*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67830 ***

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

31. KÖTET

GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“

Irta

BEÖTHY LÁSZLÓ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

[Illustration]

GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“

REGÉNY

IRTA

BEÖTHY LÁSZLÓ

HOMICSKO ATHANÁSZ RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.




BEÖTHY LÁSZLÓ.

1826–1857.

Két Beöthy-család van, a szlováni és bessenyői. Mind a kettő nevezetes
nyomot hagyott a közéletben. A bessenyői ágon csupa politikusok
teremnek, a szlovánin csupa tudósok és írók. Még egy harmadik ág is
volt, mely kihalt, az örvendi gróf Beöthyék, de ezen csak grófok
termettek.

Beöthy László, a korán elhalt, nagyreményű humorista tehát a szlováni
Beöthyekből való. Komáromban született 1826-ban s jogi pályára készült.
Mint katona, hasznát is vette, mert a forradalomban főhadnagy-hadbíró
lett s mint ilyen kapitulált a komáromi várban. Bohém hajlamait követve,
melyeket a táborozások is fejlesztettek, vándorszinésznek csapott fel.
Ezekben a legszomorúbb időkben csak e nyomorúságos festett világban volt
még egy kis vidámság; oda vette be magát.

De nem maradt sokáig; időközben nehány novellája föltünést keltett az
írói körökben, feljött tehát 1850-ben Pestre írónak és novellákat,
rajzokat irogatott a «Hölgyfutár»-ba és egyebüvé, a mint új és új lapok
kezdtek támadni. Csakhamar kedvencz embere lett az írói kompániáknak és
a közönségnek is. Frisseség, könnyedség, eredetiség s gazdagon bugyogó
őshumor jellemzi irásait, úgy hogy a hírnév szárnyain villámgyorsan
emelkedő Jókai mellett e nyápicz, körteképű, kis kecskeszakállú Beöthy
László látszott a legújabban felkelő csillagnak, kitől sokat várt az
ország, melynek nem voltak többé se politikusai, se hadvezérei. Nem volt
már egyebe, csak a nyelve s a kik azt pallérozták, a poetái. Ők legalább
elvitték a magyart képzelt világokba, hogy a valóságot egy perczig
elfeledje. Beöthy azonfelül meg tudta nevettetni is. Nagy balzsam volt
ez akkor.

Humora bár egy kicsit vaskos volt, néhol groteszk, mégis önként fakadó
színhumor volt, nem afféle elmeficzam, mint a Bernáth Gazsi bolondos
ötletei. Azonfelül nem volt chablonos, a pékek, omnibuszlovak és az
anyósok periferiájában mozgó, mint az akkori elménczeké; egy kicsit a
felületen járt, de egészséges megfigyelésből eredt s mindenre
kiterjeszkedett, a mit látott (vagyis a mit Prottman látni engedett).
Igaz, nem sokat látott. Mit látna még egy huszonöt éves ember a dolgok
mélyéből? Pedig a humor a szerint értékes, a mekkora mélységekből van
felhozva.

Szóval Beöthy még nem volt kiforrva, novelláinak, regényeinek szerkezete
pongyola, ízlése hiányos, alakjainak jellemzése habozó kézzel van
megrajzolva, inkább csak az úgynevezett «oroszlánykörmök»
gyönyörködtették az olvasóközönséget; az oroszlány maga még elő nem
jött.

Mindenesetre jeles író lett volna s talán nagy író is, ha több időt
enged neki a gondviselés, vagy ha az a kevés idő, a mit engedett, nem
olyan kedvezőtlen.

A sirva-vigadás kora volt ez. Nem az Olymp vonzotta a fiatal írókat,
hanem a «Komló»; ott temették mindennap előlről a hazafiúi bánatokat
borba és czigánynótákba; a mely életmód sokkal inkább vezette őket a
halál, mint a halhatatlanság felé. Kinek irjanak? tünődtek e bús
vígfiúk. A nemzetnek, a ki volt, vagy a nemzetnek, a ki lesz? Végre is
irtak a szerkesztőknek, a kik vannak. Beöthy László lelke volt e
kompániáknak. Társas lénynek alkotta a természet is. Víg, pajkos,
előzékeny, megenni való kedves ember volt, társalgásban szellemes,
sziporkázó. A hová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak
jó pajtása. Ennél csak Lisznyai Kálmán vitte még többre, ki azonfelül
még a «madarak pajtásának» is neveztetett.

E duhaj élet mellett a különben is törékeny szervezetű Beöthy nem birja
összeszedni a munkához egész erejét. Ambicziója mint a hold, ritkán
teljes, fogy és eltünik. Hosszabb lélekzetű munkáinál, pl. a _Goldbach
et comp._ cz. regényben látszik némi gond, de ott se végig. Legtöbb
munkáját, beszélyeit, apróságait ellenben rendesen akkor irta
hevenyészve, ha a szerkesztők sürgették vagy ha egy kis pénzre volt
szüksége. Ha több pénz kellett, akkor valami adomás könyvet vagy
kalendáriomot ütött össze. Így jelent meg a «Puncs», «Laczikonyha»,
«Ördög naplója», «A ki vesz, annak lesz» stb. Novellái közt van nehány
kitünő és ugyanannyi igen gyenge, de az elbeszélői tehetség varázsa
mindenikből kimosolyog. Regényt a Goldbach et comp.-on kívül csak még
egyet irt, a _Puszták fiát_. 1856-ban a vígjáték terén is próbálkozott,
melyet Özvegy és proletár czímen a Nemzeti Szinházban adtak elő kevés
sikerrel.

Tekintve, hogy írói pályája úgyszólván csak hat évre terjed, sokat irt.
Művei immár egész hosszú lajstromot tettek ki, de még mindig azokért a
reménybeliekért lelkesedett jobban a közönség, melyek a lajstromon
következni fognak, midőn 1857-ben meghalt s a lajstrom örökre
bevégződött.

S még az nem volt elég, hogy hátulról a halál kurtította meg a
lajstromot azokkal a művekkel, melyeket még meg kellett volna irnia:
halála után két évre Beöthy Zsigmond összegyűjtvén s kiadván testvére
összes műveit, előlről törült a lajstromban azokból, melyeket nem
kellett volna megirnia, úgy hogy három kötetre olvasztotta le irodalmi
hagyatékát.

De ez a három kötet is untig elég megérteni, mekkora veszteség az
irodalomra, hogy e bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán író.

_Mikszáth Kálmán._




BEVEZETÉS.

Új Diogenes.

Ma itt, – holnap tiz mérfölddel odább, – holnapután pedig majd valahol a
föld alatt!

Jókai.

Történetünk hőse nincs többé!

Rég ott fekszik valahol a temetőben, – – vagy tán nem is benne, hanem
csak ott valahol a temető árkában!…

Egyébiránt mindegy, akárhol! Ott is csak kipihenheti magát. Neki pedig
nincs is egyébre szüksége, mint a nyugalomra.

S hogyis ne?! Kit egész életén át oly rútul megviselt a sors, s kit
úgy-úgy megdobált, úgy-úgy megkergetett mint gazdátlan kutyát az
utczagyerekek, – – attól valóban nem sajnálhatjátok azt a hat láb mély s
hat láb hosszú sírt, melynek ezóta már – nemcsak keresztje, de tán
dombja sem látszik többé.

Még gyermekkoromból emlékezem reá. Akkor is már kész öreg ember volt.
Pedig kár, hogy úgy megvénhedett itt a földön, mert utoljára is az egész
világ bolondjának tartotta. Még a gyermekek is csúfot űztek belőle. Még
a gyermekek sem mehettek el mellette az utcán, hogy egy-egy gúnyszót
utána ne kiáltsanak.

Szegény öreg! – – – Csak most bánom, hogy én sem voltam különb a többi
céda gyereknél! Beh máskép viselném most magamat, ha még élnél! Hogy meg
tudnálak most becsülni! hogy megvédenélek! hogy megótalmaználak azoktól
a csufondáros megjegyzésektől, melyekkel vérig üldöztetél!… Szegény
öreg!

Igaz ugyan, hogy sokszor megkergettél bennünket! Néha utczahosszat
futottál utánunk, s ha úgy véletlenül elcsiphettél közülünk egyet, – –
na hiszen volt akkor dolga annak a gombos végű nádpálczának! – – – Az a
gombos végű nádpálcza! – – – ha az tudna szólni, be czifra történeteket
mondhatna el viselt dolgaiból. Az én hátam is nem egyszer kötött vele
ismeretséget, – – – – – azzal a gombos végű nádpálczával.

Oh be jól emlékezem reá. Csak azt kellett az utczán utána kiáltanunk:
«Diogenes! Kell-e lámpás, vén Diogenes?!» – Akkor aztán nézhettük, hogy
merre tágasabb az utcza!?!

Én szegény öregem! Be sokszor megdorgáltál bennünket! Be sokszor
elmondtad: – «hát erre tanítanak benneteket az iskolában?» S azzal –
piff-paff – olyat nyomtál a hátunkra, – – szájunkban lesz az íze még
lakadalmunk napján is, – ha t. i. kapunk valaha feleséget!

Én szegény öregem!… Emlékezetem óta, mindig egyazon öltözetben láttalak!

Tíz év alatt nem ment le testedről az az átkozott világos kék frakk,
mely sárga rézgombokkal vala ékesítve, s a hol a rézgombok már
leszakadoztak, – a kirívó hiányt csont és selyemgombok felváltva
pótolák. Oh az az emlékezetes kék frakk! lett légyen nyár, ősz, avagy
karácson, – te édes öregem, karácson napján is abban az egy szál
frakkban dicsérted az Urat! Télen-nyáron, kurta nanking nadrágban
jártál! Romlásnak indult saruid emlékeztetének az enyészetre: s borzas
fejeden, ütött-vert magas kalapod, háromszor ment ki, s háromszor is
jött ismét be divatba a nélkül, hogy te csak egyszer is elhajítottad
volna!

– – – – –

Csak serdülő ifjúkoromban, midőn te már bevégzéd viszontagságos
pályafutásodat a földön, – jutott a véletlen által tudomásomra: ki és mi
voltál.

S nem is csoda! Egész addig, minden ember, – ifju, öreg, úr, szegény –
egyedül ezen universalis néven ismert és szólított: «Jánoska!»

Kocsmába vagy az Úr házába ha bevetődtél, minden ember csak így
köszöntött: – jó reggelt, Jánoska!

Minek is jártál te templomba?!

Nem okosabb lett volna kocsmában húzni meg magadat? hol nem kiabálta
volna minduntalan füledbe a pap: «ne igyál!… ne igyál!…»

Oh mert te nagyon sokat ittál! – – én szegény öregem!! Különben nem is
űztek volna belőled annyi bolondot! – – Hanem így templomban sem volt
különb dolgod! Botrányköve voltál ott is a híveknek. Pedig végig azt
hivéd: bölcseség köve vagy a világnak!

– – – –

Hogy a jó öreggel olvasóim is közelebb ismeretséget köthessenek,
legczélszerűbb, ha mindjárt kedvencz helyein keressük fel őt. Kedvencz
helyei pedig valának, másod- és harmadrendű kávéházak, elsőrangú
csapszékek, étkező és mindennemű mulatóhelyek, Pesten.

Lakását ki sem tudá. Vagy tán nem is volt, mert a nyári éjeket nem
egyszer sétálá keresztül, téli éjszakákon pedig többnyire ott virradt
meg, ahova estve bevetődött: a legkényelmesebb csapszék, vagy a
legközelebbi kávéházban, hol is aztán párnája volt egy felfordított szék
háta, madrácza volt kiterített vörös karton zsebkendője, takarózója
pedig volt nyakravalója, vagy hidegebb időkben szolgálatára állt még –
nadrágszíja is!!

E szomoruságos élete mellett azonban az öregnek voltak jobb órái is, –
ha azokat csakugyan jobbaknak lehet mondanunk, miket alább elbeszélünk.
Ugyanis, nélküle azon időben, nem történhetett mulatság, nem volt jó
kedv, hahota Pest nyilvános helyein; kiválólag a zúgkávéházakban. – «Hol
van Jánoska? Nem ér a mulatság semmit, ha ő itt nincs! Kerítse valaki
elő Jánoskát!» – hallatszott majd minden éjjel a nemes ifjúság között; s
ha ilyenkor véletlenül közéjök toppant Jánoska, – lett egyszerre taps,
zaj, nevetés mintha ördögök szabadultak volna el lánczaikról.

A szegény öreg aztán alig találta ilyenkor helyét.

Egyik puncscsal, másik rummal, kávéval és az isten tudná miféle
italnemekkel kinálta, miknek rendesen nagy része sem a szájba, sem a
gyomorba, hanem kalapjába vagy frakkja hátulsó zsebébe omolt a jó
öregnek.

Sokszor láttam, hogyan szomorodott el aztán az ilyen kegyetlen tréfákon!
Hogyan fordult félre, s törölt le ránczos arczáról egy pár könyet! – –
Hanem azzal a nemes ifjúság mitsem törődék. Sőt újabb ötletek
kigondolásán jártatta az eszét; s ki legvadabbat gondolt ki, ötletét
rögtön végre is hajták.

Míg józan volt, addig csak csínján bántak még vele. Mert
elménczkedéseiket a Diogenesnek gúnyolt öreg busásan vissza tudta
torolni.

– Miért csúfolják magát Jánoska, Diogenesnek? kérdék tőle
egyszermásszor.

– Azért, mert bolondok vagytok, öcséim; én pedig nagyon okos, hogy
köztetek lámpával kell fényes nappal hozzám hasonlót keresnem az
okosságban. S akkor sem találok.

– De hallja maga, nem jól beszél maga, Jánoska! mert tudja meg, hogy
Diogenes nem volt ám soha részeg.

– Nem csuda, mikor mindig üres hordóban lakott; lőn a lakonikus válasz.

– Mondja meg Jánoska, – faggaták tovább, – miért nem vesz már egyszer új
ruhát magára? Ilyen rongyosan bizony belé nem szeretnek a menyecskék!

– Hadd rongyosodjam, öcsém! Régi dolog már, hogy rongyból lesz a
papiros, papirosból a bankó. Ki tudja, ha levetem majd testemről ezt a
frakkot, melyben most annyian megbotránkoztok, – vajon az egyik
szárnyából nem – ezer forintos bankjegyet fognak-e még gyártani? meg a
másik szárnyából is, – meg a hátából is? Hány embert tehet még e rongy
maradványa szerencséssé, vagy épen boldogtalanná, – – a mint a pénz
szokta magával hozni! Avagy ki tudja, hogy a rongyos frakk, miután majd
a kertek alatt vagy a szemétdombon, puttonába rakván valamely éhes
rongyász, papirrá készíttetik, – vajon nem azon papirra fogja-e valamely
bölcs, halhatatlan gondolatait megírni? Vagy hány boldog vagy épen
boldogtalan házassági szerződés megírására szolgáland még anyagúl e
rongy? Ki fogja megátkozni vagy talán megáldani akkor azt a türelmes
papirt, melynek apja egykor frakk képében a szegény Jánoska testét
takargatá?! azért a sokat üldözött emberét, a cynicusét, azét a
korhelyek matadorjáét, kit az egyik csapszékből csak azért vetnek ki,
hogy a másikba ismét beállítson, s ha ott aztán ráestveledik, ott mint
illik, meg is virradhasson!…

– Ej, ne papoljon ilyen szomorúkat, Jánoska! Jobb bizony, igyék egy
pohár bort! Iszik-e Jánoska?

– Iszom öcsém, csak tölts! nekem való a bor, nem a boldog embereknek.

– De hátha megint megrészegszik?

– Ne gondolj vele. Én esem el, nem te.

– Minap is bezúzta fejét, a mint a «két pisztoly» kávéház küszöbéről
leesett. Csupa vér volt.

– Nem a te véred folyt, hanem az enyim. – Tölts! Nem kár az én véremért!
Folyt ez a vér már haszontalanabb dologért is: mikor – menyecskék miatt
veregették be a fejemet! Hej a ki – – –! Hanem töltsetek hát, s ne
papoltassatok itt a levegőbe!

Az ifjúság közelebb húzkodá székeit az öreg körül, s miután titkon
összepillantának, tele tölték poharát.

– Hát – – mondja meg csak Jánoska, szerették-e magát hajdan a lányok?

– Hogy szerettek-e? Hej! – – szerettek is, – – meg is csaltak! Most is
azoknak a koldusa vagyok!… Hanem hagyjuk ezt, öcséim. Régen volt az,
mikor én még szerelmeteskedtem. Tán nem is igaz. Kiket én még
Klárcsikámnak, Zsuzsikámnak hivtam, – lett azokból most már Klára néne,
meg Zsuzsánna asszony: s kiket egykor gerliczémnek, angyalomnak mondék,
– sátánnak is rosszak volnának már!… Régen volt az! Nagyot fordult a
világ. Tán még a nap sem úgy süt többé, mint az én időmben; – annyira
megváltozott minden, – – csak az asszonyok maradtak meg – régieknek. – –
Tölts, hadd iszom!

– Sok baja lehetett Jánoskának az asszonyokkal, hogy ilyen furcsán
beszél rólok.

– Volt, de nincs már. S most már csak azt mondom én is, mit Diogenes
monda, midőn az athéni országúton, két – rosz hírben álló asszonyt
látott felakasztva.

– S mit mondott Diogenes?

– Azt mondá: bár csak minden fa ilyen gyümölcsöt teremne! – – Sámson is
azt a verset írta Deliláról, midőn megcsalta őt: «Méz íz alatt mérget, –
Szép almában férget, – Rejteget sok feleség!»

– Valami fűzfa poéta lehetett az a Sámson, úgy-e Jánoska?

– Eltaláltad, öcsém. Kár hogy az ő idejében nem éltél, mert bizonyosan a
te álladdal verte volna le a filisteusokat! – – Micsoda ital az, mi
előttetek áll, öcséim?

– Ez bizony puncs, Jánoska. Iszik egy pohárral?

– Innám biz én kettővel is, – hanem csak bort. Azt is csak úgy, hogy
vizet ne töltsetek belé, mert akkor meg nem iszom. Azt zengedezi
Vitkovics egy szép versében: – «Ki vizet tölt borba, – Guta üti orrba!»

A nemes ifjúság, mely már ekkor meglehetős jó kedvében vala, tele tölté
az öreg poharát, mit az mohón ragadott meg, s még mohóbban kiüríte.

– No még egyet, Jánoska!

– Akár kettőt!

A borok fogytával növekedék az ifjúság kedve, mely egyre szilajabb
irányt vőn.

Jánoska ismét egy pohárral kezde megbirkózni.

– Ejnye, – szól egy az ifjak közül: – hol tanult illedelmet, Jánoska?
Nem tud felkelni, mikor iszik? Keljen mindjárt fel s köszöntse ránk azt
a poharat!

Jánoska engedelmeskedék. Fölkél, – – azaz csak akart fölkelni, ha t. i.
tudott volna. Hanem nem tudott, mert a nemes ifjúság szépen a szék
hátához kötözte őt, frakkja szárnyánál fogva.

Az öreg úr nem szólt e pajkos csínyre; csak egyet – mosolyodott.

– Ki tette ezt? – kérdé egy az ifjak közül; pedig épen az tette, a ki
kérdé. – El kell őt szabadítani! – S azzal elvágta peniczilussal
frakkjáról a zsinórt, de úgy, hogy a frakk végéből is ott maradt egy jó
darab.

Jánoska ekkor fölkelt, hogy meggyőződjék; s aztán kihajtá a teli
poharat, mintha mi sem történt volna. Aztán megint olyan jókedvüleg
mosolygott. A szegény öreg úgy megszokta már ezeket a bolondoskodásokat.

– Így la; most már üljön le Jánoska.

Az öreg asztalra teszi a poharat, s le akar ismét ülni, – – – – haj de
egyszerre hanyatt vágja magát… A széket titkon elránták alóla.

– Hahaha! hahaha! kaczagott egyszerre a barom ifjúság. – Jöjjön ide
Jánoska, majd fölemelem!

– Se baj Jánoska! katona dolog!

Az öreg felvánszorog. Bizonyosan nem igen ütheté meg magát, mert ekkor
is csak mosolygott. Hanem az a mosoly szomorúbb volt a sirásnál!

– Lám megmondottuk, ne igyék annyit Jánoska! Itt van la! már álló
helyében is elesik. Törölje meg a képét; – merő por!

A jó öreg hátra nyúl frakkja zsebébe, hogy elővegye ismeretes karton
keszkenőjét letörleni arczáról a port, mely eséskor ragadt reá. Oh de mi
történt?! Egyszerre elordítja magát, mint egy megszúrt bika a spanyol
viadalon – (mikben még a bölcs spanyol státusférfiak is gyönyörrel
vesznek részt) – kikapja kezét a zsebéből, mintha kigyó csípte volna
meg… hát pedig nem kigyó csípte meg, hanem zsebkendője helyett egy –
égő-tüzes koppantóhoz kapott, mely szinte veres volt a forróságtól, s
melyet a nemes ifjúság csempészett zsebébe.

– Mi baj, Jánoska? – kérdik, odatódulva a haza – – akarám mondani – a
kocsma oszlopai. – Mi történt önnel, Jánoska?

Az öreg nem felelt. Elvetette a tüzes hamvvevőt, s kezét szájához kapta,
mint rendesen szokták tenni a testöket megégetett emberek.

Ez már sok volt.

Ennyi kínzással fizetnie meg azt a néhány pohár bort, melyet ők már
úgyis elfecséreltek volna, vagy kiöntöztek volna a padlóra, abroszra,
falakra: – – – valóban sok! – – Mennyi szégyennel jár a szegénység!
kivált ha a szegény ember még a – bort is szereti!!! – – – Pedig ki is
szeresse a bort inkább, mint a szegény ember?! – – Meleget, hideget, –
csak a bor által lehet eltűrniök! Hát még a nyomorúságot?! hát a
lenézetést, – megvettetést, – osztályokbóli kizáratást?… Be nagy áldás,
hogy olykor-olykor a szegény ember is leihatja az eszét, s az által
megszünnek öntudata, eszmélkedése, gondolata, fájdalma és gyötrelmei!! –
– Oh hallatlan bűbája van a bornak; – – mikor még a gazdagok is alája
vetik magokat, hát a szegény ember, hogy ne folyamodnék hozzá!? mikor az
olyan jót tesz vele! elaltatja, elringatja s önfeledésbe sűlyeszti!
Pedig a szegény embernek be sokat kell felejtenie! Mi altatja el
kétségbeesését? a bor! elcsüggedését? a bor! mi feledteti nyomorúságát,
inségét? a bor! – – Oh – hallatlan bűbája van a bor mámorának! S ezt
nemcsak a szegények ismerik el, kik fűtetlen szobában, avagy a kertek
alatt virradnak meg vagy halnak el, étlen, hidegben! – – Jól tudják ezt
a paloták hősei is, kik kéjben alszanak el, gyönyörre virradnak fel!
Miért, – miért dorbézolnak mégis a nagy urak is? S ha dorbézolnak, ha
borba fuladnak, – miért zárják el magokat palotáik termeibe? Szégyenlik
magokat, nemde? Oh igen, – – hisz eszét veszteni, csak szegény emberek
sorsa! Miért is innák le magokat a nagy urak nyilvános helyen?! Miért
aljasodnának le a néphez, mikor a nép lealjasodik az állathoz, s ez
által egyenlőek lennének azokkal! – – De hiszen jól is van ez így a mint
van! Ti nagy urak, isztok jókedvetekben, – – a szegény legény iszik –
bujában!

– – – Egyébiránt édes olvasóim, bocsássatok meg; – e leírt ostoba
gondolatok nem enyémek! A Diogenesnek gúnyolt jó öregtől hallám ezeket,
és csak mint jellemére vonatkozókat beszélém el. (Egyébiránt elismerem,
hogy luxus volt; úgy sem javulunk!)

S most térjünk vissza öregünkhöz, kit – ha jól emlékszünk, épen azon
tréfás jelenetnél hagytunk el, midőn a tüzes koppantót markába
szorította. És csakugyan tréfás is volt a jelenet, mert az öreg minél
jobban dugdosta – hol zsebébe, hol szájába a kezét, melyen a tüzesített
hamvvevő hólyagokat szítt, annál inkább röhögött a nemes ifjúság.

Hogy lehet már ennyi bolondot elkövetni?! Hátha még azt is elmondom,
hogy midőn megsokalta Jánoska ezt a sok komédiát, s e végből már távozni
akarván, olyan fekete volt egész képe, mintha csak posztóval vonták
volna be. Egy fiatal genie ugyanis odalopódzott szépen az öreghez, s
vigasztalás és békítés ürügye alatt végig czirógatta orczáját,
olyaténképen azonban, hogy a nagy czirógatás alatt – koromfeketére
festette azt.

– Hagyjatok nekem békét, – szólt elkeseredve s visszaborzadva fekete
képmásától az öreg, midőn azt a tükörben megpillantá. Mi örömetek telik
benne, hogy ilyen vén emberből bolondot csináltok?! Ez-e a ti borotoknak
ára? Akkor kár volt elfogadnom, mert nagyon drága! Nem is jövök többé
közétek! Inkább a kutyákkal egy ólban, mint veletek egy asztalnál!!

Gondoljátok, hogy tán volt e keserű szavaknak hatása?

Igen, a mennyiben az ifjúság akkorát kaczagott reá, hogy végre már a
kocsmáros úr is megsokalván az örökös lármát, szépen karon fogá
Jánoskát, s az ajtón kivezette.

Az öreg kibotorkált a holdvilágos éjbe. Még csak vissza sem káromkodott
azokra a hahotákra, melyek még utána hangzottak a kocsmából.

Hová ment? hol feküdt le? melyik kőre hajtá fejét? s melyik
utcza-szögleten virradt meg? – sem mi nem tudjuk, sem mások nem tudják,
mert azóta nem láttatott sehol! Régi jó helyeit elhagyta; búcsút vett a
kávéházaktól, búcsút a lebujoktól! – Tán felakasztotta magát! vagy hogy
bevitték a dolgozóházba, vagy épen a bolondok házába!! – Az is meglehet
tán, miszerint addig botorkált még azon éjjelen, hogy utoljára rátalált
a – Dunára.




I.  Fűszerkereskedés a «kék macskához.»

A Duna mentében fekszik egy közép nagyságú, fél-magyar, fél-német
városka. Valódi neve nem hajtván semmit a dologra, költött nevet adunk
neki. Költött neve pedig legyen ezennel Al-Örs, – minthogy ily nevű
helység, a régi viharos időkből, legtöbb találtatik hazánkban. A városka
nem sok nevezetességgel bír. Annak bizony nincs – sem múzeuma, sem
nemzeti szinháza, sem gázvilágítása, sem szobrai, – mely utóbbiak
különben Pestnek sem lévén, mit is kerestek volna azok ily kis
városkában? hol az érdemes tanács nagy bölcsen elhatározá, miszerint az
éjjeli kivilágítások fölöslegesek, miután a becsületes embernek télen
hétkor, nyárban pedig kilencz órakor – otthon a helye! vagabundok,
korhelyek és tolvajok kedvéért pedig ostobaság volna kivilágítani a
várost!! A kisvárosi hatóságok sokszor elmések!

Nevezetessége tehát a fenn tisztelt városkának nincs. Legfölebb egy
polgári ház benne a nevezetesség; az is csak azért az, mert azon polgári
ház körül forog e hosszú történet. (Azért mondom pedig hosszú
történetnek, hogy készítsem hozzá a szerkesztőt vagy kiadót, kik néha
mint a tűzi fát, öl számra szokták venni a kéziratot!)

Azon – bennünket érdeklő polgár család fejének neve: Johann Goldbach.

Nem tehetek róla, hogy nincs magyar neve! Hanem az nem is tesz semmit,
mert ő azért mégis olyan jó magyar volt, mint más akárki; mint ilyenre,
számos példa van hazánkban.

Johann Goldbach jól rendezett s jól is jövedelmező fűszerkereskedéssel
bírt a «kék macskához» czímezve. Arról sem tehetek, hogy ezek a
kereskedők mind olyan különczök, s boltczímekül a legbizarabb,
természetellenes dolgokat választják, mint: arany elefánt, zöld kakas,
arany szarvas stb. A kereskedők ezen mesés csodaállatai is bizonyosan
ott teremnek, hol az Eszterházyak griffjei! – Miért is nem használnak
inkább alkalomszerű czimereket? mint teszem: – divatkereskedés a –
fényüzésnél! – hogy már e borzasztó szó láttára is visszaijednének a
leányos apák! Vagy továbbá ilyenfélét; – topán- és czipőraktár a – rossz
kövezethez! – lámpakereskedés a – budai sötétséghez! – férfiszabó a –
rongyos proletárhoz! – kávéház a – czikóriához! – bormérés a – szomjas
torokhoz! – Ezek legalább léteznek az életben!

Azonban hagyjuk abban! ily badar dolgokat kötet számra tudnék összeírni,
hanem azért mégsem jönnénk rá, hogy vajjon micsoda család is hát azon
Goldbach-család, melyről beszélni akarunk, s melynek vagyon jól
rendezett füszerkereskedése a kék macskához!

Goldbach János negyven éves, nős, két gyermek atyja: hajlandó az
elhízásra, haja szőke, szeme kék; visel bajuszt, szakált és vastag pisze
orrt. Karaktere: jámborság, szelidség s nejének papucskormánya alatti
görnyedezés. Foglalkozása: reggeltől délig, kereskedelmi ügyek, délben
ebéd, ebéd után a kávéházban fekete kávé, mellé egy szám Allgemeine,
utánna egy partie à la guerre, rá egy pohárka gyönge kömény-víz,
rendesen kiöblögetvén utána száját, hogy madame Goldbach meg ne érezze
rajta; ezek után egy futó pillantás a boltba, onnan be a család körébe
társalgás végett; este vacsora után lefekvés és egyéb dolgok.

Ez – futólagosan rajzolt képe Goldbach úr életének. S most menjünk a
részletekre; kivánván magamnak elegendő erőt a muzsámtól, hogy ne váljak
unalmassá, – az Úrtól pedig elegendő erőt a jámbor olvasóknak, hogy az
olvasásba belé ne fáradjanak!

A kék macskához czímzett fűszeres bolt, húsz év óta áll már jó
renoméban, az említett kis városka főpiaczán. A kereskedés nem volt
egyedül az ő tulajdona. Vala neki kompanistája is, kit rendkívüli éles
ész, csinos külső s nagy kereskedelmi talentommal áldott meg a
természet. Ez volt leghivebb barátja a jó Goldbachnak. Barátja,
tanácsadója, ügyvezetője, titkára és társa, kinek ügyessége és szorgalma
mellett, csakhamar örvendetes virágzásnak indult a kék macska. Hogy el
ne felejtsem, – hívták a derék kompagnont Zsellye Bertalannak.

Goldbachnak volt egy igen-igen szép felesége, ki halálba szerette
férjét: – és Zselylye Bertalant ki nem állhatta.

Zsellye Bertalant ez nagyon búsítá. Goldbachnénak vele éreztetett
ellenszenve és csípőssége miatt nem egyszer akart már viszonyt szakítani
a jó Goldbachchal. De a jó Goldbach sohasem akart tudni róla.

– Már megint megy az eszed, Bertuskám? – szólt egy napon társához, a
fűszerészhez. – Lásd, ez az én feleségem jó asszony volna máskép, hanem
olyan bolondos szeszélyei vannak. Már engem csak szeret, imád, s tudod
mégis hogy velem is mennyire érezteti szeszélyeit. Azt gondolná a világ,
hogy papucs alatt vagyok. Pedig én csak gyöngédségből hajtom meg
fejemet. Hiszen ha akarnám, bátran dohányozhatnám is előtte; de nem
teszem, mert a füst a mellére hat. Ha akarnám, ihatnám bort is, a mennyi
kell; de nem teszem, mert nem állhatja a bor szagát. A burnótozással is
csak irántai gyöngédségből hagytam fel. Pedig ő sohasem mondta. Hanem
mert magam is beláttam, hogy a burnót – fi donc – – valami utálatos
dolog! Oh én sok mindent elkövethetnék, ha akarnék! de nem akarok.
Megtilthatnám azt is, hogy veled tovább is éreztesse ellenszenvét. De
ládd édes Bertuskám, mikor az mind csak női szeszély. Fel se vedd. Majd
eszére tér. Az volna még hátra, hogy e miatt ily virágzó és renomirt
kereskedést mint a miénk, ketté szakítsuk.

– Igen, de ha terhére vagyok nődnek.

– Ej: asszonynak a kereskedésbe semmi szólása.

– S ha mégis – – – –

– Semmi mégis! Rá se nézz.

– Végre még a számadásoknál is gyanusítani fog.

– Ah, szeretném látni. De már ki ennyire megsértené az én barátomat,
annak csakugyan megmutatnám, ki az úr a háznál! Bizonyos lehetsz benne,
hogy akkor tüstént – –

– Ugyan mit csinálnál?

– Tüstént behoznám ismét a pipákat a házhoz, s füstölnék az orra alá
mint egy basa; s tömném magamba a burnótot, hogy megpukkadna mérgében!
szóval, minden kigondolható vexaturát elővennék boszantására. Még bort
is innám!

Bertalan úr elmosolyodott a jó Goldbach e nemes felhevülésén, de nem
szólt semmit többet, mely annyit jelente, hogy a viszony felbontása újra
elhalasztatott.

E pillanatban kis fiú lépett a két kereskedőtárs szobájába. Mintegy tíz
éves lehetett. Gyönyörű, kedves teremtés; lágy, szőke haja olyan volt
mint az arany, s leomlott egészen vállaira. Oldaláról piros szíjon rezes
kard csüngött le: lábacskáit pedig réz sarkantyús piros csizma boritá. A
kis fiú, mindőn belépett, egyszerre katonás állásba vágta magát Goldbach
előtt, s meglehetős lármás hangon így szóla hozzá:

– Apám! azt üzente mama, hogy nekem tüstént végy egy paripát! még pedig
olyant, a mi szalad is – meg eszik is, mert másforma nem kell!

A két kereskedőtárs összenézett. A jó Goldbach szemeiből csak úgy
szivárgott ki az apai öröm. Mintha mondta volna: – büszke vagyok ez
eleven, e tüzes, e katonának termett gyermeknek apja lehetni!!… – Aztán
olyan szánó tekintettel fordult a még nőtlen kompanistához, mintha
mondta volna: – lásd bohó, miért nem házasodol? most neked is lehetnének
ilyen örömeid!…

A fiú ezalatt folytatá:

– Nos? lesz paripa apám? vagy nem lesz? mert különben – – –

Goldbach majd kibújt apai örömében a bőréből. Tetszett neki ez a katonás
hang. Mintha mondta volna: – teringette, minő talpraesett egyenruhás
polgára lesz ebből a városnak! (Goldbach maga is az volt, egyenruhás
polgár; viselvén zöld frakkot, zöld nadrágot és zöld forgóval
pofoncsapott kalapot és őrmesteri rangot a vadászszázadnál.)

– Nos, mi történnék különben, ha például nem vennék neked paripát? –
kérdé enyelegve az apa, mialatt leült, s a fiút két térdére ülteté.

– Akkor nem fogom ma este születésed napjára elmondani azt a szép
verset, melyre Bertalan bácsi tanított.

Goldbach mosolyogva, mintegy hálás tekintettel nézett a komoly
kompanistára. – Mennyi barátság! mennyi gyöngéd figyelem! gondolá
magában, s azzal ismét a fiúhoz fordult.

[Illustration: Az apa leült s a fiút két térdére ülteté.]

– S te tanultál valami szép verset születésem napjára, kis fiacskám?

– Igen; hanem azt nem szabad neked előre megmondanom. – Aztán – –

– Nos?

– Mama is készített valamit számodra. Szép, aranybojtos házi sipkát,
óratokot, selyem papucsot; meg azután Betti is, sok – sok – sok
mindenfélét. Hanem ezt nem szabad tudnod!

– Oh aranyos gyermekem te! szólt az apa, félre simítván a fiúcska
aranyló fürteit. – Dehogy nem veszek én neked paripát!

– Olyant, a mi szalad?

– Olyant.

– Hanem Bettinek nem lesz szabad ráülni?

– Pfui! ki látta, hogy kis leány lóra ülne?!

A fiú leugrott ezzel apja térdéről, s lármásabban mint jött, – rohant
el.

– Hollá! csakhogy Bettinek nem lesz szabad ráülni paripámra!

A kereskedőtársak magokra maradtak. Az egyik szótlanul, komolyan, a
másik csordultig keblében az apai örömökkel.

– Nos, Bertalan kollega, – kezdé szünet után a kereskedő. Ilyesmit
látva, megjön-e már egyszer a te kedved is házasodni?

– Alig hiszem.

– Lásd, azért nem szeret téged a feleségem is, mert valódi nőgyűlölő
vagy. Hanem várj csak; hiszen tudom, megkedveltetem én még veled a
fehérnépet. Ma születésem napja lévén, egy kis családi ünnep lesz a
háznál. Itt lesz többek közt Holdburg Fanni is, – tudod, az a szép
özvegy, az oly jó szerencsével bukott Holdburg fiatal özvegye. Csak te
csapd neki a szépet! azt mondják, nagyon hajlékony. Be szép pár válnék
belőletek. Teringette, ma lesz a napja, hogy _összeboskózlak_
benneteket. Ma ugyis igen jó kedvem van. Két butella bordóit is
rendeltem már az ünnepély emelésére… Hanem nem a magunkféle bordóiból
ám, – tevé utána tréfásan; – tudod, a mienk nem valódi; azzal nem sok
becsületet vallanánk… Azonkívül két butella franczia pezsgőről is van
gondoskodva. Szereted te a pezsgőt? Oh mert én imádom! Két pohár belőle,
engem valódi hőssé tesz. Úrnapkor is, midőn kirukkolok századommal az
ünnepélyre, magamra sem veszem addig az uniformist, míg két pohárral
abból a hosszúnyakúból fel nem hajtok. Hanem aztán akkor kell megnézni
Goldbach őrmestert. Hogy tartja magát! hogy villámlik a szeme!
teringette, nem vagyok utolsó legény a glédában! Majd meglásd Bertus,
rád is minő hatással lesz az a jó pezsgő! Hanem akkor aztán csak neki,
előre! ostrom alá a szép özvegyet! ne tágíts! mindig előre! majd én is
segítek! én fogom pillantásaimmal tudtodra adni, hogy most mit mondj,
most meg mit tégy, – – – mert néha tenni is kell ám, teringette: üres
szavakkal nem sokra megyünk a nőknél, kivált ha valamely nő már özvegy
asszony is! Teringette, kolléga, be nagy hiba benned, hogy te csak a
könyvvitelhez értesz oly kitünőleg, s az asszonyokkal pedig nem tudsz
bánni! No de hiszen majd beléjösz te is. Ma lesz az első próba. Csak ma
viseld magadat ügyesen, mert minden az első benyomástól függ! Tehát
számolhatok reád, hogy ma vendégem leendesz?

– Ments fel kérlek; lásd, mikor nekem oly teher a nők társasága, – szólt
lanyhán a kompagnon.

– Itt van la! már megint teher! S miért volna az teher?

– Mert én ügyetlen vagyok, s nők között szótalan.

– Ej lárifári! nincsen könnyebb mint azon segíteni. Mindjárt adok én
neked leczkét kolléga, csak nyisd ki jól a füled. Tanultam én már a te
genied után a kereskedelmi dolgokban, miért nem fogadhatnál el te is
tőlem pár leczkét a szerelem ügyében? Az nem szégyen. Először is tehát,
a kiválasztottad megszólítod – – –

– Igen; de ez az átkozott megszólítás a bökkenő! Mit mondjak neki?

– Az nagyon könnyű. Azt mondod, a mi eszedbe jut.

– Bah! Leghamarabb jutnak eszembe a kereskedelmi czikkek. A czikória ára
fölebb ment, a rio-janerói kávé lejebb szállt, mult héten nyolczvan
darab czitromunk rothadásnak indult, s ebből veszteségünk, darabját per
3 kr. számítva, lesz – –

– Hagyd el kollégám, mert már kiveszesz türelmemből! – – Hogy te már nem
tudsz egyebet a könyvvitelnél! Tüstént megbuktál, mihelyt hölgyek előtt
czikóriáról és rothadt czitromról beszélsz. Még ez utóbbit valamely
ártatlan liba magára is vehetné mint hasonlatot. – – Mégis ha
virágkereskedő volnál, s beszélnél kaméliákról, rododondákról, kék
ibolyáról, s ilyenkor mindig hozzá tennéd, hogy épen oly virulók, oly
szépek mint ön, asszonyom! Ah, de rothadt czitrom! – – – Vagy volnál
divatkelme árus, s beszélnél selyemről, bársonyról, és szépen oda
alkalmaznád, hogy az épen most érkezett selyem olyan, mint imádottad
haja, a bársony pedig mint annak bőre, – lágy, puha, fehér! – Ah, de
rothadt czitrom! – – Kollega, kétségbe kell esnem, hogy valaha hív
szeretőt találhass!

– Én magam is ezért akarok kimaradni a hölgyektől, – mondá kedvetlenül a
kompanista.

– Sőt ellenkezőleg, épen azért kell társaságukban részt venned, hogy
beléokulj! Punktum! meg kell jelenned. A bordóit nem hozattam hiába, s a
két palaczk pezsgő magamnak sok, a szép Holdburg özvegynek pedig
széptevőre van szüksége. S most megyek és mindjárt megmondom
feleségemnek, hogy téged is megnyertelek a családi ünnepélyre.




II.  Családünnep a fűszerárusnál.

Goldbach polgártárs boltja a «kék macskához» saját házában vala. Vala
pedig a házban hat szoba; egyet a fiatal boltos segédek bírtak, hátul,
az udvarra nyíló ablakkal, és szemközt a kis házi majorsággal, mint
tyúkól, galambdúczok, hidlás stb.; tehát ez nyujtá a legszebb kilátást;
egy másik, szintén kisded, de nagy tisztaság és csínnal rendezett szobát
a szerény, igénytelen és szorgalmas kompanista bírta évek óta; a nagy
barátság Goldbach iránt köté őt e szerényke szobához, különben
kényelmesebben is ellakhatott volna a város bármely szebb épületében.
Hanem a barátság! Mikor az némely embernél olyan varázserővel bír!…

A többi négy szoba a család rendelkezésére állt. A négy szoba e napon,
mely a családfő születése napjának vala ünnepe, tetőtől földig ki volt
forgatva régi jelleméből. Padlók zsuroltattak, falak meszeltettek,
bútorok poroltattak, edények sikáltattak, kések köszörültettek, tyúkok
leölettek, nyársak forgattattak, gyerekek ugrándoztak, örülvén az estére
bekövetkezendő lakomának, mely minden évben csak egyszer, még pedig e
nevezetes napon szokott előkerülni. – S minthogy Goldbach úr nem volt
valami gőgös arisztokrata, tehát az adandó ünnepélyre segédeit is
meghívá; s ezért a segéd urak is sokkal nyájasabbak valának a
szokottnál: a boltba belépőket hangosabban köszöntötték, s ha csinosabb
szobalányka, vagy olyan gömbölyűbb szakácsnő vetődött be, egy pár elmés
bókkal fogadták, sőt szabadságot vőnek azoknak piros ajkukon egyet
csípni is, ha t. i. a szüntelen boltban tartózkodó kompanista úr
történetesen félre nézett.

Esti hat órára már a nagy tábla meg volt terítve. S épen a
háziasszonyságot is a körül találjuk, gondosan igazgatva, egyengetve a
terítéken.

