HALOTT CSATLÓS

LUCIEN PATÉ

Letünt korok ezüstlő ravatalja,
Borzongva nézem halvány képedet.
Bús gömb, belőled jéghideg remeg,
Fényed csak a holt anyagot mutatja.

Egykor, mikor fényed ragyogva égett,
Izzó tüzed kevély sugárinál
Elsápadott a gőgös napkirály
S a sas lehunyt szemmel repült elébed.

Akkor két fáklya volt földünk nyomába.
Most végzetünk példázod, síri lámpa,
Világok árnya, bolygó, éji rém!

Ó mily sötét erő setteng mögöttünk,
Miért kíséri gyászos lomha röptünk
Ez a halott csatlós az ég ivén?

Fernand Gregh, egy zenemű-kiadó fia, 1873 október 14.-én született Párisban. 1894-ben újságíróvá lett, irodalmi bírálatokat írt, többek közt egy cikket Verlaine-ről és a cikk keretében – Verlaine verséül – leközölte saját versét, a „Menuet“ címűt, amely alább olvasható. A szavahihetőségében senkise kétkedett. Később leleplezte magát és ezzel a fogással egy csapásra híressé vált. A verseit összegyűjtötte és kiadta Kötete több kiadást ért. Coppée, a fiatal költők felfedezője, meleg cikkben foglalkozott vele, az akadémia díjjal tüntette ki Fernand Gregh-et. A későbbi kötetei jó nevet szereztek neki, a párisiak ma nagyon szeretik és sokat olvassák őt. 1906-ban a „Les Lettres“ folyóiratot alapította.

Gregh, aki Verlaine és a parnassienek nyomán indult meg és mint boszorkányos utánzó tűnt fel, azóta a saját útjára tért. Irányát maga keresztelte el: „humanizmusnak“. A parnassienekben és a szimbolistákban – írja – az emberi hiányzott. Csak művészek akartak lenni és azok is lettek. Nem gondoltak arra, hogy a művészben mindig az ember érdekel bennünket, mert az emberiesség a közös mérték köztünk és közte. Mi, akik utánuk jövünk, okulván a példájukon, lelkesebb és gyengédebb, intímebb és szélesebb művészetről álmodunk, egyenes és élő művészetről, egy művészetről, amely röviden: emberi.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: La Maison d’Enfance 1896 (A gyermekkor háza), La Beauté de vivre 1900 (Az élet szépsége), L’Or des Minutes 1905 (A pillanatok aranya). -166-

MENÜETT

FERNAND GREGH

A menüettek hangja lágyan
Új dalra ajzza néma vágyam
És könnyezek.
Egy dal remeg, a ködbe veszve,
A mult ködében, messze-messze
És könnyezek.

Clavecin-ek panasza sóhajt,
Filigrán bánat, bujdosó hang
Tovább suhan.
Színehagyott kép, régi emlék
Egy pillanatra felnevet még,
S tovább suhan.

Ó áriák, ó könnyes ének,
Ó szív-sebek, letört remények
Mit bántotok?
Válási bú, mely nyögve elhal,
Panasz, mit a szív még be sem vall,
Mit bántotok?
-167-

Pajzánul, édesen, szelíden
Mért vérzitek, ah, árva szívem
Oly szomorún?
Ti félig-hallott menüettek
Miért zokogtok és nevettek
Oly szomorún?
-168-

A VÍZ CSENDJE

FERNAND GREGH

A nagy szökőkút, amely szüntelen
Csak könnyezett, miként az árva lélek,
A dőlt medencén hallgat s fel nem éled,
Meghalt örökre a mult éjjelen.

A szélvihar, mely rázta vízporát,
Ezüst ködét tépázván vad rohamban,
Száraz levélcsomót fú rája halkan
És a kihalt víz némán áll tovább…

De az elmúlás bánata hatalmas;
Míg egykoron a visszhangzó medence
A csepp ekhóját halkan visszazengte,

Most a vizen dermedten ül a csend
S olyan a kút, mint egy könny-tócsa. Hallgass:
Itt a halál halk sóhajtása leng.
-169-

CSILLAGZÁPOR

FERNAND GREGH

Azúros éjjel, lanyha, halk öröm,
A lenge nyárfasor mint könnyű függöny
Selyemzajjal zizeg a kék ködön,
A kósza felleg vándor hirnökül jön.
Én fekszem a fűben hanyatt
És csillagot lesek a fák alatt

Ottan pihegnek: sárgák és fehérek;
Szél jő, sietve-járó, kotnyeles…
S az ágak közt már egy csillag se les,
Az ég üres lesz – s mind-mind szerteszéled.

Ha jársz a pusztán s nézdeled
A csillagos eget,
Hogy ég a csillag reszketőn
A fák felett, a síkon, háztetőn,

Úgy tetszik, hogy mind oda van szegezve
A siket űrbe, egy felhő-ereszre
És a derűs azúron sorba ülnek,
Sok picike aranyos és ezüst szeg…
-170-

És most az ég örvénylő mélyiből –
Oh csoda-éj, arany ribillió! –
Esik a csillag, hull, hull millió,
Vakítva porzik, csillog és kihül:
Szikrázva röppen,
Nagy lomha csöppben,
Káprázva rándul össze pillám.
Bukfencezik, csurog, mint az eső.
Süt, mint a villám.
S esik, esik a fényes tereken
És örökétig hull-hull csendesen.
-171-

KIS JAPÁN VERSEK

FERNAND GREGH

EGY TÖRPE JAPÁN FÁRA

Minő nagy itt e vén márványcsöbörbe.
Hallgassatok e fára, bármi törpe.
Regés Japánba s itt egy a művészet:
Egy fában erdőt adjatok, művészek!

DÉLUTÁNI HOLD

A hold a kéklő égre feljő,
Sápadva néz a lombon át,
Aztán libeg-lebeg tovább,
Oly könnyen, mint egy könnyű felhő…

VÖRÖS LÁMPAERNYŐ

A vörös lámpaernyő árnya
A haldokló, bús parkba szállva
Úgy hull a gyöpre, mint egy nyárias,
Eltévedett, csodálatos pipacs.
-172-

TÖLGY

Ott áll ragyogva dús, nehéz aranyban,
Mezítlen fák közt dacosan időz
És míg a többi hervad, csendbe, halkan
Belémenekül a késői ősz.

KUTYÁK

Tél. Most a szél a záron agyarog,
Langyos szobában reszket a piros láng,
De jó kutyáink bejönnek mihozzánk
S bundájukon behozzák a fagyot.

S AZTÁN…

S aztán, hogy a gond elnyüvi az arcunk
És elröpül így negyven-ötven év,
Mindenki eldalolja életét,
A föld alá bújunk és bölcsen alszunk…

Henry Bataille Nîmesben született 1872-ben. 1895-ben tűnt fel verseivel. Első kötetében, amelynek címe „La Chambre blanche“ (A fehér szoba) az emlékek költője. Marcel Schwob írt eléje előszót s ebben hangsúlyozta, hogy Henry Bataille önálló egyéniség és nem Francis Jammes utánzója, aki – mint ő – „a lelketlen dolgok és a néma állatok költője. Ők ketten testvéri lelkek, egyformán érzékenyek és mindketten ugyanarra az érintésre rezzennek össze.“

Henry Bataille ma már világhíres drámaíró. Drámái a francia színházi évad szenzációi. Ezekkel a hatásra számító, kiesztergályozott és elegáns színdarabokkal erősen eltávolodott azoktól az ideáktól, amelyeket első verseskönyvében vallott. Lírája utóbb nem mélyült, csak elszélesedett.

IRODALOM. Bataille nagyon sok drámáját bemutatták nálunk. Számos nagyobb és kisebb cikk foglalkozik vele, a drámaíróval. A lirikusról nincs magyar cikk.

Felemlítjük a következő cikkeket: Elek Artúr: Henry Bataille (Nyugat 1908), Balázs Béla: Henry Bataille (Renaissance 1910). -174-

ESTÉK

HENRY BATAILLE

Vannak nagy esték és meghalnak a faluk –
Mikor a sok galamb a ducban elaludt,
Meghalnak édesen, meghalnak csendbe, félve,
Akár a tornyokon a fecskék kék zenéje…
S ekkor virrasztóul lángocskák fénye röppen,
Jó nénik fénye int ablakból, kapuból,
Lámpák botorkálnak valahol künn a ködben
S távol egy szürke út álmodva bandukol…
Virágok állanak a régi kertben sorba
S a haldokló falut hallgatják álmodozva,
Mert anyjuk az nekik, ki eltűn, ellobog.
Aztán a fények is mind-mind kialszanak,
Meghalnak a tetők és a fakó falak,
Szelíden, jámborul, mint öregasszonyok.
-175-

AZ IRGALOM FORRÁSA

HENRY BATAILLE

Könnyek pihennek bennünk. És ez oly jó.
Tőlük csitul a titkos, éji bú.
Hozzájuk fut az elhagyott szomorgó.
Barátaink ők s vigaszuk oly olcsó.
Anyánk is mondta: „Sírj, szegény fiú.“

Könnyek pihennek bennünk. Ősi rejtély.
Gyerek-szívem te, hányszor fájt nekem,
Hogy pazaroltad s oktalan könnyeztél
És még se szárított ki a tüzes dél.
Egy csepp marad mindig szívünkbe lenn.

Nem a virág és nem a nyár vigasztal.
A könnyek tudnak vigasztalni, ők.
A pici könnyecskék szívünkbe halkal
Várnak ránk készen, enyhítő malaszttal
S ők is sírnak, hogy el kell menniök.

Paul Fort 1872 február 1.-én született Reimsben. 1890-ben alapította a francia „szabad színpad“-ot, – Theâtre d’Art – amely az új drámaírókat, a szimbolistákat juttatta szóhoz és az új líráért is erősen harcolt. E színházat 1894-ben vette át Lugné Poe, aki vele együtt Fort hagyományait is átvette. Meglepő hatást ért el új verseivel, a francia balladákkal, Ezeket a balladákat szabad versekben írta. Fort megveti a régi formát; a belső formát keresi és csak aszonánszokkal, tétova rímekkel hangsúlyozza a ritmust; erősen közeledik a népdalhoz. Zajos szeretettel veszik őt körül a fiatal franciák. A párisi diáknegyed kávéházaiba jár, még ma is bohém módra él, mint egy irodalmi forradalmár. 1912-ben a „költők hercegé“-vé választották.

Remy de Gourmond így jellemzi: „Paul Fort-t kétségtelenül baráti szándékkal így határozták meg: a született lángész. Ha ezt irónikusan mondjuk, kegyetlenek vagyunk hozzá; ha komolyan mondjuk, akkor elmondtuk a valóság egy részét.“

IRODALOM. Szabó Dezső: Paul Fort (Nyugat V. évfolyam 15. szám), Laczkó Géza: Paul Fort (Nyugat 1908), Lehotai: Paul Fort (A Hét 1912).

MEGHALT A LÁNY,
MEGHALT SZEGÉNY…

PAUL FORT

Meghalt a lány, meghalt szegény, a szíve ölte meg talán,

A földbe temették szegényt, a földbe, egy nap hajnalán.

A földbe fektették szegényt, csipkéiben aludt a lány,

A földbe fektették szegényt, koporsóban aludt a lány,

Vidáman visszajöttek ők az ébredő nap hajnalán.

Daloltak, énekeltek ők: „Ej-haj szegény, ej-haj a lány.“

„Meghalt a lány, szegény-szegény, a szerelemtől halavány.“

Aztán a rétre mentek ők, mint máskor, más nap hajnalán.

Stuart Merrill 1863 augusztus 1.-én született Hempsteadben, az amerikai Egyesült-Államokban. Hamarosan Párisba került és itt második anyanyelve lett a francia nyelv, mindörökre megbűvölte a francia szellem, a francia költészet. Amerikában jogot tanult, de a tanulmányánál sokkal fontosabbnak tartotta európai sikerét és francia verseit. 1890-ben végleg Párisba ment. Sokat küzdött az új irodalomért. Stuart Merrill szociálista. Amerikában tevékeny részt vett a munkások szervezésében.

Edmond Pilon ezt írja róla: „Amerikai származású, honfitársa a fönséges és nagy Poe Edgarnak, aki úgy mert gondolkozni, hogy a költészet a szépség ritmikus megnyilatkozása, mikor azt írta, hogy a tökéletes élet feltételeihez éppúgy hozzátartozik a szépség, mint az erény és igazság.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: „Les Gammes“ 1887 (Skálák), Petits poèmes d’Automme 1895 (Kis őszi költemények), Poèmes 1887–1897.

HUSVÉTI DAL

STUART MERRILL

Lelkem csupa harang,
Lelkem csupa madárka!
A csermely fényes árka
Csupa csillag alant.

Lelkem csupa virág,
A lelkem székesegyház!
Dal, ének ébredez, száz,
Vidám gyerek kiált.

Lelkem csupa öröm,
A lelkem csupa angyal!
Telik a csűr a maggal,
A Sors jár a ködön.

A lelkem szerelem,
A lelkem csupa Isten!
Ó kösd be a szemem
S vezess te drága kincsem!
-180-

MAGÁNYOSSÁG

STUART MERRILL

Régen halott királyok jártak itt,
S e kőpadon ültünk mi nagytitokba,
Míg jött az est és halkan felnyitotta
Zsoltárkönyvünk, a szívünk lapjait.

E szirtről nézték, amint gyilkosan
Borzongtak a mezőn a vaskalászok
És a tömeg, a vérzáporba ázott,
Tovahömpölygött, mint vörös folyam.

De sem a napban égő lobogó,
Sem a dob, a tavaszba dobogó,
Sem az aranykürt, mely rivalva zeng,

Nem oly édes, mint ez a tompa csend,
Az altató árnyék, a méla szók,
S a mi imánk, a tiszta-tiszta csók!

Jean Moréas 1856 április 15.-én született Athenben. A vére görög. Ősei az ottomán hatalom ellen harcoltak. Fiatal korában Németországban tanul, 1872-ben Párisba megy. Itt manifesztumokkal védi a megtámadott szimbolizmust. Versei az irodalmat lázba hozzák. Charles Morice munkáját a „legmaibb litteraturá“-nak nevezi.

Moréasról Anatole France így ír: „Jean Moréas egy az új pléiád hét csillaga közül. Én őt tartom a szimbolizmus Ronsardjának.“

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Les Syrtes 1884, Poesies 1886–1896, Les Stances 1899.

AZ ÁLOMTÜNDÉREK

JEAN MORÉAS

Hosszú és selymes hajatok alól
Daloltatok, tündérkék, zengve szépen,
Hosszú és selymes hajatok alól,
Álmok bűbájos, titkos erdejében.

Bűbájos erdőn, titkos réteken
Jólelkű villik jöttek, míg aludtam,
Aranyjogart nyújtottatok nekem,
Nehéz aranyjogart, amíg aludtam.

Most már tudom, hogy álom és csoda
A szép aranyjogar s a dal az erdőn
És mégis-mégis úgy vágyom oda,
Aludni akarok a titkos erdőn.

Mit bánom, hogy csak álom és csoda!
-183-

VESSÉTEK EL A LILIOMOT

JEAN MORÉAS

Vessétek el a liliomot, rózsát,
A daltól és zajtól félek én,
Ne keljen fel a napfényes valóság
Búcsúzó vágyam bíboros egén.

Ó! a leheleted még csupa ámbra,
Ó! ne tekints ily gyötrő vágyba rám,
Mint éji pillangó a lámpa-lángba
Elégek a fáklyáid sugarán.

Ó! nincs mi csábítson, már nincsen oly csók,
Ó! sose ontsanak lágy illatot
Az ajkaid – ezek a drága korsók –
A szívem alszik, a szívem halott.

Szívem jávorfa-koporsóba porlad,
Viseli bánatát, e koronát;
Derült nyugalmát a szegény halottnak
Ne bántsd, ne bántsd, menj szeliden tovább.
-184-

STANZÁK

JEAN MORÉAS

Ne mondd: az élet vidám, könnyű ünnep;
Hogy ócska játék, ostoba, fanyar.
Ne mondd: örök bú gyötri a szívünket,
Fitymáló gőgöd cserbehagy hamar.

Nevess tavasszal, ha az élet indul,
Sírj, mint a szél, mint partokon a hab,
Igyál a mézből és igyál a kínbul,
És mondd: ez mind egy álom árnya csak.

José Maria de Heredia 1842 november 22.-én született a Sierra Madre hegységben, Kuba szigetén. Apja spanyol, anyja francia, ősei spanyol conquistadorok. Francia papok nevelték. A havannai egyetemen tanult. Visszatérve Párisba megismerkedett Leconte de Lisle-lel, a parnassienek fejével. Lassan írta tündöklő szonettjeit, amelyek 1893-ban jelentek meg. 1894-ben az akadémia tagjai közé választotta. 1905 október 3.-án halt meg.

Heredia a forma feltétlen művésze. Oly rendkívül gonddal dolgozott, mint egy aranyműves, vagy egy ötvös. Nála minden szó, minden árnyalat súlyos művészi probléma. Évekig kristályosodott és tökéletesedett ki benne egy-egy szonett. Ezekben a buja, zsufolt, gazdag versekben az élet egy-egy momentumát rögzítette meg, az antik élet, a görög, a latin világ, vagy a középkor egy-egy jelenetét, a költő megjelenítő erejével, a festő szemével, a szobrász plasztikájával. Azokat a benyomásokat, amelyeket az élettől kapott és évek során messze szígeteken és tengereken, könyvtárakban és régi pergamenteken szerzett, összehordta és beleillesztette a szonett szigorú formájába. Versei örökkévaló nevet biztosítanak neki.

Jules Lemaître így ír róla: „Mindegyik szonettje hosszú tanulmányt feltételez, azt feltételezi, hogy a költő hónapokig élt abban az országban, abban a korban, azon a sajátos helyen, amelyet a két négysoros és a két háromsoros szak a szemünk elé idéz. Mindegyik versében csönd is van és álom. Ilyen szonett magába zárja egy mitosz minden szépségét, egy kor szellemét, egy civilizáció minden festőiségét.“

Szonettjei közül sok le van magyarra fordítva. Vargha Gyula (A XIX. század francia lírájából, II. kötet és a Budapesti Szemle újabb számaiban), Kún József (A Hét). -186-

A CENTAUROK FUTÁSA

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

A vértől részegen tovább rohannak,
A hegy felé futnak kétségbeejtőn;
Már csöndbe kertel a halál a lejtőn,
Orrfacsaró bűzét érzik a kannak.

Hydrát, gyíkot tipornak, dühtől égve,
Víz és bozót, nincs se vége, se hossza,
Az Olympus, a Pélion s az Ossa
Felnyújtja ormát a világos égre.

Olykor egy centaur a vad csoportbul
El-elmarad, megtorpan, hátrafordul,
Aztán megint ijedt futásnak esnek.

Mivel a hold teljes fényében ölnyi
Nagyságba látták utánuk ömölni
Irtózatos árnyékát Herkulesnek.
-187-

A NÉMEAI SZÖRNY

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

Mióta a Hős tovatűnt az erdőn
A szörny nyomán, nem hallszott semmi más,
Csak egy iszonyú, tompa ordítás.
A nap leáldozott. És néma csend lőn.

A pásztor, aki Tirynthosba száguld,
Az ugaron tüskön-bokron szalad,
Meglátta a berzenkedő vadat
S szeme fehérje rémesen kitágult.

Felordított. Bámulta a rút szörnyet.
Torkával a vérző egekre förmedt,
Egy kéz csikarta a sörényt, az orrot;

A bús vidékre már leszállt az éjjel,
Herkules állt ott állatbőrköténnyel
És az ember a szörnnyel egybeforrott.
-188-

A STYMPHALIDÁK

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

Előtte mindenütt sötét madárraj,
A sáros marton újra millió:
Elszállnak – zúgó ribillió –
S a bús tavat beteregetik árnnyal.

Nehány a homlokát lármázva víjja –
Egykor Omphale csókja öntözé –
De az Ijjas indul a nád közé
S végül elpendül diadalmas íjja.

A megriadt felhők bús sátorából
Sziszegve hull a szörnyű-szörnyű zápor
S a záporon a villámfény a sáv.

A nap kidugja nyilas sugarát
A fellegen s a Hős napfényben égve
Vértől csöpögve felkacag az égre.
-189-

ADONIS ÉBREDÉSE

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

Hajuk zilált, a mellük csupa vér,
Üvöltve sírnak Byblos barna női,
Az antik isten gyászos szeretői.
A gyászmenet a pusztaságra ér.

Mert az imádott antik dalia
Hosszú pilláját a Halál lezárta.
Vörös virágok közt és illatárba
Alszik búsan az istenek fia.

Búg-búg a kórus, zúg és búg virradtig
De szól neki Astarte, a kegyes
S ocsúdik a titokzatos Jegyes.

Talpára szökken, édes szava hallik!
És óriási rózsa most az ég,
Min Adonis ifjúi vére ég.
-190-

PLUS ULTRA

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

Miénk a rozsdás oroszlán hazája,
A mérgek és kigyók otthona,
Az Óceán hulláma, hol a gálya
Aranybarázdát szántva fut tova.

De a sötét Spitzbergák viharán túl,
Hol minden éjbe, hóba, ködbe vész,
A messze Sark titkos világa tágul,
Hová nem lépett sose tengerész.

Menjünk! Én széthasítom a jeget,
Bátor szívemnek új cél integet,
Lelkem nem aranyért áhítozik.

Menjünk! A hólepett sötét fokig,
És a tenger, mit nem lát soha senki
Az én kevély nevem harsogja, zengi.
-191-

ROSSIHOZ
(MIUTÁN DANTÉT SZAVALTA)

JOSÉ MARIA DE HEREDIA

Ó Rossi, láttalak hosszú, sötét köpenybe
Kínozni a halvány, szelíd Ophéliát,
Láttam tigrisdühöd, hogy szétdőlt egy világ
S sírtál, szerelmed a zsebkendőbe temetve.

Láttam Leart, Macbethet s hullattam sűrű könnyűt,
Hogy a holt Juliát csókoltad csendbe, te
Antik Itália fennkölt szerelmese,
De ezen az estén nagyobb voltál és szörnyűbb.

Ez volt a legnagyobb gyönyör és borzalom,
Hogy a zord terzinák zömök vaskürtjein
Zengett aranyszavad s csengett a büszke rím;

S úgy láttam – mostan is remeg egész valóm –
Hogy arcát a pokol vöröslő lángja éri
S szavalja verseit, maga Alighieri.

Sully Prudhomme 1839-ben született Párisban. A gimnáziumban kitünően tanult, a politechnikára készült, rokonai ipari pályára szánták, egy vasgyárba adták, később azonban a párisi jogi fakultásra iratkozott be és ügyvédi irodában dolgozott. Rokonai szigorú vallásosságra nevelték, a katholicizmus misztikuma erős hatással volt reá. Első kötetét 1866-ban adja ki és már a kezdő verseiben is gyengéd, finom poétának mutatkozik. Hamarosan felkeresi a parnassieneket, akiknek a szépségről és a tökéletességről való nézetük nagyon egyezik az ő művészi felfogásával. Sully Prudhomme azonban emberibb. A parnassienek romantikus színei helyett az emberrel foglalkozik. 1870-ben a háború és a kudarc megtöri, második könyve csak 1872-ben jelenik meg. 1881-ben beválasztják az akadémiába, 1902-ben megnyeri a Nobel-díjat. Sully Prudhomme nem fűszeres és izgató temperamentum, de költő, lágy kedély, választékos és nemes művész.

Szász Zoltán így jellemzi őt: „Méltósággal viselt melankólia: ebben az allürben megvan a Justice és a Bonheur egész költője. Melankólikus, ez kétségtelenül tökéletlenséget jelent, mert a szeplőtlen nagyság, a legkifejlettebb tehetség derűs, vidám, borongásnélküli. Minden gyötrelem, még a legnemesebb, még a legvégső kérdések megfejthetetlensége fölött érzett metafizikai bánat is életerőveszteség lévén, az egyén értékbeli hanyatlását jelenti. Spinoza ezt úgy mondta, hogy minden bánat egy kapu, mely csekélyebb tökéletességbe vezet. Ez a -193- melankólikus alaptermészet meg is fosztotta Sully Prudhommet a titáni erőtől, a kifejezés férfias hatalmasságától s bizonyos lágy, szelíd jelleget adott neki. Hogy a féktelen szenvedély vagy a túlságosan nüanszált raffináltság, két manapság különösen kelendő lirikus-erény, hiányzanak belőle, ez nem fogyatékosság, mert benne meglevő tulajdonságokhoz viszonyítva alsórendű kvalitások. Nemesség, mélység, tisztaság, finomság, gyöngédség, világosság: ezek az idealista erények éltek ebben a mélabús remetében.“

MUNKÁI. Fontosabb verseskönyvei: Stances et Poèmes 1865 (Stanzák és költemények), Les Epreuves 1866–1872 (Megpróbáltatások), Les Solitudes 1869 (Magány), Le Bonheur 1888 (A boldogság).

IRODALOM. Szász Zoltán: Sully Prudhomme (Nyugat 1908 január 1), Ferenczi Zoltán: Sully Prudhomme (Budapesti Szemle 1910 július).

Verseiből fordított Vargha Gyula, Zempléni Árpád, Kacziány Géza, ifj. Szász Béla, Reviczky Gyula, Béri Gyula, Szabados Ede, Váró Ferenc (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), Telekes Béla és még igen sokan. -194-

AZ ÜRES SZÉK

SULLY PRUDHOMME

Ha a kedves örökre elhagy,
Sejtjük, mily nagy a veszteség,
De a síró szó szánkon elfagy,
S a könny nem jő szemünkre még.

Sem nehéz, fekete vászon,
Sem a Dies irae sora,
Nem tud könnyíteni a gyászon,
Ajkunk lezárja egy csoda.

Könnyekbe fulladunk meredten,
Ha ránk tekint a sírtorok
És a koporsón tompa csendben
A rög nehéz zajjal kopog.

De hogyha jönnek csöndes esték,
Keressük a kedves személyt,
Némán mered ránk egy üres szék
S akkor szívünk – mindent megért.

Edmond Rostand 1868 április 1.-én született Marseilleben. Párisban tanult. Huszonkétéves korában jelenik meg első verseskönyve „Les Musardises“. 1890-ben megházasodik, elveszi Rosemonde Gérard-t, aki szintén verseket ír. Rostand mint lirikus ötletes, játékos, bravúros. Később ez a képessége, a verseinek szellemessége teszi népszerűvé drámáit és világhírűvé a nevét.

IRODALOM. Rostand-nak majdnem minden munkája le van fordítva: Kosztolányi Dezső: A két Pierrot, vagy a fehér vacsora, Telekes Béla: A regényesek, Benedek Marcel: A napkeleti királykisasszony, Telekes Béla: A szamariai asszony, Ábrányi Emil: Cyrano de Bergerac, Ábrányi Emil: A sasfiók. Rostand több lírai versét Ábrányi Emil fordította magyarra. -196-

ÓDA A NAPHOZ

EDMOND ROSTAND

Te szárítod fel a síró fűszálat,
S a levelet lepkévé bűvölöd.
Ha a halódó szirmok szerte szállnak,
És a pirénei szél végigzörög
Roussillon mandulafái között.

Imádlak Nap! Tűztenger, fényes álom,
Ki ránk ragyogsz s a mézet érleled,
Lángolsz a szalmakunyhón és virágon,
Egészben élsz és szertefoszlol áldón,
Mint a pazar anyai szeretet.

Dalollak, ó fogadj el tűzi papnak,
Ki égsz a teknőn, kék szappanhabon
És néha, hogyha lángjaid lohadnak,
Vörösen lobbansz ki egy csendes ablak
Alázatos üvegjén elhalón!

Te forgatod a sárga napraforgót
S arany-öcsém, a tornyok kakasát,
S ha a hárson titkos tüzed kibontod,
Táncolnak arany árnyak, lenge pontok,
Hogy tétován megáll a kósza láb.
-197-

A mázos korsó sugaradba drága
S az ázott rongy is büszke lobogó,
Kazalokon ég csókod lanyha láza
S kis húga, a kas lángol, mint a láva,
S tüzes sisakja lánggal lobogó.

Légy áldva a mezőn s elveszve árván
A fű között, a kapucímeren,
A gyík szemén, a hószín hattyú szárnyán,
Ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány
S ki szende kézzel festesz csendesen.

Sötét ikertestvéred, a bús árnyék,
Mely messze nyúlik, hol tüzed fakad,
Regéssé bűvöli, ami csodás, szép,
S ha nincsen ő, minden szürkére válnék,
Mert színes és ragyogó, mint magad.

Imádlak Nap! Te vetsz a légbe rózsát,
Bokrokba tündért s a víznek tüzet;
Benned felistenül a roskadó ág.
Ó Nap! te élet, ó szent Nap, te jóság,
Koldus lenne a föld te nélküled.

Jules Lemaître Venencyben született 1853 április 27.-én. A nagy kritikus két verseskönyvvel kezdte irodalmi pályafutását. Les Médaillons (1880) és Les Orientales (1883). E könyvekben a parnassienek színeire ismerünk, de sok helyütt megismerszik már a szellemes, újszerű egyéniség, amely kritikai munkáiban bontakozik ki. Lemaître leghíresebb munkája az, amelyben kortársainak, az új íróknak arcképét rajzolja meg. (Les Contemporains, 7 kötet). Ezek a könyvek az impresszionista kritika remekművei. Sok színdarabot és elbeszélést is írt. -199-

A SIRÁLYOK

JULES LEMAITRE

Nyugodt, szelíd alkonyban a sirályok,
Az óceán fölött keringenek:
A szürke emlékek, a félve-szállók,
Így játszanak halott szívünk felett.

Az egyik alszik a viola ködben,
Vagy a tüzes égnek hadat izen,
A másik, mint nyíl, a habokba röppen,
Vagy ringatózik a puha vizen.

