*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65905 ***

IGNOTUS

OLVASÁS

KÖZBEN

(UJ FOLYAM)

UJSÁGCIKKEK 1913 ÉS 1921 KÖZZÜL

VERLAG JULIUS FISCHER

WIEN, 1922




ELŐSZÓ

Ezt a könyvemet nem bocsájtom, mint majd mint a többit, mentegetőzve
útnak, amért csak ujságcikkek gyüjteménye.

Holott ez irások 1913. és 1921. közzül valók – s hol még a remek is,
mely ez évekhez képest el ne törpülne! De talán ez teszi: e cikkek
ártatlan aznapisága; a visszanéző prófécia számára annál megdöbbentőbb
meglátni bennük a mát, mely tegnapjukban ott lappangott.

Számomra, teszem, minden kékkönyvnél s még feltárulható levéltárnál
többet mond a világháború oka s el-, vagy el nem kerülhető volta felől a
következőkben olvasható Üvegház cimű vezércikknek ténye, amely cikk
1914. junius 26-án jelent meg, 25-én iródott, vagyis napokkal Ferenc
Ferdinánd főherceg megöletése előtt: s nemcsak a világháborút jósolja
meg, legalább is annak keleti felét, de ebben az osztrák-magyar monarhia
végzetét is. S nem győzöm most kutatni magamat: mi vihetett volt rá
1914. elején, hogy Ferenc József figuráját mint az utolsó királyét
rajzoljam meg, hogy Görgey halála kapcsán a forradalmak mivoltát, az
Arany-centennáriumkor a paraszti lélektant, az egyensulyozottnak
tetszett magyar társadalom közepett az úriság, a kereszténység s a
konszervatizmus dolgát fontossággal feszegessem, s hogy a magyar
nemzetiségi politika veszedelmének ujra meg ujra való s mind könyörgőbb
felhánytorgatásával olyan tolakodásba essem, aminő különben nem
természetem? S szóljanak bármiről a szándékosan találomra összeszedett
cikkek: szóljanak szinházról, épitészetről, szerelemről, társadalmi
bajokról és érzésekről: mind oly aránytalanul nyugtalanok, mint a kutya
földrengés előtt. Azt kezdem érezni, hogy öntudatlan kasszandrasággal
sokat, mit ma kéne megirnom, megirtam akkor.

S ez jó, különben kétségbe kellene esnem, hogy jelet sem tudtam adni
magamról. Mert most, hogy hosszu szünet után felpróbálom venni a tollat,
ereje még mindig alig futja, szinte ez előszóra sem. A mai nemzedék mind
olyan, mint az egyszeri ember, ki egy éjszaka megőszült, s az reggeltől
fogva öregnek látta az addig fiatal világot. Hozzá a magyar, minden
rendbeli és származásu, mind csupa Márius, ki tanácstalanul ül nem is
Karthágónak, hanem Romájának romjain. S én mindezeken fölül tulajdonképp
ez esztendőkben tudtam meg, hogy mi az élet, s lelkem annyira megtanult
nyelni, hogy az organizmus tulzott okosságával, azt hiszi: egyáltalában
semmit nem kiadnia magából. Temető vagyok kisértetek nélkül. S ez a
legkisértetiesebb.

Kérem olvasóimat, az annyiféle szétszórtakat, jussak én eszükbe e
lapokról, mikben több van az időkből, mint belőlem. S törődjenek velem,
az iróval, többet, mint én tudok magammal.

Berlin, 1921 december végén.

IGNOTUS.




De senectute

_1913 október 4._

Olvastam Ciceronak De senectute irott értekezését. Olvastam a nagy Jakob
vagy Wilhelm Grimmnek is az öregségről szóló elmélkedését. Olvastam egy
harmadik nagy embernek ugyane tárgyról merengő mélázását, melyek egy
Reclam-füzetben az előbbiekkel egybe vannak nyomtatva. Mindhárman
megegyeznek abban, hogy az öregség igen szép dolog, s megvannak a maga
külön gyönyörüségei. Hogy mennyivel bölcsebb az öreg ember, s mennyivel
kevesebb baja van indulatokkal. Mily boldogitó a szemlélődés, s mily
édes az érdekeletlenség. Ez mind igaz is, s értem, ha az öreg emberek
csak szépet és jót tudnak mondani az öregségről. Mint ahogy azt is
értem, ha a zsidók büszkék rá, hogy zsidók. Igazuk van, – annál is
inkább, mert ha történetesen mégsem találnának rá büszkék lenni, az se
változtatna semmin.

Valójában az öregség olyasmi, amiben legjobb esetben megnyugodhatik az
ember, ami felől, legeslegjobb esetben, megcsalhatja magát. Ez kizárja,
hogy olyasmi lehetne, ami jó, olyasmi lehetne, ami megfelelne az
embernek. Egyáltalában nem természetes, hogy az ember megöregedjék. Nem
igaz, hogy az ember belefáradna az életbe, ha sokáig tartana. Az
életerős ember semmiképp sem fárad bele az életbe s nem kell neki az
öregség, hogy kipihenje magát. Ha fáradt, ha pihenhetnék, az már attól
van, hogy megöregedett, – s ezen se nem javit, se nem enyhit, ha még
jobban megöregszik. Már a halál is lealacsonyitóan ordenáré dolog. De
legalább nem vagyok ott, mikor megtörténik velem, vagy éppen csak
legkezdeténél. Ellenben az öregség minden rugdostatását végig kell
viselnem. Anélkül, hogy bármi kárpótlásom volna érte. Büntetés, mely
rámszakad, anélkül, hogy vétkeztem volna. Alávaló justizmord.

… Kedves képem, sokfelé alkalmazhattam már, Károly angol király, a finom
kis gavallér, kit egy nagy teremben körülállnak vargák, szatócsok, mind
a polgári birák és összeesküvők, s keztyühuzás közben egyik keztyüjét
leejti, s értetlenül néz körül, mikor senkisem hajol le, hogy felvegye.
Jól értsük meg: nyilván nem is tudja, hogy elejtette, hogy mások szokták
felvenni, hogy most senki nem veszi föl, – csak valami hiányzik neki,
tudatlanul s magának számot sem adva… s épp ez ártatlanságában néz körül
értetlenül. Sok finom és előkelő ember arcán láttam már ezt az
ártatlanságot, amikor kezdett öregedni s nem is gondolt rá. Nem adnak
maguknak számot, hogy mi történt velük, mi van, ami nem volt, mi nincs,
ami megvolt – csak valami nem klappol, maguk sem tudják, mi. Ez az
öregség, amit az élet elébb érez meg, mint maga az ember. Mint ahogy a
ló elébb érzi meg, ha a lovas térde megereszkedett, mint maga a lovas. A
lovon veszi észre, magától nem jönne rá. S ez az egészben a
legmegalázóbb.

Mindazonáltal a lónak van igaza, ha megereszkedett inaknak nem
engedelmeskedik. Nem lovagias tőle, de a ló nem is arra való, hogy
lovagias legyen. Az élet az alkalmasság intézménye, s lényegébe
tartozik, hogy levesse magáról az alkalmatlant. Ez nagy igazságtalanság,
de semmivel sem nagyobb, mint az, hogy egyáltalában van alkalmasság s
nemalkalmasság. Igazságot és könyörületet az ember vitt bele az életbe,
mint ahogy a nehézségnek s a levegő rugalmasságának kombinálásával
megcsinálta a repülőgépet, mely fölfelé esik. De a végletekig nem
kombinálhat s nem mesterkedhetik, s a maga életéből nem oldhatja ki
végképp azt az általános életbeli törvényt, hogy csak az alkalmas, ami
alkalmas. Az öregség tisztelete kegyes csalás, melyet az öregek
fájdalmas megalázottsága kikönyörgött magának, s az emberek irgalma
megadatott nekik. Mindig baj volt ezzel, s a Lear király tragédiája örök
és állandó emberi tragédia, a tragikumnak abban az egyedül helyes
értelmében, hogy tragikum az, amiről senkisem tehet, – s nemcsak szegény
Learnek van igaza, de a gőgös Gonerilnak is. De valahogy ment az öregség
iránt való e tekintet, mig az öregség, a több tapasztalat jogcimére
hivatkozhatott. Amig nem voltak könyvek, az öregek voltak azok, kiktől a
fiatalabbak megtudhatták, amit az emberiség addig megtanult. S amig a
fejlődés lassu menetű volt, hogy az unoka egy civilizáción belül élt a
nagyapával, addig az unoka számára értékesek lehettek a nagyapa
tapasztalatai. De most oly száguldó s mind száguldóbb a fejlődés, hogy
két emberöltő közt világtörténelmi korszakok szakadéka tátong. Az unoka
ugy nem tanulhat ma a nagyapától, mint az ujkori ember a középkoritól.
Vagy mint a pilóta a vonatvezetőtől. Ég és föld köztük a különbség, s az
égben nem érnek semmit a földi tapasztalatok.

Hamis érzelgősség hát, melynek, minthogy a természetet végképp megcsalni
nem lehet, végső soron megint csak az öregek adják meg az árát, a
sopánkodás, melylyel a törvényes korhatár alá került közférfiak
eltávozását kisérni szokás. A törvénybe irt parancs, mely például
hetvenedik évén tul nyugdijba küldi a tanárt vagy birót, teljesen jogos
s valójában még irgalmas intézkedés is. Tisztessége abban áll, hogy
törvénybe van irva s nem tür kivételt, tehát senki külön nem veheti
magára – mert csak igy volna kegyetlenség, kegyeletlenség és
hálátlanság. S irgalmas is – ha visszagondolok első jogászi féléveimben
Kerékgyártó Árpád történésznek s Wenzel Gusztáv jogtörténésznek
előadásaira – két, a maga idejében nevezetes, érdemes és tekintélyes
férfiura, kiket, öregségük nevetségében, valósággal csuffá tett a
fiatalok pajkossága: elborzadok a gondolatra, hogy én öregségemben ily
sorsra juthatnék, s még inkább azon, hogy szeretett és nagy férfiak, kik
ma egy fejjel mindeneknél magasabban járnak közöttünk, ilyen helyzetbe
kerülhetnének. Lehet, hogy e mechanikus és automatikus guillotinenak
olyanok is alája kerülnek, kik még akár tiz további esztendeig is nagyot
és dicsőt müvelhetnének, mint tanárok és birák. De ez nem nagyobb
igazságtalanság, nem is nagyobb veszteség, mint az, hogy a végén a
legnagyobb ember is meghal s velehal az a termelő vagy tanitó lehetőség,
mely egyedül az ő korpuszában foglaltatott. S e veszteség vagy kár még
legkiáltóbb eseteiben is kisebb, mint volna, ha a hamis érzelgősség még
mesterségesen is hozzásegitené az öregeket, hogy elállják az utat a
fiatalok elől.

Az érdemet minden hála megilleti, s nincs irtózatosabb, mint elgondolni,
hogy valaki dolgos és érdemes élet után, sőt még értéktelen élet után
is, de mégis csak mint eleven, de már nem munkabiró ember, nyomoruságba
jusson. Müvelt társadalomnak első kötelessége az öregekről való
gondoskodás, – akár fejedelmi gondoskodás is, ha futja tehetőségéből.
Minden könnyüséget megadni nekik, minden tiszteletet, elnézést,
kedvezést és gyengédséget, – hogyne, amennyit csak lehet, kijár nekik,
megszolgálták, s ha nem szolgálták meg: gondoljon kiki a maga
öregségére, s legyen általánosan bőkezü, hogy magának is cseppenjen majd
e bő kézből. De odáig nem mehet ez a kegyesség, ahol az öregnek nem
használ, de a köznek árt, s ahol a munkára már nem alkalmas öreget
megdolgoztatják, s türik, hogy a szükséges munkát vagy ne végezze, vagy
rosszul végezze, s egyben e munka alkalmát és keresetét elvegye az
arravaló és rászoruló fiatalabbak elől. Nyugdijat igen, – amekkorát csak
lehet. De hivatalt: nem. Elvégre az öregség olyasmi, amin semmi emberi
hatalom és intézmény nem változtathat. Bármi tekintettel vagy
kedvezéssel fordulunk az öregek felé, az legfeljebb bánatukat enyhiti,
de nem változtat azon, hogy öregek, s nem változtat azon, hogy nem valók
munkára. A köz számára tehát elveszett pénz és fáradság, amit az
öregekre fordit – s kell határának lenni, hogy meddig mehet e
nagylelküségében. E határ ott van, hol maga alatt vágja vele a fát, ott
van, ahol e tekinteteket s áldozatokat onnan vonja el, hol azok a köz
számára befektetés lehetnek. Például: a fiataloknál. Amit itt a
természet ad: az jó és kivánatos. Ami tehát itt emberi tekintet és
áldozat a természet adottságait növeli vagy felszabaditja: az nem
kidobott pénz, az, mondom, befektetés. Mert ne feledjük, hogy nemcsak az
öregség kín és fájdalom, de sokszor a fiatalság is. Az öreg előtt
lehetetlenségek vannak, a fiatal elött akadályok. Lehetetlenségeken
emberi erő nem változtathat, de akadályokon igen. S látva azt a
konszervativ összeesküvést, melylyel a mindig többségben levő idősebbek
minden kedvezést megadnak az öregeknek, csakhogy legyen kifogásuk
alultartani a fiatalabbakat: nem csoda, ha a mai világban mind erősebben
észrevenni a forrongást, melynek a vége forradalom lesz: a fiatalok
lázadása az öregek ellen.

Egyáltalában nem természetes, hogy a fiatalok tanuljanak az öregektől. A
természetes az, hogy az öregek tanuljanak a fiataloktól, s ha már nem
teszik, vagy nem érnének vele semmit: nézzék figyelemmel vagy legalább
is türelemmel a fiatalok munkáját és tudását, s ne üljék el előlük ennek
lehetőségét végletekig vitt anciennitással, s azzal a gőgös
szerénykedéssel, hogy ez „nekik magas“ s ezt ők „már nem tudják
megérteni“. Persze, hogy magas nekik s épp ezért nem tudják megérteni, –
igazán nem tudják, mint ahogy, mondom, a középkori ember nem tudná
megérteni az ujkorit, lenne bár az ujkori csak átlagember s az a
középkori bár legnagyobb géniusza a világnak. Éppugy nem, mint ahogy a
mai fiatal sem tudja majd, ha megöregszik, megérteni az akkori
fiatalokat. Még pedig nem azért, mert az akkori fiatalok svindlerek
lesznek, hanem azért, mert ő már akkor öreg lesz. Ez megváltozhatatlan
rendje a természetnek – s az emberiség bármennyire módositja a természet
rendjét, e módositás mégis csak magának e rend arányainak
transzpoziciója s nem teljes megváltoztatása. Az öreg állapot
elviselhetőségére szolgáló intézmények mindig csak filantropikusok
lehetnek. Ellentétben a fiatalság megsegitésére s a betegségek
kiirtására szolgálókkal, melyek egyuttal eugénikusak.

Senki nálamnál többre nem tartja s jobban nem szereti Ujházy Edét, s a
magam életéből szivesen adnék neki tiz esztendőt, ha ő több hasznát
venné, mint én veszem. De ha meggondolom, hogy, ami egészen bizonyos,
hány fiatal szinész-genie lappang e honban ismeretlenül, vergődik
megaláztatásban, kinlódik nyomoruságban s pusztul el kilátástalanságban:
nem tudom oly drákóinak látni az ő tisztes nyugdija örökös tagságát,
melytől annyit játszhatik még, amennyit tud és akar, de mégis utat nyit
arra, hogy más is felléphessen s kinőhesse magát: talán egy uj Ujházyvá.
Azon sem esem kétségbe, hogy ezentul nem Genersich professzor ur adja
majd elő a budapesti egyetemen a kórbonctant. Voltak, akik azon estek
kétségbe, hogy ő adta elő.

Akadt nemrég bátor ember, ki szót emelt az ellen, hogy a Nóbel-dijakat
bármily érdemes, de gazdag s főképp öreg uraknak adományozzák, holott
azok, az alapitó szándéka szerint, arra volnának valók, hogy fiatal és
vagyontalan nagyrahivottakat megmentsenek a kenyér gondjától, s
felkarolják a tehetségük szerint való munkára. Bölcs tiltakozás volt –
épp oly bölcs, mint most Massimy, volt francia hadügyminiszternek abbeli
inditványa, hogy a generálisok korhatára hatvan, az ezredeseké
ötvennyolc esztendőre szállittassék le. Mondom: ez most a levegőben van,
s kezdenek rájönni, hogy a demokráciát erre a mezőségre is át kell
terjeszteni, s mint a királyok, a papok s az urak privilégiumait és
monopóliumait, ugy kell megtörni az öregekét is. Elég baj, hogy
gyermekkorunkban kell iskolába járnunk, mikor annyi kedvesebb dolgunk
volna, s nem öreg korunkban, mikor ugy ráérnénk s még érdekelne is
bennünket. Azt már ne türjük, hogy, ami csakis a meglett, de friss
erőnek való: a tudást s a munkát is elzárják előlünk az öregek.

… E sorokat pedig, ha holnap nyomtatásban megjelennek, kivágom az
ujságból s attól fogva mindig magammal hordom majd. Lesz idő – s mily
hamar itt lesz! – hogy bőröm alatt kis lencsékbe szárad a testszin, a
nyakam beesik s torkom meggyeplősödik. Kedvetlenül csoszogom majd be az
utcákat, a kirakatoknak nem fogom elhinni, hogy az a sétabotos kis
aszaltszilva én vagyok, s dühösen lököm majd el a gyerekeket, kik
hancurozás közben nekem szaladnak. Ilyenkor előveszem majd e sorokat s
egy padra ülve végigolvasom. Lehet, hogy megered bele a könnyem – de,
reméllem, marad még annyi eszem, hogy utána csendben menjek haza.




Duperdussin

_1913 augusztus 11._

Van egy kocsmatervem, vagy ha ugy tetszik ötletem. Ezt nem példaképp
koholom, a levezetés vagy bizonyitás kedvéért, az itt következők
számára. Igazán van, bizony isten. S nem ábrándos vagy kóválygó, hanem
élelmes és kidolgozott, egy husz éve utazó és kocsmázó ember
tapasztalataiból táplálkozó, egyenesen ez iránt való érzékben fogant s
amellett a ráutaltságtól nyugtalanná, vágyakodóvá s teremtővé izgatott
képzeletből kipattant kocsmatervem. Nem Ritz, nem Delmonico, nem
Pfordte, de nem is Aschinger vagy Lyons vagy Appenrodt. Okos dolog,
szükséges dolog, száz apró ravaszságig kiépitett, budapesti
lehetőségekhez hozzáillesztett s budapestiek szoktathatásához
hozzápedagogizált kocsmaterv. Kilátásos és nyélbesüthető, minden
bizonynyal, – kell hozzá pénz, mint minden komoly és tisztességes
dologhoz, de nem olyan sok, hogy tehetősebb ember vagy pénzintézet rá ne
reszkirozhatná a megpróbálására. Kötelezem magamat, hogy magam
megcsinálom, kötelezem magamat, hogy magam igazgatom, kötelezem magam,
hogy rövidesen meggazdagszom belőle. S egészen bizonyos vagyok benne,
hogy ebből a kocsmából nem lesz semmi. Nem lesz belőle semmi, mert nem
vagyok bolond, hogy ötletét másnak dobjam oda – nekem pedig ugyan nem ad
rá egy veszekedett krajcárt se senki, hogy megcsináljam. Nem ad rá akkor
se, ha nem tud mit csinálni a pénzével. Nem ad rá, ha világos is, hogy
nyerni fog rajta. Nem ad rá, ha a legnagyobb kocsmaszakértő volna s egy
szót sem tudna ellene vetni, mikor tervemet kifejtem előtte. Nem ad rá;
nem szoktam mérget venni, de ha valaha mérget veszek, erre veszem.

Ám jó, erre azt mondhatják: mit akarsz? Persze, hogy nem adunk neked
kocsmára. Mit tudsz te kocsmát vezetni, még ha egészséges őtleted van is
hozzá? Tudsz-e veszekedni szállitókkal, bánni cselédséggel, ügyelni
holmira, vigyázni körmökre, kalkulálni krajcárosan, mert ezek a
krajcárok, ezek a fillérek sőt félfillérek azok, amikben nem szabad
tévedned, amikben nem szabad becsapódnod, amiket le kell alkudnod és
szoritanod? Mit tudod te, hol kell a hust venni, honnan kell a zöldséget
hozatni, milyen kartellben vannak a serfőzők, mennyit szánhatsz
szakácsra, hogy kell felkészülnöd forgalmas napokra, hogy lehet, a
minőség kára nélkül, összébb huzódzkodnod pangáskor… és igy tovább és
igy tovább… hiszen megesznek, még mielőtt az első vendég egy falatot
evett volna nálad! Iró vagy – ebből legyen valami ötleted, arra aztán
kereshetsz tőkepénzest vagy vállalkozót!

Jó, hát van. Mondom: jó, elismerem, hogy kockázatos volna iróval kocsmát
nyittatni s van olyan ötletem, melyben a pénzcsinálás gyökere abba
nyulhatna le, hogy iró vagyok, Iró vagyok, igen szorgalmas, kipróbált és
megbizható munkás, még nem egészen elhasznált, még képes a
visszafrissülésre, ki azonfelül a sok irástól még mindig nem jutottam
hozzá, hogy megirjam müveimet. Holott, mint a geológus a talaj sorából,
az én irásaimból is a jobbszemü szakértő okvetetlen kilátja, hogy van az
aljukon valami erezet, ami alkalmas a bányászatra. Miért ne lehetne irót
éppugy imprésába venni, mint énekest vagy zongorást? Kötelezném magam,
hogy legjobb tudásom, legszemérmesebb becsvágyam, legkényesebb
érzékenységem szerint minden gondolatommal irásomnak élnék. Hetekig
lebzselnék, mig valami kiforrna bennem, s a hivatalnok időbeosztásával
robotolnék hónapokig, mig megcsinálnám. Irnék verset, novellát,
tanulmányt, regényt és, egypár csüggedt abbahagyás után, alkalmasint
szindarabot is. Körüljárnék felolvasni, előretétném énekmesterrel a
hangomat, ha nem jól hallanának, megjelennék sokadalmakon, csinján
bánnék autogrammjaimmal, gyermekeket kapnék el a villamos elől,
hírbehozatnám magamat szinésznőkkel, inszultálnék tekintélyeket –
egyszóval: a külsőségeket sem sajnálnám, melyekkel az érdeklődést
magamon át könyveimhez fordithatom. S mindennek, mindezeknek
elgondolható jövedelmével szemben az imprezáriótól nem kérnék egyébb
biztosságot s nem nagyobb részesedést, mint hogy nyugodtan élhessek
olyan életvitelben, melynek polgáriságán alul kipróbáltan képtelen
vagyok a munkára, nemcsak müvészire nem, de semmilyenre, s igy
törődhessem azokkal, azokkal az igen kevesekkel, akik hozzám közel
állanak. Bizonyos, hogy erre nem találok vállalkozót, bár ha én
vállalkozó volnék: én belemennék.

De még erre is azt mondhatják: ugyan kérem, kinek kell irodalom? Ezekben
a nehéz időkben! Mikor ugyis éppen elég bajunk van! Ne tessék
komédiázni, ismerjük már az ilyesmit! Tessék egyszerüen hatni az emberek
szivére s ne ilyen kerülő utakon!

Hát igy is jó. Hatok egyszerüen. Tegyük föl, de ezt már igazán a példa
kedvéért, hogy életemnek valami válságos fordulója előtt állnék. Vagy
állanál te, kegyes olvasó: jobbfajta, ismertebb, sokaktól szeretett
ember. Aki, ha ma főbe lőnéd magad, legalább is negyven ismerősöd
akadna, jómódu, jószivü, kinél néhány ezer korona nem oszt és nem
szoroz, hogy megdöbbenve tenné le a partecédulás ujságlapot s azt
mondaná: istenem, ha nekem szólt volna! Nos, te szólsz. Összehivod egy
délután ezt a negyven uri embert s azt mondod nekik: Uraim, barátaim, én
perben állok az élettel. Vesztes maradok, alul kerülök, végem van, nem
birom tovább, ha utalványt nem kapok hozzá. S ez az utalvány: pénz, mert
a pénz utalvány mindenhez, ami élet. Azt mondjátok: szerettek. Azt
mondjátok: törődtök velem. Azt mondjátok: érdeklődtök sorsom iránt s
kötelességet éreztek az érték iránt, amit jelentek. Nos: ha valaha volt
értelme érdeklődésteknek, ugy most van. Ha valaha volt jelentősége
annak, hogy jóindulattal vagytok irántam, ugy ma nem felesleges. S csak
ma nem. Ha valaha volt érték abban, hogy egyik ember törődött a
másikkal: az én számomra csakis most van. Most mindent jelenthet, máskor
későn jött tolakodás. Nem sokról van szó, legalább is nem
mértéktelenségről. Mondjuk: mindegyőtöktől háromezer koronáról. Ezzel
megmentetek egy életet, egy életkedvet s még egypárat, mely ehhez az
egyhez csatolódik. Egy képért, egy nyaralásért, egy szoba butorért
kiadtok ennyit. Egy hiuságért, hogy az ujságban álljatok, egy
kedvezésért, hogy valaki nálatok vacsoráljon, a kedvesetek egy
mosolyáért, a gyereketek egy mulatságáért. Lehet, hogy kidobott pénz.
Lehet, hogy léhaságra pazarlom. Lehet, hogy visszaélek vele, vagy nem
érek vele semmit. Hát aztán? Soha nem pazaroltatok? Soha nem
vesztettetek? Soha a jóságotokkal vissza nem éltek? S hátha mégis jót
tesztek vele? Hátha csakugyan megmentetek valamit? S ha csak egy
fellobbanást, egypár szép hetet, egy nyugodalmas közt egy testvéretek
életében? Nem ér ez fel egy könyvtárral, amit alapitotok? Egy melegedő
szobával, amit megnyittok? Egy eszmével, melyet egy programmra
rászoritotok, hogy ott száradjon a papirosán s elporladjon farostjaival?

Nem. Nyájas olvasó, kedves embertársam, szegény felebarátom: nem
ajánlom, hogy ilyesmivel fordulj felebarátaidhoz. Kinos zavarba ejted
őket, verejtéket préselsz homlokukra, hápognak majd, krákognak, ötölnek
és hatolnak, de tárcájukba nem nyulnak. Kinos csend következik majd el,
melyet hosszu vártatva tör meg végre egy, a legbátrabb s talán a legjobb
és legértékesebb, aki felkel és igy szól: Barátom, ezt ne kivánd tőlünk.
Ha tartasz ránk és barátságunkra: vondd vissza. Tudod: a pénz olyan,
mint a vér. Különös nedü, csak szerelemben köt össze, mindenhogy másképp
elválaszt. Te meggyülölnél minket s mi lenéznénk téged. Halálunkat
kivánnád s mi sajnálnók tőled életedet. Elveszitenénk téged, s te
elveszitenél minket. Eddig is megvoltál – csak megleszel ezután is. De
azt nem éri meg semmi pénz a világon, hogy kiveszszen belőle az érték,
amit jelent a láng, mely gyanánt előttünk lobogsz, ami páratlan
hullámkristályt mutatnak a rezgések, melyek szeretetünkből sugarasan
tartanak szived felé… Igy szólna barátod, és igaza volna. Annyira igaza,
hogy már igy is, pénz nélkül is elkövetkezett, aminek elkövetkezésétől
való féltében tagadta meg tőled a pénzt. Mert egész további életetekben
te neheztelést fogsz iránta érezni, ő kényelmetlenséget fog érezni veled
szemben, s kinos és türhetetlen lesz a viszony köztetek, mert leplezni
akarjátok egymás előtt e nehéztelést s e kényelmetlenséget. Igen,
szegény felebarátom: hidegség támad körülötted, de pénzt: azt nem kapsz.

* * *

Nyilván furcsa: igy a maguk képét tolni példának az emberek elé. De
magamról kellett beszélnem, magamat példának vetnem és hozzám
hasonlókról mintát vennem, hogy megmondhassam: senki a világon ugy át
nem érzi, mint a magunkfajtáju ember, ki sem égen, sem földön egy garast
szerezni nem tud, sem a gyerekének pelenkára, sem magának szemfedőre
valót: mi vagyunk a megmondhatói, micsoda nagy ember az a Duperdussin,
ki maga egy garas nélkül, homályból származva, senkitől nem ismerve,
tőkételen, nem születvén ajánlásos szüléktől, pénzt tudott szerezni
mindenre, amire akart, mindenkitől, akitől akart, mindenkor, minden
percben, számlálatlan, az utolsó napokban havi öt milliónak emberfeletti
határtalanságában. Öt millió, havi öt millió! Annyi pénzt, amennyi a
Balkánon már hadikárpótlás számba megy világtörténelmi fordulóknál.
Annyi pénz, amennyivel Magyarországon már választatni szokás, amennyin
ötezer szüzességet lehet vásárolni, polgári rendüt, mely egy életen át
erről koldul tovább! Öt milliót havonkint… és bankoktól… francia
bankoktól… teremtő isten: Napoleon óta nem volt akkora ember a világon,
mint ez a Duperdussin!

* * *

Ezzel nem Napoleont akarom kisebbiteni, hanem megmérni, megmérni
próbálni, e Duperdussinnak egész nagyságát. Elvégre miben volt Napoleon
nagyobb nálánál? Intelligensebb volt tán? Ugyan! Duperdussin, a
szinházalapitó, ne tudta volna éppen ugy megcsinálni a Comédie Francaise
alapszabályait, mint Napoleon? Duperdussin, az aero-versenyek rendezője,
ne tudta volna éppugy bolondnak deklarálni Foultont, a gőzhajó
kigondolóját, mint Napoleon? Duperdussin, a határt nem ismerő, ne tudott
volna épugy Egyptomba hajózni, s minden ok és cél nélkül Indiák felé
igyekezni, mint Napoleon? Elvégre Napoleon is csak ember volt. Ahogy ő
tanácsba ült Franciaország legkitünőbb polgári és büntető jogászaival,
hogy megteremtse a Code Napoléon-okat: igy elnökölni Duperdussin is
tudott volna, sőt elnökölt is, faiseurök élén, kik voltak olyan minden
hájjal megkentek, mint bármely polgári és büntető jogászok. Duperdussin
egymaga csinált egy egész iparnyi selyemforgalmat, s talán azt sem
tudta: fán terem-e a selyem, vagy a kukoricacsövön szakállnak?
Duperdussin benépesitette a levegőt aeroplánokkal, a földet
automobilokkal, a tengerpartokat villákkal, melyekben a legszebb
asszonyi állatok nyujtózkodtak, mint a csiga a házában. Micsoda ma:
császárnak lenni? Ma Morgan a császár és Rockefeller: és Duperdussin a
semmiből egy Rockefeller hitelét szerezte meg s a nábobok életvitelét
biztositotta magának. Hogy halottak nem boritják utját? Az csak szép
tőle, borithatnák ahogy beleszédelegte magát a bankvilágba, ugy
beleszédeleghette volna magát a kormányba és a hadseregbe is, s most
árvák és özvegyek siratnák, mig igy csak néhány chauffeur sir utána a
pénze miatt. Bizonyos, hogy meg tudott volna nyergelni minisztereket,
képviselőket, ujságirókat, közembereket – istenem: hiszen igy is
megnyergelte őket! Csak a brumaire tizennyolcadika hiányzott, melyet
Napoleon számára is ugy hoztak a viszonyok, nekilendülésre, s amely
konjunkturát Napolen sem maga teremtett magának. Ez hiányzott, s hát
igen: hogy Duperdussin nem tanult tüzérséget, egyáltalában nem tanult
semmit, mert nem ért rá, mert gyerekkorában utcagyerek volt,
suhanckorában apache, pályája kezdetén vásári kikiáltó, s nyomban rá már
nagyvállalkozónak kellett lennie, milliomosnak, aki szegény nem ér rá,
hogy informálódjék a dolgokról, mert külömben elmulasztja a chanceokat.
De egyébként? Kihasználni a percet, mikor valaki nem néz oda, ott
támadni, ahol gyengeséget találnak, hirtelen lecsapni, észrevétlen
megkerülni: mindezt tudnia kellett Duperdussinnak, s alapjában Napoleon
sem tett egyebet. Hogy hadseregeket toppantott elő a földből?
Duperdussin pénzt toppantott ki a bankároktól! S hogy Napoleon tudott
bánni császárokkal és királyokkal? Duperdussin meg tudott bánni a
külömböző Crédit-k és Banque-ok főembereivel. Gondoljátok meg, mit tesz
ez. Gondoljátok meg, mindig erre kell visszatérnem, mit tesz pénzt kérni
és kapni Lánczytól, Ullmanntól és Széll Kálmántól. S pláne a párisi
Lánczyktól, Ullmannoktól és Széll Kálmánoktól! S ehhez vidékről kerülni
fel Párisba, valahonnan Belgiumból! Gondoljátok meg, hogy ezek az urak
mennyire nem nézhetik, hogy aki nem született közéjük, ugy éljen, mint
akinek a neve az ujságba kerül, hogy iderándult autotaxin, s felesége
ott volt a legnagyobb bál lady patronesse-e. S gondoljátok meg, hogy
ezeknek a szeme és ébersége előtt kellett Duperdussinnek foltozni a
lyukat: még nagyobb lyukkal, a szédületes hiányt még szédületesebb
kölcsönnel, mert hiszen, csakugy, mint Napoleon, Duperdussin sem
produkált semmi pozitivat, ő is csak álomban élt, fantazmákat valósitott
meg, s személyével együtt épp ugy elmulik minden nyoma, mint ahogy
Napoleon is ugy ment el, mint ahogy az árviz elvonul: tegnap tenger
volt, s ma már semmi sincs belőle! Mondom: párisi pénzemberek előtt
kellett nyilvános számadásra köteles vállalatoknál, a köteles könyvvitel
korában s a mai üzlet üvegházában élve, Duperdussinnek lelepleznie a
vállalatai teljes inszoliditását, üzleteinek jövedelmetlenségét,
magánfényüzésének megokolatlanságát s pénzeinek ujra meg ujra való
elfogyását. Lepleznie hivatalnokai, üzletfelei, társai, eszközei és
hitelezői előtt, s nemcsak lepleznie, de ujra, meg ujra pótolni is ujabb
meg ujabb hitelekkel, vagyis ujabb meg ujabb rábeszélésével és
meggyőzésével a pénz hatalmasainak! Mi ehhez képest: elbánni a jó Ferenc
császárral! Vagy akár a szép, szellemes és perfid Sándor cárral is, ki
végre sem volt nagyobb emberi kaliber, mint egy mai fiatal fináncbáró,
ki papájától örökli a bank direktorságát! Hohó, ez a Duperdussin, ha
sorra kerül: hogy elbánt volna Vilmos császárral! Micsoda
porcellánvállalatokba vitte volna bele, hogy rávette volna, hogy a
birtokait parcellázza és vásároljon hajórészvényt, hogy’ tervezett volna
neki vasutat Perzsiában, csatornát Afrikában, s gyönyörü komplótokat,
hogy mint kellene paralizálni a franciát az angollal, Arábiát kikiáltani
német hübérnek s Amsterdamtól Bagdadig és Bergentől Triesztig kitüzni a
római német kalifátus zászlaját! S Miklós cárnak meg éppen milyen lyukat
beszélt volna felséges hasába! Spiritiszta hatalommal szólott volna
hozzá, megjelent volna előtte Nagy Péterül, kezébe hamisitotta volna a
végrendeletét, melynek egyik, eddig ismeretlen pontjául az lett volna
megirva, hogy Konstantinápoly meghóditását pedig okvetlen
francia-németalföldi vállalkozóval kell financeiroztatni, barna
férfival, fekete bajuszuval! Mert igy kell, a legbaromibb butaságu
módokban megnyerni: nemcsak olyan kábulatokban és káprázatokban élő
idegroncsot, mint a mostani cár, de a világ legokosabb és
legegészségesebb embereit is!

* * *

Ez a nagy fejezet: a Duperdussin fejezete. Az a nagy stilus, mely
vakmerően számit az emberek kicsinyes stilustalanságára. Mert ó, ne
higyjétek, hogy az üzlet, a hatalom, a kormányzás embereit nagy és
kézenfekvő tervekkel lehet megnyerni! És ó, képedjetek el, hogy mikkel
lehet ezeket az uralomra, emberismeretre és nagytervüségre születetteket
nagy tervek iránt is hajlandóvá tenni! Azzal, amivel teszem néhai
Csávolszky Lajos nyergelte volt meg Európa egyik első pénzemberét, kiről
tudta, hogy szenvedélyes régiséggyüjtő, kivált óraszakértő – s ezért az
estére, melyen a hatalmas férfiut magánál vacsorán látta, kölcsön kérte,
kellő letét fejében, a Muzeum legértékesebb régi zsebóráját, s ezt
huzogatta elő egész este a mellénye zsebéből, hogy a pénzembernek
kicsordult bele a nyála… Mit gondoltok, hogy’ szerez az ember
összeköttetéseket – konnexiókat, hogy világosan beszéljek? Megmondom,
láttam egypár karriért: ugy, hogy mikor egy bankdirektor, miniszter,
vagy kuriai elnök rágyujt a szivarjára, az ember odaugrik hozzá, kikapja
a gyujtót a kezéből s odatartja a szivarja alá. Hasonlóképpen: ha a
kegyelmes ur le akar ülni s a pincér széket hoz neki, kikapni a pincér
kezéből a széket s alája tenni. S mit gondoltok, mikről kell beszélgetni
a hatalmasokkal, s nem a véletlen lett szamarakkal, hanem a
legkülömbekkel is? Nagy gondolatokról? Szent eszmékről? Ugyan! Pikáns
adomákat kell elmondani tudni, gyilkos pletykákat halálos barátaikról, –
a hatalmat épp ugy mulattatni kell s untatni nem szabad, mint a mobot.
És ugyanolyan eszközökkel. Nincs a hizelgésnek az a durva, otromba s
megalázó formája, ami mentül alacsonyabb, annál jobb ne volna az emberek
megfogására. S mégegyszer mondom: nem az értéktelenekére. Az
államférfit, ki hatórás tanulmány-remeket mondott a közigazgatás
államositásáról, boldoggá teszed s magad iránt örökké hajlandóvá, ha
odaszaladsz hozzá s azt mondod: kegyelmes uram, olyan a szeme, mint egy
fiatal leányé! A bankmágnásban, ki éppen most huzta meg az államot ugy,
ahogy a honfoglalás óta nem huzták meg, a legjobb véleményt kelted
pénzügyi megbizhatóságod felől, ha végigkiséred a Váci-utcán s egyszerre
hamiskás mosolylyal fordulsz hozzá: ej, ej, méltóságos uram, hogy
elpirult az a kis szőke, mikor magát meglátta! S igy kell mondani:
„magát“, de egyben: „méltóságos uram“. Vagyis fait accomplivá tenni egy
meghittséget, melyet a nagy urnak nincs joga konfidencia gyanánt rossz
néven venni, mert hiszen a „méltóságos uram“-mal megmutattad, hogy a
legmelegebb bizalmasságon belül sem feledkezel meg a köztetek tátongó
mérhetetlen távolságról… Higyjétek meg, ennyi az egész; de ha most azt
gondoljátok, hogy no hála istennek, csakhogy tudom, uccu rajta,
szaladjunk és hizelegjünk az uraknak – nagyon tévedtek, ha azt hiszitek,
hogy ez csak ugy megy s ezt mindenki tudja. Szó sincs róla. Ez az, amire
születni kell. Hogy az embernek, ha elméletben százszor tudja is, hogy
ez a módja, alkalomadtán csak eszébe is merjen és tudjon jutni ily
szemtelen banálitás, ily alacsonyrendü fogás és megérezze, hogy melyik
alkalom: alkalom, s megtaksálja, hogy melyik gimplit mifajta ilyen
ordenáré léppel lehet megfogni. Ha már rá is szánod magad ilyen aljas
kutyamesterségre: a szimatod nincs meg hozzá, a biztosságod nincs meg
benne, felsülsz és nevetségessé teszed magad. Közted, aki igy jársz, s
Napoleon közt, aki nem igy járt, semmi egyéb külömbség nincs, mint ez. S
Duperdussin meg Napoleon közt, mondom, egyáltalában nincs külömbség. Ami
külömbség van: az a száz év, mely eltelt 1813-tól 1913-ig. Akkor
Beresinának hitták, ma vizsgálati fogságnak hivják. De akkor is, most is
ugy volt és ugy van, hogy az embereknek csak az imponál, akinek sikere
van vagy aki mulattatja őket, s az kerül föléjük kinek ez igazság
idegérzése – mely éppugy veleszületett s meg nem szerezhető képessége,
mint a szaglás vagy a hallás, s mint állati ösztön súgallja
cselekedeteit.




