*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65922 ***

LILLA

_A boritékot Pogány Móric rajzolta_

BIRÓ LAJOS

LILLA

BUDAPEST 1917

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

_Copyright by Singer & Wolfner Budapest 1917._

Budapesti Hirlap nyomdája – 15158




Lilla…

SZEREPLŐK:


_Lilla_

_A férje_

_Egy fiatal orvos_

_A báró_

_A direktor_

_A professzor_

_(Csendes szoba a nagy házban. A középen asztal. Néha zeneszó hallatszik
be.)_

_Lilla:_ A vendégek lassan elszélednek.

_A férje:_ Csak a fiatalság táncol még.

_Lilla:_ A menyasszony már messze jár.

_A férje:_ A menyasszony azóta meg is érkezett már. Asszony lett az
unokád, Lilla.

_Lilla:_ Asszony lett. – Az idő hajnal felé jár. Milyen szép tavaszi
hajnal. – Az Isten áldja meg az unokánkat.

_A férje:_ Úgy szeresse az élet, mint téged. Úgy kényeztesse. Legyen
olyan boldog, olyan édes, olyan tiszta asszony, mint te. Úgy szeresse a
férje, mint én tégedet.

_(Megcsókolja Lilla kezét, megcsókolná a száját is, de Lilla
figyelmeztetőn, gyöngéden eltolja magától.)_

_Lilla:_ Nézd csak, öregem…

_A férje_ _(visszahúzódik)_.

_A fiatal orvos_ _(aki óvatosan benézett a szobába, most belép):_
Méltóságos asszonyom…

_Lilla:_ Nézd csak, öregem, itt van Pál doktor, az a kitünö fiatal
orvos, akit kedves barátunk, a professzor volt szíves ajánlani és aki
megteszi nekünk azt a nagy szívességet, hogy lejön hozzánk.

_A férje:_ Nagyon örülök. Nagyon lekötelez bennünket.

_A fiatal orvos:_ Méltóságos uram…

_Lilla:_ Holnap délután indulunk. Velünk indulhat, ugy-e? Fiatal
embernek nem kell nagy készülődés… Hm. A professzor mondta, hogy egy
nagy munkájával akar odalent elkészülni.

_A fiatal orvos:_ Igenis, méltóságos asszonyom.

_Lilla:_ És ez a munka… meddig tarthat, mit gondol, amíg elkészül… ezzel
a munkájával?

_A fiatal orvos:_ Hm… én azt hiszem… bizonyosra veszem…

_A férje:_ Lilla, kérlek… nézd, szívem, ennek semmi köze a te
állapotodhoz, a doktor úr mindenesetre elkészül majd nálunk a
munkájával, de azért…

_Lilla_ _(előrehajol):_ Mondja, kedves fiam, mennyi időt szánt erre a
munkájára? Feleljen!

_A fiatal orvos_ _(hipnotizáltan):_ Egy évet, méltóságos asszonyom…

_Lilla_ _(hátradől, egy kissé elsápad, egy kissé megborzong):_ Egy évet.
Egy évet. _(Elborúlva néz maga elé, összeszedi magát.)_ És mondja, fiam,
az ilyen nagy betegség természetesen előbb testi összeroskadással jár;
én olvastam valahol a szót hm… marazmus… ugy-e, fájdalmakkal? és gyors
megrútulással?

_A férje:_ Kérlek, Lilla, hiszen teneked semmi olyan komoly bajod…

_A fiatal orvos_ _(szinte könnyezve):_ De méltóságos asszonyom…

_Lilla:_ Mondja, fiam, azzal jár ugy-e?… Hiszen ez természetes…

_A fiatal orvos_ _(hiába akarja elfordítani a fejét, a Lilla szuggesztiv
tekintetére kénytelen egy beleegyező fejmozdulatot tenni)_.

_Lilla_ _(bólint, elhallgat; súlyos csend. Sóhajtva):_ Nehéz dolga lesz
velem, kedves fiam. Én nem vagyok türelmetlen beteg, de a legtürelmesebb
is… _(Bágyadt mozdulatot tesz; nagyon kedvesen.)_ Majd az uram és a
fiaim igyekeznek meghálálni a kedvességét. Hát isten vele, kedves fiam.
És viszontlátásra holnap!

_A fiatal orvos_ _(föláll, kezet csókol)_.

_Lilla_ _(a férjéhez):_ Kísérd ki öregem a doktor urat. És nézz körül a
vendégek között. Nekem itt beszédem van.

_A férje_ _(nyugodtan):_ Ide küldjek valakit?

_Lilla:_ Már idehivattam őket. A báró, a direktor és a professzor.
Mindjárt itt lesznek. És egy félóra múlva te visszajössz és akkor
hazamegyünk. Menj, öregem.

_A férje_ _(az orvossal elmegy)_.

_Lilla_ _(egyedül marad. Megborzong. Küzd magával. Az órára néz. Föláll,
a zongora mellé lép és halkan dúdolva énekel)_.

_A báró_ _(belép):_ Milyen szép a hangja, Lilla!

_Lilla_ _(visszafordul; nyugodtan):_ Magának már régen le kellett volna
feküdnie. De láttam, hogy ilyen mértéktelen kicsapongásra adta magát,
azért hivattam ide.

_A báró:_ Lilla, énekeljen! Olyan régesrégen nem énekelt már nekem,
Lilla. Emlékszik még rá… maga a zongora mellett ült, egyedül voltunk…

_Lilla_ _(fölkel a zongorától):_ De most nem leszünk egyedül.

_A báró:_ Miért? Mi az? Ki jönne ide?

_Lilla:_ Már itt is van. Pontos, mint mindig. No, nyelje el…

_A direktor_ _(lassan bejön)_.

_A báró_ _(pattogva):_ Mi ez? Ki ez? Mit akar itt ez az ember?

_A direktor_ _(nyugodtan, hidegen monoklisan):_ Én sokkal több joggal
kérdezhetném, hogy mit akarsz voltaképpen te itt?

_A báró:_ Te, hogy én mit akarok?

_A direktor:_ Én, hogy te mit akarsz!

_A báró:_ Engem ő hivatott!

_A direktor:_ Ő engem hivatott!

_A báró_     ⎫ _(szemrehányón):_  ⎫ 
             ⎬                    ⎬ Lilla!
_A direktor_ ⎭ _(kérdőre vonva):_ ⎭

_Lilla_ _(mosolyogva néz rájuk)_.

_A professzor_ _(csendes, komoly, öreg úr):_ Lilla, hivatott?

_A báró:_     ⎫ 
              ⎬ Lilla!
_A direktor:_ ⎭

_Lilla:_ Üljenek le!

_A professzor_ _(szótlanul leül)_.

_A báró:_ Nem ülök. Ezekkel együtt?

_A direktor:_ Szép társaságba kerültem a maga révén, Lilla.

_Lilla:_ Csend!… Holnap, ugy-e, együtt ebédelnek?

_A három öreg úr_ _(morogva):_ Igen.

_Lilla:_ Este együtt vacsoráznak?

_A három öreg úr:_ Igen.

_Lilla:_ Két hét múlva együtt utaznak Pöstyénbe?

_A három öreg úr:_ Igen.

_Lilla:_ Hát akkor tűrjék el egymást itt is.

_A báró_ _(a másik kettőre halkan):_ Küldje el őket!

_A direktor_ _(gőgösen, monoklisan):_ Nem szeretem magát, Lilla, ezek
között a léhűtők között látni.

_A professzor_ _(egy kicsit búsan, de nyugodtan odanyomult Lillához.
Nagyon közel jutott hozzá. Megfogta a kezét)_.

_A báró_ _(észreveszi, felriad):_ Ah! Ha! Mi az? Mi az ott? Lilla,
küldje el ezt az embert!

_A direktor:_ Lilla, kérem, ami sok, az sok.

_Lilla_ _(elvonja a kezét a professzoréból, nagyon energikusan):_ Csend!
Csitt! Üljenek le már! Lesz itt csend, igen, vagy nem?

_A három öreg úr_ _(megjuhászodik)_.

_Lilla:_ Leülni. Maga ide, maga ide, maga ide. _(A báróhoz, egészen más,
csevegő, üzleti hangon:)_ A fiam holnap elmegy magához a várhelyi birtok
ügyében. Helyes?

_A báró_ _(duzzogva):_ Helyes!

_Lilla_ _(a direktorhoz):_ Magát arra akartam kérni, hozza rendbe a
hámosfalviak kölcsönének az ügyét. Megteszi?

_A direktor_ _(duzzogva):_ Tudja, hogy ha maga kéri…

_Lilla_ _(a professzorhoz):_ Magának köszönöm, hogy ezt a Pál doktort
szíves volt nekünk ajánlani. Nagyon kedves és nagyon buzgó
fiatalembernek látszik.

_A professzor_ _(félhangon, duzzogva):_ Persze, már szerelmes magába.
Miért kacérkodik vele?

_Lilla_ _(nem figyel a szemrehányásra, hátradől, mosolyogva végignéz
rajtuk. Mindhárman duzzognak. Lilla bort önt nekik):_ No itt van. Édes
bor. Öreg embereknek való. Koccintsanak velem. A maguk egészségére!

_A három öreg úr_ _(kényszeredetten koccint)_.

_Lilla_ _(az ajkához érinti a poharat. Leteszi. Mosolyogva néz körül
rajtuk. Elfogódott. Nem tudja, hogyan fogjon a dologhoz)_.

_A báró_ _(heveskedve, mint mindig):_ És ezért csődített ide engem?
Ezekkel együtt?

_A direktor_ _(odahajol Lillához):_ Minek hivatta ezeket is?

_A professzor_ _(halkan):_ Hogy ez a társaság mire való?

_Lilla_ _(határozottan):_ Magukat én ide azért gyüjtöttem, hogy
elbúcsúzzam maguktól.

_A báró_ _(morog):_ Ahhoz elég lettem volna én is.

_A direktor:_ Lehetne azt ezek nélkül is.

_A professzor:_ Minek ahhoz ez a társaság?

_Lilla_ _(elnyomja a lázadást):_ Csitt! Mikor tanulják meg végre, hogy
az én jelenlétemben is elviseljék egymást? Másképpen éjjel-nappal együtt
vannak. Szerelmesek egymásba.

_A báró_ _(morog):_ Maga mellett nincs más szerelem, csak…

_A direktor:_ Nem szeretek maga mellett senkit se látni.

_A professzor_ _(morog):_ Nem helyeslem, hogy ezek maga körül vannak.

_Lilla_ _(melankólikusan):_ Mikor tanulják meg? Sok idejük már nincs rá!

_A három öreg úr_ _(morog)_.

_Lilla:_ Csitt! Maguktól én most el fogok búcsúzni. _(Habozva:)_ Nem
azért, mert elutazom haza. Hiszen nyáron lejöhetnének. Nem azért, mert
maguk nemsokára elutaznak. Hiszen nyár végén visszajönnek. Nem is azért,
mert… _(Gondolkozik, megakad.)_

_A direktor:_ Hát miért már a jó isten szerelmére?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Azért kedvesem, mert én nemsokára meghalok!
_(Nagy elhallgatás. Az urak megmerevednek. Csend. Csendesen
mosolyogva.)_ És mert én soha többet nem látom magukat és mert maguk
soha többet nem látnak engem. _(Még egy kis szünet.)_

_A báró_ _(tombolni kezd):_ Hahá! Nagyon jó. Ez aztán kitünő! És
kitünően is mondta.

_A direktor_ _(segít neki a tombolásban):_ Hahá! Ezen nevetek. Ezen
megpukkadok nevettemben. _(Mind a ketten tombolnak, csapkodnak, igen
nagy zajt csapnak.)_

_Lilla_ _(nézi őket, elérkezettnek látja az idejét, hogy véget vessen a
zajnak. Egyszerűen rámutat a professzorra):_ Ő nem nevet.

_A professzor_ _(valóban nem nevet. Mereven és sápadtan ül a helyén és
most már hiába próbál úgy tenni, mintha ő is tombolni akarna):_ Ho-hoha…
én azt mondom… én… én…

_Lilla_ _(leinti):_ Hagyja; – ugy-e, maga nem nevet? _(Kissé, de csak
egy kissé elérzékenyülten a kezét nyújtja neki.)_

_A professzor_ _(szótlanul ráhajlik a kicsi és még mindig meleg és
gömbölyü kézre, a lehajlása és a kézcsókja igen hosszu és amikor
kiegyenesedik, gyanúsan reszket a bajusza)_.

_A másik két úr_ _(erre lassan egy-egy nagyszemü kőszoborrá merevedik.
Nem értik a dolgot. A halál emlegetése magában véve is kellemetlen)_.

_Lilla_ _(válik ismét a helyzet urává. Megint nyugodt és megint
mosolyog):_ No nem lesz az azért holnap. De sok időm nincs. És holnap…
holnapután már kezdek… nagyon csunya lenni. Összemenni, nyöszörögni.
Elfakuló, elvakuló, elpusztuló, rútul haldokló öreg asszony lenni. És
mert maguk azt adták nekem, ami az életükben kedvesség és szépség és
jóság volt, én nem akarom, hogy végül is belőlem az jusson maguknak, ami
rút és visszataszító. Az emlékükben, az emlékükben így maradjak meg.
_(Kiegyenesedik. Mosolyogva néz le rájuk.)_

_A báró_ _(remegő hangon):_ Milyen szép!

_A direktor_ _(remegő hangon):_ Milyen szép!

_A professzor_ _(remegő hangon):_ Lilla!

_Lilla_ _(a meghatottságuk rá is átragad):_ Maguktól én hát elbúcsúzom,
kedves barátaim! Hogy az életem kedves volt és szép volt, abban maguknak
nagy részük van. Hogy az élet magukat én nekem adta, én azt neki nagyon
köszönöm. Hogy maguk én hozzám… sok évig… sok esztendeig… sok tíz
esztendeig… nem is tudom már meddig, olyan jók voltak, azt most, azt
hiszem először, de bizonyosan utoljára – nagyon, nagyon-nagyon köszönöm.
_(Az egyik kezét a bárónak, a másik kezét a direktornak nyújtja, a
professzorra, aki vele szemben ül, a könnyei között átmosolyog. Nagy
hallgatás. Néhány gyanus nesz; azt mondaná az ember: gyereksírás, ha nem
csupa öreg ember volna jelen.)_

_Lilla_ _(hősiesen küzd az elérzékenyülésével, azután kifakad):_ Ejnye,
aki adta, sok hős férfia! Rájuk nézett a kakas. Mi történt velük, hogy
egyszerre így fölveszik a dolgot? Lesz itt mindjárt csend!

_A báró:_ Lilla, maga nem tudja…

_A direktor:_ Lilla, ha maga tudná…

_Lilla:_ Nem tudom, tudnám, mindent tudok. Ejnye teremtette, hát azt
hiszik, hogy nekem könnyen esik? Készültem ám én is rá, három hétig,
négy hétig; de ha egyszer meg kell lenni…

_A báró_ _(tüzesen):_ Meg kell? No, majd azt meglátjuk, minek kell
meglennie. Hát azt hiszi, engem eltilthat attól…

_Lilla:_ Csitt. Azt. Eltiltom. Közelednie se szabad hozzám. Most nekünk
el kell búcsúznunk, egyszerűen, szépen, tisztán. Mindenkorra. Nem is
olyan nehéz. No, de nagy dolog is; már az unokám is asszony. Itt az
ideje, hogy elmenjünk. Ami eddig volt, szép volt, az Istent káromolnám,
ha panaszkodnám.

_A direktor_ _(panaszosan):_ És mink, Lilla?

_Lilla:_ Maguk is éltek eddig, szépen éltek, jól éltek.

_A báró:_ De ezentúl; maga nélkül…

_Lilla_ _(csendes, boldog nevetéssel):_ Óh én nélkülem, kellek is én már
a maguk életében…

_A báró:_       ⎫
                ⎪
_A direktor:_   ⎬ Lilla!
                ⎪
_A professzor:_ ⎭

_Lilla:_ Na hát akkor is csak meg lesznek nélkülem… ezentúl majd máshoz
járnak látogatóba, ezentúl majd másnak beszélik el, mi történt magukkal,
örömet, bánatot; mástól kérnek tanácsot és más veszekszik magukkal, ha
nem vigyáznak magukra.

_A báró:_ Más!

_A direktor:_ Hát azt hiszi…

_A professzor:_ Hiszen nem is hiszi, Lilla!

_Lilla:_ No most elég volt, egy-kettő, véget vetni a búcsúzkodásnak.
Ebből most már csak rossz dolog lehet, panaszkodás, nyafogás. Maguk most
innen elmennek.

_A professzor:_ Ne küldjön még el, Lilla. Inkább megigérjük, hogy nem
leszünk terhére.

_A báró:_     ⎫
              ⎬ Nem!
_A direktor:_ ⎭

_A professzor:_ De ne küldjön még el. Legalább ez az egy óra legyen még
az enyém _(kijavítja)_, a miénk. Hadd üljünk még itt csendesen magával
és hadd élvezzük, hogy velünk van.

_Lilla:_ Ez, ez már okosabb beszéd. Még ezt az órát kiélvezni… Nekem
most nincs semmi fájdalmam. Nyugodtan ülök itt. Akik körülöttem vannak,
szeretnek. Az unokám asszony lett. És ez itt édes bor. _(Fölemeli
poharát. Iszik, csend. Leteszi a poharát.)_ Csend van, nincs semmi
bajom, boldog vagyok. _(Rájuk mosolyog. Csend. Messziről hallatszik a
zene.)_

_A báró_ _(remegő kézzel bort tölt az üresen letett pohárba)_.

_Lilla:_ Boldog vagyok. És maguk miért nem szólnak?

_A három öreg úr_ _(hallgat)_.

_Lilla_ _(a báróhoz):_ Hát maga, nagy hős, örökké verekedő, maga miért
nem szól?

_A báró_ _(elfordítja a fejét)_.

_A direktor_ _(lesüti a szemét)_.

_A professzor_ _(végre megszólal):_ Lilla, hát mégis, mégis jelentettem…
jelentettünk mi magának valamit?

_A másik két öreg úr_ _(egyszerre figyelni kezd)_.

_Lilla:_ Nagyon sokat jelentettek. Az életem hiányos lett volna maguk
nélkül. Nem lettem volna boldog maguk nélkül.

_A direktor:_ Igazán, igazán boldogtalan lett volna, ha elhagy…
elhagyjuk?

_Lilla:_ Az lettem volna.

_A báró:_       ⎫ Sohase mondta!
                ⎪
_A direktor:_   ⎬ Sohase akarta bevallani.
                ⎪
_A professzor:_ ⎭ Mindig letagadta!

_Lilla:_ Nem jó, ha a férfiak azt tudják.

_A báró:_       ⎫ De letagadta!
                ⎪
_A direktor:_   ⎬ Küldött Fel is, le is út.
                ⎪
_A professzor:_ ⎭ Mehetünk, ha tetszik.

_Lilla_ _(szeliden):_ De azért úgy-e mégis tudták. Úgy-e, hogy tudták?

_A három öreg úr_ _(dacosan és mogorván hümmög)_.

_Lilla:_ Ne morogjanak már itt. Tudták, mindig tudták. Már harmincöt
évvel azelőtt pontosan tudták.

_A báró_ _(felnéz, ránéz, elszörnyed):_ Harmincöt évvel ezelőtt! És
harmincöt éve vezet az orromnál fogva.

_Lilla:_ Megbánta? _(Hallgatás.)_ Nem érte meg?

_A báró_ _(mogorván):_ De megérte.

_Lilla:_ Akkor hát…

_A báró_ _(izgatottan):_ Harmincöt éve szolgálom. Reménytelenül. És
most, amikor… amikor a reménytelenséget megszoktam, most itt hagy…

_Lilla_ _(félig mosolyogva):_ Báró, mit vet a szememre? Hogy meghalok?

_A báró_ _(levegő után kapkod):_ Nem, nem, de, de én… én. _(A könnyeivel
harcol.)_ Micsoda rettentő sors ez! Hogy az az asszony, akit én
szerettem és akin kívül soha én senkit se szerettem, már a más felesége
volt. És a legtisztességesebb asszony volt. A legtisztább asszony volt,
akit én hiába imádtam, és akinek én hiába könyörögtem. _(A könnyeit
nyeli.)_ Egy elvesztett életen, egy elpazarolt életen keresztül.

_Lilla_ _(szinte bocsánatot kérve):_ Kedves, kedves jó barátom!

_A báró_ _(tul akarja kiabálni a meghatottságát):_ És most köszöni a
hűséges szolgálatot és most elmegy és most énnekem semmit, de semmit nem
ad.

_Lilla_ _(ijedten):_ Mit adjak, kedves barátom?

_A báró_ _(a könnyei között kiabál):_ Mit tudom én? valamit… valamit…

_Lilla:_ Kedves, kedves barátom, hogy szeretném megajándékozni magát,
hogy szeretnék magának adni valamit, valami nagyon értékes értéket,
valami feledhetetlen és becses emléket, valamit, ami… de mit adjak?

_A báró:_ Mit tudom én? Egy jó szóval többet. Többet, mint egy jó szót.
Valamit, ami csak az enyém. Azt, hogy én, csak én jelentettem magának
valamit, hogy én jelentettem a legtöbbet, többet, mint ezek itt.

_A másik két öreg úr_ _(féltékenyen megmozdul)_.

_Lilla_ _(nem veszi észre):_ Hogy tombol, hogy toporzékol. Hogy
követelődzik. _(Nyilvánvalóan kedve telik ebben a tombolásban.)_
Akárcsak harmincöt évvel ezelőtt.

_A báró:_ Tombolok? Követelődzöm? Hányszor mondta. De én soha többet
már. _(Elfogyott az ereje.)_ Minek? Hiszen tudom. _(Szomorúan.)_ Soha
maga engem egy cseppet, de egy cseppet sem szeretett.

_Lilla_ _(a mély és őszinte szomorúság nagyon hat rá. Félig
akaratlanul):_ Ki mondja azt?

_A báró_ _(felkapja a fejét):_ Hát szeretett? Vallja be, most vallja be
végre, hogy szeretett. Bevallja? Igen?

_Lilla_ _(a megrohanás váratlan volt, még ingadozik egy másodpercig,
azután csendesen bevallja):_ Igen.

_A báró_ _(ujjongva, szikrázó szemmel):_ Igen, szeretett, mindig tudtam.
Engem szeretett. Mindig szeretett.

_Lilla_ _(megzavarodik, végigsimítja a homlokát, eltakarja egy
másodpercre a homlokát, azután halkan korrigálja a büszke kiáltást):_
Nem mindig!

_A báró_ _(csalódottan):_ Nem? _(Gyanakodva.)_ Nem akar becsapni? Igazat
mond?

_Lilla_ _(egy pillantást vet a másik két öreg úrra, akik remegve, de
feszesen ülnek a helyükön, és határozott hangon mondja):_ Igazat.
_(Tiszta pillantással néz a báró szemébe.)_

_A báró_ _(lesüti a szemét, halkabban, mintha el tudná érni, hogy a
másik kettő ne hallja):_ Igazat! Hát nem mindig. Hát mikor? Mondja meg,
mikor volt az? mikor volt úgy? Mikor szeretett engem?

_Lilla_ _(ő is halkan beszél):_ Három éve volt akkor, hogy hozzánk járt.
Várjon… én huszonnyolc éves voltam…

_A báró_ _(elgondolkozva):_ Akkor?

_Lilla:_ Akkor!

_A báró_ _(hirtelen eszébe jut valami):_ Abban az évben is…
ezernyolcszáznyolcvannégyben, amikor egész nyáron együtt voltunk a
Balatonnál?

_Lilla_ _(habozik):_ Abban az évben is.

_A báró:_ Az ura heteket töltött Budapesten?

_Lilla_ _(nem akar felelni, el akar fordulni)_.

_A báró_ _(nem engedi, magánkívül):_ Várjon még. Erre az egyre még
felelnie kell. _(Remegve.)_ Kérem, könyörgök, feleljen még erre az
egyre. _(Nagyon halkan.)_ Ha én akkor sértődötten és elcsüggedten nem
hagytam volna abba a dolgot… Ha én tovább is könyörögtem volna. Ha
tovább is követelődztem volna. Ha… ha nem engedtem volna becsapni
magamat azzal, hogy maga sértődést és haragot mutatott akkor… akkor
_(izgalomtól remegve)_, akkor meghallgatott volna?

_Lilla_ _(el akar fordulni)_.

_A báró_ _(nem engedi):_ Meghallgatott volna?

_Lilla_ _(halkan, szinte pirulva):_ Meg.

_A báró_ _(rábámul, előbb meg akarja fogni a kezét, de Lilla elvonja.
Erre felugrik és mértéktelen izgalomban, büszkén rohan fel és alá):_
Hohaha! Hohohó! Hohohó!

_Lilla_ _(zavarodottan és szégyenkezve ül a helyén. Lesüti a szemét.
Zavarodottságában a poharát emeli fel és üríti ki. Még mindig lesütött
szemmel):_ Istenem, hajnalodik, menni kell haza!

_A direktor_ _(izgatottan és halkan):_ Ő most büszke és boldog. De
énnekem, énnekem semmit se mond.

_Lilla_ _(zavartan):_ Mit mondhatnék?

_A direktor:_ Nekem az életből nem jutott semmi. Én sohase kaptam
semmit. Én rám még csak nem is gondolt soha… úgy… másképpen.
Szerelemmel.

_Lilla_ _(kínos zavarban):_ De kedves barátom.

_A direktor:_ Én még azt a jutalmat se kaptam soha, hogy a… _(elhallgat,
mélységesen el van keseredve)_.

_Lilla_ _(legyőzi a szégyenkezését, felemeli a fejét. Elhatározza, hogy
rendet csinál. Gyöngéden):_ Hogy a gondolataim? Hogy az álmaim?

_A direktor_ _(duzzogva):_ Igen.

_Lilla:_ De kedves jó barátom, hiszen maga tudja…

_A báró_      ⎫                                               ⎫
              ⎬ _(megáll és emésztő féltékenységgel figyel):_ ⎬ Mit?
_A direktor:_ ⎭                                               ⎭

_Lilla:_ Mit? édes istenem, hát én mondjam meg? Maguké hármuké volt az
életem, az életem szebbik része, a vágyódásaim, az álmaim. Én jó feleség
voltam, nem lehetett nálam jobb. Az uramat szerettem is, kezdettől
mostanig. De –.

_A direktor:_ De?

_Lilla:_ De maguknak, mindegyiküknek sorra eljött az ideje.

_A direktor_ _(mohón):_ Az én időm… Akkor volt úgy-e… maga… harminc éves
volt?

_Lilla_ _(mosolyogva biccent igent)_.

_A direktor:_ Mikor maguknál töltöttem a nyarat?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Nem. _(Szünet.)_ Utána következő nyáron a tenger
mellett.

_A direktor_ _(elképedve):_ Oh, és én azt hittem, hogy akkor már vége
mindennek. _(Szemrehányón.)_ Maga akkor úgy tett, mintha vége volna
minden érdeklődésének. Miért tett úgy velem?

_Lilla_ _(mosolyogva):_ Miért hitte el nekem?

_A direktor_ _(felindultan rázza az öklét):_ Oh, oh, oh, oh én. _(A
homlokát üti.)_

_Lilla_ _(komolyan fordul a professzor felé)_.

_A professzor_ _(halkan és komolyan):_ És én…

_Lilla:_ És maga… De édes, kedves barátom… évekig, évekig. Amikor a
fiatal asszonyság véget ért és én hozzájutottam a maga komoly
barátságához, harmincöt, harminchat, harminchét éves koromban. Csak
akarnia kellett volna.

_A professzor_ _(elsápad):_ És én nem mertem. _(Kétségbeesve
gondolkozik.)_ De hiszen én azután megpróbálkoztam. Amikor mindennap itt
voltam. Azon a télen, amikor a nagy betegségből felépült.

_Lilla:_ Igen, de akkor már késő volt. Akkor már vége volt.

_A professzor_ _(az öklével üti a fejét):_ Oh, én átkozott barom!

_Lilla_ _(végignéz rajtuk, felcsillan a mosolygása):_ Midegyiküknek
eljött az ideje. _(Vonogatja a vállát. Nagyon halk, kacér
mentegetődzéssel.)_ Én nem tehetek róla, hogy nem használták ki.

_A három öreg úr_ _(kiki a maga módja szerint toporzékol)_.

_Lilla:_ És most igazán búcsúzni kell. Mindjárt jön az uram. _(Szünet.)_
Talán búcsúzóul mégis tudtam adni valamit maguknak. _(Szünet.)_ Olyasmit
mondtam el, amit más asszony elvisz a sírjába. Én azt itt, mielőtt
elmennék meghalni… hogy megmutassam a szeretetemet és a hálámat –
elmondtam. _(Szünet.)_ Nem örülnek neki?

_A báró:_ De igen, kedves Lilla.

_A direktor:_ Édes Lilla!

_A professzor:_ Drága Lilla, bűbájos Lilla!

_A báró_ _(felhorkan):_ Megálljunk csak! Igaz-e ám, amit elmondott?
Egész életünkben az orrunknál fogva vezetett bennünket. _(Ránéz a másik
kettőre.)_

_A másik kettő_ _(igent int)_.

_A báró:_ Hátha most is? – Lilla, nem hazudott?

_Lilla_ _(elneveti magát, amint a gyanakvó arcokon körülnéz):_ Kedves
barátom, ilyent egy asszony nem hazudik, még a halála előtt se, azért
se, hogy az emléke kedves legyen. _(Szünet.)_ Igazat mondtam. De… kedves
lesz most majd az emlékem maguknak?

_A három öreg úr_ _(meghatva igyekszik a kezét megcsókolni. Őszinte
meghatottság)_.

_A báró_ _(feldörmög):_ De… nem lett volna-e jobb, ha az őszinteséget
harmincöt évvel azelőtt kezdte volna?

_A direktor_ _(helyesli):_ Harminckettővel ezelőtt.

_A professzor:_ Harminccal! Harminccal!

_Lilla_ _(megrázza a fejét, szelíd melankóliával):_ Nem mindegy-e most,
mi történt? Harmincöt évvel azelőtt? _(Hallgatás.)_ Ugyan vallják be.
Olyan mindegy: így volt-e, úgy volt-e?

_Az öreg urak_ _(dörmögnek, de nem tudnak ellentmondani s a
dörmögésükből kihallatszik ez is):_ Bizony!

_Lilla_ _(most már ezzel se elégszik meg):_ Nem jobb-e, hogy így
történt? Hogy magukat így megtarthattam? Hogy maradt álomnak az, ami
jobb, ha álom és illuzió marad!

_Az öreg urak_ _(halkan dörmögnek):_ Talán jobb.

_Lilla:_ Igy nyugodtan, csendesen, békésen búcsúzhatom el mindhármuktól.
Ha engem szerettek, csendesen megsirathatnak. Jön az uram. Az isten már
most áldja meg magukat.

_A báró:_ Lilla, Lilla! _(Nem akarja elereszteni a kezét.)_

_Lilla:_ Menjen. Menjenek haza. Régen le kellett volna feküdniök. _(A
direktornak meg a professzornak nyujtja a kezét.)_

_A direktor:_ Lilla, Lilla!

_Lilla:_ Menjenek haza, menjenek. És ma… még egyszer álmodjanak rólam.
Isten áldja meg magukat!

_(A Lilla férje megjelenik az ajtóban. A három öreg úr könnyes szemmel
még egyszer meghajol, azután elmegy. A Lilla férjétől baráti, de futó
intéssel búcsúznak el.)_

_A férje:_ Mi az? Mi ez itt? Mi volt ez itt? Mi van veled, Lilla?

_Lilla:_ Elbúcsúztam tőlük. _(Másról akar beszélni.)_ A fiatalok még
mindig táncolnak?

_A férje:_ Még mindig. _(Nyugodtan.)_ De mi volt ez itt? Te… te meg vagy
hatva és ennek mind a háromnak könnyes volt a szeme.

_Lilla:_ Istenem, hát elbúcsúztam tőlük. A kocsit iderendelted? Kint
egészen világos van már.

_A férje:_ A kocsi lent áll. _(Nyugodtan.)_ De mi volt ezzel a három
emberrel? Mit akartak ezek itt? Mit akartál velük te? Miért nem mentek
ezek már régen haza? Mit vágtak ezek ilyen arcokat?

_Lilla:_ Mi bajod van neked az én három öreg gavallérommal? A legjobb
barátaid.

_A férje:_ A te három öreg gavallérod. A legjobb barátaim. Három rideg
betyár. Mit érzékenyülnek nekem ezek itt el?

_Lilla:_ De ha mondom: elbúcsúztam tőlük.

_Férj:_ És ez a három rideg betyár azt úgy a szivére vette?

_Lilla_ _(a vállát vonogatja)_.

_A férje:_ A te három gavallérod? Hogy ezek mindig itt lábatlankodnak
nálunk? Mit akartak itt? Az én szép szememért nem.

_Lilla_ _(a vállát vonogatja)_.

_A férje:_ Soha nélkülük nem lehettél. _(Nyugodtan.)_ Nekem fel kellett
jönnöm Budapestre: már ott az egyik. Nyaralni mégy: ott a másik.
Hazajövök délután: itt a harmadik. Húsz éve, huszonöt éve, harminc éve.
Mit akartak ezek itt?

_Lilla_ _(elmosolyodva vonogatja a vállát)_.

_A férje:_ Miért nem szólsz, kérlek? És voltaképpen miért nem házasodtak
ezek meg? Miért nem szólsz, kérlek? És mit akartak ezek itt örökké te
körülötted? Miért nem szólsz, kérlek? Miért nevetsz? Miért nem szólsz,
kérlek?

_Lilla:_ Öregem, öregem, most kezdesz féltékeny lenni? Soha eszedbe nem
jutott, soha rá nem gondoltál! Most? Most? Most?

_A férje_ _(meghatva):_ Lilla, bocsáss meg, – nekem mindig reszketve
kellett volna féltenem téged.