Nincsen madár, mely náluk szabadabban
Küzd a viharral s véle oly rokon,
A fekete, rezes, kék habokon.

A fészkük ott van a keserű habban,
Szeretik a dagályt, a zord időt:
Az óceán fehér lepkéi ők.

Guy de Maupassant Miromesnilben született 1830 augusztus 5.-én. Ősei Lotharingiából származtak. Anyja nevelte. Tizennyolc éves korában a tengerészeti minisztérium hivatalnoka, később átmegy a közoktatásügyi minisztériumba. Harmincéves korában kezd írni. Ekkor egymásután ontja a köteteket, tíz év alatt huszonhét könyvet ír. Igazi hírét regényeinek köszöni, igazi értéke pedig rövid elbeszéléseiben van. Elsőrangú megfigyelő. Maupassant középtermetű férfi volt, széles vállú, izmos, sokat sportolt, csónakázott. Erős szervezetét az élet és munka hamar megviselte. Férfikora delén elborult az elméje. Őrülési rohamában egy borotvával el akarta metszeni a gégéjét, kényszerzubbonyban vitték a párisi tébolydába és ott halt meg 1893 július 6.-án.

Maupassant egyetlenegy kötet verset adott ki „Des Vers“ (Versek) címen 1880-ban. Ez az első könyve. Realisztikus művészetéből ízelítőt adnak a versei. Nagyságát nem bennük kell keresnünk. Az az író, akit ma nagyrabecsülnek, a prózai polgárokat figyeli meg, a kis exisztenciákat, a XIX. század különceit és betegeit, verseiből csak a palettáját ismerjük meg, a színeit, amelyeket a regényeibe és az elbeszéléseibe – sokszor változtatás nélkül, szóról-szóra – átvesz. Később tágul a látóköre, kifejlődik a humora, de a lírája ugyanaz marad. Néhány ideges és zaklatott verssorában már látjuk az egész Maupassant-t.

IRODALOM, Radó Antal: Maupassant (Megjelent a Kabos Ede által szerkesztett Krónika első számában), Babits Mihály: Maupassant versei (Nyugat 1909 február 16), Nádai Pál: Maupassant összes versei (A Hét 1909), Salgó Ernő: Guy de Maupassant (Nyugat 1911 augusztus 1). Kosztolányi Dezső lefordította Maupassant összes verseit (1908 Jókai-nyomda kiadása). Több versét lefordította Bródy Miksa (Jövendő), Szilágyi Géza (Holt vizeken), Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából. A Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet).

HAVAS ÉJ

GUY DE MAUPASSANT

Meredt, fehér a sík, még zajt se hallani,
Nagy némaság; az élet összedermedt.
Az elhagyott erdőn nehány kivert eb
A zuzmarás fák közt vadul csaholva nyí.

Pihen a dal, a gyöp kiszáradt mindenütt,
A tél tarol az árva rózsaparton.
A meztelen fák, mint megannyi fantom,
Az égre görbesztik fehér csontváz-kezük.

Sietve száll a nagy, halotti holdkorong,
Minthogyha fázna a magányos űrben.
A pusztaságra bámul kimerülten,
S hogy látja, mily kopár, búsan tovább bolyong.

Ránk szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát.
Sápadtan és kisértetin világol.
A hó sziporkát hány az éjbe távol,
Oly babonásan ég a szürke holdvilág.
-202-

Ó gyilkos éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a jeges szél zúgva nyargal.
A madarak várnak fagyott inakkal
S a lombos ág alá vágynának szállni ők.

A pőre gallyakkon ón-kérgű jégeső,
Ott ülnek és gubbasztva, lesve néznek.
Forgó szemekkel várva a sötétet
S a hó fehér, fehér s az éjjel sose jő.
-203-

COLOMBUS

GUY DE MAUPASSANT

Gyerek voltam. Szerettem hőn a harcot;
A lovagokat, súlyos fegyverük,
A zajt, mi távol keleten viharzott,
Hogy a szent sírért küzdtek mindenütt.

Álmom oroszlánszívű, hős Richárd volt;
Bámultam őt, de akkor legkivált,
Midőn a harcba sok tar főtt levágott
S abból magának nyakláncot csinált.

Én a hölgyemnek szalagját viseltem,
A harci kardom volt egy kis suhang,
Csatáztam a színes virágok ellen,
S hullott a kelyhök, hogy a bot suhant.

A puszta ég alatt reá szövődött
Trónomra a természet zöld moha,
És megvetettem a királyi gőgöt,
Főmön zöld ágból volt a korona.
-204-

Boldog tűz égetett. Egyszerre halkan
Jött egy szelíd leányka, nevetett.
S eléje tettem boldog áhitatban
Légváraim, címem s a szívemet.

Merengve a zöld gesztenyésben ült le.
A mindenség mosolygott kék szemén,
És néztem a kékségbe elmerülve
S álmodva simultam melléje én.

Mért lettem e kis, szőke leánytól oly bús
Mért tűnt el úgy az álom, az öröm?
Miért borult el komoran Colombus,
Hogy egy világ bukkant ki a ködön?
-205-

RETTEGÉS

GUY DE MAUPASSANT

Mult éjszaka soká olvastam egymagamban.
Éjfélt ütött, egyszerre megriadtam,
Már nem tudom, miért, de féltem iszonyún,
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
Valami borzalom suhan a bús borún…
Valaki csöndesen megáll mögöttem,
Áll nesztelen, meredten, szótalan
Kacag idegesen, fülsértve, fagylalón;
És mégse hallottam a hangját. Borzalom!
Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam,
Éreztem, a keze lassan felém int
S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!…
Egész közel simult némán tapadva hozzám
S én ültem ott lekötve és merőn,
Nem fordíthattam hátra gyenge főm…
Mint madarak, miket szétszórt az orkán
Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim,
Fagyos verejtéket lopott reám a kín
S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át
Egymásra csattogó fogaim vacogását.

Egyszerre megreccsent valami a szobámba,
Vad ordítás harsant az éjszakán keresztül,
Minő sosem szakadt még emberi kebelbül.
S a földre vágódtam meredten, holtra válva.
-206-

NAGYAPÓ

GUY DE MAUPASSANT

Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencvenéves nagyapó.
Az arca bús volt, halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyilott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-űzte messzi szók,
Mint bujdosó szél a mezőn.

Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szívembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem.
Oh, tünt napok, tünt életem!
Az ifjúság! emlékezem.

Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre bűvösen rezeg.
Himbálja a szívem a vágy.
-207- Álom ez vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.

Álom ez, vagy emlékezet?
Zajjal telik meg a szívem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sír! a sír! emlékezem.
-208-

A VADLUDAK

GUY DE MAUPASSANT

Elhallgat a madár is, minden alszik,
Fenn szürke ég, lenn hófehér kihalt sík.
Fekete hollók, sok zord éji folt,
Vájják a hó jegét nagy csőreikkel.

Egyszerre fönn az égen zaj rikolt,
Lármázva egy vadlud-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt nyakakkal megriadva rebben,
Mint a kilőtt nyíl, egyre sebesebben
S szárnyuk nyomán süvölt a levegő.

A bús zarándokraj merengve szárnyal
Erdőkön, ólmos óceánon által,
Fönn a vezérük olykor tűzbe jő,
S serkentve röptük felzúg, sírva, fájón.

A karaván szétgombolyul elül,
Mint két szalag s egyszerre szétterül
Szárnyas háromszögük a láthatáron.

Lenn háziludak csapata zajog.
Lomhán topognak, lábuk összedermed,
-209- Terelgeti egy rongyos, árva gyermek
És lassan ingnak, mint nehéz hajók.
Figyelnek a búcsúzó kósza neszre,
Fejük kinyújták s nézik, egyre nézik
A vadludak iramló szökkenésit
És vágynak ők is szállni messze-messze.
Emelgetik a szárnyukat erőtlen,
Ágaskodnak s a zajt remegve hallják
És összezsibbadt, átfülő erőkben
Sajogva kél az álmodott szabadság,
A lanyha partok messze tájak álma,
A hómezőn riadt vággyal sivítnak
S jajongva, a bús égre kiabálva
Soká felelnek tűnő társaiknak.
-210-

A HOLDSUGÁR DALA

GUY DE MAUPASSANT

Tudod, mi a nevem? – A Holdsugár,
Tudod, honnan jövök? – Az égre nézz fel,
Anyám ragyog, az éj hűs árnyu már,
Fákon, vizen futok lágy szökkenéssel;
Tanyám a hűs fű, a meleg fövény;
Kuszom sötét falon, nyírfák tövén.
Mint kincsre szomjú martalóc a házon,
Nincs melegem sohsem és sohse fázom.

Pici vagyok, mindenhol ott van
Fényem ragyogva, csendesen
Ülök a néma ablakokban,
A titkokat mind ellesem.
Most itt vagyok, perc mulva ottan;
A vad, a puszta réteken,
A tétovázó szerelem
Követi fényemet nyugodtan.
Aztán, mikor tüzem kilobban,
Lágy bú sajog a szívbe lenn.
-211-

A tücsök és a csalogány
A szilfa s fenyves ágbogán
Dallal köszönti jöttöm.
Aztán kezem a lyukba nyúl,
Hol reszketőn lapul a nyúl;
Mind felkel erre rögtön;
Merész ívekben ugrál
És oly picinyke, pöttön
Nyúlt árnyak lenn az útnál.

A szirten, a haraszton
A dámvadat riasztom
S a hegy tüzes ünőit,
Mind felvigyáz, tünődik,
Rejt-e veszélyt az alkony,
Nincs-e vadász, ravasz nyom;
S lesi, hogy a hatalmas,
Tüzes szerelmű szarvas
Nem hívja-e panaszlón?

Ha kél anyám
S a hab dagad
Én hallgatag
Bús-halavány
Tüzet vetek
A part-falon.
A nedveket
Elaltatom;
S ha sugaram
Mélységeken inog
Az úttalan
-212- Fél s azt hiszi gyilok.
De fényiben
Sok elpihen
S kit marnak a kinok,
Tüzén enyhülni fog.

Tudod mi a nevem? – A Holdsugár.
Ugy-e tudod miért sugárzom itten?
Ha lenn az éjjel hűvös árnyu már,
Örökre elveszhetsz a sanda vízben.
Éjjel veszélyes az erdő s fövény,
Megbotlasz a sötét nyirfák tövén,
Én az ösvényt ragyogva mutatom,
Ezért bolyongok künn az utakon.

Jean Richepin Médeában, Algirban született 1844 február 21.-én. Párisban tanul. A német-francia háborúban részt vesz. Utána kalandos életet él, Nápolyban és Bordeauxban hajósinas, hordár, matróz, később színész és csavargó, de közben verseket ír és készül első könyvére. 1876-ban megjelenik a verseskönyve, amelyben a koldusok életét festi sok színnel és szívvel. Regényeiben és elbeszéléseiben ugyanaz a forradalmi vérmérséklet, mint verseiben. Erőteljes, bizarr, megrázó. Nemrégiben választották be az akadémiába.

Richepin mint ember is érdekes. Egyidőben levetette frakkját, eldugta gyémántgombjait és két hétig nomád módra a sivatagban lakott, sátor alatt. Minden kalandra hajlandó. A vére állítólag turáni. Egyik verssorozatában, a „Marches touraniennes“-ben olvassuk, hogy atyafiságot tart velünk, szereti a keletieket és gyűlöli a fehér árjákat, akik csenevészek, kiéltek, ősi kultúrától betegek. Cigány és egy kicsit barbár is. A francia nyelvvel sok baja van. Nem elég durva, nem elég barbár, nem elég zsíros neki. Breton szavakat kever beléje, amelyeket maguk a franciák se értenek, elmegy a lebujokba és kölcsönkéri a koldusok argotját, a kucséberek éjszakai nyelvét, ha pedig ez se elég, ott vannak a tájszótárak, az orvosi könyvek és a saját szóalkotó leleménye. Richepin-t nem lehet szótár nélkül olvasni. Azzal a céllal írta első verseit, hogy az olvasó átgondolja, végighaladjon az okláncolaton, amelyben minden strófa egy-egy láncszem, végül pedig szükségszerűen eljusson az ő meggyőződéséig s örüljön az életnek, a hideg észnek és a természetnek. „Az a fanyar bor, amelyet ősi hegyeimben szüreteltem, nem a paloták tejfölösszájú kölykeinek -214- való. Ehhez gyomor kell és hatalmas koponya.“ A költészetet tudományosan fogja fel.

Richepin mégis csodálatos. Ha a tudományoskodása és a pedantériája néha bántó is, a temperamentuma elragadó. Van benne egy demagóg, de van egy nagy-nagy költő is. Danton és Baudelaire együtt. Ezek a durva eszközök egy temperamentum túlságából születtek s egykor szükségesek voltak, érzést takartak, csak később lett belőlük kérkedés, öncél és szónoklás. Orientális pompával ragyognak a rímei. Dúsgazdag ritmusainak van valami harci muzsikája. A tengert szereti. Szereti az erős effektusokat. Regényalakjai többnyire koldusok, csavargók, tengeri kalózok. Hallatlan fájdalmakat, ősemberi grimacet mutatnak és görcsben vergődik ő is, a lirikus. Richepin férfi. Dagályos, de nagyszerű. A lírája oroszlánhangú. Csupa őserő és lendület.

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: La Chanson des Gueux 1876 (Koldusok éneke), La Mer 1886 (A tenger).

IRODALOM. Szász Zoltán: Jean Richepin (Nyugat 1908 március 16), Elek Artúr: A csavargók poétája, Richepin (Nyugat 1911 december 1), Kosztolányi Dezső: Richepin (A Hét 1911).

Richepin verseiből többen fordítottak: Endrődi Sándor, Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), Bod, Makai Emil, Heltai Jenő, Gábor Andor. -215-

A RAVATAL

JEAN RICHEPIN

Az éjben és az altató
Magányban oly bús a hajó.
Fehér a hídnak árnya fönn.
Jobbról-balról a néma árnyba
Lobog-lobog két vaksi lámpa,
A hab zokog, hull-hull a könny.

Két gyertya közt egy fiatal
Szűz nyugszik itt. Bús ravatal!
Fölötte a vak semmiség.
A templom is üres egészen,
Magamban borzadozva nézem
E hallgatag, bús gyászmisét.
-216-

KÖD A TENGEREN

JEAN RICHEPIN

Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök!
Hajónkra rátapad a sűrű tenger
És gurguláz és szüntelen vizet nyel.
Fönn a siket légben a jelharang köhög.

Nyakig ruha vagyok és ponyva, ám azért
Belém süvölt a fagy, arcomba fú már,
Bebugyolálva állok, mint a búvár,
A sisakom turbán és vászon-rongy a vért.

Minthogyha tollpihét szívnál, nem levegőt.
Ólom-látcső simul meredt szemedre,
Az árbóclámpa a magasba lengve,
Mint távoli csillag pislog az éj előtt.

Egyszerre valami bús lárma ér utól,
A hangja tépett s elhal félve, halkal.
Zúgj, jelharang. Ki tudja, merre nyargal?
Egy óriás fantom árnyéka megsurol.

Hahó, hahó fiú! A jelharang köhög.
Egy kószáló hajó siet előre.
Jó éjt, öreg. Te vagy a hajó őre?
Tintás ég. Csúf habok. Istentelen ködök.
-217-

A TŰZ ÜNNEPE

JEAN RICHEPIN

Ez a tűz ünnepe. A mély vizek felett
Az őrjítő forróság nő nyugodtan,
A nap okádja aranyos habokban,
Mint egy dühös Vezúv s mindent-mindent befed.

Halványkéken cikáz a tompa-sárga ég.
A gőzfürdőszerű víz forró üst már.
Hullámain olvadt, folyós ezüst jár.
Ez a tűz ünnepe. A víz tajtéka ég.

A tűz birokra kel a bús sötéttel.
Hiába lebben a fekete éjjel,
A hab, a széltől verve, neki támad;

És mégse tágít a kevély, pogány nap;
Küzd és a víz tüzes párnája lesz már,
És a legyőzött éj is foszforeszkál.
-218-

TENGERÉSZEK A TEMETŐBEN

JEAN RICHEPIN

Ó, boldog az, ki meghal itt
S csalit
Takarja el alant!
Társával a sír mélyiben
Pihen,
S lágyan födi a hant.

Csöndben hever a sírhelyén,
Szegény,
Tündöklő ég alatt.
Barátja, ha szép az idő,
Kijő,
Bucsúzik hallgatag.

És a fejfánál ülő
Szülő
Letérdel, könnyet ont;
És csontja a friss könnyütül
üdül,
Bár elfedi e domb,
-219-

Elmondja nékünk itt a fán
A szám,
Agg, ifjú volt-e még?
A szenvedés, a halk-szavú
S a bú,
Említi a nevét.

De hogy tépázza azt, a kín,
A kin
Győzött a tengerár.
S a mély vizekbe egyedül
Ledül
És nem jut földbe már!

Ah! szemfedője szallaga
Csak a
Zöld és zavart füvek.
S ragadja testük hallgatag
A hab,
Szemük meredt üreg.

Ó, boldog az, ki meghal itt
S csalit
Takarja el alant!
Társával a sír mélyiben
Pihen
S lágyan födi a hant.
-220-

A KÖNNY ANALIZISE

JEAN RICHEPIN

Ó könny, miben a bánat szétoszol,
Mintahogy a villámos, kormos égen
Eltűn a felleg az esőbe szépen;
Ó könny, te enyhe, te szelíd mosoly,

Nyel a szerelmes győztes csók között,
Mint a nap, amely a viharba vissza
Tekint és a szivárvány fényét issza;
Gyémántnedű, szívünket öntözöd.

Harmat voltál, mely eddig csendbe rezgett;
De Vauquelin, Fourcroy vegyelemzett;
Lombikba főzött, hevített sokat

És megfejtette végre titkodat:
Egy kis mészfoszfát, nyák, víz, szóda, só,
Gyémántnedű!… Ugy-e kacagtató?

Leconte de Lisle Afrikában született (Réunion szigetén) 1818 október 22.-én. Apja katonaorvos volt, aki nagyon szigorúan nevelte. Talán már ekkor ébredezhetett a fiatal gyermekben a forradalom szelleme. Szülei kereskedőnek szánták. Ezért hosszabb útra küldik őt, Indiába, a Szunda-szigetekre. Itt tárult ki előtte az őstenyészet, a tenger panorámája, amely későbbi verseiben is visszatükröződik. Az új élet nem ízlett neki, Franciaországba tért, Rennesben jogot és ó-görög irodalmat tanult. Megjelenteti első verseit. Még vissza-visszatér a szigetére. 1845-ben végleg megtelepszik Párisban. Itt szociálisták társaságába jár, de keresi az összeköttetést azokkal is, akik a görög nyelvvel és az ókori történelemmel foglalkoznak. Az 1848-as forradalom elvonja a könyvektől, üldözik és bebörtönzik. Tapasztalatainak hatása alatt a kreólok pártjára áll, a gyarmatokon lévő rabszolgák érdekeit védi, ellentétbe kerül a bátyjával, összevész vele és a bátyja kis évi segélyét is megvonja tőle.

Később egészen művészi céljának él. Francia verseiben a görög mitoszt kelti életre, nyugodt, mindig korrekt ritmusaival egy új költői iskolát teremt meg, a „parnassien“-ek iskoláját. Érdekes, hogy míg nálunk ebben a korban a legteljesebb demokratizmus uralkodik a költészeten és a nép kincseit két kézzel veszik át a műköltők, a párisi poéták Leconte de Lisle példájára hadat üzennek a garabonciás szenvedélyeknek, görög istenekről írnak, szeplőtelen formát követelnek és mint művészi ideálról, a hidegvérűségről és az érzéketlenségről (impassibilité) prédikálnak. Leconte de Lisle ideáljai a klasszikus görögök: -222- Homérosz, Aischylos, Szofoklesz. Nézete szerint a világirodalom azóta csak sülyedt. Az objektív lírát akarta megvalósítani, amely túl van a vér percnyi hullámzásán és az emberi szenvedélyek harcán. A romantikus költők őszinteségét és közvetlenségét olcsó kérkedésnek tartotta. Ilyen elvek mellett a költészete kristályos és tündöklő lett, a forma túlfejlődött és primitív indulatok elcsenevészedtek benne. A parnassienek fellépése művészi reakció a romantikusok egyéniség-kultusza ellen. Érdemük az, hogy a művészetet mindenekfölött becsülik, a formát megtisztítják a salaktól, új színeket és új árnyalatokat találnak és hangsúlyozzák minden művész és minden művészet arisztokratikus voltát. Nagy csomó fiatalember vallotta ezeket az elveket – ma már a legelső francia írók – akik hetente találkoztak Banville, vagy a mesterük, Leconte de Lisle lakásán.

Hírnevét 1870-ben alapította meg. Addig sokat küzdött, görög órákat adott, szűkösen élt. 1870-ben magának Napoleonnak is feltűnt, aki havonta 300 frank járadékot utalt ki neki és a szenátus könyvtárnokává tette. 1886-ban Victor Hugo helyébe az akadémiába választják. 1894-ben egy barátja birtokán meghal.

Leconte de Lisle az egész modern költészetre hatással volt. A művészet-tisztelete imponáló, munkája egész. Az ókor mitoszát, népek történetét kutatta fel, hogy formát találjon a benne háborgó szenvedélyek kifejezésére és a görög mondához menekült, hogy a mai ember pesszimizmusát megszólaltassa. Ragyogó svádája van ahhoz, hogy tagadja az életet. A színei káprázatosak. Forró fényben lihegő partokat mutat, alélt virágokkal, langyos, világoskék tengereket, egyiptomi és perzsa királykisasszonyokat, rózsaszín napsütésben, arany parazol alatt, egy elomló keleti hölgyet, aki a verendán a narghilét szívja, drágaköveket és tündöklő állatokat, a trópikus délben, egy karcsú jaguárt, amely ásít, egy jóllakott és böfögő lajhárt az őserdő rügyező ágain, egy tigrist, egy párducot a páfrányok közt, egy oroszlánt, egy sast, egy kengurut, egy elefántot, egy pumát, amely véres bajusszal figyel, mint egy kecses és gyilkos cica. Sokszor az az impressziónk, hogy állatkertköltő. De ez -223- a sok szín csak köpenye a pesszimizmusának. A tagadáshoz, a sötétséghez minden színt összeszedett, a görög, a skandináv, a gót, a perzsa, az ind mitoszból, az állat- és a növényvilágból. Középkori temetőkbe vezet, ahol fagyos göröngyök közt visít a szél, a halottak fekszenek a havas szemfedél alatt, a hold vigyorog a keresztek fölött. Kívül minden arany, belül minden fekete. A tigris szája olyan, mint a rózsa, a foga, mint a gyöngy, de belül gyilkos és csúf fenevad, a tigris is a pesszimizmust hirdeti. Schopenhauer írta: „csak nézni szép, lenni azonban rettenetes“. Ezt az ellentétet Leconte de Lisle poézissel fejezte ki, különös és színes pesszimizmussal. A pesszimizmusa cifra.

Egész életében görög nyelvekkel bíbelődött, régi papíruszokat olvasott nagyítóüvegen, lefordította az Iliast is és az Odysseát, de a tiszta és nyugodt görög harmónia nem az övé, tépett és dúlt a lelke, ideges a víziója, nagyon közel élt a modern kétségek kráteréhez. A feje mint egy görög istené. Homloka meredek, a vonásai nyugodtak, a koponyája kupolás. Mégis: modern lélek.

A görögsége is cifra és ideges. Talán azért értjük ennyire mi, akik ma élünk. Hiába hitt a poétai elvében, az impassibilitében, mégse szenvedélytelen és mégse egészen hideg. Vonalukban a görög szobrokat utánozza, utolérhetetlen bravurral. De a szobrokat – mint szecessziós szobrász – tarka színekkel mintázza, a homlok márványból van, az áll jáspisból, a fül krizoprázból, a szem helyén pedig két óriási brilliáns ragyog. A klasszikus alexandrinusok végén rímek – gazdag és különös és keresett rímek – csilingelnek. Tarka és barokk művész. Csak a pátosza ókori. A tüdeje nagy és elfáradhatatlan, ércből való, mint egy homéroszi harci harsona.

MUNKÁI. Poèmes antiques 1852 (Antik költemények), Poèmes barbares 1862 (Barbár költemények), Poèmes tragiques 1886 (Tragikus költemények), Derniers Poèmes 1895 (Utolsó költemények).

IRODALOM. Lehotai: Leconte de Lisle (Magyar Szemle 1908), Halasi Andor: Leconte de Lisle (Élet 1913), Bálint -224- Lajos: Leconte de Lisle (Magyar Hírlap 1913 január 14), Kosztolányi Dezső: Leconte de Lisle (A Hét 1913).

Leconte de Lisle verseiből sokan fordítottak: Radó Antal (Idegen költők albuma), Vargha Gyula, Zempléni Árpád, Fiók Károly, Hegedűs István, Szabados Ede (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet), Gábor Andor, Juhász Gyula, Halasi Andor. Az „Erinniszek“ című versesdrámáját 1913-ban Ivánfi Jenő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház. -225-

HOMÉRI HARC

LECONTE DE LISLE

Mint a legyek a rothadó ökörre
Szállnak nyüzsögve, forrva a napon,
Kócoshajú csapat rohan vakon,
Vad lárma közben, harckéjtől hörögve.

Most összecsapnak, vak zavart idézve
S rekedt sóhaj, nyögés hallatszik ott,
Itt egy szekér fut, ott bitang csikók,
Csillámlik a pajzsoknak kancsal érce.

Vonítva száll a síkon a vicsorgó
Kigyóhajú csatár, a szörnyű Gorgo
S párázik a nedves gyöpön a vérköd.

Arany szobáján Zeüsz dühöng mogorván
Leugranak az istenek s e tornán
Kétségbeesett, vad harcot vívnak értök.
-226-

SARKVIDÉK

LECONTE DE LISLE

Halott világ, tajték köröskörül,
Fölötte rézfény, örvényszáj alatta,
Forrongó bércek szürke kör-csapatja,
Min a magasba bús, fanyar köd ül.

Tömbök közé gyűrt ég, rideg pokol,
A vak-sötétbe sok bús síri hang van,
Éles sikoly, kacaj sír fájva, halkan,
A szél vaskürtjét fújva bujdokol.

Hullám-mosott hegyormon ősi gyászba,
A régi ködnek istenei fázva,
Megfagyva alszanak hideg odúkban.

Jön a hótól fehérült szörnyű medve
Nehézkóros nyakával integetve
És nyálaz a kéjtől elittasultan.
-227-

AZ ÉG LÁMPÁJA

LECONTE DE LISLE

A csillagok aranyláncán lecsüngve
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
Az óceánra, a fekete űrbe
És béke leng, oly puha, mint a csók,
Komoly vizek zsolozsmáznak körülte,
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
A csillagok aranyláncán lecsüngve.

Fénnyel füröszti e nagy végtelent ő
Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag,
Ezüst ruhába van az árnyas erdő,
A fészkek a pálmákon alszanak,
Mert jő az álom, a csendet jelentő,
Gyöngyöt dobál a tájra hallgatag,
Fénnyel füröszti a nagy végtelent ő.

Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben
A bús halottak napja vagy talán,
Te vagy a fényes és szelíd fehér menny?
Ragyogj, ragyogj a sírok kőfalán,
Terítsd széjjel az álmok köpenyét lenn,
A bús halottak napja vagy talán
Ó Hold, a semmiben, a mélyben, éjben?
-228-

Ott béke van örökre, mindörökre
Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok?
Mért nem borulsz a fájó gyönyörökre,
A sebre, amely lázasan sajog?
A szenvedőre, aki sír hörögve?
Éj! Csönd! Mért szállanak a sóhajok?
Ott béke van örökre, mindörökre.

A csillagok aranyláncán lecsüngve
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
Az óceánra, a fekete űrbe
És béke leng, oly puha, mint a csók.
Komoly vizek zsolozsmáznak körülte,
Az Ég Lámpája ringatózva lóg
A csillagok aranyláncán lecsüngve.
-229-

HJALMAR SZÍVE

LECONTE DE LISLE

Világos éj, jeges szél… Vércsatakban
A héroszok sír nélkül alszanak.
Üvegszemük meredt, kezükbe kard van,
Fejük felett sötét holló-csapat.

Búsan világol a hold jégkorongja
Feláll Hjalmar a holtak között,
Kezét a csonka markolatra nyomja,
S párás sebajka csendbe gőzölög.

– Kiben van itt még egy kevés lehellet,
Hej, hol van a sok víg, erős legény?
Reggel vidám dalt zúgtak még a mellek,
Mint a rigók a bokrok sürején.

Mind néma. Sisakom tört, roncs a fegyver,
Lazult, kopott az elnyűtt, ócska bárd.
Vérzik szemem. Zajt hallok, rémesen ver
Tengerzúgása s érzem a halált.

Jőjj drága Holló, emberhús falója!
Tépd fel szívem, itasd vascsőrödet,
Testünk a romlás holnapig megója,
Szívem Ilmer lányának vidd, öreg
-230-

Most Upsalába sör foly, éji Holló,
Korsó kocog, dalol a jóbarát,
Villámsebesen szállj, te puszta-bolygó,
Vedd a szívem s keresd a bús arát.

Ott fenn ül a varju-csapott toronyban,
Éj-fürtje lóg, bús arca hófehér.
Ezüst függője szikrás fénybe lobban,
S szemfénye csillagtűzzel is felér.

Menj bús követ a halvány lány lakába,
Vidd el szívem s jelentsd a viadalt.
Mutasd meg azt, hogy még holtan se gyáva
S reád mosolyg Ilmer leánya majd!