Még egyszer Duperdussin

_1913 augusztus 23._

Lénárd Jenő barátomtól, a Bayerthal és Levy nagy árpacég főnökétől, ki
amily komoly üzletember, olyan előkelő filozófiáju megirója Dhammó cimü
kétkötetes munkájában a buddhizmus elméletének s történetének, mult
vasárnapi s a csodálatos és akasztanivaló Duperdussinról szóló tárcámra
a következő levelet kaptam:

Kedves Barátom!

Nem első eset, hogy azért kereslek fel soraimmal, mert nem értek Veled
egyet valamiben, dacára annak, hogy ellenvetéseimet egy-egy udvarias
baráti mosolylyal félretoltad. És pedig az irántad érzett nagy
tiszteletnek és szeretetnek forrásából fakadólag néhány észrevételt kell
tennem a vasárnap a Világban megjelent tárcádra.

Nagyon tartok ugyanis attól, hogy a mi amugy is könnyen befolyásolható
és moráletikai meggondolásokkal nehezen fékezhető magyar közgazdasági
világunk bóditó méregként fogja magába szivni a Te ragyogó
irásművészeteddel idealizált Duperdussin uradat, különösen akkor, amikor
Te nem habozol őt Napoleonnal egy sorba állitani. Ne vedd rossz néven
tőlem azon kijelentésemet, hogy nem tartom szerencsés gondolatnak éppen
az üzleti életben a conquistador typusának az idealizálását, különösen
nálunk nem, ahol minden kis üzleti szélhámos tarsolyában véli hordani a
marsal-botot és ahol éppen a komoly, szolid üzleti munkának a
megbecsülése még oly ismeretlen fogalom.

Különben Páris a legalkalmasabb talaja a nagystilü üzletek
szélhámosainak és talán sehol nem forog annyi non-valeur közkézen, mint
éppen Franciaországban. Nagyon sok tőkepénzes tőkéjének egy részével
hazárdjátékot üz és bizik abban, hogy nem ő lesz a schwarzer Péter,
akinek a végén a nyakán marad az értéktelen papiros vagy üzlet. – Nálunk
annyiban mások a viszonyok, hogy az emberek nagyobbára vagyonuk egy
aránytalanul nagyobb részével hazardiroznak, mint odakint és ezért ez a
jelenség nálunk sokkal veszedelmesebb. Én azt hiszem, hogy mi, akik a
magyar életet kissé idealisabb magaslatról nézzük, tartozunk azzal, hogy
éppen a Duperdussin urral ellenkező typust idealizáljuk. Lám a nemrég
elhunyt Minkusról, aki egyszerü segédből az Ulrich cég főnökévé küzdötte
fel magát és nagy vagyon hátrahagyásával halt meg, melyet becsületes,
szorgalmas munkával keresett, a lapok csak fizetett kommünikében
emlékeztek meg és az ország tudomást sem vett róla.

S ha már elméletben nem osztom felfogásodat: azt hiszem, a praxisban
szintén nem áll meg. Ha te azt hiszed, hogy valamilyen ideádat
Budapesten lehetetlen volna financeirozni, ugy ezzel szemben az én
véleményem az, hogy valószinüleg vagy a biztonság, vagy a jövedelmezőség
szempontjából a Te propoziciód nem megfelelő. Éppen a praxis mutatja
azt, hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a
legpénzszükebb időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint
fantasztikus és hazárd üzletekre. Az a pénz, amely ilyen üzletekre áll
rendelkezésre, egészen más kezekben van, mint amely az ország
közgazdaságát táplálja, s lehet, hogy ennek a pszichológiája olyan, mint
amilyennek Te látod.

Talán tudod, hogy éppen én vagyok az, aki már évek óta hirdetem azt,
hogy nagy ideálok nélkül egy ország gazdasági élete sem lehet el. Ezen
ideálok általánositására pedig nincs alkalmasabb eszköz, mint az
irodalom. Éppen a magyar irodalom igen szegény magasabb értelemben vett
gazdasági ideálok hirdetésében és talán éppen ezért kettőzött sulylyal
esik a latba, hogy Te is mást választottál herosznak, mint akit én
szerettem volna látni Általad idealizálva. – Ha ebben a perspektivában
olvasod át tárcádat, meg fogod érteni levelemet és annak intencióját.

Meleg baráti szeretettel köszöntlek és vagyok igaz üdvözlettel és
kézszoritással

készséges hived

Jenő.

Igy ir Lénárd Jenő s levele fáj nekem. Nem azért, mert nem vagyunk egy
nézeten, bármi sokra tartom az ő nézetét. Hanem azért, mert alapjában
egy a nézetünk, de ő az enyémet félreérti. A félreértés fáj nekem, s
ebben nem ez a feltevés bánt, hogy vak volnék a társadalom erkölcsi
érdekei iránt. Hanem az, hogy irásom, fogalmazásom, mondjuk: előadó
müvészetem olyan volt, hogy a mondanivalómat félre lehetett érteni. Ez
fáj az irónak, mert mint iró ellen vall ellene, még pedig feltétlenül s
fellebbezhetetlenül. Ha bárki félreérthette, amit mond, akkor az egészen
bizonyosan rosszul volt elmondva, mert az iró művészetének az a próbája,
hogy ki tudja-e fejezni, amit mondani akar, és azt tudja-e kifejezni
amit akar? Micsoda silány irónia lehet az, amit nem vesznek észre, s
betüszerint veszik a formájában mondottakat! Micsoda gyámoltalan
elméskedés, mely nem érezteti, mekkora fájdalom vonaglik az alján!
Lehet, hogy be tudnám bizonyitani, megcáfolhatatlanul, hogy irásom
helyes volt, tökéletes volt és teljességgel félreérthetetlen. Hiábavaló
volna: itt volna ezzel szemben a valóság, hogy félreértették. Vagyis, ha
százszor bebizonyitom is, hogy jó, sőt tökéletes, mégis egészen
bizonyosan rosszul volt megirva. Ez fáj, no.

De ez aztán az egyetlen, amiben meghajlom Lénárd barátom itélete előtt,
bármily önkéntelen, öntudatlan s közvetett is éppen ez az itélete.
Ellenben semmiképp sem hajlom meg az üzletiekre vonatkozó itélete előtt,
bármily sokat tartok különben üzleti eszéről. Az alapban, természetesen,
egyetértünk. Én sem kivánom, hogy a világ erkölcstelen legyen. Én sem
tartom kivánatosnak, hogy csak a csirkefogók boldoguljanak benne. S ami
nekem fáj, az éppen az, hogy ebben a világban a csirkefogóknak sokkal,
de sokkal több kilátásuk van a boldogulásra, mint azoknak, akik nem
csirkefogók.

Hogy Duperdussint idealizáltam? Dehogy idealizáltam. Csak igazságot
szolgáltattam neki. Nem vettem tőle rossz néven, hogy becsapta, meghuzta
s most a pénzük után bőgeti azokat a nagyképü férfiakat, kik, mikor
tisztességes ember tisztességes tervvel jő hozzájuk, előveszik a
kalkuláló ceruzát s megvető mosolylyal mondják: ez a dolog nem
rentábilis, ebbe nem mehetek bele!

Mert ezt mondják és mindig ezt mondják. S az nem áll, amit Lénárd
barátom oly magától értetődőnek állit, hogy „éppen a praxis mutatja azt,
hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a legpénzszükebb
időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint fantasztikus és hazárd
üzletekre“. Szó sincs róla. Látszik, hogy Lénárd barátom már teljesen
megalapozott s jövedelmezősége felől kipróbált üzletet vett örökbe,
különben nem ezek volnának a tapasztalatai azokról, kiknek tisztjük és
kötelességük, hogy tisztességes és kilátásos vállalkozásoknak tőkét
adjanak rendelkezésére.

Azt mondja Lénárd, minden szolid és jövedelmes vállalkozásra van tőke.
Dehogy van. Csak minden már kipróbált és jövedelmezőnek bizonyult
vállalkozásra van. Magától értetődik, hogy erre van. Hogy mindenre van,
ami biztos nyereség. Hogy mindenre van, ami egészen biztosan meghozza
kamatját, akár eső lesz, akár szárazság. Hogy van, például állami
kölcsönökre, hogy van diszmunkákra, melyekből előre kicsinált dolog, az
állam átvesz ennyit, a főváros annyit, – van olyan alapitásokra,
melyeknek alapitói bennülnek a főrendiházban és tisztelettel látottak a
miniszterek, államtitkárok, miniszteri és osztálytanácsosok elő- és
dolgozószobáiban. Persze, ilyenekre van, s még azoknak is jut belőle,
kik a jó üzletet kijárják a magas kormánynál s a különböző
tanácsosoknál.

Csakhogy a biztos üzlet nem üzlet. Nem mondom, hogy csalás, de nem az,
amit vállalkozásnak lehet nevezni. Üzlet az, mikor elvetem a magot, s
emberi számitás szerint lesz belőle termés, de lehet, hogy nem lesz. Aki
a már kinőtt és szemei szerint már kézzelfoghatóan felbecsülhető vetést:
jön és egyszerüen learatja, az nem vállalkozik, hanem beszed. Rizikó
nélkül nincs üzlet, s minden kalkuláció csak valószinüségi számitás.

Nos: erre aztán ne mondja nekem Lénárd Jenő, hogy akad pénz. Nem akad,
vagy nem egyenes uton. A tisztességes dologra is csak ugy akad, ha
svindlerek csinálják meg.

Mondok Lénárd barátomnak példát, megint a magam életéből valót – ilyet
tud az ember legmeggyőzőbben előadni. Én tulajdonosa vagyok egy
lapvállalatnak, eh, mért ne nevezzem néven: tulajdonosa vagyok a
Nyugatnak, melyet nem lehet agyonverni. Pedig igazán megtörtént vele
minden, amitől az ökör is felfordulhat. S nem lehet agyonverni fejszével
sem, olyan életképes. Vasból van.

Nos: én ezt előreláttam. Mikor még csak gondolatával járkáltam,
kiszámitottam pontosan, hogy mindenesetre milyen kelendőségre számithat.
Világos volt előttem, hogy szükség van rá, világos, hogy kiknek kell
majd, világos, hogy meghozhatja, amibe kerül. Nem vagyok üzletember, de
számokba tudtam fogni kilátásait és lehetőségeit. S igazam volt – a
hatodik esztendő bizonyitja immár, hogy igazam volt.

De látta volna Lénárd barátom, hogy a legkitünőbb szakférfiak,
piacemberek és üzleti routinierk milyen képpel fogadtak, mikor tervemet
előadtam nekik! Pedig, mellesleg mondva, tartottak rám, szerettek velem
jóban lenni s szivesen jártak volna valamiben kezemre. De folyóirat!
Modern szépirodalmi folyóirat! Magyarországon! Látta volna Lénárd, hogy
hogyan fogták a ceruzát s számitották ki három perc alatt, hogy szamár
vagyok!

S mondok valamit. Ha ő hozzá megyek vala: ő, aki okos és jó ember, mit
tett volna? Először is bizonyára fogta volna ceruzáját, s kiszámitotta
volna, hogy a terv képtelenség, – ő ugyan nem ért hozzá, de
lehetetlenség, s én ugyan nagyon geniális ember vagyok, de, hiába, költő
vagyok, ami magyarul, mondom, azt jelenti, hogy szamár. Másodszor azt
mondta volna, hogy még ha jobb is volna a terv és értene is hozzá, neki
nincs heverő tőkéje, amit uj kockázatra vegyen. Éppen elég dolga van a
saját üzletével.

S itt kerülök M. Duperdussinre. S azt állitom, hogy ugyanazon tervet,
melyet éntőlem be nem vettek, őtőle lángoló szemmel fogadtak volna el, s
ugyanazon nagy árpaexportőr, ki az én esetemben nem lett volna bolond,
hogy előtte idegen lapvállalkozásra forditsa pénzét és munkáját, ő neki
repült volna revuet alapitani. Hogy hogy’ csinálta volna ezt
Duperdussin? Ha én ezt tudnám! Legfeljebb sejtem, hogy adott esetben
teszem azt, tudván, hogy a megdolgozandó kitünő üzletember érdeklődik a
buddhizmus iránt: innen került volna neki. Hogy hogyan: az az ő titka.
Mindenesetre ugy, ahogy nekem sohasem jutna eszembe, mert ha tudna
eszembe jutni, épp oly geniális ember volnék s épp oly csirkefogó, mint
Duperdussin.

Lénárd barátomnak rosszul esik, pedagógia szempontjából, hogy én ezt a
betyárt Napoleonnal hasonlitottam össze. Nem hiszem, hogy ez az érzése
végiggondoltabb volna egy pillanatnyi visszatetszésnél. Mert különben el
kéne gondolnia, hogy akinek Napoleon imponál s aki Napoleonban látja a
nagy, a követendő, az irigylendő embert, annak már ugyis hiába
prédikálok tisztességet és emberséget. Mert Napoleon nem volt sem
tisztességes, sem emberséges ember. Komisz csirkefogó, svindler és
stréber volt. Rossz kutya volt, lelketlen és szőrös szivü. Ha valóban
valaki elé követendő példát irnék, azért, hogy jó és hasznos legyen
felebarátai számára: nem Napoleon életrajzát irnám. Nekem egészen
komolyan és egészen őszintén nem imponálnak az ő nagy haditettei sem.
Legalább is nem jobban, mint a nagy börzemanőverek, melyekkel
pénzkonkvisztádorok’ alapitották meg hatalmukat és dinasztiájukat s
melyeknek hadi és politikai müveletekkel való összekombinálására,
mellesleg mondva, már Napoleon adott példát montenegrói Nikola
királynak. De egy nagy dolgot mégis végbevitt Napoleon s van valami,
amiért nagy ember számba kell venni s az emberiség nagy nevelői közt
emlegetni. S ez az, hogy ő, a svindler és a parvenü, császárrá koronázta
magát és feleségül vette a császár leányát. Látni, hogy hogyan készülnek
a császárságok s hogy császárlányokat ugyanazon technikával kell
elvenni, mint akármelyik varróleányt: ezt a leleplező, ezt a kijózanitó,
ezt a kitanitó példát Napoleonnak köszönheti az emberiség. S ugyanilyen
hasznos leleplező Duperdussin s ezért van olyan nagy ember, mint
Napoleon. Mert megmutatta a maguk igazi mivoltában a csalhatatlan
kalkulátorokat, a nagyképü valutaőröket, az ostoba népnek harisnyákból
kivett és takarékba betett rengeteg pénzeiből isteni mindenhatósággal
rendelkezőket. Megmutatta, hogy mily kevés észszel kormányozzák ezek a
világot. Megmutatta, mily gyenge átlátással kezelik ők e rengeteg
hatalmat. Megmutatta, hogy mikkel kik tudják megejteni e gőgöket, e
szivtelenségeket, ez elbizakodottságokat s e csalhatatlanságokat.
Garasos komédiával a milliomos hatalmakat.

Ez a faktum – ellenben nem faktum, ellenben nagyon ideális vonal s
nyilván csak Lénárd barátom erkölcsös képzeletében él, mely elválasztja
a hite szerint komoly, erkölcsös és minden reális vállalkozás számára
minden különösebb szélhámosság nélkül elérhető tőkét a ledér tőkétől,
mely svindlerek udvarlásába szédül bele.

Nem hiszem, hogy annyi millió volna a világon, még a gazdag
Franciaországban is, hogy e megkülönböztetés fényüzését megengedhesse
magának. Nem hiszem, hogy külön tőke akadna, mely elhatározná, hogy: én
pedig svindliket fogok finanszirozni. Nem, minden tőke elhatározza, hogy
ő biztosra fog menni, csak olyasmire, amiről ceruzával kikalkulálhatja,
hogy feltétlenül nyereséges. De a Duperdussin esete azt mutatja, hogy a
nagyszerü kalkulátorok és kérlelhetetlen ceruza-fejedelmek azt a
kalkulációt találják jónak és biztosnak, amelyiknek a kieszelője és
átnyujtója közben azt mondja nekik: „Uram, ön a leggeniálisabb ember a
világon. És milyen családapa! Hogy vannak azok a drága kis gyermekei?
Igazán örülök, hogy a kis János báró ugy örült a kis póni-lónak, amit
küldtem neki!“

Minálunk ez igy van, nincs ok feltenni, hogy máshol nincs igy, sőt a
Duperdussin esete arra vall, hogy a világ közepén sincs jobban. Én nem
Duperdussint idealizáltam, hanem való képükben mutattam meg azokat,
akiktől a dolgok függenek s akik a világban sokra viszik. Nem én tehetek
róla, hogy nem Goethék s nem Jézus Krisztusok, de nincs okom leplezni,
hogy jól esik szivemnek, ha leleplezik őket. Lehet, hogy nem vagyok jó
praeceptor Hungariae, de nem tagadom: előttem az ilyen Duperdussin
sokkal szimpatikusabb, mint azok, akiket becsapott.




Az őrült tanitó

_1913 október 14._

Wagner német tanitó megölte feleségét, négy gyerekét, megölt vagy
megsebesitett tizennégy embert, felgyujtott egy fél községet s annyi
patront találtak tőle tartalékba rejtve, hogy nyilvánvalóan még többre,
még nagyobbra készült, – mint maga meg is vallotta: egy vagy két község
teljes kiirtására, mitől csak egy lépés ahhoz, hogy az egész világot ki
akarja irtani. S erről az emberről azt a kérdést vetették fel:
épelméjü-e? Bizottság szállt ki, birói és orvosi, a tettei helyére, s
ezen a problémán gondolkozott. Klerikálisok és radikálisok vesztek
össze, hogy istennel való jó vagy rossz viszonynál fogva jutott-e Wagner
tanitó az ő elhatározásaihoz. Irni-olvasni tudó emberek, huszadik
századbeliek és európaiak, leirtak és elolvastak olyan megállapitásokat,
hogy Wagner tanitó épelméjü, csak erkölcsileg teljesen elfajult. Az
ember a fejéhez kap s levegő hiját érzi. S nem tudja, ki betegebb állat:
az-e, ki megöli feleségét s négy gyerekét s felgyujt s lelő egy fél
községet, vagy az, kinek számára probléma, hogy épelméjü volt-e valaki,
aki megölte feleségét, négy gyermekét s felgyujtott s lelőtt egy fél
községet?

* * *

Mondanom sem kell, hogy tőlem távol áll minden lágyság s érzelgősség. S
hogy éntőlem akár menten, ott a tette helyén, lebunkózhatták volna ezt a
veszett tanitót, mint ahogy lebunkózzák a veszett kutyát. Én
egyáltalában nem vagyok ellene a halálbüntetésnek, ilyen esetekben –
csak nem mint büntetésnek, hanem olyan természetes eljárásképpen, mint
hogy szürik az ivóvizet s fertőtlenitik a csatornákat. Egyáltalában nem
látnék benne semmit, ha az ilyen magának és másoknak számára felesleges
és veszedelmes életekkel hivatalból végeznének, még mielőtt tizennyolc
más élet adja meg árát ez egy megáporodásának. Ha volna próbája, határa
és ellenőrzése, vagyis ha biztosra lehetne venni, ki arra való, s
visszaéléssel nem lehetne az ellen is forditani, aki nem arra való, én
időről-időre akár irtást is rendeztetnék a gyógyithatatlan elmebetegek
közt, legfeljebb valamely kegyes csalással, orozva vagy álmukban való
megöletéssel kimélvén meg a tudatosabbját a halálrémülettől. A
halálbüntetést, mondom, nem azért tartom ma már az emberiség
legszégyenletesebb alávalóságának, mert ölnek vele, hanem mert
büntetésből ölnek, tehát ugyanazon embernek, akit megölnek, ugyanakkor,
mikor megölik s azzal, hogy megölik, egyben eszére és lelkiismeretére
hivatkoznak. Ha azt kérdik tőlem: szabad-e, nem volna-e ajánlatos a
veszedelmes és gyógyithatatlan őrülteket agyonverni: engem nem kell
nagyon rábeszélni, hogy azt mondjam: igen. De aki azt kérdi: szabad-e
valakit, aki gyilkolt és rabolt, halálra itélni azon a cimen, hogy
teljesen épeszü, csak éppen erkölcsileg elfajult: azt magát is szó
nélkül odaakasztatnám az ilyen épelméjü, csak erkölcsileg elfajult
embertársa mellé.

* * *

Bámulatos, mily nehezen hiszik el egymásról az emberek, hogy nincs
rendben a felelősségi szerkezetük – mert hisz az eszük az. Természetes,
hogy aki rohadt krumplin s virslinek nevezett döghuson s téglaporon él,
megbetegszik gyomrára és belére. Természetes, hogy aki ólomgőzt szi be
lélekzetnek, megbetegszik tüdejére. Természetes, hogy aki mindennap egy
akó sört szivattyuztat végig a szivén, megbetegszik a szivére. Istenem,
hát oly nehéz elhinni, hogy akinek a lelke gyötrődik, megbetegszik a
lelkére? S el lehet-e mondani szóval, mennyire gyötrődik az ember lelke?
S kivált a müvelteknél, a nem egészen állati életet élőknél. Ételben,
italban, szokásban s viselkedésben csak megtanulhatunk, talán rá is
rendezkedhetünk, egészségesen élni. De már ez is egy parancscsal, egy
muszájjal s nem szabaddal több, ami a lelket nyomja. S mi nem nyomja a
lelket? Nem érdemes élni, mondotta egyszer a kisfiam, mint egészen pici
fiu, mert amig kicsi az ember, engedelmeskednie kell, mikor megnő,
dolgoznia kell. Ebben benne van egy egész neurózis. Engedelmeskedni,
nyelni, türni, várni, lemondani, félni, alakoskodni, erőszakoskodni,
versenyezni, tetszelegni, megalkudni, eltitkolni, lesben állni, tilosban
járni, rajta kapatni, elüttetni: mind csupa olyan visszaélés a lélekkel,
mint volna a gyomor falával, ha állandóan kénsavval etetnék. Bámulatos,
mondom, hogy lelkiekben mily kérlelhetetlenül kegyetlenek egymáshoz az
emberek. Senkinek nem jut eszébe azt kivánni, hogy ne egyem. Senki nincs
olyan hitvány, hogy szándékosan ne hagyjon aludnom. De hogy lemondjak
arról, akit szeretek: az magától értetődik. Hogy megunt igát viseljek:
az ellen még felhorkannom sem szabad. Jó fiunak, jó apának, jó férjnek,
jó polgárnak kell lennem, ha felfordulok is bele. S ha tán nincs is rá
szüksége se apámnak, se fiamnak, se feleségemnek, se hazámnak. Ha
kenyeremtől az élelmes elüt: mosolyognom kell hozzá. Ha a sorban hátra
kerülök: át kell látnom, hogy igazsággal történt. Ha megcsalnak: nem
szabad gyilkolnom, ha kisemmiznek, nem szabad rabolnom. El kell viselnem
hideget, meleget, megaláztatást, igazságtalanságot, bölcsnek kell
lennem, jónak kell lennem, nemesnek, irgalmasnak, részvevőnek és
lovagiasnak. El kell fojtanom hiuságomat, le kell küzdenem önzésemet,
fékeznem kell mohóságomat, meg kell tagadnom irigységemet, pórázon kell
tartanom féltékenységemet, erőltetnem kell figyelmemet, el kell takarnom
türelmetlenségemet. Mindez olyan állandó horzsolása a léleknek, mint
ahogy a rossz istráng kimarjitja a ló véknyát. Mindez olyan
agyonmérgezése az ember érzésének, mint ahogy a szunyograj őrültté
csipkedi az ökröt. S az ember nem ökör, s ezek a szunyogok télen-nyáron,
éjjel-nappal rajzanak és sohasem ülnek el és egyre sokasodnak. Mind
csupa olyan pióca, mely egyre szí, de sohasem szija meg magát, s csupa
olyan seb, mely mind evesebb és sohasem kérgesedik el. A fájdalmat nem
lehet megszokni, a gondba nem lehet belefásulni. Csak megvadulni lehet
tőle s meg kell vadulni tőle. Az a csoda, hogy még van épeszü ember is.

* * *

Persze: vannak külömbségek. A vadságban felnőtt kecskepásztor ugy
gyilkol, mint ahogy lop: egészségesen és ártatlanul, s ha mint
kukoricatolvaj lehet épeszü, lehet épeszü mint apagyilkos is. De
litterátus ember, erkölcsben és tanitásban felnőtt: nem lehet épeszü,
mikor gyilkol. Lehet épeszü, mikor beleőrül az elviselhetetlenségekbe,
miket az élet, az erkölcs, a tisztesség, az emberek kérlelhetetlensége
ráró. Lehet épeszü, mikor azt érzi: gyilkolni, gyilkolni, boszut állni,
példát mutatni! De mikor megteszi, akkor már nem épeszü. S mentül
kiszámitottaban, mentül ravasszabbul, mentül kieszeltebben s
elrendezettebben teszi, annál kevésbbé. Még lehet épeszünek venni – ez
nem szójáték – aki hirtelen elveszti eszét, s azért, amit tett, még
feleltethetem azt, aki nem tudta, mit tesz. De aki tudja, mit tesz,
mikor gyilkol, aki odagondol, mialatt vért ont, aki számol, mialatt
életeket irt, s olyan észszel tud, gondol és számol, mely verseket ért
meg, talán ki is formál s kerek mondatokban szónoki hatalommal orditja
világgá, hogy mi fáj neki s mi miatt áll boszut azokon, akik nem
vétettek neki: az beszámithatatlanabb a leeső kőnél, az felelőtlenebb a
lecsapó mennykőnél, az butább, mert magát okosnak hivő barom a
megveszett ökörnél. Wagner tanitó, ki egy ezer lakosu kis községen vagy
falun áll boszut olyan társadalmi ridegségért s kényszerüségért,
amilyennel: nem a kis Mühlhausen, a kis Wagner tanitónak hanem a nagy
Anglia, a nagy lord Byronnak is pokollá tette életét, – aki szatócsot,
parasztot és mezei őrt durrant és nyiszszant le olyan erkölcs ellen való
felhorkanással, amelyért még a római pápát s a német császárt is nehéz
feleltetni, s aki ennek a helyi érdekü itéletnapjának olyan haditervvel
készül néki, mint Napoleon készülhetett neki Austerlitznak: feltétlenül
éppoly nagyzásosan őrült, mintha magát képzelné lord Byronnak, római
pápának, német császárnak, Napoleonnak és, természetesen, uristennek.
Csak éppen hogy nem magát nagyitotta hozzá egy sodoma-gomorrhai
világbüntetés méreteihez, hanem Sodomát és Gomorrhát kisebbitette hozza
Mühlhausen falucskának s a maga tanitócska mivoltának kicsinységéhez.
Nagyzási hóbort, a gukker forditott felén át nézve: ez a Wagner tanitó
esete. Ezt a vak is látja, s csak szakbirák s orvosszakértők lehetnek
oly vakok, hogy ne lássák.

* * *

Különben sem csodálnám, ha a megháborodások könyvében külön fejezet
kerülne a tanitók számára. Csak ugy, – bocsássák meg a hasonlatot – mint
ahogy a tulajdon ellen való vétkek könyvében külön fejezetnek kell
szólnia a cselédekről, pincérekről, borbélyokról, vagyis azokról a
szegény és legszegényebb emberekről, kik legbelsejében vagy legközelében
élnek az övékénél ezerszerte magasabb, ellátottabb, terpeszkedőbb
életvitelnek, s mintegy orruk alatt gőzölög a pecsenye, melyből enniök
nem szabad. Ki lopjon selyemharisnyát, ha nem a komorna, aki látja a
nagyságáján s ért hozzá, hogy mily szép és kivánatos tőle a nagyságája?
Bizonyos tekintetben ilyen kisértés alatt él a tanitó is. Müvelt, sőt
tudós ember, kinek e tudástól valameddig fel és el kell finomodnia, s
kiben a gyerekekhez képest való felsősége az önérzetet is módfelett
kifejleszti. S ez az ember szegény pária, kinek a legszükségesebbre alig
telik s alázkodnia kell a legutolsók előtt is. Olyanok parancsolnak
neki, kiknél kisujjában is külömbnek érzi magát, s olyanok élnek nálánál
jobban, kiknek a pocsolyát is sokallná a vacokhoz képest, melyben őnekie
kell megvonnia magát. Már a régi, a mainál egyszerübb és míveletlenebb
időkben is külön fejezet volt az iskolamester sorsa. A német irodalomban
külön tipus az iskolamesteré, ki a legnincsetlenebb a rémitő
nincsetlenség közepett, mely a régibb német kispolgárságnak természetes
életvitele. Ahogy Hebbel vagy Keller a kispolgári szükös életet leirja,
s ahogy a még régibb Jean Paul ebbe beleilleszti az iskolamesternek még
szükösebb életét: azon a mai legszegényebb embernek is elfacsarodik a
szive, s nem tudja megérteni, hogy láthattak ilyesmiben ezek a nagy
géniuszok humort és mosolyra késztő mozzanatokat. Mai szemmel olvasva,
rémitőek ezek az életek – s azt hiszem, hogy a mai német iskolamester
mai szemmel nézi, mai bőrén érzi s mai fogaknak csikorgatásával átkozza
meg rettenetesen szükös életét. Mert ugy a testi szükösség, mint az
erkölcsi korda szoritásait a mai kisember nehezebben viseli már, mint
viselte a régi. Nem nehéz megmondani, miért. Azért, mert orra előtt
látja a magáénál szabadabb és ellátottabb életeket. Még csak ötven évvel
is ezelőtt a kispolgár számára olyan elérhetetlen magasságban és
messzeségben éltek a testiekben duslakodó s erkölcsiekben szabadosabb
urirendüek, hogy éppugy csak akadémikusan irigyelhette meg őket, mint
ahogy csak papirosról fájt szive a mennyei üdvösség, a paradicsomi
boldogság után. De ma – gondoljuk csak meg, hogy a harmadosztályu utas
egy vonaton utazik az elsőosztályuval s látja vastag bőriszákjait s
nézi, hogy nyujtózkodik a bársonypamlagon s eszi magát tele az étkezőben
hét tál étellel. Fejedelmi palotát ezelőtt ugy látott csak, mint
muzeumot, mikor belépti dijért végigvezették benne. Most, ha
gyalogszerrel járja be a hegyeket, éjszakára az ő pár garasáért, ha
padlásszobában is, de megvonulhat a hotelnak nevezett fejedelmi
palotában, hol az esti tolongásban akár közéje is vegyülhet az uri
sokaságnak, fehéringü férfiainak, fehérmellü asszonyainak. Látja, egy
félórára tán meg is próbálja gépkocsijaikat. Látja őket éjszaka a
folyosón szemérmetlenül besurranni egymáshoz, hallja róluk, inasaiktól
és pincéreiktől, a csábitó történeteket – aztán haza kell mennie
krumplin élni, hétrét hajolni a pap előtt, s hűnek lenni hat gyerek
szülésétől megviselt csuf feleségéhez. Ez ellen nem vigasztalás: ebbe
beletüzelés, ha az embere azonfelül még müvelt ember is, aki tud
filozófiát s tisztában van mindenek relativitásával. Ebbe bele lehet
bolondulni és könnyü belebolondulni. Igaz, nem muszáj belebolondulni, s
vannak, sőt többségben vannak, szolid egészségek, melyeket semmi
rázkódás nem hibbant át az anarchiába. De ennek az áthibbanásnak ma több
szoritása és lehetősége van, mint bármikor elébb s a demokrácia
haladtával mind több lesz. Ez nem szól a demokrácia ellen, hanem a
mellett a demokrácia mellett, mely egyedül érdemli meg azt a nagy nevet:
a mellett a világrend mellett, melyben a kicsinynek nincs miért
megirigyelnie a nagyot, mert nincsenek kicsinyek és nagyok, mert a
munkának, a jognak s a kötelességeknek jobb beosztása mindeneknek
részükül juttat és juttathat mindent, ami ezelőtt csak keveseknek jutott
és juthatott. A helyzet ma az, hogy egy lord Bryont ma már nem
üldöznének olyasmik miatt, amikért most száz éve még pokollá tették
életét. Ma már csak a kis Wagner-tanitóknak keseritik velük a lelkét, és
ez sem birja már és visszarug. S lesz idő, hogy a Wagnerek életébe és
gusztusába sem ütik bele orrukat felebarátai, legalább is nem jobban,
mint a lordokéba s a gyapju-bárókéba, s minden ember élhet minden
szabadsággal, amit egyáltalában megadhat az az általános kényszerüség,
hogy az embereknek békességben kell megélniük egymás mellett. S akkor
annyival kevesebb lesz a megháborodott ember, mint amennyivel kevesebb a
kolerás, mióta jók a csatornák és tiszta az ivóviz.




A piros pizsama

_1914 március 21._

A pizsama az angol férfiak hálóruhája, mely a hálókocsik s nagy fogadók
utján elterjedt az egész világon, sőt ujabban, kivált Amerikában, a nők
is magukhoz váltották, s származásában nem egyéb, mint a forró világtáji
idegenek állig begombolt uniformisszerü vászonruhája, melyben, mint
Claude Farrère a Civilisés cimü regényben megirja, az emberek abbeli
tudomásuk izgalmával nézegetik egymást, hogy alatta mezítelenek. A
pizsama név indus eredetre vall, s én mindig mulatok, mikor a tüntető
magától értetődés ünnepélyességével látok a hálókocsi folyósóján ide-oda
pizsamálni egy-egy aradi vagy váradi vicekirályt, – mert elgondolom,
hogy e finom clubman ugyan mennyiért mutogatná magát igy, becsületes,
magyar korcos gatyában, holott a folkloristának csak az első pizsamába
kell belebújnia, hogy korcra járó nadrágjában menten ráismerjen ez ősi
ruhadarab oldalági atyjafiára, amely ősi viselet nem csupán a Traján
oszlopán, hanem, ha jól emlékszem, már babiloni lapos szobrokon azon
formában viselete a hajdani szittyáknak, mint most is becsületes
nyiltsággal alföldi népünknek, s volt – bár szemérmetesen német bugyogó
vagy magyar nadrág alatt – még egy-két emberöltő előtt valamennyiünk
nagyapáinak. Legalább az enyémnek az volt, és sokat nyafogtam nagyanyám
nyakán, mikor engem gombos kis alsónadrággal s száraz harisnyával erővel
urfinak öltöztetett, holott az lett volna a vágyam, hogy én is, mint
nagyapa, bő gatyának huzzam fölébe a szük nadrágot, lábam fejét pedig
szép tiszta vászonkapcába bugyoláljam s ugy bujtassam bele a rézorru és
lakkszáru kis csizmába… Istenem, nem mulik el éjcaka, hogy mikor a
nyitott ablaknál való hálásnak én is nekiöltözködöm, régi, téli,
gyertyafényes kecskeméti hajnalok emléke ne suhanna át rajtam, s orromat
a pernyeszag meg ne csapná, elegy az agyag langyos savanyuságával, ahogy
nagyapáéknál a lakószobabeli nagy bányakemencébe szalmával fűtöttek a
konyha felől…

De bármily kulturváros lett azóta Kecskemét: a piros pizsama nem
odavaló, hanem Rómában látta, s pláne selyemből, egy korzói kirakatban a
hatalmas költőnő Erdős Renée, s cikkfélét irt róla az Az Ujság
asszonymellékletére, – asszonyoknak való cikket, mely ennélfogva az én
férfiui kiváncsiságom számára izgatóan érdekes. A tárgya az, hogy
asszonyok mint izgulnak e kirakatbeli férfiszimbolum körül, – az egyik
mint magyarázza, hogy hogyisne, az ő urának ilyen puha és elpuhult
selyemkafacot! ő bizony felszabná magának bluznak… de a másik megveszi
az ő emberének… és igy tovább. Engem, többször megirtam már, igen bánt
az irodalomnak az a nagy fogyatkozása, hogy férfimesterség lévén, csak
arról ád adatokat, hogy mi férfiak a nőket hogy látjuk, de nem arról is,
hogy ők hogy látnak minket. Aki asszony ir is: vagy utánzó, ki a férfiak
irásait másolja, vagy, a legerősebbje, asszonytestbe veszett férfi, mint
George Elliot – az asszonyos asszonya, ha mégoly kitünő és maga tollával
iró is s ha mégannyi becses asszonyi meghittséget kaptunk is már tőle:
ez egy dologban nem tudja lebirni tartózkodását vagy elfogultságát, s
elakad szava, mikor közlékenységre készülne. Még lirában akadt egy-két
asszony – minálunk az a Sidonie Zerkowitz nevü igen tehetséges német
versköltőnő, kinek nevét kiskoromban a Tóth Kálmánéval együtt hallottam
emlegetni, s a németeknél ujabban a Marie Madeleine néven iró
poétaasszony – kik sejtetnek valamit a viharokból, melyekkel a férfi
után kivánkozó lélek megrázza az asszonyi testet. De elképzelhetetlen
asszonyi áttételben olyan nagyszerű vallomás, mint a minővel például
Kemény Zsigmond gazdagitotta igazán a világirodalmat a kivert iródeák
figurájában, ki kulcslyukon át lesi meg a kastély kisasszonyának
lehajlását s mellkendője elcsuszását. Holott egészen bizonyos, hogy a
női szem ugyanolyan optikával nézi a férfit, mint a férfiszem a nőt, s
rávall a nők rabszolgahelyzetére (egy szellemes hölgy, Berkovits Renéné
figyelmeztetett erre nemrég, mikor a Ferenczi Sári regényéről irtam)
hogy még a legbátrabb asszony bátorsága sem futhatja még a mai világban
ilyen vallomás bátorságára.

