*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68571 ***

KÓBOR TAMÁS

*

BUDAPEST

REGÉNY

HARMADIK KIADÁS

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELSŐ FEJEZET.  A KORONAHERCEG-UTCA.

– A XIX. század végén. –

Valamikor régen éppenséggel nem kellett az írónak bocsánatot kérnie,
amiért az első pár sorral nem viszi az olvasót témája érdekes kellő
közepébe. Magam is soká töprenkedtem, miképpen kerülhetném ki a hosszú
és száraz leírást, próbáltam is kezdetül néhány dialógust kifaragni
hősöm és hősnőm között, de mindenképpen arra a megismerésre jutottam,
hogy a szinhely ismerete nélkül az olvasóval nem tudom magamat
megértetni.

A világosság kedvéért le kell mondanom a megvesztegető érdekes kezdetről
s szárazon, pedánsan leírom regényem színhelyét, a Koronaherceg-utcát.

Budapestnek legfővárosiasabb és legfalusiasabb utcája ez. Este kilenc
órakor már alszik. A trafikosüzlet kivételével, mely csak legutóbb
nyilt, minden boltja ilyenkor már be van csukva. Ennélfogva ember alig
jár már benne. Nyáron a Rémi kioszk egy-egy fagylaltozó társasága
szokott rajta keresztül hazasietni: ez az egész forgalma. A hangos
beszéd és kacagás idegenszerüen hangzik benne vissza: nem idevaló többé
s a házak falai fölriadnak szürke álmukból. Sötét és félelmes utca ez,
mint a falué, akár itt, akár a külső csömörei úton egyaránt nem jó járni
éjszaka. Össze-vissza egyetlen tejüveges lámpa virraszt benne, a
táviró-hivatalé. Ott ébren vannak még. S az ékszeres boltok apró
nyilásain át látni, hogy odabent gázláng őrzi a kincseket, betörő
tolvajok ellen. A bakter ezeken kukucskál be s megnyugodva áll odébb,
amíg a gázláng nyugodt lelkiismerettel és éberen világítja be az
üvegszekrényeket.

Vasárnap délután is csak falusias a Koronaherceg-utca. Az ő üzletei mind
olyanok, hogy a munkaszünetes törvény alól nem kivánnak kivételt.

De amilyen korán alszik az utca, éppoly későn ébred. Ah, reggel egyet
fordul a világ s a Koronaherceg-utca nagyvilágivá válik. Félnyolc van
már, mire megelevenedik. Cilinderes urak és sietős léptű kisasszonyok
elevenítik meg. Csörögnek a vasredők, koppannak az emelőrudak. Ennivaló
szép lányok feszegetik a zárakat, hogy ragyogó tükörajtók mögé bújjanak
raboskodni. Vásárra nem számítanak még, a kora reggeli órákban ezeknek
az üzleteknek nincs keresetük. De rakosgatni, takarítani, söpörni és
porolni csak ilyenkor érnek rá. Az üzletnek ragyogni kell, mert csupa
finom holmi van benne, azaz olyan, amilyet igen finom öltözetű emberek
vásárolnak. Nem igen találom a kellő szót: ezt is rosszul mondtam. Nem
mind finom öltözetű ember, csak olyan, mintha finom öltözetű volna.
Teszem egy Kerepesi-úti nőidivatkereskedőnél ugyanazt a
tizenkilenckrajcáros mosható kartont kapni, mint Szénássy Gyulánál, de
nem ugyanaz a fejkendős, csatakos szoknyájú józsefvárosi munkásasszony
veszi, aki ott. Ennek sincs több pénze, mint a munkásasszonynak, de úgy
látszik, mintha volna. Ennélfogva Szénássy Gyula bársonyszékeket is
állít a pultja elé és a segédei mind olyanok, mintha skatulyából vették
volna ki.

Igaz, az olcsó karton mellett ott kapni a legdrágább francia kelméket
is, de éppen az a nevezetessége annak az üzletnek, valamint a
Koronaherceg-utca üzleteinek mind, hogy a gazdagság egy gyékényen árul a
szegénységgel.

Tessék például benézni a _magasin français_-nek nevezett csecsebecse és
ékszeres boltba. Az arany és drágaköves érmek kirakatában ott csillog a
snob feleségének káprázatos brilláns boutonja, de kapni ott két forintos
aranykarikát és ötvenkrajcáros gyémánt melltűt is. A műipar drága
remekei mellett árulják a norinbergi diszműáruk értéktelenségeit,
melyeknek árát a különböző nemzetek valutája szabja meg. Velencében egy
lirába kerül, ami nálunk egy korona, Németországban egy márkába, ami itt
egy forint. Ragyog, díszlik minden, a kirakaton keresztül, vagy
messziről a ruhán, az üvegszekrény polcán, csak ha az ember kezébe
veszi, látja az egy koronás bazár-származását. De hiszen ha egy szép
kisasszony végig sétál az utcán, nincs az a szemtelen jogász, aki
közelről nézné meg az öve kövekkel kirakott csatját.

Végig az utca kereskedelme a hiuság vásárja. Egyebet, mint díszítő
cikkeket benne nem találsz. Aki cséplőgépet, kályhát, szövetet,
konyhaedényt, húst, zöldséget, tüzelőfát, szerszámot akar vásárolni, az
ne menjen a Koronaherceg-utcába. Ellenben Éva a paradicsomból
kiüldöztetvén, ha végig megy rajta, tökéletesen kiöltözve s minden
toilette-szükséglettel ellátva indulhat haza. Fehérneműek, ruhaneműek és
prémek, fűző, cipő, kalap, fogkefe, parfum, pirosító, ékszer, legyező,
fésű, hajtű, élő- és művirág, szalondíszek, luxuslámpák, porcellán
darabok, iparművészeti bronz és márvány dolgok, kárpitok, szőnyegek és
fotografiák, tükrök és üvegek a legdrágább és a legolcsóbb árakon itt
kaphatók. Aztán elején, meg a végén egy-egy templom, a közepén meg a
szinházjegyiroda és a főposta, örökidőn szolgáló telegráffal és
poste-restante hivatallal.

Nem vagyok én tudós ember, azért nem is érdekel: az utca közönsége
teremtette-e meg a kereskedelmét, avagy megfordítva. Látom a tényt, hogy
ez a kettő mindenütt együvé való. S mi más közönsége lehet a
Koronaherceg-utcának, mint öltözni vágyó, tetszeni akaró gazdag és
szegény hölgyek serege? Nyolc órakor nyílnak a boltok, féltíz órakor
kezd befelé szűrődni a rendes publikuma: koránkelő, korántakarító
polgárasszonyok lányaikkal ekkor mennek vásárolni, mivelhogy kevesen
vannak még s a boltos jobban rá ér mutogatni és rábeszélni. Korán
jönnek, hogy korán mehessenek vissza, de hatalmába keríti őket a boltok
varázsa, őket is, másokat is és a kora bevásárlásnak be nem vallott
célja, hogy több boltot járhassanak be, több kelmét lássanak, több
kirakat előtt élvezzék a képzelt birtoklás gyönyörűségeit. A
legszolidabb és legtakarékosabb gazdasszony is ott felejti magát ebben a
bűvös, végzetes utcában s a legmegelégedettebb is, amint műértő szemmel
és fogékony idegekkel végigélvezte az elérhetetlent, halk sóhajjal és
révedező szemmel egybeveti szűk havi budgetjét titkos asszonyi
kivánságaival és nézi a földet, vagy az osztálysorsjátékos kirakatokat:
(kettő is van a koronaherceg-utcában) ha most találna vagy nyerne
százezer forintot!

Mentől közelebb ér a dél, annál elevenebb lesz az utca. Szép időben
tizenegy óra tájt egy csapásra megelevenedik. Alig lehet benne járni. A
kirakatok előtt csoportosulások, az üzletekben tolongás. Budapest
asszonyai mintha mind ide sereglenének minden áldott nap és az összes
délelőttjeiket bevásárlással töltenék. Úristen, mennyi időn át kell az
uruknak dolgoznia, hogy a pénzkiadásnak e rengeteg idejével
versenyezhessen? Ez az igazi tantalusi állapot. Folyton beszerezni,
folyton sóvárogni a beszerzendő után, megszakítás nélkül, a beteltségnek
minden reménye nélkül… ifjúsága rózsás hajnalán kezdi és ezüst hajjal,
nagymama korában sem végzi be. Az embernek mindig szüksége van arra,
amit nélkülözhet s egy asszony a ruházkodásával sohasem készülhet el.

Látszólag a gondatlanok járnak itt ajtóról-ajtóra. Látszólag mosolygó,
tetszeni vágyó és csinosításra gondoló nősereg sárga cipője koptatja a
szűk járó köveit. Látszólag fölösleges a jól öltözött úrihölgynek ez a
költekezése ujabb ruhára. Látszólag megvan a pénz, amit apró
bugyellárisukban, keztyűs öklükben szorongatnak. Látszólag komolyabban
foghatnák föl e hölgyek az életük hivatását és látszólag körülbelül egy
osztályból valók volnának. Aki asszony itt a másik után megfordul,
legfölebb egy különösebb façont bámul meg és nem a kelme elérhetetlen
drágább voltát. Prém a nyakon és drága kalap a főn – legujabb a szoknya
szabása és a kabáton is meglátszik, hogy nem készen vették.

A vásárló asszonysereg ilyenkor már átváltozott sétáló társasággá.
Megindult a korzó. Föl-alá az utcán, kettesével hármasával és magánosan.
Tarka, színes, csábító látomások váltakoznak. Mintha bemutatnák most,
amit előbb beszereztek: a hölgyek megjelenése ragyogó. Természetes, hogy
akad, aki megbámulja. A férfiaknak erre felé semmi dolguk, de ők
ilyenkor szintén sétálnak. Meg-megállnak különösen a szervita-tér és a
kigyó-tér sarkán és defiliroztatják maguk előtt a sétáló szépségeket.
Ezek nem igen bánják. Hiszen arra valók, hogy megbámulják őket. Amellett
ők is látnak. Titkos ismeretségek kötődnek a távolból. Az ünnepelt
színésznőket itt ismeri meg a közönség polgári ruhájukban. Polgárleányok
itt vetnek csodálóan ellenséges pillantásokat az arisztokrácia hideg
szépségeire, akik fogataikon hajtanak keresztül a polgári pompázók
sorfalain, egy-egy üzlet előtt lebegő léptekkel leszállván. A híres
muzsikus és neves író itt hallgatja kéjesen hegyezett füllel és
tettetett közömbösséggel, a háta mögött hogyan sugnak össze,
rámutogatván: itt megy a híres…

A hiúság vásárja ez, a ragyogó gazdagság, Budapest társadalmi életének
valóságos potemkiniádája. A prémek között vannak hamisak, az asszonyok
között olyanok, akiknek sürgősebb dolguk is volna, de itt vannak,
mosolyogva és pompázva és akik képmutatóan szintén mosolyognak és
pompáznak, holott fűzőik pántjai alatt szorong a gond és boldogtalanság,
hisznek a mások külső színében és úgy lehet, hogy az egyik Lázár
sóhajtva vágyódik a másik Lázár sorsára.

Déli tizenkét órakor. A városháza ó harangja kezdi, finoman és öblösen
egyaránt, aztán belekapnak a többi harangok mind: a koronaherceg-utcában
lehetetlen sietni, egyik ember szorong a másik mellett. A férfit
négy-ötféle parfum illata bódítja és lehetetlenség minden kalap alá
nézni. És ekkor, az utolsó harangszóval mintha új élet költözködnék a
zsibongó utcába. Olyan, mint amikor a tenger fodrai _alatt_ hömpölyög
egy új áramlat. A tollas kalapok közül kipiroslanak, kikékellenek a
szalagosak. Az új szabású kabátok közé belesötételnek régiek. A fehér
glacé keztyűk mellett láthatod a durva pamutkeztyűket. Tekenősbéka héja
helyett drótból való hajtűk tartanak össze ugyanolyan ragyogó szőke, meg
barna hajat, mint a korzó hölgyeiét. Olcsó kék, meg fekete szoknyácskák
libegnek fakult, kitaposott cipőkön és látni engedi a szaladó leánykák
karcsu fekete harisnyáit. És vannak köztük egészen díszes eleganciájuak
is és mégis meglátni rajtuk, hogy nem sétálnak, hanem mennek haza.
Közben meg egészen szegényes öltözetüek, kendővel a nyakukon, didergőn
vékony, viseltes szoknyában és nevetségesen elnyűtt kalapkával –
valóságos karikaturái a sétáló urihölgyeknek. Egész rajok hatják át a
fényes társaságot s találnak maguknak utat a sorok közeiben,
akadálytalanul törtetve előre ott is, ahol mindenki más megakadna.

A Munka torlódik bele a Sétába. Boltoskisasszonyok, varrónők,
masamódleányok, probirmamzellek, hímzőleányok, virágárusok. Akik a pult
mögött és a sötétes műhelyben dolgoznak, míg az úri népség kinn sétál.
Akik szintén ismerik a pompát, meg a fényt, de csak a nyomoruságból,
mely előteremti. Akiknek a keze finom selymeken kopik keményre és
feketére, akiknek a szeme fénye belepusztul a kábító drágaságok
előállításába.

Aztán egy másik áradat – boldog, mint az ifjúság, ragyogó, színes és a
maga egyszerűségében életkedvet, jólétet és gondtalanságot mutató. Az
iskolás lányok éppoly sietősen és éppoly ügyesen törtetnek keresztül a
sétáló tömegen. Varrólány és iskolás növendék összeszorul s az egyik
gőgös, a másik ellenséges pillantással áll odébb. Ah, ezeknek van
étvágyuk, nem sétálnak, hanem sietnek ebédelni. Rövid az idő – két
órakor ismét itt kell lenni. A pult mögött, a kincsek között, mik örökké
ott vannak és örökké elérhetetlenek. Ah, micsoda lelke lehet a kis
masamódnak, aki ötven forintos kalapokat staffiroz ki, száz lépésről
megismeri egy kalap értékét, mikor az ő háromkoronás girardiját a hajára
tűzi. Akkor már boldogabb a virágos bolt tanulóleánya még kopottabb
kalapban, mert ő csak a virágokat ismeri, de egyebekben az értelme és a
tudása tompa. Neki nincs szakérzése, ő a szegénység ölében fölnevekedve,
nem ismeri meg a gazdagság értékeit.

Látszólag idegen emberáramlatok lefolyása ez, különböző mélységben,
különböző sebességgel és különböző irányban. Látszólag a szegény
varróleány csak úgy sietne haza, ha a koronaherceg-utcában nem volna
korzó és a kis zenésleány épp oly érintetlenül ülne a levesestálhoz, ha
az üllői-úton menne végig, mint most a korzós utcán. Látszólag egyiknek
sincs köze a másikhoz és mégis életpályák irányai változnak, érzelmek és
gondolkodások, erények és bűnök érlelődnek meg itt, éppen itt és éppen
azért, mert oly emberek útjai kereszteződnek, akik más világból valók és
akiknek semmi közük egymáshoz.

Itt, a hiuság utcájában áll ki a képmutatás és éled a vágy. A nők
szocialista hajlamai minden skálában kifejlődnek. Az úridámáé, aki
valódi persianerben jár, de nem fizette ki, irigyli a másikat, aki
kifizette. A hivatalnok felesége egyenlőségesen szembejön az igazgató
feleségével és irigykedő keserűséggel néz utána. És a munkásleány
irigyli a léhütőt és a masamód gúnyos mosollyal ismer egyik-másik
kalapra és gondolja: ez sem fog soká ilyet viselni.

És egyre tart a rejtelmes hatás – egyikről a másikra. A
koronaherceg-utca szűk járóin egy új női osztály fejlődik ki.
Napról-napra szemmel látható a növekedése. Nem kell hozzá nagy
megfigyelés. Csak látni kell, hogy aki tegnap még déli harangszóra
hazafelé sietett, ma már lassabban jár. Aki még tegnap két óra tájt
ismét a város felé tartott, azt ma már hiába várod az utcasarkon. Szép,
jóra született szegény és szorgalmas leányok elhagyják a munkát, mert a
koronaherceg-utcában sétálni és pompázni látják a jómódban
dologtalanokat. A tisztességeseket, akik nem tisztességesek, de mivel
úri a viseletük, hát forma szerint mindenki megbecsüli őket.

Hogy nevezzem őket? Megvannak, szaporodnak, pusztulnak és pusztítanak.
Bogárfélék ha volnának, a tudomány már régen berubrikázta volna őket. De
csak emberek, nem veszi őket észre senki. Valami negyedvilágfélét
alkotnak. Leányok, kik lemondtak a férjhezmenés lehetőségéről,
elkedvetlenedtek vagy belefáradtak a munkába, foglalkozás, remény és
rendeltetés nélkül nézik magukat a fényes kirakatok tükrében. Az utca
tükre a legveszedelmesebb kerítő. Ami mézes-mázos hizelgést hazudik, ami
megtántorodást okoz, azt nyomban lecövekeli. Nincs idő a megbánáshoz,
megtéréshez. Az egyiknek azt mondja: hát a te szépséged száradjon, mint
a kóró? Hát a holnap csak olyan lesz, mint a ma s a mának vége az
egyedülvaló, örömtelen vénség, tetézve nélkülözéssel és a mult minden
édes emléke nélkül? A másiknak azt mondja: az sem gazdagabb, mint te,
mégis kacag és jólétben pompázik. A harmadiknak: tisztességes vagy? Csak
azt látják rajtad, hogy rongyos vagy. Így kérkedhetik magában a
vadvirág, hogy senki sem tépte le, amíg elfonyad vagy valami állat
kérődző gyomrába kerül, holott a rózsát leszakasztják és keblükön
viselik.

Minden rangosztályból kerülnek ki e révedező, veszendő teremtések, mert
mindegyiknek van irigyelni valója. Messziről megismerni őket lassú,
leselkedő járásukról, mintha együtt járnának valakivel, különös, hátra
hallgatódzó fejtartásukról s arcukon a cserkésző vadász merev
figyelmességéről. Rendes útjuk a Kossuth Lajos-utcán át vezeti őket ide,
innen a Haris-bazáron keresztül kerülnek a váci-utcába, ahonnan a
Kristóf-téren keresztül ismét a koronaherceg-utcába jutnak. Megismerni
őket járásuk céltalanságáról, meg hogy minden kirakat előtt megállanak,
de inkább magukat nézik benne, meg a mögöttük elhaladókat. Leginkább az
optikus üzlet vonzza őket, ahol a színésznők fotografiái vannak kitéve,
aztán az ékszeres bolt. Az aranynak bűvös vonzóereje odacövekeli őket a
kövezetre s képzeletben teleaggatják magukat a legcsillogóbb
gyémántokkal. Majd vágyuk leszáll a lehetőség szferájába és nézegetik az
olcsóbb gyűrűket, órákat, számolgatván: mikor vehetnék meg. A tudósok
nem ismerik ezt a szimptomát, de az aszfaltbetyárok tudnak róla. Amikor
egy leányt követnek, minden kétségük eloszlik, mihelyest az illető egy
ékszeres ablak előtt megáll.

Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind
elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki
beleunt a munkába és szeretne kalapot viselni. A bluzja rikító,
vadonatúj kazsmir, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül
látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska s nagy keze durva
cérnakeztyübe van bujtatva. Ez a kislány még az első kalandja után jár
és rendesen öreg urak kezébe kerül. Néhány hét és minden ragyog rajta,
az alsószoknyája selyme csak úgy suhog, a kalapja rendőrség után kiált
és cipőjének akkora a sarka, hogy majd lebukik róla. Ott van teljes
szegénységében a gouvernante, erősen befűzve titokzatos mosollyal az
ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez
beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a
foglalkozásos szerető, éktelenül drága részletfizetéses toiletteben,
mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos
vidéki úrnő, aki elvesztette pénztárcáját s noha estére várja az urát,
mégis rászorul addig valamelyik úr szivességére. Ez a hölgy rendszerint
sohse látott férjet, de olykor csakugyan «tisztességes» asszony, akinek
az ura valamelyik kishivatalban görnyed s képtelen feleségének olyan
ruhát csináltatni, amilyenben az járni szeret. És beletarkul a sokaságba
a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött
szininövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy
kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet,
mert azt hiszik, hogy nagy dolog szini-növendéknek lenni. Szinésznő
sohasem lesz belőlük, de egyre a szinház körül jár az eszük, minden
szinlap előtt megállanak, mindennap szabadjegyet kérnek s mindig az
utcán vannak.

Ezeknek a teremtéseknek a gondolkodása tisztára a férfi és a nő közötti
viszony körül forog. Ha valaki rájuk néz, azt gondolják: engem akar. Ha
nem néz rájuk: nem akar ez engem? És sajátságos, micsoda önérzetük van:
a tisztességes társaság tisztességében nem hisznek, de magukat
különbeknek tartják, mivelhogy a rendőrségnek nincs dolga velök.

Ma már minden bankhivatalnoknak van szeretője, aki ezekből az utcán
csatangoló leányokból kerül ki. Mindegyikük tisztességes leány számba
megy s innen való a fiatal uraknak merőben elharapódzott skepsise a
tisztesség iránt. A húsz éves jogász már tapasztalatok alapján állítja
nincs tisztességes leány! Már hogy volna? Az utcán találkozom egy
előkelőnek és szelídnek látszó kisasszonnyal. Nem hinnéd, hogy angyal?
No várj csak. Oda lépek hozzá és halk szervusszal köszöntöm. Pedig van
apja, anyja és zongorája és valamikor férjhez fog menni. Már most hogy
hinnéd el egy másik leányról, akinek szinte van apja, anyja és
zongorája, hogy csakugyan angyal! Ez a másik, egy illatos úriasszony,
bármikor, bárkinek rendelkezésére áll. Hát a te feleséged miért volna
különb? – Innen való, hogy ma már nálunk is, akár Párisban, fiatal
leánynak fényes nappal sem bátorságos egyedül az utcán járni, mert
mihelyest csak egy kicsit elmerül gondolataiba s meglassul a járása,
vagy az útja csak legkevésbbé látszik rendszertelennek, rögtön mellette
terem valami skeptikus lovag.

Így szűrődik át ezen az utcán Budapest egész élete. A gondtalanul
sétálók sokaságában örvények forronganak, a bársony takargatja a
szegénység rongyait, az erény színeiben ékeskedik a romlottság, nehéz
munka és léha kalandozás birkózik rajta. Fölcsillan a tavaszi verőfény,
a vér szenvedelmesebben kering és kicsap a szemekből a szerelem vágya.
Minden lépés, minden fordulat egy-egy dráma. Ki látja ezeket, ki törődik
velük? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a szép fiatal városból, ha majd
minden erkölcse, minden élete átszűrődik e gyönyörű, e vonzó, ez
előkelő, e gazdag, e szegény utcán?




MÁSODIK FEJEZET.  ÉVA.


1.

Dél. Utolsónak a bazilika harangja kongja el méltóságosan tizenkét
ütését. A Koronaherceg-utcában nyüzsög a népség. Könnyelműség, vígság és
elégedetlenség a párája. Egy gyönyörű, sugár leányba, – csupa illat és
elegancia – a Zsibárus-utcából sietősen kifordulva, beleütközik egy
rongyos masamód-lány. A hölgy gyönyörű arca bosszusan elváltozik, a kis
leány elképedve tekint föl reá, de megismervén, kötekedő mosollyal szól:

– Te is jobban vigyázhatnál.

A hölgy nagy zavarban van. Ösztönszerűleg oldalt pillant és látja, hogy
a katonatiszt, aki eddig követte, töprenkedve és tanakodva, miféle hölgy
lehet ő, most magában mosolyog, mint aki tisztába jött a problémával.
Alkalmasint hallotta is, hogy a kis masamód tegezi a szép úrileányt.

– Takarodj – sziszegi ez mérgesen és iparkodik oly magatartást mutatni,
amellyel valaki a mesteremberével áll szóba. A kis leánynak azonban
gyönyörűsége telt a másik kellemetlenségében s szinte hangosan kérdezte:

– Tizenkettő van, nem jösz haza ebédelni?

– Még nem – mondja ez.

– Én bizony sietek, de aztán te se maradj soká, Éva, különben a mama
megint haragszik.

Ezzel fejével egyet biccent, a szeme kárörvendően rácsillog és mint a
hal, tovasiklik a zsibongó tömkelegen keresztül.

Tehát a rongyos kis munkásleány testvérhuga az előkelő hölgynek. Most
már mindent tud a katonatiszt. Kevesebb föntartással Évával szemben, de
nagyobb óvatossággal, esetleges ismerősök iránt, akik a problematikus
rangú hölgygyel láthatnák, a katonatiszt most már nem mozdul az oldala
mellől. Éva fehér arcát elborítja a vér, de nem a nőiesség lázadása ez,
hanem bosszúság. Összeszorítja fogait s azzal a bizonyos elutasító,
dacos tekintettel állja a katonatiszt kutató, frivol nézését, amely a
vállalkozó férfiak hevét menten le szokta hűteni. A tiszt is meghőköl,
kezd kevésbbé bizonyos lenni a dolgában, de végre mégis csak azt
gondolja:

– A huga egy rongyos munkásleány, ő maga meg úgy öltözködik, mint egy
baronesz. Itt mindent lehet kockáztatni.

A tiszt úr egy kissé felületes megfigyelő lehetett. Egészben véve Éva
megjelenése egészen ragyogó volt, de a részletek mégis a szegénység
küzdelmére vallottak az idő koptató hatása ellen. A hozzáértőnek első
tekintetre fel kell tűnnie például a kalap és blouse közötti
anachronismusnak. A blouse új, a kalap tavalyi, egy kissé átalakítva. A
szoknya kissé lekopott moirée, a legdrágább fajtából, a blouse ellenben
új, de a legfoszlóbb olcsó fajtájából. Világos, hogy mikor a szoknya új
volt, Évának több volt a pénze, mint a blouse csináltatása idejében. De
a disharmonia mellett is a leány büszke, öntudatos tartása és járásának
rugalmassága az úri leány benyomását keltette. Éva, hogy a tiszt
tolakodásától szabaduljon, megállt egy kirakat előtt, amivel azonban
csak azt érte el, hogy lovagja is mellé állt s ezt a pillanatot
felhasználta halk megszólításra.

Éva ridegen ránézett, aztán szó nélkül átment a tulsó oldalra. A tiszt
egy darabig meg volt hökkenve, de egyet rándított a vállán és utána
ment. Azonban nem volt módja, hogy újból szerencsét próbáljon. Éva
váratlanul befordult a párizsi udvarba s mire a lovag utána fordult, már
eltünt valamelyik üzletben.

Takarosan, mint a fecske-fészkek, sorakoznak az üvegtetős keskeny
bazárban egymás mellé a cipős-boltok. Az üveges-ajtó egyik fele kirakat,
melyben csábos tisztaságban fényeskednek a lakkos és sárgabőr topánkák.
S a legtöbbjük kicsike, mint a hamupipőke lábacskája és szabásában,
díszítésében fantasztikus, mint a rózsakirálynő sajkája. Ah, ezek a
cipők! Ferdesarkú varróleányok nem mehetnek keresztül a párisi udvaron,
hogy valamelyik cipős-ablak előtt sóhajtva hiábavaló ábrándokat ne
szőjjenek.

A Wočasek Antal boltjába nyitott be Éva. Amint a kezét a kilincsre
tette, az arca egészben átváltozott. Nyoma sem volt rajta se
boszúságnak, se haragnak, gyönyörű keskeny homloka sugárzott és acélos
kék szeme szinte pajkosan eresztette meg tüzijátékát. Méltóságos járása
is elmult, hajlott és szökdécselt, mint egy kis szobalány.

– Ah, Dermák kisasszony, örülök a szerencsének, Dermák kisasszony,
köszönti Wočasek úr. A kirakat mögött ült kis varga-asztala mellett a
Kossuth-szakállas, pislogó nézésü derék mesterember és versenyt
kalapálta a bőrt a félemeleten ülő négy legényével. Wočasek úr szeméből
a megelégedés sugárzik, a szája egyre jár, sajátságos bonhomiával,
melyen azonban megérzik, hogy semmi köze azokhoz, akikről beszél és mik
iránt érdeklődik.

– Hogy van Wočasek úr, – adja vissza Éva a szót nagy barátságosan,
szinte hizelegve. – Szabad leülni itt magánál?

– Nagyon örülök, hogy látom, kisasszony. – Igazán? Pedig attól
tartottam, hogy be sem ereszt.

– Kedves kisasszony, – szól kacagva a mesterember – hogy én ne
ereszteném be? A feleségemnek majd mindennap mondom: ugyan mi lelte a
Dermák kisasszonyt, hogy oly rég nem mutatta magát?

– Igen, – szól affektált duzzogással Éva – mert várja, hogy már
fizessek. Pedig én most sem hoztam pénzt, hanem…

– Cipő kell? (Az arca csak úgy sugárzott örömében.) Kedves kisasszony,
mennyit akar? Hát úgy ismer engem, mint a ki pénzt kiván? Hiszen tudja,
mi az én elvem: ha fogy az árú, biztos a pénz. Mutassa a lábát, nem
lett-e kisebb azóta?

Ezzel odahúzza székét Éva mellé és szeretettel kezébe veszi lábát.

– Hm, – mondja, figyelmesen nézve a cipőt – kedves kisasszony, így már
bajosabb önnel üzletet kötni. Micsoda cipő ez! És ön ilyen cipőben megy
az utcára? Ön már tudhatja, hogy nem elég, ha egész a cipő és egyenes a
sarka. Nézze, milyen megnyult a bőre. Ezer ránc van rajta, fakó, agyon
van fényesítve. Olyan, mint a bebalzsamozott holttest. Aztán a gombok is
lötyögnek és a sarka milyen széles, formátlan már.

– Nem mertem magát zaklatni, azt hittem, hozhatok egy kis pénzt,
mielőtt…

– De kedvesem, – mondja szigorúan Wočasek – hogy akar ön engem fizetni,
ha ilyen cipőben jár? Én szívesen hitelezek mindenkinek akármennyit,
amíg jó cipőben jár. Mert addig nincs mitől tartanom. Szép leány jó
cipőben mindig hitelképes. De szép leány rossz cipőben sohasem jut
pénzhez.

Éva homloka egy pillanatra összeráncolódik, de alig észrevehetőleg.
Aztán ismét enyelgő, hizelgő a hangja.

– Igen, Wočasek úr, ismerem azt az üzleti elvét. És sohasem veszt rajta?

Wočasek úr elégülten mosolyog, úgy néz a szép leányra. Aztán székével
visszalovagol a kis vargaasztalhoz, megfeszíti a térdszíját és úgy
beszél.

– Soha? Azt nem mondhatom. De nincs okom megbánni üzleti eljárásomat.
Emlékszik, mikor először volt nálam? A szeplős Pepivel, hiszen tudja. A
szeplős Pepi azóta eltűnt, tartozik is vagy százötven forintommal, de
azért nyugodtan alszom. Egy szép napon be fog állítani és megadja a
pénzemet és csinál újabb adósságot. De hiszen nem róla akartam beszélni.
Akkor magácska nagyon szegényes volt, az egész udvarban – már bocsásson
meg őszinteségemért – nem hiteleztek volna magának egy pár talpat sem.
Én azonban ránéztem az arcára, megnéztem a lábacskáját és azt mondtam:
hány pár cipőt parancsol a kisasszony? Ön pedig nagy aggódva egy párt
kért, a legolcsóbb fajtából és én csináltam három párt a legdrágábból.
Dehogy is jóságból tettem, mert az üzletben az ember nem lehet jószivű,
ha érdekből.

Mért adjak el olcsó cipőt egy párt, mikor eladhatok drága cipőt három
párt? És mondtam magamban: Ez a nagyságos Dermák Éva kisasszony egyike
lesz a legjobb vevőimnek. Nem adok neki egy hónapot és készpénzzel fog
fizetni, mert az ilyen büszke szépség, mint az övé, valóságos vagyon,
föltéve, ha jó cipőben jár. Ha ez a leány az én cipőmben végig megy a
koronaherceg-utcán, ha csatakos marad is a szoknyája, az lehet belőle,
amit akar.

– Wočasek úr, – szól közbe Éva gyengén remegő orrcimpával – én már akkor
is kikértem magamnak, hogy engem olyannak tartson, akire üzleti elveit
alkalmazhatja.

– Jó, jó – bólogat Wočasek úr – és én már akkor is bocsánatot kértem,
hogy nem akarom sérteni. Én csak az üzletet nézem és mindenkit
tisztelek, de most mondja maga: rosszul jártam én, mikor így
gondolkodtam? Még el sem nyűtte az első pár cipőt és a Deméndy Miklós úr
ő méltósága már megfizette a hatodik párt.

Éva izgatottan fölkelt.

– Wočasek úr, ajánlom magamat. Deméndy Miklós úr ő méltósága nem fogja
többé a cipőszámláimat kiegyenlíteni és mással én nem fizettetem ki.

Wočasek úr merően nézett a felindult szép leányra és a hangja teli volt
őszinte tisztelettel, mikor felelt.

– Üljön le ismét, kedves Éva kisasszony, nagyon jól tudom, hogy ön nem
olyan, aki akárkivel kikezd. Jól láttam most is: egy katonatiszt már
negyedszer ment el az ajtó előtt és ön rá sem nézett. Tudom én, hogy
kivel van dolgom. Azt is tudom, hogy a Deméndy házassága sokat
változtatott az ön viszonyain. Az olyan leány, mint ön, csak attól fogad
el valamit, akit szeret. És ismét mondom: önnek szivesebben és többet
dolgozom, mint másnak, mert ami önnek becsületére válik, az nekem is
biztosíték. Domokos!

A félemeleti falépcsőn nehéz lépések kopogása hallatszott. Egy szurtos
fiatal legény jött le onnan, kezében centiméterrel. Az arca sápadt,
beesett volt, a bajusza betegesen vékony, két nagy fekete szeme, mintha
nyitott pillával aludnék. Olyan legény volt, akitől a Józsefvárosi
leányok halálos szerelembe esnek.

– A kisasszonynak? – szólt mogorva hangon és Évára nézett.

– Igen, a kisasszonynak. Megvan ugyan a mértéke, de azt akarom, hogy
maga mérje meg. Tudja, kisasszony, Domokos művész a mértékvételben.
Három évig volt Párisban, ott lehet aztán tanulni!

Éva még mindig menőfélben állt, de ekkor a katonatiszt ismét mutatkozott
az ajtó előtt s ez késztette Évát, hogy leüljön. A legény letérdelt
előtte s a térdére tette Éva jobblábát. Lehúzta róla a cipőt s
centiméterjével dolgozni kezdett. Finoman, biztos kézzel érintette az
Éva keskeny lábát, mint az orvos, mikor operációt végez. Mikor elkészült
vele, udvariasan meghajtotta magát:

– Köszönöm.

– És holnapután kész lesz az első pár – szólt energikus hangon Wočasek
úr. – Ne törődjék kisasszony azzal, amit én beszélek, higyje el, én
minden vevőmet tisztelem, de önt a legjobban.

– Nem akarok most elmenni, Wočasek úr, – szólt Éva – ez a szemtelen
ember még most is kint strázsál s a mostani hangulatomban félek, hogy
botrányt csinálnék.

– Nagyon örülök, kisasszony, ha szerencsém van.

Domokos közben lomhán fölkopogott a lépcsőn, de csakhamar lejött ismét
három társával, kötény nélkül, kalappal és bottal.

– Alászolgája – köszöntötte gazdáját. Évára rá sem nézett.

Wočasek úr utána hunyorgott, aztán neki jóleső hosszadalmasságával
kezdett róla Évának beszélni.

– Látta azt a legényt? Nem közönséges ember ám ez. Két hónapja, hogy
nálam van, persze, ön nem ismerheti, mivel van legalább három hónapja,
hogy nem volt itt. Igen, épen három hónapja, hogy Deméndy ő méltósága
megházasodott és azóta nem láttam. Hát beállít a legény, mutat párisi
bizonyítványokat és szinte gorombán kérdezi, fölfogadom-e vagy sem.
Hiszen szép, szép az önérzet, mondom, hanem ha alattam akar dolgozni,
lehetne valamivel alázatosabb is, az én üzletemben akárhányszor vevőkkel
lehet dolga és azokkal finoman, udvariasan kell beszélni. Megint csak
durván mondta: ezt bizzam reá, nem azért járt Párisban, hogy ne tudjon
emberekkel bánni. Hát ez igaz és én felfogadtam. Hát mondhatom, ilyen
munkásom sem volt még. A jó isten tudja, ezek a párisiak honnan veszik a
tudományukat. Hja persze ott minden nőnek olyan finom a lába, mint a
magáé. Hát a modell tökéletes. Minálunk meg épen a láb minden szépségnek
a gyöngéje. A legszebb hölgyeknek csúnya a lábuk. Vagy nagy, vagy
formátlan. Bütykösek, tyukszemesek, az embernek szabásközben megfájdul a
szive, hogy miért kell a finom, szép formát elékteleníteni egy-egy
bütyök, vagy tyukszem miatt. De amióta ez a Domokos van az üzletben,
akár hiszi, akár nem, még a pampalábnak is szép formája támad. Aztán
nagyszerűen beszél franciául és én a kirakatba kitétettem a táblát: ici
on parle français.

Évát ez a beszéd a legkevésbbé sem érdekelte, sőt talán nem is hallotta.
Egyszerűen várt, amíg a katonatiszt elúnja a strázsálást.

– És most képzelje el, kedves kisasszony, mi lelte ezt a legényt. Már
első nap feltünt, hogy teljességgel mintha jégcsap volna. Más fiatal
legény az én üzletemben bizony kacsint egyet vagy kettőt fölfelé, amikor
mértéket vesz, kelleténél is többet babrál a vékony harisnya körül,
hiszen – ne vegye rossz néven – ön kivétel, az én kuncsaftjaim azt nem
veszik nagyon zokon. Hanem Domokos? Mintha csak sámfa volna a legszebb
női láb. De még azt is vettem észre, hogy mennél szebb valaki, annál
szigorúbb és haragosabb. Egyszer aztán mintha egészen megbolondult
volna. Ismeri a Mészáros Gizi kisasszonyt? Dehogy ismeri, azaz talán
mégis! Jó két esztendeje, hogy nálam csináltatja a cipőit. Biztos, jó
pénz, különben rögtön fizet, csak azt akarja mindig, hogy mindent dupla
áron számlázzak. Hát ő csak az egyszerű árát fizeti meg, a többit
magának tartja. Ezt különben a férjes asszonyok is meg szokták tenni,
akiknek szűkmarkú uruk van. Hát bejön a Mészáros Gizi kisasszony és az ő
rendes hetyke hangján azt mondja:

– Hallja, maga Wočasek, hallottam, hogy párisi legénye van, hát nekem is
párisi mértéket vétessen.

– Kérem alássan, – mondom én – és fölkiáltok: Domokos! Tudja, a Mészáros
Gizi kisasszony egy üvegkereskedésben bolti kisasszony volt, de amióta
selyemben jár, hát elfelejtette, hogy az első pár cipőkért reszketve és
alázatosan kunyorált. De nekem mindegy, akár kedves Wočasek bácsit
mondanak, akár: hallja, maga Wočasek. Én üzletember vagyok és keresni
akarok. Hát lejön a Domokos, mint máskor, a centiméterrel a kezében, rá
sem nézve a kisasszonyra, hanem hát ez egyszerre elsikoltja magát:

– Jézus Mária! És úgy tesz, mintha ki akarna szaladni az ajtón. Hát
akkor az álomszuszék Domokos is fölveti a látókáit és isten
Márkus-uccse, magam is megijedtem, olyan kénköves tüzet lövelt a fekete
szeméből. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán keményen ráparancsolt
a leányra:

– Üljön le.

Ez meg remegett és nem merte megcselekedni, hát még egyszer rárivalt:

– Üljön le! És aztán ökölbe szorította a kezét és azt mondta:

– Nekem fizetség jár azért, hogy aki jön, annak mértéket vegyek.
Őrizkedj Gizi, nehogy másutt találkozzam veled, itt azonban nem
ismerlek.

– Hát mit mondjak magának, kedves kisasszony, én már sokfélét
tapasztaltam, de ilyen beszédet csak a szinházban hallottam legfölebb,
ott is csak nagy uraktól, akik szépen rakják a szót. Aztán a Gizi
kisasszony kezdett sírni és míg a mértékvétel folyt, hát megtudtam az
egész históriájukat. Hogy a Domokos épen hogy fölszabadult és egy házban
lakott a Verseny-utcában Gizivel, aki kőmívesnek a leánya ugyan, de
mivel boltikisasszony volt, hát egy szegény fölszabadult cipészinas nem
is merhette rávetni a szemét. A Gizi kisasszonynyal azonban megértették
egymást, csak a kőmíves apa nem akart semmit se hallani róla, hogy az ő
kisasszonylánya egy olyan senki ember felesége legyen. Hát ezért elébb
együtt akartak meghalni, de a leánynak nem igen volt mersze hozzá. Erre
aztán elhatározta Domokos, hogy kivándorol szerencsét próbálni, a Gizi
pedig esküvel fogadta, hogy hű marad hozzá és várni fog reá.

Hát az első esztendőben bizony sanyarú dolga volt Domokosnak, amíg
Párisba nem vergődött. Ott gyöngyélete van a munkásembernek. A
legkevesebb, amit kap, öt frank napjára, ami két forint ötven krajcár.
Minálunk bizony meg kell öregedni, míg ennyi bérre viszi az ember. De
Domokos ügyes ember volt és csakhamar fölvitte isten a dolgát. Keresett
hatvan, nyolcvan, száz frankot is hetenként és ebből minden hónapban
küldött a Gizinek húsz, negyven, meg nyolcvan forintokat is, hogy tegye
a takarékba s ha már sok pénze lesz együtt, akkor haza jön, önállóvá
lesz és majd csak hozzá adják a leányt.

Ez volt épen a baj. Gizi takarékba vitte a pénzt, de aztán, ha
megszorult, ki is vette. S mivel könnyen jutott a pénzhez, hát kezdett
finoman ruházkodni, nyalakodott is, megunta az üzletet és kezdett sokat
sétálni. Aztán a Domokos meg biztatta, hogy nemsokára hazajön már és
üzletet nyit. Ettől aztán megijedt és arra gondolt, hogy az elköltött
pénzt visszaszerezze. Hát tudja, kedves kisasszony, elég szép, szőke
kislány a Gizi kisasszony, szerencséje is lehetett volna, de sohasem
volt fölösleges pénze, amire szert tett, azt el is költötte. Aztán meg
miután belekóstolt a szabad életbe, tetszett is neki. A Domokos
hazajött, kereste a leányt a boltban, ott kinevették, már régen nincs
ott. Kereste a szüleinél, azok azt mondták, hogy a Gizi úri dámává
züllött, hát kilökték. Így keseredett el a fiú, meggyűlölte az egész
asszonyi nemet, aztán úgy állt, mint az ujjam, mert minden megtakarított
pénzét hazaküldte. Az önálló üzletből nem lett semmi, hát beállt hozzám.
Nem érdekes ez?

– Utálatos, – felelt Éva, – az a leány megérdemelné, hogy fölakasszák.

Wočasek úr a fejét csóválta.

– Ne ítéljünk nagyon szigorúan, kedves Éva kisasszony, az egyiknek ilyen
a természete, a másiknak amolyan. A férfinak mindig okosnak kell lenni
és a nő mindig gyarló. Hát nem Domokos az oka mindennek? Minek bízta
pénzét a leányra? Minek teszi ki a csábításnak? Bejönnek hozzám a
leányok ötforintos cipőért és még nem akadtam egyre sem, aki ellen
tudott volna állani, mikor én tízforintosat kínáltam neki. Ha Domokos
szépen maga rakja félre a pénzt, most boldog lenne ő is, a leány is.
Súlyos az élet, kedves Éva kisasszony és mentül szegényebb a lány, annál
jobban vágyik a szép holmikra.

– Adja el magát, – szólt Éva szenvedélyesen, – de lopni nem szabad. És
lopni attól, akit megcsal, ez a legförtelmesebb.

Wočasek úr a vállát vonogatta.

– Tisztelem a véleményét, kedves kisasszony. Mindenesetre szép, ha
valaki ilyen szigorú erkölcsöt vall.

Éva ajkába harapott.

– Igaza van, Wočasek úr, aki olyan, mint én, annak nincs joga mást
elítélni. De én mégis érzem, hogy ki vagyok és nem tartom magamat
rosszabbnak akármelyik tisztességes asszonynál. Hogy szeretője voltam
Deméndynek? Hogy pénzt kaptam tőle? Az nem az én rosszaságom, hanem a
világ hitványsága. A hites asszony tán nem kap pénzt az urától? S nem
azért kapja-e, amiért én? Hát azoknak a nagyobb tisztessége csak a
nagyobb szerencséjök. Amellett, hogy eladják magukat, tetejébe még
feleségül is vétetik magukat. Könnyű így szeretni! De én szerettem azt
az embert ingyen s megfizettem azért, amit tőle kaptam, a becsületemmel.
S mikor elkövette a hitványságot, hogy otthagyott, ingyen adtam vissza
neki a szabadságát. Kínált pénzt, nem kellett. Ha nem volnék jobb, mint
a többi, nem szorulnék itt is elnézésre.

Wočasek úr helyeslően bólogatott a fejével.

– Úgy van, kisasszony, úgy van, nagyon érdeklődöm a sorsa iránt s mint
jó barátja mondom önnek, hogy becsületességének meglesz a jutalma.

– Ugyan mi? – kérdi Éva keserűen.

Wočasek úr himbálja a fejét, mintha jól össze akarná illeszteni a
gondolatait.

– Hát, kedves kisasszony, tudja, az én tapasztalatom szerint semminek
sem lehet vége, mielőtt be nem fejezték. A szerelmes emberek viszonyát
nem lehet úgy abbahagyni, mint déli harangszóra a munkát. Vagy házasság,
vagy válás kell ahhoz. Deméndy úr elhagyta magát, de nem vált el
magától. Igen, ha végkielégítést adott volna magának, akkor vége volna
mindennek, de így magához köti őt még az, hogy nem adott magának semmit.
Meglássa, egy szép napon minden a régiben lesz. Még ennek a Domokosnak a
dolga sem maradhat úgy, ahogy van. Ha visszaperelte volna a leánytól a
pénzét, vagy ha agyonütötte volna, akkor igen. Így, ahogy most van,
mindkettőjük dolga olyan, mint a kistafirozatlan cipő. Nem lehet
liferálni.

– Hagyjuk el – szólt Éva, iparkodván fölindulását rejtegetni. –
Tiszteltetem a feleségét, Wočasek úr.

– Köszönöm – felelt ez szinte goromba szárazsággal és hirtelen nagy
buzgalommal nekipörgette a varrómasinát. – Majd megmondom neki.

– A gyerekei hogy vannak? – kérdi továbbra Éva.

Erre a kérdésre a varrómasina megállt és Wočasek úr képe épp oly
sugárzó, barátságossá vált, amilyen mogorva volt, mikor Éva a feleségét
emlegette.

– Hohohó, – kacagott föl mély lelki gyönyörűséggel, – maga talán nem is
tudja, hogy többen vannak, mint voltak? Még egy hozzá jött, akkora, mint
a kis árboc. Fiú, teringette, fiú! Csak látná, milyen hatalmas kölyök
az. Árpádnak kereszteltem, mivelhogy ő az első Magyarországon született
Wočasek. Lehet, hogy későbben meg is magyarosítom a nevemet, az ő
kedvéért. Tudja, én nem igen bántam, ha a kenyéririgy népség cseh
suszternek csúfolt. Hanem a fiu, ördög poklot, az minden ízében magyar
ember lesz.

– S valami nagy urat nevel majd belőle.

Wočasek úr megint meggondoltan himbálta a fejét.

– Na, na – szólt csöndesen. – Akarom, hogy jó módban, becsületben
élhessen, de a suszter fia ne kívánkozzék el az apja kaptafája mellől.
Az én üzletemben sok mindent tapasztalni, kedves kisasszony, s
megtanultam, mi árt meg az embereknek. Hála istennek, van miből élni, a
feleségem is járhatna selyemben, de azért mégis csak egyszerűen jár,
mint becsületes mesterember asszonyhoz illik. A fiú sem úgy boldogulna,
ha mint nagyságos úr elverné, amit én kerestem, hanem ha mint iparos
ember nem kénytelen az elején kezdeni a dolgot, hanem ott folytathatja,
ahol én abbahagytam.

– És a leányait is így nevelteti?

– Ó, azokat nem. Leánynak nagy csapás a szegénység gazdag városban.
Minden bajnak az oka, ha a leányok szebben öltözött leányokat is látnak.
Ezért nem is szabad bejönniök a városba, hanem Váczon vannak intézetben.
Ott aztán ők a leggazdagabbak közül valók. Tudja, itt is adhattam volna
intézetbe, ó igen előkelő, tisztességes intézetek vannak itt, ajánlották
is nekem, de csak látom, amint az egyformán öltözött leányokat kettős
sorokban sétálni viszik a városon át. Nem jó dolog az leánynak, kedves
kisasszony, az ördög leselkedik rájok minden utcasarkon és minden
kirakatból.

– Nagyon félti a leányait, úgy-e Wočasek úr?

– Mi tűrés-tagadás, kedves kisasszony, ne vegye zokon, de nem akarom,
hogy bajuk történjék. Új világ van itt körülöttem, de én csak szerezni
akarok belőle, nekem, régimódi embernek, jó a régi világ is.

– Igaza van, Wočasek úr, most azt hiszem, már mehetek. Isten áldja…

– Alázatos szolgája, Éva kisasszony, nagyon becsülöm, kedves kisasszony
és ne féltse jobban a pénzemet, mint magam.

De csak nem mehetett el Éva. A katonatiszt nagyon csökönyös volt, egy
kissé türelmetlenül ugyan, de mégis ott lődörgött a bazárban, gondolván,
hogy örökké csak nem marad a boltban, akit vár!

– Eh – gondolta Éva – nem bujkálok többet. És – hangosan szólt:

– Isten áldja meg.

Amint az ajtót nyitotta, majd összeütközött egy különösen magas, karcsú
teremtéssel. Minden suhogott, ragyogott rajta. A dereka crépe-je, a
szoknyája finom batisztja, de különösen az alsószoknyája selyme, mely a
magasra felfogott szoknya alól tenyérnyire kilátszott fekete alapjával,
piros fodor- és rojt-diszével. Az érdekes, keskeny arc erősen
bepuderezve, nagy, íves orra el is csufította, széppé is tette. A hölgy
viselkedésében volt valami szeleburdi szögletesség, mint a gyerekeknél.
A könyöke kifelé állott, a válla is hegyes volt és hórihorgas termete
csupa éles szögben hajlott meg a ruhája alatt.

– Kovacsevics Mariska kisasszony! – kiáltott föl Wočasek úr.

– Pardon! – kiáltotta vidám udvariassággal a leány, de aztán csak
ráborult Évára, aki ugyancsak magas, karcsu leány, mégis eltörpült
mellette. – Éva, Évácska, jaj milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.

– Hallottam, hogy külföldre mentél – szólt Éva, miután némileg erőltetve
szintén örömet mutatott a nem várt viszontlátáson.

– Jó napot, Wočasek bácsi, hát még mindig a régi jó egészségben? Ejnye,
de szép főhadnagy ez idekint! Reád vár, Éva?

– Nem – felelt ez kurtán.

– Pedig már gratulálni akartam. Hát külföldön voltam, kedvesem, a
moszkvai operánál. Nagyon jó dolgom volt, hiába, csak a külföld becsüli
meg a tehetséget. Minálunk? Csupa fontoskodás és kicsinyesség. Hanem
majd elfelejtettem megmondani: gratulálhatsz, menyasszony vagyok.

– Ah, ah – örvendezett Wočasek úr, aki közben örömteli érdeklődéssel, de
megszokott lassusággal lefejtette magáról a lábszijat, letette a bőrt,
meg a kalapácsot, két tenyerével végigveregette a térde kalácsait,
amivel úgyszólván szalonképessé tette magát az elegáns látogató számára
– és ki az a boldog ember, ha szabad kérdeznem? Bizonyosan valami
moszkvai kitünőség!

– Angol – szólt a hölgy és magába mosolygott. – Nem Moszkvából való,
hanem itt Budapestről ismerem. Talán te is Éva? Webston, Alfréd Webston,
egy írógépgyár képviselője, voltaképen mérnök. Rengeteg sokat keres.
Tavaly télen az orfeumban ismerkedtem meg vele. Nem tud magyarul, hát az
orfeumban mulat, mint minden idegen. Tudod, Éva, akkor rászorultam, hogy
az orfeumban énekeljek s ő csapta nekem a szelet. Borzasztóan udvarolt,
hanem én rögtön észrevettem, hogy bolond volnék, ha csak úgy
ráhallgatnék. Nem is esett nehezemre az ellentállás, mert mondhatom,
elég csunya fiú s több ajándékot kaptam tőle így is, mint akárki mástól.
Aztán ajánlatot kaptam Moszkvába, a szegény ember majd megbolondult,
mikor megtudta s azt mondta, itt hagy mindent s velem megy. No hiszen,
csak az kellett volna. Ha elmegy innen, még én tarthattam volna el. Hát
megígértem neki, hogy elutazásom előtt elmegyek hozzá s azt az estét
mondtam neki, amelyen én már a vasútra ültem. Most visszajöttem, s
képzeld csak, az első ember, akivel itt találkoztam, ő volt. Nagyon le
volt soványodva, mondta is, hogy bánatában még többet mulatott, mint
azelőtt s egyszerre csak előállt azzal, hogy feleségül vesz. Egy darabig
ellenkeztem, kikérdeztem a jövedelme felől s meggyőződtem róla, hogy van
legalább tízezer forintja… ejnye, be csinos az a tiszt, igazán nem reád
várt?… Aztán megegyeztünk, hogy két hét mulva megyünk Helgolandba, ott
lehet a legkönnyebben házasságot kötni. Mna, most pedig kedves Wočasek
bácsi, csináljon két pár olyan topánkát, hogy Helgolandban is
megbámulják.

– Ó, igen szívesen Mariska kisasszony, – szólt Wočasek úr, – de
bármennyire örülök a kisasszony szerencséjének, mégis szeretném, ha némi
foglalót adna s a többit a cipők átvételekor egyenlítené ki.

– Mit beszél? – kiáltott föl méltatlankodva Mariska kisasszony, – maga
nem bízik bennem most és vaktában hitelezett nekem, amíg csak amolyan
voltam?

– Úgy van, kedves kisasszony, ne vegye rossz néven, de ez már az üzleti
elveimhez tartozik. Amíg csak úgy isten nevében tetszett élni a világát,
a szépsége meg a jókedve biztosítékot nyujtott. Hiszen csak lesz
szüksége új cipőre, azért iparkodik majd kifizetni a régit. Hanem most
férjhez megy, tisztelem, becsülöm érte, de a férjes asszonyoknak nem
tudok hitelezni, már ez így van.

– Jól van, – kiáltott haragosan Mariska kisasszony, de aztán csak
elnevette magát. – Voltaképpen igaza van, kedves Wočasek bácsi, hogy
egészen nyugodt legyen, hát kifizetem a cipőt egészen előre. Hála
istennek van annyi, hogy akár az utcára is szórhatnám.

Ezzel kinyitotta kis erszényét s abból egymás után kihúzott vagy öt
darab irgalmatlanul összevissza gyűrt százas bankjegyet. – Ez a magam
pénze – szólt önérzetesen – ezt még Moszkvából hoztam magammal.

– Nagyon szép, kisasszony, bizonyára takarékoskodott vagy sokat
keresett.

– No, takarékoskodni éppen nem tanultam meg, hanem lehetetlen volt
mindent elkölteni. Az orosz uraknál csak úgy röpül a pénz. Hát te mit
csinálsz, Éva, nagyon szép vagy, de mért jársz ilyen piszkos keztyüben?
Rosszul megy a sorod? Adjak kölcsön egy pár száz forintot? Adok lelkem,
aztán ajánlanám neked is, menj ki Moszkvába, szerencsét csinálhatsz.

– Nem vagyok színésznő – szólt Éva kurtán.

– Kell is ahhoz színésznőnek lenni? Csak bízd rám a dolgot, ha akarod.

– Nem akarom.

– Ejnye, de kurtán beszélsz! Nem baj, mindig ilyen voltál. Jösz velem
ebédelni? A Vadászkürtben lakom, megebédelhetnénk a szobámban.

– Köszönöm, már ebéd után vagyok.