Én meghalok már. Vérzem száz sebembül,
Időm lejárt. Hull a rőtszínű csöpp.
Testem vidáman majd a napba lendül
S a fényes Istenek közé ülök.
-231-

ANAKREON-UTÁNZATOK

LECONTE DE LISLE

A KANCA

Ó ifjú kanca, te tüzes szemű,
A merre futsz, ledől a gyenge fű,
Szádon havas ezüst-tajték szalad,
Csorgó verejték mossa oldalad.
Trák pusztaságnak virgonc gyermeke,
Nyerítesz a parton, élettel tele,
Bontott sörénnyel szállsz s le nem bukol,
Még a sebes dámvad sem ér utol.
De térded nemsokára meglazul,
S hiába küzdesz, birkózol vadul,
A földre rogysz s nem sért a hódolat –
Zabládba mar majd hófehér fogad

A KUPA

Vedd ez ezüst tömböcskét, fürge ötvös,
De ebből harci szobrot mégse tördöss,
Inkább hasas és öblös serleget,
Hol a tüzes bor lázasan pezseg.
-232- S falára a Pleádokat ne vésd:
Legyen rajt a vidám menád-tömeg,
Metszd rája az aranyló fürtöket,
A gömbölyű hordót, a víg szedést,
Hol a szedők a pénzelő lakosnak,
Bíbor lábakkal fürtöket taposnak,
Hogy rajzaiddal Évoét elénk hozd
S lássuk víg Aphroditét, édes Éroszt,
S égjünk a sok tüzes szívű szüzér,
Kiket díszít a verbénás füzér.

A MÉH

A zöld hegyen Érosz, kérkedve fenn,
Meglopta a köpűt egy reggelen;
De rajta kapta őt egy méhike.
Hozzá repült s megszúrta sebtibe.
Könnyekbe fulva állt a balga isten,
Ujjára fújt, hogy nagy baján segítsen.
S feledve íjját, rőten a haragtól,
Cyprishez átszállott sietve akkor:
– Anyám, sebet kaptam egy kis kígyótul
Megmart fulánkja… szólt s esengve sírt is.
Mosolyosan szólt a szavára Cypris:
– Te oly sebet szúrsz majd, – mely sohse gyógyul…
-233-

BOZÓT

LECONTE DE LISLE

A száradó füvön, ahol a bódító
Vad nap felé tekint a vérvörös kigyó,
A szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd,
Hatalmas gyomra lóg és karmokat mereszt.
Szájából perzselő lehellet láza száll;
Rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál;
Szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó
Rángó jóllét böfög s pofája oly mohó.
Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli.
A sunnyogó párduc gerincét íveli;
Az óriáskígyó lapos és pikkelyes
Fejével a fügék közt valamit keres;
Tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár,
A csíkos tigris úr fejénél szálldogál,
Kit lángoló verő, iszonyú láng füröszt,
S kék ég alatt pihen, az összesült fű közt.

De már az árny terül a mély erdők felül.
A tigris áthevült forrongó vére hül;
Szél libben a füvön; zizeg a gyenge nesz;
Ocsudik, széttekint, mordul fület hegyez.
-234- A puszta néma még. A tükrös csermelyen,
Hol a lótusz virul merengve csendesen.
Nem látni dámvadat, remegve habozót.
Gazellák léptitől se reszket a bozót.
Az éhség marja fel mozgó sovány hasát;
És összekuporul, halálos némaság;
Nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt,
Ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd,
Ásít és talpra áll, untatja a magány,
És gyászosan vonít a csúnya éjszakán.
-235-

AZ OROSZLÁN HALÁLA

LECONTE DE LISLE

Öreg vadász volt, künn élt a vadonba,
Sötét ökörvér volt az itala.
Bámulta a síkot, tengert borongva,
S bőgött a pusztán búsan, egymaga.

Majd kárhozottan sinylődött a hitvány
Fogságba, nézte bamba csőcselék.
Dobogva járkált a nagy vaskalitkán
S a rácsba zúzta óriás fejét.

Hogy nincs menekvés már: belátta végre.
S akkor otthagyta vizét, husát;
Megölte az éhség s a szomjuság.

Ó szív, te forradalmas görcsbe sinylő,
Ki sírva vergődsz a föld ketrecébe,
Vajjon miért nem mersz úgy tenni, mint ő?
-236-

A JAGUÁR

LECONTE DE LISLE

A barna lejtőkön arany sugár ég,
Fényes habokba mosdik a vidék;
De a síkokra ráborul az árnyék,
Borzongva jő a hűvös, esti lég.

A gizgazos, zsombékos, csúnya posvány,
A meztelen szirt, a fa, a homok,
Indul-mozog és a magányból ocsmány
Sóhajjal az új felé zokog.

A nagy folyó sötéten bugyborékol,
A hold meszes párákon át kigyúl,
Fel-felcsillan egy kajmán háta néhol
A hold kemény-hűs sugaraitul.

Az egyik éhesen kúszik az árra,
Csattog kovácsolt állkapcsaival;
A másik kérges vas-torkát kitárja,
Hogy fújja át az éles szélvihar.

A jaguár a mahagoni-lombban
Vár hunyt szemekkel, lesve, komolyan,
-237- De szimatolni kezd az orra nyomban,
Friss hússzagot sodor a szélroham.

Izmos farán ül, űzi vad kívánság,
Foggal-karommal pedzi a tusát,
Vérszomjasan tépázza a fa háncsát,
Rózsás nyelvével nyalja bajuszát.

Majd körbe szökken izmos, könnyű farka,
A fához vágja a sóvár lesen;
Lapos fejét kemény talpára hajtja
S alvást mímelve horkol édesen.

Egyszerre csend lesz, fekszik, mint a szikla,
A gallyak közt, aléltan és sután,
Most egy kövér ökör siet a síkra
És gőz lövell ki tágult orlyukán.

Hármat se lép. Már megkövül egészen:
Ott a facsúcs zöld rejtekébe fenn,
Agát-arany, két óriási vér-szem
Mered reá szikrázva, nesztelen.

Bután inog már roggyant-béna lábán,
Felbőg, hogy mégse hagyja el magát;
A jaguár lejő prédája láttán,
Megkapja biztosan puha nyakát.

Az ökör enged, villás szarva port hány,
Legyőzte a vad szörnyű ereje.
-238- A jaguár szorítja őt mogorván,
S őrült iramban vágtat el vele.

Köröskörül ijesztő puszta ásít,
Holdfényben úszó nagy szikláival,
Az ökör vérzik, kéjeleg a másik,
Megrészegíti a friss vérital.

Fekete éjbe tűnnek mind a ketten,
A horizon tág, széles és süket;
Zajuk a csöndbe sikkad el rekedten,
Éjjel födi bús küzködésüket.
-239-

A JAGUÁR ÁLMA

LECONTE DE LISLE

A mahagóni fák alatt virágdagály,
S a rekkenő légben, hol dongók raja száll,
Az összefont sűrűn, egy óriás galyon,
Hintáz a lármázó és cifra papagály,
A sárgahátú pók s a fürge vadmajom.
A ló- s ökör-ölő jaguár idejön,
Megáll a vén fák közt, a mohlepett közön,
Fáradtan és búsan, szemébe holt közöny.
Farát megdörzsöli egy fába reszketeg,
Elpetyhüdött ínye friss, hűs vízért eped
S kitör a száján egy halk-tompa böffenet.
A zajra futni kezd ijedten az arany gyík,
És útja a gyepen cik-cakosan aranylik.
Majd a sötét sűrűn, hová nem hat sugár,
A sziklán elnyúlik az álmos jaguár,
Nyaldossa a lábán az éles karmokat,
Álmos aranyszeme káprázva pillogat,
S amíg rest ereje vad kéje száll reája,
Csóválja farkát és borzolja oldalát,
Prédáról álmodik, körötte pusztaság
És vére szomjazván a karmait bevájja
Egy vadkan bika puha-meleg húsába.
-240-

A NAP HALÁLA

LECONTE DE LISLE

Tengerként zúg a szél, az őszi szózat,
A panasza oly ünnepi, komor,
Lombot cibál, búcsúzva bújdokol
S a fát pirosra festi véred, Ó Nap!

Levélcsomón kavarganak a vészek;
Álmot kínálva lassan jő az est,
Az árnyba mindent bíborosra fest
S görcsös, kopasz galyon libeg a fészek.

Hunyj, hunyj kevély Nap, fáklyafény pihenj te!
Fényes szőnyegre csorran ki a véred
Mint összetört, véres szívünk szerelme.

Halj meg – te felkelsz! Jó reményre fekszel,
De visszatér-e a hang, láng s az élet
Ha majd szegény szívünk megpattan egyszer?
-241-

CSILLAGHULLÁS

LECONTE DE LISLE

Omoljatok ti gyöngyök,
Bús csillagok a habba már.
Úgy lángol a vörös köd,
Úgy tündököl a láthatár;
Szikrázik a rózsás Kelet,
Kacagnak a betyár szelek,
A hullámon tűzszikra jár.
Omoljatok ti gyöngyök,
Bús csillagok a habba már.

Zuhanjatok csak szerte
A titkos óceánba ti.
Nap tűz le a hegyekre,
Lángolnak izzó ormai.
Sikoly, kacaj, dal kél ezer,
A harmatos fa szíve ver,
A légbe zúgást hallani.
Zuhanjatok csak szerte
A titkos óceánba ti.
-242-

Repüljetek suhanva
Ó messze földek, édenünk!
A hajnal érces ajka
Nevet s kigyújtja a szemünk.
Testén ragyog a lángruha,
A víz smaragd, a víz puha
S arany tüzet mutat nekünk.
Repüljetek suhanva,
Ó messze földek, édenünk!

Siessetek Nyugatra,
A néma éjbe, csillagok!
A sürű, zöld utakra,
Hol a nap tűzszeme ragyog;
A tavakon a szarvas, őz
Vizet zavar, vigan időz
S a lárma már megint nagyobb.
Siessetek Nyugatra,
A néma éjbe, csillagok.

Ki hullik, az mind boldog,
Feledtető sok lámpaláng!
Ki mint ti, bús koboldok,
Forog kihűlt csillag gyanánt.
Oly édesjó a béke lenn,
Aludni csöndbe, nesztelen,
Hol nem les orvul senki ránk.
Ó adj örök békét nekem
Feledtető sok lámpaláng!
-243-

SOLVET SECLUM

LECONTE DE LISLE

Elhallgat egyszer e fonák zsivaj!

A szélbe reszkető sikoly kihal,
Elnémul a haláljaj, a boszú-szó,
Mit égre zúg most az örvényben úszó,
A lárma, sírás, vád, sóhaj, keserv, bűn,
A test s a szellem egycsapásra megszűn!
S elhallgat a király, a csőcselék,
Nem zúg rekedten a börtön feléd,
Hallgatnak az erdők s a tengerek,
Mind, aki e pokolba hentereg,
Oszol-tűnik, mi itten ölt meg égett,
Elmúl a sárba túró földi féreg
S az űrbe bolygó, kóbor éji lob!

Egy gondolat s minden hallgatni fog.

És ez nem akkor lesz, ha majd az ember
Egy másik édent és új életet nyer,
Se, hogyha rózsás fűbe kéjbe fúl,
Se, hogyha sírban alszik végre, túl;
-244- De, hogyha e meddő Golyó kizökken
Unott futásából kaján örömben,
Vakon, bután rohan végsőt hörögve
S észtvesztve táncol a szabad körökbe,
Megostromolja az eget vadul,
Vén kérge róla megropogva hull,
Felmennydörög sós óceánjaival
S kialszik a víztől a lángvihar
És a világszülő sáromladékon
Az űrben új lét kel s vesz a mulékony.
-245-

REQUIES

LECONTE DE LISLE

Távol azoktól, akiket szerettem,
A szép napoktól halkan távozom.
A meseország ott ragyog megettem.
Megállok még a sziklacsúcsokon
Az égen, az alkony alvó egén,
Repül reményem, a végső remény.

Boldogtalan! törődj be végzetedbe;
Az ifjúság többé el nem bűvöl,
Hiába az emlék, így végezed be,
Az égre nézz s ne félj a könnyütől,
Hulljon le a sok igéretlevél,
Szerelmed, álmod, mit nem ízlelél.

Mit sem ad az idő, bármit igérget,
Nem zöldül a rom, a hamu soha.
Holt hamvaid add át a kósza szélnek,
Aludj, a sír oly édes nyoszolya.
Az éjszakába lelj új gyógyszeret
És lásd be, hogy már senkisem szeret.

Az életünk ilyen, el kell viselni,
Az őrült lázad és a gyenge sír;
A bölcs nevet és terhe néki semmi.
Szállj hát a mélybe, hív az enyhe sír.
Ott lenn a zaj, a háború pihen,
Boldogtalan, aludj hűs mélyiben!
-246-

AZ UTOLSÓ EMLÉK

LECONTE DE LISLE

Meghaltam. – És szemem még sincs lezárva,
Csak járok az örvényes éjszakán,
Oly csöndesen, mint lassú népek árja.

Búsan lehell a sír fuvalma rám,
Bolygok bitangul, évek óta, resten,
És társam az Ür, az Éj, a Magány.

Napom lejárt. Nem érzem a sebet sem,
Az élet ez, vagy a halotti párna?
Nap! Álom! – Semmi. Menj, menj kósza testem.

Zuhanj! Szemembe tátong az űr árnya,
Az elmúlás nyugalmas éje elnyel,
Meghaltam. És a semmiség zilál ma.

Hát e kísértet, e hang és e sebhely?
Rég kaptam, a tusakodó életen.
Ó éj! Borulj le, éj! – És csöndbe fedj el:

Szívem megették. Ó emlékezem.

Ernest Raynaud 1864 február 22.-én született Párisban. A francia fővárost sohasem hagyta el. Verlaine fedezte fel. Eleinte a parnassienek közé tartozott, később többedmagával megteremtette a „román“ iskolát, amely a latin múzsa védelmére alakult, erősen hangsúlyozza különválóságát és védekezik minden idegen – barbár – szellemi befolyás ellen.

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: L’Oeuvre du Sang 1890–1891 (A vér munkája), La Tour d’Ivoire 1899 (Az elefántcsonttorony), La Couronne des Jours 1905 (A napok koronája). -248-

TANYAI REGGEL

ERNEST RAYNAUD

Gyorsan kitárom az ablakredőket,
S a zümmögő és cifra nyári kert
Szobámba lépett, minden nevető lett,
A fény kicsattant, a virág kikelt.

Poros fűszál szikrázik égi könnytül,
Felhőtlenül villámlik az azúr;
A dombok alján vattapuha köd gyűl,
A búza sárgul mozdulatlanul.

A béreslány, végében a fasornak,
Facipőben csoszog, kutat csikorgat,
A szérű zúg, csipeg a csirkeól.

A szorgalmas ásó pengéje szól,
Víz foly, fa rezzen, rebben a madárka
És a mezőszag becsap a szobámba.

Henry Cazalis 1840 március 9.-én született Corneilles-en-Parisisban. Jogot és orvostudományt tanult. Erősen tanulmányozta a keleti költészetet, a buddhizmust és Schopenhauer-t. Első verseskönyve Jean Castelli álnév alatt jelenik meg 1865-ben. Sok vallásos és filozófiai verset írt. Jean Lahor álnév alatt is ír.

MUNKÁI. Nevezetesebb kötetei: Chant populaire d’Italie 1865 (Olasz népdalok), Melancholia 1860.

IRODALOM. Verset fordított tőle Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet). -250-

A CIGÁNY A HOLDBAN

HENRY CAZALIS

Egy régi cigány mese járja:
Mikor a hold az égre tűn,
A hold öreg, cingár cigánya
Nótázni kezd a hegedűn.

A nóta lágy, puha fuvalma
A csöndön át alig rezeg,
S az éjszakán senkise hallja,
Csak a csöndes szerelmesek.

Jöjj drága, ez a bűvös óra:
A fán ezüstös szemfedél,
Figyelj, figyelj a zeneszóra,
A holdban a cigány zenél.

Laurent Tailhade 1854 április 16.-án született. Harminc éves korában jelennek meg első versei, amelyeket Banville nagyon melegen fogad. Mint szatirikus költő erős hatást gyakorol a korára. Egy anarchista bombája 1894-ben megsebesíti, Barrés gúnyolódó írása miatt párbajra hívja ki, Tailhade a párbajban megsebesül, jobb kezére megbénul és később a jobb szemét is el kell távolítani. E sok csapás ellenére is szorgalmasan dolgozik: hisz a céljában, igazi verekedő és igazi költő.

MUNKÁI. Le Jardin des Rêves 1886 (Az álmok kertje). Un Dizain de sonnets 1881, Vitraux 1892. -252-

HOLDAS TÁJ

LAURENT TAILHADE

Kihúnyt a végső tűz a ködbe reszketőn.
Nincs láng az ablakon, nincs füst a háztetőn.
Egyhangúan brekekéz a békák bús dala.
Csipkés ruhájában pihen az éjszaka.
Csillag se gyulladott a néma fák felett.
Lábujjhegyen járnak halk illatos szelek
A réten, az alvó, arany kalászokon.
Mostan föltündököl távolban egy orom
S ezüstös pettyektől tarkáll a barna föld.

A néma hold evez lassan suhanva fönt.

Jacques Madeleine Párisban született 1859 május 16.-án. Catulle Mendès ezt írta róla: „Jacques Madeleine még fiatal pedánsul, kitartóan dolgozik, nem hervadó, virágos munkáján, oly szorgalmasan, mint az április a rózsabimbón“.

MUNKÁI. La Richesse de la Muse 1882 (A muzsa gazdagsága), Livret de vers anciens 1884 (Régi versek könyve), Le Sourire de Hellas 1899 (Hellasz mosolya).

IRODALOM. Több versét magyarra fordította: Balla Ignác (Jövendő), Zempléni Árpád (A XIX. század francia lírájából, a Kisfaludy-Társaság kiadása, II. kötet). -254-

OTT FENN

JACQUES MADELEINE

Ott lenn a tengeren
A hold felébred
És eltűn messze lenn,
Mint egy kísértet.

A hold felébred,
Eltűn a hold…

Nézd, arra bolyg!
Viszi az álmom,
Holt-haloványon
Eltűn a hold…

A hold felébred,
Eltűn a hold…

Rövid az élet,
Fut tűnve minden
S az éjben, vízben
Ér néma véget…

A hold felébred,
Eltűn a hold…

Victor Marguerite, a híres regényíró testvére, Mallarmé unokaöccse tizenhét éves korában tűnt fel verseivel. Ma a francia írók egyesületének elnöke.

MUNKÁI. Brins de lilas 1883 (Orgonagalyak), Le Chanson de la mer (A tenger éneke), Au Fil de l’heure. -256-

SZIESZTA

VICTOR MARGUERITE

Künn sárga nyári nap remeg,
Ez az ernyedt szieszta-óra.
Lomhán dőlünk le nyugovóra,
Álmunk halálos dermedet.

Az elfáradt arab kidől.
Gyékényre húzza le a restség.
Elnyújtja némán lomha testét
És álmodik. Ugyan miről?

Nincs semmi. A szív kedvtelen,
A béna akarat se tervel.
Az ember egy kevés jeget nyel
S aztán aludna szüntelen.

Néhány légy álmosan cikáz,
Megállnak, újra visszatérnek.
Szegény, buta, picinyke férgek!
Néhány légy álmosan cikáz…

TECSUJIRO INOUYE

IRODALOM. A japán költészetről sok cikk jelent meg magyarul és több japán versfordítás is (Magyar Szemle 1906 március 15). Japán verseket magyarra ültetett át: Heltai Jenő (Jövendő 1909 február 21), Zsoldos Benő (Jövendő 1909 augusztus 21), Márkus László. -260-

ÉJI ÚT

TECSUJIRO INOUYE

A felhőn a hold sugara kél,
Hosszú jajjal sír-zihál a szél.

Nád, fenyő zúg, bús szellemzene,
Most valaki mintha intene.

Az útszélen dúlt templom-romok,
Egy erdő, egy híd s homok, homok.

Régen elmúlt éjfél, valahol
Felhuhog az erdőn a bagoly.
-261-

MAGÁNYOS ÉJSZAKA

TECSUJIRO INOUYE

Künn az utcán fúj az ősz szele,
Itt gubbasztok, mint egy remete.

Lelkem régi könyvekkel mulat,
Nézek fönn egy árva vadludat.

Hold sugárzik a hegyek fölött,
Füstölögnek a nehéz ködök.

Fagy, magány! És zsibbadó homály,
A gyér fénybe csak egy zsámoly áll.

MA-HUANG-CSUNG

IRODALOM. Kínai verseket fordított Telekes Béla (Jövendő), Bálint Lajos (A Hét). Ujabban Kaffka Margit több kínai verset fordított magyarra (Világ. Vasárnapi Ujság 1913). -266-

AZ ÁRVA SZERETŐ

MA-HUANG-CSUNG

Egy éjjel körtefa virágból
Tettem koszorút ablakába,
Egy holdas, édes éjszakán.

Nagy-nagy szerelmemet daloltam,
Cin-cin, pengettem citerámat,
A drága ablaka alatt.

Másnapra kacagott a kedves,
Piros szegfű tüzelt a mellén,
Mi a szomszéd kertjébe nőtt.

Én elfutottam a szobámba,
És sírtam-ríttam, egyre ríttam,
Hogy oly kevély, kemény-szívű.

Azóta gyűlölöm a szegfűt,
Azóta éjszaka se alszom –
Széttörtem árva citerám.

ASSZONY A TÜKÖR ELŐTT

CSAN-JO-LU

Bontott, nehéz hajakkal a tükör
Előtt pihen s hosszan reámered
A teleholdra. Ott a függönyön
Szivárog a fény, játszik a szobán,
Mint jáspisgyöngyök miriádjai.
S az apró nő? Hullámzatos haját
Se fésüli. Széthúzza függönyét:
Fehér-fehér-fehér a rónatáj,
A hold ezüst kantája öntözi,
S olyan-olyan, mint teste tavasza
A csöndes-édes éjen, a szobán…

KAZIMIERZ TETMAJER

SZÍVEM

KAZIMIERZ TETMAJER

Szívem, szívem, te szomorú, szegény,
A fényes éjbe keresel vigaszt.
Van-e egy szív, mely álmodik, viraszt
S érted kiált magánya éjjelén?

De hang se kél… Egy fenyves küzd a széllel,
Az éjbe nyomva büszke homlokát.
Hiába is vársz – szótalan az éjjel…
Ne szólj szívem, tűrj-tűrj és sírj tovább.

FELLEGEK

ZENON PRZESMYCKY

Ó fellegek s ti csendes, esti árnyak!
Kopár utcákon szél és por forog,
Az éjbe halk lámpásszemek vigyáznak,
A szűk út ásít, mint barlangtorok.

Búsan bolyongsz s a gondok sírva kélnek,
Rémalakok kísérik jöttödet,
Olyan vagy, mint egy átkos, kósza lélek,
Kitől remegve szalad a tömeg.

Az alkonyat lelkedre ráesőzik,
Befátyolozza zöldelő mezőit
S a kripta néma csendje rálehel.

Az álmod elszállt, mint tűnő lepel,
Csak ténferegsz most s fáradt fejjel intesz
És csüggeteg kérded: „Mi végre mindez?“

CONRAD FERDINAND MEYER

Conrad Ferdinand Meyer 1825 október 12.-én született Zürichben. Apja történetíró. Meyer jogot tanult, de magánúton szenvedélyesen foglalkozott történelmi stúdiumokkal. 1857 és 1858-ban Párisban és Rómában élt. Olyan kitünően beszélt és írt franciául, hogy sokáig habozott, nem tudta eldönteni, franciául vagy németül írjon-e. Csak férfikorában lépett fel. Érett írásai a német elbeszélő próza remekművei. Conrad Ferdinand Meyert Gottfried Kellerrel vetik össze: Meyer az arisztokrata, Keller a demokrata, Meyer a művészebb művész, Keller az emberibb. Küzdenie sohase kellett a kenyérért. Nyugodtan és teljesen a művészetnek adhatta minden idejét és minden erejét. Halála előtt való éveiben többször elborult az elméje. 1898 november 28.-án halt meg.

Meyer nemcsak elbeszélései által hírneves. Verseiben ugyanazt a diszkrét objektivitást, öntudatos tartózkodást bámuljuk, amely prózáját örökéletűvé teszi. Mégse hűvös versek ezek: a tartózkodása lírai, az objektivitása az új líra legmagasabb célja felé mutat. A német modern líra őse Meyer. Mint lirikus az örökkévalóság perspektívájából nézi önmagát és a világot.

MUNKÁI. Zwanzig Balladen 1867 (Húsz ballada), Romanzen und Bilder 1871 (Románcok és képek), Gedichte 1882 (Költemények).

HALOTTAK KARA

CONRAD FERDINAND MEYER

Mi néma halottak örökre csatázunk,
hatalmas a sírban a mi sokaságunk.
Mi szántjuk a földeket és ti arattok,
suhintva a rendet, emelve a sarlót,
és mind, ami kezdet, örökbecsű munka
a földi kutakba ma átzubog újra,
szívünk gyülöletje, szerelme szünetlen
még lüktet a földön a lázas erekben
s mit felkutatánk, a tudás hegyi ormán
a földi futás közepette ma kormány
s hódít a zenénk, a dalunk meg a képünk,
babérkoszorúzva halottan is élünk,
keressük a célt ma is, éjbe törődünk,
mi sír miriádjai! Térdre előttünk!
-279-

SIRÁLYOK

CONRAD FERDINAND MEYER

Fönn a gőgös, szürke szikla mellett
víg sirályok csöndesen kerengtek,
lengő szárnyon büszke lég-királyok,
hófehér úton kevély sirályok,
s lenn a mélybe, zöld tengerhabokban
a vén sziklacsúcs bókolt nyugodtan
és borzongtak a szárnyak fehéren
és csatáztak villogón a mélyen.
És a víz a kék ég sok hajósát
oly híven tükrözte lebegőben,
hogy a vízben és a levegőben
egybeolvadt álom és valóság.

Megriadtam, most vettem csak észre,
a Való s Visszfény minő rokon
s félve kérdtem ott a partokon
a szárnycsattogó zavarba nézve:
És te? Szárnyakon röpül-e tested?
Vagy tükörkép vagy, csalóka festett?
A lelked csak színes ködbe illan?
Vagy tüzes vér forr-e szárnyaidban?
-280-

A RÓMAI KÚT

CONRAD FERDINAND MEYER

Felszökken a víz s átfolyik
a márvány-csésze öblibe,
túlcsordul most a második
s vizét zuhogva önti le;
megtölti ez a másikat
s már víz pezseg a mélyiben
mindegyik vesz, mindegyik ad,
árad s pihen.
-281-

ÚJÉVI HARANGZÚGÁS

CONRAD FERDINAND MEYER

A morajlás a levegőn átszáll,
hajladoz a szélben, mint virágszál.

Csendbe csengő, halkan tovahangzó
és dagad a mélyből új haragszó.

Végtelen sok, mint a szél s a pára!
Nincsen partja és nincsen határa.
-282-

ÉJI HANGOK

CONRAD FERDINAND MEYER

Múzsa szólj a bús zenebonáról,
mely csiklandja álmatlan fülünket! –
Most az ebek kedves csaholása,
aztán az órák zajos ütése,
aztán a halászok párbeszéde,
aztán? Semmi, csak a láthatatlan,
véghetetlen csönd szellemzenéje,
mint a fiatal mell pihegése,
mint a mély kút messze mormolása,
mint a tompa evezőcsapások,
mint az álom nesztelen jövése.

Friedrich Hebbel Wesselburenben született 1813 március 18.-án, Holstein hercegségben, Dániában. Szegény és küzködő kőműves gyermeke. Négy éves korában iskolába küldik. Elemi iskola tanítója adja neki szegényes könyvtárából az első szellemi táplálékot. Tengődő apja már tizenkét éves korában kőműves-munkára fogja a fiatal és álmodozó gyermeket. 1827-ben meghal az apja és ettől kezdve kalandos úton-módon próbál szabadulni nyomasztó helyzetéből, a kis elmaradt fészekből. Mint ő maga írja: hol arra gondolt, hogy színésznek áll be, hol egy hírneves íróhoz folyamodott, máskor pedig egy fiatal muzsikussal akart világgá menni, de egyik terve sem sikerült és csak nyolc esztendő mulva, 1835-ben költözhetett Hamburgba. E nyolc esztendő alatt sokat tanult és lírai egyénisége kifejlődött. Vidéki lapokba és egy párisi divatlapba irogatott verseket. Hamburgban csak egy esztendeig marad. Egy év mulva utazni megy. Heidelbergben jogi előadásokat hallgat, nem sokáig. Tovább utazik, Münchenben három nyomorult évet tölt. Sokat foglalkozik Goethe és Shakespeare drámáival. Verseket, novellákat irogat. 1838-ban meghal az édesanyja, vágyódik vissza Hamburgba és kedvenc kis kutyájával 1839 telén útnak is indul. Hamburgban megint nyomorúságban él, míg végre 1840-ben előadják első sikert ért drámáját „Judith“-ot, 1842-ben adja ki először kötetben a verseit. Királyi ösztöndíjat kap, amely lehetővé teszi, hogy Párisba utazzék. 1845-ben Bécsbe megy, ott véglegesen megtelepszik, megházasodik, elvesz egy színésznőt. 1863 december 13.-án meghal.

Hebbelre úgy tekintenek, mint az új német dráma előkészítőjére, aki a naturalizmus útvesztőjéből új magaslatokra -284- vezette a drámát és a szimbolizmus útját egyengette. „Hebbel szerint – írja Alfred Kerr – a jelentős cselekmény jelképes cselekmény.“ Erősen lírai vérmérséklet. Becses és érdekes naplója tele van lírai forgáccsal, meleg, ideges és különös ötletekkel, amelyekből gyakran sarjadztak versek. Ezeket az ötleteket sokszor viszontlátjuk drámáiban és egyéb írásaiban is.

IRODALOM. Balázs Béla: Hebbel Frigyes pantragizmusa (Philologiai Közlöny 1908), Balázs Béla: Hebbel (Nyugat 1909), Bálint Lajos: Hebbel (Magyar Hirlap 1913 március 13).