Pedig e bátorság növekedőben van. Az a bátorság, hogy a nők merjenek
annak élni, hogy a férfiaknak élnek, mint ahogy a férfiak mernek annak
élni, hogy a nőknek élnek. Hogy a mai nők más szemmel nézik a férfiakat,
mint anyáik merték nézni, az kezd meglátszani a férfiakon. Például: a
piros pizsamákon, amiknek persze nem muszáj pirosaknak lenniök, mert ez
nem elegáns szin, sőt a vörös is csak a brünni hóhérnak való – a
férfiaknak pasztellszinek illenek. De mindegy: a piros vagy akármilyen
pizsama, a beretvált ábrázat, a cikkbe lógó mellény ugy nő az asszonyi
szemek alatt, mint ahogy a szem nőtt a napsugár alatt, – a nap addig süt
millió meg millió éven át földre, sejtre, bőrre, mig egyszerre felelet
nő rá, s az állatnak szeme alakul. Igy látszik meg ma a férfiakon,
öltözködésükön, viselkedésükön, hogy az asszonyok kezdik őket nézni,
hogy az asszonyok kezdenek hozzájuk érteni, hogy bátrabban kellenek a
nőknek, de jobban válogatnak is köztük a nők. Hogy a férfiak mind többet
törődnek öltözködéssel s a divattal mind több dolguk: az egyenesen a nők
nagyobb szabadságával függ össze, – s hogy a férfi Amerikában a
legférfibb s a férfidivatban is Amerikába megy át a vezetés, az
szemlátomást annak felel meg, hogy Amerikában legszabadabbak a nők, s
azok ott már nemzedékek óta.

Nekünk, most élő nemzedéknek, az éppen csak kezdődő átmenet férfiainak,
persze elmondhatatlan furcsa ez az átmenet. Nehezen találják meg a hidat
a szultáni gőgtől a férfiöntudatba, mely megfeleljen a nők abbeli büszke
tudatának s egyben okos szerénységének, hogy tudják, hogy kellenek, de
azt is tudják, hogy nem mind egyformán. Amennyire meg tudja érteni
maga-magáról az egyes férfi, hogy a nők imádják, annál kevésbbé tudja
ezt megérteni más férfiról – s minthogy a legtöbbjük őszintén nem talál
semmi megejtőt a másikon, ritkán jut eszükbe, s ha, nagy
fölháborodásukra, tapasztalni kénytelenek: ritkán próbálják megérteni,
hogy a nők talán mégis másképp érezhetnek ilyesmikben. Én ugyan egyre
reklamálom a dokumentumokat – de erősen kellene küzdenem a komikum
érzésével, sőt tán még testibb remonstrálásu furcsálkozással, ha
férfikézről vagy lábról, szájról, vagy lélekzetről olvasnék olyan
áradozásokat, aminőket a nők természetesnek találnak, mert évezredek óta
megszokták, ha férfiak irnak nőkről, – sőt amikből meg is tanulták, hogy
egymást a versenyben állóknak szakértő és méltányoló szemével nézzék, s
ne csak nézzék, hanem lássák is.

A férfiak ettől s általában férfimivoltuk tudatosságaitól még meglehetős
messze vannak, – s ezért, a tudatos férfibeavatás hiján, viszont az
asszonyok is kevésbbé értenek férfidolgokhoz, mint ahogy akárhány férfi,
éppen asszonyok körül való tapasztalatainál s abba való beavatottságánál
fogva, hogy ők hogy látják egymást, igen benfentes asszonyi dolgokban.

Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a ruha származásában inkább disz,
cifraság, szépités, mint, mondjuk, az időjárás ellen való védekezés, – a
nőknél mindig is az volt, az volt a felsőbb rendek férfiainál is, csak a
polgári férfivilágban lomposodott el, ahol az asszonyt nem szerelemmel
szerezték, s rangbeli nagy külömbségek nem voltak. A nők
felszabadulásával jár, mondom, egyaránt, hogy most már a férfiak is
kezdenek öltözködni – de ez a tudomány nem oly régi, nem oly kifejlett s
nem oly általános, hogy a nők általában ugy értenének hozzá, mint
akárhány férfi ért az asszonyi öltözködéshez. Azok a férfiak, kiket
asszonyok öltöztetnek, többnyire nevetségesen öltözködnek – sőt
rendszerint az sincs velük megelégedve, aki kiöltöztette őket. Mert a
nőknek a jól öltözködő férfiak tetszenek – csak nem tudják, hogy ezért
tetszenek nekik. Talán jellemet látnak ott, igaz férfit, kinek kezébe
nyugodtan tennék le sorsukat, ahol csak jól szabott kabátról van szó,
vagy előlhátul egyformán felhuzott nadrágról, mely igy hátul nem vet
ráncot térdhajlásban, s a vége nem akad bele a félcipő sarokkérgébe. S
nem tudják megérteni, hogy mért nem tökéletes, még mindig, az ő emberük,
kinek maguk választották ki a leggyönyörübb papagályszin-nyakkendőt.

Viszont: ez a papagályszin nem mindig lesz nevetséges. A kötelező női
szemérem egyelőre kötelező tartózkodást nevelt a férfiakba, – mai (de
már inogni kezdő és mind alámosódóbb) felfogás szerint ez a tartózkodás
a férfias, s nem férfi, aki ugy tudja a testét s ebbe vágó kacérkodással
áll szerelmi versenybe, mint ahogy azt nézik legerősebb nőnek, aki
igenis igy tesz. Ehhez képest a férfi-eleganciának is – ma még – a
tartózkodás a titka, a mit ne, az egyszerüség, a kimértség, a
tompitottság. (A pasztellszinek, mint elébb mondtam.) De nyilvánvaló,
hogy ebben változás készül. A változás pontosan most tiz éve indult – én
éppen akkor jártam Amerikában, s undorodva néztem a férfiakon a csipőbe
szabott kabátokat s kivált az áttört vagy pókháló-harisnyát, melyet igen
nehéz volt megszokni a szőrös lábszárakon. S lám: megszoktuk, s
megszoktuk a lazzarónisan kihajlott nyári sportingeket, – meg a kivágott
escarpint, meg a manikürözött körmöt, s mindent, amit a néhány nemzedék
előtti legszibaritább dandick, a Kaunitzok s a Brummelek még
férfiatlannak tartottak volna. Bizonyos, hogy ebben éppugy nincs
megállás, mint a nők felszabadulásában – s nem a férfiasság fog
megváltozni vagy megcsökkenni (inkább: ugyancsak helyt kell majd
állania) – de a külsőségeiről való felfogásaink fognak megváltozni. A
rococo-társadalomban, hol a szerelem a felső osztályok romlottsága volt,
a nimfomaniás nők szeme égése alatt kacéran cikornyássá lett a
férfiviselet. A most alakuló világban, hol a szerelem az emberiség
egészsége lesz, a felszabadult nő szeme sugara alatt bátorság lesz a
férfi öltözködő ruhája is.




Nők és jogok

_1913 junius 15._

Egy szép és kivánatos, minden porcikájában kifinomodott testü asszony
mindannyiszor valósággal felsziszszent, mikor el-eldudolgattam előtte a
kedves biedermeyer-verset: „Ó hölgy, az isten gyönyörül Teremte
tégedet!…“ Nem volt igaza, s az imádni, a testi gyönyörüségben róla
leinni való önérzet, melylyel e szultáni felfogás, a női embernek ily
értetlen megaláztatása ellen kikelt, ugyanaz volt, mint amivel a paraszt
nem türi, hogy parasztnak hiják, hanem megköveteli, hogy polgárnak
tiszteljék. Mi megalázó van asszonyra nézve abban, hogy gyönyörü és
gyönyörüséget szerez? Ismertem az életben (s majd megevett a fene
irigységemben) egypár férfit, ki igen szép ember volt s az asszonyoknak
sok gyönyörüséget szerzett. Nem vettem észre, hogy ezt szégyelték, hogy
lealacsonyodásnak érezték s emberi méltóságuk rovására történőnek
itélték volna. Pedig, mondhatom: az asszonyok csakis ezzel a szemmel
nézték, csakis ebből a tekintetből kezelték, csakis mint erre valókat
keresték őket. S azt is mondhatom, hogy mindezek folytán önérzetük
nemcsak hogy nem csökkent, de határozottan túltengett. Még azon sem
szomorkodtak, hogy kiváló elméjü nők, kik másokkal tudtak beszélni angol
filozófiáról és francia művészetről, az ő közelükben megbutultak és
megkukultak s bámész kábulattal ugy estek rájuk, mint a lágy vas a
mágnesra. Még azon sem háborodtak fel, hogy mikor ők a leggyönyörübb
politikai szónoklatot mondták s a nemzet szinte szemmelláthatóan
alárendelkezett akaratuknak, a karzatról az asszonyok tájékáról mintegy
lehullámzott hozzájuk az állati epedés: csak egyszer csókolna meg, aztán
nem bánom, ha meghalok!… S mit mondjak? ezek az élvezeti cikkek gyanánt
kezelt férfiak nem gondolták, egy percre sem, hogy ennélfogva valaki is
méltatlannak itélhetné őket a szavazati jogra. Egyáltalában nem érezték,
hogy ettől orvosok vagy tanárok még talán lehetnek, de például ügyvédek
soha! S eszerint azt sem hitték, hogy jogokat, amikkel még nem
rendelkeznek, megszerezhetnek majd, ha lemondanak arról, hogy jól
essenek az asszonyoknak, s a szerelmet csakis családalapitás céljából
gyakorolják.

Micsoda gyerekség! Mennyire csakugyan nem értek meg emberi méltóságra
azok a nők, kik emberi méltóságukat féltik, ha a férfiak bábnak,
játéknak, gyönyörüségük szolgálatára rendelt eszköznek tekintik őket!
Hát nem azok? Hát valók egyébre? jobban mondva: hát utját állhatja-e,
hogy bármi egyébben is a szeretett és imádott és testében oltárra emelt
asszony éppugy teremthessen, ha tud, nagyot, s éppugy szerezhessen még
elméjével, még müvészetével, még okosságával, még tudásával is testi
gyönyörüséget a boldog férfiaknak, kiknek ily remek asszony-ember jutott
üdvözitő részükül, mint ahogy a Richelieu, a Goethe, az öreg Andrássy
asszonyait éppen nem kedvetlenitette el a férfi iránt, kinek ölelésében
elaléltak, hogy a nagy ember legmagasán járt az emberiségnek. Miben
csökkentené ez az emberi méltóságot? Van-e méltóbb emberhez, mint hogy
férfi legyen, ha férfi, és asszony legyen, ha asszony?

* * *

Bizonyára vannak csunya nők, kik nem kellenek a férfiaknak, s kiket
azért nem járja, hogy emberi jogaiktól elüssenek – szakasztott ugy, mint
ahogy nem járja, hogy emberi jogaiktól elüttessenek oly férfiak, akik,
szegények, nem születtek arra, hogy asszonyoknak örömük teljék bennük.
De ezeket olybá kell venni, mint az egyéb testi fogyatkozásban sinlőket,
puposakat, sántákat vagy vakokat, kiket azért szintén nem lehet emberi
jogaikból kifosztani. A jognak egyformának kell lennie mindenki számára,
aki élni tud vele, sőt, még ezen is fölül: akiket a természet
megfosztott a kiváltságoktól, melyeket kivánatos voltuk ad meg egyik
nembeli embereknek a másik nembeli emberekkel szemben, azoknál jogbeli
kiváltságokkal kell jóvátenni a születés e mostohaságát. Ha természettől
fogva rövid a kardjuk, meg kell toldani egy lépéssel többel a jogokból.
Ha rajtam állana: pluralitásokkal vigasztalnám és kárpótolnám azokat,
kiknek az igézet hatalmából nem jutott. De ez igézetet kiküszöbölni,
lebecsmérelni, lehazudni, lekisebbiteni, – elvitatni jelentőségét,
csekélyleni örvendetességét, számba nem venni a nagyszerü serkentést,
mit az emberi munkában, az emberi élet megszépitésében, az emberi
fejlődés előrelökésében jelent, s ezt éppen nőknek tenniök, kiknek
számára a polgári jogok teljessége nem utolsó sorban arra való lesz,
hogy kiváltképp való szerelmi rendeltetésük jogát, szabadságát és
nyiltságát küzdjék ki vele: ez oly képmutató gyávaság s a győzelem
kedvéért a győzelem céljából való lemondás, mint volt, egyéb téren, a
magyar házassági törvényhozásé, mely, hogy a katolika egyháztól a
házasságkötés s a válás államositását megszerezhesse, a katolikus válási
lehetetlenséget szinte egész egyházi kegyetlenségében átvette az állami
házasságjogba. Nem születni a szerelemre hivatottnak: éppoly
szerencsétlenség, mint szegénynek születni, s a társadalom s a jog s a
törvény mind arra való, hogy az igazságtalanságot jóvá tegye és minden
teremtett ember számára megállapitván az élet, az étel, a hajlék s a
neveltetés mindenkinek kijáró legkevesebbjét: ha nem is emberi legfőbb
önérzethez és boldogsághoz, de legalább az emberi életben, az emberi
munkában és érdeklődésben való részvételhez juttassa e természettől
hátratetteket. S ne mondják, akik a nők számára jogokat követelnek, hogy
nincs vagy nem kell az a nőiesség, a minek féltését veti ürügyül a
férfiostobaság, mikor a nőknek nem akar jogokat adni. Van nőiesség, épp
ugy, mint ahogy van férfiasság, s ahogy a politikának vagy a müvészetnek
tizezred évek óta nagyszerüségét látjuk abban, ha a férfi beleviszi
teljes férfiasságát, épp ugy megujulást, felfrissülést és uj
nagyszerüségeket jelent majd ezekben, ha a nő beléjük viszi teljes
nőiességét. „Nadrágtalanok vagyunk? – kiáltott a jakobinus a röhögőkre –
igenis, azok vagyunk, s legalább megláthatjátok, hogy férfiak vagyunk!“
Drága gyönyörü teremtései az istennek: ha selyemleheletü
combinationjeiteken meglátjuk, hogy asszonyok vagytok: az lesz a
szabadság s az emberi méltóság kezdete ebben a rabszolgatartásra
berendezett világban!

* * *

De persze: ehhez az kell, hogy a magatok urai lehessetek, vagyis magatok
tartsátok el magatokat. Nemcsak azért kell a nőknek jog, mert
mindenkinek kell, ki a társadalomban él, hogy minden egyesének az
egészen való ez érdekeltségéből erősödjék a társadalom, de kell külön a
nőknek azért, hogy minden kenyérkereset lehetőségét megszerezzék
maguknak. Mert az emberi méltóság, de szabadság is ott kezdődik, hol az
egyes ember arra, hogy megélhessen, csak a munka előtt köteles
meghajolni, de nem egy másik ember előtt. A szerelmet is megmérgezi, ha
pénz vegyül bele, s amily gyönyörüség minden jóval elhalmoznunk, akit
szeretünk, olyan megalázó rászorulni erre, olyan szomoru
kiszolgáltatottság ebből élni. Ez nem nőies: a képmutatás s a ravasz
számitás, amire a kitartottság neveli a nőt, s hiába minden demokrácia
és szociálpolitika, amig minden szabadság és rendezettség közben a
társadalom egyik fele rabságban él a másik alatt, a rabszolga minden
mételyes gondolkozásával. Erkölcsi lues, ami a nők kitartottsága s erre
való utaltsága révén a világot megnyomoritja; minden uj nemzedék nőből
uj epidémiája terjed e dögvésznek, – s az emberi ostobaságnak örök
okmánya lesz, ha majd unokáink megtudják, hogy volt idő, mikor ez
állapot megszüntétől az erkölcsöt féltették. Hogy a kitartottság az anya
méltóságának jár, az képmutató beszéd. Azt igen jól el lehet gondolni, s
csak igazságos lesz, hogy az anyává létel s a kezdő anyaság kényes idei
alatt az állam éppugy köteles legyen fizetni a nőt, mint a férfiakat,
mialatt katonák. De különben a férfiak épp ugy nem kötelesek fizetni a
nőt, ki anyává lett, mint a nők nem kötelesek fizetni a férfit, ki
anyává tette őket. Az erkölcs ott kezdődik, hol egyik ember nem él a
másikból és szerelmi gusztusába éppugy nem beszél bele más, mint abba,
hogy mit eszik és mit olvas.

* * *

A legtöbb férfi ostoba, mihelyt asszonyról van szó s a legtöbb asszony
csacsi, mihelyt férfivel áll szemben. A legnagyobb csacsiság a
nőmozgalom történetében, hogy a nők komolyan szóba álltak az
argumentumokkal, miket a férfiostobaság vetett a női jogkövetelés ellen.
A férfiak diadalmasan kisütötték, hogy a nők gyengeelméjüek, nincs az
eszüknek karaktere, nem eredetiek, csak felkapni tudnak, de találni nem.
A nők erre felháborodva mutattak rá Szónya Kovalevszkára, ki
nagyszerűeket alkotott. Édes istenem, hát tegyük fel, hogy nem alkotott.
Tovább megyek: én is azt tartom, hogy a női intellektus gyengébb, mint a
férfiui, hogy a nő nem tud nagyot és ujat teremteni, s hagyják békében
szegény Szónya Kovalevszkát, kinek egymagában kell háromszáz vagy
háromezer nemzedék asszonyáért helytállania. Mi következik mindebből?
Semmi. Nem arról van szó, hogy a nők ezentul nagyokat alkossanak, s a
lelkük sasszeme kimérje a végtelenségeket. Csak hogy belebeszélhessenek
abba, hogy a boltokat hány órakor zárják, hogy a marhának mi legyen a
vámja, hogy esztendőnkint hány katonát állitsanak, s a királysértésről
biró itéljen-e, vagy esküdt. Ehhez csak nem kell zseninek lenni?! Ha jól
meggondolom: eddig sem a Goethék látták el az ilyesmit, s ha bismarcki
rendeltetésre csakis bismarckok valók, akkor a nők bele fognak nyugodni
abba, hogy az egyenlően jogosultak versenyéből a tehetség s a
hivatottság erejével ezentul is épp ugy a bismarckok fognak a bismarcki
helyekig eljutni, mint ahogy eddig is, a férfiak versenyéből is csak
azok jutottak el. De hogy teszem, a gróf Khuen-Héderváry Károly horvát
és magyar államférfiui karrierjét asszony ne futhatta volna meg, annak
igazán nem látom okát, s viszont nem hiszem, hogy ő exellenciáját ugy
munkája szinvonalában, mint pályája megfutásában komolyan zavarta volna,
ha véletlenül olyan a testi konstituciója, hogy minden négy hétben három
napig nem ajánlatos hivatalba járnia, s huszadik és harmincadik éve
között háromszor-négyszer egy-egy félévig magánéletbe kellett volna
vonulnia. Igy is kiérdemelhette volna az aranygyapjat, mint ahogy Sághy
Gyula sem lett volna kisebb jogász és professzor, ha akár egész életén
át más állapotban lett volna. A jogok nem a génieknek járnak, hanem az
embereknek, s ki mentül gyengébb, annál inkább meg kell támogatni
jogokkal. Nem adni a nőnek jogot mert természettől fogva gyengébb a
férfiunál: annyi, mint még kezén lábán is megkötni azt, ki amugy is
lemaradt a startnál. Ahhoz, hogy a nőknek választójoguk lehessen s a nők
alispánok, főispánok és miniszterek lehessenek: semmi köze annak, hogy
kerültek e ki soraikból Goethék és Darvinok. A szerbeknek sem volt
Goethéjük, azért mégis van választójoguk. Nekünk sem volt Darvinunk,
azért mégis vannak alispánjaink. A dánoknak sem volt Verulami Bacojuk,
azért a dán minisztereket éppugy becsukják, mint hajdan őt. Mária
Terézia nem volt Bismarck, csak derék és jóeszü asszony volt, s legalább
oly jól ellátta, igen nehéz időkben, e szorongatott birodalom
kormányzatát, mint akárki elődjei s utódjai közül. A jogok nem arra
valók, hogy az asszonyokból férfiakat csináljanak, hanem hogy
elhelyezzék az asszonyt a világban, mely eddig csak a férfinak állt.
Hogy minő helyre: az éppen attól a sok mindentől függ, miben az asszony
a férfitől külömbözik. Elvégre a férfi sem mind dijbirkozó. A férfi sem
mind csatornatisztitó. A férfi sem mind ismeretelmélkedő. A férfi sem
mind csupa Rodin és Michel Angelo. Ha a nők testre lélekre átlag
gyengébbek, mint átlag a férfiak, akkor továbbra sem ők lesznek az
emberiség vezérei, hanem meg kell elégedniök a második helyekkel. Ebbe
aztán, ha csakugyan természetes előzményekből csakugyan természetesen
alakult ki, éppugy bele kell nyugodniok, mint abba a szintén nem
kellemes végzetükbe, hogy fájdalommal kell szülniök gyermekeiket, s
általában, hogy szülniök kell, holott sokkal mulatságosabb és
kényelmesebb volna azokon a primitivebb módokon szolgálniok az emberi
nem továbbszaporodását, ahogy például a halak teszik. Bizonyos, mert már
eddig is bebizonyitották, hogy az átlagos munkára átlagukban éppoly
alkalmasak, mint átlagban a férfiak. Akik a mai nő-mozgalmakat vezetik
és igazgatják, sokkal számosabbak ma már, semhogy csupa kivételes
géniuszok lehetnének – pedig oly kitünően vezetik, hogy nyugodtan
lehetne egy-egy országot az ő adminisztráló képességeikre bizni. Majd
megválik, hogy mi a nekik való munka – az a fő, s nemcsak az ő
boldogságuk, de az egész emberi nemé is azon fordul meg, hogy
dolgozzanak. Mert ez teszi őket függetlenné attól, hogy szerelmi
életükben bele nem tartozóságoktól zavartassák meg magukat, s ez teszi
őket képessé arra, hogy, amit a férfiak eddig elérni nem tudtak:
lerázzák magukról s ezzel az egész müvelt emberiségről a legvégzetesebb
megrontót: a nemi hazugságot.

* * *

A szerelemnek, amin minden épül, be is kell vonulnia az élet közepébe, s
ennek csak akkor jöhet el ideje, ha a nők is emberek lesznek. A szerelem
eddig ugy el volt temetve bőrünk alá, mint ahogy a szén és láva és
forróság, az éltető naperő e beraktározottságai, el vannak temetve a
föld kérge alá, s csak földrengések ártalmaival tudják megmutatni, hogy
áldás helyet pusztitásba szorultak. Ezt a leghatalmasabb erőt
felszabaditani rejtezkedéséből, s betegség helyett egészség gyanánt
hasznositani az életben s a munkában: ez a nők feljogositásának igazi
rendeltetése. Mint ahogy a tüzes istennyilát le lehet fejteni villamos
vasutra, csengőre, telegráfra, telefonra s olvasztásra és aranyozásra:
ugy veszi majd hasznát a világ annak, hogy szerelem: van.

Csak egy példát mondok, mit a lélek ismerői előtt nem kell sokat
magyaráznom. Mennyit elméskedünk azon, hogy a kislányok szerelmesek
tanáraikba – s elfelejtjük, hogy a fiuk is szerelmesek az övéikbe, vagy
egyenesen, vagy félelem és neheztelés formájában, de szerelmesek. Az
ifju adeptus ma is feltekint a mesterhez, s szinte testi összefüggésben
szija meg magát tudományával, s töri magát abban, hogy méltó legyen
hozzá. Ha még az igazi szerelem: mily csodáit tudná mivelni ez
átihletettségnek s ez erőkifejtésnek! S ahol s amiben férfiak és nők
együtt dolgoznak, s a kezdő és átmeneti idők izetlenségei után:
önérzetre nevelkedett nők s szerénységre utasitott férfiak az egymásnak
való tetszeni vágyás s az egymástól fütött hevület emelkedésében
mennyire többre lesznek képesek, mint a mai celibatárius munkában! Mikor
legkülömb a férfi? Mikor asszonyt érez. Mikor legkülömb az asszony?
Mikor férfit érez. Mily nagyszerü munka lesz az, mely e
megkitünősülésnek hasznát látja, s mily száguldó menete lesz a munkának,
mely ez állandó oxigénezettség érverésének ritmusában folyik!

Jogot a nőknek, hogy emberek lehessenek, mert csak emberi önérzetük
erejével merhetnek igazán asszonyok lenni. Addig nem lehet emberiségről
beszélni, mig egyik fele nem él emberi fokon, s az emberiség
rablógazdaságot üz, mig a nők kiskoruságában lekötött erőket az élet
számára nem hasznositja.




Szerelmes rajzok

_1913 december 23._

Zichy Mihálynak ugynevezett erótikus rajzait láthatni most egyideig – az
igazgatóságnak hatósági vegzák miatt külön kérendő szives engedelmével –
a Nemzeti Szalonban. Zichy Mihálynak könyvben is láttam már ilyes
rajzait, s az itteni gyüjtemény egy-két darabja talán különb a
könyvbelieknél. Ugy ezek, mint azok – természetesen – ugyanezt a Zichy
Mihályt mutatják meg, mint egyéb rajzai: Az ember Tragédiájához, a
Petőfi verseihez, az Arany János balladáihoz, a – miket most ugyancsak a
Nemzeti Szalonban látni – Lermontov egyik regényéhez készültek: a finom
és hideg romantika-akadémikust, kiben a Cornelius gondolat-geometriáját
a Gustave Doré szinpadisága teszi földibbé, ha nem is elevenné és
emberivé –, e szinpadiság alacsonyrendüségét pedig némi dekadencia emeli
föl (tudom, hogy ez paradoxon s azért irom, mert paradoxon), némi, igen
kevés, perverzió nemesiti azzal, hogy hidegen átizzik rajt’, mint az
északi fény. Annyi persze nincs belőle, hogy át is fütse, s ezzel akár a
rosszaságnak, a romlottságnak, a bünnek s a rothadásnak, de erejével és
indulatával hatalmasitaná széppé. Hol van ez a Daumir tenyeres talpas s
balzacian tulfütött bourgeois-gazdagságától? S hol, ha rothadás démoni
dekorativságáról van szó, Aubrey Beardsleytől, aki ugy szép, mint ahogy
a bőrorvos elandalodik a vérbaj pörsenéses rózsáin, hogy mily isteni
szépek?!

Zichy Mihály nincs ilyen szép – a Beardsley kifejlett teljes
tüdősorvadásához képest ő a betolakodott enyhe tüdőcsucshurut, s a
viharos éjcakához képest, aki Goya volt, ő az őszvégi délután, talán
igazán, ahol második hazája volt, valamelyik cári parkban, hol a fák
éppoly megnyirtak s a levelek őszszel éppoly imbolyogva hullanak, mint a
versaillesiban, s a barbárságot a finom régiség helyett elég igazian
szellemiti át a bágyadt kiéltség. A pavillonokban fekvőhelyek maradtak
szeliden feldulva, a kioszkban a házi szinpad kulisszái árulják el
vászon mivoltukat, a szökőkut elapadt s medencéje gyengén iszapos, a
messzi pázsiton pedig karcsun szalad át az ottfelejtett őzike. Az égalja
piros s másnapra szelet jelent, s köhögése elől az óvatos udvari ember
gallérja feltürve igyekszik a kastély felé. Óvatosan s enyhén
izgatottan, mint akiknek, mondom, a mellük nincs egészen rendben. A
Zichy Mihály erótikus rajzai igazán csak éppen hogy erótikusak. Szerelem
éppoly kevéssé van bennük, mint vadság, humor éppoly kevéssé, mint
tragikum, s a kéj bánatos dühe, melytől, ha igazán rá tudnák rajzolni, a
papirnak is görcsbe kellene gyürődnie, ugy lehül cenzurája alatt, mint a
tüzes istennyila a villamos csengő berregésében. Egyik rajzán a
kentaur-csődör veti magát a kentaur-kancára. Teremtő isten: a Balzac
Contes drôlatiques-jában meg van irva, ahogy a kancán lovagló lovas
vágtatva menekül az utánuk gerjedt csődör elől, de az az istálló előtt
még utoléri őket, s a lovas érzi a nyakán a düh fuvását s már azon
percben minden csontjában lepénnyé törik a rázuhanó vadállat alatt… Ez,
mondom Balzactól van, nem pedig, de mennyire nem, Zichy Mihálytól. Vagy
én becsülöm tul az erótikumot, vagy nem tudom megérteni, hogy’ jutott
Zichy Mihály az erótikumhoz másképp, mint uri gazdáinak vagy barátjainak
mulattatására. Zichy Mihály nem erótikus rajzoló – ez szól ki az
elegáns, egy kicsit üres morbidezzából, melyért viszont és természetesen
érdemes ezeket a rajzokat is megnézni.

Pedig vannak erótikus rajzok – s ó istenem: milyenek!… Merem isten nevét
ajkamra venni, már másodszor, ennél a témánál, mert isten, ha csakugyan
méltat bennünket arra, hogy legyen, nyilván nem azért rendelte a
szerelmet, mert disznóságot is akart teremteni. Éppen mert a szerelem
még föltétlenebb hatalom az éhségnél (enni kell, asszonyozni muszáj –
hallottam egyszer egy parasztembertől) s mert a csillagok közt sincs
feszülőbb gravitáció, mint amivel a milliárd évek előtt kettészakadt
őssejt a férfi s a nő transzpoziciójában ujra meg ujra össze akar
szaladni: az élet, a lélek s minden vallási rítus és áhitozás valami
formában s jelképben mindig az evéstől s a szerelemből veszi adalékait s
öltözeteit, s a szerelemből még inkább, mint az evésből. A legizgatóbb s
a legőrjitőbb hatalom lévén: azért rakodtak fölé a legizgatottabb s a
legőrültebb tilalmak, s annyira mindenütt a világon s annyira már a
legmesszebb időkben, hogy a szerelemmel szemben való elfogultság s
tárgyiatlanság már benne születik idegeinkben s lelkünk mehanizmusában.
Hogy annyi tilalom és szabadságharc folyt és folyik körüle a művészetben
is: talán az okozza, hogy az ember (legalább én igy vagyok vele) a
legmagasabb fajta müvészetet, a legmegrenditőbb lelki és idegbeli
közlést várja, ha már egyfelől hivatalosan kötelező büntudattal s a
kézalattiság megalázásával kell ezeket a képeket néznie, s ha másfelől a
szabadság, a, hogy ugy mondjam, népjog is, mely megrajzolásuk s
megnézhetőségük lehetőségét kiküzdi, szintén képtelen magából kivetni a
büntudatot. S ha még a szabadgondolkodás is azt komédiázza s annak
komédiázását követeli a müérzék s civilizáltság cinozurája gyanánt, hogy
a müvész s a néző ezeknél, éppen ezeknél a képeknél ne érzett s ne
gondolt legyen s ne érezzen és ne gondoljon semmit abból, ami érzés és
gondolat e képeknek ugyebár éppugy s a formáktól, vonalaktól s szinektől
elválaszthatatlan materiájuk, mint maguk a formák, vonalak és szinek?

(Ezeknél a képeknél és minden képnél. Nincs nagyobb ostobaság, mint
l’art pour l’art abban a végletességben, mely komolyan ugy tesz, mintha
lehetséges volna kép, mely egyáltalában semmit sem jelent és semmit sem
mond, s mintha teljesen mindegy s a kép mint kép számára minden
következés nélkül való volna, hogy a szin és forma és vonal és fény és
árny és kontur vagy a konturokon való tulömlés s a vonal irányában való
továbbrezgés adalékai egy régi nadrág vagy egy fiatal lyány térbeli
jelentkezésének adalékaiból vétettek-e.) Nem, nem vagyok képmutató, –
bevallom (s viszont ez érdekeltségnél fogva gyanus tünteséssel s
hencegéssel alá is huzom) az erótikummal szemben való nagy
érdekeltségemet – de épp ezért több csalódást, több müvészi csalódást
érzek (valósággal megcsalatást és megrövidülést) középszerü erótikus
képeknél, mint egyéb középszerü müvésziséggel szemben. Igaz, hogy lelkem
titkában minden művészettel szemben azt vallom, hogy csak genienek
szabad benne lenni s csak a remekmü müvészet – de sehol e
kényesinyüségnek több jogát nem érzem, mint mikor erótikumról van szó, s
a derék Bayros márkit én bizony becsukatnám, nem pornográfiáért, hanem
középszerüségért.

És sokakat becsukatnék – még tán Correggiót is, kit különben imádok,
amiért az ő Bécsben látható hires szép Jupiter és Io-képén a szerelmet
ugyanazon bájosan meleg eleganciával festi meg, mint aminővel egy
másikon a Szüz Máriával a mellét – egy mondanie-hölgynek elragadó
bustejét – adatja a csókolnivalóan dundi Jézuskának. A szerelem erejéből
csak a japán szerelmes rajzokban érzek valamit – nyilván, mert ezek
igazán szerelmes rajzok, s a szerelmet nem kezelik disznóság gyanánt. A
legnagyobb és legrégibb japán rajzolóknak vannak és maradtak ilyen
rajzai – de engemet kivált két mester kap meg, véletlenül, vagy talán
nem is véletlenül, a régi japánság dekadenciájából való. Az egyik
Tojohiro, ki 1828-ban halt meg, tehát – szeretek erre gondolni s látni
két homlokot, amint a föld gömbje fölött néz össze egymással – kortársa
Goyának. A másik s erótikumban legnagyobb: Kunisada, ki 1865-ben halt
meg, vagyis akkor, mikor Munkácsy és Zichy Mihály szinpadiságot tanult.
S akik mindketten, de kiváltkép Kunisada, ki tudják váltani a vonalból s
az elrendezésből a szerelmi megfeledkezés minden szpazmatikus
földöntuliságát. Micsoda gyilkos elegancia, micsoda hörgő stilizáltság –
látom: a dekoráció csak ugy szép, ha olyan, mintha gyilkosságnak volna
föléje rendezve. (Ezt Beardsley tőlük tanulta s egy kicsit
Toulouse-Lautrec is.) Több az erőnél, ami bennük van – a vonalaik,
vastagitásaik és vékonyitásaik olyanok, mintha kifejtett idegszálak
volnának, határtalan lehetőségeivel a vonagló gyönyörüségnek s a meredt
fájdalomnak. S mint a fej, az arc, a ruha, a kézjáték: a test minden
fejlettségei a dekorativság s a kifejező hatalom egyenlő jogán adalékai
e rajzoknak.

Mily imponáló magaslat ez azzal a: nem aszkéta, csak egyszerüen
korlátolt nyárspolgárisággal szemben, mely ugyanazon időben a nyugati
világ gondolatát eltelte! Egy arasz idővel a Kunisada halála után, ki
éppen még szerencsésen meghalt, mielőtt Európa átvetette volna
szigetükre erkölcsének korlátoltságát – kevéssel ez után irta meg a
polgári világ egy nagyratartott tanitója, s nem holmi medve, inkább:
világfi, s nem talán német vagy mucker, hanem, inkább: katolikus, latin,
francia – irta meg, mondom, Dumas fils az ő hires regényét, a l’Affaire
Clemenceaut, s ennek egy passzusára emlékszem, homályosan, de tudom,
hogy éppen festővel vagy szobrásszal mondatja, s olyasmit mondat vele,
hogy a természet is utmutatást ad a müvésznek, hogy vannak a női testen
részek, melyek nem valók vászonra, mert a test ezeket elrejti, s igaza
van, mert nem is szépek! Nem hiszem, hogy a természet olyan bugris
volna, mint Dumas fils volt, de valóban, itt is meglátszik, mint annyi
máshol, hogy javithatatlan pazarló, mert még ennek a férfinak is
juttatott, sőt bőven, a női test rejtettségeiből! Mily korlátoltság kell
hozzá s e saját korlátoltságuknak a világegyetemre való átvetitése: azt
hinni s azt venni észre, hogy a természet egyáltalában tesz
külömbségeket, tud és tudja a külömbséget szép és nem szép, kivül vagy
rejtve hordott közt, s nem mindegy neki szem vagy tyukszem, száj vagy
nem száj! Akinek nem minden szép: hogy merhet az szépségről beszélni?
Jobban mondva: aki nem tudja s nem látja, hogy mindennek megvan a maga
szépsége s minden valaminek egyes példányai között ég és föld
külömbségei lehetnek a szépségnek s a rutságnak, a bübájnak s az
ökrendeztetésnek: az hogy lehet büszke a müvelődésre, a fejlődésre, a
kikülönböződésre Mint a test minden porcikája, ugy igazán minden
porcikája lehet – amennyiben a szép fogalmát az értékelésbe belevisszük
– érthetetlenül gyönyörü és kétségbeejtően pocsék, csakugy, mint ahogy
egész test és egész test között elmondhatatlan külömbségei lehetnek
nemcsak a formák szépségének, de a testi anyag finomságának is. Van
finomabb hus és csont, mint ahogy van finomabb gyapju – mondom: nemcsak
szebb vagy egészségesebb, de előkelőbb anyagu. A British Muzeumból
emlékszem egy üvegszekrényben álló sárgásfehér csontvázra, – egyiptomi
női csontváz, egy akkori hercegnőé volt. Őszi ebéd után álldogáltam
előtte, fáradtan, hazátlanul, s még azzal az érzéssel is, mintha a
nyeldeklőm a szivembe esett volna le: a gyerekkoromból megmaradt
félelemmel a csontváztól. Mégsem tudtam megválni tőle – feltünt
karcsusága s vékonycsontusága, s bár kevés csontvázat láttam életemben,
tehát szemem nem tanult bele, mégis valahogy ugy voltam, mint mikor az
ember nyolc-tiz kilátástalan uszóóra után hirtelen rájön az uszás
titkára, s kezének-lábának mintegy megnyilik a szeme az uszás iránt: itt
is leesett szememről a hályog a csontváz iránt, hirtelen megtanultam
látni mivoltát, s megláttam, hogy mily szivdagasztóan gyönyörü, mily
asszonyian, mily hercegnőien imádnivaló ez a csontváz. Drága, keskeny
koponyájától finom bokájáig, csuklójával egy párhuzamban folytatódó
kezefejével, hosszu lábaszárával s hosszu, keskeny lábával ugy állt ott,
gyengén domboru homloka alól ugy nézett – nem is nézett: tekintett ki az
üveg mögül, mint a kifinomult halál, mint az a halál, amit érdemes halni
a szépségért, az édes lélekzetért, melyet valaha e bordák mögül lehetett
föl és szembehunyva magunkba szini, a csókért, amiben e fogak fölött
lehetett elalélni, a nyugvásért, amit a bugó férfifej e medencének
rugalmas bársonyboltozata fölött találhatott. S maga a csontja is még
annyi száz, sőt ezer év óta mintha még nem is volna meszes, mintha
eleven volna, igen: eleven, hiszen minden eleven, ami van… Emlékszem,
tán egy óra hosszat álltam ott, álmélkodva, megrendülve, fájdalmasan és
szerelmesen – a végén aztán elnevettem magamat. Mert az jutott eszembe,
hogyha én most betörném az üveget s e finom koponyát két tenyerembe
fogva képemhez szoritanám: az perverzitás volna. S ha ezt valaki
megirná, az meg pornográfia volna.