– Ilyenkor már? Hiszen belőled egész kis nyárspolgár lett. Ah, értem, az
a tiszt. Kérlek, előttem ne genirozd magad. Mondhatom, irigylem tőled.

– Neked adom.

– Igazán? Hja, én menyasszony vagyok, nem lehet. Pedig kedvem volna
hozzá. Igazán – tette hozzá panaszosan – mennyi áldozatot kell hozni
ezért a házasságért. Egész apáca lett már belőlem. És ez az Alfréd olyan
bolondul féltékeny. Igaz, sejtelme sincs róla, hogy most hol vagyok, ő
meg le van kötve az üzleténél. Tehát isten áldjon, Éva, isten vele
Wočasek úr, szép legyen a cipő, csak úgy ragyogjon – igaz is, hiszen még
nem fizettem. Hát tudja, itt hagyom az egyik százast, lássa, én jobban
bizom magában, mint maga bennem.

– Szépen köszönöm, kisasszony, valóban nem tudnám fölváltani.

Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s
határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és
hirtelen odafordult Évához:

– Igazán nem reád vár ez a tiszt?

– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom
kell, míg elkotródik.

– Akkor segítek rajtad, édes, pá!

Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a
kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és
együtt folytatták útjukat.

Wočasek úr az ajtóban állva nézett utánuk, aztán beszólt:

– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem
volna pénzt a Mariska kisasszonytól.


2.

A koronaherceg-utcai kapunál habozva nézett jobbra-balra. Az utcán csak
igen kevesen jártak, néhány masamód leány, aki déli inspekciót tartott,
néhány elkésett vásárló, aki most szapora lépésekkel igyekszik hazafelé,
meg egy csapat iskolás leány, a zöldfa-utcai intézetből, egy bogba dugva
fejöket, fecsegve és kacagva szorítgatva a szélső pajtásokat a falhoz,
meg le a járóról.

Éva balra indult meg, anélkül, hogy célja iránt határozott volna. Csak
ment előre, pedig egyre noszogatta magát, hogy forduljon meg. Cipő már
van; úgy érezte, mintha csatát vívott volna érte és most rohamra vezetné
magát a másik harcba, a varrónőnél. Ez pedig a kalap-utcában lakik.
Mégis a szervita-tér felé indult, mert késő van, ebédre kell mennie,
haza. Haza! Ez a gondolat megrázkódtatta s a homlokán redők cikáztak át.
Mire a zsibárus-utcához ért, már tudta, hogy nem fog hazamenni, mégis
folytatta útját. A szervita-téren egy kapu alatt masamód és fotografus
kirakat van, ott befordult, gondolat nélkül végignézte a fotografiákat,
képzeletben egész gépiesen magára próbálta a kalapokat, aztán visszafelé
indult a koronaherceg-utcának. Kávéházba, meg a _kis pipába_ igyekvő
fiatalemberek mélyen a szemébe néztek, majd habozva utána fordultak. Az
alacsony kapukból cselédek bukkantak elő, fehér kötőben, rongyosan,
boros meg sörös üvegekkel a kezükben. Éhes nézésű kis leányok ételt
vittek a boltokba. Vége a korzónak. A koronaherceg-utca ebédel.

És Éva mégsem tehetett máskép, ődöngött előre és a távolból érezte
szembejönni azt, akivel találkozni óhajtott. Tudta, hogy képtelenség,
mégis, mint annyi napja, várt valami véletlent, valami csodát, melynek –
úgy érezte – előbb-utóbb be kell következnie. Mind lassúbb lett a
járása, mert terminust tűzött ki magának: csak egyszer megy végig az
utcán, aztán – aztán hazamegy, ismét ezen az utcán keresztül.
Nyujtogatta az időt azzal, hogy meg-megállt a kirakatok előtt, befordult
a Haris-bazárba és úgy tett, mintha az olcsó cifra holmikat nézné, pedig
a tükörüvegen keresztül a járókat, kelőket kémlelgette. Majd fölrázta
magát lomha reménykedéséből:

– Hiszen úgyis hiába. – És védekezett magával szemben:

– Hiszen úgy sem lesem többé!

Aztán tovább ment, ment, a Kossuth Lajos-utca sarkán átvágott a túlsó
oldalra és ismét kémlelve, reménykedve indult visszafelé.

– Nem jön, képtelenség – gondolta magában, aztán belemerült az
álomlátásba. – Ha mégis jönne? – Megvető mosolyra húzta száját és
félrefordította a fejét. Látta, hogy a férfi elpirul, zavarba jön,
kellemetlen neki a találkozás. Eh, hadd fusson, de egyet fordul a
fantáziája. Nem, megszólítja, hozzácsatlakozik. Mentegeti magát, pénzt
kínál neki. Nem fogadja el. Aztán koldulni kezd. Hogy mégis csak őt
szereti, a házassága kényszerűség volt és pokol neki. Hogy legyen
nagylelkű, legyen ismét az övé. Ah – itt egyszerre változik a színhely
és Dermák Éva a maison Annában van és fizet és rendel és örül, hogy nem
kell koldulnia az átalakítás munkájáért, a melyre mostan szüksége van.

Ébredés! Ismét ott van a szervita-tér sarkán és még mindig nincs pénze,
még mindig nem koldulta ki magának a maison Annában a szükséges ruhát.
Hej, csak képzelet, ostoba képzelet. Nem is gondol ez többé reá és ha
meg is csalná a feleségét – aminthogy bizonyos, hogy megcsalja, talán
már most is, az ilyen nagy úr talál magának kárpótlást őnélküle is.
Tehát menjünk haza, mert éhesek vagyunk, mert enni muszáj, mert ezt a
szomorú otthont nem kerülheti el, tartsuk a hátunkat a szidalmaknak,
gorombaságra feleljünk gorombasággal s míg a szív meg akar szakadni,
főzzünk ki valami haditervet, mint lehet öt méter szoknyára való kelmét
a Schwarztól vagy a Blumtól kihizelegni.

Igen, előre, haza! És ezzel a jelszóval megfordult – ez az utca nem
engedte, az az otthon nem vonzotta. Vissza! A postánál eszébe jutott
valami, befordult a kapualjába és ott kinyitotta bugyellárisát. Tizenhat
krajcár volt benne. Hat krajcárja volt, tizet kölcsön kért Haas úrtól,
az éhes technikustól, aki náluk lakik. Huszat kért különben, de Haas úr
csak tizet nélkülözhetett, hát ennyi is elég. Valami pántlikát akart
rajta venni, arra amúgy sem futja. Tehát most ebédre szánja. Nem megy
haza, hanem elmegy a cukrászboltba, ott két darab süteményt eszik, jó
súlyos túrós lepényt, ez majd megfekszi a gyomrát.

S ezt elhatározván, mintegy elmosta az álomlátást, meg a reménykedést,
rendes, gyors lépésekkel szelte át az utcát, nem nézve se jobbra, se
balra. Befordult a párizsi utcába, ott benyitott a kis cukrászboltba.

Az ajtóval szemben kicsi, fehér buffet, a két ablak mellett, meg a
boltsarok mélyében négy kicsi kerek asztal. Egy szép, kövér asszony
kíván az üzletemberek alázatos szívességével jónapot. Éva könnyedén
biccent a fejével, minél kevesebb pénze van az úri teremtésnek, annál
gőgösebbnek mutatkozik, s odalép a buffethez, fogja a kis tányért, meg a
kést, aztán körülnéz a sütemények között. Ezenközben szeme oldalt fordul
s ekkor az ablak sarkában egy igen szépen öltözött fiatal leányt vett
észre, aki éppen valami créme-féléből nyalakodik.

A két leány nehány pillanatig megigézve nézi egymást s mindakettő mélyen
elpirul. A maga esetéből tudja mindegyik, hogy mi hozta ide a másikat.
Ez is, az is gondolja: ez a másik most tudja rólam, hogy az ebédem két
darab cukros sütemény. A leleplezett szegénységnek ez az érzete
elviselhetetlen, a két díszes, szegény teremtés szeretne egymás miatt a
föld alá bujni szégyenletében. Az ülő hölgy mélyebben húzódik vissza a
sarokba és úgy iparkodik a tányérja fölé hajolni, hogy arcát lehetőleg
elfödje a nagy, tollas kalap. Éva meg, aki éppen a második darab túrós
lepényt akarja tányérjára venni, ellenállhatatlan vágyat érez kimutatni,
hogy ő nem éhes és valami könnyű semmiséget vesz le a kerek tálcáról.
Hátha azt hiszik most, hogy ebéd után nyalakodni van kedve? Ennek a
kedvéért azt is elhatározza, hogy a túróstésztából egy darabot meg fog
hagyni a tányérján.

A belső kis ajtón most egy igen csinos szőke leány lépett be, egyszerű
kék ruhában, fehér kötővel. Illedelmes köszöntéssel egy pohár vizet tett
Éva elé, aztán a szép kövér asszonnyal sugdolódzott, miközben mind a
ketten érdeklődő, csillogó szemmel néztek reá. Éva ösztönszerűen
megérezte, nemcsak, hogy róla beszélnek, hanem azt is mondogatják
egymásnak, hogy hol látták és minek ismerik. Komoly, közömbös arcot
erőltetett magára és viszont ő is csöndes szemlélődésébe merült az
átellenes asztalnál ülő leánynak, miközben lassan falatozott a
süteményéből, ezzel is mutatva, hogy nem éhes.

Szép leány, gondolta magában, különösen a szeme. Acélkék, az igaz, hogy
a szemöldöke csak festve van feketére. Így ültében alig lehet megítélni
a termetét, hanem a derekát jó varrónő szabta. Ámbátor ő ilyet nem venne
föl. Jabot – ki visel most jabot-t? De igen finom csipkével van kirakva
s az alsó szoknyája, mely egy kicsit kilátszik, legalább harminc forint.
Ni, gyűrű is van az újján – vajjon valódi brilláns-e? Miért ne? – felel
magának, hiszen ilyet kapni egy krajcár nélkül is. Csakhogy ő nem
kívánja, elég van már a zálogházban.

A túróssüteménynek a végére ért és eszébe jutott, hogy hagyni is kéne
belőle. De csak most támad igazán étvágya. Még egy kicsikét harap
belőle, gondolja magában, de nem tud ellentállni a vágynak, megeszi az
egészet. Most érzi csak igazán, hogy éhes. Kezdi bánni, hogy ide jött,
ahol hat krajcár a sütemény darabja, öt krajcárjával még egyet ehetne. A
vizes pohárhoz nyúl és azzal mossa el az étvágyát.

Az átellenes hölgy fölkel és a pult elé lép. Halk hangon kérdi, hogy
mennyit kell fizetnie és kis bugyellárisából úgy halász ki két
tízkrajcárost, hogy senki ne láthassa, mennyi van még benne. Aztán a
cukrász asszony hangos alászolgájára barátságosan, de halkan kíván jó
napot és úgy szökik ki az ajtón, mint a szökevény, amikor egy őrizetlen
pillanatot kell kihasználnia.

Csak most kezdte magát Éva jól érezni. Élvezte a pihenés gyönyörűségét,
a fáradtság csak úgy párolgott ki belőle. A kis boltban a szűk utca
miatt csak amolyan alkonyati félhomály volt, csak az átellenes ház
harmadik emeletén láthatta, hogy süt a nap, cikázik a verőfény. Jó,
nagyon jó itten. Itt is marad, amíg lehet. Ezenközben azonban tekintete
megakadt a kis faliórán: félkettőt mutatott.

– Istenem – gondolta – most a legalkalmasabb idő Blumnál, a főnöke
ebédelni van, kevés a dolog, most tán sikerül.

S bármennyire jól esett volna a pihenés, fölkelt, lefizette a tizenkét
krajcárt a szép fehérkötős leány kezéhez, aki lopva csillogó szemmel
kémlelgette s megindult újból, egyenesen a nagy, döntő csatába, amelynek
bére öt méter fekete foulard.

Nem ismerem jogomat, hogy mivel regényt írok, hát hazudhassak. Ha most
költenék egy firmát, mondanám, ott meg ott van ez a bolt, minden olvasóm
rámcáfolhatna: ilyen bolt nincs is Budapesten. Viszont ahhoz sincs
jogom, hogy egy meglevő firmát említsek itt föl, mert a cégtulajdonos
kelleténél többet hinne nekem s ha van egy Blum nevű segédje – mért ne
lehetne? – hát rövidesen és ártatlanul elcsapná. Ezért engedjék el nekem
a firma megnevezését, az üzlet megjelölését, amely felé Éva most indult,
amelynek fényes üvegű ajtajába nagy hetykén benyitott, félig a küszöbön
megállott s magatartását gőgösre erőszakolván, urasan szétnézett a
feléje bókoló segédek között. Az egyik, egy magas, szőke soványság,
ideálisan borzolt hajjal elébe is járult:

– Csókolom a kezét nagyságos kisasszony, mivel is lehet szerencsém
szolgálni?

Pörögve beszélt, a hangjában valami szenvedő lágyság, a hangja
lejtésében bizonyos éneklő turbékolás volt. Úgy beszélt magyarul, ahogy
a franciák szoktak franciául beszélni.

– Nincs itt Blum? – kérdi Éva hanyagul. – Ő már ismeri az ízlésemet.

Az olyan megtisztelő bizalom egyes segédek iránt nem ritkaság, majdnem
minden vásárló hölgynek megvan minden boltban a maga kiválasztott
segédje, aki már ismeri ízlését, aki éppen azért nem csapja be s aki
ennek következtében minden gyanun felül állva, a legnagyobb lelki
nyugalommal duplán számítja föl a kelméket, de ebből aztán bőségesen
enged, hogy a vásárló a boldogságba majd belekábul.

– Blum úr? Kérem alássan azonnal, méltóztassék helyet foglalni. Móric,
szólítsd elő Blum urat a szalagosztályból.

Móric, a kis inas, amíg a szövetosztályból a szalagosztályba rohant,
vagy hat segéd úrtól lökődött oldalba, akik mind a homlokukba fésülték
hajukat, mind igen előkelőek voltak, mind olyan turbékoló szenvedő
hangon beszéltek s mind elfelejtették már, milyen keserves volt, mikor
ők mórickodtak azóta rég megpohosodott Blum urak és egyéb oldalba rugó
nagyságok hatalma alatt.

Éva leereszkedett az egyik kopott bársonypuffra és dehogy is gondolta,
hogy a kis Móric a szalagosztályban fölkiált a létrára, melyen Blum úr
valamit rakosgatott:

– Legyen szíves kijönni, Blum úr, az a magas leány, a Deméndy
államtitkár szeretője van itt.

– Csapjon beléd a mennykő, kölyök – válaszolt Blum úr, amit a kis Móric,
a kelmeosztályba rohanva, így tolmácsolt:

– Mindjárt itt lesz a Blum úr.

Jött is. Elegánsan, mintha skatulyából vették volna ki. A két karját úgy
is tartotta, kissé távol a testétől, mintha óvná az elegenciáját a keze
érintésétől. Eleven, jótartású fiatalember, csak a keze volt nagy, kékre
fagyott, nem is a mostani munkájától, hanem inaséveiből, meg a
nyomoruság idejéből, melyből nagy nehezen, tehetséggel, tudással és
szorgalommal felküzdötte magát idáig, a belvárosi üzletbe, ahol száz
forint a fizetése. Kicsi volt és barna, de az ő haja is szakasztott úgy
volt fésülve, mint a magas szőkéé és a hanglejtése is olyan turbékoló
volt, a meghajlása, a mosolya is ugyanolyan szabású. Ebből, noha sohse
láttam, tudom, hogy az üzlettulajdonos így szokott fésülködni, így
szokott beszélni s mivel kikiáltott zseni a maga szakmájában, a
segédekre hol majmolásból, hol természetes hatásból rájuk ragadt az ő
modora.

Csak két vidéki asszony volt az óriási üzletben, a legszélsőbb sarokban,
akik lesütött szemmel és borús komolysággal, révedezve hallgatták a
kiszolgáló segédek ékes magyarázatait. Nem tudják, mi tetszik nekik, mi
nem, csak az eltökélés van meg bennük, hogy nem hagyják magukat
megcsalni s a segéd mennél jobban magasztal egy-egy kelmét, ők annál
gyanakvóbban vizsgálják s elhatározzák magukban, hogy azt semmi áron sem
veszik meg. A kasszában pedig feketekávé mellett egy öreg úr olvas
ujságot, nyilván a tulajdonos apja, vagy apósa, aki déli inspekciót
tart, míg a fia, veje visszatér a kávéházból.

Amint Éva megpillantja Blum urat, széles nyájas mosollyal, bizalmas
bohókásan biccent feléje, mint a gyerek, aki fölteszi, hogy őt meglátni
csak kitörő örömet okozhat. Blum úr szeme egy pillanatra rá is csillan,
de aztán úgy tesz, mintha csak kötelességszerűen mimelné az örömét,
mellyel Éva felé siet:

– Alásszolgája, nagyságos kisasszony, bocsánat a várakoztatásért.

Éva fölkelt és a pulton keresztül odanyujtotta a segédnek keztyüs kezét
(nem egészen fehér, egy kicsit benzinszagú is volt a keztyűje).

– Jó napot, kedves Blum úr, – mondja kislányosan illegetve magát, – hát
azt se kérdi, hol voltam oly soká?

– Ó, kedves kisasszony, – mondja Blum úr elmés mosollyal, – meg voltam
róla győződve, hogy nem felejtett el bennünket.

Éva most közel hajol hozzá és súgva mondja:

– Maga rossz ember.

Blum úr fölöttesen mosolyog, a szeme rezerváltan, erősen néz bele a szép
leány arcába, azt gondolván magában: most ugyan nem csapsz be.

– Már mint én? – szólt szintén súgva – hát rossznak tartja az olyan
embert, aki nem bolond?

Éva durcásan visszakapja a kezét, amit eddig a pulton nyugtatott, hadd
paskolja a segéd, ha kedve tartja.

– Ha így beszél velem, akkor ajánlom magamat.

Blum úr nem ezt akarta. Súlyt vetett arra, hogy kollégái némi kis
bizalmaskodáson érjék a szép hölggyel s gondoljanak felőlük, amit
akarnak.

– Bocsánat, – szólt kissé elkeseredetten, – de végre is át fogja látni,
hogy eddig csak a bolondját járatta velem.

Éva hidegen biggyeszti a száját.

– Azt akarja, hogy egyszerűen az ölébe hulljak? Férfi dolga, hogy
győzzön és nem férfi, aki csak kényelmesen akar győzni.

Blum úrnak erre fejébe száll a vér.

– Jól van, – szólt eltökélten – én ezzel is beérem. Most már legalább
tudok valamit. Ha csak erő kell, hála istennek, az van.

– Ez már beszéd, – kacag Éva is, – nem szeretem a kunyoráló, pipogya
embereket.

Blum úr szeme most ravaszul csillan.

– Új mintáink jöttek, nem akarná megnézni?

– Szívesen, de minek is? Úgy sem vásárolok.

– Nem baj, – buzgólkodik a segéd – ha meglátja, tudom, hogy kedvet kap
rá.

– Kedvet kaphatok rá, – nevet Éva – hanem pénzem egyelőre nincs.

Blum úr, aki csak arra gondol, hogy ő most erős lesz, legyint a kezével.

– Ne beszéljünk erről. Csak nézze meg.

– No hát mutassa.

– Tessék erre jönni, még nincsenek beraktározva, a kis magazinban vannak
még.

Éva mintha egy darabig habozna, aztán elszánja magát.

– Jól van.

És követi Blum urat egy keskeny falközön át a hátulsó traktusba, onnan
egy kis ajtó nyilt előtte a kis magazinba. Kicsi helyiség, tele
ládákkal, szövetekkel s csak egy vak gázlámpa ég benne.

– Tessék leülni, – szól Blum úr reszkető hangon, aztán hirtelen át
akarja karolni a leányt, de nem sikerül neki.

– Előbb lássuk a mintákat, – szól Éva biztató mosollyal.

– Maga kegyetlen, – felel a segéd és még egyszer szerencsét próbál. –
Éva kisasszony, csak egyetlen, csak egy icike-picike csókot!

– Már megint könyörög – szól rá Éva szemrehányóan.

– Igaza van – mondja a segéd és kiegyenesedik, – de meg fog ezért
fizetni, isten bizony, hogy megfizet érte.

Éva elpirul, úgy mondja:

– Ez már beszéd.

És Blum úr most már teljes önkivületben elébe rakja a legszebb és
legdrágább mintákat s beszél és magyaráz neki s nem is tudja, mit mond.
Éva ezt az időpontot találja legalkalmasabbnak s hirtelen rászól:

– Hát ebből vágjon le öt métert és küldje el rögtön a Maison Annába.

Blum úr, aki az üzleti részen túl akar esni, fogja a métert, meg az
ollót, s öt méter helyett hetet vág le.

– Hanem az ön lelke rajta, Blum úr, én csak egy félméter satint akartam
venni, erre a szövetre se szükségem, se pénzem.

– Jól van, jól – mondja Blum úr – majd fizeti akkor, amikor
felhasználta.

Ezzel kibujik a pult alól s mielőtt Éva csak gondolt volna reá, átkapja
a karjaival és mohón az ajkát keresi. Éva már nem tud védekezni, a foga
közé szorítja ajkait, úgy tűri nyögve a férfi ostromát s mikor nagy
nehezen kiszabadítja magát, félrefordítja arcát, hogy rejtse haragját
meg az undorát.

– Úgy-e – szólt Blum úr lihegve és diadalmasan – tudok én erős is lenni.

– Menjen – szól Éva és elfödi arcát. Erre Blum úr meg akarja ismételni a
támadását, de Éva most már résen van.

– Ne, ne, elég volt mostan.

– De csak most – elméskedik a segéd.

– Hívja az inast és küldje el rögtön a szövetet.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne legyünk tovább egyedül – véli az okos
ember. – Hát jól van, tudja Éva kisasszony, igaza van, ha csak amolyan
könnyen hódíthatnám meg, nem is törném magamat utána. Móric!

És berohan Móric s már tudja, miről van szó, hogy neki most a nyakába
kell kerítenie a lábát és csomagot vinni.

– Ezt rögtön elviszed a Maison Annába és mondod, hogy nagyságos Dermák
kisasszony küldi. Hol a kalapod, kölyök?

Móric rohan a kalapjáért, Éva meg biztatóan, kacérkodva csillogtatja
szemét a fiatal emberre, aki kezében morzsolja vékony ujjait, egyenként
megnyomogatván őket.

– Isten vele – szól Éva s csöndesen kacag azzal az érzéki, najádi
kacagással, mely a férfit őrültté teszi s melyből igéretet ért mindenre,
amit csak gondol.

– Mikor láthatom? – szól Blum úr forró hangon.

– Majd írok – súgja Éva és könnyű főhajtással ismét kisuhan az ajtón,
gyorsan, hogy Blum úr utól ne érje s amint az utcai üzletbe ér, gyors
pillantással kutatja, nem érkezett-e még meg a tulajdonos s lehajtott
fővel, a ruháját szorosra fogva, kisuhan az utcára.

– Megvan! – gondolja magában és felsóhajt. Szinte kipihente ennek a
hadjáratnak a fáradalmait, amint most ismét nekiindult a
koronaherceg-utcának az utolsó, a legsúlyosabb tusára, melynek ellenében
a maga szegénységében tehetetlennek érezte magát, mivel asszonnyal kell
megvívnia.

Félelem is gyötörte, a szíve is dobogott és vergődő aggodalmában fel is
sóhajtott magában: hát érdemes? Nem volna jobb, mint a huga, perkál
szoknyában és viseltes cipőben járni, dolog után látni, mint így
küzdeni, hazudni, tűrni és megalázkodni azért a cifra hazugságért,
semmittevésben jobban kifáradni, agyongyötrődni, mint a legsúlyosabb
munkában? Igen, de amikor olyan irtózatos szégyen a _meglátszó_
szegénység, mikor oly szörnyű szenvedés a leszállás a mélybe, a
kivetkőzés a megszokott állapotból. Nem neki kell ez a félig kikoldult,
félig kicsalt cifraság, hanem a világnak. Szívesen járna rongyokban, ha
észre nem vennék s nem gondolnák: ni, a Dermák Éva most rongyokban jár,
mert nincs, aki selyembe öltöztesse. Igaz: aki ismeri, tudja, honnan
tellett eddig szép ruhára, de mégis félig önáltatással, félig naivsággal
önmagában tartotta a hitet: ha most is jól öltözködik, amikor ez az
ember nincs már, akkor bebizonyította, hogy azelőtt sem volt. Nem
gondolt arra, hogy ebből mást is lehet következtetni, ami sokkal
természetesebb, azt, hogy eszerint más valakije van az első helyett. Ha
eszébe is jutott, egyszerűen kijelentette, hogy azt nem hiszi róla
senki. Olyan könnyű okoskodással győzni, amikor az ember csak önmagával
vitatkozik.

A Kalap-utcában, a régi Athenæum-épülettől a harmadik házban,
ütött-kopott, csákány alá érett kis kétemeletes ház kapuja fölött fakult
a nagy firmatábla: _Maison Anna női divatszalon_. Ott fordult be Éva,
kínos köhögéssel, a keskeny csigalépcsőn megállt s míg fölért az első
emeletre, háromszor fújta ki az orrát, pedig nem volt náthás. Vajjon itt
van-e már a szövet? Bizonyára itt lesz, ez pedig nagyon megkönnyítené a
dolgát. Éppen amikor az utolsó lépcsőre ért, nyilt a piszkos, hajdan
fehérre festett szárnyas ajtó és kidőlt belőle a kis Móric. Amint
megismerte Évát, lekapta boglyas fejéről lyukas kalapját és szeplős,
csontos arcát alázatosan ráirányította:

– Elhozta? – kérdi Éva gépiesen, – várjon csak.

Kinyitja bugyellárisát és abból kihalászván megmaradt négy krajcárját,
odaadja a fiúnak:

– Nincs több aprópénzem, majd máskor.

A fiú megköszöni és elrohan, már a vérében van, mint a nyúlnak, hogy
folyton és mindenki elől meneküljön.

Éva pedig, mint a színésznő, aki a végszóra várva, már hangolja magát,
kinyújtja derekát; szigorúan összeszorítja a száját, az állát kissé a
mellének feszíti, aztán istennek ajánlva magát, nagy zörejjel nyitja az
ajtót.

Valami várakozó szalonféle volt ez. Egy ripszgarnitura, megfeketülve és
kifényesedve a sok használattól, egy pattogatott politurás
szalon-asztal, a falak tele ragasztva divat ujságok képeivel. Amint
nyilt az ajtó, megcsilingeltette a fölébe akasztott rézcsöngetyűt. A
belső ajtó nyitva volt, látszottak a függönytelen, utcára nyíló ablakok,
meg egy csomó vászonbáb, hol meztelenül, hol megaggatva készülő
ruhákkal.

Tágas kétablakos szoba volt, a mennyezetnek a belső falba szakadó
festéséről ítélve, valamikor még nagyobb. Az ajtó mellett egy óriási
fehér cserépkandalló merengett az elmult régi időn, amikor a mostani
szabószalon még valami nagy úrnak a díszterme volt s neki is más volt a
rendeltetése, mint hogy mindennemű lim-lommal, mustrakártyákkal,
gombostű-skatulyákkal, rossz vasalóval, szövetmaradékokkal és üres
kávéscsészékkel tele legyen rakva. Egy óriási, puhafa rámás állótükör,
meg néhány kopott vörös bársony karosszék némi úriasságot iparkodott a
szoba karakterének adni, de hiába. A függönytelen ablakok pattogatott
keretei és mosatlan üvegei, a falak piszkossága, meg a padló szemetje a
lomposság tanyájává tette ezt a fogadó szalont.

Az előszoba riadozó csengetyűje egy vékony dongájú kis varróleányt csalt
az elfogadóba. Csak a fejét dugta rajta be, aztán hirtelen visszahúzta.
Éva néhány pillanatig magára maradt és a tükör előtt igazgatta az arca
kifejezését. Mi tagadás benne? komolyan szorongott. A Maison Anna úrnője
nem könnyen kezelhető egyéniség.

Nyomban meg is jelent, az idegennek kissé sajátságos, de Évának már
megszokott módon. Az ajtót úgy föltépte, hogy belül odacsattogott a
falhoz, aztán megjelent, maga előtt egy kerekes karosszéket tologatva,
melyben egy őszbajuszú, aszottképű ember ült, pipával a szájában,
pokróccal betakart lábbal. Isten tudja, hányszor történik ez meg vele
naponta, mióta jár így, mégis minden egyes esetben felesel az asszonnyal
és próbál fordítani a dolgok rendjén.

– Megint nem fognak dolgozni – mondja rikácsoló, ingerült hangon – kárba
vesz legalább egy félóra, pedig ha benn maradnék, vigyázhatnék rájuk.

– Az én károm, – felelt ridegen az asszony, miközben a köszönő Évára
szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal,
keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy
enyelegjél velük. Nem szégyenled magad?

– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen
féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához –
tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…

– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide.
Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a
szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam.
Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.

Kicsi, sovány asszony volt, csakúgy lógott szürke háziszoknyájában,
melyet a nyakán egy földig érő skót sállal kötött össze, amit elül a
pongyola nyílásán néhány hanyagul alkalmazott gombostű iparkodott
elősegíteni. A haja sötétfekete s ahol simára volt fésülve, acélosfényű
is. Kicsi, sovány arcából kimeredtek a vékony csontok, a homlok kicsi,
keskeny és szögletes. Vénnek, csúnyának látszott, de a szeme fényének
olykor kitáguló nagysága fiatalságra vallott, amolyan elfonnyadt, korán
hervadt és lelkileg kiszáradt ifjúságra, melyet a gondok, a küzdelmek,
csalódások és szenvedések teremtenek.

Éva belül összerezzent e kemény, szinte goromba kifakadásra (úgy
számította, hogy a szövet majd hitelképessé teszi a varrónő előtt is),
de rögtön összeszedte magát. Dacosan hátraszegte a fejét, homlokát
összeráncolta s amúgy foghegyről, félig elfordulva, lassan, élesen
szólt:

– Tán nem tudja, kedves… hogy is hívják? hogy kivel beszél, előbb jó
volna meggyőződni, hogy van-e rá ok, mielőtt valakinek ilyen hangon a
szemébe vágja gorombaságait.

A varrónő egy pillanatra meghökkenve nézett Évára, aztán keskeny ajka
összeszorítva lekonyult s halk, harapós kacagással mondta:

– Fizessen a kisasszony, akkor hinni fogok az ilyen beszédnek. Elébb
nem.

– Hol a számlám? – kiáltott Éva, most már felháborodva (magában
gondolta: nini, hiszen én most komolyan fel vagyok háborodva, mintha
csakugyan volna pénzem). – Rögtön kérem a számlámat.

– Meglesz, – szólt kurtán az asszony. Emil, írd ki a kisasszony
számláját.

– Megint írni? – nyög az ember a tolószéken, de a felesége már
megindította és odagurította a kandalló mellé, ahol egy kicsike kopott
íróasztalon voltak a blanketták, meg a füles üzleti könyv.

– Szaporán, szaporán, – türelmetlenkedett Éva – nincs kedvem tovább
várni a számlára, mint maga a pénzére.

– Siess, – mordult az asszony az emberre, aki reszkető kezében forgatta
a könyvet és sehogy sem tudott a Dermák Éva kontójára akadni.

Erről különben Éva maga is gondoskodott. A türelmetlenség minden látható
jelével odaállt ő is a kis íróasztal mellé s eközben ruhája mintegy
véletlenségből odaért az ember lábtakarójához.

A sorvadásos ember erre elkezdett reszketni. Megigézve emelte szemét Éva
arcához, aztán, mintegy félve, hogy ez elárulja és a felesége rácsördít,
leszegte fejét és reszkető kézzel, elkábult fejjel, nem is gondolva a
céljával, kezdett a füles könyvben őrülten össze-vissza lapozni. A szeme
eközben kidülledt, majd fáradtan lecsukódott, minden arcizma
rángatódzott s a melléből hörögve szállt föl a lélekzet. Éva undorodva
és szánakozva fordult el e látványtól s a szerencsétlen mohó
reflexmozdulattal utána hajlott.

Nem tartott egy percig sem. Az asszony is látta urának e fölgerjedését.
Tán azt hitte, hogy csak ő vette észre, hirtelen ott termett és
haragosan kitépte kezéből a könyvet:

– Téged se lehet semmire se használni. Különben jól van, megelégszem egy
részletfizetéssel is. Csak látni akarom, hogy egyáltalán akar-e vagy
tud-e fizetni.

– Én meg – szólt Éva hidegen – nem vagyok se csaló, se koldus és nem
vagyok hajlandó holmi igazolásokat bemutatni arra, hogy magának munkát
és keresetet adhassak.

– Be lóhátról beszél a kisasszony, – pattogott most már az asszony –
mikor legutóbb itt volt, egészen más hangon beszélt hozzám. Akkor
kedves, édes Bernstockné voltam, meg hogy csak ez egyszer segítsek
rajta. No hát, kedves kisasszony, ha olyan goromba, akkor fizessen.

Ezzel maga fogta a könyvet, egy-kettőre felütötte az Éva lapját és
póklábú, ügyetlen vonásokkal kiírta belőle: _Dermák Éva kisasszony –
számla-maradék 175 frt 50 kr_.

Erre Éva nem volt elkészülve. Nem sikerült, gondolta magában és
elképedt.

– Hát itt van, fizessen! – kiáltott a kegyetlen asszony diadalmasan és
látszott az arcán, hogy szinte szeretné, ha áldozata nem tudna fizetni.

Ez a helyzet elviselhetetlen volt.

– Szaldirozva van? – kérdi kurtán.

– Az egészet?

– Az egészet! – kiáltott Éva most idegesen. Valami új ötlete támadt,
amitől magában megijedt, de szemben ezzel az asszonnyal megszünt minden
habozása.

– Most majd én írok, – szólt és odatelepedett a kis asztalhoz. Hamarosan
két sort vetett papirosra.

– Itt a pénze, – szólt rá se nézve az asszonyra – és most köszönöm a
szívességét, nem dolgoztatok többet magánál.

– Mi ez, mi ez? – szól Bernstockné és szeméhez viszi a papirost. «Kedves
Miklós, fizesse ki ezt a potomságot. _Éva_.» – Ah – tette hozzá
megváltozott hangon – tehát ismét összejöttek?

– Amint látja, – mondja Éva egykedvűen.

Bernstockné néhányszor forgatta a cédulát jobbra, balra, összeszorította
az ajkát, tétova szemében látszott a gondolkodás, meg a habozás, végül
határozott: a cédulát a fiókjába zárta s most már keményen ugyan, de
minden indulat nélkül mondta:

– Nem akarom azt az urat háborgatni, aztán nem is ő, hanem maga tartozik
nekem. Majd ha összekerül vele, kérje el ön tőle a pénzt. Mi legyen
abból a szövetből? Alj?

– Alj.

– Milyen blouse kell hozzá?

Éva hamarosan elgondolta, hogy ha most a réginek átalakítását kívánja,
ezzel gyanút ébreszt.

– Vannak mintái? – kérdi.

– Vannak, különben a divatlapot is nézheti, keressen magának façont.
Hja, – tette hozzá, mintegy végleg expiálni akarván előbbi rideg
viselkedését – így már rendjén van. Nekem azt mondták, hogy a kisasszony
csak úgy éli világát, nem érintkezik urakkal, sőt vissza is utasít
mindenkit, nekem pedig hever a drága pénzem.

– Ami azt illeti, kedves Bernstockné, – szólt Éva most már szintén
békülő hangon – arról ne is beszéljünk. Hiszen nem kell hozzá nagy
tudomány, hogy az ember megbecsüljön egy ruhát, amelyért ön százötven,
meg kétszáz forintot számít.

– Nálam ilyen az ár, – felelt Bernstockné – s az én vevőim nem
sokallják, mert kapnak valamit a pénzükért. Hát te itt mit gargarizálsz?
– fordult most az urához, aki magában összeroskadva, eddig majd elnyelte
Évát a szemével, miközben félig nyitott szájjal egyre hörgött. Amint a
felesége rászólt, nyomban elhallgatott, lesütötte a szemét és
közömbösséget erőltetett arcára.

– Még mindig beteg Bernstock úr? – kérdi most Éva.

– Még mindig? – fakad ki keserűen az asszony, – ilyen volt mindig és
ilyen is marad. Itt lóg rajtam, mint a kolonc s amilyen tehetetlen és
nyomorék, még sem elégelte meg a kicsapongásait, csak lányokon jár az
esze.

A béna ember arcán sűrűn nyüzsögtek a ráncok, szeme mérgesen rávillant a
feleségére.

– Hazugság! – rikolgatta – hazudik, hazudik, hazudik! Hanem féltékeny,
mindenkire féltékenykedik s azt akarná, hogy haljak meg. Ó, ismerlek én…
te…

Az asszony odalépett az urához, mire ez nyomban elhallgatott, csak
szuszogott magában, mint a gyerek.

– S maga elhinné, hogy én erre féltékeny volnék? Erre? Akit utálok,
mivel megcsalt. Megházasodott, miután aljas teremtésekkel tönkretette az
egészségét és titkolta a betegségét! Eléggé sajnálom könnyelműségemet,
hogy úgy becsapattam magamat. Nézzen rám, kisasszony, nem vagyok én elég
fiatal és ha akarnék, nem akadna nekem is férfi? Hanem én becsületes
asszony vagyok s még ehhez a nyomorulthoz is hű akarok maradni. Neki meg
egyre máson jár az esze, – bánnám is én! Hanem az orvos figyelmeztetett
és a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá.

Az ember nem ágált többé, – amikor ilyen meztelenül beszéltek a bajáról,
megtört a képmutatása. Feje lehanyatlott s félig csukott szemmel szürkén
bámult maga elé. Igen, betegség ez, csúf, átkos, kínzó betegség, az
isten büntetése, amiért visszaélt az egészség boldogságával.

Éva pedig, aki már ismerte ezt a különös házaséletet, megborzadt és nem
ettől a férfitől, nem ettől az asszonytól, akinek rideg küzdelmébe az
élettel rikítóan bevilágított családi állapotának az a sivár undoksága,
hanem a férfitól, meg a szerelemtől általában. Úgy érezte, mintha ez az
emberrom végső állomása volna minden férfinak és erre az állomásra az ő
és a hozzá hasonlók existenciáin keresztül jutna. A képzelete elé tárult
a Deméndy Miklós képe is, a szép, nagy, az erős és gazdag Miklósé, aki
most egy feleség oldalán él s ha ő hagyná, ott is maradna nyugodtan,
emberségesen és boldogan. De nem hagyja, vissza csábítja és ilyen
emberré teszi majd, hogy tovább is szép ruhát viselhessen.

És ezzel leült Bernstocknéval és buzgón és behatóan megvitatták a derék
façonját, aprólékosan végignézvén a legújabb párisi divatlap képeit.

Jó egy órába tartott, amíg végeztek. Holnapután már próbálni jöhet, az
egész ruha pedig kész lesz a jövő hét elején. A béke teljesen
helyreállt, Bernstockné nem beszélt többé pénzről és Éva búcsúzóra a
kezét is nyujtotta neki, amit az asszony csak az ujjai hegyével fogott
meg. Bernstock felé fejével biccentett, hanem a beteg ember nem hagyta
annyiba, nyujtogatta feléje a kezét, hangos köszönéssel és Éva kénytelen
volt neki is kezet adni. A keztyűjén keresztül is érezte a csontkéz
fagyasztó nedvességét, mely görcsösen markolta és szorongatta, mint a
halál, hogy alig tudta magát kiszabadítani.

Tehát ez a csata is meg van nyerve, legalább egyelőre, amíg a hazugság
ki nem pattan. És bizony ki fog pattanni, talán még a munka szállítása
előtt. Akkor aztán mi lesz? Szüksége van rá, mindenáron, ragyognia kell,
meg kell látszani rajta, hogy most is a régi, elegáns Éva. Sajátságos
lappangó terv volt ebben a vágyakozásban, nem vallotta be magának, de
úgy volt vele: a kiöltözködéssel vissza fogja hódítani a barátját.
Szinte fixa ideává fejlődött ki benne a remény, hogy mire ez a ruha
elkészül, addig okvetlenül találkozni fog vele s újból meghódítja majd.

Most, amint ismét nekivágott a Ferenciek-terének, ez a kétségbeesett
felbuzdulásban megfogamzott ötlete tartotta fogva, a pár sorral, mely
most ott hever a Bernstockné asztala fiában. Ugyan, ha Bernstockné
elküldte volna neki, nem fizette volna-e ki? Dehogy is nem, ez bizonyos.
És aztán! Hiszen ez volna a legjobb módja az összeköttetés
helyreállításának. Egyszeriben tisztába, rendbe jönne minden. Ejnye, jó
is volna, ha az a cédula útra kelne.

Hátha ezt a kínban fogant ötletet végrehajtaná? Csak el kellene küldeni,
nem a pénz miatt, de az is jól esnék, hanem főképen a következések
miatt. Egyszeribe tisztában volna mindennel. Nem kellene még vagy tíz
keserves napot töltenie, amíg elkészül a ruhája s megnyitják a
képviselőházat, nem kellene ottan is csak remegve lesni a jó szerencsét
és a bizonytalan eredményt: észreveszi-e s ha igen: fölszól-e hozzá,
akarja-e újra kezdeni a régi viszonyt?

Nem követte tovább e gondolatot. A nagy idegmegfeszítés után fáradtnak
és nyomorultnak érezte magát. Semmi reménye, semmi biztonsága. Most
érezte csak, hogy az egész élete mennyire egyetlen eshetőségre van
építve és az az eshetőség milyen gyönge. Nem olyan férfi ez a Deméndy,
mint annyi más. Ő hű volt hozzá, a kedveséhez, mennyivel inkább lesz
majd hű a feleségéhez. Nem, nem a Bernstockok fajából van faragva ez az
ideális ember, akit csak ő ismer gyöngének és nyomorultnak. Az a
Bernstock! Még emlékszik rá, milyen szép, fiatal ember volt ezelőtt
három esztendővel, amikor elvette a Steiner Annát, a maison Anna
tulajdonosnőjét. Az már vén leány volt akkor, legalább
harminc-harminckét esztendős, szenvedélyes és szép is volt. Vakon ment
ebbe a házasságba, mivel sóvárgott a férjhezmenés után. Szerette is ezt
az embert, aki olyan ügyesen tudott beszélni, olyan szépeket mondani és
aranyhegyeket igérni. Ügynök volt és irtózatos életet élt, nappal
kártyázott és éjszaka leányokkal mulatott. S alig hogy megházasodott,
kiütött rajta a szörnyű baj, a betegség. A mézeshetek még el sem multak
s már oda került a kerekes székbe. Szegény asszony, mennyi oka lehet a
szívtelenségre. És mégsem mond le arról az emberről, akit
tehetetlenségében is egyre gyötör a szerelmi sóvárgás. Ott tartja
magánál és ápolja csikorgó foggal és hangos szitkokkal, de nem rúgja el
magától, amint joga volna hozzá.

A Ferenciek temploma elé ért és nyomorúságában kábult álmodozásában
vágyat érzett, hogy a lelkén könnyítsen. Belépett; a nagy hajóban csak
néhány szál gyertya égett s ő leborult a hideg kőre és buzgón,
kétségbeesetten imádkozott a halálhoz, hogy váltsa meg ettől az élettől.
Nagysokára megkönnyebbülten emelkedett föl, kisurrant a kétoldalt
térdepelő koldusok során át, akiknél semmivel sem volt gazdagabb s
belevetette magát az újból zsibongó utcába, a vásárra és sétára induló
sokaságba, melynek mindenik tagját boldogabbnak hitte saját magánál.
Pedig nagyon sokan a leányok és asszonyok közül utána fordultak és
csodáló irigységgel mondogatták:

– Milyen szép termete van! Bizonyosan színésznő.


3.

Mint koldus katona mellét a vitézségi érem, úgy ékesíti a Dermákék
szegénységét a nagy faragott könyves szekrény. Elkerültek a régi,
mahagoni üvegszekrények, el a festmények, a kényelmes bőrkarosszékek, az
ezüst nászajándékok, a négy szobára való kényelem. És elkerültek még a
könyves szekrény lakói is, mind sorba, amint a szükség az antikváriushoz
kergette őket. Kettő maradt csak meg belőle: egy öreg elnyűtt Kant, meg
a Longfellow költeményei. Ezek is kivándoroltak a könyves szekrényből a
Jani fiú iskolás vackába. A könyvek helyét most a család ruhaneműje
foglalja el, Longfellow porosan az iskolás könyvek aljára van temetve,
mivel a Jani fiú nem ért angolul, de legfelül van Kant, mivel németül
tud s egyre bujja ezt a mélységes, érthetetelen könyvet s érteni véli,
amiket kiolvas belőle, mikor este, dolgai végeztével odaül az asztalhoz
és beletemetkezik.

Hét óra felé a könyves szekrénynek még más hivatása is van. A kiugró
párkányra terül egy piros szalvéta, arra meg sorjába három karaj kenyér
kerül. Egy a Janié, egy a Sárikáé és egy az Éváé. Össze-vissza, a mama
porciójával együtt félkilót nyomnak, ára hat krajcár. Meg van terítve
vacsorára. És ezzel ki van tűzve a fürgeségnek, meg az életrevalóságnak
a pályabére is. Aki hamarább ér haza, a Bulyovszky-utcába, az
válogathat. A nagy bérház harmadik emeletén ilyenkor tavasszal esti
homály és csöndes zsibongás uralkodik. Haza szivárognak a munkás
emberek, asszonyok, az alsóbb emeleteken a kishivatalnokok, itt-ott
egy-egy elkésett gyermekcsapat, melyet a közel városliget lombtalan fái
és korai vurstli mulatságai csábítgattak. Szegény, füstös, piszkos
környezet. Be messze esik a nagyvilágtól! Az a három darab kenyér
azonban kihat a messze távolba. A zsibárús-utcából miért törtet
lelkendezve hazafelé a kis masamódleány? A Ferenc-körútról miért vágtat
lihegve egy nyurga, éhesképű és foltosnadrágú fiú? S az Andrássy-úton, a
terézvárosi templomórára eső tekintet következtében miért válik sietőssé
a gondolataiban elmélyedt, sugár, úri tartású, elegánsan öltözött szép
hölgy járása? Hét óra van, a kenyér ki van terítve a könyves szekrényen.
Siessünk, aki előbb jön, az kapja a legnagyobb darabot. S nemcsak azt. A
kis masamódleánynak, a Sárinak, keserves tapasztalatai vannak, a
bosszúság könnye tolul a szemébe, mikor rágondol. Neki dolgoznia kell,
neki be kell várnia a hétórai harangszót, ellenben ez az Éva akkor mehet
haza, amikor akar. Most is bizonyára otthon van már és ma sem volt
otthon ebédre. Jó ez, mert ilyenkor a mama sietve kiosztja az ő
porcióját is, de rossz is, mert ilyenkor Éva se nem szól, se nem kérdez,
hanem megeszi a másik kenyérporcióját is. Ha ugyan éhes. Most azonban
délben látta, hogy egy katonatiszt jár utána, lehet, hogy azzal ebédelt.
Be jó volna! Talán a maga kenyerét is otthagyja, amint néhányszor
megesett. De azért siessünk, hátha nem ebédelt a katonatiszttel!

Ebből az okból, mint már tudjuk, az aggodalma nem volt alaptalan. Éva a
kapuban kissé megpihent, nagyot lélegzett, aztán nekivágott a három
emeletnek, finom szoknyáját könnyedén felfogta, hogy az előtte járó
fejkendős asszonyok és kopott ruhás munkáslányok félő ihlettel bámultak
le reá. Gőgös, rideg teremtés a kisasszony, nem barátkozik velük úgy,
mint az édesanyja. De ha bántja is őket, természetesnek találják.
Teheti: egy államtitkárnak a szeretője.

Aztán benyit a piszkos konyhába, bal felől az ajtó résén világosság
hatol ki és rekedtes füttyszó hallszik. Haas úr, a technikus hónapos
bérlő, mint mindig, most is idehaza van már. Jobbfelől teljes a
sötétség, az ablak mellett biztos körvonalakban megismeri az édesanyját,
aki nagyobb nálánál, szikár, beesett arcú asszony. Most is, a vak
sötétségben, pápaszemmel az orrán, mélyen a himzés fölé hajlik, úgy
rontja a szemét, hogy petroleumot takarítson.

Éva nem köszön, az anyja föl se néz a munkájából. Itt nem igen szoktak
beszélgetni, hacsak nem veszekednek. Éva leteszi kalapját s a
könyvesszekrényhez lép. Ott van a három darab kenyér. Sorra kézbe veszi
őket s méregeti a súlyukat. Megtalálja a legnagyobbat és beleharap.
Aztán vetkőzni kezd. Az elegáns hölgyből két perc alatt lompos,
perkálruhás szegény leány lesz. Aztán visszadűl a kopott, széles
divánra, melyről lepattogott a bőr fénye s ki-kibújkál a lószőr és
csámcsogva eszik. Csakhamar elfogyasztotta a porcióját. Ekkor fölkel és
elveszi a másik darabot is.

– Nem hagyod?

Élesen rikácsolva, mint a kakadu szava, sivít ez a két szó az ablak
mellől. Az első, melyet reggel óta az anya leányához intézett.

Éva rá se hederít, beleharap a kenyérbe, az egyszer megindult nyelv
pedig rázúdítja a szakadatlan szidalmakat. Hogy egész nap kószál, isten
tudja merre, aztán hazajön és eleszi szegény testvérhuga elől a
kenyeret, aki dolgozik és keres. Hogy nem szégyelli magát, hogy nem
gondolkodik-e, meddig mehet ez így, mi lesz belőle. Hogy nincs érzése
még az anyja iránt sem, aki vakra dolgozza magát, az öccse iránt, akinek
a cipőjébe befolyik a víz, míg ő selyemben pompázik. Végtelen, keserű és
gyűlöletes áradozásban önti rá édes anyja a szót, amire ő nem válaszol,
csak hangosabban csámcsog s hogy még jobban ingerelje, a kenyér
elfogyasztása után, halkan fütyülni is kezd. Végre pedig föláll, kimegy
a konyhába, ott meggyujtja a kis petroleumlámpát és behozza.

Dermákné feléje ugrik, mint a madár, ha fiókját támadják.

– Nem hagyod a lámpát? Annyi pénzed van? Félnyolckor nem lehet lámpát
gyujtani.

– Olvasni akarok, – mondja Éva kurtán. A gyenge fénynél látni az arcát,
provokáló, gúnyos mosolyra szorult a szája, hosszú, szép pillája pedig
megátalkodottan félig lehunyva.

És nem is törődve többé édes anyja átkozódásával, odaült a kicsi
négyszögletes asztalhoz, felütött egy regényt és úgy tett, mintha
egészen belemerült volna. Dermákné – mit tehetett egyebet, voltaképpen a
lányának igéző hatalma alatt állott – nagymérgesen fogta a hímző-rámát s
a széket lecsapva, kemény szitkok közepette ő is odatelepedett az
asztalhoz.

Ajtócsikorgás és rekedtes füttyszón a kőrösi lány dala hallszik. Valaki
poroszkál a konyhában, aztán a külső ajtó is megnyikordul. Haas úr ment
ki, bizonyára egy pohár vízért. Az anya hímez, a leány olvas. Néhány
perc mulva ismét nyikorog a külső ajtó és most egy borízű férfihang halk
enyelgésére fiatalos, elfojtott kacagás válaszol. Éva fölüti a fejét, az
anyja meg se moccan.

– Sonka, – mondja a férfi.

– Jó, – hallik a leány felelete – de mind megeszem ám.

– Nem bánom, még egy fél almát is adok, csak jőjjön…

Ekkor nyílik az ajtó és beront a kis Sárika. A köszönés ebben a házban
nem szokás, az ajtótól a könyves szekrényig a három lépést a kis leány
egy ugrással megteszi s a szeme körüljár a szobában, az anyjára, a
nénjére s körül az ágyra, a divánra, meg az ajtóba vert szögekre, ahol
ruhadarabok lógnak. Azt nézi, itt van-e már Jani. Nem látván se őt, se a
kalapját, az egyetlen darab kenyérről megállapítja, hogy ez nem ő rá,
hanem Janira vár, ennélfogva le sem vetkőzve, a kezébe kapja és
beleharap.

– Úgy, úgy, – mondja most keserűen Dermákné – te meg fald föl a bátyád
falatját.

– Én se jövök mulatságról, – felesel a kis leány – neki szólj, ne nekem.

És ezzel egy-kettőre bekapta az egész porciót, aztán lecsapja vékonyka
gallérját, meg ferde kalapját és szintén odatelepszik az asztalhoz. A
két tenyere közé fogja az arcát és szétterpeszkedő könyökeit
odatámasztja az asztalhoz. Inkább unalmában, meg hogy a nénjét
bosszantsa, veszi fel újból a beszéd fonalát.

– Hát mért engeded, hogy Éva két kenyeret egyék?

Éva magában mosolyog és föltekintve olvasmányából, mondja:

– Te is megetted az ebédemet.

– A te ebédedet? – szól gúnyosan a kis leány – mintha bizony te nem
ebédeltél volna.

– Ó igen, – szól Éva – még pedig nagyszerűen, ötféle pecsenyét és
hatféle tésztát.

– Én bizony elhiszem, – szól a kis leány – de csak járj te az ilyen
ebédekre, nekem nem kell.

– Hallgatsz? – szól Éva csöndben.

– Miért? Tán _te_ parancsolnál nekem?

– Igen, én.

– Hát próbáld meg. Még az kellene, hogy _ilyennek_ engedelmeskedjem.

Sértően, maróan és kárörvendően hangsúlyozta az _ilyen_ szót. Éva
fölemelkedett és feléje ütött. A kis leány fölpattant az asztalról és
szemtelenül vihogva állt meg az ajtóban. Éva egy darabig gyűlölködve
nézett rá, aztán ismét elmerült az olvasásban. Dermákné nem hederített
rájok, amikor a leányok veszekednek, neki nyugalma van.

A kis leány visszaült az asztalhoz és türelmetlenül izgett-mozgott.
Unatkozott is, meg valami járt a fejében. A Haas úr vacsorája, amire
meghívta. De hát félt Évától, aki soha sem engedi bemenni a szobaúrhoz.
Az imént is csak azért akart veszekedni, hogy oka legyen kimenni a
szobából. De nem sikerült, ez az Éva nagyon türelmes. Bizonyára vaj van
a fején.

Ekkor nyílt harmadszor az ajtó: haza jött a Jani. Egy kicsit liheg a
gyors lépcsőmászástól, a tüdeje nem éppen a legjobb. Bő, nem az ő
testére szabott felöltő van rajta, de a műértő zsibárús hallatlan
kopottsága, meg a bélése teljes feslettsége mellett is megismerhette az
előkelő származást. Valóban, Jani előtt ezt a kabátot egy államtitkár
viselte, persze, nem úgy, mint ő, télen is. Nagy kék szeme van a nyurga,
bibircsókos fiúnak, abban fellobog az ifjúságnak, meg a magába
merengésnek tüze, mely nem mer nyiltan kicsattogni, mivel a szegény fiú,
ebben a környezetben, másutt meg gyámoltalanságánál fogva gúnyban és
elnyomottságban szemérmetesen és szégyenkezve rejtegeti a lelke
gazdagságát, melyről különben már elhitették vele, hogy csak gyerekes
képzelődés.

A fiú szintén nem köszön, de kezet csókol az édesanyjának. Aztán csak
egy tekintetet vet a könyvesszekrény párkányára és szó nélkül, csak egy
halk sóhajjal törődik bele a ténybe, hogy nincs vacsora. Az ablak
sarkában, a földre tett kis deszkán vannak az irkái, meg a könyvei. –
Jani a hetedik gimnáziumba jár – onnan szedi elő azt a rejtelmes német
könyvet, amelyről hallotta, hogy ebben foglaltatik az emberi elme
legnagyobb bölcsesége és beletemetkezik. Nem érti ugyan, csak az egyes
szókat, hanem hozzákomponál magának belső tartalmat is. Olvassa Kantot s
amit kiolvas belőle, az a maga ügyefogyott eszének a gyerekes
tákolmánya.