A SÍR

FRIEDRICH HEBBEL

Egyszerre ástam, ástam,
Míg testem izma bírt:
Ájult lidércnyomásban
Ástam egy csúnya sírt.

Bódulva vágyakoztam
Édes jutalmamér,
Mert tudtam, hogy a munkám
Végén köszönt a bér.

Fáradt karom lecsüggedt,
Elkészültem vele
És vágytalan-sötéten
Hulltam magam bele.

Báró Detlev von Liliencron 1844 június 3.-án született Kielben. Liliencron testestől-lelkestől katona volt. Hadnagyi napjaira szívesen gondol vissza: „Ó, a hadnagyi időm! – írja. Az a vidám frisseség és snájdigság, az a sok drága barát és cimbora, az a sok rózsás nap, az a keménnyé acélosodott kötelességérzet és szigorú önfegyelem!“ Szerette a hivatását. A porosz hadsereggel együtt harcol Ausztria és Franciaország ellen. Mint kapitány sok helyen megfordul. 1889-ben kezd írni, s ekkor már kész művész. Első verseskönyve nagy feltűnést kelt. A természetért rajongó, egészséges, vidám versei az utánzókkal és a finom utánérzőkkel szemben reakció. Ami azonban ma természetes, akkor idegenszerű volt és ezt a jámbor és friss optimistát „dekadens“-nek keresztelték el. Verseskönyvei egyre növekvő hatást gyakoroltak. Költői hírneve tetőfokán Münchenben lakott. Később visszaköltözött szülővárosába, évekig élt Hamburg mellett, harmonikus, nyugodt, boldog életet. 1909-ben halt meg.

Detlev von Liliencron származására nézve északnémet. Az északnémet pusztaságokat, az északnémet pszichét, a katonaélményeit festi. 1879-ben – a német líra megújhodása korában – tűnt föl és a németek őt tekintik az első kifejezetten-modern költőnek. Témái még régiesek, sok diákos humor és kedély van bennük (ez különösen tizenkét énekes víg époszában és az emlékirataiban nyilatkozik meg), de már észreveszi a nagyvárost és a hétköznapokat a költészet zománcával vonja be. Szempontjai nem magasak: az egész életről nincs mondanivalója. Egy-egy momentum ragadja meg, igen intenzíven: impresszionista. -287- Gondolkozása alig különbözik a német katonatisztekétől: az érzése azonban egy költőé és a szeme, friss látása egy művészé.

Nagysága abban volt, hogy egyszerűen látott. Majdnem mindent észrevett. Engedelmesen és szelíden hullottak szemébe a tárgyak képei és torzítás nélkül mutatta. Egy befogadó, aki mégis alkot. Költő, aki szelíd médiuma a világnak. Nem átformáló, továbbfejlesztő és magyarázó, csak újraalkotó. Békés tükör a szeme és nem domború vagy homorú lencse. Amit lát, frissen, egészségesen a papírra veti, nem szűri át az érzésein. Egy ilyen kedély, amely a külső világról csak nyugtató híradásokat kap, mását annak, ami előtte van, nem töpreng, hanem mosolyogva vesz tudomásul életet és halált. Az élet? Előttük van. A halál? Eljön értünk. Minden egyszerű. Nincs szimbolum és probléma. Csak a szemünkkel láthatunk. Költészete a szem költészete.

Nem érezte magát feltétlenül és mindig költőnek. Bölcs mosolygással nézte a verseit, a művészet fáradságát, kedvesen affektálta a dilettánst, mert tudta, hogy a rímeken kívül sok-sok minden van még a világon. Vannak elfinomult idegű művészek, akik annyira magukba mélyednek, hogy a fejük felett összecsapnak az álmok hullámai. Ő nem ilyen. Az élet nagy és gazdag. Látása is katona-látás. Nagy távolságokat ölel át egy tekintettel. Egy képet rögzít meg a maga durva realitásában. Pontos, korrekt, néha pedáns. A „vers libre“-t nem ismeri. Kerüli a különködést és a nőies parfümöt. Sorai katonásan marsolnak előre. Néha a katonabanda ritmusára emlékeztet verseinek muzsikája. Még a csinadrattát is kihallani. Egy bohókásan jó rím úgy csap bele a hangulatba, mint a cintányér csörömpölése, vagy a nagydob. Szereti a bravurt. Verekedő, kackiás, bátor. A kétségbeesése már szitkozódás. Öröme hurrá-kiáltás.

Az új német irodalom vele kezdődik s vele epocha – az átalakulás kora – zárul be. Évtizedekig volt zászlótartója a küzdelemnek s szerencsésen össze tudta hangolni a multat a jövendővel és a harckiáltásokat régimódi, kissé öreges kedvességgel tompította. A sülyedő bárkáról minden kincset átmentett a Stürmerek modern gőzösére. Higgadt bölcseség és -288- kiábrándult tudás gyakran kísért költészetében. De nem szégyelte a szíve természetes és gazdag melegségét. Még a könnyet se titkolta, becsülethez is juttatta. Családias, hosszú estékről, napfényes szüretekről, háborúkról, hagyományokról, ősökről újhangú eklogákat írt. Innen az a pikáns zamat, amely minden versében az ódonság és az újszerűség, a tegnap és a ma testvéresüléséről, de mindenekelőtt az ő áthidaló, békítő munkájáról ad hírt.

Övé volt majdnem minden, ami a legújabbaké. De övé volt a humor és a patriárkális kedély utolsó aranya is.

MUNKÁI. Adjutantenritte 1884, Gedichte (Költemények) 1889, Der Heidegänger 1891, Neue Gedichte 1893, Ausgewählte Gedichte 1896, Poggfred 1896, Kampf und Spiele, Kämpfe und Ziele 1897, Nebel und Sonne 1900, Bunte Beute 1903, Balladenchronik 1906. Összes munkái nyolc kötetben 1911-ben jelentek meg.

IRODALOM. Gerő Ödön: Liliencron (Pesti Napló), Kosztolányi Dezső: Jegyzetek Detlev von Liliencronról (A Hét 1909).

Verseiből fordított: Szilágyi Géza, Babits Mihály (kézirat), Telekes Béla, Ormos Ede, Lányi Viktor, Binét Menyhért, Kún József és még sokan. -289-

BÁL UTÁN

DETLEV VON LILIENCRON

Atlaszcipős kis lábadat
Dugd a kocsiba, szentem,
Két paripánk zablát harap,
Hajtsál Johann, de menten!
Mint lankadt ibolyacsokor
Elszunnyad és reám omol
A drága, szőke komtessz.

Az éj ködös, egyadta sár,
Az égen egy piros csík.
Megrebben a bibic-madár
És a harmatba mosdik.
Száguldanak jó lovaink
S kökényszemével rámtekint
A drága, szőke komtessz.

Rétről a sarló hangja szól,
A gerle búg fel olykor,
Harapja a kocsink s csahol
A kuvasz és komondor.
Sütött a nap, zengett a fény,
Hogy Gretna Greenbe mentem én,
Én – és a szőke komtessz.
-290-

SZICILIÁNOK

DETLEV VON LILIENCRON

VADÁSZAT UTÁN

Pilledten, szomjasan, lesűlve, lustán,
az erdei korcsmába benyitok.
A falra lógatom sapkám s a puskám,
tálat keres kutyám és inni fog.
Az özvegy a söntésre dől le – bús tán –
az alkonyi fényben merő titok,
de elfordulva mosolyog felém,
mennek, ketten maradtunk, ő meg én.

SÍRIRAT

„Mint télidőn az ordasok a szánt,
úgy üldözött árkon-bokron az élet.“
S ott álltam én, az áldozatra szánt,
az ordas nyelve reám feketéllet:
A rágalom, irígység, a falánk
kajánság jött s oldalt a legsötétebb,
halk macskatalpakon és hallgatag
a sunyi pletyka szaporán szaladt.
-291-

NYÁRI ÉJ

Távol hegyekre vágta le a mennykőt
a felleg és elvitte a vihart.
Sovány gebéken bús parasztsereg jött,
az aratók daloltak esti dalt.
A gőzölő tetőkön csendesen nőtt
kék oszlopok lég-rácsa és kihalt.
Most itt az éj, kóvályog a bagoly,
a lomb alól egy bús citera szól.

ACHERONI BORZONGÁS

A seregély vörös bogyókat csipked,
már aratásra zeng a hegedű,
de jő az ősz, ollóval, s kertjeinket
levágja és hideg lehelletű
erdőkbe komoran jelen a víz meg,
mellette targallyak és gyenge fű,
s a vizen álmosan átvisz a komp,
oda, hol a csönd némasága kong.
-292-

SZFINKSZ A RÓZSÁK KÖZT

DETLEV VON LILIENCRON

A nyári kertbe némán nyúlik el
A hófehér szfinksz, a vad macskafajta,
Két rózsa – hószín, mint a gyolcslepel –
Talpát szelíden-huncutul kaparja.
A szörny hallgat, flegmával nézve fel,
Mint Ramzesz óta, szólni most se balga.
És néma, néma, mindig, nem felel,
Lenn verebek csipognak nagy csapatba.
-293-

MARECHAL NIELS

DETLEV VON LILIENCRON

Nagy, sárga rózsa álmodott szomorgón
Márványívek közt, fekete koporsón.
Nem is tudom, ki tépte és ki hozta,
Ki volt a márványkoporsó halottja.
A koporsó sötét volt és kopár,
Mint karmos szfinksz az éjszakába dermedt,
A tengerből mint vérpiros koráll
Szállt a sugár-pettyes bús esti felleg.
-294-

DE SOKÁIG VÁRATTÁL MAGADRA

DETLEV VON LILIENCRON

A rét kies.
Siess, siess.
Most hallani, hogy zúg a patak árja,
De nemsokára túlzengi a lárma.

Szivem, szivem,
Jőjj sebtiben.
Most még szűzi az erdő tiszta csendje,
De nemsokára zaj kavarja csengve.

A lombközön
Sugárözön.
Hol vagy te édes, drága, fürge, nyájas –
Magadra lányka már tovább ne várass.

Már győz a nap
S ő bágyatag
Kacag és hintázik a karjaimban,
És egy részeg, boldog pacsirta égre illan.

Rudolf Borchard klasszikus filológus. Híresek a fordításai. (Keats-et nagyon megértően fordította németre.) Olaszországban sokat tartózkodott. Évekkel ezelőtt kiadta könyvét „Das Buch Joram“, amelyet Luther német nyelvén írt és bibliai stílusával nagy feltűnést keltett. Remekbe készült verseit a Hyperionjahrbuchban és az Insel-Almanachban tette közzé. Ezek a ritkán megjelenő, fátyolos és lenge versek a modern irodalom szenzációi. -296-

BALLADA AZ ÁLOMRÓL, A SZÉLRŐL ÉS A DALRÓL

RUDOLF BORCHARD

Kiűztem az árnyak sötét hadát,
Mik tűzhelyem kihűlt hamvába fúttak.
A lelkem a szobámba hívtam át
S ő jött súrolva a holdfényes útat,
Jó szellemek vezették útja árnyán.
Reccsent az ajtó? Csörrent az avar?
Zengett a tornác, pattogott a párkány?
Ó némán jött az álom, szél, a dal.

Halkan lebegtek, mint nagy madarak,
Majd tűzhelyemhez csöndesen leszálltak,
Borzongva fújták szárnyuk, hallgatag,
Lerázva a köd-harmatot s az árnyat.
Dalolt a dal: „Itt a zene s az ének.
Kinek a kedve néma vágyba hal,
Ajkat s ölet adunk mi a szegénynek“ –
Így énekelt az álom, szél s a dal.
-297-

Fehér fűzfán aludtam csöndesen –
Levegőházban szellők gyülekeztek –
– Álom-apót lestem a mélybe lenn,
Hol álmodik a hét fekete herceg –
– Tengerbe buktam s a víz habja zajgott,
Mint szélbe búgó, gyenge húr fuvall.
Hárfázott a szél s zengtek a kürtök, a kagylók
„Ó tenger, fűz, álom, szél, ifju dal.“

AJÁNLÁS

Az éjszaka jön, harmatos az ösvény,
Szállj balladám a holdba föl, hamar.
Hallgass a fáknál, mély haboknak öblén –
Az ének álom, szél és pára, dal.

Richard Dehmel 1868 november 18.-án született Wendisch-Hermsdorfban. Filozófiai tanulmányokat végzett és ma a filozófia doktora. Felesége, Paula Dehmel neves gyermekíró, aki vele együtt egy kötetre való gyermekverset adott ki. Azóta másodszor is megnősült. Első versei sok vitát provokáltak. A német kritikusok a líráját „beteges“-nek találták és őt is – akárcsak Liliencron-t – „dekadens“-nek nevezték. Ebben az időben Dehmel sokat foglalkozott Verlaine-nel (akinek verseit gyönyörűen fordította le németre), a dekadenciája azonban a mivolta legmélyebb mélyéből származik. Nyugtalan és új lirikus, aki az egyéniséget mindenek előtt valónak tartja és ebben is német. Hanz Benzmann írja: „A germánok művészete az egyéni művészet: az egyéniség és az érzések művészete, ellentétben a román népek művészetével, amely nagyobb részt formai és értelmi. Ezért nem beszélhetünk egyáltalán német hagyományról.“ Dehmel hagyományok nélkül indult el útján. Talán csak az egy Liliencron-tól tanult – formát és bátorságot. Másként felfogásban – a költészet felfogásában – épp az ellenkezője. Dehmelnek erősen körvonalazott világnézete van. Az emberiség fogalma állandóan fölötte lebeg és harcosa is az új embernek, a tökéletesebb embernek, aki épebb, jobb és szebb, merészebb és igazabb a mainál. Első nagy sikereit a „Weib und Welt“ című kötetével éri el. Később a „Zwei Menschen“ című lírai regénye, amely sok egymás mellé sorakoztatott románcból áll, megkoronázza sikerét. Dehmel itt formában, hangban már teljesen egyéni. A mai kor egyik legjellemzőbb lirikusa. Esztétikai -299- értekezéseket is írt, színdarabokat is, de a színpadon – épp túltengő és nagyon egyéni lírája miatt – nem volt sikere. Ma Blankeneseben, az Elbe mellett él.

Az új német lirikusok többnyire lágyak, nőiesek, finomak: Dehmel velük szemben az őserő és a férfi. Rendkívüli szenvedély lakozik benne. Soraiban pátosz izzik. Nyelve, ez a szaggatott, forró, lihegő nyelv mégis intim, mert nem szónoki figurák és költői formák játéka (mint a régi romantikusoké), hanem az emberrel és a világgal birkózó lelkének megnyilatkozása. Őszinte küzködésének, forrongó, sokszor káotikus vágyódásának tükre a lírája. A legtöbb lirikus befogadó: az életet tükrözteti önmagában. Dehmel lázadó: azt a diszharmóniát veszi észre, ami az élet és a végtelenbe törő vágyai között van. Gesztusai szélesek, a földet és az eget átölelik. Azon nyersen és véresen szakadnak ki az érzései, de a pillanat tüzében rögtön dallamos formát öltenek magukra, azt a formát, amely belső igazságukhoz legjobban illik. A német nyelv újraalkotója és gazdagítója. Hívei prófétát látnak benne. Bizonyos, hogy a nagy verseiben új világ vajudik. Még a szerelmes dalai se elomlóak és epedőek. Harcias, bátor a szerelme is. Skálája pedig tág. A líra minden területén, hánykódó és kiáltó ditirambusaitól kezdve a gügyögő gyermekversekig, egyénit és maradandót alkotott.

MUNKÁI. Erlösungen 1891 (Megváltások), Aber die Liebe 1893, Lebensblätter 1895, Weib und Welt 1896 (Világ és asszony), Zwei Menschen (Két ember) 1903. Összegyűjtött művei tíz kötetben 1906-ban jelentek meg.

IRODALOM. Gerő Ödön: Dehmel (Pesti Napló), Franyó Zoltán: Richard Dehmel (Független Magyarország).

Több versét lefordította: Franyó Zoltán, Oláh Gábor, Ormos Ede, Vajthó László. -300-

AZ ÚSZÓ

RICHARD DEHMEL

Győzött! Elérte már a partot.
Győzött! Ezért volt az egész.
Kezén a hab tajéka harsog
S még egyszer a dühös tengerre néz.

Előtte föld, szirt, szürke partfok,
Paskolja a fekete vész,
De állja s büszkén felszökellik.

Most minden úgy lesz, ahogy eddig
S még egyszer a dühös tengerre néz.
-301-

MAGÁNY

RICHARD DEHMEL

Így, csendbe menjünk a ködös mezőn;
Itt nem zavarják a nyugalmam üdvét,
Érezhetem, mi jó az egyedüllét.
Se szó, se szél; a sápadt este jön,
Vastag köpenybe fogja fel a léget
S a mozdulatlan test gyönyörbe réved.

Csak a szívem hallom; nem életért sír,
A kéj, a kín sülyedve elpihen,
Hátam mögött tűn el, mint két vihar,
Mely birkózik egymással és kihal.
Mit háborogsz, én lázadó szivem!

Te többet érzel, mint a többiek,
A nő, barát és az összes szivek;
Ők is magányosak. Nézd: a sötétség
Mélyébe zöld láng lobban félve halkan
Egy pályatűz – nézd: így égsz egymagadban.
Tovább, tovább, ahol ember se él még.
-302-

De mit akartok? El! föl a dombra,
Mely a homályba duzzad. Félre, arcok!
Követnek; ó szárnyam ha volna! –
Cserjék remegnek a mezők fölött
Koboldszerűen, a domb füstölög,
Míg a párák nedves, izzadt lidérce
Magát a földből jó kövérre szívja;
El arcok, félre, félre! Hogy lihegnek!
Követnek! Ó magánynak szörnyű kínja.

A töltésen leroskadok alélva,
Nyirkos sínen parázsló homlokom.
Jaj, jönne csak a tipró vaskerék ma!
A hűs acél agyamba mar mohón,
Kezem vonaglik a vastestű pánton;
Megszakadok. Figyelj: most: légy erős:
Egy öblös fütty üvölt huhogva bántón,
Két szem buggyan ki a ködös homályból
És – mit akar az az árnyék, ott távol,
Miért inog az az égerfa, miért?

Már mozdul és jő; újra éledek,
Közel az árnyék és felém sötétlik,
Alakba tör – vagy őrület csupán? –
A ködön egy kemény és éjsötét csík.
Fürkész szemem megenyhül szeliden:
Köszönt – elűzi bús magányomat:
Hahó, egy ember! – Ó magány – szivem –
S kattogva vágtat el a gőzvonat.
-303-

GYEREK-GÜGYÖGÉS

RICHARD DEHMEL

A Mikulás, apa, apuska!
Most trombitált, de oly erősen,
Még a postás se tud úgy, ő sem.
De aztán elment innen újra.
Két hosszú-hosszú orra volt,
Jégcsap lógott az orra végén,
Az egyik nagy volt, mint a kémény,
Másik pici, picurka volt
S rajta sok angyal lovagolt.
Kezükben egy csodás zsineg,
Cipőjük épp, mint a tied.
Aztán egy ember a zsinegre
Ugrott, mint egy nagy, csúnya medve.
S hancúroztak az angyalok;
A jó Istenke jött amott.
És haragudott, igazán
Megszeppentem; úgy ám apám –

„De Detta ez még se való,
Mit hazudozol össze itt?“

Hát kinek árt apám a szó
S nekem-nekem oly jól esik!

„Vagy úgy? – Na jó.“
-304-

ESŐBEN

RICHARD DEHMEL

Az én időm a dús kemény vihar;
Nyakam csuromvíz, hull a víz a fákra,
Borzong a kert álomvert lombjaival,
Az ágon ernyedten vár a madárka.

Kukucskál a bús lombon át az ég,
Minthogyha sose oszlanék a fölleg.
Most csendbe nézhet már a tájra szét
És megtekintheti a béna földet.

A fáradott világ oly lomha, agg.
Se kéj, se kín, a bú s közöny megülték.
Az űrbe mos a zajgó áradat
És minden szürke – szürke – egyre szürkébb.
-305-

NEFELEJTS

RICHARD DEHMEL

Kék nefelejts a kovács műhelyébe –
mit is kereshet itten?
A ház mögött, a csermelynél, a béke
virul talán meghitten?

Tompán zakatolnak a vaspőrölyök:
a ház dübörög.
Haladjon a munka, a munka!
A vas nekiizzik, a víz a nagy üstből
rácsorran a lángra, messzire füstöl,
s felröppen a szikra-por újra.

De néha egy arc – kormos, büszke, nyers –
némán az égszínű virágra bámul.
És mintha egy hang szólna a szobábul:
ne felejts!

Hugo von Hofmannsthal 1874 február 1.-én született Bécsben. A bécsi szimbolisták lapjában (Blätter für die Kunst) tűnt fel, amely hadat üzent a naturalizmusnak és új művészi ideálokért harcolt. A naturalizmus akkor már a lírai versekben s jelentkezett. Jelszó volt, hogy az igazi művész nem állhat elszigetelten a korában, meg kell hallania a nyomor hangját, észre kell venni a tömegeket, a szociális és politikai küzdelmeket. A bécsi lirikusok ezzel a demokrata elmélettel szemben a művész arisztokratizmusát, teljes szuverénitását vallják. Egyetlen méltó tárgya a költőnek az, ami örökkévaló. Versei lassan érjenek meg. Formája legyen tökéletes és előkelő. Ennek a csoportnak összes elve megtestesül Hofmannsthalban. Ideges félelemmel nézi a jelent. A multba fut, idegen korokba, idegen népek közé. Úgy érzi, hogy az élethez mindig odatapad valami szenny és hogy a naturalisták a művészet mivoltát hamisítják meg. Formális klasszicizmus: ez Hofmannsthal művészete. Teljesen bezárkózik a verseibe. A művészet öncél. Bájos, lenge és mély ritmusokban kiélhetjük az életünket. Hofmannsthal verseinek száma elenyésző a drámai produkciójával szemben, de azért csak lirikus és egyéniségét a verseiből ismerhetjük meg. Arisztokratikus, márványhideg klasszikus és stilizált. Nem él ma lirikus, aki jobban értene a koncentrálás művészetéhez. Mélyről felszakadó szavaiban évek tartalmát és érzésenergiáját sűríti össze.

Alfred Kerr így ír róla: „Finom, hűs, szomorú kedvvel költ ennek… vagy annak a „modorában“. Látom, hogy jött a világra: az első sikolya stilizált volt, az első tette egy arabeszk… Talán csak egy költeményből való ez a költő. -307- Látja magát költeni. Nem éli be magát a jelenbe és nem kiabálja ki, ami a lelkét perzseli. A költőiességbe transzponálja magát, a távolságba merül, magára ölti a formáját és végül olyasmit mond, ami tulajdonképpen a formája által jelentős… A szépség különös, elmult világában él, amely se oly szép, se oly nagy, mint a mi világunk, – de elmult.“

MUNKÁI. Összegyűjtött verseit 1904-ben adták ki (I–II. kiadás). Gesammelte Gedichte.

IRODALOM. Nádai Pál: Hofmannsthal (A Hét), Somlyó Zoltán „A Halál és a Balga“ című drámáját lefordította és bevezetővel látta el (Modern Könyvtár), Bálint Lajos: Hofmannsthal (Magyar Hirlap 1910 december 18).

Verseiből fordított: Mohácsi Jenő, Franyó Zoltán, Harsányi Zsolt. Az „Elektra“ című drámáját lefordította Váradi Antal és a Nemzeti Szinház mutatta be. -308-

A MULANDÓSÁG TERZINÁI

HUGO VON HOFMANNSTHAL

Lehelletük még az arcomba rebben:
hogyan lehet, hogy édes napjaink
eltűntek, a szeleknél sebesebben?

Ez oly panasz, mit halandó nem ér fel
s jaj, fogcsikorgatás rá béna mind:
hogy minden mállik-múlik minden évvel.

S hogy ennen-Énem, a szabad, a hűtlen
egy kisfiúból nő ki s nappal-éjjel
mint kósza, idegen eb jár körültem.

S hogy: százak óta éltem már magam
és őseim halotti köntösükben
egyek velem, akár ennen-hajam.

Egyek velem, akár ennen-hajam.
-309-

A RÉGI BÉCS

HUGO VON HOFMANNSTHAL

Tiszafák és sok magas rács,
Címerek avítt aranyja,
Csillogó szfinksz a sűrűben…
… Kordul a kapu s csikordul. –
Álmosító vízesések,
Álmosító bús tritónok,
Rokokó, porlepte, édes.
Nézd… ez Canaletto Bécse,
Ezerhétszázhatvanas Bécs…
… Barna, zöld, szelíd tavacskák,
Síma párkány, síma márvány
S hajráznak, mint vízi lányok
Az arany s ezüst halacskák…
Módosan nyírt pázsit alján
A karcsú leándereknek
Hercigül egyforma árnya;
Ágak bolttá boltozódnak,
Ágak fülkévé feszülnek
És feszes szerelmi párra,
Hősre és hősnőre várnak…
-310- Három delfin ont vizet most
S csobban a kagyló-medence…
Gesztenyék virágesője
Illatozva, fényesen hull
S vízbe lippen a medencén…
… Messze túl a tiszafákon
Hegedű sír, klarinét ri
S mintha ezt is ők mívelnék,
A cukros kis amorettek,
Melyek a párkányon ülnek,
Rózsát fonva, hegedűlve,
Márványvázák, száz virág közt
Jázminok meg orgonák közt,
Méla sárga violák közt…
És a párkányon közöttük,
Hölgyek, pípesek, kokettek,
Violaszín monsignore-ok…
És a fűbe, lábaiknál
És a lépcsőn, drága párnán
Gavallérok, nyájas abbék…
Parfűmös gyaloghintókból
Mások más dámát emelnek…
… A galyak közt fény cicázik,
Szöszke nőfejekre villan,
Csillan a sok tarka párnán,
Gyepre és kavicsra hullik,
Nyúlik az állványra lágyan,
Mit hamarság összeróttunk.
Szőllő kúszik, inda csúszik
Átölelve a gerendát
S cifra színbe, híva intve
-311- Rebben a szőnyeg, tapéta,
Pásztor-szcénák, huncut ábrák
Watteau édes tervezetje…
Lomblugas nekünk a színpad.
Nyári nap színházi lámpánk,
Így játszunk teátrumot mi,
Játsszuk en-darabjainkat,
Mind koránnyílt, lágy, szomorkás
A lelkünk komédiái,
Tegnap és ma tarka kedve,
Csúf sorunk csinos fonákja,
Síma szók és cifra képek,
Talmi érzés, szörnyű vérzés,
Haldoklások, epizódok…
Pár figyel, pár ránk se vet még…
Álmodik, csacsin nevetgél,
Fagylaltot szop… és csevegnek
Roppantul galáns ügyekről…
… Szegfűk szélbe imbolyognak,
Hófehér és nyurga szegfűk,
Mint fehérlő lepketábor
És a pincsi nagy haraggal
Egy kevély pávára kaffog.

Stefan George 1865-ben született Bingenben. A kilencvenes években vezére annak a néhány bécsi írónak, aki a naturalizmus olcsó szenzációjától akarta megóvni a költészetet. Rendkívüli formaművészete (amely gazdag és bensőséges) oly hatást gyakorolt, hogy iskola képződött körötte és sokan, maga Hofmannsthal se tudta kivonni magát a hatása alól. George versei nem artistaprodukciók és játékok: kemény mag rejlik bennük. Új német nyelvet alkotott a céljaira, amely oly dallamos és festői, mint az olasz. A külsőségekben is eredeti és eredetieskedő: a helyesírást megváltoztatja, nem használ pontot, vesszőt, nagybetűt. Pompás díszkiadásokban, drága papíron, esztéták és könyvbarátok számára adja ki verseit Baudelaire-t majdnem teljesen, Carducci-nak pedig sok versét átültette. 1912-ben megjelentette Dante „Isteni színjátékát“. Szülővárosában a művészet kultuszának él.

Lukács György így ír róla: „A George lírája szemérmes líra. Az élményekből csak a legáltalánosabbat, a szimbolikusat adja, valami extraktumfélét, megfosztva ez által az olvasót minden intim életrészlet megismerésének lehetőségétől. Magáról beszél persze mindig – különben hogyan is jöhetnének létre versek? – mindent, a legmélyebbet, a legtitkoltabbat elmondja magáról és minden vallomással még rejtélyesebb lesz előttünk, még jobban beburkolódzik magányosságába. Úgy veti a versei sugarait az életére, hogy a fények és árnyékok játékában gyönyörködhetünk csak és nem látunk semmi konturt tüzes claire obscurejében… Az ő tájai nincsenek sehol sem, de konkrét bennük minden fa és minden virág és -313- az ég egy bizonyos percnek soha visszatérő színeiben ragyog; nem ismerjük az embert, aki áthalad ezen a vidéken, de egy pillanatban lelke legfinomabb rúgóinak ezer apró kis kilengését láthatjuk, hogy megint eltűnjék, végleg szemeink elől; nem tudjuk, kit szeret, nem tudjuk, miért szenved és miért ujjong fel hirtelen és mégis abban az egy pillanatban jobban megismerjük, mintha minden eseményt ismernénk az életéből. A George technikája: a tipikusság impresszionizmusa. Versei: csupa szimbolikus pillanatfelvétel.“

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Das Jahr der Seele (A lélek éve.), Der Teppich des Lebens (Az élet szőnyege), Die Lieder von Traum und Tod (Dalok az álomról és a halálról).

IRODALOM. Lukács György: Stefan George (A lélek és a formák. Kísérletek. 1910).

Verseiből fordított Kún József (Kún József hagyatéka Singer és Wolfner 1914). -314-

AZ ÁLARCOS HÖLGY

STEPHAN GEORGE

A termen illeg a sok-sok selyembáb.
De az ő lázát némán födi rizspor.
Lelkében látja a hamvazószerdát,
A bús zsivaj körötte bárhogy is forr.