A millenniumi emlék

_1913 julius 27._

A Nagy János-utcában akadt a napokban dolgom, s mivel egy negyedórám
volt ráérő, körülnéztem erre-arra a Városligetben. Jó ideje, hogy a
Városligetet csak télviz idejéből ismerem, s onnan is csak a
korcsolyapályáról, ha van kit szemmel megkeresnem. Kószálásom közben
álmélkodva álltam meg a millenniumi emlék előtt, mely szórakozottságomba
sok éven át sokszor belesejlett ugyan, de meglátni tulajdonképp csak
eznap néztem meg. Mégis: mintha emlékeztem volna erre az épitményre.
Végignézve rajt’, szétgöngyölitett rengeteg kártyapapirlapokra gondoltam
vissza, rajtuk szigoru klasszicista rajzokra, mértani vázvonalakra,
kifőzött és kifehéritett oszlopokra: egyszóval schickedanzi magyar
épitkezési tervekre. S visszagondolok, s szivem összefacsarodik, egy
nagyorru kis cingár emberre, vékonyra, átlátszóra, kurta állura s magas
homlokura, Pulszky Károlyra, kinek ez a karcsura soványitott
Behemót-épület volt utolsó rosszhiszemüsége, vagy, hogy enyhébb,
szeretőbb és barátibb szót mondjak: fumisterieje. Charley akkor még
friss volt és fürge, s nem röstellte a fáradságot, hogy összegyüjtve egy
csomónkat ujságirót, ha jól emlékszem: az Otthon-klubba, elénk tárja egy
zöldposztós hosszu asztalon a Zalával elegy jó Schickedanznak terveit, s
megmagyarázza, hogy a magyar nemzet egy esztendőt sem élhet tovább, ha
ezer évének ünnepét és fordulóját s egyben az Andrássy-utat is meg- és
be nem koronázza ezzel a nagyszerü utlezáróval, diadalivvel,
Pantheonnal, monumentummal, amit akartokkal. Mi ugyan semmitsem
akartunk, legkevésbbé ilyen semmitmondó közhely-oszlopzatot, könyökünkön
kinövő szobrokkal és mi a fenének állok itt jelentéssel. De Charley oly
meggyőzően tudott oda se figyelni, mialatt rábeszélt minket, hogy másnap
ahány ujságba irtunk, mind tele volt a Zala, a Schickedanz, a
millenniumi emléknek dicséretével s azzal a bizonyitással, hogy ezen
emlékmünek föld alól való kitoppantása lesz a próbája annak: magyar-e
még a magyar, megmaradhat-e Európában s van-e érzéke az iránt, hogy
kulturnemzet nem lehet el anélkül, hogy méltó lezárást tornyozzon az
Andrássy-ut végére… Hályogoszlató éjszakákon, mikor világosan látom,
hogy nyilván nekem is meg kell egyszer halnom, mivel feltünő sokan nem
élnek már azok közül, akik nélkül valamikor el sem tudtam képzelni, hogy
a világ világ lehet: sokszor visszagondolok erre a drága, tehetséges,
bübájosan szerencsétlen emberre, kinek, mondom, ez emléképületnek
ránkakasztása volt utolsó utcagyerek-szeszélye. S elgondolom, hogy ha
csak tizedrész ennyi fáradságot és kapacitálást forditott volna arra,
hogy a Piombót, az olasz primitiveket, mind a megbecsülhetetlen
értékeket, melyekkel potom áron emelte a budapesti Szépmüvészeti
Muzeumot Európának egyik igen helytálló képgyüjteményévé, igy a sajtó
pártoskodásának pártfogásába beszélje bele, ahelyett, hogy a védekezést
méltóságán alul valónak tartva, a pártőrület s a politikai
ikonoklasztaság minden kajánságát pajzstalan hagyja magára zudulni:
talán ma is élne, s többet jelentene a magyar élet számára a
politikusoknál, kik azért tartják magukat komolyaknak és értékeseknek,
mert mintegy prózában csinálják meg panamáikat, mig szegény Pulszky
Károly, hogy ugy mondjam versben volt a kelleténél geniálisabb
elszámolási ügyekben… Inkább épittetne az Andrássy-ut elejére is
millenniumi emléket, csak élne és jelentené még azt a szikrázó és
biztató darab Európát, mely az ő halk öngyilkosságával ugy hunyt ki
életünkből, mint ahogy a nyilt tengerre sikló éjszakai gálya faráról
visszanézve, egy darabig még látni, percről-percre, az ott maradt
világitótorony fel-felszikrázását, de a szikra mind gyengébb, az éjszaka
mind feketébb, s az ember észre sem veszi, hogy már nem lát semmit.

Pulszky Károly, mondom, geniális ember volt s ha genije inkább magának
is alkotásra futotta volna, mint csak hogy a mások leglélektelenebb
dolgait is lelkesen tudja rákötni az emberekre: ő bizonyára különb
emléket álmodott volna a millenniumnak, mint aminő most jelenti az
Andrássy-ut végén Magyarország ezer évét ugyanazon fáradsággal, amivel
Wellington győzelmeit is jelenthetné, vagy a német vámunió megalkotását,
vagy a magyar bünvádi eljárás törvénykeiktatását. Ez ugyan nem volna baj
– elvégre a párisi Étoile nagy diadalive is csak azért jelenti azt, amit
jelent, mert már római időkből ránkszállt az ilyen formáju épületeknek
ilyen természetü jelentése. Mindazonáltal a diadalivnek s a
diadalkapunak formája természetesen alakult ki abbeli rendeltetéséből,
hogy ez olyasmi, ami alatt elmennek – s ha egészben véve mai utcán vagy
téren forgalmi akadály is, a saját szépségét megadja neki az, ha formája
a köré kristályosodik, matériája a köré rendeződik, hogy alatta át lehet
járni. Mig ellenben a mi millenniumi emlékünkben magában benne van a
forgalmi akadály: az oszlop, mely előterében elállja az utat. Ez
különben mindegy; most nem is arról akartam beszélni, jó-e, rossz-e,
szép-e, csunya-e. Csak éppen két dolog motoz a fejemben, mióta szemügyre
vettem és sorra néztem köveit, párkányait, szobrait, sőt, mert ezek is
vannak: reliefjeit.

Az egyik ezekre vonatkozik: a szobrokra és reliefekre. Meglepetve vettem
ugyanis észre, hogy a reliefek legtöbbjéről nem tudom, milyen jelenetet
örökit meg s a fejedelmi szobrok közt is akad, amelyikről nem vagyok
biztos, hogy kicsoda. Már pedig bizonyos, hogy ez az emlék lehet
nagyszerű, lehet közepes, a szobrok lehetnek imponálóak, lehetnek
unalmasak, a reliefek lehetnek erősek, lehetnek gyengék (egy nagyon szép
van közöttük, két viaskodó lovas, lehet, hogy Szent László s a kun
leányrabló), de csinálójuk bizonyára tudta, mit akar velük ábrázolni,
kétségtelenül tudja azt ábrázolni, amit akar ábrázolni s nyilván
fölszerelte mindet a kellékekkel, az ismertetőkkel, az emlékeztetőkkel s
a szerszámokkal, amik annak a jelenetnek, időnek, személynek vagy
foglalkozásnak tartozékai. Ha tehát én tudatlanul állok e dolgok előtt,
akkor nyilván bennem a hiba, ami azért ejt gondolkodóba, mert a magyarok
történetét nemcsak a nyolcadik gimnáziumban magoltam be, hanem azóta is
minden részletében át kellett tanulnom és gondolnom, a legjobb
agybavésőnek, a kényszerü alkalomnak szoritásával. Emlékiratokat is
olvastam, s ismerem irodalmunkat és képzőmüvészetünket, mely, kivált a
mult század belső harmadában, igen kitüntette a történelmi témákat.
Egyszóval: ha bennem is a hiba: nem tudatlanságomban van. Hanem abban,
hogy semmiféle összefüggésben nem állok az alakokkal s az eseményekkel,
melyek itt ábrázoltatnak.

Kézen és közelfekvő gondolat, hogy az ember zsidó s ezért, nem lévén
vérbeli egykeringése a nemzettel, nem is érez fel emlékeztetéseire.
Ebben is lehet valami, de nem minden. Nem vagyok benne biztos, hogy
teszem Kállay Tamás, a kedves honatya, vagy Szemere György, a kitünő
iró, nálamnál biztosabban fel tudná-e sorolni, mi mit és kit jelent ezen
az emléképületen. Holott, ugy tudom, az ő apáik egyenes ágban testükben
lehettek jelen az eseményeknél, melyeknek emlékére ez az épület épült.
Nem akarom senkinek érzését megbántani, de nem vagyok benne biztos, hogy
akárki más embernek nincs-e több köze akárki, bár legidegenebb vérü vagy
országbeli mai emberhez, mint tulajdon apáihoz, kik egy ezredév előtt
éltek. Óriási a távolság a képzelhető legtöbb fajtáju, mondjuk köztem és
Mr. David Lloyd-George között. Mindazonáltal sokkal több közösséget és
összefüggést érzek ővele, mint teszem a Makkabéusokkal, kikre pedig,
mint igazán dicső őseimre, igaz hiusággal vagyok büszke. S nem hiszem,
hogy csak én volnék igy. Nem hiszem, hogy például maga Lloyd-George is
ilyesféleképp ne volna, bár ő is igen büszke, amivel nem egyszer
eldicsekedett, walesi, tehát kelta származására. Sőt, hogy megmaradjak a
keltáknál, de áttérjek a szélső radikálisról a konszervativ
nacionalistára: nem hiszem, hogy másképp volna akár maga Maurice Barres
is. Fogadok, hogy ő sokkal közelebb állónak tapasztalná magát egy mai
frankfurti börzeágenssel, mint a dicső Vercingetorixszal, ki pedig
Julius Caesarnak volt méltó ellenfele… Goga Oktavián barátom nemrég
szememre vetette azt a kegyetlen mondásomat, hogy a multtal szemben csak
egy kötelességünk van: az, hogy elfelejtsük. Félek, hogy e kötelességet
akkor is teljesitjük, ha, mint Goga Oktavián, ellenkezőjére tökéltük el
magunkat. Goga Oktavián járhat – s ez az ő ideges, keskeny, szőke
koponyáján nem is fest rosszul – birkabőrsüvegben. Azért mégis több köze
van hozzám, mint Decebálhoz. A mai s az egy vagy kétezer év előtti
francia éppugy más ember, mint a mai francia s a mai malisszor. A mai
ember annyira más érdekeltségü életet él, mint éltek azok a régiek, akik
nélkül pedig ő sem élne, hogy azoknak akkori legnagyobb cselekedetei és
történetei sem olyan rokon természetüek, hogy emlékeztetésükre bár egy
mai érdekük is – mint a rokonhangra a rokonhur – fölzengene. A multakra
csak igényeket lehet rászerkeszteni, de a multakban bennélni akkor sem
lehet, ha a multak bennünk élnek. A különbség pontosan az, ami, mondjuk,
egy balatoni kastély s a régi cölöpkunyhó között, melynek rég föléje
rétegeződött az iszap, a kavics, a televény s tudtomon kivül épitettem
kastélyomat arra a felszinre, melynek mélységében ott szenesedik e
cölöpkunyhó. Bizonyos, hogy a mai kastélyban benne él a hajdani
cölöpkunyhó, mert minden kastélyban benneél, mert a kastély a
cölöpkunyhótól származik. De bizonyos az is, hogy semmi valóságos
összefüggés vagy összeköttetés nincs a fent virágzó kastély s a lent
korhadó cölöpkunyhó között. Ha a magyar a jelenben nem tud élni, akkor
hiába emlékezteti magát őseire még beszélőbb emlékkel is, mint a
millenniumi emléképület.

… A másik, aminek motozásától szabadulni nem tudok, az azon való
tünődés, hogy nem nézve történelmi emlékeztetéseit, épületnek vagy
müvészi munkának miért oly unalmas ez az épület? Miért, mikor minden
egyes köve és bronza olyasmi, ami valamikor szép és szellemes volt –
mert van-e vajjon szebb és szellemesebb, mint például egy korinthusi
oszlop, mely valaha, valaha, először: valakinek éppoly személyes dolga,
jelentkezése és kifejeződése lehetett, mint ma nekem a kezemirása?
Bizonyos, hogy ezen az épitményen semmi eredeti sincs, még az sem, hogy
a nem eredeti alkotórészek mint vannak benne összealakitva uj egészszé.
Ez az uj egész is régi egész, – hiven, tanultan, izlésesen s az arányok
hatásának helyes kiszámitásával érezve utána kipróbált mintáknak. Mégis
miért oly sehogy sem ható?

Ezt a kérdést nem ugratásból vetem fel, hanem mert igazán tünődöm rajta
s nem tudok rá feleletet. Az a felelet, hogy mindez adalékok hatása
iránt, milliárd megismétlődésük miatt, már eltompultam, kinálkozó
felelet ugyan, de nem talál. Én is ezzel a megokolással szoktam mait
kérni a mai művésztől, de nem egészen nyugodt a lelkiismeretem, mikor
ezt teszem. Mert való igaz: a mai embernek már kinő a könyökén mondjuk a
Palladio hármasablaka, melynek két szélső szárnya keskeny téglaformáju
görög, középső szélesebb része magasabb s etruszkian ivelt, ugy, hogy az
egésznek felső vonala olyan, mint a patkó vagy még inkább az ómega –⌒–
Hogy van mégis, hogy aki Budapesten, Bécsben, Drezdában, sőt egy kicsit
Velencében is halálosan ráuntam Palladióra, Vicenzában részegen
élveztem, a maszületettség friss gyönyörködésével, az ő tündéri
épitészetét? Pedig, ugyebár, nincs épületeinek sem porcikája, sem
egésze, mit száz lelopottságban százfelől meg ne unhattam volna? S
ugyebár az ő adalékai sem voltak személyességei, mert hiszen ő
mindenestül az antik épitészeten épül? S ahogy ő következik az antikból,
ugy következnek ő belőle s még inkább az antikból mind a további
történeti stilusok, a francia elragadóságok, le az empireig, melyek
némely részükben egy, két, három, tizezeréves adalékokkal fejezik ki a
XVII., XVIII., XIX. századot. Mért gondoljuk, hogy azt fejezik ki s
igazán azt fejezik-e ki? Hogy’ van az, hogy mi még annyi szecesszió és
wiener Werkstätte után sem tudjuk megtalálni mai stilusunkat, sem ugy,
hogy ő tőlük elvonatkozunk és mindentől elvonatkozunk s ujjunkból
próbálunk egészen ujat szopni, sem ugy, hogy próbáljuk őket
továbbmódositani, vagy mint ahogy ők az antikot permutálták és
kombinálták, ugy permutálni és kombinálni az asszirt, az indust, az
egyiptomit? Mégis csak ott lehet az oka, ahol arról van szó, amit az
elébb emlitettem: valakinek mintegy személyes kezeirásáról. Amely dolgon
rajta van – pontonkint tettenkaphatlanul, de az egészen
letörölhetetlenül – valakinek, aki valaki, a saját kezenyoma, az a
valami szép és friss és örök, ha százszor át és szétlopták is, sőt ha
maga is át- és összelopott, s ha őseiből és unokáiból százszor agyon is
untam minden porcikáját és egészét. Ebben, a személyességnek valami
módon való kiütközésében áll az eredetiség s ezzel a szépség, nem pedig
(ugy látszik) a valóságos ujságban. Legalább is nem mindig, s nem
mondom, a világért sem, hogy azért uj dolog is ne lehetne uj és eredeti…
Mialatt ezt leirom, azalatt egészen világosan érzem, hogy igazam van, s
Babits Mihály barátomra gondolok, kinek akárhány kis remeke azzal
sugárzik az eredetiségtől s ezzel a maradandóságtól, hogy csalódásig és
hamisitványig hiven igéz életre valami történeti vagy egyéni hangot,
módot, stilust, formát. Azt kezdem érezni, hogy ha épitésben, butorban s
egyéb ilyenekben annyi érdekes kezdet után sem tudott kialakulni olyan
nagy stilus, mint aminő a Louis-seize volt, annak nem az az oka, hogy az
embereknek nem jut már uj az eszükbe, hanem hogy nem használna nekik az
sem, ha uj jutna eszükbe.

Van ez néha igy – s mért ne lehetne egész korokkal, mikor igy van egész
nemzetekkel? Mikor igy van ime, az olaszokkal: a zene, a költészet, a
festészet, a szobrászat, az épitészet s a szinészet halhatatlan
nemzetével, akik Duse Eleonórára és Novellira, igaz, nem panaszkodhatnak
s D’Annunzióval sem állnak utolsó helyen, – de már zenében, az ő
Puccinijokkal nem emelkednek tul a lehári magaslatokon, épitészetben,
szobrászatban és festészetben pedig utolsóbbak az utolsóknál? Az ember
sirva fakad az érthetetlenségtől, ha elnézi a legujabb Rómát vagy
végigjár egy-egy uj velencei tárlatot. Micsoda puffadt épitkezés a
házakon! Micsoda silány franciáskodás a képeken! S ez ugyanakkor, mikor
politikában s némely, kivált társadalmi és lelki tudományokban az
olaszok olyan frissek és erősek, mint akárki más nemzet. Ha a mi
millenniumi emlékünket összeházasitanók a gellérthegyi oldaldiszitéssel,
megszereznők a keleti pályaudvarral s az egésznek hegyébe tennők az
Anker-palota tornyát: akkor sem tudnánk a tehetetlenségnek olyan
monumentumot állitani, mint a római uj Monumento, mely hegyoldalnyi
szélességben és magasságban hirdeti, mennyire nem jut eszébe semmi az
olasznak, mikor a nagy Viktor Emánuelra gondol. Most két éve szörnyedtem
el ezen a márvány-jegesvermen – akkor készült el félig-meddig s az egész
országból küldöttségek jártak csodájára s e küldöttségek megkoszoruzták
a vértanu Umberto király siremlékét is, mely ugyancsak akkor lett meg a
Pantheonban. Elgondolkozva álltam meg ennek, a Phantheonnak szent
kupolája alatt, melynek boltja pilisén bekékell az ég, s ha esik, beesik
az eső. Hadriánus császár idejében épült, s bár Róma azóta is a világ
közepe, még mindig legszebb épülete Rómának, beleértve a Szent
Péter-templomot is, melynek hátulja ugyan titánian hirdeti Michel
Angelot, de előfala megöli kupoláját s az egészet.

Még ma is a legszebb s hétnyolcada a legszebb szépségeknek, amik azóta
termettek, a klasszikus időknek adalékaiból valók. Még a mi millenniumi
emléképületünk is: hol volna Róma és Hellasz nélkül? Ezer év… ennyi
kellett, ennyi időnek nevelése és pallérozása, az ő világuk
elpusztitóinak, hogy az ő kifejezésüknek eszközeivel tudják emlékezetét
elmondani az időknek, mikor mint jövevények, e világnak feldulásával
kezdették uj életüket s mint a nöstény pók: a him széttépése közben
termékenyültek meg tőle.




Stílus

_1914 május 17._

A windsori vig nők előadásában fürödtem meg az este az Operában.
Kellemes előadás, elmés és vidám rendezés, s ez a mosolygóan kecses
épület, lépcsőház, nézőtér, minden, melybe az ember minduntalan ujra
beleszeret, mint egy huszéves lyányba… de nem erről akarok beszélni.
Hanem a muzsikájáról. Milyen üde, milyen tiszta, milyen fakulhatatlan.
És szubstanciózus muzsika, és német, de nehézkesség nélkül – nemcsak
rajta érzik meg, hogy élt előtte Mozart, de Wagneron is megérzik, s
éppen a legegészségesebb Wagneron, a Mesterdalnokokon, hogy ez az
egészséges muzsika járt volt előtte. Itt abbahagyom, még mielőtt a
muzsikusok körmömre koppintanak, hogy ne üssem orromat olyasmibe, amihez
nem értek. Nem ütöm s nyilván nem értek – csak azt akarom megmondani s
ehhez mindenkinek joga van, hogy egy idő óta elmondhatatlan jól esik
melódiákat hallanom. Melódiákat, zárt melódiákat, virágzatokat, végző
eséseket… mit mondjak: zeneszámokat. Ez nyilván visszaesés, de ugy
érzem, hogy benne van a levegőben. A legfiatalabb öreg, Anatole France,
legutóbbi regényében külön fuvoláztatja egy időnkbe szakadt görög
isten-félével a melódia dicséretét, ezt tekinti isteni zenének, és bár
ki nem mondja, de érezteti (mit szólna hozzá az antisemita Wagner), hogy
ehhez képest a wagneri zenét éppugy zsidó barbárságnak s ördögiségnek
véli, mint a kereszténységet a görög valláshoz képpest… A nézőtéren,
leghátul, egy külön kis szégyenpadon, ott láttam kuksolni egész este
Szép Ernőt, – hallom: minden este ott csücsül, – elmenet, a nagy
pitvarban találkoztam is vele s megsimogattam szivformáju kis
gyerekképét. Mit csinálna ez a kedves költő, ha a rímek egyszerre
beszünnének? Ha az ispilángi rózsa nótájára nem lehetne többé verseket
irni, s szines kavicsokkal nem lehetne többé játszani, csak kősziklákkal
szabadna hajigálódzni? Csurog az éjszakai esső, ahogy Hevesi Sándorral
bebujunk a bőrszagu konflisba, – ma megszolgálta vacsoráját, amely felé
igyekszünk, s boldogan és lelkesen beszél a vidám muzsikáról, mely ime
teherbiróbb, mint a tragikus. Én meg összegubbaszkodva hunyom le szemem,
s oda is hallgatva egyebüvé is gondolok, – hová, magam sem tudom, de
Musset jut eszembe, sőt Heine, s mindaz, amit husz év óta nem olvastam s
ugy hittem, fölébe idegenedtem s most megcsendül bennem, mint a
dajkanóta. Igen, igen szép, hogy rimek vannak a világon, s igaza van
Szép Ernőnek, hogy nem tudom őt elképzelni gyerekmuzsika nélkül.

Milyen szomoru volna, ha egyfajta szépség kipusztulna, csak mert
másfajta jő és nő utána! A vacsoránál együtt ülünk Odry Árpáddal, ezzel
a kitünő szinésszel s kitünő emberrel, ki mély és nemes megjegyzéseket
ugyanoly tartózkodással tud odavetni, mint ahogy angol feje s egész
müvészi mivolta abban a mai conquistador figurában alakul ki, mely
olyan, mint a selyemabroncsba halkitott dinamit. Egyiptomból jő s a
királysirokról beszél – de mi teszi, hogy öt perc mulva már Racinenál s
Corneillenál tartunk? Nyilván, hogy a lelkem bőre alatt egyre azon
tünődöm: milyen volna ez a szőke kimértség, ha a régi szavaló és danoló
szinházba született volna bele, a feketehaju pátoszba, a vivólépésekbe s
kebeltáró karmozdulatokba, melyekhez még a fiatal arcon is illett a
szakáll? Az isten tudja… de egyelőre irodalomról beszélünk, s a mai
szófukar elegancia emberével a patakzatos kimértség világára gondolunk
vissza, a francia tragédiáéra. Mily szép ez a zengő geometria! Mily mély
ez a szavaló józanság! Mennyi a költészet: nem magában a költészetében,
hanem megcsinálásában – ez az a megfagyott zene, aminek hajdan az
épitészetet mondták. Lessing rájuk bizonyitotta költőire, hogy
félreértették Arisztoteleszt, s feleslegesen vették magukra nyügnek a
hármas egységet. Hát aztán? A mi asszonyainknak bokában szük a
szoknyájok, s ha egyik szobájukból a másikba mennek, a Rabitz-falak közt
ugy kell szaladniok, mint az erdőben az őzikének. Pedig a szoba nem erdő
s a bokabilincs felesleges – de milyen szép tud lenni ilyen asszony, s
mily szivbekapó az ilyen szaladás! A müvészetben az alkalmazkodás a
szépség – hogy tárgyhoz-e vagy anyaghoz vagy célhoz, vagy
kényszerüséghez, vagy feleslegességhez: az mindegy. Igen: Lessing nagy
okosság volt, de kis kaliber. Filiszter volt, abból a javithatatlan
fajtából, mely csak egy igazságot ismer s a müvészetben is pártember.
Minthogy fölfedezte Shakespearet – nem is ő fedezte föl, hanem Herder –
tehát, ha Shakespeare szép és jó és igaz, akkor Corneille és Racine csak
csuf meg rossz meg hazug lehet. Herder, ki igazi géniusz volt, sohasem
irt volna Hamburgische Dramaturgiet. És Laokoont se. És Goethe, kinek
Herder és Lessing tört utat, gyönyörködött a francia költészetben, noha
elejével shakespeariánus volt. S volt egyszerre ó-görög s uj angol, s
imádta a népdrámát, s elsőnek fedezte fel Stendhalt. Ma azt mondanák rá,
hogy silány eklektikus volt, meggyőződés nélkül, s a mély Georg Simmel
éppoly lenéző gunynyal beszélne felületességéről, mint beszél ma az
Anatole Franceéről. S a Schiller kompoziciója is kemény épitésü, s
bizony olyan ez is, mint a sváb hercegi lakok, amik Versailles nélkül
ugyancsak nem épültek volna meg.

A beszélgetés elhalkul, abbamarad, hazamegyünk – de én, az éjszaka
álmatlanságában, tovább szövöm ezt a témát. Nem is szövöm, nem is
gondolom, csak érzem – ugy látszik, szivbeli ügyem, mely husz évig
meghuzta magát idegeim alján, s most ki tudja, mily holdfordulta vagy
vénusztölte vagy három fagyos szent csalta föl rejtekéből, hogy izgasson
s foglalkoztasson, s ugy himbálódzzék fel-alá koponyámban, mint a
jegesmedve a ketrecben. Nem is igaz már, hogy a Musset s a Heine
verseire gondolok, s az sem igaz, hogy Szép Ernőre. A magam verseire
gondolok, amik abbamaradtak, s ott maradtak el, ahol a Makart-csokornak
volt divatja, a mellszoritó füzőnek, a Halifax-korcsolyának s a
gyöngyházzal berakott ébenfabutornak. S Victor Hugora gondolok s egy kis
versre, amit tőle forditottam: Törékeny nádszál, gyönge tested. Két
karom átölelte már. Pihegtél, mint ahogy repesget. A kis madár… Ta
taille frèle Et souple comme le roseau… Magamért lázadok, ki nem értem
rá lenni, vagy azokért, kik minden bizonynyal voltak, hogy vannak-e még?
Tovább forgatom magamban a vacsorai témát. Mi magyarok egy kicsit
dupejei vagyunk a németeknek. Szinpadunkat is megbolondittattuk az
övéktől. Reinhardtot, mikor először jött, ugy fogadtuk, mint aki a
szinpadi naturalizmust hozza ide megváltásul. Holott ő már nem volt
naturalista, ő már lázadás volt a Brahm naturalizmusa ellen, a polgári
naturalizmus ellen, mely, most jövünk rá, szakasztott ugy volt csak
naturalizmus, mint a Zoláé: jégeringes romantika volt. S Reinhardt?
Orkeszterré stimmeli össze szinészeit, kik együtt danolnak, egy
melódiára, s ez a melódia nem más, mint a régi francia éneklés,
gajdolás,… nem bánom, minek szidjátok. Moissi egy fiatal Mounet-Sully, s
Helene Matternnak a Corneille alexandrianusait dünnyögi megváltásul.
Hogy ezt nem vettük észre! Reinhardt ugyanaz a szinészetben, mint
Liebermann a festészetben: az okos izraelita, ki minden jót és drágát,
amit Párisban talált, megvesz és megtesz németnek. S ezzel csak
folytatja a német szinpadi hagyományt, mely mindig igy tett. Weimar az
első Napoleon szinészeitől tanult, mikor Erfurtban a császárok parkettja
előtt játszottak, s Sonnenthal a harmadik Napoleon melódiáit danolta, a
bankár-elegancia hangesését. A mi szegény Nagy Imrénk is öntudatlan ezt
a francia nótát zengette, csak német közön át jutott el az ő délceg
szittyaságához, melylyel még Coriolánjában is volt valami a busuló
juhászból… Minderre már rég rájöhettünk volna – már mikor Reinhardt
Beregi Oszkárt kivitte Berlinbe, s ugy küldte haza, mint a madarat
szokás, kit kiküldenek Harzba, hogy felvágják a nyelvét. Nem olyan
könnyü a franciáktól megszabadulni. Mégis csak legmüvészebb népe a
világnak, az olasznál is különb. Ha valaki franciát agyonverhet, az maga
is csak francia lehet, s az uj francia ellen feltámadni is
legkilátásosabb a régi franciának. Én már évek előtt megirtam, hogy az
impresszionizmus s a neoimpresszionizmus diadala után a francia
festészet (ami ma azt jelenti, hogy a festészet) nekiindulóban van egy
uj akadémizmusnak, s a kubizmus szögletességeiben már ennek
kiszámitottsága adja le névjegyét. A Metzinger geometriáján ezt már a
vak is megláthatta s irányvonalai egy irányba mutatnak: az akadémia
felé. Meg is jelöltem Ingrest, hogy ő fogja ujra felütni fejét s benne
az akadémikus visszahatás, – s azóta nemcsak őt ásták ki, ki igazában
nem is volt halott, de Géricaul-t is, kiről alig tudtunk. Nemrég láttuk
itt, jószemü tulajdonosának, Hatvany Ferencnek jóvoltából, két ilyen
kiásott képét, s tanácstalan figyeltük magunkat, hogy mennyire tudunk
benne gyönyörködni, mi, kik annyira tudunk gyönyörködni a Manet-kban,
kiknek helyet csinálni verték agyon a Zolák a Géricault-kat. Anélkül,
hogy kezdenénk lehülni akár a Delacroix-k, akár a Manet-k, akár a
Cézanneok iránt, kikben már rég nem érezzük, hogy forradalmak lehettek,
kezdünk visszamelegedni az Ingresekhez, kikben már nem tudjuk megérezni,
hogy valaha akadályok voltak. Szépek, mint a melódiák, a fioraturák, a
kadenciák. Szépek, mint a rímek s a táncritmusok.

Ugy látszik: csak a félig mult nem szép, és szükségből nem az, hogy ne
állja utját a mai szép elismertetésének. Mikor a mai szép is kezd
félmulttá megszokódni, s a félmult eltávolodik egész multtá, akkor
talpra is áll és megelevenedik. Ugy látszik, az én nemzedékem most ért
oda, hogy ami szépet magával hozott, elismertté s magától értetődővé
lett s amit nem tudott megérteni, hogy apáinknak mi tetszhetett benne,
az felszabadult a hadi karencia alól s mer tetszeni nekünk is. Az én
unokám már ugy gyönyörködik majd az én gyerekkorom Makart-csokraiban,
mint én tudok gyönyörködni a nagyapám gyerekkorának bidermájer
tubákpiksziseiben. A világ mindig szebb, mint hinnők, s az embereknek
mindig jó az izlése. Kár, hogy fiaik ezt nem látják s vad gunynyal
terrorizálják szegényeket gusztusuk eltitkolására, s unokáiknak kell
kiásniok a titkot, melyet búsan vittek magukkal a sirba.




Filmek

_1913 október 26._

Megnéztem tegnap a mozgókép-szinházban Reinhardt professzor első
filmjét: a Boldogok Szigetét. A mozgóképszinház magyarul mozi – ez a
szó, mint a pesti argot nem egy szava, Heltai Jenő barátomtól származik.
Professzor Reinhardt pedig nem más, mint a mi Reinhardtunk, a berlini
Deutsches Theater nagy Reinhardtja, ki Berlinen kivül még csak
Budapesten népszerübb. Megnézni a Reinhardt első filmjét: majdnem
olyasmi, mint csókolhatni a nőt, kin először tanult szerelmet Don Juan.
Izgató és kegyeletes film.

Hát megnéztem a professzor Reinhardt első filmjét, s ugy hatott rám,
mint az a nő, akin én tanultam először a szerelmet. Tudniillik: ez a nő
édes volt, szép volt, kedves, finom és megejtő, csak éppen, mivel
szobácskám nem jól fült és tél volt: libabőrzött a drágámnak a bőre,
továbbá nyitott haja összegubancolódott, s alsó karján kis szőrszálak
feküdtek odatapadva. Ez, ugyebár, a legtermészetesebb a világon, nincs
másképp, nem is kell, hogy másképp legyen, s magában véve lehet
imádandó, s egy életre szólóan emlékezetes. Csak éppen hogy nem az,
ahogy a pesti fiunak Jókain nevekedett fantáziája a nőt, az első csókot,
a márványtestet s a hajsátort elképzeli. Istenem: nem kell magyaráznom,
hogy milyen jó, hogy az asszonyok olyanok, amilyenek, s mily szomoru
volna bőrük helyett márvány és hajuk helyett sátor. Márványtest és
hajsátor különben is kézzelfoghatatlanság – vagyis voltaképp
elképzelhetetlen olyan női valóság, melynek akár egész mindensége, akár
egyes porcikája a márványtest s a hajsátor elképzelésének megfelelhetne.
Nincs az a márvány és nincs az a sátor, melytől annyi részegséget
lehetne venni, mint egy eleven asszonytól, aki szép s akit szeretünk. De
a képzelet s a közhely megrontja az izlést s az érzést, s anélkül, hogy
maga tudna valami kézzelfoghatóságot termelni, mely az érzést
kielégitse, viszont a durvaság, a vágyon alul maradtság érzésével hangol
le bennünket a kézzelfogható valóság iránt. Sokat kockáztat, aki az
életben akar és mer az lenni, amik a mesék vagy az idealizások
elképzelései.

A Reinhardt professzor filmjén van egypár csinos nő, olyan szivrehatóan
meztelenül, ahogy a mai rendőrség kegyetlen éberségével szemben vagy
jóságos szembehunyása szerint egyáltalában lehetséges. Köztük Leopoldine
Konstantin, ez a mesébe illő, de örvendetes valóságu gyönyörü teremtés,
kiért szivesen volnék hét esztendeig juhászkutya, vagy, mint e darab
férfiai, kikkel szemben a Circét adja: disznó. Két igen szép fiu is
szerepel e játékban, továbbá, egy faunnak szerepében, a kedves, okos,
ügyes betyár Mátray, honfitársunk. Nos: mindez a sok szépség és ügyesség
hiábavaló. Hiába szépség, ötlet, ügyesség, rendezői szellemesség: a
dolog nehézkes s megcsalódást okozó, a szép szinésznőkön látszik, hogy
naiv exhibicionizmusukban mennyire kiélvezik, hogy lehetnek olyan
meztelenek, amilyenek csak tudnak – és sok ember előtt, mindenki előtt.
Bizonyos routine is látszik e meztelenségükön – s mégis: valami
stilustalanság nehezedik rá. Ahhoz képest, ahogy az ember a görög
mitológia tündérnépét elképzeli, a husból és vérből való valóság, még a
különben leggusztusosabb is: durva, nyers, nehézkes, izlésbántó – s
Titánia, Oberon és Puck nem kevésbbé otrombák és emberszaguak a filmen
és a szinpadon, mint Zuboly, a takács.

Sőt a filmen még inkább, mint a szinpadon. Mert a szinpad lehet
stilizált, s mesterkéltsége közepett kialakulhat valami fantasztikum a
kimaszkirozottan ide-oda rohanó emberek közt. De a film a valóságban
játszik: homokon, sziklák közt, tengervizben. S ez: a természet,
rettenetesen üti a szinészeket. Tudniillik: egy pillanatra sem lehet
elfeledni, hogy azok. S nincs az a csodaszinésznő, az a meselábu, kinek
e meselába nyomban nevetségesen durvának és stilustalannak ne tetszenék,
amint valóságos tengervizéből dugja ki, mint tengeri sellő. Nincs az az
akrobataszinész, ki egy pillanatra is el tudná feledtetni, hogy jaj,
rossz lehet mezitláb szaladni a gazon, s most mindjárt ugy fölüti a
térdét a sziklán, hogy arról koldul majd egész életében. Nincs az az
Ámor, Pszihe és Galatéa, kin zavaró és nevetséges rongy ne volna a
pillangószárny. Ijj és nyilvessző nem való 1913-iki berlini leányok
kezébe, s a legügyesebb uszószinész sem tud tenni róla, hogy mikor a viz
könnyüsége után az ember a száraz sziklán felkapaszkodik, hirtelen
ólomnehézségü a teste. S a legszebb asszony is, amint vizesen ráncozott
pendelben szedi ki a piszkos tengeri sást összegubancolódott hajából:
nem tud tündéri benyomást tenni. Erről senki sem tehet, de, mondom, nem
is tud tenni róla. Semmiféle ügyesség és semmiféle rendezés. Bármennyire
a szabad természetbe képzelték bele a regék elképzelői az ő
mesefiguráikat: a szabad természet üti ezeket a figurákat – jobban
mondva: a szabad természet lehetetlenné teszi eleven emberek
eljátszásában a fantasztikumot. A szabad természet, a maga igazi
vizével, kavicsával, homokjával és szurós targalyaival teljes realizmus,
s e realizmuson belül aztán nem lehet stilizálni, sem pedig eleven
hussal és vászonlebernyegekkel tündér és álom és márványbenyomást
kelteni. Azt hiszem: nyála csurogna minden jóizlésü közönségnek, ha az
isteni Leopoldine Konstantint őszintén félmeztelenül, megfelelő
fürdőruhában vagy lepedőben látná szaladgálni a plageon, s mindenki
hálásan áldaná a teremtőt s a világegyetemet, amiért ilyesmi is van a
világon. De mihelyt Circét adja ez az igéző teremtés és ez az isteni
asszony valóban isteni akar is lenni: isteni csábitásu és könnyüvérü, s
közben kifeketéllik mesecafrangjai alól az uszónadrágja: nevetséges, és
erőltetett. Mentül görögebb vagy olaszabb a tájék s mentül igazibbak a
disznók, akikké a szép Circe udvarlói átváltoznak, annál inkább. Ez nem
sikerült professzor Reinhardtnak.