Az édesanyja rajta nyugtatja tekintetét, önfeledten, csak egy percre s
ebben a nézésben nyilatkozik meg az egyetlen érzelmes fölgerjedés, amit
ebben a családban tapasztalhattunk. A fiú megérti a tekintetet és szíve
melegen fölsajog. Gondolja is, hogy mások ilyenkor megölelik az
édesanyjukat s hallanak néhány gyöngéd szót, de itt csak a mivoltuk
durva felét fordítják kifelé. A gyöngédség, a szeretet meghúzódik belül,
mint a vad a barlangjában. Jani meg is szeretné nyugtatni az édesanyját:
ne sajnálja nagyon, mert ma szerencsére uzsonnát kapott. Kávét és
kuglófot. Amiből nem evett ugyan annyit, mint szeretett volna, de mégis
élvezett valamit. A Ferenc-körúton lakik ugyanis a legjobb leckéje, a
Bellágné. Kábítóan gazdag, szép, fiatal asszony, a saját házában lakik s
amikor későn uzsonnázik, vagy kedve támad másodszor uzsonnázni, akkor őt
is megkinálja egy csésze kávéval.

Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá
kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt
hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember
beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne
akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége
egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet
szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála
írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak
tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt
szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes
a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény
leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották,
külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani
nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban.
Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is
nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb
is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.

Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy
elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká
becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem
érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A
szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a
vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr –
csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót
– nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává
a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és
ember között.

A Jani fiú fölriad.

– Mit akarsz? – kérdi Dermákné Évától, aki hirtelen fölkelt.

Jani csak most vette észre, hogy a huga nincs a szobában.

– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül
legyen bent a szobaúrral.

– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat
sonkát?

– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is
meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen
egy férfival.

– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te
pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.

Éva már az ajtóban volt, csak onnan szólt vissza:

– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra
az ostoba libára és nem hallgatok senkire.

Ezzel becsapta maga után az ajtót s keményen berontott a másik szobába.

Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy
szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal
nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr
és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a
papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket.

– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a
háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.

A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a
rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást
markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:

– Ejnye, be kár, Sárika kisasszonyt vacsorára hívtam.

– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van
vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.

– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem
akarod, hogy itt legyek.

– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan –
azonnal jőjj.

A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet
sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy
gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:

– Hanem te se maradj itten.

Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a
kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:

– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen
benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?

– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen
látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember
szobájában. Ajánlom magamat.

Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint
a pulyka felfújta magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe
ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak
őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak
rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.

Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem
reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika
taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie
annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is
gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van.
Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri
kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja
az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az
emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony
lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most
abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a
férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a
szeme szégyenében.

– De édes anyám, – könyörög most Kantjából föltekintve a fiú.

– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint
mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy,
úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a
faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a
fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád
megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.

Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó arccal hallgatta ezeket. Éva
az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már
visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan,
meggondoltan felelt:

– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok
neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös
korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint
hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem
eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert
ez kötelességed.

Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni
kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az
ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt
mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult
a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit
föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon
suttogta:

– Ne törődj vele, Éva, ne hallgass a mamára.

– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és
megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.

Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg
egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt,
de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:

– Elég volt a petroleum-égetésből.

És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste
hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon
aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s csak a Sárika boszús
nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül
ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.


4.

A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a
jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta
olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak
boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S
mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke
érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és
ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?

Pedig ő tudja igazán, hogy semmi sem igaz a rágalmakból.

Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg
kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket
– ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt
köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt
és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette!
Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az
országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni.
Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki
elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát,
megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán
mehet végig az utcán.

Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak
tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt
győződve, hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak
ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az
arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy
megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan
boldogtalanságban. Szegény Éva!

Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről,
álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül
siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat
arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is
juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy
félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek
onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a
kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában
megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és
mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó
jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról
beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a
bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész
képmutatásáról!

S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik
emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija
s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt.
Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné
sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy
közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony
odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem
látva nagy szegénységét, kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és
olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő
özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez
monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.

De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen,
bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap
miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg
szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten
áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben,
gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának!
És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz
belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem
mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.

Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar
rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből,
mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos,
otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma
legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is
megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak
mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe
dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe
csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve,
irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé
cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta
az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan teher, az itt
kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek.
Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a
leggazdagabbak között is és mégsem akar.

Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva
van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan
tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a
férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.

Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen,
gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a
lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha _akarna_, elkábította. Nem
akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr
– maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a
fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem
hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és
mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.

– Deméndy Miklós, államtitkár.

Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről
beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott.
Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány
ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem
igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi
rosszat.

Annyira nem, hogy engedelmet kért a meglátogatására.

Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette
benne a hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el
látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb
bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát
észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes
anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára
kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és
hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!

A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette
észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a
színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt
ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment.
Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is
elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.

Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután
liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy,
hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna,
az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem
volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.

Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete
már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt
ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb
volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró
szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött.
Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az
államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt szinte magától – ő nem
tett semmit, csak vele történt minden.

Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette
azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben
nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő
nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen
pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg.
Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy
utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a
szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.

Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár
ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek
és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a
keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott
végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott,
még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a
gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az
erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így
gondolkodik.

Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is
idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta
Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges,
vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a
vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta
el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb
ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán?

Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő
azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét.
Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén.
_Csak_ azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja
kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba
ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a
gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a
szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell,
odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!




HARMADIK FEJEZET.  AZ ÁLLAMTITKÁR.


1.

Tizenegy óra felé járt az idő, mikor az ellenzéki szónok megtörülte
izzadt, kopasz koponyáját, kijelentvén, hogy a belügyi tárca
költségvetését nem szavazza meg. Sűrűn zúgott a helyeslés és a derék
ember, aki még sohasem fogadta el a költségvetést, sorra szorongatta a
feléje nyúló bajtársi jobbokat s elégedetten kérdezte:

– Ez csak elég erős volt?

Aztán a szélsőjobbon, az első sorban fölemelkedett egy magas, ifjú
ember. A ház zsibongott, moraj kelt, az emberek mintegy hosszabb
tartózkodásra helyezkedtek el. Deméndy államtitkár beszél. Természetesen
egy percig sem hagyhatja megcáfolatlanul az imént elhangzott kemény
vádakat, melyekről mindenki tudta, hogy igazak, de annál kiváncsiabban
lesték, vajjon mit tud ezekre kadenciául? Az ifjú államférfi,
kifogástalan fekete kabátban egyet sodort koromfekete bajuszán, férfias
szeme felvillant a középső karzatra, aztán nyugodt, mély hangon
belefogott a beszédjébe. Természetesen engedelmet kért, hogy a vita ez
előrehaladt stádiumában ő is, mint a tárca politikai államtitkárja,
felszólalhasson, de nem prejudikál miniszterének. A súlyosabb politikai
kérdéseket neki hagyja, ő csak az állítólagos visszaélésekkel akar
foglalkozni, melyek stb.

A politikai hangulat meglehetősen puskaporos volt, már az elején is
röpködtek az ingerlő közbeszólások. A szónok megmaradt bureaucratikus
nyugalmában, úgy reflektált az egyes megjegyzésekre, de közben egyre a
középső karzatra nézett. A szónok minisztere is odanézett, egy csomó
képviselő is odanézett, oda voltak irányítva a látócsövek mind. Hogyne,
hiszen ott ül az államtitkár ifjú felesége, aki most először van a
képviselőházban és először hallgatja, mit tud az ura az ország
dolgaihoz.

Az ország dolgai mindenek felett valók, de a szép asszony is valami.
Lassan-lassan Deméndy Miklósnéra jobban figyeltek a honatyák, mint
Deméndy Miklós úrra. Le nem vették róla a szemüket, összesúgtak,
összenevettek. S mint mindig, a férfiak ezúttal is maguk között nem úgy
beszéltek a szép asszonyról, ahogy vele szemben szoktak beszélni.

– Valóságos gyerek – mondja az egyik.

– Annál pikánsabb – véli a másik.

– Ha gyerek is, Muki bizonyára nem az apja neki.

– Magam sem az volnék.

– De a szemében nincs semmi tűz. Érdekes, szép, nagy szem, de csak
gyerekszem. Az ilyenek nem igen temperamentumosak.

Egy másik csoport.

– Hogy kipirosodott, pedig máskor igen halvány.

– Hogyne, drukkol az uráért.

– Úgy hallom, valóságos liba.

– Az kell Mukinak, magához való asszony nem is maradna meg vele.

Egy harmadik.

– Ragyogó csöppség, de az anyja még ma is többet ér.

– Ez már igaz. Különben Muki a szó szoros értelmében, úgy mondják
legalább, megnézte az anyját, úgy vette el a lányát.

– Magam is hallottam. Vajjon milyen viszonyban lehet most az anyósával?

A csöpp asszony mellett valóban ott ül egy feketébe öltözött
márványszobor. Nagy és erős, csak az arca finom, alabastromszerűen
fehér, egy kis kreol árnyalattal. Sötét, hosszú szempillái alól a nagy
kék szem értelmességgel és hideg fénnyel tekint körül. Éppen ellenkezője
a leányának, akire rá se néz. Hideg tekintete körüljár a nagy teremben,
olykor, mikor alulról fölköszönnek, könnyen biccent a fejével, melyen
vörösesbarna haja merész eredetiséggel fésülve, tornyosodik. Inkább
látszik a Deméndy feleségének, mint a lánya, aki ültében alig tetszik
többnek tizennégy évesnél.

Odalent szaporodnak a közbekiáltások, az államtitkár egyes állításaira
olykor kitör a méltatlankodó zúgás. Deméndyt ez nem hozza ki sodrából,
de a kis felesége odafönn sápad, reszket és remegve kapaszkodik az
édesanyja karjába.

– Ne légy ostoba – mondja ez hidegen, a foga között, mire a leánya
aggodalmasan elereszti a karját és befelé remeg.

De egy merész fordulat és egy hirtelen előkerült okmány fölolvasása
meglepi a Házat, a jobboldal tombolva helyesel, a baloldal próbál
gúnyosan nevetni s az asszonyka odafönn odáig van a boldogságtól. Mélyen
áthajol a korláton, finom kicsi ajka félig kinyílik, nevet is, köny is
csillog a szemében. A boldogság, a bámulat és a büszkeség sugárzik
belőle: milyen nagy, milyen erős, milyen okos és milyen győzelmes ez az
ember, az én uram, az, aki engem szeret egyedül a kerek világon!

Hátuk mögött egy csomó gubás paraszt, meg egy kövér úr ül, fekete
kabátban, fehér keztyűben. Ezek ájtatosan, az idegen légkörben kissé
elkábulva nézik az ország műhelyét, ahol azok ülnek, akiknek neve
mindennap az ujságba kerül. Deputációba jöttek s a képviselőjük ideföl
ültette őket, hogy szabaduljon tőlük.

Különben a karzat eléggé látogatott. Baloldalt a hosszú üléssor egészen
el van foglalva kalapos hölgyekkel, közben egy-egy vidéki atyafi, vagy
lebzselő aszfaltbetyár. A hölgyek többé-kevésbbé szépek, többé-kevésbbé
fiatalok. Olyikon meglátszik, hogy először van itt, másikon, hogy
törzsvendég, a terembiztossal is ismerős.

Szép karzat van, érdekes ülés, mint azt az ujságok tudósításaiban minden
alkalommal megírják, a szép karzatot természetesen az érdekes üléssel
hozván oksági kapcsolatba. Ah, Budapest asszonyai, leányai nagyon
érdeklődnek a politika iránt. Ujságban nem olvassák, törvényeket nem
ismernek, de amikor lent sok a képviselő, olyankor fönt sok a szép nő.

Vannak, akik egészen otthonosan érzik magukat. Elfogulatlanul
mosolyognak le, néven ismernek minden képviselőt, sokat személyesen is.
Míg Deméndy nagy beszédjét tartja, a karzat társalog a tanácsteremmel.
Felszegődnek a gukkerek, lefelé csillannak a biztató tekintetek. Benyit
a terembiztos és odahajol egy szép fiatal asszonyhoz:

– Az első sorban megürült két hely, nem parancsol közelebb ülni?

A fiatal asszony meg van hatva, hogyne fogadná köszönettel a jobb
helyet!

Amikor odaül, a biztos most már bizalmasabban és titkolódzóbban lemutat
a jobboldal első gerezdjébe.

– Látja ott azt a szőke urat? éppen nagyságodra néz. Nyárády Gusztáv
gróf az, kérdezte is tőlem, nem ismerem-e nagyságodat. Persze, eddig nem
tudtam neki felvilágosítást adni.

Azt hiszem, azután sem tudott. A fiatal asszony, valami vidéki rokona
kedvéért jött ide, nem értette ugyan, mire céloz a biztos előzékenysége
és beszédje, de a biztos már érti az asszonykát. Ezzel nem megy semmire,
ez csakugyan a látványosság kedvéért jött ide. Nem ér rá sokat gondolni
vele, mert egyéb dolgai is vannak. A karzaton rendet kell tartani.

Nagy suhogással nyit be egy magas, karcsú, szögletes szépség. Ismerjük
mi is, ismeri a terembiztos is. Kovacsevics Mariska kisasszony, ezúttal
a vőlegénye társaságában. Webston úr, kicsi, szőke, álmos emberke
álmosan konyul le vékony bajusza, álmosan mozog a kék szeme, álmosan lóg
le finom, sovány keze is. Nyugtalan, gyáva és bizonytalan az egész
magatartása. Idejött, mivel menyasszonya ide akart jönni. Nem érti, mit
mond Mariskának a terembiztos, nem érti mit felel ez. Csak a hanglejtése
üti meg a fülét:

– Beszéljen csak, ez a mafla úgysem érti.

– Mit mondtál rólam? – kérdi gyanakodva németül.

– Rólad? Semmit. Azt mondtam neki, ha jobb hely akad, akkor ültessen át.

– Honnan ismered?

– Honnan, hát honnan ismerném? Innen. Csak nem vagy rá féltékeny?

Leülnek, alig öt perc mulva a biztos int neki a szemével és lemutat az
egyik miniszteri székre. Mariska egyetértően biccent a szemével és
fölkel.

– Gyerünk, már akadt jobb helyünk.

A jobb helyről kényelmesen mutathatja magát annak a miniszteri széknek.
Öreg a miniszter, de még fiatal. Nős ember, de a feleségét senki sem
látta még. A politikában maga a megközelíthetetlen tisztesség, az
életben jó fiú, a művészetben habitué, az összes színházakban.

Más ismerős is van. Itt van Mészáros Gizi kisasszony is. A legfeltünőbb
rajta a kalap, mely legalább is tízkilós. Különben igen egyszerűen van
öltözve, úgy, mint a mágnás kisasszonyok. A kicsike egészen el van
merülve a jelbeszédbe, melyet a jobboldal egy tehetséges fiatal
kezdőjével folytat. A képviselő úr a balkönyökére dűlve figyel az
államtitkár beszédjére, a jobbkezével pedig félig a pad alatt felel:
igen, nem, négy óra, öt óra, félhat. Végre megegyeztek és Gizike
kisasszony végsőt bólint a fejével és otthagyja a törvényhozást, az
érdekes ülést, az államtitkár beszédjét, mely most érte el kulmináló
pontját.

Az első sor közepe táján egy egyszerűen, de takarosan öltözött asszony
ül, mellette egy tizenkét-tizenhároméves fiú. Kissé elfogult, de tetszik
neki a kép s szeme kutatva jár végig a képviselők során. A biztos, aki
mindent tud, éppen neki nem tud felvilágosítást adni. Az Andrássy-úton
kávéházuk van, odahoztak neki tegnap két karzati jegyet. Szeretné tudni,
hogy ki küldte. A biztossal szóba elegyedvén, ez azt ajánlotta neki,
hogy jöjjön el másnap ismét, a jegyeket most mindjárt meg fogja számára
szerezni, addig majd ki fogja kutatni, hogy a mai jegyeket ki váltotta
ki. Annyit azonban már most is elárulhat, hogy aki küldte, bizonyára
igen befolyásos, nagy úr, ha a mai ülésre már tegnapelőtt tudott
jegyekre szert tenni, pláne, ilyen jó helyekre.

A fiatal kávésné e beszédre gyöngén elpirul és oldalt néz a fiára. A
biztosnak nem felel s mikor az ismét hozzálép és átadja neki a holnapra
szóló jegyeket – ugyanezekre a helyekre – szó nélkül veszi őket át. S
mikor a biztos halkan unszolja:

– De eljöjjön ám nagyság!

Ismét csak biccent a fejével, az arca piros és mosolyog, de megint nem
szól.

Végig a hölgykarzaton az ember meglepetve látja majd mind azokat a
hölgyeket, akik déltájban a Koronaherceg-utcában szoktak sétálni. S
csöndben, az országos ügyek minden fönnakadása nélkül szövődnek a
viszonyok karzat és tanácsterem között s mire a napirend le van
morzsolva, tisztázva van az a kérdés is: ki kivel, mikor és hol fog
találkozni.

Persze, nem mindenkinek van aratása. A nagy beszédek után fölkerekednek
és lent a kapu körül, a muzeum-körutig és onnan vissza suhognak a
gazdátlan szépségek és farkasszemet néznek a távozó honatyákkal.
Olyiknak szerencséje van és az utcán éri el, ami bent a házban nem
sikerült. Megbillen egy-egy kalap, udvarias üdvözlés, mely a közönségben
azt a hitet kelti, hogy itt ösmerősök találkoztak, aztán megindul az
intim eszmecsere, egyenesen a dolog meritumára térve.

Az államtitkár befejezte beszédjét. Zugó taps, zajos siker, öt perc
szünet. A középső karzaton kipirulva, a boldogságtól reszketve kerekedik
föl a kicsi feleség, meg a hatalmas szépségű anyós, aki mindvégig
halvány és egykedvű. A kicsike asszony nagy izgatottságában meg is
botlik a magas lépcsőn, az édes anyja pedig korholja:

– Nem tudsz vigyázni?

És kilépnek a karzati folyosóra.

Ugyanekkor egy másik ajtó is csapódik be, Dermák Éva, teljes díszben
kiöltözködve, kábítóan szépen szintén elsiet. A lépcsőn utóléri
Deméndynét s végignéz rajta. Minden íze reszket s keze ökölbe szorul. A
kis asszonyka csak futólag néz rá és gondolja magában: milyen szép
leány! Aztán Éva elébök kerül, a kapuban ismét össze akadnak, Éva válla
oda is ütődik a mamához, amire a két nő gyilkos közömbösséggel villantja
össze szemét, hogy aztán másfelé nézzenek, mintha tudomást sem vettek
volna egymásról.

Nem sikerült, hiába reménykedett. De csak mert itt volt ez a báb.
Deméndy nem látta meg, mert a feleségére kellett mindig néznie. Ő jól
látta, nem a szerelmes ember öntudatlan vonzódásával függött mindig a
férfi szeme a feleségén, hanem az óvatosság fegyelmezettségével
kényszerítette magát, hogy ne nézzen máshová. De így is, micsoda
szenvedés volt tanuja lenni ennek a köteles, erőltetett ragaszkodásnak.
A feleségnek jogai vannak s az erős férfi annyira ismeri őket, hogy fél
ettől a hitvány bábtól, ettől a vértelen gyerektől. E gyerek mellett
neki el kell tünnie, magamagát kell eltüntetnie, pedig kölcsönösen
megrabolták egymást!

Deméndyék bent maradtak a lépcsőcsarnokban, egy sereg honatya körülfogta
őket és beszélt a Miklós nagy sikeréről, meg a tegnapi turfról, melyen ő
méltóságáék nem voltak ott. Igen, nem lehetett, mert Deméndyné rosszul
érezte magát és erőt gyűjtött a mai napra.

Éva kint megállt a legfelsőbb lépcsőn s körüljártatta szemét. Volt mit
látnia, de nem azért állt oda. Meg akarta várni őket, jobban mondva őt.
Azt akarta, hogy lássa, vissza akarta magát lopni az emlékébe és
kísérteni mostani nyugodalmas életében. Balszemét összenyomta, mint a
vadász, szája szögletei keményen lekonyultak.

Oda át a muzeum-kert rácsa mögött tolongott a dologtalan csőcselék és
leste a jövő-menő nagy urakat. Olcsó mulatság, de meg jó is. Nagy urat
látni, gazdag asszonyokat, a nép fiaihoz méltó szórakozás. Szorosan a
rácshoz lapulva állt egy fiatal ember, meglátszott rajta, hogy munkás,
de jól volt öltözve, majdnem uriasan. Tompa kábultságában is rajta
felejtette a szemét: honnan is ismeri azt a konokul szomorú arcot,
azokat a feketén csillogó szemeket? Ekkor elsuhan mellette Mészáros
Gizi, csakugy árad belőle a parfum. Igaz, ez Domokos, a Wočasek mester
első legénye. Komolyan megijedt. Eszébe jutott, micsoda fenyegető módon
intette a legény Gizit, hogy őrizkedjék tőle a nyilt utcán. Bizonyára rá
leskelődik és a susztereknél hamar kész a szerelmi dráma.

– Gizi! – szól a leányra, de az már maga is észrevette a legényt,
megrázkódott, aztán esze nélkül, majdhogy a most elrobogó kereskedelmi
miniszter kocsija alá nem került, átrohan a kert felé, magasra emelt
napernyőjével integetve a legénynek. Ez azonban, mint a macska, előbb
összehúzta magát, aztán hirtelen iramodással a kert mélyébe rohant.
Megszökött a leány elől, akire lesett.

Éva meg volt döbbenve. Ezt nem értette. És amint Gizi visszafordult és a
kert rácsa mellett lassan a körút felé indult, arca csüggedt, szomorú
volt s a szeme csaknem könnyezett. Ez a teremtés is tudna érezni? Fut a
legény után, akit megcsalt és tönkretett? Igen ezt látja. Igaz, a
következő percben már hallotta kacagását is. Egy úr, aki szembejött
vele, megállította, azzal incselkedett. Végül megegyeztek, az úr intett
egy üres kocsinak, abba bele ültek. Alig hogy elrobogtak, ismét meglátta
Domokost, a kalapját kezében tartva, törölte verejtékes homlokát,
keresve nézett föl-alá az utcán, aztán a körút felé vágtatott: utól
akarta érni azt, aki elől az imént menekült.

Két gyönyörű, szőke leány megy el mellette – a karzaton nem is vette
őket észre. Olyanok, mint a zárdanövendékek, az illedelmességük is
szomorú, a ruhájuk takaros válogatottsága is mintha árvaságra vallana.
Két édes, majdnem egyforma halvány arc, szőke hajuk nehéz tekercsekben
omlik le az egyformán egyszerű kisleányos kalap alól. Föltünők és még
sem bántja senki, az ólálkodó férfiak csak félve, lopva néznek rájok.
Ah, ezek is jobb sort láttak. A Bellág-leányok, akik, mióta
mostohaanyjuk van, egészen magukra vannak hagyatva és úgy töltik az
idejüket, ahogy éppen lehet, minél többet távol a családi tűzhelytől.
Éva ismeri őket, mert sokat látja és a szíve elszorul. Ezeket is elnyeli
majd az utca? Szegény, szegény teremtések!

– Meg lesz, édes!

A háta mögött mondta ezt valaki. És megrázkódott, érezte, hogy arcát
égeti a fölfelé szökő vér. Ez a hang, ez a férfias, kemény hang, mely
oly lágyan csöngött egykor a fülébe, majd olyan forrón tudta mondani:
édes! Most másnak mondja.

– János! – ordítja a kapus és előrobog egy nagy, kékbélésű nyitott
landauer. Magas kocsi karcsu kereken és két gyönyörű pejló poroszkál
előtte. Az ő kocsijuk, a kocsi új, de a kocsis a régi. Azt gondolja
magában: most szemébe nézek s ezzel sietve, a fejét összehuzva eloson,
hogy meg ne lássa arcát – a kocsis. Mikor már elrobogtak, magára eszmél
és szinte futva néhány lépést utánuk tesz. Most már érti szegény
Domokost és végtelenül elkeseredik és szégyelli magát.

Tizenkettő elmult már, most vissza az utcára, úgy mint tegnap, mint
negyedfél hónapon keresztül minden nap, de az eddig tápláló remény
nélkül. A körúton össze-vissza siető emberek, munkásleányok,
iskolás-leányok, szegény emberek, kereskedők, sétáló gyerekek a
dadájukkal, nevelőnőjükkel s közöttük, vele együtt az a sok léha
teremtés, akik úgy sietnek vissza a belvárosba, mintha különben
kötelességet mulasztanának. Ezalatt pedig ő robog urasan, boldogan a
karcsu landaueren a felesége oldalán, ebédre, enyelgésre, a könnyelmű
dicsőség színhelyéről a gondatlan jólét ölébe.

– Nini, Éva! – kiált valaki mögötte.

A technika kapuja előtt volt éppen, tejfeles száju fiatalemberek
ácsorogtak ott és frivol kutatással néztek rajta végig. Megfordult: a
szögletes Kovacsevics Mariska állt előtte Webston és egy másik úr
társaságában. Ez a másik a képviselőház viveur-bárója volt, egy úr, aki
pártolta a művészetet a szinésznők kedvéért, eljárogatott a zeneakadémia
hangversenyeire a szép leányok kedvéért, az operában a ballerinákat
kultiválta és a nemzeti kaszinóban rendezett tivornyákhoz mindig
ünnepelt primadonnákat szállított. Ez az úr demokrata és népszerű volt,
semmi sem zsenirozta, akárkit megszólított a nyilt utcán, kifeslett
leányt és tisztességes polgárasszonyt egyaránt, még pedig hipnotizáló
úri modorban, hogy senki sem mert megsértődni tőle. Évának is volt már
hozzá szerencséje, de a Kovacsevics kisasszonyt, úgylátszik, csak most
az utcán szólította meg s ebben édes keveset zavarta őt Webston úr
jelenléte.

– Szervusz Évácska – köszöntötte Mariska – ismered a báró urat? No,
akkor nem kell, hogy bemutassalak. Ugyan tedd meg nekem azt a
szivességet, vedd a nyakadba a vőlegényemet, zavar bennünket. Holnap
utazunk az esküvőre s ez a mafla még ma is féltékeny.

Webston úr tétovázó szemmel nézte menyasszonya ajkát, a szemével akarta
megérteni, hogy mit beszél. A báró úr szokott fesztelenséggel kezet
nyujtott Évának és a maga részéről csak annyit jelentett ki:

– Ne bántsa, engem ez az úr nem zseniroz. Hiszen az sem volna baj, ha
értené szavamat.

Ezzel Mariska kisasszonyt karonfogta és vitte magával előre, Webston
pedig mintegy védelmet keresve csatlakozott Éva mellé, úgy követték az
előttük haladó párt.

– Be örülök – mondta tört németséggel – hogy láthatom. Önt, kisasszony,
nagyrabecsülöm és akárhányszor mondtam Mariskának, hogy vegyen példát
önről s viselje magát úgy, mint ön.

– Higyje el, Webston úr, az egész csak temperamentum dolga.

– Éva kisasszony – szólt most Webston úr kitörő nyugtalansággal – ön
iránt olyan határtalan bizalmam van, kérdeznék valamit. Fog-e őszintén
felelni?

– Mit?

– Igérje meg, hogy őszintén fog felelni.

– Mire való ez? Ha bizalma van hozzám, akkor ne kívánjon ilyen igéretet.

– Igaza van. Lássa kisasszony, nem tagadom, őrülten szeretem Mariskát.
Holnap Helgolandba utazunk, ott meg fogunk esküdni. Családom nem tud
róla semmit s ha megtudnák, hogy szinésznőt vettem el ebben az idegen
országban, kitagadnának és szegény édes anyámnak megszakadna a szíve. De
az mind nem tart vissza. Öntől kérdezem: Megérdemli-e a Mariska, hogy
feleségül vegyem? Ha ön azt mondja igen, akkor boldog leszek, ha azt
mondja nem, elhagyom, ha belehalok is.

Éva kezdte magát kényelmetlenül érezni.

– Kedves Webston úr, ön sokat kíván tőlem. Azt akarja, hogy én legyek
felelős az ön életeért.

Webston úrból most teljes mértékben kitört a keserűség.

– Ha lelkembe látna, nem adna ily kitérő választ. Megsajnálna és
segítségemre lenne. Szeretem azt a leányt és tele vagyok gyanuval és
féltékenységgel. Minden, amit róla tudok és rajta látok, gyanut ébreszt.
Ahogy vele beszélnek, ahogy ő beszél másokkal, a hely, ahol
megismerkedtem vele, a mód, amelyen él, mind világosan mutatja, hogy nem
tisztességes leány. De ezzel szemben egy bizonyságom van, az, hogy velem
szemben mindig tisztességes volt s aki velem látja őt, úgy mint én látom
másokkal, ugyancsak a legrosszabbat tenné föl róla, pedig nem történt
közöttünk semmi. S valahányszor erőt vesz rajtam a kétség, mindig azt
kérdezem magamtól: hát mi oka volna, hogy éppen velem tegyen kivételt?
Én is adtam neki pénzt, én is vagyok olyan férfi, mint más, hát miért
tartózkodnék éppen tőlem, ha nem tartózkodik másoktól? Hát mondja,
kisasszony, igazam van-e, vagy sem?

– Igaza van – mondta Éva halkan. Hadd értse ez a szegény ember, hogy az
okoskodásnak ad-e igazat, vagy annak, amire tényleg értette, a kérdés
alaposságának. S elszörnyüködött magában: lehetséges? A férfiak ilyen
együgyüek volnának? Nem látják, ha játszanak velök, ha kihasználják a
vakságukat! Nagyon sajnálta ezt a szegény embert és nagyon megvetette.

– Köszönöm, kisasszony – folytatta Webston melegen – ez az egy szava is
jólesett, mert önnek hiszek. Ha Mariska olyan volna, mint ön én volnék a
világ legboldogabb embere.

Majd, mint az ittas embereken, kiáradt belőle az őszinteség és elfogta
az a fájó kéjelgés, mit a lélek legtitkosabb rejtelmeinek a feltárása
okoz.

– Lássa, kedves kisasszony, mielőtt Budapestre jöttem, igen jóravaló,
szolid fiatalember voltam. Jó családból való vagyok, munkára és
mértékletességre neveltek. Most a züllés szélén állok. Nem titkolom.
Mariskától függ a további sorsom. Ha jóravaló, tisztességes asszonyt
kapok benne, meg leszek mentve, ha nem, menthetetlenül elpusztulok. Ide
jöttem ebbe a fiatal kis városba, összeköttetés nélkül, a nyelvüket sem
ismerve. Azt gondoltam, majd csak teszek szert összeköttetésekre,
családi ismeretségre. De az üzletem nem olyan természetű, hogy állandó
összeköttetéseket létesíthetne. Aki egy írógépet megvesz, az odébb áll,
míg egy másodikra nincs szüksége. És az emberek itt olyan különös
zárkózottak, oly nehéz, szinte lehetetlen valakinek a lakásába jutni, a
családjával érintkezni. Törökországról hittem csak, hogy ott választják
el ennyire a családi életet a társas élettől. De ott az asszonyokat is
zár alatt tartják, itt pedig a nők mindenütt ott vannak és azt
tapasztaltam, hogy az idevaló embereknek sok olyan asszonyismerőse van,
akinek az urát sohasem látta. Most nincsenek ilyen megfigyeléseim, mert
egészen eltompultam már, de amikor idejöttem, egészséges volt a szívem
és az eszem egyaránt. Hát mit csináljon egy olyan magamfajta
fiatalember, egészen árván, társaság és barátság nélkül? Vagy elzárkózik
a hónapos szobájába, vagy keresi azoknak a társaságát, akikhez könnyen
juthat. Ó, kisasszony, higyje el, ez a Budapest rettentő város az
idegenre. A külföldi ember itt menthetetlenül elpusztúl, tönkre teszi az
éjjeli élet, meg az utcai ismeretség.

Éva csak hallgatta és bólogatott a fejével. Mélységesen sajnálta ezt az
embert, aki annyira tisztában van magával és mégis belemegy a vesztébe.
Visszatartsa-e? Lehetetlen. Nincs joga hozzá, aztán meg fölösleges
volna. Látta, hogy Webston úrnak nem tudásra van szüksége, hanem
ellentálló erőre. Ezt pedig nem adhat neki.

– Ne bánkódjék – szólt bátorító hangon – ön még elég fiatal és mint
látom, okos ember is ahhoz, hogy az életét úgy intézze, ahogy jónak
látja.

Webston úr a fejét csóválta és szomoruan mondta:

– Balsejtelmeim vannak, nem tudok megnyugodni. Édes kisasszony, mért nem
szerettem bele magába?


2.

Húsz évvel ezelőtt sokat mulattak a társaságban, hogy Kömleyék
(somogyfalusi és albányai báró Kömley Simon) a várban vásároltak
palotát. Kömley úr ugyanis csak egyszerű nemes ember volt, a felesége
azonban régi erdélyi családból való s ki tudta mutatni, hogy ősei
Bocskaytól grófi koronát kaptak, mely azonban a török veszedelem
idejében valahogyan elkallódott. A gyönyörű szép asszonyban egyre
motoszkált a becsvágy és nem nyugodott addig, amíg az urának ki nem
járta a báróságot – az ország közigazgatása körül szerzett érdemei
fejében. A magyar közigazgatás ugyan ma sincs rendezve, de a Kömley úr
bárósága már húszéves. A becsvágyó báróné pedig a várba vonult, részben
azért, hogy ott várja meg, míg bárósága egy kis patinát kap, részben
pedig azért, hogy az ősi kerületben, egy tönkrement mágnás ősi fészkében
az arisztokratánál is arisztokratább milieuben lakozzék.

Mivel pedig a Kömley-palota a várban volt, ennélfogva a
Deméndy-palotának is ott kell lenni. A fehérvári kapu mentén elhuzódó
bástyára támaszkodott a palota, mely ezelőtt egy sváb korcsmárosé volt,
aki kocsija, lova számára istállót is tartott. Egyemeletes ház volt, az
utcai frontja csak tíz ablak, mely testvériesen oszlott szét öt szoba
között. A hátulsó traktusa azonban szintoly nagy volt s ablakai a bástya
fölött a hegyes-halmos szép budai vidékre néztek.

Itt volt a _fészek_ is. A szélső sarokban, tapétaajtóval zárt egyablakos
kis fülke, melynek butorzata első pillantásra csupa pálmából állt.
Óriási páfrányok, keskeny levelű Phönix-pálmák, kemény, lovaskard
formájú szakaszok minden zugban, minden szék fölött. Ha az embernek éles
szeme van, egy szinte játékszeresen kicsi zongorát is fedezhet föl, de a
pálma-milieuből győzelmesen vált ki az egyetlen ablak előtt merengő
óriási, olasz renaissance-os ébenfa-hintaszék.

Ez a _fészek_. A cselédségnek, mint a mesében meg van hagyva: mind a
tizenkét szobát naponta szépen ki kell takarítani, de aki a
tizenharmadikba lép be, az halálnak halálával hal meg.

Mert ez a _fészek_. A kicsi asszony, aki semmivel sem törődik, a fészket
maga takarítja. Szőke kis fejére selyemkendőt köt, kicsi, vékony
derekára fehér szobaleány-kötényt, kinyitja a kicsi szárnyas ablakot és
jár seprővel, törlőronggyal kezében a kis szobában és míg irtja a port
és kicsi gyerekkezével cirógatja a hintaszék zord fekete sárkányfejeit,
csengő dalocskája messzire kihangzik az ébredő budai hegyekbe, ahol a
szerteszórt apró fehér és piros házak kiváncsian hallgatódznak: ugyan
miféle madár szól?

Ezuttal szinte röpül a fészekbe. Magával vonta az urát, aki szeretett
volna még egy cigarettát elszíni, félre lökte a komornikot, aki tálcán
leveleket akart átnyujtani.

– De édes, talán fontos is van közöttük.

– Nincs, nincs, tudom, hogy nincs.

– Talán átöltözködnél előbb?

– Nem vagyok befűzve, nem kell.

S mint zsákmányát, vonta maga után a kis asszony a nagy szál embert, aki
kelletlenül fölhuzta szemöldökeit s szabadon maradt kezével idegesen
csettintett. Végig a kis sárga szalonon, a billiárd-szobán, az ebédlőn,
a dohányzón, keresztül a hátulsó front két kicsi fogadószobáján, meg a
nagy zongoratermen, félretolta a falról lelógó óriási bokharát, mely alá
nagy furfangosan rejtőzött a fészek tapéta-ajtója – aki nem tudta,
sohasem sejti meg, hogy ott a nagy fali kárpit mögött nyílik még egy
szobácska.

Ott aztán belekényszeríti urát a fekete karosszékbe s egy szökéssel az
ölében térdel.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, úgy-e örülsz, édes uram, hogy végre egyedül
vagy a te aranyos feleségeddel!

– Hogyne, hogyne – mondja ez és lagymatagon átfogja a kis derekat, tűri
a rátapadó, pici vérszegény ajkat.

– Édes uram, nagy uram, hatalmas uram, jaj be örülök, hogy én vagyok a
feleséged.

– Kis bohó – mondja Deméndy és lehunyja a szemét.

– Te is örülsz, hogy én vagyok a feleséged?

– Hogyne, hogyne!

Az asszonyka elpityeredik.

– Hogy mondod ezt. Hogyne, hogyne, bizony a képviselőházban sokkal
bőbeszédűbb voltál.

– Hja, édes, mert az politika.

– Ez meg szerelem – pattog az asszonyka s öklével nagyot üt az ura
vállára. – Hát mondd meg nekem, mi jelent többet: a szerelem vagy a
politika?

– Természetesen a szerelem.

Az asszonyka ismét kacag.

– Jaj, de furcsán mondod ezt. A történelmi professzornak volt mindig a
szavajárása a természetesen. A törökök átmentek a Dunán és természetesen
megverték a németet. Hunyady Mátyás természetesen nőül vette Beatricét.
Mondd, örülsz, hogy engem szeretsz?

– Nagyon örülök.

– És nagyon szeretsz?

– Nagyon.

– Mondj valami nagyobbat.

– Végtelenül szeretlek.

– Akkor repüljünk.

Odagubbaszkodott az ura ölébe, mélyen összehuzódzkodva és megindult a
hintaszék és a kicsi asszony behunyta a szemét és tündérországban érezte
magát. Deméndy is behunyta a szemét és azt gondolta: be jó volna
cigarettára gyujtani.

A nagy repülés közben újabb gondolatok kergetődztek az asszonyka
agyában. Mikor a hintaszék megállott, fölveti nagy kék tekintetét és
elmerengve mondja:

– Jó volna, ha sohasem kellene kimozdulni a fészkünkből.

– Bizony, édes, de nem lehet.

– Igen, – szólt durcásan – mert mindig dolgaid vannak és itthon is egyre
zaklatnak az emberek. Aztán mama sem hagy egyedül, mindig ide jön és
veszekszik a cselédséggel. Úgy sajnálom szegényeket. Aztán engem is
korhol és úgy vigyáz rám, mintha még most is kis gyerek volnék. Pedig
ugy-e bár, olyan asszony vagyok, mint a többi, akinek a melle úgy előre
dudorodik, hogy szinte elgurul?

Ezen nevetni kell. Nevetnek is, az asszonyka úgy, hogy a könnye is
kicsillan, az ember úgy, mint a komédiások. Újabb csókroham után az
asszony tovább fecseg.

– Jaj, de furcsa voltál a képviselőházban. Odaálltál nagy peckesen,
kisodortad a bajuszodat és olyan komolyan beszéltél bírókról, meg
alispánokról, meg nem tudom miféle politikus dolgokról, az ember azt
hihette volna, hogy érdeklődöl az ilyesmik iránt.

– Kell is édes, mert belügyi államtitkár vagyok.

Az asszony ravaszul pislog feléje.

– De nem lehet, mert az én uram vagy. Az pedig csak egy iránt
érdeklődik. Találd ki, hogy mi iránt.

Az államtitkár úr visszahunyorog és apathikusan azt mondja:

– A szerelem.

– Igen, de még jobban mondd.

– A feleségéhez való szerelme iránt.

– Úgy van, úgy van, helyes – kiált most, utánozva a képviselő urak
kiáltásait. Majd hirtelen elkomolyodik.

– A feleségéhez való szerelme iránt, mondd csak, édes, hát van, nem a
feleséghez való szerelem is?

Az államtitkár feszengeni kezd.

– Megzsibbadt a lábam, édes, egy kicsit hadd keljek fel.

Édes megint elborong. Különösen érzékeny lelke van, megérzi, amit nem
tud s szerelme, meg tudatlansága nagy elvakultsága mellett is a lelkét
egyre nyomja az ismeretlen Élet a maga millió hazugságaival és miriádnyi
bűneivel.

Szó nélkül leszáll ura öléből és odalép az ablakhoz. Deméndy megsajnálja
és melléje áll, átfogja derekát s most már lágy, meleg hangon kérdi:

– Bánt valami, édes?

Szótlanul, szomorúan rázza a fejét.

– De látom, édes, hogy valami bánt. Nincs bizalmad az édes uradhoz?

Most se szól, csak egy hirtelen fordulattal a mellére borul. Deméndy
fölnyalábolja a kis teremtést és visszaviszi a karosszékbe. Egyszeribe
kisüt a nap és a kis menyecske megint fecseg, mint a madárka.

– Igen, – mondja – oly ritkán lehetünk a fészkünkben. Azelőtt legalább
magamban lehettem itthon és várhattam az édes uramat. De aztán jött mama
és összeszidott, hogy most is még olyan gyerek vagyok. Képzeld csak, –
szólt hangos kacagással, – mama szememre vetette, hogy tökéletesen
hozzád való vagyok, mert nekem sincs semmi becsvágyam. Hát baj az, ha
összeillünk?

– Persze, hogy éppenséggel nem baj.

– Igen, de mama mindenáron azt akarja, hogy miniszter légy és szintén
bárónak tegyenek meg, mint papuskát. Hát mire való ez? Aztán a
miniszternek még több dolga van, hallottam, mint panaszkodnak a szegény
asszonyaik, hogy nem is látják az urukat, úgy belebújnak azok a
hatalomba. Hát én nem engedem meg, hogy te miniszter légy, különben
sehogy se lehetnénk a fészekben.

Az államtitkár meghimbálja a széket és csak bólint a fejével. Az
asszonykának még valami furcsaság jut eszébe, ezen már igazán nevetni
kell.

– Igaz, képzeld csak, tegnap, mikor délben elébed jöttünk a kocsival,
mama azt is rámparancsolta, hogy ne engedjelek annyira a szoknyámon
ülni. Azt mondja, hogy pipogya ember az olyan, aki folyton a felesége
körül kuncsorog, azonfelül még beteggé teszi és tönkreteszi a szépségét.
Édes uram, olyan boldog voltam, mikor mama azt mondta, hogy folyton
rajtam lógsz, de mama nagyon okos asszony, hanem ehhez igazán nem ért.
Hát hogy volna lehetséges, hogy te beteggé meg csúnyává tennél engem?
Hiszen szeretsz!

Ez csak elég világos! Annál megdöbbentőbb azonban, ha a szerelmes férfi
kissé mohón kap a szón és azt mondja:

– Mamának némiképen igaza van.

– Hogyan?

– Hát úgy, édes, hogy a férfinak nem szabad mindig csak a szerelemre
gondolnia. Tudod, vannak egyéb dolgok is a világon, az embernek
hivatása, kötelessége van, ami mindenek előtt való.

– Úgy? – mondja hosszan, elgondolkodva – ezt sohasem hallottam. Akkor
minek tartod meg az állásodat?

Erre bajos felelni. Az államtitkár úr, aki mindenre talál kádenciát,
néma és zavarodott. Csakugyan, mihelyt akceptálta a tételt, hogy a
szerelem mindenekfelett való s mihelyt ő is helybenhagyta, mikor a
felesége panaszkodott, hogy oly keveset lehetnek együtt s az volna a
legnagyobb boldogság, ha soha se kellene egymást elhagyniok, akkor mért
nem hagyja ott állását, melyre nem szorult, hogy a nyert időt a
feleségével tölthesse?

– Hát te nem örülsz, amikor úgy éljeneznek és tapsolnak az uradnak, mint
ma?

– De igen – felel az asszonyka mély meggyőződéssel – hanem elég ha
egyszer egy hónapban történik. Hiszen neked elég ha kiállsz és beszélsz.
Mert te vagy a legokosabb ember a világon.

– Igen és a legokosabb ember a világon most is itt ül az ő felesége
mellett, holott a minisztériumban kellene lennie. Tudod-e, édes, hogy az
okos embernek nem szabad rossz tisztviselőnek lenni?

– Se baj, édes uram, ennek ellenében te vagy a legszerelmesebb férj.

– Ezzel nem érik be a minisztériumban.

A menyecske megint elszontyolodik.

– Min gondolkodol, édes?

– Azt gondoltam, ha én volnék a király, minden szerelmes embert
eltiltanék a hivataloskodástól. Mert a szerelmes ember a feleségeé,
egészen a feleségeé és csak az a kötelessége van, hogy a feleségére
gondoljon.

– Kis bohó, hiszen a hivatalban is rád gondolok.

– Igen – mondja rajongva, szorosan az urához tapadva – érzem, hogy rám
gondolsz, úgy mint én te reád. Hanem…

– Nos, mi az? Hanem?

– Hanem nem mindig lesz úgy. Majd ha öreg leszek és csunya, akkor nem
fogsz már úgy szeretni.

– Te, öreg és csunya? Mindig ilyen maradsz.

– Igen, édes, azt csak úgy mondod. Hanem tudom én, hogy nem vagyok
olyan, mint a többi. Kicsi vagyok és gyereknek tartanak, aztán tudod-e
mit gondoltam ma, mikor a képviselőházból elmentünk?

– Mit?

– A kapuban láttam egy magas, erős leányt. Nem láttam az arcát, mert
elsietett, hanem olyan szép és nagy volt, hogy szinte féltem tőle. Hát
azt gondoltam, hogy szeretnék én is ilyen szép és magas lenni, akkor
tovább maradnék ifjú és szép és te is jobban tudnál szeretni.

Az államtitkár úr megrázkódott. Kémlelve nézi a gyerek-asszony vonásait,
csakugyan nincs semmi célzás a szavában? Nincs, de ez még jobban
nyugtalanítja. Micsoda gúny vagy a sors iróniája, hogy a feleség
vágyódik a szerető termetére s maga mondja az urának: az ízlésednek, a
szerelmednek jobban felel meg az, mint magam. És észrevette? Hiszen maga
is ettől nyugtalan és ideges és azért szeretne legalább néhány percig
magára maradni, hogy rendbe térítse lelkületét és kiölje magából a
visszatérő vágyakat, magába fojtsa a mult kísérteteit. Hiszen amíg
erőltetetten enyeleg a feleségével, szeme előtt még mindig az a jól
ismert, sokszor átkarolt fejedelmi termet lebegett, az a büszke, szép,
fehér arc, a gőgösen leszorított ajak, mely olyan lázasan tudott lihegni
és még lázasabban csókolni. Ah, kinos szenvedés az, mikor az ember
feleségével az ölében, kénytelen gondolni az elhagyott szeretőre!

Az asszony keze átsimítja homlokát.

– Mért komolyodtál úgy el?

Az ember idegesen elkapja a fejét.

– Hagyj, édes. Te mindig olyan lehetetlen dolgokat beszélsz. Hát minek
akarsz nagynak lenni, amikor kicsi vagy?

Deméndyné kibámul az ablakon, de nem a hegyes-völgyes szép tájat látja
ott, hanem a maga kicsi lelkének nagy, rejtelmes problémáját. – Nem
tudom – szól halkan, de mindig úgy érzem, hogy én nyomorult kis teremtés
vagyok, nincs jogom arra a nagy boldogságra, s mégsem akarok nélküle
élni.

– Bohó vagy, együgyű vagy – biztatja fanyar kedvvel az ura – hát sohase
kergethetem el ezeket az árnyképeket?

Az asszonyka szemébe köny lopódzik.

– Szeresd, szeresd nagyon ezt a buta feleségedet.

– Hiszen szeretem.

– Nem úgy, – mondja a fejét rázva, – hanem úgy, mintha nagy beteg
volnék, akinek mindig éreznie kell, hogy szeretik, mert ha csak egy
pillanatra nem érzi, akkor meghal.

A kapu aljából behallatszott az idegent jelentő harangszó. Deméndy kapva
kap rajta:

– Valaki jön, édes, – mondja, – el kell hagynunk a fészket.

És most melegebben csókolja meg és a fülébe súgja az igéző szót:

– Nagyon szeretlek.

Deméndyné szeme fölragyog, édes, felhőtlen boldogság tükröződik rajta
vissza és Deméndy gondolja magában:

– Dehogy is halna meg, aki ugyanegy pillanatban tud sírni és nevetni,
nem hal bele a fájdalomba.

A minisztériumból küldtek át néhány aktát, ezeket kellene sietve
elintézni. Deméndy a kiszabadult rab boldogságos érzetével telepedett
meg dolgozó asztala mellett, majd hogy le nem ültette a diurnistát, aki
az aktákat hozta, cigarettára gyújtott és kéjjel, lassan forgatta a
lapokat, hogy csak minél tovább tartson az elfoglaltsága.

Negyedóra alatt mégis elvégezte, sóhajtva bocsátotta útnak a diurnistát,
majd megállt a szoba közepén és hallgatódzott kifelé: nem jön-e a kínzó
angyala?

Magában így nevezte a feleségét. Sokszor kérdezte magától, hát igazán
nem szereti-e? Akkor honnan e féltő gond, mellyel környékezi,
tehetetlensége e kicsi asszony akaratával szemben? Avagy szereti? Akkor
honnan az émelygős lehangoltság, mellyel felesége szerelmét fogadja, a
türelmetlen vágyakozás, hogy magára maradhasson, hogy legalább ne legyen
kénytelen vele együtt lenni?

A feleletet pedig mindenképpen abban találta, hogy ostobaság volt
megházasodni, még nagyobb ostobaság volt, hogy éppen Kömley Olgát vette
el.

Miért vette el? Az okoskodás igen helyes volt. Házassága alapja az orvos
utasítása volt. Maga is érezte, hogy bizony ha valamiképpen meg akarja
óvni egészségét, szakítania kell a legényélettel.

A dolog ugyanis igen egyszerű. Az ember magához vesz egy asszonyt, aki
mindig mellette van s ezzel az ember alaposan kigyógyult a szerelemből.
Feleség okvetlenül csak egy van és az nem olyan követelő, mint a
szerető, vagy a más felesége.

S ebből a szempontból Kömley Olga látszott a legalkalmasabb asszonynak.
Sohse hitte volna, hogy ilyen leány is van a világon. Aki az oltár előtt
is azt hitte még, hogy a gyereket gólya hozza és semmit, de éppen semmit
sem tudott a világ dolgából. Kicsi, gyönge, vérszegény, ezzel az
asszonnyal úgy rendezheti a házaséletet, ahogy éppen tetszik. Ha akarja,
azt is elhiteti vele, hogy csókolódzni sem illik, mert különben bajusza
nő.

Azonkívül még egy külső oka is volt rá. Félesztendőn át a legnagyobb
hevességgel ostromolta Kömleynét. Rideg ellentállásra talált. Ez az
asszony nem könnyelmű, az urát nem szereti ugyan, de mást sem. El van
telve a szépségével, kiválóságával és gőgös önérzete sem tűrné el, hogy
egyik férfi másnak ösmerje őt, mint a többiek. Mégis egy délután az
asszony majd megingott. A karjával átfogta már s Kömleyné nem nagy
erővel védekezett. Ekkor benyitott hozzájuk a báró. Kicsi, szelidképű
szőke úr, aki ma is csodálva és hitetlenül néz föl a feleségére;
lehetséges, hogy ez a páratlan asszony az enyém legyen? Mikor a Deméndy
karjában látta feleségét, mintha kővé meredt volna. Deméndyben pedig
pusztán és egyedül a gavallér élt, aki mindenáron meg akarja védni a
hölgy becsületét, melyet ő veszélyeztetett. Egyszerűen Kömley úr felé
sietett és őt is megölelte.

– Reménylem, önnek sem lesz kifogása, – mondta egyszerűen – őméltósága
épp most fogadott – fiának.

Hát így történt, így kellett történnie. Kömleyné azóta mintha gyűlölte
volna az államtitkárt és rideg, fagyos indulattal viselkedett a
leányával szemben. Hogy megszerette a kis leány ezt az embert, aki
először beszélt neki szerelemről! Egy arcvonása sem rándult meg soha,
hideg, közömbös, büszke és kimért volt mindig, éppen csak becsvágyát
mintha a lányába akarta volna oltani, legalább ez alatt a jelszó alatt
zavarta meg mindig a fiatal pár együttlétét s tört arra, hogy veje
mentöl többet foglalkozzék a pályájával s ezzel alattomban mennél
kevesebbet a feleségével.

Hogy mennyire egy követ fújt Deméndyvel, azt maga sem tudta. Az
államtitkár keserves csalódásra ébredt családi tűzhelyén. Ez a vértelen
gyerek, mihelyt megismerkedett a szerelemmel, a szenvedelem elemi
tüzességével élt az urának. Telhetetlen, fáradhatatlan volt, egyre
csókra vágyott és ezt a tűzben lángolását az érintetlen lélek rajongó
hitével úgy fel tudta magasztosítani, hogy az olyan kiélt, mindenben
kételkedő ember, amilyen Deméndy, megdöbbent tőle s lesújtottnak érezte
magát a szerelem soha nem sejtett erkölcsi hatalmától. Hiába próbált
kétkedni: szentség-e ez, vagy ostobaság? Szerelem-e, vagy betegség?
Meghatotta a gyerekasszonynak primitiv képzelődése és tisztaságában való
idealizmusa, meghatotta és lebilincselte, mint valami új szép jelenség,
mely annál értékesebb, mivel okvetetlenül gyorsan múlónak kellett
hinnie.

– Majd megismeri a valóságot, majd leszáll a felhőből, mint mindenki más
– bíztatta magát.

De a kicsi asszonyt nagyon könnyen elbírta a felhő, nem szállt le a
földre, hanem ott a fészekben, melynek bájos naivsága kezdetben
ugyancsak elbűvölte, a hintaszék szárnyain mind magasabbra röpült és
kényszerítette urát, hogy fáradtan, megterhelt lelkével vele emelkedjék
a szférákba.

És Deméndy azon vette magát észre, hogy soha legényéletében annyira
zaklatott ember nem volt, mint most, a házasság nyugodalmas révében.
Különös egy helyzet. Egy asszony ül az ölében, akinek sejtelme sincs
arról, amit a férfi multjának szokás nevezni. Aki azt hiszi, hogy a
szerelmet együtt találta föl az urával és nagykíváncsian tudakolja, hogy
mások is tudnak-e úgy szeretni, mint ők. És történik ez egy asszonynak
hidegen őrködő szeme láttára, akinek a szerelmére tört, most pedig az
anyósa. Azt hitte, el kell sülyednie szégyenletében, amikor Kömleyné
hideg, csöndes megvetéssel nézett rajta végig, azon az emberen, aki
lovagias áldozat pose-jába vágta magát s most világosan látja, hogy az
áldozat voltaképpen célja volt.

Töprenkedett rajta: féltékeny-e rá az anyósa? És irtózva felelt rá egy
másik kérdéssel: hátha igen? Mert ettől a lehetőségtől komolyan
irtózott. Az anyával csalná meg a leányt? És azt a leányt, akihez
fogható igazán nincs több a világon? A legleányosabban tiszta nő legyen
a legrútabb csalás áldozata?

Hessegette magától ezt a rémképet, mégis be kellett magának vallania,
hogy hiába. A felesége szerelmi rohamai holtra kifárasztották. Mint a
megkínzott ember, mikor a kínzó kamrába viszik, úgy reszketett a
fészektől, melyben az asszony az ő ölében legboldogabb perceit élte át.
Egyben azonban, amely mértékben riadozott a felesége szerelmétől,
annyira féktelenül lobogott benne a szerelemre való vágy. Ez a
gyerek-asszony semmiképpen sem tudta izgatni, gyerek maradt a férfi
szívének. Ő pedig rettegett, hogy a felkorbácsolt szenvedély
valamiképpen mégis oda sodorja majd, ahová jutni irtózott: az anyós
lábai elé.