Kimegy a puszta parkba, a bokorban
Röviden int még a farsangi bálnak,
Didergve dől a jégre… zengve roppan.
Csend, néma fagy, benn táncra muzsikálnak.

A pípes lovag urak és hölgyek
Nem is látták a hináros mederbe…
De hogy tavasz lett és a kertbe jöttek,
A tó feléjük sóhajtott remegve.

Hallották. És a könnyűvérű század
Nem kérdte, mi e tompa, morajos dal…
Tovább fecsegtek, vígan dudorásztak
Tréfálva a tréfálkozó habokkal.
-315-

A SZŐNYEG

STEPHAN GEORGE

Itt kavarognak emberek, növények
És keveregnek selyemrojt-keretben,
Kék sarlókon fehér csillagok égnek
S minden lebűvölt, dermedt táncba retten.

Kopasz vonalak vége dús cikornya
S ellentmondó a rajzok furcsa teste.
Nincs senki, aki e rejtélyt feloldja,
De az egész felébred egyszer este.

Akkor borzongnak a halotti ágak,
Miket körök, ívek zártak be folyvást,
A bogzott bojt elé nyiltan kiállnak
És végre hozzák az igaz megoldást.

Nem szóra és nem minden percben éppen,
A durvák mitse látnak itt e mintán,
Sokaknak sohse szólanak beszédben,
Csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.
-316-

AZ IDEGEN NŐ

STEPHAN GEORGE

Jött messze földről, éjszakán át
És borzalom övezte házát,
Sütött-főzött és javasolt
És énekelt, ha kelt a hold.

A templomban ruhája cifra,
Ettől bódult öregje-ifja,
Mosolya fénylett messzire
Férjek, legények vesztire.

De egyszer, amint mocskos éjjel
Fűvet keresett szerte-széjjel,
Elnyelte őt az ingovány.
Mások beszélték tétován.

Hogy a nyilt utca tovaszállott,
Csak fia maradt ott, a zálog,
Fehér, mint a gyolcs és haja
Fekete, mint az éjszaka.

Alfred Kerr (Kemperer) Boroszlóban született 1867 december 25.-én. Az új német drámáért évekig heves és meggyőződéses harcot folytatott. Híressé vált Sudermann ellen való hadjárata. Elsőrangú megértője és magyarázója a szimbolistáknak, Ibsen-nek, Hauptmann-nak, Maeterlinck-nek. Az impresszionista kritikát teremtette meg. Szerinte a kritikus alkotó művész, ezért az ösztöneit nem szabad szégyelnie és a bírálandó munka iránt érzett rajongását vagy gyűlöletét bátran, egész lélekkel be kell vallania. A „lant és a parittya“ kritikusa. Leghíresebb könyve az új drámáról szól. Ez a könyv a jelenkor drámai küzdelmének, a naturalizmustól a szimbolizmushoz vezető fejlődésnek a történelme. Másik nevezetes könyve színészportrékat tartalmaz magában. Egy ily színészportrénak – kritikának – tekinthető az alábbi vers is. Legutóbb verseit egy felolvasó estélyen mutatta be, kötetbe még nem gyűjtötte. Berlinben él. Sok és nagyon heves polémiája volt. A „Pan“ szerkesztője és a „Tag“ színikritikusa.

MUNKÁI. Fontosabb kötetei: Das neue Drama 1904 (Az új dráma), Schauspielkunst 1904 (Színművészet).

HANAKO

ALFRED KERR

Mosolygok és ámulva nézem,
Bizsergeti a vért, szívet.
Japán bizsu, baba egészen –
És művésznő, csupaideg.
Nem költői, festői mámor
E bájos, apró látomány.
A lég fuvoláz és nyivákol
Halk, fürge léptei nyomán.

Puha talppal szökik lebegve,
Szűk, kis cipellőket tapos;
Most macska, majd a bő köpenybe
Kengurúhoz hasonlatos.
Hogy ért a pípes széptevéshez!
Hogy ugrik és mi csókra kész. –
Halála egy vak tévedés lesz,
Háton döfi a buta kés.

… Sír – nyeldekel – nem tud kimúlni;
Kuporog; ködös a szeme;
Némán vonaglik (pisze nyúlfi)
S halódva hajlik lefele…
Japán művészet, ó, szeretlek,
Most rám fuvallsz, mint egykoron.
Testvére vagy a zöld füveknek
(S az állatokkal is rokon…).

Rainer Maria Rilke 1875 december 4.-én született Prágában. Itt nevelkedik és a cseh óváros – a zegzugos utcáival, a piszkos házaival – mély emléknyomot hagy benne. Az élete zajtalan. Tanulmányútra megy Münchenbe és Berlinbe, később Olaszországba és Oroszországba, azután Oberneulandban (Brémában) lakik, végül Párisba költözik, ahol megtelepszik és Rodin titkárja lesz. Ma is Párisban él.

Rilke külön helyet kér magának az újnémet irodalomban. Az „osztrák“ lirikusok csoportjához számítják őt. Ausztriában finomodott ki leginkább az érzések esszenciája. Stefan George, Hugo von Hofmannsthal és Rilke: e három lirikus képviseli legjellemzőbben az osztrák lírát. Valami sajátos metafizikát keresnek mindnyájan. Olyan metafizikát, amely kevesebb vagy több, mint a szakszerű filozófia, a gondolatokat táncra perdíti és a szavakat zenévé nemesíti. Gondolatokat éreznek, amelyek dalok s problémákat, amelyek oly közel vannak a filozófiához (és oly távol vannak tőle), hogy strófákba kívánkoznak. Ez a líra azonban csak titokzatos, de nem problématikus. Semmi köze azokhoz a pozitív tudományábrándokhoz, melyek a mult évszázadban jelentkeztek józan, hideg poéták fejében. Az osztrák líra csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé mutató gesztus, amely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert egy nagyon különös lelki helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, amit kimondani szinte merészség.

A szlávokat régente szklávoknak (rabszolgáknak) nevezték. Rilké-ben van valami szláv (és szkláv) alázat. Testtelen ábrándozó, -320- aki mindent odaad másnak. A szolgaság benne oly végtelen, hogy átfinomodik és glorifikálja önmagát. Rilke úgy tud adni, hogy az adással mindig gazdagabb lesz. Ami körülötte van, a valóság, túlvilági álom csak. Az igazi érték eksztázisokban nyílik ki. Mozdulatlanul marad s a mozdulatlanságban távolságok szenzációját érzi. Egy értelmi és érzelmi elfinomultságon keresztül eljut a stilizált, jelképes vallásosságáig, az intuícióig, az egyénisége rejtett magváig.

Első versei kedves és finom csipkemunkák: nőies, de nemes művészet. Bírálói későb Baudelaire és Dante hatását emlegetik. A színei gazdagodnak. Egyénisége akkor bontakozik ki teljesen, mikor Párisba érkezik és megismerkedik Rodin-nel (akiről legszebb tanulmányát írta). Rodin fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzékét. Az ember eltűnő folyamat, egy dal megütött hangja, mely éppen most van elhangzóban. Az egyéniségünk, amely a tudatunkban az élet minden pillanatában mint örökkévalóan szilárd és elpusztíthatatlan él, a következő másodpercben már örökre elveszett. Egy idegen ember szemében és lelkében néha horgonyt vethetünk. Vagy még inkább a tárgyakban. Ezek nyugvópontjai elsikló életünknek. A művész ezzel a perspektívával szemben alkot. Rilke úgy látja az életet mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban. Azért ir, hogy megrögzítse az elsuhanó életet.

Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch“, ez a különös breviárium, amelybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzék. A kétségek feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimenakkord. Elfinomult érzés-élet működik itten, mely motívumait arról a láthatatlan területről szedi, amelyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő terület. Még a modorossága is, amit sok bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.

Rilke az érzéseit a maga egészében közli velünk. Költői ereje abban van, hogy nem tágítja a kategóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából egyszerűen belénk helyezné. (A legtökéletesebb közlésmód.) A közbeeső út azonban sötét. Képzeljük el, hogy egyik világos szobából jönnek a szavak a -321- másikba és itt is világosság van, csak a folyosó szűk, homályos és nem látni, hogy kik és mik ezek a szó-követek, hercegek-e vagy koldusok, nevetnek-e vagy sírnak, eltakarják-e az arcukat vagy reánk néznek és felénk igyekeznek. Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek. A forma lényeggé válik. A ruha hozzánő a testhez.

Rilke művészete ma már klasszikus tökélyű: mélyen és nyugodtan hullámzik komoly célja felé.

MUNKÁI. Larenopfer 1896, Traumgekrönt 1896, Advent 1898, Das Buch der Bilder 1902, Das Stundenbuch 1906, Neue Gedichte I–II. 1907–1908 (Insel-Verlag), Die frühen Gedichte (Korai költemények), Requiem 1909.

IRODALOM. Kosztolányi Dezső: Rilke (Nyugat 1909 szeptember 16), Túróczi József: Bridge Laurids Malte feljegyzései (Nyugat 1910 december 1).

Több versét magyarra fordította: Franyó Zoltán, Majthényi György, Bálint Lajos, Kúthy Sándor, Benedek Károly, Lányi Sarolta, Kállay Miklós. -322-

ÖNARCKÉP 1906-BÓL

RAINER MARIA RILKE

Az ősi, régen nemesi családnak
vadsága a szemöldök peremén.
A szemben félelem s kék, enyhe fény
a gyermekkorból és itt-ott alázat,
nem szolga-vágy, de szolgáló erény.
A száj: csak száj, nagy, biztos és kemény,
nem rábeszélő, de valami bátrat
kimondó. A homlok előrebágyad
s árnyak között méláz el feketén.

Csak sejtelem még és korántse kész:
A bánat és siker még nem ragadta
új markolással teljes diadalra
és mégis: ez a sok kúsza vonalka
valami komoly, igaz és egész.
-323-

BREVIÁRIUM
(KÖNYV AZ EMBERI ÉLETRŐL, A ZARÁNDOKÚTRÓL,
A SZEGÉNYSÉGRŐL ÉS A HALÁLRÓL)

RAINER MARIE RILKE

Kiolthatod szemem te: látlak,
tömd be fülem, hallom szavad,
láb nélkül is kúszom utánad,
száj nélkül hívlak hallgatag.
Törd le karom, én átölellek
szívemmel, mint egy csoda-kézzel,
fogd le szivem, lázas velőm ver,
s ha agyamat zúzod te széjjel,
véremre veszlek új erővel.

Te a jövő vagy, éj virradata,
a végtelenség síkján felviharzó.
Vagy éj s idő után harsány kakasszó,
vagy hajnali mise és szűzi tarló,
és idegen és halál és anya.

Te vagy a folyton változó világ,
ki a sorsból kiharsansz szabadon,
csak selypítgetnek panaszok, imák
és ismeretlen vagy, mint a vadon.
-324- Te a dolgoknak mélyült mélye vagy,
mivoltodat némán elhallgató,
és másnak lát a földön minden agy,
hajónak part vagy és partnak hajó.

A sápadt Ábel így beszél:

Én nem vagyok. Bátyám tett vélem valamit
s szemem nem látta titkos ujjait.
Előlem a napot elfüggönyözte,
az arcom arcával tiporta össze.
Most maga van.
Úgy érzem, él szegény boldogtalan,
mert nem teszik azt véle, mint velem.
Mind ott hever élettelen,
haragjától mindenki elvesz,
mindenki néma és beteg lesz.

A bátyám virraszt s én ezt rebegem,
ámen.
Reám gondolt az éj, a végtelen;
rá nem.

Uram, a nagyváros oly rémítő,
itt minden szétzüll, szerteszéjjel;
a legnagyobb is menedékhely –
nincsen vigasz, csak kín és kétely
s kopáran száll fölötte az idő.

Az emberek itt búsan tengenek
a mély szobákba bágyatag mozogva,
-325- félénkebben, mint a fiatal csorda,
míg künn a föld piheg nagy darabokba,
de ők nem tudják s élnek csüggeteg.

A gyermekek itt ablaklépcsőn nőnek
s egyhangú árnytól bús pici szivök
és nem tudják, hogy künn az ébredő reg
dallal, virággal köszön a mezőnek –
s oly szomorú gyereknek lenniök.

Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen
s álmodnak a gyerekkor hajnalárul;
nem ez a vágy volt a gyerek-szivekben
és késő álmuk reszketeg bezárul.
És függönyös hátsó szobákba ásva,
bús anyaságuk is olyan setét,
most hosszú éjek kényszerű sírása,
aztán pár meddő, lomha, hideg év.
A holtak ágyai is árnyban állnak
s a sírhoz mind epedve vánszorog
s úgy hallnak meg, láncában a halálnak,
mint elhagyott kolduló asszonyok.

Én nem hiszem, hogy a kicsi halál,
mellyel merészen packázunk naponta,
kegyetlenül megront és lekaszál.

Én nem hiszem, hogy majd utunkba áll;
mert élek és építek a romokra
s vérem pirosabb, mint a rózsaszál…
-326- S a mélyem mélyebb, mint a köd
és a tetszelgő félelem.
Hisz amiből világra jött:
az életem.

Így mennek ép
a kolduló barátok szerteszét;
az ember retteg és a szíve ver
s nem tudja: vajjon ugyanaz-e mindig
kettő van-e, tíz-e, vagy tízezer?
Csak egy kezet látunk kinyúlani,
mely meztelen és sárgán átölel –
olyan közel:
minthogyha en-ruhánkból nyúlna ki.

A városok csak a bűnt sokszorozzák
s mindent magukkal rántanak mohón,
a barmot széttörik, mint a mohos fát,
és népeket sütnek meg érckohón.

S az emberek bálványa a kultúra,
megbomladoz bennük a súly-egyen
és haladás nekik a csiga-túra
és csak rohannak derűre-borúra,
mint a dámák illegnek begyesen,
lármáznak érccel völgyön és hegyen.

Lidércek őket tévútra viszik,
és élnek ők és nem lehetnek ők,
a pénz növekszik, nyüvi az erőt,
a pénz hatalmas s ők gyengék, picik
-327- s búsan vánnyadnak el, idő előtt,
várván, hogy a bor és mérgek malasztja
őket múló örömre rákapassa.

Ők nincsenek. Csupáncsak a szegények,
kik akaratlan élnek és bitangul;
az arcukon a kín az ősi bélyeg,
torzak, kopárak és búsak a harctul.
Rájuk viharzik minden, ami ronda
s minden szemét az ő arcukra hull.
Oly féltek, mint a himlős ágy piszokja,
bitangok, mint a tört edény s a rozsda
és mint a naptár, melynek napja mul –
s mégis: ha a föld egyszer bajba volna,
mint rózsaláncok reszketnének tisztán,
úgy fénylenének, mint egy szent talizmán!

Mert ők a szűzi hónál szűziebbek
s mint a ma-szült vak-állat és a harmat
és egyszerűek s csak téged követnek,
nem is akarnak, csak egyet akarnak:

hogy szegények legyenek mindörökké.

Mert lásd: ők nőni fognak, sokasodni
és őket az idő megóvja majd,
úgy szaporodnak, mint a rét bogyói
édességükkel födve a talajt.

Mert boldog az, ki sose lakomázott,
kiknek eső paskolta fejüket;
-328- hozzájuk dőlnek mind az aratások
s ezerszeresen fizet a szüret.

És élni fognak, hogyha minden elvész,
ha porba reccsennek országok, államok,
úgy kelnek majd fel, mint sok kipihent kéz,
míg másokat megölt a tengve-lengés
és minden nép és minden kéz kifáradott.

És nézd: a testük mint a víg menyasszony
és tovafolyik, mint serény patak
és mint egy szép tárgy, úgy él hallgatag,
csodásan él és áll a földi harcon.
Karcsú, sugár és most még vézna csak,
s bús-gyenge, mint sok fáradt, beteg asszony,
de a fajta szül sárkány-fiakat
és hallgat a tűrés völgyén virrasztón.

A szegény háza az oltárfiók,
ott balzsam és öröklét lesz az étel
s ha jő az este szótalan zenével
magába tér, kitágul szerteszéjjel
s az éji csendbe dalt hallani ott.

A szegény háza az oltárfiók.

A szegény háza a gyerek keze.
Ő nem veszi el, mit kíván a felnőtt
csak egy bogárkát, amely téveteg jött,
egy kavicsot, mit a patak is ellök,
szálló fövényt, kagylót, zenélve zengőt;
-329- a mérleg ez, mely méri a jövendőt
s rázkódva rándul-rendül lefele.
A szegény háza a gyerek keze.

És ő a föld, anyánk és mindenünk:
Egy eljövendő kristály, mely szeliden
csillog világos, tompa, röpke színben;
és mint az ól, meleg, szegény, mezítlen –
de vannak estek: s akkor-akkor minden,
és minden csillag onnan int nekünk.

Szegényeid szenvednek, mint a falka,
amerre néznek bánat és magány
és égnek-fáznak, mint a lázrohamba,
lakásokból kiverve és rohanva
bitang halottak künn az éjszakán;
piszkolja őket a sár és az ucca,
olyanok, mint napfényen a dögök –
s a véletlen s a lányok léha pucca
s a lámpa s a kocsi rájuk röhög.

Ha van egy száj itt harcra, védelemre
illesd meg Uram, hogy értük perelne.
-330-

A SZOMSZÉD

RAINER MARIA RILKE

Miért követsz, idegen hegedű?

Miért van, hogy a te síró, keserű
búd mindenütt nyomomba szálldos?

Száz ember ríkat? Vagy csak egy magányos?

Van olyan, aki benned hinni tud még,
és minden nagyvárosba van nehány,
ki nélküled folyók mélyén aludnék?

És miért találsz mindig reám?

Miért, hogy mindig azok mellett élek,
akiknek édes húrjaid búgása,
mely mondja: súly és teher az élet,
a terhek-terhe, kín és kő és mázsa.
-331-

VÉGZETES ÓRÁN

RAINER MARIA RILKE

Aki most zokog valahol,
ok nélkül zokog valahol,
értem zokog.

Aki most nevet valahol,
ok nélkül nevet valahol,
engem nevet.

Aki most indul valahol,
ok nélkül siet valahol,
hozzám siet.

Aki most meghal valahol,
ok nélkül hal meg valahol:
reám tekint.
-332-

ŐSZI NAP

RAINER MARIA RILKE

Uram: itt az idő. Oly hosszú volt a nyár.
A napórán fektesd el hosszú árnyad
s engedd az orkánt a pusztára már.

Még csak néhány kövér gyümölcsöt éressz,
adj nékik még két délies napot,
hogy a belük napfénytől lenne édes,
míg a tüzét borrá változtatod.

Kinek nincs háza, annak sose lesz tán,
ki egyedül van, egyedül marad,
hosszú levelet ír és olvas eztán,
vagy bús allékban járkál hallgatag
s bámulja a fakó napsugarat.
-333-

A FIÚ

RAINER MARIA RILKE

Olyan szeretnék lenni, mint azok,
kik vad lovukkal szállanak az éjbe,
fáklyákkal, égre borzadó hajakkal,
a hajsza roppant viharába félve.
Legelől állanék, mint egy ladikban,
nagy lennék, mint felgöngyölt lobogó.
Sötét, de rajtam fénnyel lobogó
aranysisak. S mögöttem a sötétben
tíz ember várna sorakozva szépen,
oly nyugtalan sisakkal, mint enyém,
sötét, öreg, vak s mégis csupa fény.
Mellettem lenne egy és fújna-fújna
a trombitával és száguldanánk
és trombitálna utat és magányt
és mint az álom szállnának újra s újra;
a házak térden állanak elébünk,
a görbe utcán új és új magány int,
terek terülnek: és mindent elérünk,
zápor gyanánt zuhognak paripáink.
-334-

A NŐ, AKI MEGVAKUL

RAINER MARIA RILKE

Teánál ült, akár a többiek.
És mintha a csészéjét néma gondba
valamiképpen másként fogta volna.
Mosolygott. Elfutott a bús hideg.

És hogy végül felkelt a társaság,
s járkáltak csendesen a meghivottak
sok-sok szobán (nevettek és susogtak)
velük ment a másik szobába át,

oly elfogultan, olyan hallgatón,
oly bódorogva, mintegy lámpalázba,
fényes szemét részvétlen fény tarkázta
s hidegen rezgett rajta, mint a tón.

Aztán követte őket csüggeteg,
mintha valamit még nem hágna által;
de mintha később égő szárnyalással
röpülné át a végtelen teret.
-335-

HÖLGY A TÜKÖR ELŐTT

RAINER MARIA RILKE

Mint a fűszert az álomitalban
feloldja a tükre mélyiben
gesztusát fáradtan-szeliden,
majd mosolyát is bedobja halkan.

S vár, amíg folyékony tükre pezsdül,
gyöngyöket hány és feloldja itt
a haját és pompás vállait
kiemelve az esti köpenybül

és iszik a képből. Csendesen issza,
mint mámorral inna egy szerelmes,
kémlelődve issza, csöndesen les

s a komornát akkor hívja vissza,
hogy szekrények árnya reng a tükrén
s hallgatag hamvadt el a letűnt fény.
-336-

A LÁBBADOZÓ NŐ

RAINER MARIA RILKE

Mint mikor az utcákon az ének
majd közelbe jő, majd megriad,
mostan markolod már és eléred,
most megrebben egy kis zaj miatt

az élet játszik a gyógyulóval;
elaléltan és pihenten ül,
élni szítja már egy álom-óhaj
és egyszer megmozdul félszegül.

És úgy érzi, szinte-szinte bántja,
hogy keze, a hűs, kemény tenyér,
cifra lázak csontos, furcsa pántja,
rózsálló-szelíden bús-fehér
megsoványodott fejéhez ér.

Stefan Zweig 1881 november 28.-án született Bécsben és ma is ott él. Jellemzően osztrák poéta: lágy, bensőséges, esztéta. Utóbb három kötetben kiadta Verhaeren verseit német fordításban.

MUNKÁI. Silberne Saiten 1901 (Ezüst húrok), Die frühen Kränze 1907 (Korai koszorúk).

BRUGE

STEFAN ZWEIG

Itt ódon és dús paloták a házak,
az este nedves, bús fátyola lóg.
A csöndes utakon már zaj se lázad,
mint ünnepestéken olyan kopárak,
hogy hazamentek már a mulatók.

A kapuzárán, a rozsdás kilincsen
már nem motoz és nem kopog a kéz,
a vén templomtoronynak fénye sincsen,
itt minden senyved a ködös bilincsen
s a bánat mély-mély tengerébe vész.

Falak fülkéjében búsan mereng rád
egy porladó és vézna kőalak,
hallgatva, titkosan néz, és ha meglát
füledbe súg egy agg, kopott legendát,
és elbúsítja a vén utakat.

Mély vallásosságtól átitatott versei egyéniségének tüzében zsoltárokká nemesülnek.

ISTEN SZEME KERESETT

FRITZ PHILIPPI

Az óriási fenyvesek
mögül egy nagy szem kihajolt
ragyogva. És valamit keresett.
Azt mondják: Most feljött a hold
a hegy fölé.

De a komor lomb
megrezdül: Nem, ez nem a hold –
De az Isten szeme?

És beleborzong
Ág és levél.

De mit keres Isten szeme?

A lombtető és a fatő
rámered: mert érzi, ő.
Ragyog a fenyves és a bükk,
nyájas tűz árad mindenütt.

Talán az erdőt keresi?…
-341- Elhagyjuk az erdőt s a szent szem
Rámnéz, hogy engemet kövessen!
A fénye szinte égetett:

Téged kereslek, tégedet –
fiam!

Gustav Renner Freiburgban született 1866 október 17.-én. Most Berlin mellett lakik.

Renner erősen megkomponált versei a francia parnassienek hatását árulják el. Később emancipálódott e hatás alól. Újabb bánatos hangú költeményein át-át tör az élet szeretete. Tiszta ritmusérzék és pesszimisztikus melegség jellemzik verseit. Az 1894-ben jelentkezett költői csoportban tűnt fel.

MUNKÁI. Gedichte 1896, Neue Gedichte (Új versek) 1898, Gedichte 1904 Összegyűjtött (versei). -343-

CÄSAR

GUSTAV RENNER

Nagy homlokán s a száján megvetés.
Az álla metszett s gyér ives szemölde.
Ujjong a győztes hadsereg előtte
S félvállról a sok vad vitézre néz.

Gondolkodik merész, új terveken.
Ápolt, fehér ujjaival simogatja
Gőgös lovát – de a lova szimatja
Vihart jelez s felhorkan hirtelen.

Most egyet int bágyadtpuha kezével
S zúg a vezényszó, a rest föld dübög,
A légiók vágtatnak szerteszéjjel.

Csorog a vér, trónt rengett a dühök
S míg légiói megássák a sírunk,
Sátrába tér és diktál: „Irnok – írunk!“

Bruno Wille 1860 február 6.-án született Magdeburgban. Verseibe misztikus filozófiai gondolatokat csempész. A természet bámulója, hívő, exaltált, romantikus lélek.

MUNKÁI. Einsiedler und Genosse 1891, Einsiedelkunst aus der Kiefernheide 1896, Offenbarungen des Wacholderbaums.

CSÖND

BRUNO WILLE

Kulcsold össze
A kezed,
Míg a csöndet
Élvezed!
A hited véd,
Küzdj vele,
A szemed hunyd
Csendbe le.

Bármi jöjjön,
Elzuhog!
Meg se moccanj,
Légy nyugodt!
Büszke, csöndes
Sziklagát,
Min dagályok
Csapnak át.

Göndörödjön
Habra hab,
Szerteporlik,
Szétszakad!
-346- Míg az orkán
Fenn csatáz,
Hallgat a nagy
Sziklaház!

Bármi jőjjön,
Elzuhog!
Meg se moccanj,
Légy nyugodt!
Ha az élet
Sebet ád,
Az öröklét
Vár reád.

Hogyha gyáva
Bosszú mar,
Felfeszít
Nehány cudar:
Tudd meg, hogy a
Szenvedés
Olvadó hó,
Elenyész.

Megrabolhat
Az idő,
Az öröklét
Békítő,
Ami elmult
Visszatér;
Drága balzsam
Lesz a vér.
-347-

Mert a béke
Ölbe fog.
Álom, áldás
Vár legott.
Mosolyogj hát
Szeliden
Az öröklét
Öliben.
-348-

RÓZSÁK

BRUNO WILLE

Ó hogy parázslik a sebem,
A lángja lobban, lángja száll!
Ó jaj, mi történt én velem?
Jön értem a halál.

Igen! Egy szörny – az vitte el
Leányomat, emlékezem.
A szörny torkába nyúltam és
Az marta meg kezem.

Beteg vagyok… Elébem áll
Egy sápadt ember – oly szelíd.
Alázatosan mosolyog,
Mutatja sebeit.

És vére hirtelen kigyúl,
Rózsállik és kacagva foly,
A kezein, a lábain
Ég a tüzes mosoly.
-349-

Az én sebem is kivirul –
Ujjongva fénybe öltözött,
Lombos, virágos ág feszül
Bús vánkosom fölött.

A rózsafényű lombokon
Angyalkám ül és énekel:
„A szeretet a korona,
És nincsen gyászlepel.“

Ó lányom, édes gyermekem!
Most vagy igazán az enyém!
Bölcsővé vált a bánatom –
S elalszom benne én.

Frank Wedekind 1864 július 24.-én Hannoverben született. Apja tíz évig volt a szultán orvosa. Anyai nagyapja – Wedekind vallomása szerint – magyar vándorló-drótos volt, aki sokra vitte, gyárat alapított és ő találta fel a foszforos gyujtót. (Később az őrültek házában halt meg.) Wedekind eleinte újságíró, majd a „Maggi“ gyár reklámjait írja, cirkuszi titkár, színész, kabaréigazgató, színházi rendező és ott van a „Simplicissimus“ első megalapítói közt. Kalandos, clownszerű, eredeti egyéniség. Minden munkája heves vita tárgya. Lírája romantikusan groteszk. Legtöbb verse: tragikus grimace.

MUNKÁI. Egyetlen verseskönyvet adott ki: Die vier Jahreszeiten 1905 (A négy évszak).

IRODALOM. Szilágyi Géza: Wedekind, a moralista (Könyvek és emberek, Modern Könyvtár), Relle Pál: Wedekind, a színész és az író (Renaissance 1910), Gömöri Jenő Frank Wedekind címen „A Hőstenor“ elé bevezetőt írt (Modern Könyvtár), Wedekind: Autobiografiai széljegyzetek (Berlini Magyar Revü 1913 március 30). -351-

MENINGITIS TUBERCULOSA

FRANK WEDEKIND

A szem forog, kancsítva néz,
Kaparász lázasan a kéz,
Leget a száj fulladva szív,
Már majd hogy meg nem áll a szív.

A fejbe régen éj tanyáz,
Nem bántja már a kín, a láz,
Az álmos ajk dalol, örül,
Mint esti szél a sír körül.

A kéz parázslik és keres,
Krétafehér és kék-eres;
A verejték úgy gőzölög,
Mint harmat a virág fölött.

A szem tüzel, fütyül a mell,
A néne doktorért fut el,
Az apa zsémbel, mily beszéd,
Az anya tördeli kezét.
-352-

Bejő három síró anyó,
Megárad ajkukon a szó:
Ó Istenem, ó Szűz Anyám
Szegény, szegény kis árva lány!

Könnyezve, reszketőn, balul,
Mindhárom a diványra hull;
Az anya kávét hoz nekik,
És égre szögzik szemeik.

A gyermek halkan felzokog –
De nem hallják az asszonyok,
Vitáznak cselédbér felől –
S egy ifjú élet összedől.