A háziasszonyság még fiatal nő: nem több 29–30 évesnél. Még folyvást
gyönyörű vonásairól itélve, tizenhat–tizenhét éves korában csodaszépség
lehete. Most is elég szép azonban, eléggé gazdag nemének minden
bájaiban, hogy unalom, játék vagy szeszélyből hódításokat tehessen. Ámde
minek ez már neki?! Férje van. Elég ha egymást boldogítják.

S valóban a legboldogabb férj, Goldbach.

Hanem meg is becsüli a szép asszonyt! Úgy gondoskodik róla, úgy figyel
minden óhajtására, úgy sürög-forog körüle s olyan előzékeny! Lám, a
dohányzást is elhagyá végette! meg a burnótot, meg a boritalt, – kivéve
ünnepek alkalmával azt a szokott két pohár pezsgőt, midőn mint őrmester
a polgári vadászszázadban kirukkol parádéra. Ez meg volt neki engedve,
mert Goldbach anélkül nem tudott a glédában katonásan állni.

Hova kell már jobb férj?!

S hova kell jobb nő, kit magában ennyi figyelem már boldoggá tud tenni?!

Goldbachné a legjobb családanya is. Két gyermeke van: Betti és Lajos. Ez
utóbbihoz már volt szerencsénk, a másikat is szintén mindjárt
bemutatjuk.

A kis Betti épen e pillanatban fut az étterembe. Angyalszép gyermek,
világos lenvirágkék szemekkel, s mint aranyhullám vállacskáit körülomló
szőke hajakkal. Tizenegy-tizenkét éves lehete; bár gyöngéd, gyermeteg
vonásai ennyi időre sem mutatának. Egészen anyja képmása volt. Ugyanazon
szemek, orr, liljomfehér bőr s mellé az ajkacskák, mint a tejbe
csöppentett vér. Arczának kifejezése is az vala: komoly és ábrándos,
mely oly feltűnő volt e gyermeteg arczhoz, s egészen ellentéte a tíz
éves Lajosnak, ki sarkantyús piros csizmában járt, veres csákót viselt
és kardot az oldalán; azzal a karddal aztán neki-neki menvén a
pohárszéken díszlő gypsz figuráknak, úgy lefejezte azokat a mosolygó
Vénusokat, Napoleonokat és Herkuleseket, hogy nem volt az a drótos tót,
a ki többet emberré tudta volna őket drótozni. S ilyenkor a kis Betti
nem tudott egyebet tenni, mint szépen megsiratni az elhullott
gypszhősöket, s midőn megsiratá, kemény papirosból ragasztott össze
koporsót, belé fekteté a marengói hőst, a sz. ilonai mártirt, s fehér
szemborítóval elfedve, a kertbe temeté egy kis sírhant alá, szomorú
fűznek árnyékába, honnan is aztán más nap szépen kiásták a házi ebek,
vagy épen maga Lajos úrfi, ki is nagy kedvét lelé benne, ha a kis nővért
megríkathatá.

– Mama! szólt Betti, ki mint mondók épen e pillanatban lépett az
étterembe, természetesen mindenütt követve Lajostól, ki azonban most
csak az ajtón dugta be fejét, meglesni akarván, vajon nem kap-e Betti
előbb mint ő azokból a kaczéran mosolygó díszsüteményekből, melyek terhe
alatt az asztal görnyedez? s ha igen, bizonyos lehet benne a mama, hogy
tüstént ostrom alá veendi az egész, tortákkal, angyalkákkal és
czukorkakasokkal ékeskedő asztalt. Pedig az aztán több a háborúnál. –
Mama megengedi, hogy én is az asztalhoz ülhessek?

– Meg, leányom, csak most ne háborgass; vagy ha ittben akarsz maradni,
rakj mindjárt székeket az asztalhoz.

– Hát én? kiáltá Lajos, fejét valamivel jobban bedugván.

– Neked majd a sutban terítünk.

– No akkor le is nyesem annak a zöld angyalnak a fejét ott azon az
ostoba tortán! – kiálta kihivólag a fiú, s belépett a terembe; s tán már
foganatba is veendé fenyegetését, ha történetesen Goldbach úr
lóhalálában a szobába nem rohan e szavakkal:

– Jőnek! Jőnek!

– Kik? kik?

– A vendégek! teringette, elkéstünk!

– Ah, minő unnobel! szólt bigyesztett ajkkal a szép Goldbachné, s futó
pillantást vetett a tükörbe, haján és kendőjén egyet igazítandó. – Ily
korán! Nagy asztaloknál ilyenkor terítenek ebédhez, s itt már vacsorára
jőnek.

– Nem tesz semmit, fiam; csak Holdburgnét láttam erre közeledni.

– Ki nem állhatom ezt a Holdburgnét. Minek is hívtad?

– Bah! nem tudod-e, hogy Bertalan kollégának akarom elszerezni?
teringette, gyönyörű pár válik belőlük! – – Eduárd! Eduárd!

E kiáltásra egy piros képű, szörnyű tüskés és szőke hajú suhancz lépett
be. Ez volt Eduárd, boltos inas a kék macskánál, jelenleg pedig
felszolgáló a táblánál. Különben nagyon ügyetlen fiú; tizenkét tányér
közül egyet rendesen el szokott ejteni, ha mindjárt pástétom is volt
benne; a pintes üvegekkel pedig, kivált ha nőket pillantott meg a
szobában, egyenesen a falnak ment.

Eduárd tehát belépett.

– Hallod-e Eduárd, szólt Goldbach; – úgy az eszeden járj, hogy én holnap
tüstént elcsaplak, ha nekem egy porczellán tányért el találsz törni, – a
pintes üveget pedig elébb a fejedhez ütöm, mint időd lenne elejteni! S
most gyorsan: a két palaczk pezsgőt a jégbe fogod hűteni, s mikor inteni
fogok, felhozod az asztalra! Érted? Az ételekbe pedig belé ne merj
torkoskodni! minap is csak elnéztem, az ételmaradékokból hogyan
zsanzsiroztál zsebedbe egy pulykaczombot! Meg ne történjék többet! Aztán
a mártásos étkeket ne hozd oly ügyetlenül, hogy az ujjaid megint belé
érjenek a tálba. Én ugyan nem vagyok finnyás, hanem Holdburgné meg nem
eszi, ha meglátja. – Arra is figyelmeztetlek, hogy ne bámészkodjál a
vendégek szeme közé, s ha valamelyikünk valami jó ötletet talál mondani,
el ne röhögd magadat, mint a multkor is tevéd; inasnak mitsem szabad
hallani, csak látni! Érted?

Kip-kop!

Az ajtó megnyílt s belépett Holdburgné.

– Ah, bocsáss meg édes Elizem (Goldbachné keresztneve); én már csak ide
jövök be egyenesen hozzád. Mi nem csinálunk egymással szertartásokat.

– Hozott isten, édes Fannim. Foglalj helyet!

Holdburgné azonban nem foglalt mindjárt helyet, hanem oda ment
Goldbachhoz, azt szépen megköszönté, mit a háziúr mosolyogva és sugárzó
arczczal fogadott, sőt, mint régi ismerősét, szabadságot is vőn magának,
a bájos Holdburgné homlokát megcsókolni, a tett után e szavakkal mentvén
magát:

– Tudja már na, – – házas embernek már meg van engedve ilyesmi, – –
kivált ha a feleség is jelen van! – s azzal oda ment nejéhez is, és
mintegy kárpótlásul őt is megcsókolá!

Oly ritka kedve volt e napon a jó Goldbachnak, hogy tán az egész világot
összecsókolta volna.

– Lesznek-e sok vendégeid, Elizem? kérdé az özvegy, mialatt Goldbach
segélyével megszabadult felöltönyeitől.

– A háziakkal együtt tizenkettőre terítettek.

– Megigérte Zsellye Bartalan is, hogy eljön, – szólt gyorsan a
fűszerész, s aztán oda hajolt az özvegyhez, s hogy felesége meg ne
hallja, fülébe sugá: érdekest mondok.

– Nos?

– Az én jámbor kollégám, halálba szerelmes önbe!

Holdburgné elpirult, s keztyűjével feléje legyintvén, mondá:

– Menjen; – – ön mindig oly tréfás.

– Teringette, komolyan beszélek! – s aztán ismét halkan tevé utána: –
nem is csoda: ennyi kellemmel a legelső bécsi nagykereskedő
kompanistáját is meglehetne hódítani!

– Ha még egy ilyet mond, tüstént elárulom a feleségének. Menjen ön!

– Ő nem féltékeny! Egyébiránt, én most nem is a magam, mint inkább
jámbor kollégám érdekében teszem önnek a szépet, minthogy neki nem sok
bátorsága van hozzá. Hölgyekkel egyáltalában nem tud bánni. Még csak
szerelmes sem volt soha. Most azonban utasításokat adtam neki, hogy
mikép viselje magát ön iránt. Egyébiránt ha bakot lőne, például, ha
lassan-lassan neki bátorodva, önt tán kenyér-golyócskákkal találná
hajigálni, ne vegye neki rossz néven! – Az is megtörténhetik, hogy
lábával titkon az asztal alatt önnek a lábacskáit fogja majd nyomkodni,
– de ne vegye neki rossz néven. Nyomja vissza. Az őt hallatlan boldoggá
fogja tenni.

Holdburgnénak mindezekre nem volt mit felelnie, mint hangosan elkaczagta
magát, s mondá:

– Na köszönöm! ön ugyan gyönyörű széptevőről gondoskodott számomra!
Vannak kilátásaim, hogy jól mulatom magamat.

Alig telék e közben pár percz, s újra vendégek érkezének, kik azonban az
illedék szabályai szerint már nem az étterembe, hanem az elfogadási
szobába léptek.

Goldbach elébök siete.

Két férfi és három nő valának az érkezők.

Az egyik Berger Simon, gazdag tőkepénzes, nejével és leányával. A
tőkepénzest Goldbachné nem szenvedheté, s most sem lett volna hivatalos
az ünnepélyre, ha a fűszerésznek pénzviszonyai nem lennének vele, s
ezért mint szükséges rosszat meg kelle szívelnie. Rosznak pedig azért
volt mondható a tőkepénzes, hogy vagyona miatt, nem egy nemes család
asztalához törölte már a kését, s aztán ha ily kisebbszerű
polgártársakhoz is hivatalos volt, meg nem állhatá, hogy észrevételeit
fenszóval ne nyilvánítsa, mely modor egynemű a lenézéssel, fitymálással,
mint azt többnyire olyanok szokták tenni, kik palotából egyszerű
házikóba mennek vagy fővárosból falura rándulnak, vagy nagyvárosi
szinház után valamely vidéki kis rögtönzött színbódét látogatnak meg. S
e hibáját a tőkepénzesnek leánya is elsajátítá, a kis – barna hajú
Ottil, ki mindig bárókra kaczérkodott, s az al-örsi nyilvános bálokban
csak óvatosságból nem tánczolt cotilliont, nehogy valamely
boltossegédkének jőjjön vágya, őt választani tánczosnőül. Milyen jó
freskót lehetne belőle keríteni, e czím alatt: A tőkepénzes leánya!!! –
Egy másik, két tagból álló család volt még a vendégek között Hannover úr
és neje. Hannover úr, vagyonos vasárus az «arany szántóvashoz.» Neje
magtalan; s a gazdag, – örökös nélküli férj, e miatti bújában, mélyebb
boritalnak adta magát. Néha-néha felesége is üdvösnek találta használni,
a búbánatnak ezen universális gyógymódját. – Goldbachné előtt tehát ezek
sem lehetének valami nagyon szívesen látott vendégek, és csupán
férjéveli vérrokonság miatt tűré őket. – Hetedik vendég volt Bertalan
úr, a kompagnon. A kor divata szerint, fekete kvekker volt testén;
nyakán ízléstelen kék atlasz kendő, melynek csokrát, értékes aranytű
tartá össze: violaszín bársony mellénye gomblyukáról nehéz, kigyó alakú
aranyláncz lógott le, melyről mindennemű drága gyűrűk, a mennyifélét
csak az aranyműves phantasiája teremthete, – csüngtek alá! E gyűrűk
azonban már csak azok valának, melyek ujjaira, általában kezefejére már
nem fértek fel. – Holdburgné szemei azonban nagyon megakadtak rajtok. S
ezt Bertalan úr is hihetőleg észrevette, mert – bár közömbösséget
affektálva – elkezde ujjaival a gyűrűk közt babrálni, hogy szinte
csörgött a sok nemes ércz.

Az egybegyűlt vendégkoszorú, melyet – dolgait végezve – a háziasszonyság
is bejött ékesíteni, – elkezde egyről-másról beszélgetni, a miket ide,
érdektelenségök miatt, nem méltó följegyezni. S ezért, a drága papir
kiméléséből, jónak látom a nyájas és éhes vendégeket bevezetni az
étterembe, s leültetni őket a terített asztal mellé. – Mi – kedves
olvasóim, majd csak állva maradunk, még pedig szépen az ajtó mögött,
mint mindenütt a hivatlan vendégek. –

Az első ülést az asztalnál, a vagyonos tőkepénzes neje foglalá el. A
többi vendég, mint kevésbé vagyonosak, s így csak másodrangú csillagok,
– utána következének. Az asztal végén a két fűszerész segéd foglalt
helyet, kik kezeiket csak igen félve merték az asztal fölé hozni,
ugyanis a mult hideg, csikorgó télen megfagyván, még most is
meglehetősen fel valának cserepesedve.

A társalgás eleve igen lanyhán ment. Lehet, hogy tán még nem valának
eléggé összeszokva, vagy hogy tán a párolgó étkek illata tartá kötve a
kedélyeket, nem tudjuk.

A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására; s midőn
lassanként, fogyatékához közeledék ötleteinek, majd egyik, majd másik
gyermekének produkáltatásával iparkodék a társalgás hézagait betölteni;
s mint gyermekeit túlszerető apák szoktak tenni, a vendégek előtt
Lajossal szavaltatott, Bettivel pedig énekeltetett, a társaság unalmára
vagy mulattatására. Reá nézve, minden esetre az utóbbi hatása volt. Úgy
égtek szemei az apai örömben! – Később a tőkepénzes tőn olykor egy-egy
hangosabb megjegyzést, még pedig legelőször is a tortákon kezdé meg,
hogy legalább a gyermekekről elvonja már a társaság figyelmét.

[Illustration: A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság
felvidámitására.]

– Oh, ez a mi helybeli czukrászunk, valóban nem egyéb, mint egy
sütnivaló filkó! Emlékszel rá leányom Ottil, midőn Hiripi báró
asztalánál voltunk, a báró szakácsa mily remek czukorművekkel lepett
meg?

– Oh emlékszem. Olyant az alispánnénál sem tudtak készíteni. Ezen itt
nagyon látszik, hogy az alörsi czukrász kontárkodott. Pedig tudom, hogy
azért madame Goldbachot épen úgy megfizettette, mint bármely pesti
czukrász.

Goldbachné erre nem birt egyebet tenni, mint alig észrevehetőleg az
ajkát elbiggyeszté; mi nem is csuda, miután ugyanazon tortát ő
készítette.

– Uraim! ebből a jó neszmélyiből nem is parancsolnak? szólt Goldbach,
hogy a társalgást másra vigye.

– Valódi neszmélyi? – kérdé összehúzott szemekkel nézdelve a
cilindereket a tőkepénzes.

– Kéz alatt jutottam hozzá; s így elég biztos vagyok benne.

– Csak azért kérdem, – folytatá a tőkepénzes, hogy az ily elsőbb rangú
magyar borokkal nagyon könnyen meg szokta járni az ember. Multkor is,
hogy Zenei grófnál ebédeltem, – – úgy hiszem, te is ott voltál Ottil? –
– – azaz nem, nem; – – – te báró Váraiék asztalához voltál épen akkor
híva, – emlékszem már rá; – – – különben téged is magammal vittelek
volna. Zenei grófné valódi anyai szeretettel ragaszkodik Ottilhoz! ha
egy héten nem látja őt, már a másik héten küldi érte a batárját. – –
Minő batár az!! mintha bölcsőben volna az ember, oly puha, s úgy ringat.
Az öreg grófné nagyon sokat ad a pompás fogatokra. Nemde Ottil, az
instellátión is Zenei gróf fogata volt a legelegánsabb? utána, ha jól
emlékszem, Hajnal bárónéjé volt, – – – tudod Ottil, kinek multkor
Bécsben a páholyában voltál.

– Igen, kinek az a rút, vén társalgónője van, s a báróné oly rosszul
beszél vele francziául, hogy ha hallom, azon éjjel felőle álmodom.

– Ugyan uraim, – vágott közbe a háziúr, ne vessék már meg asztalomat!
igyanak, egyenek! bizony szégyenben maradok! – Eduárd! tölts bort
Hannóver úr poharába; és sürögj, forogj, a hol valahol hiányt látsz. –
Uraim, rajta, ki miből parancsol! Itt van finom sodó; feleségem ma
készíté. Vagy tán pecsenyékkel szolgálhatok? a férfiak azt jobban
szeretik. Uraim, itt a legpompásabb kappan!

– Stíriai kappan? szólt, szemeit összehúzva a tőkepénzes.

– Nem biz az; hanem még annál is becsesbb; saját kis majorságomból való.
De hát igyanak uraim. A dámáknak mindjárt egy kis csemegeborral
szolgálok. Abból ön is fog inni Ottil kisasszony, nemde? – – Lajos! ne
fészkelődjél itt körülem; még leöntlek!

Ezekből látva, még nem vitte eddigelé senki a társalgást, – a
tőkepénzesen, leányán és a jó háziúron kívül. Hannóver inkább ivott,
mint beszélt; Hannóverné és a tőkepénzesné evésre fordították a drága
időt; Holdburgné az aranylánczos kompanistán legelteté szemeit, melyet
az azonban alig látszék észrevenni, nem csekély neheztelésére a szép
özvegynek, ki már abba is beléegyezett volna, ha a bátortalan compagnon,
kenyér golyócskákkal dobálandotta őt, vagy épen lacktopános lábait, az ő
bársonyczipős lábacskáihoz érintette volna! de mindez nem történt meg, –
pedig a jó Goldbach, már nem egyszer inte szemeivel kompanistája felé,
mintha mondta volna hogy: – no már! ugyan már! szólj már! sat; – de a
kompanistából aranynyal sem lehetett volna egy okos szót kicsalni;
ostobát pedig nem akart mondani. – Goldbachné szinte nem sokat beszélt;
ő különben is elzárkózott, gyakran elmélázó, elgondolkozó vala, s még
társaságokban, vagy épen saját vendégei között is többnyire hallgatag
maradt; melynek okát azonban senkisem tudhatá: miért oly elzárkózott,
miért oly elgondolkozó, s miért esnek terhére a társaságok!! már nem is
igen törték rajta az emberek fejöket, úgy megszokták. Talán családi
gondok foglalják el!

Evés, ivás a legjavában folyt, midőn a Goldbach-ház kapuján erősen
megszólalt a csengetyű.

– Ugyan ki jöhet ily későn?

– Tán vendég.

– Vár ön még valakit? kérdék többen.

– Nem emlékszem, hogy még valaki igérkezett volna, – mond a fűszerész: –
tán valamely jó barátom meg akar lepni.

Ujra csengettek, s még hangosabban, mintha csak tűzi veszedelmet akartak
volna tudtul adni.

A másik pillanatban Eduárd lépett be; s Goldbach fülébe súgott valamit.

Goldbach azután vendégeihez fordult, s mondá:

– Megbocsássanak uraim és hölgyeim: egy pillanatra távozom, de csak az
udvarra. Egy idegen akar velem pár szót váltani. Addig majd Bertalan
kollégám viseli személyemet.

– Inkább majd én megyek ki! – kapott rajta a compagnon.

– Nem! neked mulattatnod kell vendégeimet. Tüstént itt leszek.

Goldbach kisietett, mi azonban mint mindennapi dolog, a társaságot
legkevésbbé sem zavará meg, azaz: Hannóver úr tovább ivott, Hannóverné
és a tőkepénzesné tovább ettek, a kompanista tovább hallgatott,
Holdburgné tovább kaczérkodott vele, a tőkepénzes és leánya pedig tovább
folytatták megjegyzéseiket.

– Mily műveletlenség! – súgá atyja fülébe Ottil; a – háziasszony úgy
viseli magát, mintha nem is látna szívesen bennünket. Ha már valami baja
van, az illem úgy hozná, hogy rejtse el legalább vendégei előtt.

– Igazad van, – szólt szinte súgva a tőkepénzes; – hja, de lásd, nem
forgott ám ő grófi asztaloknál, mint te lányom.

S a tőkepénzes és leánya, nem látták be, hogy ezen sugdosásuk nagyobb
műveletlenség, mint Goldbachné modora, mely mindössze is csak abból
állt, hogy nem járt szüntelen a szája!

E pillanatban, – – hah! – megnyomta valami Holdburgné lábait.

Ah, tán neki bátorodik már a compagnon; bizonyosan ivott, az utasítás
szerint: – gondolá a szép özvegy, s mintegy rímet keresve rája, ő is egy
gyöngédet nyomott bársonytopános lábacskáival; s azután szemérmesen,
titkon pillanta fel a lovagra, arczából akarván leolvasni, vajon minő
hatást tett rá a rím.

Legkisebb jelecskével sem fejezé ki a kompanista arcza, hogy észrevette
volna a gyöngéd viszonzást.

Tán erősebben kellett volna, – gondolá az özvegy: – hátha a másik lábára
léptem, s azon másik lába talán a hosszas ülésben elzsibbadott, s nem
érezheté; – s úgy cselekvék a mint gondolá.

Semmi jel a kompanista arczán. Még csak szemével sem hunyorított, pedig
már tyúkszeme is fenyegetve volt.

Na, gondolá boszúsan a bájos özvegy: – ha ezen embernek a szíve is olyan
érzéketlen mint a lába, úgy nem sokra megyünk vele! Pedig kár! Nem rút
férfi. S az a sok drága ékszer a mellényén és nyakán, bizonyosan czégére
lehet egy nem megvetendő gazdaságnak!… De hogy olyan érzéketlen! – –
vagy tán csak bátortalan még folyvást! – tevé gondolkodva utána, és
szinte kedve volt volna már valami módon tudtára adni a compagnonnak,
hogy – ne röstelje, s igyék bátran!

De a kereskedőtárs ujjával sem érinté boros poharát.

Ez alatt a háziasszonyság megkisérte mindent, nem is annyira a jókedvnek
fentartása, mint inkább annak megteremtésére. Beszélt, kinálkozott,
nevetett is; bár könnyen észre lehete venni, hogy mindezek csak
tettetett kifejezései érzelmeinek.

Szerencsére, hogy a jó Hannóvernek végre-valahára meghozá igazi kedvét a
valódi neszmélyi, melynek hatása, nála is mint legtöbb embernél, a
beszédességben kezde nyilatkozni. Legelőször is felköszönté a – még
folyvást távollevő háziurat, szeretett nejével, gyermekeivel és minden
hozzátartozandóival. Egyszerre azonban elérzékenyült. Eszébe jutván
ugyanis, miszerint neki is van ugyan felesége, de gyermekei – azaz egyéb
hozzátartozandói nincsenek, hacsak vasárus legényeit nem veszi
hozzátartozandóinak – meg borzas fejű, szőke tótjait, kik
Felső-Magyarországból, mázsa számra szállítnak neki kaszát, kapát és
öntött vaskályhákat. S ezen lelki elérzékenyülésére, nagyot hajtott a
tele pohárból, mely példát, felesége könyhullatások közt követett;
könyeinek hullását azonban nem annyira az elérzékenyülés, mint inkább a
pezsgő csipőssége sajtolván ki szemeiből.

De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a
legélesebb klarinéthangon, s felugrott székéről, mintha egy eltévedt
villám csapott volna a tányérok közé.

– Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. –
Mi lelte önt?

– Szent isten! – kiáltá Holdburgné. – Ah, végem van!

– Mi baja?

– Jaj nem merem kimondani!

– Mi az? mi az? mit nem mer kimondani?

– Az asztal alatt – – – – ah!

– Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vőn kezébe, hogy
az asztal alá világítson.

– Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá
kezéből. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni.

– De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a
kiváncsiság tetőpontját éré el.

– Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a
szobából.

– Kimenni? – – –

– Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – –
Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!…

– Mi történt a topánjával?

– Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni;
Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! –

A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek
volna egy pillantást az asztal alá vetni.

A legnagyobb zavar tetőpontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az
asztal alatt: – kikirikí!!

– Mi az? Szent isten!!

– Hah, Lajos, az átkozott Lajos!

– Mit csinált?!

– A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!…

S valóban Lajos volt e merész tett hőse, ki is atyja távollétét
használva, szabadságot vőn e kis jux elkövetésére.

Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának
köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek előtt
mindjárt nem vett tőle nagyon kézzelfogható elégtételt e csínyéért; de
midőn megcsíphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala
az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával.

– Ah, ez már mégis neveletlenség! – szólt apjához Ottil.

– Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint
grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom.

– Hju, mindjárt föld alá sűlyedtem volna!

A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet
tenni, mint jóízűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa
udvariasságból, csak zsebkendőjökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli
torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre,
hogy ő nem adná egy vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven,
szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinő volt még zavarban és
Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos
kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi
csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket
vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett
volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem
tudott mást, mint Goldbach után kérdezősködni, hogy hova maradhat oly
soká.

– Valóban, több fél órájánál már hogy távozott, s mégsem jön.

– Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a
tőkepénzes.

– Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla
Hannóverné.

– De én még iszom egy cseppet, mig bejő a háziúr, – mondá Hannóver.

– Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, –
hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné
előtt, hogy itt voltam.

– Még ez a pezsgő sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte
halkan leányához a tőkepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve
telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni.

Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elő a
háziurat.

– Úgy úgy, édes Goldbachné, hívassa csak elő, – szólt Hannóver úr; –
nagyon vágyom már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak
okát nem tudom adni minden ivásomnak.

– Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil.
Bizony még ruhámat önti le.

– Ne félj lányom; vigyáz az minden cseppre, hogy kárba ne menjen.

Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hírt, hogy
Goldbach urat nem tudni hova lett.

– Nézted szobájában?

– Ott sincs.

– Az udvaron? a kapu alatt?

– Sehol sem találtam.

Ekkor a kereskedőtárs kelt fel, s igéré, hogy ő majd feltalálja és
visszahozza.

Eltelt öt percz, tíz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még
pedig azon hírrel, hogy Goldbachnak sem híre, sem hamva a háznál.

Ezután vállalkozék a két segéd, hogy ők minden esetre előteremtik.
Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral.

Elmentek ezek is, s vissza is tértek üresen.

Mit jelenthez ez?

A háziurat a föld nyelte el!!

A háziúr a kútba ugrott!!

A háziurat a boszorkányok ragadták el!!

Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetős unalmasnak
találták e hosszas várakozást.

– Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla a tőkepénzes, ki mint
elnök, első kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak.

– Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük
meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tőkepénzes. Az idő már késő
és – –

– De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajő
férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott
kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd
mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim
előtt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készíték. Majd Ottil
kisasszony lesz oly szíves megbírálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy
tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad időnk egy kis játékra
is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom,
szenvedélyesen játsza.

Mindez azonban nem használt semmit.

A vendégek arczából, mentegetőzéseikből látszék, hogy sértve érzik
magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még
szivesen, ki nem akart előbb távozni, míg egy pohárral rá nem köszönt
Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a
távozásra.

Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és
kézszorítások után, az étterem ki volt ürítve a vendégektől.

Goldbachnénak sikerült ráerőszakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak
karját ajánlva, kisérje őt haza.

A család magára maradt, még pedig a családfő nélkül.

Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. –
Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra
halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve
Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az
ajtót, ha Goldbach meg talál jönni.

Ő maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból;
úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy
halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun,
semmi hír Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk
semmi különös megütközni valót: de midőn a férj, mint gazda, épen
vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt
másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nőnek, ha az
szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi
lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy
annak, előttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir
legyőzni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése
miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból
iratokat vevén elő, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda
elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhető emlékek még hajadon
korából, vagy tán épen még későbbi időkből, – elég az, hogy egyenként a
lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá
újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá;
mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig
tarta. Az éjőr, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt.
Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden
óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza.

Eltökélé, hogy le nem fekszik, ha három napig kell is rá várakoznia.

Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt
kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezősködének, vajon
Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen
vendégséget, hol a házigazda, szőrin szálán elvesz a mulatságból! s a
hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat.

E tünődések azonban mitsem segítének. Goldbach azért mégsem tért vissza:
nem tért pedig egész – más nap estig.




III.  A szegény Goldbach!!

A kínosan átvirrasztott éj után, szinte est lőn már, – midőn a városka
távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon
egy férfi botorkált.

A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S
kitértek előle, mint boros emberek elől szoktak a józan emberek.

Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy
megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha
valahol még ráakadhatna személyes leírása után.

Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy
megbeszélgetett magában, mint egy kezdő szinész, midőn előadásra menve,
egész a szinházig szavalgatja magában szerepét.

A járókelő emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben –
Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva
tértek ki előle.

– Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen ő példánya
volt a józanságnak!

– Mi vihette őt a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban?
olyan szép felesége és szép gyermekei vannak!

– Nagyon megfeledkezett magáról, hogy még az utczán is tántorogva megy!

– Ne bántsátok! megtörténik az a becsületes emberen is!

Goldbach mindezeket nem hallá, hanem ment tovább a maga útján.

Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendők után most szabadult volna
ki a tömlöcz fenekéről! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idő óta,
most vették volna róla először le a vasat!

Régi ismerősei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta
volna.

Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni!
Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint
kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél!

Mi lelheté őt?

Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedő után? Vagy tán hű
kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – –

Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben
meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval
hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták.

– Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna
már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha
ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanítsam őt: hogyan kell magát az
asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott
az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én?

Megint elhallgatott, s megint tovább botorkált.

– S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bírt engem
megsemmisíteni?!… Veszett mennykő! hogy nem az én két kezem által mulhat
ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak!
Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog
a szívem!… Nyomorult szívem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak
ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!…
Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? Előbb már tudtam, s
megint kiment a fejemből. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több
gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belőle, mikre
legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – –
Oh, erőt! erőt! boszúálló isten!!…

A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be őt
neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját.

Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében ült és várta férjét a
divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul
átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha
hosszú imádkozás után felejtette volna úgy.

A nő, megrendült, midőn férjét be látá tántorogni.

Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét.
Ittas emberrel könnyű elbánni!

Ha még csak az volt volna!… Ittas volt ő, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem
a bor lángja égett benne.

Midőn belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához
ment, azt erősen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elő.

– A boltot be kell csukni! – szólt rekedt hangon a fűszerész.

– Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek
majd roszat gyanítani kereskedésed állása felől?

– A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. –
Midőn künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért
ne történhetnék az akkor inkább, midőn a házon belül van a vész!?

A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordítá a kulcsot
kétszer.

Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetőpontján boldogságának,
a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a
nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha körülnézett a
világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú
fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S
ki most látja őt – őrjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy
vezeklő bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, –
valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem
kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy
elhamarkodással rontottam el az előbbi alakot.

De lássuk, vajon igazolhatjuk-e magunkat.

Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a
szinpadon szokták, midőn valamely frappánt jelenetet, úgynevezett
művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni.

Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében;
szüntelen a nő arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, –
tán az elmult éjszakázástól, vagy sírástól, – s aztán rekedt hangon
ekkép intézé hozzá szavait:

– Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal
azért – sem tőrt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én
szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád
morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha
elébem volna írva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem
ilyen dolgokra soha! – Mérgemtől se félj. Kitomboltam már magamat. Az
utczán járókelőknek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, hogy
megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé
tettek! – Jó szerencse, hogy kisírhattam magamat! Most nem állnék ily
hidegen előtted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt,
mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklő. – – Semmitsem tudok már
azokból, a miket első fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú
vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyíthatlan sebet hagytam
meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!…
Férjedtől jövök.

Ha a villám mellette csap el a nőnek, nem rettenhetett volna jobban meg,
mind Goldbachnak e szavaitól: «Férjedtől jövök.»

A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó
szavak után, szünetet tartott volna, a végből, hogy gyötörje őt, vagy
hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó színét, hogy abból annak
lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! –

Goldbach folytatá:

– Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod színe – sem fehérré, sem
pirossá. Fejedet se hajtsd le előttem. Lesz annak még elég ideje
meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idő lesz számodra
mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!…

Goldbach elfordult, s tenyerével födé el arczát.

– Férjem! férjem!!…

– Én nem vagyok férjed! te nem vagy nőm! s gyermekeid nem gyermekeim!!

– Bizonyítványt! bizonyítványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nő: ki
beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – –

– Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minő nyugalmam van nekem!
borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni
vétkedet. A bizonyítványok már – jó helyen vannak.

– Jó helyen, mondod? Hol, – hol?

– A hatóság kezében.

Még a kitörendő sikoly is torkán akadt a nőnek e szavakra, úgy
megrendült egész lényében.

– Tudod-e, mi fog történni veled? – folytatá Goldbach. – Tudod-e, mi vár
reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán
sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú,
hosszú idők multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s
elporlandok én, mikorra te onnan ismét előkerülsz!…

– Oh istenem, istenem! – zokogott a hölgy.

– Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s
történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!…
Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog
feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! –
Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belőle
még a más világra is! – –

– Irgalom istene! – kiálta a nő, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult
a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott.

[Illustration: – Irgalom istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva
fejét, leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott.]

– Hiába sírsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az
eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én
tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bírák
itélnek; – s te ezeknek lől alájok vetve! – – – Készülj, – – minden
pillanatban jöhetnek éretted.

– Szabadíts meg! isten nevére, szabadíts meg!! – kiálta Goldbachné,
hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé.

– Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentőd. – – Ismered jól a
vén Zsedőfi Andrást…

Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen
nőre. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó
emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából.

Goldbach folytatá:

– A vén Zsedőfi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyéről, s
utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes
nejét, visszaállítson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit
szökésedkor magadnál felejtél – –

– Istenem! istenem!

– Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar
kérdőre vonni, melyet tévedésből s elég vigyázatlanul reggeli
borlevesébe ejtettél…

A nő felugrott, s görcsösen kapá meg a férj kezét:

– Hol beszélt veled Zsedőfi András?

– Oh istenem, istenem! Minő boldogság, minő édes örömök közül
szólíttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó
volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s
mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!…

Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, míg a kétségbeesett
nő, folyvást görcsösen szorítá magához karját:

– Hol találkozál Zsedőfivel? szólj, szólj, hol jövél vele össze?

– Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem
figyelve a nő rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre
lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Őgyeleghetek a
nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak
az emberek, mikor már semmisem érdekli őket itt a földön!… Oh istenem,
istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nőt, két gyermeket és – barátot! –
– Barátot!?… Oh, hogy elragadták előlem azt a drága zsákmányt!

– Hol van Bertalan? kiálta magánkívül a nő.

– Ahova majd téged is vinni fognak, ott van ő is. Előre elsietett. Siess
te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! –

– Isten irgalmára, szabadíts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz
gyermekeimből?…

– Majd átveszi a város, és gondját viseli.

– És te, – – te el fogod hagyni őket?!

– Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd
gondomat.

– Tehát nem tudsz-e módot megszabadításunkra – rimánkodék a hölgy,
összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – –
mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett.

– Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel
ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd
fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belőle pénzt, a mennyi
kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre őket s
vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én
boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül
is nyomorultul fogsz elveszni… De csábítód, bűntársad az, ki engem
élőhalottá tőn – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az
életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt
össze kezeidet és ordítod tele a levegőt, hogy a ház talpon áll már!
Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye!

A szerencsétlen nő, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai
után; futkosott egyik szekrénytől a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra,
majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sírt s a férfi nyakába
borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott
fővel, mintha miről sem tudna, a mi körötte történik.

Már esti nyolcz óra volt, midőn – a kapun csengettek.

A hangra felüté fejét Goldbach, – s elfehérülve, halkan mondá:

– Itt vannak!… Már elkéstél. – –

Egy sikoly kitörésével, összeomlott a nő.

A férj ott hagyá őt a földön, s elébe ment az érkezőknek.

Minden szobán keresztül vitte útja, míg a kapuhoz ért, kivéve azon
egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek,
jóllehet még folyvást ébren, s így mindent hallva, a mi a
mellékszobákban történik.

– Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdő nővéréhez.

– Nem még. Nem tudok elalunni.

– Én sem… Mintha valaki sírna a másik szobában. Hallasz te valamit,
Betti?

– Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd
csak Lajos.

– Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy
sírjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor
majd, tudom, sírna.

– Milyen nagy zörgés van a szobákban!

– Hallom; az ajtókat csapkodtatják.

– Valami idegen emberek jöhettek hozzánk. Hátha zsiványok!

– Ah!…

– De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a
zsiványok elfutnak a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak?

– Ne menjünk be kérdezni, hogy mi történt?

– Én nem merek, – szóla Lajos, és szőke fejecskéjét a takaró alá húzta.

– Hát ilyen katona vagy?

– Tudod, mit, Betti? Kiáltsd be Eduárdot.

– Eduárd! Kiáltá Betti.

– Jobban kiálts. Nem hallja!

– Apánk is az udvaron. Minő zaj!

– Betti! – hátha tűz van?

– Ne ijeszsz, Lajos; akkor én is félek. Jer, keljünk fel!

Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a
paplan alá.

– Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput
bezárták, s már nincs olyan nagy lárma.

Sebesen elrobogó kocsizörej rázta meg e pillanatban a szoba ablakait.

– Bizonyosan kocsin ment el tőlünk valaki. Beh szeretném tudni, kik
voltak itt?

– Csak Eduárd jönne már! – – Eduárd!

– Vagy édes anyánk jönne! még ma egész nap nem is láttuk őt.

– Apánkat sem. Kiálts egy nagyot. Kiáltsd hogy – mama!

Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi
válasz.

A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást ijesztgetve vagy
egymást bátorítva a takaró alól. Éji mécseske világítá a szobát. Azt nem
merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb,
mint sötétben maradni. Még így is sok mindent láttak, különösen Lajos,
ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedőben lelkek járkálnak
a szobában.

– Oh csak el tudnék alunni!

– Hunyd be jól a szemedet, Betti!

– Nem bírom. Mintha még most is hallanék valakit sírni. Olyan hangja
van, mint anyánknak.

– Ha vele történt volna valami, Betti!

– Vagy apánkkal.

– Vagy azzal!

– Ha megölték volna!

– Oh ne mondj ilyent!

– Tudod, hogy most három-négy hónapja is mi történt?

– Mi történt, Betti?

– Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a
Liliom-utczában azt a szegény takácsot?

– De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd
nekünk is úgy kellene koldulnunk.

– Oh Lajos, aludjunk el már.

– Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes
anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól.

– Istenem, ha csak mi ketten volnánk itthon.

– Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz
nappal!

– Tán még éjfél sincs.

– Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza
járnak.

– Ne beszélj Lajos, mert így nem fogunk elalunni. Húzd erősen magadat a
paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem.

– Igen de – –

– Ne szólj hát megint! Jó éjszakát!

Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült
minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna.

Reggel, már jó magasan állott a nap, midőn a nyugtalan éj után a két
gyermek fölébredt.

Máskor édesanyjok szokta őket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas
szavakkal és jó meleg reggelivel.

Most még csak Eduárd sem jött öltöztetni őket.

A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat.
Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre
ismét hős lett, s borzasztóan állította, hogy ő az éjjel sem félt, hanem
csak álmatlan volt.

– S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az
ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel.

– Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás
lábaival kilépett a szőnyegre, s fehér csipkés hálófőkötőcskéje alá
duggatá szétbomlott világos szőke haját. – Nyujtsd ide kérlek
harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk
sem jön senki.

– Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok,
hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá,
azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt.

– Mi ez? az ajtót ránk zárták!

– Zörgess.

Lajos dörömbölni kezde. Nem válaszolt senki.

– Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az
éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani.

– Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van
topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – –
Eduárd! Eduárd! Nem hallasz?

– Nyissák ki az ajtót! segíte Betti is kiáltani s kezecskéivel
dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé.

Pár percz mulva lépteket hallának az udvaron.

– Ah, jőnek!

– Talán apánk, vagy Eduárd, mert férfiléptek.

A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen
férfi léptek a szobába.

A szőke Eduárd szemei erős sírástól valának kiveresedve. Haja még a
szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendője, úgy álltak testén,
mintha három napig nem vetkezett volna ki belőlük.

Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes
arczczal bírt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy
gonddal előre volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér
lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete
atlaszkendő takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból
volt készítve.

Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded
Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a
város által convencionált halottjelentő (vidéki elnevezés szerint,
halálmadár). – Midőn a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vőn,
mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté
meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól:

– Tehát ezek lesznek ők?

– Igen – felel szomorúan a szőke inas, és zsebkendőjével megtörlé
szemeit.

A gyermekek már ismerték temetésekről a baljóslatú halottjelentőt, s nem
csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik.

– Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentő, miután megczirogatá
mind a kettőnek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én
most hozzátok?

– Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztő embertől. –
Eduárd, hol a mama?

– Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd
megtudjátok később. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is
tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek.

– Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira
függesztve. – Hát ő hol van?

– Az is elutazott, kis lányom; s én reám bízott benneteket, hogy, míg
visszajő, viseljem gondotokat.

– De mi magát nem is ismerjük.

– Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert
mindjárt jöttök velem.

– S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a
férfin tartva.

– Hozzám, – felelt az.

Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért
kabátja szárnyába fogódzott.

– Én nem megyek ezzel az emberrel! – szólt rejthelyéből Lajos.

– Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd
meg, hol van édesanyánk?

– Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a
csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból.

– Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértődéssel Waldmann
Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért.

– A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetődzik! Betti, egy
lépést se menj.

– Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még
akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis
fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az
inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? Segítsen előkeresni. Úgy
hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell
szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá,
addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy
pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi,
hálófejkötőcskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre,
módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A
holmikat egyenként mind írásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony.
El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is
szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját
is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik
orvos gyógyította. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a
felsőruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a
bőröndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a
leendő kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez
fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már
történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek magatokat,
csak szülőiteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát,
mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek
magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készített
kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis
leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te
is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz,
hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok.
Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot.

– Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S
miért kell nékünk magával mennünk?

– Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos
dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal.

– Tehát miért nem adták tudtunkra?

– Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most
engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos
fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz
magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz
kedvedre eleget.

– De miért nem maradunk hát a mi házunkban?

– Mert a ti kedvetekért én nem hurczolkodhatom ide egész családostul.

– Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy
Hannóverékhez?

– Azok el vannak foglalva, fiaim.

– Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szőke
inasra függeszté, ki is alig bírt a lányka szemeivel találkozni s
elfordult midőn felelé:

– Igaz.

– S meddig fogunk mi ezen idegen úrnál maradni?

– Míg kedves szülői vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta,
hogy csak jól viseljék magokat.

– Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem erről mitsem szóltál!
Pedig ő mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis
lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé
szoktatott már. – Ámde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell
anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral.

Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és
engedett, mint gyöngéd nővére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt
és opponált a halottjelentőnek; míg végre is mit volt tennie, a nagyobb
erő és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentő
mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle.

Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden
szekrényfiókot, s a mit elszállításra méltónak talált, be a bőröndbe. A
gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új
tallérokból állottak, gondosan elzárva kisded porczellán perselybe, – a
perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá.

– Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet
azonban, hogy magában mást is gondolt.

– Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva;
– tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a
bőröndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom.

Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a
bőröndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezőbb esetben, a
halottjelentő úr fejéhez nyomni!

– S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e
szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. –
Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat
balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat
és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért
mennek, s mi sors vár ott reájok!!

Midőn a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár
köny gördült ki szemeiből, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midőn
az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre
szemeim látnak!…




IV.  A fenyítő törvényszék.

A _kék macskához_ czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a
firma levétetett.

A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek
szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s
kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát
szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette
elmenőknek: «_ezen ház eladandó!_»

Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása
után, midőn is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta
számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlő
részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig
maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város
vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két
gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén le
az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes
és emeritus halottjelentőjének apai gondoskodását vevé számukra igénybe,
fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes
kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe,
mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez
utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és
családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a
városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem
régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová
történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott.
Színhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a
történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui
lehessünk.

Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a
büntető-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra előtt már
gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei,
birái, jegyzői, – elszéledve a benlakó tisztviselők dolgozó vagy épen
dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel előzendők meg a
fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz
órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások
megkezdetének.

Nem leírását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az időnként ki- és
bemenő vádlottakat, torzszakálú, csüggeteg arczú rabokat mellőzni
fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket
érdeklőket. A zöld asztal felső végén foglal helyet az elnök; legszebb
korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerő szelid
vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek.
Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar
kifejezéssel arczán, daczára hogy előtte egy tányérnagyságú
burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd
kinyitva, majd becsukva azt, míg végre egyet szippant belőle, melyre
azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy
attilája két hátulsó zsebében két zsebkendőt is hordoz, – az egyiket
használván gyakran könnyező szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az
orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy,
például, szőnyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr
elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt
ülő jegyzővel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott
visszafelelni, akkor is meglehetős szarvas hibákat ejtve a Cicerók
klasszikus nyelvén. A jegyző nem több harmincz évesnél. Egyike a
legszebb magyar ifjaknak, minőket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró
ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta,
hogy szinte hátráltatja őt a folytonos irásban, melyet mások is
észrevehettek, midőn időnként majd egyik majd másik vállával feszenge.
Lágy fekete haján, minden kriminális ülés előtt, fodrász keze remekelt,
mintha mindannyiszor tánczvígalomba lépett volna. A komoly bírák közt
egyedül csak ő örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti
krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idő van még hátra
ebből a borzasztó ülésből, hol az ember szemlátomást látja, miként
őszülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk,
jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben
is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel
úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a
két patvaristát ha megemlítjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég
szék hiányában ketten _egy_ széken ülnek s hatalmasan szundikálva,
gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol.

Tíz óra volt már, midőn egy önvallomás aláirása után két vádlott
kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét.

A nő névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták ők, lett
légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala.
Rettenetesen érdekelte őket, ha a kriminális törvényszék előtt hölgyek
jelentek meg. Férjcsábítás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztő
és vérlázító dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két
patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül.

Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsíkos tafota ruha volt testén s a
tavaszi hűs ellen könnyű püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszíte
szépségéből, sőt halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, –
mint azt a jegyző úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé
szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott
volna.

A félelemtől vagy szégyenérzetében-e, úgy reszketett bírái előtt a szép
hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól,
– csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel.

Midőn kérdezteték:

– Mi neve, asszonyom?

Csak alig hallhatólag, mint szemérmes ara az oltár előtt felelé:

– Goldbach Jánosné.

– Született?…

– Született Völgyi Erzsébet.

– Kora?

– Harmincz év.

– Hol született ön?

– B. megyében a völgyi pusztán.

– Szülői?

– Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tíz évig a völgyi puszta
haszonbérlője volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi
vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a
fővárosba jövénk, hol én varrás, hímzés s egyébb női munkákkal keresém
mindkettőnk kenyerét: míg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék.

– Folytatta kenyérkeresetét kézi munkákkal? kérdé az elnök.

– Igen.

– De később férjhez ment ön… Hogy hívták férjét?

– Goldbach János, – felelé alig érthetőleg a hölgy.

– Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De
önnek még ezt megelőző viszonya is volt.

A nő, szemeit földre sütve, hallgatott.

– Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali
egybekelése előtt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy
vagyonos tőkepénzessel.

A nő folyvást lesütött szemekkel hallgata.

(A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám:
jön már a regényes!)

Az elnök kissé törelmetlenebbül folytatá:

– Ön nem felel. Miért vonakodik őszinte lenni? Gondolja ön, könnyíteni
fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg Zsedőfivel?

– Pesten, – felelt mindig sápadtan a hölgy.

– Még akkor varrólány volt ön?

– Igen. Zsedőfi minduntalan boltunkba járt, mely a Kígyó-utczában vala;
s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s előzékenysége és
ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nőtlen; s tán még
szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét
viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki kézimunkája után él, könnyen
elkapattam a fény által és –

– És?

– Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét,
kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá.

Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak,
pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetőleg a fölötti örömüket
nyilváníták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily őszinte vallomásai
után, nem sok fejtörésre leend szükségök.

S valóban a szerencsétlen hölgy oly őszinte is volt vallomásaiban, oly
leplezetlenül adva elő tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt
hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd őt
is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan
szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhítőbb leend rá nézve
vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által
enyhíthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább
nem oly tenger időre: ha így előbb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly
magokra hagyott, kikről most nem tud semmit!

Az elnök ismét fölvette a fonalat.

– Ön azt mondá, nőül ment Zsedőfihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen
egybekeltek.

– Igen.

– S meddig éltek önök együtt?

– Csak egy évig. Tovább nem bírám kiállani.

– Nem bírá kiállani, mondja ön? Tán durva volt ön iránt?

– Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A
legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kínzott.

– Kínozta önt? s hogyan?

– Koplalással és – – ütésekkel.

– Tehát testi bántalmakkal is illeté önt?

– Oh sokszor és embertelenül!

– S végre, – folytatá az elnök, – hogyan vált meg e kínzástól?

– Zsedőfinek volt egy távol rokona, ki gyakran járt a házhoz.

– Neve?

– Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. Zsedőfi volt
neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan
naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem őrködéseinek, nem
egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – –

A hölgy elakadt.

– Oh csak általánosan, segíté őt az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s
így e találkozásoknak csakhamar viszony lőn az eredménye – nemde azt
akará mondani?

– Igen.

– S tovább? Önnek bizonyosan igéreteket tőn Zsellye Bertalan, ha – –

– Férjemet elhagyom, – egészíté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy
azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszeríte tutorát nála
letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott
tőle, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s így pénzéhez
sohasem is juthatott.

– S mégis, midőn kegyed elhagyá vele titkon Zsedőfit, hová mehettek pénz
nélkül, s miből éltek?

A hölgy feltűnőleg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre
tekintve válaszola:

– Varrtam. Elővevém ismét a kézimunkát s abból éltünk.

Az elnök egy félív írott pecsétes levelet vőn ekkor elő, s a hölgynek
erősen szemébe nézve mondá:

– Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyítvány van
kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekről szól. Vett ön ebben
részt?

A nő e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pír futá el, s megtört
szemei egyet villámlottak.

– Uraim, – szólt, a föntebbitől egészen elütő tiszta hangon, mintha e
vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám
egyszer Goldbach által említtetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és
szörnyű sírásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta
aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. Visszautasítom e bűn gyalázatát
vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az
egy igaz élő istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem
vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el!

Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki
egyhangúságából. A kezében lévő papirral játszadozék, azt majd
összehajtva, majd szétbontva, míg végre hidegen szóla:

– Mind meglehet az, hogy ön e bűnről mitsem tud; hanem mégis nagyon
különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett
valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem
kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt,
Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget?

– Nem tudom, – felelt nyugodtan Goldbachné.

– Tehát soha sem mondá önnek, honnan vevé a tizenötezer forintot?

– Nem, miután sohasem kérdezém tőle. Ő engem minden szükségessel
ellátott, s így – – –

– Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént
mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri,
hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s
mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e
kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta őt. – Nos? feleljen
ön!

Goldbachné azonban soká nem bírt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy
okos gondolatot tudjon kierőszakolni, melylyel előbbi mondását
igazolhassa.

– Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván hallgatását. Én
szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem!
Ügyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépíteni is hibámat! Nem voltak
még nekem soha bíráim az egy istenen kívül; az meg is büntetett eléggé,
gyötrelmes napokkal, álmatlan kínos éjszakákkal. Most önök kezében
vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek
tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki előtt
nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni
soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya
vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek előttem
életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza,
hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó
lelkemről ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és
fonnyasztja életemet! Oh ne kínozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az
isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál,
enyhítsenek, – enyhítsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan
mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva!
kínozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök
gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbított, de hosszú
fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielőbb vissza! – – Jó,
becsületes embereket fogok belőlük nevelni! Minden nap elbeszélendem
nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s őrizkedjenek hasonló bűnök
elkövetésétől! Iszonyú, iszonyú! az anya állítja magát intő, ijesztő
például tulajdon gyermekei elé!!

A boldogtalan nő ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy
csúszott térdenállva bírái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna
egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked
megbocsátunk szegény asszony!

Csak hogy ilyeneket nem szoktak ott mondani.

Ámbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista
arczán is látszék a megilletődés; leginkább pedig azon szép fiatal
férfiú, ki a jegyzőkönyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székéről, a
hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel,
mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé.

A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: –
ezt bizony ők is megtehették volna!

A hölgy, midőn megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s
kifogyva egész erejéből, miszerint alig bírt megállani, melyre azonban
már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán
üléssel is meglehetne kínálni őtet.

Fölkeltek tehát, s az elnök inte a hölgynek, hogy foglaljon helyet.

Rövid szünet állt be. A nő leült, kendőjét szemeihez vivé s könyeit
törölgette.

Szünet után ismét az elnök kezdé:

[Illustration: A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé…]

– Tehát ön asszonyom, mint mondá, nem tud a megmérgezésről semmit?

– Nem, nem! gyermekeim boldogságára esküszöm, semmit sem tudok felőle.

– S nem volt önnek feltünő Zsellye Bertalan vagyona, midőn tudhatá ön,
miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban
Zsedőfinél volt letéve?

– Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván,
hogy míg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja őt ki,
halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám.
Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul
élhetek.

– S hová mentek, midőn ön férjét elhagyá?

– Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszítsünk. Míg
végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön
telepedénk meg.

– S együtt laktak?

– Nem uram. A gyanú elhárítása végett, külön laktam. Ürügyül, – mert rá
nem valék szorulva, – varrtam és hímeztem a város előkelőbb hölgyeinek –
s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát
bírván, nem volt féltékeny, s így csakhamar akadtak látogatóim, s mit
tán fiatalságomnak kell tulajdonítanom, – udvarlóim. Ezek közt vala
Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével
bírt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki
házi ügyei rendezése végett, mint mondani szokták, asszonyra volt
szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor Zsedőfi, majd mindennapossá lőn
látogatásaival, míg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal
megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye
Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá
hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal
indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehető gyanú el
leend hárítva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó
ajánlat! sokszor sírva bántam meg, miért nem maradtam kínzóm oldala
mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan
azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint
egyetlen mentőszert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki
élete függ e lépésemtől, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel.
– Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy
csökkenni, sőt igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk,
tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van,
befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemről
örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, míg végre érzém,
hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva
egészíté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az első
elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem
szűnt meg látogatásaival, – oda igérém kezemet, s a legrövidebb idő
alatt – egybekeltünk.

– És Zsellye Bertalan, mint igéré, társaságba lépett Goldbachchal?

– Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerződés
megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék.

– S meddig lakott ön együtt második férjével?

– Tizenkét évig.

– Egész elválásuk napjáig minden gyanú nélkül ön férje részéről?

– Igen, uraim.

– Első férje által köröztetve is valának önök.

– Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még
tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de így, –
oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket
megtámadni.

– S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült Zsedőfinek önöket
fölfedeznie?

– Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez előtt,
egy estve azon hírrel lépett be hozzám, hogy ő férjemtől jő, hogy én fel
vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem,
istenem! mi lesz belőlem? mi lesz gyermekeimből?! – sóhajta a hölgy, s
újra megeredtek könyei.

Az elnök szeliden válaszolá:

– Gyermekeiről, mint értesülénk, van már gondoskodva.

– Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva
rólok?

– Goldbach egy összeget, mint tőkét tett le számokra, melynek kamatjából
fogja a város őket neveltetni.

– Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyéről a nő. – Goldbach,
Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem
gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szívemen, hogy épen annak kell
gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná!

Az elnök folytatá:

– A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent
elkövetünk sorsa enyhítésére, – s most távozzék kegyed, míg ismét
hivatni fogjuk.

A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és
visszatekinte bíráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette
itéletét, melynek előbb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak
vele, – – ő már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet
nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök
azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a
hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a
teremből kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn
álló csőcseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon
kiváncsiak mások könyeire!

A bírák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst
burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele
szemközt ülő fiatal jegyzőhöz:

– Quid putat spectabilis? ista persona – –

– Valde pulchra! – egészíté ki halkan a jegyző: – valóban nem bántam
meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony
dereka!…

– Vettem észre, mily hálás tekintetet vetett a spectabilisra.

– Egy új Magdaléna. Fel tudnám őt oldozni.

– Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én időmben. Hiszen
spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt
kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújítási
bálban keringőre foglalkozni.

– És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bír
fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis.

– Hanem nem Verbőczy uram szerint, a kriminális törvényszék előtt.
Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és Zsedőfi.

– Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult
kettőre, – szólt nyugtalanul a jegyző.

– Az én órámon még csak három negyed egyre.

– Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok
mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból.

Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyző úr észrevételére, még pár
tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a
Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét,
kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal.




V.  A halálmadár kosztosai.

Waldmann Sámuel polgári halottjelentő és érdemes szabómester úri házánál
teszünk látogatást.

A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal
növekedék.

A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves
életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete
bőr kanapét őriz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban
hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan
diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajítja fejéhez a
jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos,
cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket
megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s
értékesebb dolgokkal jőjön érintkezésbe. Ő maga nem tud felkelni, s így
nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét.
Napestig van mit hallgatni Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már
rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset
eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha
valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele.
Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát
minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy
engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó,
pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is,
épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az
isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd!
(a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni:
bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések
daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek
bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát
temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen
máshová!!

[Illustration: Zsuzsánna asszony nem tud felkelni…]

Szörnyű nagy kín volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai
kanapéról nem tudott fölkelni.

Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik
maga Waldmann).

Ludmilla, leánya volt és szemefénye a kedves házaspárnak.

Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak,
buta, vastag orr ékesíté orczáját, és szemei hasonlítának a sült
haléhoz.

Vala pedig tizenhét éves.

Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen,
kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét
év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr,
nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell
mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a későbbi
kor klasszikus szépségével.

Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos
virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is
uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét
főzni, mikor ő töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki
az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jő az asztalra.

Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann),
harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely első legénye. Mint
minden szabómesterséggel foglalkozó ember, ő is sápadt vala. S ez a
halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az első
legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem
egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak.

Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek
a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák.

A házhoz költözködésük első napjában, Waldmann igérete szerint,
csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás
kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron
pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. Ebből
szépen kitakarították a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt,
fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendő mobiliát, egy tábori
ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak.

Betti és Lajos elszörnyűködtek, midőn e szalonba léptek, s ott meglátták
azt a tatár fényüzést.

Nálok a kályhafűtő is kényesb szobácskában lakott.

Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal
készített kenyerek, mindjárt következnek.

A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem
viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bízott árvák, szünteleni
nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában
ő sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát.

Az ebéd azonban kevesebb kivánni valót hagyott maga után.

Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult
asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos.
Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát
elvitte magával az asztaltól, megtörölte száját, ha épen eszébe jutott,
– az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után
felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor
következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad
megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy
kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására
már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idő, mely a
kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve.

Épen az első napon vagyunk, midőn a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A
mai párbeszéd tárgya tehát ők valának.

– Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtől mintegy
megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen
két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést,
minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt.

– Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely
helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála.

– Ki hitte volna?!…

– Valóban senki.

– Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te
végét nem várod a szónak!

Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje
irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a
halottjelentő úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem
csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, –
miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segítségével
állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És
Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon
megszorítva leendő férje megválasztásában; ő egyedül gyöngéd szívének
hajlamát követé, midőn Sámuel úrral sírig tartó frigyre lépett. S végül,
ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint
Sámuel azon boldog időkben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem
egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idő jön, s az
idő a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nőt
is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud
érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idővel. – Tán itt is ez
okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra.

A párbeszéd folytattatik. A nő véve ismét fel a fonalat, miután az
előbbi megdorgálásra kiüríté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy
darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebéből keresgélt
elő.

– Most már igazán kérdem, úgymond, – ki hitte volna? ki hitte volna
erről a szenteskedő Goldbachnéról? mit mondasz?

Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem
merte tudni, hogy vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony
szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá:

– No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint
egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje
volt neki.

– Egyszerre! egyszerre kettő, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e
kis kiegészítésre.

– Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháboríttatás jele
nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána:
– Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is így két férjem volna?

Waldmann felüté fejét és szemei mécsszerű lobbanást vetettek.

– Gyilkolnék! – ordítá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott
egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse,
vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is
meglehet.

Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s
erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e
pillanatban lépvén a szobába.

– Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni
ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez így tart, kivernek
bennünket a házból.

– Mi történt? kérdé ijedve a halottjelentő.

– Hát az az egyik Goldbach-gyerek, az a…

– Melyik? Betti?

– Nem, a másik…

– Úgy bizonyosan Lajos. – Nos? mit csinált?

– Bevezetém őt szobájába, s azonnal elkezd ordítani.

– Sírni, Ludmilla, sírni, – igazítá ki gyöngéden a halottjelentő. Tán
édes anyja jutott eszébe. – Nos?

– De papa, ordított az, erősíté a lány – mit azzal bizonyított be, hogy
fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot.

Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag,
amazt az ijedtség idézte elő az arczokra.

– Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te
gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején,
az első napon meg kell őket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a
gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné
igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.)

– Nem kell a gyermekeket mindjárt az első napon elidegeníteni,
Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem
vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra.

– Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a
kanapéról. – Hát azt várjam-e be, míg végre sorra be fogja verni
ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó!
Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert
már a bölcsőnél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek,
hogy az ablakot betörje?

– Csak az, – felelt Ludmilla, – hogy nem vezetjük az anyjához.

– Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá
mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot,
amit betörjön.

E szavak után Sámuel úr vett magának szabadságot a szólásra.

– Zsuzsánna, – monda lágyított hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a
mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten
ugyan fordítson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna
elvégezve…

– Nos?

– Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sírna… Ha te
például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?…

Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha ő nem volna többé! –
Waldmann folytatá:

– Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeseríteni
őket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna?

Zsuzsánna el lőn érzékenyülve és meggyőzetett. A jó Waldmannak sikerült
az első büntetést védenczei fejéről elhárítani. A feleség csak annyit
kivánván ez úttal, hogy ilyen előre nem számított károk, megtérítés
végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához.

– – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban
keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a
lefekvés, vetkőzés és elhelyezkedési első próbákon rajtok segítendők.

Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel előttünk. Ismét
beszédes, mint az első találkozásunkkor tapasztalók, midőn a gyermekeket
magával vitte az apai háztól. Ő csak felesége jelenlétében volt szótlan,
hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék
Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott,
hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószívű, becsületes ember
volt, s valódi – gyermekbarát. Több ízben adván jelét gyermekek iránti
jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi
folyamodók elmellőztével, az ő gondviselésére bízni a boldogtalan
Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon
időben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat,
de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendő tűpénzt is tehete félre.
S mindezek daczára is a halottjelentő neje el nem mulasztá a nemes
tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival,
miszerint így nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek
nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig
fölségesen tudnak szaggatni, tehát a nemes tanácsnak tessék a tőkéhez
nyúlni s a ruha-költségeket fedezni.

– Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midőn első este a szűk
czellában találjuk őt; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem
igen jó ágyat, addig míg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni
fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban.
Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése előtt
oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan
lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a
macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár
egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd
Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól
viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne
történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagítani. S mondjatok nekem
szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már?

A komoly, halvány Betti, sóhajtva felele:

– Még nem. Hanem majd fogunk imádkozni.

– Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel
el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne
hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a
szappanosokat is gazdagítani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd
szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba.
Na, jó éjszakát!

A halottjelentő és szolgáló távozának. A két gyermek egyedül maradt.

Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól
kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi
itten?

Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában,
az is hátával felfordítva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket
egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s időnkint kendőjével
törölgeté szemeit.

– Szegény Betti! te sírsz, te is sírsz már, nemcsak én sírtam, kezdé
mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú.

– Oh Lajos, hogy ne sírnék, mikor így el vagyunk hagyatva!

– S minden ok nélkül ide záratva ebbe a kamarába.

– Én nem hiszem, hogy az anyám akarata volna.

– Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt így velünk. De miért is
bánt volna, mikor ő úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, ő nagyon
szeretett bennünket.

– Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh
Lajos, hátha – hátha – –

– Mit akarsz mondani Betti?

– Hátha nem is azért vagyunk mi itt, hogy anyánk elutazott?…

– Hát miért? miért volnánk itt Betti? – kérdé Lajos s fejével egészen
alája hajolt a lány arczának.

– Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk!

– Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nővére ölébe rejté. – Ha
meghalt volna.

– S előttünk csak titkolni akarák, míg eltemetik.

– Míg eltemetik! Betti, Betti! – susogá sápadva a fiú.

– Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolítják a kis
gyermekeket a háztól, hogy ne sírjanak annyit!

– Oh, Betti mi lesz belőlünk, ha édes anyánk csakugyan meghalt?

– Vagy tán a papa halt meg! – Ki tudja, ki tudja, Lajos!?

– Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk
koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek.

A gyermekek ekép ijeszték és szomoríták egymást, míg végre tán magok is
annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sírva,
egymás vállára hajták, s világos szőke hajaik, mint aranyhullám egymásba
folytak. – Sokáig így maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna
magokat, vagy mintha egyszerre erős férfiakká edződtek volna,
elhatározván bevárni a reggelt, – a jövőt.

Így szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy
csuklás, az elmult sírásnak következménye, rázá olykor meg őket. Aztán
az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva,
egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietős
útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Így is virradtak meg.




VI.  Paedagógiai kisérletek.

A nap már jól fenn volt, midőn Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei
szobájába.

Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a
vánkosra.

– Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s
nini, még csak le sem vetkőztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a
drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult
halottjelentő, s odamenve hozzájuk, felrázá őket édes álmaikból.

Először is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sírástól olyan
bágyadt, megtört fényű vala. Első szava is, midőn fölrezzenve karjait
kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!?

– Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve
a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, –
mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, melyre az is felébredt. –
Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?!

Míg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná
abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simítá
halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem?

– Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony.
Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkőztetek
le?

– Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely
Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját.

Az apa visszafordult, s intőleg szóla:

– Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem
érthetsz a neveléshez.

Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja előtte,
mily durván megdorgálta őt az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az első
legény és Ludmilla segítségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért
elégtételt veendő, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé.

– Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerőszakolá magát
a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lőn testével töltve. – Hallom,
hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkőztek, és csupa
daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt
ez? nos? hadd halljam!

Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a gyerekek; nem annyira
önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig így nevezé őket) féltvén.

– Na, – nem kapok feleletet?

– Nagyon elálmosodánk, felelt halkan Betti.

– Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelő hangon a
férj. Elálmosodtak szegények.

– Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért
kelletett volna levetkőzniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát
miért hagytátok égve?

– Elfelejtettük és elaludtunk, – felelt ismét a nővér.

– Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, –
elfelejtették szegények és elaludtak.

– De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel
veszedelemnek. – A nő erősen megnyomta e szót házamat.

– Hiszen nem történt veszedelem, – monda a férj.

– Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nő, minthogy már sok volt
szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen
beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, –
én!…

Sámuel úr elpirult és elhallgatott. Az asszony folytatá:

– S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok
lefekünni.

E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint ki a sötétséget legjobban
respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az
istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e
borzasztó akaratát, midőn Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága,
mely a szülőik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon
áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult
nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosításul) s elég daczosan és
merészen ezt mondá Waldmannénak:

– Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a
házban. Ereszszenek engem haza!

– Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. –
Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas!

– Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy
ingerelni akarván anyját.

– Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért
vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az
ablakot, csak elnéztem.

– Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! –
börzenkedék mindig erősebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba
vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezőivel, mi nem annyira
rettentő, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek
senkitől! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer,
menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erővel látszék őt az
ajtó felé húzni.

De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve,
olyannal, minővel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni.

Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának színe pedig egyremásra
úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen
burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé
felfrissítendő. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig
Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit.

Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti
holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellő
által megingott virág, – s kényszeríté őt az indulásra.

– Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nővér – hátha anyánk meg fog
érte haragudni.

– Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a
veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.)

Ezzel sok volt mondva! Ilyent még nem mondott neki senki a szemébe.

Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn,
mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl
sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem.

Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket
hebegé:

– El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy
elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák!
Sámuel, itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék
innen!

Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e
gyerekektől megválok, tízezer forint hatos kamatja költözik el velök a
konyhámból; s ez nagy rubrika, miután ők felényit sem emésztenek fel
évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával
kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen
közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal
és nénje batyujával.

– Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentő, lehető szelid arczot
öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek
milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tőle.

– Én nem tanulok senkitől, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok,
hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztő bagoly, mint a többi! (ez
alatt már Ludmilla is érthette magát.)

– Na na fiam, – na na Lajos! csitítá Waldmann, kezével arczához
közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától.
– Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá
kissé ingerültebben, – tehát erőszakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz
haza.

– De igen! jer Betti! jer édes kedves Bettim!

– Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy
megverünk, s mégsem mégysz haza!

– Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s
úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midőn
kukorikolni akar.

– Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s
egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles
haramiája fog válhatni belőle! hanem elejét veszszük! becsukom őt e
szobába.

Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy
helyeselve e szándékot.

– Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal
Bettit is. Egyedül maradok vele.

Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt
ismét kierőszakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a
keskeny ajtón kibujhatott, mint midőn gyűrűbe szorult ujjunkat nagy
vesződséggel kiszabadítjuk.

– Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom
feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép
gyermekem!

Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyaníta, indulóban volt
már.

De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanított a suttogásokból, s ki
makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s
olyan szomorúan kérte őt:

– Ne menj, Betti, ne hagyj itt magamat!

– Golyhó! mondá Waldmann, – hiszen nem történik veled semmi.

– Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá
szívrázó hangon a fiú s ruhájánál fogva tartá vissza nővérét, – oh ne
menj! Ezek a rossz emberek engem be akarnak ide zárni! Betti! édes
néném! Betti! kedves jó néném, ne oh – ne hagy magamra! oh istenem,
engem bezárnak! én tudom, én tudom! téged is elszakasztanak tőlem!… édes
anyám! hol vagy?!… Oh Betti!! Én félek éjjel egyedül lenni!!

Úgy zokogott a gyermek, s oly görcsösen szorítá körmei közé a lány
ruháját, hogy Waldmannak erejét kelle megfeszítenie, míg sikerült azt
megszabadítani tőle. Ekkor Bettit, kinek megeredtek könyei és sóhajai,
gyöngéden kitolá a szobából, s egyedül maradt Lajossal.

Lajos ekkor leveté magát a földre, s elkezde lábaival kapálni és
ordított, hogy a házat majd fejére szakasztá. A gyermeknevelő Waldmann
ellöké a fiú kis kezeit, midőn az épen lábát akará elkapni, s egy
ugrással künn volt a szobából. A kulcsot ráfordítá és zsebébe dugta;
aztán kendőjével megtörlé arczát s belépett a legnagyobb önelégültséggel
a másik szobába, hol a család ült együtt. Betti egy székre hajtva fejét,
s arczát tenyerével födve el, csöndes zokogással sírt. A halottjelentő
pedig még egyszer megtörlé homlokát s mondá:

– Sajnálom a fiút; de nagyon makacs! Adjatok egy pohár vizes bort;
egészen neki melegedtem! Valóban nagyon makacs! elejét kell venni a
rosznak!

Ha tudta volna a jó szabómester, mennyire hinté el itt magvát a
gonosznak!!

– Addig nem fogjuk őt kibocsátani, míg meg nem követ! szólt Waldmanné.

– Úgy van! délben meg fogjuk kérdezni tőle, ha akar-e megjavulni s
megkövetni bennünket.

– Nem délben! – hápogá a feleség: ma már nem fog ebédet kapni.
(Zsuzsánna asszony a nevelésben legczélszerűbbnek találta a koplalási
rendszert.)

Lajos ez alatt koránsem csillapodott el. Egyre döngött ökleivel az
ajtón. Betti mindig keservesebben sírt; mintha öcscsének az ajtóra tett
minden ütését az ő gyönge teste fogta volna föl. A fogoly sivalkodott és
rimánkodott; de csak egy szavából sem lehetett kivenni, hogy engedelmet
kért volna. Végre úgy látszék, hogy kis öklei elfáradtak, mert nem
dolgozott többé oly erősen, valamint hangja is kezde lassanként fogyni;
alig lehete már mély s mindig mulóbb hangú sírásából egyebet e szavaknál
kivenni: – anyám! édes anyám! – Ezt egy zuhanás követé, s aztán
elcsillapodott minden.

– Mily gonosz fajzat! mondá Waldmanné.

– Gonosz fajzat, Zsuzsánna, gonosz fajzat! – hagyá helyben a férj, ki a
gyermekkel elkövetett hős tette után ismét visszaesék alázatos
szerepébe.

– A nevelési díj fölebb emeléséért folyamodni…

– Pszt! inte gyöngéden a férj, egy figyelmeztető pillantást vetve
Bettire.

– Menj Ludmilla, egyetlen aranyos bogaram, nézd meg, nem égett-e meg a
rántás. Hívd magaddal Bettit is s oktasd belé a főzésbe.

Ludmilla fölkelt és savanyú képpel és nehézkes léptekkel kitipegett.
Betti is fölkelt, megtörlé szemeit, miknek selyem pilláin egy-egy
csillámló cseppje rezgett a legmélyebb bú-sajtolta könyeknek, s követé
Ludmillát.

Ő miatta ugyan eléghetett a rántás, s a hús is kifuthatott a fazékból,
cseppet sem szaladt volna utána. Oda ment a szobához, melybe öcscse volt
zárva s melynek ajtaja a füstös és eléggé takarítatlan konyhára nyílt;
leült a küszöbére, fejét az ajtóhoz támasztá s ott hallgatódzott. Olyan
csöndes volt pedig a szoba, miszerint azt kelle hinnie, meghalt, a kit
belézártak, ha egy-egy fájdalmas nyöszörgés nem győzte volna meg az
ellenkezőről.

Ludmilla ezalatt magányosan főzött. Nem sokat törődött a küszöbön
sírdogáló lánynyal. Időnként fonnyadt képű szabólegény fordult ki a
konyhába, téglázóvasát melegíteni, vagy hogy másért. – Ludmilla ilyenkor
mindig mosolygott; valami híres carrikateur azonban mint röhögést
használhatta volna modellnek.

– Kegyed mindig oly vidám Milla kisasszony; – kezdé a tűhős,
téglázóvasát az izzóba elhelyezve, mi közben magát is szépen odahelyezé,
a lány mellé.

– Megégetem a kezét, ha veszteg nem marad, – mondá Ludmilla, a lángtól
vagy egyébtől pirosult arczczal.

– Csak rajta! égesse meg szép kegyed! ha már megégette szívemet,
kezemért sem lesz kár.

E pillanatban (ha Milla kisasszonynak valami karcsú termete volt volna,
azt mondanám a költővel: a tűhős, szívéhez ölelé a hölgy czedrus
derekát! – de így csak ezt lehet mondanom a prózaíróval:) a szabólegény
kinyújtózkodék két karjával s megkísérté a hölgy tölgy-derekát magához
ölelni.

– Pszt!… menjen ön!… ej na!… bizony isten,… no!…

Egy telivér csók csattant el a mondvacsinált istenasszony homlokán! egy
csók, mely beillett volna miskolczi czipónak!

A Waldmann-pár szobájából ezalatt folyvást hangzának ki ilyenféle
szavak: – Valóban gonosz fajzat!

– Az én Ludmillám, valódi isteni félelemben és erkölcsben van nevelve.
Nemde Sámuel?

– Isteni félelemben és erkölcsiségben Zsuzsánna.

– Csak ez a Betti anyjára ne üssön, mert akkor féltenem kell Ludmillát.
A legfényesebb tükör is homályt kap, ha rálehelünk, Sámuel!

– Igen Zsuzsánna! valóban homályt kap, ha rálehelünk.

– – – E közben dél lett. A kis elitélt nem bocsáttaték ki szomorú
fogságából. Betti fölkelt a küszöbről, s akarva nem akarva belépett az
ebédlőbe, helyet foglalt az asztalnál s ott búsan üldögélt, oly csekély
adagka étket vévén magához, mint egy madár. Gondolata folyvást testvérén
járt, ki e pillanatban koplal. Ha az nem eszik, hogyan ehetnék ő is!
Szerette volna együtt becsukatni vele magát. Már a második tál étel után
voltak; a szabóinas szabályszerint elhagyá az asztalt! a harmadik után a
legények is fölkeltek, meg ő is! csak Ludmilla és szülői maradtak még
ülve; míg végre a lány is megtörlé száját, s a meszely czukrosbor
elfogyasztásához látott a két öreg.

Ekkor odament Betti Waldmannhoz, könyei megeredtek, és sírástól
visszafojtott hangon elkezde könyörögni, esengeni kis öcscse
kibocsáttatásáért.

Waldmann elfordítá arczát, nem kegyetlenségből, hanem hogy elrejtse
felindulását.

A gyermek kérésének sikere lőn. Zsuzsánna asszonyt is meghaták a könyek,
s a szépen hangzó kérelemszavak, mik hizelegni látszának tekintélyének.

– Menj Sámuel, bocsásd azt a pokolfajzatját szabadon! hanem ebédet nem
kap. Ezt föntartom magamnak. Csak nénje kedvéért, ki oly engedelmes,
eresztem őt szabadon.

Betti gyorsan letörlé könyeit, s egyszerre olyan vidám, olyan mosolygó
lett, midőn Sámuel úr kulcsért nadrága zsebébe nyúlva, fölkelt, s a kis
kamrácska felé megindult.

A kulcs betolaték a zárba.

Betti lábujjhegyére állt, mintha a férfi vállain át akart volna már
előre a szobába pillantani.

Az ajtó felpattant. – – De ah, készüljetek borzasztó látványra,
borzasztóbbra mint midőn Robinson emberkoponyákra, csontkezek és
lábszárakra bukkant szigetén!

Napoleoni bátorság kivántatott hozzá, hogy e látványra szörnyet nem
halván a halottjelentő, holnap önmagát nem kelle bejelentenie a papnál,
mint eltakarítandót.

Szeme-szája tátva maradt, szemöldökeit felhúzá egész homlokára, kezei
leestek, szólni pedig nem tudott, de semmit.

Betti elfödé arczát mind a két tenyerével, és csaknem összerogyott.

Szép história!

Az egész kamra egy szemvakító pehelytengerré lőn varázsolva. Dunyhák,
párnák héjaikból kiszaggatvák, szabad szeszélyökre hagyván szerte
röpkedni Zsuzsánna asszony fáradsággal fosztott tollpelyheit. S mi még
bizarabb színt ada a szobának, a pehely közé egy kocsideréknyi szalma
volt elkeverve, mely a föltépett szalmazsákból hinteték el ágyra, székre
és padlóra, úgy, hogy nem találkozott volna, sem az ó, sem az új-kornak
az a csudatevő chemicusa, ki e barátságosan egybeolvadt pehely- és
szalmakeveréket többé szétválasztani tudta volna. S mi még inkább emelé
a hatást, az valóban eredeti volt, akárki gondolta ki, – akár Lajos,
akár pedig a sátán, mely utóbbinak, bár láthatatlanul, de bizonyosan a
szobában kelle lennie, segédkezet nyujtandó e genialis műtéthez.
Zsuzsánna asszony ugyanis, tán feledékenységből, ottbenn hagyott egy
tele – szakajtókosár tojást. Jaj neked tojás! Az a sok tojás, egyenként
mind a falra volt szép sorjába fölrakva; mintha csak sárga pitykék
ragyogtak volna le, úgy oda voltak nyomva, csapva, hajítva, és tapadva.
Oh, hány – kirántandó csibe lőn átadva a néma enyészetnek! ha Waldmanné
fölszámítja, nem lesz pénze a hatóságnak, kifizetni a kontót. – Most jön
azonban még a java, a csattanós! E pehely, szalma és tojásból készült
mismásból, mintegy túlvilági rém, mint ijesztő hőse a gyermekmeséknek,
vagy ha jobban tetszik mint bajazzó, előszivárgott Lajos. E burleszk
alak megjelenésére Cato is elkaczagta volna magát. Nem azonban Waldmann,
kire oly idegrázólag hatott e jelenet, miszerint e pillanatban ugyan
hiában kérdezték volna tőle, vajon ő-e az úr a háznál, vagy hogy
Zsuzsánna asszony? Nem is bírt hanghoz jönni egy szóig sem. A mint
szemeivel elnyelte az ördögileg dekorált szobát, s látá feléje tartani
Lajost, azt a csudamaskarát, ki elől fél város futásnak indult volna,
tüstént magára rántá az ajtót, a kulcsot ismét ráfordítá, s mintha
kergették volna, rohant Zsuzsánna szobájába, ki mitsem álmodva a
történtekről, a legnagyobb delicziával szörpölgeté czukrosborát.

Betti pedig oda borult homlokával a keskeny ajtóhoz, és sírva, inkább
önmagához, mint öcscséhez, mondá: – Lajos, Lajos! oh mit cselekedtél
megint!?

– Nos, hát neked mi bajod? kérdé a rohanó férjet neje. – Mi?

– Oh, föl fogják akasztani! most már bizonyosan látom én is, mintha már
is előttem állna! Adj egy korty bort hamar a poharadból!

– Mi történt? Tán Lajos?

– Igen, Lajos.

– Tovább!

– Nem birom tovább! Eredj Zsuzsánna, eredj magad és légy te is
szemtanuja. Én, mosom a kezemet. Én, mosom, Zsuzsánna. Én Pilátusa
vagyok e dolognak; igen, igen, – én nem is akartam őt bezárni! (Sámuel
úr jobban remegett, mint Lajos, tudván, hogy nem viszi el szárazon,
minthogy ő inditványozá az elzáratást, s e nem remélt komédia egyenesen
annak az eredménye.)

Zsuzsánna asszony e szavakra, – elhárítván a szokott nehézségeket, mik
továbbmozdulását akadályozák, fölkelt és súlyos léptekkel megindult azon
hely felé, hova mi ezúttal – nem fogjuk őt kisérni.

Tanui valánk a gyermekcsínynek, tudva van előttünk annak indoka, – miért
akarnók látni a következményt is? mely egy pár hatalmas ütleg s pár
keserves följajdulásból áll! Nem nevelési elveket szándokunk itt
bonczolgatni. Nyugodjunk meg bölcs Salamon szavaiban, ki ezen mondatát
hagyá fenn számunkra: «Ki a vesszőt kiméli, az gyűlöli fiát, ki pedig
szereti fiát, az megfenyíti őt!» – S miért nem tehette volna ezt
Waldmann Sámuelné asszony, midőn Viktória férje, Albert herczeg is a
nevelés ezen systemáját látszék elfogadni, mikoron fiát a walesi
herczeget hat éves korában épen ily makacsságért vesszővel fenyíté meg!
s ha nem zárta is őt kamrácskába, mint Zsuzsánna asszony Lajosunkat, hol
makacsságának jelét még kézzelfoghatóbban bebizonyítandhatá, de azért
minden esetre – zúgba állítá a kis korona örököst, hol ideje maradt
helyzetét átgondolni s akaratosságból eredt hibáját megbánnia. Mindezek
daczára Bulwer azt mondá: – «Őrizkedjetek azon embertől, kivel mint
gyermek durván bántak!» – Meglátjuk tehát, mivé fejlődik Lajosunk, kinek
mindjárt árvasága első napjaiban elég módja volt, – akár méltán, akár
érdemetlenül, – durva bántalmakban részesülhetni. Lajosban tehát
akaratosság, makacsság volt. Jó. Ez minden esetre kiirtandó vala, de nem
oly úton és módon, mely reactiót szüljön, melynek nem várt
következményei legyenek, s mely következmények mindig újabbakat vonjanak
magok után. Dacz és akaratosság a gyermekből kiirtandók, – bár, ha e
későbben kifejlendő vagy kifejlett szenvedélyt példák után
bonczolgatjuk, sajátságos tapasztalatokra tehetünk szert. Dacz és
akaratosság, többnyire geniek, nagy férfiak, gondolatban, terv, kivitel,
általában cselekményekben gazdag életű emberek tulajdona szokott lenni.
A vértanúk daczoltak üldözőikkel; – XII. Károly, kora gyermekségétől
halálig makacs, hajthatlan jellem maradt. Makacsak, akaratosak valának,
Mátyás király, VIII. Gergely pápa, Napoleon, Calvin, Luther, Cato, ki
utóbbinak tette ma is bámulatra ragad bennünket, midőn öngyilkossá lőn,
csakhogy ellensége győzelmének ne legyen szemtanuja! Ha Columbus
legyőzetni engedi magát ellenkezői és gúnyolói által, ha nem ragaszkodik
makacsul meggyőződéséhez, ha visszalép, ha törhetlen daczczal nem küzd
meg elemek és előitélettel, – a mesés, aranyos világrész fölfedezése ha
nem marad is el, de bizonyára elkésendett még jó darab időre! – Azonban,
nulla regula sine exceptione; – a kivételnek itt is megvan a maga helye.
Menjünk tehát szép renddel tovább történetünkben, s ne törjük
kiváncsiságból föl a tojást, előre megtudandók, ha vajon kakas
fogamzik-e benne, vagy tyúk!

Pár hét telék el az elbeszéltek óta, s a Goldbach-árvák, még mindig
megvalának a háznál, miből következtethetjük, hogy az elkövetett
gyermekcsíny, minden borzasztósága s költségbe kerülése mellett is, nem
volt elegendő ok, a gyermekek eltávolítására a háztól, mely minden
esetre bizonyos jövedelemforrást dugott volna be a család tűzhelye
körül. Tehát tűrniök kellett a szükséges rosszat.

Lajos iskolába adaték; majd ott kordába fogják s megjavul, hogy még
ember válhatik belőle, gondolák. Betti azonban, mint ki ezen már túl
vala, honn maradt Zsuzsánna asszony oldala mellett, hol is aztán kötött,
varrt, hímzett, általában oly meglepő ügyességgel dolgozék női
kézimunkában, miszerint Zsuzsánna asszony, elég ravaszul, jónak találta
a házhoz járó rokonok s látogatóknak, azokat, mint Ludmilla dolgozatait
bemutatni. Ludmilla elég szerény vala ilyenkor fülig elpirosodni, a
ráhalmozott dicséretek sokaságától. Később Zsuzsánna asszony, elég
gonoszul, még fortélyosabb is lett. A valóban mindenkit kielégíthető
kézmű-czikkeket, apródonként el is adogatá jó pénzért a bámész és
hiszékeny rokonoknak. S ez által egy új jövedelem forrást nyitott
magának az élelmes háziasszonyság; s ha néha ezért álmatlan éjszakáiban
(kövérsége miatt csak nagyon keveset tudott aludni), nyugtalanítani
kezdé lelkiismerete, mindig azzal csillapítá le, miszerint az így
szerzett pénzecskével, – kárba ment tojásai árát akarja csak
megtéríteni. Mindenki úgy cselekszik, amint leghasznosabbnak véli, s
mindenki úgy okoskodik, amint legüdvösebbnek találja.