Egy hónapja már, hogy kijegecesedett benne az egyetlen mód, mely ebből a
veszedelemből kimenti: meg kell csalni a feleségét. Szinte erkölcsi
kötelességének látta ezt. És gondolata ekkor szállt vissza ahhoz a
leányhoz, aki valamennyi könnyelmű viszonyai között a legállhatatosabban
tudta lebilincselni. A megszokottság és beteltség érzete, mely viszonyuk
utolsó idejében érzékeit tompította, elmult, most ismét teljes
kívánatosságában látta maga előtt a gyönyörű, sugár, erős leányt, akit
igazán csak szakításuk órájában ismert meg valóban. Ekkor látta csak,
hogy Éva szereti is őt s ami neki csak léha szeretkezés volt, az ennek a
leánynak a szíve tragédiája. Sohasem érezte teljesen megoldottnak
viszonyát, az adósság érzete nyomta és Évát folytonos emlékezetében
tartotta még akkor is, amikor azt hitte, hogy a multnak minden szála el
van vágva és élete csöndes, szenvedélytelen mederbe tért.

És házassága óta ma látta először s a lelke megrendült, vére minden
csöppje lázongott benne: újra hozzákívánkozott s hideg verejték lepte el
homlokát, mikor ezzel a vággyal a vérében közönbösen kellett
beszélgetnie az anyósával és gyöngéden, gondtalanul a feleségével.

Most, amint néhány pillanatra magában lehetett dolgozó-szobájában,
tünődve nézte magát a könyvszekrény széles üvegében:

– Ilyen vagyok kívül, amolyan vagyok belül. Ha a feleségem egy
másodpercre belém nézhetne, szörnyet halna rémületében. De igazán,
képmutató, komédiás vagyok-e, vagy gazember?

És tagadólag rázta a fejét. Nem, nem gazember. Hiszen, hogy a lelkében
mi történik, arról ő nem tehet. Hogy kifelé másnak mutatja magát, azzal
csak jót tesz. Mi tarthatná vissza, hogy úgy éljen, mint a többi férfi?
Ha végignéz a közélet férfiain, nem talál egyetlen egyet sem, aki
több-kevesebb fesztelenséggel el nem hanyagolná a feleségét és
kedvteléseinek nem élne. A képviselőházban a vendéglős minden három
hónapban köteles új buffet-leányokat alkalmazni, mert a nagyságos,
méltóságos és kegyelmes urak szeretik a változatosságot. Az intendánsok
mondhatni a kaszinó tagjai számára szerződtetnek színésznőket,
ballerinákat, a vidéki képviselők az otthon maradt feleség mellett
úgyszólván városi feleséget is tartanak, a durvább viszonyokról nem is
szólva. Hát mért volna ő rosszabb, mint a többi? Nem rosszabb,
ellenkezőleg, jobb. Még nem csalta meg a feleségét s amikor szerelmet
hazudik neki, ezzel csak boldogítja. Sokkal kényelmesebb volna igazi
mivolta szerint élni, mi, vagy ki gátolná benne? Igen, de annak a
törékeny asszonykának egyszeribe összedűlne szép világa. Ezt nem teszi
és ezzel isten és a világ előtt igazolva van.

Háromszoros halk kocogás az ajtón. Deméndy a fogát szíjja és füle tövét
vakarja. Arca eltorzul a fájó bosszúságtól, keze ökölbe szorul a zaklató
idegességtől, úgy kiáltja ki:

– Nem vagyok itt! – és elbuvik a könyvesszekrény mögött.

Az ajtó óvatosan nyílik, a kicsi asszony szőke fejecskéje bebúvik rajta
és bohókásan megdöbbent arccal mondja:

– Csakugyan, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy nincs itt.

Majd bebúvik egészen, az ajtót maga után gondosan becsukja és a kulcsot
ráfordítja. Ne lepje meg őket senki.

És keresi az urát. A kárpit mögött, az íróasztal alatt, fölemeli a
kerevet nehéz szőnyegét is, belenéz a dohány-szelencébe is, végre ravasz
szemhunyorítással a könyvesszekrényhez is közeledik. Itt valaki hirtelen
átkapja és a fülébe csókolja:

– Tolvajt fogtam!

Boldog rémüldözéssel vergődik az asszonyka ura karjaiban. Kergetődznek,
játszanak, csókolódznak, két pajkos cica sem különben. És minekutána az
asszonyka édesen, gyerekesen kikacagta magát, arcát ellepi a könyzápor,
úgy szorongatja vékony karjaival az ura nyakát:

– Édes, édes uram, olyan nagyon boldog vagyok!


3.

– Most pedig, édes, búcsúzz az uradtól.

– Nem jösz velem?

– Minek? Úgy sem lehetünk egyedül. Hogy az édesanyáddal összevesszek,
arra sincs sürgős szükségem.

– Igazad van, szegény uram, hát miért veszekszik veled mindig a mama?

– Azért, édes, – felel mosolyogva Deméndy, – mert előkelőbb férjet
szerzett volna neked. Nem vagyok mágnás s csak úgy hivatalból
méltóságos.

– Ugyan ne gúnyolódjál, hiszen ha akarnál, akkor, akkor király is
lehetne belőled.

– Igen ám, – nevetett Deméndy, – csakhogy az anyád nem ád arra, ami
lehetne. Isten veled, édes, mulass jól és ne nagyon sajnáld az uradat,
amiért nem unatkozik odafönt a méltóságos báróné szalonjában.

– Pá, édes uracskám, te olyan jó vagy. Nem is panaszkodol, hogy a
feleséged elhagy, pedig mit csinálsz te a feleséged nélkül?

– Rágondolok, édes, rágondolok, aztán annál jobban örülünk, ha ismét
találkozunk. Isten veled, édes.

– Szeretsz?

– Nagyon szeretlek, de eredj már, különben rajta kapnak és akkor fogva
leszek.

– Vigyázz, hogy meg ne betegedj, – inti még a kicsi asszony az óriás
embert s úgy válnak el, mintha legalább is hónapokig nem látnák egymást.

Deméndy a sikló felé tart s a szabadság kéjes érzetében halkan
fütyörészik, Deméndyné még ott marad a Kömley-palota kapujánál és utána
néz könnyes szemmel, mély szerelemmel. Szegény ember, úgy sajnálja, hogy
most a felesége nélkül kell maradnia.

Öt óra van, Kömleyné fogadó napján. A palota körül már áll néhány fogat.
Deméndyné belép a hűvös, boltíves kapualjába, a csengő élesen üt hármat,
jelezvén a szolgának, hogy intim vendég jő. Az emeleti üvegajtó már
nyílik is és a méltóságos asszonyka előtt sorba hajlong egy sereg lakáj,
akik udvari módon harisnyásan, parókásan vannak öltözve. Kömleyné
szereti az egészen előkelő formákat.

A Kömley-palota egészen más, mint a Deméndyé. Tömör és nagyarányú
egyaránt. Ott a szobák hosszú sorban fejlődnek ki, itt szélesen és
tömören tartanak össze a nagy termek. Udvar nincs is, a ház mélyén
keresztül fekszik a nagy fogadó-terem, felső világítással, pazar, nehéz
bútorzattal. A csillár akkora, mint az operáé, a közepén szökőkút
csobog, pálma és virág terpeszkedik a sarkokban, az óriási termen pedig
mindenfelé szétszórt régi kerevetek, kerek társalgó pamlagok, nehéz
karosszékek, nagy társaság könnyen és kényelmesen elszéledhetik benne. A
mélyében pedig van a kis szalon, a bástyára néző ablakokkal, itt fogadja
Kömleyné a kisebb társaságot, amilyen most is nála van.

Deméndynét úgy fogadják, mint a ház gyerekét. Szívesen, becézve,
leereszkedve. Megölelik, megcsókolják, arcocskáját megveregetik s a
kereskedelmi miniszterné, akinek bölcsője nem ékeskedett címerrel, egész
nagymamásan nyalábolja össze:

– Szervusz, kis államtitkárné, hát megszoktad már, hogy asszony vagy?

Édes anyja azonban szigorú formalitással elébe megy s a leányával
szemben is reprezentálja a vendégszerető háziasszonyt, hűvösen
megcsókolja és ceremóniás mosollyal kínálja meg üléssel.

A Kömleyné társasága különben vegyesnek mondható még. Ő méltósága
törekszik ugyan a rostálásra, de teljes eredményt még nem ért el. Ha
rajta áll, holmi jött-ment asszonyok, akik ma még miniszternék, de
holnap semmik, nem lépnék át a küszöbét. Ez azonban még hagyján, egy pár
szimpla dzsentri asszony is bejáratos hozzá, az ura kaszinói
összeköttetései révén. Nagy ára van a karriernek: Kömley Simon báró még
nem valóságos belső titkos tanácsos és a közgazdaság körül szerzett
érdemek nem elegendők ennek a megszerzésére. Dolgozni kell tehát a
politika plebejusával is. Valamikép szerepet kell juttatni a bárónak
akár a főrendiházban, akár a választáson, vagy az egyházi ügyek terén,
szóval, lancirozni kell.

A kereskedelmi miniszternén kívül négy asszonyvendég van még jelen és
egy férfi. Ez az egy Zsilvölgyi gróf, egy hosszú, száraz ember, akinek a
térde, míg a széken ül, majdnem a melléig ágaskodik föl. A szegény ember
egyre hümget és paskolja térdét türelmetlenségében. Felesége majdnem
olyan magas mint ő, de lehetőleg még soványabb, ősz haja pedig ritkulni
kezd s kétségbeesett erőlködéssel le van a halántékához pomádézva.
Köpenyben ül különben, mert állandóan fázik s hosszú lába előre nyujtva,
plaiddel szintén be van borítva.

Ők az igazi arisztokraták a mostani társaságban. Rajtok kívül ott van
még Keszegh Vidorné egy őrnagynak immár húsz esztendő óta özvegye,
Hidegh Kálmánné ő méltósága, egy szép pirosarcú kicsi hölgy, kinek az
ura a felvidéki inség körül kormánybiztoskodik, két leányával, a
tizenkilenc éves Dórával, meg a huszonegy éves Blankával. Kicsike,
parasztos képű leánykák, akik egyre soványítják magukat és citromot, meg
uborkát esznek, hogy arcuk halványabb legyen.

És végül ott van Fuchsné, csak így, röviden: Fuchsné. A cselédje előtt
nagyságos, semmi más. De itt van és a kis szalonban Kömleyné mellett ül,
gyönyörű, karcsú és mégis erős termettel, egyszerű fekete ruhában s
mégis csakúgy ragyog kábító eleganciában. Az arca kicsi, finom vonású,
gyenge piros színű, de két széles metszésű fekete szeme urasan villog és
amikor beszél, mosolygó szája egyre mutatja az apró, vakító, resolut
fogakat. Fuchsné itt van és senkinek sem jut már eszébe, hogy rajta az
úri körök divatos liberalizmusát gyakorolják. Hidegh Kálmánné iparkodott
ugyan föntartani két évvel ezelőtt csinált bonmotját, mikor Kömleyné
panaszkodott neki, hogy urára való tekintetből fogadnia kell a zsidó
asszonyt, akinek az ura lelke a banknak, ahol a báró elnökösködik:

– Ugyan mit bánod? – mondta akkor Hideghné – a férje házi zsidaja a te
uradnak, hát legyen ő is a te házi zsidónéd.

Nagyszerűen nevettek a házi zsidónén, amíg nem látták. De mikor jött, az
ura karján, egy kicsi szőrös emberke, aki, mint Napoleon, egyre a hátán
tartotta bal kezét, a méltóságos hölgyek elfelejtettek leereszkedni. Sőt
úgy vették észre, ez a zsidóné ereszkedik le hozzájuk. Igen bájosan,
igen szeretetreméltóan, nem érzett semmiféle idegenszerűséget,
legföllebb _jobban_ találta el az úgynevezett arisztokrata hangot, mint
maguk a méltóságos asszonyok.

Különben nagyon versatus volt a társaságban s mikor kitünt, hogy a
Kömley-ház nem az első és nem az egyetlen mágnás ház, melyben Fuchsnét
szívesen látják, sőt bejáratos oda is, ahová Kömleyéknek híre sem jutott
még, a házi zsidónéból úgyszólván a ház büszkesége lett. Még mindig
járta ugyan a jelszó, hogy az ura miatt, aki úgyszólván milliókkal tömi
őket, a valóságban azonban az asszony uralkodott rajtuk. Éppen csak
annyiban maradt meg zsidónak, hogy mihelyt távozott és kiszabadultak
egyénisége hatásából, megint csak nagyon demokratáknak érezték magukat,
hogy ezt a hölgyet magukhoz valónak akceptálták.

Deméndyné amolyan gyermek létére ösztönszerűleg félt az asszonyok
társaságától, különösen Fuchsnétól, maga sem tudta, hogy miért. Tán
azért, mert oly szörnyen imponált, mert olyan tökéletes volt, szép és
biztos minden dolgában s szegény Olga mély hálával gondolt az urára,
hogy szereti, holott Fuchsné oly nagyon különb nálánál. Mihelyt az első
becéző üdvözleten túl volt, rögtön a leányokhoz csatlakozott, akikkel az
egyik ablakmélyedésben megvonult.

Leányok voltak, ő asszony, mégis csak gyámkodtak fölötte, úgy beszéltek
vele félvállról, leereszkedve és kíméletesen.

– Nos Olgácska – szólt Blanka – hát eleresztett az urad? Hallom, hogy
annyira szerelmes, hogy még… no majd mit mondtam! – kacagott fel
hangosan és a szájára ütött.

Deméndyné mélyen elpirult, érzékeny lelke visszadöbbent a trágárságtól,
melyet a leány jelzett s különben is irtózott minden idegen szótól, mely
az ő szent és szemérmetesen őrzött szerelméről esett. Szerette volna, ha
nem is tudnák, hogy ő az urával csókolódzni is szokott s nem értette,
hogy ezek a leányok, meg az asszonyok miképen ejthetik ki oly könnyedén,
minden pirulás nélkül a szerelem szavát.

– Hogy vagy te, Dóra? – fordult a másik leány felé – hogy Blankának ne
kelljen válaszolnia.

– Jaj, ne is kérdezd – felel az szenvedő hangon – olyan rosszul vagyok,
majdnem ágyban maradtam, de mama azt mondta, hogy elég vérmes vagyok,
csak jöjjek.

– Szegényke – mondja Deméndyné és megsimogatja a Dóra kicsattanó piros
arcát – mégis jó lesz ápolni magadat. A betegséggel nem jó tréfálni, ó,
én iszonyúan félek a betegségtől.

A két leány összenéz és kacagásban tör ki. Deméndyné kérdve, zavartan
néz rájok.

A két leány azonban nem törődik az Olga pruderiájával és tovább
részletezik a kérdést.

– Hagyd el – mondja Dóra mélyen sóhajtva – elég baj ez a pirosság.
Mindenki azt hiszi, hogy ki vagyok festve s nem is mehetek már az utcán,
mert a férfiak rögtön utánam vetik magukat és még alig volt eset, mikor
magamban mentem, hogy valamelyik meg nem szólított volna. És milyen
ocsmányul!

– Azért, hogy piros az arcod? Hát mit mondanak azok a férfiak?

A két leány megint összenéz és ismét fölkacag.

– Hát te azt nem tudod?

– Nem – mondja Olga s ismét megremeg, érzi, hogy most megint olyanról
van szó, amitől a föld alá is bujna, csak ne kellene hallania.

– Micsoda asszony vagy te! – kiált föl vidám lenéző bámulattal Blanka –
te úgylátszik, még azt se tudod, minek mentél férjhez.

Ezt már nem birta el szegény Deméndyné. Félszegen mosolygott s odabújt
az édesanyjához, szegény fejében kutatva valami után, amit mondhatna
neki.

– Papuska nincs itthon? – kérdi végül s bókol magában: ejnye, de ravasz
vagyok!

– Itt van, Olga, Fuchs úrral tárgyal a dohányzóban.

– Igen, mondja Fuchsné nevetve, a tárgyalás abból áll, hogy elfüstöl két
szivart. Ez az ember meghal, ha nincs szivar a szájában.

– Nem kellene engedni – véli Kömleyné – végül mégis csak megárt neki.

– Férfiszokásba nem lehet beavatkozni – mondja Fuchsné – nekünk
asszonyoknak voltaképen sejtelmünk sincs róla, milyen a férfi.

– Dehogy nincs – sóhajt a víg özvegy.

– Úgy vélem, – magyarázza finom mosollyal Fuchsné, – hogy mivel a mi
szervezetünk egészen más és magunkról tapasztaljuk, hogy a férfiak a mi
különleges hajlamainkat, szükségleteinket és kedvteléseinket puszta
szeszélynek mondják, úgy mi sem mondhatunk ítéletet arról, amit a
férfiakon puszta külső szokásnak látunk, amiről le is lehet tenni, meg
is lehet tartani.

– Ön valóságos filozófus – bókol nyájasan Hideghné.

– Zsidó vonás, – mondja fesztelen természetességgel Fuchsné – a zsidó
asszonyoknak úgyszólván faji vonásuk, hogy a férfi különvilágát
elismerik.

– Azt hiszem, – véli Zsilvölgyi grófné, – hogy az izrealita asszonyoknak
ez elég baj. Sokkal kellemesebb a mi hagyományunk, mely a középkori
lovagiasságnak a folytatása. A férfi hódol a nőnek és oltáron látja,
mikor már a felesége is.

Zsilvölgyi gróf összecsapja a térdét, hórihorgas alakja előrenyúl, úgy
csókol kezet a feleségének. Fuchsné egy kicsit csúfosan mosolyog, mikor
helyeslőleg bólint a fejével.

– A gróf úr gáláns és ékesszóló magatartása után csak szerencsét
kivánhatok e felfogáshoz.

– Ez a _mi_ életfelfogásunknak a magasztossága, – szólt most akaratlan
hangsúllyal Hideghné. – A nő megtartja nimbuszát a házasságban. A férj
tiszteli és imádja nejét, ahogy tisztelte és imádta menyasszonyát.

– Azonkívül meg, – mondja Keszeghné és hirtelen elakadt a szava, – nem,
azt nem mondhatom meg a gróf előtt.

– Kedvesem, – szól szíves mosollyal Zsilvölgyiné, – hallja, hogy
őméltóságát megakadályozza igen érdekes véleménye elmondásában.

Zsilvölgyi mohón fölkelt, a térde is beleropogott.

– Engedelmükkel, hölgyeim, elszívok én is egy cigarettát.

És sebtiben meghajtva magát gólyaléptekkel sietett a dohányzóba.

– Nos, mit akart mondani, kedvesem?

– Azt, – mondja most már teljes fesztelenül az őrnagy özvegye, – hogy
nagyon sajnálni való az olyan asszony, aki teljesen ki van szolgáltatva
az urának. Nem jó, amikor mindenkor rendelkezésre állunk. Bizony, az én
boldogult uram sokszor kunyorált a csukott ajtóm előtt és szépen
beleegyezett mindenbe, amit pedig makacsul megtagadott. Nekünk gyönge
nőknek szükségünk van erre a fegyverre. Ugy-e drágám?

A kérdés Kömleynének szólt. Kissé kelletlenül, kimérten válaszolt:

– A magam tapasztalatai után nem szólhatok, a filozofáláshoz meg nem
értek. Azt hiszem, minden asszonynak joga van ahhoz, hogy az ura oldala
mellett is az maradjon, aki volt.

Fuchsné megvesztegetően mosolygott.

– Magam is azt hiszem. S mivel mi zsidó nők egyetlen hivatásunkul azt
ismerjük, hogy az urunk eszével gondolkodjunk, az urunk életéért éljünk,
azért teljesen hatalmába adjuk magunkat s mivel az urunknak sincs más
célja, vágya, mint hogy a családja boldogságát teremtse és megóvja,
nincs okunk ezen búslakodni.

– Azt hiszem, – véli Kömleyné, – hogy kissé mesterségesen csináljuk a
distinkciókat. Hiszen a vallás különbsége nem változtat emberi mivoltunk
azonosságán.

– Engedelmet, drága barátnőm, én nem vagyok oly szabadelvű, mint ön. A
különbség megvan, a faji és nevelésbeli különbség alapján. Nekünk zsidó
nőknek nincs középkori lovagkorunk, bennünket a szükség és az elnyomatás
kovácsolt feltétlen odaadással a férfi oltalma alá. És én például csak a
faji eredetemnek tudom be, hogy egész életemben mindig csak az uram
érdekét tartom szem előtt, azt teszem, ami neki jól esik és engedem őt
cselekedni úgy, ahogy jónak látja.

– És nem féltékeny?

– Egy csöppet se, – kacag Fuchsné, – azért akarok szép lenni, hogy
leköthessem és kielégíthessem magam. Ha ez nem sikerülne, az én hibám
volna és nem az ő bűne.

– Érdekes, igazán érdekes, – véli Zsilvölgyiné, – mégis örülök, hogy nem
vagyok oly önzetlen. Mikor férjhez mentem, a magam kedveért mentem és
nem az uram kedveért, tehát azt akarom, hogy ő nekem éljen és nem
megfordítva.

– Ön mellett az ura így is boldog lehet, – bókol Fuchsné szeretetreméltó
mosollyal.

– Az is, kedves Fuchsné, a legteljesebb mértékben. Ha megengedem, mindig
mellettem van, csak akkor hagy el, ha akarom. És soha se vettem rajta
észre, hogy rosszul érezné magát, vagy hogy nem tudnám kielégíteni.

– Hát te, kis menyecske, – fordul most Keszeghné Deméndyné felé – te
mint vélekedel erről? Hagytad már kunyorálni az uradat az ajtód előtt?

Deméndyné biborpiros lett. Könyörgően emelte szemét a nyájasan mosolygó
asszonyra: ne bántsatok! Hideghné kacagva vágott közbe:

– Ó, Olgácska még a mézesheteit éli és nincs is külön szobája.

– Ugyan! – csodálkozik Zsilvölgyiné – hiszen majdnem félesztendeje már
az esküvődnek s még mindig mézeshetek? Olgácska, ha egy tapasztalt
asszony tanácsát meg akarod fogadni, hallgass rám: tartsd pórázon az
uradat és éljetek diétával.

Az asszonyok hangosan felkacagtak erre a szóra. A Hidegh-leányok, akik
eddig az ablakmélyedésben suttogtak és nevetgéltek egymással, kiváncsian
tódultak hozzájuk:

– Mi az? – kérdi Dóra kiváncsian.

– Takarodjatok, nem leányoknak való – kergeti őket az anyjuk.

– Pardon – szól Blanka mennyei ártatlansággal és illedelmesen, szűzies
tartózkodással visszavonultak.

– Olgácska – kiáltott aztán Deméndynére Blanka.

A szegény asszonyka most annak örült, hogy az asszonyok társaságából
szabadulhat és mohón sietett a leányokhoz.

– Édes Olgácskám – sugja Blanka – mondd el, hogy min nevettetek, hiszen
nekünk elmondhatod, mert nagyobbak vagyunk náladnál.

– Nem tudom – szól elképedve Olga.

– Ugyan ne affektálj – fakad ki Dóra – mit adod a szentet? Hiszen
asszony vagy és mi bizony tudjuk, mi a különbség asszony és leány
között.

Ezer szerencséje a kis teremtésnek, hogy ujabban érkező vendégek sorában
benyitott Kömley báró Zsilvölgyivel és Fuchs úrral. Olga menekülve
repült az édesapjához, átfogta a karjaival és össze-vissza csókolta.

– Anyuskám – becézi mély szeretettel a szőke bárócska – jól vagy,
anyuskám?

– Ó, papuska – szól emez panaszos hangon – most már nagyon jól vagyok.

Kömley báró az ujonnan jötteket üdvözölte, Fuchs úr, keményen
kidüllesztett mellel, bal öklét a hátához szorítva beszélgetett a
hölgyekkel. Olga a Zsilvölgyi gróf társaságában maradt, de ő rá is
hálásan nézett. A leányok meg az asszonyok mind olyan rettenetes
dolgokat beszélnek, hála istennek, hogy ismét férfi-társaságban van.

– Jól esett a cigaretta, gróf úr? – kérdi.

A hosszú gróf kétrét hajlik s a küszöbről, ahol álltak, beereszti Olgát
a nagy szalonba, melynek gyertyalángjai már kigyúltak.

– Méltóságos asszonyom – szól és cérnaszál hangja szinte megvastagodott
– szenvedélyes dohányzó vagyok, de soha se érezném hiányát, ha mindig
önt láthatnám.

– Ugy? – szól Olga, csak azért, hogy mondjon valamit.

A gróf megfogta a kezét. A szeme föllobogott és szinte bárgyúan
motyogta:

– Milyen kéz, milyen kezecske.

Deméndyné visszavonta és félve nézett a hórihorgas emberre, akinek fakó
arca most nagy tűzben égett. Hirtelen megijedt tőle és szó nélkül
sietett a kis szalonba. A gróf utána ment s mikor a felesége mellé állt,
már megint az álmosképű vértelen gavallér volt, aki elébb.

Hat óra tájt a nagy terem is megelevenedett. Jött az igazi társaság és
pezsgett a tulajdonképpeni élet. Deméndyné megosztotta édesanyjával a
háziasszony tisztét s most már, hogy nem kellett résztvenni sem a
leányok, sem az asszonyok általános beszélgetésében, jól érezte magát.
Egyik-másik igazi barátnője akadt, ezekkel összebujt néhány percre és
beszélgetett velök buzgón a jól nevelt, ártatlan leányok kedves
dolgairól. A nagy szalonban mindenfelé apró klikkek verődtek össze és
váltogatták tagjaikat. A Hidegh leányok rávetették magukat Pali grófra,
egy tejfeles szájú, alig húszéves fiatalemberre, ezzel bujtak össze egy
óriási páfrány védelme alatt s a diskurzus úgy folyt, mint valami éjjeli
kávéházban.

Dehogy is akarom apró képét adni annak a nagyúri társaságnak, mely, mint
a stearin-gyertyák a villámosság e korában, szinte hivalgott a régi
időkre való visszautalással. A napi események, a turf-históriák, a
családi pletykák változatos, kifogyhatatlan sora hömpölygött
csoportból-csoporthoz. Ami azonban a legkülönösebb: a férfiak szinte
öntudatlanul váltak ki a nők társaságából és tömörültek össze külön
politizáló társaságokká. Sajátságos vonás ez, hogy amikor az egyesek
szinte a szatyriázisig mindig asszonyokra gondolnak, szoknyák után
futnak, ott, ahol a nő pusztán csak társaság s ahol a férfiindulatokat
zabolázni kell, egyszerre kiüt minden ember könyökén a blazirtság.

Deméndyné, amint hol az egyik, hol a másik csoportban játszotta szelíd
passziv szerepét, elárvult lélekkel epedett a távol levő egyetlen férfi
után, hogy elpanaszolhassa neki szenvedéseit s vigasztalást merítsen
szerelmes szavaiból. Olyan különösek az emberek, olyan különösek az
asszonyok, a legjobb és a legkedvesebb teremtések rózsás ajka közül
mintha undok gyíkok formájában peregnének le a szók, hogy iszonyodva kap
szédülő fejecskéjéhez: jóságos istenke, hát olyan egészen mások az
emberek, mint ő és még valaki?


4.

Az a még valaki boldogan fütyörészve tartott a sikló felé és könnyelmű
legénykedéssel mosolygott még a vénecske pénztáros kisasszonyra is.
Szabad, a maga ura, este hét óráig. Nem gondolt ki semmi programmot,
csak ment át a nagy városba azzal az elhatározással, hogy most
kárpótolni fogja magát. Évára gondolt és mindenki másra. Ragyogó nyári
délután volt, a Lánc-hídon, mint a katica-bogár sora, vonultak keresztül
a nők tarka nyári toilettekben. Majdnem csupa nő, majdnem csupa szép nő.
Mintha csak összeálltak volna a fogadtatására, a csábítására. Vére
forróbban lüktetett, szatrapának érezte magát. Minden kalap alá nézett,
kiválogatta a legszebbet. Igazi aszfaltbetyár módjára járta útját az
államtitkár úr. S mire áttért a lánchídon, szinte megrészegedett, már
alig tudott magáról.

Évára gondol és cáfolgatja magát: megbolondultál? Azt hiszed, ráakadsz
ebben a bolond városban? De csak megrögződött a sejtelem: igen rá fog
akadni. Hiszen első ízben is az utcán akadt rá. Itt lesz bizonyára,
várja, akarja, hogy itt legyen. Valamikor kártyás korában voltak olyan
impúlzusai, amiknek ha engedett, sohase járt rosszul. Most is ebben
bizakodik.

De vajon hajlik-e Éva még feléje? Igen, arról meg van győződve. Különben
van ő még olyan férfi, hogy egy leányt magába szédítsen.

És átérve a Lánc-hídon, a Dorottya-utca felé tartott. Csodálatos
szédület fogta el. Olyan érzés, amilyen kamasz-korában gyötörte, mikor
még nem tudta, mi a szerelem. Most már tudja. A kikoplalt vadállat megy
zsákmány után. Egy bizonyos vadat kerget, de megragadna mást is. Ahol
egy ingerlő nőalakot lát, utána veti magát. Tizet, huszat is szemügyre
vett már, kémlelő, provokáló, szemtelen tekintettel. Itt-ott kalap
billent meg előtte, mintegy álomittasan viszonozta a köszönést, nem
ismerve meg, akinek szólt.

Milyen perzselő az ilyen út. Mikor az ember jár az utcán, kivetkőzve
egész mivoltából, pusztán mint hím és a körülötte járókelő nők nem
leányok, nem asszonyok, nem előkelők és nem szegények, csak nőstények,
kikre rátapad az éhes szem. Mikor elveszti akaratát s csak jár, jár
utcáról-utcára cél és szándék nélkül, csak követve valakit, majd más
valakit, abban a reményben, hogy zsákmányt szerez és mégis abban a
tudatban, hogy a zsákmány úgy sem lehet meg, mert azt már igazán nem
teheti, hogy fényes nappal a belvárosban, ahol úgyszólván mindenki
ismeri, aszfalt-stikliket kövessen el. De maga ez a kergetés is fél
kielégülés, a vér felkorbácsolása a maga elviselhetetlenségében is
gyönyörűség, már csak azért, mivel tilalmas és mégis megteheti.

A Kristóf-téren, maga sem tudva, mért, befordul a koronaherceg-utcába.
Pedig a váci-utca tele van a sétálók ragyogó, viruló asszonyseregével.
Mégis, a koronaherceg-utcában jobban érzi magát. A férfi is megérzi
ennek az utcának bűvös hatását. És csakugyan, most, félhat óratájt ez az
utca szinte veszedelmes a férfiaknak. Minden talpalatnyi föld egy-egy
csábító teremtést hordoz. Mozgósítva vannak valamennyien, itt
hömpölyögnek végig a keskeny járókon s anélkül, hogy kiválnának a
sorból, megismerni az utca áldozatait a puszta ösztönnel is.

Deméndy kissé magához tér. Szinte ünnepli a viszontlátást. Házassága óta
először jár itt s majdnem minden arcra emlékszik. Nini, hát egészen a
régiben maradt minden? Amíg ő a házasélet emésztő csalódásait szenvedte
át, ez az utca tovább virult és szedte áldozatait? Kiváncsian, sőt némi
kegyelettel nézett be a fotografus keskeny kapualjába, ahol a szép
leányok egész serege szorongott most is úgy, mint azelőtt, az arcképek
nézésének ürügye alatt itt adva kedvező alkalmat a feltünés nélkül való
ismerkedésre. Egészen fölvidult, igen, itt megtalálja Évát is,
lehetetlen, hogy éppen ő ne legyen itt.

De mintha mégis lehetséges lett volna. Föl-alá rovogatta az utcát már
harmadszor, utána vetette magát minden magas, karcsú alaknak, melyben
Évát sejtette – nem az volt. Izzadtság lepte el homlokát, a térdeiben
szinte megroggyant, a cipő égette.

– Nincs itt – gondolta csüggedve és terminusokat adott magának. – Még
egyszer végigmegyek az utcán, ha akkor sem találom, fölhagyok vele.

De a terminus lejárt és új terminust adott, majd megint újat. Úgy, mint
néhány héttel ezelőtt Éva vadászta őt, szakasztott úgy birkózott most ő
is az ösztönnel, az erőltetett reménykedéssel. Mikor már végkép
elcsüggedt, egy ötlete támadt: a párisi udvarba fordult, eszébe jutott
az Éva, meg az egész koronaherceg-utcai demimonde cipőszállítója:
Wočasek úr.

Wočasek úr a kis vargaasztalnál ült és ugyancsak szorgalmasan dolgozott.
Fönt a félszerről is lehangzott a legények kopogása. Az egyik bánatos,
mély bariton hangon keservesen énekelt is. Amint Wočasek úr meglátta az
előkelő urat, patriarchalis tisztelettel tette le a szerszámot és
üdvözölte:

– Legalázatosabb szolgája a méltóságos úrnak.

– Jó napot Wočasek úr! Hadd üljek le. Hát ismer engem?

– Hogy ismerem-e a méltóságos urat? Elég sűrűn emlegetem is. Nagyon
szerencsés vagyok, hogy méltóztatott kitüntetni szerény üzletemet.

– A cipő a talpamat égeti, Wočasek mester – mondja Deméndy s fáradtan
hull a kis faszékre. – Sokat jártam és olyan kutya meleg van. Tud rajtam
segíteni?

Wočasek úr bólogat a fejével.

– Rendkívüli megtiszteltetés, méltóságos uram, szerencsémnek tartom, ha
cipőjébe új nemez-talpat tehetek. Ha lehetek oly szerencsés s
lehúzhatnám becses cipőjét?

Lehetett oly szerencsés. Műértő szemmel tartogatta kezében és elismerően
bólogatott.

– Szép munka, nem tőlem való, de el kell ismernem, hogy szép munka.
Méltóságod megbízhatik ítéletemben.

– Tudom, Wočasek mester, hát van-e sok dolog?

A tiszteletreméltó ember elégedetten simogatta tiszteletreméltó
szakállát.

– Köszönöm a kitüntető kérdést, nincs okom panaszkodni. Most van az én
igazi saisonom, annyi a munkám, hogy alig győzöm.

– És szép munka, úgy-e? Csupa szép női láb.

– Igenis, engedelmével, méltóságos uram, de én azt tartom, hogy a
leányok szebbek, mint a lábak. Ha csak a Dermák Éva kisasszonyra nem
gondolok. Ó, az szép láb, az az igazi láb.

– Igaz is – szólt az államtitkár úr, miközben Wočasek úr buzgón
szabdalta a nemez talpat, mit csinál Éva kisasszony? Most is önnél
dolgoztat?

– Ó – felel Wočasek úr – az én vevőim nem hagynak el, én sem hagyom el
őket. Aki egyszer nálam dolgoztatott, az úgyszólván a családomhoz
tartozik. Pénz nem játszik szerepet, én nem hagyom el vevőimet.

– Szép, szép. Hát Dermák kisasszonyt látja néha?

– Ritkán, méltóságos uram, ritkán. Mióta a méltóságos úr megházasodott,
alig láttam. Ó Dermák kisasszony nagyon tiszteletreméltó. Azt hitte,
hogy mivel a Méltóságod örvendetes megházasodása folytán nem fizethet,
én nem dolgoznám neki, de felvilágosítottam, mennyire félreismer. A pénz
nálam nem játszik szerepet és nagyon örülök, hogy Méltóságod kitüntetett
engem, mert mondtam is az Éva kisasszonynak, hogy az olyan
tiszteletreméltó hölgyet, mint ő, az olyan kiváló férfiú, amilyen
Méltóságod, nem hagyja elveszni.

– Hát rossz viszonyok között van? – kérdi Deméndy.

– Ahogy vesszük, – felel nyugodtan Wočasek úr, – ha azt tekintem, hogy
az olyan szép nő duskálkodhatnék a pénzben, akkor rossz viszonyok között
van, de ha azt nézem, hogy az olyan kiváló nő jól teszi, ha nem veti
magát akárki karjaiba, mikor olyan szerencsés volt a Méltóságod
figyelmét magára vonhatni, akkor nem kell sajnálnom, hogy muló
nehézségekkel kell küzdenie.

– Felejti, kedves mester, hogy én megházasodtam. A házasember már nem
igen hajlik a könnyelműségekre.

– Ezt gondoltam én is, méltóságos uram, majdnem ugyanezt. Méltóságodról
föl se lehet tenni, hogy akárki után vesse magát most, hogy
megházasodott. Méltóságod jellemes férfiú és erős lelkületű, hogy ne
mondjam konzekvens.

A talp elkészült és Deméndy belebujt a cipőjébe.

– Köszönöm, nagyon jól érzem a lábamat. Mennyivel tartozom, kedves
mester?

A kedves mester ceremóniásan meghajtotta magát.

– Szerencsémnek tartom, hogy Méltóságod kitüntetett engem. Erre mindig
büszkén fogok visszaemlékezni.

– Szép, szép, de csak nem akarja, hogy ingyen dolgoztassak magamnak?

– Korántsem, méltóságos uram, ilyet az ilyen alázatos ember mint én föl
se tehet az olyan kiváló uraságról. Hanem a reparatura ráadásul jár
vevőimnek és mivel az Éva kisasszony ma is a vevőm, hát…

Deméndy elértette a furfangos mestert.

– Jó, jó – nevetett – hát a Dermák kisasszonynak köszönhetem a
reparaturát. Tartozik most magának?

– Csekélység, méltóságos úr, csekélység. Éva kisasszonynak nálam
korlátlan hitele van.

– Jó, jó, ha már itt vagyok, hát a talpam kedveért kiegyenlítem a
kisasszony számláját. Írja ki, kérem.

Wočasek úr még mélyebben hajtotta meg magát.

– A mai napot ünnepnek tartom, méltóságos uram. Éva kisasszonynak mindig
mondtam, hogy Méltóságod nem felejtette még el s most nagyot fog nézni,
amikor azt mondom neki: úgy-e megmondtam? Amit Wočasek előre mond, az
biztos, mint a halál.

– Hát csak mondja meg neki, hogy véletlenül magához kerültem és mindig
szívesen gondolok a multra. Isten vele.

Deméndy meg volt elégedve az eredménnyel. Éva most már tudja, hogy
gondol reá és majd módját ejti, hogy találkozzék vele. Hogy eredményt
látott, a vére is megnyugodott, egyszerre szabadult a zaklató
kábulástól, mely szinte állattá tette. Most már nyugodtan sétálgatott a
koronaherceg-utcán keresztül hazafelé, gondolván magában: holnap talán
már látom is.

Igen, de ki tudja, mikor megy Éva a cipősboltba? Hátha csak hetek mulva?
Amint ez eszébe jutott, ismét elfogta a kábulás. Meg kellett volna
mondani ennek a mesternek, hogy értesítse Évát. Tán visszamenne hozzá?
Röstelte mutatni, hogy célja van. Amint így bosszusan habozott magában,
valakibe beleütközött, hogy a kalapja is a földre hullott.

– Pardon, – mondja gorombán, de csak megáll. Hol is látta azt a félszeg,
nyurga suhancot, aki most ügyetlenül a kabátja ujjával törölgeti le a
port kalapjáról, fülig elvörösödve és világosan meglátszik arcán a
tanakodás: odébb álljon-e vagy szólítsa meg? No lám, hiszen ez Jani, a
Dermák Jani, a jó, ostoba fiú, aki sohasem sejtett semmit…

– Nini, Jani barátom – kiált vidáman az államtitkár és a fiúnak nyujtja
kezét. – Magába botlottam? Hát máskor nem is látom, hacsak véletlenül
bele nem botlok?

A hórihorgas gyerek nem tudott hova lenni zavarában, örömében.

– Hogy van, hogy van, Jani barátom, van-e sok leckéje?

– Ó, igen – felel a fiú – van most három, talán negyediket is kapok.

– Derék, derék, hát otthon hogy vannak? A mamája, a nővérei?

– Köszönöm – rebegi a fiú és lesüti a szemét.

– És Éva kisasszony?

Az ügyefogyott fiú e kérdésre mintha megindult volna. Melle lázasan
emelkedik és szemét félig gyáván, félig könyörögve veti a nagy úrra.

– Ő is jól van, szegény – mondja sóhajtva.

– Szegény? Mért mondja, hogy szegény?

– Hát, mert…

Nem tudja kinyögni. Az államtitkár egy pillanatra gyanakszik: csak nem
züllött el végképpen?

– Remélem, otthon van maguknál.

– Ó, igen, otthon van minálunk, csakhogy…

– Nos, csakhogy? Ejnye, Jani barátom, hát már nem tud velem őszintén
beszélni?

– Igen, méltóságos úr – mondja melegen a fiú – és mi most is szeretjük,
hanem Éva…

– Haragszik? – vágott közbe Deméndy.

– Nem, hanem szenved, sokat szenved a mamától.

– Vagy úgy! Lássa Jani, ezt sajnálom, a mamája igazságtalan irányában.

– Úgy-e, hogy igazságtalan? – kap Jani mohón a szón – ó én mindig
tudtam, hogy Éva nem rossz. Szegény Éva!

Igazán megindító volt a fiú, amint hangja átmelegedett szíve érzésétől.

– Kár – mondja Deméndy – pedig meglátogattam volna önöket, de ha a
mamája haragszik rám, akkor nem tehetem. Azt gondoltam, ha az ember
megházasodik, azért csak megmaradhat jóbarátnak, nemde?

– Ó igen.

– Kár, igazán kár. Hát isten áldja, barátom, ha valamiben szolgálatjára
lehetek, keressen fel, örülni fogok. Vagy látogasson meg, ha nincs is
szüksége rám. Úgy, mint jó barát, a feleségem is szivesen fogja látni.
És mondja meg Évának, hogy a régi barátsággal gondolok rá – tudja, úgy
mondja neki, a régi barátsággal s meglátogattam volna, ha a mamájok nem
haragudnék rám. Megmondja?

– Meg, méltóságos úr.

– Szervusz öcsém, szervusz.

Kezet nyujtott s a fiú alig tudta elereszteni. Könny állott a szemében,
annyira meg volt indulva. A kutya bensőségével nézett az előkelő úrra és
zavarában köszönésképpen azt hebegte:

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

Így, most már igazán rendben van a dolog. Éva még ma értesítve lesz, meg
fogja érteni üzenetét. S megint az öccse közvetít közöttük, úgy, mint
régen. Nem rossz. Ez a fiú nagyon használható s van benne valami
vígjátéki elem is. A gimnazista mint kerítő!

Boldogan sietett hazafelé. A lelkifurdalásnak minden nyoma nélkül, hogy
a szeretőjével nemsokára találkozhatik, a felesége elé. Kömleyéknél már
eloszlott a társaság, mikor az államtitkár nejéért jött.

A kis asszony tartózkodva, elfogultan üdvözölte urát, aki gyöngéd
udvariassággal kezet csókolt neki és Kömley bárónénak. Néhány perc mulva
az utcán voltak már, ahol az asszonyka szorosan az urához simulva
rebegte:

– Édes uram, olyan rossz, ha nem vagy velem.

Amire az államtitkár éppoly édesen visszasúgja:

– Nekem is rossz, édes, de már vége van, most már együtt vagyunk és nem
háborgat senki.

A gyerekasszonynak fölcsillog a szeme, boldogan mondja:

– Megyünk a fészekbe.

Amire az ura elfordítja fejét és szintén boldog hangon ismétli:

– Igen, megyünk a fészekbe.

Mintha az a fészek neki is fészek volna.




NEGYEDIK FEJEZET.  TALÁLKOZÁS.


1.

Egy idő óta Kant hazudik. Sajátságos egyáltalán nem beszél már a tiszta
ész kritikájáról és éppenséggel nem érthetetlen. A sorok ugyanazok, a
betűk nemkülönben. Az első három sor mindig mintha megóvná méltóságát,
de az után a betűk táncolni kezdenek. Nedves égető fekete szemek
villognak ki belőlük és egy hófehér, domború sáv egy női mellkasból. Ah!
A nyurga fiú megborzong és lopva néz körül a szobában: nem látják mások
is?

Tizenhét éves, csüggedt, tehetetlen álomvilágban kódorgó,
nyomorvilágában robotoló szegény fiú. Tegnap még az volt az ideálja,
hogy még egy leckét kapjon és aztán még egyet és akkor azt mondhassa
édesanyjának: édesanyám, ne dolgozzék többé a boltba. És ha úgy
beteljesednék minden, amint kívánná, azt mondaná Évának is: ne búsulj,
öcséd vagyok és apád leszek. Mire pedig végére ér Kantnak, addig férfi
is lesz belőle és örökre elkergeti családja feje felől a gondokat.

De néhány napja csak – ugyan mi is lelte? Bellágéknál történt. A szép,
tudni vágyó, szánalomra és tiszteletreméltó Bellágnét tanította úgy,
mint máskor írásra, olvasásra. Mutogatta neki a betűket, az meg utána
mázolta. Nem valami könnyen tanul, de okos, ó, sok természetes esze van.
És olyan jó hozzá. Kikérdezi magánviszonyai felől és megkínálja
uzsonnával. Egy idő óta minden lecke után uzsonnát is kap: kávét és
kuglófot. Bellágné szörnyen szereti a kávét és a kuglófot és minden
délután háromszor is uzsonnázik. Hát igaz, most teheti, azelőtt nem
tehette, bizonyosan azért is teszi. Nagy sor az a hirtelen gazdagságba
csöppenés, az ember egyhamar nem találja helyét és azt élvezi, amit
eddig nélkülözött. A szobaleányból lett gyárosné a kávét, meg a
kuglófot.

A tanulás buzgóságában Bellágné egészen szorosan melléje tologatta
székét, az is megesett sokszor, hogy a kezét megfogta, úgy segített neki
a betűket kikanyarítani. A Jani fiú inkább félő tiszteletet érzett
ilyenkor, hogy a háziasszony kezét érinti, semmi mást. Utóbb azonban
különös elfogultság vett rajta erőt. Bellágné most már a maga dolgairól
kezdett beszélni. Panaszkodott. Hogy mennyit kell szenvednie a
kisasszonyoktól, akik, amennyire csak tehetik, bosszantják. Az urát is
csak este látja, soha nem viszi sehova, mintha szégyelné. Ellenben a
leányok sokszor lefogják maguknak és viszik magukkal sétálni, meg
színházba is. Ő még nem volt az urával sehol. Hát élet ez? Azért, mert
szegény volt? Bellág maga is közönséges rongyos munkásember volt fiatal
korában s bizony a műveltsége sem sokkal különb az övénél. Nincs
senkije, semmije, úgy-e, ez szomorú állapot?

E panaszolkodás közben a boldogtalan menyecske tetemes mennyiségű
kuglófot fogyasztott, de Jani sajnálta és néma részvéttel hallgatta. S
mikor egészen fekete lett benne a szomorúság, a bús asszony egyszerre
csak mosolyogva, pajkosan teszi kezét a vállára és vidáman mondja:

– No de azért ne haragudjunk, a jó Isten minden baj számára teremtett
orvosságot.

Valami különös beszédje volt az asszony szemének, amit Jani nem értett
meg, de magában megreszketett tőle. Egyszer a térde véletlenül odaért a
Bellágné térdéhez, nyomban visszahúzta, de az asszony közelebb húzódott
hozzá és szorosan hozzátapasztotta térdét Janiéhoz. Forró pirosság
öntötte el a fiú arcát, az asszony meg tágranyílt, erős szemmel nézte.

A döntő baj azonban most néhány napja következett be.

– Nagyon meleg van – mondta Bellágné és a nyakán megnyitotta a ruháját –
nézze csak, hogy izzadok.

Dehogy izzadt. De Jani kénytelen volt odanézni, a telt erős nyak alatt
ékalakban egy asszonyi mellnek vakítóan fehér részletét látta. Az első
női meztelenség. A fiú egész valója háborgásba jött. Szenvedett,
kiáltani szeretett volna, de lesütötte szemét és vergődő lélekkel
mutogatta tovább a betűket. Bellágné meg nézte, nézte, majd egyszerre
minden látható ok nélkül hangosan ráütött a fiú kezére.

Azóta a Jani fiú meg volt babonázva. Zsongó, sajgó érzés töltötte el
állandóan a szívét. Mindig csak az a fehér mellkas lebegett a szeme
előtt és lélegzete elfulladt. Iskolában nem tudott figyelni az
előadásra, mindig Bellágné mellett ült és nézte nyitott ruháját. Ha
fölszólították, összerezzent, elpirult, hebegett, dadogott és nem
értette, mit beszélnek hozzá. Otthon csak azért ült most Kantja mellé,
hogy zavartalanul átengedhesse magát álomképeinek, mert kedves, drága és
kéjes volt neki a fájdalmas ábrándozás. Alig várta, hogy ismét hozzá
mehessen, de amikor itt volt az ideje, szívdobogva, remegve sóhajtotta:
bárcsak ne kellene hozzá menni soha!

– Bellágné, Bellágné – szólongatta egyre magában. A német könyv fekete
sorai közül tágranyílva, erősen, parancsolva meredt rá a ragyogó
asszonyi szem: vajjon mit parancsol neki? Az asztal mellett ül Dermákné
és hímez. Száraz, barázdás arca kemény, rideg és szomorú. Házbérgondok
gyötrik. Az ajtón keresztül néha egy-egy hangos kacagás hangzik be:
Sárika mulat Haas úrral, aki igen tréfás ember és vacsorára hívja
Sárikát. Éva pedig még nincs otthon, holott már nyolc óra van. Nyár van,
az ablakok nyitva vannak. Ezzel argumentált a mama Éva ellenében, mikor
ez kikelt az ellen, hogy Sárika a szobaúrral egyedül van. Nyitva van az
ablak, annyi, mintha a nyilt udvaron volnának együtt.

Miért ne legyenek egyedül együtt? A szerelemről a fiú sokat hallott már,
a léhaságokról is. De ezeket csak másokkal való vonatkozásban tudta
elképzelni. Hogy a huga vagy a nénje ilyesmire vetemedhetnének,
képtelenség. Bellágnéra sem tudott ily módon gondolni, egészen
megfoghatatlan volt előtte, hogy ez az asszony is kapcsolatba volna
hozható azokkal az ocsmányságokkal, miket a fiúk beszélnek. Mégis, mikor
Sárika kacagását hallotta, összerezzent és arra fülelt. Dermákné
egykedvűen folytatta munkáját, az ő lelkét egy kisértet árnya borította
be: a házbér, amely nincsen kifizetve.

Egy alak suhan el az ablak mellett, magas, hajlékony, gyors és dacos.
Éva hazajött. A fiú szíve megdobban, maga sem tudja miért. Át kell adnia
a Deméndy üzenetét. Úgy érzi, hogy Éva megörül majd neki, mégis fél,
hogy megharagszik. Tán titokban súgja meg, hogy a mama ne hallja? Még
töprenkedik rajta, mikor Éva benyit a szobába és köszönés helyett azt
mondja:

– Az a tacskó megint odaát van?

– Semmi közöd hozzá, – mondja tompán, munkájából föl se tekintve
Dermákné.

Miből fizesse meg a házbért?

– Az a gyerek utóbbi időben sokat költ, – folytatta Éva, gépiesen a
könyvszekrény párkányára nézve, melyen nem volt kenyér – egy hónapban új
szoknyát vett, meg ezüst karperecet. Nem kérdezte anyám, honnan vette a
pénzt?

– Hát te megmondtad, honnan vettél három pár cipőre, meg egy drága új
ruhára pénzt? – harsog most föl Dermákné. – Maholnap a háziúr kidob a
lakásból, te pedig cifrálkodol és még a testvéredet gyanusítod?

– Ne beszéljünk rólam, – felesel Éva tovább, egészen nyugodtan
öltözködve át. A Jani fiú látja meztelen karjait és nyitott mellét s
hirtelen beletemetkezik a könyvébe. Ezelőtt sohase gondolt arra, hogy ne
nézzen nénjére, mikor öltözködik. – Arról az ostoba kölyökről van szó.
Ha nem tudja, majd megtudom én, hogy honnan szerezte ezeket a dolgokat.

– Hát borravalókat kapott, mert sokat liferálnak és a kuncsaftok
szeretik és adnak neki borravalót, – mondja most csöndesen Dermákné.
Elejét akarta venni, hogy Éva csakugyan kiderítsen valamit.

– És anyám elhiszi ezt? – kérdi Éva élesen – majd a maga lelkén szárad
ez a szégyen.

– Csak ráadás lesz, – véli csipősen Dermákné – nem a tisztességedre
szorulunk, inkább azon gondolkodnál, mikép fizessük ki a házbért. Holnap
megint jön a házmester és akkor a jó Isten tudja, mi lesz velünk.

Éva egyet ránt a vállán és nem szól semmit.

– Ha csak egy csöpp tisztességet éreznél a családod iránt, elmennél
hozzá.

– Kihez?

– A háziúrhoz, – mondja tétova hangon Dermákné és nem mer a leányára
nézni. – Megmondanád neki te, hogy ne zaklasson bennünket.

– Úgy, – nyújtja a szót Éva, – aztán miért én, miért nem megy hozzá
anyám?

Dermákné reszket dühében. Szeme rávillog a leányra, de csak türtőzteti
magát és csöndesen mondja:

– Rád inkább hallgatna.

Éva halkan, vérlázítóan kacag magában.

– Értem anyám, értem, – mondja és egyre kacag magában – legyek kedves és
szeretetreméltó úgy-e? A háziúr fiatal ember, hátha feleségül vesz?
Úgy-e, csak erre gondol anyám, vagy, hogy egy fiatal hölgy kérését a
fiatal ember egész önzetlenül teljesítené. Jó volna, de ebből nem
eszünk.

Dermákné látja, hogy minden hiába és ismét pattogni kezd. Hogy neki
úgyis mindegy, egy szép reggel elmegy és hírét se fogják többé hallani,
akkor aztán forduljanak föl valamennyien.

Jani egykor nagyot gondol, de csak erőltetnie kell magát, míg kinyögi:

– Ne búsulj, mama, majd, majd próbálok én valamit.

– Te? – mondja kicsinylően Dermákné.

Ettől aztán inába szállt a fiúnak a bátorsága. Csakugyan, ő? Kicsoda ő?
Arra gondolt, hogy Bellágné, aki olyan jó és érdeklődik a viszonyai
iránt, ha megtudja, milyen bajban vannak, ad neki kölcsön a házbér
fizetésére. Az első kétkedő hang azonban elvette bátorságát, hitét is
abban, hogy ő tudna valamit végbevinni.

Dermákné pedig folytatta kifakadásait. Az Éva jöttét hallván, lassan
besompolygott Sárika is, arca pirosan, halványan foltos volt és
tenyerével lopva törölgette is. Megállt az ajtó mellett az ablaknál, úgy
hallgatta nagy gyönyörűséggel a mama veszekedését Évával.

– Igen, – mondta Dermákné mély, szinte gyűlölködő keserűséggel – amikor
szegény anyádról van szó, adod a finnyást. A házbérért nem akarod magad
megalázni, de honnan vetted a cipőket? Miből fizetted a ruhádat? Adjuk
az erkölcsöset, mikor irígyled szegény testvéredtől azt a rongyot. Hát
az utcára vessenek bennünket, meztelenül járjunk? Éhen haljunk? Akkor
volna neked csak ünneped.

Éva már a szokott taktikájához nyúlt. Dúdolva leült az asztalhoz és
belefogott a regényolvasásba. Dermákné tovább ontotta a ráfogásokat és
szitkokat leányára, szegény Jani befogta mind a két fülét s belevájta
magát a betűkbe. Sárika lassan, lopva odasomfordált az asztalhoz és
könyökére terpeszkedve, úgy hallgatta nagy kéjjel az édes anyját.

Ez közben szünetet tartott, de elméjében új fordulatok után vadászott.
Az ilyen szünetet felhasználta Jani, úgy gondolta, hogy ezzel eltereli a
beszélgetést, nekidurálta magát egy párszor, végre süket hangon mégis
csak kibökkentette:

– Te, Éva!

– Mi az? – mordul rá nénje, föl se tekintve könyvéből.

– A városban találkoztam a méltóságos úrral, megállított, megszólított.

Éva is, édes anyja is felüti a fejét.

– Nos aztán? – kérdi Éva és közömbösségre kényszeríti a hangját.

– És még mert téged megszólítani az a – gazember! – fakad ki Dermákné.

– Azt mondta, – folytatta akadozva Jani – hogy a régi barátsággal gondol
reád, azt mondta, hogy így mondjam meg neked és hogy meg is látogatott
volna, ha a mama nem haragudnék reá.

Jani, a mondókájának a végére érve, ismét a könyv fölé hajolt, azt
hitte, most csapnak majd össze feje fölött a hullámok. De vihar nem tört
ki, ám az az érthetetlen csönd, amibe szavai után merültek, még jobban
megijesztette. Éva letette a könyvet és mereven bámult öcscsére. Ha
egyedül volnának, ezer kérdéssel faggatná. Így csak nézett reá,
megkövesülve.