Arno Holz 1863 április 26.-án született Rastenburgban (Németország). Nagy és nehéz küzdelmei voltak az élettel. 1913-ban a születése ötvenéves évfordulóját ünnepelték és akkor kiderült, hogy Arno Holz hosszú írói pályája alatt alig jutott hozzá nagyobb összeghez, sokszor nyomorgott és éhezett. Egyszer be kellett állnia gyári munkásnak egy játékkereskedésbe. Jubileuma alkalmából a németség rokonszenve megnyilatkozott iránta, de a kor és a nagyváros költője ma is csak tengődik. Berlin mellett él.

Arno Holz a lírában a naturalizmust képviseli. Mint költő friss és jószemű; öntudatos; elsőrendű elméleti ember, aki sokat írt és gondolkozott a művészet mivoltáról. Évekig harcolt a szabad, rímtelen vers jogáért. Stílusérzéke pompás. Csalódásig híven tud írni régi korok modorában. Legjelentősebb könyve a „Buch der Zeit“.

Erről a könyvről Szilágyi Géza így ír: „A kötet nem kis része ma már elavult… Mégse szabad igazságtalannak lennünk. A kötetnek, mint kortörténeti és emberi dokumentumnak teljes értéke van ma is: az a hevülés, melynek tüze izzik benne, az az ifjú erő, melynek izmai dagadoznak benne, most is megkapja a kiégett szívűeket és petyhüdt húsúakat. Sok a kötetben a rétori pátosz; 1884-ben még közelebb voltak Herwegh-hez és a Bismarck-féle vasmarkú Ausnahmsgesetz idejében a suttogó szót nem hallotta volna meg senki. A szónoki reflexió gyakoribb, mint a költői képzeletből kibontakozó vízió. Azonban mindent egybevetve: a pátosz sokszor -354- mély zengésű, mint a gordonka szava; a reflexióból nem egyszer csillogó és szemfényvesztő élénkségű szellemesség mosolyog felénk. Olykor megállítanak bennünket fájdalmas érzéstől színezett, minden tendencia híjával levő, mégis minden kifejezett tendenciánál szuggesztívabb képek Berlin világvárosi proletár-nyomorából. Végül pedig értékelnünk kell a bármely stílussal szinte fitymálva játszó, a legmakacsabb formákat erőlködés nélkül lebíró technikát is.“

MUNKÁI. Buch der Zeit 1885 (A kor könyve), Phantasus 1898, Dafnis 1905 (Lírai portrait a XVIII. századból).

NINON

ARNO HOLZ

Ninonnak hívják. Az anyja
éjszaka narancsot árul,
lenn a weidendammi hídnál.
Ámde ő szobacicus.

Kis cipellők. Oly kacérok.
És kacér a főkötő is,
mely a göndör, szép fejecskén
hófehéren imbolyog.

Ám a huncut kis szobornak,
amely szemben a tükörrel
kuksol a Makart-csokornál,
semmikép se imponál.

Jól nevet, ha néha reggel
pávatollával porolja,
sőt az óra is figyelmez,
mit beszél a kis szobor.
-356-

„Légy szíves, kedves fiacskám
és ne illegj oly kacéran.
„Ninon“-nak hív asszonyod ma?
Menj, hisz ez nem a neved.

Örzsi vagy. Szegény apádnak
fönn a holdba volt a földje,
Három év előtt New-Yorkban
halt meg, mint cukrászinas.

Az anyád él. Sánta, kancsal,
és tubákol. Máskülönben
éjszaka narancsot árul
künn a weidendammi hidnál.“
-357-

A SZOMSZÉDAIM

ARNO HOLZ

Sötét udvarra nyílik ablakom,
kormos falak, piszkos tetők előttem,
de bizony amióta itt lakom,
víg filozófként már belétörődtem.
Ha kinyitom a bús, kis ablakot
szobámba friss lég, édes napmeleg jön,
nem fázom és sohase koplalok
s csak egy kis írás az egész teendőm.

Csak egy kis írás, hogyha egyedül
a könyveket búvárlom órahosszat
egy-egy érzésem dalba sikerül
s a dallamos sor ríme szórakoztat.
Ilyenkor fejemen dicsfény lebeg,
gazdag szívem egy napfényes, nagy oltár;
boldog lehetnék és elégedett,
de szomszédságom rosszabb a pokolnál!

Nem fuvolás ő, kinek ásatag
nótája az „utolsó nyári rózsa“,
-358- se tánczseni, aki órákat ad
s a zongorának bomlott virtuóza:
Egy varga, és ha az éj árnya jő,
vén csizmatalpakat izzadva foltoz,
mellette ül és kötöget a nő,
porontyai meg sírnak a dologhoz.

Én Istenem, e bús sirás miatt
álmomból ó de sokszor fölijedtem! –
Láz rázta meggyötört tagjaimat,
hogy szertenéztem fázva, fél-imetten.
Ríttak a varga éhes magzatai,
a csecsemő már hörgött a sírástól –
s ilyenkor úgy rémlett, hogy valaki
nekik három fekete ágyat ácsol.

Tompán dübörgött egy kopott kocsi
s a szürke ház előtt megállt setéten,
kivitték őket a gyász zsoldosi
a rozoga, sötétlő gyász-szekéren.
Kortyintott egyet a részeg kocsis,
girhes gebéit káromkodva verte,
túl voltak ők már árkon-bokron is,
de a gyereksírást hallottam egyre!

És akkor is kísértett e sírás,
hogy ablakomba nevetett a reggel,
s szemembe búsan ült az éji láz
hogy írni kezdtem tétova kezemmel.
Mit ért a víg, mosolygó bölcseség?
Légváram megdőlt, a dal kedve meghalt!
-359- nem mert sötét volt a rút, szürke lég,
de mert elnémult a síró gyerekhang!

Sovány kenyérért koldul a szegény
és szívtelenül gyűri le a gazdag;
ez boldogul, tétlenkedik henyén
s érette milliók pincében asznak.
A gazdagokra selyemágy omol,
ha pezsgős éjre ráderül a hajnal,
mig lámpafénynél a sápadt Nyomor
virraszt fehéren, vacogó fogakkal.

Ó, Istenem, miért van ez, miért?
Úgy nyom e szörnyű kérdés, mint az ólom.
Még énekemben is e gond kisért,
síró dalomban is ezért vívódom.
Nincs más a földön, mint vak, szürke gond?
A múzsa is a szennyet vájja-túrja –
szívem egykor dalok víg fészke volt
s ma hallgatag gyászol, mint egy köny-urna.

Berchtold Viertel Bécsben él. A Volksbühne főrendezője. Most jelent meg első verseskönyve: Die Spur (A nyom).

Otto Pick így jellemzi: „Viertel nem kápráztat el vakmerő formajátékkal, nem izgat forradalmi gesztusokkal: biztosan csak magára támaszkodik, szenvedélyes, vadság és lágy puhaság nélkül, mélységesen komoly, a kijelentés pátosza nélkül, röviden: mértékletes, tömör és a hatása tartós.“ -361-

PARASZTLOVAK

BERCHTOLD VIERTEL

A parasztlovakat gyakran nézem, midőn
A csarnokok felé baktatnak éj-időn.

És amikor megállanak
A mázsasúlyú éj alatt,
Olyanok, mint a bús föld, mint a szörnyek.
De amikor mennek botolva,
Kocsit cepelve, robotolva,
Hátuk kemény, fönséges ívbe görbed.

Ez úgy megy, hogy zihál s meg is ráng,
Mellette mélán csüng az istráng
Kocsisa szundít, a törekvő
Ló csak lohol és lóg a gyeplő;
Híven kocog, méterre méter,
A sáros földet egyre túrva,
Mint egy munkás, ki jó, ki durva
És úgy hívják János vagy Péter.

Heinrich Horvát Kolozsvárt született 1877 február 10.-én. Bölcsészetet tanult Lipcsében, Strassburgban, Bernben. Hosszabb ideig élt Párisban. Nagyváradon tanárkodott. Ma a paedagógiai könyvtár könyvtárnoka Budapesten.

Horvát a német nyelv elsőrangú művésze. Nagy érdemeket szerzett Baudelaire tökéletes lefordításával. A modern magyar lírát is ő tolmácsolja a külföldnek. Hans Bethge külföldi antológiája (Lyrik des Auslandes) kizáróan az ő fordításában mutatja be a magyar költőket.

MUNKÁI. Baudelaire: Die Blumen des Bösen (Oesterheld), Das junge Frankreich, Baudelaire: Die Vorhölle (Oesterheld).

Verseit közölte a Kunst, Morgen, Zeit, Berliner Tageblatt, Der Deutsche, Magazin für Litteratur.

KÍNAI VERS A SZÉP ÉVRŐL

HEINRICH HORVÁT

A tavasz szép volt; fiatal leánnyal
Aranybort ittam fiatal ligetben.

A nyár az ünnep; déli napsütésben
Virágos réten bogarak daloltak.

Az ősz minket lombos ladikba látott,
Vörös ecetfák álltak őrt a parton.

A tél azonban a regék világa,
A halk idő. Most álmodunk a fákról,
A vörös őszről és a kék tavaszról,
Méhzümmögésről, kacagó virágról
És hópihékről, melyek csendbe hullnak
S némán repülnek… nézd az ablakunkban
A hallgatás ezer fehér virágát.
-364-

CSÖNDES ÉJ

HEINRICH HORVÁT

Az álmos ér oly hallgatag szomorgott,
A pilledt gallyakon aludt a gyors
Szellő és aludtak mind a tornyok –
Akkor indult a Sors.

Künn a mezőkön tétovázva kúszott,
És jött az óra, a titkos, a mély.
A botja bús volt, de lombkoszorúzott
És köpenye az éj.

Mértföld-csizmája harsogott a téren,
Nagy madarak lármája huhogott –
Lombok emelték pajzsukat kevélyen,
Erdőkön zuhogott.

Elébe fekszik lázadón a hullám,
A sziszegő és harsogó elem.
A haja dermed és tovább tolulván
Röpül a tengeren.

Eb se csahol, föl a gyerek se retten –
A lámpa lágyan árad, mint elébb –
A kapu kordul – s lassan és meredten –
Csendben – belép.

Franz Werfel Prágában él. Abba a fiatal költőcsoportba tartozik, amelyik „Der Kondor“ címen adta ki verseit (Heidelberg 1912). Werfel jelentős, nagyon egyéni költő: primitív. Csakhogy míg a többiek az egyszerű széphez tértek vissza, ő visszatér az egyszerű jóhoz. Valaha az erkölcsi dendizmus idején, az emberek nem a bűneiket szégyenlették bevallani, hanem a jóságukat, a tisztaságukat, a naivitásukat Werfel utánuk angyali hangokat pendít meg, a hangja úgy hat, mint valami egészséges forradalom. Lírájának fő motívuma a részvét. Részvét mindenkivel, aki él, részvét, együttérzés, jóság az emberekkel, az állatokkal és tárgyakkal szemben, akik közt az életünk misztériuma folyik. Az egész világ barátja. Lehajol hozzánk, mint egy drága és puhakezű tanítóbácsi, megsimogatja az állunk s megkérdezi, mi bajunk. Apró tragikumok – a mások bajai – fájnak neki, igénytelen semmiségek, amelyek a lelke nagyítótükrében óriás fantomokká nőnek. Naív. Milliók életét éli intenzíven. Werfel, az idegen életek amatőrje, idegen bánatok keserű mélyére száll le, hogy mindenkivel szenvedjen és mindenkit megvigasztaljon. A boldogságtól könnyezve dalolja a jóság örömét, dithirambokat ír arról a mélységes elégedettségről, amit egy jó tett okoz, ugrál mint a gyerek, szeret a földön lenni, érdemes élni, csak azért, hogy jót cselekedjék. A bútorai a karjába borulnak, – hálásan – az íróasztala megreccsen, szeretné őt megölelni, a zongorája önmagától a kedvenc darabját játssza, a könyv, amit olvas, önmagát lapozza fel, a páfrányok, a virágok, a füvek utána kúsznak és a lombok zöld kezecskéikkel neki tapsikolnak. A jósága grandiózus és mindentlátó.

MUNKÁI. Der Weltfreund, Berlin 1912, Axel Junker (A világbarát), Wir sind 1913 (Vagyunk).

IRODALOM. Kosztolányi Dezső: A jóság költője (Élet 1913 február 9). -366-

Ó JÓ EMBER!

FRANZ WERFEL

Hogy hódoljak te néked?
Ó jó ember! Ó gyönyörű szó!
Vidám vagyok és meghatott!
Ó drága szó, amely ma engem
Acéloz és felvillanyoz!
Ó jó ember!

Lennél szükségbe bár,
Hogy szívesen segítenélek!
Lennél beteg és gyenge bár,
Hogy vigasztalnálak szelíden!
Lennél fáradt és árva bár,
Hogy ágyat vethetnék te néked!
Ó jó ember!

Ó engedd legalább,
Hogy szétszórt könyved összerakjam!
Ó engedd legalább,
Hogy vizet öntsek poharadba!
Ó engedd legalább,
Hogy píci lámpád lángra gyujtsam
Ó jó ember!
-367-

Jóság, ó jó, nagy tiszta jóság!

Nevet a lelkem, hogyha látom
Hű szemüveged villogását,
Jőjj! És ne vesd meg szívemet,
Alázatot, barátságot adok
Ó jó ember!

Leo Greiner 1876 április elsején született Brünnben. Iskoláit Brassóban végezte. Főrendezője volt az „Elf Scharfrichter“ című kabarénak, amely minden német kabarék közt az egyetlen művészi vállalkozás. Lenauról írott könyve igen híres. Eulenberg Lenau utódjának, lelki leszármazottjának tartja Leo Greinert. A müncheni lirikusok közé tartozik.

SZERELEM

LEO GREINER

Két árny vagyunk, más-más a mi világunk.
Találkoztunk egy kőrisfának árnyán.
A távoli mezőn magunkba jártunk
És éji szállást néztünk bolygva árván.
Akkor megálltunk egy mély pillanatra,
A mult időknek ismerőseként
Köszöntünk s lelkünk a láz elragadta.
Én arra, ő meg más ösvényre tért
S mindketten az ős éjbe sülyedénk.
-370-

AZ ÉLET

LEO GREINER

És egyre zordabb a nap és a tér…
Mi leng itten? Egy emberhang: beszélik.
Mi zúg? A vén fák bús fuvalma ér,
Súgják gyerekkorodnak halk meséit.
Az alkonyos mezőn vár lenn a kis kert,
Az árnya oly hűvös, oly édes-ismert,
De én búsan bolyongok, zord utód
Szívembe van egy síró, árnyas álom –
Ezt úgy hívom: anyám, azt meg: barátom
Mosolygok s emlékezni sem tudok.

MUNKÁI. Auf Strassen und Stegen (Úton, útfélen) 1885, Fliegende Blätter 1889, Über der Scholle 1905. -372-

DÉL

PAUL BARSCH

Se szó, se szél. A völgy pihen
a dél fehérlő fényében.

A fű, bokor, virág felett
ólomnehéz álom lebeg.

Kibukkant ott a kábító
színorgiából egy kígyó.

Parázs-szemével messze néz,
úgy látja, mozdul a vetés.

Nem. A kígyó továbboson,
alszik a dél tűzvánkoson.

Az álom ájulatja leng
és csend van újra, tompa csend.

Felix Dörmann 1870-ben született Bécsben, május 29.-én. Most is Bécsben él. Sokat írt a kabarék számára.

AMIT ÉN SZERETEK

FELIX DÖRMANN

Szeretem a hervatag ajkú
nárciszt, ha a szirma bíbor,
szeretem azt, kit a vad bú,
a sors s a harag letipor.

Szeretem azt, aki sápadt,
a bús-szemű asszonyokat,
akikben az alkonyi lángnak
haló tüze sose lohad.

Szeretem a puszta kigyóit,
mert mind, hűs, síma, ravasz;
a dalt, mibe sírva vivódik
egy messze halál-panasz.

Szeretem a büszke smaragdot,
oly szívtelen és halavány;
szeretem, ha sugárzik a partfok
a kékszínű hold sugarán.

Szeretem, ha a bánatos illat
vad, részegítő, nehéz.
Szeretem, ha a fellegekig hat
a vízen a fekete vész.

Szeretem, szerelemmel imádom,
amit senkise szeret.
Az én csodaárva világom,
mindazt, ami furcsa, beteg.

Gustav Falke 1853 január 11.-én született Lübeckben. Első versein még Liliencron hatása érzik, de később kibontakozik dús és egyéni talentuma. Falke versei egyszerűek, mélyek és finomak: a népdalra emlékeztetnek. Bensőséges és finom humorú költő, akinek különösen családi és balladai versei értékesek. Ifjúsági írásaiban szelíd kedély ragyog. Regényeivel nem ért el nagy hatást. A lírikus azonban sok kortársát túlélte. Jellemzően német költő.

Benzmann ezt írja róla: „Intim és dallamos, rugékony és eleven, az érzéstől és a művészi intelligenciától életre keltett és átlelkesített összhang a lírája“. Falke ma Hamburgban él.

MUNKÁI. Mynheer der Tod 1891, Tanz und Andacht 1893 (Tánc és áhítat), Zwischen zwei Nächten 1894 (Két éj közt), Neue Fahrt 1897 (Új utazás), Mit dem Leben 1899, Hohe Sommertage 1902 (Kánikulai napok). 1913-ban, hatvan éves születése napján öt kötetben megjelentek összes munkái. -376-

ÉVEK MULTÁN

GUSTAV FALKE

A halk mezőkön már sötétül,
a telt hold fázva kél,
a hallgató erdő ölébül
borzongva fúj a szél.

Egykor oly boldogan szerettem
az éjet, a magányt,
fukar napokra a szívemben
őrzöm még kincs gyanánt.

Most álmodom a régi álmot,
a halk ábránd kikel,
a vén fán szél sóhaja szállott,
mozdul a régi hely.

Mennék, ki a mezőkre készen,
a régi úton át
és zárt szemekkel is megérzem
a holdfény mosolyát.

És szellői a hűvös éjnek
arcomba lengenek
s a régi csillagmécsek égnek
csüggedt fejem felett.

Alfred Mombert Karlsruheban született 1872 február 6.-án. Mombert viaskodó zsenije nehéz veretű szavakban talál enyhülést. Fantáziája kozmikus értékeket kapcsol egybe. Csodálja a tengert, a titokzatos végtelenséget. Tárgya: a Világmindenség. Sötét dalai nemcsak erőteljesek és kemények, de egyúttal hajlékonyak is. Bámulatos, raffinált ritmusérzéke még tökéletesebbé teszi vízionárius művészetét. Stefan George csoportjához számítják, de a mondanivalója több, a benső tüze nagyobb és melegebb.

MUNKÁI. Tag und Nacht 1894 (Nap és éj), Der Glühende 1896, Die Schöpfung 1897 (Az alkotás), Der Denker 1901 (A gondolkodó), Die Blüte des Chaos 1905 (A káosz virága), Der Sonne-Geist 1905 (A nap-lélek). -378-

ALTATÓ DAL

ALFRED MOMBERT

Halkan hull a hó a tájra,
Halkan hull a hó a szívre.
Nemsokára eltemet.

Ó de szépen fáradtál el
ifjú asszony!

Fehér ködökben álmodik a nap,
a ködben egy tüzes szív.
Ez elfáradt a fénytől,
Az elfáradt a csóktól
Nyugodni készül; és
elalszik.

Ó de szépen fogsz aludni
ifjú asszony.

Hans Benzmann Kolbergben született 1869 szeptember 27.-én. Ma a Berlin melletti Wilmersdorfban lakik.

A német impresszionista költők közé tartozik. Tökéletes formaművész. Külön említést érdemel a hatszáz oldalas német antológiája, amelyben az új német költők verseit ízlésesen és jellemzően mutatja be. (Hans Benzmann: Die moderne deutsche Lyrik.)

MUNKÁI. Im Frühlingssturm! 1894 (Tavaszi viharban!). Sommersonnenglück 1898, Meine Heide 1903, Jesus. Eine Evangeliumharmonie 1907. -380-

A KÁNAI MENYEGZŐ

HANS BENZMANN

A rózsaillat és a könnyű borszag
a sárga alkonyatban oszladoztak…
Ó drága nap! Ujjongva szállt az égnek
a lányok ajkáról az örömének,
a hárfa húrja új dalokon pendült,
A korsókból a bor bőségesen dült.
Lágy, bíborpárnán ült a mátkapár
boldogságában elkábulva már…
Egy a tizenkettő közül, Tamás
Így szólt Péterhez: „Égi híradás
ez a csoda, amit ma este láttam –
csoda, amiben új új tanítás van –
Nézd ezt a párt! A víz ma este bor lett
s két földi élet boldog, égi sor lett!“
És a szerelem dala lebegőn
ujjongott a rózsálló levegőn.

A hold ezüstjén fürdött az azúr.
A rossz kapu csikordult és az Úr
egyedül ment ki. Majd visszatekintett:
csupa öröm volt e gazdag tekintet.
Némán bolyongott a vetés között.
A nyári éj holdfénybe öltözött,
madár dalolt, nem egy dalolt, de száz ott,
zizegtek a súlyos-fejű kalászok,
a hárfa pengett és sütött a hold…
S Krisztus magába volt.
-381-

JÖN A HALÁL…

HANS BENZMANN

Az ég sötét és bágyatag,
Rozsdás és álmos sugarak.

Egy tarló néz a fák alól,
Egy elkésett madár dalol.

Az éj ma csendbe látogat,
Elfújja a lámpásokat.

Mély hallgatás. Inogva leng
Alá a köd. És újra csend.

A fellegekről – éji folt –
Búsan tekint a vaksi hold.

Egy ellenzős, vak lámpa ég
A nyári éjben. Itt a vég.

Jön a halál…

SIGBJÖRN OBSTFELDER

Nagyon jelentős norvég lirikus. Híresek gyönyörű szerelmes versei. Szimbolista.

A HALÁL VET

SIGBJÖRN OBSTFELDER

És a nap – énekel és nevet
És a halál – vet, csöndbe vet,
Vet – csöndbe vet.

Az éjbe vet,
Vet, csöndbe vet,
Bús rózsát, halvány tulipánt,
Beteg jácintot és fekete ibolyát,
Könnyet.

Vet, csöndbe vet
Bús vágyakat, halvány mosolyt,
Sötét kétségét, néma kínt,
Könnyet.

És a nap – énekel és nevet
És a halál – vet, csöndbe vet,
Vet – csöndbe vet.

Henrik Ibsen 1828 március 20.-án született Skienben. Jómódú kereskedő-familiából származott, német, dán, skót vérkeveredésből. Mikor Ibsen nyolc esztendős lett, szülei elszegényedtek és tizenöt esztendős korában már maga kereste a kenyerét. Festő akart lenni, de pénze nem volt hozzá és egy grimstadti gyógyszertárba áll be segédnek. Titokban itt a maturára tanul, orvosnak készül. Családjával lassanként megszűnik minden közössége, csupán hugával, Hedviggel tartja állandóan az érintkezést. Ezt a testvérét nagyon szerette és a „Vadkacsa“ című darabjában megható emléket állított neki. Grimstadtban Ibsen egyedül él, távol a társaságtól, amelyet lenéz. Ebben az időben szatírikus verseket ír és karrikatúrákat rajzol. Az 1848.-i politikai áramlat őt is magával ragadja. Magyarországnak szabadságdalt ír, svéd és norvég honfitársait pedig felhívásban buzdítja, hogy legyenek segítségére dán testvéreiknek, akiket „a vad német horda“ szorongat. Ebben az időben Krisztiániába megy az egyetemre. Barátaival lapot alapít. Sokat küzd a dráma és a színpad reformjáért. 1851-ben „Az első norvég nemzeti színház“ Bergenben meghívja rendezőül és házi szerzőül. 1858-ban megnősül, egy év mulva fia születik és újból küzdenie kell a megélhetésért. Fiának keresztapja Björnson, akihez egész haláláig forró barátság köti. Sokáig jóformán csak drámákat ír, de amikor 1871-ben mint a khedive vendége, a szuezi csatorna megnyitásához keletre utazik, felbuzdul újra lírai vénája. Ibsen huszonkét esztendőt tölt önkéntes számüzetésben külföldön. Sokáig lakik Drezdában és Münchenben. Nappal a dolgozószobájában tartózkodik, estefelé -388- egyedül sétál a városban, bemegy a kávéházba, egy pohár likör előtt elolvassa a lapokat, azután hazatér. Évekig így folyik az élete, akkor is, mikor már európai csengésű a neve. Közben két ízben kergeti haza a honvágy és bár elhatározza, hogy Norvégiába, ahol üldözték és nem méltányolták eléggé, „soha be nem teszi a lábát és minden közösséget megszakít vele“, 1891-ben visszatér Krisztiániába és ott is marad állandóan. 1900-ban könnyebb szélütés éri. Ettől kezdve betegeskedik és 1906 május 23.-án meghal, a felesége karja között.

Ibsen verseiben az a fojtott, tompa pátosz kísért, amely drámai dikciója fölött lebeg. Tartózkodó, de mély líra ez. Egy hallgató lírája.

IRODALOM. Ibsenről annyit írtak, hogy a cikkek özönét nem lehet számon tartani. Gerő Ödön számos cikkben és tárcában foglalkozott vele (Pesti Napló és a régi Élet 1891) Szilágyi Géza: Ibsen (Pesti Napló 1897), Osvát Ernő: Ibsen (A Hét 1900), Cholnoky Viktor: Ibsen (Magyar Géniusz 1902 március 29), Salgó Ernő: Ibsen (Jövendő 1903 május 21), Halasi Andor: Ibsen (Budapesti Napló 1905 december), Alkalay Ödön: Ibsen technikája (Figyelő 1908). Fenyő Miksa lefordította Alfred Kerr Ibsen-cikkét (Figyelő 1908).

A magyarokhoz intézett ódája több magyar fordításban jelent meg. A Peer Gynt-et Sebestyén Károly fordította le (Olcsó könyvtár). Újabban lefordította – norvég eredetiből – Patthy Károly (kézirat).

AZ ÉSZAKI LOVAG

HENRIK IBSEN

Délszakra sodorta
Egy könnyű hajó,
Fájt már a szívének
Az északi hó.

A tengeren eltűnt
A jéghegy, a mult.
A délszaki tájon
Bús vágya csitult.

Felgyújtja hajóját; –
S a kék levegőn
A füstgomolyagból
Híd kel remegőn.

S a délszaki éjből,
Hol lángol a nyár,
A hídon a ködbe
Egy árny hazajár.
-390-

VÉGE!

HENRIK IBSEN

Mind kikísértük,
Elment a vendég;
Szavuk a szellők
Már elkeverték.

Most tompa csend van,
Hol énekeltél.
Sötét a kert lenn,
Sötét az erkély.

Rövid akkord volt,
Egy kósza ábránd!
Vendég, ki jött és –
Aztán tovább állt.
-391-

DUETT
(BRAND)

HENRIK IBSEN

EJNÁR

Ágnes, pici pillém, százszinü lepkém,
Mindjárt a rabom vagy, drága, bohó!
Hálót kötözök, hurkot bogozok most
S az énekem, az lesz a pillefogó.

ÁGNES

A pille a rózsa vidám szeretője,
A rétre repül, a világra pihen.
Kergess a mezőkön fürge legényke,
Dalolva a réteken üzz szeliden.

EJNÁR

Ágnes pici pillém, százszinü lepkém,
Hálómból a lány sohasem szabadul.
Hiába repülsz, a karombba szorítlak,
Hálómba, szivembe kerülsz te rabul.
-392-

ÁGNES

Ha pille vagyok, szálljak csapodáran,
Ringasson a lengedező fuvalom.
Ha megfog a hálód, a himporomat védd.
Engedd el a szárnyam, eressz szabadon

EJNAR

Oly lágyan emellek a tenyeremre,
Börtönnek a szívem kellemetes.
Örökre kacagj itt, éld a világod,
Táncolva, ujjongva, dalolva szeress.

ADA NEGRI

Ada Negri 1870-ben született Lodiban. Anyja szegény munkásasszony, aki szövőgyárba járt dolgozni s a félrerakott garasaiból taníttatta a lányát. Ada Negri tanítónő lett. Az Isten háta mögé került, egy lombardiai faluba. Innen küldözgette verseit egy milánói képes lapnak. Irásait csak elfogadták, igazabb feltűnést nem keltettek. Olyan szegényen élt, hogy könyveket se vehetett. Első verseskönyve már jócsengésűvé tette a nevét. A milánói lap szerkesztősége meghívta őt s Ada Negri, aki egész életében nem látott tengert, tavat, sohase utazott, szinte magánkívül volt az örömtől, boldogan fogadta a legelső írók elismerését. Azóta a milánói felsőbb leányiskola irodalomtörténeti tanárnője és felesége egy gyárosnak.

Ada Negri költészete: ősi, bátor s amellett mégis nőies. Gyengéd, mint a nő, de van oly kemény és érces hangja, mint sok férfinak sincs. Nagyon emberi. Észreveszi a nyomort. Megható tollal írja le az újkor dolgozó koldusait. A nők költészete többnyire csak emlékkönyv-poézis. Csak az egyhúrú szerelmi lírán tudnak játszani. Ada Negri egészséges; az élet engedelmes befogadója; a férfi mellett öntudattal áll meg s anélkül, hogy feminista, vagy kékharisnyás lenne, a nőben lévő emberi momentumokat hangsúlyozza, – nem tüntetően és agitációs céllal – de egy nagy költő erejével és igazságérzetével.