A fogékony elméjű Lajos csakhamar első eminens lett az iskolában, –
daczára, hogy minden isten-adta nap hozott egy-egy kék foltot magával
haza, vagy az orrán, vagy a szemén. Nem mult el egy nap, hogy vagy őtet
meg nem verték pajtásai, vagy ő meg nem vert valakit. Midőn az első
iskolai közvizsgálatot kiállta, ilyenféle classificatiót nyomtak a
kezébe: – ex studiis eminens, ex moribus classis secundae! Néha a
classificatiónak ezen második részét, meglehetős kék betűkkel a hátára
is följegyezte tanítója, hanem azért az mitsem javított rajta. Megtanult
továbbra is minden tudományt, s megvert továbbra is minden embert, a ki
őt meg nem tudta verni. Szülőiért minden nap fölforgatta egyszer a
házat, s minden estve megigérte, hogy más nap meg fog szökni. Meg is
szökött volna, ha rendesen nem egy szurtos szolgáló kiséretében kell
vala iskolába s onnan vissza mennie. Egyébiránt hova is szökött volna!?
Ki a világba?… Az igaz, hogy a világ elég nagy és tágas; hanem ép az a
baj, hogy nagyon is nagy, s ki csak úgy vaktában szökik belé, könnyen
elvesz, eltéved benne. – Betti, bár szinte nem tudhatá okát e szomorú
helyzetének, de mégis kevesebb zajjal és kifakadással tűrte és adá meg
magát a sorsának. Ő is remélt, vágyott, óhajtott megszabadulhatni, de
mindez csak csöndes sírása és sóhajtásaiban nyilvánult, nem miként
öcscsénél, kire ha egyszer rá jött a bóna órája, megkapta őt a vágy (oh
ez minden nap megtörtént) szülőit látni, azokhoz visszatérni, vagy rólok
legalább bizonyost, valót, hallani, nekirontott az egész háznak, s tán
egy szálig kikergeti a benne lakókat, ha azok történetesen megijednek
tőle.

Igy teltek el hetek, hónapok, – így félév, midőn egy hideg téli estve,
valaki zörgetett a halottjelentő ablakán.

– Nyissa föl az ajtót Sámuel mester!

– Ki van ott? kérdé a halottjelentő, nehezen s vontatva emelkedve föl
egy kopott karosszékről, mely a szabóműhelyben a siskakályha mellett
állott s azon melengeté fagyos lábait, melyek minden télen igen nagy
kínokat okoztak neki. – Menjen valaki fölnyitni az ajtót.

Az ablakon ezalatt újra zörgettek.

– Mindjárt! mindjárt! nyitják már!

– Maga nyissa ki Sámuel úr!

– Én?

– Igen, mert csak egyedül lehet önnel beszélnem. Nagyon fontos,
életbevágó! – szólt kívül a hang.

A halottjelentő, keserves mozdulatok és savanyú arcczal fölkelt, a
kapukulcsot magához vevé s megindult. Midőn az ajtó fölnyilt, szinte
visszaesék ijedtében a házigazda, egy oly iszonyú torzalakot pillantván
meg maga előtt. Sűrű és homlokát benőtt szürke haja volt az idegennek,
keményen előrefésülve, hogy szinte félarczát eltakará; nyakán, egészen
ajkain fölül, sokszorosan volt burkolva durva hamúszin sál, mely száját
is alig engedé láttatni; nehéz farkasbunda takará testét, melybe még a
vastag sál mellett is mélyen behúzta magát, fényes asztrakán süvege
pedig jobbhomlokára volt szinte mélyen nyomva.

Waldmann visszalépett vagy kettőt, hogy illendő távolba jöjjön e nem
igen ajánlatos külsejű alakkal.

Az idegen szólalt meg először, oly hangon, mely inkább tettetett, mint
természetes hangjának látszék:

– Önt hívják Waldmannak, uram?

– Az vagyok, Waldmann Sámuel; miben szolgálhatok? hebegé: – tán halottja
van, – – igen? szomorodott fél? mindjárt gondoltam! a mult heti nedves
ködös időjárás sok nyavalyát okozott! Kujon te! ne ugass! szörnyű jó
állat! Vigyázzon uram, veszedelmesen tud harapni. Minden idegen ember
gyanús előtte. – Ezeket hadará egymásra Sámuel, s tán a kutyát is csak
biztosításul kiáltá, pedig nem is ugatott, már esztendő óta siketnéma
volt szegény, korgyengeség és búskomorság miatt.

– Nem Waldmann úr, szólt türelmetlenül az idegen; – semmi dolgom ön
halottival. Én csak azt jöttem megtudni, megvannak-e még az ön kezeire
bízott Goldbach-gyerekek?

Sámuel nagy szemeket vetett az idegenre, és csak késve válaszolt:

– Igen uram, megvannak! Nyolcz hónap óta viselem gondjokat a
korhelyeknek. Szörnyű sok bajjal járnak. Feleségem alig győz rájok
eleget főzni. Különösen a kisebbik, Lajos, hatalmasan eszik, mi
egyébiránt nem csuda, mert egész nap ugrál. Annyi mozgás megemészti a
vasat is; annyi mozgással sohasem lehet jóllakni.

– Lehetne-e őket meglátnom? Csak egy perczre egyetlen pillanatra?

– Mit érdekli uraságodat e két gyermek? Ismeretlen, – – tán rokon? vagy,
vagy…

– Rokon vagy nem rokon, én óhajtanám őket látni. Messze földről jöttem,
messze földről, hogy megláthassam őket! Egyetlen egyszer jó Waldmann! –
Az idegen szavában annyi lágyság volt, mely egyáltalában nem látszék
öszhangozni vad burkolt külsejével.

– Igen, de már lefeküdtek. Feleségem pontos asszony! a nevelés köröl
igen szigorú, – ő maga is a legpéldásabb nevelésben részesült; – – a
gyerekeknek pont nyolcz órakor ágyban kell lenniök, s öt órakor ismét
talpon. Egyébiránt, ha tetszenék tán bejönni; – – – mi is önnek neve
uram? elfelejtém… ne vegye rossz néven! neveket tudni még a halottak
országában is divatban van, – – innen vannak a síriratok. – Tehát?…

Sámuel a lábához kapott, mely már szörnyen kezde fájni a keresztüljáró
hideg miatt. – Átkozott fagydaganatom van! Most két esztendeje, hogy a
városkapitány feleségét temettük, sokat kelle szaladgálnom, lábam
megizzadt s a temetőben a hideg izzadság ráfagyott. Nem csuda! félóránál
tovább tartott a bucsúztató. Nem is tudom, mire való az a sok beszéd a
hidegben. Azóta orvost, bábát, kuruzslót, czigányasszonyt, mindent
megpróbáltam, de senkisem tudott segíteni. Némelyek azt ajánlották, hogy
borogassam meleg borral és pálinkával; hanem biz én megvallom, sajnáltam
rá. Ezeket inkább csak belső orvosságnak szeretem használni… Mi is önnek
neve uram?

– Engedjen meg, – szólt mindig türelmetlenebbül az idegen – nevem nem
tartozik a dologra. Bemenni úgy sem fogok.

– Ők pedig csak nem kelhetnek ki az ágyból, hogy aztán a hidegben
meghűtsék magokat. Nem lehet eléggé óvatosaknak lennünk uram, hogy
újesztendőre patikakontót ne küldjenek nyakunkra. Az idén is, csak
feleségemre 39 frt 40 krajczárt kelle a patikába fizetnem! Méregdrágák a
patikárius urak; pedig azért elég halottunk van – mult héten is hármat
temettettem el, s ha az így megy…

– Ugyan kérem, – vágott boszusan belé a farkasbundás férfi: – meg akar
ön már ölni? Beszéljen a gyermekekről. Engem csak ők érdekelnek.
Egészségesek-e? jó dolguk van-e?

– Tejbe-vajba füröszti őket a feleségem.

– Nem betegek?

– Annyira egészségesek uram, hogy alig lehet őket étellel győzni. Hanem
igen lekötelezne uram, ha tán holnap tisztelne meg látogatásával.

– Nem lehet! nem lehet holnap! sóhajta a férfi. – Messziről jövök, s még
az éjjel messze földre indulok! Ki tudja, mikor térhetek ismét vissza?!
Szegény gyermekek! folytatá mindig lágyabb hangon. Tehát most sem
láthatom őket! Hanem mindegy, – azért még nincs minden reményem
elveszve. Azon leszek, hogy még egyszer fölkeressem őket! Addig is,
uram, addig is fogadjon el tőlem egy csekély összeget, egy kis pénzt. Jó
leend nekik játékra, ruhára, vagy a mire szükségök fog lenni.

A pénz hallására a halottjelentő szemei villámlottak a sötétben s
ravaszul köhécselt, míg az idegen egy előre elkészített összeget vőn elő
zsebéből, gondosan papirba takargatva, s átnyújtá neki.

– Hálámra számolhat! – folytatá a férfi, s visszaburkolá magát ismét
bundájába. – Csak viselje jól gondjukat. Ismét meglátogatom s akkor majd
ismét hozok pénzt, többet ennél, többet jó Waldmann! Szegény,
boldogtalan gyerekek! – S most jó éjt! jó éjt!! –

Az idegen egyet fordult sarkán, s a sötétben eltünt Sámuel úr szemei
elől.

A halottjelentő, mintha delejes simogatást kapott volna, úgy érzé magát,
midőn az átadott pénz megcsörrent kezében. Ezüst, – gondolá, s kezdé a
papirtekercset kibontogatni. Ezüst, – hát pedig – arany volt! – Vert,
körmöczi arany! Húszig kelle olvasnia, míg az utolsó darabhoz ért. Tehát
húsz darab arany! minden írás, váltó vagy kötelezvény nélkül bízva reá!
Ez sok! ez mesés! Egyenesen ment neje szobájába, – gyorsabban, mint
fagyos lábaitól várni lehete. Háromszor hosszát szélét megmérte a
szobának, míg végre fontos arcczal megállt a közepén s ezt mondá:

– Zsuzsánna, lefeküdtek már a gyerekek?

– Régen. Mi bajod velök?

– Holnap új ruhát kap Ludmilla. – Lajos és Betti pedig holnaptól kezdve
rendesen fognak reggelit kapni. Értettél, Zsuzsánna?

– Tán bányára tettél szert, vagy hogy megbolondultál.

– Az utolsó nem áll Zsuzsánna, hanem az első igen. A körmöczi bánya
legujabb termékei vannak kezemben. Holnap kávét fogsz főzni a
Goldbach-gyerekeknek, – kávét, csokoládét, theát s mi jó és drága! –
mondá, s aztán tenyerében tartva a fényes aranyokat, jelentékeny
mosolygó arcczal s lábujjhegyen feleségéhez közeledék, elébe tartván
mondá: – titkos pártfogó, Zsuzsánna, titkos pártfogó nyomta ezen
aranyokat a markomba! S ez még semmi, semmi! ismét eljövend igérvén,
hogy még majd több ilyen szép aranyat hoz, csakhogy a gyermekeknek jól
gondját viseljük.

Ekkor elbeszélé rövid, de nem érdektelen kalandját az idegennel, s az
elbeszélés után nem győzték eléggé fejöket törni, ki- és miléte felett
azon farkasbundában megjelent jóltevő angyalnak.

Más nap Ludmilla, szép öltözet-ruhával lepeték meg, Lajos és Betti pedig
egész három napig egymás után, jó meleg czikóriakávét reggeliztek.

Aztán elfogyott a húsz arany – mint az az aranyokkal szokott történni.

A két növendék sorsa tehát mitsem javult az idegen mesés megjelenésével,
bár az, alig telik belé félév, s ugyanazon idő tájban, tehát késő estve,
s magát most még ismerhetlenebbé burkolva – ismét megjelent; anélkül
azonban, hogy a gyermekeket megnézte volna, a halottjelentőt megint
megajándékozá, még pedíg ekkor már nem húsz, hanem negyven aranynyal. E
titkos látogatás, pár év lefolyta alatt még nehányszor ismétlődött, s
mindannyiszor kisebb-nagyobb ajándékokkal a gyermekek részére.

Unalmas lenne, hosszú részleteibe bocsátkoznom Lajos és Betti további
életének, melyet még a Waldmann-családnál töltének. Egyformaságok,
gyermekcsínyek, nevelői okoskodások s többfélék tennék ki a sorokat. –
Röviden Lajos tizenöt, Betti pedig tizenhatéves korukat érték el. Ez
utóbbinak, azon kor, melyben nem gyermek többé, embersorba számíttatik,
kilép a világba, ifjúsága irigység és szépsége bámulat és hódolatok
tárgya lesz. Kezd észlelni, s mint Betti, ki apa és anya nélkül, de a
természettől gazdagon áldva meg szív-, és észtulajdonokkal – nevelkedik
fel, kezd körülnézni a világban! fontol, okoskodik, átgondolja helyzetét
s ingadozik – meg határoz, miszerint inkább kész több nélkülözésnek
kitenni magát, csakhogy szabadon, függetlenül maradhasson szeszélyeitől
ennek a két ostoba embernek (a Waldmann-párt értem). Az eszme
megtermett, gyökeret vert, kihajta és mindinkább elágazék a lány
lelkében. Szabadulni, menekülni minden áron! Ezzel feküdt le, ezzel
álmodott és ezzel ébredt fel. Csak még az útat nem tudá: – hogyan
szabadulni? s hová menekülni?… Szülőiről mai napig sem tud semmit.
Waldmannék, – vagy magok sem tudának rólok, – mi valószínűtlen, miután
Goldbachné elzáratásának híre tatárjárásként futotta be a kisded várost,
– vagy hogy elég óvatosak voltak tán a gyermek előtt ily borzasztó
titkot fölfedezni, mely Betti tudvágyát épen nem elégíté ki. – Rokonai
csak egyszer sem látogaták meg, mit ő szinte meg nem foghata, bár mi
könnyen kitalálhatjuk, tudván, hogy azok mind csak a megcsalt és
szerencsétlenné tett Goldbachról valának rokonai, kik a férj és neje
közti viszony felbomlása után tökéletes ellenszenvet, elidegenülést
éreztek a két gyermek iránt.

Tele, alaktalan eszmék, kivihetlen tervekkel vala épen elfoglalva Betti
lelke, midőn egy délelőtt a levélhordó kopogtatott és szobába lépvén, a
Goldbach-gyermekeknek szóló levelet nyújtá át Bettinek.

Betti mohón töré fel a levelet, minthogy azt még sohasem kapott.

Majd elhalványult, majd minden vére fejébe szökött, ajkai nyitva
maradtak, kezei reszkettek és szemei könyekkel telének meg, midőn –
anyja írására ismert.

– Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül, s a levelet majd
kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé, és csókjaival és könyeivel
árasztá el. – Édes, édes anyám! tehát élsz, élsz még! Oh istenem, – alig
bírok magammal! szívem, fejem, – úgy el vagyok kábulva! az öröm, az
öröm, oh! édes anyám!

[Illustration: – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkivül s a
levelet majd kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé…]

Aztán iparkodék erőt venni érzelmein; szíve dobogása lassanként
lecsillapodott, szemeit megtörlé s az ablakmélyedésbe húzódva, olvasni
kezdé a levelet, mely így hangzék:

«Kedves, szegény leányom, Betti!»

(Jól mondja! szegény leánya vagyok – sóhajta mindjárt az első sornál
Betti.)

«Reszket kezemben a toll, s tán többet sírok, mint gondolkozom, midőn e
sorokat írom hozzátok, szegény, sokat szenvedő gyermekim!… Öt év óta nem
bírtok sem apával, sem anyával. Elszakasztott egymástól bennünket az ég.
A haragvó isten választá el az anyát gyermekeitől!… De vigasztalódjatok!
a természetben minden örökkévaló, – csak az isten haragja nem tart
rendesen örökké!… Hamarabb megbocsát, mint hittük vala!… Imádkozzatok
gyermekeim! A ti ajkaitokról hamarabb eljut isten elé a sóhaj, mint
tőlem az imádság!… Ti nem értitek most, s nekem nem szabad még
benneteket fölvilágosítanom. Miért törném meg általa szíveteket? Az
epedés és bú mindig elég korán érkeznek, habár meddig látszanak is
késni?… Édes Bettim! őrizkedjél indulataidtól. Ezek legnagyobb
ellenségeink. Hamar gyökeret vernek, hamar lombosodnak, hamar
virágoznak, – s midőn már lomb és virág lehullának, csak akkor termi
gyümölcseit, keserű gyümölcsök!!… Te már túl vagy az első gyermekkoron;
gondolkozó fő és érző szívvel bírhatsz, – oh! viseld gondját öcsédnek,
kinek kifejlettsége még távol sem állhat azon színvonalon, melyen a tiéd
van… Minden bizalmam tebenned helyezém, – s ez engem úgy megnyugtat. Oh,
őrizd meg, óvjad, vigasztald és nyugtasd meg őt!… Nincs már messze az
idő, melyben viszontláthatlak benneteket! Kevés ideig lesztek még árvák!
Isten, ki most súlyosan büntet, – megengedendi, hogy ismét szívemhez
szorítsalak! Oh bár mielőbb történhessék! Betti! Lajos! édes gyermekeim!
az isten áldása legyen veletek!

Pest, 183–. ápril. 5.

Szerető anyád

– Erzsébet.»

A leány kiejté kezeiből a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre
befelhőzött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán
borongó felhőnek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna.

Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat.
Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosítania, mert nem akarja
megtörni szívemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És ím, – nevét sem írá ki
egészen. Hibázik előtte a Goldbach. Miért nem írá – Goldbach Erzsébet? –
Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis
– igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég
egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkemből azon borzasztó álmokat, melyek
éjjel-nappal kínzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér
szemfödőjével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh
istenem, ő él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet
ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette.

Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben
virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon
foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetéről gondolkozni. Terv terv
után jött és enyészett el lelkében. Míg végre, hosszú késlelkedés után,
egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s
ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan
ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek!
fölkeresem őt Pesten!

E naptól fogva szokottnál is munkásabb lett Betti. Regtől estig varrt és
hímezett, csakhogy ezután nem volt oly bohó, hogy mindenkitől keresett
kézimunkáit Zsuzsánna asszony kezére hagyta volna továbbra is játszani.
Eladogatta ő maga, s minden fillérét egy gondosan elzárt szekrénykébe
rejté; s e naptól egyszerre oly fösvény lőn, hogy még Lajostól is
megtagadott minden csekélységet, mely takarékpénztárát vette volna
igénybe.

Lajos is kinőtt ezalatt az alörsi iskolákból. Mint mondani szokás, –
többet tudott már mint a tanítója. Csak még azt a kicsiséget nem tudta,
hogy most már ennyi tudomány mellett, – katekizmus, világtörténet,
görög-római antiquitások, szókötés, nyelvészet, mind a fejében lévén, –
melyikből éljen meg? választhat magának a mi tetszik, akár a görög
antiquitásokat, akár a keresztyény katekizmust, a melyik majd
legkapósabb lesz az emberek előtt. Az antiquitások helyett jobban
hasznát vette volna Lajos, ha arra tanítják vala meg, hogy: kétszer
kettő = öt; kétszer kettő = három, s kétszer kettő csak akkor = négy, ha
épen a szükség úgy hozza magával. Ezt nevezik a számvetésben
aranyszámnak, a mennyiben tapasztalat szerint, kik e methódust követték,
mindig leghamarább gazdagodtak meg!




VII.  Báró de Manx.

Néhány héttel azon nap után, midőn Betti levelét olvastuk, egy kora
tavaszi reggel, könnyű parasztkocsin két fiatal ember hagyá el Alörs
városát. Az egyik mintegy tizenötéves gyerkőcz, egészséges, telt, piros
arcczal, lágy s rövidre nyírt szőke hajjal, melyet kopott s tojásalakú
sipka födött, minőt azon időben a felsőmagyarországi iskolák növendékei
viseltek. Kék szemeit, melyek mint a most szakasztott nefelejts oly
elevenek voltak, nyugtalanul hordozá szerteszéjjel az ismeretlen
tájakon. Könnyű kopott kabát takará testét, mely épen nem látszik útra
készültnek lenni; – nyakkendő hiányában kabátja gallérát húzá fel a
szemközt fúvó csípős szél ellen. Mellette, kevéssel idősb lány ült, ki
azonban szinte alig vala több gyermeknél, bár vonalai több gondot,
bizonyos szorongatást, félelmet vagy lelki küzdelmeket árulának el, mik
épen nem látszának öszhangzatban lenni korával. Örök nyugtalanságban
vala, s gyakran tekintgete vissza, mintha üldözőktől tartana. A hideg
ellen azonban gondosabban meg volt óva, mint társa, ki egyébiránt nem
igen látszék törődni hideggel és széllel, mely arczát veresre fútta ki.
A lány nyakát értéktelen, de most megbecsülhetlen meleg sál takará, mely
ajkait is megvédte; átlátszó finom bőrét sötétes pirral voná be a csípős
szél. – Mandula metszetű szemei, melyek kékek valának, mint az ég
azurja, árnyalva hosszú selyem pilláktól, piczinded ajaki, finom
metszetű orra, általán szabályos arczélek, egyikére emlékeztet azon
hódító görög mintáknak, melyeknek a mai korban, antik vagy classikai
szépség a neve. Mint mondók, többször visszatekintgete, s ha
történetesen kocsit vagy lovas embert vett észre, ki utánok vágtatott,
ijedve löké meg fiatal utitársát, figyelmeztetve, hogy baj fenyegeti
őket.

Az utitárs néha vissza sem pillanta, mintha nem tartaná érdemesnek
félni. S valóban arcza nem is mutata semmi félelmet.

– Mit aggódol, Betti? Nem vagyunk-e már elég idősek, hogy szabad
akaratunkat követhessük!? Gondolod, tovább is lett volna még kedvem
rabja lenni e két medvének? (a Waldmann-párt értette.) Bah! Jóllaktam
már a sok spináttal és czéklarépával! – – Mennyi pénzed is van Betti?

– Nem sok, Lajos; mindössze 31 frt és 27 krajczár váltóban. A kocsisnak
kell belőle fizetnem 11 forintot.

– Marad még 20. – Hah, herczegek leszünk annyi pénzzel Pesten.

– Csak ne üldöznének! A pénz nem aggaszt; tudod, mily ügyes vagyok
kézimunkákban.

– Én pedig majd beállok valahová magántanítónak. Tudom a keresztyény
katekizmust, az antiquitásokat, írásom is szép, s így csak elélünk.
Hanem anyánkat hol fogjuk föltalálni?

– Ez nagy kérdés. Pedig czélunk ő és apánk föltalálása.

– S apánkról mitsem írt mama?

– Betűt sem.

– Egész rejtély. Messze van-e még Pest? hé, kocsis!

– Hm; de messze ám! Ott, ahol az a torony látszik. – –

– Az Pest?

– Hm; biz az jó volna! felel a kocsis; – hanem ahhoz még két mértföldre
van – – –

– Pest?

– Hm; az volna csak jó! ahhoz két mérföldre van fele útja Pestnek. Este
lesz, mikorra beverődünk.

– Hát ahol az a torony látszik, micsoda helység?

– Hartyán! ott fogunk etetni.

Pár óra negyed mulva utasaink beértek Hartyánba, mely szerény és kisded
falucska, rozzant fogadóval, gyér és rendetlen házsorokkal s egy szerény
kálvinista parochiával.

Utasaink a falu fogadójában szálltak meg s minthogy már dél felé járt az
idő, jónak látták egy kis meleg ételt venni magokhoz. Hogyis ne! – telik
a húsz forintból! Nem nagyon ajánlatos külsejű étterembe léptek. Két
ágy, egy bölcső, viaszos vászonnal bevont asztal, pár kontár festmény a
falon, s jó fűtetlen kályha tevék az egész butorzatot. A kályha mellett,
– mely mint mondók, hideg vala, mintha csak ma szállították volna
Szibériából, – egy fiatal suhancz üldögélt, hosszú lábait a harmadik
székre nyújtva, amelyiken pedig ült, kényelmesen hintázván magát. Sötét,
olajszín bőre volt, hogy első pillanatra kreolnak lehetett volna
tartani. Fényes göndör haja, mesterkéletlen csigákban hullott homlokára.
Igen édes tekintete volt, és szemeivel mindig az égre, azaz, hogy a
stukatúrra nézett. Nyakig gombolt sötétzöld kabátja (mely épen nem volt
valami télies szabású) s nagy koczkás világos nadrágja volt, erős
bőrsruflik által szorítva – hajdan fénymázos topánkáihoz, miknek egyike
most meglehetősen el volt feselve, a feslést azonban gondosan eltakará a
másik lábával.

Fiatal utasainknak azonnal szemökbe tünt a sajátságos alak, hanem nem
sokat törődének vele; szépen helyet foglaltak az asztal mellett, s a
sovány korcsmárosnétól, ki konyhakötőjével törölgeté az ujjnyi vastag
port az asztal terítékéről, – ebédet kértek. Mindegy, a mi van, s ami
legolcsóbb. Legolcsóbb pedig faluhelyen a leves és vajrénye.

Az étkek felhozatván, az idegen férfi elhagyá a három széket miken ült,
s kezde hosszú léptekkel föl- s lejárni a szobában, olykor egy-egy kép
előtt megállapodván s mintegy magához beszélve, megjegyzéseket tőn.

– Per dio! e képnek eredetijét Velenczében láttam! (Józsefet ábrázolá,
midőn Potifárné köntösét megragadá). Nem ér öt garast. Az eredetiért
százötven aranyat igértem. – Nem találják önök e képet silánynak? –
szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva. – Valóban dologházba kellene az ily
kontárokat küldeni. – Apropos! majd el is feledém! Jó étvágyat!

Betti és Lajos illendően megköszönék. Ezzel be lőn kötve a társalgásba.
Az idegennek tehát csak folytatnia kelle.

– Hm, vajrénye? vajrénye? – szólt, előretolva fejét. – Úgy látszik, csak
közönséges tyúktojásból van készítve, Párisban túzoktojásból készítik.
Nápolyban pláne strucztojást rántanak be. Az igaz, hogy aztán az embert
is berántják vele! a strucztojás párjáért aranyat fizettem. Szabad
megkóstolnom? – csak hasonlítás kedvéért.

Betti, nagyon természetesen, azonnal elébe tolá a tálat, s mondá:

– Oh tessék, ha meg nem veti.

– Kölcsönözze pillanatra villáját nagysád! (Szegény Bettit nagyságolta!)
Oh sohase vonakodjék! kettős élvet nyujtand azon villával ehetnem, mely
nagysádnak rubinajkaival jött érintkezésbe.

Betti elpirult. Ez nála az első bók, mit életében kapott, – az is
ügyetlen volt. Az idegen folytatá.

[Illustration: – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan
ifjainkhoz fordulva.]

– Valóban delikát! Hazánk igen szerencsés ország! tyúktojásai vetekednek
a párisi túzoktojásokkal! s íme, mi mágnások mégsem tudjuk eléggé
méltányolni hazai termékeinket! – monda, s egy gurmand ügyességével
látott a vajrényéhez.

Betti csak tűrte, hanem Lajos megnyomta nénje lábát.

– Önök messziről jönnek, ha szabad kérdeznem? – kezdé újra a mágnás,
nagy falatot véve villájára, mely, miként megjegyzé, utolsó falat, s
menyre földre mentegetődzék, miszerint hiába is erőltetik (senkisem
erőltette); de ő egy falatot sem képes már lenyomni; torkig van, fülig
van. – Önök tehát messziről jönnek? Oh én is messzeföldről jövök! túl a
tengerekről, s most Pestig meg sem állok. S önök?

– Szinte Pestre, – felelt Betti.

– Ha meg nem sérteném nagyságát, – – kocsin vannak? vagy…

– Igen.

– Derék! ámbár én ellensége vagyok a kocsin utazásnak, minthogy
májbajban szenvedek, D’Auverin marquis barátom is májbetegségben halt
meg. Különös betegség! tele káprázatokkal és képzelődésekkel. D’Auverin
marquis barátom is minő különös, – mindig azt hitte, hogy neki szarvai
vannak. Az igaz, hogy ragyogó szép felesége volt. Orra, szakasztott mása
volt nagysádénak! És szemei, – – ah nem; nagysádnak szemeiben sokkal
több, – – hogy is mondjam, – – sokkal több olyas valami van, mit a
poéták költészetnek neveznek! Barátja ön a költészetnek? – – Hé
kocsmáros! hozzon egy pár szelet rostélyost!… Önök vajrényejéből ettem,
szerencsémnek tartanám, ha elfogadnák meghívásomat, legyenek vendégeim,
majd én meczénás maradok! Ki nem állhatom vendéglőben az úgynevezett
angol modort. Tudják önök, mit tesz angolosan vendégeskedni? Sem több,
sem kevesebb, mint mindenkinek a saját erszényére enni. Bah! ezt minden
vadállat tudja. A francziák e tekintetben előzékenyebbek. Szeretem, ha a
kocsmaköltségeket csak egy ember fizeti. Mon dieu, – mindegy akárki!
mindnyájunknak csak van egy kis pénzünk. Megengedik, hogy helyet
foglaljak önöknél?

– Oh tessék, szólt Betti.

– E tekintetben franczia vagyok. A franczia sohasem ül társasághoz, míg
engedelmet nem kér vagy nem nyer reá. Az angol goromba. Odaül bármelyik
asztalhoz, s még a kalapját sem veszi le. Torkig vagyok az angolokkal.
Voltak önök már Londonban?

– Oh nem; – mondá szerényen Betti.

– Hanem én azért tudom, hol fekszik, – szólt belé Lajos.

– Valóban ön szép geographiai ismeretekkel látszik bírni. Az egyetemben
végzé iskoláit?

– Oh dehogy! még csak a gymnasiumot végeztem; nem vagyok több
tizenötévesnél.

– Lelkemre! idősbnek hittem, annyira kifejlődött ön. S mit gondol,
mennyi vagyok én?

– Huszonnyolcz – harmincz, – felelt gondolkozva Lajos!

– Bah! huszonhárom! huszonhárom! fiatal barátom! Jövő nyáron töltöm be
huszonnegyedik évemet, s akkor oh!.;

– S akkor? – kérdé Lajos, ki csakhamar barátságot látszék kötni e sokat
fecsegő, s így nagyon mulattató egyénnel, s ki úgy nyelte füleivel a sok
handabandát, mint gyermekek szokták hallgatni az obsitos kalandait. – S
akkor?

– Oh akkor még gazdagabb ember lesz belőlem! A b…i uradalom, a g…i
puszta, az y…i erdő, x…i határtól egész az ó…i határig, be egészen a v…i
országút mellett az m…i nádasokig, átcsapva az f…i kanálisokon B…
megyében kinyúlva egész N… városáig mind az enyém lesz örökség útján. Oh
akkor még gazdagabb ember leszek mint jelenleg! Ámbár 40,000–50,000
pengőért bizony most sem megyek a szomszédba.

Lajos és Bettinek volt e rettenetes szavakon mit bámulniok, s
akaratlanul eszökbe jutott szerény húsz váltó forintjok. Nagy isten! de
boldog lehet ez a gazdag ember! gondolák magokban, és mint gazdag ember
iránt, ki tán egykor még őket is segíthetendi, – nagyobb rokonszenvet
kezdének érezni! – Oly ellenállhatlan vonzerő van még légkörükben is a
gazdag embereknek!

– Apropos! kezdé ismét az idegen; előbb már bátorkodám kérdezni, kocsin
vannak önök?

– Igen, – felelék egyszerre.

– Saját lovaik, reménylem! Angol vagy arab ősöktől származtak? Szürkék?
pejek? Én épen harmadnapja lövettem egy szürkémet agyon lovászom által.
Egy két öles árok átugrásánál, a tulsó parton lába megbicsaklott s
kitört. Minek hagytam volna kínlódni?! gondolám: – szegény állat,
szegény pára! Norma volt a neve, háromszáz aranyomat vitte csak magával
a másvilágra.

Istenem, háromszáz arany! a gyermekek nem a lovat sajnálták, hanem a
háromszáz aranyat.

Az idegen folytatá:

– Szép; tehát önök kocsin utaznak. Majd én csak gyalog.

– Gyalog?

– Bah! Találnak önök abban valami különöst? Én semmit. Nincs
természetesebb, mint gyalog utazni – mondá, s lábait felrakta egy közeli
szék hátára, honnan azonban az egyiket csakhamar visszakapta,
megpillantván azon az átkozott feslést, mely rettenetesen konfundálta
őt. – Mi gentlemanek, szeszélyből utazunk gyalog. Fogatunkat,
lovászainkat előre küldjük, s magunk pár mértföldet utánok.

Lajos és Bettinek nem tetszék ezen úrias modor. Ahhoz nem szükséges
gentlemannak lenni, hogy valaki egyik ország széléről a másikig
gyalogoljon. (E tétel mellett a legátusok- és supplikánsok is, ha
tetszik, írásban nyilatkoznak.)

– Látják önök, – folytatá a szék hátán hintázva magát, a természet oly
szép, kivált most így tavasz kezdetén (úgy esett a jeges eső, mintha
parancsolták volna). Midőn minden fűszál, minden virág újra tetszik
éledni; erdők lombosodnak, madarak hangicsálnak, ökrök legelésznek,
borjuk ugrándoznak, – oh hallatlan költészete van ilyenkor a
természetnek s vonzó bűbája a gyaloglásnak! minden fűszálat
megtekinthet, s lehajolhat utána az ember, nem úgy mint midőn robogó
fogatok ragadnak tovább bennünket. Én nagy barátja vagyok a füvészetnek.
És nagysád?

Betti könnyű zavarral felelt:

– Én is szeretem a virágokat.

– S ez a legszebb testvéri szeretet önben, – mondá meghajtva magát a
férfi, mely nagyon rosszul állt neki, miután hátával hintázott, lábai
pedig a szomszéd székeken voltak árendában.

– S nem fárad el, ha sokat gyalogol? – kérdé Lajos, a föntebbi
elkoptatott bókot meg sem hallva.

– Mon dieu! Minden állomásnál bevárnak embereim és lovaim!

– S most is előre küldé lovait?

– Igen, fiatal ember!

– S ilyen rossz időben!

– Igaz; az eső rútul megered. Hanem hiszen segítsünk a bajon, – mondá
gondolkozva s kitekintve az ablakon. Jó karban vannak önök lovai?

– Paraszt lovak.

– Oh bravó! szenvedélyes bolondja vagyok a paraszt lovaknak. Nemde,
erdélyi fajták? lám, mindjárt gondoltam. Változatosság kedvéért velök
fogok most az első állomásig utazni. Holla, felcsapok önökkel
utitársnak! Áll? elfogadják? A kocsibért, – minden esetre kikötöm, hogy
én fizetem. Per dio, ez dicső utazás lesz! Hiszen már is oly szépen
megszoktuk egymást. Az első állomásnál az én hintómmal cserélendjük fel
a paraszt kocsit.

Betti és Lajos nemhogy ellenezték volna, de sőt nagyon is kaptak a
kedvező alkalmon, mely őket a kocsibér fizetésének terhe alól fölmenteni
kinálkozék. – Az egyesség tehát csakhamar megköttetett: a három szelet
rostélyos pedig fölhozatott. Étvágyingerlő illata egyszerre eltölté az
egész szobát; kivált az a forró zsirtól sustorgó, pirított vereshagyma,
valóban annyi csábítóval bírt, hogy Grassalkovich herczeget
tizenkettedik tál étele után is kísértetbe hozta volna.

Utasaink derekasan hozzáláttak; különösen az ismeretlen gazdag ember,
mesésen tudott enni. Nem mulasztá el minden levágott falatra egy-egy
megjegyzést tenni. Beszélt a franczia konyha kotyvalékai ellen, sőt
Nagy-Britannia párisi követe asztalára is, – hova háromszor volt
hivatalos, kimondá az anathémát; maga a követ úr igen solid, humánus
ember, hanem a szakácsai egytül-egyig ostoba kontárok. Beszélt a német,
olasz, franczia főurak asztalai ellen, égre-földre esküdvén, hogy ő most
egy falat vereshagymás rostélyost mindazoknak elébe tesz! Nem lehete
fölötte kételkedni, mert állítását a legmohóbb evéssel iparkodék
igazolni.

A két vendég, Lajos és Betti csak szemeikkel lakhattak jól.

E pillanatban a kocsis belépett, s mondá:

– Indulhatnánk! a lovak megfáznak!

Betti és öcscse azonnal felugráltak, a fiatal dandy pedig mint
Maeczenás, tárczája után nyult, hogy fizessen, – keresés közben értésére
adván a kocsisnak, miszerint most már ő is társ leend az utazásban, s a
vitelbér terheit egyedül fogja viselni.

– S most indulhatunk, – mondá az idegen, mi közben egy egérlyukas szürke
karbonári köpenyeget vetett nyakába. – Látják önök a sok lyukat e
köpenyen? kérdé, köpenyét jobbra-balra hajtogatva testén.

Lajos és Betti valóban látták, ha nem voltak vakok.

– Tehát tudják meg önök, – mondá az idegen, – hogy ezek itt mind lövések
maradványai.

– Ah!!…

– Valóban – folytatá, s kezdé a lyukak történetét egyenként magyarázni.
– Ezen lyuk itt, Nro 1. londoni emlék. A historiai nevezetességű lord
Weywerwaywar lőtte át egy ostoba párbajban. Ez itt, Nro 2. sz.-pétervári
emlék; Szebakoff tábornokkal volt némi összeütközésem, melynek párbaj
lőn a következménye s ezen lyukat, melyet évek óta hordozok, a világ
száz aranyáért be nem foltoztatnám. Ez itt, Nro 3., midőn Amerikát
beutaztam, az őserdőben egy részeg benszülött orozva szúrta át. Nro 4. –
lengyelországi emlék, Valenszky herczeggeli párbajomból; a szamár nagyon
féltékeny volt feleségére s némi gyanúba keveredém. Nro 5. ismét
tőrszúrás, Nápolyban a híres Caracciello bandita orozva támadott meg;
mint később megtudám, egy nobilinak álltam útjában, ki a szép Fioretto
Bollonival járt jegyben, de a signorina inkább hozzám, mint feléje
látszék hajlani. Nem csoda. Mi magyarok a külföldön nem csekély
hódításokat szoktunk tenni a hölgyek körül. Itt következik Nro 6. Ez
nagyon nevezetes lyuk. Madridban egy bikaviadal alkalmával kaptam, hol
egy vérig ingerelt nemes bika szúra keresztül. A viadalon jelen volt,
don Alfonso de Cabbanos, a külügyminiszter is, és megveregette vállamat
hősiességemért, szerencsétlenségemre éppen akkor szerelmes valék egy
gyönyörű andalusiai hölgybe, – különben a külügyminiszter nyakamba
kötötte volna egyetlen leányát, s ezóta tán spanyol grand volnék, mit
egyébiránt épen nem fájlalok, mert azon esetben aligha lehetett volna
most nagysádhoz szerencsém! – mondá az idegen, miközben mélyen meghajtá
magát Betti előtt s aztán folytatá. – S most, vallják meg önök, nem
historiai nevezetességű köpeny ez? Megfizethetetlen! Még elhordom pár
évig s aztán a magyar muzeumnak ajándékozom, – mert én mindenben
szeretek áldozni hazámnak. – – Apropos! de már el is késünk. Tehát
fizetek. Mivel tartozom? Mindent én fizetek.

A sovány korcsmárosné krétát vőn elő, és szép fehér betűkkel odairta a
fekete viaszos vászonra: – 3 frt 21 kr. v.

– Három forint huszonegy krajczár váltó. Tegnap az egyik lovászom
egyedül megivott ennyi árú bort, – mondá s tovább keresgélé tárczáját, s
rövid szünet mulva, öklével homlokára csapott: – ezer villám! quel
malheur! a tárczámat böröndömben feledém!… No lám!… De hiszen nem tesz
semmit. Ugyis együtt utazunk. – Fiatal barátom szíves leend tárczáját e
legközelebbi állomásig megnyitni, s ott, mihelyt böröndömhöz jutok,
azonnal visszaszolgáltatom. Tehát 3 frt 21 kr.! bagatell! Lesz ön oly
szíves?

A pénztár Bettinél lévén, minden gondolkozás nélkül keblébe nyúlt, s egy
gyöngyökkel himzett erszénykét vőn elő, s abból pénzt.

– Ah! tehát nagysádnál áll a pénztár? Valóban igen eszélyes! hölgyek
mindig jobb gondját viselik a pénznek, mint mi férfiak. Tehát 3 frt 21
kr.! S most indulhatunk.

Pár percz mulva elhelyezkedének a kocsiban, mely tovarobogott velök, s a
Vácz és Hartyán közt elterülő, valóban tündérszépségű völgyet, csakhamar
hátuk mögött hagyták.

– Hová fognak önök szállni Pesten? – kérdé szünet mulva a gazdag ember.
Pestnek nincsenek kényelmes szállodái. New-Yorkban az utolsó csapszék is
elegánsabb. Van önöknek ott saját házok?

– Oh, dehogy van! Még magunk sem tudjuk, hol fogunk megszállni.

– Oh ez új szerencse rám nézve. Nem fogják önök megvetni az én
lakásomat?

Betti és Lajos orczái örömtől sugároztak, s alig bírták eléggé
megköszönni a váratlan ajánlatot.

Ezalatt elérték a legközelebbi állomást s az idegen elkezde hangosan
káromkodni, hogy nem találja ott lovait és embereit. Hanem nem tesz
semmit. Bizonyosan előre siettek. Csak utána kell hajtatni.

– Meddig fognak önök Pesten maradni?

– Bizonytalan ideig, – felelt Lajos.

– Míg anyánkat föl nem fogjuk találni, – mondá Betti.

– S nem tudják önök lakását?

– Nem.

– Tehát mikép indulnak ki önök keresésére?

– Isten tudja.

– Pest nagy város. Ámbár Milanóhoz képest csak falu, – de mégis nehéz
valakit feltalálnunk benne, kinek nem tudjuk hollétét. – Tehát semmi
adresse?… Bah; egész regény! Ismerik önök Paul de Kockot?

– Oh nem!

– Avagy Dumast?

– Azt sem!

– Walter Scottot?

– Oh nem!

– S kedves barátomat, Balzacot?

– Nem, nem!

– Birchpfeifer Saroltát?

– Az istenért, azt sem!

– Avagy Hahn-Hahn Idát? ki minden regényét út közben írja.

– Azt sem!

– Bulwert?… Intim barátom. Nagyon iszsza a groggot. Figyelmeztetém őt,
hogy a pálinka megárt neki, – – de nem hajt a jó tanácsra. – Avagy
ismerik önök Flygare Carlént? Szende nő. Taval egy tuczat harisnyát
készített nekem – meglepetésül. Szentimentális kissé, – hanem jó asztalt
tart. Regényei unalmasak. – Általában én nem igen szeretem a regényeket
olvasni – – inkább magam játszom el, semhogy olvassam! – – S nem ismerik
Sand Georgeot? A regényirodalom fiatal arszlánnőjét? (Azon időben még
valóban fiatal vala).