Dermákné pedig épp úgy meredt Évára. Mit érzett, mit gondolt, én bizony
nem tudnám megmondani. Mondhatom-e, hogy mivel a Jani ujságát menten
belekapcsolta a házbérproblémába, becstelen, haszonleső a gondolkodása?
Pedig az volt az első gondolata, az utolsó is. Hogyan, miképen – nem
tudom, az anya is csak úgy elértette ennek az üzenetnek az igazi
értelmét, mint Éva és rögtön a házbérre gondolt. Nincs többé házbérgond.

Perceken át tartott ez a kínos csend, csak Janinak üres és baljóslatú.
De ez a néma sora a perceknek megváltoztatta egyszeribe a
Dermák-családban az erő- és érzelmi viszonyokat. A kis Sárika elunta
magát s valahogyan krákogni kezdett, Dermákné erre fölriadt merengéséből
és feléje ütött a kezével. Éppen tarkón érte az ütés és Sárika
meglepetten, rémüldözve ugrott fel a helyéről.

– Itt vagy? – kiáltott rá legrikácsolóbb hangján az édes anyja. – Hogy
mertél egyáltalán bejönni? S ebben a szoknyában? Miért nem vetetted le?
Nem meg van-e neked tiltva, hogy a szobaúrhoz bemenj? Ha ez mégegyszer
előfordul, összetöröm a csontjaidat és kilöklek, hogy sohase szeded
össze magadat. Szégyen és gyalázat, az ilyen nyomorék kölyök leány már a
legények után jár. Csitt, egy szót se, régóta nem tetszik már a
viselkedésed. Vigyázz magadra, hogy valami gonoszságon ne érjelek. Vagy
mondd csak, honnan vetted ezt a karperecet?

Sárika egészen el volt képedve. Nem érti, hát fölfordult a világ? Mért
jár most ő rá a rúd? Az előzményekben bízva, szemtelen hangon iparkodott
megtartani pozicióját:

– Hát a mamából is beszél már az Éva irígysége? Összespóroltam, már
sokszor mondtam.

– Hazudni mersz? Nekem akarod mondani, hogy te spóroltál? Ugyan miből?
Aztán itthon nincs kenyér és te ezüst karperecekre spórolsz? Add ide
rögtön.

– Az enyém, – dacoskodik Sárika.

– Tüstént ide adod! – rivall most rá Dermákné és fölkel, megfogja a
kisleányt a könyökénél és isteniesen megrázva, letépi róla a karperecet.
– Így ni, majd adok én neked karpereceket vásárolni. Aztán vigyázz
magadra, ha csak egy szóval elárulod, hogy rossz úton jársz, kidoblak,
mint a kutyát!

Ezeket pedig mondván, Dermákné mintegy elismerést keresve néz Évára. Ez
nekipirulva, lesütött szemmel úgy tesz, mintha ügyet sem vetne a
csetepatéra. Érti az édes anyját és tudja, hogy a Deméndy üzenete már is
megszerezte neki régi pozicióját a családban. Nem tudott neki örülni.

Fölkel és az ajtó felé tartott.

– Hova mégy? – kérdi tőle Dermákné lágy, gyöngéd hangon. Éva fölütötte
fejét, úgy nézett az anyjára. Leküzdötte magában a keserűséget és
iparkodott nyugodtan felelni:

– Meleg van, kimegyek a gangra.

Onnan azután, az ablakon keresztül szólt az öccsére:

– Jani, hozz ki egy széket.

Jani mindenkor engedelmeskedett neki, most azonban bizonyos mohósággal.
Az együgyű fiú is megérezte, hogy nem a széket kívánja Éva, hanem a vele
való beszélgetést.

– Hol találkoztatok? – kérdi Éva a székre ülve és a rácshoz dől.

– A Dorottya-utcában, – felel Jani zavartan, attól félt, hogy a nénje
kérdezi: mit kerestél a Dorottya-utcában, erre pedig nem tudott volna
felelni. Amióta Bellágnénak olyan melege volt, a szegény fiú nem vágtat
egyenesen haza, hanem ellenállhatatlan kószáló vágytól gyötörve, nagy
kerülőkben bolyongja be a legnépesebb utcákat, jobbra-balra nézegetve:
valami isten csodájánál fogva nem találkozik-e szemben Bellágnéval?

Éva azonban nem kíváncsi erre. Azt akarja, hogy apróra mondjon el neki
mindent. Ő köszönt-e előre az államtitkárnak? Nem? Mit gondol, igazán
szívesen beszélgetett-e vele, vagy csak úgy, udvariasságból? És úgy
mondta-e: a régi barátsággal? És azt mondta-e, hogy szószerint mondja
ezt neki?

Nagyot sóhajtott, mikor töviről-hegyire kikérdezte a fiút. Igen, tehát
beteljesedett. Deméndy találkozni akar vele, keresi is. A
Dorottya-utcában volt, még pedig a Gizella-tér felől jövet. Tehát nem a
klubban volt, hanem a Koronaherceg-utcában. Arra jár, hogy vele
találkozzék. Most már mindent tud és aszerint fog cselekedni.

A Jani fiú mellette áll és szintén elgondolkodva néz a rácson keresztül.
Együgyű, becsületes lelke érzi, hogy nénje most arra a szép, nagy
emberre gondol és találgatásában tisztelettel visszahőköl e gondolatok
boncolgatásától. Valami nagy, tiszta tragédiát sejt, egy nagy úr szeret
egy szegény leányt, le kell mondaniok egymásról és csak a távolban dobog
egymás felé a két szív. Szegény Éva és szegény méltóságos úr!

S amint ennek a képzetnek átengedi magát, egyszerre csak ismét szemben
látja magát a méltóságos úrral, aztán a Koronaherceg-utcában, ahol
minden asszonyban Bellágnét sejtette és egyszerre csak ismét rabja az
igézetnek: a kis udvari szobában ül a kis asztal mellett, mellette a
gyönyörű asszony, amint ránéz, különös, nedvesforró tekintettel és látja
fehér mellét és érzi a térde érintését… A szegény fiú behúnyja szemét és
kéjes borzongással hajol a rács fölé: Jó volna leugorni innen és
elterülni és meghalni, a föld alá kerülni és sohasem látni többé azt a
fehér mellet, azokat az igéző, rejtelmes pillantásokat!

Az ablakon keresztül pedig kiszól egy sohse hallott, gyöngéd, szerető
hang:

– Nem fogsz meghülni, Éva?


2.

Éva maga is csodálkozott, hogy mennyire hidegen hagyja kínos
reménységének beteljesedése. Sem öröm, sem boldogság, sem szerelem, sem
izgatottság. A tisztviselő sem megy közömbösebb lélekkel a hivatalba,
mint ő indult a biztos találkozás elé. Mindössze még gondosabban, még
válogatottabban öltözködött, mint máskor. És ami eddig nem történt soha,
az édes anyja segített neki és megigazította hátul a szoknyája ráncait.

Az éjszaka eléggé alaposan átgondolta a mai nap programmját. Hideg és
csábító lesz, ez volt eltökélt szándéka. Nem adja magát oda az első hívó
szóra, ó, ennyire olcsón nem adja magát. Hadd könyörögjön, hadd alázza
meg magát, mielőtt vesztébe rohan. Mert ezt a gondolatot most is tartja,
Deméndyt tönkre akarja tenni, legalább a családi boldogságában.
Bizonyítékot szerez és ezt szemébe vágja annak a csöpp asszonynak, akire
gyűlölet nélkül nem tud gondolni.

A tegnapi ujságot már látta, abból tudja, hogy a Házban ma is érdekes
ülés lesz. Deméndy bizonyosan ott lesz, mert még mindig a belügyi
tárcánál tartanak. Sőt lehet, hogy beszélni is fog, mert nagyon rájár a
rúd a megyei gazdálkodásra és egyre előhozakodnak szabálytalanságokkal,
erőszakoskodással, sikkasztással és zsarolással. Csak el ne jönne a
felesége is! Azaz bárcsak jönne! Nem volna rossz, ha a szeme láttára
csábítaná el az urát. Ez volna az igazi megoldás. Bonyodalom és
katasztrófa egyszerre.

Végigment az Andrássy-úton, azt gondolta, hogy a Károly-körúton
keresztül egyenesen az országházba megy. De nem tudott akaratának
engedni. Ösztöne bevitte a fürdő-utcába, az Erzsébet-téren keresztül a
koronaherceg-utca felé. Pedig igazán nem akart oda menni. Szép, nyári
nap volt, az Erzsébet-téren néhány szegény tüdővészes ember ült a
padokon, egy-két dologtalan leány, állás nélküli bonne, vagy boltos
leány, ezek orvul, irigykedve néztek a pompázó, előkelő úrileányra, aki
egyenletesen, meggondolt léptekkel, rájok sem nézve, halad a téren
keresztül. Messziről egy ifju ember törtetett utána, amolyan kezdő
aszfaltbetyár, akit a feltünő szép alak vállalkozásra biztatott, de
mihelyt utolérte és pillantása az Éváéval találkozott, nyomban
megjuhászkodott és oldalt kitért.

Már ott volt az utcában, mely második otthona, mikor arra eszmélt, hogy
kár volt ide jönni. Ismerősök megállíthatják s amúgy is késő van, a
képviselőházban mostanában sokan látogatják a karzatot, hátha jegyet se
kap? A zsibárus-utca sarkán csakugyan látott egy ismerős arcot, de ez
nyomban befordult az utcába, mihelyt őt meglátta. Domokos volt, a
Wočasek legénye. Ugyan, ilyentájt, tizenegy órakor mit csinál ez az
utcán, hiszen dolga van? Némi feleletet egy éktelenül nagy piros
szalmakalaptól és kiáltóan sárga blousetól kapott: Mészáros Gizi
kisasszony jött ki a főposta-épületből, a kezében levelet tartott. Tehát
apróhirdetés? gondolja Éva és megvetően bigyeszti le ajkát. Egész sereg
leány mulat azzal, hogy az apróhirdetések útján bogozgat
összeköttetéseket, irat magának poste-restante, felel is ugyanilyen
módon és a távolból bizonyos nimbuszt szerez előbb magának, mielőtt a
valóságban boldogítja a szerencsétlen gavallért. A főposta
poste-restante rekesze csupa ilyen viszonyokat közvetít, melyek illuziót
adnak a férfiaknak azzal, hogy «tisztességes» leányt hódítanak.

Szerencséje volt, nem állította meg senki. Hogy egyik utca-sarokról a
másikig egyre követte valaki, azt már föl se vette. Áthaladt a
Ferenciek-terén, az egyetem-utcába, onnan tért ki a muzeum-körútra.
Furcsa, ez a Gizi meg van-e duplázva? Megint csak maga előtt látta, alig
tíz lépésnyire, a zsebéből kilátszott még a beléje gyűrt levél csücske,
úgy sietett lelkendezve a kocsiúton keresztül, mintha valaki kergetné.
De inkább ő kergetett valakit: Domokos épp most fordult be a technika
udvarára és Gizi némi habozás után letett róla, hogy oda is kövesse.

Éva még észrevette, hogy a legény egy falkiszögelés mögé lapulva
visszatekint s mikor látta, hogy üldözője nem követi többé,
lélekszakadva rohant vissza az utcára és szemét mindenfelé jártatva,
kereste, akitől futott. Éva már befordult a Sándor-utcába s mintha a
szíve most valamivel lázasabban dobogott volna.

A középső kapu előtt a rendőrtisztviselőn, néhány kopottruhás fiatal
emberen kívül két elegáns fiatal leány lézengett, a Bellág-leányok.
Csüggedten álltak a fal mellett és meredtek maguk elé. A céltalanság
lerítt róluk és szendeségükben, finom egyszerűségükben valóban szomorú
látvány voltak. Éva is megsajnálta őket s szerette volna megkérdezni
tőlük, mi bajuk, de csakhamar magától megtudta. Nem kaptak jegyet s most
nem tudnak mit csinálni a délelőttjükkel.

Éva azonban kapott. Megfoghatatlan, de kivételes esetekben mindig
előkerül még egy hely valahonnan, csak embere válogatja. Az is inkább
psichologus, mint öntudatos tény, hogy míg a kapus könyörtelenül utasít
vissza akárhány úrinőt, aki a főkapun át akarna a házba jutni, addig az
Évák meg a Gizik mindig akadálytalanul suhanhatnak be a tilos bejáráson.
A két Bellág leány félő irigykedéssel nézett a büszke leány után, aki
oly biztonsággal haladt föl a lépcsőn, hogy a kapus, mire észretért azon
vette magát, észre, hogy szalutált, holott azt akarta mondani: erre
nincs bejárás.

A kis karzati ajtó föllebbentésével Éva általános moraj, kiáltozás és
kavargás közepette megy a helyére. Odalent élvezik a felháborodást. A
miniszter kissé sápadtan, de jeges nyugalommal áll a helyén és míg a
felháborodással megbirkózik az elnöki csengő, nyugodtan cukrot szopogat.
A karzatnak ma meglehetősen idegen képe van, egy honti küldöttség
terpeszkedik egy egész soron végig, éppen a honti állapotok okozták a
kavarodást, azonfelül a középső karzaton egy nagy idegen társaság lesi
az izgalmakat: egy fiatal képviselő rokonsága és baráti köre, akik
meghallgatják a szűzbeszédet, mely ezután következik.

Éva gépiesen integet jobbra-balra, néhány ismerős mégis csak akadt, sőt
gyakorlott szemével egy egész csomó jövendő ösmerőst is felfedezett.
Fiatal, többé-kevésbbé jól öltözött leányok, akik kottát vagy könyvet
tartogatnak az ölükben: minden esztendőben ilyenkor nyílnak ezek a friss
karzati virágok, akkor, mikor a szinésziskolákban befejeződnek a
vizsgálatok. Rendesen a postán kapnak két karzati jegyet: a jó isten
tudja, kinek jutott eszébe, hogy ezzel kedveskedjen nekik, de nemsokára
megtudják ők maguk is.

A belügyminiszter végre szóhoz jut és valamit mond, amire a jobboldal
hangos kacagásra fakad. A hontiak megdöbbenve néznek össze, aztán ők is
kacagnak. A baloldal lármázna, de ott is kacagnak, úgy, mintha gúnyos
kacagás volna. Denique, a miniszter megnyeri a csatát, mint annyiszor
máskor, mikor a legmegdöbbentőbb adatok hatását megerőtleníti egy találó
elmésséggel.

Éva az államtitkárt keresi. Csakhamar ráakad. A legszélsőbb helyen,
közel az ujságírók karzatához, ül egy szélsőbaloldali képviselővel és
azzal hevesen vitatkozik. A két férfiú egészen belemelegedett az ügybe
és kikelt magából. Végre is az államtitkár vállat von, az ellenzéki
honatya a kezével olyan mozdulatot tesz, amely azt mondja: hát akkor
legyen úgy, többet nem tehetek, s izgatottan elválnak. A baloldali úr
arca még piros és haragos, amikor lemegy a völgybe ott aztán, minden
átmenet nélkül a gukkerjéhez nyúl és a szomszédját figyelmeztetőleg
meglökve, figyelmesen néz a karzatra.

Deméndy a miniszter mögé ül és élénken beszélget vele. Éva is megdöbben,
föl se nézett a karzatra. Keserűség kél a szívében, de alig érlel meg
benne a gondolat, hogy Deméndy egészen megváltozott, valaki titkolózva
hajol le hozzá és egy cédulát csúsztat a kezébe. A szíve nagyot dobban,
figyelmesen tekint le a szónokra és csak néhány perc mulva bontja szét a
cédulát, melyen a jól ismert kúsza írásvonalak csak ennyit mondanak:
_Vártam és várom_.

Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi
Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és
ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas,
ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való
érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is
figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol
meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti
állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a
szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép
leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?

Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó
alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú
öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette,
hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék
annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy
megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve
a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a
kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja,
kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel
a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja
kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne
várakoztassa.

Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A
képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a
középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a
karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé.
A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit
egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan
beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már
megnyílt és belép rajta Deméndy.

Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé,
aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az
Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e
szókat:

– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.

Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és
visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára
hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy
eladott leány, akinek nincs önálló akarata.

Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami
kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan
csókolta le könnyeit.

– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat
okoztam?

Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte
könnyeit.

– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja
és csókjaival elborítja arcát.

Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének
és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló
modorban, mely lenyügözően hatott Évára.

– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a
termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után,
és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl –
ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok
menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a
városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz.
Igen, ott várj meg. Jó lesz?

– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy
hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.

– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán
sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára
ott leszek.

És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló
csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot
lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.

Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele,
mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete
lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást
a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú,
se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után állást kapott
volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy
Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek
mások nézték: a pénz nyomorultjává.

Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel
jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán,
akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár.
A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a
boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány
vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a
Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a
koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.

Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy
tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be
az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok,
megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok,
facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon
felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az
üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd
utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A
belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság
szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság
feslettségével, fásultságával.

Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép
leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e
vagy sört.

– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a
pénzből.

Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a
fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik
tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón
lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő
áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák
róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos
asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös
üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal,
rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb
ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban
törnek ki.

Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg
hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is
álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül,
bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben,
elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a
kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és
sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a
felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:

– Kezét csókolom.

Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt
gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.

Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott
kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:

=DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.=

És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:

_Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár._

Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés
nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha
tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a
várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába.
Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember
tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket
szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és
mindenkinek fájhat a foga.

Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli
kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem
igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot
olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel
elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.

– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően
meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót,
édeskésen bekiáltja:

– Ma chère! vendég jön.

Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női
kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben
és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony,
aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy
huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.

– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden
bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak
használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.

– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a
függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított
ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével
lehetett a belső szobába jutni.

Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden
csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a
szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek
nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép
leányok, asszonyok arcképeivel.

A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani.
Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És
nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta
ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.

– Tessék.

Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos
fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi
fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága
szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet,
széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító
hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel.
Fürdőszoba is nyílik oda.

Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt.
Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig
füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak
akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a
férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.

Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét.
Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika
hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen
védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer
mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az
anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat.
Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:

– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.

Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab
liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné
egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja
tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve
odaszól az anyjának:

– Adjak neked is?

Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak
szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a
gangra és nézi, nem jön-e már Éva?

Sárika kötekedik vele.

– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni
a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még
kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?

Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre
mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését,
aki most már haragosan kifakad.

– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én
is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!

Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért
ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.

A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban,
ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az
első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a
harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán
felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A
hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a
konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt
s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot
adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit
mond.

S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek
összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult
tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a
lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy
hangon mondja:

– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?

Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem
teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:

– Ne gyujtsak lámpát?

– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.

És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos,
anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az
ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája
zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.

– Fizesd ki a házbért.

Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután
jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az
ökle és azt kérdi magától: minek is él?


3.

Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy
feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és
magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből
ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy
lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az
álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék,
becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos
szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult
belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is
oldódott.

Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz
semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet.
Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán,
hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak,
jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó
hozzájuk.

Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül
vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás
tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után.
Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen
tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva.
Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem
lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes
belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.

Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi
feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült
föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta,
hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel
rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe
vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.

De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és
elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett
ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se
rezzen, mikor az ura jöttét hallja.

– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?

Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik
magában.

– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?

Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.

– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.

Az asszony tagadólag rázza a fejét.

– Vagy haragszol rám?

Újból csak a fejét rázza.

– Vagy búsulsz valami miatt?

Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a
karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.

– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.

– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam
senki.

– Olyan nagy a baj?

– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te
feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy
szeressed.

Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis
egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.

– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.

Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.

– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni
és meg fogsz bocsátani.

Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja
az asszony leányos haját és biztatja:

– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.

– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki
bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna
ám.

– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?

– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az
arcát.

– Hogyan? Mit?

– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?

– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.

– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.

– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.

– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt
mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem
akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt
emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a
feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a
legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának,
hanem az utcán szedi föl a leányokat.

Deméndyt elfutotta a méreg.

– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.

– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a
beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább
beszélt és rólad is…

– Hogy én is?

– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit
rólad mondott, az még csufabb.

– Micsoda?

– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és
hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz,
mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell
az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is
nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is
észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én
ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról
beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat
ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így
visszaélsz az én tudatlanságommal.

– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s
most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?

– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te
adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted
velem – ó istenem, nem merem kimondani…

– De csak mondd, mondd ki, édes.

Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:

– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.

Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt
a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az
ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát,
mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb
dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van
vele?

– És te elhitted ezt?

Deméndyné lehorgasztja a fejét.

– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha
elhittem volna.

– Nos kedvesem, rosszul tetted.

– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az
én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is,
rosszat hittem.

– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz
ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?

– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul –
igazán nem haragszol?

– Nem.

– Egy icike-picikét sem?

– Egy ici-picikét sem.

– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás
alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.

– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a
feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen
hangulatot változtatni.

– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával,
mert félek tőle.

– Ne félj, majd megvédlek én.

– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.

Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta
feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.

– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?

– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban
szeretlek?

– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen
kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban
a te ügyetlen kis feleségedet.

Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem
ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy
megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt
a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik,
de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a
szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő
szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször
a feleségedet.

Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az
asszonyt.

– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha
minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt
mostanában.

– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát.
Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?

– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy
látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?

– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert
még nem mondtam el mindent.

– Akkor folytasd a vallomást.

– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én…
én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha
békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a
többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam,
hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve
és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor
undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel
én nem akarok többé együtt lenni.

– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.

– Ó istenem, – folytatja megborzongva Deméndyné – senkisem gondolkodik
így, az asszonyok, akikkel érintkezem, mind tudják az urukról, hogy
milyen volt és nem érzik a szégyent, mind szennyesek, mind megalázottak
és a férfiak is mind olyanok és nekem ebben a világban kell lennem és
kinevetnek érte. Édes uram, drága uram, ha te is… ha te is…

Iszonyodva rejtette arcát a férfi mellére, majd ösztönszerűen ellökte
magától. Hirtelen szökéssel leszállt az öléből és magasra emelt fejjel,
elváltozott hangon ráparancsolt Deméndyre:

– Esküdj meg, hogy olyan tiszta voltál, mint én!

És az államtitkár, mint a szolga, lehajtotta fejét és halk, engedelmes
hangon mondta:

– Esküszöm.




ÖTÖDIK FEJEZET.  SÁRIKA.


1.

– Ó, rendkívül örülök a kiváló szerencsének, Éva kisasszony, rendkívül
örülök, a Deméndy méltóságos urasághoz is volt rendkívüli szerencsém és
neki is mondtam, hogy már régen nem volt szerencsém Éva kisasszonyhoz.

– Ugyan? Itt volt? Nem is említette.

– Ó, kisasszony, de szót sem érdemel olyan kiváló úrnál, hogy
leereszkedett egy szegény cipész boltjába, de nekem megtiszteltetés,
kiváló megtiszteltetés volt, nem az, hogy kiegyenlíteni méltóztatott a
kisasszony számláját, hanem, hogy lehettem oly szerencsés a cipőjét
kijavítani.

– Ah, a számlámat is kifizette? Hiszen akkor nincs is tulajdonképen
dolgom önnél. Én is épen számla miatt jöttem.

– Fölösleges, teljesen fölösleges kisasszony, méltóztatik tudni, én nem
a pénzre nézek, hanem a rendelésre. Minél több rendelés, annál több
munka és a munka az igazi kincs, nem a pénz.

Éva háttal állt az ajtónak, az érdemes mester pedig a rendes helyén ült.
Az ajtó megnyílt, valaki belépett, de mire Éva visszafordult, az a
valaki ismét becsapta az ajtót és eliramodott. Éva nem tudta, jól
látott-e, olyan gyorsan tünt el az alak. Hirtelen ő is fölrántotta az
ajtót és szétnézett. A Kígyó-utcai kapualjban még látta az eszeveszettül
szaladó kisleányt és megismerte:

– Sárika! – kiáltott utána, de az, ha hallotta is, észnélkül tovább
menekült és eltünt.

Éva magánkívül fordult vissza a cipősboltba.

– Wočasek úr, – szólt felindult hangon – mit akart itt a hugom?

– A huga? – kérdi Wočasek úr és becsületesen emeli tisztes arcát Évára,
– a Sárika kisasszony a nagysád huga?

Aztán szintén csóválja a fejét.

– Azt nem tudtam, akkor természetesen nincsen semmi nehézség.

– Miben nincs nehézség? Beszéljen.

És Wočasek úr szolgálatára készen adja felvilágosítását.

– Hát a Sárika kisasszony, igaz, hiszen a neve után mindjárt
gondolhattam volna, hogy mélyen tisztelt nagysádnak a huga, vagy
legalább is a rokona – nem is tudom, hogyan nem jutott eszembe – tehát
röviden Sárika kisasszonyhoz tegnap volt először szerencsém, bemutatta
magát, hogy ő Dermák Sárika és biztos alkalmazása van a
zsibárus-utcában, meg is győződhetem róla és hogy akarok-e neki
részletfizetésre olyan szép cipőt eladni, amilyet a kirakatban látott.
Fix alkalmazásban van? gondoltam magamban, akkor nem adok cipőt.
Kérdeztem: hogyan lehettem olyan szerencsés, hogy hozzám fordul, holott
más üzletek is vannak itt a bazárban is, másutt is. Erre a Sárika
kisasszony azt mondta, hogy egy jó ismerősétől hallotta, hogy hitelbe
dolgozom. – Tévedni tetszett az ismerősének, mondottam, mert én hitelbe
dolgozom ugyan, de nem részletlefizetésre. Szabadna tudnom, ki a mélyen
tisztelt kisasszony jó ismerőse? És akkor a kisasszony azt mondta, hogy
a Kovács Selma. – Ah, a Kovács Selma? Az más. Ha a Kovács Selmának jó
ismerőse, akkor nem mondom, hogy nem foglalkozom a dologgal. Mindjárt
mértéket is vettem és azt mondtam, hogy majd holnap, tehát ma meg fogom
neki mondani, hogy elvállalom-e, mert én egyenes ember vagyok és nem
hitegetek senkit. Aztán mindjárt küldtem Kovács Selmához, aki igen jó,
megbízható vevőm, kaszirnő a nyugati pályaudvar-kávéházban, ott
tudakozódtam a kisasszony után és igen jó felvilágosítást kaptam.
Persze, ha tudtam volna, hogy mélyen tisztelt Éva kisasszony hugához van
szerencsém, nem is tudakozódtam volna.

– Wočasek úr, – szólt Éva – a dolog éppenséggel nincs rendjén. Ha jó
barátságban akar velem lenni, nem fog a hugomnak cipőt csinálni. Érti?
Megtiltom, nem akarom, ez a leány még gyerek, inkább megfojtom, semhogy
rossz útra engedjem térni.

Wočasek úr helyeslően bólongatott a fejével.

– Bölcs beszéd, kisasszony, nagyon bölcs beszéd és én ezért még jobban
tisztelem, mint eddig. Ha még gyerek, akkor vigyázni kell rá. Én is úgy
láttam, hogy tapasztalatlan gyerek, az öltözete nem olyan, amely
bizalmat gerjesztene, azért nem is mentem mindjárt bele az alkuba.

Kis vártatva azután, miközben gondolkodva himbálta fejét, hozzátette:

– No, de majd megnő.

Éva kelletlen mozdulatára pedig hozzátette:

– Ne tessék haragudni, kedves kisasszony, ezen a kis vargaszéken az
ember sok mindent tapasztal. A kis leány, ha egyszer el van csavarva a
feje, megy a maga útján, akár én csinálom a cipőjét, akár más, föl nem
tartóztatja bizony senki. Mert ilyen, kérem alássan, a szerelem, tessék
elhinni, nem bír vele az ember. Itt van például a szegény Domokos, azaz,
hogy nincs már itt. Kár, igazán kár, sok mindent tanulhattam volna tőle,
én, öreg ember létemre. Hanem az a Gizi nem ment ki a fejéből. Egy
darabig bírta, aztán csak rendetlenkedett, végül egészen elmaradt. Az
utcán kódorog az után a leány után. Össze is állt vele, egy hétig
békességesen együtt is éltek, aztán a Gizi ismét rossz fát tett a tűzre
és megszökött tőle. Majd megint összeálltak, megint szétmentek s így
megy ez majd véges végig, egyik se tehet róla, mert a vérében van. A
vér, kisasszony, a vér!

Évának nem volt kedve tovább folytatni az eszmecserét.

– Isten vele, Wočasek úr, még egyszer kérem, annak a gyermeknek ne
csináljon semmit, mert velem gyűlik meg a baja.

Elsietett. Mint a kiéhezett ember, aki végre terített asztalhoz jut, oly
mohón vetette magát Éva a fizetésre. Ahogy egy-egy számlát
kiegyenlített, egy-egy fejjel magasabbnak érezte magát. A Blum úr
boltjában már volt, a daliás segéd bókolt és rámeresztette szemét,
titkon intett is neki, de ő ügyet sem vetett rá. Fizetett és ment. Most
pedig Bernstocknénál is kiválthatja a bonját. Milyen más az, ha az
embernek pénze van! Hogyan szerezte? az most nem nyomja. Van, magasan
hordhatja a fejét, nem kunyorál, nem komédiázik, hanem fizet és
parancsol. És ezentúl így lesz mindig, vége a nyomorúságnak örökre.

Még az előszoba csöngettyűje is, melyet a nyíló ajtó riasztott föl,
máskép szólott most, mint néhány hónappal ezelőtt. Egy lompos
tanulóleány lebzselt a nagy teremben, ijedten menekült a műhelybe,
mihelyt Évát meglátta. Nyomban fölpattant újból az ajtó, a Bernstock úr
tolószéke élesen csikorgott s megjelent a különös pár. A beteg ember
szájában most is lógott a pipa, de feje kisebb volt, az orra megnyúlt s
a szeme kitágulva, tébolyodottan lobogott Évára. Az asszony már nem igen
bírt vele, majd kibukott a székből, annyira erőlködött Éva elé s mint a
gyerek, makacsul rikácsolta:

– A kezét, a kezét, hadd fogjam meg a kezét.

Éva ránézett az asszonyra, ez már egészen megtört és eltompult.
Iszonyodva nyújtott kezet a beteg embernek, aki megmarkolta,
össze-vissza szorítgatta s mikor az ajkához akarta vonni, Éva riadtan
visszahúzta. Most már Bernstockné is felocsudott és rárivalt a betegre:

– Ne nyalakodj, nyomorult, nem látod, hogy utál?

Bernstock magába roskadt. Szuszogva, vacogó foggal, mélyen a homloka
alól bámult a nőre, aki, mint minden más női jelenség, fölgalvanizálta,
izgatottá tette és nyomorult kínok között szította benne a beteg
szenvedélyt. Bernstockné valami újat talált ki, hirtelen a fal felé
fordította a széket és a beteg rikácsolva, vergődve és káromkodva
próbált visszafordulni, hasztalanul.

– Fizetni jöttem, Bernstockné, – mondja Éva kurtán.

– Mennyit?

– Az egészet.

Bernstockné egy darabig fásultan bámul maga elé, aztán némi
szelidséggel, halkan mondja:

– Nem muszáj, kisasszony, megelégszem egy részlettel is.

– Köszönöm, – felel Éva élesen – kérem csak az egész számlát.

– Ahogy tetszik.

És Bernstockné avatott kézzel fölüti az Éva kontóját és kiírja. Aztán az
asztal fiából kiveszi a Deméndynek szóló pár sort is és száraz, üzleti
kézmozdulattal mind a kettőt odanyújtja Évának.

– Tessék.

Éva egy pillantást vet a számlára, aztán szó nélkül leolvassa a
bankókat.

– Nincs szüksége valamire?

– De igen, majd körülnézek egy kicsit. Készül most valami érdekes?

– Ó, igen sok, a nyári saison ugyan elmult már, de azért sok munka van.
Jőjjön csak, megmutatom a Webstonné costumejét. Igazán meg fog önnek
tetszeni.

– Webstonné? A Kovácsevics Mariska? Hát visszajöttek már?

– Ó, már régen, igen boldogan élnek, nagyon sok ruhát rendel.

Ekkor újból megbomlott az előszoba csöngője és Bernstock úr, új női
látogatót sejtve, fülsiketítően kezdett rikácsolni:

– Fordítsd meg a széket, hallod? Fordítsd meg a széket. Azt akarja, hogy
örökre a falat bámuljam. Szegény, beteg ember vagyok én és megöl a
féltékenységével. Tüstént fordítsd meg a székemet.

Bernstockné, hogy a lármától és botránytól szabaduljon, egy rántással
megfordította a széket, közben öklével egyet ütött az ember vállára,
amire ez, mint a macska összegubbaszkodott s célját elérvén, nyomban
elcsöndesedett.

Ketten jöttek: Webston úr és felesége. Az öröm persze nagy volt a
viszontlátáson. Asszony láttára a beteg megint mozgolódni kezdett és
előre nyújtogatta reszkető karját:

– Csókolom a kezét, a kezét, a kezét, – rikácsolta emelkedő hangon.

– Itt van, – kiáltott vígan Webstonné és minden undor nélkül átengedte
neki a kezét, még a keztyűt is lehúzta róla. – Csókolja meg, ha ízlik,
Bernstock úr, maga igazi férfi, szereti az asszonyokat mindhalálig.

Webston úr nagyon megváltozott. A szeme egészen beesett, a szakálla
megnőtt, szinte elrongyolódott egész mivoltában. Évát meglátva, a szeme
fölvillant, aztán, míg felesége a beteggel incselkedett, odalépett
hozzá, megszorította kezét, hogy a leány beleszisszent, úgy súgta mély
fájdalommal:

– Mért nem volt hozzám őszinte, mért nem volt őszinte?

Éva hidegen vállat vont.

– Másképp cselekedett volna akkor? – szólt csipősen.

Webston úr lehorgasztotta fejét.

– Igaza van, hiszen most már mindent tudok és még sem cselekszem
másképp.

Szeme ráesett a betegre. Mint a kutya a maga kitömött mására, úgy nézte
Bernstockot, félelemmel, csodálkozással. Lábujjhegyen nehány lépést tett
feléje s mikor a beteg ember őrületes szenvedélye, lángja rálobogott
Mariskára, visszatántorodott: megértette a baját és ráismert a magáéra.
Hideg verejtékkel homlokán tántorgott az ablakhoz s ott ledűlt egy
székre. A tulajdon jövendőjét látta tolókocsiban.

– Éppen most beszéltem az ön costumejéről – ujságolta Bernstockné
Mariskának. – Persze egészen másképp csinálnám, csak a façonja volna
ugyanaz.

– Nem bánom, ha egészen úgy csinálja is. Tudod, Éva, csináltass
szakasztott olyan ruhát. Nem volna rossz, együtt mennénk sétálni s akkor
testvéreknek néznének. Hasonlítunk is egymáshoz.

– Az urak addig mulassanak magukban, – szólt még hátra az ajtóból – pá
Bernstock úr, ugy-e Bernstockné, nem lesz rám féltékeny? De úgy szeretem
a maga urát, még emlékszem rá a régi időkből. Pá, Alfréd, tanulhatsz is
valamit Bernstock úrtól.

Ezzel a hölgyek a műhelybe mentek s Webston magára maradt a nyomorékkal.

Az irtózat kíváncsiságával lépett hozzá közelébb.

– Régóta beteg?

– Ó, – nyögi ez – amióta megházasodtam. Ó, bár sohase házasodtam volna
meg. Egészséges voltam, mindig egészséges, mennyit bírtam el, de
mennyit! Aztán elvettem ezt az asszonyt, ó hogy az ördög vitte volna,
mielőtt a szemem elé került. Undok, csúf, féltékeny és kiszívta a
velőmet. Alig nehány hét és nézzen rám. Esztendők óta ülök ebben a
székben, az asszony kínoz és ver és várja a halálomat, hogy ne kelljen
többé féltékenykednie rám. Látja ott az arcképemet? Olyan voltam én.
Erős, iszonyúan erős. A leányok nem ártottak, dehogy is, csak ez az
asszony! Ne házasodjék meg soha, uram!

– Házas vagyok, – mondja Webston úr remegve.

– Igaz, igaz, a Mariska férje. Ó, az más – mondja Bernstock és a szeme
vad zavargásban föllobog. – A Mariska. Milyen szép, milyen különösen
szép. Ilyen feleség mellett gyönyörű lehet az élet. A Mariska mellett,
vagy akárki más mellett, csak az enyém… brr…

Bejött egy varróleány, hogy a kandallóról valamit bevigyen. Bernstock,
alig hogy meglátta, feléje nyújtotta mind a két karját.

– Elza, Elza, – rikácsolta – görcs van a nyakamban, itt hátul, fogjon
meg, fogjon meg.

A leány undorral és félelemmel huzódott tőle.

– Nem szabad, Bernstock úr, majd szólok a nagyságos asszonynak.

– Ne, annak ne, inkább tovább kínlódom. Ó, azok a leányok, – nyögte és a
szájáról folyt a hab – azok a leányok, megöl a közelségük.

Ekkor hirtelen előre nyúlt. A leány visszamenet nem volt elég óvatos. A
beteg megragadta a szoknyáját és csúfos, nagy kacagással közel vonta
magához.

– Eresszen el, Bernstock úr, – rémüldözött a szegény teremtés – mert
kiáltok.

– A nyakam, a nyakam, húzd ki a nyakamat, – dadogta ez magánkívül s
karja átfogta a leány derekát. Hirtelen el is eresztette és
visszaroskadt. Behunyt szemmel, lihegő szájjal aléltan feküdt így néhány
percig. Webston nem tudta tovább nézni, rémülten fordult az ablak felé
és homályosodó agygyal mondta magának:

– Ez lesz a végem, ez lesz a végem.

Bent a nők végeztek a próbával és válogatással.

– Maradj még, Éva, mielőtt a mamlaszhoz megyünk, hadd mondjam el, hogy
vagyok. Vagy nem is vagy kíváncsi rá?

– Dehogy nem, jól vagytok?

– Ahogy vesszük, – mondja Webstonné – jól is, rosszul is. Agyonszekiroz
a féltékenységével, de mégis csak kifogok rajta. Folyton mellettem van,
nem hisz egy szavamban sem. A mamlasz, mégsem kap rajta soha. Nagyobb
baj az, hogy nem akar többé az üzletében ülni, teljesen elhanyagolja,
hogy engem őrizzen. Így aztán nem tart már soká a dicsőség. Nem adok
neki egy esztendőt és elcsapják, tönkremegy.

– Mit csináltok akkor?

– _Mi_, kedvesem? – kacagott a nyurga hölgy – hogy _mi_ mit csinálunk,
azt bizony nem tudom, de hogy _én_ mit csinálok, az már bizonyos.
Otthagyom, egyszerűen otthagyom. Csak nem gondolod, hogy azért mentem
férjhez, hogy nyomorogjak? A férj is csak olyan férfi, mint más. Akinek
nincs pénze, annak nem kell asszony. Hát nem igaz?

– De kérlek, Mariska, mégis csak szeret s miattad megy tönkre.

– Hát tehetek én róla? Ne szeressen. Más is szeret, más is tönkre ment
már, hát miért törődjek többet ővele, mint mással? Amíg fiatal vagyok,
addig élem a világomat, ráérek azután megtérni és könyörületesnek lenni.

– Menjünk, – szól Éva kurtán.

– Te neked nem tetszik a beszédem, látom, mindig oly különös voltál. Hát
te hogy vagy? Jóban vagy ismét az államtitkárral, hallom?

– Igen, – mondja Éva és egy csepp röstelkedést sem érzett. Pedig azelőtt
büszkén és hallgatva siklott át az ilyen kérdéseken.


2.

Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő
pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól
nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel
a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor
engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen
fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre
tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki:

– Éljen Dermák Jani, ez egyszer jól viselte magát.

A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta
Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé
mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes
volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta
boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is
valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy
mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan
nehéz.

Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament.
Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem
csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a
világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És
egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s
a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ,
hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.

Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon
keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné,
egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak
járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.

Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a
betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:

– A _K_ betű sokkal szebb, ha egy vonással írják.

Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, szorosan magához ölelte és
rázúdította a csókok záporát.

– Szamár, szamár, – mondogatta – hát még mindig nem érted?

A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva
szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor
közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József
Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez
házasságtörés volna.

Az asszony sírt és nevetett.

– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még
lihegve megszorította a kezét:

– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy
igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is
szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?

Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte
magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé.
Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította
különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája
finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden
árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép
asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a
huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami
finom, gazdag!

Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai
gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez
az asszony kimondta előtte a bűnös szerelem szót, mostan rabja is. A
naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú
szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte
ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most
régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem
imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész
éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta
magában szűzi tiszta képét.

Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden
felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek.
Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt
különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz
a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy
érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ
végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.

Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához.
Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a
szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem
rezgését.

Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt
lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult,
a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A
szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani
bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán
csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.

– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel.

Sárika nem felel. A fiú nyugtalankodik.

– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen
beteg vagy!

– Nem megyek – fakad ki durván a leány – sohse megyek többé haza.

Jani megijedt.

– Mi történt, az istenért? Bántott a mama?

Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már
be kellene rajta menni.

Egyszer aztán, félig háttal fordulva bátyjának, töredezve mondja:

– Ha Éva nincs otthon, akkor fölmegyek.

– Éva? Mi bajod Évával?

A kis leányt most szinte rázta a düh.

– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával.
Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban
is.

Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal
gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a
nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva
többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:

– Megnézem, hogy otthon van-e, aztán majd lejövök és megmondom.

– Ints le a gangról, – szól mogorván a leány.

Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét
sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.

Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt.
Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor
szokása szerint rászólt Janira:

– Be későn jösz.

De nyomban visszakapta régi dühös színét, amikor hozzátette:

– Az a csavargó pedig még most sincs itt. Nem is hagyok neki ebédet.

Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt
mondta:

– Valamivel jobban bánhatna vele anyám, egészen elvadítja a háztól.

– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem
bántom.

Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal
jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült,
mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél
Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog
nyugodni.

Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével
intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor
kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány
lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a
lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.

– Mit intesz? – kérdi Éva.

– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt
vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.

– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni,
rendőrrel hozasd föl.

Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta.
Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.

– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, –
figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik,
az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a
szemem elé kerülni.

Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy
kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.

– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka.
Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.

Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha
nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a
szűrét annak az éhenkórász technikusnak.

Amellett a kiváncsiság is gyötörte és próbálta kivasalni Évából, hogy
min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és
Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve,
köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát
nem sikerült megtalálni.

– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára
nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan
fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.

Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes
technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.

– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy
édes anyám nevében felmondjak önnek.

Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.

– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?

– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az
egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember.
Mennyire vitte a hugommal?

Haas úr jókedvűen nevetett.

– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el
a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan
lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?

– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen
őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.

– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, –
hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá
komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még
sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.

– Szokott vele a házon kívül találkozni?

Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon
felelte:

– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.

– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul
vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a
legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát
önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes
anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!

Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:

– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?

Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül
elnevette magát.

– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos
hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De
komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit
akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van
valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak
egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők
magunkat?

– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz
gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.

– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét
fütyörészi a kőrösi-lányt.

– Tehát nem akar kihurcolkodni?

Haas úr szélesre húzza az arcát.

– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt
lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más,
ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek.
Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem
telt le a hónapból.

– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót.
Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a
kőrösi-lány nótájába.

Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel,
Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el
volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De
a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem
akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is
találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt
világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga
elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta
is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor
Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint
harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.

Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg
fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának
lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a
holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva
fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos
nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:

– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem
bucsuzhattam tőle.

Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár
erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény
párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált
volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben
úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.

A kisleány dacosan üti föl a fejét.

– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.

– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.

– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy
nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.

Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.

– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?

– Hol?

– A Wočasek boltjában.

– Ki az?

– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.

– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.

Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:

– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.

A kis leány haragos lett, mint a pulyka.

– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak
sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem
hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most
rám akarod fogni…

– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál,
abban sincs semmi rossz.

A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.

– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be
és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért
is, sohasem voltam a párizsi udvarban.

– De hisz láttalak!

– Hazudsz.

– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.

– Nem igaz, hazudsz.

– Azért nem mertél délben feljönni.

– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?

Most már Éva is elvesztette türelmét.

– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.

Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az
ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt,
megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.

– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé
szobaúr.

Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna.
Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és
káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és
tépte és harapta.

– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és
féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és
utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.

Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját,
önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön,
úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így,
közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre
megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az
ágyát.

Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó
gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró
alatt aludt vele.


3.

Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően
pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha
Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De
komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva
próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de
ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s
megvetően hátat fordított neki.

Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem
tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé
engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s
mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és
eliramodott.

Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan
látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is
érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este
volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát,
jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét
ráirányítsa az új cipőjére.

– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.

– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded?
Miattatok akár mezítláb is járhatnék.

– Már megint nyelveskedel?

– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a
száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt,
mint Éva, aki idehozza a szeretőit.

– Elhallgatsz mindjárt?

– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy
becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.

Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.

– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.

– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki
egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…

Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és
istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította
ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen
fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.

– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.

– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé
a lábamat.

Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.

– Hová? – kérdi az is.

– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.

Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot
a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika
szökését.

Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő
Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát
nézte: kilenc elmult.

– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi,
hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész
éjszakára is kimarad?

– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, –
érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a
csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon
a háztól.

– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni
Sárit és haza hozni, bármi áron.

Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg
Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.

– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, –
honnan tudnád, merre ment?

Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:

– Menjünk.

Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is
keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?

Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az
Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket
nézegette.

Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel.
Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű
csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik
szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a
pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a
padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek.
Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt
kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja
az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes
utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha
jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen
nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat.
Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a
fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál
sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.

Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az
elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden
emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az
Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De
mégsem, oda csak nem ment egyedül!

Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék.
Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott
Haas úr lakást.

Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas
urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak
tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon
van, ha nem, akkor nincs otthon.

És nagyon gyanusan nézett végig Éván.

Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott
előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát.
Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási
rajztábláját.

– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen
felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.

– Mikor szokott haza jönni?

– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig
idehaza van.

– Nem jár ide hozzá senki?

Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást:
feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat,
vagy beszél?

– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki
Haas úrhoz jönni szokott.

Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.

– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a
szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.

Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett
neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.

– Itt volt ma? – kérdi összeszorított foggal.

– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba
mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak,
hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a
Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni,
színházba mentek.

– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.

A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és
egész testében reszketett.

– Mi lelt?

A fiú mozgatta ajkait, de nem tudott szólni.

– Mi bajod? – kiált Éva és megrázza.

A melle hevesen zihál, a szeme kidülled, keze ökölbe szorul.

– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem
rossz leány…

Éva csak most látta, hogy ezt az ártatlan fiút kár volt magával hozni.

– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon
benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.

– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca
biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen
arcába világított.

– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden
áron megtalálnunk, hogy valami ostobaságot ne kövessen el.

Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon
volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma
este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a
másik föltevést.

– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a
kocsisnak, aki a lovak közé vág.

A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai,
ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire
katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy
végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság
után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét
fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos
ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a
korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.

Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár
rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre
veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja
fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai
Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra,
melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja
nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női
hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét
betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal.
Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind
üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A
bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.

Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk
komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a
csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka
után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de
időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik,
könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató
zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított
mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő,
csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig
magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.

Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között
az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig
nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.

A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint
sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest,
sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca
már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz
értek.

Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon
fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális
árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti
hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a
golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, a nagy tükör tövében,
egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és
fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.

Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz
kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy
frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya
leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles
nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért
bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak.
Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az
Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?

Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol?
Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen.
Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is.
Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat,
tetszenek neki.

A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre
meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú
extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és
hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de
lágy és tömött.

Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a
fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán
barátságosan biccent a kaszirnő felé.

– Ha nem tévedek, Selma kisasszony?

A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne
van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon.

– Nem, kérem, Selma kisasszony már elment, csak holnap lesz inspekciója.

A kétségbeesés fojtogatja torkát. Már most mit csináljon?

– Nem ön az, – ismételte csüggedten, – pedig beszélnem kell vele.

– Bajos lesz, kisasszony, de talán én is szolgálhatok?

– Nem, nem, Selma kisasszony kell nekem. Délután itt volt?

– Hat óráig, de addig én nem voltam itt.

A gazda látván az élénk beszélgetést, előre hajlott fejjel közeledett.

– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt
keresi.

A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva
körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s
valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott
volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér
felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és
lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok
felől, amiket eddig elmulasztott.

Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta
megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A
zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma
ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha
akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát
ilyet találni Budapesten vagy harmincat.

Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem
tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok széles
érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon
mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint
különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást,
akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.

– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott
hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét
valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?

Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt
maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész
délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy
ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is
tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi
vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is
pezsgőzött.

Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve.
Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok
után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem
menthet már meg semmit.

– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony
lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová
ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója
keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor
mi küldtünk érte.

Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy
föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet
szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset
nagy szenzációt keltett, a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla,
miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.

Tehát a kerepesi-útra, a Kossuth-kávéház fölött. Míg arra robogtak,
valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis
leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma,
néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.

– Eredj föl, Jani, nincs-e már itthon?

A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és
néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama
izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy
megtalálhatja, mint most.

– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az
izenetre.

– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem
találni azt a leányt, mert…

– Mert?

A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd
kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől
elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.

– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz
leány.

Éva iszonyú felindulással fogta meg a fiú kezét.

– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem
értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha
tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta
leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és
holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy valamikor máskép
legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást
nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát,
ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a
szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az
okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok
pénze, különben őrült vagy gazember.

A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a
hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és
kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg,
arcát elfordítva, borusan mondta:

– Te vagy rá példa, hogy a szegény leány is lehet becsületes.

Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő
sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás:
én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a
gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből.
Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:

– Én sem találok embert, aki feleségül venne majd.

A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák
családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden
simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny
mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben
áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az
ölelkező párt látták.

– Jó mulatságot, éljen a szerelem!

És nyomában durva kacagás.

A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes kávéház mellett robogtak el,
közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott
ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak
ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva
képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli
éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal
keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma
föláldozásával símára vasal.

A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a
Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok
bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és
becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:

– Várj meg itt.

A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába
nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a
budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk
nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő,
férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett
kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy
fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.

– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az
előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a
kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.

– Második emelet, jobbra a sarokban – morogja álmos hangon.

– Köszönöm – szól Éva és fölbotorkál a szűk és sötét lépcsőn.

Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót meg tudja különböztetni az
ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a
helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd
mérgesen és szájaskodva világosította fel.

A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az
ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta,
kikérdezgette.

– A Selma kisasszonyt keresem.

– Nincs itthon – hangzik a rideg válasz.

– Hol találhatom?

– Nem tudom. Mi járatban van a kisasszony?

– Nagyon fontos ügyben keresem, a Selma kisasszony érdekében.

Az öreg asszony hitetlenül rázza fejét.

– Nem tudom – ismétli – tessék holnap jönni.

Évának eszébe jutott valami.

– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar
kávéházban szükség van rá.

– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze,
persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága
van. Amúgy sem mehetne oda.

– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de
őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda
jöhetnek.

Az öreg asszony még mindig habozott, de aztán mégis csak megmondta:

– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az
orfeumba.

– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól.
Tehát minden föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai
tivornyára ment a kaszirnővel.

A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba,
ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig
látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik
sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek
ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül
egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még
egynéhányat, leányok társaságában.

Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben
egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.

Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány
társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak.
Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott
idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.

Éva ész nélkül rohant a kocsi felé. Jani reszketve kérdezte:

– Itt van?

– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly
gyorsan, ahogy csak bír.

Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban.
Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az
utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit
keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a
rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka
mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a
gyalogjárókon tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az
Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a
tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje
zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok
félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő
hajszájának.

Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött
belőle.

– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta
ezt az utasítást.

Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a
közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon
s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans
toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és
cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó
verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett
orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan
győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok,
poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös,
ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd
megtántorodott.

Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy
helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak.
Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött
egy hórihorgas alakkal.

– Éva – szól ez meglepetve.

– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy
Webstonnénak, mint most. Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur,
nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.

– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a
mamlaszomat.

– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van.
Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni.
Hát miért ne élje világát a szegény leány?

– Nem ismered azt a Selmát?

– Nem én, én művésznő vagyok, a kaszirnők között nincs barátnőm.

Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen
összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva
szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.

– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós
rendőrtisztviselőnek.

– Helyes, – mondja Webstonné – eredj vele, mi addig itt megvárunk.

– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is
segítened kell!

– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy
bemutassam Harkányi urat.

Harkányi úr félretolja cvikkerét és kezet nyujt Évának.

– Csókolom a szívét, látásból már ismerem.

Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő
társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az
olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől
vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár
kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen
üresek voltak.

– Itt sincs – gondolta bóduló aggyal.

A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas barátsággal szorított
kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta
hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti
őket és kéri, segítsen rajta.

– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy
pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.

– A szeparékban van vendég?

A főpincér savanyúan ötöl-hatol, végül bevall kettőt.

– Hány személy?

A főpincér megint köntörfalaz, nem tudja, majd előbb megnézi.

– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy
aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni,
ha nem tudja, majd megnézem magam.

Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is
odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.

– Botos, a szeparék?

– Háromban vannak, egy negyedik le van foglalva.

– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le
is tagadott? No megálljon.

A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos
pedig folytatja a referádát.

– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek.
A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…

Éva felkiáltott.

– Ez az! Ez az!

– Kikkel van?

– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és Waldapfellel. Szemmel tartottam
őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.

– Előre – mondja a tisztviselő, majd Évához fordul udvarias mosollyal:

– Lássa, kisasszony, a rendőrség mindent lát és mindent tud.

Botos végignéz Éván és műértő bólogatással kérdi:

– A kisasszony huga?

Éva némán igent int.

– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor
érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves
a kis leány?

– Tizenöt mult.

– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven
aluliakra vadászik.

Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága
nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal
kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se
hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen
nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú,
feketeruhás leány.

– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a
kicsike már be van káfolva.

Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva
pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen
el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen
fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:

– Mit keres? Mit zavar?

– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a pamlaghoz. A sarokban ült a kis
leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.

– Sárika! – kiált ismét Éva és a két karjánál fogva megrázza.

Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s
mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.

– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a
pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a
rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.

– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a
mamának.

És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett
egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most
már értik és szerethetik is egymást.

Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg
volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra
fakadt.

– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg
fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.

Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket,
ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig
tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó
tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására
előre mentek.

– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott
utoljára.

– De Webston úr!

– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat –
folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett
bennünket az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony.
És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem
marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.

– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha
össze akarná roppintani.

– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a
szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az
életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar
otthon maradni!

Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös
triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!

Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen
eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan
mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta,
mint az állatszelidítő a fenevadját.

– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta
nyügözni a fiú egész akaratát.

Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette
betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra
magához tért s bambán nézett a fiúra.

– Jani, – mormogta – a Jani is itt van.

Ezzel lecsuklott a feje és aludt.

– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény
embernek, – nagy szívességet tett nekem.

– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a
komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e?

Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a
kocsiba s ismét rászólt Janira:

– Gyere!

A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a
három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol
mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és
szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba,
erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik,
pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.

– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak.
– Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a
ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute
nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.

Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt
minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére
talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és
elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna
szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá,
hogy másokat elítéljen.

Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan
átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a
bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki
Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta
megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a
szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a
bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor maga is…
Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.

Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet
kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a
járandóságot és költögette a kisleányt.

– Sári, itthon vagyunk, ébredj!

– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?

Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy
ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu
kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a
harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon
keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót
csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben
bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette
és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt
elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még
álomittasan kérdezte:

– Mi az? Mi az?

– Semmi, – szólt rá Éva, – menjünk aludni.

Dermákné támolyogva kelt föl és míg vetkőzött, mondta:

– Úgy-e mondtam, hogy kár a pénzért, holnapra megkerül magától is.

Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az
ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában
sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete
szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani
szalmazsákja recsegett-ropogott, amint a fiú nagy fölindulásában egyik
oldaláról a másikra fordult.


4.

Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet
sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem
merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő
huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még
emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló
szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve
öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már
előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg
Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval
sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában,
hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot
hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert
kérdezősködni.

Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit
gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal,
csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.

A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a
söprővel bejárta a szobát.

– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az
üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de
nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra
vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem volt neki jó
anyja. Különösen ez az oka mindennek.

Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek.
Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.

– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok.
Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott
fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy
a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri
módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban
vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem,
hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy
én vagyok mindennek az oka.

– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb
valamennyiünkre nézve.

Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a
tekintet megbűvölve lekötött.

– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse
mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A
becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam
én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon,
anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem
tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De
nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal
voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam
iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az úri
életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb
igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig
szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy
durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más,
tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg
volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység
légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a
fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált
és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény
leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy
én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos
életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc
gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább
lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a
nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk
akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se
tartanék ott, ahol ma vagyok.

Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt
a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.

– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva
borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol
a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni
gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.

Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra:

– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt
hallanom kellett!

– Ez így van, – szólt Éva fejét rázva – meg kellett ezt egyszer
mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a
sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis
moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet
követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra
kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy
engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt
járjuk az utunkat, mert egy utunk van.

Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen
várta Sárika ébredését.

Ágyban fekve, összegubbaszkodva, fejét lágyan a karján pihentetve,
Sárika alig látszott többnek tizenkét esztendősnél. Éva sóhajtva nézte
ezt az ártatlanságnak tetsző álmot, amely pedig a tivornya álma volt.

Későn, lomhán ébredt föl. Egyet nyujtózott, egyet nyögött, aztán
meglátta Évát és mindenre emlékezett. A kis leány hamarosan nem tudta,
hogyan viselje magát. Ellenség-e Éva, korholás, büntetés vár-e reá?
Homloka dacosan összehúzódott, de Éva ekkor már megszólalt:

– Jól érzed magad?

Hangja nem volt se gyöngéd, se durva. A Dermák-családban azonban a
közömbös hang is már bátorítás. Jól érzi magát, csak a feje fáj, nagyon
fáj.

– Öltözködj és gyere velem, együtt sétálunk, majd a friss levegőn
elmúlik a fejfájásod is.

Ez már elektrizálta a kis leányt. Hogy Éva vele sétál. Sohsem történt
még meg.

– A mamától ne félj, – folytatta Éva bátorító beszédét – nem mondtam el
neki semmit, nem is fogja kutatni, hogy hol voltál.

Sárika hallgatta a nénjét, egypárszor unszolta is magát, hogy mondja
már: köszönöm, de nem birta ezt a szót kierőszakolni a száján. Fáradtan
öltözködött s nagyot nézett, mikor Éva a maga még használatlan cipőjét
adta neki oda, rendbe hozta a haját és megigazította a ruháját. Aztán
keztyűt is kapott Évától. Teljesen felkészülve lépett ki a kis szobából.
Dermákné a konyhában állt, gyilkos tekintetet vetett Sárikára, de aztán
oldalt Évára nézve csak azt motyogta:

– Fölkeltél?

Többet nem beszéltek. Éva is toilettet csinált, aztán a két testvér
távozott, hátra sem nézve az édes anyjukra, aki mereven állt a konyhában
és szürke, vénhedt szemével keresett valamit, maga sem tudta, mit.

A hosszú úton a belvárosig egy szót sem szóltak. Sárika olykor lopva
fölnézett Évára, ez azonban egészen el volt merülve gondolataiban. Majd
merő szokásból betekintgetett a kirakatokba s oldalt ránézett a
férfiakra. Mikor Éva a párizsi udvarba befordult, meghökkent.

– Csak jer, – szólt ez kurtán és benyitott a Wočasek boltjába.

Wočasek, mint mindig, most is örült a szerencsének, rendkívül örült a
szerencsének. Egy fekete ternoruhás asszony, fekete kis kendővel a
fején, állt mellette, karján kis kosárral. Széles, gömbölyű arcú,
kékszemű asszonyság volt, amilyen a vidéki nénik szoktak lenni. A
hölgyek érkeztekor az asszonyság szerényen a háttérbe vonult. Éva
kutatva nézett rá, aztán a mesterhez fordult:

– Nemde, a felesége?

– Igen is, – felelt Wočasek úr feltünően érdes hangon, aztán menten
rátért az üzletre, amit máskor nem igen tesz. Éva megérezte, hogy nem
szívesen engedi a feleségét egy levegőt szívni vele s attól tart, hogy
ismerkedni akarna vele.

– Most magam hozom a hugomat, – szólt Éva – s amit rendel, tessék az én
számlámra tenni. Egyelőre csak egy pár nyári cipőre van szüksége.

– Szerencsémnek fogom tartani, nagy szerencsémnek fogom tartani, a Sári
kisasszonynak különben szívesen dolgoztam volna előbb is, ha meg nem
méltóztatott volna tiltani.

Sárika nem tudott hova lenni bámulatában s mikor levetette jobb lábáról
a cipőt, gyanakodva nézett Évára: nem lesz-e ebből is valami baj?
Mértékvétel után Wočasek úr feltünően buzgón hajlongott és ajánlotta
magát, nyilván szabadulni akart a feleségének nem való társaságtól.

Az utcán ismét hallgatva mentek tovább, a kalap-utcába, a Bernstockné
műtermébe. Itt minden a régiben volt, csak a Bernstock úr tolószéke
hiányzott. A szerencsétlenen teljes mértékben kitört a paralizis,
intézetbe kellett adni. Az asszony csontig soványodott és sötét, nagy
szeme beteg tűzben lobogva kidülledt üregeiből. A hajszolt nappali munka
után minden este átment Budára és ott maradt egész éjszakán át a férje
betegágyánál.

Bemutatta a hugát, ezentúl az ő ruháját is itt akarja csináltatni.
Egyszerű, kis leánynak valót, de finom legyen és izléses, akár csak
magának Évának készülne. Bernstockné kipakolta szövetkészletét és Éva
biztatta hugát, hogy csak válogasson. Ez félszegen, elfogultan motyogta:

– Válogass te.

De azért mégis a keze mohón nyult ahhoz a kelméhez, mely neki
megtetszett, Rossz ízlése volt szegénynek, piros kockás crepet
választott, amit akkor csak szinházi blouseoknak használtak. Meglátszott
rajta, hogy Kovács Selma iskolájába járt.

Dél elmult már, mikor Bernstocknénál elkészültek.

– Kalapot majd délután veszünk – szólt Éva, – aztán megint szótlanul
mentek hazafelé. A Gizella-téren felültek a földalatti vasutra, azon
robogtak hazafelé.

Rekkenő hőség van. A nagy bérház udvari ablakain le vannak eresztve a
redők. Mégis, amint a két testvér végigmegy a gangon, itt is – ott is
libben a vászonfüggöny és elsenyvedt arcok kiváncsi mosolygással,
csodáló tekintettel nézik őket. Az éjszakai eseményeknek nyoma maradt a
ház közvéleményében, a házmestertől megtudták, hogy kétlovas hintó hozta
őket haza. Az erkölcstelenségüket leszólták, a pénzüket tisztelték.
Amióta Éva ismét pénzt hoz haza, azóta Dermákné a legtiszteltebb
asszonyság a házban.

Valami csodálatos benső szükségnél fogva a két leány halk, gyáva hangon
jó napot is kivánt édes anyjuknak. És szóltak hozzá: Jani még nincs itt?
De igen, Jani már itt volt és el is ment már. Valami baja lehet a
fiúnak, vagy igen sürgős dolga. Hamar bekapta az ebédjét és elrohant.
Éva tudta, mi a dolga. Menekült a hugával való találkozástól.

Sárika csöndes és illedelmes volt. Az órára nézett és aggódva fordult
Évához:

– Már az üzletben kellene lennem.

Éva bevárta, míg anyjok a konyhába megy, csak aztán mondta:

– Nem mész többé az üzletbe.

A kis leány boldog összerezzenéssel fogadta ezt a kijelentést és
lesütötte szemét.

– Ezentúl, – folytatta Éva – majd gondoskodom, hogy mihez fogjunk, mert
valamihez fogni kell. Berendezünk magunknak egy üzletet, együtt fogunk
dolgozni és a magunk urai leszünk. Amire más képes, azt mi is tudunk.
Hogy milyen üzletet, azt még nem tudom.

Hosszas hallgatás után a kis leány szólalt meg:

– Talán bodegát.

Éva úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán ismét szólt Sárika:

– Vagy kávéházat, muzsikával.

Éva ismét nem reflektált rá, csak azt mondta:

– Olyan üzletet, amelyben nincs dolgunk férfiakkal. Dolgozni és keresni
fogunk, hogy elfelejtsük, ami történt, aztán férjhez foglak adni és
neked ajándékozom az egész üzletet.

Sárika szeméből egy pillanatra kicsapott a régi csúfondáros láng, amikor
kérdezte:

– Hát te nem akarsz férjhez menni?

– Nem, – felelt Éva keményen – én már öreg vagyok.

– Én sem akarok férjhez menni, – mondja Sári – nem akarok négy rongyos
fal közé temetkezni, hogy ott vénüljek és olyan legyek, mint az anyánk.

– Férjhez fogsz menni, – ismételte Éva most keményen – nem szabad
egészen megromlanod, mert együgyü vagy és könnyelmű vagy, megcsalnak és
kipusztítanak. Engedelmeskedni fogsz és úgy lesz minden, ahogy én
akarom.

Sárika nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. A nagy hőségben
a két leány majdnem egészen levetkőzött, Éva a divánra feküdt, Sárika a
kis szobába ment. Dermákné meg, elvégezvén a konyhában a dolgokat,
odaült az ablak mellé és hímezett. Neki nem volt melege.

Hat óra felé Éva öltözködni kezdett. Sárika is kijött a kis szobából,
szintén öltözködött.

– Te itt maradsz, – szólt rá Éva.

– Dolgom van, – felelt elfordított fejjel Sárika.

– Micsoda dolgod?

A kis leány egy darabig kifogást keresett s mivel nem jutott eszébe
semmi, azt mondta:

– Nem mondom meg.

Éva azt gondolta, hogy nem jó most Sárikát magára ingerelni. Nem szólt
többet és elment. Néhány perccel később Sárika is kilopódzott: a nyugoti
pályaudvar kávéházba ment.

Mikor este Jani hazaérkezett, nyolc óra volt már, a két leány az
asztalnál ült. Rájok sem nézett, csak nyult a Kantja után és
beletemetkezett. Dermákné a gangon ült és a szomszédokkal beszélgetett.

Négy nap telt el így, Sárika igen jól viselte magát. Azóta, hogy még
egyszer ott volt Selma barátnőjénél, mindenben engedelmeskedett Évának,
semmiről külön véleménye nem volt. Együtt jártak mindenfelé, Éva meg
akarta vele kedveltetni a vele való életet. Ki is néztek már egy
alkalmas helyiséget egy kalapüzlet berendezésére, közben pedig
elkészültek a ruhák, a cipője is megjött és Éva szép, hímezett
fehérneműt is vásárolt neki. Egy este pedig cirkuszba is mentek együtt,
ahol Sárika igen jól mulatott.

A rákövetkező szombaton pedig, amikor senki sem volt otthon, Dermákék
lakására beállított egy hordár s elvitte onnan a Sárika összes ruháit. Ő
maga, új ruhájában, leányos, szalagos kalappal, könnyű napernyővel a
kezében, üdén és szépen, a szomszédoknak mosolyogva, köszönve lesétált a
lépcsőn s a legközelebbi állomáson kocsira szállt. Mikor Éva este
hazajött, csak néhány sor írást talált:

«Engem ugyan nem fogsz lóvá tenni és ezuttal nem találsz rám. Megfizet
majd érte az isten, amit ellenem elkövettél».




HATODIK FEJEZET.  KÖMLEYNÉ.


1.

Természetes, hogy az a nagy morális felbuzdulás, amely Deméndy Miklóson
az Évával való első pásztoróra után erőt vett, huszonnégy óra alatt
szétfoszlott. A lehangolás multával, a vágyak ébredésével az államtitkár
úr csak úgy sóvárgott ismét a tilos kaland után, mint azelőtt s egész
védekezése, amelyre magával szemben fanyalodott, az a keserű kifakadás
volt:

– Miért nem igazi asszony a feleségem, aki le le tudna kötni, mint az a
másik!

Találkozásaiknál, melyek kezdetben elég sűrűek voltak, a szívnek alig
jutott szerep. Alig volt egymásnak valami mondani valójuk s bizony a
mámor oszlásával Deméndy kellemetlennek, néha undorítónak érezte
helyzetét s mind újabban, természetesen ismét hiába, erősítgette: ez
volt az utolsó találkozás.

Éva is megváltozott érzületében. Őt még a mámor sem hevítette, a szíve
pedig egészen néma volt. Amióta tudva ennek a szerelemnek a jövedelméből
élt, amióta más mondhatta igazában a magáénak ezt az embert, egész
lelkülete mélységes fásultságba esett, amelyből csak olyankor ébredt
föl, mikor Deméndyvel együtt az utcán jelenhetett meg. A Courrierné
vendégszeretetét már régebben nem vették igénybe. Deméndy egy elég
kényelemmel berendezett lakást bérelt a Ferencvárosban. Ott szoktak
találkozni, aki előbb jött, bevárta a másikat, olykor pedig együtt
távoztak. Itt a messze külvárosban, a düledező szűk mellékutcákban, ahol
kartonruhás asszonyok és mezitlábas gyerekek jártak és az emberek
pipáltak, az államtitkár úrnak nem kellett tartani attól, hogy
ismerőssel találkozik.

Éva azonban itt is érezte, hogy fölegyenesedik benne a lélek, mert ennek
az embernek az oldalán haladhat, különben egészen a cselédjének érezte
volna magát. De mégis élt még benne némi rejtett önérzet, amit akkor
tudott meg, mikor ez is kihalt belőle. Sárika romlása és azután szökése,
amely után sehogy sem tudott többé a nyomára akadni, kesergő fájdalommal
töltötte el. Ezt érezte élete legnagyobb csapásának s mi sem
természetesebb, hogy mikor Deméndyvel találkozott, a szíve túláradt s
elpanaszolta nekik nagy baját.

Deméndy végighallgatta.

– Hm, Sárika? – mondotta, mint aki valami igen érdekes, de neki közömbös
dolgot hallott meg, – igazán nem hittem volna. Hiszen még egészen
gyerek, ugy-e, még egészen gyerek? No de végre is nem nagy baj, szép kis
leány, talán még szerencséjébe is rohant.

Ettől a beszédtől Éva úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Nem nagy
baj, természetes, hogy nem nagy baj, az _ő_ hugánál! Most érezte csak át
egész teljességében, mi a különbség a tisztességes és a megfizetett
leány között. Becsület? Ilyesmit nem is keresnek rajta. Hát hogy
bánthatná az ő becsületét, ha a hugából becstelen leány lett?
Természetes, arra való!

Nem szólt semmit, de ami titkos vonzalom még benne élt, ez az utolsó
maradéka a női önérzetnek is elmállott benne. Most már nem Deméndyt
látta az államtitkárban, az első szerelmét, az egyetlen embert, akinek
odaadta magát, hanem a férfit, aki most kitartja. Annyira igaza volt
ebben, hogy Deméndy nem is vett rajta észre semmi változást – mit
törődött ő a szeretője lelkével?

Szinte hivatalosan beszéltek a legközelebbi találkozásról. Kellemetlen
változás állt be a programmban. Deméndy azt hitte, hogy az anyósa minél
előbb fürdőre megy és magával viszi feleségét is, akinek szüksége van a
maga erősítésére. De megfoghatatlan módon Kömleyné egyre késlelteti az
utazást. Mintha szándékosan tenné, mert valahányszor erről van szó,
mindig gonoszul magába mosolyog, aztán jelentősen rá néz. Majd az ura
miatt nem akar még menni, akinek valami nagy emisszióval van dolga,
amely ha jól sikerül, megszerzi neki a titkos tanácsosságot, vagy
legalább is egy előkelő rendjelet, majd magáról mondja, hogy
gyöngélkedik, végül pedig azt sütötte ki, hogy sokkal kellemesebb
augusztusban fürdőzni, amikor az ura is szabad, Deméndy is szabadságra
mehet. Ez ellen természetesen nem szólhatott semmit, mert felesége amúgy
is retteg az elválástól és kapva kap ezen a terven, mely lehetővé teszi,
hogy mindvégig együtt maradjanak. Mit tegyen? A legbosszantóbb az, hogy
neki is kapnia kell rajta, mert csak nem mutathatja feleségének, hogy
szeretne távol lenni tőle!

A feleség! Hányszor kellett Évának hallani a feleségről. A feleségről,
aki szegényke olyan gyönge és gyerekes, a feleségről, aki minden
tervükben tényező, a feleség, akit örökösen kímélni kell, a feleségről,
akit még neki is kötelessége volna sajnálni. Összeszorított ajakkal
bólogatott igent és várta a száz szónak egyetlen végét, a megállapodást,
mikor találkoznak, jobban mondva a parancsot: mikor jelentkezzék.

Havonként körülbelül kétszáz forintot kapott Deméndytől, ebből azonban
alig maradt ötven forintja a maga számára, a többi ruházkodásra ment rá.
De ez a kevés pénz is nagy mértékben fellendítette otthon a jólétet,
noha Évának mindig voltak pénzgondjai. Itt is, ott is felhalmozódtak
apróbb tartozások, amelyek az örökös függést jelentették. Ez is
magyarázza, hogy a hajdan annyira büszke és önérzetes Éva minden önérzet
és büszkeség nélkül engedte magát át Deméndynek s igen természetesnek
találta azt is, hogy, amikor civilizáltabb utcához értek, akkor Deméndy
lopva búcsúzott tőle, hogy ne lássák vele együtt. Ezt is a felesége
miatt kellett tennie.

Deméndy családi életében külsőleg nem változott semmi. Mégis
napról-napra valami különös átváltozást kellett észlelnie felesége
változatlan naiv szerelmének a megnyilatkozásában. A fészekben a régi,
kedves kettős, feleségének boldogító, neki idegesen fájó idill egyre
ismétlődött, de mindjobban áthatotta valami különös, nyugtalanító
skepsis, félig előérzet, félig gyanú, sőt vád is a kicsi asszony
részéről. Olga az ő nagy érzelmét és teljes naivságát már kezdetben is
általánosságokban tévelygő, szertelen eszmékhez fűzte. Most ezekbe az
eszmékbe az erkölcstelenség sejtése vegyült s okoskodásaiban,
kérdéseiben egyre ez ellen védekezett.

– Igaz-e, hogy a legtöbb férfi megcsalja feleségét?

Deméndy a maga érdekében védelmezte a legtöbb férfit:

– Dehogy igaz!

– Mert úgy-e bár, ez szörnyű dolog, a legnagyobb bűn a világon, nagyobb
bűn, mint a lopás, vagy gyilkosság?

A legcsekélyebb enyhítő kísérletre a kicsi asszony vagy mélységesen
elszomorodott, vagy szenvedélyes ellenvetésekben tört ki. Igenis, a
legszörnyűbb bűn ez, mert a szegény asszonynak a lelkét lopja meg és a
tisztaságát fertőzi meg. Nem az a szörnyűség, hogy mást szeret, hanem
hogy a feleségét azután akár csak a kezével is érinti. Ha az asszony
utóbb megtudja a valót és úgy-e bár, nincs eset rá, hogy meg ne tudja?
akkor lehetetlen neki tovább élni, a szíve rögtön megszakad, – vagy
meghal az undortól, vagy megöli magát.

Az ilyen fejtegetés után Olga összeborzong, odatapad az ura melléhez és
boldog mosollyal mondja:

– Én rögtön meghalnék.

Képzelhető, hogyan érzi magát ilyenkor Deméndy. Úriember, aki
természeténél fogva irtózik a hazugságtól és folyton hazudnia kell a
feleségének. Önálló gondolkodó, akinek megvan a maga határozott világos
életfelfogása és azt egyre meg kell tagadnia és bele kell mennie egy
lehetetlenül ideális, puritán erkölcsi felfogásba, melynek minden egyes
tétele halálos ítélet az ő jelleme fölött. Iszonyú szenvedés járja át
ilyenkor idegeit, különösen mikor az általánosságból kihámozódik a
speciális eset.

– Mondd csak, édes uram, hát te meg tudnád csalni az édes feleségedet?

– Hogy kérdezhetsz ilyet?

– De mégis, mondd csak. Hát tegyük fel, hogy eljön hozzád a világ
legszebb asszonya, aki olyan szép, hogy magam is azt mondanám:
lehetetlen ebbe bele nem szeretni, mit csinálnál akkor?

– De kérlek, édes, olyan asszony nincs.

– Tegyük fel, hogy van.

– De ne tegyük fel, mert nincs.

Itt már az asszonyka arca elborul és sápadtan huzódik el urától.

– Hát csak azért nem csalsz meg, mert nincs olyan, de ha volna…

Látja, hogy nem mondott eleget, tehát idegesen a szavába vág.

– Nos, ha már mindenképen ragaszkodol a nevetséges feltevéshez, hát
legyen: nézz a szemembe édes és halljad: ha volna is és eljönne is
hozzám, azt mondanám neki, menjen máshová, ahol nem szeretik annyira a
feleséget, mint itt.

Ez már hat. Ez világosan és egészen volt mondva, de szörnyű kínba került
a kimondása. És csak azt éri el vele, hogy az asszonyka fantáziája friss
erővel nekigyürkőzik a feltevésekhez és átcsap már a
megfoghatatlanságba.

– Ha az erdőben elfognának a rablók és azt mondanák, hogy csak akkor
eresztenek szabadon, ha megcsalod feleségedet, mit csinálnál?

– Nem csalnám meg.

– De akkor nem eresztenek szabadon.

– Tehát fogva maradnék.

– És ha megölnének?

– Megöletném magamat.

– De szörnyen megkinoznának, levágnák a karodat, lábadat, aztán lassú
tűzön megégetnének.

– Akkor sem csalnálak meg.

– De akkor nekem nincs uram és meghalnék. Megengednéd, hogy én halálra
búsuljam magamat?

Erre már elfogy a türelme.

– Szerelmes Jézus, istenem, – kiált fel – hát azt kívánod, hogy
megcsaljalak? Mit tegyek hát, mondd meg te!

Az ilyen kifakadásra az asszonyka keblére rejti az arcát, görcsösen
átfogja kezével, úgy súgja:

– Rossz vagyok, úgy-e, rossz vagyok?

– Gyerek vagy – mondja kedvetlenül és érzés nélkül simogatja a finom
arcot.

Most, hogy hazajött, Olga a zongora-szobában ült, a kicsi kerevet
sarkában és mereven bámult maga elé. Ez szokatlan dolog. Távollétében
Olga minden idejét a fészekben töltötte s ott várt reá. Most pedig rá
sem nézett, mikor belépett. Akkor sem tekintett fel, mikor Deméndy
nyájas meglepetéssel rászólt:

– Mi az? kirepült fészkéből a madárka?

Valami baj van, gondolta elhűlve, majd komoly hangon ismét szólt,
miközben odalépett a feleségéhez.

– Mit jelentsen ez, édes, rá sem nézesz az uradra?

S állánál fogva felemelte a lehorgasztott kis főt. Olga rávetette
szemét, de csak ismét lesütötte. De átölelte a férje fejét, úgy
szorította magához, majd gyöngéden simogatta haját. Deméndy pedig
megcsókolta s ekkor minden átmenet nélkül a kicsi asszony ismét boldog
volt.

– Most pedig mondd meg, miért búsultál?

– Úgy-e, – kérdezte felelet helyett az asszonyka – te nem mernél engem
megcsókolni, ha hűtlen volnál hozzám?

Deméndy a fogát szívta: ismét probléma, gondolta magában, amíg mondta:

– Természetes.

Az asszonykát pedig elragadta a meggyőződés heve.

– Igen, – mondta – mert az gazság volna, úgy-e? Megcsalni a feleséget és
azután ölelgetni, becézgetni, szerelmet mutatni csak azért, hogy a
gyanút elterelje. Az olyan ember a legutolsó a világon s minden
tisztességes ember megvetésére méltó.

– Természetes – mondta ismét Deméndy, de nem nyomhatta el egészen a
düht, amely felesége beszédje nyomán kelt. – Mondd csak édes, mi okod
van, hogy ezeket nekem a szemembe vágtad?

Erre a kérdésre Deméndyné mosolygott, aztán kacagott. Nem felelt a
kérdésre, hanem dalolva leszökött az ura öléből, körültáncolta a szobát,
aztán megfogta ura kezét és vonszolta magával.

– Menjünk a fészekbe.

– Nem úgy, – szólt Deméndy – maradjunk csak itt és felelj arra, amit
kérdeztem. Első eset, hogy komédiázol előttem, így az olyan asszony
szokott cselekedni, aki az ura figyelmét valamitől el akarja terelni.
Most én vallatlak és nem engedem, hogy kitérj. Van-e valami különös
okod, hogy ezeket a dolgokat nekem a szemembe vágtad!

Olga próbálta folytatni taktikáját, de igen rossz komédiás volt.
Egyszerre csak sírva fakadt és odarogyott az ura ölébe.

– Ezzel nem térsz ki, – makacskodott Deméndy – felelni fogsz, mondj
akármit, én el fogom hinni. Mert én nem teszem fel a feleségemről, hogy
hazudik, még akkor sem, ha egészen világos a hazugság.

Ez a kegyetlen beszéd, amely más emberek között épenséggel nem valami
különös, Olgát egészen lesújtotta. Láthatóan megtört és ura lábaihoz
rogyott. Deméndy magában szörnyen szégyelte és megvetette magát:
undokság, gondolta, én, akinek egy igaz szava sincsen, mint a megbántott
erény állok itt az asszony előtt, aki bűnbánóan vonaglik lábaim előtt.

– Nem teszem többé, – rebegte a szegény gyermek – ne haragudj már, nem
teszem többé.

Deméndy felemelte és megcsókolta.

– Nem haragszom, – szólt szeliden – de kérdésemtől nem térhetek el.
Avagy lehetségesnek találod-e, hogy a feleség ne felelhessen mindenre,
amit az ura tőle kérdez?

Ez a formula hatott.

– Te sokkal jobb vagy, mint én – mondotta a kicsi asszony – nem is
érdemlem meg, hogy olyan jó uram van. Hanem tudod, én olyan ostoba
vagyok, olyan nagyon ostoba, aztán nem hiszem ám el, hogy te rossz vagy.
De még az is fáj és boldogtalanná tesz, ha csak képzelem is.

– Tehát valaki rosszat mondott rólam, kicsoda?

– Nem fogsz rá haragudni?

– Azt nem tudom. Kicsoda?

Olgát nagy nyugtalanság fogta el.

– Hidd el, a mama nem rossz, – mondotta – csak nem tudja, hogy mi
mennyire szeretjük egymást.

– Úgy, – kacagott keserűen Deméndy – a mama, tehát innen fúj a szél? Nos
hát, gondoskodni fogok róla, hogy a báróné ne zavarja családi
nyugodalmamat.

– Istenem, mit akarsz tenni?

– Meg fogom neki mondani, hogy a feleségemet ne lázítsa ellenem s hogy
könnyebben legyőzhesse hajlamát, gondoskodni fogok róla, hogy folytonos
együttlétetek ne csábítsa rá.

Deméndyné reszketett félelmében.

– Istenem, – kiáltotta – mit csináltam?

– Azt, ami kötelességed, édes, te most az enyém vagy és nem az anyádé.
Én tisztelő, sőt alázatos veje voltam neki, noha ő sohasem fogadott
engem fiának, nem idegenítettem tőle el a leányát, de ha ő most tőlem el
akarja idegeníteni a feleségemet, akkor élni fogok jogommal és
hatalmammal. Miket mondott rólam?

– Most már nem merek szólani.

– Édes, ha nem szólsz, akkor a legrosszabbat fogom feltenni és annál
kellemetlenebb lesz a folytatás. Most még hajlandó vagyok az egészet
ostobaságnak tekinteni, de ha hallgatsz, gonoszságnak fogom nézni.

Maga sem vette észre, hogy harcias fenyegetése közben voltaképen a
feleségétől várta a visszavonulás útjának a megnyitását. Sőt tudta, hogy
ezzel az értelmes, hideg asszonnyal szemben egészen más az ő helyzete,
mint feleségével szemben. Azért szívesen vette, hogy a felesége
lépésről-lépésre visszaszorította eredeti álláspontjáról s végül
megigérte, hogy egészen szelíd lesz, csak tudni akarja, miket mond róla
a báróné.

Hát voltaképen igen okos dolgokat mondott róla. Nem is annyira róla,
mint a kettejük viszonyáról. Azt mondta, hogy Olga oktalan és
veszedelmébe rohan. Olyan életet él, amely nem lehet tartós. A
mézeshetek, ha már hónapokra mennek, hazugságot takarnak, mert a férfi
nem képes igazán az örökös extázisra. Ezen az életmódon változtatni
kell. Olgának egyéb irányban is keresnie kell a módját, hogy amikor a
családi életben változás áll be, ez a változás ne tegye egészen
boldogtalanná. Hogy Deméndy szándékosan zárja őt el a világtól, mert
lehetetlen feltenni, hogy egy fiatal asszony az ő társaságukból a maga
jószántából zárkóznék annyira el. Hogy Deméndy önző, mert magának tartja
egészen feleségét és nem törődik azzal, hogy mikor már beleunt, akkor a
feleségének senkije sem marad. Már pedig bele fog unni, ha ugyan máris
nem unt bele. Hogy az asszonynak a boldogsága mindig attól függ, hogy a
férj jobban szeresse őt, mint ő a férjét. Hogy a férfit a házasságban is
bizonyos távolságban kell magától tartani, ha nem akarja értékét
csökkenteni. Ő, Olga pedig olyan ostoba, hogy teljesen alárendeli magát
az urának, mindig rajta lóg s tulságosan könnyűvé teszi az ura
helyzetét. Többet kell számolnia és kevesebbet szeretnie. Az ura nem is
szereti igazán, különben nem engedné, hogy így tönkre tegye magát és
egészen nevetségessé váljék a társaságban. Hogy nem azért Kömley-leány ő
és nem azért lett belőle puszta Deméndyné, hogy a legéretlenebb és a
legalsóbbrendű leány, vagy asszony is lenézhessen rá. Pedig lenézik és
nevetik. És pletykálnak is róluk, azt mondják, hogy míg ez a liba, mint
egy szerelmes lovagkorbeli kisasszony, a háza ablakából lesi az ura
lovainak a patkókopogását, addig az ura vígan mulat és megcsalja.

– Ezt pletykázzák?

– Igen és mama nem is tartja olyan ostobának ezt a pletykát, mert ha az
asszony lehetőséget nyujt férjének a hűtlenségre, akkor nincs az a
férfi, aki a lehetőséget ki ne használja. Hogy nemcsak most, hanem
folyton ilyeneket mond neki a mama, de azt, hogy ő a pletyka állításait
nem is tartja lehetetlennek, azt csak ma mondotta. Ő nem hitte, nem, de
borzasztó volt. És folyton úgy érezte, mintha meg volna csalva. És
folyton arra kell gondolnia, hogy mi lenne, ha meg lenne csalva.

– Jó, – szólt Deméndy – most pedig hallgass reám, édes. A mamáról nem
tehetem fel, hogy tönkre akarná tenni boldogságodat. De az ilyen
beszédekkel mégis tönkre teszi. Te ártatlan gyerek vagy, nem ismered a
világot, nem csodálom, ha ezek a dolgok annyira hatnak rád. De mivel
nekem semmi kedvem ahhoz, hogy a feleségem folytonos nyugtalanításával
megbontsák a házi békémet, gondoskodni fogok arról, hogy erre több
alkalom ne legyen.

– Mit akarsz tenni?

– Meg fogom köszönni a bárónénak, hogy volt szíves téged a nyár
folyamára gondjaiba venni, de mivel ő augusztus előtt nem mehet, neked
pedig az egészséged nem engedi meg, hogy addig itt maradj, ennélfogva
lemondok róla. Rendbe szeded a dolgaidat és néhány nap mulva elutazol.

Deméndyné búsan emelte rá a szemét.

– Elküldesz magadtól?

– Az anyádtól, édes, nem magamtól. Ha vele mentél volna, akkor is
elváltunk volna rövid időre. Ezt meg kell tenni, mert ha így tovább
megy, őméltósága egészen elidegeníti tőlem a feleségemet.

– Ha velem jönnél, akkor…

– Tudod, hogy nem lehet, – folytatta Deméndy – különben is itt kell
maradnom, hogy a nyár multával ne térjen vissza a veszedelem. Amíg te
itt vagy, kerülöm a veszekedést, de ha elmentél, beszélni fogok a
mamáddal és meg fogom neki magyarázni, hogyan teljesítené jobban leánya
iránt való kötelességét.

Ennél aztán meg is maradt. Soha eddig feleségével szemben nem tudott
határozottan fellépni, ezúttal megtette. Tán érezte a veszedelem
nagyságát, avagy az lappangott benne, hogy ilyetén módon mégis csak
szert tesz a régen áhított szalmaözvegyi szabadságra?


2.

Másnap, mielőtt a minisztériumba ment, benyitott a Kömley-palotába.
Kemény szóra volt elhatározva, úgy ment oda, mintha párbajra menne: nem
hagyja magát! A tömör palotában még folyt a takarítás. A cifra, kamáslis
lakájok majdnem rongyosan, piszkos, kékcsíkos vászonzekében dolgoztak
söprővel, kefével. A méltóságos asszony a belső szobájában van.
Parancsára a méltóságos úrnak, bejelentik. Addig majd beszól a báró
úrhoz.

A báró úr az íróasztal mellett ült és ujságot olvasott. Nagyon meg volt
hatva, mikor veje látogatásával megtisztelte, mert az igénytelen úr nem
igen volt ilyesfélékkel elkényeztetve. Hogy a látogatás most is a
feleségének szól, az nem tesz semmit, megszokta.

– Mit csinálsz öreg, – kérdi Deméndy rosszkedvűen, megy-e már az az
emisszió és mennyit veszítesz rajta?

A báró úr zavartan felhúzza szemöldökét és félszeg mosollyal mondja:

– Meglesz, meglesz és Fuchs arról biztosít, hogy nem rossz üzlet.

– Persze, hogy nem rossz üzlet. Rossz üzletet csak az állam csinál, az,
akivel csinálja, mindig jól jár. Hanem ezúttal, úgy hiszem, máskép áll a
dolog. Neked érdeked, hogy az üzlet rátok nézve rossz legyen.

– Hogy érted? – kérdi elképedve a báró.

– Előttem nem kell komédiázni, – folytatja Deméndy ugyanazon a lenéző,
rosszkedvű hangon. – Hajszolod az emissziót, hogy a kormánynak valami
nagy szolgálatot tégy, amiért majd titkos tanácsosság dukál. Mondd csak
őszintén, – kedves öregem – mire való ez a gyerekség?

Kömley báró kifeszíti mellét és vékony ujjaival zavartan hajtogatja az
ujságot. Aztán nagyot sóhajt s inkább magában mormogja:

– Tudhatnád, hogy nem nekem kell.

– Tudom, a feleségednek. De én a te helyedben sarkamra állanék és
megtiltanám az asszonynak, hogy ilyeneket akarjon.

Kömley szinte ijedten nézett a vejére.

– Mit gondolsz? Egy olyan asszony, mint ő – joga van hozzá, hogy
mindenki tisztelettel fogadja óhajtásait.

Deméndy kicsinylően legyint a kezével.

– Sajnállak, kedves papa, hogy így gondolkodol. Nem vagy eléggé férfi,
az a baj. S mivel te annyira papucs alá hajtod a fejedet, azért kell
megszenvedni nekünk.

A komornyik benyitott és jelentette, hogy a báróné sajnálja, nem fogad.

Deméndy az ajkába harapott, mikor pedig a szolga odébb állt,
elkáromkodta magát:

– Ez már sok, – kiáltott fel – ilyenkor akárhányszor már odaát volt
minálunk, hanem vissza fogom neki adni a kölcsönt, megmondhatod neki.

– De kérlek, – szól hüledezve a báró – hiszen olyan korán van…

– Ahhoz, hogy a házi békémet megbontsa, semmi óra sem kora neki.

– Mi történt?

– Az, hogy, ej, de hiszen veled voltaképen semmi dolgom. Isten veled,
öregem, mondd meg a feleségednek, hogy ma még egyszer fel fogom keresni
és remélem, hogy akkor okvetetlenül részesít abban a szerencsében,
amelyet nem jókedvemben keresek.

Ezzel felkerekedett s rá sem hallgatva többé a báróra, dohogva és
magában káromkodva a minisztérium felé tartott.

Déltájban jelentik neki Kömleynét. Meg kellett vallania magának, hogy
egy kicsit megijedt. Ez egészen rávall erre a kemény asszonyra. Még
magához sem térhetett a meglepetéstől és őméltósága már előtte állt.
Válogatottan öltözve, szépsége, ereje és hidegsége egész teljében,
könnyű főhajtással úgy lépett elébe, mint aki itt is itthon van s minden
teketória nélkül leült az egyik székre.

– Sajnálom, államtitkár úr, hogy olyankor keresett fel figyelmével,
amikor senkit sem fogadok. Épen ezt a látogatását akartam most
visszaadni.

Deméndy meghajtotta magát és mondani akart valamit.

– Át fogja látni, hogy ez csak szólás volt – folytatja a gyönyörű
asszony és az államtitkárra szegezte hideg tekintetét. – Hogy itt
kerestem fel, annak célja van. Meg akartam önnek mondani, hogy Olgát nem
engedem egyedül utazni.

Deméndy összeszedte magát.

– Szabad tudnom, hogy miért nem, báróné?

– Mert önnek épen az a célja, hogy egyedül utazzék.

– Látom, báróné, hogy beszélt már Olgával. Mit mondott neki?

– Azt, hogy itt fog maradni és várni, míg együtt mehetünk.

– És Olgának nem volt az az észrevétele, hogy az ilyen dolgokban csak az
urára hallgathat?

– Nem, – szólt hidegen a báróné – velem szemben ilyen észrevétele nem
lehetett. De hogy a férje méltóságán se essék csorba, megmondtam neki,
hogy önnel is beszélni fogok. Ezért kerestem fel.

Deméndy most már nem türtőztethette magát.

– Én pedig, báróné, azért voltam bátor önt felkeresni, hogy egész
tisztelettel megtiltsam önnek a családi ügyeimbe való beavatkozást.

A báróné kicsinylően lebiggyesztette ajkát s mintha nem is hallotta
volna Deméndy szavát, folytatta:

– Az ön felesége, tisztelt uram, hála az ön önző elfogultságának, ma is
az a tapasztalatlan gyerek, aki volt s mivel ezt a házasságot,
akaratomnak ellenére, én tettem lehetővé, őrködni akarok leányomon, hogy
a következmények tönkre ne tegyék.

– Ezzel az őrködésével épen a legjobb úton van, hogy leányát
tönkretegye. Olgának egyebe sincs a földön, csak az én szerelmem és ön
épen a bennem való bizalmat akarja megrendíteni örökös gyanúsítással.

– Szerelem? – Kömleyné kacagott, de csakhamar ismét szokott, hideg
hangjára tett szert. – Épen, mert a leányomat egészen belecsalja ebbe az
éretlen és hazug szerelmi romantikába, gondoskodnom kell róla, hogy
kellő időben ki is gyógyuljon belőle. Remélem, lesz elég őszinte, hogy
velem szemben nem fogja folytatni azt a komédiát, amellyel Olgát ámítja.

– Miféle komédiát?

– Eh, istenem, hát ne kényszerítsen, hogy sértéseket mondjak önnek. Hát
szereti ön Olgát?

Deméndy, aki eddig íróasztala előtt ült, most felkelt és egészen a
báróné elé állott.

– És ha azt mondanám, hogy igen?

– Akkor hazudna, – felelt egyszerűen a báróné, keresztül nézve vején,
mintha levegő volna.

– És ha bebizonyítanám önnek, hogy nem hazudok?

– Akkor gazember volna, – szólt az asszony és szeméből most már villám
csapott a férfira, miközben szép, hideg arca lángba borult.

Deméndy hátratántorodott.

– Báróné, – szólt a fogai közül – ön visszaél azzal, hogy asszony.

– Sohse tekintse, – felelt Kömleyné kacagó hangon, – különben – tette
hozzá – én csak feltételesen mondtam ezt és tudom, hogy nem úgy van,
mert nem szereti feleségét. Ezt különben nem is kívánhatja öntől senki.
Én ismerem a tényt és számolok vele. Ennyi az egész.

– Nos, báróné, ön a tényt rosszul ismeri, mert igenis, szeretem a
leányát és nincs az a férfi a világon, aki jobban gondját viselné
feleségének, mint én.

Kömleyné szinte végigkorbácsolta tekintetével vejét. Megvetéssel,
gúnnyal, ahogy csak az asszonyok tudnak végignézni az emberen.

– Szégyellem magamat, – szólt végül – hiszen nem rejthetem el a világ
elől, hogy ön a vőm. Ha mentséget keresek az ön számára, akkor legfölebb
gyönge emlékezőtehetségében találhatom. Ön elfelejtette uram, hogy
ismerem önt.

Deméndy hamarosan nem értette meg, mire céloz az anyósa. A beszéd éles
hangja csak arra ingerelte, hogy ő is minél élesebben tudjon
visszavágni.

– Ha az én emlékezetemet gyöngének találja, viszont el fogja ismerni,
báróné, hogy önt is emlékeztetni szükséges a kötelességére. Tudtára
adom, hogy sajátságos tanai, – mikkel jónak látja a feleségem nyugalmát
megzavarni, épenséggel nem szolgálnak leánya boldogságának. Visszatérve
arra, amivel kezdtük: igenis, ön arra kényszerít engem, hogy feleségemet
öntől távol tartsam.

– Én pedig, uram, nem törődöm sokat azzal, amit ön tart kötelességének,
hanem teljesítem a magamét. Szemben azzal a vak sötétséggel, melybe ön
leányomat borítja, nekem világosságot kell terjesztenem, hogy
ostobaságából való felébredése esetén ne legyen egészen kiszolgáltatva
önnek.

– Mit ért ez alatt?

– Ne legyen izetlen, uram és ne kényszerítsen engem is reá. Azt hittem,
röviden megérthetjük egymást, de ha nem akarja, ám jó, megmondom azt is,
amit ön úgy is tudhat. Elő akarom készíteni leányomat a válásra, mert ha
így éri, ahogy most van, belepusztul.

Deméndy alig bírt magával.

– A válásra? – kiáltotta – ön el akar bennünket választani egymástól?
Tudja-e, báróné, hogy a leánya halálát kívánja?

– Ha megismeri a világot is, önt is, nem fog belehalni. Az én leányomnak
jó ízlése van, mihelyst belelát a lelkébe, nem fogja többé szeretni.

Deméndy meghajtotta magát.

– Elég, méltóságos asszonyom, azok után, amiket most mondott, még
határozottabban és még gyökeresebben rajta leszek, hogy feleségemet
kivonjam az ön hatása alól. Önnek természetesen nem parancsolhatok, de
vegye tudomásul, hogy Olgának mától fogva megtiltom az önnel való
érintkezést.

Kömleyné kacagott.

– Nem rossz, – mondotta, azután megvetően végignézett rajta – azt az
egyet nem tudtam még önről, hogy paraszt is.

– Most már ezt is tudja, – szólt Deméndy hidegen – ehhez tarthatja
magát. Eddig sem igen dicsekedhettem azzal, hogy szerfölött kitüntetne
kegyeivel, ezentúl is nyugodtan el lehetek az ön becsülése nélkül. Hanem
a házam tájékát megvédem minden rendbontás ellen.

Kömleyné hirtelen felállt.

– Nos hát, – szólt haragban kigyulladva – történjék meg most, aminek
előbb-utóbb úgy is meg kell lennie. Ön alávaló komédiát űz a leányommal
és ezzel tönkre teszi. Hogy nem szereti, hagyján. Mások is vannak, akik
nem szeretik a feleségüket. De senki sem kergeti bele az asszonyt, akit
nem szeret, az olyan életbe, amely egészen a szerelemre van alapítva.
Tett volna úgy, mint mások, szoktatta volna hozzá leányomat a
közömbösséghez, mint mások, hanyagolta volna el, egy szavam sincs
ellene. De egy éretlen frázisból a jegyesség idejéből a hazugságnak
egész tömkelegét megépíteni s azt az ostoba, fellengző teremtést abba
mesterségesen száműzni, ez már lelketlenség. Mit gondol, uram, képes
lesz ön örökre fenntartani ezt a hazugságot?

– Egyszer már megmondtam, báróné, most még egyszer mondom. Amit ön
ismételten hazugságnak mondott, az a legkézzelfoghatóbb valóság.

Ugyanaz a lesujtó megvetés villámlott ki szép szeméből, mint az előbb.

– És ezt nekem mondja, nekem, aki… nos, uram, legalább ne legyen gyáva.
Ne felejtse el, hogy annak a komédiának, amelynek leányom áldozata lett,
magam is voltam egyik szereplő tanuja.

Deméndynek csak most ötlött eszébe, amit Kömleyné az elébb mondott:
elfelejti, hogy ösmerem önt. Meghökkent. Keresett magában valamit.
Hirtelen észhez kapott. Valósággal megijedt attól, ami eszébe jutott.
Teljesen elvesztve higgadtságát, odalépett az asszonyhoz, megragadta
kezét s mélyen a szemébe fúrva tekintetét, az önkivület hangján
kiáltotta:

– Báróné, ön féltékeny a leányára!

Kömleyné egyet sikoltva, kirántotta kezét és hátratántorodott.

– Hazugság, – kiáltotta – mit beszél… – és nevetni próbált, de csak
eltorzult az arca.

Deméndy pedig nagy felindulásban ismét elébe lépett és megfogta
karjainál.

– Ön féltékeny leányára és ezért rontja meg a boldogságát, ön arra
gondol, hogy az ura meglepett bennünket s hogy az én házasságom pusztán
az ön menekülése módja volt.

A báróné iszonyú erőfeszítéssel győzött magán. Visszalépett és jegesen
metsző tekintettel tudott vejére nézni.

– Ön részeg, – szólt teljes hidegséggel, mely csak úgy végigfutott
Deméndy hátán – ne felejtse el, hogy nem egyikével ama hölgyeknek van
dolga, akikkel a feleségét megcsalja. Nevetséges, – kacagott fel fejét
csóválva – micsoda eltelt vakság! Igenis, arra gondoltam és mindig arra
gondolok. S valahányszor látom magát, ahogy turbékolásra készül,
valahányszor a leányomat, azt az ostoba libát látom, aki belesorvad ebbe
a lehetetlen és soha nem létezett szerelembe, akkor utálat fog el ön
iránt és azt gondolom: ez az ember aljas képmutató, ez az ember
romantizál, ez az ember szerelemmé akar avatni egy házasságot, mely neki
csak kelepce volt.

– Rosszul tudja a dolgokat, vagy nagyon is jól tudja.

– És elgondolom magamban, – folytatja Kömleyné – ez az ember engem
ostromolt szerelmével és az én becsületem érdekében vette el leányomat.
Ezt a házasságot neki csapásnak kell vennie, ahelyett turbékol és olyan
szerelmet mutat és kíván meg a feleségétől, amelyet még Romeo sem
provokált Juliánál. Lehet ez igaz ember? Ha pedig csakugyan szereti a
feleségét, akkor a legaljasabb képmutatással lovagias áldozatnak
mutatott be valamit, ami pedig a szíve vágya volt. Le akarja kötni az én
lelkemet, hogy áldozatomat lássam benne s bámuljam, milyen határtalan
nagy az érzelem, mellyel hozzám közeledett. Melyik az igazság? Ezen
kellett töprenkednem, de hiába, most pedig megkérdezem öntől, melyik az
igazság, és hol a hazugság, uram, az ön érzelmeiben, vagy az ön
tetteiben?

Deméndy felelni készült, de Kömleyné már új fordulatot adott a
beszédnek.

– Eh, hagyja el, ha megmondja, akkor sem tudok többet, mert önnek nem
lehet hinni. Az imént a megbántott asszony tört ki belőlem, eléggé
szégyellem. Most már megint az anya beszél. Néztem az ön magatartását, a
jegyváltás első percétől fogva. Ön hamar kiismerte leányomat,
tapasztalatlanságát, abnormis ártatlanságát és hajlamát a szertelen
romantikára. Olga kijózanítását, érzelmeinek és tapasztalatainak a
világgal való összhangba hozását vártam házasságától. Önt erre igen
alkalmas embernek találtam. Ne vegye bóknak, egy kíméletlen, kissé
brutális és főképen asszonyismerő ember leghamarább tudja kijózanítani
az ilyen exaltált teremtést. Ehelyett mit kellett tapasztalnom? Azt,
hogy ön egészen belemegy az Olga ostoba képzeletvilágába, sőt megerősíti
őt abban, hogy a valóságban minden úgy van, ahogy ő képzeli. Miért teszi
azt? – kérdeztem magamtól. – Hiszen nem szereti, miért hazudik tehát
több szerelmet a kelleténél is? És elvonja a világtól, maga is elvonul
tőle. Miért teszi, hiszen abszolute nem szereti? A bárgyuságig alázatos
és engedelmes irányában, miért teszi, hiszen ez a házasság nyakába
szakadt, mint a nyári zivatar? És nem találtam más feleletet: vagy én
vagyok megcsalva, vagy a leányomat csalja meg. Helyesen ítéltem, uram?
Most beszéljen.

Míg beszélt, Deméndy még mindig mereven nézett rá. Hallott, értett
minden szót, mégis csak az első gondolata tartotta fogva: Kömleyné
féltékeny a leányára, szereti őt! És elernyedt lelkével most már csak
ennek a gyönyörű hatalmas asszonynak a szépségébe mélyedt: ez az asszony
az övé volna és az övé lehetne, ha közbe nem jön a házassága. A vágy,
amely ellen annyit küzdött, míg újra nem találkozott Évával, újból
fellobbant benne, de a lehetetlenség tudatában düh és gyűlöletképen
gyötörte. Szerette volna széttépni ezt az asszonyt, mert lehetetlenség
volt őt karjaiba zárni.

– Arról beszél, – szólt Kömleyné kérdésére, – ami az anyát érdekelné,
hogy ne kelljen beszélnie arról, ami igazán gyötri. – Báróné, én is
világosan látok most. Udvaroltam önnek, ostromoltam önt és közel voltam
a győzelemhez. Én ezt elfelejtettem már, mert el kellett felejtenem, de
ön folyton erre gondolt, pedig nem volt szabad erre gondolnia. Honnan
ébred fel önben ily hirtelen az anyai gondosság? Sohasem törődött a
leányával, mert útjában volt a szép asszonynak. Zárdában tartotta és
mikor haza kellett hozni, sohasem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék
vele. Magára hagyta és a szegény gyermek tovább társalgott a mesebeli
szellemekkel, akikre anyátlan árvaságában utalva volt. Most hirtelen,
hogy a férj fölmentette önt az elhanyagolt anyai kötelességek alól,
egyszerre teljesíteni akarja? Engedje meg, ezt nem hihetem. Hanem
igenis, a leányában nézte a másik asszonyt, akinek jogai vannak, az ő
boldogságában látta a maga veszteségét s az ön törekvése Olgának
kijózanítására voltaképen a féltékeny asszony boszúvágya volt: ha tőlem
elvette, neki se jusson belőle. Így van ez, báróné s most már önre
bízom, hogy akarja-e továbbra is vinni ezt a szerepet, melyet eddig
játszott, vagy sem.

Míg ezeket mondta, a báróné egyebeket mondott. Nem is hallgattak
egymásra, csak beszéltek, csak iparkodtak egymást vérig sérteni. Két
gyűlölködő lélek összecsapása volt, amely közben leomlott mindkettőről
minden előkelő forma. Deméndy olyan hangon beszélt, ahogy úriember
sohasem szokott asszonyhoz szólani és Kömleyné nem ütközött rajta meg és
beszélt úgy, ahogy úriasszony nem igen szokott férfihoz szólani. A
vitának elveszett minden iránya és célja. Össze-vissza hányták az
invectivákat és mindenik érezte, hogy az igazság vele van.

A báróné hamarább emberelte meg magát.

– Elég, – szólt büszkén felemelve fejét és tekintetével fascinálta vejét
– államtitkár úr, vegye tudomásul, hogy minden áron elő fogom készíteni
leányomat a sorsra, mely reá vár.

Ezzel megfordult és az ajtó felé tartott; Deméndy egy szökéssel elébe
termett.

– Mit akar? – kérdi Kömleyné megdöbbenve.

– Semmit, – szólt Deméndy hidegen – ki akarom nyitni az ajtót és
tisztelettel kikísérem. Azt hiszem, a báróné nem veszi zokon, ha a
szolgák előtt vejeképen viselkedem.

A báróné nem felelt, engedte magát kikísértetni, engedte, hogy Deméndy a
kezét megcsókolja és az előszoba ajtajában főbólintással fogadta az
államtitkár vidám kiáltását:

– A viszontlátásra!


3.

A legnagyobb izgalomban járt fel-alá szobájában és hiába iparkodott
rendbe szedni gondolatait. Csak azt ismerte fel, hogy egy nagy fordulat
előtt áll s csak azt látta világosan, hogy rendkívül vigyázatosnak kell
lennie. Mit fog tenni ez az asszony? – Elválasztja feleségétől. Eh, hát
baj is az? Hiszen a feleség rettentő nyügképen nehezedik az életére.
Kínokat kell szenvednie és bemocskolnia férfiasságát örökös
hazudozásaival és bujkálásával. Miért ijed hát mégis meg, hogy a
lélegzete is elszorul, a gondolatra, hogy felesége mindent meg fog tudni
és el fogja hagyni! A szíve nagyot dobban és ellágyul: szegény édes!
Úgylátszik, mégis szereti, de inkább úgy, mint az apa a leányát. Ebben a
pillanatban úgy érzi, hogy képes volna minden áldozatra azért a szegény
gyermekért: tettre és lemondásra egyaránt. És soha oly határozottan és
oly véglegesen nem döntött az Évával való szakításról, mint most. Mire
is való ez a viszony, melyben a lelkének nincs része? Rögtön le is ült
és írt Évának. Nem igen szerette a frázisokat. Egyszerűen azt írta, hogy
családjában kezdenek nyomára jönni viszonyuknak, ennélfogva abba kell
hagyniok, mert neki a felesége nyugalmát meg kell őriznie. Ne várja
tehát holnap, ami pedig az anyagiakat illeti, intézkedni fog, hogy
Évának e tekintetben sem legyen oka a neheztelésre.

A levelet nem is írta alá.

Mintha megkönnyebbült volna a lelke. Sőt fütyörészett is, mikor
becsöngette a szolgát s átadta neki a levelet: rögtön adja póstára.
Mikor ez megtörtént, megdöbbent. Szerette volna visszavenni. Hátha Éva
csinál botrányt? Nem, azt nem fogja tenni, hiszen az érdeke megkívánja a
hallgatást. Jól meg fogja fizetni, ad neki egy marok pénzt
végkielégítésül. Éva még hálás is lesz.

Az anyósával való csatára pedig most erősebbnek érezte magát.
Szakításával pedig úgy érezte, mintha nem is lett volna soha viszonya
Évával. A felesége elé hazugság nélkül állhat és ez szokatlanságával
szinte boldogsággal töltötte el. Igen, most már ő neki van igaza, vélte,
ő a tiszta, a becsületes ember, ebből az asszonyból pedig a sértett
hiúság, az oktalan bűnös féltékenység beszél. Féltékeny a tulajdon
leányára. Szörnyűség! S míg ezt, mint valami természetellenes elfajulást
tudta észrevenni, egyre maga előtt látta a haragjában még igézőbb
asszonyt: még most is az övé lehetne!

– Eh, – hessegte el magától ezt a képzeletet – ne gondoljunk semmire.

Beletemetkezett az aktákba, fogadta a tanácsosokat s szenvedélyesen
vitatkozott velük. Lázas buzgóság fogta el, a felhalmozódott indulatnak
valamiképen lefolyást kellett adni. Soha életében nem volt annyira
hivatalnok és politikus, mint most, életének legizgalmasabb jelenete
után és a legkritikusabb fordulat előtt.

Két óratájt kalapjához nyúlt. Szíve most a megrepedésig dobogott. Vajjon
mi sor vár rá otthon? Kömleyné beszélt-e már a feleségével? Sikerült-e
neki még mélyebben verni szívébe a gyanú ékét? Mindegy, bármint lesz is,
ő az erősebb. Sőt most már kezében van a legerősebb fegyver is: ő is
elmegy a feleségével. A hivatalos dolgát el tudja intézni, eddig csak
Éva miatt akart itt maradni, meg azért is, hogy néhány hétig fel legyen
mentve a hazudozástól és tettetett szerelmeskedéstől. De most már máskép
áll a dolog. Éva nincs többé és a feleségeért, ezt most világosan érzi,
mindenre képes.