Verseiből fordított: Radó Antal: Két olasz költőnő. Ada Negri, Annie Vivanti, bevezetéssel (Magyar Könyvtár). -396-

TESTVÉRI ÜDVÖZLET AZ EMBEREKHEZ

ADA NEGRI

Üdvözlégy, testvér, –
Jól tudom, nem ismersz,
de, látod, a neved én sem tudom. –
Itt, hol találkoztunk, a nagy uton,
lüktetve ver az élet ütere
és mennydörög a durva kocsilárma.
Loholva fut mindenki messze tájra,
egy álom-ábránd, fájdalom után.
Mindenki öklel, esztelen tusázik. –
De én rád nézek – egy szemvillanásig –
és a dörgő téren búcsút kiáltok
az idegennek, én az idegen:
– Üdvözlégy drága testvér – úgy legyen. –

Mit bánom én, hogy honnan tartasz erre,
ki vagy, mit akarsz, holnap mit csinálsz.
Mit bánom én, hevít-e kapzsi-láz. –
Hisz sajgó méhből születtél te is!
te néked is csak ugyanaz a húsod,
az ősi jármot görbedezve húzod,
és vár reád a sanda Árnyalak
kapuk mögött, csöndes, sötét sarokban,
-397- és egyszer biztosan elédbe toppan:
te, ki zokogtál, ahogy én zokogtam,
állj meg szavamra az élet-hegyen:
– Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen.

A távoli szelíd bölcsőre kérlek,
anyád szavára, hogyha volt anyád,
aki szelíd dalával búgta át
ábrándozó gyermeknyugalmadat;
tűnt örömödre és sok-sok könyűdre,
a bús reményre, amely sírba dűlt le
s szívedbe porlad, mint pici halott;
az élet titkos ösztönére, esdek;
a vágyra, mely tüzet ad a nemesnek
s előrehajtja a jövő felé;
hitemre és hitedre, kedvesem,
– Üdvözlégy, drága testvér – úgy legyen.

Vidám köszöntésem ujjongva szálljon
a néphez, amely itt megy lassudan:
a nőhöz, aki fátylasan suhan,
egy árny az árnyban, a falak alatt;
kit gond, szerelem űz: a tengerészhez,
takácshoz, aki büszke kedvet érez
a munka estjén és vígan dalol;
a haldoklóhoz, költőhöz, gyerekhez,
ki álmodik, hivén, jövője szebb lesz,
és másnap a zaj dörgő ritmusán
vígan tovább rohan, veled s velem:
– Üdvözlégy, most és mindig – úgy legyen.

Gabriele D’Annunzio 1864-ben született az „Irene“ nevű yachton, az Adriai-tengeren. Koraérett gyermek volt, tizenhat éves korában már a római egyetemre járt.

Firenzében rendkívüli hatással voltak rá a primitív olasz mesterek, festegetett is, különösen Boticellit utánozta. 1879-ben már verseskönyve jelenik meg. Ezen még érzik Carducci. Később egyenesen eltávolodik tőle, érett színeket, egyéni merészségeket, modern ízt visz a verseibe. Úgy hogy mikor Rómába jön, már egy csoport fiatalember sereglik köréje, bálványozzák őt, a mesterüknek tartják. A római siker után visszavonul szülőföldjére, regényeket, elbeszéléseket és drámákat ír, amelyeket két nagy olasz tragika, Eleonora Duse és Irma Grammatica visz diadalra. D’Annunzióról az egész világ beszél. A lapok napihíreiben csaknem mindennap szerepel a neve. Kastélyában fényűzően él. Az utóbbi években anyagi csapások zúdultak rá, otthagyta Firenzét, Párisba ment lakni és francia nyelven írt verses darabot szent Sebestyénről, amelyet a párisi közönség lármás tapssal fogadott. Az olasz-török háborúkor hangos terzinákkal dicsőítette honfitársait.

D’Annunzio lírája csupa pompa, a reneszánsz színeiben ragyog, bíborban és aranyban. Nem lehet tagadni, hogy a franciáktól sokat tanult, de az bizonyos, hogy költészete teljesen egyéni és az ő lírája is hatást gyakorolt az egész európai literatúrára. Vízionárius és misztikus, de színeit a földről veszi. Az olasz őszt, az olasz cifraságot, az olasz lankát és hegyet, az olasz tengert, az olasz lampionos éjet senkise festi szuggesztívebben, mint ez a költő, aki festőnek -399- készült. Fanatikusa az olasz kultúrának. L’art pour l’art-ista, de híve annak a nemzeti megújhodásnak, amely Carduccival kezdődött. A vers nézete szerint a tiszta muzsika. Egy helyütt maga jelöli ki az új líra célját, a következőképpen:

„Azt hiszem, hogy a jövő költészete magába öleli majd a nagystílű zene minden titokzatosságát és rábeszélőképességét. A lírai költészetben nem a szó a fontos: de a muzsika; nem a szó, mint betű, de a szó, mint a hang és ritmus. A vers minden.“

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: In memoriam 1880, Canto Novo 1882, Intermezzo di Rime 1883, L’Isotto e la Chimera 1890, Elégie Romane 1890.

IRODALOM. Radó Antal: Gabriele D’Annunzio (Uj magyar Szemle I. évfolyam), Elek Artúr: D’Annunzio drámái (Nyugat 1908 I. évfolyam 6. és 7. szám). Balla Ignác több cikket írt róla (Pesti Napló).

Verseiből fordított: Balla Ignác, Erdős René, Jánosi Gusztáv. -400-

A NAP KESELYŰJE

GABRIELE D’ANNUNZIO

Ha elmerengek olykor álmodozva
S lángként lobog a lomha levegő,
Ha hull a csendben a fenyőfa tobza
S a fán a gyantalé sziszegve fő.

Ha mezei tilinkó sír a lápon,
Zizeg a vadzab és a tengeri,
Szívembe száll egyszerre egy bús álom,
Beléje markol s el nem engedi.

Dicsőség, oh napszomjas keselyű,
Viszel, karmoddal a keblem fogod,
Míg el nem érem a vad partfokot.

Felnézek ekkor, szívemkeserű
És zárt szemem vöröslő ködin át
Látom, véremtől fénylik a világ.
-401-

TRIPOLISZI DIADALÉNEK

GABRIELE D’ANNUNZIO

– – – – – – – – – – –
Ó, tömjén, parfüm, a puszták homokján,
ó, messze táj és messsze-messze part-fok,
vad és fakó, mint vörhenyes oroszlán:

ércek, kalászok, gazdagon kavargók,
ó, aranyhajú Berenice álma!
Ti vívtátok ki mind, ti hősi kardok.
– – – – – – – – – – –
Alkonyulnak a bánatok s enyésznek.
Álmos gödörbe, tétlenül ki gázol,
hogy szembenéz a lélek és a végzet?

Itália, riadj, riadj, te bátor!
Dalold a tengert, százszor és ezerszer,
a dalt, a dalt az óperenciákról,

mint amikor marcona lárma vert fel
és tűzbe, vérbe mind azt ordította
„Tengerre!“ s belereszketett a tenger.
-402-

és már nyilalt is a hajónak orra
s a kapitány szívét tűzé reája
s indult az evező és a vitorla.

„Segíts, Urunk“, szólt a szavak dagálya.
„Szent Sír segíts, most indulunk te Hozzád.“
A Tengerünkön így dalolt a gálya.

A zúgó időn nézlek, édes ország.
„Segítsd, Uram, a vízen és a földön!“
Kiáltva emeld fel tündöklő orcád.

S csatázz a vizen és földön örökkön.

Arturo Graf 1848-ban született Athénben. Az apja görög. Az anyja német. Mikor felnő, a nápolyi egyetemen jogot tanul. 1874-ben a római egyetemen magántanár lesz, 1876-ban pedig a román nyelveket tanítja a torinói egyetemen. 1913-ban halt meg.

Graf sohase volt népszerű, mint költő, holott az olaszok egyik legkiválóbb és legeredetibb lirikusa. Zaklatott, fátyolos és misztikus pesszimizmus borul verseire. Ideges és metafizikus: az olaszok, akik a miszticizmusukban cifrák, a fájdalmukban szónokiak, csak tartózkodva szerették ezt a sötét és igaz idegen vérű költőt, aki a német elmélyedést és a görög tökélyt egyesítette a vérében és a költészetében.

MUNKÁI. Nevezetesebb verseskönyvei: Poesie 1874, Medusa 1880, Rime della Selva 1906.

IRODALOM. Elek Artúr: Arturo Graf (Nyugat 1908 jan. 1), Elek Artúr: Arturo Graf (Történeti Szemle 1913 november). -404-

VOLT EGYSZER

ARTURO GRAF

Volt egyszer, egyszer… Micsoda?
Oly szomorú vagyok ez este.
Sehogyse téved az eszembe,
Volt egyszer valami csoda.

Hervadt, bús rózsa mosolya
Te is tudod mi volt e rejtély,
Valami volt, mi vissza nem tér,
Volt egyszer és nem lesz soha.

Lorenzo Stecchetti (igazi neve: Olindo Guerrini) Forliban született 1845-ben. A bolognai egyetemen tanult, számos tanulmányt és értekezést írt. Igazi sikerét a „Postuma“ című kötetével érte el, hírnevét pedig részben egy irodalmi fogásnak köszönheti, amennyiben saját verseit sohase élt unokaöccse neve (Lorenzo Stecchetti) alatt adta ki, aki – mint romantikus előszavában elsírta – poéta volt és tüdővészben halt meg. A versek erős visszhangot keltettek. Mindenki falta ezeket a különös verista verseket és kereste a fiatalon elhalt költő sírját. Mikor kiderült a suskus, rendkívül sokan támadták Stecchettit (a név rajta ragadt), de sikere ebben az arányban nőtt, a könyve számtalan kiadásban fogyott.

Sikere különben nem indokolatlan. Stecchetti az olasz lírában új hangot ütött meg: a verizmus hangját. A régi romantikusokkal, manzonistákkal és Carducci akadémikus költészetével szemben az életet a maga valóságában és fönségében festette. Azóta iskola képződött körülötte.

IRODALOM. Verseiből többet fordított: Radó Antal (Idegen költők albuma), Jánosi Gusztáv, Kozma Andor, Abádi Imre. -406-

SZONETT

LORENZO STECCHETTI

Ti szélre hányott árva énekek,
Emlékbe foglalt édes ifjúságom,
Kedv és panasz, öröm és sok-sok álom,
Szegény rímek, mi lesz ti véletek?

Ó jaj, repüljetek el reszketeg
E rossz világból, ahol egyre vágyom;
És szóljatok tűz-nyelvvel, tűzre vágyón,
Hisz mind szerelemből születtetek.

És leljétek meg végre hölgyemet,
Kihez halálos kedv és büszke vágy von,
Legyen a szavatok végrendelet,

Mondjátok el, hogy mily tűz égetett,
S ő érte sírtam a halálos ágyon,
Ti szélre hányott árva énekek!

Giosué Carducci 1835 július 27.-én született a Pietrasanta melletti Valdicastellóban. Nagyszülei olasz paraszt birtokosok és benne is erősen kifejlődött a parasztság és a falusi élet szeretete. Apja orvos. Szüleinek elszegényedése után kénytelen családjával együtt különböző helyeken keresni megélhetést. A fiatal Carducci gyakran összezörrent az apjával, aki szigorú és reakcionárius természetű volt és nagyon szerette az akkor divatos romantikusokat. Némely irodalomtörténetíró véleménye szerint Carducci az apja iránt való dacból fordult el a romanticizmustól, a nemzeti klasszicizmus felé. Annál inkább szerette szelíd és finom édesanyját meg nagyanyját, a mesemondó szép öreg parasztasszonyt. Fiatalon elhunyt öccsét bálványozta. 1853-tól 1856-ig a pisai egyetemre járt. Itt vezére az irodalmi fiatalságnak. 1856 év végén jelentek meg első bátor írásai a romantikus iskola ellen, amelyek nagy feltűnést (de nem nagy tetszést) keltettek. Első verseskönyvét 1857-ben adta ki. Ez a kötete se nagyon tetszett. Verseit – néhány esztendő termésével megszerezve – kiadta „Juvenilia“ címen. Itt már érződik a nagy Carducci. Még nem annyira a művész, de az egységes Itáliát szerető heves patrióta. Közben meghal az apja, a 23 éves fiú gondjára marad az édesanyja és öt évvel fiatalabb öccse. 1859-ben meghívják a bolognai egyetem irodalomtörténeti tanszékére Ugyanebben az évben megházasodik. Elveszi egyik rokonát. Egy fia és három leánya születik, fiacskája (akit elhalt öccse után Dantenak nevez) negyedfél éves korában meghal. E két halotthoz írta legmelegebb verseit. -408-

Az első igazi nagy sikerét az 1869-ben megjelent költeményeivel aratta. Legjelentősebb műve, a „Rime Nouve“ (Uj rímek) és a három részben megjelent „Odi Barbare“ (Barbár ódák).

1906-ban megnyerte a Nobel-díjat. Egy évre reá, hetvenkét éves korában, a népszerűsége tetőfokán meghalt.

Carduccit az olaszok az újkor legnagyobb lirikusának tartják. Nemzeti nagyság. Visszatért a multhoz, a latin őseihez. Szerette a hazáját. De az olasz, ha a hazáját és a multját szereti, a kultúrát és az antik szépséget is szereti. Carducci nem üres nacionalizmusról álmodozott, az ő konzervatívságában van valami forradalmi energia. A régi Róma világuralma, katonás vadsága és gőgje testté vált benne. A föld szagától részegült meg, a humusz illatától. Elmult ezredévekbe tudta magát visszaérezni, az érzések atavizmusa lelkesedett át benne költészetté, régi sebek fájtak vissza szívébe és régi mámorok bódították el. Ezeket az ősérzéseket szedte mértékre, faragta bele az antik ritmusok kemény, csillogó márványába.

Carducci poézisében minden ódon s mégis friss, minden egészséges, minden elemi. Ha patrióta, verseiben a zabolátlan fajgyűlölet tobzódik és eszünkbe juttatja ükapjait, a farkastejen nevelkedett Romulust és Remust. Carducci mégse a népé: igazán sohase volt népszerű, akadémikus volt, arisztokrata volt és poéta doctus volt. Annyira tele van klasszikus vonatkozásokkal, utalásokkal helyekre, amelyeket mi nem ismerünk, történelmi dátumokra, amelyek Itália történetére vonatkoznak, a nyelve olyan nehéz, hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet olvasni. Sokan Dantenél is nehezebben érthető költőnek tartják. Forradalmi lelke azonban az egész európai költészetre termékenyítően hatott.

MUNKÁI. Rime 1857, Juvenalia 1865, Levia Gravia 1867, Giambi ed epodi 1882, Odi barbare 1877. Összes munkáit Zenichelli adta ki Bolognában.

IRODALOM. Radó Antal: Carducci (megjelent Szana Tamás „Koszorú“-jában), Elek Artúr: Carducci (Az Ujság -409- 1907 febr. 19), Kosztolányi Dezső: Giosué Carducci (A Hét 1907 február).

Carducci verseiből fordított: Radó Antal (Idegen költők albuma, Pesti Napló), Zempléni Árpád, Zoltán Vilmos (Carducci költeményei, bevezető életrajzzal. Modern Könyvtár). -410-

AZ ÖKÖR

GIOSUÉ CARDUCCI

Szeretlek, ó szelíd ökör! Belőled
Erő és béke száll, nyugodt, komor.
Ha nézed a szabad, kövér mezőket,
Úgy állsz, akár egy zordon ércszobor.

Nyugodtan a nehéz igára hajlasz,
A barna szántót fürgén követed,
Ha ösztökél, némán forog nyugalmas,
Panasztalan, elégedett szemed.

Fekete orrodból gőzölve lebben
Lehelleted s vígan ujjong az égnek
Bőgésed, ez a csendes himnusz-ének.

És zöld, nyugodt, tág és komoly szemedben
Békén sugárzik, édesen merengve
Az isteni mezők zöld, tiszta csendje.
-411-

CSÖNDES BESZÉLGETÉS A FÁKKAL

GIOSUÉ CARDUCCI

Én nem szeretlek, tölgy, kevély erősség,
Mert lombjaiddal büszkén fogod át
Városdúlók vérmocskos homlokát,
S legyezgeted a harcok szörnyü hősét.

És nem szeretlek, meddő-bús babérfa,
Mert télen is nőssz jéghegyek fölött
S uralkodók tar homlokát födöd,
Ha fürtjük az időknek martaléka.

De szeretlek, szőlő lágy venyigéje,
Édes gerezd tanyája, kedv igéje,
Bor anyja, áldott búfeledtető.

S téged leginkább, ó sötét fenyő
Mert deszkáidból készül az utolsó.
A legnyugalmasabb ágy, a koporsó.
-412-

TÉLI ÉJSZAKA

GIOSUÉ CARDUCCI

Előre! A sötét tél zúgva tombol,
A tengerparton tündököl a hó,
Csikorog-omlik a lágy takaró;
És halvány pára lesz a sóhajomból.

Mély hallgatás. Merev felhők között ül
A hold bámulva a fehér sikot,
Egy vén fenyő árnyéka látszik ott,
Hogy görcsösen a szörnyű földre görbül,

Mint a halálért síró néma vágyak.
Vedd vérem, ó Köd, Fagy, tüzét fagyaszd
És oltsd el ezt a háborgó tavaszt.

A megtört gondolat halálra bágyad.
Felordítok: Ó tél! Ó éjszaka,
Mondd, mit csinál lenn a holtak hada?
-413-

FEHÉR ÉJSZAKA

GIOSUÉ CARDUCCI

Csendbe pihédzik a bús hó a hamuszinü magasból:
A puha hólepedőn hangtalanul fut a nesz;

Nincs kofazaj, megszűnt a vidám fogatok zörögése,
A kacagó szerelem nem dudorássza dalát.

A piacóráról szomorú huhogás kel az éjbe,
Mintha jajongana most messze egy éji világ.

Nem madarak bús szárnya csapódik az ablaküvegre?
Nem, ti közelgetek itt, porladozó hiveim.

Nyomba megyek – te mohó, te szegény szív várj a sorodra, –
Ottan a csönd kebelén elpihenünk szeliden.
-414-

VERGILIUS

GIOSUÉ CARDUCCI

Mint amikor a telehold fehéren
Küld a tikkadt mezőre hűs fagyot,
Sugara reszket a folyón, az éren
S szűk martjai közt a vízár ragyog;

Mint amikor a csalogány a lombból
Panasszal zengi be a bús tavaszt,
A vándor áll s egy szőke fejre gondol
És elteli a lelkét a malaszt;

Mint gyermeke sírhalmán az anya
Az égre néz fel, csillapul jaja,
S a szenvedése csöndesülve leng el;

Mint messze hegy és mint a messze tenger,
Lombok, miken a szellő andalog,
Ilyen magasztos költő a dalod.
-415-

Ó ÉJ

GIOSUÉ CARDUCCI

Sötét palástod mélyein elillan
A bánatom, a könnyem szeliden:
Ó Éj, csak a te édes karjaidban
Csitul el árva, békétlen szivem.

Nyugalmat adsz és tiszta-tiszta békét,
Lankadt lelkem kegyesen öntözöd,
Letéped a bús eszme régi fékét
S száguldhat az ég és a föld között.

Ó istenasszony Éj; én nem tudom mi
Hív most aludni, feledni, nyugodni,
Haragcsitító, bú-feledtető.

Megnyugszom benned, mint a csecsemő,
Ki sírva alszik el, mindent feledvén,
Öreg nagyanyja ráncos, barna keblén.
-416-

SZENT ABBONDIUS

GIOSUÉ CARDUCCI

A szürke ormok fénytől glóriások,
Szelíden égnek a bús Alpesek.
A jéghegyek, a boldog óriások
Arcáról izzó rózsafény pezseg.

Pár nyurga fa mögött pipál a kémény,
Kígyózva száll a kék és lenge füst.
Vízgyöngy ragyog a nap gyémántos fényén
S a rét smaragdján a patak ezüst.

Vörös szoknyába jönnek most a kedves
Lányok dalolni szent Abbondiusnak,
Fönn mormol a folyó és zúg a fenyves.

Lenn meg kacag a völgy… S én egyre félek
Pilláim a válás könnyében úsznak.
Mert szép a föld és oly rövid az élet.
-417-

ALPESI DÉL

GIOSUÉ CARDUCCI

A jéghegyen, a szürke és közömbös
Sziklán, hol a fehér fény izzva kél,
Keményen ül, körötte égszín köntös,
És hallgat és trónol a néma Dél.

Az áthevült fenyő – szellő se rebben –
Sasokról álmodik s fején köd ül.
És lenn a citeránál édesebben
Kis ér cseveg a vén kövek körül.
-418-

AZ UTOLSÓ VERS

GIOSUÉ CARDUCCI

Ó halvány orgona!
A csillagok a tengerárba hullnak
S kihűl szívem, a dalnak otthona.

Luciano Croci az olasz parnassienek közé számítható. Finom és kész szonetteket, színes, festői verseket ír. Fiuméban él. -420-

AVE MARIA

LUCIANO CROCI

A hosszú éjszakán került az álom,
Mert tegnap láttalak először én,
Selyem zenélt a templomi homályon
S az oltárnál, az oszlopok kövén

Visszhangozott homályosan morogva
Jámbor papok imája reszketeg,
Hajad leomlott, s mint egy szent madonna,
Bús áhítattal kérted az eget.

Ó mily imádatos, finom, szelíd
Tűzzel ragyogtak kedves szemeid!
Lelkem feléd repült rajongva, égve.

Lankadva rebbent már a bús ima,
Te fölemelted két szemed az égre
S halkan susogtad: – Ave Mária!

Edmondo de Amicis Onegliában született 1846-ban. A katonai pályára készült. Résztvett mint kadét az 1866-os háborúban. 1870-ben kivált a hadsereg kötelékéből és teljesen az irodalomnak élt.

Amicis prózája kedves, meleg és ragyogó. Mint prózaíró aratta legnagyobb sikereit. Utirajzai kapósak, ifjúsági könyve: a „Szív“ pedig páratlanul népszerű, sok kiadást ért meg olaszul is, magyarul is. Verseket pályája elején írt, többnyire csak szonetteket, amelyekben – a parnassienek módjára – egy-egy jelenetet vagy tájat rögzít meg.

IRODALOM. Amicis több szonettjét Radó Antal fordította le (Idegen költők albuma). -422-

HOLLAND TÁJ

EDMONDO DE AMICIS

A végtelenbe nyúló messze sík
A nedves ég alatt hallgatva gyászol.
S a sok mező oly néma, árva, távol
A viharos ég is sötétedik.

Borzong a víz, remegnek a gyepűk,
Az égerfák csüggedve lehajolnak,
Minthogyha gyásznak, éji borzalomnak
Borús sejtelme szállna mindenütt,

Csupán a part mentébe füstölög
Egy házikó a nyárfasor között
S egy óriás malom forog zokogva.

És a határtalan mezőn olyan
Gondolkozóan, búsan, álmosan
Bukik le-föl a hófehér vitorla.
-423-

A JÉGESŐ

EDMONDO DE AMICIS

Paskolja zúgva a szegény rögöt,
A törzseket, a rengő, árva ágat,
Visszhangozó, sötét mesgyéken áthat,
Ugrál, kopog, bukfencezik, görög.

Csatornákat ráz, táncol a tetőn,
Sziszegve söpri a zsendült vetést el,
Lehull az erkélyről vad szökkenéssel
És ablakot, vázát tör vakmerőn.

Rakásba gyűl, fehérül mindenütt,
S a fáradt légben csöndesen kopogva
Foszlik zörömbölő haragja szét.

Egyszerre még vadabbul szerteüt,
Aztán elhallgat minden s a romokba
Hideg mosollyal néz a tiszta ég.
-424-

A VASÚT

EDMONDO DE AMICIS

A vonat a tenger felé zörög,
Átvág a hegy kivájt, fekete öblén,
Kijő a napfényt víg füttyel köszöntvén
S eltűn az erdő lombjai mögött.

Rázkódva a dübörgő hídra fut,
Szérükön és sírkerteken dörömböl,
Elsurran a magányos, néma völgy-öl,
Vágtatnak a nyugodt tanyák, faluk.

Cserjéken és legyűrt füvek felett
Vas-teste száguld, mint a képzelet
Megáll az ijedt paraszt szeme rajta.

Aztán alig fut, kattog szeliden
S nagy paloták közt végre elpihen
Az összepörkölt vascsapok haragja.

Lármás manifesztumok beszélnek az olasz futuristákról, akik a költészet forradalmát hozzák. Minden két három hónapban kibocsátanak ilyen manifesztumot, körvonalazzák elveiket, agitálnak a céljuk mellett. Hitük szerint a mai egész literatura csak az elfinomult és beteg polgárságnak tömjénez. Az új ember kemény és hősi. Szereti az erőszakot. Megveti a multat, amely minden tettét elvánnyasztja. Nem szégyenli az ösztöneit se. A futuristák reakciósak. Túlzottan patrióták, a háború, a vérontás prédikálói, hívei mindannak, ami erő, tett, bátorság. Romantikájuk nincs. Az újkor diadalát a gépek és az aeroplánok hirdetik. Még a mult lángeszeit is megfogadják. Annyira ellenségei a hagyományoknak, hogy a központozást eltörlik, nem ismernek pontot és vesszőt, felkiáltójelet és nagybetűt, a mondatot megsemmisítik és hangutánzó szavakkal próbálják közölni a gondolataikat. A programmjuk – maga egészében – nem értéktelen, sok új és igaz van benne, akad köztük néhány nem mindennapi tehetség is, de a közönség jó része még csak érdekes kuriózumot lát a futurista mozgalomban, az íróikban pedig csak bohócokat.

Hogy megértsük őket, Olaszországba kell mennünk. Aki ismeri nemcsak a futuristákat, hanem az olasz életet, a mindent túltkiáltó olasz multat is, az nem feltétlenül és nem mindig nevet rajtuk. Az úgy látja az olaszságot, mint egy koldust, aki nyakában a mult fakó tarisznyájával halad előre, gyümölcsöktől roskadozó fák alatt, dús vetések közt, éhesen. A tarisznya tele van arannyal. Ez a koldus az aranynak csak -426- a terhét érzi. Nem lehet az aranyon semmit se vennie, mert a multé. De vinni kell. Azaz a futuristák – az olasz futuristák – minden küzdelme abban lel magyarázatot, hogy a földre csapták az aranytarisznyát, a klasszicizmusnak a kölöncét, amely évszázadokig gátolta az olasz művészetek szabad fejlődését és csak mintákat nyújtott. Az olasz esztéta volt, szíve szerint nem lehetett művész. Náluk minden emlék, a kilincs és a székláb, a késnyél és a leghitványabb tégla is, a nyelv, ez a datolya-édes és virágos hömpölygés már maga kész, nagyon kész dal, a színek a klasszikus hagyományok rabságába beleszáradnak, a formák még mindig bilincsekben dermedeznek. Ez nem is otthon, de börtön. Csakis Olasz országban születhetett meg a futurismo, mert csakis itt lehet a felosztás alapja s egyben művészi világnézet, a jövő és a mult csakis itt állhatnak igazán szembe a futuristák (a jövősök) és a passatisták (a multasok). Nagyon érthető, hogy néhány ember megsokalta a klasszikus mult uralmát és modern reakciót keltett ellene. Elég volt a síma szépségből, a polgári szatócsintelligenciából, a könyvmolyokból, a klasszika filológiából, le kell bontani a múzeumokat, fel kell gyújtani a könyvtárakat és a halott latin istenek helyett új szimbolumokat kell hozni. A szárnyas Mercur helyett: egy szárnyas Aeroplant, a részeg Bacchus helyett: egy Versenyautomobilt és Jupiter helyett: a kék eget, folyókat, a hegyeket, a természet teljesen zengő szépségeit, a barbár és egész életet.

Régi művészi forradalmakat juttatnak eszünkbe ezek a kócos és sokszor kómikus emberek. A francia romantikusokat, akik piros mellénnyel és lobogó sörénnyel jártak, az angol romantikusokat, akik nyakkendőt se tettek, a „Sürmer“-eket és a „Dränger“-eket, akik tébolydákban haltak meg, vagy a szimbolistákat, akik fényes nappal csillaggal ékes mágussüveggel sétáltak a párisi körúton, mint ma a cirkusz reklám-emberei. Gyerekes ez a forradalom? Minden forradalom gyerekes. A futurista tiltakozik a részlet-művészetünk, a parfümös, finomkodó életünk a természettudományos világnézetünk, az analizáló és kevésre jutó pozitív tudományunk ellen és egy nagy egységet, az intuíció egységét keresi. A boxmérkőzést vagy az automobiltúrát -427- többre becsülik a mult minden művészeténél és tudományánál. Lelkük és trombitájuk F. T. Marinetti, aki egyben költőjük, kiadójuk, imprezáriójuk és hirdetési ügynökük, ez a fekete és zömök több-milliomos, aki kibérelteti a párisi színházakat és a tömegnek ingyen adatja futurista drámáit, aki ingyen küldi a világ minden részébe a futurista nyomtatványokat, aki Bumeliánál a tripoliszi háborúban rekedtre ordította magát, dicsőitve a militarizmust és utóbb a balkáni háborúban – a bolgár táborban – egy kocsiszínben, a korcsma asztaláról naponta négy óráig beszélt és izgatott az eszméi mellett, olaszul, franciául, angolul és németül.

MUNKÁIK. A futurista költők versei 1912-ben jelentek meg vastag kötetbe gyűjtve, a „Poesia“ című lap kiadásában „I poeti futuristi“ (A futurista költők) címen.

IRODALOM. Babits Mihály: Futurizmus (Nyugat 1910 ápr. 1), Szabó Dezső: F. T. Marinetti (Nyugat V. évfolyam, 16. szám), Szabó Dezső: Luciano Folgore: Il Canto dei motori (Nyugat V. évfolyam, 16. szám), Kosztolányi Dezső: Futuristák (A Hét), Kosztolányi Dezső: Il futurismo (Élet), Balázs Béla: Futuristák (Nyugat 1912 április 1), Szabó Dezső: A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei (Nyugat VI. évfolyam, 1. szám), Balla Ignác Marinettiről és társairól az „Új Idők“-ben írt. -428-

ÓDA A VERSENY-AUTOMOBILHOZ

F. T. MARINETTI

Te egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád!

Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngős, töftöfölő szíved
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő útjain.