– Azt sem! azt sem!

– Bah! Sand George nekem egyetlen barátnőm! Rettenetesen iszsza a
cliquaut! De regényei valóban philosophicó-metaphisicó-classicó
theologicó-arithmethicó-geológico- és logicó-művek. Csodálom, hogy önök
nem ismerik!

– Valóban nem. De hát miért is kérdi ön mindezeket?

– Különös! csak azért, minthogy önök utazása épen oly regényes, mintha
csak az elősorolt regényírók tolla alól került volna ki.

– Miért? – kérdé Betti, komoly arczát az idegenre emelve.

– Azért, mert édes anyjokat mennek látogatni, és csak azt sem tudják,
hol lakik.

– Igaza van önnek, – mondá elgondolkozva Betti.

– No lám! S mi foglalkozása van édes anyjoknak Pesten?

Lajos és Betti egymásra tekintének és hallgattak a gyöngédtelen
kérdésre.

– Nos?

– Nem tudom, – felelt szünet után a lány. Mi nem tudhatjuk, s egyet
sóhajta.

– Valóban mindig regényesebb! – Kedves czimborám Sue, megadna 60,000
frankot, ha most önökkel találkozhatott volna. E találkozás, kész regény
lenne neki! Sue nagyon iszsza a bordeauxit. – Valóban önök regényhősök.

– S nem szíveskednék ön tanácsával bennünket segíteni? – szólt Betti,
kérő tekintettel az ifjúhoz.

– Én ugyan ismerős vagyok Pesten, felelt amaz, de csak bizonyos
körökben, – s e bizonyos körök alatt értem a mágnási köröket. Kérdés
azonban, ha vajon nagysád édes anyja ott található-e? Gondolják ezt
önök?

– Mi nem gondolhatunk semmit, – felelt szomorúan a lány.

– S ön fiatal ember?

Lajos, kihez e kérdés volt intézve, vállat vont, s hallgata.

– Bah! – mondá az idegen: – valóban önöknek nagy feladatot kell
megoldniok. Azonban nyugodjanak meg, én nem vonandom meg önöktől segéd
kezemet. – Szabad önök becses nevével megismerkednem? – Ne vegyék
sértésnek e kérdést! csak önök érdekében tevém azt. E tekintetben én
igazi angol vagyok, a ki soha sem kérdezősködik név után. Barátja,
jóakarója bír valakinek lenni az angol, a nélkül hogy azon valakinek
csak nevét is tudná. A francziánál az első, hogy mindjárt nevét
megtudja, de tovább nem kérdezősködik, míg a német tovább űzi; a német
ugyanis meg szokta kérdeni, kivel ismeretséget köt, hogy vajon – miből
él! mivel foglalatoskodik? serfőző-e avagy cserzővarga? iparűző-e avagy
árendás? – – fi donc! ez nagyon valami burgeres! Ki nem állhatom a
burgereket. – – Tehát, nevét nagysád?

– Én Goldbach Betti vagyok.

– S én Goldbach Lajos, testvére, feleltek.

A mint e nevet meghallá az idegen, egyszerre elsápadt, s oly zavarba
jött, hogy tán saját nevét is elfelejté.

– Goldbach! – – Goldbach! – – mondá szünet mulva, miután mutató ujjával
homlokát dörzsölé. – E név, – – e név – –

– Tán ismerős önnek?

– Valóban, – – azaz, hogy – – igen; – tán csalódhatom is. Bizonyosan
csalódám!…

E szavak után elhallgatott, s mintha nyelvét vágták volna ki, egész úton
nem szólt többet egy szót sem.

Szerencsére Pest tornyai látszottak már a távolban. Egy óra mulva a
külvárosok kövezetén döczögött a rozzant parasztkocsi.

– Melyik fogadóban fogunk meghálni? kérdé visszafordulva üléséből a
kocsis.

– Csak hajtson tovább! – felelt az idegen; – s kérdezősködjék a Sóutcza
után. Tudja, hol a Sóutcza?

– Jobban tudom itt a járást, mint a falunkban. Sok gabonát szállítottam
én már ide! Ott van a Sóutcza a merre a kálvinista templom.

– Tehát csak hajtsunk, mert későn van.

A Só-utczába értek, hol egy eléggé csinos földszinti ház előtt álltak
meg. Az idegen leszállt, s minthogy már időn túl lévén, a kapu zárva
volt – becsöngetett. Pár percz mulva, lobogó faggyúgyertya világával egy
középkorú, elhízott nő nyitá föl a kaput. Öltözete sokkal jobb módra
mutata, semhogy cselédnek vagy kapusnénak lehetett volna tartani.

– Nos, ki az? – kérdé, tenyerét a széltől lobogó gyertya elébe tartva.

– Én vagyok, Fáni néne, – felelt az idegen; – vendégeket hoztam.

– Vendégeket? Hát vendégfogadó ez?

– Na csak csöndesen Fáni néne, csöndesen; el kell őket látni jó
vacsorával és meleg ágygyal, mert hosszú útról jönnek!

E szavak után az idegen odahajolt a nőhöz s valamit súgott a fülébe,
melyre az megcsóválá fejét, Lajost és Bettit pedig tetőtől talpig
megméregette s aztán monda:

– Csak tessék leszállni kisasszony; mindjárt elkészítek minden
szükségeset. Tessék besétálni! – szólt, s odavilágított elébök.

Lajos és Betti leszálltak, s beléptek a kis kurta épületbe.

Keskeny, s világítatlan folyosó vezetett a szobákba, melyek több fény-
mint csín és jó ízléssel valának bútorozva. Az első szobában, mely a
folyosóról nyilt, felnyitott zongora volt, minden hangjegyek nélkül
azonban, mintha csak naturalisták számára rendeltetett volna. Körüle
selyem támlásszékek, bevonvák fehér gyolcslepedőkkel; az azurkék falakon
nagy aranyrámás tükör, s három olajfestmény. Az egyik Holofernest
ábrázolá, midőn Judit, a legérdekesb pongyolában, karddal a kezében, a
szoborfehér karjáról ingujját felgyűrve, az ellenséges fővezér fejét
készül levágni. Mellette még két kép; az egyik gyönyörű asszonyt
ábrázolt, reggeli pongyolában lábait, miket parányi aranyhimzetű selyem
papucsok foglalnak magokba, – elpalástolhatlan kaczérsággal vetve
egymásra, – szemeit ellenállhatlan varázszsal szegezi egy előtte álló
deli ifjúra, ki tekintetét nem meri a földről felemelni, s kezeivel
kalapján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá
ez van írva; «ha az ifjú tudná!» A másik kép egy agg férfit ábrázol, –
tán ugyanazon ifjút megaggva, kit a másik képen láttunk, – remegő kezeit
egy előtte álló leányka felé nyújtva ki; a deli lányka ott áll, földre
sütött szemekkel, kezecskéivel köténye bojtján babrál, olyan félve,
ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva: «ha az öreg
bírná!» A következő szobák hasonlólag valának ellátva. A háziasszonyság
végig hordozá vendégeit a szobákon, míg egy kisded, jól fütött szobába
nyitott, melyben egy tiszta fehér menyezetes ágyra mutatott mondván: –
itt fog a kisasszony hálni.

– S e fiatal barátom? kérdé az idegen.

– Róla is lesz gondoskodva, – lőn a válasz, s azzal egy másik szobába
nyitott, mely az előbbinél kevesebb kényelemmel vala bútorozva; – Ez itt
az úrfi szobája. S most, tegyék magokat kényelembe, míg a vacsorát
elkészíttetem; majd vacsora után, ha még el nem álmosodtak, kissé
elcseveghetünk.

A háziasszonyság és az idegen férfi, magokra hagyák a vendégeket, a
zongoraszobába vonulván.

– Önre nagy panasz van, – kezdé a háziasszony, mi közben a függönyöket
leereszté s a zongorát bezárta. – Nagy panasz úrfi!

– Már megint? szólt nyugtalan arczczal a férfi, szemeit le nem véve a
nőről. – Tán nagybátyám?…

– Igen; nagybátyja ki akarja tagadni önt.

– Régi dolog! születésem óta minduntalan ezt hallom! S a panasz?

– Szép hírek járnak önről. Egy pozsonyi posztókereskedőtől huszonnégy
vég mancsesztert vásárolt ön hitelre, nagybátyja nevére.

– Igaz, a posztókereskedőnek nem lévén készpénze, mancseszterrel
szolgált, mit én azonnal eladtam a zsidónak.

– S hát azt a két mázsa pannónia-gyertyát mind elégette ön Pozsonyban?

– A szappanos, kinél hitelem volt, de neki készpénze nem,
gyertyakészlettel segíte rajtam. Egy ügyes zsidó azonnal készpénzzé
tette a gyertyákat.

A háziasszony nevetett s elkoppantá a fagygyugyertyát.

– S mindezen ostobaságait be fogja vallani nagybátyjának?

– Egy betűig.

– S nem fél?

– Bah! egy párt hazudom neki, melyen kaczagni fog, s aztán – – No de
hisz tudja Fáni néne, a nagybátyáknak is csak van szívök.

Ezek után a beszéd tárgya csakhamar Lajos és Bettire ment át, melynek
eredményét azonban csak – alább fogjuk megtudhatni. Addig is hagyjuk a
fáradt utasokat háborítlanul vacsorálni s az első éjszakát nyugodtan
eltölteni az új fedél alatt!




VIII.  A különcz.

Az elbeszéltek után más nap, egy érdemes és tisztes öreg úrnál teszünk
látogatást Pesten.

Lakása kissé távolacska esik, csaknem a városon kívül. Ha még egy
utczával tovább megyünk, túl vagyunk Pesten. A Három-szívutcza és a
Vadászsor között, csaknem magánosan áll egy csinos földszinti ház; sárga
falait elborítja a zöld folyondár, mely a délre nyíló ablakokat kellemes
hűsben tartja. A ház végiben hosszú s téres konyhakert nyúlik el,
kidőlt-bedőlt fakerítéssel. Az inkább bozótos mint virágos kert, semmi
élvvel nem kínálkozik a szemnek; egy vén, süket kertész s három bozontos
szőrű s vesztegethetlen jellemű komondor lakja. A kert egyszersmind
udvarul is szolgál, minthogy abból közvetlen a folyosóra s onnan a
konyhába lép az ember. Lomha cselédek versenyt nyújtóznak a folyosó
bőrkanapéján, és süttetik magokat az áldott tavaszi nappal, mint kiknek
nincs egyéb dolguk mint enni, inni és aludni; a három legjobb dolog a
világon, melynek minden ember iparkodik megfelelni. Az egész ház alig
foglal magába öt-hat szobát, a cselédekéin kívül. A folyosó faoszlopokon
nyugszik, s ez oszlopok igen sajátságos látványt nyújtanak a szemnek. Az
egyik oszlopon, kiterjesztett szárnyakkal, óriási nagyságú fülesbagoly
van kiszegezve, hogy az első pillanatra szinte visszaijed tőle az ember;
mellette, hasonló mineműségben kifeszített bőregerek, a többi oszlopokon
pedig kitömött madarak függnek szárnyaiknál fogva, mintha röpülés közben
akadtak volna lépvesszőkre. A kert déli része újabb, meglepő látványt
nyújt; mintegy két négyszög ölnyi területen apró fejfák és sírhalmok
emelkednek. Tájékozásul egy pár fejfáról leolvashatjuk a síriratot: –
«Itt nyugszik kedves Pamina kutyám! kimult hascsikarásban! – Itt
nyugszik felejthetetlen papagályom; halálát megmérgezés okozta; egy
rosszlelkű szakácsnőm irántami boszúból etette meg keserű mandulával!» s
több efféle epitaphiumok, siralmas síriratok ékesítik e sajátságos kis
temetőt, el sem számlálván a még számos fejfákat, minők: – «Itt nyugszik
czirmos macskám; itt nyugszik pintyőkém, emitt stigliczem» és a többi. –
– Mindezeknél azonban, a ház belseje sem maradt hátrább. Mindjárt az
első szobában egy tarajos, sarkantyús tarka kakas játszik egy bajuszos
kandúrral; a kandúr bajusza körül pedig egy fürge szürke egérke futos
föl s alá, minden aggodalom nélkül az egyik – s minden gyilkos szándék
nélkül a másik részéről. Bámulatos, egyetlen alliánsz, melyet a
világtörténet fölmutathat. A többi szobák egész menageria. Agár,
mezeinyúl, majom, papagály, vércse s több efféle állatok, a legnagyobb
barátság és egyetértésben vannak. A legutolsó szoba nagy könyvtár.
Irományok, nehéz bőrkötésű könyvek nagy halmaza közt találunk itt egy
sovány férfit, ősz hajakkal, kiálló pofacsontokkal és igen ránczos
homlokkal. Az asztalon egy üvegharang van előtte, s az üvegharang alatt
egy borzasztó állatra szegezi szemeit, rendkívüli figyelemmel kisérve
azon állatnak minden mozdulatát. Egyik kezében vékony, faragott
vesszőcske, melylyel időnként a harang oldalára üt. A mint az ütéstől a
harang megkondul, az alatta lévő állat elkezd jobbra balra ugrálni, s
mint egy zsinóron rángatott fabáb tánczolni. S most kérdik önök, mi
lehet ezen állat; – semmi egyéb mint egy kedélyes – bolha, melyet az
öreg úr, – emberi erőt szinte túlhaladó – türelemmel szelidített és
oktatott be mindenféle balletugrásokra. – Azután levevé róla az
üvegharangot s a parányi állatművésznek szabad tetszésére hagyá a
továbbmenést; a kis állat azonban koránsem iparkodék szökéssel
menekülni, hanem egy merész ugrást tőn, s ott termett gazdája és
mesterének nyakkendőjén, onnan ismét tovább, míg végre az öreg úr
kabátjának valamely redőjében elrejtőzve, szépen meghúzá magát, – hanem
nem is jött előbb soha elő, míg a mester ismét meg nem kongatá
vesszőcskéjével az üveg harangot. – Mindezeket, megvallom, magam sem
hinném el, ha a művészet ez ágának egykor B-ben magam is szemtanúja nem
voltam volna.

E csodálatos műtét után az öreg úr elhagyá székét, kabátját, mely
dohányszín vala és igen kopott, begombolá nyakig, s elkezde mély
gondolatok közt föl s le sétálni a szobában, míg végre egy – az ajtó és
ablak közt hosszan elnyúló pókháló-szövet előtt megállapodék. Elővőn
ekkor kabátja zsebéből egy – ezüst billentyűkkel ellátott pikulácskát, s
azon elkezde mindenféle bús nótát játszani. A hangokra, meglebbent a
könnyű pókháló, s rejtett odújából elősétált egy vén mogorva
keresztespók, mely ott a finom szálakon elkezde hintálózni, s tőn
különféle mozdulatokat, majd lassúbb, majd gyorsabb irányban, a mint a
pikula, elevenebb vagy búsabb hangokat adott magából. Az öreg úr pedig
mindezt nagy gyönyörrel és megelégedéssel szemlélé, s kisded hangszerét
ismét visszatéve kabátzsebébe, magába mormogá: – Valóban, az okos
észszel fölruházott emberek semmivel sem különbek az állatoknál! a
madarak, az elébök tett kendermagért csak épen úgy elénekelgetnek, mint
a legünnepeltebb primadonnák a havidíjért; a majmomat ha megkoplaltatom,
olyan bohóságokra taníthatom be, hogy bármely színpad komikusán túltesz,
a medvét egy font húsért megtánczoltathatja az olasz, a papagály
megtanul az édes manduláért beszélni, a kutya az elvetett csontért
hizelegni, s a krokodil, ragadománya fölött sírni, – s mindezt pedig
teszik, hogy a gyomor kérlelhetlen követelésének megfelelhessenek! – Az
öreg úr még tovább akará folytatni okoskodását, de az ajtón egy kopogás
által megzavartatott.

– Bújj be! ki vagy? – dörmögé s boszúsan az ajtó felé tekinte. – No, – –
nem hallod; mondtam már, hogy bújj be.

Az ajtón egy fiatal ember bújt be.

– Az ördög hozta ezt is a nyakamra! – volt első szava az öregnek. – Nem
tudtad valahol kitörni a nyakadat?

A belépő legkevésbbé sem ütközött meg e nyájas fogadtatáson. Bizonyosan
hozzá volt már szokva. Kalapját megemelé, melyre fényes fekete haja
csigákban omlott alá szinte válláig; bokáit egy párisi lion ügyességével
üté össze, s aztán még egyszer meghajtva magát, könnyű mosolylyal ajkán,
– a szoba közepén termett.

– No te gaukler! te széltoló! te bajazzo! te, boszorkányok
harminczadjára való! hát még sem ugrottál kútba? föl sem akasztottad
magadat? éhen sem haltál? pedig tudom, volt volna benne módod, a mennyit
koplaltál!

E pillanatban fel kell világosítanom olvasóimat, miszerint e gaukler, e
széltoló, e boszorkányok harminczadjára szánt úri ember, senki egyéb,
mint – a mi kalandorunk, kivel tegnap útközben találkozánk, ki oly
élénken tudá előadni a gyalog utazás kellemes oldalait, s ki historiai
nevezetességű köpönyegének oly szép ékesszólással adá elő memoirejait, s
végre, kit ezennel nevével is megismerhetünk, nevezvén őt Zsedőfi
Bélának. E név nem ismeretlen olvasóink előtt; emlékeztetvén vissza
Zsedőfi Andrásra, első szerencsétlen férjére a szintén szerencsétlen
Goldbachnénak, – ki e boldogtalan házassága miatti bújában, a
legengesztelhetlenebb nőgyűlölő lévén, most beszélni tanítja a
papagályt, – tánczolni az uszkárkutyáját, szelidíti az egeret, –
tánczoltatja a keresztes pókot és csinál több efféle ostobaságot, csupa
– nőgyűlöletből.

– Ah, kedves édes bátyám uram, – kezdé a gaukler: – csakugyan igazsága
van Hugó Viktor barátomnak, midőn azt mondja: – «A viszonlátás az
emberiség legnagyobb boldogsága!» (ezt ugyan sohasem mondta Hugó
Viktor.) – Heine pedig azt mondja: – viszonlátás nélkül nem érne az élet
egy fakovát! Üdvözlöm édes bátyám, üdvözlöm önt!

– Vesztél volna ott ahonnan jöttél! – dörmögé az öreg. – Tudom, hogy
megint pénz kell. Hanem hiszen attól nem mégysz a falnak!

– Kedves bátyám!…

– Semmi kedves!

– Jean Jaque Rosseau azt mondta…

– Elhallgatsz?!

– Igen de az angol külügyminister, kinek asztalánál ebédeltem…

– Te, – ha még egyszer nekem valamely kül- vagy belügyministerről mersz
szólni, fejedhez röpítem ezt az üvegharangot!

Báró de Manx, vagyis Béla elhallgatott; könnyű Elszlerlábas
nádpálczájával, – mely azon időben divatozott, – lábszárait veregeté, és
szemeit végig hordozá a terem falain, melyek tele valának könyvekkel és
képekkel.

– Hallottam gyönyörű híredet, mondá szünet után az öreg úr. – Itt van
nálam egy egész jegyzőkönyv, mely tetteidet foglalja magába. – – – Ülj
le. – Majd elolvasok előtted egy pár érdekes adatot. (De Manx leült.)
Fél éve hogy Pestről elutaztál, folytatá szünet mulva a vén különcz,
mialatt egy tárczanagyságú könyvet vőn elő szekrényéből, melynek fiókját
csak félig nyitá föl, s rögtön visszatolá, – bizonyosan pénz volt benne,
s nem akarta, hogy Béla úrfi megpillantsa, s még szemevilágát veszítse
el. – Fél év alatti csavargásod közben 17,000 váltó tiszta adósságot
csináltál az én nyakamra…

– Gondolja meg édes bátyám, hogy midőn Londonban az amerikai követnél
vacsoráltam…

– Ebben a rongyos csizmában?

– Akkor még új volt.

– Ej, lárifári! Nem vagyok ostoba elhinni, hogy egy amerikai követ ilyen
emberhez leereszkedjék…

– Bocsánat! én emelkedtem föl hozzá! – szólt a fiatal ember, s öt ujját
tömött hajába mélyesztve, fölfelé simítá homlokáról. – Ugyanazon estve
bátyám uramról is volt szó a táblánál…

– Micsoda?!

– A belga követ kérdezősködött kedves bátyámról. Mondám neki, hogy friss
egészségben van ön!

– Te mondád?

– Igen.

– S hogyan kérdezősködött? mit kérdezett? hogyan ismer az engem?

– A legsajátságosb oldalról ismeri önt. Különösen mint elsőrangú
nőgyűlölő jött ön szóba. Maga a belga követ három feleségétől vált el
már törvényesen.

– Lehetetlen!

– Semmi lehetetlen.

– S én csakugyan szóba jöttem volna?

– Ma foi mon cher oncle! – Senyor Dias, a bikaviadalról elhírhedt
spanyol grand, plane nevéről is ismeri önt.

– Ne beszélj gazember, mert megint rá akarsz szedni! – mondá növekedő
nyugtalansággal a különcz. Ne beszélj! ne hazudj. Ki volt az? Dias?…
Dias?… Don? don ő?

– Don Dias di Carabanna. Két feleségét hajtá már el.

– Elhajtá?… S mit monda rólam? Hé! ne hazudj! fogd be a szádat! Mi? mit
monda?

– Semmit – mint természetbúvárnak, egy igen érdekes könyvet külde önnek
ajándékba.

– Micsoda? mi a czíme?

Báró de Manx nem felelt rögtön, hanem egyet köhinte, aztán fölkelt a
székéről, végig sétált az elszórt könyvek között, s egy párt egész
hanyagsággal odább rúgott a lábával. Az öreg nyugtalansága s
érdekeltsége folyvást növekedék, s időnként kérdé:

– Mi a czíme azon könyvnek? hé! mi a czíme? Gazember, ne hazudj!
megöllek, ha bolondítasz! Hol az a könyv?

– Nálam, – felelt hanyagul Béla, s pálczáján az Elszlerlábat szájába
nyomta.

– S mi a czíme? micsoda könyv az?

– Semmi egyéb, mint azon nevezetes könyv, mely egész Európában be van
tiltva, s melyért bátyám uram szivesen adna 1000 frtot.

– Czímét! czímét!

– Hm – Palingenesia.

– Pa–pa – – –!!…

– Igen, mondá folyvást kiszámított hanyagsággal de Manx. – Palingenesia,
vagyis: mikép lehet a halottakat ismét életre hozni, velök beszélgetni s
a túlvilág titkait általok felfödöztetni.

A vén különcz megifjodott vagy húsz évvel e szóra: palingenesia. E
borzasztó, mystikus könyv, mely azon időben Lipcsében jelent meg,
vágyainak netovábbja volt. Tökéletesen hitte, miszerint a Palingenesia
titkos, mesés tanai után, a halottakat csakugyan életre lehet egy időre
hozni, s ime, e titok most az ő kezében fog lenni!! ez által ő nagy
ember lesz; ez által ő magát halhatatlanítani fogja Magyarországban! s e
titkot nem fogja rajtakívül tudni senki, mert ez a boszorkányos könyv el
van tiltva egész Európában, legfölebb is csak egy pár minister kezén
forog. Azok pedig el nem árulják, a mi benne van.

– Hol azon könyv? kérdé kezeit előre terjesztve és szemei kidüledtek.
Hol van? hol van, oh édes fiam te?!…

– Nálam.

– Add ide!! add ide!! tüstént csináltatok számodra egy öltözet új ruhát.
Add ide! a nadrágod úgy is igen el van viselve.

– Hohó édes bátyám! drága könyv ez! egy öltözet ruháért oda nem adom.
Hanem… na ötszáz forintért, ha tetszik…

– Gazfiú! megbolondultál? – kiáltá az öreg, kinek úgy látszék,
lábaszárába ment már az esze.

– Alább a zsebemből sem veszem ki. Pedig igen érdekes könyv, – –
legalább a mint én belé pillantottam… Többek közt azt is bebizonyítja,
hogy az ember nem hal meg azon pillanatban, midőn meghal.

– Mi ez?

– Hogy az ember tökéletesen meghaljon, szükséges hogy agyveleje előbb
rothadásba jöjjön.

– S mivel indokolja?

– Corday Sarlottának midőn feje véteték, egy valaki hozzá ment, s a
levágott főt arczul csapta…

– S nos?… nos?…

Corday Sarlotta szemei rögtön fölnyiltak, ránézett a szemtelenre, s
arcza lángba borult, a szégyentől vagy tán a haragtól, – nem tudhatni.
Szóval, a levágott fő még érzett és gondolkozott, Párisban a guillotin
alatt levágott fők is, melyeket egy hóhér legény szépen összegyűjte s
kosárba rakott, még mind éltek. Ugyan is, mire a hóhérlegény kiért velök
a temetőbe, húsz levágott fő közül legalább hét elveszett; – kirágták
magokat a vesszőkosárból.

– S ez mind benne van a könyvben?!

– Ez még semmi! Hanem olvassa el a többit maga bátyám uram. Ezer
pengőért oda adom.

– Szamár! hisz előbb ötszázat kértél! ámbár nincs szándékom többet öt
forintnál adni érte.

– Úgy tehát ajánlom magamat! mondá báró de Manx, s kopott kalapja után
nyúlt, hogy távozzék.

A vén különcz galléron ragadta és tartá vissza őt.

– Megállj nyomorult!

– Ad ön ezerötszáz forintot?

– Tehát Sybilla könyve ez, hogy minden pillanatban emeled az árát?

– Annál is becsesebb!

Az öreg el volt kékülve, sápadva, zöldülve. E könyv nélkül meg nem
élhetett. Ezerötszáz pengőt inkább nélkülözhete, mint ezt a csudákkal
teljes könyvet, melynek titkai által ő még halhatatlan névre tehet szert
Magyarországban. Elkezde tehát e végből alkudozni. Először ötven, aztán
ötszáz, azután ezer forintra hágott, míg végre tökéletesen elment az
esze, s belényult a szekrény fiókjába. Hanem míg onnan az összeget
kivette, abba nagyon sok idő került. Isten tudja, hányszor nyitá ki és
zárta ismét vissza a fiókot, mely a bankjegyek terhe alatt roskadozott.
Béla úrfi, mintha ő vesztene az alku által, nyugtalanul sétált a
szobában; olykor megállapodék, lábujjhegyre emelkedett, s az öreg úr
vállain keresztül, titkos és sovár pillantásokat vetett a mesés sokaságú
pénzhalmazra; – s aztán egyet köhinte, mintha mondta volna: – bánom hogy
ilyen olcsó, bitang árért hagytam e megbecsülhetlen drága könyvet! (nem
ért öt garast). Azonban mégis nyugtalankodék, midőn látta, hogy az öreg
úr csak haboz, csak haboz, – s azonnal egy újabb lendületet iparkodék
adni, mondván:

[Illustration: – Ad ön ezerötszáz forintot?]

– Apropos! kedves bátyámnak még egy másik óhajtását is betöltendem a
napokban. Bécsben egy szegény művész sakkozó majmot mutogatott…

E szóra minden ősz hajszála felállott az öregnek.

– Sakkozó majmot?!!

– Igen! – nagyon ügyes állat! Jól felcsigázza az eszét, ki meg akarja őt
a sakkon győzni.

– S te láttad?

– Játsztam vele. Három közül két partit nyert tőlem.

– S te semmirekellő, még csak megsem kérdéd, hogy eladó-e?

– Sőt foglalót is adtam már reá. Bátyám uram szeszélyéért az életemet is
odaadnám! Húsz aranynyal foglalóztam le.

– S az ára?

– Még azonfelül száz arany. Többet ér; hanem a szegény művész nagyon meg
van szorulva.

Ezzel győzött Béla. A különcz, mióta Goldbachné megszökött tőle, három
majmot nyomorított agyon, hogy sakkozni megtanítsa. Azonban volt eszök a
majmoknak, hogy inkább megdöglöttek szépen sorban, semhogy egy húzást is
megtanultak volna a sakktáblán. A különcz, vagyona harmadát adta volna
egy sakkozó majomért, melynek egy példányával azon időben a berlini
lapok nagy lármát csináltak. – Tehát kedvencz régi eszméi, egy
palingenesiás könyv, s egy sakkozó majom, – – parbleu! ez megéri az ezer
pengőt, – gondolá a vén különcz, s egy ezer forintos jegyet vőn elő és
nyújtá át öcscsének olyan reszkető kezekkel, mintha halálos itéletet írt
volna alá. A fiú is átadá ekkor a könyvet, s mennyre földre igérte, hogy
a sakkozó majmot is megszerzi tizennégy nap alatt.

Azután kitolta szobájából Bélát a különcz, s rázárta utána az ajtót,
csakhogy mielőbb egyedül maradhasson s háboríthatlanul olvashassa
európaszerte tiltott (?) híres könyvét.

A fiatal ember pedig, kívül lévén a házon, oldalzsebébe dugá a szép
bankjegyet, elővigyázatból gondosan megvizsgálván, ha vajon nincs-e azon
a zseben is valami historiai nevezetességű lyuk, mint a tegnapi szürke
köpenyegén. – Fél óra mulva a Sóutczában, Fáni néne házába látjuk őt
bemenni.

– Fáni néne! Hollá!… Ma nagy soupé lesz a háznál! teríttessen tizenkét
személyre!




IX.  Maskaráda álarcz nélkül.

Szökevényeink, Lajos és Betti az új szálláson megviradtak. Azt is hozzá
tehetjük, hogy egész éjjel, mint fáradt s átfázott utasok, nyugodtan
aludtak. A nap már fenn volt az égen, midőn Betti fölébredt s hónál
fehérebb mennyezetes ágyának (milyenben még sohasem aludt) függönyét
félre tolá, s kitekinte a puha szőnyeges szobába. Mennyire más volt itt
minden, mint a halottjelentő házánál, hol a falak ékességeit legfölebb
is azon piros végű fehér viaszgyertyák tevék, miket Waldmann úr, a
halottasházaknál, a szomorodott felektől szokott emlékül kapni, s
melyekről széles csokrokra kötött fekete vagy fehér fátylak lógtak alá.
Oh mily különbség itt és ott! A viasztyertyák itt nem a falakon, hanem
karos gyertyatartókban égtek, a falakat pedig viasztyertyák helyett
aranyrámás képek diszíték.

– Hol vagyok én istenem!? – kérdé mintegy hosszú álom vagy ámulatból
jöve magához, s tenyerét homlokához szorítá. Milyen jó emberek lehetnek
ezek, hogy nekem minden érdemem nélkül így pártomat fogják!! S tán még
segédkezet is nyújthatnak anyám fölkereséséhez;… vagy tán utasíthatnak
munkára. Beh boldogok a gazdag emberek! Előttem a megélhetés gondja!

E szavak közben kilépett az ágyból. Fuvallatkönnyű lábaival a szőnyegen
lépdelt s oly félénken tekintgete szét. Olyan volt mintha egy
megelevenedett kép volt volna, mely vásznáról lép ki.

Lajos is szokatlan érzelmek közt hagyá el ágyát a másik szobában. Nagyon
tetszett neki az ismeretlen kényelem, s alig mert visszagondolni az
elhagyott Waldmann-családra.

– Teringette! ha annak a páviánnak eszébe jutna üldöztetni! – gondolá,
mialatt magára kapkodá ruháit. Inkább fülét harapnám le, mintsem ismét
vele menjek.

Az öltözés után mintegy negyedóra mulva reggelihez hivattak.
Waldmannéknál sátoros ünnepen sem kaptak ebédet hozzáfoghatót.

A háziasszonyság igen ízléses reggeli öltözékben volt. Olajszín csíkos
pongyola bő redőzetben omlott alá testén; lábait, melyek meglehetősen
kicsinyek és szép szabásúak valának, aranyhímzetes selyem papucsok
takarák. Fehér kezeit ölében tartá, és semmiből sem evett, de annál
jobban kinálá vendégeit, kik szeméremből igen visszatartózkodók voltak.
– Valami nagyon jómódú asszonyság lehet, gondolá Betti, szemeit a már
kissé koros, de még folyvást szép asszonyon tévedeztetve. – Milyen
tejfehér bőre s lángoló szemei vannak; bizonyosan nem dolgozott sokat s
nem is bánkódott s nem sírt annyit mint én, különben nem volna szemeiben
ennyi tűz, s kezei nem volnának oly puhák.

A tegnapi kalauz, báró de Manx, a reggelinél nem volt jelen. Tehát a
társalgás eleve igen lanyha volt, bár a háziasszonyság, kit Fáninak
hallánk szólíttatni, mindent elkövete élénkítésére.

– Tehát önök édeseim, mondá többek közt Fáni, – bizonytalan ideig
szándékoznak Pesten maradni?

– Csak míg anyánkat föltaláljuk, – felelt Lajos, vajas szeletet mártva
theájába.

– Önök utitársa, Béla, ki meghitt házibarátom, igen életrevaló ember; ő
bizonyosan fog édes anyjokról tudósítást adhatni. Addig el sem bocsátom
magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni,
mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig
mondhatom, előkelő egyénekből. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű
úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az ő ismeretségével csak nyerhetnek
önök.

E pillanatban lépett be Béla úrfi.

Még a szokottnál is gondatlanabb arcza volt.

Első tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett
a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s
inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül,
midőn a belépő deli alakot megpillantá.

– Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – kérdeznem sem kell, hogy jól
aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni?

A nő fejével bólinta csak, s egy fauteuilre mutatott a belépő számára.

– Kedves jó Fánim, engedelméből önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön
termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák
magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a
társaságot.

– Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinőnknek,
felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté.

– Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, –
jegyzé meg a házinő, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál?

– A legjobb sikerrel.

– S a béke?

– Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként
gyengül. Képzelje csak, azon könyvet…

– Nos?

A fiatal ember odahajolt a nőhöz, s lassú hangon monda neki valamit,
melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható
kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott
volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde
holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott,
kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. A
kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben.

Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala
nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne.

A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghívójegyeit
a mai assembléere.

Esti hat óra felé gyülekezni kezdének a vendégek.

Huszonnégy-huszonhat éves barna nő lépett be egy meglett idejű, de
feltünőleg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkívül rövidlátó
volt s inkább ő látszék a nő által vezettetni, kit karján vitt.

– Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután
kisérőjével egy divánon elhelyezkedék.

– Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban
eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet.

– S elfogadja?

– Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely
gouvernante.

– Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgő
hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. Később meg a
társalgónők válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai
báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónőt láta. A báró igen
elmés volt; mindig azt mondá, hogy ő csak úgy szereti a társalgónőket,
ha azok vakok, némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt.

– Mégis agyonlőtte magát.

– Ah!… Két légyottját visszautasítám s őrülési rohamokat kapott! Ah!… –
sóhajta s kendőjét szemeihez vivé.

– A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülő hölgy
udvarlójára, nem igen vala hizelgő e szerelememlékezetek által
előidézett ellágyulás.

– Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hívom őket. Kissé még
vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek ő annyi
bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni.

E szavakra a házinő, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az
udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nőt magokra
hagyá.

Alig csuká be maga után az ajtót, midőn a hölgy már megjegyzésekhez
kezde.

– Valóban, ki nem állhatom ezt az asszonyt!

– Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. Előbb is
bókot monda.

– Azt mindig csak érdekből teszi.

– Lekötelezettje önnek?

– Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Ő jól tudja,
hogy minő körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökről neki csak
könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter
Scottot kérte tőlem olvasni s három hó mulva a legnagyobb dicséretek
közt – fölvágatlan adta vissza. Midőn a Zeney konteszek szalonjai
nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek
valaha.

– S oly vétkes hely volna ez?

– Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirívó gőggel
a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép
metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze
csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát?

A rövidlátó úr megtörlé gyolcs kendővel a szemeit s körültekinte.

– Ím, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal,
vörös függönyökkel, sárga szőnyeggel, kék bútorral, sárga zongorával!
Mily kirivó itt minden. Szeretne tőlem ízlést eltanulni és bon-tont a
modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös
függönyök meglebbennek. Midőn B. főispánnénál valék, még a mosolyt is
tükörből vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra
szemeihez emelte kendőjét.

– S mikor ismerkedett ön meg ezen asszonysággal, Ottil?

– Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos
polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt.
Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az
asztal alatt lehúzta topánkáit, és – –

– Lelkemre, az nagyon mulatságos lehete.

– Oh énnekem nagyon égett az arczom!

– Pedig abban nincs semmi. Gyermekcsíny az egész.

– De ha velem történt volna?

– S aztán?

– Igen, de még akkor csak serdülő lányka valék.

– Folytassa kérem, valóban mulatságos.

– A topánka történetét? eddig van. Csak nem kivánja ön, hogy…

– Semmit sem kivánok. Hanem az ismerkedés…

– Az is rövid. Az egészben azt röstelem leginkább, hogy egy oly
családnál kellett vele megismerkednem.

– Milyen családnál?

– Mely oly csúfosan bukott el. A háziasszonyságot másnap elfogatta a
vármegye, minthogy történetesen – két férje volt…

– S hogy hívták?

– Goldbachné. – Öt évi börtönt kapott. Bűntársa, ki a nőnek csábítója
volt s kire egyszersmind bizonyos méreg-keverési gyanú is bizonyult,
szintén öt évet kapott. Zsellye Bertalannak hivták őt, azonban a rámért
fogságból csak három évnegyedet tölte ki.

– Tán kegyelmet kapott?

– Bah! Megszökött. Mint látszik, nincs többé Magyarországon; legalább
sem a hatóság nem tud róla, sem egyes emberek nem találkoztak vele soha,
daczára a legszigorúbb nyomozásnak.

– S Goldbachné?

– Ő kiállta fogsági idejét. Csak nemrég szabadult ki, megőszülve s
megroncsolva testben és lélekben. Találkozám vele. Egy öltözet ruhát
küldtem számára… Tudja ön, az embernek végre is kell szívének lenni,
hogy megszánja az ilyen szerencsétlen állatokat. – Nem tudom, Holdburgné
vajon adta-e részvétének jelét?

– Pedig ő vagyonos.

– Úgy látszik, lovagja, Sérey Rudolf igen bőkezű iránta. Holdburgné
ügyesen behálózta a bárót. Látja ön, milyen házat visz a pénzéből.

– Valóban, Sérey nagyon lovagias ember s bőkezű.

– Kár, hogy már egészen ősz.

– Pedig mily fiatal arcza van.

– Azt mondják, a korán őszülés családi betegség a Séreyekben. Hogy apja
már huszonnégy éves korában olyan volt, mint a fehér galamb.

– Mindegy; azért ősz hajakkal is lehet kedves ember; s ő valóban az.

E pillanatban nyilt meg az ajtó s Holdburgné jobb és balkarján bevezeti
a Goldbach-gyerekeket.

A barna hölgy, – kiről olvasóink gondolhatják már, hogy az a gazdag
tőkepénzes Berger Simon lánya, – meg volt lepetve e feltünő hasonlaton;
meglepetését már szavakkal akará nyilvánítani, midőn Holdburgné gyors
pillantást váltott vele, mely őt hallgatásra inté.

Betti, miután meghajtá magát Ottil és a férfi előtt, meg nem állhatá,
hogy a házinőhöz fordulva, halkan ez észrevételt ne tegye:

– Nem tudom hogyan és honnan, de olyan ismerősnek látszik előttem e
kisasszony, – úgymond, és szemeit hosszan a hölgyre szegezé.

Holdburgné mosolyogva mondá:

– Hol gondolja ön, hogy látta őt már, kedvesem?

– Tán csalódhatám; – – igen; – – a vonások hasonlítnak, hanem az, kit én
gondolok, nem ilyen halovány. Bizonyosan csalódám. Akkor még kis lány
valék. Bocsánat, hogy bátor voltam e megjegyzésre.

Holdburgné nevetett s mondá:

– Nem tesz semmit édesem. Az arczokban gyakran csalódunk. Utoljára még
engem is hasonlíthatna valakihez. Nos?

– Valóban asszonyom, – mondá Betti, mialatt szemeit a házinőre
függeszté; – önnél is nagy hasonlatot találok egy – – egy valakihez.

– Kihez?

– Nem is mondom meg, mert itt is tévedhetek, s végre magamat kellene
kinevetnem.

– Na csak bátran! ki vele! Kihez talál hasonlítani? Kiváncsi vagyok,
vajon ki lehet képmásom?

Ekkor Lajos szólalt közbe, ki már majd kibújt mind a két szemén, úgy
megnézte a nőt.

– Én tudom kihez hasonlít!! – kiálta.

– Nos?

– Holdburgnéhoz, ki gyakran járt hozzánk, – felelt Lajos; – tökéletes
hasonmása.

Ottil és Holdburgné összenéztek.

– Nemde azon Holdburgnét gondolja ön, – kérdé nevetve Ottil, – kinek egy
estve a topánkáit…

Lajos elpirult s egy lépéssel odább sompolygott. Betti pedig e szavakra
még jobban szemügyre vette Ottilt s a topánka-történet felhozására
tökéletesen meggyőződék gyanujában.

– Valóban, – mondá Betti, – tovább nem kételkedem önben. Ön Berger Ottil
kisasszony, ki apám házánál többször igen szívesen látott vendég volt.
Nemde, eltaláltam? szóljon, kérem kegyedet, mondja, hogy nem csalódom!…
Oh borzasztó nap volt az, midőn önnel utolszor találkozám! anyámat is
akkor látám utoljára, meg apámat is? Oh mondja, nemde ön Ottil? S ha az
csakugyan, úgy ön adhat felvilágosítást, miért vesztém el szüleimet s
hol találhatom föl ismét őket?!

Mielőtt Ottil, ki meglehetősen zavarban volt, felelhetett volna, az ajtó
hirtelen fölpattant s betoppant Béla.

– Jó hír uraim és hölgyeim! – kezdé hangosan a belépő: – báró Sérey, a
mi kedves barátunk megérkezék.

Holdburgné azonnal távozék a teremből, hogy elébe siessen.

Béla azalatt iparkodék a házinő szerepét vinni s a társaságot
mulattatni.

– Mióta Ottil kisasszonyhoz nem volt szerencsém, – kezdé a lovag, –
föltünőleg megváltozott színben.

– Tán veszíték?

– Ellenkezőleg, – nyert! arcza rózsái térnek vissza.

– Én pedig szeretek halovány maradni. Daczára, hogy azért nem keresem a
haloványságot, mint a kis Zeney grófhölgy, ki ha szerét tehette, mindig
krétát evett.

– Bah! az még semmi, mondá Béla, ki igen hajlandó volt minden
pillanatban visszaesni báró de manxi szerepébe! – Lajos Fülöppel a
királyi asztalnál midőn ebédeltem, – D… herczegnő, kinek túlpiros arcza
volt, egész ebéd alatt papirost rágott és evett.

– Papirost?!

– Egy ív papirosért a fáczánczombokat mindig az én tányéromra
csempészte…

– Királyi asztalnál?!

– No bizony! Egy herczegnőnek nem vesznek ilyesmit rossz néven, mondá
vállvonva Béla.

– S miért evett papirost?

– Az már betegség, részint pedig kiszámítás. Nagyon halványít.

Ez így folyt egy ideig. Ha Ottil bárókról és grófokról beszélt, akkor
Béla a herczegi és királyi asztalokon alul meg sem állt. Ha Ottil
fürdőkről beszélt s említé, hogy két saisont igen pompásan mulatott át
Bádenben, – hja, Béla akkor már Helgolandban volt kalandaival s
bebizonyítá, hogy Helgolandban két évig volt fürdőkirály.