Hogy miért nem: azt szinte lehetetlen pontosan kifejteni. Semmiesetre
sem a természet s a mesterség közt való ellentét miatt. Ilyen ellentét
nincs, – elvégre, ne feledjük, hogy minden természet, a halál éppugy,
mint a folyóviz és a papiermaché, a szinésznő éppugy, mint a jegenyefa
és a harisnyakötő, s az iróasztalkulcs éppugy, mint a mesék, a
hegyszakadékok és a menetrendek. Amennyire nem tesz tündér benyomást egy
csinos asszony, ki valóságos lepedőben, az üléshez valósággal
megkivántatókon ül valóságos kősziklán: annyira nem zavaró, annyira
elragadó s a világegyetembe menten stilusosan beleillő, amint ezt a szép
megülést tündéri pretenziók nélkül cselekszi meg. S nem zavaró és nem
stilustalan akkor sem, ha városi trotteurben, kalaposan s amerikai
cipősen megy végig az országuton. Nem igaz, hogy ez a mesterség zavarná
a természet harmóniáját. A multkor néztem a Tátrában, hogy Füredről
Csorbatóra menet a villamos vasut szürke vaspóznái hogy’ beleillenek a
természetbe, a sziklák s a fenyvesek közé. Az élet beleillik az életbe,
– csak a müvészettel kell vigyázni. Mert az érzékenyebb, mint az élet, s
ahol a kettő előkészitetlen találkozik, ott ütik egymást.

Néha megdöbbentő, hogy mennyire. Elvégre a Reinhardt-film nem nagy baj.
Azért mégis két szép, meztelen asszonynak örültünk benne, s az egész nem
veszedelmesebb, mint egy anzixkártya Homéroszból, s elmulik két hét
alatt. De vannak komolyabb esetek is. Ott van Hamburgban, az Elba
partján, az Elbhöhén a Bismarck-szobor. Ritkaszép szobor – aminthogy
általában ritka a szép szobor, – mikor a mestere, Hugo Lederer, rajzban
kiadta, majd, mikor elkészült, fotografiában, el voltam ragadtatva
müvészi s egyben politikai gondolatától, amint Bismarckot pallosa
keresztjére támaszkodó véres Rolandnak ábrázolja. Csakhogy: ez a szobor
domb tetején áll. Rengeteg szobor – de mégis csak pöttömnyi a dombhoz
képpest, amin áll. Hogy hegytetőn szobor érvényesülhessen, ahhoz magának
is hegytetőnyinek kéne lennie, Osszának kéne Pelionon állania. Igy ez a
Roland-Bismarck ugy áll az Elbhöhén, mint a kuglifigura. A müvészetet
csinján kell a valóságba beleállitani, s a Reinhardt professzor első
filmje azt mutatja, hogy a szinpadiságnak ez nem sikerül. Nem sikerül a
filmen, s nem sikerül nyilván az életben sem. Én például látatlanban
biztos vagyok benne, hogy, mikor Maeterlinck az ő stlilizált dialogusu
darabjait valógos lovagkastélyban s annak udvarán, parkjában s erdejében
adatja elő: hibrid és stilustalan kelletlenség származik belőle. Mert a
kastély lehet stilusosan épült, az utak lehetnek kiszabottak és
kavicsoltak, de az, hogy a kő kő, a föld föld, a fa fa s a fü fü: az nem
stilizált, az reális valóság. És költött nyelv és cselekmény valóságos
földön és füvön: csak hibrid, csak groteszk, csak egyenetlen lehet. Ezen
a stilus nem ront ugyan, de nem is javit. S nem a Reinhardt professzor
első filmje az első film, mely azt mutatja, hogy rossz irányba tér a
kinematográfia, mikor mind szinpadibb kezd lenni, ahelyett, hogy vagy a
teljes fantasztikumban keresné rendeltetését, vagy pedig ott, ami a
fotografiának, tehát a kinematografiának is lényege: a valóság módositás
nélkül való felvételében és előadásában. Nem abban, hogy élet helyett
mesét adjon, hanem abban, hogy mese helyett életet.

Ezt ma még, tudom, csak exotikumokkal érheti el. Vagyis ha elmegy, és
lefotografálja az őserdőt, a vad törzseket, a Gangesz partját s a tibeti
kolostort, ami a legtöbb ember számára csak mese és elképzelés. De idő
folytán nagy hivatása lesz a megőrzött filmeknek, mikor majd – feltéve,
hogy matériájukban meg nem romlanak – két vagy háromszáz év mulva
megmutatják az utódnak a multak embereit, eseményeit és történeteit,
hogy igazában milyenek voltak, ahhoz a meséhez képest, ahogy menten és
elkerülhetetlenül képzelünk el olyasmit és mindent, aminél ott nem
voltunk, ami nem velünk történt. Hogy azok is csak emberek voltak s
éppolyan emberek, mint mi: ez az, amit nem tudunk elhinni, ha még ugy
tudjuk is, amit éreztetnie kellene a történelemnek, de nem tud, s aminek
levegője csak olykor üt meg bennünket, tizezer évben egyszer, egy
pillanatra, mikor a szerencsés véletlen a pompei lávacsőben megőrizte a
benne szétmállt hajdani ember formáit, s gipszben kiönthetünk ágyából
valakit, ki mindenestül, még a hasafala löttyenésében is olyan ember
volt, mint mi. Már most is, a tiz-tizenöt év multán, mióta a film
egyáltalában megvan, izgatóan és meghatóan érdekes volna nem egy akkor
megvolt s azóta elpusztult, akkor virágzott, azóta meghalt, akkor
igézetes, azóta be nem vált, akkor semmitmondó, azóta mindenható
eseménynek, embernek, jelenetnek, történetnek felvonultatása. Már a mai
tizéves ember is álmélkodva s megilletődve nézhetné a születése előtt öt
évvel történteket. Hát még majd később!

Ugyanazon délután, mikor a Reinhardt professzor első filmje tanitott ki
a természet s a művészet lehetőségeiről, a heti filmen ott láttam a
jelenetet, ahogy a mi öreg királyunk részt vesz a bécsi
Schwarzenberg-ünnepen, mely mintegy szárnyünnepe volt az e napokban a
Napoleon bukását ünneplő százéves évnapnak. Mily nagy dolog lesz
valamikor ez a film! Ugyanakkora, mint ma volna az olyan, mely
valóságnak mutatná az eseményeket, miket most ezen a filmen ünnepelnek,
vagy akár csak azokat is, amelyeknek rendre tanuja volt az az öreg
uralkodó, ki e filmnek legérdekesebb alakja. A legtöbb ember előtt, aki
ma él, a legtöbb dolog, amire ez az egy uri ember mint valóságra
emlékszik vissza, mint olyas kézzelfoghatóságra, aminőket ma a filmek
mutatnak: csak ábránd, képzelet, üres név, mely alatt nem tud eleven
életet, eleven embereket elgondolni. Ez az öreg ur még beszélt első
Miklós cárral. Még ismerte Haynaut is, Batthyány Lajost is, Bach Sándort
és Deák Ferencet. Még sétált a bécsi várfalakon és emlékszik az első
gázlámpára, mely fővárosában kigyulladt, az első vasutra, mely országán
átfutott, az első telegrammra, melyet neki kézbesitettek.
Kétszer-háromszor látta teljesen felváltódni az emberöltőket, – ma egy
ember sem él azok közül, kiket ő még javakorukban látott, s unokák
veszik őt körül azokhoz képest, kik elejével körülvették. A házak, a
butorok, a betük formája kétszer-háromszor megváltozott azóta; más a
plakátok képe, más a szinlapoké, más az ujságoké. A térkép, a gótai
almanach, a sematizmus: minden vonásában és betüjében és nevében
megváltozott. Mások a ruhák, mások a táncok, mások az orvosságok s az
orvosságos üvegek, s a szivarokból az egy virginia, ami régi még
megmaradt. És mindaz, ami ezek előtt valóság volt: örökre elveszett. Ami
megmaradt: kastélyokban vagy muzeumokban: halottan maradt meg, az
életnek valószinüvé tevése nélkül. De a Ferenc József alakja már nem igy
maradt meg. Őt és mindent, ami most körülveszi, az utód majd messzi
időkben is elevenen fogja látni – el fogja őt hinni, mert a maga
szemeivel győződhetik meg róla. A film olyan történelmi érzéket fog
nevelni az emberiségben, aminőt semmi tudomány és semmi politika nem
tudott eddig nevelni.

De ehhez az kell, hogy tudjuk e rendeltetése fontosságát és éljünk vele.
A film mint szinház, kezd elközönségesedni, végére érhet a tudományának
s hamar hanyatlása következik. De fontos a film, mint archivum.




Levelek

_1914 május 2._

Heine leveleit adják ki most ujra, s nemrég megjelent első kötetükről
valaki, akit nem ismerek, de ezek után figyelemmel fogok követni, Serlo
álnéven okos és fürge tárcát irt a Pester Lloydba. Azt magyarázza, amin
én már gyerekkoromban fennakadtam: hogy az irásaiból ismert Heine vajmi
kevéssé mutatkozik meg e levelekben. Ma már nem csodálkozom ezen, s én
is abban látom a nyitját, amiben a tárca irója: hogy Heine modern ember.
De talán nem árt kifejteni, hogy e modernségen, legalább ebben a
vonatkozásban, nem kell holmi korszellemre vagy micsodára gondolni.
Heine ugy volt levélirónak modern, mint aki nem mászik gyalog az ötödik
emeletre, mikor most már liften is járhat. Heine iró volt, sőt, ami még
modernebb technika: ujságiró. Ami mondanivalója lehetett, még kedvesei,
még barátai számára is, azt nemcsak módjában volt, de kénytelen is volt
megirni, ha nem könyvbe, hát ujságba, ha nem versben, hát uti levélben
vagy párisi levelezésben. Hogy vannak dolgok, amik nem valók
nyilvánosság elé? Ez az, amit nem hiszek. Inkább olyanok vannak, amik
nem valók négyszemközé. Semmi sincs, amit nyilvánosság elé menekülve s
nem tétetve ki annak, hogy egy bizonyos emberi személy előtt tolakodóvá
vagy alázkodóvá válhatik, az iró őszintén el ne mondhatna. A
nyilvánosság akkora ur, hogy a legbüszkébb gőgnek sem kell előtte
szégyenkeznie. S annyira személytelen, hogy mig fel lehet tenni, hogy
minden érdekli, viszont a hozzá való fordulásban nincs meg az a
bizalmaskodási flagrancia, ami az egyes ember előtt tett vallomásban. A
nyilvánosságnak nem lehet terhére esni, a nyilvánosság előtt nem
férfiatlanság panaszkodni, a nyilvánosság nem kér viszontmeghallgatást,
ha meghallgatott, a nyilvánosság előtt nem komédia a páthosz, s nem
gyengédtelenség a guny. A nyilvánosság olyan, mint az isten: az ember
maga szabja meg, milyen viszonyban legyen vele. A régi irók, kik csakis
könyveket irtak, tehát nem mindennel állottak s igy is csak korlátoltabb
nyilvánosság előtt, egyéb mondanivalójukat beleonthatták leveleikbe.
Ugy, mint a mai iró is gyerekkorában, mikor még nem talált kiadót s az
ujságok nem nyiltak meg előtte. (A Heine gyerekkori levelei is régi
értelmü levelek.) A mai iró előtt nyitva áll az ujság, s a mai iró
számbaveszi, hogy van ujság. Ami közlenivalója van, abban irja meg, s
amit leveleiben tudathatna, azt az emberek az ujságokból ugyis tudják.
Mit irt volna Heine magánleveleiben a párisi koleráról, mikor az
Augsburger Allgemeine Zeitungnak megirta erről minden megirni valóját –
s ha nem is: rokonsága meg barátai egyéb ujságokban nem bőven
olvashattak-e mindezekről? Ujság, vasut, táviró ma már telefon is:
képtelenséggé teszi a régi fajtáju levelet. A nyilvánosság nagyobb és
gyorsabb lehetőségével szemlátomást átalakulnak az arról való fogalmak,
hogy mit lehet négyszemközt megmondani vagy megirni. Ez áll még a
szerelmes levelekre is, melyeknek híját különösen felhántorgatják a
szerelmes természetü Heinénál. Amit az ember megmondhat csókban, vagy
megirhat versben, azt izléstelenség levélbe megirni. Valaha nem igy
volt, mert valaha, a cimzettnek pótolnia és képviselnie kellett a
közönséget. Akkor lehetett levélben szerelmesen áradozni vagy szónokian
szavalnia – hallgatag összeesküvés volt ez a levél irója és vevője
között, a cimzett is beletartozónak érezte magát az irásmü keservesen
komédiázott levélformájába, s együtt várták az utókort, mely elé egyszer
mégis csak odakerülnek ez irások, mik aznap nem találtak kiadót. A régi
levelek nagyrészt ujságok helyett iródtak, és, ha irók irták, könyv
számára vagy helyébe. Minthogy erre ma már szükség nincs, nem is lehet
folytatni. Mert a világon csak az lehetséges, ami szükséges – a
felesleges valami módon lehetetlenné válik, többnyire azon a
leggyilkosabb módon, hogy nevetséges. Ma nevetséges fontoskodás a
levélirkálás, ma, mikor, ha valakinek igazán van mondanivalója, az sem
mesterség, hogy nyolc-tiz nap alatt akár Amerikában is ott teremjen
annál, akihez köze van.

Mert a lehetőségek mindig benne vannak a levegőben s benne vannak az
idegekben. Minthogy ma elmondhatatlanul könnyebb, mint csak negyven év
előtt is, hogy akiknek dolguk van egymással, összekerülhessenek: az
állandó távolélés ma nagyobb szakitás, mint azelőtt volt. Kicsinyes a
hétköznapiságokról beszámoló levélirás, és fontoskodás az elmélkedő. Mi
marad hát megirásra? Csak az elintézni valók – s ez mind kevesebb marad
olyanok közt, kik állandóan távol élnek egymástól. Igen hamar ugy
fordul, hogy az ember hiányzik a saját leveléből, s a kapott levélben
nem találja meg azt, aki küldte. Az ember nem látja, lassankint már
elképzelni sem tudja azt, akinek ir – s a vett levélen látszik, hogy
ugyanigy a sötétbe volt irva, tárgytalanul, találomra, bizonyosság
nélkül. Minthogy száz olyan eset közül, melyben ezelőtt szükség volt
levelet irni, ma kilencvenkilencben felesleges: a fejlődés összeesküszik
a századik ellen is, s valahogy azt akarja kiszoritani, hogy akiknek
dolguk van egymással, találkozhassanak, akiknek közük van egymáshoz,
együtt lehessenek, s inkább csoda történjék, csak levelet ne kelljen
irni. A mai ember, ki helyett ezerszer többféle gép, alkalmatosság és
intézmény dolgozik s végez olyan munkát, amit apáinak maguknak kellett
ellátniok, voltaképp jobban ráérne levélre, mint apái. S mégsem ir –
idestova már akkor sem, mikor még kéne.

A lehetőségek másképp is benne vannak az idegekben. A legtöbb iró rossz
társalgó, mert figyelmetlen – előad, de nem beszélget. S nemcsak, mert
irás közben megszokja, hogy mindig ő beszél s a másik, a láthatatlan
közönség csak hallgatja, hallgatja áhitattal és figyelmesen és nem
kotyog közbe: mondom, nemcsak, mert ezt megszokja, hanem azért is, mert
számithat erre. Legyünk vele tisztában, hogy az emberek nem egymás iránt
érdeklődnek, hanem önmaguk iránt, s nem arra kiváncsiak, amit a másik
mond nekik, hanem arra, amit a másik majd kivált belőlük. Még a kiváló
emberek társasága sem azért kell, hogy nagyszerü dolgokat tanuljunk
tőlük, hanem hogy értelmük és tehetségük közele a legtöbbre gyujtson
bennünket, amire képesek vagyunk. Akiben magában nem lakik sok, és, nem
lévén iró vagy müvész, nem számithat arra, hogy valahol mégis csak
meghallgatják, az képes arra az áldozatra, hogy ő is odahallgasson, ha
beszélnek hozzá, igy vásárolván meg, hogy aztán ő is beszélhessen s a
másik mégse bujjék ki bőréből a türelmetlenségtől. De az iró, akinek van
hol kibeszélnie magát, tehát nem kell ily drágán megvásárolnia, hogy
közönséget találjon: az iró legritkább esetben oly fegyelmezett, hogy
erre az áldozatra képes legyen. Üss, csak hallgass meg, szólt
Themisztoklesz. Üss, csak ne kivánd, hogy tudjam, mit mondtál: ezt
mondja az iró.

S ez nem szerénytelenség vagy gőg vagy elhittség, Nincs érdekesebb az
embernél, s ez az egész érdekesség megvan minden egyes emberben. Minden
egyes ember mond valamit, azzal, hogy olyan, amilyen – s ez
hasonlithatatlanul érdekesebb, mélyebb, magasabb és tanulságosabb, mint
a közhelyek, amiket a legtöbb ember fecseg, a laposságok, amikkel
imponálni akar, müveltségét fitogtatni, értékét éreztetni. Hozzád, ó
ember, ezer a közöm. A szamárságokhoz, amikkel fülemet teleduruzsolod,
semmi. Mikor találkozom veled utcán, villamoson, szinházban, akárhol:
néha lelkem legforrójáig megrendülök láttodra, – a hervadástól, mely
kikezdett, eltorzitott s kiforditott magadból a husz év alatt, mióta nem
láttalak. Néha sejtelmem sincs róla, ki és mi lehetsz, miből élsz, mi a
mesterséged s honnan ismerlek – csak tudom, hogy valaha valamikor
találkoztunk, talán egy percre, talán csak egy bemutatkozó mormolásra, s
azóta eltüntél szemem elől s egy pillanatra sem jutottál eszembe. Most
itt vagy, s én elgondolom, hogy azalatt egyre voltál, éjjel-nappal,
minden pillanatban, mindig a világ közepe voltál a magad számára, mindig
minden körülötted forgott, van munkád, van családod, vannak
képzelődéseid, vannak gondjaid. Gyerek voltál akkor s azóta magadnak
vannak gyerekeid, friss és eleven voltál, s most már képedre van irva a
halál, – fogaid megkoptak, hajad szálai kiszáradtak, bőröd megpetyhüdt,
kezed megeresedett. Ez végtelen érdekes, ez borzalmasan érdekes – s
ehhez képest mi az, amit mondhatsz?! Politikáról beszélsz? Olvastam
reggel az ujságban, amit este elmondasz. Megfigyeléseid vannak? Apádtól
hallottam, s akkor is már régiek voltak. Általában előre tudom, miről
mit fogsz mondani, miről mi a véleményed, miről mi jut eszedbe. Meg
tudnám csinálni, hogy előre leirjam s közjegyzőhöz letétbe adjam, hogy
akkor bontsák ki, mikor elválsz tőlem, – benne lesz minden, attól fogva,
hogy mikor azt kérdem, hogy’ vagy, azt feleled: „mint a szegény ember a
gazdag városban“, egészen addig, hogy mikor bucsuzol, azt mondod:
„viszontlátásig a legközelebbi husz esztendőben!“ Sokkal jobban
érdeklődöm irántad, sokkal jobban el vagyok foglalva azzal, ami rólad
jut eszembe, semhogy törődhetném a szavakkal, amiket csak azért makogsz
el, mert semmi sem jut eszedbe.

Ha neked volnék, ó felebarátom: előttem gyanus volna az olyan ember, ki
figyelmesen, sőt érdeklődéssel és élvezettel hallgatja meg, amiket
beszélek. Ekkora fegyelemre csak az érdek képes, s biztos lehetsz benne,
hogy akar tőled valamit vagy valami szándéka van veled, aki komolyan
érdeklődik az iránt, amit mondasz. A nagy önzők és rosszak ezért tudnak
nagy charmeurök lenni, kedvesek, melegek, részvevőek és figyelmesek, az
általános és minden embernek szóló udvariasság és jóindulat helyett
egyesnek szóló jóságot kifejtők. Nem mintha ez komédia volna náluk –
nem: ilyenkor valóban érdeklődnek, szeretnek és törődnek, mert megvan az
a nagyszerü képességük, hogy az érdek olyan meggyőződést vagy érzést
kelt bennök, amilyenre éppen szüksége van. A róka, ki a holló szájából
sajtot szeretne, valóban el van ragadtatva a holló hangjától és
énekétől. De a hollóban legyen önismeret és legyen vele tisztában, hogy
ez az elragadtatás mégis csak a sajtnak szól, s ne tartsa szivteleneknek
azokat, kik nem rókák, s képtelenek odahallgatni énekére, mert sajtot
sem akarnak tőle.

Bizonyos vagyok benne (kár, hogy meg nem érem), hogy valamint divatja
mult minden egyéb levelezésnek, mint az üzletinek s a nyugodt hiradónak:
beszédben is az emberek majd elintézik, ami dolguk lesz egymással,
különben nem fecsegik egymást agyon. Egy fiatal festő emlékirataiban
olvastam, hogy egyszer megadatott együtt ülnie egy kis kocsmában Arnold
Böcklinnel s Gottfried Kellerrel, kik derüs szeretettel ültek egymással
szemben, s szorgalmasan hajtogatták a finom szalmaszin italt, egy üveget
a másik után. Három óra hosszat ültek igy, egy kukkot nem szóltak, csak
néha összecsillant szemük, ahogy az egyik mindig tudta, hogy a másik mit
gondol. A fiu sem szólt közbe, némán mentek haza, s az estéről azt
jegyezte naplójába, hogy soha tanulságosabb beszélgetésben nem vett
részt.




Karl Kraus

_1913 november 23._

Karl Kraus egy kicsit rosszkor jön most december elején Budapestre. Az ő
antizsurnaliszta forradalmát, melylyel Kelet-Európa történetében oly
érdemessé tette magát, minálunk az ellenforradalom fogja szaván. Az eset
az, mintha Hogarthból, kinek annyi kifogása volt az asszonyok ellen,
Jack a hasfölmetsző vonná le a tanulságot. Amikért Karl Kraus az
ujságuralom ellen lázad, minálunk mind annál veszedelmesebb, mert
mifelénk az ujság az egyetlen lelki hatalom. De kipörkölésükre rossz ez
az alkalom, mikor ezek kifogásával a sajtón át a lelket akarják
tüzhalálra vetni.[1] Karl Kraus antisemita is, amily kegyetlenül csak
gőgösen intellectuel zsidóember tud antisemita lenni. De
antisemitizmusával rossz helyre menne, ahol épp akkorra hirdettetne
felolvasást, mikor azon estére pogrom van kitüzve. A mi igaz oroszaink
elérték, hogy nálunk nemzeti ügy lett a zsarolás, és barrikádra kell
mennünk a szemtelenség szabadságáért. Pontosan a Bach Sándor mintájára,
akinek sikerült Rózsa Sándorból nemzeti héroszt csinálnia, kiről a nagy
Széchenyi István szerető szavakkal ir a Blickben. Még a kapcabetyárok
ellen is nehéz beszélni ott, ahol a betyárság kormányrendszer.

Ez a kis pechje azonban még vonzóbbá teszi előttem Karl Kraus-ot, mert
ez a fajta pech az, mi kifürkészhetetlen összefüggésnél fogva
elválhatatlan bizonyos fajta embertől – s ez csak megerősit abban a
másunnan is kialakult feltevésemben, hogy Karl Kraus ilyen ember, vagyis
elfogódó, németül schüchtern lélek, ki gyilkos agresszióval akarja
lebirni ez oktalan elfogódottságát. Igen, az ő agressziója éppoly gyanus
előttem, mint tüntető önérzete s monomániás hiusága. Kisfiu lehet ez a
Karl Kraus, ki egyáltalában nem bizik magában, s igen szeretne a dadája,
vagy talán az édesapja ölébe bujni s hallani a megnyugtatást: ne félj,
kisfiam, nem bánt senki, mindenki szeret, s te vagy a legokosabb kisfiu
a világon! Lehet, hogy tévedek, de a Karl Kraus nagyzó egocentrizmusa
alján egyre ott érzem annak szorongását, ki nem biztos benne, hogy van-e
ő egyáltalában, s kárörvendő józansága annak a teherpróbája, hogy
álmainak hidja nem szakad-e be alatta?… Tolakodás igy belevájkálni egy
eleven emberbe, de ha mind e felsorolt feltevéseim nem csalnak, akkor
Karl Kraus az az ember, ki epedő kiváncsisággal exhibicionálja magát
ilyes tulkapások számára, mert senkisem oly kiváncsi őrá, mint saját
maga – s nincs az a sorosiró, kinek itélete számára különben csak
tomboló gunyja van, hogy menten némi fokig hitelt ne találjon előtte, ha
őróla mond rosszat vagy ostobát. Ha Karl Krausnak kifogása lehetne az
ellen, hogy elevenen boncolják, akkor nem sietne testében állani az
emberek elé. Ezzel igen megfér, hogy lenézze őket, s azzal, hogy lenézi
őket, igen megfér, hogy áhitatosan reszkessen tőlük, s belehaljon, ha
nem törődnek vele. Komplikált ember ez a Karl Kraus. Lirai költő, ki
poloskairtásra adta magát.

Könnyü ezen nevetni – de gondoljatok csak a poloskalázra, amit okvetlen
érezhettetek már vidéki fogadókban, mikor reszkető undorral s mind
vadabb kapkodással egész nagyitó forróságba utáltátok és gyilkoltátok
bele magatokat, borzongva és káprázva még a csipések mérgétől is, a
végén már olyan révületben, ami semmiben sem más, mint a táncoló
derviseké vagy a habzó száju Pythiáé. Ilyen trance-ok adják meg a
clairvoyance-ot s ilyenkor történnek a nagy meglátások és megtalálások.
Karl Krausnak is van ilyen trouvaille-a – körülbelül olyasmi, mintha
valaki rájön arra, hogy vannak poloskák. Ezen megint könnyü nevetni, de
megint csak igy van. Mert nem minden ember érzi meg a poloskát, sőt
számlálatlan nemzedékek nem érezték, mert természetesnek találták, és
genie volt, ki először elkezdett vakarózni, ki először nem birta, ki
először esett lázba tőle s észrevette, hogy ezt nem lehet tovább türni.
Az ő meglátása után aztán nem volt nehéz tovább látni, hogy micsoda
veszedelem a féreg, mily gyötrelem, mily méreg, mily hordozója a
betegségnek s megörökitője a fertőzéseknek. De eleinte nyilván röhögve
fogadták, s nem tudták megérteni: mit izgatódik ily semmiségekért… A
Karl Kraus trouvaille-a az, hogy a filiszteriumtól tönkre kell mennünk.
A vendéglősöktől és kávésoktól, kik névnapot köszönttetnek maguknak az
ujságokban. A császári tanácsosoktól, kik augusztus 18-án a
fürdővendégek nevében telegrammot menesztenek a császárhoz. A
szinészektől, kik megintervjuoltatják magukat, hogy mit éreznek alakitás
közben; a festőktől, kik megirják, hogy mennyi sikerük volt az
asszonyoknál. Az esküdtektől, kik szivük egész hájasságával, a biráktól,
kik aranyerük minden vérességével őrzik a jó erkölcsöket. A
professzoroktól, akik üzletemberek, a bécsiektől, akik hülyék, a
magyaroktól, akik zsidók, a zsidóktól, akik nagyképüek. S főképp az
ujságoktól s az ujságiróktól. Mert az ujság hatalom: ellenben az
ujságirás csak ügyesség. Ha pedig az ügyesség hatalomhoz jut, abból
erkölcstelenség támad. A Karl Kraus tizéves hadjáratának legnagyobb,
legtörténelmibb része, amit az osztrák ujságuralom ellen vitt. A
felületesség, a tudatlanság, az izléstelenség, melynek egy kiskoru
társadalom annál inkább ki van szolgáltatva, minél felületesebb,
tudatlanabb s izléstelenebb maga is, lassanként nagyzási hóbortjába esik
annak, hogy mindennek arbitere lehet… Mondom: nálunk most nehéz erről
beszélni, mikor itt éppen a sajtószabadság ellen csavarnak hurkot a
hajszálakból, miket az ember az ujságirás levesében talál. De nemcsak az
ujságokról s az ujságirókról van szó, hanem általában a parvenüségről,
mit a polgárság uralomra jutása jelent mindenütt a világon. A formái
sokfélék, mások Newyorkban s mások Berlinben, szellemes népnél, mint a
francia, elviselhetőbbek, mint olyan gyengébb értelmünél, aminő az
osztrák-német. Ám a veleje ugyanaz. Az, amit Anatole France, maga is
polgárember, ugy foglal össze, hogy micsoda uralom a polgári, mely a
műveltséget abban keresi, hogy tud-e az ember orthografiát! A régi uri
világban kiki irt az ő szép francia nyelvükön, aminő betürakással akart,
s az volt a müvelt, aki mindent értett és mindent tudott. A polgári
társadalomban az a müvelt, aki tudja, hogy mit hány g-vel kell irni…
Mindez nem szól a polgárság s a demokrácia ellen, mint ahogy a nagyképü
mateforák, a garasos költészet, a szükeszü kalmármorál ellen való
felhördülés nem szól a sajtószabadság ellen. De minden uralomnak s
minden hatalomnak, ha megvolt a rendeltetése, megvan a tulkapása s a
veszedelme is, s ilyenkor fel kell csillannia a guillotinenak és vérnek
kell folynia. A királyság, a papság, a nemesség: a maga idejében mind
hivatásos volt, de a végén mindnek meg kellett szorongatni torkát, hogy
ne haraphasson tovább. Az uj hatalmakkal sincs különben. Egyről, a
legnagyobb mai hatalomról, már rájöttek, hogy tenni kell ellene: a
tőkéről. Annyira rájöttek, hogy kezdik hálátlanul elfelejteni, mily nagy
volt a hivatása, mily óriásit emelt a világ fejlődésén. De a tőke nem
minden és nem minden tőke, s a mának más is megadja bélyegeit, mint a
pénz felhalmozódása. Megadják mind a szabadságok, melyeknek elkellett
jönniök, hogy a tőke urrá lehessen, megadják mind a könnyüségek,
melyeket a tőkének köszönhetni. És mind e javaknak van viszája is, és
mindig ugy van, hogy elébb fel kell szabaditani a rabszolgákat, aztán el
kell következnie a második szabadságharcnak, melyben megfékezik a
legocsmányabb zsarnokot, a felszabadult rabszolgát.

Ez minden felszabadulással igy van. Azért, mert valaki alul van, még nem
angyal – hiszen ha angyal volna, nem kéne felszabaditani. De nem is lesz
angyal aztán sem, ha már felszabadult. Minden rabság gettó, s minden
parvenüségből kiütköznek a gettóvonások. Türhetetlen tolakodással, apró
ordénáréságokkal, melyekből egyenként hiányzik a nagy despotizmus
stilusa, de együttvéve mégis egy nagy visszaéléssé állnak össze, egy
nagy elnyomássá és elviselhetetlenséggé, – a háziurrá, ki azt mondja:
mikor én ebben a korban voltam, reggel négykor keltem föl és négy
krajcárt kaptam bért egy napra és mégis mennyire vittem!… a
háziasszonynyá, ki felháborodik azon, hogy a szolgálónak gyereke mert
lenni… a közönséggé, ki megszabja az irónak, hogy’ irjon… a riporterré,
ki megállitja az öngyilkost a harmadik s a második emelet közt, hogy
kitudja, hogy hitták a nőt, aki miatt megöli magát… a publicistává, ki a
börzegalopin irodalmiságával avatkozik a világhistóriába… a királynővé,
ki rossz meséket helyez el a lapokban, mialatt az ura pénzt sajtol
népének tetveiből… mondom: mind a millió kicsiséggé, mit egyenként
számon venni kicsinyesség, de amivel mégis egyenként kell végezni, hogy
az egész veszedelmének érzése végre végigborzogjon az embereken, –
valósággal ugy, mint ahogy az egyszeri bolhapor csak ugy használt, ha
egyenként megfogták a bolhát, és beletöltötték szájába. A nagyzás beteg
érzékenysége, az üldöztetési káprázat lázas nagyitása kell hozzá, hogy
az ember a filisztérium minden egyes esetén felbőszüljön, minden egyes
emberétől megőrüljön, s a nagyeszü s felsőségesen magasrendü ember
monomániás ellen-praetorrá nőjje ki magát, ki igenis minima curat, éppen
a kis dolgokkal vesződik, mert felfült képzelete mindegyiknek árnyékában
megismeri az ördögöt, mindegyiknek alján meglátja a nagy összefüggést, a
nagy veszedelmet, a nagy következéseket, hogy mikor a derék
paszomántkereskedő vagy viaszgyáros ártatlanul ül az ő félkövér
marhahusa mellett, torkonragadja és képébe hörögje: gazember, te vagy
az, ki miatt a szerelem tilos, a müvészet éhen döglik, a tudomány
eltorzul, a lélek elnyomorodik, a tisztesség tönkremegy, az igazság
elbukik, a gyereksziv elkeseredik, az asszony hisztériába esik s a férfi
eldurvul!… Nem félni attól, hogy ez attakkal nevetségessé teszik
magukat: ehhez nem elég az igazság szeretete, ehhez az igazság hiusága
kell. Birni az állandó háboruság izgalmait, a napról-napra ismétlődő
kitettség szorongásait, ijedségeit és gyilkait: ehhez nem elég a
jóhiszemüség, ehhez az a becsvágy kell, mely hitbe hajszolja a
tanácstalant s halálveszedelembe az ijedezőt. Nem hiszem, hogy Karl
Kraus fanatikusa volna az igazságnak, de olyan leleményes, annyira
felgyult és felhevült esztétája annak, hogy neki legyen igaza, hogy
mindig megtalálja ehhez a biztos utat, – azt tudniillik, hogy igaz
legyen, amit mond, hogy érték legyen, amiért helytáll, és ártalom
legyen, amit támad.

Fantázia nélkül ez nincs – hiszen minden verekedés fantasztikum, s aki
azzal akar ölni, hogy leirja, amit meg akar ölni, annak lelkében bele
kell ülni tudnia abba a másikba, akit ki akar végezni. Ehhez a fajta
megvetéshez és gyülölethez szinte tisztelet, szinte szeretet kell
objektuma iránt, mert csak ennek erejével tudjuk magunkat igy helyébe
élni, s az érdeklődve haragvás kétértéküsége nélkül nem áll elő az a
clair-obscur, ami nélkül viszont irónia nincsen. Megfigyelték a kis
gyerekeknél, hogy arra… feledkeznek rá, akit szeretnek. Ez nagyon
transzponálódik a felnőttség során, de az iróniából, mely a lenézés
nedveiben tulságosan összevisszafüröszti áldozatait, mindig rá lehet
következtetni a tudattan szimpátiára. Zwölf Seiten eng und zierlich, Ein
kleines Manuscript, Man schreibt nicht so ausführlich, Wenn man den
Abschied giebt – énekli az a Heine, ki szintén egy nagy gyülölsége Karl
Krausnak, amint hogy nem utolsó trouvaille-ja annak észrevevése sem hogy
a német-, zsidó zsurnalizmus talmi-intellektualitásában mennyire a Heine
hatása bünös. Az ember nem ir oly tévedhetetlen mondatokban azokról,
akikhez nincs több köze, mint a megvetés. Az ember nem érvel oly zuhogó
intellektualitással, melyhez csak az egy Hyppolite Taine-ét s ma talán a
Chestertonét lehet mérni, olyanok ellen, kikkel semmi egyéb összefüggése
nincs, mint hogy egy glóbuszon élnek s egy kalendáriumi napon. Karl
Krausnak egy kicsit vérében van a zsidó, az ujságiró, a feuilletonista,
a tésztaevő és a filiszter, s káprázatos artisztikuma sem tud
megtéveszteni az iránt, hogy ő is csak osztrák, bécsi ember, hijján a
hatalomnak, a nagy erőnek, a szónorságnak, – a kezüknél fogva vezetett
gyereknépek fiainak lágyságával s érzékenységével, mely csak megsértődni
tud, de haragudni nem, s egy jó viccért annál hajlandóbb eladni apját,
mert eped a megszabadulás után az örök kiskoruság érzésétől. Vagyis: nem
herosz, nem nagy ember. De végtelenül tehetséges, természetében
geniális, irói tisztaságában elragadó ember, kivel igenis öröm és
elégtétel egy glóbuszon s egy kalendáriumban élni.




Anatole France

_1914 április 19._

Husz éves korom óta Anatole France olyan társaságom, mint addig volt
Dickens. S nemcsak én vagyok vele igy – különben az ő korünnepén éppugy
nem hozakodhatnám elő ezzel, mint azzal, hogy szeretem-e a töltött
káposztát, s nem vagyok-e elmaradt a Chevalier d’Orsay-parfum iránt való
szerelmemmel? Anatole France belső emberünk nekünk, negyven-ötven közt
járó mai intellektuálisoknak. Hogy a mostani husz éveseknek kicsodájuk
van ilyen, azt nem tudom. Nem is bizonyos, hogy van-e. Mert nagy emberek
mindig vannak s nagy irók is majd mindig, de nem mind való e
meghittségre. Akiket, teszem, az én ivadékom megért vagy kéztől-kézhez
örökbe vett, azok közt ott volt, hogy az iróknál maradjak, Flaubert, ott
Tolsztoj és Ibsen, ott volt Strindberg is. Mind nagyobb ember, külömb
elme, hatalmasabb iró Dickensnél s Anatole Francenál. De egyik sem az az
ember, kivel egy szobában tudnánk lakni. S az sem, kiről feltennők,
hogy, ha találkoznánk velük, észre tudnák venni, hogy a világon vagyunk.
Dickensszel s Anatole Franceszal ugy vagyunk, mintha magunkat is ők
irtak volna. Minden kis fiu Dickenstől való, s minden ember, kit legjobb
humorosan nézni, de van annyira ember, hogy ne sértődjék meg, ha
humorosan nézik: Anatole France kigondolása. Sem akiket megirtak, sem ők
maguk nem legeslegelső emberek a világon. Ám apánk sem volt az – csak
minden felsőségek közt legföltétlenebb volt és legmelegebb.