_Lilla:_ Sohase kellett féltened engem. Soha egy percre se, öregem. És
most? Jó Isten…

_A férje:_ Lilla, én úgy szeretlek téged; én úgy bíztam benned, Lilla!

_Lilla:_ És én meg is érdemeltem, öregem. Nem hiszed, hogy én
megérdemeltem?

_A férje_ _(meghatva):_ De hiszem, Lilla! Te voltál a legtisztább
feleség és a legnemesebb asszony. _(Szünet.)_ Csak hogy miért
érzékenyültek ezek úgy el?

_Lilla:_ Én megmondom. Mert elbúcsúztam tőlük… Most már érted?

_A férje:_ Hja úgy? úgy? Most már értem.

_Lilla:_ Jó barátaink voltak. Jó barátaim voltak. De szeretni? Ah,
menjünk haza.

_A férje:_ Menjünk, Lilla. De mondani akartál valamit. Nem akartál még
mondani valamit?

_Lilla:_ De. Azt, hogy _(elgondolkozik, a távolba nézve nagyon halkan
elmosolyodik, aztán komolyan és őszintén:)_ szeretni én csak téged
szerettelek egész életemben.

_A férje:_ Édes Lillám!

_Lilla:_ Csak téged, öregem, soha, soha senki mást. Menjünk haza!

_(Függöny.)_




Az Atlantik-hotel.

Sándor, kedves és okos barátom búcsúzni jött hozzám.

– Egy évig, – mondta – amíg a gyár és a vasút üzemben nincs, aligha
jövök haza Budapestre.

– Majd meglátogatlak én, – mondtam. – Hol fogsz lakni?

– Még nem tudom. Három kis város között van választásom, mind a hármat
érinti a vasútunk: Kékesd, Margitmező és Nádvár.

– Válaszd Nádvárt, – mondtam neki.

– Miért?

– Nem emlékszel rá? Félévvel ezelőtt nagyon szerepelt az ujságokban, –
valami házasságtörési dráma volt benne – akkor azt írták a lapok, ott
vannak Európa legszebb asszonyai.

Sándorral, kedves és elegáns barátommal fontosabb érvet, döntőbb okot
nem közölhettem volna. Nádvárt választotta, ragyogó szemmel. Búcsúzott
tőlem és jókedvűen elutazott.

Három hónap múlva, nyár közepén lementem meglátogatni. A látogatásért
hálás volt és vidáman mutatta meg nekem az egész girbe-görbe kis várost
nevetségesen kis házaival és nevetségesen kis kertjeivel.

– Ebben a házban, – mondta azután egy nagyobb házra – ebben lakik a
város legszebb asszonya. Porlakyné. A főjegyző felesége.

– Úgy? Igen.

Délután különböző látogatásokat tettünk és uzsonnatájra eljutottunk
Porlakyékhoz. Nagy társaság volt náluk. Igen jól fogadtak. Porlakyné
igazán nagyon szép asszony volt, és Sándor nyilvánvalóan nagyon
érdeklődött iránta. Amikor estefelé hazamentünk, hosszu hallgatás után
végre – minden nagy diszkréció és tapintat mellett is – ráterelődött a
beszélgetés; és Sándor, kedves, okos és elegáns barátom ekkor legnagyobb
bámulatomra elkezdett panaszkodni. Minek tagadja, – mondta – ő
keservesen szerelmes ebbe az asszonyba. Eleinte természetesen csak
időtöltésből foglalkozott vele; ahányszor ránézett pohos és sörszagu
férjére, mindig bizonyosra vette, hogy rövid idő alatt boldogul vele; az
asszony mutatott is eleinte hajlandóságot, sőt azt lehet mondani,
határozott érdeklődést és vonzalmat iránta; de amint a dolog
előrehaladt, egyszerre csak kezdett visszahúzódni, nem akart vele
egyedül találkozni, most már csak nagy társaságban fogadja és a nagy
társaság közepett is kikerüli… Kétségbeejtő.

A dolgot magam is figyelemreméltónak találtam. Az asszony szép volt és
fiatal, a férje igazán nagyon pohos és nagyon sörszagu. Sándor pedig a
legszebb, legelegánsabb, legkedvesebb fiu, akit ismerek, az a fajta,
amely az asszonyoknak első látásra szimpátikus és azután egyre
kedvesebb: derült, erős, szép és bársonykezü férfi. – Érthetetlen.

Pár nap múlva ott kellett hagynom Sándort a bánatával és a tervrajzaival
Nádvárott és haza kellett jönnöm Budapestre. Négy hónap telt el, amíg
újra ellátogathattam hozzá. Nagyon örültünk egymásnak, azután
elindultunk sétálni. A séta iránya most más volt, mint négy hónappal
ezelőtt, de a kis házak között most is eljutottunk egy nagyobb házhoz.

– Ebben a házban lakik, – mondta Sándor – a város legszebb asszonya.
Fischer Ottokárné, a gróf főbérlőjének a felesége.

Ránéztem, de ekkor már neki is eszébe jutott első nádvári látogatásom és
elnevette magát. Elnevette magát, azután elszomorodva legyintett egyet.

– Majd bemutatlak neki, – mondta sóhajtva – majd meglátod, milyen szép
asszony.

– De miért sóhajtozol? – kérdeztem nevetve.

Ekkor keserves sóhajtozások és őszinte keserüségü káromkodások között
elmondta, hogy három hónappal ezelőtt bánatában végre el kezdett
udvarolni ennek az asszonynak, abból az egyetlen okból, hogy a másikat
féltékennyé tegye. Ezzel kezdte az udvarlást, de a rosszhiszemü
udvarlásból hamarosan igen jóhiszemü udvarlás lett. Nagyon megtetszett
neki ez az asszony. És eleinte nagyszerüen is ment minden. Úgy látszott,
mit, úgy látszott? – úgy volt, hogy az asszony türelmetlenül várt rá,
hogy vele foglalkozzék már. Nevetséges kimondani, pedig úgy van: ez az
asszony szerelmes volt beléje. És a férje jóval idősebb az asszonynál.
És mégis ő csalja az asszonyt. És még hozzá kártyás és reggelig mulató.

– És?

Sándor keservesen káromkodott:

– És miután egyszer egy félórás egyedüllét után megcsókoltam, és miután
ezt a hosszu csókot kábultan és bágyadtan visszaadta, – egyszerűen
kitiltott a házából. A forma kedvéért elmehetek hozzá, ha még vagy egy
tucat ember van nála, de egyedül nem lehetek vele, és tilos minden
bizalmas szó.

– Szomoru…

Sándor fanyar arcot vágott és megcsappant kedvvel beszélt a városról, az
asszonyairól, a saját üzleti ügyeiről, az egész világról. Délután
Fischeréknél uzsonnáztunk; itt más társaság volt, mint a főjegyzőéknél,
de a háziasszony valóban igen szép volt. A Sándor rosszkedvét nagyon
érthetőnek találtam.

Amikor négy hónap múlva újra látogatást tettem nála Nádvárott, akkor
nagy meglepetésemre még rosszabb kedvben találtam. Olyan rossz volt a
kedve, hogy egy negyedóráig úgy éreztem, nem lát szívesen, és hogy még
aznap vissza akartam jönni Budapestre. Hamarosan kiderült azonban, hogy
félreértettem a rosszkedvét. Engem nagyon szívesen lát. Örül, hogy
jöttem, igazán hálás érte, más itt a baj.

– Hát nézz meg engem, – mondta sápadtan és keserüen. – Hát mi történt
velem? Hát ragyás lettem én? Vagy borszagu a leheletem? Megútál engem
az, aki jobban megismer?

– Mi az? Mi történt?

Sándor elpanaszolta; és pedig most már nem tréfás fanyarsággal, hanem
mély keserűséggel, dühvel és megszégyenüléssel. Hogy, úgy látszik, ő
olyan ember, aki már semmiféle asszonynak nem kell.

– Igen, – mondtam neki – hiszen azzal jöttem, hogy megkérdezem tőled,
melyik _most_ a legszebb nádvári asszony.

Rosszkedvűen rázta meg a fejét. Most mutathatna nekem már tíz házat is.
Huszat is. Pontosan… várjunk csak… tizenkettőt. Mert mi történt? Azok a
megszégyenülések és felsülések, amelyek érték volt, végre is dühbe
hozták őt. Majd megmutatja ő. Azzal a lázzal, azzal a heroikus
erőfeszítéssel, amely huszonhárom-huszonnégy éves korában fűtötte volt,
el kezdett foglalkozni egyszerre egy tucat asszonnyal. Hadd lássuk, mit
tudok!… És mit tudok? Semmit se tudok. Eleinte mindegyiknél nagyszerűen
ment minden; már úgy látszott, hogy egy tucat helyen kap kárpótlást két
kudarcért, amikor lassan kiderült, hogy minden reménység csaló volt.
Amint bizalmasabbá lett egy-egy barátság, amint őt jobban megismerték,
amint hevesebbre fordult az ostrom, – minden ház bezáródott előtte.
Szívesen látják most is, de csak tanúk előtt. Amint egy asszony őt
jobban megismeri, – megútálja.

– Ugyan, – mondtam. – Talán rosszul választottad ki azokat az
asszonyokat, akiket…

– Rosszul?! – felelte keserűen. – Hiszen már valamennyivel
megpróbálkoztam, aki csak számba jöhet. Ez a legnagyobb szégyenem: már
olyanokhoz is leszálltam, akik… szóval, akiket voltaképpen útálok.

– És?

– És azok is kidobtak.

Az arca sápadt volt, a szeme beesett, az ajka keserü. Őszintén
sajnáltam, mert tudtam, hogy igazán szenved: eddig nagyon szerencsés
volt minden asszonyi ügyben és az életet mindig tartalmatlannak és
értelmetlennek érezte, ha valami szerelmi ügyecskéje nem volt. Próbáltam
vígasztalni:

– Nézd, – mondtam – talán régibb igényekkel kerültél szembe?…

– Eh, – mondta boszúsan – dehogy. Rozoga és kellemetlen férjekkel csak.
Ezek a kisvárosi gavallérok nem számítanak. És… és azokat a helyeket,
ahol egy-egy ilyen parfümös legény (nem hinnéd: ezek parfümözik
magukat!), ahol egy ilyen édes legény befészkelte magát, messze
elkerültem. Még ez a vígasztalásom sem lehet meg.

Próbálkoztam még egy-két ellenvetéssel, de ő minden ellenvetést
elhallgattatott. Nem, ne is beszéljek, itt nincs vígasztalás; – ő
szomorúan megöregedett, vagy útálatossá vált, vagy tudja az ördög, hogy
mi van… Tudja az ördög, amely régen elvihette volna ezt a nevetséges
fészket. Ezt a nevetséges fészket, amelyet egy hónap múlva, hála
Istennek, úgy itthagy, hogy vissza se néz. Ha az a vígasztalása nem
volna, hogy egy hónap múlva Budapesten lesz, akkor búskomorrá kellene
lennie.

Nádvári látogatásom ezúttal elég borús kedvben telt el. Tettünk ugyan
egy csomó látogatást, de Sándor fáradt volt, sápadt, hallgatag és
rosszkedvü. Amikor elbúcsúztam tőle, megölelt és azt mondta:

– Sírni tudnék, hogy nem ülhetek be veled a vonatba, hanem itt kell
maradnom még egy hónapig ebben az átkozott fészekben. Viszontlátásra a
drága Budapesten!

Egy hónap múlva megérkezett és a harmadik napon már kiderült az arca és
ragyogott a szeme. Valamelyik elhagyott asszony ismét átvette a szerepét
az életében. Budapestet általában mohón és boldogan élvezte és még a
körutak kormától és porától is el volt ragadtatva. Attól a tervétől is
elállott, hogy lakást rendez be magának. Elhatározta, hogy ott marad
állandóan az Atlantik-szállóban, ahová eredetileg csak egy-két hétre
ment. Ebben is élvezni akarta a nagyvárost: a liftet, a telefont, a
pontos kiszolgálást, a hallt, az étterem színház utáni életét.

Esténként az Atlantik-szálló halljában is találkoztunk. Itt határoztuk
el mindennap, hogyan töltjük el az estét. Egy este, hét óra tájban,
amikor a hallba bementem, egy nagyon ismerős külsejü, szép asszonnyal
találkoztam az ajtóban. Egy másodpercnyi gondolkozás után ráismertem: a
szép Fischerné volt Nádvárról – és még idejekorán köszöntem neki:

– Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, alig ismertem meg, váratlanul
ért, hogy itt láttam, de annál jobban örülök…

A szép fekete asszony kissé tartózkodóan válaszolt rohamos
nyilatkozataimra.

– Igen, – mondta – annyi bevásárlásom van, már egy éve halasztgatom,
most végre fel kellett jönnöm.

– Nagyszerü, – mondtam – tudja-e, hogy Sándor barátom véletlenül szintén
itt lakik az Atlantikban.

Szép fekete szemöldökét felhúzta.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Még mondott néhány jéghideg szót, azután meglehetősen kegytelenül
elbocsátott. Éreztem, hogy valami nincs rendben és bizonytalan boszúság
kínzott. Amikor Sándor jött, el akartam neki mondani.

– Képzeld, – mondtam – ki van itt: Fischerné Nádvárról.

Szép, szürke szeme elsiklott a távolba.

– Igazán? – kérdezte hidegen.

Nem folytattam, de most már bizonyosan tudtam, hogy rosszul érzem
magamat. A vacsoránk nem is volt olyan jókedvü, mint rendesen. Sándor
szórakozott volt. Én nem tudtam mit mondani. És féltíz tájban Sándor el
is búcsúzott tőlem. Holnap, mondta, korán kell felkelnie; megy haza.

Hazament és a következő napokban nagyon el volt foglalva. Egy hét múlva
azután megint szabadabb lett és ekkor folytattuk vidám és közös
éjszakázó életünket. De ez az élet nem tartott sokáig. Vagy egy hét
múlva az Atlantik halljában megint ismerős asszonnyal találkoztam.
Ezúttal rögtön ráismertem: Porlakyné volt Nádvárról. Most óvatos voltam,
nem akartam ráerőszakolni az örömömet és a társaságomat, és amikor ő
nyújtott kezet, akkor sem kérdezősködtem. De ezúttal villámgyorsan pergő
nyelvvel, kedvesen és elegánsan ő adott meg minden felvilágosítást:

– Feljöttem már egyszer, – mondta – meglátogatni szegény Boca nénémet.
Tudja, az anyám unokatestvérét, ő is Nyéky-lány, a Nyéky Ábris lánya,
aki margitmezei képviselő volt, mink mind margitmezeiek vagyunk, de
Budapestre már megint alig lehet ráismerni.

Ragyogóan pirosló kis szája elragadóan kerepelt, és miután ő mindent
elmondott, és miután én egyet-kettőt hümmögtem, kegyes volt kegyesen
elbocsátani. Sándornak a találkozásról semmit se szóltam; talán
éjféltájban szóltam volna róla, de Sándor már tizenegy óra tájban
hazament. Ekkortájt megint olyan rengeteg sok dolga volt.

Hónapok teltek el és a dolga csak egy-két napra kevesbedett meg. És az
Atlantik-hotellel is különös dolog történt. Ezt a szép uj hotelt Nádvár
valósággal felfedezte. Híre mehetett Nádvárott, milyen pompás
berendezésü és mégis polgári áru szálló ez, mert a következő hónapokban
a hotel csak egy-két napra volt nádvári vendég nélkül. A nádvári
asszonyoknak sorra dolga akadt Budapesten; megtörtént, hogy egyszerre
két nádvári asszony is szállott meg a hotelben. Sándor, elegáns és
kedves barátom ekkor kezdte újra felvenni azt a régi tervét, hogy lakást
rendez be. Mégis: állandó életnek nem való ez a hotel-élet. Egyelőre
azonban maradt a hotelben és a hotel halljában én sorra találkoztam
azokkal a kedves és csinos asszonyokkal, akikkel Nádvárott futó
ismeretséget kötöttem. Egyik megismert, másik nem, de aki megismert és
kegyes, futó beszélgetésre méltatott, azzal most már tudtam miről
beszélgetni. Budapest helyett Nádvárról beszélgettünk. Hogy milyen
kedves, de különös egy kis város ez. Milyen pletykás egy ilyen kis
város, – szoktam például mondani. Kedves szemét ilyenkor mindegyik tágra
nyitotta, naiv száját elcsucsorította és kövérkés kezét felemelte:

– Oh, nem is képzeli, – felelte meggyőződéssel. – U-tá-latos
pletykafészek.




Móni.

… Ez a Móni életéről, szerelméről és haláláról szóló történet, amelyet
Németországból hoztam magammal.

Én akkor második asszisztens voltam az élettani intézetben. Egy napon
bejön az egyik szolga és legberlinibb dialektusában, kissé zavarodottan
így szól a professzoromhoz:

– Herr Jeheimrat, – itt van a Móni.

– Kicsoda? – kérdezte meglepetten a professzor.

– Egy kövér fiatalember… azt mondta: csak mondjam, hogy itt van a Móni.

– Hozza be.

Móni bejött, ha ugyan a járását járásnak lehetett nevezni. Mert inkább
gurulás volt. Két zsíros rövid lábán szaporán begurult; behízott két
szeme vidáman és bizalmasan pislogott ránk, és szőkésvörös arcán
megelégedett mosolygás ült.

– Én vagyok a Móni, – mondta mosolyogva.

A professzor még mindig bizalmatlanul, ismeretlenül nézett rá. Móni erre
latinul megmondta, hogy ő a kétszivü ember, és amikor ennek a
kijelentésnek sikere volt, hősiesen, de könnyedén el kezdett dobálózni a
szakkifejezésekkel. A professzor félbeszakította:

– Jó, jó, – mondta barátságosabban – de nem annyira hozzánk kellett
volna jönnie…

– Kérem, – szakította félbe Móni könnyedén – a belgyógyászaton már
voltam, de kötelességemnek tartottam, hogy a titkos tanácsos úrnál is
jelentkezzem. Üdvözletet hoztam különböző intézetekből. Berlinben,
kérem, két hónapig vizsgáltak… érdekes vérnyomási kísérletek…

A professzor félbeszakította. Hozzánk fordult:

– Ha az urak közül akarja valaki…

– Tartsuk itt, – mondta az első asszisztens, – volna egy-két
demonstráció…

– Jó. Hát várjon pár percig.

A professzor befejezte a szemléjét a munkáinkon; Móni ezalatt szerényen,
de otthonosan helyet foglalt; a professzor azután visszavonult a
szobájába és az első asszisztens megállapodott Mónival arra nézve, mikor
és meddig áll az intézet rendelkezésére.

– Igen, – mondta – és ami az ügy anyagi részét illeti…

– Kérem, – szólt Móni könnyedén – megállapított honoráriumom van. Itt
van, kérem, a kis könyvem: belejegyezték a professzor urak Berlinben,
Göttingenben, Halléban, Bonnban… igen meg voltak elégedve a
szolgálatommal és…

Odagyűltünk Móni köré és Móni hosszabb előadást tartott nekünk
önmagáról.

– Én, – mondta – egyedül álló specialitás vagyok az egész világon. Az
orvosi tudomány nem ismer ez idő szerint egyetlen hasonló esetet sem…
Mert, kérem, az, hogy a szív a jobboldalra tévedt, az mindennapos és a
tudomány szempontjából teljesen értéktelen eset…

Látnivaló volt, hogy Móni nagyon lenézi azokat, akiknek a szíve a
jobboldalon van. Egy kollégánk közbeszólt:

– De tavaly Erlangenben bemutattak ám egy valódi kétszívűséget…

– Hogyne, – mondta Móni gúnyosan – tanulmányozhatja is a doktor úr…
spirituszban. Hatnapos korában meghalt. De én, kérem, ezzel a két
szívvel felnőttem, henteslegény lettem, sertést öltem, hurkákat tömtem…

Most már nagyon jól mulattunk rajta. Móni megkritizálta az intézetünk
berendezését, – kopottnak és elavultnak találta – és elmondta, hogy most
már egészen feladta a régi mesterségét. És hogy miből akar élni? A két
szívéből. Miből lehetne megélni, ha nem ebből? Egyelőre még a német
egyetemeket se járta végig. És hol van még Angolország. Hát még Amerika!
Vannak ott milliárdosok, akik miniszteri fizetést fognak neki adni, hogy
lekösse magát valamelyik egyetemhez, és vagyont fognak neki adni, hogy a
halála után az odavaló patológiai intézetre hagyja a testét. Meg lehet
ebből a két szívből élni. A legszebb élet ez a világon.
Városról-városra, mint a méh virágról-virágra. És mindenütt ünneplik,
ahová csak érkezik…

Móni vidáman hencegett, amikor a nevető medikusok közül egyszerre
előlépett és hosszu fehér köpönyegében előtte megállott egy feketehaju
szép lány.

– És mondja, kérem, – szólt mosolyogva Móninak – ha szerelmes, akkor
melyik szíve fáj?

Móni ránézett, ravaszul kacsintott egyik kis szemével és rövid
gondolkodás után így válaszolt:

– Nem fáj nekem egyik se. Szerencsém van nekem a nőknél. Mihelyt
meghallják, hogy két szívem van, már kíváncsiak rá, hogyan dobog együtt
a kettő.

A Móni válaszán nevettek, de a feketehaju lány komolyan kérdezte tovább:

– És mondja, kérem, ha egyszer boldogtalanul lesz szerelmes, melyik
szívébe fog belelőni?

Az első asszisztens rosszalólag mosolygott és halkan mondta:

– De Lidi!

Franciául folytatta:

– Maga ezzel is kacérkodik.

Lidi változatlanul komoly arccal nézett Mónira és várta a választ. Móni
nem tudott válaszolni. Nézett a feketehaju lány szürkészöld szemébe;
ravaszul akart hunyorogni és felsőbbségesen akart mosolyogni, de a dolog
nem sikerült. Móni megzavarodott. Lidi makacsul és nyugodtan kérdezte:

– Melyik szívébe?

Móni nem tudott válaszolni. A hencegésének nyoma sem volt már.

– Mert – folytatta Lidi könyörtelenül – a tudomány számára önből semmi
egyéb nem néz ki… a tudomány öntől ezt az egyetlen nagy szolgálatot
várhatja… és az az egyetlen nagy kérdés, hogy ha baloldali szíve úgy
megsérül, hogy az másnál halált okozna, akkor jobboldali szíve elég
komoly szerv, elég igazi szív-e arra, hogy egymagában is ellássa a két
szív funkcióit. Máskülönben ugyanis ennek a külön szívnek semmi értéke
sincs, nem is igazi szív, hanem valami korcs képződmény, amely megcsalta
a hallgatózókat…

A medikusok nevettek, a Móni arca lángba borult.

– Ez nem igazi szív? – kiáltotta felindultan.

Le akarta vetni a kabátját, hogy a második szívét rögtön
megvizsgáltassa, az első asszisztens azonban karonfogta a lányt és
félrehúzta.

– Lidi, – mondta neki – maga tűrhetetlen. Ezzel is tudna kacérkodni!

– Miért ne, – felelte a lány nyugodtan – ez is férfi.

– Ezt is boldogtalanná tenné.

– Ez is férfi.

A Lidi ismert, és nagy nőgyülölő költőktől átvett álláspontja az volt,
hogy nő és férfi halálos ellenség. Lidi egyelőre az aki bírja, marja
állásponton volt szerelmi dolgokban és ezt a meggyőződését mindenütt
érvényesítette, ahol lehetett. Mónival szemben is, aki most lángba
borúlt arccal kínálta neki a második szívét megvizsgálásra.

Az első asszisztens azonban visszafordult hozzá, felvétette vele a
kabátját és elég ridegen azt mondta neki, hogy elmehet és jelentkezzék
majd a megszabott időben. Móni durcásan vette fel a kabátját, gyanakodva
nézegetett rá és távozás előtt kétszer is kísérletet tett rá, hogy
Lidihez jusson.

– Hát csak parancsolja megnézni kisasszony – kezdte el a mondókáját.

Az első asszisztens mind a kétszer félbeszakította:

– Jól van, kérem. Most menjen.

Móni végre lassan és elszomorodva kigurult az ajtón. Harmadnapra volt
rendelve, de már másnap megint jelentkezett az intézetben és azt a
kisasszonyt kereste. Szerencsétlenségére az első asszisztenssel
találkozott, aki kikergette. Móni ekkor már tisztában volt azzal, hogy
itt féltékenységgel van dolga, amint azt nekem nyiltszívűen elmondta.
Ekkor ugyanis engem keresett fel.

– A doktor úr, – mondta az első asszisztensről – elzárja előlem a
kisasszonyt…

Hevesen hunyorgatott:

– Pedig én mégis meg fogom neki mutatni, hogy nem vagyok csaló.

A Lidi lakása címét kérte. Nem mondtam meg neki. A portást azonban
készpénzének nagyobb felével megvesztegette, és amint másnap hallottam,
csakugyan jelentkezett a Lidi lakásán. A feketehaju lány maga beszélte
el.

– Becsületszavamra mondom, – beszélte mosolyogva – könnyes szemmel kért,
vizsgáljam meg a második szívét.

– És maga?

– Megvizsgáltam.

– És ő?

– Kissé remegett… hihetetlen, hogy el van hízva.

– Tudja, Lidi, – mondtam neki – ami sok, az sok. Ha én a maga vőlegénye
volnék, én sem volnék elragadtatva tőle, hogy maga minden jelentkező
kétszívü férfinak megvizsgálja a második szívét.

– Nekem nincs vőlegényem, – felelte dacosan és otthagyott.

Az első asszisztens a vőlegénye volt, de Lidi a menyasszonyságot
szégyenlendő állapotnak tartotta és még azt is szívesebben vette, ha az
első asszisztensről azt mondták, hogy a szeretője, mintha azt mondták,
hogy a vőlegénye.

Móni ezen a napon, amint megrendeltetett, el is jött az intézetbe. Nem
volt olyan vidám, mint amikor megérkezett volt; zavarodottan
hunyorgatott és egyre forgatta a fejét, mert mindig Lidit kereste.
Amikor Lidi végre megérkezett, minden módon beszélni akart vele, és Lidi
hideg és nyugodt mosolygással szóba is állott vele. Az első asszisztens
remegett a dühtől, de most már nem tehetett semmit, mert Lidire nézve
most már a szabadság kérdése volt, hogy Mónival annyit beszéljen,
amennyit akar, és mert közöttük szigoru megállapodás volt jelenre és
jövőre egyformán, hogy mindegyikük azt teszi, amit akar.

Egy hét múlva, késő este – az első asszisztens éppen elment és én még
ottmaradtam az intézetben dolgozni – halkan felnyílt az ajtó és olyan
gyorsan és olyan lopva, hogy szinte megijesztett, besurrant rajta Móni.

– No, mi az, Móni, – mondottam boszankodva – ilyenkor tesz maga
látogatásokat?

Lihegve intett kifelé, az első asszisztens után:

– Vártam, míg a doktor úr elmegy; az ő jelenlétében nem akartam…

– No jó, – hát mi az, Móni?

Móni előbbre lépett. Vörös és duzzadt arca egy hét alatt megsápadt és
megnyúlt egy kicsit; kis szeme felindultan csillogott:

– Arra akarom a doktor urat megkérni, – mondta igen alázatosan – hogy ha
itt az intézetben valami mód volna rá, hogy én ittmaradhassak…

– Miféle mód?

– Ha valami állás… Szolga, vagy más efféle…

Felálltam.

– De Móni, – mondtam – ha volna is… sokat kell ám itt dolgozni, lótni,
futni, nem magának való az, – hát nem a legszebb élet már a magáé…
városról-városra, mint a méh virágról-virágra?…

Móni nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét… Megsajnáltam.

– Nézze, Móni, – mondtam – ne bolondozzon. Hiszen látom: maga szerelmes.

Bánatosan intett, hogy igen.

– No jó, – mondtam – mással is megtörtént már az, nem szégyen az; hanem
ha az ember látja, hogy reménytelen a szerelme, akkor szedje össze magát
és álljon tovább egy házzal, ha teheti.

A Móni széles arca vonaglott. Harcolt a szavakkal, amelyeket ki akart
mondani, végül töredezve és dadogva kiáltotta:

– De… miért… volna reménytelen?…

– No, Móni, – mondtam.

De Móni félbeszakított.

– Miért volna, – kiáltotta magánkívül. – Kicsoda ő? – Egy olyan doktor,
amilyen még sok van, – nem is elsőrangu fiziológus, – szellemes, de
megbízhatatlan kutató, – hanem olyan, mint én, nincs még egy a világon.

– Ezt Liditől hallotta, ugy-e?

– Igen, – felelte szégyenkezve.

– Hát Móni, – mondtam – ne vegye komolyan, amit az a lány mond. Maga nem
érti azt a hangot, amelyen ő magával beszél…

Alaposan, a szükséges kegyetlenséggel és teljes részletességgel
felvilágosítottam Mónit; végül azt tanácsoltam neki, keressen fel sietve
egy másik egyetemi várost. Móni megtörten hallgatott; végül megrázta a
fejét és felzokogott:

– De mikor úgy szeretem.

– Más is volt már szerelmes.

– De én mind a két szívemmel szeretem, – ordította Móni.

Megfordult és sírva szaladt el. Ezt is a lánytól hallotta, gondoltam; és
őszintén sajnáltam Mónit és nagyon kíváncsi voltam rá, mi fog történni.

Az történt, hogy Móni a belgyógyászati klinikán csakugyan kapott valami
alkalmazást és nem utazott el. Nem utazott el, ellenben az egészen
szokatlan munkától, a nagy bánkódástól és az álmatlan éjszakáktól,
amelyeket fantasztikus tervek kovácsolásával töltött, hihetetlenül
lefogyott. Szinte lötyögött a bőrében; olyan volt, mint egy összelapuló,
szürke zsák, siralom volt ránézni. A gyors fogyástól viszont valami
szívbajt kapott, úgy hogy a két szíve a maga új zörejeivel ismét egészen
érdekes jelenség kezdett lenni.

Móni azonban már nem volt olyan büszke a két szívére, mint azelőtt. Most
már egyetlenegy gondolat foglalkoztatta: Lidi. A lány, akinek nagyon
terhére volt már, keservesen megbánta, hogy a Móni két szívét
felébresztette, és megpróbált elzárkózni előle. Ebből kisebbfajtáju
botrányok lettek; Móni éjjel-nappal őrt állt az utcán, szerelme lakása
előtt – a belgyógyászati klinikán azért nem csapták el, mert most már
igazán kíváncsiak voltak gyorsan fejlődő szívbajára – és egyszer éjjel
be is próbált hatolni a lakásba. Lidi megsokalta a dolgot és
elhatározta, hogy véget vet neki. Véget is vetett.

Az első asszisztensünk váratlanul megkapott egy rendkívüli tanárságot;
amikor ezt Lidi meghallotta, így szólt hozzá:

– Ha meg tudja csinálni, hogy holnap esküdjünk, jó. Ha nem, én holnap
elutazom, még pedig egyedül.

Az esküvőt nagynehezen nyélbe lehetett ütni huszonnégy óra alatt és így
másnap együtt utaztak el. Az elutazás nem ment baj nélkül. Már az
anyakönyvi hivatalba is csak a legravaszabb csellel lehetett elszökni az
őrtálló Móni elől; amikor azután a vasúthoz mentek, akkor Móni üldözőbe
vette őket. Rendőrrel kellett az állomásépületből kituszkoltatni, hogy
beszállhassanak a vasúti kocsiba.

Móni tusakodott kint a rendőrrel, bent pedig elindult a vonat. Látni
lehetett, amint felrobog a töltésre. Móni kitépte magát a rendőr kezéből
és tébolyodottan kezdett a vonat után rohanni. A vonat gyorsabb volt;
elhagyta őt és tízperces futás után Móni félig ájultan zuhant végig a
földön, valahol a töltés mellett. Sokáig feküdt ott, azután kábultan
felült és hol az egyik szívére, hol a másik szívére szorította a kezét;
majd félig eszméletlenül bujdosott még pár óra hosszat, de estefelé
bejött a városba és régen előkészített revolverével szíven lőtte magát.

A rendes szívébe, a baloldaliba lőtt bele és szépen, szabályosan
meghalt. A patológiai intézetben felboncolták, de a boncolás semmi
különös tanulsággal nem járt. Mintha Móninak nem is lett volna még egy
szíve, amely külön fájt, mióta megtanították rá, hogy a két szíve arra
való, hogy mind a kettő fájjon.




Párbaj.

A négy Flower-nővér közül én Mabelnek tetszettem, de nekem Gwendolyne
tetszett. Mabel afféle kedves kis polgári kurtizán volt, aki
időközönként – úgyszólván minden városban, ahol hosszabb ideig énekel és
táncol – enyhe lángocskával fellobog, gyorsan támadt szerelmét habozás
nélkül tudtára adja annak, akit illet és kiválasztottjával azután – az
engagement ideje alatt – mintegy szelid házasságban él. Egészen más volt
Gwendolyne, aki természetesen egyik Flower-lánynak sem volt testvére, és
akit tulajdonképpen Mary Richardsonnak hívtak. Gwendolyne tehát, akit
ezentúl egyébként Marynek fogok nevezni, – Mary tehát szokatlan és
rendkívüli jelenség volt. Mindenekelőtt: nem egyszerűen szőke angol
szépség, mint a többiek; az ő szőkesége alatt feketeség lappangott;
valami déli vér, amely ki tudja mikor keveredhetett bele gyarmatjáró
őseinek a családfájába; mélytüzü fekete szem a szőke hajkorona alatt;
összeérő sürü szemöldök; a tagjainak egy csodálatos lágysága és
gömbölyűsége, – valami maori fejedelem lányát vehette el az ötödik
nagyapja, aki matróz gyanánt ment Ausztráliába és egy darabig császár
volt talán a Csendes-óceán egyik szigetén.

Mary azonkívül hallgatag volt, jéghideg, rejtelmes és félelmetes. A kis
Mabel korán felébredt féltékenysége már a második napon figyelmeztetett:

– Vigyázzon, vele veszedelmes dolog elkezdeni.