Lajos és Betti csak hallgatta ezt a két óriást s titkon irigylék
boldogságukat.

– Betti kisasszony és Lajos, sziveskedjenek kissé e mellékszobába jönni!
– szólt a házinő, ki e pillanatban dugá be fejét a terem félig nyitott
ajtaján.

Lajos és nővére távozának.

Béla utánok nézett s hatásos pathossal mondá:

– Oh, mily égi szépség! mint Lamartine barátom mondja: aranyálom!

– Ön egészen el van ragadtatva, – jegyzé meg Ottil oly hangon, melyből
látszott a neheztelés, hogy jelenlétében más hölgyet emel ki, holott még
ő is tarthat igényt a bókokra. – Ön magánkívül van.

– Csudálhatni-e? Vagy volt már tökéletesb szépség a földön? Minden más
hölgy elbúvhat mellette.

– Szép öntől! – mondá biggyesztett ajakkal Ottil: – valóban, mióta ön
királyi asztaloknál ebédelt, nemhogy nyert volna, de veszíte
udvariasságából.

A hangban, melyen e szavak valának mondva, annyi gúny feküdt, hogy báró
de Manx barátunknak lehetlen volt el nem értenie.

– Hja, – mondá Béla! – kezdek blazirt lenni.

– Huszonhárom évvel!?

– A blazirtság kinél előbb, kinél később áll be; s ezért nem csodálom,
hogy ön még nem az.

Ez elég gorombán volt mondva. Ottil elveresedett s ajkába harapott.
Érzé, hogy évei számára volt czélozva. Gyorsan a mellette ülő férfihoz
fordult, ki egész beszéd alatt nem tett egyebet, mint gyolcs kendőjével
szemeit törölgeté, melyekre a felgyújtott lámpa nagyon bántólag hatott.

– Édes báróm, mondá Ottil, mialatt battiszt kendőjéről a csipkét tépte
le: – úgy hiszem, mehetnénk, miután a háziasszonyság úgyis itt hagyott
bennünket.

– A háziasszonyságot én képviselem, – vágott szavába Béla s oly ledéren
hajtá meg magát a hölgy előtt, mintha nem is ő volt volna, ki előbb e
szép gorombaságokat mondá a hölgynek. – Hizeleghetek magamnak, hogy
megelégszik velem nagysád?

– Csak menjen ön, mondá Ottil, egy tekintetre sem méltatva a fiatal
embert; – ön valóban goromba!

– Köszönöm nagysád! – szólt s újra mélyen meghajtá magát a lovag. De nem
tesz semmit. Hisz erre mondá Horatius…

– Tán azt is ismerte? – jegyzé meg csipősen a hölgy.

– Oh nem, nagysád! Horatius már meghalt akkor, midőn én Párisban jártam.
Hanem azért mégis tudom, hogy azt mondá, miszerint: – non dare sed
sentire etiam homines sunt, qui nolo dicere, sed pergere et pulchras
foeminas stultas et sum asinus. – Ezt mondja Horatius.

– S mit tesz magyarul? – kérdé a hölgy, oda sem tekintve.

– Mit tesz? az annyit tesz nagysád, hogy: az asszonyok szíve tele van
csalánynyal, – dugd be a füledet, hogyha beszélsz lánynyal. Még
magyarábban: az egyik tizenkilencz, a másik egy hián húsz.

– Mindig szebb, mindig szebb! Valóban ön nagyon kedves ember! – mondá a
hölgy s fölkelt a divánról.

– Távozni akar ön? – kérdé társa, szintén fölkelve és zsebkendőjét
eltéve.

– Oh, ily durvaságot a Zeney grófok…

– Kérem, az amerikai külügyminis…

– Csak hagyja el!…

– De kérem!…

– Ön sohasem ebédelt királyi asztaloknál.

– De a Zeney grófokhoz mégis hivatalos lettem volna, ha t. i. Zeney
grófok existálnának a világon.

Ottil elkékült. A fájósszemű férfi karját nyújtá neki. – Már épen
távozni akartak, midőn a házinő belépett.

– Pszt – mondá Holdburgné, ujját ajkára emelve; – csöndesen legyenek!…
Gyanus emberek vannak a ház körül!

– Gyanus emberek!?!

Holdburgné lábujjhegyen közeledék s iszonyú kétségbeesett arczczal s
alig hallhatólag mondá:

– Séreyt üldözik.

– Üldözik?!

– Ah!…

– Oltsák el a lámpát! – kiálta a házinő: – ilyenkor legczélszerűbb a
sötétség, nehogy belássanak az ablakon.

– S Betti? kérdé Béla.

– Vegye őt magához s vigye a merre legjobbnak látja! – mondá Holdburgné,
mialatt az alabastromlámpa világát egy lehelettel elfuvá.

– De hát mi történt?

– Sérey fölfedeztetett, – mondá az asszony s félelmében Ottil karjába
fogódzék.

– Ki által?

– Ki födözte föl?

– Csitt! a kapun dörömbölnek!

– S emitt az ablakon is! – mondá ijedten a férfi, kit folyvást bárónak
hallánk szólíttatni.

– Teremtő isten! – kiálta kétségbeesve a nő! – végünk van!!…

E pillanatban a terem ajtaja ujólag fölnyilt s belépett Sérey.

Szép növésű férfi, fiatal arczczal, de ősz haj, ősz bajusz és ősz
körszakállal, anélkül, hogy arczán csak egy csepp ráncz is volt volna.

Minden szem a belépőn függött, midőn a lámpát meggyújtatá.

– Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és balkezén a két
Goldbach-gyereket vezetve. – Nincs semmi baj!… De mi is lehetne?… Gonosz
emberek vagyunk mi?… Bah!… S önök oly zavartak! Mi ez?… Úgy néznek ki
önök, mintha összeesküvők volnának!… Fáni! kész a vacsora? ma nagyon
boldog vagyok! ünnep legyen a háznál!… S ön Ottil kisasszony! – folytatá
a hölgyhez fordulva: mit mond e tréfához? Valóban, míg ily angyal mint
ön, köztünk van, nem félhetünk az ördögöktől.

[Illustration: – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és
balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve.]

Ez bók akart lenni s Ottilnak kárpótlást nyújta az előbbi sértésekért.

Sérey megjelenésével a kedélyek csakhamar lehiggadtak. Mindenki
iparkodott vidám lenni, mely azonban a háziasszonyságnak sikerült
legkevésbbé.

– Folytassák önök a félbenszakadt társalgást, – mondá Sérey, ajkán oly
mosolylyal, melyen nagyon látszott, hogy erőltetett vala. – Ottil
kisasszony még mindig a szép ábrándozó!… Tartanak még a mézes napok? –
tevé utána a rövidlátó férfihez fordulva.

– Oh, mi nem vagyunk férj és nő, – felelt a férfi.

– Az nem tesz semmit. A szerelemnek úgy megvannak mézeshetei, hónapjai
mint a legtörvényesebb házasságnak. Nemde Fáni, – – mi sem vagyunk férj
és feleség s mégis a legboldogabb pár vagyunk a földön.

Holdburgné mosolyogni akart, de a zavar, mely még nem enyészett el
arczáról, gátlá őt a mosolyban.

Sérey folytatá:

– Ostoba intézmény szerintem a házasság. Holtomiglan, holtodiglan! Bah!
Ki kötné le magát egy életre?! A szerelem jő és megy. S ki áll jót, hogy
idővel, viszontagságok, balsors közepett megtarthatja szívében azon
szerelmet, melyet megtartani esküdött?! Nyitott könyv-e a jövő, melynek
lapjaiban olvashatunk, hogy oly bizton esküszünk reá?

E bölcselkedés (ha csakugyan annak lehetne mondani) nagyon tetszék a
fájósszemű férfinak, legalább fejével többször helybenhagyólag inte.
Ellenben Ottilnál ellenkező hatása volt s nyugtalanul tekintgete a
mellette ülő férfira, kivel tán kilátásai lehettek egy boldog
házasságra.

E közben Sérey Bélához fordult s titkon súgott a fülébe, mit a többiek
nem hallhatának.

– Jegyezze meg ön jól, mondá Sérey halkan: – Váczi-út, nro 37. Volt ön
már ott?

– Igen, – felelt Béla.

– Itt a kulcsok. Bettit és Lajost magával viendi. Egy óra mulva ott
leszek én is. Mindenek fölött óvatosság és elővigyázat. A gyermekeket
nem akarom kibocsátni kezeimből. Elvállalja a felelősséget?

– Igen.

– Hálámra számolhat.

– Várjon még egy kissé, hogy az eltávozásnak czímet adhassak, – mondá
Sérey homlokát dörzsölve kezeivel, mi közben magában mormogá: nagy
föladat; de megérdemli a fáradságot! igen; ez kötelességem! ezért sokat
megbocsátand nekem az isten!… bátorság, csak bátorság! –

Aztán Bettihez fordult s miután szemeit hosszan tévedezteté rajta,
mondá:

– Tehát ön édesem, mielőbb óhajt édes anyjával találkozni?

– És apámmal, – felelt Lajos.

A férfi homloka elborult; iparkodék azonban azt rögtön eloszlatni.

– Igen, igen, azzal is, – mondá aztán könnyű zavarral: – holnap
czéljukat érik önök. Hanem még ez estve elhagyják e házat. Majd Béla
elkisérendi önöket bizonyos helyre. Szeretik önök Bélát?

Betti lesüté szemeit s alig hallhatólag susogá:

– Ezen úr igen jó ember. Sok szivességet tett velünk.

– S különösen mulatságos! tevé utána Lajos. Én nagyon szeretem őt, mert
oly szépeket beszél.

– Tehát vele fognak menni.

– Mindjárt?

– Igen. Béla majd ott jó esteliről fog gondoskodni. Ne hiányozzék semmi
vendégeim kényelméből; minthogy az én vendégeim leendnek.

Tiz percz mulva Lajos, Betti és a kalauz készen valának az elindulásra.

A kaput maga Sérey nyitá föl számukra, anélkül hogy a sötétben
világítani engedett volna. Midőn kiléptek, mind a háromnak megszorítá
kezét s a kaput gyorsan bezárá utánok.

Béla karonfogva vezeté őket.

– Vonja ön sálját jobban nyakára, – mondá Bettihez Béla – könnyen
meghűtheti magát.

A lány oly önkénytelen engedelmeskedék, mialatt szemeit az ifjú arczára
emelé. Az olyan halavány volt. Tán az utczai lámpa oda vetődött sárga
fényétől.

A lány bátorságot vett magának, vagy tán akaratlanul lebbent el ajkain e
kérdés:

– Beteg ön, hogy oly halvány?

– Nem, nem, – felelt az könnyű zavarral; – tán a hidegtől.

– Fázik ön? – kérdé Betti s lassú, susogó hangon tevé utána: – nekem
melegem van.

Elhallgatott. Béla nem válaszolt rá semmit. A lány földre szegzé
szemeit, mintha lépteire vigyázna a rossz kövezeten. Idő mulva azonban
ismét mondá:

– Ha ön fázik… átadnám sálomat…

A férfi arcza kipirult egy pillanatra. Megszorítá a lány kezét, mely úgy
reszketett s a szorítást nem viszonzá. Nem volt bátorsága, vagy tán nem
tudta, hogy ezt szokták tenni.

Tovább mentek. Béla, ki szüntelen tudott tárgyat találni a
beszélgetéshez, e pillanatban elveszté e tulajdonát s oly néma lőn,
mintha egy varázsütésre egész eredetiségéből kivetkezett volna. Gyakran
megállt, majd ismét sebesebben hurczolá magával védenczeit, míg végre a
Lipót- és Borz-utcza szegletéhez értek, hol egy szemközt jövő bérkocsit
állíta meg s foglaltak el.

– Vácziút 37-ik szám! mondá a kocsi ajtaját becsappantva.

A bérkocsi tovább robogott.




X.  Ottil kisasszony.

A Váczi-úton a 37-ik számú ház azon időben csak szerény, egyemeletes
épület volt. Most, mint háromemeletes palota pompázik; s így nem
ismerhetnénk rá; hozzátéve hogy azóta már a 37 is le van kapujáról
törülve s új számot kapott.

Béla az emeletre vezeté vendégeit, melyen egy elő- és három kitünő
választék- és kéjelemmel rendezett szobát bírt Sérey. Séreyn és egy vén
süket cseléden kívül senki sem lakta ez osztályt.

A vén cseléd, Márton, kinyitá a szobákat Bélának, kit mint Sérey
bizalmas emberét régóta ismert.

– A kék szobát be kell fűteni, kezdé Béla, – s gondoskodjék jó
esteliről. A báró úrnak igen kedves vendégeket hoztam.

Márton, ki képzeletet fölülmuló süket vala, másodszor is elmondatá
magának a parancsot, és csak harmadszori hallásra felelé, hogy:

– Igenis tens úrfi, a báró őnagysága egészséges, hanem még nem jött
haza.

– Ej, épen azért fűtsön be! megvárjuk őt itthon! kiáltá fülébe Béla.

– Mit parancsol tens úrfi? kérdé, előrehajtva fejét, s tenyerét mintegy
tubust odatartá füléhez.

– Hogy tüstént fűtsön be!!!

– Mondtam már, hogy nincs itthon. Épen olyan a tens úrfi, mintha süket
volna.

Béla, türelmét vesztve, egyet fordult sarkán s a terem ajtaját kinyitva,
vendégeit előrebocsátá.

– Tegyék magokat kényelembe, s tekintsenek mindent mint sajátjokat, –
mondá Béla, s némi boszúsággal tevé utána: – Márton gazdával nehezen
fogunk valamire mehetni. 1809-ben pattantyús volt, s a háborúban veszté
el hallását. Nem is tudom, hogy a báró minek tartja őt vesződségnek?! Ha
vizet kér tőle, – befűti neki mind a három szobát; – ha ruháit akarja
vele tisztogattatni, – elmegy és elhozza a vargát, hogy szabjon a lábára
topánt stb. Valóban csak nyűg már a háznál.

– Tán nagyon jószívű a báró, és csak könyörületességből tartja őt
magánál; – jegyzé meg Betti sáljából kibontakozva.

– Úgy van. A báró sok emberrel tesz jót. Az egész városrész előtt
ismeretes jótékonyságiról.

– S honnan ismer ő bennünket? – kérdé Lajos.

– Csak türelem. Mindent meg fognak önök tudni.

– Mindent?…

– Foglaljanak csak helyet önök. Tüzet fogok rakni a kandallóba. Isznak
egy kis theát?

Lajos azonnal igennel felelt. Betti azonban szótlan tévedezteté nagy
ábrándos szemeit a fiatal férfin, kinek arcza még most sem nyerte vissza
előbbi gondatlanságát.

Pár percz mulva, a kandallóból lobogó tűz világa derengett szét a nagy
teremben, mely képek és nagy álló gipszszobrokkal volt díszítve. A
föllobogó láng játékára elkezdének a szobrok árnyai tánczolni a falakon.
– Betti lehajolt Béla mellé a kandallóhoz, hogy a tüzet segítse
éleszteni. Arczaik csaknem érintkezének. Mintha lélekzetöket egymás
ajkáról szívták volna. Lajos a tánczoló groteszk alakokat bámulá a
félhomályos falakon; mintha mondta volna: – mily jó kedvök van ezeknek a
megholt emberek árnyainak.

A tűz Béla sötétbarna arczára veté világát, mely oly festészi színezetet
kölcsönze annak.

Betti fölemelkedék a tüztől. Tenyerét homlokához szorítá, mintha ereinek
szétpattanásától félne. Azt gondolá, tán a hosszas hajlás miatt kábult
el. Egy mély karos székbe veté magát, s fejét csöndesen kezére hajtá.

Lajos oda ment hozzá lábujjhegyen, s kiváncsiságból egészen a lány arcza
alá hajolt. Azt akarta tán meglesni, ha vajon alszik-e? Hanem egyszerre
elnevette magát.

– Különös lány ez a Betti! – mondá nevetve: – itt vagyunk a legjobb
emberek között, itt van a legjobb dolgunk a világon, s ime, Betti sír!…

– Miért sírna, Betti? – kérdé Béla, felugorva s a lány kezét gyöngéden
érintve.

A lány, homlokig pirulva, egy el nem palástolhatott könnyet nagy
gyorsasággal törölt le arczáról, és zavarral mondá:

– Hiszen nem is sírok, – mondá könnyű mosolylyal a lány, s keze úgy
reszketett az ifjúéban.

Béla észrevevé. Megszorítá és elbocsátotta.

Kocsi robogott el az ablak alatt. Béla az ablakhoz ugrott s
hallgatódzék, de a kocsi tovább hajtott.

– Azt gondolám, hogy ő jön.

– Ki?

– A báró.

– Oh, nyugtalanul várja ön? – kérdé Betti.

– Csak önök érdekében, hogy ne legyünk így magunkra. Sajnálnám, ha önök
unnák magokat.

– Ön mellett? – mondá Betti oly hangon, mintha megbánta volna hogy
kimondá.

– S ön nem találja társaságomat unalmasnak?

– Sem Betti, sem én nem tartjuk önt unalmasnak, – felele nővére helyett
Lajos. – Sőt nagyon szeretjük önt, minthogy olyan szépeket beszél. De
nem is csuda. Ön nagyon sokat utazhatott.

– Szép darab földet jártam be.

– Látott ön kutyafejű tatárokat?

– Oh, milyen gyerek vagy te Lajos! – mondá Betti, ki nagyon röstelte
öccsének ez ostoba kérdését. – Tanultad valahol, hogy vannak olyanok?

– A geografiában ugyan nincs benne, hanem az emberek sokat beszélnek és
tudnak, amit tán kifeledtek a geografiából. Nagyon szeretném tudni, ha
vajon azoknak a kutyafejű tatároknak csakugyan kutyafejök van-e. Az
nagyon mulatságos lehet, Beh szeretnék én is utazni!

– Ha ön kedvében jár a bárónak, bizonyosan elküldendi önt utazni, –
mondá Béla.

– Engem! Ah istenem! holnap mindjárt kész lennék az útra!

– Mielőtt anyánkat láttad? – szólt komolyan a lány. – Oly hamar feleded
őt?

– Igaz! mondá elszomorodva a fiú. – Addig nem mennék.

– Szereti ön anyját nagyon? – kérdé a férfi.

– Nagyon?… Oh, jobban, mint Bettit! pedig őt is nagyon szeretem!… Nincs
a világon senki, kit úgy szeretnék, mint anyámat! Oh, ha még egyszer
láthatnám őt!

– Holnap megláthatja.

Márton lépett a terembe.

– Mikor jön haza a báró úr? kérdé a cseléd.

– Tüstént.

– Olyan soká? S hol lesz addig?

– Márton, – mondá Béla, – igen okosan cselekednék, ha nem kérdezősködnék
többet; mellbetegségben szenvedek.

Nem tudom, meghallotta-e Márton e szavakat, elég, hogy elkezde a
szobában holmit rakosgatni, mely munkájának az lett a vége, hogy az
asztal egyszer csak föl volt terítve theához.

Asztalhoz ültek. Lajos jobbról, Betti balról s Béla középett foglalt
helyet.

Márton a theához vajas szeleteket és hideg sültet rakott föl. Béla
erősen rhumozá theáját, mely kissé elűzni látszék előbbi nyugtalanságát,
s beszédének ismét folyamába kezde jönni, melynek Lajos felette
örvendett. Hanem ezuttal, a ministereknél tett látogatások s királyi
ebédek mégis kimaradtak a beszélgetésből. – Betti szokása szerint most
is hallgatag volt, de annál többet beszélt szemeivel, melyeket úgy-úgy
ott felede a mellette ülő férfi arczán.

– A báró nagyon soká késik, – mondá többek közt Béla.

– S önt ez nyugtalanítja?

– Igen, minthogy már éjfélre jár. Egyébiránt nem valami fontos;
bizonyosan jól mulatnak Holdburgnénál. Apropos, hogyan ismerte ön meg
Holdburgnét? Tán nem változott?

– Sőt nagyon. Első este gyanakodni sem mertem, hanem Ottil által
győződém meg. Mit keres Ottil Pesten?

– Pár éve hogy atyja tönkre jutott…

– A gazdag Berger?

– Igen. Addig bolondították őt nagy úri asztalokkal, míg végre azon
vette észre magát, hogy a drága étkeket ő fizette meg. Valódi udvari
bolondja volt nehány grófnak, lányából pedig tökéletes majmot csinált.
Oly kevély volt utoljára, hogy szerinte, szerencséjének kelle tartania
valamely polgárcsaládnak, ha az asztalukhozi meghivást nagy kegyesen
elfogadta. Pedig az öreg Berger uram nyúlbőr-kereskedésen kezdte. Beh
sok ártatlan nyúlnak kellett elvérzeni nagy Magyarországban, míg az öreg
Berger annyira vihette, hogy tigrisbőrökön járhatott.

– Tehát megbukott?

– Megbuktatták ugyanazon nagy urak, kiknek társaságával Ottil még most
sem átall kérkedni. Szerencsére az öreg bukását nem sokáig élte túl.
Meghalt; tán a fájdalom és kétségbeesés vitte sírba. Valamint beteges
anyja is csakhamar utána költözött.

– S most Ottil? Mit csinál Pesten szegény? kérdé résztvevő hangon és
arczczal a lány.

– Bah! bizonyosan nem verte falba a fejét, melyért kár lett volna,
miután eléggé szép. Eshetik-e szép lány kétségbe, míg jó bolond férfiak
vannak!?

Betti nem érté, és csak könnyedén veté utána:

– Valóban, Ottil szép lány. Szép haja s igen szép tömött szemöldei
vannak.

– Fogai kissé feketécskék, azért is nem nevet oly gyakran, s inkább
hajlandó a sírásra, minthogy fekete szemeihez a könnyek igen jól
állanak.

Betti ezt szinte nem érté, hogyan lehet valakinek kiszámításból sírni, –
csak azért, mert a nevetés rútítja, a sírás pedig jól áll neki. Szegény
Betti! még nagyon sokat kell megtanulnia!

Idő mulva a beállt szünetet ismét a lány töré meg.

– Tehát Ottil kisasszony, apja halálával, szegénységre jutott? monda a
lány. Vajon miből él most szegény? bizonyosan női munkák tartják fenn
őt.

– Valóban női munkák, – mondá nevetve Béla s egy pohár rhumos vizet
hajta föl.

– Mit nevet ön? szólt zavarral a lány! – én magam is igen jól varrok és
himzek. Majd megkérem őt, hogy számomra is szerezzen munkát.

E pillanatban bérkocsi állt meg a kapu előtt.

Béla fölugrott s az ablakhoz siete.

– Ki jön? kérdé, szintén fölkelve Betti.

– Nem láthatám őt. Már bejött a kapun.

A másik perczben megnyilt a terem ajtaja, s Ottil lépett be.

– S a báró? – kérdé gyorsan feléje közeledve Béla, be sem várva a
köszöntést.

– Csak egyedül jövök, – felelt a hölgy, s Bélát félre inté.

– Mi történt? kérdé Béla, oly lassú hangon, hogy Lajos és Betti nem
hallhatták meg.

– Semmi; – felelt szintén súgva a hölgy. Sérey megmenekült.

– Tehát csakugyan üldözteték?! – mondá, nagyot lélekzelve.

– Két férfi leselkedék reá, kik bizonyosan orozva akarták megölni. Sérey
a kis házikert kerítésén át menekült. Holdburgné kétségbe van esve,
Sérey nem igen fog többé e szállásra jönni; új lakást szándékszik
keresni. Addig én jövék, hogy Betti fölött őrködjem.

– Őrködjék?!… Kegyed?!… mondá a férfi, s nagy megerőltetésébe került,
hogy el nem nevette magát.

– Igen, – felelt komolyan s némi sértődéssel a hölgy. – Vagy ön
óhajtotta volna e szerepet elvállalni?! – Bah! ön Lajosnak viselendi
gondját.

– Köszönöm! – mondá gúnynyal a fiatal ember. – Rég óhajtok már
gyermeknevelő lenni.

– Mindegy. Ön a kék szobában fog hálni Lajossal, én és a leány pedig a
báró fülkéjét foglaljuk el.

– Nagyon bölcsen, – szólt meghajtva magát az ifjú.

– Az ajtók gondosan be lesznek zárva, – tevé utána Ottil.

– Még bölcsebben! – monda nevetve Béla.

– Minden têt-à-têt megtiltatik a lánynyal.

– S helyette önnek udvarolhatok.

– Megkimélem önt a fáradságtól, – mondá bigygyesztett ajkakkal a hölgy
és sarkán egyet fordulva, a két testvérhez közeledék.

Béla utána nézett a távozó hölgynek, és sajátságos mosolylyal ajkán,
fogai közt mormogá: – Oh, ártatlanság báránya! oh, szende Lucrétia!

Ottil kibontakozék téli felső öltönyeiből, s egyikét a legszebb szabású,
alabastrom nyakaknak hagyá láttatni, sőt egy futó pillantással maga is
megtekinté azt a szemközti tükörben; haját, mely fürtökben vala, s
melyek a kalap alatt kissé megtörődtek, elsimogatá, s nagyon elégedetten
fordult el a tükörtől.

– Önök már esteliztek? – kérdé, szemeivel végig futva az üres asztalon.

– Igen, kisasszony.

– Kár! szerettem volna önökkel egy palaczk pezsgőt elkölteni, – mondá,
mialatt egy mély támlásszékbe veté magát, igen kicsiny lábait pedig egy
himzetes zsámolyra rakta fel. – Béla! nem volna önnek kedve a báró
pinczéjéből egy palaczkkal felhozatni?

– Pezsgőt?

– Igen. S nyújtson egy szivart is ide. Van önnek?

– Sajnálom, hogy e pillanatban csak erős szivarok vannak nálam.

– Azt hittem, hogy valamely konzul, minister vagy praesidens asztaláról
tartott fenn számomra egy pár hölgyszivart.

– Vigasztalhatlan vagyok, hogy mindazon alkalmakon nem jutott ön
eszembe.

– Úgy látszik, önnek hiúsága, gorombának tartatni?… Én nem jutottam
eszébe!… Eh bien!… Adjon egy szivart, bármily erős is.

A fiatal ember, jobbjával szivartárczáját, bal kezével pedig fidibust
nyújta a hölgynek.

Betti mindaddig nem hitte, hogy Ottil csakugyan rá fog gyújtani, míg
annak ajkairól az első füstgomolyt nem látta. Lajos rettenetesen
megbámulta, mint olyan csodát, melyet Alörsön nem volt módjában látnia.

– Hozat ön fel pezsgőt? kérdé aztán Ottil.

– Szívesen, ha a kulcsok kezemben volnának.

– Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal,
húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig
én vigyem gazdaságát.

Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólítá be, ki, miután nagy nehezen
megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgőt akarnak inni, vevé a
kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgői álltak. – Pár percz mulva
felpattant az első dugasz.

– Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos?
– – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürített poharat.

– Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek,
Lajosnak is megárthatna.

– Kedvesem, a pezsgőnek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene
tőle. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket.

A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék;
oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az
édes italt, melyből az első csipős cseppek könnyeket facsartak
szemeiből, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek,
mint a friss harmatcsepp.

Ottil már a második poharat üríté, melytől fehér arcza könnyű pirt
kapott.

– Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék
támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori
udvarlóm, gróf Szendrő Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet
kérek!

Béla fidibus után nyúlt, Ottil azonban félretolá kezével s mondá:

– Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égő szivarát; arról akarom
meggyújtani.

Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midőn Béla égő
szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik
milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy ő is nem
szokott szivarozni.

– Valóban, a báró ennél jobb pezsgőt is tarthatna, – mondá Ottil,
visszaesve szokott bírálói modorába. Ebből négy pohárral is megiszom, s
mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi
pezsgő? Pedig az ártalmas; más napra főfájást okoz. Igyék Béla! Hamvay
báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgőnek jönni. Ez, ha jól
emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor.
Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának
volt épen születésnapja.

A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel,
mely őt e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága.

Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész
lakónicze mondá fülébe:

– Kedves Ottil kisasszony, ön nagyon goromba!

– Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új
pohárral üríte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek
igen jó beszélőkéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt
kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és
győz! a hölgyek Julius Caesára!

Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redő húzódott össze, midőn e
szavak közben egy véletlen pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan
sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány
arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midőn Ottil füléhez hajolt és
mondá:

– Ne feledje, hogy én felül bírom mulni önt a kiméletlenségben, de nem
akarnám mindjárt az első napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét.
Legyen ön szives, és szünjék ingerelni!

– Hahaha! Béla barátunkból a pezsgő beszél! – nevetett Ottil, s hátra
veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe
sohasem megy oly hamar a pezsgő, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró
Kerendi Friczi országos pezsgőivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S
ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt
szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, –
hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy
timárlegény.

A fiatal ember vállat vonított, s felkelt, s magában érthetlenül
mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy
megittasodott. Nem lehet vele beszélni.

Ottil is felkelt; égő homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a
nagy hőség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék,
melyen ült, s mely à la Voltaire van készítve, igen ostoba és
czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat,
milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak.

Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, mintha csak szobornak
faragták volna oda. Minő ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok
vonulhattak tiszta szívén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy
kaczér, kihívó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább,
mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen
e szilaj hölgytől, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh
minő álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlődő érzelmeinek
első stádiumában!…

– Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör előtt állva, s
gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. –
Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak.

– Márton már mindent rendbe hozott, – felelt az ifjú.

– Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék
szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla
foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk
ágyat… Teringette pezsgője! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet.
Bizonyosan nem volt valódi pezsgő, mert e hatást most érzem először.

– Nem tesz semmit, – mondá hanyagul Béla: – reggelre elmulik.

– Bah! de reggelig mit csináljak vele?

Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin
tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket,
herczegeket, tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel ő oly
bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el
lelkét, midőn hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet
midőn az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az
ifjú lángoló szemeiből egyszerre millió napsugár szúrt volna szívébe.

A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegő lányt,
s a fülkébe vezeté.

– Jó éjt! – mondá meghajtva magát Béla.

Ottil visszafordult, s ajkait kissé elbiggyesztve mondá:

– Jó éjt lovag!

– Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszkető hangon, és
szép arczát rögtön elfordítá.

Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó
felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként
fordíttatik belül a kulcs az ajtóra. Az első embernek lehettek hasonló
érzelmei, midőn a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött.

A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes
bútorzattal bírt, sőt ez utóbbira több gond látszék fordítva lenni, mint
az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szőnyegek boríták, a
mennyezetes ágy mellett barnacsíkos márvány éjiasztalka állott, s azon
alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy
széles kereveten vetteték a másik ágy.

– Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán
cseveghetünk. Én, rendesen nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most,
ez az átkozott rossz pezsgő egészen elűzé szemeimből az álmot. Apropos,
– tevé utána, fürkésző tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a
kerevet szélén: – mit tart ön Béláról?

Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan
felelé:

– Ő igen jó ember. Nekem jóltevőm. Valóban, nem tudom, hova lettem volna
nélküle e nagy városban.

Ottilt nem elégíté ki e felelet s folytatá:

– Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytől-egyig jók, míg
érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde?

– Nem tapasztalám.

– Rossz szokás nála, hogy annyit beszél.

– Az jól áll neki.

– Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel.
Átkozottul le tudja írni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha
királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódítani. Különben csinos
fiú volna. Mit gondol ön?

A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil
folytatá:

– Szemeiben sok tűz van. Nem vette ön észre!

Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet
ennyire kínozni valakit!?»

– Álmos ön? hogy oly szótalan, – kérdé Ottil.

– Igen kisasszony. Oly későn van már.

– Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni.

– Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a
kerevetet; én fiatalabb vagyok.

– Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban
szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy
ön fiatalabb! – mondá sértődéssel Ottil, s aztán határozottan tevé
utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következőleg foglalja el az
ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar
kegyed vetkezni? Szivesen segítek. A bárónak valóban garçon-lakása van,
azért nincs nőcseléd a háznál.

Betti szótlan fölkelt a kerevetről, s az ágy mellett egy székre ült, hol
elkezdé topánkáit kifűzni, s midőn harisnyáját leveté, parányi rózsás
lábaival a puha szőnyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű
teste alatt.

– Minő szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan
irígységgel Ottil, midőn a fiatal leány kibontakozék fölső ruháiból,
ámbár ő is szép termettel bírt, de neki nem volt meg többé az a
teltsége. Minő hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s
visszagondolt tizenhatodik évére.

A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki
alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban.

– Olyan álmatlan vagyok, mondá az idősb lány, mialatt fejével hátradőlt
a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan
töltsem el az éjt… Álmos ön?… csak legalább zongora volna!

Megjegyzendő, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a
természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal
följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni!
oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele
tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit,
Dreyschockot nem is említem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig
zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah,
pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh
beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a
gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora
is volt a háznál, ekkor így sóhajta: – nem tartanak önök hárfát?
kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel
játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát
annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias,
mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! –
Ottil igen regényes szellemű volt.

Az idősb hölgy újra kérdé:

– Álmos ön kedvesem?

A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon
válaszolá:

– Oh nem. Csak beszéljen kegyed. Még nem vagyok álmos.

Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire,
elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadőlt
a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipőit
húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje
hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly
vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna.
Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt
s odament a lányhoz, megtekintendő, ha vajjon alszik-e.

A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlődve s nem volt neve
azon érzelemnek, mely később, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat.

Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig
lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellő
érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midőn a
kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyítá. Csak ruhája suhanása
hallatszott, midőn az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább
lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá:

– Alszik ön, Béla?

Az ifjú ébren volt, s így nem lepeték meg a jelenet által.

– Ön az, Ottil?

A leány előbbre lépett s égő arczát a férfi tenyerébe hajtá.

– Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!…
de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid
álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorítá
át.

A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihető hidegséggel
mondá:

– Miért nem feküdt ön le?

– Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kínzott… Meg
kelle győződnöm, hogy ön – – Bettit szereti!

– Ez csak mese, mely egyébiránt ha igaz volna is…?

– Oh istenem! tehát nem tarthatok igényt többé az ön szívére?

– Mily botor ön Ottil? Szívről beszél ön; bah! egészen kiveri szememből
az álmot.

– De én birtam az ön szerelmét!

– Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásíta. Nem
adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol
ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat?

– Ha tudnám.

– Próbálja meg csak. Például, – ne gondoljon többet rám.

– Béla!

– Ottil!

– Ön kegyetlen!

– S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már
reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e
pillanatban nincs velem morphin készletem.

– Oh istenem, mióta ön visszaérkezék Pestre, úgy megváltozott!

– Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja;
az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s így
lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. –
Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk.

– Gyarlók, s azonfelül ön hálátlan is!

– Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg:
kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy
el tudnék aludni!

– Teremtőm! ön képes engem őrültté tenni.

– Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté
könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemőrülteket is
gyéríti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból.

– Iszonyú! iszonyú, a mit ön vélem cselekszik!

– Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni
jó hírnevünket!?

– Nemcsak koczkáztatom, de már föl is áldozám azt önnek.

– Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna most engem! Önnek sem
ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék.

A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtől, mellyel
fogadtaték. Elkezde keservesen sírni. Leveté magát a földre, fejét a
vánkosra hajtá s kezeit tördelte.

– Borzasztó! így eltaszítani magától! Engem, ki annyira szerette önt!…
De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyről; itt maradok; e helyen
fogok meghalni!

– Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide.
Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa.

– Megőrülök!!

– Ha még egy ekkorát kiált, bizonyosan behallik Bettihez.

– Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily
irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midőn majd elébe fog ön
térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé!

– Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög Róbertből egy
szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni.

– Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott.

Egy időre elcsöndesült minden.

A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte
meg a beállt csendet.

Eltelék egy negyedóra. Ottil még mindig ott feküdt a szőnyegen, karját a
székre, fejét pedig karjára hajtva. – Béla csöndesen előrehajolt, s úgy
tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tíz perczig,
hogy jobban meggyőződhessék, sőt halkan meg is szólítá őt: – Ottil!
Ottil!

[Illustration: Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit
tördelte.]

A lány nem mozdult.

– Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgőt ivott. Erőt
vett rajta.

Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy
lépéssel az épen ágyánál fekvő lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej
nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó
kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét
visszafojtá, midőn reszketeg kezével a kilincset megnyomta.

Az ajtó zárva volt.

– Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs
Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elővigyázatból! átkozott fúria,
hogy mindig utamban áll!

Egy-egy nehéz sóhaj hallott ki Betti szobájából.

– Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha
rólam álmodnék!… Átkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit
kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot ő tette el. Kopognom nem lehet!
fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan!

Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol
Ottilt hagyá. – Midőn fejét visszafordítá, – – – szinte lerogyott… A
szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égő gyertyával. Csekély
phantasiával lehetett volna őt azon angyalhoz hasonlítani, ki
lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában.

– Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve
meglepetését.

– Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. –
Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh!

– Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midőn meglepetéséből
magához tért. Ön valami rosszat gondolt felőlem? Alásszolgája
mademoiselle! Hahaha!

– Hahaha! Hahaha! – a hölgy túlkaczagta őt.

– Fel akarja ön lármázni a házat?

– Oh, fiasco!

– Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát
akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz
szőnyegek oly gyulékonyak.

– Hahaha! gyulékonyak… a száraz szőnyegek!… a szőnyegek, melyek… – Nem
tudta tovább folytatni a nevetéstől, mely már görcsökbe ment nála át. –
Megfulok!…

– Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon
fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt!

A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót
magára zárá s lefeküdt.

Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult szobájába s talán e kis
komóczióra azonnal el is aludt.

Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám
lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen,
figyelmeztetvén Bettit is, hogy őrízkedjék a férfiaknak hinni, különösen
azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt
czélozva. Béla, mint azt előre megjóslá Ottil, sohasem jöhetett
tête-à-tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal
ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb
hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett.

Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek
nem győzék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni.
Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál.

Harmad nap este Holdburgné látogatá meg őket. Komoly és szokása ellenére
levertnek látszék. Erős theát készíttete, s theázás közben nagyon kevés
beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem
bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti
és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását
tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak.

– József-utcza 42-ik szám! Betti, jól megjegyezzük.

– Nem felejtem el, – mondá a lány; holnap mindjárt felkeressük.




XI.  Egy kis intermezzó.

Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki
igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztő
mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól
mulatott, míg csak kenyérkereső mesterségét a gonosz publikum ki nem
tanulta.

– Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettő, – mondá többek
közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hívtak. – Tüstént mutatok szép
mesterséget; hanem előbb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge
van, az pedig nem játszik, míg egy kis pálinkával meg nem kinálom.

– Hát magának Gábor mester, gyomrában van az ördöge?

– Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az
ördöge, – felelt a pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; –
látjátok, itt van a négy felső, négy király és a négy hetes, szépen egy
sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem
lesznek többé egymás mellett.

– Azt minden mesterség nélkül megcsinálom én is.

– Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az
összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy
hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. –
hókusz-pókusz, egy, kettő, három… Tessék ide nézni, itt van megint a
négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint előbb, mikor
még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van
a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanított Taliánországban.

– – Mi akar most már ebből kijönni? – kérdik olvasóim.

Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a
regényírók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavető obsitost
utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elől a
regény hősöket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettő, három,
ismét összehozzák az elveszett hősöket, nagy meglepetésére az olvasó
közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényírás milyen könnyű
mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott
hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!…

Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midőn regényünket megindítottuk. A
Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult
fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a
valódi hősök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben
összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd
összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre
a rondeauban ismét összefűződik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt
vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes
kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy,
Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle
családünnepélyen.

Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntető törvényszék
által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évből csak három évnegyedet
tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az
országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állítják, hogy álnév
alatt még sokáig időzött szerteszéjjel Magyarországon, míg végre egy
párbajban agyonlőtték őt a szt. lőrinczi erdőben. Szökése után fél évvel
(ezt Zsedőfi András beszélte), Zsedőfi András úrnál egy éji látogatást
tőn, mely hivatlan látogatás Zsedőfinek pár ezer pengőjébe került, s
mely látogatások ismétlését elkerülendő, Zsedőfi azonnal három
komondorral szaporítá házőrző ebeit.

Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s
vénen jött ki belőle. Szabadsága első napjaiban azonnal Alörsre utazott
gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A
halottjelentő nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy ő tejbe-vajba
füröszté a gyermekeket, s így meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg
házától. A szerencsétlen asszony megtört szívvel hagyá ekkor el ismét a
várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem
engedé őt azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a
szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt
napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia!

– – – S most, – egy, kettő, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk
össze a négy felsőt, a négy királyt és a négy hetest.




XII.  József-utcza Nr. 42.

Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek
után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen
épület volt csak, mely külcsínra a figyelmet magára vonhatá némileg, a
többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt.
Sárgára meszelt fala és szép zöld redőnyös ablakai voltak. A ház végében
nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon
kívül a mezőkre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag
ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem
tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak
egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat.
(Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok
oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva
szalmazsákon egy beteg nő fekszik. Alig van rajta élet. A lélek csak úgy
jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát
egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és ír,
fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna
gyorsabb menetet erőszakolni. Szép, szőke ifjú, alig pelyhedző bajusz és
gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek,
daczára hogy gond és bánat nyomják szívét, szüntelen mosolygni
látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de
igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem
igen jó karban levő everlasting topánok, melyek azon időben divatoztak
(de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az előtte
heverő irományok és a beteg nő, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat
tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó
fiatal emberről. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet
itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ámornak e helyre vetődni, s itt
űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s
prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szívet, –
juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A
szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk:

1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged
láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a
«Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt kell hinnem, hogy hűtlen
lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a
«Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a
Szimádlinál, most tudom nem szőne többet a takácsműhelyben. Kedves
Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szívesen elfelejtek mindent,
ha tudniillik megigéred, hogy jövő vasárnap velem jösz a Granatéroshoz,
hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás
után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.»

2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem
válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az
aranygyűrűt nem csak el nem készíté, hanem önnek szép hajfürtét,
egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, –
elveszté. Az atlaszczipőket és féltuczat selyemharisnyát már
megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogító
igéretét, hogy az első párt belőlük én fogom kegyednek fölköthetni.
Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készítendi el kegyed azon
aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hímezni. Vasárnap
meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N.
boltossegéd az Aranyszalaghoz czímzett rőföskereskedésben.»

3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltő vagy, ki fölülmúlod
Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés
miatt komédiát hagynak magokból űzetni. Te is jó lennél komédiásnak,
mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba.
Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hír szerint én N.
bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hírnek, mert hazugság,
rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem
hallgattam, mert ügyetlen. A színházban minap mellettem ült (akkor,
mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam)
s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a
tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott
primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a
selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnőn láttuk. Meghalok, ha még
soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár
akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy
gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból).
Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag
is. Ölellek! csókolom a szíved dobogását! N. Clementine, magányzónő.»

– – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember
asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden
megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélírások,
valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden
osztályából s mind a két nemből, mesterlegények, boltossegédek,
szobalányok, szakácsnők, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak írni,
vagy idejök nincs az írásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is
csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a
különböző helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és
eredeti kenyérkeresetből, melynek jelszava: ha nem is csurran, de
legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nőt, ki megtörve
testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal
ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát,
vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nőhez, vánkosát igazítja hanyatló
feje alá, mi közben oly gondosan kérdezősködik tőle: mije fáj ismét? hol
szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a
szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre
valót). Azután ismét elfordul, miután a nő türelmetlenül utasítja vissza
ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét,
honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi
leveleket kellett volna alkotnia és fölékesítnie. – Majd ismét fölemeli
fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja:

– Oh anyám! szívem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot
egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!…
Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bőségében láthatnálak
elvesztett örömeidnek, jólétednek!…

A beteg nő türelmetlenül vágott a fiú beszédébe.

– Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segítesz azzal a bajon?
Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az
embernek! A te dolgod inkább mulatság és időlopás, mint kenyérkereset.
Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem
törődöl anyáddal!!

A fiúnak szívébe metszettek e méltatlan szavak.

– Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fővel a fiú, s
aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törődöm veled anyám, – te
mondod ezt nekem, ki reggeltől késő estig dolgozom, hogy…

– Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az
emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert.

– Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi
keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély
láttatja volna is. Magadra nem fordítod, ételt nem hozatsz rajta,
gyógyszer nem kell, az orvost visszautasítod. Hova teszed tehát azon
naponkinti csekély összeget is?

– Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban
elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz
neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi
lenne belőled, ha ez idő alatt azt a pár garast meg nem takargatom
számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sírba? oda varratom a
koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd
majd nem tenné azt. Miért is nem keresed őt fel? az majd jobban gondomat
viselné!…

– Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan
keressem fel őt, midőn három év óta hírét sem hallottam.

– Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el őszintén, hol hagytad őt,
hogyan váltál meg tőle? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már
ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran.

– Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy
szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szíved törnék meg, ha elmondanám, a
mit én láttam, a mint én hagytam őt! Hagyjuk ezt akkorra, midőn
fölgyógyulsz.

– Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla
mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte
zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha
szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem
zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet
elrejték előled, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd
el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek
is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – hogyan,
hol és minő állapotban maradt el tőled? Ott hagytad el történeted
elbeszélését, midőn bizonyos Sérey báró vőn benneteket pártfogása alá;
az isten áldja meg őt érte; – – – ki volt azon Sérey?

– Nem tudok többet felőle, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant
szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok,
anyám, mert én csak egyszer láttam őt, s másnap már Bécsbe utazott. Mi
lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz
ezeket már említém neked…

– Igen, – mondá türelmetlenül a beteg: – csak tovább!

– Heteket, hónapokat tölténk ott, bővelkedve mindazon jókban, melyeket
csak szem és száj kívánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza
42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem
fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám.

– Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide
vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább!

– Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a
reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sírt, és – – – oh
istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!…

A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy
elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá:

[Illustration: – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant
szalmaszéket közelebb vonva az ágy mellett foglalt helyet.]

– Mindennap ünnep volt a háznál. Vidám hölgyek, beszédes, tréfás férfiak
jelentek meg esténkint, hol terített asztalok várták őket. Az ily
estélyeknek mindig Betti volt a királynője. Körüle gyűltek össze azok a
tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi
még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta
lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnőjét ment csak látogatni…
Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt,
mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most
jobb helyen volna szegény leányod!… Kisírt szemekkel jött felém;
megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sírtam, mint a gyermek, –
– hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! Midőn
fölemelte vállaimról fejét, sírva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol
föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem
fogja őtet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd
neki, hogy ne sirassa meg őt, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit
hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szívemet érzém megtörni.
Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú
nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a
bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot
megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire
gondoltam és reád anyám!… A következő napokban már derültebb volt ismét
Betti, sőt itt-ott nevetett is, különösen, midőn egy estve felém jött, s
mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak,
igazgyöngyből, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az
első pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnő; –
– szemvakító brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken
még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki
gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt
veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen
drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s
röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tőle? nem elég-e az,
hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergődünk a szegénység
porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne
csüggedjek, mert ő rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy
estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy
negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit
multkor említék már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt
házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az
idősb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról
ette el. A vacsora nagy pezsgőzéssel végződék, s a pezsgőzés után, éjfél
lehetett, midőn meglehetős mámorosan haza széledtek a vendégek. – – Ez
így folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem
láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett.
Minden nevetése szívembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midőn
apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék
mindkettőt. Téged minél ritkábban hozott elő!… Csak egyszer említett
még, egy reggel, midőn azt mondá, hogy megjelentél előtte álmában, s
megfeddéd őt; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt
gyermekét, hanem mint itélő isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám
borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minő
éj volt ez, és minő álmok!! Nem bírom tovább! ha még egy ily álmom
leend, nem fogok fölébredhetni belőle! Menj Lajos, hagyj egy időre
magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel
elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod!
Vigasztald meg őt! vigasztald nevemben is. Aztán jőjj ismét vissza, hogy
akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva,
búcsut vevék Bettitől, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk,
vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitől (miként megtudám) a
brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s
másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szívem, midőn a régi ismerős házak
előtt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon
ház felé, mely hajdan a miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere
helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e
fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska
még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. Minő érzelmek
voltak azok anyám, melyek szívemet szaggatták, midőn keresztülmentem a
szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam
magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el
lelkem előtt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik
szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte
végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh,
nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – –
akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy
asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam
bort, csak akkor először. Oh milyen jó volt, midőn az első mámort
érzém!… midőn feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midőn leittam magamat, s
elkezdének előttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midőn
megelevenedni látszott előttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a
padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem
valál ott. Ismeretlen alakok közelítének hozzám, kik kidobással
fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz,
melyben világra hoztál. Őrült lehettem, mert az emberek egy része
mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem
bosszanta. Üveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez
hajítám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az
utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt
vergődtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap
híre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét
Bettihez. Késő este volt, midőn megérkezém. A sorsüldözések
kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan
sejtelmek, igen levertté tőnek. Sérey lakásán most is, mint három nappal
ezelőtt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém
Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy
férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen
elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt,
– mondá végre egy férfi, kivel már előbb is gyakran találkozám. – Nincs
többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lőn a
válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott,
Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön
miatta. – – Elsötétült szemeim előtt egyszerre minden tárgy. Fejem
szédült és szívem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem.
Nem volt elég apám, anyám s – – most még nővéremet is megfosztja tőlem a
sors! Most már akár ő utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minő
gonosz játékot űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy
eltávolításom egy időre a háztól kiszámított vala. Nem akarom anyám,
hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém
a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevőimet imádtam. Fél óra
mulva már kívül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre
leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak
eltölteni az éjszakát… Rosszul világított, néptelen utczákon bolyongtam
keresztül, míg egy félreeső kávéház előtt vitt el utam, honnan zaj,
lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem,
– gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt
leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a
pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de
meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság
igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasított
férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé
el voltam foglalva, de mégis úgy szántam őt. Szinte kedvem volt volna
utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk
szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak
vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt
megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a
nélkül hogy az említett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sőt
reggelig szüntelen szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a
várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerős
lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely
egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva,
már ismerősek voltak előttem az arczok, melyekkel a kávéházakban
találkozám, sőt némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb,
mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz
vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan
csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos
állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a
herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép
tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdőbe
sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton
megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes,
kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna
szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és
Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a
roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti
sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dől vissza
ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás
és őrült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva
csoportultak össze körültem, s midőn föleszméltem, magam is alig tudtam
visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt
szemeim elől… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon
utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna
életemből, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva,
sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetődtem. A negyvenkettedik
szám előtt vitt el utam. Szívem fön dobogott, midőn eszembe jutott, hogy
te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly
ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám
belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor
hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak
köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt
megismert, s már messziről mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor
kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh
anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hírre támadtak
bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem
hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök
veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melyből tán panaszt
vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy
velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; –
pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szívem
vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!…

Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektől, mik az
elbeszélés alatt fakadtak szemeiben.

Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a
márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna.

– Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. –
Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá,
s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia
soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétől
vált meg, – – azon reményétől, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem;
ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel előtted!

E pillanatban fölnyílt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett
azon be.

Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két
tenyerét, a belépő elébe siete.

– Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segítsen ön, anyámat életre hozni.
Elájult, vagy tán, – tán meg is halt…

A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólíta, s ki alig lehete több
tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete
haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei.
Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen
vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának.
Az ifjú kétségbeejtő kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy
előtt.

– Mi történt?

– Nem tudom. Anyám, szegény anyám! – hebegé az ifjú, kezeit tördelve.

– Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nő,
mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe
vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok!

Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el
is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell
mennie.




XIII.  Kézfogó, ara nélkül.

Ugyanazon időben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk
jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint
földszintről az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni
felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor,
– itt fönt bőség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti
kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára
menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az
öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekből áll az
élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását.

Első beléptünkkel az emeletbe vidám társaságra bukkanunk.

Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen
öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szíveikben, föl s le
hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja.

A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb
apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünődnie kell
fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok.
Szép ősz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre
gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi
fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly
sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki
rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt
egyenesen az időnek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva,
mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendő óta folyvást
koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey
Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már
boldog házaséletet, sőt mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly
szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem
jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon időben.

E szép lánynak lesz ma kézfogója.

Ki van világítva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán
– kivilágított állapotban van már.

Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig győzi
már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendő egybekeléshez.

– Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasítása! – mondá többek
közt egy őszbecsavarodott úr, ki három hajadon lányával jelent meg az
ünnepélyen.

– Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki,
mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai.
Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni
beléegyezésöket ez állításba, miszerint a házasság, isten rendelete, s
egyszersmind tudatni azon szomorú meggyőződésöket is, hogy az emberek
nem szokták mindig teljesíteni az isten rendeletét.

E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével
hatást látszott előidézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely
fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sőt némelyek elég
bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a
belépő, ősz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon.
Kopott dohányszínű őszi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s
inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint
kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendője, épen nem
mutatának benne gentlemanre.

Midőn belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint
latin szavakkal köszöntve, kezet szorítának.

– S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midőn
helyet foglalt a háziúr mellett.

A háziúr, – arczán némi elégületlenség kifejezésével válaszolá:

– Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek
az átkozott ujságok folyvást bolondítanak hirdetményeikkel. Minden
számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig
oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most
két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal
megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s ím tegnap már az
utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé
fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós
csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány.
Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem
tágít. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelődéssel
általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szőlőmagot
pillanték meg, s az én fejemből ki nem lehetett verni, hogy az nem egér.
Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erősen
fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos
békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami
orvosságot spectabilis a májbetegség ellen?

A kérdezett összeránczolá homlokát, s tudós basszushangon válaszolá:

– De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely
megbecsülhetlen találmányokkal bővelkedik a még nagyon kiskorú orvosi
tudomány terén. Egy példányát bírom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem
rá, szól a májbetegségekről is.

– Ajánl gyógyszert ellene?

– Minden esetre, még pedig csalhatatlant.

– Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy
kiváncsiságtól.

– Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem
belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám.
Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a
májbetegség ellen.

A háziúr megköszönvén, tovább kérdezősködék:

– Hát kedves háznépe, spectabilis?

– Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számítva,
hogy mult hónapban nagy csapás ért.

– Hogyan?!

– Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. –
Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra
azt a híres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált.

– Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék
egy olyant látni! – S igazán sakkoz?

– Nincs az a sakkista, ki megverje őt, – mondá komolyan az öreg, kiről
olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint Zsedőfi András
úr, a különcz és nőgyűlölő.

– Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! –
mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezője
volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a
teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyőzném!

– Asszonyokkal nem szokott játszani, – mondá a különcz.

– Oh, minő goromba!

– A majom, vagy én? melyiket értette kegyed?

– Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon
a sértett nő, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán,
tovább legyezve magát, szomszédjához fordult.

Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévő
tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakítá. Az új vendég fiatal dandy
volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A
legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a
társaság előtt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a
társaság minden tagja mintegy egyszerre lőn általa üdvözölve.

Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami
kellemest, – sőt az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár
megjegyzésével egyenként megnevetteté őket. Az öreg urak pedig igen
szeretik a készet megnevetni.

E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágításul, csak kettőt mondunk
olvasóinknak. Először: – ő a jelen ünnep hőse, azaz a házikisasszony
jegyese; s másodszor, hogy a jegyes Zsedőfi Béla!

[Illustration: A legmesterkéltebb könnyüséggel, fesztelenséggel hajtá
meg magát a társaság előtt.]

A társaság bennünket legközelebb érdeklő tagjait már láttuk, egynek
hiányával. Azon egy nélkül pedig nem történhetik meg a kézfogó. S ez, a
mátka, – névszerint Berky Róza kisasszony, Bálint úr egyetlen lánya.

Róza kisasszony azon időben kapós leány volt Pesten! A poéták verseket
írtak hozzá a divatlapokban; arszlánok éji zenéket csináltak ablaka
alatt, s a farsangi bálokra már októberben le volt foglalva az első
franczia négyestől kezdve az utolsó csárdásig. S mindezen kitüntetések
mellett is nem volt Pesten az a férfi, ki szerelmével dicsekedhetett
volna. Apja kedélyes, jó magyar úr volt, nyolczezer forint évi
jövedelemmel, mely összeg által leánya ha nem is elsőrangú, de minden
esetre jelentékeny partienak tartaték a férjhezmenendők névsorozatában.
Apja régi jó tabuláris ügyvéd volt, mely foglalatosságot nem annyira
érdek, mint inkább szenvedélyből folytatá (nem irigylendő szenvedély).
Egész juris prudentiája abból állt, hogy a feleket valami bámulatos
módon rendesen ki tudta egyeztetni. S ez neki nagyon tetszett. Midőn
jurátus korában czensurázott, akkor is arról volt emlékezetes, miszerint
az irásbeli vizsgálaton elébe tett próbaperfolyamatban annyira megunta
az al- és fölperesseli czivódást, hogy mind az alperest, mind a
fölperest – kibékítette. A czensorok elnevették rá magok, s megadták
neki a diplomát. (Az ilyen ügyvéd nem ártalmas.) Azóta, minden évben
három patvaristát s két jurátust tartott az oldala mellett, azon
megjegyzéssel, hogy a patvaristáit frátereknek hívta, a jurátusokat
pedig miczéknek. A patvaristáknak, elcsapatás büntetése alatt meg volt
tiltva, – verset írni, gitározni s özvegy asszonyokhoz járni. S még
ehhez járult (a mi nagyon eredeti), miszerint sohasem fogadott előbb
patvaristát, míg be nem bizonyítá, hogy fütyölni tud. S mindez azért,
mert a patvaristái jártak fölváltva le borért a pinczébe, melynek
lépcsőjéig rendesen el szokta kisérni az ügyvéd úr, s midőn a patvarista
leért a sötétbe, azonnal el kellett kezdenie rettenetesen fütyölni; mert
ha egyszer nem fütyölt, akkor az ügyvéd úr aztán tudta már, hogy most –
iszik a patvarista. – A jurátusai azon kiváltságban részesültek,
miszerint meg volt nekik engedve, hogy a csizmáikat mással
tisztogattassák, s néha-néha – de csak tanuk előtt, – szót is válthatnak
Róza kisasszonynyal, – ki azonban nem sokat hallgatott rájok.

Róza nagyon kedves egyéniség volt, s bálványa a családnak; de még a
patvariának és juratériának is.

A sors úgy akarta, hogy Zsedőfi Béla, – ki különcz nagybátyja vagyonát
volt öröklendő, belészeressen. Hanem a sors nem akarta úgy, hogy a lány
viszont belészeressen Béla úrfiba, – daczára, hogy Béla volt olyan szép
férfinak, mint a szép Róza lánynak. De ez már a természet titkaihoz
tartozik. Többnyire oly nőkbe vagyunk szerelmesek, kik bennünket nem
szeretnek, s oly nők szeretnek viszont, kikkel mi nem
rokonszenvezhetünk. Innen támad a sok boldogtalan szerelem, – mely
boldogtalan szerelem ha örökre elenyésznék a földről, a költők még
hamarább halnának el éhen, mint eddig. Róza kisasszony azon időtől
kezdve, mióta Béla a házhoz járt, föltünőleg megváltozott, melankolikus
és szótlan lett. Bizonyosan a szerelem bántja őt, – gondolták az emberek
s hagyták őt melankolizálni.

Apja nagyon örült e jelenségnek, mert semmisem lett volna előtte
kedvesebb, mintha Zsedőfi András úr unokaöcscsével léphetett volna
leánya házasságra. Daczára, hogy sok furcsa hír szállongott Béla
úrfiról, de az, az öreg úr előtt nem tett semmit. Majd kiforrja magát:
gondolá, s még a legjobb férj válik belőle. S nagyon örvendett neki,
midőn egyszer azon hírt hallja, hogy Béla már csakugyan kiforrta magát;
azaz, mintha ollóval vágták volna ketté előbbi életfolyamát, megszünt
játszani, éjjelezni, miniszterek asztalánál ebédelni, herczegnőknek
udvarolni, spanyol bikaviadalokon győzedelmeskedni, Balzacról, Hugó
Viktorról beszélni, minden hónapban háromszor párbajt vívni, sat. S
mindezt azért, hogy Róza kisasszony kezét elnyerhesse.

Zsedőfi András, a gazdag nagybátya és engesztelhetlen nőgyűlölő, sokáig
nem akart hallani sem unokaöcscse házasságáról. Csupán oly egyéniség,
mint Béla, hajthatá meg az öreg különcz makacsságát, ki beszélő
papagályokat, sakkozó majmot, ördöngös könyveket, kártyázó
uszkárkutyákat, s az ég tudná, miféle csudaállatokat szerzett az
öregnek, mely meglepetések sohasem téveszték el hatásukat.

Róza atyja, a tabuláris ügyvéd úr, kinek egyik legfőbb hibája volt a
hypochondria, igen meghitt lábon állt a gazdag különczczel, ki titkos és
csodálatos mesterségeivel nem egyszer segített annak képzelt bajain, s
ez a különcznek nagyon hízelgő volt, hogy legalább találkozott már egy
okos ember, ki az ő elvei és tanainak hitelt adott. Tán ennek lehet
tulajdonítani is, hogy az öreg végre kiengesztelődött leendő örökösének
házasodási eszméjével.

Míg a házasság fölötti alkuk tartának, Róza kisasszony szemlátomást
elvonulóbb lett minden társaságtól. Néha órákig el volt zárkózva
szobájába, s még anyját sem bocsátá magához, kit pedig nagyon szeretett.

– Hagyni kell őt! – mondá az ügyvéd úr; – minden lánynak vannak
szeszélyei. Majd megváltozik, ha asszony lesz. Csak a kézfogót kell
siettetni.

A kézfogó ideje csakugyan el is érkezék.

Vőlegény és násznagyok már készen álltak a szükséges szertartásokhoz,
midőn az örömanya lélekszakadva fut be férjéhez, s annak valamit súg
fülébe.

Az ügyvéd elsápadt a hallott szavakra, elhagyá székét s nejével távozék
a vendégek közől.

A társaság már türelmetlenkedni kezde.

– Hol késik Róza kisasszony? kérdé Béla, ki mint kinek egyszerre
sejtelmei támadnak, igen nyugtalannak látszék.

– Tán öltözik, – mondák többen a hölgyek közül.

– De ily soká! hiszen már nyolczadfél!

– Hja, nem minden nap kézfogó.

– Én is úgy tettem, mikor a kézfogóm volt.

– Hadd türelmetlenkedjék a vőlegény! – mondá egy asszonyság, – annál
édesebb lesz a kézfogás.

Eltelt ismét fél óra. Az ügyvéd úr szakácsnője már panaszkodék künn a
konyhán, hogy minden étele elromlik, pedig ő nem akarná ennyi vendég
előtt elrontani hitelét.

A társaság már csakugyan türelmetlen volt, Béla tűhegyen állt, az
asszonyságok sugdostak, a leányok ásítottak, az öreg urak egymás fülébe
morogtak.

– Megfoghatlan e késedelem!

– Valami bajnak kellett történni.

– Tán elájult a kisasszony.

– Én háromszor ájultam el, midőn kézfogóm volt, – mondá azon asszonyság,
ki mindig legyezte magát.

– Én bizony el nem ájulnék! – szólt egy piros arczú lány, ki már
megérettnek látszott a férjhezmenésre.

– Bizonyosan nagyon befűzték, azért lett baja, jegyzé meg egy igen kövér
asszonyság.

– Miért is nem megy már ki a divatból az az átkozott fűző?! – szólt egy
iszonyú sovány hölgy, ki sohasem szorult fűzőre.

– Tán a czipőivel van baja; bizonyosan nem húzhatja föl! – jegyzé meg
ismét a legyezős hölgy, mialatt szép szabású lábait nagy ügyességgel
kezdé hintázni, hogy a mellette ülő férfinak megakadhattak rajta szemei.

E suttogva történt megjegyzések még soká tartának, s az idő rohanva
haladt. Már elmult nyolcz óra.

Zsedőfi András ekkor fölkelt, s azt mondá, hogy maga megy megtekinteni e
késedelem okát. Elment, s nem is jött többet vissza.

Tíz percz mulva a kiadó násznagy kerekedett fel, s az is kiment a
teremből, hogy hírt hozhasson a társaságnak.

Kiment, s az sem jött többet vissza.

Végre a vőlegényre került a sor, s az is távozott, hogy majd meglátja ő,
majd megtudja ő, mi történhetett. Béla kiment, s nagy megütközésére a
melléktermekben a legborzasztóbb zavarban találá a háznépet. Alig hitt
füleinek, midőn e szavakat hallá: – Róza eltűnt a háztól; elveszett!!!

– Róza kisasszony?! – mondá elsápadva a vőlegény.

– Seholsem találjuk! Oh istenem, mi történhetett vele?…

– S mi lehet oka e hirtelen elveszésének? kérdé mindig
kétségbeesettebben a jegyes.

– Nem tudhatjuk, – felelt az apa, mialatt fáradtan a levertségtől, egy
székre veté magát s tenyerével elfödte arczát. – Végem van! Ha ennek
híre megy, – – – oh, ez botrány!

– Oh, ez botrány! – viszhangzá sírástól elfojtott hangon a leendett
örömanya.

A vén különcz e közben, ki szinte tanuja volt e jelenetnek, megunván a
sok jajgatást, hidegen, vette kalapját, unokaöcscsének intve, hogy
kövesse őt. Valamit mormogott is a foga közt, mit azonban nem lehete
érteni, – bizonyosan mentegetőzött, hogy ő nem tehet róla, és hogy
ennyire meg ennyire sajnálja e véletlen esetet, de ezáltal a viszony
egyszer mindenkorra felbontatik. Aztán meghajtá magát, s unokaöcscsével,
ki sárgább volt a viasznál, a termet elhagyá. A vén különcz arczán némi
diadalérzetet lehetett volna leolvasni, mintha mondta volna: ilyen
botrányt csak asszonyok képesek elkövetni.

Midőn a lépcsőzeten lehaladt, útja épen azon kis szobácska ajtaja előtt
vitte el, melynek ablaka az udvarra szolgált, s melyben mintegy pár
órával előbb a Goldbach-fiút hagytuk, anyjával és azon fiatal hölgygyel,
kit Lajos az első pillanatban mindjárt Róza kisasszonynak szólíta.

A kis ablakon keresztül erős sírás üté meg fülét. Kiváncsisága megállítá
őt, s a rosszul függönyzött ablakon betekinte.

Roskadozott ágy körül, egy csoportban, férfi és női alakokat pillanta
meg. Egy ismeretlen fiatal ember térdelt az ágy előtt, egyik kezével
arczát födve el, a másikkal pedig az ágyban fekvő nő lecsüngő karját
vonva szívéhez. Mellette koros férfi állt, kezét a fekvő nő halántékán
tartva; a férfi mellett pedig egy szintén az ágynál térdeplő hölgyben –
Rózát ismerte fel.

– Nézd, nézd öcsém, – monda Bélához fordulva: – mátkád ott imádkozik a
mellett a fiatal ember mellett.

Béla oda tekinte, s megingott lába alatt a föld. – Megismerte Goldbach
Lajost. S ez tán nagyobb hatással volt reá, mint azon furcsa fölfedezés,
miszerint jegyesét, a legkényesebb pillanatban, egy fiatal ember mellett
találja térdepelni, sírni, vagy imádkozni.

– Szép történet! – mondá gúnyosan a különcz – nem ismered azon fiatal
embert? Lám, lám, hogy keresték a mátkát mindenfelé, pedig a házban van,
s ők azt hitték már, hogy elszökött a háztól. Oh, oh!…

Béla nem bírt válaszolni meglepetésében. Eszébe jutott Betti, a
szerencsétlen Goldbachné, és az ő terve szerint kijátszott Lajos.

– Valóban mulatságos jelenet! – mondá tovább a különcz. – Kedvem volna e
csinos gruppirungot viaszba önteni a muzeumom számára. Többet érne a
sakkozó majomnál.

Béla lábai le voltak gyökerezve, különben tán elrohant volna e borzasztó
helyről.

E pillanatban fuldokló hangok törtek keresztül az ablakon, melyek
tökéletesen érthetők valának. A különcznek kedve jött kissé késni és
hallgatózni. Hallá, midőn a fiú zokogva mondá:

– Oh anyám, ébredj, ébredj! térj magadhoz!

S hallá, midőn az orvos az ágytól elfordulva mondá:

– Már nem ébred fel többé. Meghalt.

E szavak még a vén czinikusra is valami rendítő hatással voltak, s
magába mormogá: – meghalt! azon fiatal ember anyját veszté el. Szomorú
hely ez! jer Béla, menjünk! mulatságosabb ennél a tánczoló pók, meg a
sakkozó majom. Jer, jer!

Béla mozdulatlanul és halálsápadtan állt meg egy helyen; vállával a
falhoz támaszkodék, s arczáról valami hideg veríték gyöngyözött alá.

Ezalatt újra hangzék a kisded szobából:

– Szegény anyám! egyetlen örömem, életem, minden gondolatom te! miért
kelle téged elveszítenem?! oh, leányod, leányod vitt a másvilágra!

Béla az ájuláshoz volt közel. Minden pillanatban eszméletének
elvesztésétől félt. Oly kínos furdalását érzé a lelkiismeretnek.

A szobában épen kalapja után nyult már az orvos, midőn Lajostól kérdezé:

– Én még most láttam önt először fiatal ember; anyja nagyon sokat
szenvedhetett – szívrepedésben halt meg. Mondja csak ön, hogyan hívták
édes anyját?

A kérdezett fölemelé könytől ázott arczát, s tört hangon válaszolá:

– Goldbachné.

Hanem erre a szóra meg aztán már a különczczel fordult egyet a világ. –
Goldbachné, az ő egykori neje, – itt e helyen és – meghalva!… Egyszerre
húsz év emlékezete merült fel lelkében. Eszébe jutott hajdani szerelme e
nőhöz, s azon nap, melyen neje megcsalta s elhagyta őt, mely esemény őt
nőgyűlölővé, különczczé, mondhatjuk, félőrültté tette. Eszébe jutott
azon nap, melyen őt ismét feltalálta, elfogatta, beperelte és
bebörtönözteté. S most azon nő, itt, e nyomorult fészekben, annyi évek
óta kiállt szenvedései után – meghalva! Örüljön-e most már a Nemesis e
világos játékának? vagy megszánja őt s mint keresztyénhez illik,
bemenjen hozzá, hogy megbocsásson és megáldja őt halottas ágyán?… Bah!
mondá magában szünet mulva, midőn már kiokoskodta magát a czinikus: –
azzal már nem lesz rajta segítve! Meghalt, punktum! menjünk haza! holnap
majd küldök pénzt a temetésre. El kell hiszen őt tisztességesen
takaríttatni, mert végre is akármint okoskodom, egykor nevemet viselte;
– úgy van, – szinte egy évig Zsedőfinének hívta a világ. Meghalt, –
menjünk haza, öcsém! – mondá, és sarkán megfordult a kapu felé.

Hanem az «öcsém» nem igen bírt oly könnyen megperdülni a sarkán; – úgy
tántorgott a fal mellett, mintha most mindjárt ő következnék abba a
halottas ágyba beléfeküdni.

– Hát neked mi bajod? – kérdé oly hangon a különcz, mint ki már el is
feledé a szomorú jelenetet, melynek tanuja volt. – Na bizony, – kár
falba verni a fejedet azért, hogy szép mátkádat nem az illető helyen,
hanem itt találtad. Azt mondja Shakespeare: «Asszony, mint a többi
asszony!» Mondj le öcsém a házasságról.

A kapun kiértek, s a nélkül, hogy Béla, kinek szüntelen fülébe csengtek
e vérét fagyasztó szavak: «Leányod vitt a más világra» – válaszolt
volna, tovább mentek.

Ezalatt a kisded halottas szobában elcsendesült minden. Az orvos
eltávozott. Lajos oda borult az ágyhoz; nem tudott többé sem sírni, sem
beszélni. Mellette állt Róza, összetett kezekkel, melyeket még a halott
feletti imádkozása közben feledett úgy. Lajos e pillanatban nem látta
már őt. Rajta nagy éj feküdt. Pedig csak fel kellett volna tekintenie, –
– mellette már a korány volt: a szép s gyöngéd keblű Róza. Sejthette-e
akkor az ifjú, hogy e korány az, mely élete fölött elűzendi egykor azt a
sötét, kínos éjszakát?!…

Róza, szünet mulva, némán, minden bucsúvét nélkül, de könnyes arczczal
elhagyá a szomorú helyet. Oly nesztelen távozott, mintha csak szellem
költözött volna onnan el.




XIV.  Syrén.

Alig van város Európában, melyet nehezebben lehetne jellemezni mint
Pestet.

Pest főváros, Pest nagy város, Pest kis város, Pest virágzik, Pest
hanyatlik és még isten tudná, mi mindenféle különböző véleményt lehetne
és lehet is felőle adni.

Az áll, hogy Pest főváros, az is áll, hogy nagy város, – ha t. i. Kőrös,
Kecskeméthez hasonlítjuk, az is áll, hogy kis város, ha t. i. Páris és
Londonnal hozzuk párhuzamba, az is áll, hogy virágzik, ha kereskedését
tekintjük; de az is áll, hogy hanyatlik, ha régi élénkségét vesszük,
melynek elveszítésével, veszíte fővárosias színezetéből is.

Pest nagy város. Vannak palotái, színházai, muzeuma, lorettei,
úrhölgyei, delnői, grisettei, bankárai, proletáriusai, s lakják:
németek, francziák, olaszok, görögök, zsidók, örmények, sőt
helylyel-közzel – még magyarok is. És Pest mégis kis város is. A hír itt
is oly sebesen szárnyra kel, mint egyéb apró városkában; ha p. o. a
Váczi-utczában valaki megbotlik, az Úri-utczában már az a híre, hogy
azon valaki elesett, a Bálvány-utczában pedig azt beszélik, hogy azon
valaki a lábát törte ki, sőt a Nádor-utczában már tudni akarják, hogy
azon valakit a fiáker gázolta le, míg végre a Kerepesi-úton már olyanok
is találkoznak, kik látták, midőn azon fiákert már be is vitte a
városhajdú. S így, nem csodálkozhatunk, ha a fentebbi szakaszunkban
elbeszélt menyekzői fiaskója Zsedőfi Bélának, más napra már bejárta a
fél várost. Még pedig terjedt és növekedett útjában, hasonlólag azon
hógomolyhoz, melyet egy gyermek ökölnyi nagyságban megindít, s mire a
harmadik utczába ér vele, az egykor ökölnyi nagyságú hógomoly akkorává
nő, hogy tizenkét gyermek sem bírja odább mozdítani.

Zsedőfi Béla jegyese, nem jelent meg az eljegyzésen. Ez volt a hír első
kiinduló pontja, mely végre annyira nőtte magát, miszerint bizonyos
kávénénikék körében ekkép fejeztetett be: Zsedőfi Béla menyasszonya egy
rongyos fiatal emberrel megszökött, a gondos és előrelátó menyasszony
nem mulasztván el apja pénzes ládájának jól fenekére nézni, hogy valahol
Amerika őserdőiben (hova költözendők), gondtalan, idylli életet
biztosítsanak magoknak.

Hogy azonban e világrázó hírből mennyi igaz, – olvasóink legjobban
tudhatják. Még egy lény volt azon időben Pesten, ki szintén
leghatározottabban tudta, mennyiben áll a dolog. Ezen egy lénynyel
szükséges megismerkednünk.

Ugyanazon időben, melyben föntebbi szakaszunk játszék, a Hatvani-utcza
egyik díszesebb épületének legszebb lakosztályát egy magányos fiatal
hölgy bírta. Termei a legdúsabb úrhölgyek palotáinak mintájára valának
bútorozva, szőnyegezve, diszítve. Nem hiányzott bennök semmi, a mit a
kényelem és elegánczia igényeinek a művészet föltalált. Nem hiányzott
semmi, csak a boldogság, – az, a miről a költők azt szokták tartani,
hogy a szalmakunyhóban is föltalálható. A fiatal hölgy évek óta bírta e
lakot, s közönségesen csak e néven ismerték őt az emberek: «syrén». Igen
megtisztelő név oly nőnek, kinek egyetlen kincse csak a szépség. S
valóban, egy-egy szebb hölgyet, azon években nem igen mutathatott volna
föl Pest. Csak azon hölgyek nem irigyelhették őt, kiknek nem minden
ambicziójok az, hogy csupán csak szépnek tartassanak. E syrén, a szó
teljes értelmében mesés életet élt. Termeiben csak két lénynek volt
bejárata. Az egyik bizonyos gazdag mágnás, – fején szürkülő hajakkal, s
vállain 40–50 évvel. A rosz világ azt akarta tudni, hogy a mágnás nőül
akarja venni a syrént, miről azonban a mágnás szót sem tudott, a syrén
pedig nem is álmodott. P. gróf, a boldog halandó, a syrén körül gyűjté
össze kincseit, és szerződésileg nem kivánt tőle egyebet, csakhogy oly
halandóval ne jőjjön semmiféle érintkezésbe, kit a társadalom ősi
szabályai nem szoknyába öltöztetének föl. Tehát a férfiak ki voltak
zárva a syrén bűbájos köréből. Ez egyetlen pont vala csak kikötve, és a
syrén azt sem tartá meg. Mint a paradicsomi Évának, úgy ennek is akadt
kígyója, mely őt ékes beszédekkel, csodás igéretekkel rábírta venni az
alma leszakasztására. E kígyó, egy – már elvirágzó félben lévő nő vala,
ki a syrén körül titoknok, tanácsnok és pénztáros-szerepet vitt. –
Sokszor nem kell a férfiaktól annyira féltenünk hölgyeinket, mint a
nőktől.

P. gróf csak igen későn jött nyomára, hogy a szerződés megszegetett. S
ez, nagyon természetes, ha meggondoljuk, miszerint valamely nő, midőn
hűtlen lesz férjéhez, az egész város örege, ifja régen suttog és beszél
már az esetről, míg a férj rendesen a legutolsó, ki a dologról értesül.

P. gróf eleve főbe akarta magát lőni. Hanem ezt csakhamar nevetségesnek
találta, és sokkal czélszerűbbnek vélte, egyszerűen fölhagyni a
viszonynyal. Föl is hagyott. S a syrén jövedelemforrása kiapadott.

Fél év alatt nagyon érezhető hiányok kezdtek mutatkozni a fényes
háztartásban. Eleinte váltók mentek szét a maeczenás P. gróf nevére,
azonban a váltóknak lejárván a hitele, – ékszerek, gyöngyök, karpereczek
vándoroltak oly helyekre, honnan többé sohasem valának visszatérendők. A
háztartás azonban, külsőleg épen nem csökkent: legalább a mindig
közeledő pénzzavart nem igen lehete még észre venni. Fogat, páholyok és
párisi öltözékek még mindig megvalának. A pénztárnokné asszonyság, kit
fölebb említénk, kifogyhatatlan volt leleményességeiben, hogy a syrént
megmentse bukásától. A titoknoknő, – ki egyszersmind pénztárnoknő is
vala, a pénztár kiürülésével hivatalosan jelenté, miszerint baj van, s
egyúttal – mint tanácsnoknő, – ajánlá a P. gróffali kibékülést. Különben
elviszi az ördög a gazdaságot.

A syrén gondolkozék, ha vajon cselekedjék-e szíve hajlama ellen.

A tanácsnoknő röviden rámondá, hogy – minden esetre cselekedjék, mert
különben megbukik.

A syrén gondolkozék, s nem határozott. Rá, kevés idő mulva, a szép
üveglemezes hintó kirobogott a kapun, a nélkül, hogy a syrén és
titoknoknője benne ültek volna, s a nélkül, hogy a hintó vissza is
hajtatott volna többé a házhoz. Ismét kevés idő mulva a páholyok
fölmondattak, a párisi öltözékeket pedig egyszerűbb és olcsóbb pesti
szabók készítményei válták föl. P. gróf hajthatlanúl és makacsúl viselte
magát.

A syrén azon ponton állt, hogy levelet írjon neki, s ha a levél nem
használ, eltökélé őt személyesen meglátogatni. Irtózatos képeit látta
már ekkor a bekövetkezendő bukásnak. Már épen íróasztalhoz ült,
tisztában lévén gondolataival, midőn a titoknoknő valami örvendetesnek
vélt ujsággal lépett be hozzá.

– Most már nincs önnek oka tovább késnie! – kezdé a belépő. – Azon
férfi, kiért ön anyagi jólétét föláldozá, megcsalta önt.

A syrén elhalványult, s kis kezeiből kiesék a toll.

– Hogyan?! – szóljon ön, mi történt?

– Oh, én mindezt előre tudtam! – mondá a titoknoknő; – oh, kedves
barátnőm és jóltevőm, ő velem is így tőn! engem is így csalt meg: – és
csak azért nem mondom, hogy boldogtalanná is tett, mert ez által önt
tette boldoggá.

– Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott.

– Most már bátran és haladéktalanúl írjon ön P. grófnak, ki, miként én
értesülve vagyok, még most is hajlandó önnek megbocsátani.

– Csak róla, csak róla beszéljen ön, – vágott közbe a syrén. Mi történt
vele?

– Ah, boldog isten! Hamvay báró ehhez képest valódi angyal volt! –
sóhajta a titoknoknő – de még a Zenei grófok sem bolondították ennyire a
nőket. Ez a leggonoszabb férfi, kit valaha ismertem.

– A dologra! – toppanta lábával a syrén. Mi történt vele?

A titoknoknő azonban nem hogy válaszolt volna, hanem folytatá
jeremiádjait:

– De én megboszulom mind magamat, mind önt. Nekem is szerelmet vallott s
hűséget esküdött, épen úgy, mint önnek és még igen sok másnak. Ha ő
nincs, bizonyosan nőül vett volna Hamvay báró, ki egykor térden állva
kérte kezemet. Ah, rám csakugyan jobb sors is várt volna. Olyan nevelés,
olyan nevelés, melyben én részesültem!…

– Az istenért, de hát beszéljen már róla egyszer!

[Illustration: – Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s
fölállott.]

– Róla, róla! – Oh, jobban szeretnék hallgatni. De mindegy! legalább ön
határozni fog majd. Tehát, – tegnap tartá kézfogóját Béla.

A hölgy elsápadt e szavakra s nem tudott rögtön szólni reá.

A titoknoknő, látva a hatást, haladéktalanul folytatá:

– Vigasztalódjék ön, – úgymond, – mert ön már meg van boszúlva… A
kézfogó, a legeredetibb módon elmaradt.

– Elmaradt?

– Egyszerű az egész. Az ara nem jelent meg az eljegyzésen. Hahaha! Ugyan
nevessen ön is!

– Tehát mi okból?

– Mert a jegyes mást szeretett.

– Tudja ön, kit?

– Nevét valóban nem tudom, csak arról értesíttetém kémeink fürkészései
nyomán, miszerint az egy igen szegény ördög; folyamodványok és szerelmes
levelek írásából tartá fenn mind maga, mind anyjának életét, ki azonban
tegnap, azaz épen az napon halt meg, midőn Béla és a hölgy között az
eljegyzésnek kellett volna megtörténnie. Mondják, hogy a szíve repedt
meg.

– Az anyának?

– Igen. Megtudta fiától, hogy leánya, kit számos évek óta nem látott
már, igen kényes életpályát választa magának. – Bah! ezek az anyák olyan
érzékenyek. Pedig ki tudja, nem jobb dolga volt-e leányának, mint neki
ott a szalmaágyon!? – tevé utána a titoknoknő.

A syrén ez utolsó szavakat már nem hallá; mintha minden élet egyszerre
elszállt volna belőle, oly sápadtan és megtörve hanyatlott vissza
székébe, valami rendkívüli, előttünk még nem okadatolt fájdalom sújtotta
őt le.

A titoknoknő nem igen látszék meglepetve e hatáson, mint ki az ily
ájulásféléket már megszokta. A szoba tulsó végén egy szekrény állt,
szépen oda sietett s azt felnyitotta, mi közben mondá:

– Teremtő isten, nem tudok mit csinálni a gyomrommal, olyan éhes vagyok!
Nagyon kiváncsi vagyok, ha vajon maradt-e tegnapról, egy kis hideg
borjú. Volt idő, midőn hideg fáczánmellekkel és baraczk- meg reine
claude-kompótokkal hallgattatám el gyomromat. Ah, ezek a szép idők, –
oda – oda vannak! Lejárt a muscat lunel, dry madeirák, sergeantok és
moit chandonok kora!… Ugyan kérem, Betti kisasszony, térjen ön magához,
– tevé utána, a syrén felé fordulva, mialatt szájába, kés és villa
használata nélkül egy darab hideg borjuczombot dugott be; – tudja
kegyed, hogy kifogyott minden otkolonunk, – mivel hozzam önt eszméletre?
Az ájulások csak jól megválasztott helyen és időben tesznek hatást. Itt
nem látja önt senki. Térjen magához s írjon egy szép levelet a grófnak,
vagy ha rest kegyed írni, majd elmegyek én ahhoz a fiatal emberhez, ki
szerelmes levelek írásából él s ki elcsábította Béla jegyesét, majd meg
fogja az ön helyett írni.

E szavak közben elfogyott a hideg borjúczomb, a titoknoknő betette ismét
a szekrényt, s leült, magában mormogván: – meg volt a reggeli, s tán
egyúttal az ebéd is. Kétségbe kell esnem! hideg borjuczomb reggelire és
ebédre, nekem, ki ludmáj-pástétomon nevelkedtem fel s a Zenei grófok
saját páholyomba jöttek udvarlásomra. Ah! szép kilátás! S boldog isten,
ön Betti, oly könnyen segíthetne mindezen. Csak egy tollvonás, aztán egy
édes mosoly, s végre egy fogadás, hogy felejteni fogja Bélát, – s vissza
lesz állítva a régi jó idő; – nem fogunk többé bársony pamlagon ülve
hideg borjuczombot enni. Apropos, ezt a bársony pamlagot, mint önnek
tanácsosa, igen tanácsosnak tartanám eladni. Valóban, a legnagyobb
satyra, éhes gyomorral bársony pamlagon nyujtózni.

A titoknoknő még sok haszontalant összefecsegett, mikből a syrén alig
hallott valamit, mert szemeit csak e pillanatban emelte fel; nagyon
sokat kellett szenvednie, mert oly bágyadt, megtört és halavány volt, s
egész lényében úgy remegett. Első sóhaja is ez volt: – óh anyám!
szegény, boldogtalan anyám! – S aztán fejét bágyadtan a nőhöz fordítva,
kérdé: – Nem tudja ön azon fiatal ember nevét?

– Valóban nem.

– De lakását?

– Azt igen.

– Vezessen engem oda, – – kérem önt, Ottil.