Palotája kapuja előtt kocsi állott. Megismerte a Hideghék fogatját s
épen nyilt is a kapu és a két pirosképű leány mamájuk kíséretében
kilépett rajta.

– Ah Miklós, – sipogja a nagyobbik – hát mégis láthatjuk? Búcsúzni
voltunk Olgánál, megyünk a pusztánkra. Hívtuk Olgát is, de maga rossz
ember, nem ereszti el. Mondja csak, nem sajnálja azt a szegény gyereket
örökösen kínozni a szerelmével? Önök férfiak olyan kegyetlenek, szegény
Olga bele fog pusztulni a maga szenvedélyességébe.

Néhány elkényszeredett frázissal szabadulni iparkodott a fecsegő
leányoktól, akik szemükkel egyre ostromolták.

Égő türelmetlenséggel rohant föl a lépcsőn. Valami azt súgta neki, hogy
minden pillanat életkérdés. Hogyan, hogyan nem, úgy képzelte, mintha a
kicsi asszony épp most emelné ajkához a méregpoharat. Ha úgy volna, ha
későn jönne!

Szinte meg volt lepve, mikor mind ennek nyomát sem találta. Olga a
fészekben ült s a kárpitajtó lebbenésére mint a madár röpült ura
karjaiba. Le sem akarta venni ajkáról az övét és csodálatos, Deméndynek
ezuttal jól esett a felesége csókja és boldog volt, hogy lehelletét
magába szívhatta.

– Édes, – szólt oly igaz érzéssel, hogy a kicsi asszony, akinek a lelke
minden árnyalat iránt betegesen fogékony volt, boldogan összerezzent –
valami nagy, valami roppant jó ujságot tudok. Elmondjam-e?

– Mi az? Mi az? – kérdi mohón Olga és már tapsra emeli kezét.

– Hát az, amit magad is kitalálnál, ha egy kicsikét megkérdeznéd a
szívedtől, hogy mi az ő kivánsága!

A tapsra emelt kicsi kéz összecsapódik. Olga a nyakába ugrik urának és
kiáltja:

– Velem jösz, velem jösz!

– Eltaláltad, édes és most ugy-e bár nem busulsz, hogy pakkolni kell és
itt kell hagynod a mamádat?

Olga arca elborul.

– A mama, – súgja és félve bujik ura keblére, majd hirtelen elereszti és
reszketve a szemébe néz:

– Miklós, – szólt megindult hangon – még soha sem szólította nevén az
urát – igazán szeretsz te engem?

– Micsoda kérdés, – felel ez kelletlenül.

– Mondd, meg, Miklós, mondd meg, de komolyan: szereted a feleségedet?
Látod, édes uram, én tudom, hogy nagyon ostoba kicsi teremtés vagyok és
te olyan nagy, olyan tökéletes vagy, én nem csodálnám, ha nem tudnál
engem szeretni.

– De szeretlek, édes, miért kételkedel benne most, holott eddig mindig
hittél?

Olga lehorgasztja a fejét.

– Eddig is sokat gondolkodtam rajta, – súgja hangtalanul – tudom, hogy
te jó vagy és nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Hanem látod, édes uram,
ha tudnám, hogy nem szeretsz, akkor én meghalnék, de ha megtudnám, hogy
csak szánalomból teszel úgy, mintha szeretnél, akkor… ó, ez borzasztó
volna. Gyűlölnélek és átkoználak, mert még a sírban sem tudnék
megnyugodni.

Deméndy elborulva állott felesége előtt és nem mert a szemébe nézni.

– Vannak pillanatok, – folytatja ez kábultan magába elmerülve – amikor a
szerelem úgy a szívembe gyűlik, hogy azt hiszem, meg kell halnom. És
akkor arra gondolok: mi lesz az én szegény uramból, ha én meghalok?
Fog-e tovább élni és fog-e akkor is szeretni? És akkor látlak, ahogy
egymagadban élsz és azt mondanám neked: ne búsulj annyira, édes uram, de
aztán látom, hogy csak úgy járnál a minisztériumba és tartanál
beszédeket a képviselőházban és beszélsz az asszonyokkal, akik mind
szerelmesek beléd és akkor szeretnélek megfojtani, hogy ha én nem
vagyok, akkor… akkor te se légy…

Sírógörcs fogta el szegénykét.

Deméndy karjai közé kapta és vállán keresztül elborongva nézett ki a
nyári tájra.

– Micsoda komédia, – gondolta magában – hát hiheti ezt valaki? Ennek az
asszonynak minden túlzott rémlátomása kézzel fogható valóság, mégis itt
tartom a karjaimban, tudok nyiltan a szemébe nézni és tudom rágalmazónak
tartani azt, aki engem leleplez. Hát mért vagyok én ilyen aljas, vagy mi
van rajtam, ami ennyire meg tudja téveszteni ezt az éretlen,
csalhatatlan teremtést!

Csakhamar megtalálta ismét a maga fölmentését. Nem magáért teszi, hanem
a feleségeért. Igen, ennek a gyermeknek az élete függ attól, hogy jól
tudjon komédiázni. Megvetni való dolog, de nemes célja van. Komédiázzunk
tovább.

A bűvös módszerhez folyamodott. Ölébe ültette feleségét és a fülébe
csókolta:

– Szeretlek, szeretlek, végtelenül szeretlek!

És a rémek eloszlottak, az asszonyka fölvidult és boldog kacagása
kicsendült az izzó tájra, majd kéz kezet fogva, a karjukat lóbázva
mentek ebédre és vígan főzték a terveket: merre, hova menjenek.

A Tátrába? Nagyon sok az ismerősük. Pedig a boldogság a magányban van. A
pusztára? Igen, majd aratás után, amikor nem zaklatják őket tiszttartók,
ispánok. Valahová messzire, ahol nem ismeri őket senki, például
Norvégiába, ahol ilyenkor nincs is éjszaka. Avagy… ez Deméndynének
jutott eszébe s boldog ravaszsággal kacsint az urára, mikor kimondja:
ismételjék meg a nászútjukat, keressék föl mind a kedves helyeket,
béreljék ki ugyanazokat a szobákat és egyék ugyanazokat az ételeket,
mint első ízben. Mindenki azt fogja hinni, hogy csak most esküdtek meg
és azt mondják majd: ni, milyen szerelmesek!

Pompás, ez a legkitünőbb eszme. És Olga már lázban ég, mintha már
vasúton ülne. Azonnal pakkol, hogy minden rendben legyen. Csakhogy
ennyire gyorsan még sem megy a dolog, vagy három napig bele tart, míg
Deméndy rendezni tudja dolgait a minisztériumnál. Három nap! Jaj be
rossz lesz, míg letelik a három nap, de úgy-e bár, sokat lesznek együtt
a fészekben? Akkor gyorsabban múlik az idő.

Deméndy igent bólint és arra gondol, milyen végtelen hosszúak a percek a
fészekben. De most nem úgy lesz, hiszen már is érzi, hogy nem úgy lesz.
Sőt ma nem is megy többé el, együtt maradnak egész délután és egész
este… hacsak – ezt az óvatosság mondatja vele – valami miatt nem muszáj
a pártkörbe mennie. Ahogy ezt kimondja, elszégyelli magát: lám a
fogadkozás pillanatában is tartogat magának nyitott ajtókat az
elvonulásra.

A délután nagyon meleg volt, a fészekbe letűzött a nap és Deméndy
iszonyúan szenvedett a forróságtól. Olga az ölébe bújt és elbágyadva,
boldog mosollyal el is aludt. Deméndy nézte, nézte az édes
gyermek-arcot, ezt a pihegő gyermekálmot, úgy gondolt vissza multjára,
végig összes kalandjain, az anyósáig, Éváig.

– Ha tudnád mind azt, ami most az agyamon végigszalad, – gondolja és
fejét csóválja – nem, azt nem fogod megtudni soha. És bizalommal itt
alszik az ölemben, pedig ami a fejemben van, az a halál.

Hirtelen fölocsúdik. Mintha hallotta volna a vendégjelző éles
harangütést. Vajjon ki jöhet most? Az ösztöne mohón kapott rajta:
kiszabadulhat a fészekből. Aztán eszébe jutott fogadkozása és sajnálta a
feleségét, hogy édes álmából föl kell zavarnia. Neszelt, fülelt: semmi.
Valószinűleg csalódott.

De aztán csak lebben a kárpitajtó, Deméndy egy ijedt reflex-mozdulattal
letenné öléből a feleségét, de csak dermedten veszteg maradt és nagy
szégyenletében elpirul és lesüti a szemét. Az ajtóban Kömleyné áll,
kalaposan, napernyőjére támaszkodva, elragadóan és csúfos mosollyal nézi
őket.

– A fészek, – mondja gúnyos kacagással és rávillan nagy szemével a
vejére, majd formálisan, hidegen azt mondja:

– Azt mondták nekem, hogy egyedül találom a leányomat, erre az idillre
nem voltam elkészülve. Az államtitkár úr egy kicsit jobban vigyázhatna
az ajtajára.

Olga fölébred és ijedten szökik le ura öléből. Rémületesen
megzavarodott, az arca hol pirul, hol sápad. Mosolygásra kényszerítené
magát, de a szája inkább sírásra áll. Ilyesmi sohasem esett meg vele,
még senki sem látta az ő bizalmaskodásukat s legfőképpen édes anyja
előtt röstelkedik, aki egyre korholta őt urához való nagy
ragaszkodásáért.

– Soha se bánd, – mondja végül Deméndy és megcsókolja neje kezét – a
mama előtt nem kell röstelkedned. Különben jó, hogy szerencséltetett
bennünket, báróné, értésére adhatom a nagy ujságot, hogy a napokban
együtt utazunk, én és Olga.

– Hová? – kérdi Kömleyné.

– Még nem határoztuk el egészen – mondja Deméndy.

– Pedig tudnom kellene, mert én nem szeretek megindulni anélkül, hogy
tudnám, hová.

– Hogyan? – kérdi Deméndy – ön is velünk akar jönni?

– Természetesen.

– De hiszen eddig azért maradtunk itt, mert ön nem mehetett.

Kömleyné leül az ablak mellé és közömbösen mondja:

– Ha ön tudta ily hirtelenül rendezni a dolgait, én is képes leszek rá.
Tehát hová megyünk?

Deméndyben fölforrt a vér.

– Azok után, amiket délben szerencsém volt önnek mondani, föl kellett
tennem, hogy a bárónéra nem számíthatunk többé. Ezért sajnos, az úti
programmunkat úgy szabtuk meg, hogy csak _ketten_ megyünk.

Kömleyné lebigyeszti ajkát.

– Semmi okom sincs mást akarni most, mint eddig, az a körülmény pedig,
hogy ön velünk jön, önre tartozik, nem pedig énrám.

Deméndy érzi, hogy felesége jelenlétében nem lesz jó megismételni az
anyósával a déli jelenetet, azért amennyire birta, nyugodtan Olgához
fordult:

– Kedvesem, hallottad, mit mondott a báróné, tudod, mit mondtam neked
én. Rajtad áll a választás, ha anyáddal akarsz menni, én nem akarok
őméltóságának kellemetlenkedni. Határozd el magad, majd ha a báróné
elment, meg fogod mondani, mit határoztál.

Ezzel kezet csókolt a feleségének, aki reszketve vissza akarja tartani
és a szemével könyörög neki: ne menj el. De ő úgy tesz, mintha nem venné
észre és mélyen meghajolva a báróné előtt, dolgozószobájába megy.

Deméndyné, mint az iskolásgyerek, sápadtan, lesütött szemmel áll az
édesanyja előtt. Bal kezét szívére szorítja, a szegény kicsi jószág
dobog, mintha meg akarna repedni. Kömleyné kemény arckifejezéssel a
széken ül és egy percnyi hallgatás után szigorúan ránéz leányára.

– Ülj le, Olga.

Olga szó nélkül megteszi.

– Mit mondott neked az urad arról, ami délben köztünk történt?

– Semmit – rebegi ez.

– Nem is említette, hogy beszéltünk egymással?

– Nem.

– Láthatod ebből, hogy mit tarthatsz az urad őszinteségéről. Ez a
beszélgetés téged legközelebbről érdekel és nem is szólt róla, mit
tudhatsz te akkor olyan dolgokról, amik inkább rátartoznak, mint terád?

Egy darabig várja a feleletet, de hiába.

– Ma délben nála voltam a minisztériumban, a gyáva sértegetett. Mit
tartasz az olyan férfiról, aki sérti az anyádat?

Olga birkózik a szóért, amelyet ki akar mondani, de nem birja. Feje
lecsuklik a zongorára, úgy zokog magába.

– Hagyd el a sírást, rívást, tisztázzuk a helyzetet. Én nem kérdezlek,
kivel akarsz jönni, mint ő, én parancsolok. Velem jösz és ha az urad nem
akar követni, akkor itt marad. Értetted?

Olga fölkapja a fejét és megembereli magát. Úgy érzi, hogy bele kell
halnia a vakmerőségbe, de könyes szemét nyiltan az anyjára függeszti,
úgy mondja:

– Mama, én vele megyek.

– Úgy, – szólt Kömleyné és fölpattan ültéből. – Nos ebben az esetben be
fogom neked bizonyítani, hogy nem mehetsz vele, mert tisztességes
asszony csak tisztességes férjhez ragaszkodhatik.

Olga érzi, hogy mi következik. Valahányszor az édesanyja belefogott
ábrándjainak rongyokra tépésébe, mindannyiszor irtózattal szeretett
volna menekülni, de a rettenetes ujságok bűvösen vonzották és mint az
édes mérget, úgy meg is kívánta. Minden szó, amely gyanut fakasztott
benne, mint a pőrölycsapás érte, de ellenállhatatlan vággyal szinte
belevájta magát a szörnyűségekbe és szeretett volna minél többet és
minél rettenetesebbet hallani. Most irtózva és feszülten nézett anyjára
és leste, mi következik még.

– Nehogy az az ember az én rágalmazásomra fordítsa, ami történt, inkább
én mondom el neked, amit eddig tudnod nem kellett. Te balga, úgy élsz,
mint a mesében és holmi hattyúlovagot látsz az uradban. Azt hiszed, hogy
ő is olyan tisztán és ártatlanul ment a házasságba, mint te. Ezt ugyan
egyetlen férfitől sem lehet megkivánni, de egyetlen férfi sem ámítja
ezzel a feleségét. Az olyan házasság, mint a tied, szintén nem tartozik
a rendkívüli dolgok közé, de az olyan házasságot senki más nem avatja
olyan hazug romantikus szerelemmé, mint ő. Tudod, miért vett el téged
Deméndy?

Olga elveszítette öntudatát. A szeme tágra nyílott, ajka félig nyitva,
nincs semmi más érzése, tudata, csak lesi a rettenetes csapást, melyet
rámérnek.

– Azért, – folytatta könyörtelenül Kömleyné – mert nekem udvarolt.
Érted? Engem szeretett, azért jött hozzád, engem akart, azért vett el
téged. És ez az ember az én fülem hallatára meri hazudni, hogy téged
szeret!

A szegény asszonyka egész testében remeg. Amit most megtudott, olyan
váratlan, olyan képtelen volt, hogy lesújtó rettenetességében is
megnevettette. Az egész reménytelen fájdalom hat így a nevető izmokra.
Kömleyné pedig csak folytatja a torturát, amivel meg akarja gyógyítani
leányát.

– Ezt meg kellett most mondanom neked, mivel a nyomorult rám fogta, hogy
a féltékenység beszél belőlem. Féltékeny én, te reád és ő miatta! Mintha
nem rajtam állt volna, hogy magamnak tartsam, mielőtt neked még csak
eszedbe jutott volna, hogy szeresd!

– Mama! – rebegi most Olga és irtózattal húzódik a szék szélére, hogy
majd lebukott róla.

– Szememre vetette nekem, hogy rágalmazom előtted, hogy meg akarom
rontani a boldogságtokat. Ez a boldogság nem ér semmit, mert hazugságon
épül. A te urad távol tart a világtól, hogy ne tudjál meg semmit, ami rá
vonatkozik, de előbb-utóbb mégis megtudnád a valóságot s minél
váratlanabbul ér, annál súlyosabban hat rád. Én ettől a rettenetes
kiábrándulástól akartalak megóvni, azzal, hogy előkészítlek reá. A
férfiak nem szentek és Deméndynek sem vetem a szemére, hogy úgy élt,
mint minden fiatal ember. De az ő bűne, hogy amit más asszony magától
értetődőnek tart, mikor megtudja, az neked katasztrófa. Nem tartozott
neked hűséggel, mielőtt elvett, miért hiteti el veled, hogy mégsem
vétett ellened? Ő, aki most is, isten tudja, hány szeretőt tart.

– Ez nem igaz! – kiált most helyéről fölpattanva Olga. – Nem igaz, nem
igaz, ezt még mamának sem szabad mondania.

Kömleyné odalépett a leányához és megfogta a vállát.

– Lassan akartalak bevinni a valóságba, hogy felvilágosodva és ábrándok
nélkül élhess vele. De mivel ez az ember így beszélt velem, ám legyen az
operáció gyorsabb, fájóbb, de alaposabb is. Eddig csak gondoltam, hogy
szeretőket tart, egy félóra óta tudom. Mikor idejöttem, az előcsarnokban
a tálcán egy levelet láttam. Egy hordár hozta, Márton épp be akarta
vinni az uradnak. Akaratlanul is hozzányultam és megtartottam: majd oda
adom én. Itt van, nem bontottam még föl, de az írás női írás. Tudom,
hogy mi van benne. A felesége vagy, te fölbonthatod.

Olga kezében tartja a levelet. Nézi, nézi, finom vonások, lázas
sietséggel odavetve. A vér arcába csap, a szerelmes nő ösztönével
megérzi ezeken a vonásokon a vetélytársnőt.

– Bontsd föl! – sürgeti Kömleyné, aki maga is lázban ég már – jogod van
hozzá, mert nő írta. Kötelességed irányában, hogy alaptalanul ne
gyanusítsd, ha nem igaz, amit mondok.

– Nem, nem – sikoltja Olga, de Kömleyné ekkor már kitépte kezéből a
levelet és fölszaggatta. Belenéz, fölkacag és odatartja Olgának:

– Hát lásd magad, úgy-e, hogy megmondtam?

Olga szeme rátapad az írásra, csak két sor: «Megkövetelem, hogy még
egyszer eljőjjön. Nem vagyok rongy, hogy így el akar dobni magától.
Éva.»

Deméndyné még egyszer olvasta el az írást, aztán behunyta szemét és
várta: most megszakad a szíve. De éppenséggel nem szakadt meg. Valami
soha nem érzett nyugalom szállta meg, hogy elcsodálkozott rajta. Hova
lett a szíve, hova lett a fájdalom, hova az iszonyú rémek, melyek ennek
a beállott valóságnak már az elgondolásánál elébe tolultak? Semmi, semmi
mindebből, csak megrázkódott, határtalan undort érzett és két kezével
belemarkolt a mellébe, mintha le akarná magáról tépni. Aztán fölvillant
a szeme, szinte diadalmasan, a levelet mintegy csapásra, magasra emelte,
úgy mondta anyjának:

– Köszönöm!

Kömleyné leányához lépett és megölelte. Először a Deméndy házassága óta
igaz, meleg szeretettel.

– Most ismerek csak a leányomra, – mondta – büszke vagyok rád és tudtam,
hogy a valóság meg fog gyógyítani.


4.

Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak
mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember,
gazember.

Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen
ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés,
gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca,
nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni
is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor
szokott fütyülni.

– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd
megijed:

– Édes, te beteg vagy! Az istenért mi lelt?

Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig
önfeledten balkezében gyűrögetett.

– Édes – kiáltja nyugtalanul Deméndy és át akarja fogni.

Az asszony kacéran kisiklik karjából és a pálma mögé bújva nevet.

– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám
ijesztettél!

A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura
előtt, aki nem is sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az
ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa
az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta
őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a
tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka
eltorzult mosolyra állt, így mondta:

– Igen, komédiáztam, úgy-e jól tudok komédiázni?

És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony
ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott.
Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette.
Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén
szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora
alá bújt.

– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok,
ha akkor meg nem adod magad…

– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent
megdöbbentett volna.

– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok.
Elférünk mi a zongora alatt is.

– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába,
ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen
elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen
elmaradt, olvasni kezdi:

– Egy… kettő… három…

– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki
urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő szemmel,
hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt
várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte
most mellbe!

– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd
el: mi történt. El van intézve a mama dolga?

Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta,
becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha
hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a
feleség előtt, akit megcsalt?

Hirtelen előbújt.

– Nos, el van intézve? – kérdi Deméndy ismét és a feleségéhez lép.

– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja
rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:

– Mondd csak, Miklós, szép leány az az Éva?

Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást
gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott
megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte,
ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az
életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a
billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt
hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:

– Mit mondtál?

– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga
is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd
hanyatt esik le a kis zongoraszékről.

Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme
kidülledt, arca halálsápadt volt, úgy bámult a látszólag egészen
egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.

– Éva, – dadogta végül – mit tudsz te Éváról?

– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem?
A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi
világunkban.

Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos
ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és
becsapta a zongorafödelet.

– Házasságtörő, – rebegte aztán iszonyodva és összeborzongott.

Deméndy most megemberelte magát. Vége, gondolta magában, hát legyen
vége.

– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta.
De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint
ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad
volna?

– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték,
mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.

És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy
értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár,
gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek
siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!

– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire
vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele.
Hallgasd meg legalább a mentségemet.

Olga összecsapta a kezét.

– A mentséget, – ismételte – a mentséget! Hát van erre mentség?

– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes,
amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom
magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy
visszanyerjed nyugalmadat. Én…

– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok
mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet
szerezz.

És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével
csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal
felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és
nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát
siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a
marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára
bármily áron.

Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző,
csitító, szerelmes szólongatásait.

– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha.
Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az
ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis
megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami
megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi
feleségem.

Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón.
Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani
zokogását. Hátra intett a kezével: el, el, de Deméndy egészen meg volt
törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.

Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott
volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:

– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt
abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem
igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt.
Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák
során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:

– Orvost, orvost! A bárónét!

Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta
a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s
ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el,
szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban
lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.

– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék
benne!

Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha
benne is megmozdult volna valami.

– Orvost, – hebegte – küldött orvosért?

Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek
elsimították az indulatok külső jeleit.

– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az
urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az
ilyesmikben.

Az orvos tudja. Megvizsgálja az asszonyt, akinek a teste lassankint
felenged lázas konvulziókban és fejét csóválja.

– Idegláz, – mondja – alighanem idegláz – és előveszi a morfiumtűjét. –
Egyelőre egy kis injekció, méltóságos báróné, aztán nyugalom, csak nagy
nyugalom.

Az injekció megteszi hatását. Olga magához tér és Deméndy óvatosan
elhuzódik az ágy mellől. A beteg egy darabig révetegen néz körül, aztán
eszébe jut minden és magához szorítja édesanyja fejét.

– Ne hagyj el, – rebegi – mama, ne hagyj el, – hiszen úgyis meghalok.

– Nyugalom, nyugalom, – inti az orvos és azt hiszi, ezúttal is kedvesnek
és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki
összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se
doktor, se patika.

Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe
nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és
visszahanyatlik.

– Maradj itten – rebegi még és fejére húzza a takarót.

– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.




HETEDIK FEJEZET.  JANI.


1.

A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a
háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem
mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván
mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett.
Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét
borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra
nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:

– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne,
kirúgnám. Szégyent hozott a családra.

Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt
sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha
szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni,
képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s
bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.

Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a
vakáció és elvesztette leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony
megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:

– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok
és nem tanulni. Holnapután utazom.

És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az
ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott
cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony
szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb
legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi
felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a
szegény diák.

Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem
volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele
senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség
Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell
akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét.
Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt
mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a
fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok
különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán
megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki
szoknyában járt.

Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak
kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért
született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen
gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig
legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre sülyedt. Majd jövőre
még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve,
mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.

Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem
vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos
Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva
társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt,
mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben,
másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva
bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné
barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta,
a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte,
világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg
kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak
befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.

Mégis egyszer kibökkentette.

– Nem kellene vele menned, Éva – mondotta, mikor a gangon ültek.

– Miért nem?

– Nagyon tisztességtelen asszony, – mondja elpirulva.

Éva pedig hidegen ránézett és azt mondta:

– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld
magad!

Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a
szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.

Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának
szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak
szólította és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet,
azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta,
elpirult és elhalványodott.

– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva
megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már
felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.

– Deméndy írt? – kérdi Dermákné.

Éva nem felel.

– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a
papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.

– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak
nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva
határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik
nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.

– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.

– Nem tudom – mondja az mogorván.

– Ha találkozol vele, mondd neki, hogy tiszteltetem.

– Köszönöm – mondja Éva ideges haraggal és elperdül.

A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó.
Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről,
de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap,
tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy
hozzámegy.

– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez
megy?

– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri
szolga hozta?

– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?

Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel
magában, most szégyelte magát a fiú előtt.

– Tudom is én, – szólt végül.

Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami
után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú
felriadt.

– Bizonyosan a hivatalban, hiszen házas ember, nem fogadhatja a lakásán.

Jani felcihelődött, elment ő is.

– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat
kódorogsz.

Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma _valahova_
kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára
ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha
szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a
melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A
nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem
kérdezi, hogy honnan való.

Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a
vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a
Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az
átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott
ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!

A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki
mintha olvadófélben volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon,
mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd
fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó
pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a
propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan
rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös
habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron
halni meg, a Dunába fulladva.

Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a
hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem
mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy
parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett
kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és
pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek
olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi
palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé
sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a
Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök
csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem
volt a Margit-szigeten.

Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű,
tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.

– Szervusz, – vigyorgott rá – mit bámészkodol?

– Csak úgy, – mondja Jani kurtán és ismét a Dunára néz.

– Gyere uszodába, – mondja Tóni – nagyon jó a víz.

– Nem megyek.

– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!

Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van
pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem
viszi rá a lélek. Zsidó fiú!

– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt
gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!

Ezzel ott akarja hagyni, de csak elkiáltja magát:

– Valaki a vízbe ugrott!

És tátott szájjal bámult a lánchíd felé.

Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy
csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete
fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet
kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből
bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen
parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli
a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a
rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos
lassusággal eveztek a vízbe.

Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a
fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet
kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen
mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán
ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már
belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak
nagy nehezen tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott
végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette
sapkáját úgy ordította:

– Éljen, éljen!

Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen,
semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre
törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett
oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember
káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza
gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy
deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.

A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta
a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete
képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult.
Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki
káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték
meggyömöszölni.

Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán
felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.

– Eresszetek, – kiáltotta – úgyis felakasztanának.

Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány
kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek
halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz
joga van.

Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni
akaró ember dühöngését. Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor
az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát.
Aztán rekedten, köhögve kacagott:

– Hát nem bánom, akasszanak föl, juszt sem fogok élni.

A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte
állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még
egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére,
hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:

– Én vagyok a Domokos Gáspár.

És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván,
hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:

– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa
szerelmemet!

Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a
szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.

– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a
kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha
már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.

A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a
cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az
egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és
csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás
miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig
mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre
készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert;
aki asszonyt ölt.

Domokos pedig megrészegedve a népszerűségtől, kezdett bőbeszédű lenni.

– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán
vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr
volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza
jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület
nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart
menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem
a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.

– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a
bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön
kiváncsian kérdezte:

– Hol történt az?

– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van
ott, rendes lakásunk.

– Együtt laktak?

– Igen és én fizettem.

– Hogy hívják az asszonyt?

– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem
tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt,
kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát
egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr
nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.

A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a
rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival.
Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom
eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől
csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges
ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet,
a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan
lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.

Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte
magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad
céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy
azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.

– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos
zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen
hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.

Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk
az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz
Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az
ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És
elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd,
milyen is egy igazi fiú élete.

A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek
fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más
asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig
azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz,
apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén
pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. A
nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni
kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja
miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem
dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga
pedig olyan fiú volna, mint a többi.

Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis
belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való
fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint
valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene
kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is
lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem
kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az
is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet
kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen
hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?

Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta.
Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött.
Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a
szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta
volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára
csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint
hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva
most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen
az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis
szobát a nagy kerek asztallal, melyben együtt volt vele, betűket vetve,
hitszegő csókokban osztozkodva.

A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven,
komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot
ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után:
hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat
szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a
paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve
összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a
férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki
megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most
csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem,
istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz
meg!

A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen
háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy
kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért
csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a
soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:

– Éva!

Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint
egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még
a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben
hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne
Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?

Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és
belépett a kapu aljába. Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik
itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára.
Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit
vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is
hasonlított hozzá.

Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom
előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait.
Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.


2.

Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan
vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e
baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte,
aztán durván rátámadt:

– Látod, hogy aludni akarok!

Egy párszor fölriadt. Fölült az ágyban és fülelt.

– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett,
aztán visszadül és mormogja:

– Azt hittem, jött valaki.

Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang
egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal,
leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat
fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint
beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de
csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott,
hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt
hitte, ébren van.

Az Éva szavára ébredt föl.

– Jani, – szólt ez halkan és remegve – alszol?

Jani most fölriadt.

– Mi az?

– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se
alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok
mondani.

Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és
a földön kúszva nénje ágyához ért.

– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva
arcát megláthassa.

Ez a kezével tapogatódzott utána és megfogta a karját.

– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek
egy üzenetet.

Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami
gonosz előérzete támadt.

– Én? – morogta – a minisztériumba?

– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg
azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.

– Mit mondjak neki?

– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha
nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni
akarok vele.

– Ide jőjjön?

– Ő már tudja, hogy hova.

Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a
ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu
cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett volna
mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova».
Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem
sejtette.

– Mi lelt? – szólt Éva, aki érezte a fiú karjának reszketését.

– Ő már tudja, – dadogja Jani – hova?

– Mondtam, hogy tudja már, nem értesz?

– De igen.

– Elmész?

– El.

– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van,
mert neki nem szabad erről tudni.

A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben
kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását
is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?

– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre
ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy
az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy
úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha
azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én
fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!

Ellökte magától a fiút és ez kábultan bújt vissza a szalmazsákjára. A
mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl
sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy
recsegéssel rátelepedett.

Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az
ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan
fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés volt, mint üzenet. És
különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja
felkeresni.

Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában
megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne,
de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni
a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja
el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem
akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de
fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család
becsületének hivatott őre.

A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt.
Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl
őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve;
azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira
összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett
Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az
álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor.
Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte
magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz,
amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott.
Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy
lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt,
telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy
ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint
az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett?

– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz
lustálkodni?

Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a
család becsületén gondolkodik!

Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt
reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani
ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe
jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.

– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan,
pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe
szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.

Éva mintha vízért menne a konyhába, hidegen rászegezte szemét és súgta:

– Várj meg lent, együtt megyünk.

Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon
a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc,
melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos,
kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De
Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a
kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a
lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra
mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult
a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára,
kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?

– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én
átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a
lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, onnan csak néhány perc a vár,
meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán
embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a
Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?

Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy
féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai
kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki
egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a
konduktor szalutált neki.

A budai hidfőnél Éva leszállt és fejével biccentett neki:

– Csak bátran és gyorsan – szólt – ne várass sokáig.

Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte
magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne
haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig
hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és
széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol
lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.

Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az
álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú,
szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri
fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett,
míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva
belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte,
kit keres.

– Deméndy méltóságos urat – hebegte – ide rendelt.

– Nincs itt, nem is jön ma – mondja kurtán a kapus.

– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű
szerrel túlesett e nehéz dolgon.

Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen
jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna
kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e
el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz
visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot
sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a
kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.

A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal
leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon,
formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat,
mintha mosókonyhából jöttek volna.

Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek
áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre,
ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű,
közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek
fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani
eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik,
mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.

Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek
tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok
volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas
Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A
mellettük levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta
őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös,
mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta
végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy
hozzá lépjen.

Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna
menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le
nem vette karjáról a kezét.

– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó
napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom,
igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben
nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára
van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda
ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú
megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését,
amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja.
«Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a
szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem
láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény
bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni,
hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este
elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a
szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem
ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik.
Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a
vérnek is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a
rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták
leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.

– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan
különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy
megöli és addig képzelődött, amíg azt hitte, hogy meg is tette. Persze,
a Gizit ez nem igen bántja, pedig az ő lelkén szárad.

– Mit akarsz tőle? – mondja Webstonné – az olyan egészen közönséges
lénynek se esze, se szíve. Úgy él, mint az állat, magam is mondtam neki:
hallod, a te helyedben nekem most nem volna mulatós kedvem.

– Ami azt illeti – szólt Éva kicsinylően – te neked sincs okod másnak
prédikálni.

– Ezt mondta ő is, de nincs igazatok. Az én esetem egészen más. Én
férjhez mentem Alfrédhoz, hogy eltartson engem. Luxus voltam neki,
amelyet csak addig engedhet meg magának, amíg pénze van. A pénze
elfogyott, tönkrement, mi közöm most nekem a szegény emberhez? Azonkívül
meg csaló is, aki sikkasztott, beszennyezte a nevet, melyet én is
viselek s ha a szülei magukra nem vállalták volna a kárt, börtönbe is
kerül. Így haza vitték Angliába, én meg itt maradtam. Nem vagyok bolond,
hogy egy sikkasztóval éljek tovább vagy eltemessem magamat, mert
becsapott, mikor gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen!

Éva hirtelen fölkelt. Jani szinte háladatosan nézett rá, hogy őt is
visszataszítja a rettenetes könnyűség, mellyel ez a nő a legsúlyosabb
dolgokról beszél.

– Mennünk kell – mondta Éva kurtán – és alig hogy érintette Webstonné
kezét.

– Szervusz Évácska – mondja az nevetve – értem, hogy finnyáskodol és
rosszat gondolsz rólam, hanem azért nem haragszom. Könnyű neked, neked
olyan szerencse jutott, amely ha engem ér, én se volnék okosabb
náladnál. Isten veled, ej, nézd csak, ezek a szamarak milyen szemeket
meresztenek reánk. Egyik nem is olyan csúnya. Hát csak végezzétek a
dolgotokat, jónapot, Dermák úr, azt hittem, Éva maga előtt röstelkedik.
Igaza van, az ilyen fiatalemberek előtt nem is illik így beszélni.

Jani félszegen billentett kalapján és megfordult. Rémület és utálat
gyötörte, amellett a szíve dobogott: hogy fog beszámolni Évának eljárása
sikertelenségéről?

Szó nélkül mentek ki a Császár-fürdő előtti térségre, csak ott szólalt
meg Éva, aki maga is félt attól, amit öccsétől majd hallania kell.

– Nos? megtaláltad?

– Nem – hebegi Jani – nem volt ott és ma nem is jön be.

– Igaz ez? Nem mondták csak azért, hogy elutasítsanak?

– Nem tudom – szólt Jani halkan – megmondtam, hogy oda rendelt.

Hallgatva mennek végig a törpe fasoron. Jani a fákat nézi, Éva magába
mélyed. Föltünően halvány, majd egy nehéz, kínos sóhajjal mondja:

– Jól van.

Janit ez a sóhaj majd sírásra fakasztja. Gyötrött kétségekben vívódó
lelkéből kitör a szó, magánkívül belekapaszkodik Éva karjába, úgy kérdi:

– Éva, mit akarsz Deméndytől?

– Semmit – szól az kurtán, régi, száraz hangján, melytől a fiú ismét
megjuhászkodik. De összeszorítja ajkát és azt gondolja:

– Nem hagyom annyiba.

Lementek a hajóállomásra, a hajó éppen az orruk előtt indult el. Utána
néztek hosszan, aztán Éva visszafordult:

– Lóvonaton megyünk.

Amint a töltésen végigmentek, Jani egyre küszködött magával. Hirtelen
megállt, égő szemmel nézett Évára.

– Mi lelt? – kérdi az.

– Éva, – rebegi a fiú – mit írt neked tegnap az államtitkár?

– Semmit.

– Éva szépen kérlek, könyörgök neked, mutasd meg a levelét. Tudni
akarom, hogy mit írt, mert nagyon félek.

– Mitől? Hogy ezentúl nem lesz olyan jó kosztod, mint mostanában? No hát
ne félj, majd gondoskodom még jobb kosztról is.

A keserűség ragadta el, nyomban meg is bánta. Jani úgy meredt rá, mint
az őrült, míg szeméből kicsordult a köny.

– Ne légy ostoba – szólt rá Éva – olyan dolgokba avatkozol, amikhez nem
értesz.

– Már értem – hebegi a fiú és elfordult tőle.

– Hová méssz?

– Nem tudom, még van egy kis dolgom ott.

Éva megragadta karjánál fogva és egyet lódított rajta.

– Velem jössz – sziszegte fogai között – és egy szóval sem ellenkezel
többet. Nézze meg az ember!

Nem is ellenkezett, csak mosolygott magában, mint aki tisztába jutott a
kötelességével. Önkéntelenül a zsebébe nyult és megcsörgette az Évától
kapott hatosokat.

Felültek a lóvasútra, átmentek Pestre. Az Andrássy-út sarkán Éva habozva
megállt, aztán odaszólt öccséhez:

– Dolgom van még a városban, menj haza és mondd meg otthon, hogy ne
várjanak ebédre.

– Értem.

Ezzel lassan bandukolt az Andrássy-úton, hazafelé.

Megmondta édes anyjának, hogy Éva nem jön haza.

– Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált benne.
Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt, amit Évától
nem mert megkérdezni.

– Hol találkoztál vele?

– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy elszólta
magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent mondani a
mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva pénzéből.

– Együtt voltatok? Hol?

Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-fürdőben
várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem tudja.

– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a gazember, az
az alávaló, de meg fogja keserülni, most már másodszor hagyja cserben,
hanem szárazon nem viszi el! Remélem ez a leány se lesz most olyan
szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja magát félrelökni. Ha nem fizet, magam
megyek a feleségéhez és csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig
koldul utána.

Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult
anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél, hogy
Deméndynek fizetnie kell?

Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt, most, úgy
érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja tenni, hadd
lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.

Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból átgondolta
a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal nem lesz gyáva,
ha a becsület kívánja, megszűnik minden gyámoltalansága. Sőt a másik fog
megrettenni, mert éreznie kell, hogy ő vele, Janival, van az igazság.
Meg kell tennie, már azért is, hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal,
hogy pénzzel lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.

Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban akarja
végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez és számon kéri
tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg fog vele vívni,
fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz bátorsága, hogy visszautasítsa
a kihívást, ha mégis megteszi, akkor ahol éri, ott lelövi. S ha ez
megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek a leánynak sem szabad tovább
élnie.

Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte kéjelgett
benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és parancsoló úrnak
érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy kövesse, aztán elvezeti
abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja neki: Ajánld istennek
lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod színhelyét, egyikünk sem hagyja
el élve.

Éva eddigi gőgös ridegségével akar kitérni.

– Megbolondultál? – kérdi tőle és szokott fölénnyel néz rá.

Csakhogy ezúttal nem fog rajta a varázs, azt mondja neki:

– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a gyámoltalan
fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod s ha egy csöpp
tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz tovább élni.

Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is
elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:

– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és szánlak,
hanem meg kell tenni. Imádkozzál.

A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek kutatva
néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a szemét. De
csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik és hirtelen ott
tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt kiáltja:

– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő vasmarokkal a földre
szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja a nyakát és úgy
fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára nyomva, csókolja, amíg
ki nem száll belőle a lélek.

– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz: nem
olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?

És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig még
utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére akasztja
magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel, olvassák
az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és mély
megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire félreismerték őt, mikor
pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz partot mos és senki se
láthat a más ember lelkébe.

A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha oly
tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és szabadnak
érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig bilincsbe lett volna verve,
csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte. Bárcsak már lenne
holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási emberrajok vonultak mellette el,
különbnek érezte magát valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete,
hogy betért egy vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának.
Az Éva pénzén fizetett.

Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve hevesebben
kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel sem árulja el, hogy
lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü Janit, annál szörnyűbb
lesz a meglepetés holnap.

Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül. Mikor
benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt, csak még
komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon volt és rá se
nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a mamával, amelyet az
ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva lett volna a szeme is, az
édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a himzőtűt a rámára feszített
vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok gond gyötörte és kenyér is alig
telt vacsorára.

– Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami
kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója
volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól
lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár voltam,
hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy szobaurat
tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd olcsóbban adja ő is.

És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt az
ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt tette.

Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy az egész drámából édes anyja
csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza. Szeretett volna
kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és mázolta a kapuba
akasztandó cédulát, azt gondolta magában:

– Jó, hogy már nem tart sokáig.


3.

Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz befolyt
a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A vízcsöppek csökönyös,
sűrű kopácsolással táncoltak a gang gránitján s Éva, nézvén ezt a
táncot, összehúzta szemöldökét és gondolkodott: már most hogy menjen el,
mit vegyen fel?

Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna,
percről-percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell.
De esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?

Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis
kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló királyleány.
Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan lebocsátva,
begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya készülődését s valami
olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen időben rongálni a drága ruhát.

– Gyere – szól hirtelen Janira, aki összerezzen.

– Hová?

– Csak gyere, majd megmondom.

A fiúnak kiszáradt a szája padlása.

– Vesztére hí – gondolja magában – de ő remeg, mint a nyárfalevél.

Valami ócska esernyő akadt még, azt fogta és követte Évát.

– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj úgy oda
a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras hangon kell beszélni,
különben lenéznek.

Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva
habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát. Összeráncolt
homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:

– Majd kocsiba ülünk.

Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az agyára. Egyre
noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte, tudta gyávaságát,
mégis el volt határozva, hogy megteszi, akármennyire gyáva is.

A kocsit megállította az Országház-utca sarkán, onnan küldte Janit.

– Mondd neki, hogy itt vagyok s ha lehet, azonnal akarok vele beszélni.

Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt senki –
úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a portás
rákiáltott a fülkéjéből:

– Hová megy?

– A Deméndy méltóságos úr…

– Nincs itt, ma nem jön.

Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is gondolta,
hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga fontosabb, mint az Éváé.
Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is határozta magát.

– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből
következtetett.

– Nincs – mondja csüggedten.

– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra veti
magát.

– Ott lakik? – kérdi Jani remegve.

– Ott.

– És fölmenjek hozza?

– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal – ostobaság
volt, hogy eddig is nem magam mentem.

– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még Deméndytől?

– Semmit – mondja ez kurtán.

– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit akarsz, én…
én… elvégzem.

Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére az arcába
szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a kocsiban és nem
szólt többé semmit, csak azt gondolta:

– Majd nem fogsz te kacagni.

A kocsi megállt és ekkorra Éva mást gondolt.

– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha nem igéri
meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá. Látod ott azt az
egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az egész házat lakja.

Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy csak úgy
támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy be van csukva.
Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és nem mert hozzányulni.
Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva szeme rajta függ. Kínos
sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön megnyilt a kapu, de csak félig
és egy szolgaféle ember állta el a nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:

– Mit akar?

– A méltóságos Deméndy urat keresem.

– Nem lehet most beszélni vele.

– Nem – ismétli Jani – hát mikor?

– Ma nem lehet, a méltóságos asszony beteg, nem fogadnak senkit.

Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már be akarja csapni a kaput, de
akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.

– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon – a
méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.

– Nem lehet – szól kurtán a szolga.

– De a méltóságos úr rendelt ide!

A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:

– Hogy hívják?

– Dermák János.

– Várjon.

És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az emeletre.

Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje meredő nagy,
barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén csillogtak elő
a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve megdobbant és
összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és félni kezdett. – Hogy
itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte, mennyire nem egyazon
világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép le akar számolni. Az
udvaron az egyik ablakban egy vastag, parasztformájú asszonyt látott,
feltűzött piros szoknyával, csöpögő, vörös kezekkel – ez az ő köréből
való ember, nem az, aki odafönt kábító pompában, a keze egy
legyintésével kormányozza a cselédek egész seregét.

De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik felment a
lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze, mindenkor
készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt felvilágosításokat.

Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett neki, hogy
jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az utolsó
pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a térde
ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!

A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott, mindennemű
szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba torkollott. Jani a
levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon, mintha ezek a drága
tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték volna ki. Alig tudott már
magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és az inas intett neki:

– Erre.

Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan rárontott
Deméndy:

– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra
gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul rebegte:

– Éva küldött… kint vár…

Deméndy iszonyatosan felfortyant.

– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi kedvem most
vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem szégyenli magát fiatal
ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet vigyen a férfiaknak?

Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre, aki eddig
mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most tétova,
haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság, a modora csupa
kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva fiúnak ez az
inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó nem jött ki
szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó felé.

– Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét, bocsásson
meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és rosszabbkor nem is
jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd írásban értesítem a többiről,
addig nyugodjék bele abba, amit már tud. Maga pedig bocsásson meg nekem.
Na, itt a kezem, maradjunk jó barátok.

Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a nagyurat,
majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny, végül görcsös
zokogásban tört ki.

Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette. Csak
nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de hát a felesége
olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek Éva az oka, hanem most
már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen felengedett a fiú és még mindig
zokogva hajtogatta:

– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt akartam, hogy…
hogy…

Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott a szíve,
amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem gondolt semmi
rosszat róla.

Majd egyet gondolt.

– Várjon, mégis irok egy pár sort a nénjének.

Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és
abból tesz valamit a borítékba.

– Pénz! – gondolta megrettenve, pénzt küld neki és én vigyem el!

– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha ezt
átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni. Isten
vele, barátom, isten vele!

Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az eső
arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett, Éva
állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva az
esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét.

– Nos, nos, levél? add ide!

Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a bankókat egy
keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a pénzt, mélységesen
elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem nézve az írást. Nyilván
a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.

– Jól van – szólt izgatottan és beült a kocsiba. – Gyere!

Jani egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül ott hagyta a kocsit.

– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem hederített,
lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó esőben. Mikor a
kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe fordult be, ahová
kocsi nem követhette.

Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával, semhogy tulzott
fontosságot tulajdonított volna a balga fiú viselkedésének. Azt
gondolta, majd hazaér gyalog is.

Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást. Csak
pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»

Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén. Megerősítik-e ezek
a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon mi a baja? Legalább ez a
fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd értesíti – miről? A bajról? Vagy a
továbbiakról?

Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség felé. Most
már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre. Micsoda leány lesz ő
ezután? S milyen volt eddig? Hogy így egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem
hagyja magát, egy darabig vár az értesítésre, aztán pedig cselekedni
fog. Tartozik az önérzetének vele.

Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor csatakos szoknyáját az
ablakra akasztotta, ripakodott rá:

– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el akarnád
venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé pirulnom
miattad.

Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte össze a
bankókat és az anyja felé dobta:

– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet is,
csak ne pirulj.

S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni leányának.
Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny, gépiesen nyult a
földön heverő pénz után.


4.

Sok minden járta át a szegény fiú lelkét, amikor ész nélkül nekivágott a
záporos világnak, de mindenek fölött azt tudta, hogy szégyelli magát. Ez
a legmegsemmisítőbb érzés, az önön megbecsülésnek a megtagadása. Abban a
pillanatban, hogy Éva átvette tőle a levelet s mehetett tovább, minden
baj nélkül, átcikkázott agyán mindaz, ami abban az időben történt, mióta
Éva Deméndyvel megismerkedett és a szerep, melyet ő regényükben
tudatlanul játszott. Kezdettől fogva ő volt a közvetítőjük. Ő kísérte
őket és fedezte találkozásukat. Tavasszal ő vele üzent Deméndy, az új
viszonyt is eszerint ő közvetítette. Most pedig pénzt vitt a nénjének a
szeretőjétől. Ő! Megutálta magát és nem bírta undorát leküzdeni. Minden
keserűsége maga ellen fordult: utálatos, alávaló, gyáva és gaz vagy! Az
egyikkel meg kellett volna bírkózni, a másikat meg kellett volna fojtani
s amazzal kezet szorítottál, el is pityeredtél előtte, a másiknak meg
elvitted a pénzt, a becsület árát. Gyáva, erőtelen, tehetetlen! Mit
keres az életben az olyan ember, aki nem tudja megcselekedni, amit
kötelességének lát s akit senki sem akadályoz benne, csak a tulajdon
hitványsága?

Nem gondolt határozottan öngyilkosságra. Annyira erős még saját magával
szemben sem volt. Csak érezte, hogy valami fog vele történni, ami véget
vet az életének. Arra a fekete fejre gondolt, mely a Duna vizén úszott.
A hídat látta, melyről leugrott s kapkodását, fuldoklását. Megborzongott
és félt e látomásoktól, de szabadulni tőlük nem tudott. Az eső
általjárta testét, csuron víz volt és ez jól esett neki. A bástya körül
vezető úton leért a Krisztina-városba, ott indult meg a Gellért-hegy
felé. Összevissza gondolt mindenre, az édes anyjára, Sárira, Bellágnéra,
csak arra nem, hogy mi fog vele most történni. Csodálatos érzékenység
szállta meg, mikor holt apjára gondolt, akire alig emlékezett, csak
beteg korából, de most épen és erősen látta maga előtt és hallotta is a
mély, férfias hangot, amint a rakoncátlankodó gyerekekre rákiabált.
Közben, pillanatonkint eszébe jutott, ami az imént vele történt s
ilyenkor úgy fájt neki a szégyen, mintha magas torony tetejéről leesett
és összezúzta volna lelkét. Rázogatta a fejét és az ujjai görcsösen
kaparásztak ruháján.

A Gellért-hegy tövébe ért, ott idegenül nézett fel, a kígyózó út fehér
karfájára, a lelógó sziklákra, meg az oldalán roskadozó piszkos
gunyhósorokra. Pesti gyerek volt, sohase járt még a Gellért-hegy
tájékán, se a Zugligetben, annál kevésbbé a Margit-szigeten. Nem gondolt
a halálra, mikor eszébe ötlött, hogy mások messze idegenből jönnek, hogy
ezeket lássák, ő neki meg sohase volt arra való két krajcárja.

A Rudas-fürdő gömbölyű tetején ázó félholdra meg úgy bámult, mint valami
különös, történelmi ritkaságra. Török világ maradványa! Erről is tudott
még. Ahogy tovább vándorolt, vissza-visszanézett és bámulta a félholdat.
Végre eltünt. Aztán elmaradt az utca, előbukkant szélesen, hömpölyögve a
Duna, piszkosan kavarodó habjaival. Vizi malom is volt már erre felé,
erősen himbálódzott. A Tétényre menő hajó meg lebocsátotta a kéményét és
élesen fütyülve osont el a vasúti híd alatt. A tulsó oldalon meg a
Vámház és az Elevátor tűnt neki fel, meg a dunaparti pályaudvar hosszú
vasúti kocsisora.

Embert alig látott. Néhány szekér zörgött el mellette és
felfröccsentette a sarat. A kocsisuk hátrafordult és nézte a furcsa
alakot, mely meglehetős egyenletesen, minden iparkodás nélkül bandukolt
ebben a csökönyös, őszies esőben. Többet azonban nem törődtek vele.

Most már tudta, hogy hová megy. A vasúti híd vonzotta. Kormosan, borusan
feküdt a Dunán, most, hogy közel volt hozzá, látta csak, milyen rettentő
nagy ez a híd és milyen magasak az oldalai, mik messziről csak holmi
alacsony kis kerítésnek látszottak. Megdöbbent a szíve, félt a híd
erejétől. De azért csak tartott feléje. A Kelenföldre vivő úton egy kis
finánc-ház mellett ment el, ott lézengett kettő a kardos emberek közül.
Nagyot lélegzett, mikor csak végignéztek rajta, de nem állították meg.

Valamivel odébb meg egy kis csárda roskadozott. Megállt, habozott. Éhes
volt, ma még alig evett. És messziről a nehéz levegőn keresztül hallotta
a déli harangszót. Ilyenkor hazafelé szokott rohanni, ebédre. Gondolat
nélkül zsebébe nyúlt, ott volt még néhány hatos abból a pénzből, melyet
Évától kapott, s megint elhatározás nélkül lassan, sorjában az út sarába
potyogtatta őket. Mikor az utolsó piculát is eldobta, csak akkor
határozta el magát: nem fog enni.

Ezentul megszakadt az út, rengeteg tócsákon keresztül gázolt, sokszor
térdig lesüppedve. Mit bánta! Szemét a rettentő hídra függesztve
vergődött előre. Mikor odaért, sírva fakadt és körülnézett. Kereste a
csónakokat, melyek kimentsék. De sehol semmit se látott.

– Ez jó – gondolta és megijedt. – Egy nagy, csatakos kutya kerülgette,
éhes, könyörgő szemmel nézve rá. Mondhatatlanul megsajnálta és beszélt
hozzá.

– Miért nem jöttél előbb? Vettem volna neked valamit azon a pénzen, te
ehettél volna rajta.

Rálépett a hídra. Kis házikójából a vasuti ember nagyot nézett rajta, de
nem szólt semmit. A kutya vagy tíz lépésnyire követte. Szegény állat
nagyon, ha ebbe a fiúba vetette minden reménységét.

Ezentul már elvesztette eszméletét. Odalépett a vaskorláthoz és vagy egy
óra hosszat nézte a vizet. Beleszédült, be-behunyta a szemét, újból
nézte. A lánchídi emberre gondolt, akit kihuztak. Itt nincs senki.
Segítség! szinte kiáltani akar segítség után, kétségbeesetten védekezett
a rettenetes belső erő ellen, mely akarata nélkül idekényszerítette s
most bele akarja kergetni a hullámsírba. Nem, nem! Ekkor éles füttyöt
hallott és a híd megremegett. Az oldalvasak muzsikálni kezdtek, kongva
és búgva, mint egy óriási hárfa óriás húrjai. Jött a vonat. Hirtelen
átvetette magát a karfán és a Duna fölött lebegett. Néhány pillanat és a
vonat elrobogott mellette. Látta a gépészt, aki mintha rá is kiáltott
volna, a kupékban néhány elsurranó, bámészkodó arcot. A vonat szele
megcsapta, a híd rengett és hintált, mintha le akarná rázni és le is
rázta. Behunyta szemét és eleresztette a hídat. Hátra felé bukott a
vízbe, a kezeivel kaparászva, hátha még megfogódzhatnék!

A kutya meg odasompolygott, ahol a fiú állott, kidugta a fejét a vasak
között és utána nézett.




NYOLCADIK FEJEZET.  OLGA.


1.

Nyugtalanul hánykolódva, de álmából föl nem ébredve töltötte Deméndyné
az éjszakát. Különös éjszaka volt ez, édes anyjának, meg az urának, akik
együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan, ólmosan peregtek le és az
asszony, meg a férfi, akit nem is oly régen még a szerelem vitt
kísértésbe, most szó nélkül, egymásra sem nézve ültek egymás mellett, a
közös aggodalom mellett is a legmélységesebb haraggal egymás irányában.
Mindegyik a másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől
kérte számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége
veszteért.

Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól. Kömley
bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a betegágyra és
kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és kérdve nézett hol a
feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?

– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne
szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég vagyok
magam is. Jó éjszakát.

– Igen, csak menjen – vág a szavába Deméndy – a cselédség előtt nem kell
a dolgot felfújni.

Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját megbízta, hogy
időközönkint lopva tudja meg, mi történik a betegszobában. Egész éjszaka
nem történt semmi. A beteg egyszer sem ébredt föl.

Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben meg volt
lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy elhagyta a szobát
és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.

– Már itt vagy? – szólt Olga és kezet csókolt édes anyjának.

– Itt voltam éjjel is, kedvesem.

– Úgy, minek? Hisz nincs semmi bajom, hát Deméndy? Elment már?

Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést hallotta.
Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette volna belőle, de ő
megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és érzés nélkül való hang,
meg hogy nem a keresztnevén említette, megrémítette. Máskép zendült ez a
hang, még idegenek előtt, még közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.