Természetes, hogy ez a figyelmeztetés csak arra volt jó, hogy még
hevesebb vágyódással foglalkozzam Maryvel, akinek a kedvéért most már
minden este ott ültem a nézőtéren, és akinek az énekét és a táncát és
egész rejtelmes és tikkasztó lényét imádandónak találtam. A fáradozásom
egyelőre úgyszólván semmi eredménnyel sem járt. Előadás után mindennap
ott voltam a négy angol lány szűkebb társaságában, de Mary olyan
közömbösséggel, olyan felséges lenézéssel bánt velem, hogy a helyzet
eleinte egészen reménytelen volt. A változást egy tomboló és részeg
éjszaka hozta meg. A négy angol lány közül a másik háromnak ezen az
éjszakán különös jókedve volt. Sokat ittak, a rendesnél is többet, és
féktelenül táncoltak az elég szűk különszobában, amelybe a társaság
elvonult. A másik háromnak ekkorra már megvolt az időleges párja, még a
búba borúlt Mabelnek is, aki italba és szerelembe fojtotta a bánatát, és
aki csak néha-néha emlékeztetett engem egy szemrehányó pillantással
arra, hogy mit mulasztottam el. Hajnal tájban, már szinte az oszladozás
előtt, a tomboló mulatság hirtelen texasi, vagy ha úgy tetszik: bihari
jelleget öltött. Az egyik lány – majdnem egészen részegen – elhatározta,
hogy kidobja a szívéből egy régi szerelmét. Szimbólikus cselekedet
gyanánt kirántott tehát a blúza alól egy nagy medaillont és földhöz
vágta. A medaillon nem törött el és a benne rejtőző arckép nem semmisült
meg. A lány erre felkapta a medaillont, felakasztotta a falon egy szögre
és magánkívül kiabálta:

– Adjatok egy revolvert, hadd öljem meg.

A férfiak zsebéből erre előkerültek a pisztolyok; a lány azonban
túlságosan részeg volt arra, hogy fegyvert lehetett volna a kezébe adni;
a medaillont tehát a lányok visítozása és a férfiak üvöltése közben mi
négyen vettük egymásután célba. Negyediknek jöttem én, és – talán mert
én voltam a legjózanabb – egy jól célzott lövéssel meg is öltem a
medaillont.

Hisztérikus visítás. Vad diadalüvöltés. Mary odajön hozzám és halkan így
szól:

– Kísérjen haza.

Hazakísértem. Az úton azt tette, amit eddig még soha: kérdezősködött
rólam, a multamról, mit csináltam eddig, merre jártam a világban és a
többi. Sok elmondanivalóm nem volt, de amit mondtam, annak nagy sikere
lett. Hogy például volt több párbajom, az egyikben – pisztollyal –
oldalba lőttem az ellenfelemet. – El volt ragadtatva. – És hogy
csakugyan medvére is vadásztam már! – Megszorította a karomat. – És hogy
bátor vagyok-e? – Igen. – De egészen bizonyosan nagyon bátor? – Azt
hiszem, igen; amit úgy szoktak nevezni, hogy bátorság, az teljes
mértékben megvan bennem. – Nem, ne így, ne fentartással. Bátor vagy-e?
Mondd hangosan, hogy igen.

Hangosan azt mondtam, hogy igen és ott maradtam nála. – Mabel másnap
karikás szemmel, bágyadtan ült a rendes társaságunkban és karikás, kék
szemével időről-időre szánakozva nézett végig rajtam. Boszantott ez a
szánakozás és mindent megtettem, hogy Marynek megmutassam, milyen hálás
vagyok azért, hogy nekem adta magát: különös, álmodozó, szinte
szórakozott módon, de mámorosan és tüzesen. Mabel észrevette ezt a
törekvésemet is, kövérkés arca elsötétedett, és egyszerre megszólalt:

– Mary, mikor jön meg a férjed?

Megdermedve néztem Maryre. Nemes arca azonban nyugodt maradt; csak a
szeme nyílt fel álmodozóan nagyra. Elnézett a messzeségbe és halkan, de
nyugodtan felelte:

– Nem tudom… de nemsokára bizonyosan itt lesz.

Tőle nem akartam kérdezősködni, a többiek pedig, mikor kérdeztem őket,
nem adtak felvilágosítást. Megrázták a fejüket, vonogatták a vállukat és
elfordultak. Végre Mabelt kértem meg. Mabel fájdalmasan és szemrehányóan
nézett rám, előbb ő sem akart szólni, azután hirtelen ezt mondta:

– Szökjék el innen, ha kedves az élete.

Többet nem akart mondani. De én nagyon könyörögtem neki és erre – hozzám
hajolva, izgatottan és a fülembe belesúgva – még ennyit mondott:

– Mary két éve keres már valakit, aki a férjét megölje.

Otthagyott. A Mary férjéről sikerült még annyit megtudnom, hogy szintén
a variété-színpadon működik: céllövő, akrobata, és amit akartok, –
valamikor angol katonatiszt volt; a mesterségében első ember, a
feleségét imádja, féltékeny fenevad és általában félbolond.

Szép. De én azért nem fogom megölni, ha Mary még úgy kívánja is. A
félbolond férj távoli léte is elég kényelmetlen tudat volt, de azért
minden eszembe jutott, csak az nem, hogy Maryt otthagyjam. Egyre jobban
el voltam tőle ragadtatva. Az ő álmodozó, szórakozott, úgyszólván
személytelen odaadásából is lassanként szerelem lett: boldog, hálás és
az egész világon egyedül engem illető és rámvonatkozó szerelem. Boldog
hetek teltek el gyorsan egymás után: két, három, négy hét.

A negyedik hét végén Mary megint álmodozó és szórakozott lett, majd
töprengő és nyugtalan. Egy éjjel felriadt álmából, rémült szemmel
körülnézett, azután átkarolta a nyakamat és halkan, rémülten mondta:

– Menj el innen. Szökj el innen.

– Miért?

Rám nézett, azután elnézett a messzeségbe és nem felelt. A nyugtalansága
azonban egyre nőtt, szinte elviselhetetlenné lett, amíg egy este
tizenegy óra tájban, amikor nála voltam, mind beleömlött egy rémült,
reszkető, idegeket tépő sikoltásba. Felugrott, üveges szemmel nézett az
ajtó felé és ájuldozva mondta:

– Az uram. Menekülj.

Ha kedvem lett volna menekülni, időm nem volt rá. A szoba ajtaja kinyílt
és belépett rajta egy hatalmas legény: lelógó, elvadult bajusszal,
borzas hajjal és kézikofferral a kezében. Inkább nevetséges volt, mint
félelmes. Mary azonban halványan és dermedten bámult rá és egész szép
testét rázta a hideg.

A hosszu és nevetséges legény lerakta a kézikofferjét, szótlanul
kinyitotta és kivett belőle egy korbácsot és egy pisztolyt. Szótlanul
kivette őket, azután hozzám fordult:

– Melyiket választod? – kérdezte nyugodtan.

A dolog inkább mulattatott, mint aggasztott. Vállat vontam:

– Nem értem.

Rám nézett, és amint ekkor a szemébe néztem, megláttam ebben a hideg,
kis szemben az őrület lángjának a lobogását. A hideg futott végig
rajtam.

Ő nyugodtan válaszolt, de a hangja, a mozdulatai, a keze és a lába
járása nem volt emberi. Gépszerü volt. Mintha nem az ő akaratából
történnék mindaz, amit csinál, hanem mintha egy idegen akarat mozgatná
kezét-lábát. Hosszu karja úgy járt, mintha valami gép mozgatta volna.
Felemelte a korbácsot:

– Ha ezt választod, négykézláb állsz és kikorbácsollak innen.

Felemelte a pisztolyt:

– Ha ezt választod, megvívsz velem.

Nyugodtan válaszoltam:

– Megvívok veled.

A feje, mintha gép mozgatta volna, megbillent. Igen. Jó. Töltőtollat
vett elő a zsebéből és átnyújtotta nekem. Bámulva néztem rá. Erre egy
papirlapot vett elő a másik zsebéből, megmutatta a szöveget, amely rajta
állott és így szólt:

– Írd ugyanezt.

A papirlapon az ő neve aláírásával az állott, hogy megúnta az életét,
tehát öngyilkosságot követ el; ne boncolják fel.

– Írd! – mondta még egyszer.

– Nem, – feleltem – ezt nem írom. Miért írnám?

Erre ordítani kezdett és keze-lába, mint egy megbomlott gép rúdjai,
össze-visszahánykolódott.

– Kutya! – kiáltott rám. – Akkor egyszerűen lelőlek, mint egy kutyát.

– Párbajt kínáltál, – mondtam erre dühösen.

– De nem segédekkel. Nem odakint. Nem töltetlen pisztolyokkal. Hanem
itt: ebben a szobában. Rögtön. Sötétségben. Csak a szivarod ég és csak a
szivarom ég. És egyikünk itt marad, mert addig lövünk, míg egyikünk meg
nem döglik.

– Nem, – feleltem erre határozottan – így én nem verekszem.

– Nem?

Ide-oda dobódtak a karjai; a pisztoly után nyúlt; felemelte;
rámszegezte.

– Nem? – kérdezte fogcsikorgatva. – Hármat olvasok. – Egy. – Kettő. –
Há…

– Igen! – sikoltott fel erre egy rémült kiáltás.

Mary szólalt meg, aki eddig félig ájultan ült egy széken. Most
felállott:

– Igen, – mondta reszketve – csak nem engedi lelőni magát…

Reszketve bólintott a férje felé:

– Mert ő lelövi, – mondta halkan.

Egyikről a másikra néztem és a nyugalmam kezdett elhagyni. Mi lesz itt
velem? Hová kerültem? Micsoda emberek közé?

A hosszu fickó újra leeresztette a pisztolyát és várt. Minthogy én nem
szóltam, megszólalt ő:

– Akarod hát? – kérdezte recsegve.

– Akarom, – feleltem akadozva és dobogó szívvel.

– Akkor írd!

Leültem és két sorban megírtam, hogy öngyilkosságot követtem el. Lassan
írtam; remegett a kezem és az agyam kétségbeesetten dolgozott. Mit
csináljak? Kirántsam a pisztolyomat és lelőjjem ezt a vadállatot? Egy
ugrással repüljek ki az ajtón és fussak, amerre látok? A szemem rátévedt
az ajtóra, de az őrült szeme követte a pillantásomat.

– Ha szökni akarsz, – mondta fenyegetően – megkorbácsollak.

Szédülve álltam fel. Ellenfelem most már egészen leleplezte igazi
mivoltát: minden mozdulata, fátyolos nézése, egész részeg viselkedése az
elmeháborodotté volt. Nem látott és nem hallott mást, csak azt, ami a
párbajra vonatkozott.

A kezében szivart tartott.

– Végy elő egy szivart, – kommandirozta.

Elővettem; remegő kézzel.

– Gyújts rá!

Rágyújtottam. Ő is.

– Szídd, hogy tüzeljen.

Szíttam.

– Most, – mondta – el fogom oltani a lámpát és tizet számolok. A tizes
után kezdődik a lövöldözés.

Indult a lámpa felé. Ekkor én bizonytalan mozdulatot tettem. Feldühödő
szemmel nézett rám. Én bizonytalan mozdulatot tettem Mary felé.

– Ő, – mondtam – nem maradhat itt.

– Ereszd ki. Zárd be mögötte az ajtót.

Mary vánszorogva indult az ajtó felé. Halálsápadt volt, és úgy tetszett,
mindjárt összeroskad. Amint láttam őt így az ajtó felé vánszorogni,
egyszerre még jobban megrohant a félelem. Hát csakugyan elmegy? Hát
csakugyan itt maradok? Hát csakugyan mérkőznöm kell életre-halálra,
őrült módon egy őrülttel?

Dideregve álltam az ajtó mellett és újra felvillant az agyamban az a
gondolat, hogy menekülök. Az őrült azonban ott állott a szoba másik
végén, a kezével a villamos lámpa csavarján, és a szeme mindig rajtam
volt. – Eh, mégis menekülök. – A vánszorgó Mary azonban ekkor megállott
előttem egy másodpercre, megtört pillantással felnézett rám, azután
lehajtotta a fejét, és nagyon halkan, hogy alig lehetett hallani, de
kimondhatatlan izgalommal és kétségbeesett sürgetéssel ezt lehelte:

– A kalaptü! A kalaptü!

A szót is alig értettem. Az értelmét egyáltalában nem. Bámulva néztem
Maryre. Ő még egyszer kétségbeesve elsuttogta:

– A kalaptü!

De én ekkor sem értettem meg és ő kiment az ajtón. Becsukódott mögötte
az ajtó, és rajtam ekkor a halálfélelem úgy erőt vett, hogy gyors
mozdulattal nekifordultam az ajtónak: én kiszököm, akármi történik.
Amint azonban az ajtónak nekifordultam, egy széken megláttam a Mary
tollas, nagy kalapját és a nagy kalapban benne azt, amiről Mary egy
másodperccel ezelőtt beszélt: a kalaptűt.

Erre megálltam. Csak egy másodpercnyi időm volt rá, hogy a kalapot és a
kalaptűt szemügyre vegyem, mert az őrült rögtön eloltotta a lámpát, de
ez a másodperc elég volt.

A kalaptü! Óriási tü volt ez. A végén művészi mintájú aranygomb. De ami
a legfontosabb: a hossza legalább huszonöt centiméter. Divatos, drága,
óriási kalaptü.

Az őrült eloltotta a lámpát és recsegő hangja megszólalt a sötétben:

– Vedd elő a pisztolyodat. – Szídd a szivarodat.

Mohón szíttam a szivaromat, hogy a parazsa piros tüzesre felgyúljon és
gyors lépéssel odaléptem a szék mellé. Az őrült károgva nevetett:

– Mozogsz? Nem segít.

Kétségbeesve szittam a szivaromat és gyorsan a kalaptű után nyúltam.
Megsebezte a kezemet. Éreztem, hogy kicsordul a vérem, de a fájdalom
boldoggá tett, mert attól féltem volt, hogy a sötétben nem találok rá a
tűre. Dühösen szittam a szivaromat, a jobb kezemben volt a pisztolyom és
a bal kezemmel kirántottam a kalapból a tűt.

– Most számolok – mondta az őrült. – Egy. – Kettő. – Három. – Négy.

Ekkor megparancsoltam magamnak, hogy nyugodt legyek. Összeszedtem minden
erőmet.

Az őrült számolt.

– Öt. Hat. Hét.

Ekkor egy utolsót szíttam a szivaromon, azután a tűt felemeltem a szájam
magasságáig; beleszúrtam a szivarba; és a tűt a rátűzött szivarral
lassan eltoltam bal felé. Az őrült nevetett.

– Nyolc. Kilenc. Tíz.

A szivar rajta volt a balkezemmel messze kinyújtott tűn, a balkezem
mutatóujjától – amely a hüvelykkel együtt fogta – legalább huszonöt
centiméterre. A másik szivar, amely felé most fordultam, tüzelve égett
az őrült szájában. Semmit sem láttam, csak ezt a fénypontot. Megnéztem
és lassan felemeltem a pisztolyomat.

De ekkor a sötétségben tűzsugár villant fel és lövés dördült el. Az
őrült lőtt. Pompásan célzott. A tű megremegett a kezemben, de a szivar
még ott égett a végén. Az őrült felordított, de a szájában ott
parázslott a szivar. Ujra lőtt és a szivar szétforgácsolva repült le a
kalaptűről, de ekkor azután én is lőttem már, a lövésemre egy halk
feljajdulás felelt, és a fénypont, amelyre vakon céloztam, – a parázsló
szivar lassan lehullott a földre.

Utána zuhanást hallottam. Azután csend lett. Dobogó szívvel állottam még
a sötétségben egy ideig, azután meggyújtottam a lámpát. A földön ott
feküdt az őrült. A golyó a homlokán ment át.




A millió.

… Ott történt az is, – beszélte a német báró – hogy ugyanannál a tűznél
gyújtottunk pipára, amellyel éppen akkor egy kerek milliót
hamvasztottunk volt el. De értsük meg: egy milliót dollárban, nem
márkában vagy koronában. Márkában négy milliót. Koronában ötöt.

Hogy történt? Igy. – Az akkori elnök egészen szokatlanul alávaló
csirkefogó volt. – Mert hogy a köztársaság elnöke lop, az rendben van.
Hogy az országból elad egy-két darabot, – na, bele lehet nyugodni. Elég
marad még az utódának is. De hogy olcsón adja el, azt nem lehet tűrni.
Ha ostobán lop, azért meg kell büntetni.

No! – és ez egészen ostobán lopott. Az országot olyan odaadással
árúsította, hogy a yankeek egészen vérszemet kaptak és már egészen
hihetetlenül olcsó árakat kínáltak. Mink ezért végre nem haragudtunk
volna; de a szamár egészen a yankeek zsoldjába adta magát, és mi hiába
kináltunk többet: mindent a yankee kapott meg. Egy szép juniusi napon
megkapta az állami bányákat is. Valamennyit. Potom áron.

Ez végét szakította a türelmünknek. Gyorsan összeszövetkeztünk a nemzeti
purifikáció pártjával és másnap kitört a forradalom! Én tábornok lettem,
mert otthon tartalékos hadnagy voltam. Az elnök csapatainak egy nagy
része rögtön átpártolt hozzánk, a másik részével három napig
verekedtünk. Az ide-oda lövöldözés megölt vagy harminc katonát és vagy
ötven kíváncsi fővárosi polgárt; erre a harmadik napon az elnök
megmaradt csapatai is átpártoltak hozzánk és az elnök megadta magát.
Főbe nem lehetett lőni, mert az Egyesült-Államok követe tiltakozott a
főbelövés ellen, de harmadnapra ugy esett, hogy öt-hat híve megpróbálta
megszöktetni a börtönből; ekkor lövöldözés támadt; és egy eltévedt golyó
természetesen őt érte.

Igy helyreállván a nyugalom és győzedelmeskedvén a nemzeti purifikáció,
mi természetesen rögtön megvásároltuk az új elnököt, és sikerült is vele
a bányákra nézve egy igen tisztességes szerződést kötnünk. Annak, hogy a
bányák birtokába jussunk, más akadálya nem is volt, csak az előbbi
szerződés.

No, – a szerződés magában nem lett volna még akadály; az igazi baj az
volt, hogy a yankee természetesen a követe oltalma alá helyezte a
szerződését és hogy a követ az Egyesült-Államok hadihajóival
fenyegetődzött, hogy ha a szerződés be nem tartatik. Világos volt, hogy
a szerződést tehát megszegni nem lehet. Csak kijátszani.

Az elnök – meg kell mondani – nagyon tisztességes, derék ember volt.
Mindent megtett a szerződés kijátszására. Órák hosszat bujtuk együtt a
szerződés szövevényes és csaló pontjait, és bár a csalás mindenütt a
yankee javára szolgált, mégis egy csomó példás szekaturát találtunk ki.
Kevésbbé szívós emberek régen megugrottak volna. De a yankee minden
hájjal meg volt kenve és nagyon is jól tudta, miről van szó az ő
számára. Állta a szekaturát, sőt kezdte az egész kicserélt hivatalnoki
kar legfontosabb tagjait megvesztegetni. Erős volt a gyanunk, hogy a
rendőrfőnök máris a zsoldjában van.

Az ügyünk így kezdett rosszul állni és a tisztességes, derék elnök
szinte vigasztalhatatlan volt. Az ügyünket egészen kétségbeesett és
elveszett ügynek látta, és én már nem mertem tőle nagy tevékenységet
kívánni, mert attól tartottam, hogy inkább menti majd ami menthető és
átpártol a yankeehez. Belenyugodtam abba, hogy utolsó kívánság gyanánt
váratlanul azt közli a yankeevel, hogy az első milliós részletet, –
amellyel a bányák birtokbavétele jár és amelynek nemfizetése
természetesen megsemmisíti az egész szerződést – mondom, ennek az első
milliónak a lefizetését váratlanul készpénzben fogja kívánni. Váltó nem
fogadtatik el, csekk nem érvényes, átutalás nem gilt, – tessék
készpénzben fizetni. Aranyban vagy aranyat érő bankjegyben.

Ezt a kívánságot, amelyre a szerződés jogot adott, természetes és nyájas
hangú értesítésben julius huszonkilencedikén közölte tiszteletreméltó
elnökünk a yankeevel. A lefizetés utolsó határideje pedig augusztus
elsejének délutáni öt órája. Lehetetlen volt, hogy ekkorra itt legyen a
pénz.

Lehetetlennek tartották a yankeek is. A helyi piacon ennyi aranyat három
hónap alatt sem lehetett felhajtani, nem hogy három nap alatt; az
odavaló bankjegyek pedig inkább pléhértéküek voltak, mint aranyértékűek.
Odaát a Columbia Trust Companynál tehát örvendetes tombolás támadt. –
Hogy a kívánságról nem lehet eldönteni, gazságnak nagyobb-e, vagy
ostobaságnak. – Hogy a világ ilyen szemtelen szamárságot még nem
hallott, és hogy mit gondol az elnök, ők talán ülnek a pénzen, ahelyett
hogy kamatoztatnák. – Végül a hadihajókkal fenyegetőztek. – Az elnök
nyájas volt, de fenséges és rendületlen, mint egy római szenátor; mink
pedig már-már leittuk magunkat örömünkben.

Jól tettük azonban, hogy ezzel a győzelmi torral még vártunk, mert a
yankee minden hájjal meg volt kenve és még szolgált nekünk egy kis
meglepetéssel. Mink láttuk, hogy a Trust emberei nagy sebbel-lobbal
kieveznek a kis amerikai hajórajhoz, amely a kikötőben állomásozott, azt
is láttuk, hogy hevesen tárgyalnak és buzgón whiskyznek az admirálissal,
azt is láttuk, hogy a leggyorsabb cirkálójuk befüt és kigőzöl a
tengerre, de ezen csak nevettünk. – Mire az Newyorkból visszajön!

Nevettünk rajta. Rosszul tettük. A yankee tudniillik azt csinálta, hogy
hosszú táviratot küldött a milliójáért Newyorkba és a cirkálót _elébe_
küldte a milliónak. Newyorkban a Trust még aznap este különvonatot
füttetett a millió számára. A különvonat útjából félrerugdostak minden
vonatot, – könnyen tehették, a vasút is az övék volt – és úgy vágtattak
le vele a tengerhez, hogy rikordot teremtettek. Harmincadikán este lent
volt a millió a tengernél. Éjféltájban megérkezett érte a cirkáló;
átvette; azután rögtön visszafordult és elsején hajnalban ott volt
nálunk.

Mink elsején reggel már arra a hirre ébredtünk, hogy itt a millió. Az
egész város tele volt ezzel a hirrel. A yankee természetesen parádézott
a rikordjaival és hencegett az eszével és a hatalmával; és a város nem
habozott teljes elismeréssel adózni neki. Ami igaz, az igaz. A yankee
mégis csak kemény legény. A yankee délelőtt tíz órára olyan népszerü
volt a városban, hogy amikor a milliót a hajóról áthozták a Columbia
Trust Company boltjába, a kocsi és a fegyveresek, akik kísérték, minden
sarkon éljeneket kaptak. Az éljenzésből heves tüntetés lett volna, ha
néhány hazafi, akit mi gyorsan megbíztunk vele, nem kiabálja bele minden
éljenzésbe:

– Le a korrupcióval! Éljen a nemzeti purifikáció! Vesszen a
yankee-zsarnokság!

A tüntetés így elmaradt. A helyzetünk nélküle is elég sivár volt. Az
emberek egyszerüen kinevettek bennünket, és az elnöki palotából is rossz
hírek jöttek. Az elnök ingadozott. Ő jól ismerte az ő lelkes
honfitársait; tudta, hogy a szívüket most egészen meghódította a yankee
és tudta, hogy azok a hazafiak, akik a korrupció és a yankee-zsarnokság
ellen tüntetnek, tőlük kapják a napidijakat. Ingadozott tehát és el
lehettünk rá készülve, hogy az utolsó órában, ha már a becsület
elveszett, megmenti legalább azt a pénzt, amelyet a yankeetől a teljes
barátságért végre is minden percben kaphatott.

A yankee ezenközben nem sietett. Délután öt órakor kellett a milliót az
állampénztárba befizetnie, a befizetéssel tehát várt. Élvezte a
diadalát. Élvezte; és hogy egészen kiélvezze és hogy a nemzeti
purifikáció hiveit teljesen elhallgattassa, délelőtt tizenegy óra tájban
eszébe jutott, hogy parádézni fog külön még a milliójával is. Volt
nekik, amint mondtam, egy boltjuk az Amerigo Vespucci-utcán; egy kis
bódé, egy álbank, amely arra szolgált, hogy időről-időre fedezze azt,
ami fedezni valójuk volt. Ennek volt egy ablaka, ebbe az ablakba
tizenegy óra tájban egyszerüen kirakták a milliót. Ezer darab ezer
dolláros bankjegyet. Az ablak előtt erős, nagy vasrács volt, – mert azt
a pár aranyat és néhány szegény bankót is jól kellett őrízni, amely
rendesen ott aszalódott az ablakban – az ablak előtt ott volt tehát a
vasrács, kiállítottak még egy féltucat fegyverest, bent készen álltak
rá, hogy váratlan roham esetére rögtön bevegyék a milliót és elhelyezzék
a páncélszekrényükbe, amelyet dinamittal sem lehetett volna
felrobbantani, – de ezek mellett az elővigyázatossági intézkedések
mellett nyugodtan, gőgösen, egyszerűen kirakták az ablakukba a milliót.

Nem csalódtak. Negyedóra mulva százezer ember tódult a millió
megtekintésére. Az utcán minden közlekedés megakadt és a szemközt lévő
ablakokat öt-öt percnyi időre – egy jó messzelátóval együtt – pénzért
adták ki. És ami ennél még rosszabb volt: a tömeget a millió teljesen
meghódította. Időről-időre lelkesen megéljenezték a milliót, és azokat a
hazafiakat, akik a korrupció ellen akartak tüntetni, egyszerüen
megverték azzal a kiáltással, hogy a mi zsoldunkban vannak.

Így érkezett el a dél és mink vérző orral ültünk együtt. – Teljesen
tehetetlenek vagyunk. – És az idő mulik. – Ezt a partiet egészen
elvesztettük. Gyerünk haza, – mondtam – és szégyeljük magunkat otthon,
mindenki külön-külön.

A többiek szomorúan bólogattak és elcsüggedten már-már indultunk, amikor
egyszerre felugrott, mintha felrobbant volna, egy magyar mérnökünk:

– Megállj, – mondta – én talán tudok még valamit.

– Mi az? – kérdeztem reménytelenül.

– Várjatok itt rám, előbb kimegyek a bányába.

– A bányába? Te talán alagútat akarsz furni a Trusték alá.

Kinevettük, de ő makacsul ismételte, hogy várjuk meg, amíg visszajön. –
Mondja meg legalább, mit akar csinálni. – Nem mondja meg.

Kiment, lóra ült és elvágtatott. Kedvetlenül vártunk rá. Egy óra mulva
eszeveszett galoppal jött vissza. A lováról szakadt a tajték. Ő leugrott
a remegő lábú lóról és felrohant hozzánk. A hóna alatt hurcolt valamit.
Bent lihegve állott meg előttem.

– No, – mondtam neki kételkedve, – mit fogsz most csinálni?

– Most, – felelte lihegve – most… én… _elégetem a milliójukat_.

Elővette a hóna alól a csomagját és kibontotta. Két erős gyújtótükör
volt benne. Egyszerre megértettünk mindent. Az egész társaság mozgásba
jött, felzúdult, kiabált, hadonászott.

Nagynehezen lecsillapítottam őket, megállapodtunk a teendőkben és
elindultunk a Vespucci-utca felé. Az utcába, amint vártuk is, nem
lehetett bejutni. Ezuttal nagyon helyeseltük a dolgot: amíg ez a tömeg
itt van, addig helyén van a mi milliónk is. – Az a ház, amelybe be
akartunk jutni, szemben volt a Trust bódéjával: Vespucci-utca 27., egy
emelete van, lent a földszinten nagy cukorraktár, az emeleten a
tulajdonos lakik. – Hátulról kerültünk be a házba és pedig úgy, hogy egy
szomszéd ház első emeletéről rámásztunk a magas kőfalra, amely hátulról
bekerítette a házat és onnan leugráltunk az udvarra.

Ugrálás közben megzavart bennünket egy magas, barna ember. Revolverrel a
kezében rohant ki a házból:

– Fel a kézzel – ordította. – Ki innen. Az ablak nem kiadó.

– Száz dollár – mondtam én neki.

A mesztic leeresztette a revolverét és gondolkozni kezdett. Azután
végignézett rajtunk, megismert bennünket, elmosolyodott és megrázta a
fejét. Tudta, hogy többet is kaphat.

– Ötszáz dollár – mondtam.

Megrázta a fejét.

– Ezer.

Megrázta a fejét.

– Mennyiért eladó ez a viskó? – kérdeztem erre.

– Százezer dollár.

Haboztam. Már majdnem megadtam a százezret, amikor ránéztem egyik
társamra, aki csendesen intett a fejével és egy szelid tekintettel a
revolverére utalt.

– Ötvenezret adok érte, – mondtam – és jó lesz elfogadni, mert
máskülönben olcsóbban szerezzük meg.

Ekkor már mindnyájunk kezében ott volt a revolver. A mesztic értelmes
ember volt és egy-két másodpercnyi habozás után eladta nekünk ötvenezer
dollárért a házat.

– Ürítse ki a házat – kommandiroztuk neki.

Az üzletben nem volt senki; az emeletről egy perc mulva sietve jött le
az egész család és ment ki a kinyitott hátsó ajtón. A mesztic
könyörgött, hadd nézze végig, ami történni fog. De kirugtuk.

Felmentünk az első emeletre és kinéztünk az ablakon. Az utca még mindig
úgy tele volt emberrel, hogy az ablakból csak emberre lehetett volna
ugrani, kőre nem. A tömeg lassan mozgott előre a dühödt és tüzes
napsütésben. Balról egyre áradt a tömeg, teleszítta magát a millió
látványával, azután elcsurgott jobb felé.

A millió ott feküdt az ablakban; két csomóban; széles acél lapon,
amelynek hátsó részét kissé felemelték, hogy a pénzt a tömeg jól
láthassa. Két csomóban ott feküdt a millió; ötszáz darab ezer dolláros
az egyik csomóban, ötszáz a másikban; nem volt rajta semmi különös és
mögötte ott pöfékeltek a Trust emberei.

Megelégedéssel szemléltük őket. Valóban, mondtuk, érthető, hogy ki
akarják élvezni ezt a látványt. Ami igaz, az igaz. Ügyesen dolgoztak.

Erre aztán mi is munkához láttunk. Sietnünk kellett, mert a nap készült
lebujni a szemközt lévő házak mögé és mert éltünk a gyanuperrel, hogy a
mesztic egyenesen a yankeehez siet.

Munkához láttunk tehát. Az egész dolog nagyon rövid ideig tartott. Két
tükörrel dolgoztunk, hogy mind a két bankócsomóval végezhessünk, bár az
egyik is elég lett volna. De mi tiszta munkát akartunk végezni. A két
tükröt tehát két mérnökünk vezényszóra beállította. A tükrök benyelték
magukba az augusztusi nap egész dühösen égő tüzét és villogva, szinte
süvöltve gyűjtötték össze egy gyújtópontba. A két vakító fényességü,
lángolóan fehér kis gyújtópont ide-oda ingadozott egy-két másodpercig,
azután mind a kettő megállapodott. A fiúk úgy céloztak, mintha
fegyverből lőttek volna.

A két vakító fehér gyújtópont tehát ingadozott egy-két másodpercig,
aztán mint egy-egy gyémántkarika rászállott a két bankócsomó közepére. A
gyémántkarika újabb két másodpercig ott pihent a színes bankótömegen; a
felséges nap összefogott tüze süvítve áradt rá a papirhalomra, és a
harmadik másodpercben – százezer ember feje fölött, a yankee tulajdon
szeme előtt – már fel is gyújtottuk a millióját. A tömeg még észre sem
vette, hogy történik valami, csak a szemét bántotta a célját kereső
gyújtópont nagy fényessége; a yankee csak arra ért rá, hogy gyanakodni
kezdjen és nyugtalanul felugráljon, – a bankócsomó szintelen lánggal már
fel is lobbant és, az erős napfényben szinte láthatatlanul, már el is
égett. A tükröt még működésben hagytuk, – tíz másodperc mulva már csak
hamu lesz odaát.

Ekkor nyugodtan odaléptünk a gyujtótükrök mellé, a fénysugáron
meggyújtottuk a pipánkat, és csendesen elmentünk. Mire leértünk, már
hangzott mögöttünk a dördülés, – néhány petárdával szeliden
felrobbantottuk a szobát. Embernek? – nem, embernek semmi baja sem
történt, mi csak a tükreinket akartuk elpusztítani és azt akartuk, hogy
ha tárgyalásra kerül a sor, a következőket bizonyíthassuk: 1. a millió
magától gyulladt meg, mert ostobán kitették a kirakatba, 2. nem mink
gyújtottuk fel, 3. nem is gyújthattuk fel, mert a szoba, amelyből a
gyújtás állítólag történt, a meggyulladás _előtt_ robbant fel.

Ezt bizonyítottuk volna, de tárgyalásra nem került a sor. A yanke
teljesen le volt gázolva; a nemzeti purifikáció felülkerekedett s
hallatlanul népszerüek voltunk, minthogy a yankeet ilyen kegyetlenül
lefőztük; derék elnökünk férfias kitartással állt mellettünk; az állami
bányákat mi kaptuk meg és a vizsgálatot beszüntették, mert a nyomozás
semmi olyat nem eredményezett, amiből joggal lehetett volna arra
következtetni, hogy bűncselekmény történt.




Betörés.