– Ott ma temetés van.

– Arra akarok menni! temetésre Ottil, temetésre!

– Ön nem hogy gyógyulna, de naponként betegebb lesz. Minő gondolat
temetésre akarni menni. Minek mennénk más temetésére, midőn az a más,
bizonyosan nem fog eljönni a miénkre. Ne beszéljünk halottakról.

– Nem, nem; én minden áron ott leszek! Titkos, magyarázhatlan érzeteim
vannak. Eszembe jutott anyám és szegény boldogtalan öcsém, kit önök
szakasztottak el tőlem!

– Keressen szórakozást. Irjon a grófnak, s lesz ismét kincs, üveges
hintó, paszomántos inasok, muscat lunell, pástétom és minden, minden, a
mivel egykor bírt ön és a miket most nélkülözünk. Irjon a grófnak.

A syrén nem figyelt e csacskaságokra; szép fejét kezére hajtá, és
szomorúan elgondolkozott.

A titoknoknő vállat voníta, s magában mondá: – nem lesz belőle semmi!
hiába minden ékesszólásom! hát ha még megmondanám neki, hogy a kinek
temetésére akar menni, az saját édes anyja! nem akarom, hogy utána
ugorjék a sírba, mert akkor aztán vége lesz a P. gróffali viszonynak.

– – – Tán mondanom sem kell, olvasóim bizonyosan tudhatják már, kik e
nők. Az egyik Goldbach Betti, s a másik Ottil, az egykori tőkepénzes
leánya. Ha e fejezet folyamában, ruházatuk vagy arczuk után írtam volna
őket le, aligha rájok ismertünk volna. Ottil végig megtartá jellemét.
Mindig a multak után sóhajtott. Az elvesztett jólét, elvesztett
kényelem, elvesztett szerelemről énekelt s ezek visszaállításáról
álmodozott. Saját kellemeiben azonban nem bízván többé, kénytelen volt
egy másikhoz folyamodni, kinek firmája alatt ő is valósíthatja némileg
álmait. S erre legczélszerűbbnek találá Bettit, kit a jó ég oly csoda
szépséggel ajándékozott meg, hogy az ó- és ujkor minden classikus
szobrásza és festészének mintául szolgálhatott volna, Diánának úgy mint
Vénusnak. Oh, a ki látta Bettit egykor az érdemes Waldmann Sámuel úr
házánál, olcsó karton ruhája és durva bőrtopánkáival, – s látta most,
junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez
óriási átváltozást.

Ottil, ki midőn Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág
iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor,
sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakítani
a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott.
Még kedvesét, Zsedőfi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellőleg
gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s
anyja állapotát egyedűl ő tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos
fiú, ki két élet terheit hordozza és bírja meg fiatal vállain, könnyen
ketté vághatná a syrén virágos pályáját.

S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak
syrénei, lorettei, grisettei, úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de
Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit,
palotáit, templomait.

– – – Míg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt
Berkey ügyvéd házában események folytak le.

A jelenetet, midőn a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék;
elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások
bőségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk.

A vén különcz ugyanis, másnap, tőle kitelhető gyöngédséggel írt levélben
tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony
felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; –
nincs toll, a mi leírni volna képes az ő borzasztó sajnálkozását e nem
remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem
volna toll, a mi azt leírhatná.

A különcz nem feledkezett meg a boldogult Goldbachnéról sem.

Ebből már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengőt küldött
tisztességes eltakaríttatására.

Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse
vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét
felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki
délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte
meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle
kézbesítnie.

Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott
az akkor sem emberről, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nő volt a
kiterített hulla mellett. Annak tünt legelsőbb is a szemébe a sok bankó;
midőn Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról
kérdezősködött volna, – egykedvűleg mondá:

– Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű
szemfedő, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem
bánom. Készíttessen egy sírkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is
tovább, – csak addig, míg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törődik
vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sírkőre e
következő szavakat:

SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÁNAK EMLÉKÜL SZENTELI E SÍRKÖVET, FIA,
GOLDBACH LAJOS.

A halottvirrasztónő fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midőn
Lajos utána kiálta:

– A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon
belőle egy fillért se! Ha addig nem volt, míg anyámon segíthettem volna,
– minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg,
bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt
a koporsót!…

A koporsó másnapra elkészült.

Még akkor nem voltak Pest boltkirakataiban kész koporsók, mint jelenleg.

Czivilizálódunk!

Ma már ékesnél-ékesebb koporsók tűnnek szemünkbe, ha Pest utczáin
végigmegyünk. Megérjük, miszerint ha a zsibárus-piaczon haladunk el,
utánunk fogják kiáltani: – «Tetszik önnek a legújabb divatú koporsó?» –
avagy «szolgálhatok önnek a legutolsó divat szerinti szemfedővel?» –
épen úgy, mint midőn azt mondják: – «Parancsol uraságod egy elegáns
tavaszi kabátot?»

Czivilizálódunk!

Az érdemes asztalos czéh, koporsókban dús pesti boltkirakataiban,
szoktat bennünket a halál szomorú gondolatához! (?)

– – Másnap véghez ment a temetés.

A boldogultat oly kevesen kisérték az örök béke helyére, hogy nem nagy
föladatomba kerülne, tetőtől talpig lefestenem a kiséret egyes
személyeit.

Nem sírt ott senki. Még a szemközt jövő gyerekek is úgy viselték
magukat, mintha nem is temetés, hanem valami nászmenet vonult volna el
mellettük. A koporsó után hajadonfővel lépdelt Lajos. Az sem sírt. Mit
is sírt volna, ha már nem használt könnyeivel semmit!! Még csak gyász
sem volt a kalapján; kabátja is szürke vitorla vászon volt, nadrágja
pedig tarka koczkás. – Hogy is nem készíttetett magának talpig fekete
ruhát e szomorú alkalomra!!…

– – Isten veled, anyám! Isten veled!…

Két ember leereszté kötelen a testet abba a hat láb mély sírba, honnan
csak azokat veszik vissza, kik elég szerencsétlenek voltak haláluk után
megmérgeztetés gyanujába jönni, s ez által még az örök nyugalomban is
megzavartatnak.

– Oh anyám, anyám, legyen teneked nyugodalmasabb ott alant a földben,
mint volt ide fönt a földön!!… Isten veled! Isten veled!…

– – Ha most valami journalista ujdondász, vagy nekrologíró volnék,
milyen szépen el tudnám mondani a következő frázisokat: – «lement a nap,
följött a hold! amaz végső, emez első sugárait veté az új sírra! Egy
emberrel kevesebb, – egy sírral több! Ő nincs többé!»

Szerencsére, hogy a boldogult temetése alkalmával nem esett az eső, mert
különben azt is mondhatnám, miszerint: «az ég is megsiratta őt
felhőkönnyeivel!» – – Ha Petőfi élne, most is makacsúl megmaradna azon
állítása mellett, miszerint: «Mi lesz az ég könyéből? – sár!» – Sok igaz
van benne!




XV.  Évek mulva.

… Felejteni! felejteni!

Ha az ember mindazokat a szomorú emlékezeteket el tudná egyszerre
felejteni, melyek lelkén égnek! azokat az emlékezeteket, melyek
üldözőivé váltak s nem tud tőlök megszabadulni, követik őt nyomban,
kisérik őt minden talpalatnyi földre, a hova csak lép! – – –
Mindnyájunknak van valami felejteni valónk. Történetünk folyamában is, a
kik szerepeltek, majd mindenik elmondhatá: szeretnék valamit
elfelejteni.

Zsedőfi Béla szerette volna elfelejteni azon napot, melyen először
Bettivel találkozott. Ottil szerette volna feledni azon órát, melyben
először hitt Zsedőfi Bélának. Az öreg Zsedőfi szerette volna feledni
azon átkos perczet, midőn hajadon korában megpillantá a szép
Goldbachnét, Goldbach szerette volna felejteni kompanistájával az első
aláírást. Egyik sem tudott felejteni. Mindnyájan hordozták magokkal azt
a fájdalmas emlékezetet, mely úgy a lelkökhöz tapadt.

Berkey ügyvéd úrnak is volt felejteni valója. Nagyon szerette volna, ha
nem csak ő, hanem egész Pest egyszerre elfelejtette volna azon botrányt,
mely leányát épen az eljegyzés napján érte. Csak maga Róza nem sokat
törődött a világgal, mely mint mondani szokták: nyelvére vette őt.
Lajos, – anyja temetése után másnap, fölment az öreg ügyvédhez, hogy a
házbért s egyéb apró adósságokat kifizesse. A folyosón mindjárt Róza
kisasszonynyal találkozott. Mind a kettő szíve megdobbant.

Lajos, kinek nem volt sok módja társaságokban forgolódhatni, meglehetős
szögletességgel hajtá meg magát a szép hölgy előtt, kit utolsó
találkozása óta föltünőleg halványnak talált.

– Az ügyvéd úrral óhajtnék beszélni, – mondá elfogódott hangon Lajos.

– Apám szobájában van, – szóla gyöngéd és csengő hangon a fiatal hölgy,
s oly szomorú szemmel tekinte az ifjú még szomorúbb arczára, melynek
vonásain nagyon élesen valának kifejezve a sors annyi sok csapásai.

Az öreg ügyvéd íróasztalánál ült, s épen egy pár patvaristát hallgatott
ki, kik azon megbizatással küldettek szét a városba, miszerint
tapogassák ki, vajon mulatja-e még magát a közönség a kézfogói
fiaskóval.

A belépő Lajos, modoros köszöntése után tárczát vőn elő s mondá:

– Én Goldbach Lajos vagyok. Anyám tartozását, kit tegnap temettem el,
hozám meg önnek.

Az ügyvéd nagy szemeket vetett az ifjúra, s mielőtt válaszolt volna,
kiküldé a patvaristákat. Aztán elkezde magában valamit mormogni, de a
miből nincs az a filológ, a ki szavakat magyarázhatott volna ki; végre
mindig pattogóbbá lett a nyelve, s az utolsó szavakat, miszerint – Ön
tette szerencsétlenné leányomat, – és hogy mit keresett önnél leányom? –
oly hangosan mondá el, hogy a falak, a mikről azt szokták mondani, –
nincsenek füleik, – azok is tisztán meghallhatták.

Az ifjú, elég nyugalmasan hallgatá végig a hozzá intézett beszédet, és
csak midőn az öreg úr beléfáradt, vagy kifogyott a mondókából, válaszolt
reá nyugodt, érczes hangon:

– Ügyvéd úr! önnek vádja igen méltatlan ellenem! Mily szerepet játszom
én az életben? mily pont vagyok én a társadalomban, vagyon, rang, s egy
részről igény, más részről elismerés nélkül, hogy rólam elmondhassa ön,
miszerint a főváros egyik igen tekintélyes családjának leányát, egy
egyformán művelt és ünnepelt hölgyet – én szerencsétlenné tettem
volna?!… Róza kisasszony, mint égből szállt angyal ereszkedék le anyám
szegény hajlékáig. S anyám, az életben tán egyetlen jóltevőjét, csak
benne tisztelhette.

– Jóltevőjét? – mondá közbe az öreg, meglepetve az ifjú szavain, kinek
szép tiszta hangja mindinkább reszketőbbé vált.

– Igen, ügyvéd úr. Hónapok óta majd mindennap meglátogatá anyámat Róza
kisasszony. Sohasem jött üres kézzel, és sohasem távozott anyám áldása
nélkül. Erős hitem, hogy ez áldás meg fog fogamzani rajta.

Az öreg úr egyet fészkelődött e szavakra, miket annyi érzelemmel, oly
meghatólag monda el az ifjú.

Lajos folytatá:

– Róza kisasszony volt, ki anyám halálos ágyánál megjelent; velem együtt
sírt, hideg teteménél együtt térdelt, együtt imádkozott!… Sohasem
felejtem el azt az órát. Boldog mint boldogtalan állapotomban: mindig
előttem fog lebegni azon angyal képe, kit isten akkor vigasztalásomra
küldött!…

Az ifjú szemei megteltek könyekkel, az öreg úr pedig úgy megmozgott
ülőhelyén, mint kit valami nagyon nyugtalanít; látszott arczából, hogy
fel van benne költve a részvét. Valamint az is látszott arczából, mintha
ezt mondta volna magában: – igen szép az, hogy az isten leányomat
választá vigasztaló angyalul, csakhogy nagyon roszkor küldte őt
vigasztalni! Miért épen a kézfogó napján?!

Pedig ha tudta volna az öreg, milyen bölcsen rendelte ezt így az isten!

– S most, – folytatá szünet mulva az ifjú, mialatt ismét tárczájához
nyult, – engedje lefizetnem adósságomat; én még e napon bucsút veszek e
háztól.

– S hová szándékszik ön? – kérdé székéről fölkelve az öreg, ki egészen
megnyerve érzé magát az ifjú részére.

– Ahol dolgot és hajlékot adnak.

– S mi önnek foglalatossága?

– Semmi, vagy igen csekély. Minthogy szép írásom van, másolgatni
szoktam. Itt van pénze, ügyvéd úr.

– A manóba, ne siettessen már oly nagyon! – mondá az ügyvéd, s homlokát
és kopaszodó feje tetejét dörzsölgeté, mint ki valami új eszmét érlel,
vagy ki szeretne határozni, de nem bír. – Tegye ön el azt a pénzt, –
tevé utána habozva, mintha el is akarta volna venni, meg nem is. – Tehát
ön egészen egyedül áll a világon?

– Egyedül.

– Testvére sincs?

Lajosnak homlokáig szökött a vére; kissé késett a felelettel, mig végre
határozottan mondá:

– Nincs.

– Valóban szánom önt.

– Oh, engem ne szánjon, – mondá daczczal az ifjú – itt önnek pénze.
Tessék.

– Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel. Csak beszéljen
önmagáról. Mikor halt meg édes atyja?

– Azt sem tudom, meghalt-e, vagy még most is él, – felelt Lajos, mialatt
arcza folyvást oly piros volt, mintha kifestették volna, s aztán szünet
mulva tevé utána: – egyébiránt ügyvéd úr, nekünk semmi különös érdekünk
sincs egymáshoz, nagyon lekötelezne, ha családi viszonyaimról nem
kérdezősködnék tovább!… Anyám a világon a legboldogtalanabb nő volt;
apám elveszett, a nélkül, hogy az emberek tudnának róla valamit, – tán
vízbe halt, vagy öngyilkos lett, tán épen fel is akaszthatta magát,… mit
tudom én. Ne erőltessünk ilyen dolgokat!

[Illustration: – Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel!]

Az öreg úr ekkor már fel s alá járkált a szobában, hevesen és nagy
léptekkel méregette annak szélét-hosszát. Valami rendkívüli eszmék
forrhattak agyában, – míg végre megszólalt:

– Fiatal ember! tegye ön vissza pénzét, s mielőtt távoznék, igérje meg,
hogy holnap ismét meglátogat. Megigéri?

– Nagyon hizelgő rám nézve e meghívás, – de valóban el nem gondolhatom,
mit kereshetnék én tovább az ön házánál?

– Barátságomat keresheti, s azt meg is fogja találni, – mondá
határozottan az ügyvéd, és csaknem egészen orra alá állt Lajosnak.

Az ifjú meghajtá magát.

– Tehát holnap? – mondá az öreg, Lajos kezét megszorítva.

– Tiszteletére leszek önnek, – felelt amaz.

Az ifjú eltávozott.

Az ügyvéd leánya még mindig a folyosón álldogált, s midőn a távozóval
találkoztak szemei, szívök ismét megdobbant.

Ha tudta volna az öreg, mily bölcsen rendelte ezt így el az isten!…

– – S most hagyjuk Lajost. Fejezetünk czíme – évek mulva lévén, – majd
csak évek mulva fogunk vele ismét találkozni.

*

Ismét előttünk áll a syrén. Nem ama pompás úri lakban találjuk őt
jelenleg. Ott többé hiába keresnők!

Lajos anyja halála után mintegy pár hóval, valami nevezetes elárverezés
volt hirdetve a hatvani-utczai azon házban, és illetőleg lakosztályban,
mit egykor az irigyelt hölgy, Goldbach Betti birt. Bársony bútorok, álló
aranytükrök, becses ékszerek, de még tán kevésbbé becses női ruhák is,
mind, mind idegen kezekre jutának.

Pestnek valamelyik külvárosában találkozunk most vele. Olyan egyszerű,
olyan igénytelen szobácskában, mintha csak valamely népszerűtlenített
országgyűlési követ jurátusának szállásába lépnénk.

Egy díván, egy ágy.

Az ágyban alszik Betti, a dívánon hű árnyéka, Ottil. Ez utóbbi már
nagyon megfogyott, és csak úgy hébe-hóba sóhajt már vissza a szép
aranjuezi napokra, midőn még főispánok asztalánál ebédelt, s grófhölgyek
páholyából hallgatta a karinthiai kapu-szinház énekesnőit.

– Holnap, – ne feledje ön édes barátnőm, miszerint szállásért kell
fizetni – kezdi a legprózaibb hangon Ottil, – különben – – –

– Különben?

– Bizony különben a szabad ég alatt kereshetünk szállást. Az igaz, ott
aztán nem fog bennünket senki többé szállásbérért gyötörni. Oh, ha én
háziúr lehetnék!! Beh bánom, hogy Hamvay báróhoz nem mentem nőül, két
háza van neki.

Betti sóhajtott, s a világon a legsentimentálisabb hangon mondá:

– Oh, van még más hely is, hol nem szükség szállásért fizetni.

– Ugyan hol? Holnap tüstént oda hordozkodunk.

– A temetőben.

– Menjen ön! Ön minden nap unalmasabbá válik.

– Ezóta már anyám is ott van valahol.

– Az isten nyugtassa meg őt.

– Meg apám is!

– Az isten nyugtassa meg azt is!

– Meg tán testvérem is.

– Tehát azt is nyugtassa meg az isten! – mondá oly könnyen Ottil, mintha
csak az elvesztett páholyokról beszélt volna.

Ha a társadalomnak találkoznék egy oly Linnéje, mint volt a
természetnek, ki az emberek jellemét tudná úgy osztályozni,
meghatározni: melyik emberben minő szív lakik?! Kiben bízzunk, hogy az
bennünket soha meg nem csal? Kitől féljünk és őrizkedjünk, mint
olyantól, kit megrontásunkra teremtett az ég?

Ha Goldbachné tudta volna, hogy leánya, kinek életet adott, magában
fogja hordani azon mérget, mely őt meg fogja ölni egykor!

A szerencsétlen anya mindig jobban ragaszkodott leányához, mint ahhoz,
kivel megoszthatá boldogtalanságát, kivel együtt nélkülözött, s ki
egyúttal kenyérkeresője is volt, – – annyira kenyérkeresője, hogy halála
után vánkosa alatt százötven pengőt talált Lajos. Ez összeg bizonyosan
Betti részére volt megtakargatva. S e megtakargatás miatt a
legmindennapibb szükséget nélkülözék.

Mily megfoghatatlan titka a természetnek, hogy az anyák mindig azon
gyermekeikhez ragaszkodnak legjobban, kik leginkább rájok szorulnak!!

– – Oly nő életét, minő Betti, nem akarjuk e helyen festeni. Nem czélunk
gyöngéd olvasónőinket ily hölgyek élettitkaiba beavatni. Elég, ha azt
mondjuk róla: – veszni indultál, veszni fogsz!… Hiába is pillantanánk
életébe. Csak oly dolgokat látnánk ott, miktől magunk is
visszaborzadnánk. E hely a legszomorúbb temető. Itt hal el az élet, a
becsület, a nyugalom; – – s itt születik a szenvedély, a gyönyör, a kéj
és a késő bánat!… S ki e helyet lakja, hiába sír, hiába átkozza meg
életét és születése óráját, s hiába tépi ki minden hajaszálát, – –
önmaga volt életének gyilkosa, – s nincs ember a földön, s isten az
égben, ki valaha megbocsásson neki.

Évek mulva, – – évek mulva! – – –

Tekintsük meg őt majd évek mulva!




XVI.  Befejezés.

A regényíró vállain épen oly felelősség terhe fekszik, mint egy
hadvezérén, mint egy felelős szerkesztőén, mint egy számadóén, mint egy
pénztárnokén vagy általában mint bármely hivatalnokén!

A regényíró tartozik számolni mindazon egyénekről, kiket története
folyamában fölléptetett.

Jó, rossz, becsületes, vagy becstelen emberek lettek-e légyen azok, a
szerző kötelessége felelni érettök.

Nincs földön az a hatalom, mely a költő hatalmával felérjen!

A költő teremt nagy embert, kis embert, bölcset, elmeszegényt, koldust
és nábobot. A költő koronáz, a költő detronizál. A költő itél! itél
pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat. Neki nincs
törvényszéke, és mégis megjelennek előtte a bűnösök és ártatlanok!

Van-e nagyobb hatalom a költő hatalmánál?!…

Ki osztogat igazságot lelkiismeretesebben? ki büntet vétket sulyosabban?
s ki kegyelmez nagylelküebben?

Ki merészli és bírja a sírjaikban elporlott koronás főket föltámasztani?
– a költő.

Ki jutalmazza az erényt? ki bünteti a bűnt? – a költő.

Pedig az a költő maga is olyan gyarló ember!!

Számoljunk a számolandókról!

Furcsa volna, ha a regényíró is akként számolna hőseiről, mint a boldog
emlékezetű Józsa Gyuri ispánja a rábízott gyapjúról, ki többnyire
«szabad lopásra» szegődött be, s ki a pesti vásárról – szintén többnyire
ilyenféle számadással tért meg gazdájához: – jöttem mentem: száz forint,
– ettem-ittam: száz forint, – összesen – háromszáz forint!

Tehát számolni fogunk.

Először is: hova lett Goldbach?

Továbbá: hova lett kompanistája?

Hova lett Sérey báró? Hova lett Holdburgné? Hova lett az új Diogenes?
Hova lett Ottil?

*

– 18··· év szép tavaszi alkonyán, mintegy négy évvel később a föntebbiek
után, – egy legszebb korában lévő férfi magányosan andalgott a városerdő
és Király-utcza közti fasorban. Sápatag, beesett arcza s fénytelen
szemei, miknek egyikére szemüveg volt csiptetve, feltünőleg
meghazudtolák korát. Öltözéke után itélve, beillett volna bármely
boltkirakatba divatképnek. Nyugtalanul járt és tekingetett egy pont
felé, mint ki valakire már időn túl várakozik. A fasor tulsó oldalán egy
más fiatal ember közeledék. Egészen ellentéte emennek; a fiatal, sugár
férfi gyenge, piros arczát szabályos szakál futja körül, tekintete nyílt
s férfias bátorság jellegét hordja magán. Egyszerű, de választékos
tavaszi öltözék van testén. Midőn közeledtével az innenső soron andalgó
dandyt megpillantá, perczre megállt, s arcza valami váratlan, rendkívüli
meglepetést fejezett ki.

– Az ördögbe! ha ő volna! – mormogá fogai közül, s megindult a
szemüveges férfi felé.

Az nem vette őt észre, csak akkor, midőn az ismeretlen, tenyerét
súlyosan vállára téve, mondá:

– Ezer bocsánatot uram, – – ha nem csalódom…

A dandy ijedten üté föl fejét e sajátságos köszöntésre s vagy két lépést
meghátrált.

– Valóban uram, – mondá a megszólított, – én már beutaztam egy pár
barbár tartományt, de még ily barbár köszöntésformát sohasem
tapasztaltam. Parancsol ön?

– Nem parancsolok, csak kérem, mondja meg, nem csalódom-e? azaz dehogy
csalódom? az ördögbe, hiszen majd minden éjjel önről álmodom… Évek óta
keresem önt. Nemde, Zsedőfi Béla?

– Az vagyok, – s tovább?

– Én meg Goldbach Lajos vagyok! – mondá erős hangon az ifjú.

Zsedőfi arczáról eltünt egy perczre a sápadtság, s oly vörössé lőn,
mintha csak alája pörköltek volna.

A fiatal ember megszorítá ekkor izmos markával báró de Manx kezét, hogy
ujjai összetapadtak, s fülébe kiálta:

– Zsedőfi Béla, ön nyomorult, szemtelen!

– Mi ez?! Uram, tudja meg ön, hogy ezt még egy minister asztalánál sem
mondták nekem.

– Hitvány!

– Én, ki az amerikai konsul szivarjából szívtam!

– Adjon ön számot nővéremről! Ön tette szerencsétlenné, ön tette
földönfutóvá! s ön gyilkolta meg miatta anyámat!

– Wirklich, zum lachen! Épen úgy játszsza a nemes embert, mint valamely
spanyol grand. Menjen ön, különben lovászomat füttyentem ide, s aztán…

– Elégtételt nekem! – mondá, képéből kikelve az ifjú: – rögtön követni
fog ön oly biztos helyre, hol lőhetünk.

– Én csak mágnásokkal szoktam vívni, nem pedig boltossegédekkel.

Az ifjú, lábával toppanta, s tenyerét oly módon alakítá, melyből nagyon
világosan látszott, hogy arczul-csapásra van elkészítve.

– Vonakodik ön?

– Nagyon természetes, – monda de Manx s elkezde valami kopott
kavatinából egy áriát fütyölni.

Abban a pillanatban arczul volt csapva!

Az egészben az volt a legeredetibb, hogy báró de Manx nem csapta vissza,
hanem egyszerre körültekintett a fasoron, ha vajon a sétálók közűl nem
látta-e őt meg valaki. Vannak emberek, kik ha tanuk nincsenek jelen,
mindent elszívelnek.

– Elég volt-e önnek? – kérdé kitüzesedett arcczal az ifjú.

– Elég, – felelt amaz, kezét a bélyegtől égő arczán simogatva.

– Tehát kövessen ön.

– Oh, nem úgy értettem, hogy elég, – mondá csakhamar visszaesve
szerepébe Béla, ki már az arczulcsapások iránt is blazirt vala: – hanem
úgy értettem, hogy többet képen ne merészeljen ütni, mert különben –
lovászommal veretem meg! S most jó estét!

– Hah, ily szemtelenség! ez hallatlan! – kiáltá Lajos, alig találhatva
föl magát ily nyomorult ellenében. – Uram! ha már önben semmisem költi
föl a becsületérzetet, legalább csak egyet, egyet tegyen meg, és én
elfeledem minden bűnét, gonoszságát! Csak azt mondja meg tehát, hol
találhatom föl nővéremet?

– Semmiféle tudakozó-intézetnek nem vagyok tagja, – felelt,
lakktopánjáról battist kendőjével verve le a port.

– De önnek tudnia kell! Az ég irgalmára, vezessen nyomába!

– Tán valamelyik kórházban van.

– Kórházban!! – mondá, kezeit összecsapva az ifjú, s hangja oly
fájdalmas rezgésű volt. – Szegény Betti! mivé levél, mivé levél!!…

– Világ folyása! – mondá hanyagul az arczulcsapott férfi, s indulni
akart.

– Megálljon ön! – kiálta föleszmélve az ifjú, s ideges karjával galléron
ragadá őt. – Még csak egyik felől ég arczán a bélyeg, a másikra tanuk
előtt sütöm oda. Figyelmeztetem, hogy minden gonoszságának titkába be
vagyok avatva! Csak egy szómba kerül, s ön meg van semmisítve!

Béla arcza csak azért nem sápadt jobban el, mert már nem lehetett. Hanem
e fenyegető hangra egész lényében inkább megrendült, mint az
arczoncsapásra. Szeretett volna futamodásnak indulni, s ott hagyni a
Lajos által galléránál tartott tavaszi kabátot, mint József Putifárné
kezében köntösét.

– Jön-e velem? – ordítá fülébe Lajos.

– Az istenért csak skan–kandalu–lumot ne csináljon, – hebegé de Manx, –
inkább megyek! Hová? hová?

– Bettihez.

– Holnap.

– Tüstént!! Különben csak egy szót kiáltok el és…

– Kérem! – mondá a poltron, s önkénytelen megindult Lajossal.

Lajos egy szemközt jövő bérkocsit megállíta s társához fordulva mondá:

– Nevezze meg ön a kocsisnak az utczát és házszámot.

– Teréziaváros, Dárda-utcza, Nro 7.

A bérkocsi elrobogott a két férfival. Alacsony házikó előtt álltak meg,
melynek utczára szóló részét ronda csapszék egészíté ki, az «arany
kashoz.» A folyosón túlhízott nő álldogált, igen visszataszító
arczvonásokkal s a kövérség miatt benőtt szemekkel. Már messziről érzett
rajta a sör szaga, mintegy csalhatlan czégér, mely azt mutatá, miszerint
a föntisztelt kocsmának ez az érdemes kocsmárosnője. Midőn Bélát, ki a
nagy zavar és szorongatások miatt folyvást a földre süté szemeit, a
kövér asszonyság megpillantá, azonnal fölsikoltott.

– Ah, szent Jeremiás! hát itt van a szép mákvirág!! Mi hozta önt ide
úrfi? – kiálta a nő, növekedő rikácsoló hangon, s előbbre tipegve,
csaknem orra alá állt.

– Csöndesen, csöndesen, – szólt Béla, föltünő zavarral: – ne csináljon
botrányt lármájával. Bettit akarjuk meglátogatni; itt hozom testvérét.

Az asszony, mennyire csak lehetett, fölnyitá apró szemeit, s az ifjúra
mereszté azokat, és szünet mulva mondá:

– Tehát ezen úr Goldbach Lajos volna? Ah, uram teremtőm, alig hihetek
szemeimnek, milyen derék gavallér lett belőle. Ki gondolta volna, mikor
még topánkámmal elszaladt az asztal alatt!?…

– Csitt, Ottil! – szólt közbe Béla, – csak kompromittál bennünket az ily
dolgok fölhozásával. Vezesse be ezen urat Bettihez.

– Micsoda?! – pattant föl a nő – kompromittálom? én, ki csak olyan
bölcsőben születtem, mint Zsedőfi Béla! én, kit egykor grófok és bárók
környeztek! azért, hogy most csaplárnő vagyok, s a hajdan elfolyt
pezsgők helyett serrel oltom el a szomjamat!!… Nem oda Buda! még
számadásom van az úrfival!

– Ottil!…

– Régen keresem már, – mondá mindig rikácsolóbb hangon a kövér
csaplárnő, – hanem most kezem között van…

– Az egekre, Ottil, csöndesedjék! – szólt iszonyú szorongások közt Béla.

– Semmi csöndesedés! Még nem bosszultam meg magamat eléggé; daczára hogy
egy szép szerencséjét sikerült már elrontanom. Emlékszik, midőn ezelőtt
négy évvel, jegyben járt a szép Berky Róza kisasszonynyal? tehát tudja
meg ön, hogy azért nem szerette, sőt azért utálta meg önt a gazdag
jegyes, mert én küldöztem neki névtelen leveleket, mikben nagyon híven
leírtam önnek mákvirágságait. Megírtam neki, hogy Zsedőfi Béla…

– Ottil! – kiáltá Béla kétségbeesve, s tenyerét a nő szájára tapasztá,
melyet az durván lökött vissza, s folytatá:

– Megírtam neki, hogy ön Sérey bárónak czinkosa, azon Séreynek, ki a
vármegye börtönéből megszökött, hova mint – Zsellye Bertalan volt
elcsukva.

E névre megfordult a világ Goldbach Lajossal, s alig tudá szünet mulva e
szavakat hebegni:

– Asszonyom, mit beszél? Zsellye Bertalan? jól hallok-e? hisz ő apámnak
volt társa a kereskedésben.

– Igen, igen! ugyanaz – mondá a nő – ő volt, ki ön atyját földönfutóvá s
anyját boldogtalanná tette!

– Oh istenem! én istenem! – mondá Lajos, két tenyerét homlokára
tapasztva.

Az asszony, mint egy fúria folytatá:

– Ez a nyomorult pedig az, ki engem idáig sülyeszte, önnek nővérét pedig
elszakasztá anyjától s ez által megölé, szívét repeszté meg a bú! Oh, én
mindent tudok.

– Oh, irgalom istene! – kiáltá Lajos, oly megdöbbentő, oly szívhasító
hangon! Béla pedig ott állt, szótlanul, gyáván reszketve, mint egy
elitélt, kinek a kivégeztetés előtt még egyszer fölolvassák elkövetett
gonoszságait.

Szünet mulva, mintegy föleszmélve fájdalmából, mondá az asszonynak
Lajos:

– Vezessen ön Bettihez.

A nő előlment a fölhívásra, Lajos utána tántorgott, Béla pedig használva
az alkalmat, szökni akart, de az ifjú egy tekintetével visszaparancsolá
őt. Mindhárman beléptek a szobába, mely e rozzant házzal ha arányba
vesszük, meglehetősen volt butorozva. Kórágyon feküdt egy elvirágzott
hölgy. Ingadozó árny, az élet és halál között. Csak mozdulatából
látszott még, hogy él, különben bizvást befektethették volna a
koporsóba. Lajos visszatántorodott ez alaktól; nem ismeré meg benne
testvérét. Kezeit összecsapá, midőn a csaplárnő rámutatott, mondván:

– Ez itt Betti.

Lajos oda lépett az ágyhoz, kezét megfogá, s oly reszketeg hangon
mondta:

– Betti! édes vérem! boldogtalan leány, mivé levél?!…

Az ifjú szemei megteltek könyekkel, s elfordítá arczát.

A lány föltekinte rá. Azok a hajdan ragyogó szemek, miknek egy
pillantása elaltatá az észt, – megtörve, kihamvadva valának.

– Ismersz-e Betti? – kérdé az ifjú – ismersz-e?

A lány nem felelt; kezét ott hagyá Lajos kezében s arczával befelé
fordult a falnak.

– Jóságos ég! mi baja e lánynak? – kérdé Lajos az asszonytól.

– Sorvadásban van – felelt az – szép halála fog lenni: úgy hervad el,
mint a virág; elfogy mint a hold az égen!

– S régen szenved?

– Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti
köntöséről is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a
nő, mialatt szemeiből egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét
nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetőzött; – hanem ennek a
gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már
szerencsétlenné.

Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az
ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendítő
hangon fülébe ordítá:

– Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya előtt! – mondá és súlyos kezével,
nyakánál fogva lenyomta őt, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold
meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte!

Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább
elvesztett lelkiéberségét, s ezért szabadulhatásáért egy utolsó
kisérletet tőn:

– Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a
párbajt – – bocsásson ön!

– Czudar! most már én nem vívok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos
karjával nyakszirten ragadva őt, egy lódítással kilöké az ajtón.

A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik
egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták
a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá.
Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt.

Lajos hideg verítéket törölt le homlokáról; a csaplárnő pedig leült egy
szalmaszékre s ott sírt és elmélkedék azon multról, melyről azt
mondhatja: – istenem be fényes volt!…

Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben
oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá,
könyeivel áztatá… úgy zokogott.

– Oh, ha megmenthetném életedet! édes vérem, elpusztult reményem te!

A lány arcza folyvást a fal felé volt fordítva, csak keze volt az ifjú
karjai közt, de azt sem mozdítá többet.

– Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd
öleljelek szívemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minő hideg a
homlokod!…

A csapszékben vigadók pohárcsengései elhatának a szomorú helyre.

A csaplárnő fölkelt székéről, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú
léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával
kiseperte az utczára, s midőn az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: –
itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál!

Egy óra mulva Lajos megtört szívvel, ingadozó léptekkel távozott el
nővére meghidegült tetemétől.

*

Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az előbbi
jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor
az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó
öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak
jelenleg egészen más színezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek
eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a
peres felek, de ő többet még csak kibékíteni sem fog egy czivakodó
lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltől
estig mély karszékében ül, hol időnkint egy aranyfürtű lányka, mintegy
három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany
halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit
csapkodja össze, s olyan jóízűen kaczag, midőn az öreg úr a vasorrú
bábát tentával lefesti előtte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó
lányka elbámulná őt napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nő ül,
rajzol, hímez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a
gyermek játékába, midőn az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr ősz
szakálának, és azt ugyancsak megczibálja.

– Betti, bizony kitéped az öregpapa szakálát. Leszállsz onnan mindjárt!

Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, –
annyira bálványozza e kisded angyalt.

E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még
a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeiről, elébe fut
és gyermekies örömmel fölsikolt:

– Papa! papa!

Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nőhöz
közeledik.

– Róza, – mondja szomorúan s ellágyult hangon – testvérem meghalt.

A fiatal nő fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly
arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak
oda előidéztek.

– Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan
találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?…

– Iszonyú inségben! – felelt szívrázó hangon a férj, – iszonyú inségben,
Róza!

– Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen
apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az
a csúf, csúf vasorrú bába is.

– Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden
Lajos – apádnak dolga van.

A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához,
melyet szépen levetkőztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez
is meg fog halni.

Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nőt, hol háborítlanul, teljes
őszinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A
sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz
csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez
elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes
szavaival, forró csókjaival gyógyítgatá a sebeket, miket férje keblében
ezen emlékezetek szaggattak föl.

Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de
mégsem fog ártani röviden érintenem annak előzményeit.

Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt híva,
hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly,
férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde
érezni, miszerint némi munkák teljesítéséért, fölajánlá neki asztalát, s
lakást a házban. Róza szívében ez által azon indulat, melynek eleve még
nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlődött. S a fiatal hölgy, kinek
sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt
volna, egy napon, nyiltan, gyermekies őszinteséggel bevallá apja előtt
hajlamát az ifjú iránt. Az öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: –
isten neki! S ebből aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb
láttuk eredményét.

Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s
így, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok
maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű
Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg
nem haltak!…

*

De még számadásunk itt nincs befejezve.

– – Két nappal utána, midőn Betti halottas ágya előtt álltunk, Pest
megyeháza előtt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erős
őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe.

– Tán valami zsivány.

– Ej, hiszen olyan úriasan van öltözve.

– Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak
járni.

– Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevő,
mert még a szemét sem süti le a földre.

A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos
egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még
kopottabb s rendkívül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem
volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta.
Ez az ember odament a kérdezősködők közé, s egyszerűen azt mondá nekik,
hogy ő ismeri azt a szép madarat.

[Illustration: A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött
férfit kísértek be a börtönbe.]

– Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az
öreget előretolakodni látták.

– Kell-e lámpás, vén Diogenes?

– Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta
az öreg, s hadonászott dühösen a levegőben.

– Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg
tőle, ki ez a rab?

– Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom
Zsellye Bertalan.

– S mit vétett?

– Először is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes
vármegye börtönéből, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró,
nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, ő
is csinált.

– Ah!…

– Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este
megszökött. Zsedőfi Bélának hívták, kivel nagyon furcsa váltókat
bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsőn áll – folytatá
Diogenes egy kövér nőre mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a
tegnapelőtti csaplárnőre, vagy is Ottilra, – az kerítette őt a vármegye
kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még
csak eztán fog majd kézre kerülni.

– Hát azt hogy hívják?

– Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk
atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi
elutazni őt ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok.
Csakhogy ezt a napot megértem.

– Valami nagy ellensége lehetett ez magának Diogenes.

– Meghiszem. Az ő koldusa vagyok! – sóhajta az öreg.

– Hogyan?

– Ne kérdezzék. Sok esztendővel ezelőtt, kompanistám volt az átkozott, a
«kék macskához» czímzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem
volt ő, hanem a feleségemnek volt kompanistája.

– Hát most hova megy ön? kérdék az ácsorgók, midőn indult Diogenes.

– Megyek inni, – felelt lakonicze, s tovább ment.

A gyerekek utána futottak, s kiabálták: – Kell-e lámpás, vén Diogenes?

Az öreg úr egyet-egyet elcsípett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott
gombos végű nádpálczájával, – – míg végre beesteledett, s bevetődött
abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetődött.

Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot
űztek vele, aztán kihajították… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt
meg? melyik kőre hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki!
Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,…
vagy tán az is meglehet, hogy addig őgyelgett és bolyongott a sötét
éjben, míg végre rátalált valahol a – Dunára!!…




TARTALOM.

  BEÖTHY LÁSZLÓ. Irta: _Mikszáth Kálmán_  V
  Bevezetés. Új Diogenes  1
  I.  Fűszerkereskedés a «Kék macskához»  14
  II.  Családünnep a fűszerárúsnál  24
  III.  A szegény Goldbach  47
  IV.  A fenyítő törvényszék  68
  V.  A halálmadár kosztosai  86
  VI.  Paedagogiai kisérletek  100
  VII.  Báró de Manx  130
  VIII.  A különcz  152
  IX.  Maskaráda álarcz nélkül  165
  X.  Ottil kisasszony  185
  XI.  Egy kis intermezzo  210
  XII.  József-utcza No 42.  214
  XIII.  Kézfogó ara nélkül  232
  XIV.  Syrén  249
  XV.  Évek múlva  264
  XVI.  Befejezés  273




KÉPJEGYZÉK.

1. Beöthy László arczképe II

2. Az apa leült s a fiút két térdére ülteté 19

3. A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására 33

4. – Irgalom Istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva fejét,
leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott 53

5. A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé… 79

6. Zsuzsánna asszony nem tud felkelni… 86

7. – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül s a levelet majd
kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé… 126

8. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz
fordulva 134

9. – Ad ön ezerötszáz forintot? 162

10. Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel! 268

11. – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és bal kezén a két
Goldbach-gyereket vezetve 180

12. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte 206

13. – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant szalmaszéket
közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet 221

14. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a
társaság előtt 237

15. – Tovább, tovább! – sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott
254

16. A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit
kisértek be a börtönbe 287


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VI |periferiájáben |periferiájában

3 |ifjákoromban |ifjúkoromban

8 |versében; |versében:

10 |csípte msg |csípte meg

8 |móhon |mohón

27 |azokből |azokból

28 |porczellán tényért |porczellán tányért

36 |kícsalni |kicsalni

64 |addig maid |addig majd

64 |viselítek |viselitek

66 |kajlandó a távovásra |hajlandó a távozásra

67 |S most |– S most

83 |mintba várta |mintha várta

84 |Ouid putat |Quid putat

89 |kítakarították |kitakarították

90 |nuyujtva ki |nyujtva ki

95 |jőszívű |jószívű

96 |Ítt van éjjeli |Itt van éjjeli

98 |bogy jónak |hogy jónak

105 |Cendesen |Csendesen

105 |kiss éingerültebben |kissé ingerültebben

107 |szobáből |szobából

109 |fazékből |fazékból

109 |tégláózvasát az |téglázóvasát az

111 |mindőn Sámuel |midőn Sámuel

115 |kézelfoghatóbban |kézzelfoghatóbban

119 |Vígyázzon |Vigyázzon

125 |kihajtja |kihajta

129 |jobbban |jobban

138 |átugrásánal |átugrásánál

141 |Tehát tudják |– Tehát tudják

142 |ismér tőrszúrás |ismét tőrszúrás

146 |éa hallgattak |és hallgattak

150 |mancseszterrel, szolgált mit |mancseszterrel szolgált, mit

152 |hozontos sűrű |bozontos szőrű

164 |Fáni |– Fáni

178 |Cak menjen |Csak menjen

179 |grófokkoz |grófokhoz

187 |g oteszk |groteszk

189 |Aztalhoz |Asztalhoz

191 |igen zép |igen szép

216 |jová teheted |jóvá teheted

233 |vannák |vannak

240 |földról |földről

242 |kí mindig |ki mindig

244 |assszonyok |asszonyok

256 |halgattatám |hallgattatám

263 |többé! |többé!»

281 |anyjátől |anyjától

281 |tánorgott |tántorgott

292 |fizetéssel! 168 |fizetéssel! 268]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67830 ***