– Itt van – felelte a báróné – akarod látni?

– Ha jönni akar, miért ne?

Ezt Kömleyné nem várta. Csodálkozva nézett leányára.

– Hát nem haragszol rá?

Olga sápadtan, egykedvűen mondta:

– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart! Olyan
liba csak nem vagyok! Nem igaz?

Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy frázist.

– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen nyugodalmat tart
szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad, mert a látása, legalább
ma még, felizgatna.

Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is beleveszett
arca fehérségébe.

– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan vagyok én már
ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet, nem háborgat a
nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.

Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de egész teste
reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc alatt valóságos
vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy Deméndy megrettenve
húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre biztatta:

– Nyugodj meg, nincs már itt.

Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani, mert
ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé Kömleyné, aki
nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta, hogy most már
hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a gyerek, karjába
kapaszkodott és nem engedte.

– Meghalok, ha elhagysz – mondotta.

Majd más jutott eszébe.

– Jőjjön a papa, akkor mehetsz.

Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül nem mert
mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget látta. Szinte
pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint leány korában, a
fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.

– Kis apám, itt maradsz anyuskádnál?

– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az öreg úr,
akit oly könnyű volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett vele, már azt
hitte, hogy nincs is semmi baja.

Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül simogatott a
haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja csókját csak tűrte,
de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes atyjával, felült az ágyában
s maga mellé ültette az öreget.

– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta
asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.

Ujját az édes apja orrára tette, úgy kérdezte:

– Mit érdemel az olyan asszony, aki megcsalta az urát?

A báró mosolygott.

– Csak nem csaltad meg az uradat?

– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni
akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?

– Miket beszélsz – mondja a báró elképedve.

– Nem szabad kitérni, hagyd itt az orrodat. Felelj, mit tennél?

– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de a kicsi
ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.

Deméndyné visszahanyatlott és soká hallgatott.

– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon rosz
vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem
megcsalna?

– Mit? –

– Meghalnék.

Kömley urat nagyon gyötörte ez a beszéd.

– Valami történt, édes leányom és nem akarják megmondani, hogy mi. Most
én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt nálatok?

Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos mutatóujj
orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett benne, könyekké
olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva, úgy zokogta:

– Kis apám, kis apám, a te leányodnak vége.

– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg, hiszen
végre is apád vagyok.

– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én uram
gazember!

A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden megfogta
Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul lágy hangon
szólt:

– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig csak meg kell
bocsátani.

– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott
valami.

– Mondd csak, kis apám, te is megcsaltad a mamát?

Az öreg ember elpirult.

– Miket beszélsz – dadogta zavartan – hát minek nézel?

– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy téged sért
már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem az enyém –
gazember.

– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék, tökéletes
ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A gyönge emberek mind
becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha megcsalt, ballépés volt,
amilyet valamennyien elkövetnek. A férfiak nem tulajdonítanak oly nagy
fontosságot az ilyesminek. Nem több az, mint egy üveg pezsgőt inni meg,
jó társaságban. Ez a konvenció s ha csak azt tartod becsületes embernek,
aki nem csalja meg a feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz
ilyen ember után.

– Milyen világban éltem akkor? – kiált föl Olga.

– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem hagy el
boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább kerülhetted ki
a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a sors, melyet mások
abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt hiszik, hogy övék a
mennyország.

Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje. Majd
hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és hátrahanyatlott.

– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét. Nyomban aludt
is.

Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy egy óra
mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:

– Mondd csak, mielőtt mamát ismerted, voltál-e szerelmes?

A báró elpirult.

– Kis anyám – szólt zavartan, – különös dolgokat kérdezel.

A beteg szeme lázban csillogott.

– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent természetesnek
találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal – akarom, hogy
felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben hasonlít másokhoz.

Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így áll a
dolog, majd mond olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy arkangyal lesz.

– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény apádat.
Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi gyarlóság. Hát tudd
meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és más a szeretkezés. Anyádnak
jó szívvel mondhatom, hogy előtte soha senkit nem szerettem s ha Deméndy
ugyanazt mondta neked, el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret
igazán, de sokszor vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a
férfi természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen
dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy ajkamról
a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de meg kell
tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem rosszabb ember, az
egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a táplálkozás, mint a mozgás, a
torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek, se az erkölcsnek nincs hozzá köze,
legfölebb az ifjonti könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis
anyám?

Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére pedig
különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a párnába és
hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta a roham. A
báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert ejteni. Végül
elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.

Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és
mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még álmában,
vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett, csudálatos,
kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a kérdéseket s
amit megtudott, azt magában összeillesztgette.

– Mit csinál most Miklós? – kérdezte.

– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A szobájában
van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és kesereg utánad. Kis
anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és nem gondolnád többé, hogy
nem szeret.

Majd újabb kérdés:

– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja, hogy
szeretőt tartson?

Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény feje alig
tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy mennél
általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi számára, annál
jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most is ebből a
szempontból felelt:

– Mi tűrés-tagadás, kis anyám, ez is megesik.

– Mikor?

– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség beteg, vagy
gyönge, bizony akkor megesik, hogy…

Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten nézett
apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:

– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett bután és
tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel, utálattal és
veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a házasság baromi állapot
és miért adtok férjhez egy leányt, aki gyönge és beteg?

– Kis anyám! – kiált megrettenve az öreg úr.

– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül Olga. Kicsi
hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak a hangszálak.
Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham, mely annyira
kimerítette, hogy halálszerű álomba merült, melyből aznap már nem is
ébredt föl.

Édes apja csak ült mellette és gondolkodott. Olyasfélét érzett, hogy
tennie kellene valamit. Például fogni a leányát és vinni magával, el
ebből a világból, amely tönkreteszi a tisztát és valóságos belső titkos
tanácsossá őt. De eszébe jutott a felesége és sóhajtott. Az fog
történni, amit ez akar, tehát neki semmi köze a dologhoz. Csak a vejére
gondolt nagy keserűséggel. Majd reménykedik: hátha nem igaz? csak valami
gonosz látszat szól ellene? De nyomban ezt a föltevést is elejtette; a
felesége is hiszi, tehát igaz. Az az ember, akiről azt hitte, hogy nincs
más gondolata, csak Olga, szeretőt tart. Borzasztó. És a perfekt világfi
nem tud annyira vigyázni, hogy titokban maradjon a bűne.

Hat óra után beállított Kömleyné. Mi ujság? Alszik? akkor a báró mehet.
Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is szállítjuk
magunkhoz.

– Válást akar? – kérdi félénken a báró.

– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az embertől. Ok
van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.

A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-szobája
előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni. De az ajtó
nyílt és Deméndy előtte állt.

– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz
érdemesnek, hogy róla értesíts?

– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség. –
Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.

– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne beszéljetek többet
erről a dologról, mert nem tudom, mit csinálok. Az én vétkem komisz, de
nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit a feleséged csinált, az
példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.

– Mit csinált? – kérdi az öreg elképedve.

– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt valamit
tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a leányát és…
és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik, Kömley Ede báró úr,
vigyázzon a feleségére, mert számadásom rettenetes lesz!

Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között
szorongatott.

– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban ne
gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.

Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy mi
gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy is
érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi asszonyt. De
voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal, gondolta és ő
ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú, magános órák
töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához láncolta Kömleynét, majd
egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.

Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget, vagy
alszik, elfogta a skepszis.

– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az asszonyok nem
halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki fogja heverni és akkor
vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad leszek, gondolta tovább és
iparkodott örülni a szabadságnak, de nem tudott. Szíve összeszorult a
gondolatra, hogy kicsi édese elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is
hal bele, de kigyógyulni, boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.

Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában, mindig
ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek érezte magát a
saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét. Ide dugták, nem
szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró elé fognak vezetni.
Eh, ezt nem tűri.

Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé vétkes, mint
ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán nem is szereti,
nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell élnie a szerelemnek.
Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon keresztül meglesett, oly
dermesztően szívtelennek hangzott.

– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult, akkor
még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az anyósa
becsvágyára gondolva.


2.

Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a szíve sem
fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem tudott fölkelni. A
sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és egyedül akart
maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül, egyedül, nem szólni
senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt szemmel, a fal felé
fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt. Édes anyja, majd édes
apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván, hogy nyugodtan fekszik, nem
háborgatták. Jó a nyugalom.

Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman
kiáltotta:

– Éhes vagyok!

Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel fogyasztotta
el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek, egyszer csak azt
mondta:

– Hát Miklós merre van?

– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.

– Hogyne!

– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.

– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre is az
asszonynak csak kell érintkeznie az urával.

– Nem urad többé – mondja Kömleyné.

– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon – csak most
lesz igazán az uram.

Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert ellenkezni.
Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány perc mulva
berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan aggódott. Lelkülete
annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a lelkifurdalás, az
elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya csatangol a házában,
aztán meg Éva tolakodása, hogy most már maga sem tudta, voltaképpen mi
bántja. Habozva megállt a szoba küszöbén és nézte felesége fehér
gyermekarcát, melyről semmit sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes
nagy szem kicsivé zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta.
Sovány kis karját feléje nyujtva, üdvözölte:

– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot okoztam önnek,
mint látja, teljesen fölösleges volt.

Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás. Odalépett az ágyhoz
s megragadta kezét, mely csak első pillanatban remegett az érintéstől.

– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek és
méltó vagyok a bocsánatodra.

– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából azt látom,
hogy nem haragszik rám.

– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.

– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam önnek én,
mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly hazugságokat
követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe. Megokosodtam, ennyi az
egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon jó, ha az embernek okos
felesége van?

Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem ismert
benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő hasonlatosság volt
az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki tegnapelőtt még a
fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény vonások rajzolódtak, a
kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből hol rajongó érzelmet, hol meg
bohón komolykodó gondolkodást látott, most hideg értelmességgel,
öregesen és józanul tekintett rá és oly átható közömbösséggel, hogy alig
birta állani. Nem értette, de mégis azt gondolta magában, hogy nincs az
a desperatus drámai jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint
ezt a vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami
rettentő veszedelem lappang.

Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta föl magát
hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:

– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a történtek igazi
következményei tekintetében.

– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a kettőnk dolgát
igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi rossz néven, ugy-e
bár?

Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett értenie.
Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit kitessékelni.

– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a kérdés vár
tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história nem jelent
egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt még éretlen
gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem, ezekről persze le
kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-Füredre? Ott igen
kellemes társaságot találunk mind a ketten. Nemde? Hiszen a minisztere
is ott tartózkodik, s a klubja is elég szépen van képviselve.

– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?

– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga – gondolom,
nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát oly fesztelenül a
mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy az uram önnek
udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen Kömleynéhez, oly
egyszerűséggel, mintha egy gombostű után kérdezősködött volna.

Kömleyné fölpattant.

– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.

– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak kérdezek. Amit
eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem, ön szeret ezekről a
dolgokról beszélni.

Kifáradt és hátrahanyatlott.

– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is van.

Olga mosolygott és behunyta szemét.

– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz. Nem
értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos asszony, miért
tartanak betegnek.

A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna. Kömleyné
izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig elfogultan ült a
felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból magyarázatot akart
olvasni e különös viselkedéshez. Olykor tekintete rátévedt anyósára, ki
még most is gőgös és hideg tudott lenni, noha járása-kelése és a
gyilkos, megvető tekintet, melyet olykor vejére vetett, óriási
izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta tovább.

– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi
együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak le
kell mondania ápolásomról.

Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul anyósa távozását,
aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót, hogy Olga felriadt.

– Elment? – szólt fejét fölemelve.

– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel. – Olga,
édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő hidegen és most
ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen, kicsi édesem,
akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.

Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami bús,
sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.

– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt okom
valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén mondom, amit
igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és tisztán látok.
Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából és már tudja, hogy
nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen vagyok most én. Nem
haragszom magára, ön nem vétett nekem semmit. Sőt jó volt hozzám és
iparkodott legalább látszatban megszerezni nekem azt a lovagi szép
világot, melyben én képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. –
Szegény barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek
miatt. Még ma széthordatom.

– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem, lesz még idő,
édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig hadd várjon reánk.

Olga komolyan nézett az urára.

– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don Quijote-ba?
Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen gyerek voltam és
ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi felesége lesz, olyan
leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor, amilyen, sőt azt
akarnám, hogy még szabadabban élhessen hajlamainak, mint a többi férfi,
mert megszolgált érte. Azért azt is gondoltam, hogyha végleg még nem
szakított vele, oda vihetné azt az Évát is.

Deméndy ajkába harapott.

– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.

– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza magával, akkor
kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.

Deméndy alig türtőztethette magát.

– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem esett,
rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel viszonozni.
De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel, mert nincs az a
sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.

– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg végre.
Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy teljesítsem azt a
kötelességet, melyet a józan világ a feleségre hárított. Nem szabad
követelőnek lennem, nem szabad szentimentálisnak lennem és nem szabad
betegnek és gyengének lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi
közöm.

– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!

– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan – akkor azt
is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy kissé
tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje meg, hogy a
beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a viszontlátásra
holnap!

Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély
megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott szemmel
nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.

– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét visszafordult
és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy visszatérnek fészkünkbe a
régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg kell őket tagadnod.

Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.

Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban szabadsága ügyét,
délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy felesége fölkelt és
kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben is baj van, de
csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis ismét föl volt állítva a
másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a fészekbe. A fészekből ki
voltak hordva a pálmák.

Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha ilyen
lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen
elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros
értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy
feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál fogva
leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most mind megvan.
Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s valami iszonyú
szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott hinni, hogy Olga
csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében olyan lehetne,
amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.

– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a
maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De szenved,
szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat ad ennek az
asszonynak fölöttem a szenvedése!

Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt rakva
csomagokkal, skatulyákkal.

– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja, bevásároltam
és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a világon, aki el ne késnék,
amikor bevásárol.

Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most végzett
először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta. Bizonyos bájos
rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is mintha erővé változott
volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az operette soubrettekére is
emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi ügyefogyottság, ez az asszony
igazi asszonnyá változott!

Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy mennyi
dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha életében oly
erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van ruhája, az sem az ő
ízlése szerint való. Délutánra berendelte a varrónőjét, lesz dolog a
válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy három napig is. Aztán a
sok próba, meg mi, de azért nem baj, asszonynak élvezet, ha ruházatával
bajlódik, de aztán majd meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még
divatot is csinál Tátrafüreden.

– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek akarok
öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná meg Évát?
Szeretném látni, hogyan öltözködik.

Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen
elfogulatlanul állta tekintetét.

– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte ingerültségét.

– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony – mondtam már,
hogy viszonyát egészen természetesnek találom s mivel tudom, hogy ez a
hölgy le tudta magát kötni, meg akarom szerezni az eszközöket, hogy én
is leköthessem. Én tetszeni akarok önnek, Miklós, s önt ez sérti.

– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.

– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán kiváncsi
vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?

– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.

– Vagy a mamára? – kérdi, jó étvággyal falatozva.

– Ne kínozzon már.

– Hiszen csak kiváncsi vagyok. Aztán ugy-e nem került annyiba, mint én?

Deméndy nem bírta tovább. A vér elborította agyát.

– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat mindenre, amit
egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én, bármennyire akarnám
is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet velem játszatni akar. Ha
semmiképen sem akar megbocsátani, akkor történjék meg inkább a
legrosszabb, ami rám csak képzelhető, váljunk el. Ne féljen, ez sem
enyhébb bosszú, mint az öné, de legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.

Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét megnyilatkozott
a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.

– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy igazi
asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek, szerető is
leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy törődjék az ő
érzékenységével.

– Akkor, kedvesem, én teszem meg a kellő lépéseket.

– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék megzabolázni engem,
ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék, vagy büntessen. Ha
tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán kárpótolja magát a
házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre is nem én vagyok
házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek válni?

– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – mintha az édes anyja oktatta
volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő méltóságának is.

– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek, mint
tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.

Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de csak
türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.

– Egészségére.

Deméndy ajkához vitte. Olga közel hajolt hozzá.

– Nem akar megcsókolni?

– De igen.

Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a másik
balra ment.

– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de azért csak
elviselte.

Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva. Deméndy
járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért. Mikor hazaért,
Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy kicsit fáradt, egy
kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása ellene, majd az ágya
mellett fog teríttetni.

Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet maga is
komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan tetszeni fog. Egy
angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd meglátja, milyen
pikáns lesz benne.

– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni, fölkereste már
Évát? A levelében még egy találkozást követelt.

– Nem! – förmedt föl Deméndy durván.

– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne érzékenykedjék, mikor
erről beszélek, de a magam érdekéről van szó, azért teszem. Önnek
teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy botrányt ne csináljon. Ez
fölötte kellemetlen volna, mert ha nyilvánosan is tudomásomra jut az
eset, akkor a társaság kedvéért nekem is scénákat kellene csinálnom.
Úgy-e?

– Sohse törődjék vele, majd elintézem a magam dolgát.

– Akkor jól van, hiszen egyebet sem akarok, mint hogy elintézze.

Így végződött a vacsora.

– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy olyan fáradt
vagyok, de talán holnap vele mehetek.

– Köszönöm, itthon maradok.

– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi urak,
akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az egészségük kívánja
meg, hogy házon kívül szórakozzanak.

– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló ajkkal –
de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.

– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje. Deméndy fölébe
hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.

– Édes, édes! suttogja az asszony fülébe.

Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki
magától és csukott szemmel int neki: menjen.

Aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe, fölkiáltott:

– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné is. Tehát
tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne tekintse, hogy
fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.

Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége meredt
szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül.

– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz ebből?

Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem találkozott
feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a gyilkos
előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe tüntetett.
Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta magát a munkába s
öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé tartott, ahol otthont
többé nem talált.

Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval sem
kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban beszámolt a
maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat lehozatta, két nap
alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán hozzátette:

– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli kényelmétől. Már
jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna elkövetnem ha egy kicsit
gondolkodom. Az a rend, hogy külön szobája legyen, hát miért
kényszeríteném a régi parasztsághoz? Berendeztettem önnek öltözőmet,
szomszédok vagyunk, de nem zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem
hiába olyan általános.

– Mit gondol Olga, – kérdi Deméndy szeliden – mi lesz ennek a vége?

Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve sütötte le
szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:

– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem hiszek már a
halálban.

– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló ajkkal – inkább
főbelövöm magamat.

– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez boldogan
szökik melléje, a melléhez szorítja és forró csókokkal borítja el arcát.

– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy csak meg
akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.

Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult csókokkal
borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel is
szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp józansága
van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most tízszeresen érzi azt a
kínt, melyet a fészekben a kelletlen szeretkezések közepette ő
szenvedett annyiszor végig.

– Szeretsz? – súgja Deméndy egészen boldogan.

– Igen – mondja Olga kurtán.

– Milyen hidegen mondod.

– Szeretlek, – ismétli Olga – most már elég meleg?

Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta végig és
nehéz sóhajjal mondja:

– Tehát mindennek vége! Így is jó.

Olga újból megijed.

– Kis uram, – kiáltja – nem igaz, én… én… igazán szeretlek.

– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg ne öljem
magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a fészekben annyiszor
hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni, megérzi azt az ember, ha
igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.

Olga magához intette az urát. Megfogta fejét és a füléhez hajolt:

– Nem érzed? – súgta.

– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt – most
már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha…

– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk a jövőt
és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy meghalj?

– Nem, érzem, hogy igazán megbocsátasz.

– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit mondhatok.
Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De még undorodom
magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis élek. Meg fogom
próbálni, hogy újból megszokjam az életet.

– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt, értem, hogy
hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod felejteni és meg
fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt sohasem rossz. Bízzál
bennem, édes, idővel minden jó lesz.

– Jó lesz, – ismétli Olga – igen, idővel.

És három napot töltöttek még Budapesten, valami ősziesen bús
boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy
szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de jókedv
nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán elutaztak, a
társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben kezdett feléledni és
kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem olyan, mint volt, de
boldogan mondogatta magában: olyan most ez az asszony, amilyennek lennie
kell. Olykor arra is gondolt, hogy megéri ezt az eredményt a krizis,
melyen keresztülmentek, neki is, aki felszabadult a kényszerromantika
alól, Olgának is, aki most igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett
semmi oka többé a csapodárságra.


3.

Július vége felé járt már az idő, mikor a reggeli után a póstáról
érkezett leveleket bontogatták. A sok hivatalos és nem fontos irka-firka
között az államtitkár egy keskeny hajtású levélre bukkant, melynek
láttára a vér szívébe tolult. Ránézett a feleségére, hátha nem vette
észre, de ez is halványan megkövülve ült a széken és rémülten meredt az
ura arcára, melyről világosan leolvashatta a pillanatnyi ösztönszerű
gondolatot: Jó volna elrejteni a levelet. Hátrahanyatlott székén,
Deméndy gyors és bosszus mozdulattal feltépte a levelet, belenézett és
odadobta az asztalra.

Míg izgatottan járkált fel-alá a kis szobában, egyre folyt közöttük a
néma tusa. Az ember reménykedett: nem fogja megnézni a levelet. Az
asszony habozott: hozzányuljon-e, vagy várja be, míg az ura odaadja? Ó,
a hajtásáról is megismerte, miféle levél az. S amíg előtte az asztalon
feküdt s csak messziről elmosódva látta azokat a rettentő kézvonásokat,
a szíve megdermedt. Mind a kettőben egyszerre feltámadt annak a
jelenetnek az emléke, mikor Olga szemébe vágta urának a szeretője
levelét. Egyszerre csak ugyanott tartottak, mint akkor s tudták
egymásról, mire gondolnak. Olga üvegesedő szemmel bámult az urára s
lassankint újból elfogta az akkori remegés, mind jobban rázogatva kicsi
testét. Deméndy odaugrott hozzá és karjaiban felfogta. Az asszony
rettentő erőfeszítéssel iparkodott erőt venni a rohamon s egyszerre csak
mohón, elvakultan kapott a levél után s elolvasta. Rövid volt, metsző és
fenyegető. Még mindig várja az értesítést, de már nem soká. Ha három nap
alatt választ nem kap, személyesen fogja felkeresni. Nem pénzről van
szó, hanem elégtételről. Őt nem lehet ily durván ellökni, sem pedig
lekenyerezni. Elégtételt követel, mely ha nem kielégítő, ő nem tudja,
mit csinál majd.

A levélre nézett, aztán az urára.

– Vasra veretem, – csikorogta ez a foga között – ha ide mer jönni.

– A szeretőd! – sikoltja Olga és hanyatt esik. Vége volt az erejének.
Még próbált magán uralkodni, de teljes mértékben kitört rajta az
idegláz. Sírt és reszketett és hangosan felkiáltott, valahányszor az ura
hozzá akart nyúlni.

Vége volt a komédiának, a kicsi asszony nem bírta tovább. Deméndy csak
most látta, hogy kevés együttlétük alatt Olga csak magára erőszakolta a
nyugalmat és szerelmet s most, hogy ez az átkozott levél újból
emlékeztette nagy csalódására, nem bírta tovább. A csillapodás óráiban
még próbált a régi lenni, nem tudott. Olykor még közömbösen szóba
ejtette a levelet s biztatta Deméndyt, hogy válaszoljon, nehogy az a
leány csakugyan botrányt csináljon. Sőt egyszer maga is bele fogott egy
levél írásába, amelyben arról akarta azt a hölgyet értesíteni, hogy ide
ugyan hiába fárad, mert ő tud az ura apró kalandjairól, ő róla is és
épen nem sikerül a bosszúállása, ha azt hiszi, hogy családi
boldogságukat feldúlhatná. Papirosra vetett néhány betűt, aztán
megirtózott tőle és visszaesett. Deméndy kétségbeesve nyugtatgatta;
ebből is láthatja, mennyire őszinte a megtérése, hogy abszolute nem is
gondolt már azzal a leánnyal, hogy felejtse el az egész dolgot és bízzék
benne.

Olga igent bólintott, de csak nem sikerült megnyugodnia. Néhány nap
mulva fellábadt ugyan, ki is kocsizhattak, de az árny, mely a hűtlenség
felfedezése óta közéjök férkőzött, most már nem akart eloszlani.

Ötödnapra egy kocsi állt meg a szálló előtt. Az erkélyen ültek, Olga
kendőbe burkolva, mert hűvös volt, Deméndy mellette ült és a kendő alatt
a magáéban szorongatta felesége kezét. Ahogy a kocsi alattuk megállt,
Olga ültéből felugrott és a rémülettől elszorult torokkal kiáltani
akart, de nem tudott. Egy szempár csüggött rajta, oly áthatóan lobogva,
hogy rögtön megismerte: ő az, idejött!

– Mi lelt? – riad fel Deméndy. Olga még mindig némán a rémülettől a
kocsira mutat, Deméndy odanéz, épen csak a gyászruhás magas alakot
láthatja, amint a kapu alatt eltünik, de ennyi is elég volt.
Ösztönszerűen magához kapta feleségét, aki mint a megriadt madár búvik a
kebléhez és görcsösen a nyakába kapaszkodik.

– Ne félj, édes, – súgja a férfi és a szobába vonja Olgát – ha ide jött
is, elébed nem fog jutni és én sem fogok vele szóba állani.

De Olgának nem ez kellett. Tagadólag rázta fejét s most már iparkodott
erőhöz jutni.

– El kell intézned – rebegte iszonyú erőfeszítéssel. – Ne kímélj, erős
leszek.

– De semmi joga, hogy így tolakodik – véli Deméndy és szívdobogva lesi,
mikor lép már ajtajukhoz az a leány, akit most félelmetes kísértetnek
nézett.

– Meg kell tudnia, hogy nincs semmi keresni valója, – mondja Olga –
akarom, hogy megtudja, különben azt hiszi, hogy én… még mindig…

Deméndy elértette és megrendült. Tehát ezt is. Mélyen lesújtva, a szíve
mélyében siratta a kis édest, akinek még ezt a martiromságot is el kell
miatta viselni. Elborult arccal gondolkozott és Olga még hizelgett és
könyörgött neki, hogy egyezzék bele, hogy állítsa szembe a volt
szeretőjével.

Egymáshoz tapadva hallgatództak kifelé és lesték a csengő hangját. A
percek multak; nem jött. Deméndy hol a felesége kezét szorította, hol a
haját simogatta bátorítólag. Közben mind a kettő egyet gondolt: ide
szállt meg, csakugyan, láda is volt a kocsiján s most már öltözködik.

Keserves húsz perc mult el így, végre határozott, szinte dörömbölő
kopogást hallottak. Férj és feleség összerezzent, Olga görcsösen az
urába kapaszkodott, aztán egy hirtelen szökéssel a tükör előtt termett s
lázasan kezdett a haján igazítani. A szobaleány jött be és névjegyet
adott át. Egy hölgy, aki ide szállt, küldte és választ vár.

– Várjuk – kiáltott Olga erős, szinte vidám hangon, melytől Deméndy
megijedt – öt perc mulva jöhet.

Aztán dudolva besurrant a hálószobába, magára zárta az ajtót s mind
hangosabban hallatszott ki az éneke. –

– Mit csinálsz, édes? – kérdi Deméndy. Az ének épenséggel nem volt
jókedvű, lelketlenül, üresen szóltak a hangok.

– Mindjárt! – kiált vissza Olga – majd meglátod.

És az öt perc le sem telt, mire Olga kilépett, az ajtóban megállt és egy
rózsát igazított még el hajában.

– Szép vagyok? – kérdi és remegő mosollyal néz az urára.

Szegényke kiöltözködött. Azt az extravagáns ruhát öltötte magára, melyet
ő komponált össze. Különös volt, talán ízléstelen is, de meghatóan
illett erre a gyenge kis testre és összevisszaságában rávallott a kis
test tépett lelkére is. Deméndy összefacsarodott szívvel fonta karjaiba,
úgy csókolta a fülébe:

– Édes, drága édes, ha tudnád, mennyire szeretlek.

Odavonta urát a pamlaghoz és maga mellé ültette. A keze egyre remegett
és szeme csillogva szegződött az ajtónak. Még néhány pillanat és
jelentik:

– A hölgy itt van.

– Bejöhet – kiált Olga és felugrik.

Nyomban nyilt az ajtó és belépett Éva. Elegánsan, igézően szép és
halvány volt, gyászruhája még magasabbnak mutatta. Tartásában dac,
gőgösen felvetett fejében erő. Amint a két nő egymást meglátta, mind a
kettő összerezzent. Néhány másodpercig nézték egymást, aztán Olga
reszketni kezdett és mind közelebb húzódott urához, aki felfogta
karjaiban.

– Bocsánat – szólt Éva száraz hangon – azt hittem, egyedül találom az
államtitkár urat.

Ez indulatosan fel akar kelni, de Olga már összeszedte magát és
visszaszorítja helyére.

– Tévedett, – mondja biztos hangon – az én uramnak nincs semmi titka
előttem s én kérettem magát, mert magam akarom elintézni a dolgát. Tehát
csak bátran, mi tetszik?

Éva nem volt erre elkészülve. Hamarosan alig tudott szóhoz jutni. Olga
érezte győzelmét és asszonyi kegyetlenséggel kihasználta. Ahogy az ura
mellett állt, a térdére ült le, átkarolta nyakát, úgy mondta végtelen
szívességgel:

– Üljön le ön is, kisasszony.

Évában felforrt a vér. Nagyon is értette a gyilkos gúnyt. Fülig
elpirult, aztán félig elfordítva fejét, metsző hangon mondta:

– Nem szégyelli magát?

Jobban hatott, mint gondolhatta. Olga lepattant az ura térdéről, mintha
kígyó marta volna meg. Deméndy pedig félkarjával átfogta derekát s
lángoló szemmel rontott Évának.

– Megtiltom, hogy a feleségemet bántsa – kiáltotta – és vegye tudomásul,
kisasszony, hogy jogom volna önt zsarolásáért azonnal letartóztatni.

Éva már feltalálta magát. Megvetően nézett végig az emberen, meg a
feleségén s nyugodtan, lassan mondta:

– Kitelik öntől, noha nem pénzért jöttem. Hála az ön becsületességének,
megtanultam a módját, mint kell pénzre szert tenni. Nincs is már semmi
keresni valóm itt, mert célom a bosszú volt, a méltóságos asszonynak
akartam bemutatni az urát. Tehát tud róla és nem bánja? Akkor az én
boszúm kútba esett. Azok után, méltóságos asszonyom, amiket az ura nekem
önről mondott, fel kellett tennem, hogy megjelenésem lesújtja. Tehát
önről is hazudott.

– Elég – kiált rá Deméndy.

– Ne hetvenkedjék, – szól kicsinylően Éva – az államtitkár úrral már
semmi dolgom. De a méltóságos asszonynak meg kell magyaráznom, hogy
nincs joga én reám, mint valami nyomorult teremtésre lenézni. Én se
vagyok rosszabb önnél, méltóságos asszonyom, csak leszek. Kérdezze meg
tőle, az urától, akihez oly kérkedve dörgölődzik, tud-e rólam rosszat
mondani? Nem voltam-e tiszta és becsületes, mint ön, amíg az ő kezébe
nem kerültem? S hogy az övé lettem, mézes-mázas szótól és hazug
gyöngédségtől elkábítva, a szegénységtől lenyügözve, nem tartottam-e
neki igaz hűséget – neki? nem, magamnak – mind a mai napig? Csak
kérdezze meg tőle, nem lett volna-e százszorta boldogabb ő, ha engem
hívnának Kömley baronesse-nek? De nekem nem jutott a törvényes
becsületből, mert szegény vagyok, eladott teremtés, mert kell a pénz,
melyet ön épúgy kap, mint én, csak épen nem szorult rá. Ennyi az egész
különbség.

– Ne hallgass rá, édes – szól Deméndy nyugtalanul, de Olga int neki,
hogy hallgasson és előre hajtja fejét s figyelmes nagy szemével mondja
Évának: folytassa.

– Látja rajtam ezt a fekete ruhát? – folytatja ez fájdalmas keserűséggel
– az öcsémért viselem. Ártatlan, aranylelkű fiú volt, miattam halt meg,
azaz önért, államtitkár úr. A vízbe ugrott, mert nem akart tovább élni,
miután megtudta, hogy nincs becsületem. Ez az én becsületem, – teszi
hozzá büszkén – mely halálba kergette az öcsémet. Romlott világban nem
halnak meg becstelenség miatt.

– A Jani! – szólt elképedve Deméndy.

– A Jani! – kacag gúnyosan Éva – az ön szobájából, az ön szavát hallva,
egyenesen nekiment a Dunának. És ön még most is azt hiszi, hogy csak
szükséges kalandja voltam fiatalember korában és fölösleges mulatsága
azután. Az önök mulatságait a szegények az életükkel fizetik meg.
Gazdagok, előkelők s hogy a gazdag, meg az előkelő leányok
tisztességesek maradhassanak, rávetik magukat a szegényekre, akiket nem
kell elvenni. És még merik fönnhordani a fejüket és ön, méltóságos
asszonyom, még mer kérkedve lenézni rám? Gyilkosok maguk, gyilkosok,
gyilkosok mind. Ó, hogy megvetem magukat!

– Így van ez? – kiált fel Olga iszonyodva.

– Menjen az utcára, méltóságos asszonyom, ezrivel látja ott a leányokat,
romlottak, romlottabbak, mint én. Azért, hogy maguk gazdagok,
tisztességesek lehessenek. Az urak, akik önöknek síma udvariassággal és
válogatott finomsággal bókolnak, a szegények között valóságos durva
kocsisok. A pénzükkel kísértésbe viszik a szegényeket, a tekintélyükkel
zsarolják, az előkelőségükkel erőszakolnak. Mit? Nagyra tartják a
becsületet és jobban örülnek egy gyönge szegény leánynak, mint tíz
becsületesnek. A férfiaknak szükségük van ránk, azért kell pusztulnunk.
És pusztulunk is, maholnap nem is lesz már szegény asszony, aki szegény
gyermeket szülne.

– Rettentő! – rebegi Olga és eltakarja az arcát.

– Ezt akartam mondani – folytatja Éva és most, méltóságos asszonyom,
átengedem önnek az urát. Ha még egyszer megcsalja, tudja meg, hogy nem
én vagyok az oka. Egynéhány romlatlan teremtés még van köztünk, az
államtitkár úr majd csak rájuk akad. Magamat ajánlom.

Nyomasztó csendben maradtak magukra. Multak a percek, Deméndy aggódva
nézte feleségét, aki térdére támasztott karján nyugtatta a fejét és
megerőltetve gondolkodott. Fel akarta belőle rázni, de Olga intett neki,
hogy hallgasson. Egy kocsi állt meg a kapu előtt, majd megindult. Olga
összerezzent, tudta, hogy az a leány távozott rajta. De mégis maga előtt
látta és újból hallotta minden szavát. Egyszerre csak megragadta Deméndy
karját.

– El akarod venni? – kérdi hevesen.

– De édes!

– Joga van hozzá, – folytatja Olga – több joga, mint nekem, mert ő volt
az első, mert sokkal különb nálamnál, mert jobban is szereted.

– Sohasem szerettem, esküszöm.

– Milyen szép, milyen erős, – szól Olga keseregve – mi vagyok én hozzá
képest?

– Elég volt, – szólt most Deméndy – nem engedem meg tovább, hogy reá
gondolj és hogy összehasonlítsd magadat ő vele. Amiket mondott, tiszta
valótlanság. Hiszen nincs az a tolvaj, aki ne keresne és ne találna
mentséget abban, hogy muszáj volt lopnia. Ezren és millión vannak a
szegény, becsületes leányok; aki elbukik, az arra való, és én nyugodt
lélekkel válhattam el tőle, mert nem tartozom neki semmivel és tudom,
hogy ha én nem, akkor más…

Megakadt. Ránézett a feleségére és nyomban lesütötte szemét. Szégyelte
magát, megvetette magát. Összeszorította fogát és az ablakhoz lépett.
Olga meg utána nézett, bús mosollyal az ajkán és rázta fejét. Ahogy így
némán, a férfi háttal az asszonynak, kínos negyedórákat töltöttek
együtt, talán először együttlétük óta értették meg egymást teljesen.
Megértették, hogy a mivoltuk, a gondolkodásuk, az erkölcsük teljesen
idegen s e szakadásokon keresztül hiába dobog egymás felé a szívük. És
Deméndy, mintha csak hályog esett volna le szeméről, most érezte csak,
hogy a felesége gondolkodása nemcsak gyerekes, hanem nemes is és az ő
felfogása nemcsak köznapi, hanem nyomorúságos is. Az a különös, figyelő,
félig anyás, félig megvető tekintet, mellyel Olga őt hallgatta, minden
szavára megfelelt: lehet valakit szerelemmel a szívére zárni és azután
így beszélni róla? Lehet valakiről így beszélni és meg nem undorodni a
szerelmes multtól, mely hozzáfűzött? S ha lehet, érdemes akkor súlyt
értéket tulajdonítani a becsületnek, a tisztességnek, az érzésnek, a
szentségnek?

Olga mély sóhajtással felkelt és az urához lépett.

– Menjünk innen, – mondta csöndesen,

Deméndy ránézett és szíve megsajgott.

– Úgy-e, nagyon megvetsz? – kérdi fájdalmasan.

Olga a fejét rázza.

– Nem, Miklós, – szólt szeliden – a dolog el van intézve és ez nagyon
jó. Most már élhetünk úgy, ahogy neked tetszik. Csak itt, ebben a
szobában ne maradjunk.

– Hova menjünk, édes?

– Ismételjük meg most nászutazásunkat – szól Olga szomorú mosollyal –
nem emlékül, hanem búcsúzóul. Úgy érzem, mintha csak most volna jogom
erre az útra. Az első egy rossz fogalmazásnak a kezdete volt, azt szét
kell tépni, mint minden rossz fogalmazást és belekezdeni egy újba. Ez
helyesebb lesz – teszi hozzá – és rövidebb.

– Olga! – kiált Deméndy – nem hiszed, hogy boldogok lehetnénk?

– De igen – felelt különös mosollyal – majd ha búcsúzunk az ideáloktól
és elfelejtjük, amit nem lehet feledni.

Deméndy nem merte folytatni. Csomagoltattak és a legközelebbi vonattal
elutaztak.

A szerelmesek zarándokútján mindenütt szikrázott a nyári verőfény.
Csobogó vizek és rengő erdőkoronák váltakoztak, a vasút, melyen ültek,
vitt más szerelmes, boldog új házaspárokat. Ugyanabban a szállóban
laktak, ugyanazokat a kirándulásokat tették meg, ugyanazokon a székeken
ültek, ugyanazokban az ágyakban háltak. Olgának kitünő emlékezete volt:
minden helyen, minden pillanatban emlékezett rá, hogy mi volt akkor. De
már nem ismételték az akkoriakat, csak emlékeztek rá.

– Emlékszel? – szólt Olga – itt bizonyítottam neked, hogy a halál csak
előítélet. Hogy az emberek csak azért halnak meg, mert nem ismerik a
szerelmet. De mi feltaláltuk a szerelmet és halhatatlanok vagyunk. Mi
ketten, én és te. És sajnáltam a szegény mamát, meg a papát, hogy el
kell majd tőlük válnunk, mert ők is halandók. Micsoda ostobaság volt,
nemde, Miklós?

Helyről-helyre, napról-napra, így tagadta meg multját. Mikor az utolsó
kis határszéli falut elhagyták, Olga a nyitott kocsiban felállott,
visszanézett rá és kezével intett.

– Isten veletek, most már minden rendben van.

Úgy helyezkedett be a világba, mint valami hivatalba. A házukat teljesen
átalakította. Nem maradt meg egyetlen bútordarab sem a régiből s
megszüntetett minden lányos vonást és minden gyerekes elrendezést.
Nehéz, méltóságos és hideg lett a házuk, mint a Kömley-palota.
Reprezentált, látogatóba ment, páholyt bérelt és eljárt a parkklubba. Az
ismerősök összecsapták kezüket: hogy megváltozott! És elismerően
bólogattak a fejükkel: végre észre tért, ez az Olga most már talpig
derék asszony; hiába, az ura mégis csak tudott vele bánni.

Annál feltünőbb volt, hogy ez az előnyös változás mennyire elkomorította
Deméndyt. Az államtitkár zárkózott és ideges lett, kerülte az embereket
és a politikával is csak úgy foglalkozott, mint a szivarjával. Egyikről
a másikra gyujtott és nem élvezte. Pedig ha magukra voltak, gyöngéden,
szeretettel simultak egymáshoz. Épen csak a hit az egymás boldogságában
hiányzott házaséletükből.

Idővel azonban ez is bekövetkezett. Tavasz elején Olga anyának érezte
magát. Ettől a pillanattól fogva visszavonult minden társaságtól és
naphosszat ült az ablaknál, magába mosolyogva és figyelve a rejtelmes
pihegésre, melyet szíve alatt érzett. Deméndy végtelen gyöngédséggel és
szeretettel csüggött rajta. Mikor egy nap haza jött, végigjárta a szobák
sorát, keresve a feleségét. Nem volt sehol. Már kérdezni akarta, hogy
kikocsizott-e, mikor szeme a kárpitajtóra esett. A szíve nagyot dobbant,
nem merte remélni. És mégis fellebbentette az ajtót és ott állt a régi
fészekben és Olga ott ült a régi helyén, a nyitott ablaknál és dudolva
nézett ki a ragyogó tavaszi tájra. Deméndy elébe borult és
elsanyargatott szívéből kitört a boldog zokogás.

– Édes, édes, – rebegte – úgy-e, fölébredtünk a rossz álomból?

Olga gyöngéden simogatta az ura haját és könnyes szemmel mosolygott:

– Egy kis időre, – szólt csendesen – szeretném _neki_ megmutatni, hogy
így is éltünk valaha.

Mennél közelebb értek a kritikus naphoz, Olga annál boldogabb volt.
Készítgette, rakosgatta a kis holmikat és egyenkint könnyeivel áztatta.
Deméndy nem tudott hova lenni az izgatottságtól. A felesége mind
gyöngébb és vértelenebb lett. Az utolsó héten már nem is tudott
felkelni. Iszonyú fájdalmai voltak, de szeme ragyogott és ajka
mosolygott.

Egy októberi napon aztán a régi, gyerekes titokzatossággal magához vonta
Deméndy fejét, úgy súgta a fülébe:

– Úgy-e, nem adsz neki mostohát?

– Miket beszélsz! – riad fel Deméndy – de édes, miket beszélsz!

Olga csak simogatta a fejét.

– Tudod, hogy ostoba vagyok. Hát csak azért, igérd meg, hogy nem adsz
neki mostohát.

Meg kellett igérnie. És azt hitte, biztatnia kell a kicsi asszonyt, hogy
ne féljen. Az orvost is kitanította rá és magyaráztatta vele, hogy a
gyönge asszonyok sokkal könnyebben esnek túl a szülésen, mint az erősek.
Olga mind boldogabb lett és azt hitték, hogy fogott rajta a biztatás.

Aztán megszületett a gyerek, kis leány volt, egészen könnyen, minden baj
nélkül. A beteg asszony bámulva nézte a csöpp teremtést, akit melléje
fektettek. Kicsike kis beteg gyerek volt, alig két kiló. Az orvos
csóválta a fejét és előkészítette az államtitkár urat, hogy legyen
elkészülve a gyerek pusztulására. Végül meg kellett mondani Olgának is.
A gyerek sárgaságot kapott, nem lehetett táplálni sem. És ekkor Olga
magához ölelte a kis teremtést és boldogan súgta:

– De jó, hogy magammal vihetlek.

És két hét multán Olga, a kis édes, egészen váratlanul, minden látható
betegség nélkül elszenderült és csak odaát ébredt fel, ahova való volt.
Az ura karjaiban halt meg és utolsó szava ez volt:

– Mégsem voltam rossz, mert belehalok.




KILENCEDIK FEJEZET.  S A TÖBBI.

És aztán? – Nyájas olvasó, ne kívánd tőlem, hogy mint az asztalos, dolga
végeztével, összeszedjem a gyaluforgácsokat. Kérdezték tőlem, mi lett
Sárikával s nekem nincs kedvem megmondani, mi lett Sárikával. Ahhoz
sincs kedvem, hogy elmondjam, mi lett Évából s szívemnek ellenére mondom
csak el. Lelkem tele van csüggedéssel, hogy papirosomnak utolsó lapjához
értem. Alakjaimmal végeztem. Ha a búzaszem belekerül a malomba, kár
részletesen beszélni arról, mi lesz vele. Ezek az alakok, akiknek
életével húsz árkuson keresztül foglalkoztam – magyar írónak csak tíz
árkus dukál – benne vannak az élet malmában. Megőrli őket, ennyi elég.
De te is, jóhiszemű olvasóm, aki e sorokig követted írásomat, érzed
majd, ami engem csüggeszt, hogy mondani valómnak épen csak a legelejére
értem. Ön is, nagyságos műbíráló úr, rám sütheti, hogy el kellene égetni
ezt a gyönyörű városunkat, ha élete, mivolta ebben a képben merülne ki.
Ne higyje, én sem hiszem. Ez csak egyik képe ennek a városnak, nem az
egész-képe. Folytatom-e majd, nem tudom, noha akarom. A mélységbe
világítottam be, amelyen Budapest épül.

Megírhatom-e majd a második, a harmadik, a negyedik regényt is
Budapestről? Tele vagyok sötétlátással és a bátortalanság uralkodik
lelkemen. Arról a szomorú, sivár Budapestről, melyről most szóltam,
nincs kedvem többet is mesélni. Sietek a végével, ne vegyék rossz néven,
ha meglátszik e sietség nyoma. Úgy érzem magam, mint aki későn veszi
észre, hogy kelleténél tovább időzött s a nyakra-főre való búcsúzás
közben ügyetlenkedik. Az elsietett búcsú mindig félszeg, de mindig
helyén való. S a többi… és így tovább… művészietlen dolog biz ez, de
bocsássanak meg, csak a papirosom fogyott el, nem a mondanivalóm.

Cél és öntudat nélkül töltötte Éva napjait. Ott ült hosszú délutánokon
keresztül az ablak mellett és olvasott. Vagy feküdt a divánon és behúnyt
szemmel gondolkodott. A nagy gyász nem hozta közelebb az anyát és
leányt, sőt még jobban elválasztotta őket. Dermákné olcsó fekete
kendővel a fején himezgetett a másik ablaknál és napokon át nem beszélt
leányával. Éva minden este szó nélkül egy kis pénzt tett az asztalra,
melyet Dermákné szó nélkül vett magához.

Jött az ősz, beköszöntött a saison. Éva minden este mindhosszabban nézte
a pénztárcáját és összeráncolt homlokkal olvasgatta, mennyi van még
benne. Bizony már alig volt. A Bernstockné kontójára már nem tudott
fizetni. Pedig a divat nagyot ugrott, az egészen szűk ruhákból egészen
bő ruhák lettek, átalakításra gondolni sem lehet.

Egy este, amikor hazatért, rá sem nézve édes anyjára, megszólalt:

– Ki fogunk hurcolkodni.

– Miért?

– Ez a lakás már nagyon ronda.

– Mehetsz, – felelt Dermákné – semmi közöm hozzád.

Éva mintha nem is hallotta volna.

– Beiratkoztam a színésziskolába, – folytatta – sok ember fog hozzánk
járni, tisztességesen kell őket fogadni, ha valamire vinni akarom.

– Úgy, – mondja Dermákné – ideje, hogy valami tisztességes foglalkozás
után láss. Miből telik majd a rendezkedésre?

– Az az én gondom.

– Hisz már egy krajcárod sincs, egy rongyra sem telik.

– Nem fogok tőled kérni.

És Éva ismét nyakába vette a várost. Órákon keresztül bolyongott a
kirakatok között. Fejedelmi alakja mindenkinek feltűnt, de gyászruhája a
legvakmerőbb aszfaltbetyárokat is elriasztotta. A Bernstocknéval való
tárgyalások pedig sehogy sem vezettek eredményre.

Végre elszánta magát.

Belépett a nagy nőidivatárú boltba és körültekintett. A segédek elébe
ugrottak, de ő vidám hangon elutasította őket:

– Nincs itt Blum úr?

– De igen, itt van. – Az elegáns segéd azonban igen formálisan és igen
hidegen hajtja meg magát, és észre sem veszi a kezet, melyet Éva feléje
tart.

– Parancsol nagyságos kisasszony?

– Láthatja, mire van szükségem, gyászban vagyok.

– Rögtön szolgálok, kisasszony.

– Mondja csak, Blum úr, – szólt Éva halkan és szemével rávillan a
jégbehűtött pultszeladonra – miért olyan ostoba maga?

Blum úr elpirul és sértődötten felel:

– Bocsánat, nagyságos kisasszony, ha ostoba vagyok, akad itt nálamnál
okosabb segéd is, aki kiszolgálja.

– Jól tudja, hogy hogyan értem, – felel Éva – s ha meggondolja, hogy
innen-onnan félesztendeje, hogy a kis magazinban már sejthetett valamit
és ma még csak a kis magazinban sem vagyunk, akkor nem veheti rossz
néven, ha ostobának tartom.

Blum úr még mindig erősíti magában, hogy nem ül fel az álnok szépségnek,
aki bizonyára megint megszorult, de azért érzi, mint hevül a vére és
alig tudja rejtegetni a keze reszketését.

– Ön akkor rászedett, – rebegi – levelet igért, máig is várhatnám, ha
ugyan várnám.

– Épen ez a türelme az oka, hogy meg nem kapta. Mit akar? azt hitte,
hogy csak úgy firkálok magának és esdek öntől egy kis rendezvoust? Végre
is maga a férfi, nem én.

– Éva kisasszony, – szól most majdnem sírva az ember – én nem bánom
akármilyen ostobának tart is, ha most még egyszer felülök magának, de
azért nem bánom. Úgy-e, ön ma hitelbe akar vásárolni?

– Paraszt, – mondja Éva és durcásan elfordul – végeztünk egymással.

– Éva kisasszony, – folytatja Blum úr – lássa, ön már felültetett engem,
nem veheti rossz néven, ha bizalmatlankodom. Adjon valami biztosítékot
arra, hogy most nem játszik velem úgy, mint eddig és én… én mindenre
kész vagyok.

– Jó, – mondja Éva – nem érdemli ugyan meg, de megteszem. Ma este vigyen
az orfeumba, a szövetet pedig csak holnap küldje el. Elég ennyi?

– Angyal! – lelkesül Blum úr és mint a bakkecske ugrál a létrákon
föl-le, halomba rakva Éva előtt a szebbnél-szebb kelméket. Majd eszébe
jut valami és rákacsint a leányra.

– Most jut eszembe – a kis magazinban sokkal szebbek vannak.

– Menjünk a kis magazinba – bólogat Éva, az ajkába harapva

Blum úr tántorogva megy előre s mikor a kis magazinba érnek, karjába
kapja a leányt és eszeveszettül csókolgatja.

– Meg van most elégedve? – kérdi Éva az arcát törülve.

– Még nem – kacag felhevülten Blum úr – majd csak este, és hogy fogunk
mulatni! Pezsgőzni is fogunk.

– Remélem is!

És Blum úr ezúttal nem csalatkozott.

Ha szövet van, Bernstockné is kulansabb. Egy hét leforgása alatt Éva
vadonatúj, kábítóan divatos toilette birtokában volt. Csak erre volt
szüksége. És telt mindenre: új lakásra, új bútorral, tandíjra a
színésziskolában. Dermákné végképen szakított a kenyérkeresettel, ő is
belebujt a selyemruhába és gardirozta leányát. A lakásuk minden nap
megtelt udvarlókkal, bokrétákkal, egyre hozták az ajándékokat, meg az
ékszereket. Blum úr, a szerencsés kópé, mikor egy vasárnap szintén
tiszteletét akarta tenni, fagyos visszautasításra talált. Levelet írt,
választ nem kapott. Ő most már nem kell.

Csak egy esztendőt töltött a színésziskolában és akkor elszerződött a
népszínházhoz, a karba. Nem tudott semmit, de a szép Dermák Évát mint
kóristanőt is külön megemlítették az ujságok. Nemsokára apró
szólószerepeket is kapott és ekkor már művésznő volt.

Dermáknénak is felvirradt a napja. Nagyságos asszony lett belőle.
Elegánsan öltözködött s mindenüvé elkísérte leányát, már ahová csak
lehetett. A derék asszonyság úgy érezte, hogy ha sok csapás érte is,
sokat kellett is nyomorognia, mégsem élt hiába. Lám a legkedvesebb
leánya ünnepelt művésznő. Mert Dermákné ezekkel hitette el magának, hogy
ezt a nagy jólétet a művészet szerzi meg. Mint minden igazi színházi
mama, ő is értett a kritikához, meg a kulisszaintrikákhoz és ő is tudta,
hogy a publikumot egyénenkint kell meghódítani bájos mosolyokkal és még
bájosabb koncessziókkal. Ennyi az egész. Azt a sok ajándékot, pénzt,
amit urak nálunk hagynak, az mind a hódolat jele csak s bizony ez is jól
esik addig, amíg a nagyurak közül valamelyik meg nem bolondul és nőül
nem veszi Évát.

Éva pedig csak élte új világát, mosollyal az ajkán, szenvedélyesen
hajszolva a pompát és a kényelmet, de belül a lelke mindvégig fásult
volt. Aki az ilyen bukott és ünnepelt leánynak a belsejébe néz, alig
hinné, mennyi utálat és megdermedt jóérzés lakozik benne. Az ő elméje
még most is az elmultak körül kóválygott és az öccse sírján borongott. A
Jani! A jó Jani!

Egy őszi délután, talpig gyászban kihajtatott a temetőbe, óriási
koszorúval a karján. Itt kinn nem kell komédiázni. Halvány arca megnyult
a borongó gondolatoktól, lassan, elgondolkodva lépkedett messzire,
messzire, be a temető szegény végébe, ahol a Jani sírja roskadozott.
Letérdelt előtte és imádkozott volna. De csak a mult képei éltek
lelkében keservesen vádolva és felkavarva benne mindazt az undort,
amelyet magában hordott.

– Vége – gondolta, amikor nagysokára fölemelkedett és visszafelé indult.
Amint előbbre jutott, egyszerre csak egy fényes sírbolt ötlött a
szemébe. Rajta arany betükkel a Deméndy név. Megrendült, megállt előtte.
Az a másik nyugszik alatta. Ő, meg a kis gyerek, aki élt három hetet.
Nem tudta miért, de mély fájdalom szorongott terkában.

– Ő is – gondolta magában – az én áldozatom, – vagy az övé.

Ennyi volt. Este a legjobb kedvvel táncolt a népszínház első négyesében
és viharos tapsokat aratott. Másnap pedig elegáns gummikerekü kocsin
kihajtatott a lóversenyre, ahol kacagva veszítette a tizeseket.
Egyszerre csak meghökken, egy magas úriember áll háttal feléje, egy
kacér kis hölggyel olvasgatva a totalizatőrön nyert pénzeket. A
hölgyecske egy darabig csak nézi, lesi, egyszerre belekap a férfi kezébe
és kikapja onnan az egész bankjegycsomót.

– Így sokkal egyszerűbb, – mondja hangosan kacagva és a férfi vele
kacag. Aztán a hölgy barátságosan biccent Éva felé és a kezével is
integet. A férfi erre megfordul, s egy pillanatra farkasszemet néz
Évával. Aztán könnyen ő is kalapjához nyul és folytatja hölgyével a
veszekedést.

– Hát így, – gondolta Éva – persze, hogy így. A felesége a sírban, ahova
ő vitte, de élni csak muszáj.

– Úgy, mint nekem – gondolta utána.




TARTALOM.

  _Első fejezet:_ A Koronaherceg-utca  3
  _Második fejezet:_ Éva  15
  _Harmadik fejezet:_ Az államtitkár  76
  _Negyedik fejezet:_ Találkozás  128
  _Ötödik fejezet:_ Sárika  160
  _Hatodik fejezet:_ Kömleyné  214
  _Hetedik fejezet:_ Jani  256
  _Nyolcadik fejezet:_ Olga  296
  _Kilencedik fejezet:_ S a többi  334


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

31 |Wocasek bácsi |Wočasek bácsi

103 |szerelmre |szerelemre

112 |fétfiakon |férfiakon

147 |koronaharceg-utcában |koronaherceg-utcában

215 |ütötték volnai |ütötték volna

251 |szob |szoba

316 |fömedt |förmedt]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68571 ***