Az asszony sokáig bámul bele a könyvbe, amelyet olvasatlanul tart a
kezében; azután ránéz az órára, látja, hogy éjfél felé jár az idő,
sóhajt egyet és szomorúan vetkőzni kezd. Vetkőzés közben hirtelen
megáll, mert furcsa zajt hall az ablak felől. Odafordul. A széles, nagy
ablaktáblák reccsenve nyílnak szét és már a sötét függönyöket is
szétnyitja az, aki az ablaktáblákat benyomta: egy harmincötéves, elszánt
arcú, de mosolygó szemü férfi.

_Az asszony_ (megdermedve bámul rá).

_A férfi_ (nyugodtan hajtja be maga mögött az ablaktáblákat, nyugodtan
húzza össze maga mögött a függönyt és kötekedő arccal lép előre
néhányat).

_Az asszony_ (felocsudott; halkan sikolt egyet és a csengő után nyul).

_A férfi_ (villámgyorsan csap rá a kezére és akármennyire is iparkodik
gyöngéd lenni, kénytelen keményen megmarkolni a csuklóját, hogy az izmos
női kezet féken tartsa).

_Az asszony_ (fájdalomtól sziszegve): Eressze el a kezemet.

_A férfi:_ Ha megigéri, hogy nem csenget. Ha csak annyit tesz meg, hogy
elvonul a csengő és az ajtó közelségéből.

_Az asszony_ (fogcsikorgatva): Nem!…

_A férfi:_ Akkor kénytelen vagyok a kezét fogva tartani. Sőt bejelentem,
hogy ha kiabálni akarna, kénytelen volnék… a száját betömni.

_Az asszony_ (magánkívül): Aljasság.

_A férfi:_ Az.

_Az asszony:_ Becstelenség!

_A férfi:_ Az. Becstelenség, gyávaság; hitványság.

_Az asszony_ (dühtől kábultan mered rá).

_A férfi_ (ismétli, megerősíti): Az. Az. Gyávaság, gazság!… De az
egyetlen mód, amely célra vezet.

_Az asszony_ (magánkívül): Nagyon téved, rendkivül ostobán téved, ha azt
hiszi, hogv a célját így el fogja érni, hogy a célját egyáltalában
valaha még eléri. (Önkéntelenül lassan kioldja a csuklóját a férfi
szorításából és eltávolodik a csengő és az ajtó közeléből.)

_A férfi_ (elégedetten): Távolabbi célokról egyelőre nincs szó. Egyelőre
arról van szó, hogy ott, ahol most van, megmaradjon… (az asszony
megmozdul) maradjon ott! (az asszony megáll)… és engem csendben
meghallgasson.

_Az asszony_ (dacos és megvető arccal jelzi, hogy ezentúl csak
hallgatással fog válaszolni).

_A férfi_ (egy halk, úgyszólván belső mosolygással veszi tudomásul ezt
az elhatározást; leül és egy mozdulattal szeretetreméltóan invitálja
kényelmes elhelyezkedésre az asszonyt is): Igen… hm… egyelőre csak arról
van szó, hogy ne dobasson ki. Mert az azután tulságosan nevetséges
volna. „Pincér, – dobja ki innen a férjemet.“ – Nem, elég volt az, hogy
eddig hiába jelentkeztem magánál kihallgatásra, és hogy amikor legutóbb
tüntetően beüzentem: mondják meg a nagyságos asszonynak, hogy a férje
van itt, – magának volt szíve akkor is elküldeni, úgy, hogy a pincér
vigyorogva jött ki: „A nagyságos asszony a férjét sem fogadhatja“. –
Ebből elég volt.

_Az asszony_ (konokul hallgat).

_A férfi:_ Hm… szóval ebből elég volt. (Gondol egyet és ő is elkezd –
egy belső mosolygással – hallgatni.)

(Hosszú hallgatás.)

_Az asszony_ (feléje fordítja hideg és megvető arcát).

_A férfi_ (nyugodtan, kényelmesen hallgat).

_Az asszony_ (idegesen, türelmetlenül néz rá).

_A férfi_ (hallgat).

_Az asszony_ (megbotránkozva): Hát mit akar tőlem voltaképpen?

_A férfi_ (ragyogó, kötekedő jókedv villan át az arcán; az ajkán majdnem
kipattan a felelete; de azután meggondolja a dolgot és ismét hallgat).

_Az asszony_ (felháborodva): Hát mit akar tőlem voltaképpen? (Hallgatás.
Megvetően, de szelidebben.) Hát kérem: mit akar tőlem voltaképpen?

_A férfi_ (feláll; szembe néz vele; nagyon nyugodtan, lassan átmelegedő
hangon): Én magát… drágaságom, kedvességem, életem egyetlen igazi, első
és utolsó szerelme… kétszer hozzám esketett, haragos és bánatos
feleségem… én magát…

_Az asszony_ (remegve áll lesben, mint egy haragos párduc): Maga engem?…

_A férfi:_… én magát… megint el akarom csábítani.

_Az asszony_ (felszisszen. A párduc lecsapott): Hah!… Elbizakodott
tökfilkó.

_A férfi_ (nagyon filozófusan): Tökfilkó is… elbizakodott is… nézzük
csak, nézzük csak… Valóban olyan mértéktelen elbizakodottság ez, mint
amilyennek maga ebben a haragos másodpercben látja? Nézzük csak…

_Az asszony_ (a nyugodt hang sérti, ingerli, felbőszíti): Ne nézzünk
semmit. Én… magával együtt semmit többé nézni nem akarok. Menjen el.

_A férfi_ (nyugodtan megrázza a fejét).

_Az asszony_ (magánkívül): Takarodjék innen.

_A férfi_ (rázza a fejét).

_Az asszony_ (felindultan siet a csengő felé).

_A férfi_ (megragadja a kezét).

_Az asszony_ (kiáltani akar).

_A férfi_ (válaszol a mozdulatára):… akkor kénytelen lennék… betömni a
száját.

_Az asszony_ (mélyen megbántva összecsuklik, tántorogva megy egy
székhez, ráomlik és zokogni kezd).

_A férfi_ (megáll mellette; nagyon gyöngéden, felsőbbséges
megindultsággal néz le rá; előbb engedi, hogy bőségesen kizokogja azt a
fájdalomhullámot, amely a szívét elöntötte; azután halkan beszélni
kezd): Mindez: brutális. Fájó keménység. Irgalmatlanság. Komiszság.
Nekem is fáj. – De szükség van rá.

_Az asszony_ (halkan sír): Miért?

_A férfi:_ Azért drágaságom, hogy maga is belássa, amit én már beláttam:
hogy maga tőlem el nem szakadhat, hogy maga – ha még olyan sértő módon
hagy is ott, és ha még olyan megalázóan bánik is velem – az enyém, hogy
nekem, igenis, lihegve kell maga után szaladnom, de hogy magának azután
vissza kell hozzám térnie.

_Az asszony_ (könnyek között): Most nem térek vissza.

_A férfi_ (gyöngéden): Dehogy nem… nézze, szívem: háromszor tért vissza,
miért ne térne vissza negyedszer?

_Az asszony_ (szepegve, keserűen): Éppen azért, mert negyedszer is
megcsalt.

_A férfi_ (nem hallja meg az ellenvetést): Kétszer úgy hagyott ott, hogy
haraggal, bántó és keserű szavakkal váltunk el egymástól, hogy hetekig
tartott, amíg bennem feltámadt az a meggyőződés, hogy nemcsak szeretem
magát, – azt mindig tudtam – hanem, hogy minden megaláztatást el kell
tűrnöm azért, hogy visszahódítsam. Minden megalázást eltűrtem. Magának
hetekig könyörögtem. Magát visszahódítottam.

_Az asszony_ (a könnyeibe merül): Ostoba voltam.

_A férfi_ (folytatja a kis előadását): Harmadszorra szó nélkül
otthagyott és beadta ellenem a válókeresetet. Elváltunk. A vége azonban
mi lett?…

_Az asszony_ (kétségbeesve szorítja ökölbe a kezét).

_A férfi:_ A vége az lett, hogy félév mulva láttam, hogy maga nélkül nem
tudok élni. És minthogy maga is látta, hogy nélkülem nem tud élni…

_Az asszony:_ Nem igaz.

_A férfi:_… nem tud boldogan élni, és minthogy én ezt hetekig minden nap
újra meg újra elmondtam magának, minthogy olyan forró szerelemmel
udvaroltam magának, amilyenre ember csak képes, végül… egy gyönyörü és
felejthetetlen éjszakán… elcsábítottam magát.

_Az asszony_ (fel akar pattanni): Tapintatlanság, hogy…

_A férfi_ (nem hallja meg ezt a szemrehányást; nagyon nyugodtan): Mit
volt mit tenni: ezután újra megesküdtünk. Másodszor esküdött nekem
hűséget. És másodszor is megszegte.

_Az asszony_ (villogó szemmel ugrik fel): Oh, a maga vakmerősége igazán
határtalan. Én szegtem meg a hűséget? Ki volt az, aki engem… nem
másodszor: negyedszer csalt meg a legarcátlanabbul, a legvakmerőbben,
nem is egyszer, többször, a legjobb barátnőmmel is, amíg végre… megint
kinyilt a szemem és… (Hidegen.) Ötödször nem megyek vissza magához.

_A férfi:_ De igen.

_Az asszony:_ Nem! Nem! Nem!

_A férfi_ (gyöngéden): De igen… igen… igen… Csak nem hitte, hogy én
engedem ezt az életet élnie… bánatosan, egyedül, hitvány hotelszobákban…

_Az asszony_ (fenyegetően): Nem leszek én sokáig egyedül.

_A férfi:_ De igen. Mindig egyedül lesz. Ne hitegesse magát: soha maga
mást nem fog szeretni. Amint nem tudta beváltani azt a fenyegetését,
hogy… nevetséges!… hogy majd visszaadja nekem a kölcsönt, amint ezt a
fenyegetését nem tudta beváltani, mert nem tud csalni, mert drága,
tiszta és becsületes asszony, – éppen úgy nem tud soha máshoz férjhez
menni, mert… mert hűségre született. Engem szeret. És hűséges. Nem tehet
róla.

_Az asszony:_ És maga?

_A férfi:_ Én nem vagyok… hűséges. Én sem tehetek róla. De magát
szeretem, csak magát szeretem; és maga ezért visszajön hozzám.

_Az asszony:_ Nem. Nem. (Keserűen.) Hogy egy év mulva megint jöjjön a
fájdalom, a csalódás, a keserűség, a megalázottság? Nem.

_A férfi:_ De igen. Mert gondolja meg, hogy előbb jön a szeretet, a
szerelem, a mámor és az összeolvadás… jönnek azok a felejthetetlen
napok, drága hetek és édes hónapok, amelyek a maga bocsánatát követik…
(Mosolyogva.) Újra fiatal házaspár vagyunk: új nászúton, új
mézeshetekben, egy fiatal házasság édes első hónapjaiban, – nem éri ez
meg azt… akármit, ami utána jön?

_Az asszony_ (bágyadtan): Nem.

_A férfi:_ De igen. Ha az ilyen… megszakítások nem jönnének maguktól,
akkor rendezni kellene őket. Ha a házastársaknak eszük volna,
időről-időre megszakítanák egy-egy nagy haraggal a házaséletüket, hogy
azután megint örülhessenek neki. A házasság csak így marad édes és
friss. (Nagyon melegen.) Gondoljon arra, milyen jó lesz most együtt
élni… milyen bizalmas, milyen meleg, milyen forró… (Megfogja a kezét.)
Ne habozzék, édes, drága, egyetlen szerelmem… soha ilyen lángoló
vágyódással nem vágyódtam maga után… soha ilyen végleges és örök
odaadást nem éreztem maga iránt… Menyasszonyom… (A dereka után nyul.)

_Az asszony_ (bágyadtan): Azt igérje meg legalább, hogy nem csal meg
többet.

_A férfi_ (megölelte): Nem igérem. Semmit sem igérek. (Az ajkát keresi.)

_Az asszony_ (fel akar lázadni; de a lázadása bágyadt): Akkor…
takarodjék…

_A férfi:_ Nem. Hiszen… nem is… engednél már… Nem is engednél… úgy-e
nem?…

_Az asszony_ (nem válaszol, de az ajkát átengedi egy hosszú, hosszú
csóknak).




Elég!

(Éjjel. A hotel étterme lassan kiürül. A cigány ritkábban játszik. Egy
kis asztalnál két frakkos úr ül. Két pezsgős veder áll mellettük, mert
az egyik az édes pezsgőt szereti, a másik a savanyut. Az egyik
szivarozik, a másik cigarettázik.)

_A szivarozó:_ Hát öregem, én annyit mondhatok, hogy nekem elég volt. Én
szeretem a feleségemet. De ha még megcsalom, hát az legfeljebb egynapos,
– dehogy egynapos: egyórás ügy lesz. Jövök, megyek, fizetek. Pász.

_A cigarettázó:_ Fuj, – mi lett belőled, ha már koncedálod, hogy a
vásári árú is változatosságot jelent. Hiszen ma már csak az utolsó
bugrisok nem tudják, hogy a vásárolható szerelemnél még a leglangyosabb
hitvesi ölelés is többet ér.

_A szivarozó:_ Hiszen… Igaz… Úgy van… De nekem elég volt. Én soha többé
nem akarok komplikációkat, felelősséget, tusakodást, lelkifurdalást…
Tudod: vagy én öregedtem meg, vagy a szerelem lett átkozott módon komoly
üggyé… én, barátom, soha többé… Hát különben elmondom az egészet.
Hallgass csak ide.

_A cigarettázó:_ Hallgatok.

_A szivarozó:_ Hát, barátom… tavaly ősszel a feleségemnek el kellett
mennie délvidékre, hogy a tüdőgyulladását egészen kiheverje. Elvittem
Beaulieube; elhelyeztem; hazajöttem. Tudtam, hogy neki egész télen ott
kell maradnia; tudtam, hogy nekem egész télen Budapesten kell maradnom,
akkor volt, tudod, a nagy birtokrendezés, minden másodnap ott voltam az
ügyvédemnél; de hidd el, nem gondoltam én a világon semmire, aminek
szerelem a neve…

_A cigarettázó:_ Hanem?

_A szivarozó:_ Igen: hanem…

_A cigarettázó:_ Egyszerre csak!

_A szivarozó:_ Egyszerre csak észreveszem, hogy az én ügyvédem a külső
irodájában tart egy kis lányt. Tizennyolc éves, nem is nagyon szép, de
olyan melegszemü, hogy valami furcsa melegséget érzel, ha rádnéz…
(Elbámul a levegőbe.) Ezt a melegséget még most is érzem, ha csak rá is
gondolok…

_A cigarettázó:_ No… és aztán egy napon…

_A szivarozó:_ Igen… Hát egy napon persze elkezdek vele beszélgetni. Hát
kedves, nagyon kedves. Persze, csak pár szót váltok vele… „itthon van-e
az ügyvéd úr“, – nincs, – „mikor jön haza“, – egy félóra mulva –
„megvárhatom-e?“ – tessék… Leülök. Nézem. Nem néz fel. Leveleket
kopogtat a gépen. A feje, a nyaka, a kemény fiatal teste elragadó,
tudod, valami egészen különös tiszta szépségü, valami rendkívüli
üdeségü, lányos, lányos…

_A cigarettázó:_ Jó. És?

_A szivarozó:_ Hát kérlek, én persze keresgéltem az alkalmat, hogy
egyedül találjam. Beszélgettem vele. Megbarátkoztunk. Az apja
pénzbeszedő; neki száz korona fizetése van, százötvenet vagy kétszázat
is kapna, ha németül tudna, most tanulja a német gyorsírást, de nagyon
nehéz…

_A cigarettázó:_ Te rábeszélted, hogy ne fáradjon.

_A szivarozó:_ Hát, öregem, nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én
szédítettem azt a lányt. Tudom is én miért: talán mert olyan… lányos
volt, megsajnáltam. Segíteni akartam rajta, de, hidd el, egészen
önzetlenül. Inkább – hiszen mondom én: öregszem – inkább az apjának
éreztem magamat, mint… (Szünet.)

_A cigarettázó:_ Hanem azután mégis történt valami, ami…

_A szivarozó:_ Nem, kérlek, nem történt semmi. Hanem esküszöm neked, én
hozzá se nyúltam volna ahhoz a lányhoz, ha… ő nem akarta volna. Hidd el,
hogy ő bátorított.

_A cigarettázó_ (fanyarul): Ő bátorított?

_A szivarozó:_ Nem, ne értsd félre; hiszen majd meglátod: milyen furcsa…
milyen tiszta teremtés volt ez. Ő bátorított: de ezt úgy értsd, hogy…
hogy amikor már szerelmes volt belém, akkor valami gyönyörü nyiltsággal
megmutatta… és amellett mégis csodálatosan lányos maradt… soha én ilyet
még nem láttam: egy ilyen csodálatos, szemérmes bátorságot, – hiába, te
ezt nem értheted.

_A cigarettázó:_ Mna… jó. Aztán?

_A szivarozó:_ Aztán: amikor én aztán, hogy egyszer egyedül voltunk,
megfogtam a kezét, szó nélkül engedte; amikor megöleltem, szó nélkül
engedte; amikor híttam, szó nélkül eljött hozzám.

_A cigarettázó:_ No ha ez ilyen egyszerűen bonyolódik le…

_A szivarozó:_ Várj csak. Ez a drága, kedves, egyetlen teremtés pontosan
tudta, hogy én ki vagyok. Tudta, hogy feleségem van. Sőt tudta, hogy a
feleségemet szeretem. De azonfelül: én lelkiismeretesen, gondosan és
pontosan el is mondtam neki mindent. Megmondtam, mire számíthat és mi
az, amire nem számíthat. Megmondtam, hogy pár hónapom van az ő számára
és azt mondtam neki, hogy ha szeret, tekintse ezt a pár hónapot a
sorstól való ajándéknak: legyen ez a pár hónap a boldogságnak, a
gondtalanságnak, a vidám szerelemnek a pár hónapja, amely után jön…
Istenem, majd jön valami, férjhez adom, tudom is én…

_A cigarettázó:_ No… és?

_A szivarozó:_ És a csodálatos az, hogy ő mindenbe jókedvvel, vidáman és
boldogan belement. Az az öt hónap nekem olyan felejthetetlen lesz… hidd
el, itt érzem a számon az ajka édességét… megborzadok a gyönyörüségtől,
ha rágondolok… ha száz esztendeig élek még, akkor sem tudok felindulás…
és megindulás nélkül rá emlékezni. Mert…

_A cigarettázó:_ Jó. Tovább.

_A szivarozó:_ Mert ez az édes, üde és tiszta lány minden odaadásával és
egész mámoros asszonyvoltában olyan jó, egyszerü, hálás, nyugalmas,
engedékeny és engedelmes volt, amilyennek én soha még a legszerelmesebb
nőt sem láttam. Soha egy ellentmondás. Soha valami ingerlékenység. Soha
valami szeszély, vagy türelmetlenség. Mindig: hála, boldogság, öröm,
mosolygó tiszta száj, amelyet megcsókolhatsz, ha kedved van rá és amely…

_A cigarettázó:_ Jó. Mindent tudok. A végét.

_A szivarozó:_ Itt a vége. A tél eltelt. Március végén a feleségem
hazajövendő volt. Elébe akartam utazni. Vele – a kis lánnyal –
megbeszéltem, hogyan gondoskodom a sorsáról; mindenbe belenyugodott;
mosolygott; az édes, mosolygó ajkak…

_A cigarettázó_ (türelmetlen mozdulatot tesz).

_A szivarozó:_ Egy este el akartam búcsúzni tőle. Éjszakára azonban még
ott tartottam magamnál. Maradt. Reggel elment. Egy utolsó csók! Isten
veled, – Isten veled. Mosolygott. Délben megyek a vasúthoz. Megveszek
egy déli ujságot. Olvasom benne, hogy szíven lőtte magát.

_A cigarettázó_ (meghökkenve): Micsoda?

_A szivarozó:_ Szíven lőtte magát. Tőlem hazament. Három sort írt.
Megunta az életét, senki más okot ne keressen, semmi más oka nincs az
öngyilkosságra. És szíven lőtte magát.

(Hosszú szünet.)

_A cigarettázó:_ Meghalt?

_A szivarozó:_ Rögtön. Én persze visszafordultam… láttam még… Olyan
szép, fiatal halott volt… olyan szép… fiatal… (Nem tud tovább beszélni.)

_A cigarettázó_ (nem szól; elgondolkozva szívja a harmincadik
cigarettát).

_A szivarozó_ (hirtelen feláll; a jegygyürüjével megkopogtatja a
poharát; halkan): Hát, öregem… nekem, nekem elég volt. (Szünet.
Türelmetlenül.) Fizetek.

_A cigarettázó_ (is feláll).

(Fizetnek és szótlanul mennek hazafelé.)




Baradlay kapitány.

_Budapest, 1913. tavaszán._

Baradlay kapitány hosszú, szomorú pillantással nézett a beteg után, aki
mögött becsukódott az ajtó, azután odafordult az igazgatóhoz:

– Kérem, – mondta halkan – hagyják meg az uniformisát, ameddig lehet.

– Ameddig lehet, igen, – felelte az igazgató – de ha egyszer…

– Igen, igen… hiszen én éppen attól tartok, hogy rettenetesen hatna rá,
ha elvennék azt a ruhát, amelyet úgy szeret… A leglelkesebb katona volt…

Hallgatott, azután fanyarul hozzátette:

– És a legtehetségesebb. Egy lángelme. Bátor. Erős. Acélos. És így kell
végződnie…

Lefelé mentek a lépcsőn. Átmentek az udvaron. A vasrácsos kapu előtt
megállott Baradlay kapitány és még egyszer megkérdezte:

– És semmi remény arra, hogy?…

Az igazgató vonogatta vállát. Baradlay kapitány lehajtott fejjel
folytatta:

– Én nem tudok elszakadni attól a reménységtől, hogy mégis… Mi egyelőre
titokban tartjuk a dolgot, hátha…

– Hiszen lehet, lehet…

– Akkor Isten vele, igazgató úr…

A kezét nyujtotta, útnak indult, de hirtelen visszafordult:

– Hanem kérem, – mondta nyugtalanul – itt… ugyebár… tökéletes az őrizet…
Lehetetlen, hogy… hogy… valami történjék…

– Hogy kiszabaduljon? Megszökjék?

Az igazgató intett a kezével.

– Lehetetlen, – mondta mosolyogva. – Abszolute lehetetlen.

Baradlay kapitány még egyszer köszönt, azután szomorúan indult hazafelé.
Csendesen és fáradtan ment és az a vágya volt, bárcsak jól kisírhatná
magát.

Harmadnap délelőtt sürgősen hivták a telefonhoz. Odament. Az igazgató
akart vele beszélni.

– Tessék, – mondta Baradlay.

– Kapitány úr, nagy sajnálatomra be kell önnek jelentenem, hogy a beteg
eltünt.

Baradlay felhördült.

– Hogyan? – kiáltotta haragtól dadogva a telefonba. – Hogy lehetséges
ez? Hát nem megmondtam, hogy úgy őrizzék, mint a… Nem megmondtam, hogy?…

Az igazgató mentegetőzött:

– Uram, bocsásson meg, erre nem számíthattunk. Ez példátlan… A beteg
vasrostélyokat tört ki puszta kézzel és két emelet magasságból ugrott le
a földre.

Baradlay elfojtotta a haragját és csendesen kérdezte:

– Jó, de hát megtettek most legalább mindent?… nyomában vannak legalább?

– Mindent megtettünk, – felelte zavarodottan az igazgató – de, sajnos,
olyan nyomtalanul tünt el a sötétben…

Baradlay felordított:

– Hát mikor szökött meg?

– Tegnap este… én azért vártam az értesítéssel, mert reméltem…

Baradlay fékevesztetten ordított bele a telefonba:

– Tökfilkó… gazember… hát nem megmondtam… Ezer meg ezer ember halálos
veszedelme… gyáva, szamár gazember…

Odavágta a kagylót az apparátushoz és hajadonfővel rohant le az udvarra.
Az udvaron ott állott egy szolgálati automobil. Baradlay felugrott a
chauffeur mellé:

– A telepre! – kiáltott az altiszt fülébe, aki a kormánykeréken tartotta
a kezét.

– Jelentem alásan, az ezredes úr parancsa az…

– Új parancsot adok. Az én felelősségemre: indulni.

Az altiszt a sapkájához emelte a kezét és ismételte a parancsot:

– A kapitány úr parancsára…

A gép elindult és Baradlay fogcsikorgatva hajolt a sebességmérő felé:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

A gép sziszegve repült végig az úton és nyolc perc alatt megtette a
tizenöt kilométeres utat. A chauffeur az országúton akart megállni, de a
Baradlay parancsára be kellett kanyarodnia a dülőútra, amely a
kőépületekhez vitt. A gép recsegve-ropogva dülöngött végig a rossz úton
és Baradlay nem tudta megvárni, amíg megáll. Kiugrott a szaladó gépből
és futva indult a szélső épülethez.

– Őrparancsnok! – kiáltotta messziről.

Az őrség parancsnoka sietett elébe.

– Járt itt valaki ma reggel? – kérdezte Baradlay lihegve.

– Igenis.

Baradlay sápadtan hallgatta az altiszt válaszát, még néhány kérdést
intézett hozzá, azután lehajtotta a fejét és eltakarta a szemét.

– Járt a hetes számú raktárban is? – kérdezte azután halkan.

– Igenis, kapitány úr.

Baradlay beleharapott az ajkába, összevonta a homlokát, gondolkozott,
azután indult fel az őrszobába. A telefonhoz ment, féltucat számot
keresett ki a telefonkönyvből és idegesen diktálta be őket a központnak.

– Sürgősen, kérem, – mondta türelmetlenül. – Kérem, tessék tudomásul
venni, hogy egy rettentő veszedelem meggátlásáról van szó.

Egy méltatlankodó női hang válaszolt neki:

– Mihelyt lehet… Ne tessék türelmetlenkedni.

Baradlay hevesen akart válaszolni, de kint automobilrobogás zaja
hallatszott és az altiszt halkan jelentette neki:

– Az ezredes úr.

Baradlay otthagyta a telefont és kisietett.

– Mi történt? – kérdezte tőle felindultan az ezredes.

– Rettenetes dolog, ezredes úr. A beteg megszökött.

Az ezredes meghökkenve nyult a bajuszához és idegesen csavargatta.

– Gondoltam, hogv nagy baj van, de ez mindennél rosszabb.

Egy pillanatig hallgattak.

– Ez borzasztó, – szólalt meg az ezredes – hát hogy lehetséges…

– Ah, azok a gazemberek ott… Megmondtam nekik… De ami legborzasztóbb:
tegnap este szökött meg és csak most értesítettek… És mire kiértem…

– Csak nem? – kérdezte elsápadva az ezredes.

– De igen, – felelte halkan Baradlay – hajnalban itt járt, elvitte a
gépet és… és a hetes számu raktárt majdnem teljesen kiürítette.

– Ez irtózatos.

Sápadtan néztek egymásra, azután Baradlay halkan mondta:

– Mindenekelőtt jelentést kell tenni a hadügyminiszteriumnak. Azután a
bécsi, pozsonyi és budapesti rendőrségnek. Azután…

– Igen, igen – felelte szinte lihegve az ezredes. – A telefon…

– Már kértem.

Odaálltak a telefonkészülék elé, Baradlay levette a kagylót és a
haragtól szinte őrjöngve sürgette meg az összeköttetéseket. Az ideges
női hang epésen válaszolt és Baradlay ekkor a postafőnököt kérte a
telefonhoz. Annak megmagyarázta, miről van szó és ekkor végre megkapták
az első összeköttetést.

– A borzasztó az, – sugta Baradlay gyorsan az ezredesnek – hogy a
rendőrség teljesen tehetetlen lesz… Egész gyalogezredeknek kell
kivonulniok és akkor is nagy kérdés, tudnak-e valamit elérni…

Az ezredes szótlanul intett igent, azután átvette a telefonkagylót és
elkezdett a hadügyminisztériummal beszélni. Baradlay leült és lázasan
jegyezgetett egy fehér ívpapirra, amelyet az őrségtől kért. Az ezredes
be akarta fejezni a beszélgetést. Ekkor odaugrott melléje:

– Értesítsék ők – sugta neki – a rendőrségeket. Ők gyorsabban tehetik.
Én azalatt elkészülök ezzel itt és öt perc mulva felolvasom nekik.

– Mi az?

Baradlay már visszaült az asztal mellé és sietve felelte:

– Ez egy… mozgósítási terv.

Az ezredes befejezte a beszélgetést, azután leült Baradlay mellé és
izgatottan nézte, hogyan repül végig a ceruzája a papiron. Baradlay nem
nézett fel a munkájából, de két perc mulva megszólalt:

– Most kérem újra a hadügyminisztériumot.

Az ezredes sietve ment a telefonhoz. Mire Baradlay felállott, már
nyújtotta feléje a kagylót:

– Itt van.

Baradlay jobb kezébe vette a kagylót, bal kezébe a teleírt papirlapot.
Jelentkezett:

– Itt Baradlay kapitány.

Azután folytatta:

– Minthogy a veszedelem rettentően nagy és minthogy sürgős intézkedésre
van szükség, minthogy továbbá mi jól ismerjük azokat a bosszúterveket,
amelyek a beteget foglalkoztatták és minthogy végül a rendőrség egészen
tehetetlen lesz a veszedelemmel szemben, mi egy tervet dolgoztunk ki,
egy gyors javaslatot a legsürgősebb parancsokra nézve, amelyek
véleményünk szerint kiadandók volnának. Alázattal engedelmet kérek rá
excellenciádtól, hogy előadjam.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– Mindenekelőtt, azt hisszük, alarmirozandó volna a bécsi helyőrség
valamennyi gyalogezrede. A legénység éles töltéssel látandó el. Ezek a
gyalogezredek kivezénylendők Bécs keleti határára, ahol sűrű vonalban
állítandók fel. Egy teljes gyalogezred vissza volna tartandó: részben
további rendelkezésre, részben… részben a Burg védelmére.

Megállt egy másodpercre, azután felelt arra az elszörnyedt kiáltásra,
amelyet hallott:

– Igen… fájdalom, ettől is tartanunk kell… a beteg bosszútervei között
ez is ott volt…

Megállt és visszafordult az ezredes felé.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Várnom kell. Ezt a parancsot rögtön kiadja. Nagyon helyes.

Újra beszélni kezdett:

– Igen. Itt vagyok. Az őrség megkapta a parancsot?… Igen, meg volna
hagyandó, hogy az egész őrség lépjen fegyverbe; kordon vonandó az egész
Burg köré és a – ha rákerül a sor – a vezénylő tisztek igyekezzenek
sortüzet adni a hang irányában. A gép, sajnos, nappal csaknem teljesen
láthatatlan. A motor zúgása az egyetlen áruló jel; csak félő, hogy a
nagyvárosi zaj ezt is elnyomja. Be kellene a közlekedést szüntetni.

Visszafordult az ezredes felé.

– Megtörténik – mondta halkan.

Aztán újra beszélni kezdett:

– Bécs városán kívül veszedelem fenyegeti a környék nyaralóhelyeit:
elsősorban Vöslaut. Azután: Salzburgot, sőt Münchent is. Még inkább
Pozsony és Budapestet. Egyszóval mindazokat a helyeket, amelyekhez a
betegnek legfájdalmasabb emlékei füződnek.

Válaszolt egy kérdésre:

– Ezek azok a helyek, ahol a felesége… ahol a felesége megcsalta,
illetőleg ahol a csalás felfedezése után a… a másik férfival élt… ahová
előle menekült.

Ismét kérdésre kellett válaszolnia:

– Lehet hogy más helyek is veszedelemben vannak. A parancs tehát
kiterjedhet a monarchia minden helyőrségére. De minthogy a beteg
boszútervei csak ezekre a városokra irányultak, és minthogy részben a
nagyvárosi romlottságnak tulajdonította felesége hűtlenségét, ezek a
városok szorulnak elsősorban védelemre.

Várt egy másodpercig, azután folytatta:

– A bécs–budapesti vonalon, amennyire az idő rövidsége megengedi, a
rendszeres mozgósításnak egy fajtája volna elrendelendő. Fel lehet
tételezni, hogy a beteg azt az utat veszi, amelyet már többször megtett:
Bécstől egyenes vonalban Pozsonyig, Pozsonytól a Duna felett Budapestig.
A pozsonyi helyőrség el volna osztandó a nyugati dombokon és a
Dunaparton. A Győrben állomásozó gyalogezred azt a parancsot kapná,
hogy…

Lassan olvasta le a papirlap egész szövegét, mert a telefondrót másik
végén jegyezték az utasításokat. Mikor a szöveg végére ért, így szólt:

– Tartani lehet azonban tőle, hogy ha a beteget… nem sikerül idejekorán
ártalmatlanná tenni, ha észreveszi, hogy valóságos mozgósítás történt
ellene… hogy akkor óvatossá válik és menekül. Az üldözésére ebben az
esetben mi vállalkoznánk. Ha excellenciád elrendelné, hogy az
eseményekről értesítést kapjunk, akkor a telep tisztjei a
rendelkezésünkre álló gépeken a beteg üldözésére indulnánk. És ha
elérnők őt, – ami jó hírszolgálat segítségével lehetséges – akkor mi
ártalmatlanná is tennők…

Egy utasításra felelt:

– Természetesen nem veszélyeztetnők felesleges módon az életünket, hanem
lelőnők… igen, mint a veszett ebet… a beteget… szegény, boldogtalan
barátunkat…

A hangja elhalkult és akadozott. Rövid igennel válaszolt még egy
parancsra, azután letette a kagylót. Lassan visszafordúlt. Sápadtan
törölte le a verítéket a homlokáról.

– Maradjon itt, Baradlay, – mondotta az ezredes. – Én kiadom a
parancsot.

– Ezredes úr, – szólt halkan Baradlay – én a tizes számú gépet kérem.