És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!…
Ökröndöző és ugató lármádra…
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a horizon peremén…
Ott lenn üget az erdők mélyein… nézd!

Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen… vigyél
Süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
-429- sarkantyúzom a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!…
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem – a tarkóm beleborzong –
a szél pihés, hízelgő simítását.

Kecsegtető, varázsos messze karok!…
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyelsz!…
Ah! Ah!… fekete malmok bicegve sietnek,
minthogyha futnának utánam hártya-szárnyaikkal
hatalmas lábakon…

Ott a Hegyek, most az utamra dobják
szendergő frisseségük köpenyét.
Ott! Ott! nézd… annál a baljós fordulónál!…
Hegyek, ó szörnyű Állatok! ó Mammutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket… a semmibe rogytok,
a köd zavarába!… És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mértföldlépő csizmátok messze zuhogását!…

Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!…
Holdfénybe derengő drága folyók!…
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is… Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt… ti Véletek, én Csillagaim!…
Gyorsabban!… még gyorsabban!… előre, hajrá!…
-430- Lazítsd a féket!… Nem bírod?… Törd le!…
Hadd zúgjon a mótor, vágtasson a gépem!

Hurráh! A mocskos földet elhagyom!…
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.
-431-

MONOSTOROKBAN

PAOLO BUZZI

Édes élni mindentől távol, együtt az Istennel, mint testvérek
a cella fehér és a veteményes kert csupa rózsa,
a feszület azt mondja: – mindenki szenved ott künn is –
és a koponya vidám társaság te néked!
És a kis harang szabályos időközönkint cseng
reggeli imára, ebédre és boldog szundításra!
Édes itt élni nekünk, hosszúszakállú férfiaknak!
Édes itt élni nekünk, rövidhajú nőknek!
Az élet elrohan a szemünk előtt.
Mint künn az ablakunk előtt a nap.
-432-

KÓRHÁZAKBAN

PAOLO BUZZI

Itt sorban meghalunk. Képzelj el egy temetőt,
egymás mellé rakott, fehér és merev sirokkal, egy halottal, aki meghal.
Az orvosoknak elviselhetetlen a szaguk,
csak a papok hoznak be egy kis tömjénillatot.
Ősz van: a fák az ablakokba alélnak
és ez jobban fáj a mi bánatunknál.
Mi is tudjuk, hogy lehull húsunk levele és maradnak a csontok,
Vasárnaponkint, mint a temetőbe, idejön a tömeg
és megrohanja az ágyakat, bemocskolja a folyosó tégláit
és beteg, romlott dolgokat hoz enni.
-433-

A BETEG FORRÁS

ALDO PALAZZESCHI

Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k…
Hátul az
udvaron
nagybeteg
a forrás;
gyötrelem
hallani,
hogy köhög.
Köhécsel,
köhécsel,
kicsikét
elhallgat
és újra
köhécsel.
-434- Én szegény
forrásom,
ó jaj, a
bánatod
szívem is
tépdesi.
Elhallgat,
néma most,
elhallgat,
semmi nesz,
nem hallik
semmi zaj,
semmi nesz…
Már talán
meg is halt,
meg is halt?
Borzalom!
Ó még sem!
Felbuzog
és újra
köhécsel.
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k…
Tüdővész
öli meg.
Istenem
ez a bús
és örök
-435- köhögés
engem is
sírba visz,
semmiség
és úgy fáj!
Hogy sír-rí!
Menjetek,
fussatok
elzárni
az útját,
mert megöl
ez a bús
és örök
köhögés!
Menjetek,
tegyetek
valamit,
hogy szűnjön
sírása
és végre…
meghaljon!
Szűzanyám!
Jézusom!
Nem bírom,
nem bírom!
Panaszos,
bús forrás
hagyd el a
sírásod,
s gyógyulj meg,
mert meglásd
-436- meghalok
miattad.
Kli, kli, kli,
klö, klö, klö,
khe, khe, khe,
khö, khö, khö,
k k k…

NIKOLAJ ALEXEJEVICS NEKRASZOV

Nikolaj Alexejevics Nekraszov 1821 november 22.-én (december 5.-én) született Vinica járásban, Podoljszki kormányzóságban. Tizennégyen voltak testvérek. Apja orosz katonatiszt, anyja lengyel mágnáslány. Öt gimnáziumot végzett, később kicsapták. Apja a szentpétervári katonai iskolába adta, de a fiatal gyerek titokban tovább tanult és beiratkozott rendkívüli hallgatónak az egyetemre. Az apja ezért kitagadta és Nekraszov a nagy nyomorúságtól éhtífuszt kapott. Megtörtént vele az is, hogy a koldusok tanyáján volt kénytelen hálni. Később újságíró lett és álnév alatt operetteket rendezett az Alexandra-Színházban. 1840-ben jelent meg első verseskötete „Álmok és Hangok“ címen. Később több almanachot adott ki. Az ötvenes évek derekán súlyosan megbetegedett és ekkor írta „Utolsó elégiák“ című verseskönyvét. Betegségéből felgyógyult, de 1875-ben bélrákot kapott és 1877 december 27 (1878 január 9) meghalt. A szentpétervári új „Szent Szűz Kolostor“-ban temették el. Koporsóját az egész ország kísérte ki. Annyira bálványozták az oroszok, hogy betegágyához Szentpétervárra hivatták Billrothot, a hírneves bécsi orvosprofesszort. Nekraszov az oroszoknak körülbelül az, ami nekünk Petőfi Sándor. A nemzet és a nép költője, háborgó és szenvedélyes temperamentum, de épp mint Petőfi Sándor, nagy formaművész is.

Dosztojevszki ezt írja róla: „Nekraszov rejtélyes ember, sötét és végzetes pillanatai voltak, a szíve már a születésekor meg volt sebezve és ez a seb sohase gyógyult be.“

IRODALOM. Szabó Endre több versét lefordította (Orosz költők 1891). A könyv elé írt bevezetésében jellemzi Nekraszovot. -440-

AZ OROSZ DAL

N. A. NEKRASZOV

Ó, én dalom! fájdalmaim tanúja,
Sírd-sírd a bánatod.
Lelkem tüzébe kelsz s a szélbe zúgva
Hangod búsan zajog.
S a zord szívekről visszacsattan újra,
Mint szirtről a habok.

Fet 1820-ban született az Orjol kormányzóságban. 1892-ben halt meg Moszkvában.

Fet verseiből Szabó Endre fordított néhányat (Szabó Endre: Orosz költők 1891). -442-

ÉDES KÉP

A. A. FET

Ó, az édes, drága
Régi-régi kép:
Földek pusztasága,
Holdfényes vidék.

A csillag világol
Lenn a táj haván
S távol, távol, távol
Csilingel a szán.

Lermontov 1814-ben október 2.-án (14.-én) született Moszkvában. Orosz és skót arisztokrata családok ivadéka. Születése után azonnal falusi birtokukra költöztek, ahol anyja rövid idő mulva meghalt. A kis beteg, görvélykóros Lermontovot nagyanyja elkényeztette: önző, önfejű és nagyon ingatag lett. Kamaszkorában német nevelőnőjének hatása alatt német verseket, később pedig, amikor francia nevelőt kapott, francia verseket írt. Sokáig élt a Kaukázusban, ahová nagyanyja gyógyulni küldte. Kaukázusi tartózkodásának emlékeit sok költeményében megtalálhatjuk. 1827-ben Moszkvába ment a „Nemes ifjak egyetemi internátusá“-ba, 1830-ban beiratkozott a moszkvai egyetemre. Itt két esztendeig maradt. Innen az orosz fővárosba költözött a katonai iskolába és 1832-ben a pétervári huszártestőrségbe lépett. Egy párbaja miatt újból a Kaukázusba internálták. Később, hogy visszatért, akkor se tudott kötekedő természetén uralkodni és 1841-ben, fiatalon – akárcsak Puskin, akinek költészete is nagy hatással volt rá – párbajban esett el. Lermontov tomboló vérmérséklete és gúnyolódó kedve költeményein is erősen megérzik. Sok versének sötét hangja Byronéra emlékeztet, de ez inkább szellemi rokonság, mint hatás.

MUNKÁI. A „Dal Vaszilievics Iván cárról“, meg a „Puskin halála“ című költeményei keltették a legnagyobb feltűnést. Meg kell még említenünk a „Mcyri“ (a szerzetes), „Hodzsi Abrek“, „Izmael bej“ és a „Démon“ című munkáit.

IRODALOM. Több versét lefordította: Szabó Endre: Orosz költők (1891). E könyv bevezetésében Szabó Endre ismerteti Lermontov életét is. Fordított tőle Radó Antal is: Idegen költők albuma.

A TŐR

N. J. LERMONTOV

Szeretlek, tőr, együtt élek te véled,
Te csillogó, te hűs, te gyönyörű
A puszta fia fente fanyar éled,
Pengéd edzette sok-sok köszörű.

Egy lilomkéz nyújtott sírva, némán,
A szürke hajnal fénye reszketett.
S acélodon búsan pergett le néhány
Könnycsepp szivárgó, forró víz helyett.

Két éjsötét szem sírt, a drága, gyengéd
Szemek tüzeltek a ködös borún –
Mint szikratűzben tündököl a pengéd –
És azután kihunytak szomorún.

Most rám maradtál, hű szerelmi zálog,
Sokszor mutatva merre van a cél…
Kemény leszek, maradjunk jó barátok,
Szívnél keményebb, jéghideg acél.

Konstantin Mihajlovics Fofanov 1862 május 18.-án (30.-án) született Szentpétervárott. Fiatal korában sokat nyomorgott. Most nyugodtan és jómódban él Gacsinában.

IRODALOM. Fofanov néhány versét lefordította Telekes Béla (Jövendő), aki Gorki több versét is átültette magyarra. -446-

NÉVA

K. M. FOFANOV

Nincs éj, de nappal sincs. A hűvös, szürke Néván
Sápadt világgal ég a késő alkonyat –
Nyugati szellő leng az éjt jelentve némán
S fodrozza-bodrozza a síma habokat.
A házkolosszusok vérző bíborban égnek,
Minthogyha a tavasz most ülné ünnepét;
Lilálló ködbe van – mint néma, bús kísértet
A háztető-orom s szikrázik szerteszét,
Mint boa kígyózik az óriási part-fal,
Pókhálóként remeg a kötél a hajón
Az álmos földnek az éj kezd beszélni halkal,
Jő a fehér éjfél s csupa bú, unalom.
Csak bennem ég a fény, mint a szelíd tekintet,
Mit ez a gyötrött szív mélyen magába zár
S értelme lesz vele a formának s a színnek,
Egyszerre felnyílik a titkok zára már.

A régi vágy zokog alélt szívemben árván,
Vad-szenvedélyesen s mégis barátian…
És azt hiszem, hogy itt a kőfal és a párkány
És e nagy éj ábránd – és minden, ami van;
Várom, hogy szétrepedjen az ég is, mint a függöny,
A gránit, a márvány, a durva szikla-öl,
Hogy az egész látvány egy köd-gomolyba tűnjön
S gőzpáraként szálljon a bús magasba föl.

A legújabb generációval tart. Költészete szimbolikus és erősen misztikus. -448-

ERDŐBŐL JÖTT

FJODOR SOLLOGUB

Erdőből jött a faluba a lány –
Zörgött szegény a házak ajtaján.
Félt a sötéttől, hogy az este nőtt
És sehovase engedték be őt.
Oly lassú-hosszú-lassú a magány –
Mindig egyedül, minden éjszakán.
És sehovase engedték be őt,
Félt a sötéttől, hogy az este nőtt.
S reggel hogy rózsa nyílt kelet egén,
Lehullt a földre és meghalt szegény.

Az új orosz szimbolizmus egyik legjelentősebb és legjellemzőbb képviselője. -450-

SZÜRKE, SZELÍD NAP VOLT

A. A. BLOCK

Szürke, szelíd nap volt s haloványan festve
Mint bágyadt női kéz kelt a beteg estve.

Eldugták a szívük, szobákba siettek,
Szomorúak voltak, a gyásztól ijedtek.

Már nem is köszöntek, a szót se akarták,
A kacajt márványló vállal eltakarták.

A kivágott ruhák hideg díszeikkel
Fagyosan csillogtak, mint a kígyópikkely.

Asztalra hajoltak és a láz viharzott,
Frizurák súroltak egy-egy tüzes arcot.

Szívek-szemek égtek – s a vágyak – ez éjen –
Csak a kert, csak a kert, az hallgatott mélyen.

Egyszerre mint jelre elment a sereglet,
Hosszú fehér ruhák a lépcsőn lebegtek.

Eltüntek a kertben, az éjbe reszketeg,
Szégyenkező bíbor festette az eget.

Véres csillag lobbant a vén erdő megett.

GUSTAVO ADOLFO BÉCQUER

Gustavo Bécquer született Sevillában 1836 február 17.-én. Egyik őse német órás volt. Korán árvaságra jutott és gazdag keresztanyja neveltette, aki később összekülönbözött vele, mert a tizenhat éves fiú verselgetett és nem akarta folytatni a keresztanyja által számára választott kereskedői pályát. Tizenhét éves korában bátyjával együtt Madridba megy. A spanyol fővárosban sötét nyomor szakad mindkettőjükre: éheznek, lakástalan csatangolnak, festéssel tengetik életüket. Bécquer fordítgat, újságcikkeket ír, tollát eladja, dilettáns írók potom pénzért veszik meg a költeményeit és a saját nevük alatt jelentetik meg. Bátyja, akit meghatóan szeret, 1870-ben meghal. Három hónap mulva – harmincegy éves korában – követi bátyját a sírba. A neve ekkor kezdett feltündökölni.

Bécquer emlékét ma a spanyolok rajongó kultusszal övezik. Dalait a falvakon énekelik és nemcsak magában Spanyolországban ismerik, de az egész világon mindenütt, ahol spanyolul beszélnek. Melankólikus strófáiban egy törékeny és modern lélek sír. Szelíd költő. A spanyolok túlzsúfolt, virágos nyelvén egyszerűen ír. Kerüli a rímeket, a képeket, a szigorú formát. A melódiával hat. Ő a spanyolok Heine-je.

A TEMETŐ ÁRVÁI

GUSTAVO A. BÉCQUER

Szemét kinyitotta,
De csöndbe lecsukták;
Arcára vetették
A hószinü gyolcsot;
A néma szobából
Kiment, aki ott volt,
Zokogva az egyik,
Hallgatva a másik.

A földön a mécses
Fellobbadozott még,
A falra vetette
A ravatal árnyát;
S a tompa homályban
Láthattuk a hulla
Rajzát a derengő
Falon feketülni.
-455-

A hajnal is ébredt,
Percent a sugára,
S zajongva ocsúdott
Álmából az ember.
És az a fonákság,
Életlobogás künn,
Árnyékborulat lenn,
Szívembe hatoltak:
„Ó jaj, mily magukra
Maradnak a holtak!“

Sietve cepelték
A néma koporsót
És letevék egy
Kápolna ölébe,
Behintve a testet,
A pormaradékot
Sötét lepedőkkel,
Rőt gyertyavilággal.

Elhalt a harangszó
Síró muzsikája,
Egy árva anyóka
Morzsolta imáját;
A templomon átment,
A kis kapu kordult,
És újra üres lett,
Magányos a templom.

Fenn a toronyóra
Percent ütemessen,
-456- A gyertya viassza
Sercent a sötétben.
Oly mély szomorúság,
Oly puszta sivárság
Lengett körül engem,
S a gyertya csak olvadt:
„Ó jaj, mily magukra
Maradnak a holtak!“

Ércnyelvü harangszó
Kongott a toronyban
Zokogva beszélte,
Végső bucsuszóját.
És gyászfeketében
Lépdelt a rokonság,
Barátjai mentek
A hulla nyomában.

Künn a temetőben,
Egy ócska zugolyban
A sír csunya gödre
Megásva reá várt.
Betettük a testét,
Lefödve serényen,
S hallgatva vonult el
A néma kíséret.

És a temetőcsősz
Kezébe kapával
Nótát dudorászva,
Eltünt a sírok közt.
-457- Az éjszaka rebbent,
Csönd szállt a sírokra,
Úgy álltak előttem,
Mint éji, komor had:
„Ó jaj, mily magukra
Maradnak a holtak!“

S ha jő a jeges tél
S a végtelen éjjel
S reszketnek a viskók
A fergetegektől
S paskolja a zápor
Az ablakok alját,
Ők jutnak eszembe,
Az árva halottak.

Őket veri folyton
Az éjjeli zápor,
Sírjukba röhög le
Az északi szélvész.
Fagy hat le a mélybe
És megveszi csontjuk,
Sóhajtva reped szét
A deszkakoporsó!…

– – – – – – –

Por lesz-e a porból?
Vagy győz-e a lélek?
Vagy minden anyag csak
Sár, hullamaradvány?
-458- Én nem tudom, ámde
Sarkomban a rejtély,
Rejtélye az éjnek,
Egy éji sikolynak,
Mert szörnyű magukra
Maradnak a holtak!
-459-

CSÓKOS VILÁG

GUSTAVO A. BÉCQUER

Csókolja az árat a lágyan-enyelgő
Hullám-bodorító reggeli szellő,
Csókolja a nap sugaras tüze hően
Az üszkösödő felhőt lemenőben.

Ha szívet akarsz s tüzes ágyon epekszel,
Alázd meg a dölyföd, a gőgöd ezerszer
Lehajlik a rét is a drága folyóra,
Hogy tiszta vizét csókkal teleszórja.
-460-

A BÚS ARATÓ

GUSTAVO A. BÉCQUER

Az életem kopár mező,
Fölötte zúgó viharok,
De egy kéz mindig belevet,
Mély bánatot, bús könnyeket
És én zokogva aratok.

STRINDBERG ÁGOSTON

Strindberg 1849 január 21.-én született Stockholmban Nagyapja kereskedő, aki roppant érdeklődött a művészetek, különösen a színpad iránt. Apjának hajózási szállító-vállalata volt, anyja Eleonora Ulrike Norlig, szegény szolgálólány. Róla írja később egyik könyvét, amelynek a címe: „A cseléd fia“. Anyjától végzetes örökségül kapja a demokrata vért. Az apja finn származású. Nyomasztó kispolgári környezetben nőtt fel. Nem csoda, hogy első írásaiban azonnal e családi élet ellen fordult. Iskolai éveiről sem szívesen emlékszik meg. Anyja korán meghalt, mostohaanyját pedig nem szívelhette. A fiatal fiú keserű éveket élt át és csak a természet iránti szeretete és roppant tudományvágya tartotta benne az egyensúlyt. 1867-ben beiratkozik az upsalai egyetemre, de nem volt pénze, abba kellett hagynia tanulmányait. Nyomorúságos tanítói állást vállalt egy stockholmi népiskolában. Később egy hírneves orvos gyermekeit tanítja. Orvosnak készül, de megbukik a vizsgán és színésznek megy. Mint színész sem boldogul. Ir nehány színdarabot. Egyet a király pályadíjjal jutalmaz és Strindberg tovább folytathatja tanulmányait az upsalai egyetemen. Többször nősül, házasélete majdnem mindig boldogtalan. Heves harcai vannak az irodalmi emberekkel. Drámái, regényei, elbeszélései forradalmat jelentenek a világirodalom történetében. Gyorsan változtatja nézeteit: fejlődik. Annyit tud, mint egy régi polihisztor. A gyermekkora lírai. Utána a természettudomány reálistává és szociálistává teszi. Később, öregkorában visszatér a lírához, az intuícióhoz, a miszticizmushoz és megírja a „Kék könyv“-et. 1912-ben Stockholmban meghal. -464-

Strindberg az újkor egyik legnagyobb lángesze. A kedély és a jellem, a teljes nőiesség és a teljes férfiasság, az állítás és a tagadás, az aszkézis és életszeretet, a romantika és reálizmus, a germán titokzatosság s a finn-ugor józanság között mozog. Benne az írónak egy eddig teljesen ismeretlen típusa érkezett meg. Állított a mai korban és becsületet szerzett a már majdnem csődbe jutott modern literatúrának, amely előtte csak bájos és meglepő részleteket látott az életből s tág perspektívákig, az egész életet átfogó egyetemességig emelkedni sohasem volt képes. Mestere a versnek, a regénynek, a drámának. Kémiai, nyelvészeti, növénytani, történetfilozófiai, pszichopatológiai tudása alapos és egyéni. Majdnem mindenkivel tartott (amint a lelki fejlődése kivánta) és majdnem mindenkivel harcolt. A nőgyűlölete inkább lírai, mint filozófiai meggyőződés. Szerinte a nő nem jó és nem rossz, hanem csak nő, egy egészen külön lény, aki a csel vékony selyemszálaival kötözi össze a férfit, az erős, izmos óriást és öl azért, mert természete a rontás. A szem jól lát, csak a tükör torzít. Strindberg nagyon ismeri a nőt. Soha író még annyi (és oly jó) asszonyportrét nem rajzolt, mint ő.

Vérmérséklete lírai. Még a tárgyakat is úgy látja, hogy a saját lelkét adja nekik. Ez a temperamentum, amely annyit háborgott egyéb írásaiban, a verseiben elpihen. Csöndes, idilli verseket ír. A vers a harcos ünnepnapja.

IRODALOM. Strindbergről cikket találunk Szilágyi Gézától a Bálint Lajos fordításában megjelent „Julia kisasszony“ előtt (Modern Könyvtár), Antal Sándor: Antinobel-díj Strindbergnek (A Hét 1910), Antal Sándor: Strindberg (A Hét 1911,) Altenberg: Strindbergről (Nyugat 1911 március 1), Kosztolányi Dezső: Strindberg (A Hét 1912 május 5), Szabó Dezső: Strindberg (Nyugat 1912 június 1), Bálint Lajos: Strindberg (Uj Élet 1912 10. és 11. szám).

CSÖNDES IDILL SZOMBAT ESTÉN

STRINDBERG ÁGOSTON

Szél se fúj már: az öböl is hallgat,
Malomkerék, bús vitorla alhat;
Legelésző baromcsorda béget,
Hallani az édes békességet.

Szalonka húz, az erdő sötétes,
Harmónikát nyekerget a béres,
Orgonát csen néhány apró-cseprő,
Munkálkodik a gereblye, seprő.

Ég a kerti tulipán harangja,
Sarokba bújt huncutul a lapda,
Hajasbaba ünnepi bordóban,
Kis trombita megfullt a hordóban.

A zsalúk úgy alszanak a boldog
Házakon, mint nagy, zöld pecsét-foltok,
Eloltják a lámpát, anya álmos –
A ház körül az éjszaka szálldos.

Langyos éjjel, júniusi éjjel,
Viharkakas figyel, szerteszéjjel:
De a tenger zeng és zongorázik,
Játssza a hét vad melódiáit.
-466-

NAPLEMENTE A TENGERNÉL

STRINDBERG ÁGOSTON

Most a fövényen heverészek
És füstölök
És semmire se gondolok.

A tenger oly zöld,
Zöld mint az abszint;
És fanyar, mint a chlórmagnézium
És sós, mint a chlórnátrium;
És szűz, mint a jódkálium;
És megtanít felejteni
Bús bűneim feledtetője,
Csak a tenger feledtet
Ő és az abszint!

Ó zöld-zöld abszint-óceán,
Ó csendes abszint-feledés
Hadd szenderegjek édesen,
Mint egykor szenderegtem
A „Revue des deux Mondes“
Egy hosszú-hosszú cikkén.

Svédország füst most, csupa füst,
Egy óriás havanna füstje
És a nap úgy pislog fölötte
Mint félig üszkös cigaretta,
De vérvörös a horizont,
Véres kudarcunktól bíborlik.
Mint a görögtűz tündököl
S lenéz fekete nyomorunkra.

JOVAN DUCSITY

Jovan Ducsity 1874-ben született. Dalmáciai, helyesebben albán, nyelve tele van török, arab szavakkal.

MUNKÁI. Pesme 1901 (Dalok), Pesme 1908 (Dalok), Pesme u prozi (Költemények prózában).

IRODALOM. A szerb költők verseiből Szászy István egész kötetre való gyűjteményt tett közzé. A versek elé tájékoztató bevezetőt irt. (Olcsó könyvtár). Több szerb verset fordított magyarra Dorits István (Jövendő). -470-

NŐI PORTRÉ

JOVAN DUCSITY

Az éjszaka ködlött, mikor őt szerettem,
Halódtak a kertben a kései rózsák,
Zokogtak a habok az őszi erekben,
S méla őrület volt a tiszta valóság.

Ifjúságom édes rózsakoszorúját
A porba vetettem, megöltem a vágyat,
Lelkemre suhant a néma szomorúság,
Mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt.

Oly szomorú, bágyadt, mint dőlt székesegyház,
Hol a bús falakon a nyirkos lég bejő,
Rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
S fütyül a réseken az őszi levegő.

Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
Az ősz huga volt ő, mert sokat hallgatott,
A lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
S szomorú, szomorú, mint egy szelíd halott.

A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
Olyan hideg és bús és a haja szőke,
Illata reszketett édesen és árván,
Mint haló rózsáé az őszi időbe.

Azóta riadva kelek néha reggel,
Az álom is ólom, napfénybe se látok,
Ólomtakaróba, guzsba ébredek fel,
Szemem csupa könnyű, szemem csupa átok.

Milan Rakity 1876-ban Hercegovinában, Trebinjében született. Belgrádban és Párisban jogot tanult. A szerb belügyminisztérium hivatalnoka lett, ahol fényes karriért futott meg. A balkáni háború befejezése után Prisztinába konzullá nevezték ki. Ma is ott él.

Jogászkorában több belgrádi lapba esztétikai és kritika cikkeket írt. Olaszországban sokat utazott. Igazi szerb, nyelve, poézise tiszta délszláv. Jól beszél magyarul. Sokat járt Dunántúl.

SZERELMES VERS

MILAN RAKITY

Suttognak a kertben az orgonabokrok,
A csillagok égnek, a csönd csodamély.
A hold ragyogóan az égre kibotlott,
Villámos a csóktól, a vágytól az éj.
Suttognak a kertben az orgonabokrok.

Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel
Várhatta Izolda a hű lovagot.
Sírok repedeznek, az éji sötéttel
Feltámad a ködből a régi halott.
Ily tiszta, fehérsugarú szelíd éjjel.

A régi, középkori hős, tele hittel,
Hágcsót feszít és nevet a telehold,
És útja a kedvese ölibe vitt el,
A vára előtt tüzes ajka dalolt.
A régi, középkori hős, tele hittel.

Zúgj régi idők meselelke az éjen.
Szívembe fehér remegés tüze gyul.
Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
És mind szeret és eped-ég szilajul.
Zúgj régi idők meselelke az éjen.
-473-

Te drága! Te tűzszívű, tiszta Izolda!
Izolda se várta így a jegyesét.
Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja
Lágyan mosolyog s nevet a kegyes ég,
Szél parfüme lengedez, a halavány
Bús orgona reszket a hold sugarán.

RAGHIB PASA

Raghib pasa a XVIII. században élt. A török költészet nagy fellendülése Fuzuli és Baki után következett. Apró verseket, szentenciákat, csöndes szerelmi dalokat írt.

IRODALOM. A török költészetről és irodalomról több cikk jelent meg (Magyar Szemle 1906 május 17).

MODERN KÖLTŐK

AMERIKA

ALLAN EDGAR POE

A HOLLÓ

ELDORÁDO

EULÁLIA

ÁLOM AZ ÁLOMBAN

HENRY WADSWORTH LONGFELLOW

ŐSZ, AZ ARANYLOVAG

FEBRUÁRI DÉLUTÁN

EXCELSIOR

SHAKESPEARE

WALT WHITMANN

VALAKINEK, AKI NEMSOKÁRA MEGHAL

TÉLI MOZDONY

SZÉP ASSZONYOK

JAMES RUSSEL LOWELL

AZ UTCÁN

ANGLIA

PERCY BYSSHE SHELLEY

A HOLD

MINT A HALÓ HÖLGY…

JOHN KEATS

AZ ÁLOMHOZ

KÖD MULTÁN

ALFRED TENNYSON

AZ ELHAGYOTT HÁZ

DE PROFUNDIS – KÖSZÖNTŐK EGY GYERMEK ELÉ –

I.

II.

III.

ROBERT BROWNING

ÉJJELI TALÁLKOZÓ

I.

II.

ARTHUR SYMONS

KOPOGÓ KÉZ

ALGERNON CHARLES SWINBURNE

ÁLMATLAN SZERELEM

LORD ALFRED DOUGLAS

A SZFINKSZ

AZ ÉJ A KERTBE MEGY

AZ ÉJ KIJŐ A KERTBŐL

OSCAR WILDE

CHANSON

A KEDVESNEK EZT MONDOM

AMERIKAI IMPRESSZIÓK

A KERT

A TENGER

IMPRESSION DU MATIN

LE REVEILLON

BELGIUM

MAURICE MAETERLINCK

IMA

MEGÖLTEK HÁROM KISLEÁNYKÁT

KOPÁR ÓRÁK

GEORGES RODENBACH

VASÁRNAPOK

Ó! AZ ESŐ!

CHARLES VAN LERBERGHE

KÓSZA SZERELMEK

EMILE VERHAEREN

A SZÉL

KERESZTÉNY HALÁL

A HÓ

A FELLEGEK MISÉJE

A KOLOSTOR

A FAGY

A SZELID PAP

A SZILAJ PAP

A MALOM

A FALI ÓRÁK

ZARÁNDOKLÓ FÁK

IWAN GILKIN

SZIMBOLUM

CSEHORSZÁG

JAROSLAV VRCHLICKÝ

SÓHAJ

DÁNIA

JENS PETER JACOBSEN

VALAKINEK,
AKI NEMSOKÁRA MEGHAL

DE PROFUNDIS
– KÖSZÖNTŐK EGY GYERMEK ELÉ –

MEGHALT A LÁNY,
MEGHALT SZEGÉNY…