Sietek megmondani, mielőtt párhuzam izetlenségébe esném, hogy azon az
egyen kivül, hogy mindaketten tollforgatók, alig van hasonlatosság
Dickens és Anatole France között. Még az az ellentét sincs meg köztük,
mely akkora, hogy már szinte hasonlatosság. Anatole France nem oly
ellenlábasa Dickensnek, mint aminőnek például, faji reprezentánsul,
Taine veti Musset-t Tennyson ellen. De való, hogy ők is faji
reprezentánsokul különböznek egymástól. Dickens mindenestül angol,
Anatole France mindenestül francia. Dickens moralista, Anatole France
raisonneur. Dickens ethikus, Anatole France tudós. Mindaketten az
emberrel törődnek – hiszen innen van minden egyesünknek az az érzése,
hogy törődnének velünk, ha ismerősök lettünk volna. De Dickens azt nézi,
hogy mi köze az embernek ahhoz, amit érez. Anatole France azt, hogy mi
köze az embernek ahhoz, amit tud. A Dickens regényeit olyan ember irta,
ki minden érzést átérzett. Az Anatole France irásait olyan, ki minden
gondolatot végiggondolt. Persze: nem érzés nélkül. Mint ahogy Dickens
nem ostobául jó, Anatole France nem szivtelenül okos. Ami megértésre
angol ember képes, Dickens mindazzal jó. S ami jóság francia embertől
kitelik, Anatole France mindazzal okos. Betyár, mint minden francia, s
azért ért meg bennünket, hogy mulasson rajtunk, évezrednyi messzeségekbe
vissza, foglalkozásnyi mélységekbe leszállóan. De törődik velünk, mert
jó ember.

Pedig a jó szem csábitja az embert a rosszaságra. Az okosság magában is
kegyetlenség, – a szem csak ugy lát, ha hideg. S aki vitte annyira, hogy
magamagát is hidegen nézze, abban a minden teremtett állatban bennelakó
szadista hamar ugy érzi, hogy ezzel az ő számára váltatott jog a mások
iránt való kegyetlenségre. Csak Swiftet kell nézni, kinek Gulliverje
nyilván ott lebegett a Pingvinek Szigetének irója előtt. A mesélő s az
államregényes fantázia minden megjelenitése mennyire csak arra való
Swiftnél, hogy beletaposson a vesékbe, melyekbe belelát, s mennyire a
magával való meghasonlottság dühét veti az emberek, veti az ember ellen.
Gyilkos moralista s vérengző raisonneur – mindenért, amiért Dickens és
Anatole France kedves előttünk, Swift bizony rettenetes. Mert mint az
okosság, az erkölcsösség talán még inkább csábit a kegyetlenségre. Az
okos ember a maga fölöttessége nevében itél, tehát mégis legalább
szemtül-szembe kell állania áldozatával, s igy bátornak kell lennie s
közben el is lágyulhat. Az erkölcsös azonban paizs mögül eregetheti
nyilait. Gyáván. És képmutatóan. A saját kegyetlenségével, a saját
irigységével, féltékenységével s türelmetlenségével nemcsak kifelé, a
világ előtt, de befelé, önnön lelkiismerete előtt is elbujhatik az
intézmények szentsége, a parancsok hajthatatlansága mögé. Nem kell
megvallania magának, hogy: én vén disznó vagyok, ki beledöglök abba, ha
a fiatalok élnek és mulatnak és velem nem törődnek. Hanem magának is azt
szavalhatja, hogy: micsoda nő az, ki nem az anyaságban találja legfőbb
örömét és mulatságát?! Nem kell azt éreznie, hogy: én pervertált
vadállat vagyok, ki saját fiamat is vérben úszatnám magam előtt. Hanem
azt mondhatja: én Brutus vagyok, ki saját fiát is feláldozza a
kötelességnek… a haza minden előtt… fiat justitia, pereat mundus. A
franciáknak az a dicső nagyságuk, hogy bár eszük csábitja őket a
kegyetlenségre, a gonoszság hiányzik moralistáikból. Kinevetik az
embert, mert belelátnak – de megbocsátanak neki, mert megértik. Tout
comprendre c’est tout pardonner – ezt francia asszony mondta. S nil
humanum a me alienum puto: ez latin mondás.

Egy okos és jó apa, aki mindent tud s akitől mindent meglehet tudni: ez
Anatole France. Ez a francia tipus Montaignetól fogva mindmáig –
leggyönyörübb példánya Ernest Renan volt. A francia személyes viszonyban
van azzal, amit tud, a tudomány nem ismeret számára, hanem élemény, s
ami végre gondolkodás utján jutott, az éppugy átmegy vérébe, mint ahogy
nemzetül és társadalmul nem elégszik meg azzal, hogy az igazság igazság
legyen, hanem menten át is akarja vinni az életbe intézményül. S itt
felelhetek egy finom itéletü tudós olvasómnak, dr. Lambrecht Kálmánnak
abbeli kérdésére, hogy, ha vallom is (Eötvös Loránttal) a tudomány
egyetlen, tehát nemzetietlen voltát, nem látom-e, hogy a nemzetközi
tudománynak nemzeti forrásai vannak, s az út, melyen a tudós az
abszolut, tehát nemzetközi eredményt eléri, nemzeti, sőt talán faji is?
Hogyne látnám, látom, sőt, mondom, többet is látok. Látom, hogy kiki
fajta és nemzet szerint milyen hasznát veszi a megtalált eredménynek.
Látom, hogy a francia számára nem külön dolog az élet s külön a
tudomány, hanem az életbe tartozónak tekinti azt, amit mint tudós
megállapitott. Az az eddig le nem birt emberi fogyatkozás, hogy a
tudásnak végére jutni nem tudunk, az angolt nem zavarja
gyakorlatiságában, a németet nem zavarja kötelességtudásában. A francia
azonban – s nem mától fogva – életelvet von le belőle: a szkepsist. Mint
ahogy az agnosztikus Kant, miután kivégezte azt az istent, akiben
hihetnénk, felállitja a Kategorischer Imperativot, mely nem más, mint
egy isten, kinek parancsát ugy kell követnünk, mintha hinnénk benne: az
agnosztikus Spencer is azt mondja, hogy, mivel a tudás bizonyos ponton
megáll, e ponton tul ugy hihetünk, mintha tudnánk. A francia, ha
agnosztikus, egyformán kételkedik a tudásban is, a hitben is, a tudást
egy kicsit ugratja a hittel, a hitet egy kicsit ugratja a tudással, s az
embert egy kicsit ugratja mindkettővel. Ez a francia, az észnek embere,
s nem hiszem, hogy maradandóan tudna rá hatni az a Bergson, ki
ösztönemberré akarja visszafejleszteni, noha nagy segitségére lehetne a
mai lélektan, mely világot kezd vetni arra, hogy az észen mennyire
uralkodik az ösztön. S noha, ki tudja, – que scais-je? – miután a
franciák az ész segitségével mindenben kételkedni tudtak, most az eszük
hozzásegiti őket ahhoz is, hogy kételkedjenek eszükben is.

Ez persze nem lesz könnyü, mert sugárzóan eszesek. Ez az ő nemzeti
jellemük, és senkiben kellemesebben nem ölt testet, mint Anatole
Franceban. Ugy szeretjük az eszét, mint az asszonyon a szépséget, s
egy-egy mondása, mely bájos egyszerüséggel mond ki mérhetetlen
igazságot, tisztára ugy is hat, mint egy drága mosoly az ajkakon,
melyeknek halandóságáról a mindenség hatalmát izleltük. Sehol ugy meg
nem látszik, mint nála, hogy a tudás emberi dolog, s ugy vagyunk
személyével, mint mikor rokonságunkban vagy barátaink közt van nagy
tudós, kinek közelről látjuk minden emberiességét. Kivált mikor a Veres
Liliomot olvasom s általában, mikor megfigyelem, minő szemmel simogatja
s minő kézzel irja meg nőalakjait, szakasztott az az érzésem van, mint
mikor egy immár világraszóló nevü tudós barátom megházasodott.

Legnagyobb tette Anatole Francenak – s magát legjobban kifejezve benne,
nyilván legmüvészibb is – a Histoire Contemporaine, melynek négy
regénykötetében a mi nemzedékünk életét, a legutóbbi évek politikai
kavarodásait irja meg tudományos megfigyeléssel, – azzal a szerető
érdeklődéssel s örökkévalósági szemszögből, melylyel egy-egy tudós a
hangyák életét figyeli meg. Elmondhatatlan varázsa van e módnak melyre
tipikus, hogy a Riquet kutya gondolatmenetét éppoly hiven és sürün irja
meg benne, mint a gazdájáét, M. Bergeretét, kinek figurájára oly szerető
humorral néz le, ahogy az ember csak maga-magára tud tekinteni. Valahogy
olyan ez az előadás, mint mikor az ember a régifajta gukkernak forditott
végén át nézve, saját szobáját s asztal körül ülő családját szinpadi
messzeségbe tudja kicsinyiteni és távolitani. Történelmet irni a mai
napról: ez visszája annak, tehát ugyanaz, mint amit a Thais-regényben
vagy a Pilátus avagy a Gallio novellákban cselekedett volt meg Anatole
France, mai regényt vagy novellát irván a történelemből. Itt is, ott is
és mindenben: tudás, mely az ember iránt való mély érdeklődésből
párolódik le, s melynek kigyuladása megint csak arra való, hogy
visszavilágitson az emberekre. S amit az ő tudománya, a történelem,
egypár kézzelfogható törvényt mutat, azt Anatole France a maga részéről
s a maga személyében éppoly kevéssé habozott belevinni az életbe, tehát
javára válatni az embereknek, mint a nagy forradalomban a jakobinusok az
enciklopedisták tanitásait. A könyvek és szobrok kedvelője, az asszonyok
mosolygó becézője a Dreyfus-ügyben kiállt a piacra, sőt, s ez még
nagyobb hősiesség: pártba állott be, még ha e párt szocialista is.
Elképzelni pártban, programmhoz kötve ezt az önálló és kételkedő lelket!
Miért tette? Igen egyszerüen: azért, mert tenni akart. S mert a
lélektanból tudta, hogy cselekedni csak behunyt szemmel lehet, s a
történelemből tudta, hogy csak az győz, aki nem gondolkozik. Aki a
meggyőződésével házasságban él, az ugy jár, mint M. Bergeret: megcsalja
a felesége. Az igazság olyan, mint az asszony: egy kicsit erőszakot kell
tenni rajta, hogy elérjék. Célt kitüzni habozás nélkül s követni a célt
birálat nélkül: ez biztositja a sikert még akkor is, ha a célt hamis
igazság alapján tüzték ki. A cselekvés lendülete ugy átviszi az embert a
téves elmélet ingoványán, mint az expresst a sebessége a beszakadó
hidon. Mire a programm beszakadhatna alatta, már győzött a párt. Ezért
kell a gonosz igazságtalanságok s a csaló zsarnokságok ellen pártba
állani és programm mögé, s Pilátusra, ki szintén latin ember volt, tehát
minden franciában benne lakik, s egyre kezét akarja mosni, mondván: hol
az igazság?! – e praemontaignei szkeptikusra rárivallni: most háboruban
vagyunk, s te katona vagy és tudod, hogy háboruban nem ér rá az ember
kezét mosni, s az igazság ott van, ahol előremennek!

Anatole France mindig előre ment s ezért mindig ott volt, ahol az
igazság. Néha maga-magát is azzal a nagyapai mosolylyal nézhette,
melyhez most években is eljutott. De egészben véve nyilván meg van
magával elégedve s levonja életének tanulságát: nem muszáj ostobának
lenni, hogy az ember jó legyen.




Az utolsó király

_1914 április 26._

… Schönbrunn nyilván nem lett volna meg Versailles nélkül. Ahogy a
császár, – mert akkor csak egy volt, az égben három isten, de a földön
egy császár, – ahogy, mondom, a császár s a francia király ivadékokon át
birkózott egymással, ugy járt, mint a kéményseprő s a molnárlegény.
Átfestődtek egymásra. Hogy Prágából és Bécsből mennyi szivárgott át
Versaillesba, azt nem oly könnyü meglátni, a gyönyörü egységesitő erőnél
fogva, melylyel a francia stilus minden átvételt menten szervességbe
olvaszt. De a derék M. Poincaré, ahogy a szenátorok s a deputátusok
szavazatával voltaképp a pápa és néhány nagybank emelte a hétéves
trónra, csakis annyira, de annyira igenis uralkodó a plutokrácia
kegyelméből, mint a római-német császár volt a választófejedelmekéből. S
ha volt valaha király – s itt foszolj szét, alkotmányosság s oszoljatok
el, századok: ha volt valaha fejedelem, ki elmondhatta magáról, hogy
l’état c’est moi, ugy az öreg katona az, ki ma a schönbrunni galéria
narancsvödrei közül üvegen keresztül sütkérezik a napban, mely, mikor
reggel öt óra tájt felbukkan, pirulva kér bocsánatot, amért igy
elkésett, mikor a Felség már egy órája várja… bocsánat, bocsánat… no de
az a fő, ugy-e, hogy mégis megint csak sütök?…

Ferenc József az utolsó király. Már mint abban a népmesei értelemben,
melyet oly nehéz kiirtani a történetirásból, noha a történésből már
rendre kivész. Nevetséges volna azt mondani, hogy ötödik Györgynek,
második Vilmosnak, sőt bár második Miklósnak élete és története
Nagy-Britanniának, a Német Birodalomnak vagy Oroszországnak élete és
története volna. Ellenben Ferenc Józsefnek élete valóban az
osztrák-magyar monarhia élete. Égertől Predeálig, Csernovictól Mosztárig
az történik, ami a schönbrunni galéria narancsvödrei közt történik.
Lehet, hogy az emberek ezt nem tudják sem Csernovicban, sem Égerben, sem
Mosztárban. De mégis igy van, s aki látja e monarhiát, mert kivülről
nézi, az igy is látja. Diner-Dénes beszéli, hogy ő, nehogy a bécsi
ügyésznek felesleges töprengést okozzon, évek óta ugy irja cikkeit az
Arbeiter-Zeitung-ba, hogy császár helyett egyszerüen nagyhatalmat ir.
Sohasem történt, hogy a mondat s a gondolatmenet ne kvadrált, s csinált
vagy erőltetett lett volna. Az angolok, kik tisztelnek minden közjogot,
de a valóságot még jobban tisztelik, e monarhiát inkább habsburginak
emlegetik, semmint osztrák-magyarnak. Ebben sem az ő részükről nincs
szemrehányás a Habsburgok ellen, sem a habsburgi alattvaló részéről, ki
ugyanigy látja a maga helyzetét. Mert ha mégannyi alkotmányt és
parlamentet adnak is e monarhia népeinek: ez nem változtat azon, hogy
semmi közük egymáshoz. Őszintén semmi közük, kilátástalanul s
változhatlanul semmi közük. Még Ausztriához sincs közük, annál kevésbbé,
mert Ausztria sohasem volt a világon, most sincs. Magyarországnak a
legrosszabb időkben sem volt olyan köze Ausztriához, mint mondjuk a
burnak Angliához. Még ugy sem volt a világon, elnyomónak sem, Ausztria,
mint Róma városa a világcsászárság korában. Ennek ura mégis, az
imperátorral együtt, a S. P. Q. R. volt, a Senatus Populusque Romanus, a
római tanács s a római nép. De hol volt valaha az az osztrák tanács vagy
osztrák nép, mely császárral vagy császár nélkül Ausztriát jelentette
volna? Éppoly kevéssé, mint ahogy a tatai községháza nem azt jelenti,
hogy Esterházy, s az ujpesti nép nem azt jelenti, hogy Károlyi. Megszünt
az ősiség, megszünt a hübér, megszüntek a kiskirályok s kezdenek
megszünni a nagy királyok is. De az osztrák-magyar monarhia ma jobban
feuduma a Habsburgoknak, mint valaha – nem is annyira az ő akaratukból,
mint azzal, hogy minden népüknek s földjöknek több köze van őhozzájuk,
mint egymáshoz, s mert nagyrészük nekik valahogy csak kell, de egyebütt
kényelmetlen bonyodalmakat okozna, s kisebb részüktől, mely egyebütt is
boldogulna, sőt talán jobban, mint itt, a senkinek nem kellő részek
irigylik e boldogulásukat. Van, ugy mondják, egy közép-európai szükség:
hogy a germán s a szláv világ között Európa közepén afféle
pufferbirodalom álljon, nehogy egyenes szorosságban surlódjanak
egymással. Igazán szüksége van-e erre Közép-Európának, azt nem kutatom,
de ha van, mindenesetre inkább van rá szüksége, mint magának a
puffer-nak, melynek ez az állitólag meglevő külső rendeltetése nem
pótolja azt, hogy belül semmi rendeltetése nincs, s kifelé való
kényszerü mozdulatlanságában befelé teljesen elzsibbad. Közép-Európán
kivül még csak a Habsburgoknak van szükségük az osztrák-magyar
monarhiára – már ha tartanak rá, hogy legyen birodalom, amelyen
uralkodnak. Sok örömük nem telhetik benne – e birodalom urának lenni
olyan örökség, mintha valakire a nagybátyja egy szép kriptát hagy
örökbe. De ez az ur viszont akkora ur lehet, mint senki, aki eleven
televényt s engedetlen embereket örököl. Nálunk a dinasztia maga olyan
hatalom, mint egyebütt egy-egy ország – ha e monarhiát Nagy-Britanniával
vetem össze, akkor ugy Ausztria, mint Csehország, ugy Galicia, mint
Magyarország, ugy Bukovina, mint Bosznia vagy Horvátország egyformán
gyarmat, s az anyaország, a gyökértalaj senki és semmi egyéb, mint a
dinasztia, – sőt, amilyen korláttalan ur, valameddig az akar lenni, a
császár a dinasztiában: voltaképp maga a császár, a király, most a
nyolcvannégyéves Ferencz József. Ötödik Károly volt, ki ezt a hatalmat
megteremtette, s azóta, bármi a sorsa e birodalomnak s bármily rohamosan
hanyatlik is hatalma a világ hatalmai között: halandó ember bizonyára
nincs és nem volt soha akkora hatalom, mint a mindenkori osztrák
császár, ki egyben Magyarországnak is koronás királya.

Ez a páratlan szerep: egy emberi egyéniségnek országnyi erőcsomó gyanánt
való szereplése, erősen rányomódik ez egyéni életekre. A leggyengébbet
is jelentőségre juttatja – s csak olyan teljesen erőtlent nem tud
emelni, mint a kis értelmi életet élő jószivü ötödik Ferdinánd volt.
Igaz, hogy viszont az ikarusi szárnyakat is leolvasztja, s második
József ugy tönkrement bele, mint lezuhanna egy ország, ha azzal
próbálkoznék, hogy földestül, hegyestül, folyóvizestül s minden
városaival levegőbe emelkedjék, mint az aeroplán. Legjobban a nyugodt és
pontos egyéniségek valók bele, kik, a maguk személyes életét szinte a
kémiai s fiziológiai legkevesebbre szoritva vissza, legjobban tudják a
maguk életében egy közösségnek életét élni. Mondom: az osztrák császár
bizonyára nem a legnagyobb hatalom ezen a világon, de aránylag, a
leghatalmasabb ember vagy legalább is a legnagyobb ur. Annál furcsább,
hogy e páratlan szerepben legjobban olyan egyéniségek állanak meg, kiket
külömben polgáriaknak szoktunk tekinteni. Ilyen tipus volt még a ragyogó
Mária Terézia is, ez az okos és vidám bécsi asszony, a Pepi Gallmeyer s
a Hansi Niese ősanyja, – ilyen volt a négyszer házasodott patriárka
Ferenc császár, s van ebből valami Ferenc József császárban is, ki, bár
hasonlithatatlanul arisztokratikusabb természet, és mint anyai ágon
Wittelsbach-vér, ugy kulturában, mint kivált politikai tehetségben
felette áll nagyapjának, mégis erre is ráfajzik, azzal a hüvös, szinte
személytelen filozófiával, melylyel az embereket s a dolgokat nézi. Sőt
még ferencebb Ferenc császárnál, mert mindig ügyelt rá, hogy maga legyen
a maga Metternichje. „Nem szeretem, – mondta egyszer mint fiatal és
abszolut császár – nem szeretem ezt a modern alkotmányosságot, melyben a
miniszterek megmaradnak s a királyokat elkergetik!“ A mi
alkotmányosságunkban nem a miniszterek voltak azok, akik megmaradtak – s
mint a miniszterek, az alkotmányok is mindig arravalók voltak, hogy még
személytelenebb, az akarójától egészen különválasztó formát adjanak a
császári akaratnak, melynek ez abszolutságára mindig megvolt s ma is
megvan az a jogositója, hogy nem személyes gusztus szólal meg benne
(istenem, ha Ferenc József most személyes gusztusát követné, ott ülne
Wallseeban az unokái szobájában, vagy talán ott ülne a szegény Fehérváry
halottas ágyánál) hanem megszólal az a valami, az a nagyhatalom, mit a
Habsburgok reprezentálnak s mely igy akaratul ugyanazon nemü, mint a
Német Birodalom vagy a Francia Köztársaság akarata. Ferenc József a
legtökéletesebb, a legalkalmasabb egyéniség e birodalom uralkodójának,
amely birodalom a mig fennáll, olyan királyságot biztosit ez urának,
aminő már csak a mesében találtatik, s viszont csak addig marad együtt –
s akkor is csak mesemód és isten csudájának, mig uralkodója is ilyen
mese-király.

Ezért, az osztrák császári tiszt e mesebeli mivoltához képpest oly
valószerü, oly stilusos az a mesés kor, melyet Ferenc József elért, s
ezért elviselhetetlen számunkra – s elképzelhetetlen nyilván az ő
számára is – a gondolat, hogy ebben valami változás történhetnék. A
mesében a király mindig öreg – s valóban: Ferenc Józsefnek már
tizennyolcéves korában öregnek kellett lennie, sőt kemény öreg embernek,
kinek még szive is kötelesség szerint dobog. Ahogy ennek az uralkodónak
kell néznie dolgokat és embereket, ahhoz voltaképp csakis ez a
patriárkai kor való, ez a két ivadékot átélt mindenen tul valóság,
melyet semmi sem lep meg, mert mi történhetik, ami már egyszer elő ne
fordult volna, melyet semmi nem ijeszt meg, mert megszokta, hogy minden
elmulik, s mely a végén semmin sem csügg, mert megszokta, hogy minden
lehervad. Aki mindenkinek már nagyapját is ismerte, az ugyan mindenkit
emberszámba vesz, de mindenkinek fölötte érzi magát. Akivel már minden
megtörtént, az semmitől nem fél. S aki maga korszakokat élt végig,
látott elmulni régi, látott felbukkanni uj világot, és, kivált, látott
kizöldelni harminc, sőt hatvanéves vetéseket: az beletanult abba, hogy
az örökkévalóság szemszöge szerint gondolkozzék, s tud azzal az
elképzeléssel dolgozni, hogy a jövő számára dolgozik. Ez az
aggastyán-modernség kivált mint katonában van meg Ferenc Józsefben –
ugyanugy, mint megvolt az öreg Moltkéban, s megvan az öreg oláh
királyban, s megvan az öreg Roberts generálisban is.

Persze: olyan hosszu életet még nem élt halandó ember, hogy a maga élete
során próbálhatta volna ki, hogy nem lehet az örökkévalóság számára
dolgozni. Austria erit in orbe ultima – mily gyönyörü illuzió a valóban
utolsónak maradt király számára! S ez illuziójából utolsó pillanatáig
nem kell kiábrándulnia, mert bizonyos, hogy amig ő él, ez a monarhia is
változatlan megmarad, az egész világnak egy kegyes és megható
összeesküvéséből, melyben egyformán részesek ugy e monarhia természetes
megtartó erői, mint ezen erőket lenéző legeltökéltebb ellenségei is.
Mint ahogy vannak városok – Nürnberg, Castelfranco – melyeket a
száguldva változó világ kegyelete mintegy ereklye gyanánt tart régi
formájukban, elevenen: ugy virraszt – igazán érdek és politika
külömbsége nélkül – a világ fiui gondja az utolsó király nyugtalan
éjszakái felett. Hajnaltájt megnézzük óránkat s elgondoljuk: most kelt
fel, s megy át a kis galériába, várni a napot. S ha kisüt a nap,
elmosolyodunk, s örülünk, hogy megint találkoztak.




Üvegház

_1914 junius 25._

„Mi fehérlik ott a zöld mezőkön? Hó talán, vagy éppenséggel hattyu? Hó
ha volna, rég elolvadt volna; hattyu volna, rég elszállott volna… Nem is
hó, nem is hattyu, hanem az öreg Petrovics Miklós fehér feje, amire hej
de kivánkozik a Dusán cár koronája!…“

Emlékszem, csak nem tudom, hány esztendeje, hogy igy kezdtem, s épp igy
nyáridőkben, egy heti krónikát. Az öreg Petrovics Nyegus Nikola akkor
még csak fejedelem volt Cetinjében, a belgrádi királyt meg Obrenovics
Sándornak hitták, felesége pedig Masin Draga asszony volt, elébb
mérnökné, majd Natália anyakirálynő udvari dámája s Milán apakirálynak
belső barátnője. Azóta sok viz lefolyt a Száván s a Dunán s folyt vele
bőven vér is. Belgrádban Karagyorgyevicsék az urak, Nikita fejedelemből
is Nikola király lett, feje még fehérebb lett, s Dusán cár koronája
pedig…

Nemrégiben egy nevezetes magyar ur volt látogatóban Nikola királynál, ki
a Párisban nevelkedett világfi elragadó kedvességével mulattatta
vendégét. Egyebek közt azzal, hogy a legkisebb fiáról beszélt, – hogy,
ugymond – ennek a fiának szivesen keresne feleséget valamely magyar
nagyuri házban. Persze, tette hozzá mosolygó komolyan: azok a büszke
magyar urak, ki tudja szóba állnának-e a pauvre montagnardral, a szegény
hegylakóval?… Kedves ez a szerénység valakinél, kinek egyik násza muszka
császár volt, másik veje olasz király. S tudni kell, hogy mint minden
patriárkának, Miklós királynak is a legkisebb fia a legkedvesebb, – ez
az a fiu, az a gondolom Péter herceg, ki a balkáni háboru első ágyuját
elsütötte, s ez az, kinek fejére álmodja, a magáé helyett, Miklós király
a Dusán cár koronáját, az egyesült szerb-montenegroi birodalom
császárságát… Tréfa-e vagy komolyság a magyar kombináció: bizonyos, hogy
nem két, de tiz vasa is van a tüzben, s mindig, Nikola királynak. S
valamelyik nagyot nagyon megforgathatott közülök, hogy az öreg Péter
király nem birja tovább, s ő is, Belgrádban, a kisebbik fiát már
egyenesen kiskirálynak teszi meg, ugy gyűrüzi el előre a leendő
nagy-szerb császári hatalommal. Ki lesz az új Dusán cár: Petrovics
Péter-e vagy Karagyorgyevics Sándor? Nem lehet tudni, s nem lehet tudni,
nem tombol-e majd s nem ekörül egy harmadik balkáni háboru?

Egy házmester-lakásban hallgatóztam minap, ahogy az öreg asszony
felolvasta urának a matróz-fiuk levelét, mit a legény most irt
Triestből, őfelsége nem tudom melyik hajójáról. Hogy, azt irja, várjuk
ám a főherceget, – olyan sikálás folyik itt már két hete, mintha minden
sarokba betenné a lábát, – megette a fene, hogy hazamehessünk, itt
maradunk, az hallik: vizi háboru lesz az olaszokkal… Ime, egy egyszerű
magyar matrózi agyvelőben igy tükrözik előre a nagy bosnyák manöver,
melyet most Ferenc Ferdinand főherceg ur van vezetendőben. A
„Reichspost“, melybe nem egyszerü matrózok irnak s kivált nem magyarok:
az is ugy ir a manöverről, hogy jó lesz belőle tanulnia mindenkinek,
akit illet, mert nemcsak a magunk okulására folyik, hanem a
szomszédokéra is… Ez a bosnyák manöver, mely mint a Reichspost
magyarázza, a harcászati komolyság minden lehetséges föltétele között
ugyanakkor megy végbe, mikor olasz szövetségesünk nyiltan komiszkodik
velünk Albániában, a Petrovicsok s a Karagyorgyevicsok pedig nem tudják,
hogy elébb végezzenek egymással s aztán velünk, vagy elébb fogjanak
össze ellenünk s aztán számoljanak le egymással: ez az osztrák-magyar
manöver igen-igen hasonlit ahhoz az orosz manöverhez, mely véletlenül
épp akkor folyt volt s éppen a galiciai határon, mikor a balkáni háboru
kitörésekor a mi monarchiánknak némi figyelni valója akadt
dél-délnyugati határain…

Mindez átkozottul ugy fest, mint mondom, egy harmadik balkáni háboru,
mely pótolni volna hivatva, amit az első kettő elmulasztott: azt
tudniillik, hogy végre a mélyen tisztelt nagyhatalmak is
belekeveredjenek. A Balkán most már a balkáni népeké – ezzel a
formulával tehát nem lehet kibujni semmi alól. Nem nevezetesen az igazi
balkáni problémák alól, melyek nem a kis királyságok problémái, hanem a
nagy birodalmaké: Olaszországé, Oroszországé, Ausztria-Magyarországé.
Eddig ugy volt, hogy a kis királyságokon keresztül a nagyhatalmak
számoltak le egymással. Most a kis királyságok kezdik megforditani a
dolgot, s a nagyhatalmak leszámolásában keresik, hogy végre az ő
számadásuk is fussa. Egészen világos, hogy Szerbia sokért nem adná, ha
egy olasz-osztrák-magyar háboru oldaná meg a szerb egyesülésnek azt a
nagy problémáját, mely két véres háboruban is megoldatlan maradt, csakis
azért, mert a nagyhatalmak maguk nem rántottak kardot, csupán a
kicsinyeket hagyták vérezni. Csakugy, mint ahogy Romániának sem volna
kellemetlen, ha az ő háboruját Oroszország vivná meg a mi
monarchiánkkal. Legyünk vele tisztában, hogy ma, mikor a Balkánon már
nincs török, kinek a bőrén osztozkodni lehetne s nincs gazdátlan
zsákmány, amelyen való ideiglenes osztozkodással el lehessen halasztani
az igazi és jogos nagy éhségeket: ma a mi monarchiánk közelebb áll a
háboruhoz, mint állt volt az első balkáni háborukor, mikor még féltek
tőle, s állt a másodikban, mikor még legalább törődtek vele. Most
egyenesen célba veszik – most ő a Törökország. Ami nagy balkáni
probléma: abban életre-halálra érdekelve van. S meg kell mondani, hogy
oly nyomorultul, szinte erkölcstelenül, hogy maga ez érdek az, mely
legerősebben ellene fordul.

Hiába, ha a politika mégoly cinikus dolog s a történelem mégoly ocsmány
történet is: az erkölcs nagy lenditő, az erkölcstelenség nagy hátráltató
benne. Amily groteszk, oly nagyszerü és szerencsés dolog Oroszországra
nézve, hogy a Balkánon hagyományosan, nemzedékek óta, a szabadságot, a
haladást, a természetes igazságot képviseli az ő saját érdekeivel. Ami
neki ott jót tenne, az jól is esnék az odavaló népeknek, – mig a mi
boldogtalan monarchiánk, éppen megforditva, olyan érdekeit kénytelen
odalenn halálig őrizni, melyek fellázitják a vért nemcsak a
kecskepásztorokban, de a kecskékben, a birkákban is. Oroszországnak
legnagyobb balkáni érdeke most a szabad kijárás a Dardanellákon. Ez
jelenthet veszedelmet némely balkáni népre, de még ezeknek is meg kell
adniok, hogy Oroszországnak isten és ember előtt joga van e kijáráshoz,
hogy természetellenes dolog, hogy egy rengeteg birodalmat északon a jég,
délen a diplomácia papirosa elzárjon a szabad közlekedéstől, s hogy ha
Oroszország hozzájutna e szabadsághoz, abból neki óriási haszna volna.
Ez tehát erkölcsös követelés – ellenben a mi követeléseink? Nekünk semmi
pozitiv követelésünk nincs, nekünk semmi egyenes hasznunk nincs, aminek
utána járnánk, mi csak azon jajgatunk, hogy más mit ne kapjon, anélkül,
hogy magunk tudnánk mihez fogni azzal, amit más elől elállunk. Ez
erkölcstelenség, ez az impotens férfi dühe, ki, mert maga kénytelen
megelégedni a szemlélődéssel, legjobb szeretné az egész férfinemet ily
igénytelenné operáltatni. Mi nem engedhetjük, hogy Oroszország
kijárhasson a Dardenellákon. Mi nem engedhetjük, hogy Szerbia egyesüljön
Montenegróval. Mi nem engedhetjük, hogy Nagy-Szerbia kijusson az
Adriára. Ugyan: hasznát semmit sem vesszük annak, hogy Oroszország nem
jár ki a Dardanellára, hogy Szerbia és Montenegro nem egy ország s hogy
a szerbség el van zárva a tengertől. Mert mi tulajdonképp nem élünk,
csak éppen még nem haltunk meg. S ez élőhalálunknak valóban
élet-halálérdeke, hogy körülöttünk az egész világ ily terméketlen
dermedtségben éljen. Csakhogy a világ erre nem hajlandó, s a dolgok ugy
fordulnak, hogy vagy belekényszerülünk az életbe, vagy kilöketünk az
életből.

Az osztrák-magyar monarchia ugy van a Balkánnal, mint a nagy dominiumok
vannak a földdel. Az élet azt mondja nekik: nem tűröm, hogy akkora darab
értékek terméketlen heverjenek vagy csak egy percentet hozzanak. Vagy
tudtok magatok dolgozni rajtuk s kihozni belőlük minden kihozhatót, vagy
engedjétek át másnak. De ülni rajt nem engedünk… Ha ez a monarchia
lement volna Szalonikiig, ha a Szandzsákon át hátbakerülve elvette volna
Albániát s Isztriától a görög határig egy sávban volna ura a keletadriai
partnak: még tán háboruba sem keveredett volna vele, annyira
természetesnek találta volna mindenki s annyira erkölcsös volna, hogy
él, dolgozik és terjeszkedik. Ám azt nem türi a világ, hogy monarchiánk
maga nem kér az életből, de másokat sem akar élnihagyni. A történelemben
nincs még egy példa arra, amit mi cselekszünk például Szerbiával.
Elzárjuk a tengertől, hova kivihetné, amit termel, de a magunk határait
is elzárjuk előle. Azt akarjuk, hogy fulladjon meg, – az
osztrák-magyar-szerb ellentétnek csak egy teljes megoldása van: ha a
szerbek egy szálig meghalnának. Hol az a halálos gyülölet, mely sok
volna ily erkölcstelenül természetellenes, ily vérszomjasan tehetetlen
igénnyel szemben? Minden karrikatura, ami a kezünk alól kikerül, még az
is, hogy függetlenséget és önállóságot küzdöttünk ki egy nép számára, s
erre éppen azt a népet kerestük ki, az albánt, az egyetlen európai
fajtát, mely erre nem való, ezt nem birja, ezzel élni nem tud, ettől
boldogtalan és elpusztul.

A mai világ azoké, akik élni akarnak és tudnak. A mi monarchiánk pedig
ugy van összeragasztva, hogy nem szabad lélegzenie, – ez az, amit a
természetes fejlődés kiizzad magából, mint valami betegséget. Az
osztrák-magyar üvegház ablakait a nap, a szél, az égiháboru rázza. Vagy
birja a friss levegőt, vagy összeesik magában.




Görgey

_1916 május 16._

Görgey Arturról nem játékszó, hogy meghalt 1849-ben. Valóban akkor halt
meg, mint ahogy a szinész akkor hal meg, mikor utólszor lép le a
deszkáról, s az asszony akkor, mikor utólszor halnak meg mosolyáért.
Amit Görgey Artur 1849 után mindmostanig, testi haláláig, hatvanhét
esztendőn át megért: annyira sem tartozik életéhez, mint Napoleonéhoz
tartozott a Waterloo után még eltelt hat esztendő. Sőt ha elgondolnátok,
milyen lett volna, ha Szent Ilona nyomban Campo Formio vagy, hogy nagyot
mondjunk, brumaire 18-ika után következik vala el: ez is tökéletesebb
sors lett volna a Görgey sorsánál. Mert Campo Formio és brumaire 18-ika
nemcsak magában sikerült, nemcsak magában volt bizonyitványa a Napoleon
katonai és emberi és államférfiui rendkivüliségének és annak, hogy ezt
felebarátai elismerik s alájahajtják fejüket igájának. Hanem általában
siker volt, – nemcsak Napoleonnak, de a világnak, de Franciaországnak is
haladása a Napoleon személyes törekvésein belül kialakult politikai és
világalakitó szándék irányában. Görgeynek ilyen elégtétel nem jutott
részeül. Isaszeg, Vác, Nagysarló, Budavárának megvétele s augusztus
11-én a diktatura: mind nem az, amit sikernek lehet nevezni. Mind: minél
fényesebb vagy teljesebb, annál keservesebb irónia a kilátástalansághoz
képest, melynek állomása volt – körülbelül mint ha csodaszépen ragyog a
tavasz, mikor halottunkat temetünk. Sem az ügynek, melynek szolgálatába
állt volt, sem az iránynak, melybe, mint hite szerint megváltóba, ez
ügyet terelni akarta, haszna nem volt: sem a Görgey rendkivüliségéből,
sem abból, hogy e rendkivüliség kitünt, elismertetett, alkotáshoz jutott
s a legfőbb katonai és polgári polcot érte el. Képzeljétek el Talmát
vagy Garrickot, ha meghalt volna nyomban az első… de mit hajszolom a
képet? Nincs erre kép, nincs erre hasonlat. A Görgey szerencsétlensége
páratlan az egész világtörténelemben.