– Nem, Baradlay, – felelte az ezredes. – Magának a másik _láthatatlant_
adom. Magának jut majd a legveszedelmesebb feladat…

– Éppen azért, – felelte halkan Baradlay. – Én azt akarom, hogy ő jól
lásson…

– De én nem akarom. Nekem nagyon is drága maga. Ha őt elveszítettük,
legalább magát…

Megindultan rázta meg a fejét és kiment. Baradlay magára maradt.
Fáradtan nézett maga elé és keserű, gyerekes tehetetlenséggel húzta el
újra meg újra egy síró mozdulattal a száját. Húsz percig ült így, amikor
megszólalt a telefon. Felugrott. A kezébe vette a kagylót, kérdésekre
válaszolt és parancsokat vett tudomásul. Bejött az ezredes. Baradlay
letette a kagylót.

– Mi az? – kérdezte az ezredes.

– Irtózatos, – felelte Baradlay. – Vöslaura három bombát hajított…

– Hát csakugyan ott kezdte?

– Ott. Az a legfájóbb emléke. Azt a villát, ahol… Azt eltörölte a föld
színéről. Most indul Bécs felé. A hadügyminisztérium azt parancsolja,
hogy a telep minden gépe induljon Bécs felé… hátha el lehet érni.
Akármelyik kivonult csapat megadja a felvilágosítást, ami még szükséges.

Az ezredes gondolkozott egy másodpercig.

– Mind indul, – mondotta azután – a maga kivételével. Magát itt tartom
még, Baradlay.

Kisietett. Baradlay odament az őrszoba ablakába és nézte, mi történik. A
nagy katonai telep minden repülőgépe kint volt már a mezőn. Egy részük
készen állott; a többi körül dühös és siető munka folyt: a
benzintartókat töltögették tele, a csavarokat próbálták ki; a szerelő
katonák izzadtan dolgoztak, a tisztek a végső utasításokat kapták meg az
ezredestől. Az ezredes a sapkájához emelte a kezét; a tisztek
szétrebbentek, de az ezredes még visszatartotta őket. Az egyik raktárból
rövid karabélyokat hoztak ki.

A karabélyok átvevődtek; a tisztek felvetették magukat a gépeik nyergébe
és az első gép suhanva, zúgva szárnyalt neki a mezőnek. Pár másodperc
alatt fellibbent a levegőbe és néhány perc múlva kis folt volt a
szemhatáron. Rögtön utána elindult a második, azután a harmadik és
nemsokára az egész nagyszerü madársor felvetette magát a levegőbe a nagy
vadászatra.

Az ezredes visszajött.

– Semmi hír?

– Semmi.

Leültek és hallgattak.

– Félek tőle, – mondta az ezredes – hogy magára is rákerül még a sor,
Baradlay.

Baradlay bólintott. Azután megint hallgattak. A várakozás tűrhetetlen
volt.

– Rettenetes, – mondta az ezredes.

Elővette az óráját.

– Hol lehet most?

Baradlay halkan és kétségbeesetten felelte:

– Oh… bizonyos, hogy már Bécs felett van.

A keze közé szorította a homlokát:

– A fél várost elpusztíthatja. Azok a rettenetes bombák, amelyeket
együtt próbáltunk ki… Egyetleneggyel egy egész palotát!…

Felemelte a fejét:

– És hogy felrakodott… Mint aki egész városokat akar kipusztítani… Azért
haladt eddig olyan lassan előre.

Felugrott.

– Rossz tanácsot adtunk a hadügyminisztériumnak, – mondta. – Bécs utcáit
és háztetőit kell katonasággal megrakni.

Az ezredes habozott egy másodpercig, azután a telefonhoz lépett. De
ugyanekkor már meg is csendült a telefon. Az ezredes izgatottan kapott a
kagyló után. Amikor letette a kagylót, reszkető ajakkal fordult
Baradlayhoz:

– Bécs felett kering… Először a Burg fölé indult. Nem látták jól, bár
elég alacsonyan repült, de húsz sortüzet adtak a hang irányában. Azt
hiszik, megsebesült… de egy bombát mégis sikerült ledobnia. A Burg
udvarára… Megölt tíz katonát, megsebesített egy egész századot, Bécs
őrjöng a rémülettől… az utcán csak katonák vannak… a tüzérség is
kivonult… természetesen csak kézi fegyverrel, természetes, hogy ágyúval
nem lőhetnek rá…

– Természetes, mondta szórakozottan Baradlay.

Mind a ketten ennél a részletnél akadtak meg, mert az egész lelkük
dermedten meredt a szörnyű vizióra, amelyet az üzenet felröppentett
előttük. A Burg… amelyet ezer meg ezer szurony hiába vesz most körül… Az
óriási város, amely felett szinte láthatatlanul, zúgva kering a halál…
Mit lehetne tenni? Mit lehetne?

Újra megszólalt a telefon. Az ezredes megrettenve ugrott fel és szinte
vonakodva lépett a készülékhez, mint aki már nem akar több szörnyü hírt
hallani. Dideregve fogta a kezébe a kagylót, felelt és kérdezett, azután
remegő lábbal lépett visszafelé egyet és fáradtan leült.

– Mi az? – kérdezte halkan Baradlay.

Az ezredes dadogva felelte:

– Bécs utcáin nincs élet… A villamoskocsik ott állnak… mindenki leugrált
róluk… az emberek meg vannak őrülve a félelemtől… Előbb nem vették
komolyan a dolgot… a sortüzeket sem… De a… a beteg a Ringen ledobott
három bombát egy szállodára, amelyben a felesége… És most mindenki rohan
a pincékbe. Az egész szálloda összeomlott…

Baradlay szótlanul hallgatta.

– Más nincs? – kérdezte azután.

– De igen. A tisztjeink lassanként megérkeznek… Körül akarják fogni.

Elhallgatott. Végtelen percek teltek el hosszu sorban, egymás után egy
teljes óra hosszat. Akkor ismét megcsendült a telefon. Az ezredes
meghallgatta az értesítést és a parancsot, azután letette a kagylót és
visszafordult.

– Baradlay, – mondta röviden – indulnia kell.

Baradlay felugrott.

– Mi történt? – kérdezte kifelé menet.

– A tisztjeink körülfogták, de áttört közöttük. Lőttek rá. Visszalőtt.
Pisztolya is van. Kettőt megsebesített. Nem súlyosan. Most indult kelet
felé.

– Budapestnek megy, – kiáltotta Baradlay.

– Bizonyosan. Magának meg kell előznie. Meg _kell_ előznie, Baradlay.

Baradlay lehajtotta a fejét és halkan mondta:

– Budapesten van az anyám és a menyasszonyom.

Az ezredes nem felelt. Megálltak a gép előtt. Az ezredes figyelmesen
megnézte a gépet, a hadsereg nagy kincsét és titkát, amelynek a fehér
zománca most fényesen csillogott a napsugárban, és amely pár száz méter
magasságban láthatatlanná lesz ettől a zománctól. Figyelmesen,
megindultan nézte a gépet, megvizsgálta, megsimogatta, mint valami
élőlényt, azután hirtelen odafordult Baradlayhoz:

– Menjen, Baradlay, – mondta rekedten – és… vigyázzon magára, édes fiam.

Baradlay felugrott a gépre; nem tudott szólni; könnyes szemmel intett az
ezredesnek, megindította a motort és tíz másodperc múlva már fent úszott
a levegőben. A megindultsága ekkor rögtön elmúlt; munkában volt; katona
volt; harcba megy; ölnie kell. Összeszorította az ajkát, hidegen nézett
maga elé és kemény elszántsággal mérlegelte, mit kell tennie.

Megelőzi: ez bizonyos. Megelőzi: – de hátha nem is jön Budapest felé?
Mindegy. Ha nem jön Budapest felé, akkor üldözzék a többiek. Neki most
Budapestet kell megvédenie.

Lenézett. Alatta ott volt a Duna csillogó szalagja; mindjárt itt van
Komárom. Ebben a másodpercben eszébe jutott, hogy elfelejtettek valamit
és a következő másodpercben már meg is győződött róla, milyen igaza
volt, amikor boszankodott magára a feledékenysége miatt. Elfelejtették
értesíteni az egész dunai vonalra kirendelt katonaságot, hogy elsőnek ő
jön, és most ez a katonaság ő rá lő… Lent sortüzek ropogtak gyors
egymásutánban; a hangjuk elhalkulva jutott fel hozzá, de a golyótömegek
fütyülését jól hallotta. Mit csináljon? Elkanyarodott a dunai vonaltól.
Itt mindenütt golyózápor fogadná most már… semmiképpen sem lehet
jeleznie, hogy ő nem üldözött, hanem üldöző.

Kerülnie kell a védelem vonalát. Kerülnie kell a lakott területet. De
ugyanezt teszi majd a beteg is… Felujjongott erre a gondolatra. Hiszen
akkor világos: Komáromot, Esztergomot, Vácot kikerüli, északnak csap és
északról fordul délre; a Rákos tájékán kell rá várnia.

Eljutott a Rákosra és nyugodtan keringett a levegőben. Minden izgalma
elmúlt. Kivette a pisztolyát és megpróbálta. Rendben volt. Most jöhet az
összecsapás. Dél régen elmúlt és egyszerre elmosolyodva vette észre,
hogy heves éhséget érez. Megnézte az óráját. Három óra.

Gondolkozóba esett: hátha mégsem erről jönne. Hátha a jobbparti hegyeket
veszi és Buda felől repül a város fölé. Megdobbant a szíve. Fölfelé
irányította a gépét, feljutott kétezer méter magasságba és kétségbeesve,
kutatva nézett szét: nem látja-e meg valahol. Azután kétségbeesve
ereszkedett ismét lejebb: a keresés úgy sem használ semmit. A gép már
ezer méterről szinte teljesen láthatatlan; megtalálni nem lehet, csak
véletlenül – csak kiszámítottan – találkozni lehet vele. Az idő múlt, ő
fáradtan keringett fent a levegőben és egyre nyugodtabb lett. Gyötörte
az éhség; a feje zúgott; a szeme előtt tüzes karikák táncoltak és
remegő, kínzó agya egy fájdalmas vizióval gyötrődött: a beteg a másik
oldalról rohanja meg a várost, ő harcra kél vele és a katonák odalent
nem a beteget teszik ártalmatlanná, hanem őt lövik le…

Félt. A lehetőségek, amelyek kínozták, a rettentő várakozás, a feszült
figyelem, az izgatottság, az éhség, mindez elkábította. Didergett.
Fázott és félt. És az az érzése volt, hogy elveszti a gépe felett való
uralmát; a zuhanás ijedelme rohanta meg újra meg újra.

Előrehajolt a gép nyergében és a földre kezdett figyelni: foltokra,
amelyeket a mezőn látott. Mik azok? Emberek? Mit csinálnak? Miért élnek?
Ne éljenek. Voltak másodpercei, amikor nem tudta már, nem ő-e a beteg,
aki elindult városokat elpusztítani. Az üldöző ő, vagy az üldözött? Két
láthatatlan gép kering a magasban; az egyik hajszolja a másikat; nem őt
hajszolják-e… Nem őt akarják-e megölni?

Nyugaton már piroslott a szemhatár; a napgolyó bágyadt, vörös felhők
között készült lebukni. Baradlay elcsüggedve és kábultan várta az
éjszakát, amikor egyszerre egy ismerős hangot hallott. Mi ez? Egy motor
zúgása. Nem az ő motoráé? Nem. Áthallatszik az övének a zúgásán; ismerős
az üteme; ezt a motort ők ketten építették bele egy csodálatos gépbe: ő,
Baradlay, és az, aki most a gépen jön.

Megrázkódott és olyan lendülettel egyenesedett ki, hogy szinte
megbillent a helyén. De ez után a veszedelmes mozdulat után biztosan és
keményen fogta meg újra a kormányt. Tiszta volt a feje. Vége volt minden
viaskodásnak: a teste gyengeségével, a lelke izgalmával, szenvedő agya
fájó vizióival. Tiszta volt a feje és biztos volt a szeme.

Hol van az a gép? Tiszta és biztos szemmel kereste a motor zúgásának az
irányában. Hol van? Ah… a lenyugvó nap ferde sugarai megtörtek rajta egy
másodpercre… egy másodpercre tisztán lehetett látni…

Ott van. Olyan gyorsan kanyarodott feléje, hogy a gépét szinte
felbillentette. De nem érzett többé veszedelmet, nem félt többé
semmitől… vigyázni csak azért vigyázott, mert neki kell győznie. A gyors
kanyarulattal a közelébe jutott; még közelebb akart hozzá jutni; nem
szabad többé elveszítenie a szeme elől egy percre sem, mert jöhet a
sötétség és akkor…

A közelében volt, de ekkor a másik is észrevette őt. Észrevette és meg
akart előle szökni. Baradlay kapitány most annyira volt tőle, hogy
minden mozdulatát látta már: látta, hogyan nyúl a kormányhoz, látta,
hogyan kanyarodik el előle, látta, hogyan indul felfelé, hogy lerázza
magáról. A nyomában maradt. Tudta, hogy ha másképpen nem tud boldogulni,
akkor inkább összetöreti mindkettejük gépét és elpusztítja vele együtt
magát; de a város fölé nem szabad eljutnia…

A beteg azonban ezt akarta. Kitért és a város felé indult. Fölfelé és a
város fölé. Baradlay kapitány elérte. A balkeze a kormányon volt; a
jobbkezében a pisztolyát tartotta. Félperc múlva fedetlenül van előtte a
beteg.

Ebben a félpercben egyszerre elöntötte a szánalom a szívét. A nagy
testvéri szeretete felgyúlt a szívében és félig öntudatlanul,
megindultan belekiáltotta a beteg nevét a levegőbe. A beteg feléje
fordult és felemelte a pisztolyát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a
két gép ingott az összezúduló levegőáramlástól. A beteg felemelte a
pisztolyát. Meg kellene előzni. Baradlay hagyta. Az az érzése volt, hogy
át kell engednie az első lövést. Hadd lőjjön ő először. A beteg
felemelte a pisztolyát, de a pisztoly nem sült el. Minden tölténye ki
volt lövöldözve. A beteg ekkor a bombái felé nyúlt.

Baradlay látta a mozdulatát, látta, hogy a vállából lassan folyik a vér,
– ott már puskagolyó érte – tisztán látta a lehajtott fejét. A város
első házai fölött repültek. Baradlay látta, amint kiegyenesedik;
felemelte a pisztolyát, gondosan célzott és mély szánalommal a szívében,
megindultan, de biztosan és pontosan szíven lőtte.




A Csornay-család.

A legfiatalabb Csornay-fiu, a kis Csornay József ötödik fiúnak született
a Csornay Péter előkelő, híres és nevezetes családjában. Már a jötte
úgyszólván kedves szüleinek akarata ellenére történt: Csornay Péterék
ekkorra éppen megelégelték az ég áldását és úgy érezték, hogy a
villámgyorsan növekedő, félelmetesen kamaszodó és kábító tevékenységű
négy fiúval éppen elég dolguk lesz. Az ég azonban nem ügyelt az
óhajtásaikra és a felserdülő négy fiu után ötödiknek beállított az elég
kelletlenül fogadott kis Csornay József.

Amilyen vegyes érzelmekkel fogadták az érkezését, olyan vegyes
érzelmekkel kísérte azután egész családja a növekedését és a
kifejlődését is. A legkisebb Csornay-fiu ugyanis mindenféleképpen
elütött négy bátyjától; sőt túlzás nélkül lehetett mondani, hogy ezer év
óta, amióta a Csornayak Magyarországon vannak, ilyen sarjadéka még nem
volt az ősi fának. A kis Csornay József mindenekelőtt egész életében
kicsi maradt: alacsony, vékony, nyugtalan és ideges. Négy bátyja egy-egy
szálfa volt, egy-egy fiatal medve, félelmes talpu és félelmes körmű: ő
se nagyra nem nőtt, se verekedővé nem lett, se mulatságaikban velük nem
tartott. Azonkívül: már gyerekkorában a legfurcsább hajlamokat árulta
el. Amíg a többiek édeskeveset törődtek vele, hogy édesapjuknak milyenek
az anyagi viszonyai, a kis Csornay József már gyerekkorában azt
firtatta, van-e még valami a Csornay-vagyonból, és meglepően korán azt
állította, hogy a legfontosabb dolog sok pénzt, minél több pénzt, minden
pénzt megszerezni. Hogy ezzel a türelmetlenségével sokáig egyedül állott
a családjában, az kevéssé zsenirozta; hogy gyerekkori csereberéi és
korán kifejlett üzérkedő hajlamai miatt közmegvetésben volt része, azon
egy cseppet sem illetődött meg; és amikor a gimnáziumot elvégezte, akkor
gyors elhatározással szakított a család tradicióival: nem ment a jogra
és nem törekedett a vármegyéhez, hanem hirtelen elvégzett egy
kereskedelmi tanfolyamot, – még pedig Hamburgban – azután hazajött és
még hirtelenebbül beállott társnak egy igen szerény marosvári pénzváltó-
és banküzletbe, amelybe a hozzáértésén kívül elsősorban a nevét és az
összeköttetéseit hozta betét gyanánt. A családi lenézés ekkor teljessé
lett iránta; elegáns és szép bátyjai Jusszufnak, jebuzeusnak,
izmaelitának és még rosszabbnak nevezték, és amennyire lehetett,
kerülték a vele való érintkezést. Így tartott ez két évig, amikor végre
megjött a fordulat.

A fordulat ott kezdődött, hogy Csornay Péter, aki főszolgabíróból
alispánná, majd alispánból főispánná lett, egy kedvezőtlen kormányválság
után kicseppent a főispánságból és nagy bőségben lévő idejét arra
használta fel, hogy alapos szemlét tartson vagyoni helyzete felett. A
szemle szívet busító eredménnyel járt; és ha kétségek még maradtak
volna, ezeket a kétségeket végleg eloszlatta a hitelezőknek az a
beláthatatlan serege, amely a nyugalmazott főispánnál nem volt hajlandó
türelemmel várni mindarra, amire az aktiv főispánnál türelemmel várt. Az
öregedő Csornay Péter így rájött arra, hogy sok pénzt, minél több pénzt,
minden pénzt meg kell szerezni és a család megszokott lelkesedésével,
lendületével és okosságával fogott neki a dolognak. Mindenekelőtt arra
gondolt, hogy képviselővé választatja magát; de a választások még messze
voltak, és arról, hogy az álmélkodva és nagy tisztelettel emlegetett
budapesti nagy üzletek közvetlen közelébe férkőzzék, így egyelőre le
kellett mondania. A szerencse azonban kedvezett neki és egy bizonyos
összeköttetést a budapesti nagytőkével így hamarosan megteremthetett. A
dolog úgy történt, hogy a hollódi gróf a kaszinóban azt mondta, hogy
egész nagy hollódi birtokát el akarja adni. Az öreg Csornay Péter,
akinek ekkor állandóan a budapesti nagy üzletek jártak az eszében,
ajánlkozott rá, hogy ő nyélbe üti az eladást. („Jobb, ha úriemberre
bízod magadat.“) A hollódi gróf hajlott a dologra, és az öreg Csornay
Péternek két nap múlva kezében volt az opciós levél. A hollódi birtok
féléven belül tíz millió koronáért neki eladatik. Az opciós levél az
egész Csornay-családban nagy örömet keltett; nyilvánvaló volt, hogy a
birtok többet ér tíz milliónál. („A mai időben, amikor a parasztot a
nyavalya töri a földért.“) A kérdés csak az volt, mi a további teendő. A
további teendőkre nézve a család gyorsan határozott:

– Fel kell menni Árkay Jenőhöz.

A család egyhangúlag ezen a véleményen volt, csak a kis Csornay József
tiltakozott kézzel-lábbal Árkay ellen. Nem kell hozzá menni. Erőszakos.
Megbízhatatlan. Képes a legnagyobb aljasságra. A család lehurrogta az
ellentmondást. Árkay a legnagyobb ember. Árkay csinál meg minden nagy
üzletet. Az Árkay keze között ömlik át a nagy pénzfolyó.

– De megbízhatatlan, ha mondom.

– Hogyne! A te bájzlid a megbízható, és a Magyar Földhitelbank
százmilliós alaptőkéje a megbízhatatlan.

– Minden aljasságra képes.

– _Én velem_ szemben nem.

Elintézett dolog volt: az öreg Csornay Péter megy egyenesen Árkayhoz,
akit a pártkörből úgyis ismer, aki a leggyorsabban csinál meg minden
nagy üzletet, és akinek a révén egy megyebeli család már nehéz
százezrekhez jutott. Az öreg Csornay Péter felment tehát Budapestre és
elment Árkayhoz. Árkay – amint előrelátható volt – elragadtatással
fogadta. Vele – amint előrelátható volt – félmillió korona közvetítési
díjban megállapodott. És félév múlva – amint előrelátható volt –
kegyetlenül becsapta.

Csak azt csinálta ugyanis, hogy az öreg Csornay Péter révén érintkezésbe
lépett a hollódi gróffal; meggyőzte őt arról, hogy közvetítőre semmi
szükség; a tárgyalásokat halasztgatta, az üzletet perfektuálta, ismét
perfektuálta, hónapokig egyre perfektuálta, és amikor félév múlva az
opció lejáróban volt, kifejezte a sajnálkozását. Az öreg Csornay Péter
kapkodott fűhöz-fához, megpróbálta egy másik banktól huszonnégy óra
alatt megszerezni a tíz milliót, és amikor ez csodálatosképpen nem
sikerült, hazautazott Marosvárra és összegyűlt fiai előtt sírva fakadt.

A sírásra volt is némi ok. Az elmúlt félév alatt a család nagyon is a
zsebében érezte a félmilliót: úgy élt tehát, mint akinek megvan a
félmilliója. A régi hitelezők mind erre a félmillióra utaltattak, sőt a
félmillióra való hivatkozással újabb hitelezők is kreálódtak. De ami
ennél még rosszabb volt, és ami valóban okot adott a sírásra: Csornay
Péterben ez az ügy az erkölcsi világrendbe vetett hitet ingatta meg,
felvilágosította arról, hogy ez a világ nem a lehető világok legjobbika
és – úgy látszott – örökre visszariasztotta minden próbálkozástól,
megtörvén minden energiáját.

Ekkor lépett akcióba a kis Csornay József. Síró apját nem tudta
megvígasztalni, elbúsult szálfa-bátyjait azonban maga köré gyűjtötte és
elmondta nekik, mi a teendő.

– Nagyon tévedtek, – felelte várakozó pillantásukra – kereskedelmi úton
ezt a pénzt, amelyet tőletek elloptak, visszaszerezni már nem lehet.
Hanem hiszen ti nem vagytok kereskedők, hanem urak. Urak vagyunk, mi?

A négy szálfa elbúsúltan intette, hogy igen.

– Hátha urak vagyunk, legyünk urak – mondta a kis Csornay József.

Közölte a teendőket négy bátyjával, és a négy közül a két fiatalabbal
habozás nélkül felutazott Budapestre. A másik kettőnek meghagyta, hogy
távirati hívására tartsák készen magukat. Budapesten a kis Csornay
József bevezettette magát bátyjaival a kaszinóba, amelynek ő nem volt
tagja és megmutattatta magának Árkay Jenőt, aki igen nehezen lett
tagjává a kaszinónak. Árkay Jenő középtermetü, mosolygó és elegáns úr
volt és a kis Csornay József rögtön indult, hogy beszédbe ered vele,
amikor értesült róla, hogy estére kaszinó-bál lesz, és hogy a bálon
Árkay családostul lesz jelen. A beszélgetést erre elhalasztotta estére.

Az elhalasztott beszélgetés este azután megtörtént. A kis Csornay József
bemutattatta magát Árkaynak és megkérte rá, adna neki egy rövid
audienciát. Az audiencia megadatott. A kis Csornay József az audiencián
egyszerűen, nyiltszívűen és szerényen arra kérte őméltóságát, hozza
helyre azt a hibát, amelyet a bank – a bank – apjával szemben
elkövetett. Jogilag, sőt koncedálja: kereskedelmileg is az elintézés
rendben van. De csak formailag van rendben.

– Hja, – mondta Árkay Jenő lekötelező mosollyal – az üzletben a formák
döntenek.

– De nemcsak üzletemberek vagyunk, – vélte udvariasan a kis Csornay –
hanem emberek is, sőt úriemberek is.

– Igen, – felelte lekötelező mosollyal Árkay – itt igen. Itt úriemberek
vagyunk, kint üzletemberek.

– No, ha csak itt úriemberek vagyunk!…

Árkay Jenő meghökkenve nézett rá, de a kis Csornay József udvariasan
elbúcsúzott tőle és őszintén sajnálkozott, hogy a dolgot nem lehetett
elintézni. Ő maga is üzletember és szerette volna a dolgot üzletemberek
módján elintézni, így kénytelen ráhagyni az elintézést a fivéreire, akik
persze semmit sem értenek az üzlethez és úgyszólván nem is mások, csak
éppen úriemberek. Ezzel ajánlotta magát.

Árkay visszament a bálterembe és visszament a kis Csornay József is. A
legfiatalabb bátyjának, aki várt rá, nemet intett. A legfiatalabb bátyja
– aki közigazgatási gyakornok volt a vármegyén – erre összeráncolta a
homlokát és a maga részéről igent intett. A kis Csornay ennek
következtében azután megállott egy sarokban és nyugodt érdeklődéssel
várta a fejleményeket, a nagy Csornay pedig belefúrta magát a tömegbe.
Lassan és nehezen haladt előre, mert a tömeg igen sűrü volt, de a
haladása mégis biztos és egyirányu volt; mint egy szép frakkos árbóc,
ingott a felé a tájék felé, ahol az Árkay Jenő mosolygó feje volt
látható. Soká tartott, amíg ideért. Amikor azután ideért, akkor az
események gyorsan követték egymást. Amennyire utólag meg lehetett
állapítani, ez történt.

A frakkos árbóc kikötött annál a kis szigetnél, amelyen Árkay állott és
jól irányított lépéssel rálépett az Árkay Jenő lakkcipőjére. Árkay Jenő
felszisszent, mire az árbóc megkérdezte, mi tetszik. Árkay Jenő erre
felsőbbséges, de kínos mosollyal megmondta a nevét, abban a jól
megalapozott hitben, hogy a bemutatkozás elintézi a kis ügyet. Ehelyett
az történt, hogy az árbóc megmozdult és kijelentette, hogy
csirkefogókkal nem fog kezet, majd amikor Árkay Jenő sápadtan kikérte
magának ezt a hangot, felemelte rettentő medvetenyerét és szeliden arcul
legyintette a sápadt pénzfejedelmet. Az egész ügy villámgyorsan zajlott
le; illendő csendességben; mindössze tíz-húsz ember látta és
húsz-harminc hallotta; és hogy öt perc múlva ujjongó kárörömmel vett
róla tudomást az egész terem, arról a nagy Csornay nem tehetett. Ő a
kaszinó egyik igazgatójától bocsánatot kérvén azért, hogy indulatain
uralkodni nem tudott és néhány barátjának elmagyarázván indulatai okát,
eltávozott a kaszinóból, mindössze azt a jogát tartván fenn, hogy a
szintén távozó bankvezérrel három golyót váltson, és hogy az
eredménytelen golyóváltások után átnyújtsa neki azt a minden parade-ot
átvágó primvágást, amely a specialitása volt.

Árkay Jenő tehát megkapta ezt a szép primvágást és egy hétig boldog
elégtétellel hurcolta vastag kötéssel ellátott fejét egész Budapesten
át. Egy hét múlva azonban az öröme váratlanul elborult. Este történt, a
pártkörben volt, miniszteri kézszorításokat fogadott, amikor egyszerre
egy alacsony termetü, ideges és finom fejü fiatal urat vett észre, aki
feléje tartott. Ez a fiatal úr a kis Csornay volt, aki bevezettette
magát a klubba a számos marosmegyei képviselő közül az egyikkel, aki –
természetesen – éppen úgy, mint a többi, atyjafia volt.

A kis Csornay József tehát udvarias mosolygással közeledett a hősies
pénzfejedelem felé és összecsapta előtte a bokáját:

– Méltóságos uram, – mondta – csak a mély sajnálatomnak akarok
kifejezést adni a felett, hogy a bátyám elragadtatta magát, és hogy az
ügyet egyelőre ilyen módon kellett elintézni.

A hatalmas pénzember bekötött fejére utalt egy udvarias intéssel és ez
intés jól esett volna a sebesültnek, ha egy kellemetlen szó meg nem
ragadt volna a fülében:

– Egyelőre? Hogy érti ezt?

A kis Csornay válasz helyett megszólított egy öreg urat:

– Andor bátyám, szabad kérnem.

Odafordult Árkay Jenőhöz:

– Bocsánat egy percre, méltóságos uram, üzleti ügyem van.

Az egy perc nagyon hosszu lett. Az öreg úrral hosszasan tárgyalt és a
hosszas tárgyalás alatt Árkaynak elég ideje volt felfedezni a teremben
egy ismeretlen fiatalembert, aki aggasztóan hasonlított ahhoz a frakkos
árbochoz, amellyel neki olyan kellemetlen találkozása volt. Elszoruló
szívvel várta tehát a hosszu tárgyalás végét, és amikor a kis Csornay
József végre felkelt és elbúcsúzott az öreg úrtól, ő hatolt oda hozzá.

– Szabad kérnem, – mondta szeretetreméltóan.

A kis Csornay Józsefet karonfogta és karonfogva sétálgatott vele fel és
alá a teremben.

– És hát hogy is értette azt, hogy egyelőre?

A kis Csornay nyíltszívűen nézett a szemébe:

– Úgy, kérem, hogy én szerettem volna a dolgot üzleti módon elintézni.
Nem sikerült. Tehát a bátyáim veszik a kezükbe a dolgot. Ők pedig
úgyszólván semmi egyebek, csak úriemberek; természetes tehát, hogy nincs
meg bennük az üzletember higgadtsága. Most János bátyám próbálkozik
majd…

Árkay Jenő aggódó tekintetet vetett az egyelőre csendben meghúzódó
szálfára.

– Talán a kedves bátyja? – kérdezte megilletődve.

– Igen, – felelte a kis Csornay könnyedén – harmadik aljegyző Maros
vármegyénél.

Árkay megilletődve és elgondolkozva nézett végig a kétméteres aljegyzőn,
habozott, azután gyorsan határozott. Előbb elmosolyodott és megkérdezte:

– És sok van még otthon ebből a fajtából?

– Oh, csak még két szolgabíró, – felelte a kis Csornay könnyedén.

Árkay Jenő azonban ekkor már bevonta egy sarokba:

– Tudja mit, beszélgessünk inkább mi arról a dologról. Üzletet
üzletemberekkel szeretek lebonyolítani, nem úriemberekkel.

Ott a sarokban azután le is bonyolították az egész üzletet. A kis
Csornay előnyös helyzetének tudatában irgalmatlannak és
kérlelhetetlennek mutatkozott, miáltal teljes mértékben kivívta magának
az Árkay Jenő elragadtatott elismerését; mikor a sarokból kijött, hogy a
várakozó szálfának igent intsen, becses összeköttetése volt már a
Földhitelbankkal, másnap vitte haza a családnak a pénzt, ezzel
helyreállította a Csornay Péter hitét az erkölcsi világrendben és ez
időtől fogva ő intézte a Csornay-család anyagi ügyeit, sőt úgyszólván
egész földi sorsát.




Férjhezadás.

Krausz Klárika elvégezte a helybeli felsőbb leányiskola négy osztályát
és ekkor rövid ideig úgy érezte, hogy pályát kell választania. A
barátnői sokat beszéltek munkáról és szabadságról; egyikük-másikuk
valóban tovább tanult; egy-két hónapig tehát Klárika is úgynevezett
harcot vívott a szüleivel a végből, hogy küldjék fel őt Budapestre a
gimnáziumba. Édesatyja, Krausz Farkas ecet- és élesztőgyáros azonban oly
haraggal tiltakozott annak még csak a gondolata ellen is, hogy az ő
lánya dolgozzék és ne menjen férjhez, – ami a számára egyet jelentett –
hogy Klárika hamarosan feladta a harcot és megelégedett bizonyos kisebb
eredményekkel: így azzal, hogy zongorát kap, ami eddig vétkes és
nagyzoló pazarlásnak tekintetett, továbbá, hogy ezentul gyakrabban
viszik el a városi színházba, ami eddig elérhetetlen vágy volt a
számára, végül hogy jövő télen két-három hétre felmegy Juli néniékhez
Budapestre.

Ezek az igéretek be is váltódtak, és Klárika nemsokára megfeledkezett
róla, hogy nemrégiben mindenáron munkát és szabadságot akart. Csendesen
éldegélt a terjedelmes Krausz-házban, meghallgatta délben és este, amint
az édesapja beszámolt az édesanyjának az üzletről, – amely hála Istennek
állandóan pompásan ment – egy kicsit résztvett a háztartás vezetésében,
egy kicsit főzögetett, sokat olvasott, egyszóval készült rá, hogy
férjhez menjen. Ami a zongorát illeti, nemsokára kimaradt a városi
zenedéből, megvette és szépen lejátszotta az új operetteket, sőt a
kottás polcán volt egy Chopin-kötet és két Verdi-opera is, amelyeket
időről-időre szintén levett. Olvasmányai között a legnagyobb helyet
Jókai foglalta el, de szorgalmasan olvasta a napilapok tárca-novelláit
is, és egy-két év mulva – mert anyja határozottan támogatta ezt a
kérését – előfizettek egy irodalmi hetilapra is. Az anyjával néha elment
az irodalmi kör felolvasásaira, de itt nem érezték jól magukat, mert a
felolvasásoknak zsur-jellegük volt, és mert az ő társadalmi állásuk – az
öreg Krausz Farkas igen alacsonyan kezdte – még azon a szűkebb körön
belül is bizonytalan volt kissé, amely felekezeti korlátoktól megszabott
szűkebb kör a számukra egyáltalában szóba jöhetett. Ezért nem jártak
szivesen még az ő nőegyletük mulatságaira sem, és a kellemetlen és
bizonytalan érzés akkor sem mult el, amikor a Klárika egyik bátyja már
ügyvéd és a másik már mérnök volt, és amikor a két házasulandó
fiatalember családi értéküket jelentékenyen emelte.

A Krausz Klárika élete így folydogált csendesen előre. Igen csinos, igen
kedves és igen derék, csendes és egyszerű lány lett belőle, akinek a
szívéből szinte kicsordult a jóság, aki tele volt azzal a vággyal, hogy
szeressen és hogy szeressék. Az idők folyamán rövid ideig szerelmes volt
a városi szinház bonvivant-jába, de ez a szerelem véget ért, amikor a
bonvivant-t egyszer színpadon kívül meglátta; azután szerelmes volt egy
medikusba, aki távoli rokon volt, de akit szívében szintén elejtett,
mikor híre jött, hogy a medikus Budapesten lumpéletet él, rossz nők
társaságában tölti éjjeleit és költi a pénzt. Ettől kezdve a szerelmei
inkább csak álmodozások voltak már: félévig álmodozott egy
zongoraművészről, aki lejött Budapestről koncertet adni és akit, mint
zeneértő, természetesen meghallgatott; majd egy évig álmodozott egy
híres költőről, aki az irodalmi körben verseket olvasott fel; félév
jutott a főispáni titkárnak, aki mindennap az ablakuk előtt ment el,
félév egy híres tudósnak, akinek csak az arcképét látta egy képes
ujságban, végül ezek az alakok mind összeolvadtak egyetlen ideális
képben és elalvás előtt most már ez a kép jelent meg a Klárika lelki
szeme előtt.

Az idő változatlan következetességgel folydogált, Krausz Klárika
belelépett huszadik évébe, majd be is töltötte huszadik évét. Az a
csendes, de egyre hevesebbé váló izgalom, amely az időnek események
nélkül való folyását eddig a Krausz-házban kisérte, ekkor heves
válságban tört ki. Nyilvánvalóvá lett, hogy az egész ház katasztrófának
érzi, hogy Klárika eddig még nem ment férjhez, katasztrófának érzi
titokban még a felvilágosult mérnök-fivér és ügyvéd-fivér is. Ha
szemrehányásokat Klárikának éppen nem is tettek azért, hogy eddig
férjhez nem ment, abban a módban, ahogyan siratták, volt némi
szemrehányás; öreg Krausz, aki általában magánkivül volt, mindenesetre
kijelentette, hogy ime ide visz az a finomság, az a híres műveltség,
zene és költészet.

Klárika megadással hallgatta a vihar zúgását, a család azonban lázas
tevékenységbe fogott. Levél ment mindenekelőtt a mozgékony és kiterjedt
ismeretségű Juli nénihez Budapestre, azután Dávid bácsihoz Marosvárra,
továbbá Szőllősre, Aradra, Nagyváradra, mindenhová, ahol csak rokonok
voltak. Nincs-e arrafelé egy jóravaló fiatalember? – Klárikát ismeritek;
mennyit kap: tudjátok.

Mennyit kap: ez természetesen azt a pénzösszeget jelentette, amelyet a
jóravaló fiatalember átvesz azon a napon, amelyen Klárikát, a kedves és
szelíd szűzet asszonnyá teszi. A rokonok valóban tudták, hogy mekkora ez
a tekintélyes összeg, és a szétrebbent levelekre, mint a sűrű zápor, úgy
susogtak vissza a levelek. A Krausz-házban reggel és este nagy
tanácskozások folytak, többnyire az ügyvéd-fivér és a mérnök-fivér
bevonásával, de természetesen mindig Klárika kizárásával. Az élesztőgyár
irodájában ott hevertek az asztalon a rokoni levelek és a tanácskozók
mintegy sorra tapogatták a felvonuló jóravaló fiatalembereket. Egy
különös asszentálás volt ez; a sorozó-bizottság nagy gonddal kereste ki
a férjet Klárikának.

Nagy gonddal kereste ki és hetek teltek el, amíg végre ráakadt. Kiben ez
volt a hiba, kiben az; tucatszámra hullottak át a jóravaló fiatalemberek
a rostán, míg végre egyikük fennakadt. Ez a megmaradó fiatalember ügyvéd
volt Marosvárott; kezdő, de igen szorgalmas; nem hírneves, de maga is
igen tehetős, vallásos ortodox családból való, nem lángelme, mint az
ügyvédfivér mondta, de rendes, takarékos, – egy kissé talán tulságosan
is takarékos – olyan, aki együtt tartja a vagyont és jó férj lesz. Ez a
fiatalember, névszerint Gabler Ede, szemeltetett ki arra, hogy a Klárika
férje legyen.

Az előzetes lépések ekkor már megtörténtek volt. Dávid bácsi már szólt
is egy szót Gabler Lipótnak, az Ede apjának, aki viszont a fiával
beszélt, elannyira, hogy már csak egy egyszerű levélváltásra volt
szükség és nem csupán az elvi megállapodás jött létre, hanem
megállapodás történt – így mondta az ügyvéd-fivér – a modus
procedendi-re nézve is. A megállapodás ez volt: Gabler Ede dr. ne jöjjön
át ide hozzánk, mert ez olyan pletykás hely és itt rögtön tele van egy
vendég hírével az egész város; sokkal egyszerűbb lesz, ha mi megyünk át
Marosvárra, látogatóba Dávid bácsiékhoz, úgy se láttuk már egymást
ides-tova hat éve, a Hermin esküvője óta, odaát azután feltünés nélkül
meg lehet csinálni, hogy a fiatalok találkozzanak.

Így is történt. Egy szép tavaszi napon felkerekedett az anya, az
ügyvéd-fivér és Klárika; vonatra ültek és átmentek Marosvárra. Öreg
Krausz felindultan búcsúzott el tőlük és speciálisan Klárikát olyan
meghatottan csókolta homlokon, mintha máris menyasszony volna. Az anya
is izgatott volt, sőt emelkedett hangulatban volt az ügyvéd-fivér is.
Maga az eset hősnője, a szelíd és kedves Klárika nyugodt volt, hallgatag
volt és enyhén álmodozott. Az utazásról és az utazás céljáról csak
előtte való nap értesült, de hetek óta tudta, hogy a lázas tevékenység,
amelynek a nyomait látta, az ő érdekében folyik, és nem lehet mondani,
hogy a dolog kellemetlenül érintette volna. Ellenkezőleg: bizonyos
kellemes nyugtalanságot szerzett neki ez az ő személye érdekében folyó
heves tevékenység, és most, amikor végre vonatban ültek, hogy nevezetes
események színtere felé haladjanak, kellemesen és langyul álmodozva
nézte a zöld mezőket, amelyek mellettük elsiklottak.

Négy óra mulva megérkeztek Marosvárra, ahol Dávid bácsiék már az
állomáson várták őket. Nagy csókolózás volt, azután bevonultak a
városba, amelyet Klárika hat év óta nem látott és amely határozottan
tetszett neki. Dél volt, az utcán sokan jártak, a Fő-utca korzója nagyon
népes volt, Klárika és a mamája egy féltucat pompás tavaszi kosztümöt
diagnosztizált a korzón. A város határozottan kellemesnek mutatkozott.

Hazaérve ebédhez ültek és ebédnél Klárika is értesült róla, hogy ebben a
kellemes városban nem pazarolják az időt: délután van a nőegylet
majálisa, erre a majálisra ők is elmennek. És a majálison természetesen
különböző ismeretségeket fognak kötni.

Az idő kellemes beszélgetés közben gyorsan mulott és alig keltek fel az
asztaltól, már itt volt az ideje az átöltözködésnek. Az anyja valami
báliruhafélét akart Klárikára feladni, de Klárika a jóízlés nevében
kivívta, hogy legelegánsabb ruháját, egy igen egyszerű, de neki kitünően
álló lingerie-ruhát vehessen fel. A lingerie-ruha valóban pompásan
állott neki; Klárika karcsú, finom és üde volt, kipirult arcú, várakozó
szemű édes szűzlány.

Pontosan félhatkor ott voltak a majális színhelyén, a városi közkertben.
Itt egy tisztáson már folyt a tánc; egy másik tisztáson, a vendéglő
előtt terített asztalok állottak. Klárikáék – az anya, az ügyvéd-fivér
és a rokonság – ide telepedtek le egy asztal mellé, uzsonnát rendeltek
és nézték az egyre növekedő forgalmat és az egyre jobban dagadó táncot.
Klári káék tartózkodva szemlélődtek, a marosvári rokonok jobbra-balra
köszöntek. Klárikának lassan már amugy is kezdett a torkába feldobogni a
szíve, amikor a beszédes Dávid bácsinak egy hangos szavára ez az igen
erősen igénybe vett szív egyszerre csak olyat dobbant, mintha ki akarna
ugrani a helyéről. A beszédes Dávid bácsi ugyanis, aki eddig éppen a
hangosságával mindent megtett, hogy az ismerősöket távol tartsa az
asztaluktól, egyszerre így kiáltott fel:

– Jó estét, doktor úr…

Majd villámgyors egymásutánban a következő nem nagyon helyénvaló, de
igen hathatós kedvességeket mondta:

– Hol jár erre, ahol a madár se jár? Nem ülne le hozzánk egy kicsit?
Ugyan üljön le, ne vigye el az álmunkat.

A doktor úr közeledett, bemutatások következtek, a doktor úr leült, és
Klárika, akinek a szíve az előbb akkorát dobbant, mintha ki akarna
ugrani, most egyszerre úgy érezte, mintha a szíve meg akarna állni. A
doktor urat melléje ültették, ő lesütötte a szemét és az az érzése volt,
hogy mialatt a többiek tüntető tapintattal beszélgetnek, neki cseppekben
folyik ki a szívéből a vér.

Mert az, ami történt, rettenetes volt: valaki kilépett a messzeség és az
ismeretlenség homályából; egy ismeretlen doktor úrból ismerős doktor úr
lett; és míg az ismeretlen elviselhető, sőt kellemes volt, addig az
ismerős türhetetlennek és kétségbeejtőnek bizonyult. A doktor úr leült
Klárika mellé. És a szakálla ritkás barna volt. Az orra lapos. A szeme
veres. A foga rossz. Alakja hosszú és görbe. A szája rút. És a hangja az
orrán keresztül érkezett meg. Amit mondott, az nem volt kellemesebb a
hangjánál. Előbb a többiekkel beszélgetett. Dávid bácsi ugyanis mondta
neki, hogy kedves tőle, hogy ide jött. Erre ő felelte, hogy szívesen
jött ide. Ide szívesen jött. Mert ő megválogatja, hová megy.

– Magamfajtáju embernek vigyáznia kell rá, hová ül. Mindjárt van egy-két
mama, aki rossz néven veszi, hogy nem hozzájuk ültem.

Önérzete, az nyilvánvalóan volt neki. De kedves is tudott lenni.
Nemsokára azután ugyanis Klárikához fordult:

– Nagysád, – mondta neki – bájos egyéniségét, remélem, hosszabb ideig
üdvözöljük most itt.

Ekkor Klárika nem birta tovább. Első aléltságából lassan magához tért;
és amint magához tért, olyan keserűség és olyan düh fogta el, amilyent
eddig nem is ismert. Ezekben a percekben fájóan érzett reálitás lett
számára a házasság, amely eddig bizonytalan és ködös álom volt. Most
egyszerre érezte, mit jelent az, hogy valaki együtt él egy férfivel; egy
lakásban lakik vele és egy szobában alszik vele. És az a gondolat, hogy
neki _ezzel_ kell együtt laknia, hogy őt ezzel akarják összecsukni egy
életre, hogy ide hozták és felkinálták _ennek_ itt, ez a gondolat úgy
fellázította a vére minden cseppjét, a gyomrát és az epéjét, hogy egész
szelídsége és kedvessége haragra és elszántságra változott. Érezte, hogy
valami hallatlan dolgot fog csinálni. Dühtől remegve oda is fordult a
válaszra váró doktor úrhoz, két nagy lélegzetet vett, és azután a
kegyetlen válasz helyett, amelyet adni akart, visszafojthatatlan,
fájdalmas, elveszett zokogásba tört ki.

Az asztalnál kínos ijedelem támadt erre a váratlan zokogásra. A doktor
úr konsternálva volt és már kezdte elhatározni, hogy fel fog háborodni,
a többiek pedig mindent megtettek, hogy Klárikát lecsillapítsák és
különösen a zokogását elhallgattassák. A fáradozás teljesen hiábavaló
volt. Klárika, visszatarthatatlanul, az egész testével, hangosan
zokogott és minthogy a szomszéd asztaloktól kezdtek oda fordulni, az
ügyvéd-fivér gyorsan beszerzett információ után felkelt, karon fogta
Klárikát, maga után intette az anyát, és a kis csapatot bevezényelte a
vendéglőnek erre a célra kinyittatott különszobájába.

A különszobában azután intim, de heves harc zajlott le egyrészről
Klárika, másrészről anyja és fivére között. Anya és fivér kértek és
könyörögtek, igértek és fenyegetőztek, kapacitáltak és toporzékoltak, de
mindez semmit se használt. Klárika magánkívül, újra meg újra és minden
csitítás ellenére feltörő zokogással, testét és lelkét újra meg újra
elöntő undorral kiáltotta:

– Utálom! Utálom!

És hogy sohase akarja többé látni. És a közelébe ne jöjjön. És igenis,
ez az utálat megmarad, nem fog csökkenni, inkább nő. És ő ezt az embert
nem szokja meg, ellenkezőleg egyre jobban utálja majd. És ő nem bánja,
hogy szolíd és takarékos és akármicsoda; és ha őt agyonverik, azt se
bánja; és ha kinozzák, akár rögtön megy ki és beleugrik a Marosba.

Klárikára nem lehetett ráismerni, és a bátyja nemsokára fel is adta a
küzdelmet. Klárikát otthagyta az anyja gondozására, ő pedig elbúsultan
indult vissza Dávid bácsiékhoz, hogy a kellemetlen fordulatról
informálja őket és a doktor úrnak hazudjék valamit. Útközben egy volt
iskolatársa feltartotta; kelletlenül beszélgetett vele egy ideig; azután
otthagyta. Mikor Dávid bácsiékhoz megérkezett, a hazugságra már nem volt
szükség; a doktor úr időközben elhatározta volt, hogy felháborodik és
valóban távozott is egy másik lányos asztalhoz. Így el lehetett mondani
a teljes igazságot és zavartalanul lehetett boszankodni és elbúsúlni az
ostoba lány miatt.

A társaság tehát búnak adta a fejét és szomorúan mélázott az élet
alattomos cselszövényein, amikor Dávid bácsi búsan, odavetően
megkérdezte az ügyvéd-fivért:

– Láttam, Schwartz Árpáddal beszéltél, mit mondott?

– Ah, – felelte boszúsan az ügyvéd-fivér – azt kérdezte, ki az a szép
lány, akivel itt ültem. Klári nagyon tetszik neki.

Dávid bácsi erre egyszerre felélénkült.

– Te, – mondta megrendülve – tudod te, hogy ez a Schwartz Árpád nagyon
jóravaló fiatalember?

– Koldus – felelte az ügyvéd-fivér megvetően. – Emlékszem rá az
iskolából.

– Nagyon tévedsz, – felelte Dávid bácsi. – Az apja nagyon megszedte
magát és ő most kétezerholdas bérleten gazdálkodik.

A társaság erre felpezsdült, gyors tárgyalás indult meg és a dolog vége
az lett, hogy mire Klárika vörösre kisirt szemmel visszajött, akkorra
Schwartz Árpád ott ült már az asztalnál. Klárika, akinek visszajövetelük
percéig harcolnia kellett az anyjával, nagyon megörült, amikor a doktor
úr helyett őt találta itt. Schwartz Árpád gazdászkülsejű, kis
hetykekalapos nagy darab legény volt, lesült arcú, hízásnak induló,
barna kutyaszemű és nagy bajuszú. Klárika nagyon tetszett neki, amit
hamarosan meg is mondott. Hallgatott ugyanis egy ideig, azután őszinte
elismeréssel így szólt Klárikához:

– Az áldóját, de szép lány maga.

Majd:

– Volnék magáért két hétig juhászkutya.

Végül:

– Tudja, ilyen asszony kéne nekem a tanyára.

Klárika csodálkozva, megdöbbenve, majd nevetve fogadta ezeket a
nyilatkozatokat; nem érezte magát olyan rosszul, mint a doktor úr
mellett, de azt sem lehet mondani, hogy jól érezte volna magát. Ha arra
gondolt, hogy ezzel a hetykekalapos, hangos, kövér fiúval kellene együtt
laknia, nem érzett undort és nem érzett örömet, némi fáradságot és nagy
csodálkozást érzett. Ezzel? Egy szobában? Egy életen át? Furcsa.

Árpád később inni akart, de a család ekkor felkerekedett és hazafelé
indult. Árpád hazakisérte őket, de Klárika mellől útközben elvonta őt
Dávid bácsi, aki behatóan tárgyalt vele. A tárgyalásnál Árpád is
legénynek bizonyult a talpán; a részleteket elismételtette, a számokat
háromszor is elmondatta, a fizetés feltételeire nézve pedáns kikötéseket
tett. De a dolog így is rendben volt, és Dávid bácsi Árpádot előre
bocsátván Klárikához, már most az anyát és a fivért vonta hátra és őket
informálta igen behatóan.

Az információ tudomásul vevődött; és miután Árpád elbúcsúzott és
másnapra meghivatott és a család végre ismét a lakásban volt, a bátyja
foghegyről és kissé szemrehányóan így szólt Klárikához:

– Hát ehhez elmennél?

Klárika gondolkozott egy kicsit, azután bágyadtan így felelt:

– El.

El is ment hozzá, és le is élt vele egy egész életet.




Velencei kaland.

Mikor a fiatal szász herceg – a szász választófejedelem fia, a későbbi
lengyel király, háromszáz asszony erős szeretője – Velencébe érkezett, a
velencei köztársaság szenátusa megengedte Velence asszonyainak, hogy
amíg a fejedelmi vendég a város falai között marad, színes ruhákat és
gyémántékszereket hordjanak. A szász herceg ekkorra elfelejtette már azt
a fájdalmat, amelyet spanyolországi kalandja okozott neki és mohón és
mámorosan vetette magát Velencének, tenger királynőjének kitárt karjai
közé. Már első éjszakáján puha és illatos velencei karok között aludt el
és velencei karok közül szabadította ki magát, amikor hetek mulva egy
hűvös hajnalon örökre elhagyta Velencét.

A három nobile, akik a szenátus rendeletéből Velencében kalauzolták,
előbb a nagy csatorna mentén álló palotákat mutatták meg neki, azután
sorra felkeresték vele a város minden rejtett pompáját: eldugott
palotákat, amelyek hallgatva nézték magukat egy-egy melléklaguna csendes
vizében.

– Egy bukott hadvezér palotája – szólt a második napon egyik kisérője.

A herceg kérdezősködött és kisérői elmondták neki, hogy a palotában egy
kilencven éves aggastyán lakik, aki negyven éve nem mozdult ki a
házából: fogva tartja a szégyen, hogy évtizedekkel ezelőtt elveszítette
a köztársaság egy háboruját.

– A halálfejű grófné palotája – szólt azután a másik nobile.

A herceg ismét kérdezősködött és kisérői ekkor elmondták neki, hogy a
palotában egy nő lakik, huszonhat-huszonnyolc éves lehet; Velence
legnagyobb családjának utolsó ivadéka. De látni sohasem látta még senki,
mert a grófnőnek halálfeje van.

– Hogyan? – kérdezte megütődve a herceg.

– A feje – magyarázta a nobile – olyan, mint egy temetői koponya. Hús és
bőr van rajta, de a teremtő akaratából a feje még sem nyújt a szemnek és
a szívnek kellemes látványt, hanem elriasztó, mint a halál lárvája. A
nép tudja a történetét is ennek a csodának. Volt a szerencsétlen
teremtésnek egy őse, aki…

A herceg azonban nem volt kíváncsi erre a történetre, borzongva fordult
el a néma palotától és a gondola új utcába siklott velük.

– Ez a Trompertia háza…

A herceg ekkor már nem kérdezősködött. Trompertia nevét ismerte;
kiváncsian és jókedvűen nézett fel a széles ablakokra és boldogan
nevette el magát, amikor az egyik ablak mögött meglátta a Trompertia
selyemruhás alakját és szőkefürtös fejét. Kivánságára a társaság
elhatározta, hogy az estét Trompertiánál, a nagy kurtizánnál töltik.

A herceg mámoros volt Velencétől és Velence szerelmes volt a hercegbe. A
herceg szórta a pénzt és a velencei asszonyok szórták neki a csókjaikat;
és egy napon egy gondolás alázatos hajlongással, de bizalmas mosollyal
ismét egy asszonykéz írta levelet adott át a hercegnek. A herceg
elolvasta a levelet és nevetve kérdezte:

– Ki küldi?

– Kegyelmes herceg, – felelte a gondolás – a Madonna szívére esküszöm,
hogy most én sem tudom. Egy öreg asszony adta át: sohasem láttam eddig.

– Választ hová kell vinned?

– Sehová. Nem is várnak választ. „A herceget várjuk“ – mondta az öreg
asszony.

A herceg gondolkozott egy másodpercig, azután megrántotta a vállát és
nevetve mondta:

– Jó. Ott leszek.

A gondola éjjel féltizenkettőkor elvitte arra a helyre, amelyet a levél
megjelölt. Amikor partra szállt, egy alacsony nő – öreg asszonynak
látszott, a főkötőjétől nem lehetett az arcát látni – megfogta a herceg
kezét és szótlanul menni kezdett. Sikátorokon, házakon, kapuk alatt
mentek át, egy hídra kapaszkodtak fel és alattuk felcsillant a laguna
sötét vize, a herceg már türelmetlenkedni kezdett, amikor az öreg
asszony halkan megszólalt:

– Mindjárt ott vagyunk.

Ott voltak. Alacsony ajtón át márványlépcsőjű csarnokba jutottak; a
márványlépcsőn ragyogó pompájú terembe. A terem csilláraiban minden
gyertya égett, mintha a palotát ünnepre világították volna ki; a terem
tele volt fényességgel és ebben a fényességben hallgatag pompával álltak
a drága brokáttal bevont, faragott nagy karosszékek. A herceg dobogó
szívvel nézett körül és az öreg asszony pihenéssel kinálta meg. De a
herceg nem akart pihenni. Az öreg asszony ekkor étellel vagy itallal
kinálta meg. De a herceg sem enni, sem inni nem akart. Az öreg asszony
ekkor átvezette egy szobasoron, amely végig ragyogóan világos volt,
azután megállott egy magas, fehér ajtó előtt.

– Ide – mondta halkan – a hercegnek magának kell belépnie.

A herceg boldogan, elszántan, dobogó szívvel nyitott be az ajtón. Az
ajtó rögtön bezárult mögötte és ő egy másodpercre szinte megingott a
lábán, mert sűrű, mély sötétségben volt és mert sem előre, sem hátra nem
mert lépni. A kardja után nyult, de megmozduló kezét elfogta egy puha és
kicsi kéz.

– Itt egy szék, – szólt egy halk hang, – üljön le.

A herceg átengedte magát a puha és kicsi kéz kalauzolásának és boldogan,
gyöngéden szorította rettentő erejü markába ezt a forró és reszkető
kezet. A kéz szép; a reszkető hang, amelyet hallott, édes; a ruhák,
amelyek itt mellette suhognak, drágák és az illat, amely belőlük árad,
mámorító.

A herceg leült; a kis kéz vissza akart húzódni, de ő nem engedte; a
láthatatlan asszony rövid, remegő erőlködés után tehát megadta magát
ennek a fogságnak, ott maradt állva előtte, és halk, de zengő hangja
ismét megszólalt:

– Herceg, – mondta – ne ítéljen meg azért, amit tettem…

A herceg elmosolyodott a sötétségben.

– Mind így kezdik, – gondolta.

Megnyugtatta a láthatatlan asszonyt, hogy nem ítéli meg és a dereka után
nyúlt. A karcsú derék azonban kisiklott a kezéből és a remegő hang ismét
megszólalt:

– A boldogságos Szűz látja a lelkemet, hogy olthatatlan és
ellenállhatatlan szerelemből tettem. Ha rákerül a sor, meg akarok és meg
fogok bűnhődni érte; vezekelni fogok egy életen át; de most…

– Igen – szólt türelmetlenül a herceg.

A láthatatlan asszony még védekezett.

– Csak akkor, hercegem, – mondta reszketve – ha megigéri, lovagi szavára
megfogadja, hogy mindenben engedelmeskedik nekem és hogy sohasem akar
látni.

A herceg mindent megigért, forró vággyal ölelte meg a láthatatlan
asszony karcsú derekát és mámorosan kereste meg az ajkát. A karcsú
asszony elbágyadva adta át magát a csókjainak; de később védekezett még
és a herceg álmélkodva és boldogan mondta magában, hogy lány volt az,
aki neki ajándékozta magát.

– Szeretsz? – kérdezte a herceg.

– Halálosan.

– Mióta?

– Mióta itt vagy. Láttalak már az első napon; láttalak a doge esti
ünnepén; láttalak a Santa Maria Formosában, ahol sokáig nézted –
hitetlen! – a Barbara képét; – mióta itt vagy, körülötted vagyok.

– Kit szerettél előttem?

– Soha senkit.

– Kit szeretsz, ha elmegyek?

– Soha senkit. Ha elmégy, vége az én életemnek.

– Zárdába kell menned?

– Ha elmégy, akkor vége az én életemnek.

Hajnalodott és a láthatatlan nő búcsúzott a hercegtől.

– Mikor látlak? – kérdezte a herceg.

– Soha.

– Mikor jöhetek?

– Amikor akarja, herceg.

– Holnap.

– Holnap.

A gondolás másnap ismét eljött a hercegért; az öreg asszony elvezette a
palotába, de más úton vezette, mint előtte való éjjel. A palota ismét
fényben úszott, a találkozás szobája ismét sötét volt és az éjszaka
mámoros.

– Látni akarlak – mondta búcsúzáskor a herceg.

– Nem lehet.

A herceg könyörgött és a hangja végül egy lázas, türelmetlen és síró
gyermeké volt. A láthatatlan asszony ekkor térdre esett előtte,
átkulcsolta a lábát és zokogva mondta:

– Egyetlen, első és utolsó szerelmem, életem egyetlen és úgyis eltünő
boldogsága: ne kívánd. Itt a nyakam, fojts meg, ha akarod; itt a kardod,
szúrd át vele a szívemet; boldog vagyok, ha a kezedtől halok meg, – de
ezt ne kivánd.

A herceg meghatva hajolt le hozzá, felemelte és megcsókolta puha,
illatos és gömbölyű nyakát, amelyet megfojtásra kinált neki. A napok
azután gyorsan teltek és az éjszakát a herceg a láthatatlan nőnél
töltötte. Soha ilyen mámoros szerelmen sem azelőtt, sem azután meg nem
mámorosodott, soha ilyen őrjöngő, boldog és édes csókokat sem azelőtt,
sem gazdag életében azután nem kapott. A kíváncsiság boszantotta és
gyötörte néha, de velencei barátainál óvatosan kérdezősködhetett csak,
mert a kérdezősködés tiltva volt és ő félt tőle, hogy elveszti ezt a
páratlan és csodálatos szerelmet. A láthatatlan asszonynak egy-egy
szavából, egy-egy célzásából azt következtette, hogy azok közül a nők
közül való, akikkel nappal mosolyogva, vidáman és néha közömbösen
beszélget; feszült figyelemmel nézegette néha sorban ezeket a nőket s
egyszer felvillant a lelkében az a reménység, hogy láthatatlan szeretője
az a szép és szellemes Mocenigo grófné talán, aki öt erkölcsösen és
büszkén elutasította. Nyiltan elutasította talán és titokban…

A napok azonban multak és a hercegnek indulnia kellett. A rajnai
hadjárat volt kezdődőben és a herceget hívták hazafelé. Az ismeretlen
asszony fájdalmasan zokogott erre a hírre, de az ellentállását nem adta
fel, úgy hogy a herceg Vitzthum grófnak keserűen és dühösen panaszkodott
e miatt a konokság miatt. Fiatal barátja és apródja, mint rendesen, most
is szolgált neki jó tanáccsal és a herceg megállapodott vele, hogy most,
amikor úgyis örökre elhagyják Velencét, búcsúzóul elrabolják ismeretlen
szeretőjének a titkát, amely az ő kezükben nem árthat senkinek és
amelyet nevetséges dolog előlük őrizni.

Az utolsó éjszakán tehát így szólt szeretőjéhez a herceg:

– Holnap indulok. De ha még holnap éjjel velem akarsz lenni,
találkozzunk valahol a szárazföldön. Akkor innen délután elmegyek, de
csak holnapután reggel indulok Padua felé.

Ismeretlen szeretője nyugtalanul sóhajtozott a herceg karjai között,
azután megszólalt:

– Van ott egy kis nyárilakom. Eljösz oda?

– El.

A herceg másnap délután elutazott Velencéből és egész Velence sajnálta,
hogy a kedves, szép és bőkezű herceg elhagyja őket. A herceg azonban
áthajózott a szárazföldre, ahol várt rá a kisérete. A kiséret
elhelyezkedett egy fogadóban és a herceg türelmetlenül várta az
éjszakát. Az éjszaka végre eljött és vele az öreg asszony, aki a
herceget kalauzolni szokta. Eljött és elvezette a herceget egy alacsony
házhoz, amely nagy kert közepében állott; a házban egy kivilágított
szobába és onnan egy sötét szoba becsukott ajtaja elé.

A herceg belépett az új szobába és soha láthatatlan szeretőjének a
csókjai olyan féktelenek és olyan fájdalmasan forrók még egyszer sem
voltak, mint ezen az éjszakán; soha láthatatlan szeretőjének kemény,
lányos és mégis asszonyos melle olyan illatos, soha lágy karjának a
szorítása olyan őrjöngő, soha a szerelmes fuldoklása, a meleg hangja
olyan zokogó nem volt, mint ezen az éjszakán.

– Hadd lássam az arcodat – könyörgött a herceg.

– Nem, – sóhajtotta egy fájdalmas szívből kifakadó sóhajtással
láthatatlan szeretője – nem… _ezt_ vidd el magaddal…

A csókját kínálta és a szeméből forró könnyek peregtek.

– Ezt vidd el magaddal; és az életemet vidd el, mert ha elmentél, vége
az én életemnek…

A herceg mély megindulást érzett és már azon gondolkozott, ne adjon-e
jelt Vitzthumnak, ne keljen-e fel és ne mondja-e meg neki, hogy nem kell
a tervet végrehajtani. De szégyelte volna magát Vitzthum előtt; és mire
eszébe jutott, hogy egyszerűen hazudhat neki valamit; akármit,
akármilyen nevet, már későn volt. Kint lábdobogás hallatszott,
ökölcsapások döngtek egy bezárt ajtón, recsegve dőlt be a beroppantott
ajtó, egy izgalmat játszó hang kiáltotta: „mit tettetek a herceggel,
hová tettétek?“ – egy rémülten sikoltozó öreg asszonyt lódítottak félre
erős férfiöklök és a felrántott ajtóban ott állott Vitzthum magasra
emelt fáklyával a kezében.

A fáklya lobogó vörös fénye beltöltötte a szobát és a herceg elsápadva
és rémült irtózattal eresztette el szeretője meztelen karját, amelyet
hatalmas kezével fogva tartott. Eleresztette; a lába reszketett a
rémülettől és a homlokán az iszonyat verítéke ütődött ki. Az asszony,
akinek a karját eleresztette, a halálfejű grófné volt.

A Vitzthum magasra tartott kezében is reszketett a fáklya és a herceg
rémületét féktelen düh váltotta fel. A haragtól elvakulva kapta fel a
kardját, de a térdelő asszony megelőzte. Ájuló, gyötrődő, fájdalmas
szemében egy villanás villant fel, villámgyors mozdulattal a tőre után
nyúlt, amely ott hevert egy kis asztalon és biztos mozdulattal
markolatig beledöfte a szívébe.

A szívéből kibuggyant a vér és karcsú teste vergődve hullott le a
földre. A herceg ijedten állott kivont kardjával a kezében; haragja és
iszonyata küzdött a részvétével; végre föléje akart hajolni, de a
haldokló asszony elfordította tőle az arcát.

A herceg megrendülten indult ki a szobából; magával ragadta Vitzthumot
és kiparancsolta az embereit a házból. Kint hajnalodott már; a herceg
gyorsan lóra ült és dideregve és szótlanul lovagolt Padua felé.




Zsalud Sámuel.

A vicinális vonat megállott és Zsalud Sámuel szíve megdobbant a
büszkeségtől. Egy második osztályu fülke ajtajában elegáns fiatal
kisasszony jelent meg és ez a karcsu és finom úri leány az ő leánya
volt: Zsalud Irénke, az angol kisasszonyok felsőbb lányiskolájának
végzett növendéke, Egerből a szülői házba visszatérő úri hajadon, művelt
és vagyonos eladó lány. Zsalud Sámuel lesegítette a lányát a magas
lépcsőről, tartózkodóan megölelte, azután kísérte kifelé. Az állomás
épülete előtt ott állott a kocsi; még nem hintó, mert ez még nem illette
meg Zsalud Sámuelt, – hintón talán csak a lánya járhat majd a
kúnszállási érzékenység sérelme nélkül – tehát nem hintó még, hanem
azért már úri, könnyü, sárga kocsi, két lóval, kalapot billentő
kocsissal a bakon. Zsaludék felültek, a kocsi elindult. Apa és lánya
beszélgetett.

Zsalud Sámuel fekete kabátban volt. Ünnepi, fekete ruháját vette fel
mindig, ha valahol dolga után járt és az állomáshoz való kirándulás
különösen kötelezőnek tüntette fel a fekete ruhát. Zsalud Irénke könnyü,
nyári batisztruhát hordott, egy kicsit túlságosan dús díszítéssel.

– Kedves lányom, – mondta Zsalud Sámuel a jegenyesor elején – hazatérsz
a szülői házba.

– Igen, apa. Milyen nagyszerü.