Ami aztán ezek után következett, 1849 után? A cserépitélet s a kései
megenyhülés? Görgey Artur kemény ember volt, s lenézte az embereket.
Bizonyos, hogy magával szemben éppugy nem volt érzelgő, mint mások
iránt, s önnön szenvedését éppugy nem vette szivére, mint a másokét.
Bizonyos az is – ilyenfajta emberről látatlanban bizonyos – hogy sokkal
teljesebben lenézte azt, aki őt vagy tartotta árulónak, vagy komédiázta,
hogy annak tartja, semhogy hajszájuk egy körömhegynyit is áthatott volna
a lelke bőrén, s önérzetét egy rezzenettel is megrenditette volna.
Viszont a kései elismerés – éppen, mert az embereket lenézte – nem
pótolhatta azt az igazi elismerést, azt az igazi – hogy a pontos szót
ismételjem – bizonyitványt, mit csak a siker adhatott volna. Ez különben
általában áll, minden emberi elismerésre. De még valahogy, ha a
kortársak, ha ugyanazok, kik elébb árulónak vélték, tértek volna
rövidesen és bünbánóan jobb véleményre: az talán még lett volna
elégtétel, még gerjesztett volna némi meleget a hideg katonasziv köré.
De az utókor? A fiak, az unokák? Heine mondta halálos ágyán: Dieu me
pardonnera, c’est donc son mètier! Az utókornak mestersége, hogy
megértsen, hogy jóvátegyen, s jóvátétele éppen ezért nem jóvátétel. Mit
tehet jóvá egy 1870-ben vagy 1880-ban született ember azon a véleményen,
mit nagyapja 1849 felől vitt a sirba? Az utókor e gépies elismerésében a
történelemismerő Görgey amugy is biztos lehetett, bizonyára volt is, és
lett volna, ha nem 1916-ban, hanem 1850-ben hal vala meg. Ezért nem volt
érdemes még hatvanhét esztendőt elvegetálnia. Igen: ha e hosszu élettel,
mint Radetzky vagy Moltke vagy Hindenburg, megérte volna a maga
Novaráját, Sedánját vagy Tannenbergjét: az elégtétel lett volna. De hogy
a miért ő 1849-ben hiába küzdött, az diadalra jutott 1867-ben s akkor is
mások által: az lehetett elégtétel a hazafinak, de nem volt ir az ember,
a nagy ember sebére. Görgey Artur könyörtelenül történelmi férfiu volt,
kin a történelem könyörtelen gázolt át.

Hogy miben állt a Görgey szerencsétlensége, arra közvetetten Kossuth
világitott rá, mikor maga, mint emigráns buzgóan vetette magát katonai
tanulásra, hogy ha uj forradalom hiná haza, annak mint hadvezér is élére
állhasson. Valóban, ha valami mozgalom, ugy a forradalmi kivánja meg az
egységes vezetést. Forradalmat nemcsak hogy rózsavizzel nem csinálnak,
de alkotmányossággal sem. A forradalom valamennyire mindig anarkia –
anarkiát pedig csak diktatura tud együtt-tartani, nem pedig a
hatásköröknek holmi montesquieui, szép, pontos és szimmetriás
megosztása. Még ama fegyelem, olyan monarhikus és legitimista rend s
akkora siker és szerencse közepett is (nincs jobb harmóniaszerző a
sikernél), aminő 1866-ban, majd 1870–71-ben kedvezett a poroszoknak: még
ezek közepett is egyre le-lecsapódóban volt a konfliktus mennyköve a
polgári és katonai két lángelme: Bismarck és Moltke között – s csak az
öreg Vilmos király nagy tekintélye és okossága tudta felhőjébe fojtani.
Kossuth és Görgey fölött nem állott volt tekintély, nem vette körül őket
hagyományos rend, mert hiszen éppen annak megbuktatására keltek föl, s
nem enyhitette őket össze a törekvés egyformasága sem, mert nemcsak
egyéniségben külömböztek, mint Bismarck és Moltke is, de még jobban
világnézetben, még jobban politikai meggyőződésben. Kossuth valóban
forradalmi egyéniség volt, Görgey alapjában konszervativ, s nincs
kilátástalanabb, mint a kegyes óhajtás, hogy: értsük meg egymást, ha még
oly ellentétes utakon keressük is a jót, mert a haza élete és érdeke
mindenek felett áll. Ez az összeegyeztetés, ez a türelem és megértés,
egymás jóhiszemének ez elismerése talán lehetséges bizonyos fokig, de
éppen csak addig, amig az egész politika tulajdonképp plátói, vagyis
mikor gyakorlatban és objektive majdnem egyre megy, melyik politika
győz. Ám lehetetlen és elképzelhetetlen éppen akkor, mikor leginkább
szükség volna rá: mikor a politikának éppen a nemzet életéről kell
döntenie, s lehetetlen ugy hinnünk a magunk politikájának helyességében,
vagyis a nemzet életét megtartani alkalmas voltában, hogy egyuttal
nemzetgyilkos, tehát igenis rosszhiszemü, tehát igenis áruló politikának
ne tartsuk az ellenkezőt. Kossuth és Görgey közt ugyanaz volt a
meggyőződésbeli ellentét, mint most például a német szociáldemokrácián
belül a Bernsteinék s a Wolfgang Heineék közt való. Vagyis olyan
ellentét, mit éppen a haza életérdekére való hivatkozással lehet
legkevésbbé összeegyeztetni. Mindenben ismerhet az ember tréfát, a
meggyőződés türelmet, csak a haza élete dolgában nem.

Megoldás persze lehetett, ha lehetett volna: az, hogy a katona, Görgey,
gondolkodás nélkül alárendelje magát a polgári vezér: a Kossuth
meggyőződésének. Ám éppen ez az, ami nem lehetett – ami általában és
mindig nehéz, forradalomban azonban lehetetlen. Mindig és mindenütt ugy
van, hogy el lehet képzelni nagy államférfit is, ki nem ért stratégiához
s ezt maga is tudja, s ezért nem beszél bele és hagyja a katonát, hogy
cselekedjék legjobb tudása és hite szerint. Ellenben nem lehet
elképzelni katonát, még oly kicsinyet sem, hogy valamennyire ne
gondolkozzék, valami politikai itélete, nézete, meggyőződése ne legyen –
már pedig a meggyőződésnek az a természete, hogy annál kevésbbé tud
közömbös, terméketlen és türelmes maradni, minél aktuálisabb. S ha már
legitimista és monarhikus és szerencsés állapotok közt is
elképzelhetetlen, hogy hadvezér teljes erővel és tehetséggel harcoljon
olyasmiért, amit nem tart jónak: forradalomban, egy nemzet
szabadságharcában, egy nép, egy ország életének vagy halálának döntő
pillanataiban ez meg éppen elképzelhetetlen, s elképzelhetetlen az a
katonai fővezér, ki mikor azt érzi, hogy a polgári fővezér rossz felé
tereli őt és az országot: meg ne fogja, még akaratlanul is, ezt a terelő
kart. Napoleonnak s vele együtt Franciaországnak szerencséje ott
kezdődött, ahol Napoleonnak, a katonának, nem parancsolt más, mint
Napoleon az államférfi.

Hogy nálunk nem igy volt: az volt, a forradalom általában való
kilátástalanságán fölül szerencsétlensége a hazának, s Kossuthnak ugy,
mint Görgeynek. Még monarhikus hazánkban is természetes, hogy a
győzelmes hadvezér megkapja a polgári vezetést, – a semmiképp nem
militáris Angliában is később miniszterelnök lett a waterlooi győző, s
ma is nem tartanák-e mindenütt természetesnek (nem mondom, hogy
szükségesnek), ha Bethmann ur például a Hindenburg óriás tekintélyét
tenné javaslatba a békekötés emberfeletti jelentőségü munkájának
elvégzésére? Kossuthban nem is volt hiba, – ő végre kezébe is adta
Görgeynek a mindenhatóságot. Ám a kétfelől megtámadt nemzet ekkor már
ugy sarokba volt szoritva, hogy a mennybéli Mindenható sem segithetett
volna rajta. Ha ilyenkor lehetne vigasztalódni, vagy mikor tizennyolc év
multán a haza jobb sorsa megengedte a vigasztalódást: ugy Kossuth, mint
Görgey megvigasztalódhatott azzal, hogy csak az ő személyes sorsuk lett
volna valamivel más, de a hazáé nem, akár ha a forradalomnak mindjárt az
elején lett volna Görgey diktátor, vagy Kossuth igenis tudott volna a
saját hadvezére lenni. A forradalom, Európa akkori erőviszonyai
közepett, igy is, ugy is kilátástalan volt, – viszont vállalóinak s
meginditóinak nem kellett önvádat érezniök, mert nem a nemzet kelt föl,
hanem a nemzetet kényszeritették bele, kivülről és ellenálhatatlanul, a
szabadságharcba, melyet aztán vállalniok kellett a konszervativ
Deákoknak, Batthyányaknak, Mészárosoknak és Görgeyeknek éppugy, mint a
forradalmi Kossuthoknak, Szemeréknek, Petőfiknek és, hogy minden
regiszteren végigmenjünk: Madarászoknak.

… Félig-meddig gyerekember voltam, a Görgey-mentő tisztes mozgalmak
leghevesebbje közepett, mikor azt hittem, megtalálom a nemzeti titok (és
fájdalom) nyitját, mikor abban keresem, hogy mint akkor néhai Tóth Béla
társunknak megirtam: „Görgey nem azért volt áruló, mintha igazán
elárulta volna a hazát vagy mert realista létére nem hitt a forradalom
jó végében, hanem mert nem ugy harcolt, mintha hinne benne.“ Most, a
nagy katona és tiszta hazafi ravatalánál ugy érzem, hogy ez a kulcs sem
nyit ki semmit, mert nem is áll, hogy Görgey, ahol harcolt, ne ugy
harcolt volna, mint aki nem hisz a forradalom jó végében. Valójában
nincs is itt titok vagy érthetetlenség, s Görgeynek volt igaza, aki s
amikor a maga esetét igen egyszerünek, világosnak, minden
érthetetlenség, titokzatosság és rendkivüliség hiján valónak látta,
mondván, hogy a szerencsétlen emberek s a szerencsétlen nemzetek
kénytelenek volnának megölni magukat, ha szerencsétlenségükért mást
okolni nem tudnának. Görgey minden szolgálatot megtett hazájának, mikor
elébb, a forradalomban, megmentett, amennyit lehetett, a haza életéből,
majd hosszu évtizedeken át, megmentett, amennyit kellett, a haza
önérzetéből. Szerencsétlensége az volt, hogy csak ilyen szolgálatokat
tehetett, holott tehetsége és jelleme szerencsésebb szolgálatokra lett
volna hivatott, – s hogy a második szolgálatot még eleven testében
adatott és kelletett megtennie, holott megtehette volna egy csendes domb
alól, egy hallgatag kriptából is, meghalván, szerencsésen a
szerencsétlenségben, aznap, mikor a nemzet azon korszakbeli végzete az ő
minden további hátralévő napjainak személyi végzetévé dermedt.




Arany

1817–1917

_1917 március 2._

Mikor, a magyarság e nagy müvészének születése napján, az ember hálát ad
a sorsnak, hogy maga is a költő megérthetői közzé született: e napra
mégsem sajnálna idegen lenni, de olyan tudója a magyar nyelvnek, hogy
Arany Jánost megérthesse. Igaz, hogy ez szinte lehetetlenség. Egyrészt
maga a magyar nyelv, s tán még mai nyelvészeti állapota is olyan, hogy
ennyire alig tanulhat bele, aki bele nem született. Másrészt idegen
nyelvet külömben sem lehet úgy megtanulni, hogy bár a legavatottabb
idegen felé egészen ugyanaz zengjen szavaiból és mondataiból, és zengjen
mindaz, mint a beleszületett felé. Harmadrészt: a szavakkal, a
mondatokkal s a betü szerint való értelemmel alkalmasint ezen zöngék is
együtt teszik a költői müdarabot. Mindazonáltal, s levonva mind e
levonandókat, nem ártana (s tán éppen az Arany János müvészi
megbecsültetésének nem), ha magyar szem egy napig, egy itéletre úgy
tudná költészetét ügyre venni, mint tudja avatott idegen az idegenét,
mint tud minden müveltebb fehér ember nézni olasz képet, hallgatni német
zenét, ha nem is érzi közben ugyanazt és mindazt, mit az olasz, mit a
német ember.

Aki erre Arany Jánossal szemben képes volna, különös megállapitásokra
juthatna. Könyveit olyan emlékezéssel venné kezébe, hogy itt a
népköltőnek legkiváltabb jelenségével fog találkozni. Gondolna az
irodalomtörténeti megállapitásra, hogy ez a költő volt egy a három
közzül, ki a magyar népiességet a müvészet magasára emelte. Eszébe jutna
a biztatás, mellyel e triumvirátus feje fogadta volt a néhány évvel
később érkezett társat, hogy: „Az az igaz költő, ki a nép keblére
Hullatja lelkének mennyei mannáját!…“ S már eleve felötlenék neki, hogy
ez úgy mondott népköltőnek egyetlen odavetett nótácskáján kivül
(Kondorosi csárda mellett) egy munkája, e munkáinak tán egy sora sem
szállt le a népbe, még azok sem, melyek egyenesen a nép lelkéhez nőtt
ponyvatörténetek, a nép lelkéből fakadt népballadák módjára irattak.
Petőfiről nem is szólva: Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Kisfaludy Károly,
Garay János, még Czuczor Gergely sőt Báró Eötvös József is inkább
leszivárgott a magyar népbe, mint ez a legmagyarabb nyelvű, legnépibb
származású s népi hatásokban nevelkedett költő. S ha aztán az idegen
belemerülne, végigkövetné útjain s visszanéző pillantással mérné végig a
megtett utat: visszalátna romantikára, visszanézne feudalizmusra,
visszatekintene kelet-nyugati ős-zengzetekre, csak népiességet találna
meglepő keveset, azt is, minden müvészi tökéletessége mellett, sarokba
tettet, oktató célzatut, szinte zschokkeit vagy mellékes humorut. (A
hamis tanu. Az első lopás. Jóka ördöge.) Hatni persze hatott Arany
Jánosra, még pedig erősen, a magyar népiesség. De éppigy hatott rá az
ó-német s a kelta-germán – skót és ir – népiesség is. Hatott az ó-héber,
a bibliai népiesség, de hatott Tasso, hatott Ariosto, hatott Zrinyi
Miklós s hatott (olykor majdnem végzetesen, mert egyéniségéhez nem
vágóan) a Byron szeszélyes arisztokratizmusa is. Az angol polgáriság és,
bár csak lehelletesen, az olasz szimbolizmus sem mult el nyomtalan e
világbiró paraszt fölött, s még ezenfölül megérzenek rajta
Shakespearerel, Goethével sőt Heinéval való találkozásai, s a
benyomások, miket a római s még inkább a görög ódának s elégiának
nagyszerüségeiből s a könnyed klasszikus lirának pajzanságaiból vett.
Mindez nem azt jelenti, hogy bárkinek utánzója vagy tanitványa lett
volna. Csak jelent hol rokonságot, hol hajlandóságot, hol fogékonyságot,
hol jelenti egyszerűen a később jött művésznek mindenhatóságát
mindennel, mit az előtte éltek az ő egyéniségük emlékével egyben mint
úgyszólván tehnikai lehetőséget hagytak hátra az emberiség tolmácsolási
szertárában. Ami az ő népiessége felől vagy iránt vagy látszatával
tévedésbe ejtett, az nyilván az ő előbb emlitett paraszti voltával függ
össze, még pedig kétszeresen. Elsőbb úgy, hogy müvészi car tel est mon
plaisir-jével, s bár a Berzsenyi, a Kisfaludy Károly s a Vörösmarty
nyelvében eléggé fejlett irodalmi nyelv várt fejedelmi parancsára, Arany
János a paraszti magyar nyelvhez tér vissza vagy száll le, ezt teszi meg
magyar nyelvnek, ennek egy vagy kevés hurjából csalja ki a zengzetek s a
tolmácsolások minden permutációját s kombinációját. Ám ez, ugyebár, csak
magyar történeti vagy irodalomtörténeti szemmel nézve népiesség. Hiszen
a legfőbb fejlettségü francia és olasz irodalmi nyelven még ma is
áthatóan megérzik a népi származás, Petrarca és Dante egyenesen áttérés
a tudós latin nyelvből a népi köznyelvre – s kinek jutna eszébe Dantét,
de Petrarcát is népköltőnek mondani?… A másik parasztiság Arany
Jánosnál, amit ő maga – önnönmagának tudatos ismerője s biztos
megmutatója – mond el magáról a Bolond Istók hires verspárjában: „Mindig
marad, ha a fejére áll is, Őnála valami vaskos, reális.“ De ez igy van
Boccacciónál, igy van Rabelaisnél, igy van Swiftnél, igy van Hebbelnél,
igy van Tolsztojnál, talán – aki nem áll a fejére, hanem azon jár –
Dosztojevszkinál is. Ki mondaná ezért ezeket népieseknek?

Az értelmes idegent nyilván arról is kitanitották volna, hogy a magyar
irodalmi fejlődés folyamatossága Arany Jánosban emelkedett volt hegyére.
Valamit ebből meg is látna az idegen: a hegyet, a magasságot, olyan
rendü müvészetet, mely szinte ránehezedik a kis nemzetre, melyből
kinőtt, az egyszerü emberre, kiből kiszökkent. Ám a magyar költői
irodalom folyamatosságában inkább csak időrend szerint tudná Arany
Jánost hová tenni. Elődjei valójában nincsenek, közvetlen előzőit nem
folytatja, a régi Gyöngyössivel vagy Zrinyivel való rokonsága csak
külsőséges. Hatása s folytatása szintén alig van. A magyar irodalmi
nyelvre inkább hatott, mint a magyar költészetre, bár most ez a nyelv is
kezd, az Arany János orthológiáján megzamatosodva, visszatérni
Vörösmartyhoz. A mai magyar költészet meg éppen – ha s amennyiben
folytatódik, inkább Vörösmartynál s még inkább Berzsenyinél s
Csokonaynál kapcsolódik, mint Arany Jánosnál. Az ő módja mintha kiélte
volna magát őbenne, s az irodalmi folyamatosság hegylánca közepett külön
áll, mint néhol a sikon a kialudt tüzokádó. Maga dúsan s szőllőtől
boritva, de nem megtermékenyitően.

Ez gyenge és sánta hasonlat, de idegen embernek nézzük el. S nézzük el e
feltett idegennek a szempontot, melyre magunk a magunk legféltettebb
büszkeségével szemben ritkán s csak a tolakodás rossz érzésével tudunk
ráállani, s ahonnan az idegen azt nézné, hogy e mindenesetre magasrendü
költői jelenség mit jelent mint nevelő felebarátai számára? (Als
Erzieher, mint a németek e kategóriát megcsinálták Rembrandtról,
Kantról, Goetheről, Shakespeareről.) Alázatosan s tünődve kell
elismernünk, hogy nem ennyit. Mint ahogy a németnek nem Goethe, hanem
Schiller a nemzeti költője: a magyarnak is inkább Petőfi és Jókai, mint
Arany János. Viszont Arany Jánosról nem lehet azt mondani, hogy
függetlenül költészetének müvészi becsétől s értelmi magasrendüségétől:
szava vagy egyénisége evangélium gyanánt maradt volna a maradékra.
Szokás ugyan magyarázgatni, hogy Toldi alakjában a magyar ideál testesül
meg, hogy Arany János tisztaságában a magyar erkölcs ragyog példaképpen
– ám a magyar ember (átlagban értve e szót) több tisztelettel, mint
forrósággal nézi e müvet s ez embert, s a Jókai gyermeteg képzeletisége
s a Petőfi ifjui szertelensége sokkal inkább magával ragadja, most már
második s harmadik ivadékban, mint Arany Jánosnak akár munkássága, akár
élete s egyénisége. (A Faust sokkal népszerübb Németországban, mint a
Toldi nálunk, pedig Toldit nálunk iskolában tanulják, nem is szólva Buda
Haláláról.) Az idegen pedig, ha hozzá tudna hatolni: látna egy hatalmas
müvészt, ki azonban sem mivoltában, sem szándékában nem az a
tulbuggyanó, az az univerzumban gyökerező lélek, ki vezetni és az
oktatáson felül tanitani is akarhatna. Teljes ugyan korának
müveltségével. Ám előtte nem jár Tudományos érzéke élénk és egészséges,
annyira, hogy amely terekre hajlandóságból vagy mesterségbeli
érdeklődéssel veti magát: nyelvészetben s régi hazai történelemben
szaktudós, költészettörténetben s verselési elméletben egyenesen
megtaláló. Emberismerőnek csalhatatlan, nemcsak embereinek s az
élettelen dolgoknak a lélektanában, de amit itt-ott, elvétve, némely
levelében vagy beszélgetésében az emberi lélek tudatos és tudatlan
emeleteiről mond, azt a legujabb tudományos lélektan is szeretettel
fogadhatja. Azonban nincs mit tagadni: ha vannak is beszédes szavai, de
nincsenek igéi, mint Goethének vagy Shakespearenak, hogy minden egyesbe
bele volna szoritva a mindenség minden vonatkozása. Nem oly emlékezetes
mint Rembrandt, Balzac vagy Tolsztoj, nem oly feneketlen, mint
(„Állottam vizének mélységei felett“) Dante vagy Michel Angelo vagy
Dosztojevszki, nem oly látomásos, mint Zola. Mint Mazeppát a lova vagy
Paethont a Phoebus szekere, ugy ragadja őt el a ragyogó istenfi, Byron,
de idejében le tudja tépni kötelékeit, s halkan talpra és félreáll a
csendes megismeréssel, hogy ő maga nem istenfi s nem királyfi. Nem, nem
az – még egypár ilyen nevet lehetne emliteni, melyeknek egyéhez sem ér
fel e nagy magyar abban, hogy kimagaslásával égtájat mutatna az
ember-ivadéknak. Azonban: mind e nevek, mert mind e müvészetek mellett
keményen megáll az övé. És óriás az óriásabbak mellett is.

Mint müvész az. Mint megcsináló. Mint alkotó és alakitó. Mint
bekeretelője egy kivágás világnak, mint belelátó egy tömb márványba,
mint összekötője egy kifejtés mathematikának. Azza van, ami a legtöbb s
a legnagyobb a müvészetben: kompoziciója. Épületei vannak, melyek ugy
vannak remekbe szerkesztve, hogy élnek. Szobrai vannak, melyek anyaguk
törvénye s tömegük egyensulya szerint megállanak, mint a megtorpant
paripa. Festményei vannak, melyek a beszéd egyetlen sikjába belevájnak
minden mélységet, rányomnak minden plasztikát, torkon ragadnak minden
mozdulatot s leszámolnak minden véletlenséggel. Zenéje van, mely
egyszerre kifejez, történik és kristályba áll. Ebben, ami a megcsinálást
illeti, a legnagyobb mértékek sem tulzottak, róla szólván. A szixtusi
kápolna mennyezete s a roueni Palais de Justice, a farnesei bika s a
Tristan és Isolde. Ilyen titáni példákat kell felhozni, hogy igazságot
szolgáltassunk az erőnek s a fogásnak, mellyel Arany János hatalmasabb
azoknál, kik között különben soros: például Flaubertnál, például Edgar
Poenál, például Konrad Ferdinand Meyernál. Megirás dolgában a Buda
Halálához, a Keveházához, A Nagyidai Cigányokhoz s a Tetemre Hiváshoz
fogható irásmü, amennyire ismeretem és emlékezetem terjed, csak egy van:
a Vendéglátó szent Julián története Flauberttól. Már ami mesterségi
részét illeti – mely azonban a mesterség magyar geniejénél egy
költészetével s költőiségével. S amely, épp ezért, annyival becsesebb,
amennyivel költőbb költő Arany János e tökéletes szerkesztő müvészeknél.

Csodálatos jelenség egy kicsiny országban, melynek társadalma évszázados
tengésből éppen csak ébredni kezdett. Még csodálatosabb a paraszti
környezethez képpest, amelyből kiválik s amelynek adalékait egyben
értékesiti is. Grand art, a legmagasabb foku, a legelkülömbözöttebb
minémüségü. Aminőt rendje és természete szerint csak régi és nagy és
vezérlő kulturák közepéből szokás várni. Aminőnek mesteréről fel szokás
tenni, hogy, mint Shakespeare Bacot, mint Rembrandt a Spinoza
szomszédságát, mint Michel Angelo az egész renaissanceot, mint Richard
Wagner Schopenhauert és Nietzschét és, bármily misztikus, ezeken át
Kantot lehelli: ő is minden jelentkezésében a géniuszt sugározza. Ez,
mondom, Arany Jánosnál nincs igy. Legalább is nem ily magas fokon. Nála
minden a mestersége nagyságába szorul, – azon belül pótolja mintegy: ugy
amit hazája még hatalomban s fejlettségben el nem ért, mint amiben az ő
személye az emberiségnek, de önnön nemzetének vezérei – például
Széchenyi István – mögött is elmarad. Itt tud mindentudóan, itt teremt
örökkévalóan. Mozdulatban megfogni lelki történést. Beszédlejtésben
tolmácsolni világnézetet. Verslüktetéssel, sorszakadással,
rimlecsapással kifejezni indulatokat, meneteket, ütközéseket,
felvillanásokat, lehiggadásokat. Hangokkal feltárni időket s
tartományokat, s numerozitással összeházasitani az örök égboltot a
szorongva felnéző mindenkori emberrel. Szavakkal, szavakkal, egyszerü
paraszti szavakkal bukkantatni fel ujra s hagyni örökbe változhatatlan
ilyen ne varietur képben a multakba lesülyedt teljes egész világokat.
Mindezt tudja s feltétlenül tudja. Nem ismer lehetetlenséget s nem ismer
félmunkát. Töredékei vannak, sőt teméntelen töredék, „sok keritett óriás
fenek“ hevert s maradt utána mühelyében, – részint mert egy élet (s
kivált, mint az övé, testi betegségtől s kenyérmunkától megtépett)
sohasem elég egy művész mondanivalója számára, részint mert a
megcsinálási mesterség mindig anyagpazarlással jár, kisérletekkel,
kipróbálásokkal, hibás megkezdésekkel, melyeket egészen el kell vetni.
Amit azonban végigvitt és megcsinált, az tökéletes. Magától értetődő.
Természetes. Másképp el sem gondolható. Mint a nápolyi öböl, vagy a
kaliforniai csodafa, a mère de la forêt, vagy a Michel Angelo Mózesa.
Van.

Ezek a töredékek: mesterségbeli ember számára a tanulhatásnak s a
mühelybe való kukkanthatásnak olyan szerencséi, aminők egyszer akadnak
századokban. Megint Michel Angelora kell gondolni, a márványtömbökre,
miket félig faragva kellett abbahagynia, mert a beléjük képzelt alak
tulnőtt rajtuk, s Rodinra, ki e véletlenből formát csinált, s meghagyja
olykor a nyerset, amiből kikelt a szobor. A legmagasabb rendü tanulság,
hogy Arany János mit hogy’ képzelt el, majd hogy’ tervezett meg, aztán
hogy’ csinált meg. Hogy mit vetett el végkép – néha olyan értéket, hogy
fáj utána az ember szive, s mit használt fel ujra, jelentéktelennek
tetszőt, mely azonban más alkalmazásban s a maga helyén eleven test és
szerves. Különösen becses azt figyelni, hogy a férfikora frisseségében
irt Daliás Időkből mit vesz át fáradtabb öregsége munkájába: a Toldi
Szerelmébe. Jobban mondva: mit nem vesz át – néha olyan virágzó
szépségeket és stilizálásokat, melyek talán külömbek a Toldi Szerelme
mélabujánál, de: zavarnák stilusát, sőt már a Daliás Időkben is, minden
szépségük mellett, stilustalanok voltak, – s mig a fiatalabb költőt
magával ragadta e szépségük, s zengzetük tulkiáltotta érzésében a
stilérzék tiltakozását: az öreg müvészt már nem ejtették meg, s
könyörtelenül megótta tőlük a stilust. Öregség, fáradtság… tulajdonképp
szentségtörés ilyesmit emlegetni ekkora müvészetnél. S nem is vág össze
a valósággal. A Tetemre Hivást hatvan éves korában irta, évtizedes
hallgatás után, de ekkor három és fél hónapon belül megirt harmincnégy
vers között, melyek közt ott van ezenfelül s egyebek közt még a Tengeri
Hántás, az Éjféli Párbaj s a Hidavatás is. Azt lehetne mondani, hogy
inkább ekkor ért müvészetében a teljes tudatosságához – ha már
harminc-harmincegy éves korában, a Toldi Estéjében, ugyanily biztos és
tudatos nem lett volna.

Persze: tudatosság: ez a legtudatosabb müvésznél is módjával értendő. Az
a fajta tudatosság, ahogy Poe önironizálja a verselő mesterséget,
kimutatván, hogy The Raven versének mely szavait mely kiszámitással irta
ugy és oda, ahogy s ahol állnak, már csak azért sem lehet meg, mert nem
egy vers, de egy verssor megcsinálásánál, minden szava s hangja minden
jelentésének, vonatkozásának, társitásának és, mint Fenyő Miksától
hallottam e jó szót: holdudvarának tudatos végiggondolására s kimérésére
egy emberi élet nem futná. Ilyen értelemben tudatosság éppugy nincs a
művészetben, mint nincs magában a tudományban sem, – itt sem dedukcióval
s indukcióval jut el a tudós az uj igazsághoz, hanem megérzi,
megálmodja, az uj tétel előzmény nélkül bukkan fel megsejtésében, s
utólag csinálja s próbálja ki hozzá a levezetést. Ha valakire ráillik,
ugy az Arany dolgozó módjára, ahogy én a müvészi, kivált költői
dolgozást elképzelem, vagy aminőnek megfigyelem s tapasztalom: hogy a
müvész előtt tárgya mintegy láthatatlan model gyanánt lebeg, s addig
nincs nyugsága s ott és abban és addig nem érzi jónak a munkáját, ahol s
amiben s amig ez pontosan össze nem vág a modellal – viszont e model is
csak akkor válik előtte láthatóvá s tudatossá, mikor a munka már megvan,
mikor a munka már felitta, mikor a munkába már beletünt. A müvész azért
csinálja a munkáját ugy, ahogy csinálja, mert másképp nem jó vagy nem
olyan jó. Hogy miért nem, arról olykor – olyan tudatos művész, mint
Arany János, elég gyakran – számot tud adni: utólag. Munka közben alig,
s éppen ezzel müvész, aki csinálni tud s nem kell töprenkednie. Aki
megtanulni is ugy tanulta meg mesterségét, hogy mire ő emberré érett,
képességei is megértek benne.

Furcsa, megható, az idegenben tiszteletet, a magyarban büszkeséget
kelteni köteles látvány. A világmüveltség határőrvidékére lökött s kis
lélekszámának meztelen életében is állandóan fenyegetett magyarság adott
a világnak egy renaissance-királyt, kinél ragyogóbb nincs a Mediciek
között, s adott egy egyszerü nép emberében müvészt, ki nemcsak erőre, de
kifinomultságra, magasrendüségre s biztosságra is fejedelem a fejedelmek
között.

Ugy vagyunk vele, még pedig valamennyien, mint lehetett volna születő
kunyhaja, ha átérzi s érti vala, micsoda szerzet született bele. Mint
lehetett talán ő maga is, a – szakasztott, mint Cézanne – polgári
hajlandóságu egyszerü ember önmagával szemben, mikor megleste magát a
teremtés megszállottságában. Annyi való, hogy minden, amivel közelebb
akarjuk hozni magunkhoz s életünkhöz, s beleilleszteni valami
fejlődésünk menetébe vagy területünk helyébe, részint erőltetés, részint
kegyes hamisitás, részint mellékességnek törvénnyé való emelése, s majd
mindig kisebbitése az ő igazi nagyságának s jelentőségének. Egyedül álló
jelenség, s amennyire magyar talajból nőtt s hasznositója müvészetében
minden természetü magyar lehetőségnek, annyira külön áll a magyarságon
belül is. Abszolut müvész, ki magából származik s magában ér véget.
Nagysága nyilván nőni fog minden nemzedékkel, mely messzebbről nézheti s
végre egészen láthatja s már születésekor ott találja szemhatárának
ékességeül, mint a római ember a Szent Péter kupoláját. Mi még tövében
születtünk, s feszengve kell fejünket hátra szegnünk, hogy ne
beleütközzünk, hanem fellássunk hozzá.




Arany s a politika

_1917 január 20._

A keddi Világ-ban gondolkodóba ejtő kis tárca jelent meg Arany Jánosról,
mint a nép emberéről, ki a politikában sem tagadta meg e származását s
költészetében sem a politikáját.

Ez nagyon igaz, jólesően igaz s ennek nem mond ellene a megállapitás,
hogy Arany János bizonyára nem az a fajta politikus, kit radikálisnak
lehetne nevezni, s bár egész életén s költészetén végigvonul a betegesen
gyötrődő elégedetlenség: nem az a természet, kit lázadónak vagy
forradalminak lehetne mondani.

A két igazság annál jobban megállhat egymás mellett, mert a nép – értve
ezen, mint nálunk nagyjában még ma is lehet, a földmives népet, tehát a
parasztot – maga a nép is: se nem radikális, se nem lázadó. Nyilván
azért nem, mert nincs rá szüksége, – legalább is foglalkozásában nincs,
melyet igen jól s teste, lelke s becsvágya minden szükségei szerint
mivelhet, mihelyt jogi s társadalmi helyzete fölülemelkedik a
rabszolgaságon. A jobbágyság az: rabszolgaság – de mihelyt ez
eltöröltetett, nincs a parasztnak olyan lélekző szüksége, melyre egy
tisztes konszervatizmus közállapotainak levegője ne futná. A paraszt
egyáltalában nem idegenkedik a patriarkalizmustól, ha az csak
némiképpen, legalább is a termelés és az értékesités érdekének fokáig,
emberséges, – s nem az ellen van kifogása, hogy van uraság, legfeljebb
az ellen, ha az ur neki rossz ura. Ami politikai szabadságok s jogi
intézmények tulmennek saját boldogulhatásának, a neki kellő szabad
forgalomnak mindösszevéve szerény szükségein, azoknak talán melléje áll,
ha a politikai élet, ha a történelem folytadódó sora ugy hozza. De
lendületet e csatlakozás nem jelent az ügy számára. A választójogról is
kitapasztaltuk, hogy nem bánja, ha megvan, de azt sem bánja, ha nincs
meg. A paraszt, mint Tiborc: lázadó jobbágy, de hü cseléd. Ez nem
változik a rövid uton Katona Józseftől Arany Jánosig. Arany Jánosnak is
majd szive szakad, mikor látja a széles országuton andalogni a
jobbágyot, amint végzi keservesen vármegye robotját. De alapjában csak e
gonosz rend ellen van benne lázadás, nem a világrend ellen, melyben
kinek-kinek elrendeltetett a maga tisztes helye ugy fent, mint alant. A
nép emberének az észszel, de erőltetten irt liberális Elveszett
Alkotmány után igazi s szivbeli első jelentkezése az elragadóan meleg és
egyszerü Toldi, s ebben bizonyára az ő népének legszivéből van
kiformálva Miklós urfi, ki szelid óriás gyanánt viseli a cselédi sort,
melybe bátyjának gonoszsága szoritotta, de keserüségének pohara
tulcsordul, mikor nézik is parasztnak. „Én, paraszt, én? emigy zsörtölög
magában. – Hát ki volna ur más széles e határban…“ – nincs paraszt, ki
szive szerint vele ne érezné, micsoda sértés, mikor az urat parasztnak
mondják! A jó öreg Bence, ki atyai meghittséggel szolgálja az ő drága
urfiját: ez több a figuránál, ez világnézet. Ha valaki nem volt hiján a
büszkeségnek s a magaérzésnek, ugy bizonyára e dicső müvész – de amily
kikezdhetetlen ez önérzet a méltatlanságtól vagy a tolakodástól, olyan
szerény igényeiben. A nép embere gyönyörüséggel legelteti és elégiti ki
nemzeti büszkeségét a régi uri világon, melyhez a jelen nyomoruságából
menekülnie kell – de nem mivel az urak urak, csak mert nem elég
nemzetiek s a néppel: nem társadalmian vagy életvitelben, mert ez nem
volna baj és természetes, de szeretetben, nemzeti hüségben nem elég
együttérzők. „Óh“, kezdi a Toldi Szerelme seregszemléjét, „ha ecsetem
most méltó volna rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok!
Összefoglalnálak egy bübájos körben. Hol magát az utód lássa, mint
tükörben. De… a versirót siker nem biztatja…“ S a szemle után meg is
mondja, hogy miért nem, s mi fáj neki a jelenben, ami elől a multba kell
menekülnie: „… ti, kiknek ősét a dal édes gondja. Nem hizelgő szóval
koszoruba fogja: Felhat-e hozzátok az egyszerű ének. Egyszerü kebléből a
nép emberének? Vagy hazai lantra fületek már gyönge. Föl sem veszitek
bár neveteket zöngje?… Sir bennem a lélek, és e mai kortul Vigaszképen a
mult dicsőséghez fordul.“ Nincs uri magyar, kinek ezen fajta neheztelés
ellen igazsággal s politikai érdeke s meggyőződése szerint kifogása
lehetne, s nincs paraszti magyar, kinek ne lelkéből szólna.