Ez a könnyed hang nem volt kedvére Zsalud Sámuelnek; a fekete ruhában
kiegyenesedett a kocsin, elhallgatott és méltóságossá vált. Erre a lánya
is hallgatott. Zsalud Sámuel azonban túlságosan tele volt büszkeséggel
és túlságosan sok szeretettel foglalkozott egy gondolattal, semhogy
sokáig hallgatni tudott volna. A jegenyesor végén megszólalt tehát:

– Ha életedet oda akarod fűzni egy szeretett férfi életéhez,
válogathatsz a társadalom legjobb elemeiben.

Ez a közlés már érdekelte Zsalud Irénkét, aki felelevenedve kezdett
kérdezősködni azután, Csányi Tóni itthon van-e már és a Koltai-fiút nem
helyezte-e át a főispán. Zsalud Sámuel nagy elégedettséggel látta, hogy
lányának érdeklődése a társadalom legjobb elemeit keresi fel és örömmel
válaszolt minden kérdésre. A lelkes kérdezés azonban lassanként akadozni
kezdett és valami közelgő veszedelem érzésétől elsötétedtek a derült
válaszok is. Apa és lánya körül ott libegett és végül leszállt,
lecsapott egy kikerülhetetlen, elháríthatatlan és kényelmetlen kérdés.
Hosszabb hallgatás előzte meg és a kocsi bekanyarodott az utcába, már
szinte ott volt a ház előtt, mikor Irénke suttogva, gyorsan,
szégyenkezve kimondta:

– A műhely megvan még?

Zsalud Sámuel a fekete ruhában olyan méltóságosra fújta fel magát, amint
csak tudta, és fenséges volt a hangja, amikor válaszolt:

– Megvan. Mert jegyezd meg, lányom, az ipar a nemzeti vagyonosodás
fondámentuma.

Irénke felhúzta az orrát, de a nézeteltérések tisztázására már nem
került a sor, mert a kocsi megérkezett és behajtott az udvarra. Az
udvart kis kerítés választotta két részre; az egyik rész egy széles
gangu, úri ház kertes tiszta udvara volt, a másik rész a műhelyhez
tartozott. A műhely előtt ott állott egy kopott eperfa; az eperfa alatt
asztal, az asztal mellett négy legény, négy inas. Dél volt. Ebédeltek.

Irénke egy kelletlen pillantást vetett rájuk és alig biccentett a
fejével, amikor köszöntek neki. Zsalud Sámuel egyáltalában nem fogadta a
köszönésüket. Irénkével bement a házba, bent rögtön leült a terített
asztalhoz és komoran várta Irénkét, aki gyorsan tett-vett, rakosgatott
és rendezgetett még a lakásban. Zsalud Sámuelt komor és nehéz gondolatok
gyötörték.

– Az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Zsalud Sámuel kora ifjúságában megtanulta és azóta sok százszor elmondta
már ezt az igazságot; az iparos kör elnöki székében,
magánbeszélgetésekben, sőt néhányszor az úri kaszinóban is, ahová két
évvel ezelőtt felvették. Elmondta minden lehetséges alkalommal, – fekete
ruhában, dülledt méltósággal – de a helyzet az volt, hogy a nagy
igazságot, az egész _fondámentumot_ lelkében már régen elárulta. Zsalud
Sámuelnek volt egy féltve őrzött titka: szégyelte a mesterségét, útálta
az egész cipészi ipart; nagy lelki tusákat vívott, ne adja-e fel egészen
a mesterséget és ket évvel ezelőtt, mikor az úri kaszinóba felvették,
meg is ígérte Irénkének, hogy nemsokára bezárja a műhelyt. Kiderült
azonban, hogy az úri kaszinóban éppen azért bántak jól vele, mert az
iparosok vezérét látták benne, kiderült, hogy az iparos kör elnöki
székét ott kellene hagynia, ha a műhelyt becsukná és Zsalud Sámuel így
vérző szívvel volt kénytelen ragaszkodni hozzá, hogy –.

– Jegyezd meg, lányom, még egyszer: az ipar a nemzeti vagyonosodás
fondámentuma.

Az asztalhoz ülő Irénkét rideg és fenséges kitanítás fogadta. Irénkének
tudomásul kellett vennie, hogy apja egész vagyonának, – háznak,
tanyának, szőlőnek – szintén az ipar volt a fondámentuma; meg kellett
fogadnia, hogy nem nézi le a tisztes ipart; meg kellett fogadnia, hogy
elmegy az iparoskör majálisára; meg kellett fogadnia, hogy büszke lesz,
ha egy kérges tenyeret megszoríthat…

– … mert az ipar a nemzeti vagyonosodás fondámentuma.

Irénke szinte sírt az ebéd végén és bizonyosan sírt volna, ha Zsalud
Sámuel abba nem hagyja előadását, hogy elinduljon tépett lélekkel az úri
kaszinóba. Zsalud Sámuel vitte tragikus ellentmondásokkal teli, tépett
lelkét az úri kaszinó felé, Irénke pedig felszabadultan kutatta át a
házat és az udvart és eljutott egészen a műhelyig, ahol Bordás Bálint
első legény egy csokor virágot nyújtott át neki. Irénke erre két köszönő
szó után méltatlankodva visszavonult.

A kúnszállási nyári szezón igen mozgalmas volt. Előbb jött az iparoskör
mulatsága, hol is Irénkének alkalma volt megmutatni, hogy nem veti meg a
kérges tenyereket; a mulatság elején nagy harcot vívott magával, mert a
szóban lévő kérges tenyereket igen lenézte, amikor azonban minden
ünneplés neki jutott ki, akkor elfelejtkezett érzelmeiről és mámorosan
táncolt. Ez volt az első mulatság. Jött azután a tűzoltó-majális, azután
a kaszinó tavaszi mulatsága, ezekre több kedvvel készült Irénke, mint az
iparoskör mulatságára, de egyiken sem érezte olyan jól magát, mint éppen
az iparoskörben. A társadalom legjobb elemei ugyanis itt kissé
tartózkodóknak mutatkoztak; itt másoknak jutott ki az általános
ünneplés; Csányi Tóni és a Koltai-fiu megelégedett egy-egy udvarias
fordulóval; Irénke már a tűzoltó-majálison is űlt volna, ha az
iparosifjúság nincs jelen, a kaszinóbálon pedig valóban ült is. Ült
árván, anyátlanul és elhagyottan és Zsalud Sámuel – hosszu fekete
kabátban – vérbe boruló szemmel és tehetetlenül nézte a terem túlsó
végéről. Irénke a tűzoltó-majálison kelletlenül és szenvedve táncolt az
iparosifjakkal; ide azonban fájó szívvel kívánta az iparosifjakat.
Ugyanígy Zsalud Sámuel is, aki a terem végében – hol fekete ruhájában
szenvedett – a következő beszélgetést hallgatta végig:

– No, táncolj vele… Csak egyet.

– Melyikkel?

– Azzal ott… a sovány szőkével.

– Óh, a suszterkisasszonnyal?

Egy nagy kékmáslis rendező kapacitált egy Ferenc József-kabátos fiatal
urat. Zsalud Sámuel fel akart fortyanni, az járt az eszében, hogy kézen
fogja a leányát és hazaviszi innen, a Ferenc József-kabátos fiatal úr
azonban elszánta magát a táncra és Zsalud Sámuel maradt. Hajnaltájban
meg is vigasztalódott kissé, mert Csányi Tóni – a Sátory Panni távozása
után – mégis csak el kezdett Irénkével foglalkozni.

Így telt el a hosszú kúnszállási nyár, megkezdődött a csendes
kúnszállási ősz, jöttek az esők is, nagy sár volt az utcán és éjszaka
fagyott már, amikor Irénke betegeskedni kezdett. Sápadozott és szédült,
nem tudott enni és ebédnél egyszer elájult. Zsalud Sámuel szalajtatott
Korn doktorért, azért érte, mert pár héttel ezelőtt megfordult a
fejében, hogy doktor is lehetne a veje. (Az a kis valláskülönbség
kiegyenlíthető; a huszadik században élünk.) Az öreg Schwartz doktor
helyett a fiatal Korn doktort hivatta tehát.

A fiatal Korn megérkezett, de mert sürgős dolga volt, – nagybeteghez
hívták Zsadányba – csak egy pillantást vetett a már eszméletre tért
Irénkére, megállapította, hogy semmi komoly baj nincs, és megigérte,
hogy másnap reggel eljön és alaposan megvizsgálja a kedves beteget.
Zsalud Sámuel megmelegedő szívvel hallgatta az ígéretet. A kedves beteg…
Igazán nincs semmi akadály. A huszadik században élünk.

Korn doktor másnap reggel eljött és alaposan megvizsgálta és alaposan
kikérdezte Irénkét. Zsalud Sámuelnek a másik szobában kellett megvárnia
a vizsgálat eredményét. Derült mosolygással várta a doktort, a doktor
belépése azonban az arcára fagyasztotta a mosolygást. Ohó! Mi az? A
diagnózis, amelyet ő várt, úgy hangzott valahogyan, hogy nincs itt semmi
baj, nagy lány lett a kis lányból, itt az ideje, hogy férjhez adjuk.
Erre egy barátságos mosolygás lett volna a válasz, és az a kérdés, nem
tudna-e a doktor úr egy olyan derék házasulandó fiatalembert, mint
amilyen ő maga… Szó szót követett volna és – a huszadik században élünk.
A doktor e helyett rágja az ajkát és zavarodottan csavargatja a
bajuszát. Mi az? Mi a baj?

Semmi különös baj. Csakhogy Irénkét jó lesz hamarosan férjhez adni. Mert
a baba így nagyon is korán fog megszületni. Igaz: vagy hat hónap még
van, de hárommal bizony már elkésett az esküvő. No, nem kell ezt azért
az embernek úgy a lelkére venni, Zsalud úr, a fontos az, hogy a fiatal
anya egészséges lesz; és természetes, hogy a dolog köztünk marad; nem
kell erről senkinek tudnia…

A doktor ajánlotta magát és Zsalud Sámuel lélektelenül bámult utána.
Olyan szörnyü szégyenkezést, olyan megsemmisülést érzett, hogy előbb se
szava, se gondolata nem volt. Halálsápadtan, remegő kézzel szorította
meg a doktor kezét, azután ingadozva állott meg a szoba közepén, fekete
ruhájában. Ingadozva állott és percekig tartott, amíg ki tudott gyúlni,
fel tudott lobogni, egy harsány ordításban ki tudott törni féktelen
haragja.

Elordította magát és berontott a másik szobába. A másik szobában
sápadtan, megadással, halált váróan ott várt rá Irénke. Zsalud Sámuel
felemelte a kezét, de a felemelt kéz reszketni kezdett és lassan
lehanyatlott. Ezt a sápadt leányt? Inkább önmagát. Önmagát kellene
megbüntetnie; ő nem vigyázott a leányára eléggé; ő vitte oda az úrfiak
közé; ő örült, ha az úrfiak táncolnak vele; ő adta át az úrfiaknak…

Melyik volt? Most semmi mást nem akart tudni egyelőre. Hiszen elvenni
most már aligha veszi el, de legalább meglátjuk, mit lehet tenni. Tehát:
melyik volt? Ki volt?

Irénke engedelmesen, reszketve súgta:

– Bálint.

Zsalud Sámuel elképedt. Nem emlékezett semmiféle Bálintra. A Csányi-fiu
Tóni; a Koltai-gyerek Sándor. Miféle Bálint?

– Bordás Bálint.

Zsalud Sámuel felüvöltött. Ezt nem várta. Mindenre el volt készülve; még
azt a riadtan felvillanó gondolatot is megforgatta rettegő elméje
egyszer, hogy nem egy úrfival lesz dolga, hanem talán kettővel is;
mindent lehetségesnek tartott, de ezt nem. Ettől megrendült és
megtántorodott.

Irénke sírva hajtotta le a fejét ismét felemelkedő ökle elől, de a
Zsalud Sámuel ökle most sem sújtott le rá. Más dolga lesz most az
öklének.

Zsalud Sámuel megfordult és kirohant a szobából. Átszaladt az udvaron és
kirúgta maga előtt a kis rácsos ajtót, amely a másik udvarba nyílott. A
másik udvaron egy tőke állott, a tőkébe belevágva egy balta. Zsalud
Sámuel kirántotta ezt a baltát és magasra emelte a levegőbe.

A legények bent dolgoztak a fűtött, belső műhely ben. A hűvös külső
műhelyben egyedül dolgozott Bordás Bálint első legény. Zsalud Sámuel
berúgta az ajtót és kemény dobbanással átlépte a küszöböt. A szeme véres
volt; a torkán egy új ordítás tört hörögve kifelé; a keze görcsösen
markolta a baltát.

Bordás Bálint ránézett és barna arcán egy kis sápadás suhant át. Egy
másodpercnyi ideje volt arra, hogy elhatározza, mit tegyen. Védekezni
vagy menekülni: nincs más. Az egy másodperc azonban még nem telt el és
Bordás Bálintnak más jutott eszébe. A Zsalud Sámuel ordítása még nem
harsant ki a remegő torkon, a balta még nem suhant fel olyan magasra,
hogy lecsaphasson, amikor Bordás Bálint tiszta barna szemével belenézve
Zsalud Sámuel véres szemébe, emelt és csengő hangon megszólalt:

– Jó reggelt, _édesapám!_

Az ordítás, amely a Zsalud Sámuel torkán ki akart törni, hirtelen
megakadt a vonagló torokban és hosszu hörgéssé vált, a felemelt balta a
dühös lendület közepén táncolni kezdett és az ordítani és ölni készülő
ember zavarodott szavakat hörögve, megtántorodva állott meg az ültéből
nyugodtan rápillantó legény előtt. Az egész helyzetbe valami új elem
került; két olyan szó, amelyet nagyratörő, de becsületes álmodozások
súgtak a végső percben egy megrettent legénynek, ez a két szó új útat
mutatott Zsalud Sámuelnek; sok lenézés és sok hiúság eljutott a nagy
leszámoláshoz; Zsalud Sámuel visszatántorgott a küszöbre, ott nagy
lélegzeteket vett, mint a fuldokló, akit kimentettek a vízből, azután
végigsimogatta fekete ruháját, odafordult a sápadtan váró Bálinthoz és
lesütött szemmel, de olyan hangon, mint amilyenen a nemzeti vagyonosodás
fondamentumáról szokott beszélni, de ezúttal teljes meggyőződéssel, sőt
őszinte örömmel, felszabadultan és már eljövendő nagyapai örömeit is
élvezve egy kissé, hangosan mondta:

– Jó reggelt, _édes fiam!_




Dömötörék és Sebőkék.


I.

A gömölyű, barna Dömötör Borbála este kiállt a kiskapuba és várt. Az
állásban elfáradt és leült a padra. Csendesen ült a padon és várt.

Sokáig várt és már nyugtalankodni kezdett, amikor a szomszéd ház elől
átjött hozzá az öreg Sebőkné.

– Kire vársz, fiam?

Borbála zavarodottan hallgat.

– Csak nem Pistára?

Borbála sápadtan kezd hebegni.

– Mert arra ne várj, jó lány. Az elment az esti vonattal Budapestre…
onnan Amerikába szándékszik… haza se jön már talán többet.

Borbála fehérre válik, meginog és lefordul a padról.


II.

Dömötör Mihály asztalosmester agyon akarja ütni a lányát. A lány –
Borbála – a földön zokog, az anyja sikoltozva áll előtte:

– Azt ütné inkább agyon… azt a gazembert, aki elszökött… ott égesse el a
tűz a csontját, ahol van… ott sülyedjen el, ahol van… az szédítette, az
hazudott neki, mit tudhatta ez a boldogtalan, hogy elszökik majd… de a
boszorkány-anyjának is letépem a kontyát… az biztatta rá, hogy menjen
el, hiszen Pista el akarta venni… az, meg az apja… volnék csak én férfi,
tudom, rájuk gyujtanám a házat… Hát te, mamlasz, mit állsz itt… no csak
eredj, vedd el most azt a gyenge virágszálat, azt a halottképü
paszulykórót… a te testvéred nem volt jó a bátyjának, te csak járj
utána, mint a bolond… más a bátyját ütné agyon, te még majd elveszed a
hugát… eredj no…

Dömötör Péter asztaloslegény komoran áll a szoba ajtajában és nyugodtan,
halkan, sötéten feleli:

– Rám kell bízni.


III.

Nyári éjfél. A Sebők-házból könnyű ruhában, mezítláb kilopózik Sebők
Katalin és lesurran a kertbe, az orgonabokrok mögé, ahol várja Dömötör
Péter.

Suttogás. Csókok. Támadás. Védekezés.

– Agyonüt apám.

– Elveszlek.

– Ne higyjem… azt mondta anyám.

– Elveszlek.

– Nem… nem… Megesküszöl rá?

– Megesküszöm.

… Nyári hajnal. Péter átugrik a kerítésen. A házban halkan felkölti az
anyját.

– Csak azt akarom… hogy nyugodtan alhatik már anyám.


IV.

Sebőkék mennek hazafelé. A szőke Katalin, az anyja, az apja. A
Dömötör-ház előtt vár reájuk Dömötörné. Sebőkék elfordítják a fejüket,
mikor odaérnek. De Dömötörné megszólítja őket.

– Szomszédasszony!…

Sebőkék csodálkozva fordulnak feléje.

– Csak azt akarom mondani, – mondja Dömötörné mézédesen, – hogy Péter
reggel elutazott… megy Budapestre, onnan Amerikába… azt üzeni, hogy
irjanak majd neki.

Sebőkné sápadozni kezd. Az öreg Sebők János – kovácsmester – gyanakodva
kérdezi:

– Mit irnánk mink neki?

– Csak… hogy ha a gyereke megszületett… hogy fiú-e vagy leány.

Sebőkné végignéz a lányán és sikoltva esik neki Dömötörnének. Dömötörné
is nekivág. A két asszony veri, tépi és karmolja egymást. Sebők János
előbb a lányát akarja leütni, de azután a felesége segítségére siet. A
Dömötör-házból is kiugrik Dömötör Mihály, ólmosbottal a kezében. Most a
két férfi támad egymásnak és a két asszony már választaná szét őket.
Dömötör Mihály azonban egy rettenetes és gyors ökölcsapást kapott az
arca közepébe; az ütés bezúzza az orrcsontját; az arcát elönti a vér.
Csak annyi ereje és annyi ideje van még, hogy az ólmosbottal rávág a
Sebők János fejére, a koponya koppanó, csattanó hangot ad az ütés alatt
és Sebők János kovácsmester ledől az őszi sárba.


V.

Dömötör Péter munkát kap a szerszámgyárban. Este, mikor kijön, jönnek ki
a kovácsok is a kovácsműhelyből. Nézi őket. Egyszerre nagyot dobban a
szíve. Sötéten, kormosan, szikrázó szemmel megáll előtte Sebők István. Ő
igyekszik vele szembe nézni.

– Hallod-e hé, – mondja lassan István – hazamegyek és agyonvágom az
apádat.

– Vágod a…

– De agyonvágom. Még téged is hozzá.

Reszketni kezd az elfojtott nagy indulattól és egészen halkan, szinte
suttogva mondja:

– Mit csináltál a testvéremmel, te…

– Csak azt, amit te az enyémmel.

A válasz hetyke és hangos. Sértő és kihívó. Sebők István már üt is.
Dömötör Péternek egyszerre a kezében a bicska. Sebők István kalapács
után kap, és a bicska csak sebez, de a kalapács leteríti a földre, a kit
ért.


VI.

István kijön a fogházból és szédülve, borzongva és bizonytalanul néz
körül a napos világban. Egy esztendő? Megérte. Csak az a kár, hogy a
kalapács nem dolgozott elég jól. Nem jobban, mint az ólmosbot. Vagy
talán jó is, hogy egyik se dolgozott elég jól? De nem jó az. Az ólmosbot
jó, hogy csak beszakította az apja fejét, de az már kár, hogy a kalapács
se tudott többet annak a gazembernek a fején.

István egyelőre nem tudja, mihez fogjon s elindul a hugát megkeresni.
Félévvel ezelőtt feljött Katalin Pestre. A gyerekét otthon hagyta, de ő
maga nem bírta már ki otthon a csúfolódást. A címe… a címe?… Megvan a
címe.

Benyit a hugához és elönti az arcát a vér. A lány lesütött szemmel áll
előtte. István nézi a szobát, kínos düh lobog föl benne, de azután ő is
lehajtja a fejét.

– Hát ez lett belőled? – mondja halkan.

A lány csendesen feleli:

– Ez. Nem tudok én cseléd lenni.

István sokáig hallgat, azután ránt egyet a fején, mintha azt mondaná:
„nohát, ahogy van, úgy van, – Isten áldjon meg“, – és menni készül. A
lány halkan utána szól:

– Boriska is itt van.

István megrettenve fordul vissza.

– Hol?

– Itt! – mondja a lány.

A mozdulata jelzi a várost, de jelzi az egész állapotot, az egész
történetet is. István elzöldülve támaszkodik neki az ajtónak és kínjában
nevetni kezd. A lány ijedten megy feléje. István kifakad:

– Hogy az Isten verje meg…

Nem mondja meg, kit. Erőt vesz magán. Lenyeli. Kifordul a szobából és
kemény lépésekkel elmegy.


VII.

Egy hónap múlva újra ott van a leánynál. Csüggedt és sápadt.

– Azért jöttem, – mondja, – hogy én nemsokára megyek Amerikába… nem
jönnél-e te is?

A leány gondolkozik és nemet int a fejével.

– Miért?

– Mert… hogy tudjam itt hagyni… a gyereket?

István lehajtja a fejét és elgondolkozik. Hallgatnak. Végre István
lehajtott fővel, halkan kérdezi:

– Láttad az enyémet?

– Láttam.

– Milyen?

– Szőke. Kövér. Az udvaron láttam… már mászkált…

István még mélyebbre hajtja a fejét. A lány előbb nem mer szólni, azután
csendesen beszélni kezd:

– Mikor Boriskával először találkoztunk, ki akartuk kaparni az egymás
szemét. De azután megjött az eszünk. Hát miért haragszunk mink egymásra?
Hát mit vétettünk mink egymásnak? Nem mink vagyunk a bűnösök, hanem…

Elhallgat. Sokáig hallgat, azután hirtelen megszólal:

– Mindig rólad beszél. Azt mondja, hogy csak téged szeret még most is.

Megint elhallgat. István nem szól. A leány egészen halkan, nagyon gyáván
megkérdezi:

– Áthíjjam?

A felelet sokáig késik és amikor megjön, akkor is inkább nem, mint igen.
Egy alig észrevehető fejbillentés. A lány azonban felugrik, kiszalad és
egy perc múlva megáll az ajtóban a másik lánnyal. Borbála mosolyogni
próbál, de sápadt. István feláll, ránéz, azután lesüti a szemét. Katalin
beljebb tuszkolja a másik lányt. Mind a hárman állnak. Azután leülnek.
Hallgatnak. Szép csendesen sírnak.


VIII.

Sebők István fölmegy Dömötör Borbálához.

– Ide hallgass, – mondja neki keményen. – Én szeretlek… akárhogy van is…
így is… Megmondom most, hogy el is vettelek volna… így is. Vittelek
volna Amerikába. De mert az a gazember bátyád soha, de még csak nem is
gondolt az én testvéremre… meg a tőle való édes gyerekére… hát én is itt
hagylak. Megyek Amerikába.

– De Pista, – mondja a leány hebegve.

– Ne beszélj nekem, megyek Amerikába.

– De…

– Én nekem ne beszélj…

A leány végre szóhoz jut.

– De Pista, – mondja felindultan – hiszen… hiszen Péter… majd mindennap
itt van Katinál.

– Mi? – kérdezi István elámultan.

– Igen… csak neked nem mertük megmondani… Neki se mertük… azért
költöztem át ide… hogy ne találkozzatok… azt hittük, haragszotok
egymásra…


IX.

István szemben áll Péterrel. Az első szót nagyon nehéz kimondani.

– Elveszed? – kérdezi végre István.

Péter kérdéssel felel:

– Hát te?

Az István válasza egyelőre egy föntartás:

– Ha te is, akkor én is.

Péter megszegi a nyakát:

– Hát én is akkor, ha te is.

– Hát akkor szervusz testvér.

– Szervusz testvér.




Bécsi interieur.

Bécs utcáin éles tavaszi szellők fújtak; a három Scholz-fiú – mind a
három az udvari színház zenekarának a tagja – kijött a színházból,
fölgyűrte a gallérját és rosszkedvűen indult hazafelé. Otthon
alázatosan, megtörten és szürkén jött elébük az anyjuk, átvette a
köpönyegeiket, azután sietve indult a konyhába, hogy hozza nekik a
vacsorát.

A három Scholz-fiú kedvetlenül és lesütött szemmel ült az asztalnál.

– Apa még nem jött haza? – kérdezte a foga között Rudolf.

– Nem. Még nem jött haza, – felelte sietve és alázatosan az anyja.

Rudolf szótlanul enni kezdett. Az anyja várt még egy ideig, de mint
rendesen, senki se szólt hozzá és így lassan, hangtalanul és alázatosan
visszalopózott a konyhába. A három fiú kedvetlenül és szótlanul evett;
Ferenc azután végigsimította hosszúfürtös haját és fölsóhajtott:

– Én ezt ki nem bírom tovább.

Maximilian erre megrázta oroszlánsörényét és fájdalmasan zengő mély
hangon így szólt:

– Én őket itthagyom.

– Tudok egy jó szobát, – szólt erre Rudolf, – a bástya mellett. Egy
mézeskalácsosé a ház; szép lányai vannak.

– Oda elköltözünk, – mondta Maximilian.

Elgondolkozva ettek tovább. A vacsora a vége felé járt, amikor kint
meghallották az apjuk hangját. Erre gyorsan befejezték a vacsorájukat,
fölkerekedtek, átvonultak a maguk szobájába, pipára gyujtottak és ki-ki
leheveredett a saját ágyára.

Az apjuk, Scholz nyugalmazott udvari ajtónálló, ezalatt lassan, de
zajosan vonult be az ebédlőbe, A nyugalmazott udvari ajtónálló ezen az
estén nagyon sokáig időzött barátai társaságában; barátai azt beszélték,
hogy Párisban kitört a forradalom és mértéktelenül szidták Metternichet;
ez szerfölött fölizgatta az egykori udvari ajtónállót, izgalmában még
több boritalt fogyasztott, mint rendesen és mialatt az ebédlőasztalig
eljutott, olyan csörömpölést vitt végbe, mint egy vértes-eskadron.

Mire az ebédlő-asztal mellett ült, a felesége már hozta a konyhából az ő
számára is a vacsorát; a nyugalmazott udvari ajtónálló harsogva mégis
így szólt:

– Azt szeretnéd te, ugy-e, Lizi, ha én éhen halnék. – De szeretnél te
engem a föld alá tenni, te Lizi. – De hiába szeretnéd, Lizi, mert én
teszlek téged a föld alá, mert meghalsz egyszer, ha addig élek is…

Az asszony reszketve és alázatosan rakta a vacsorát az asztalra.

– Reszketsz? – kérdezte erre harsányan az egykori udvari ajtónálló, –
reszketsz? _Akkor_ reszkettél volna. – De _akkor_ csak bűnös tested
reszketett a kéjvágytól; és céda lelked nem reszketett.

Az asszony remegve húzódott vissza az asztaltól és ki akart surranni a
konyhába.

– Megállj! – kiáltott rá a nyugalmazott udvari ajtónálló.

Az asszony megállott. A nyugalmazott udvari ajtónálló evett és ivott, és
közben néha megszólalt:

– Úgy látom, – mondta, – hogy imádkozol. Hiába imádkozol. A túlvilágon
égni fogsz. De mielőtt elküldenélek a túlvilágra, előbb itt kell
bűnhődnöd azért, mert hites uradat megcsaltad, oltár előtt tett esküdet
megszegted, a házasság szentségét bemocskoltad. – Itt állni! Meg nem
mozdulni! Huszonkét éve tart a bűnhődés; tíz év múlva elküldelek legfőbb
bírád elé; de addig én büntetlek. Az én kezembe tette le a gondviselés a
büntetést és én…

A másik szobában a három fiú nyugtalanul forgolódott az ágyán.

– Megint megüti, – szólt halkan Rudolf.

Maximilián mogorván vállat vont:

– Még mindig nem nyugodtál bele?

Ferenc sötéten nézett maga elé.

– Az az asszony, – mondta komoran, – aki a hitvesi hűséget megszegi, az
bűnhődjék érte.

Maximiliánnak vonaglott a szája.

– Huszonkét esztendeje! – mondta sötéten. – Nagy idő. Sokat szenvedett,
de…

– Mióta élünk, ezt látjuk, – mondta keserűen Rudolf.

– … de mi még tovább fogunk szenvedni a szégyentől, amelyet ránk hozott.

– Senki se tudja, – szólt dacosan Ferenc.

– Elég, ha mi tudjuk, – felelte komoran Maximilian.

Fölugrott az ágyról és háborgó indulattal járt ide-oda a szobában. Az
ebédlőben a nyugalmazott udvari ajtónálló ezalatt befejezte a vacsoráját
és nekikészült annak, hogy megveri a feleségét.

– Térdre előttem, – ordította, – térdre a megbántott férj előtt.
Bevallod, hogy megcsaltál?

– Be, – lehelte reszketve az asszony.

– Hány emberrel csaltál meg?

– Eggyel. Esküszöm.

– Ki volt az az egy.

Az asszony halkan és ájuldozva megmondta. Maximilián remegve állott az
ajtónál és egyszerre fölkapta oroszlánsörényes fejét. Sápadtan fordult
oda fájdalmas, bosszús arcú testvéreihez:

– Hallottátok? – kérdezte lihegve, – milyen nevet mondott?

– Nem, – felelték a testvérei.

Maximilian sápadtan, gyorsan megmondta nekik. Rudolf és Ferenc
fölugrott. Égő szemmel néztek össze és egy másodpercig mozdulatlanul,
megrendülten állottak. Az ebédlőben lassan fölállott a nyugalmazott
udvari ajtónálló és elégedetten és körülményesen készülődött neki a
verésnek.

– No, ha ez volt az az egy, – ordította elégedetten, – akkor én téged
most…

Fölemelte a karját. Az ajtó azonban ekkor fölvágódott és Maximilián
rohant be rajta. A nyugalmazott udvari ajtónálló fölemelt karját egy
dühös marok ragadta meg.

– Ne bántsa, – szólt kurtán Maximilián. – Elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló fölháborodva ordította:

– Erre tanítottalak benneteket? – kiáltotta méltatlankodva.

– Nem erre tanított, – mondta Maximilián, – de most már elég volt.

A nyugalmazott udvari ajtónálló ki akarta szabadítani a kezét és ütni
akart, de Maximilián keményen fogta.

– Tulajdon apád ellen emeled föl a kezedet? – ordította fölháborodva a
nyugalmazott ajtónálló. – Isten átka van azon a kézen… amelyet gyermek a
szülő ellen fölemel…

– Hát akkor maga se bántsa őt.

– Ő az oltár előtt tett esküjét szegte meg…

– Eleget bűnhődött már érte, – mondta Rudolf.

– Küldte volna el, – szólt Ferenc haragosan. – De ha itt tartotta, ne
kínozza.

A nyugalmazott ajtónálló mindenáron büntetni akart. Három fia erre
megfogta, belódította a harmadik szobába és rázárta az ajtót. A
nyugalmazott ajtónálló odabent két gyors rohamot intézett az ajtó ellen,
azután végigfeküdt az ágyon és elaludt.

Az ebédlő közepén csendesen, könnyes szemmel és alázatosan simította le
szoknyáját az asszony. Három fia zavarodottan állott körülötte.

– Üljön le… anyám, – szólalt meg végre zavart, mély hangon Maximilián.

– Üljön le közénk, – szólt Rudolf.

Ferenc elébetolta a széket. A főhelyre ültették az asztal mellé, azután
ők is leültek. De egyelőre nem tudtak szólni. A három fiú anyja
megvetésében nőtt föl; és most nehezen indultak meg a bizalmas és meleg
szavak.

Az asszony szenvedő, ijedt szeme vizsgálódva járt egyik fiáról a
másikra. A fiúk lesütötték a szemüket. Maximilián végre fölkapta
oroszlánsörényes fejét és így szólt:

– Anyám… jól hallottam-e én, amit az elébb mondott…?

– Mit?

– Azt a nevet… Hogy ki volt az a férfi, akivel –? Ki volt?

Az asszony fáradt pillái ráereszkedtek könnyes szemére.

– Beethoven, – mondta halkan.

A három fiú megrendülve nézett össze.

– Melyik Beethoven? – kérdezte halkan, kiszáradó torokkal és elcsukló
nyelvvel Maximilián.

Az asszony fölemelte hervadt szempilláit szenvedő szeméről és halkan
felelte:

– Hiszen csak egy volt.

– Ludwig van Beethoven? – kérdezte Maximilián reszketve.

– Ludwig van Beethoven, – felelte az anyja. – Mikor egy házban laktunk…
Hiszen azért neveltettelek fiam, benneteket zenére.

A szobában csend volt. A három fiú megrendülve hallgatott. Azután
közelebb húzódtak az anyjukhoz, óvatosan megsímogatták a ruháját és
Rudolf meghatott és olvadó hangon így szólt:

– Anyám, beszélje el…!

– Beszéljen róla, – mondta Ferenc.

Maximilián összevont szemöldökkel, gyöngéden bólintott. Az asszony
végignézett rajtuk; azután elnézett a messzeségbe és fáradt szeme lassan
megmelegedett. Halkan beszélni kezdett és a három zenész visszafojtott
lélekzettel, szomjasan, áhítattal és megindultan hallgatta.




Falusi levél.

… Itt nagyszerűen ragyog a tavasz és az óriási kert úgy tele van
fénnyel, hogy az embernek be kell árnyékolnia a kezével a szemét, ha
kilép a házból. Az akácerdő még leveletlenül áll és rozsdavörösen
fénylik az alkonyati nap tüzében, de a mandula és a barack már ezüstösen
virágzik, és dús aranyfürtök lógnak le a kőrisfáról.

Ha az ember kijön a házból, akkor először a barackfákat éri. Itt állnak
hosszú sorban a ház előtt; a fákon lobognak a fehér virágok; az egész
sor olyan, mint egy nyugtalan ezüstfolyó, mint egy fehéren izzó
ezüstfolyó hófehér gőzei. Ha az ember odamegy a fa alá, hallhatja a
forró folyó zúgását is: ezeknek a fáknak zenéjük van; minden virág
zümmög; muzsikál a fehéren lobogó korona.

A virágzó barackfát megrohanták a szomjas méhek, azoknak a részeg zenéje
ez; minden fehér virágkehelybe barna buvárok buknak alá; az egész fehér
korona barna nyüzsgéssé lesz innen közelről, az egész fa él, reszket,
zümmög és bujálkodik; a fehér koronasort mámoros zugás fonja eggyé; a
mámoros zugásnak ez az élő szalagja túlterjed a fákon, összefonja a
fákkal és a méhekkel a frissen szántott barna földet, az egész világot,
az egész nagy mindenséget, amelyben benne vagyok én is: beleolvadtam és
vele eggyé váltam…

… A barackfák alól a felszántott földhöz ér az ember; az innenső
sarokban ott áll még a csillogó eke; a barna föld tiszta, meleg és
bársonyos hullámu. A meleg földtől elmegyek az erdőbe, amely még
hallgat, és az erdőből felmegyek a hideg udvarra. Itt két kutya van
megkötve: az egyik fekete, a másik fehér. A fekete kutya a Bundás, a
fehér kutya a Fidél. Meg vannak kötve, mert veszett kutya garázdálkodott
nemrégen a faluban és mert a Fidél csakugyan gyanus is volt…

Nehezen viselik a fogságot: mihelyt meglátnak valakit, hevesen ugatnak
és fájdalmasan nyöszörögnek. Könyörögnek. Előbb felkeresem Fidélt, a
fehér kutyát. Ez voltaképpen nem házőrző; ajándékba hozták és szobai
kutya volt. Kölyökkorában nagyon kedvelték is itt nálunk és bent
tartották a szobákban, de amint kinőtt spitz lett belőle, lassanként
terhére vált mindenkinek, díszgráciába esett és kicsapták ide az
udvarba. Egy-két hete valami baja is történt, a jobb hátsó lába egyre
rángatózik, véres a szeme, nehezen lélegzik, nem akar enni és nem tud
jól a lábára állni. Mi baja lehet? Amikor bemegyek hozzá a magtárba,
ahol a könyörületesség vackot csinált neki, felnéz rám és hevesen,
szinte magánkívül csóválja a farkát. Soha az alázatos odaadásnak ilyen
paroxizmusát még nem láttam, soha ilyen reszkető, reménykedő, kolduló
könyörgést. Mit akar tőlem? Mit kér? Mit remél? Hogy szabadon eresztem?
Hogy meggyógyítom?

Elgondolkozva nézem egy ideig, azután kimegyek a másik kutyához. Ez
Bundás, a fekete kutya; közönséges házőrző. Tegnap megkölykezett. Kilenc
kölyke volt, csúszó-mászó, nagy halomban nyüzsgő vak állatkák. Odamegyek
a házához. A kölykei eltüntek. Nem, – nem tüntek el; csakhogy kilenc
helyett kettő van. És a többi hét? Megkérdezem. A többi hetet a kocsis
ma hajnalban elásta. Hja persze… mit is csináltunk volna itt kilenc
kutyával. – A kocsis hajnalban kivitte őket a hideg erdőbe és elásta
őket.

Nézem Bundást a megmaradt két kölykével. Már elfelejtette a többi hetet;
nyugodt és barátságos; csillog a szeme és csóválja a farkát. Szeretne
szabadulni a láncról.

Nem oldhatom el, otthagyom tehát és bemegyek a házba. Előveszem a
könyveimet. Idekint olyan könyveket olvasok, amilyenekre az embernek a
városban nincs ideje: óriási történelmeket, testes kozmogóniai munkákat;
el lehet gondolkozni felettük sorsról, vérről, emberekről,
örökkévalóságról és végtelenségről, erősítheti rajtuk az ember a szíve
nyugalmát és a szíve szeretetét, – de most nem tudom őket olvasni.
Kimegyek a verandára a beszélgetők közé; lenézek innen még egy
negyedóráig a kertre. Most már itt az alkonyat, a nappal utolsó
negyedórája ez. A tavaszi nap fénye most vörös lángolásban zúdul rá a
kertre, biborban izzanak az akácfák és kis bibor lángok libbennek fel a
barackfák fehér ragyogásából, a világ nem bir el ennyi fényt, mindjárt
kiömlik a tűz, mindjárt kigyullad a föld és végigsustorog rajta egy
óriási tűzvész…

De eljön a fekete, csendes és hűvös este, és mi bevonulunk a házba. A
veranda üvegajtaját betesszük, mert hűvös van odakint. Idebent jó a
meleg. A jó melegben jó a kedv és egyik negyedóra telik a másik után.
Három negyedóra telt már el, amikor a veranda üvegajtaja megzörren.
Odanézünk és nevetni kezdünk. Az üvegajtón egy macskafej jelenik meg:
egy fehér macskának a fehér és rózsaszínű feje, amint kiváncsian benéz a
szobába. Nevetünk. Ez furcsa látvány és szokatlan dolog: egy macska,
amely felágaskodik és benéz a szobába. A mi macskánk ez? – Nem. A mienk
tarka. – Hát kié? – Valahonnan a szomszédságból kóborolt ide. Holnap
rálövünk; nem bántjuk; de jó lesz ráijeszteni, mit szokjon ide…

De mit keresett itt? Nem sokat törődünk vele, mit keresett itt és tovább
beszélgetnénk már, amikor valaki felkiált:

– A kanári kint maradt a verandán.

Csakugyan. A kanárimadár kalitkástul kint maradt a verandán, amikor a
hüvös este elől sietve bejöttünk a szobába. Szegényke, megfeledkeztünk
róla; hogy didereghetett… De talán több is történt vele, mint hogy
didergett. Valaki kiszalad a kalitkáért és hozza be: – a kalitka ajtaja
ki van nyitva, a kis üvegvályú, amely az ajtót eltorlaszolta, le van
taszítva, a kis sárga madár nincs sehol.

Még megpróbáljuk keresni; hátha csak kirepült; akkor visszajön; – de
hamarosan nyilvánvaló, hogy sohase jön vissza. Valaki megpróbálja
tréfával elintézni a dolgot. „Neki már jó“ – mondja tréfás
megindultsággal. Ezen csakugyan nevetni kell. De nem nevethet rajta
állandóan és jó ízzel az ember. Mert azalatt, amíg mi itt ültünk és
beszélgettünk, azalatt eltünt közülünk valami, ami közénk tartozott.
Valami, amit megszoktunk, valami, amit szerettünk. Valami, ami színes
volt, valami, ami dalos volt…

Valami, ami élt. Itt ültünk a világos szobában és öt lépésre tőlünk a
sötét verandán egy irtózatos cselekedet történt. A verandán sziszegett
és támadott a vér szomjusága és védekezett, repdesett és halálfélelemben
csipogott egy fenyegetett kis élet; és mi nem láttuk a támadást és nem
hallottuk a segítségkérést; csak a kegyetlen és jóllakott hóhér furcsa
fejét láttuk; ez a fej fehér volt; és mi nevettünk rajta.

Nevettünk rajta; és újabb félóra múlva megint nevetünk más dolgokon. –
Vacsorához ültünk, sok mindenféléről beszélgettünk, vacsora után ki
szivarra gyujtott, ki cigarettára, az idő telt és lassankint
elálmosodtunk. Kint halkan zugott a csendes éjszaka és készültünk
lefeküdni. Kintről ekkor behallatszott a Fidél panaszos, nyöszörgő
ugatása. „Türhetetlen ez a kutya“ – mondta valaki – „egész éjjel vonít,
nem lehet tőle aludni.“ Megállapítottuk, hogy az északnak fekvő
szobákban csakugyan egész éjjel zavaróan hat a Fidél panaszkodása.
„Különben is beteg; lehet, hogy veszett; vagy állatorvost kell tehát
hozzá híni, vagy agyon kell lőni.“

Rövid és bágyadt vita támadt róla, mi történjék Fidéllel. Az állatorvost
olyan bajos áthozni; a harmadik faluban lakik. És azután biztosan nem is
tudná megállapítani, mi a baja a kutyának és a kutyát mindenesetre
hetekig láncon kellene még tartani. Legjobb lesz agyonlőni.

Lefekvés előtt kiadódott még a rendelet, hogy Fidélt hajnalban agyon
kell lőni, azután mentünk lefeküdni és csendesen aludni a békés éjszaka
nagy csendességében.




Bábi.

Bábi bekötött fejjel poroszkált a lakáson keresztül, zakatolva
takarított és csak akkor emelkedett lábujjhegyre, mikor a dolgozószobán
kellett átmennie. A dolgozószoba mellett volt a hálószoba, a
hálószobában aludt a nagyságos úr, és mindennél a világon fontosabb,
hogy a nagyságos úr álmát semmi meg ne zavarja. Bábi lábujjhegyre
emelkedett a dolgozószobában; hű szeme elmélyedve és fontosan meredt a
messzeségbe és piros száját összecsucsorította, mintha még emelnie és
fokoznia kellene az alvást őrző csendet. Bábi egész életének, egész
földi létének egyetlenegy célja volt ebben a percben: hogy a nagyságos
úr álma zavartalan legyen.

Lábujjhegyen ment át a dolgozószobán, inkább suhant, mint ment; és
egyszerre megtorpant. Mi az? Nem akart hinni a fülének. Mintha hívták
volna… Lehetetlen. Az még sohasem történt meg, hogy a nagyságos úr
tizenegy óra előtt fel akart volna kelni. Az megtörtént már, hogy
délután hatkor kelt fel, az is megtörtént, – nagyon gyakran megtörtént –
hogy a hálószobából egy női hang csipogása is kihallatszott, de az még
sohase történt meg, hogy a nagyságos úr őt reggeli félnyolckor hívta
volna.

Állt. Várt. A hívás ismétlődött. Bábi megrendült. Mi történhetik? Mi
lesz ebből? A világrend megingott, az élet törvényei felborultak: itt
valami hallatlan dolog készül. Bábi úgy megrendült, hogy még mindig nem
tudott elmozdulni a helyéről. A hívás harmadszor, negyedszer és ötödször
is ismétlődött, és mire Bábi riadtan futott az ajtóhoz és benyitott a
sötét hálószobába, türelmetlen, elkeseredett, pattogó szavak zápora
zúdult a fejére.

– Bábi, a keserves mindenségét ennek a cudarul berendezett világnak, hát
te is elhagysz már… Bábi, egy bivalytehén is a segítségemre jött volna
már azóta… Bábi, ha meghalok, a halálom a te lelkeden szárad…

Bábi reszkető kézzel húzta fel a rollót és sápadtan és rémülten tipegett
a nagy ágy körül. Nem merte megkérdezni, mi a baj. A nagyságos úr
azonban, aki csapzott hajjal és kipattogzott szájjal feküdt a rendetlen
ágyban, úgyis elmondta:

– Bábikám, – szólt kissé megszelidülten – azt hiszem, most visz el engem
az ördög. Kutya rosszul vagyok… a torkom úgy fáj, mintha tüzes vassal
sütögetnék; lázam van… Telefonozz Bábikám a doktorért.

Bábi rohant a telefonhoz. A doktor álmosan igérte, hogy majd felnéz a
délelőtt folyamán, Bábi azonban erre úgy rákiáltott és a hangja olyan
rémült és parancsoló volt, hogy a délelőtt folyama helyett a doktor egy
félórán belülre igérte a látogatását.

Bábi visszament a hálószobába.

– Jól van, Bábikám, – mondta neki a nagyságos úr, – olyan voltál, mint
egy anyatigris.

Bábi nem értette meg egészen a dicséretet, de a nagyságos úr hangja
jóindulatu volt, úgy, hogy Bábi még mindig ijedten, de már felderülten
kezdett szorgoskodni az ágy körül. A párnákat megcsapkodta, a vizet
kicserélte, kendőt mártott be borogatásra, a beteg homlokát
végigsimogatta, a hőmérőt hozta, az ágy környékét a szanaszét dobált
holmitól tisztára takarította, friss hálóinget készített, az
elkészített reggelinek alája gyújtott, nesztelenül, puha talpon, puha
kézzel tett-vett, rendet, tisztaságot, nyugalmat teremtett. Megnyugtató
volt Bábi. A nagyságos úrnak vissza is tért a nyugalma és a jókedve, és
csak akkor kezdett el káromkodni, mikor a gyorsan lehajtott tea után nem
ízlett neki a szivar. Marta a torkát.

Bábi ekkor ismét megdöbbent és a megdöbbenése csak akkor mult el, amikor
a doktor megérkezett és a beteg alapos megvizsgálása után legyintett
egyet.

– Kevesebbet kellene fetrengened – mondta a doktor – a nyirkos és
piszkos éjszakában. Most meghültél… szerencsére kis torokgyulladás az
egész… de vigyáznod kell, hogy nagyobb ne legyen belőle. Egy hétig
ágyban maradsz.

A nagyságos úr tiltakozott. Nem akart egy hétig ágyban maradni. Bábi
ekkor rémült arccal lépett előre az ajtótól, ahol a beszélgetést
hallgatta.

– Kiunatkozom a belemet – mondta a nagyságos úr.

A doktor ránézett Bábira.

– Bábi majd mulattat – felelte. – Bábi, vigyázzon a nagyságos úrra.

Bábi hevesen intette, hogy igen, vigyázni fog. A doktor azután elment és
Bábi egyedül maradt a nagyságos úrral.

Az első nap elég jól telt el. A nagyságos úr lázas volt és szinte egész
nap aludt, és éjjel is csak az történt, hogy Bábinak a szomszéd
szobából, ahol ágyat vetett magának, tízszer, húszszor be kellett
szaladnia, mert a nagyságos úr kívánt valamit. A második nap már
rosszabb volt. A nap már rosszul is indult, mert a nagyságos úr reggel
fel akart kelni és el akart menni. Életében nem aludta ki ilyen jól
magát, – mondta, – most tehát megnézi, milyen a reggel. Bábinak a
legnagyobb erőfeszítésébe került, míg otthon tarthatta; sírva kellett
fakadnia, hogy a nagyságos úr legalább addig otthon maradjon, míg a
doktor jön.

Ekkorra szerencsére jelentkezett a nagyságos úr láza is, úgy, hogy a
doktor és Bábi együttes erőfeszítése mégis otthon tudta tartani. A nap
így egészen jól telt el; az nem számított, hogy Bábi ismét átvirrasztott
egy éjszakát. Bábi azután még három éjjel virrasztott.

Az ötödik napon már leszállt valamennyire a láz és a nagyságos úr
délután kegyetlenül kezdett unatkozni. A délelőttöt olvasással töltötte,
ebéd után aludt, de öt óra tájban – a nap még szépen sütött be az
ablakon – beszólította Bábit.

– Bábi, – mondta neki mosolyogva – mulattass engem.

Bábi állott az ajtó mellett, hű szemmel nézett a nagyságos úrra,
meghatottan mosolygott és boldog volt, hogy a nagyságos úr ilyen tréfás
kedvében van. A nagyságos úr nézte Bábit és egészen furcsának találta. A
Bábi hű szeme és meghatott mosolygása egyszerre olyannak tünt előtte,
mintha még sohasem látta volna.

– Te Bábi, – mondta elgondolkozva, – voltaképpen hány éves vagy te?

– Harminc – felelte Bábi meghatottan.

A nagyságos úr felült az ágyon meglepetésében. Ezt nem várta. Az ötven
nem lepte volna meg, a negyvenet természetesnek találta volna… De
harminc?

Megnézte Bábit. Harminc? Harminc?… Hát persze, hogy harminc. Hogy is
lehetett másnak nézni.

– Te Bábi, – mondta – hiszen te engem megcsaltál.

Bábi megrettenve nézett rá.

– Becsaptál, – mondta a nagyságos úr, – mert elhitetted velem, hogy túl
vagy azon a koron, amelyben én rám nézve számba jönnek a nők. Maszkot
hordtál, nevetséges álarcot, torz lárvát…

Bábi nem értette jól, mit mond a nagyságos úr. Zavarodottan mosolygott.
A nagyságos úr előrehajolt.

– Te Bábi, – kiáltotta méltatlankodva, – hiszen te nagyon csinos vagy.
No várj csak!

Bábi zavarodottan állott egyik lábáról a másikra és nem tudta, mit
mondjon. A nagyságos úr azonban megparancsolta, hogy fogjon egy széket,
üljön le az ágy mellé és beszélgessen vele. Bábi elsápadva vette a
széket, a szélének a szélére ült, megmerevedve szegte fel a fejét és nem
tudott szólni. A nagyságos úr azonban jókedvüen kérdezősködött, Bábi
lassanként rácsúszott a székre, kényelmesen ült és jókedvüen – bár a
kérdésektől megzavarodva – felelgetett. A kérdések többnyire a Bábi
leányságára és asszonyi életére vonatkoztak. Hogy volt az, amikor még
Földváron vasárnaponként a templomba járt délelőtt és a korcsmaudvaron
táncolt délután; hogy vette el az ura; az ura, Pipás-Nagy János, aki
szolga a minisztériumban, itt lakik vele, de akinek Bábi nem engedi meg,
hogy a konyhából, vagy a cselédszobából csak be is jöjjön a szobákba.
Paraszt ember még járni se tud idebent…

A nagyságos úr egyre nagyobb figyelemmel hallgatta Bábit és végre
csodálkozva fakadt ki:

– De hogy az Isten csodájába neveztelek el én téged Bábinak? Miért
engedted?

Bábi mosolyogva vonogatta a vállát.

– Tudod miért – felelte önmagának a nagyságos úr, – azért, mert ilyen
mocskos kendőkkel kötöd be a fejedet és mert ilyen városi rongyokban
jársz. Teszed le mindjárt azt a kendőt.

Bábi zavarodottan szedte le fejéről a kendőt és a kendő alul kibujt dús,
barna baja. Egészen más asszony lett.

– Nyulj oda a hajadhoz, – mondta jókedvüen a nagyságos úr – borzold fel
egy kicsit. Rettenetes, hogy lenyaljátok a hajatokat… Eh, ne
ügyetlenkedj, – gyere ide, majd én megmutatom, hogy kell.

Bábi reszketve hajolt oda és a nagyságos úr hozzáértő, gyors és ügyes
kézzel egyszerü frizurát rakott dús, barna hajából. Azután mosolyogva,
fellelkesülve nézte.

– Nagyszerü, – mondta, – lehullt a torz lárva… Nézz a tükörbe.

Bábi rettenetesen szégyenkezve állott előtte és úgy érezte, mintha a
feje nem volna az övé. A tükörbe nézett, de elhomályosuló szeme nem
látott semmit, a fejét úgy tartotta, mintha idegen fej lett volna.

– Gyere közelébb, – mondta a nagyságos úr.

Bábi mereven és engedelmesen közelebb lépett. A nagyságos úr
előrehajolt.

– Fürödj meg, – mondta halkan.

Bábi ránézett, mintha nem értette volna, amit mondott.

– Itt az én fürdőszobámban, – szólt a nagyságos úr.

Bábi mereven fordult a fürdőszoba felé.

– Megállj, – szólt gondolkozva a nagyságos úr.

Bábi megállott.

– Van-e még otthoni ruhád? – kérdezte a nagyságos úr. – Földvári ruhád,
– tette hozzá magyarázó hangon. – Eh, hát paraszt-ruhád, lánykori ruhád!
– egészítette ki türelmetlenül.

– Van…

– Ha megfürödtél, vedd azt fel. Le ezzel a városi ronggyal. A fürdővízbe
pedig önts otkolonyt… És ne sajnáld. És siess.

Bábi elment. Lassan bealkonyodott és a nagyságos úr türelmetlenül várta
Bábit. Félóra múlva jött.

– Csavard fel a lámpát, – szólt a nagyságos úr.

Bábi felcsavarta a lámpát és a nagyságos úr felszisszent ámulatában. A
lompos vénasszony helyett, akit ismert, egy kicsattanó szépségű, duzzadó
erejű, virágzó parasztmenyecske állott előtte. A menyecskének tüzelt az
arca; lesütötte a szemét; a remegő keze zavartan babrálta a szoknyája
ráncait.

A nagyságos úr megzavarodott.

– Gyere közelebb, – mondta halkan.

A friss parasztasszony megmozdult. Ringott a teste és suhogott a ruhája;
fiatal volt, meleg, szép és illatos. A nagyságos úr megfogta a karját,
azután megfogta a derekát. Végigsiklott az ujja az acélos tapintású,
ruganyos testen; azután elvonta a kezét, mély lélekzetet vett és kissé
rekedten mondta:

– Milyen szép, fehér bőröd van…

Az asszony lesütött szemmel, mozdulatlanul állott.

– Vesd le a pruszlikodat, – mondta a nagyságos úr.

Az asszony remegve engedelmeskedett. A nagyságos úr felnézett a szoba
falára, ahol klasszikus képek reprodukciói lógtak.

– Diána szégyelni fogja magát, – mondta a foga között – hogy szebb vagy
nála, szolgalánya te…

Az asszony dideregve várta a további parancsokat, de ekkor élesen és
kellemetlenül megszólalt a szomszéd szobában a telefon.

– Hagyd, – mondta a nagyságos úr. – Ne törődj vele.

A telefon azonban makacsul és élesen csengett és Bábi nem tudta tétlenül
hallgatni. A kötelesség érzése ébredt fel benne, mindenáron be akart
menni a telefonhoz.

– Majd én, – szólt erre a nagyságos úr. – Maradj itt.

Bement a telefonhoz. A telefonba egy kellemes szoprán sietve suttogta
bele, hogy most feljöhetne egy gyors félórára, – „már egy hete nem
láttuk egymást“ – jöjjön-e? A nagyságos úr két másodpercig habozott,
azután igennel válaszolt.

Letette a kagylót és visszament a hálószobába. Bábi elsápadva és
kipirulva, remegve, szégyenkezve és engedelmesen ott állott, ahol
hagyta. A nagyságos úr ránézett és habozni kezdett. Rágta az ajkát;
elfordult, aztán visszafordult hozzá, azután megint elfordult. Végre
megrázta magát, ráveregetett kétszer a Bábi vállára és fanyarul mondta:

– Jól van, Bábi… köszönöm… most kimehetsz…

Bábi gyorsan összekapta a ruháját és kiment. Negyedóra múlva ajtót
nyitott a szőke nagyságának, aki minden héten legalább egyszer feljött,
és azután, – mint ilyenkor kötelessége volt – visszavonult a konyhába. A
nagyságos úrnak ezen a napon nem is igen volt többé szüksége a
szolgálataira; másnap pedig déltájban – a doktor látogatása után –
felkelt a nagyságos úr és elment hazulról.

Folytatta a rendes életét: hajnaltájban jött haza és déltájban ment el
otthonról. Bábit ritkán látta, és ha látta, keveset beszélt vele. Bábi
hallgatva és hűségesen végezte el a belső szolgálatot és hordta ismét a
lompos városi ruháját. Két hónap múlva azonban egy napon megállott
előtte a nagyságos úr.

– Te, Bábi, – mondta – mi bajod van neked?

– Semmi, nagyságos úr.

– Olyan sápadt vagy, mint a halál.

– Nincs énnekem semmi bajom.

A nagyságos úr belenyugodott a dologba. Bábi azonban egyre sápadtabb
lett. Lefogyott, a szeme mély volt és beesett, és néha mintha ki is lett
volna sírva. A nagyságos úr egy napon találkozott Pipás-Nagy Jánossal.

– Hallja-e János, – mondta neki – mi baja van ennek az asszonynak?

János gonddal terhelten csóválta meg a fejét.

– Azt csak a jó Isten tudhatja odafent, – felelte komolyan. – Én nem
tudom kitalálni. Kérdezem, faggatom, – azt mondja semmi baja. De nem
izlik neki se étel, se ital, se álom, se ébrenlét. Nem kell neki már az
élet se. Nem kellek neki már én se.

János nyilvánvalóan ezt tartotta a legfontosabb és legszomorúbb tünetnek
és felette el is búsulta magát rajta. A nagyságos úr próbálta
vigasztalni, de a vigasztalásnak alig volt sikere. János elbúsultan
rázta a fejét.

– Hiszen nem mintha olyan nagyon szép asszony volna, – mondta
filozófusan – nem földi gyönyörűség; de hát a feleségem; és asszony csak
kell az embernek.

A nagyságos úr azon habozott, ne vágja-e orron Jánost, azután egy percig
azon gondolkozott, ne tépje-e le még egyszer azt a torz lárvát, amelyet
ez a tökfilkó rakott rá az asszonyra és amelyet ő egyszer már letépett;
de asszonyi dolgokkal nagyon el volt foglalva, Bábi nem érdekelte
igazán, úgy hogy vállat vont és otthagyta Jánost.

Bábi azonban egyre sápadtabb, szomorúbb és elfogyóbb lett és amikor a
nagyságos úr még azt is meghallotta, hogy nagyon sokáig szokott a
negyedik emeletről lebámulni az utcára és hogy egyszer-kétszer
veszedelmesen áthajolt a korláton, akkor élénk lelkifurdalása támadt és
elhivatta hozzá az orvosát. Az orvos gondosan megvizsgálta Bábit, azután
vállvonogatva számolt be a vizsgálatról a nagyságos úrnak.

– Semmi baja, – mondta – de az bizonyos, hogy beteg. Beteg, de az esete
nem belgyógyászati eset. Küldd idegorvoshoz, az mondhat talán valamit…
Ha ugyan ki tud belőle venni valamit. Amit én nem hiszek.

A nagyságos úr ekkortájt tele volt emberbaráti szeretettel és nagyon
érzékenynek érezte a lelkiismeretét. Elment tehát a professzorhoz,
bejelentette neki, hogy elküldi hozzá Bábit, és nagyon megkérte,
foglalkozzék jóakarattal vele. Bábira pedig otthon – közölvén vele a
helyet és az időt, ahol és amikor meg kell jelennie – rárivallt:

– Pontosan ott leszel, értetted. És a tanár úrnak minden kérdésére
válaszolsz. És mindent megmondasz neki, amit kérdez.

Bábi sápadtan próbált védekezni, de a nagyságos úr haragosan kiabált,
úgy hogy Bábi végül reszketve igérte meg, hogy elmegy a tanár úrhoz és
minden kérdésére felel.

Igy került Bábi másnap a professzor előszobájába. A ruháját remegő
kézzel simogatta és dideregve várta, míg rákerül a sor. Mikor rákerült a
sor, ingadozó léptekkel ment be a tanár szobájába és a szemén látszott,
hogy elájul, ha rákiáltanak. De nem kiáltottak rá. A professzor
leültette, halkan és jóindulattal beszélt hozzá, előbb egészen közömbös
dolgokról beszélgetett vele, és a Bábi hű szeme lassanként felüdült és
tiszta csillogással fordult a professzor szeme felé. Bábi sírni tudott
volna: úgy elérzékenyítette, hogy nem kiáltottak rá.

A professzor kérdései azután egyre szűkebb köröket vontak Bábi köré.
Finom és diszkrét ujjak siklottak a Bábi szívéhez és tapogatták meg
óvatosan a Bábi sebzett és szenvedő lelkét. Bábi meg-megriadt, fel akart
lázadni és menekülni akart. De minden megriadását lecsillapította néhány
közömbös új kérdés, és minden lázadását leszerelte egy nagy jóság, amely
feléje áradt. Bábi nem tudott ellentállni; lassan megadta magát; és
lassan, előbb nagyon lassan, azután gyorsabban, azután forrva és zuhogva
áradt belőle az őszinteség.

Előbb: ő nem beteg. Azután: de igen, mégis beteg, mert sem enni, sem
inni nem tud. Hát aludni? Aludni sem. De ha mégis alszik, mit szokott
álmodni? Ha mégis alszik, akkor… akkor…

Bábi nem akarta megmondani. Zavaros álmai vannak… Azelőtt keveset
álmodott, de most… De most? Most… most mindig a nagyságos úrral álmodik.

Úgy? A nagyságos úrral? Hát mit álmodik a nagyságos úrral? – Azt
álmodja, hogy a nagyságos úr beteg. – Úgy? Hát volt már beteg a
nagyságos úr? – Volt, oh igen, volt… A Bábi szeme felragyog; Bábi
elárulta magát; a két finom kéz, amely a lelkét tapogatja, nyomon van
már. A kérdések vezetik, viszik, röpítik Bábit; és dadogva, reszketve,
sírva itt a vallomás. Bábi mindig szerette a hites urát, most nem tudja
szívelni. Bábi – ő meg se tudja mondani, de most már világos –
kétségbeesetten, halált hozóan szerelmes a nagyságos úrba.

Megvan. Itt van. A Bábi remegő, sebzett lelkét gyöngéden fogja két finom
kéz és keresi a számára a megnyugvást, a gyógyszert. Nehéz feladat. A
Bábi lelke! – nagyon is egyszerű, nagyon is egyanyagú lélek ez; ha egy
érzés beléje fészkelte magát, akkor azé az egy érzésé az egész lélek. Mi
volt azelőtt Bábi? Hű. Semmi más, csak hű. Mi most Bábi? Szerelmes.
Semmi más, csak szerelmes. Hol van ennek a léleknek még egy lehetősége?
Hol van ennek az életnek még egy útja? A finom ujjak gyöngéden siklanak
végig a Bábi lelkén.

Mivel tölti Bábi a napjait? Mivel töltené: dolgozik. Mást nem csinál?
Nem. Könyvet nem olvas? Persze, hogy nem. Szinházba persze nem jár,
korcsmába nem jár, szórakozása nincs; azt se tudja, mi az a szórakozás.
Más férfira rá se néz, soha rá se is nézett, egészen addig, amíg –.

Hát azelőtt? Otthon? Földváron? A mikor még Török Erzsébetnek hítták? Oh
igen, ott vasárnap délutánonként táncolt a korcsmaudvaron. Hát vasárnap
délelőtt? Akkor templomba ment. Úgy? Hm! Templomba ment. Nézzük csak…
szokott-e most is templomba járni? Igen, szokott vasárnaponként most is.
Úgy? – Kitünő. Hát gyónni szokott-e? Szokott… de… de most már régen nem
gyónt. Miért? Azért… mert… mert…

Bábi sírva fakad. A professzor sürgeti a választ. Bábi zokogva mondja:

– Mert nem tudom én ezt elmondani a tisztelendő úrnak.

Ohó, dehogynem; miért ne tudná. Lám: itt van a gyógyszer. Így kell
könnyítenie magán; hiszen így is szokta, úgy-e?… menjen csak el és
gyónjon meg szépen mindent, rójja le a penitenciát, érdemelje meg a
bűnbocsánatot, majd megkönnyebbül akkor. Nem érzi-e, hogy meg fog
könnyebbülni.

De igen. Érzi. De nem mehet el. – Miért? – Bábi nem akar válaszolni.
Vagy nem tud. A két kezébe fogja a fejét és keserűen zokog. Meg kell
őneki halni… bűnös az ő teste-lelke… elpusztul ő nemsokára… maga oltja
ki ezt a boldogtalan, bűnös életét.

A professzor nem ereszti ki a kezéből a fonalat. Ha a gyónás
megkönnyítené, menjen gyónni. Miért nem akar? Miért ne menne? Erre
feleljen.

Bábi zokogva és kétségbeesetten feleli:

– Mert nem tudom én azt elmondani a főtisztelendő úrnak…

– Mit?

– Azt…

Bábi nem tudja tovább mondani. Ilyenkor belenéz a lelkébe, szembekerül a
vágyaival és elretten tőlük. Nem tudja ő azt elmondani; _hogy lehetne
azt kimondani?!_

Ah!… A professzor megértette Bábit. Hogy hogyan lehetne azt elmondani,
hogy hogyan lehetne azt kimondani?… Gondolkozik. Ő is keresgél az
emlékeiben.

– Hát úgy-e… hogy mit mondjon?

Igen. Bábi zokogva igenli a dolgot. Persze: hogy mit mondjon. Az az,
amit nem tud.

– Hát mondja egyszerűen azt…

Bábi felemeli a könnyes arcát.

– Mondja egyszerűen azt, – folytatja a professzor – hogy _bűnös
gerjedelmet_ érez.

Bábi megremeg. Egy másodpercig mozdulatlanul bámul a professzorra,
azután felszökik. Feláll. Kiegyenesedik. Az arcán még ott csillognak a
könnyek, de az arcára már leszállóban van a nyugalom és a tiszta
elhatározás.

– Ezt?… Ezt?…

– Igen, ezt.

Bábi felsóhajt és boldog nagy megkönnyebbülés ömlik el az arcán. _Ez_
volt az. Ez volt az, ami hiányzott. Most itt van, ami után tehetetlen
vergődésben epedezett. Itt a _szó;_ itt az út; itt az egyetlen
lehetőség; itt a gyógyulás.

Bábi most már tud mindent. A professzor is. Bábi gyorsan összeszedi
magát, két mozdulattal rendbe hozza a gyűrött ruháját és a feldult
arcát; alig búcsuzik; köszönni rá sem ér; sietve, elszántan, készen,
bátran megy kifelé. A professzor mosolyogva néz utána, Bábi pedig a
megtalált gyógyszerrel, a hiába keresett kinccsel, az elfelejtett és
eszébe juttatott igével, a _szóval_ siet vallani, bűnbánatot tartani,
bűnbocsánatot kapni. Bábi viszi a drága, egyszerű, együgyü lelkét
gyógyulni.




TARTALOM.

  Lilla  5
  Az Atlantik-hotel  25
  Móni  34
  Párbaj  45
  A millió  56
  Betörés  67
  Elég!  75
  Baradlay kapitány  80
  A Csornay-család  98
  Férjhezadás  108
  Velencei kaland  120
  Zsalud Sámuel  130
  Dömötörék és Sebőkék  139
  Bécsi interieur  147
  Falusi levél  154
  Bábi  160

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65922 ***