Nem mintha a megcsinálásnak e genieje különben is gondolkozó és érző
ember ne lett volna. Söt inkább nagyon okos, ritka józan s mély és
biztos itéletü elme volt, s olyan erős tudományos érzékkel, mely
természeti, kivált lélektani dolgokban ugyancsak közeljár az
intuicióhoz, tehát a genialitáshoz. Ezenfelül gondos és megalapozott
müveltségü – igaz, hogy főképp irodalmi s nyelvészeti téren, de éppen
ezek a terek azok, melyekbe majd minden többinek a talajvizei
átszivárognak. Nem kisebbitése hát ez elmének, csak mivoltának
meghatározása, ha megmondjuk, hogy az a jó magyar parasztész volt,
melyet magát sem kicsinylésből nevezünk ilyennek, hanem hü
megfigyelésével a valóságnak, hogy a magyarnál ugy, mint az orosznál, a
töröknél s általában a keleti népeknél: a gondolkodás módja végig a
társadalmi rétegeken rokon, s kiindulása, a népi, már maga is oly bölcs
és fejlett, hogy nem kell lényegében megváltoznia a magas rétegekben. E
parasztész, mint magánál a parasztnál is, Arany Jánosban a tisztes,
nyugodt, konszervativ liberálizmus felé huzott, s ha a jobbágyság ügye s
az akkori Ausztria ostobasága nem bonyolitja a társadalmi szabadság
ügyét a nemzetiével, Arany János nyilván annyira sem lett volna
kossuthista, mint a forradalom alatt volt, hanem lett volna csakis az a
szent és tudatos széchenyiánus, kinek az Elveszett Alkotmányból s a
Széchenyi Emlékezetéből ismerjük. Az a széchenyiánus s az a deákista. A
népnek tudásba emelkedett embere nagyjában egészen ugy érzett, mint
érzett az ősi középrend egyszerünek maradt bölcse, Deák, s mint a
mágnások közül a megvilágosodott elmejüek, a Széchenyi Istvánok, Eötvös
Józsefek, Kemény Zsigmondok, kiket világismerésük s világmüveltségük a
szabadsági törekvések vallóivá avatott. Amennyire a Magyarország
1514-ben s a Falu Jegyzője regényeknek nemeslelkü irója a paraszttal
együttérzett: annál több megértést és együttérzést nem kivánt maga a
falusi jegyző, Arany János sem, sőt nem kivánt a falusi nép sem. Hogy
Kossuth annyira meg tudta ragadni a magyar népet, az azért volt, mert
anyagi érdekeinél s magyar érzésénél fogva tudta, s ezenfelül személye
elragadó hatalmával, megigézni. De még igy is csoda s érthetetlenség
volna az ő óriás hatalma a magyar nép felett, ha olyasmi is nem volna a
nyitja, amire Kemény Zsigmond mutat rá, mikor a Forradalom Után cimü
fejtegetéseiben azt mondja a dinasztikus köröknek: hát nem látjátok,
hogy a magyar nép alapjában mennyire lojális s mennyire nem forradalmi?
hogy magát a forradalmat is tulajdonképp lojalitással csinálta,
mindenesetre az ő szokott hü engedelmességével, – azelőtt a császárnak
adott pénzt és katonát, mikor az kérte, a forradalomban Kossuthnak adott
pénzt és katonát, mert az kérte?!… Nem szólva arról, hogy magának
Kossuthnak radikálizmusa is inkább közjogi természetü volt, mint
társadalmi vagy gazdasági – hiszen tudjuk, hogy az emigráció alatt
Marxék mily gunyos haraggal támadták: reakciójáért. A hatvanhét után
saját életére ébredt Magyarország vezérlő emberei épp ezért nem is
annyira politikai ellentétben állónak érezték magukat Kossuthtal, mint
erkölcsiben, – nem demokráciáját ellenezték, hanem demagógiájától
tartottak, s a nehezen kialakuló uj rendet s általában a rendet
féltették az ő hatásának anarchiájától. A nép embere ebben is szent
meggyőződéssel s személyes hajlandósággal érzett együtt az uj rend
nemesi s főnemesi pilléreivel: Deákkal s Andrássyval, s a
negyvennyolcasságban, aminő például az alapjában szintén igen jámbor
hajlandóságu Tóth Kálmáné volt, nem a radikálizmust szerette vagy nem
szerette, hanem az anarchiát nézte le. „Deák Ferenc! megélünk mi Kend
nélkül, Kiványjuk a szabadságot Rend nélkül!“ csiklándozza a
demokratákat egy kis verses szösszenésében, a minőkben átfutó
hangulatait szokta volt papirszeletekre ráfelejteni – körülbelül ugy,
mint ahogy az ember gondolkozás vagy beszélgetés közben figurákkal
rajzolta tele az itatópapirost, s ez öntudatlan firkák néha többet
árulnak el igazi belsejéből, mint tudatos gondolatai. Egy helyütt pedig
tudatos haraggal fakadt ki: „A hazáról egy merész szót Én is ejték
hajdanában, mikor ennyit is nehéz vót: Most közömbös lettem s gyáva.
Most!… mikor szabadsajtó van És üvölt a pajkos gyermek (ezek nyilván az
egyetemi ifjak, kik közt akkor kezdődött a kormányellenes tüntetések
divata) S vénasszony az utc’ajtóban Nagy bátran fülébe ordit A
királynak, miniszternek…“ S egy harmadik helyen: „Ti vagytok-é, kik most
szavaztok, Szatócsok és részeg parasztok S megvesztek általa!?…“ Ez,
nyilvánvaló: a konszervativ lojalista világnézete, s Arany Jánosnál
annál tiszteletreméltóbb, mert nem elszakadás a népi gondolkodástól,
vagy megtagadása a népi származásnak, de mert inkább hü tolmácsolása. A
parasztész nyugodt, józan, mérsékelt, igénytelen, konszervativ és
öreges, s amily véletlen, olyan törvényszerünek tetsző, hogy ez a
halhatatlan s a művészet legmagasába emelkedett paraszt sohasem volt
fiatal, – öreg szüléknek volt gyermeke, kit testvérnénjének kellett
szoptatnia, mert anyja már nem birta, s költészete is a harminchoz közel
bugygyant ki belőle, mint meglett emberből, ki már leszámolt az ifjui
bolondságokkal. Arany János éppoly kevéssé radikális, mint ahogy nem az
a paraszt sem, ki ha megszerezte vagy kiküzdték számára a némiképp
emberi megélhetést s a bárminő csekély földszerzés lehetőségét:
erőltetés és komédia nélkül fér meg ugy törekvéseivel, mint
világnézetével egy omgéban a legnagyobb birtokosokkal.

Ez – legyünk vele tisztában s egyben az egész helyzettel – hazánknak
mezőgazdálkodó természetével függ össze. A föld mindenütt konszervativ,
nálunk is, s költőink a politikában – nem becstelenségből, hanem mert
becsületesek, tehát őszinték – kevés és derék uri emberek, kik
legmesszebb, ha a toryliberalizmusig jutnak el balfelé. Már Gyulai Pál
jól meglátta, hogy a mi forradalmunk inkább politikai természetü volt,
mint szociális, s épp ezért természetes, hogy ő is, meg Arany János is,
meg Jókai Mór is, kik annyira mindenestül résztvettek a forradalomban,
hatvanhét után természetes helyükön érezték magukat nemcsak Deák
mellett, ki legalább igazán tisztán s minden következtetést levonóan
liberális volt, de Tisza Kálmán mellett is, kinek liberalizmusa olyan
volt, mint akinek a fogát huzzák. Ez a kép még sokkal kimondottabb
volna, ha nem bonyolitotta volna, mondom, Ausztria azzal, hogy a
konszervatizmust s a klerikalizmust bolond ésszel a magyar nemzetet
elnyomó s a magyarság egy részének szivéhez nőtt protestantizmust
piszkáló eszközökké prostituálta. Ez bizonyos radikalizmusba
kényszeritette, hajlandósága és természete ellen is, a magyar nemzeti
érzést s a magyar protestantizmust. De még igy is megfigyelni való, hogy
a magyar liberalizmus legtisztább gondolkodójában, Eötvösben, s
legegészebb belpolitikusában, Deák Ferencben, megmaradt a
szocializmustól való ideges félelemben, s legnagyobb magasságában
valójában nem ment tul a lamennaisi s a montalemberti
neo-katholicizmuson, s a radikalizmus csak egy téren tudja lábát
megvetni: az egyházpolitikában, melyben a protestantizmus egy erős
poziciót átadott az államnak, csakhogy a katholikus klerikalizmust
kiszoritsa onnan.

A népet radikalizmus formájában nálunk egy költő képviselte: Petőfi. Oka
ennek nyilvánvaló: ez a dicső ifju, ha százszor a pusztához nőtt is
hamar lett városi ember, s katonáskodása alatt és Pesten megfürdött a
proletársor minden szennyvizében. Vállalkozók dolgoztatták és
sanyargatták idefenn s otthon apjának-anyjának már nem volt földecskéje,
hogy a fiu hozzájuk visszavágyhatott volna. Azok tönkrementek, ő
küzködött, s debreceni nyomoruságában egészen más szemmel olvashatta a
városi költőket: Bérangert és Heinet, mint annakidején Csokonay Bürgert
és Metastasiót. A párisi csatornákból kicsapott nagy francia forradalom
másképp kaphatta meg a padlásszobák lakóját, mint annakidején vidéki
kuriáján a nemes urat, Berzsenyi Dánielt. Az Apostol valóban lázadó
költemény, melynek hangulatáért nálunk vissza kell menni két
emberöltővel Martinovicsékig s Bacsányiig, kik szintén a Linzből s
Bécsből Budára s Pestre áthatott városiasság enclavéját képviselik a
szántott-vetett magyar föld közepett. Arany János a ragyogó Budapesten s
az Akadémia fényes palotájában (az ő szavai) is megmaradt falusinak, ki
az életet gyalog járja, s ha egy uri lócsiszár beveri sárral: nem pöröl,
hanem félreáll s letörli, s rajongó képzelete egyszerű kunyhót rak ott
keleten, hova fáradt teteme sóvárog. Petőfi, maga sem veszi észre,
Pestre feljöttében elhagyja a parasztot, s akivé itt válik, az már
nemcsak nép, de proletár. A forradalomban is idegenkedett Kossuthtól, –
hiszen valójában ugy is volt, hogy ez a forradalom alig volt forradalom,
sőt, Görgey személyében, már maga az előlegbe adott ellenforradalom
vezette. Petőfi ahhoz huzott, aki igazán forradalmat képviselt, igazán a
forradalmat, a nagy, világkavaró általános, a reakciót minden fészkében
felkereső forradalmat képviselte: Bemhez. S megint és itt is: amily
véletlen, olyan törvényszerü, hogy ez a forradalmi, ez a lázadó, az ő
polgári (a városi népben mindig benneszunnyadó polgári) erkölcsével a
feudálisan s parasztian földmives világban el nem férő költő fiatalon
szólalt meg s került a világ elé, sőt még ifju s fejét a valóság falának
éppen csak hogy nekivert volt, mikor el is kellett költöznie e világból,
mielőtt bele józanodhatott volna. Arany János haláláig – mert e sorokban
ez időkről volt szó – Petőfi körülbelül egyetlen költőnk, kinek
világfelfogása bonyolultabb a felvilágosult patriarkalizmusnál. Nincs
nagy költőnk, kire az irodalmi modernség valahogy mint ősére ne
hivatkozhatnék. De a radikalizmusnak alig van köztük őse.




Kérdések

_1917 március 20._

Gróf Bethlen István – igen komoly, informált s nem szavajátszó politikus
– nemrég nagy beszédet mondott a képviselőházban, melyből egyebek közt
kiderült, hogy Magyarországon nem is olyan mulatság magyarnak lenni,
mint az ember gondolná.

E napokban meg Darányi Ignác – miniszterviselt s mindenképp vezető
politikus, ki vezére a gazdáknak s mindenkinél jobban ismeri helyzetüket
s állapotaikat – nagy és bőadatu beszédben bizonyitotta, hogy
Magyarországon nem valami öröm, sőt sokban rövidség és veszteség
gazdának lenni.

S ha már mindez meglepő volt: az állunk is leesett tegnap délután,
hallván egy fiatal, tán még nem nagytekintélyü, de abban, hogy ő hogy
érzi magát, mindenesetre illetékes uriembertől, hogy Magyarországon
nemcsak hogy nem gyönyörüség, de valósággal ostromlottság s
szorongatottság kereszténynek lenni.

Ez az, ezek azok, amiket a kivülálló nem hinne, sőt megzavarhatná az
olyat is, ki, ha talán nem is él itthon, de ismeri ötven esztendő óta
egész törvényhozásunkat s politikai történetünket.

Mert, ugyebár: magyarellenes ez a törvényhozás nem volt. Üldözni a
magyart nem üldözte sem jogaiban, sem nemzeti s állami
birtokállományában. Sőt azt, hogy a nemzet s az állam magyar legyen:
törvényes intézkedésekkel is megtámogatta. S megforditva: 1868 óta alig
hozott törvényt, melyből kiderülne, hogy ez országban más fajok is
élnek, mint magyarok – s ami 1868-ban került volt a törvény papirosára:
e papirosról nem minden porcikájában ment le az életbe. Mit lehet még
tenni, ha ez sem elég?

A gazdák pedig – elvégre nemcsak a mezőgazdaságnak, de egyenesen a
földbirtokosságnak szolgálatában áll részben külpolitikánk, mindenesetre
egész vám- és kereskedelmi politikánk. Ahhoz képest, ahogy egyenes és
közvetett adóink ötven év óta emelkedtek s ahogy ez uj terhek a hazai
vállakon megoszlanak, szinte nem volna tulzás azt állitani, hogy nálunk
a föld adómentességet élvez. Iparunk s kereskedelmünk – ez nem hiba, ez
mezőgazdasági országban természetes, de viszont való, hogy szintén a
mezőgazdaságot, tehát megint csak a földbirtokot szolgálja. S ha a
pénzgazdálkodó hitelnyujtás nem is sietett kezére járni: vannak külön
pénzintézetek ugy nagy, mint a közép, mint a kisbirtokosság hitelügye
számára, s az Osztrák-Magyar Bank sem érzéktelen a gazdák óhajtásai
iránt. Mindezeken fölül, a főrendek vagyoni cenzusa révén, a földbirtok,
tehát a gazda, dominálóan benne ül a főrendiházban. S mindez nem elég
arra, hogy a gazdának olyan sorsot biztositson, ami méltó hozzá?

S végre a kereszténység. Mit lehet érte tenni, amit e haza meg ne tenne
s meg ne tett volna? A nem keresztény vallások elismertetése itt csak
legujabb keletü. Ellenben a vallás ügye, tehát főképp a kereszténysége,
szorosan összeköttetett a a népiskolától fel az egyetemig s a
minisztériumig az államéval. A magyar koronázás tulajdonképp katholikus
egyházi szertartás s viszont a tedeumok kormányzati szereplések. Az
egyházak bennülnek, hatalmas képviseletben, a főrendiházban, s
ezenfelül, roppant vagyonuk, kivált földbirtokuk révén, a keresztény
egyházaknak óriási a befolyásuk a társadalomra, a
képviselőválasztásokon, a gazdasági életre, a politikára. A magyar ugyan
a legtürelmesebb ember a világon, de nem kereszténynek lenni bizonyára
nem ajánlás előtte – szivesen és gyakran elnézi, de már ezzel is azt
jelzi, hogy olyasminek nézi, amit el kell nézni. Ha ekkora hatalom, ha
ennyi kiváltság, ha ily sok szeretet, tisztelet és tekintet nem tudja
Magyarországon uralkodóvá tenni a keresztény világnézetet: teremtő
isten, hát akkor mi tudja?

A kérdést éppen csak hogy felvetem – felelni nem tudok rá. Legalább is
nem pontosan. De hivatkozni tudnék egy magyar történelmi tényre és
jelenségre, melyből nálamnál avatottabb államférfiak talán le tudnák
vonni a szükséges politikát.

Ez a tény az, hogy Magyarországon betü szerint 1848, a valóság szerint
néhány évvel később óta, de valóban fel vannak szabaditva a jobbágyok. S
a jelenség az, hogy bár ez a nagy reform az akkori gazda-, földbirtokos
és uralkodó társadalomnak sok egyenes kárával s elmosódó hasznával járt,
egyrészt a maga idejében e társadalomnak nagy többsége követelte volt,
másrészt azóta sem akarja visszacsinálni. S mivel a hazafiság s a
felvilágosodottság ugyan sok mindenre képes és kötelez, de
öngyilkosságra bizonyára nem: e jelenség oka alig lehet egyéb, mint hogy
a jobbágyszabaditás végső soron nemcsak az egész országnak használt, de
azoknak a társadalmi rétegeknek is, melyeknek külömben egyenes káruk
volt belőle.

Hátha most is megpróbálnánk effélét? S ha, miután ötven esztendős védő,
pártfogó, megtámasztó s kiváltságoló törvényhozás még annyit sem tudott
elérni, hogy Magyarországon ma öröm vagy legalább is türhető volna
magyarnak, gazdának és kereszténynek lenni: megpróbálkoznánk a
megforditottjával? Megpróbálkoznánk szigoruan egyenlő mértékkel mérő,
jogokat egyformán osztó, érvényesülést egyenletesen elősegitő, a
magyarságot a müveltségnek, a kereszténységet az igazságnak, a gazda
érdekét a gazdasági egészségnek tényével biztositó, az államot pártok,
osztályok s felekezetek fölé emelő s a népakaratot közakarattá tevő
törvényhozással?

Ki tudja?

Hátha ekkor elviselhetőbb lesz Magyarországon magyarnak, gazdának és
kereszténynek lenni?




Doctrinairek

_1917 julius 10._

Mondják, hogy az indiánusok már háromszáz esztendővel ezelőtt
füzfavessző kifőzött levével borogatták sebeiket. Ez mindenesetre
geniális megsejtése a szalicilnak. De azért, ha megsebesülök, jobb
szeretem, ha Verebély, vagy Hűttl Hümér borogat, mint egy háromszáz
esztendő előtti indiánus.

Hogy mire mondom ezt? Gondolhatják: politikára. Arra, amivel nálunk a
szokványpolitikusok szokták lesommázni azokat, akiknek nincsen sem
hivataluk, sem mandátumuk, sem atyafiságuk, de tanultak, gondolkoztak és
elmélkedtek. Hogy ezek nagyon derék, de nagyon elméleti ábrándozók, mig
ők: ők az élet, a gyakorlat emberei. Ez az, amiben nem vagyok biztos.
Abban, hogy amiért valaki a maga számára élelmes, felebarátjai számára
is az élet embere. S abban, hogy amért valaki világéletében nem tünődött
semmin, nem tanult semmit, s nem lát tul az orrán: már ezzel a gyakorlat
embere.

Igaz: a szobatudós tévedhet. Csakhogy akkor nem tudós. Ha, mikor az élet
egy területéről elmélkedik, nem méri fel, nem gyüjti össze s nem veszi
számba e terület adatait, akkor nem elméleti ábrándozó, hanem felületes
kontár. Az megtörténhetik a tudóssal, hogy elmerül gondolataiba s
elhagyja valahol az esernyőjét, mig a gyakorlat embere a másét is
elviszi. De ha valaki, például, esernyőtudós, és nem tud olyan esernyőt
csinálni, ami felfogja az esőt, akkor nem tudós, hanem svindler.

Elvégre min épül a tudomány? Elvégre honnan vétetnek az elméletek? Nem a
gyakorlat tapasztalatain-e? Nem a valóság felméréseiből-e? Nem a
tüneményei közt való tájékozódáson, nem ezeknek összehasonlitásából?
Kanásznak igen jó lehet a kanász, ki már kora ifjuságában disznót
makkoltatott, de külömben nem ért sem anatómiához, sem vámpolitikához.
Ám hogy, mondjuk: állategészségügyi főfelügyelőnek mért volna inkább
való, mint aki megjárta a gazdasági főiskolákat, s ismer minden állatot
kivül-belül, s ismeri s egymáshoz mérte minden világrészek tenyésztési
és gazdasági állapotait, szokásait és haladottságát, azt nem tudom
megérteni. A cigánymuzsika szép muzsika, de Nikisch vagy Mahler mégis
csak különb operaigazgató volt, mint volna Banda Marci. Nem tudom hát
átlátni, hogy főszolgabiróság, sőt még főispánság is politikai vezetésre
mért kvalifikátum inkább, mint a politikához való tudományos hozzáértés.

A valóság az, hogy az ugynevezett gyakorlati emberek beválnak vagy
legalább is nagyobb bajt nem szereznek rendes időben, mikor valamely
nagy fordulat hullámait kell elültetni s hirtelen lett változások
gyümölcseit kell kivárni. Ügyességükkel, jó szemükkel, szokásra járó
kezükkel jól eligazgathatják a nem bonyodalmas dolgokat. Ellenben: éppen
vezetésre nem valók. Mert gyakorlottságuk a multra vonatkozik. Mert
megszokásuk eltompitja fülüket a füvek növése iránt. Mert az ujat zavaró
körülmények érzik, s tolakodó hetvenkedésnek, ha a holnap különbözni
akar a tegnaptól. A gyakorlat embere reformot éppugy nem követel s nem
készithet elő és nem vezethet, mint ahogy a vén kocsis nem kivánkozik
automobil után s nem is tudja megszokni a soffőrséget. Az automobilt s a
repülőgépet nem a kocsisok találták ki, hanem a tudósok. Soffőrök és
pilóták csak akkor ültek rá, mikor már megvolt. A gyakorlati kocsis, ha
a hajtás nem megy előre, keresi a hibát a kocsiban, keresi a lóban,
keresi, sürü emlegetésükkel még a mennybéli hatalmakban is. Csak kettő
nem jut eszébe. Hogy lehet, hogy ő nem való a bakra. Vagy, hogy hogy
egyik napról a másikra a föld hátastul megváltozhatott.

Elméleti ábrándozók… doctrinairek… furcsa, ezt a szót mintha már
hallottuk volna. Hogyne, hogyne – sőt éppen itt Magyarországon. S nem is
érdektelen időkben: most hatvan, hetven, nyolcvan év elött. Akkor, a
mult század negyvenes éveiben, élt Magyarországon egy pár különös életü
fiatalember, ki ahelyett, hogy a gyakorlatban gyakorolta volna magát:
angol, német és francia könyveket bujt. S kik, mig az élet emberei az
életnek éltek, tanulmányok, sőt ujságcikkek irásával vesztegették a
drága időt, sőt azt a már akkor is antizsurnalisztikus különcséget is
elkövették, hogy napilapba irtak tanulmányokat, s vezércikkek helyében
folytatásos szakértekezéseket. S a legelvontabb s legidegenebb
dolgokról. Például: az állam fogalmáról s rendeltetéséről. Például: a
polgár szabadságáról s jogairól. Például: a központi igazgatás
szükségéről s a városoknak, (az idegennyelvü és származásu magyar
városoknak!) nemzeti hivatásáról. Semmi érzékük nem volt a legszentebb
hagyományok iránt, s egyikük nem átallott paskvillszerű regényt irni a
legbeváltabb nemzeti védőbástyáról, a vármegyéről. Azt lehet mondani,
hogy, egyfelől, hiján voltak minden történelmi és faji érzéknek, s hogy,
másfelől, hiján voltak minden élelmességnek és gyakorlatiságnak. Ezek a
fiatal emberek vagy férfiak, akiket a gyakorlat akkori emberei ugy
jobbról, mint balról, ugy fent, mint lent, felhőbenjáró álmodozóknak s
nemzetietlen doctrinaireknek tartottak, nevük szerint Báró Eötvös
József, Báró Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Szalay László és Csengery
Antal voltak. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik Petőfivel, a
költővel, együtt érezték meg, micsoda láva forrong s van kitörőben a
békés magyar föld alatt. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik az
összeomló helyébe egy uj Magyarország gondolatait rakták le alapnak.
Ezek az alapok voltak azok, miken a forradalomban összeomlott
Magyarország huszéves élőhalál után diadalmasan épült ujra. Ezek az
akkori doctrinairek azok, akikből s elméleti ábrándjaikból él
hatvan-hetven esztendő óta az ország gyakorlata. S ha ez az ország ma is
megvan, s van életképessége, hogy mostani élete beborulván, uj életnek
derüljön: azt a doctrinaireknek köszönheti.




Nemzetiségi álom

_1917 október 3._

Az éjszaka azt álmodtam, hogy oláh vagyok.

Ugy volt, hogy este egy kicsit fel is öntöttem, meg aztán az esti lapok
elolvasása közben aludtam el s azok tele voltak: egyik hasábjukon a
kolozsvári választójogi gyüléssel, hol kimondták, hogy a választójog nem
nemzeti veszedelem, másik hasábjukon az Erdélyi Szövetség gyülésével,
hol kimondták, hogy arra való az állam, hogy a választójog ne legyen
nemzeti veszedelem. Mondom: elaludtam s azt álmodtam, hogy oláh ember
vagyok, erdélyi oláh ember, tagja a nemzetnek, mely veszedelemben forog,
tagja az államnak is, melynek a nemzetet e veszedelemtől meg kell
mentenie.

Igen különös volt, mondhatom. Ébren az ember megszokja azt, ami van, s
nem csudálkozik rajta. Álmában azonban mintha álmából keltenék fel,
olyan csodálkozva néz körül. Olvastam egyszer az ötletet, hogy igy is
van – a világot s az életet csak álmodjuk, az alvás olyasmi, mint a
hajnali álom, kezdete az ébredésnek, s a halál a teljes ébredés. Van-e
valaki, aki azt kivánja, hogy szülőhazája ilyenfajta ébredés után lássa
meg igazában, hogy mi a nemzetiségi politika?

Egy keveset álmomban megláttam belőle. Azt álmodtam, hogy visszatérjek
rá, hogy erdélyi oláh ember vagyok, s olvasom az estilapokban a nagy
beszédeket, mik mind énrólam szólnak. A betük megelevenedtek s helyükbe
emberek és szájak termettek elő. Az emberek öklüket emelték rám, a
szájak itéletet mondtak. Az egyik azt mondta, hogy veszedelemnek
veszedelem volnék ugyan, de hála istennek, se nem osztok, se nem
szorzok. A másik azt mondta, hogy ilyen jól ugyan nincs, de lehet tenni
róla, hogy ne árthassak. Némi földet kell csak hóditani hátam mögé, s
ezt megrakni őrökkel, hogy ügyeljenek rám. Azonfölül az iskolákat is ugy
kell megcsinálni, hogy ott is énrám ügyelhessenek. Nem szólva róla, hogy
az igazgatás, amit én fizetek, de a kormány is, amit én is fizetek: mind
arra való, hogy énrám ügyeljen. Tulajdon hazámban. A tulajdon nemzetem.
A tulajdon államom. Ezen a földön, hol, mint délelőtt felém dalolták, s
ahogy a nagy nemzeti költő, az én nemzeti költőm is, dalolta: élnem,
halnom kell, mert a nagy világon e kivül nincsen számomra hely…
Mellesleg: a nemzetközi szocialista elvtárs is ugyanezt magyarázta: hogy
ugyan mit félnek tőlem – hiszen sokkal tudatlanabb és szegényebb vagyok,
semhogy árthatnék. Ugylátszik: ha énrólam van szó, a Marseilaise, sőt az
Internationale sem más, egy cseppet sem, mint a Szózat.

Az álom hamar asszociál, s Rouget de Lisleről s Vörösmartyról eszembe
jutott Petőfi s a szörnyü szó, mit a magyar ifjakról irt: Ti fekélyek a
hazának testén!… A végén azt éreztem, hogy az vagyok én.
Kétmillomodmagammal: fekély a haza testén. Felemelő érzés nem volt. S
forró szerelmet sem keltett bennem a haza, a nemzet az állam iránt,
melynek tagja vagyok.

… Az álom nemcsak hamar asszociál, de furcsán is. Kolozsvárról hirtelen
egy másik ódon városban találtam magamat, kápláros kisvárosban, mely
idegen volt előttem, de mégis odavaló voltam. Az idő is idegen volt, de
azt éreztem, hogy ebben élek. A tizennyolcadik század volt, s nem oláh
ember voltam már, hanem porosz alattvaló, s kisfiu voltam, kis berlini
utcagyerek, s az utca is, hol a többi kisfiuval gomboztam, az akkori
Berlin volt. S éppen rémült szaladásnak kerekedtem, mert az egyik fiu
hirtelen elkiáltotta volt magát: jön az öreg! S jött is: Frigyes Vilmos
király volt, egy nagy darab csizmás, parókás ember, s furkósbotnak
beillő sétabotját emelgetve, döngő léptekkel szaladt utánunk. Egyönket
el is érte, fültövön csipte s furkósbotjával keservesen elhusángolta. A
kölyök visitott, az öreg pedig magából kikelve orditozott: mit szaladtok
előlem, – szeressetek, a teremtésteket!




Tristia

_1921 november 15._

Az itt következő panaszt eredetileg németül irtam, valamely
cseh-szlovákországbeli német lapnak szánva, minek utána volt olvasóim
egy része most ezeknek lett közönsége.

Aki e sorokat irja: az utóbbi harminc esztendőben szorgalmas munkása
volt a magyar irodalomnak, de amit irni kiván, nem igyekszik irredentás
hatásra. Csak számot akar adni, minden következtetés nélkül: az uj
cseh-szlovák köztársaság irástudói előtt az olyan iró lélekállapotáról,
kinek érzése egy dolgos férfiéleten át Ó-Magyarország épségében mint
valamely természeti adottságban gyökeredzett, s ki most
természetellenesnek érzi, ha kerités mögül és rácson át kell voltaképeni
olvasóihoz áttekintgetnie.

Ez a különös a mai magyar tollforgató helyzetében, ki nem mától fogva
az. A részek, mik a vesztett háboru után Magyarország testéről
levétettek s a szomszédországokhoz függeszttettek, legfőbb tanyái voltak
az addigi magyar müveltségnek. Kivált az irodalminak. Budapest, a
nagyváros, nekilenditette ugyan a modernséget, ám ez uj irodalom igazi
közönsége a vidéki városok voltak. A kiváltságosokat, kik lakósai
lehetnek, a nagyváros mindenfajta benyomással izgatja, s nem szorulnak
csakis az olvasásra, sőt alig érnek rá. S arra sem szorul a nagyvárosi
ember, hogy mintegy megnyugtassa önérzetét – városainak szinvonalában
meg van a kezessége az övének is. A vidéki müvelt ember inkább fél, hogy
el talál maradni a világ mögött, s mentül árvábban teng a magának élő
kispolgárság közt, annál jobban rá van utalva – hogy a világkulturával
való összefüggést el ne veszitse – az olvasásra. A kisvárosi ember
számára a betü pótolja a nagyvárost, s a költőkkel s publicistákkal való
közönségi társalkodás a szalónt. Innen a hálás kiváncsiság, amivel
például vidéki felolvasáson fogadják az irót, ki otthon az ő
nagyvárosában az utcán tán fel sem tünik s észrevétlen élhet kávéházban
s szerkesztőségben. A snob is, de az is, ki becsületesen eped magasabb
után, éppen e magasabbnak kisugárzását sütteti belőle magára.

Olyan birodalmakra, melyek több hajdani országból álltak össze s igy
több a nagyvárosuk, mindez talán kevésbbé áll, mint olyan centralizált
országra, aminő Ó-Magyarország volt, hol ugy a politika, mint a gazdaság
száz éven át a közép, a főváros felé hajtotta mind a nedveket. A maguk
is fejlődő vidéki városok a fenségesen fellendült Budapesthez képest
egyrészt ugy is álltak, mint ahogy a francia vidéki város vonul meg egy
Páris árnyékában. Másfelől azonban nem egy olyan vidéki városunk volt,
mely e mai fejlettségében mindössze nyolcvan éves Budapesttel szemben
régibb kulturkezdetek, visszanyulóbb hagyományok, gyökeresebb müveltség
jogcimére hivatkozhatott. Budapest bizonyára egyike a világ
legintelligensebb városainak, de nem ugy a legintellektuálisabb, mint
ahogy Páris teszi, ősidők óta, első sorban a francia közönséget, a
francia olvasót. Az ujabb s az ujra értékelt régi magyar irodalom igazi,
mert ájtatos, mert olvasásra utaltabb olvasója a vidék volt, a városok s
a városkák, melyeknek maguknak is megvoltak kisebb vagy nagyobb
ujságjaik, komolyabb vagy játékosabb irodalmi társaságaik, orvosaik,
ügyvédeik, biráik s kereskedőik, kiknek – nem is olyan rég volt –
ellátottságukból, olyikuknál jómódjukból lelkiekre is jutott. Ami lelki
szomjuságot a kereskedelemmel, iparral és pénzzel való foglalkozás
nevel: Ó-Magyarország vidéki városaiban égett – ezek tették a magyar iró
igazi közönségét, s ezeknek érzi most hiját.

Mert Ó-Magyarország városai a felvidéken találtattak, a földrajzian
végzetes félkörben, ahogy a hegyek a magyar alföldet bekoszoruzták. S
épp e koszorut veszitette el, s országa a sikságra, népe a parasztira
csökkent össze. Hatvannál több került Ó-Magyarországbeli jelentékenyebb
város idegen fennhatóság alá, s bennük a magyar irónak tulajdonképpeni
olvasói. Egy régi magyar versben a hőse szétnéz: „Szertenézett s nem
lelé Honját a hazában.“ A mai magyarországi költő is igy él. A paraszti
nép, mely Uj-Magyarországnak java lakosságát teszi, legalább egyelőre,
mig az elhanyagoltság félálmát ki nem dörgölte szeméből, aligha találja
meg ugy, mint az ipari munkásság megtalálta volt, ahhoz a
tulfinomultsághoz való közét, mely az utóbbi évtizedek magyar irodalmát
oly becsessé tette. Maguk a költők is, ha személyük végső szálaival még
ugy a talajban gyökeredzenek is: a fejlettség lombsudaráról aligha
találnak már le a paraszti gondolkodás szükebb földszintjére. Ha a
magyar iró, a magyar nyelv különösségeinél fogva, még ugy csakis olyan
olvasóra számithat, kinek e nyelv félig-meddig anyanyelve:
intellektuálitásában szinte közelebb áll az idegen intellektuálishoz,
mint paraszti atyjafiához. S annál forróbban vágyódik azok után az uj
országokban élő atyjafiai után, kik lelkiekben is egy atyának fiai
ővele, s együtt teszik a költő s az olvasó atyafiságát. Ezekből
elszakitva tönkremegy, mint a tintahal, ki körül az apály elszitta a
vizet.

S volnának bár a politikai állapotok egyenletesebbek, s a magyarországi
iró s az ő volt közönsége közt a közlekedő lehetőségek szabadabbak, mint
aminőek ma még: ez az uj helyzet még igy is szokatlan volna számára. A
csehnémet iró régtől fogva megszokta, hogy irásközben gyepün tulra
nézzen, más országbeli atyafiságához. Elméletben még világpolgárnak is
el lehet képzelni valamely világnyelvü költőt, ki, tollal a kezében, az
egész földtekére gondol. Ám igy, egyik szemével a világpiacon, nálunk
eddig csak a budapesti szindarab-export dolgozott, különben a magyar
költészet magában termékenyült a költő szülőföldjén, melyen kivül csak
Bukovinában akadt két-három falu s Amerikában tetemesebb
kivándorló-gyarmat, ki magyarul tudott, de csak ujabban számit a magyar
könyv számára. Igy szokta meg a magyar iró, jobban, mint más, hogy
olvasóját szóból értesse, bonyolultabb dolgokat is csak futtában
ujjheggyel érintsen, mint a pap, ki ugy ismeri hivőjét, hogy önkéntelen
tudja, melyik egy szóval lehet megmozgatni egész lelki tartományait. A
magyar iró megszokta, hogy tekintetek nélkül irjon, – olyan élesen, vagy
olyan gyengéden, mint ahogy otthon szokás, idegen fülekre, jogokra,
igényekre nem gondolva. Szabadkőmivesi meghittség a földivel szemben,
nemtörődés másokkal: ebben a hagyományban nevekedett a magyar iró.

Magyarország feloszlatása ez adottságokat egy csapásra megváltoztatta.
Amig az uj birodalmak s Uj-Magyarország közt a békeállapot végkép helyre
nem áll, a magyarországi iró egyáltalában el van szakitva megszokott
olvasóitól, – mikor szive csordultig tele van, nincs ki előtt kiöntenie,
s lelke kiszárad, mint a kinálat, kereslet hián. De ha majd jobb is lesz
közlekedésben és igazgatásban, s az uj birodalmak uj alattvalóikkal s a
határokon átszóló idegenekkel szemben maguk lesznek a türelem s a
megértés: már a türelem ténye is kötöttség, s bilincs, amibe nem vernek,
gondolást jelent e bilincsre, tehát tekintetet, tehát megriadtságot. Ma
olyan a magyarországi iró sorsa, mint a férjé, kitől elvették a
feleségét, s ő kinn a gyaloguton, az asszony benn a rács mögött ha
válthatnak egymással egy pillantást. Idővel e szigoruság nyilván
enyhülni fog. De még akkor is ugy lesz majd a magyarországi iró az ő
idegen országbeli atyafiságánál, mint akinek el kellett adnia a
birtokát, s most az uj gazda meghija a kastélyba. A ház uj ura lehet
tökéletes uri ember, és lehet meghatóan rajta, hogy a vendég az ő
szokott szobáiba kerüljön, s szokott emberei törődjenek szokott
szokásaival – de vendégnek lenni valahol, hol máskor otthon voltak, már
magában leveri az embert, s fojtogatja nyeldeklőjét, a gazdának tán még
jobban, mint a vendégnek…

Mindez, mégegyszer mondom, nem kiván lenni sem rekriminálás, sem
captatio benevolentiae – a magyar iró természetesnek véli, hogy a
szomszéd országokban nemsokára oly teljes lesz a lelki s a közeledő
szabadság, hogy semmit sem kell megadni, mert már meg is van. Ám még ily
feltétlen szabadság közepett is a változás ránehezedik majd lelkére.
Mert e szabadság közepett és éppen következtében, maguk az elszakadt
atyafiak is megváltoznak majd, – uj környezet és uj viszonyok halk
állandósággal halkan átformálják őket, – a további magyar fejlődés más
rythmusban s s más interferenciákban folytatódik határokon innen és tul,
– régi törekvések elhalaványodnak, uj hagyományok alakulnak, megmásul a
rezonancia s felüti fejét a diskrepancia… elidegenedés ereszkedik a
lelkekre, s lefogja a közlékenységet… A magyar költő mint politikus a
magyar épség ügyével ugy állhat szemben, ahogy az ész parancsolja, s
szivében is leszámolhat a valósággal, ahogy tud: maga a magyar irodalom,
mely az utóbbi évtizedekben ugy egeknek lendült, sulyosan megérzi majd
Magyarország sorsát.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Tudniillik: épp a Kraus akkori budapesti felolvasása
napjaiban a magyar sajtó ellenséges törvényhozással szemben állt
védekezésben.

Szerző jegyzete.]




TARTALOM

  Előszó  5
  De senectute  7
  Duperdussin  13
  Még egyszer Duperdussin  22
  Az őrült tanitó  28
  A piros pizsama  34
  Nők és jogok  39
  Szerelmes rajzok  46
  A millenniumi emlék  52
  Stílus  59
  Filmek  64
  Levelek  70
  Karl Kraus  75
  Anatole France  81
  Az utolsó király  86
  Üvegház  91
  Görgey  96
  Arany  101
  Arany s a politika  109
  Kérdések  115
  Doctrinairek  118
  Nemzetiségi álom  121
  Tristia  123


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

25 |legmeggyőzőbbben |legmeggyőzőbben

26 |varrróleányt |varróleányt

60 |királvsirokról |királysirokról

92 |le egymásssl |le egymással

94 |engedhet:ük, hogy Nagy-Szerbia |engedhetjük, hogy Nagy-Szerbia

99 |érzi, hngy |érzi, hogy

111 |Kemény Zzigmondok |Kemény Zsigmondok]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65905 ***