The Project Gutenberg eBook of A balatoni utazás vége by Károly Eötvös

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 315. oldalon található.

A BALATONI UTAZÁS
VÉGE

SZEGEDY RÓZA HALÁLA.

(Betegeskedése, szobái, áhitatos lelke, szent képecskéi. – Kik látogatták halálos betegségében? – Utolsó szavai. – Szegedy Róza kertecskéje. – Mit bizonyit a halotti anyakönyv?)

A vég közel volt már. A fenséges fény kialudni készült, melynél a nagy költő ihlete lángra lobbant.

Szegedy Róza történetét eddig meg nem irták. Pedig még nem született nő a magyar faj kebelén, kinek alakját a költészet dicsősége ugy körülvette volna, mint az övét. Története a nemzet mivelődésének történetéhez tartozik. Emléke szent és dicső.

Halálának körülményeit akarom itt ismertetni. Hamvai már régóta porlanak. Hetvenegy esztendeje lesz néhány hónap mulva, a mikor sirjába 1832-ik évben május hó 18-án lefektették.

Gyermekkoromban érdeklődtem már neve, alakja és története iránt. Egy-két év mulva ötven éve lesz már, a mikor sirját először fölkerestem. Azután husz év mulva kerestem föl s végül két év előtt. Most már kötelességem mindent elmondani, a mit haláláról tudok. -2-

Gyermekészszel nem gondoltam arra: akkor kérdezősködni róla, a mikor még lehetett volna, a mikor még százan, meg százan éltek, a kik őt ismerték s tiszteletükkel és rajongásukkal körülvették. A mikor még élénk volt róla az emlékezet s közénk s életének hagyományai közé nem szállt le a feledés köde. Mikor eszembe jutott: akkor már késő volt. Akkor már kevesen éltek, a kik szinről-szinre látták s vele ismerősök voltak. S az ő beszédüket is kétféle feledés csonkitotta meg. Az ő feledésük s az enyém. Hiszen mindent följegyezni akkor se jutott eszembe.

Élete folyamán sokszor volt beteges. 1831-ben csaknem egész éven át gyöngélkedett. Férjének legbizalmasabb egyik barátja az én egykori öreg barátom, Fülöp József volt, vármegyémnek mind haláláig tiszteletbeli főmérnöke. Ő beszélte nekem, hogy 1831-ben már mindig komoly volt. Sőt szomorunak látszott. Arcza halavány, szine hervadozó, csak sötét égszinkék szemeiben volt meg a régi sugár. Nem volt már fiatal, közel volt az ötvenhetedik évhez. Haja már szürkülni kezdett, noha nem igen lehetett észrevenni. A Szegedy-család szőke hajszine volt az övé s ezen kevéssé látszik meg a dérnek szürkesége, melyet ráhullat az élemedett kor. Ez évben valami Rédl nevü sümegi orvos látta el tanácscsal. Fizetést nem fogadott el, de a mikor a betegség sulyossá kezdett válni, akkor a nagyobb orvosi tekintélylyel biró Stamborszky orvost hivták a beteghez. Rédlnek szerény, de azért tisztes ajándékot adott a költő. -3-

A szent emlékü asszony nem volt kényes. Bár nagy családból származott s a legelső főuri családokkal állt rokonságban, mégse feküdt ágyba, a mig csak lábain állni tudott.

A belső gazdaságot ezentul is ő vezette, háztartásának számadási könyveibe ezentul is pontosan följegyzett mindent. Nagyszámu belső cseléde volt. Szakácsné, szobalány, két szolgáló, két bejáró asszony. Nagy szelidséggel, de még betegen is feleselt velük. Konyhára, éléstárra, apró állatjaira csak ő ügyelt föl. A háznak jóléte, fénye, tisztasága, az asztalnak gondja az ő vállain nyugodott. A vezetést csak az utolsó négy-öt napon engedte ki kezéből. Férjének, a nagy költőnek elég dolga volt a külső gazdasággal, a közügyekkel, a tenger adóssággal s a nagy ábrándokkal, melyektől elszakadni soha nem tudott.

A költő anyja Sándorffy-lány volt. A sümegi Kisfaludy-ház, a melyen ott van a nagy költő márványemléke, Sándorffy-örökség. A ház ma is ugy áll, a hogy másfél század előtt az öreg Sándorffy épitette s a hogy azt 1809-ben Kisfaludy Sándor megtoldotta. Két szobával s egy keresztfolyosóval toldotta meg. Nem nagy szobák ezek. Egyik dolgozó s a másik pipázó férfiszoba volt a férfivendégek számára.

E két szobán kivül három szobája volt a Sándorffy-háznak. A nagyasszony belső birodalma volt mind a három. Az utolsó mellett volt a konyha. Régi divatu, sütőkemenczés, nyitott tűzhelyü konyha. A zárt katlannak, takaréktűzhelynek még akkor nemesi házakban -4- semmi nyoma nem volt. A konyhán túl volt a tágas cselédszoba a női cselédek számára. A nő hálószobája a konyha mellett fekvő utolsó szoba volt.

Ebből nyilt az ugynevezett középső szoba. »Középső«, e néven lett hiressé, igy nevezik most is. Ez volt a nő diszszobája, a terem. Előkelő vendégeit itt szokta fogadni. Innen nyilt a harmadik szoba, mely egyuttal női vendégszoba is volt. A férfivendégeket a toldalék két szobában szokták elszállásolni. Volt egyébiránt vendégszoba még az udvarbeli épületekben is.

Sulyosabbá az 1832-ik év április havában, a hónapnak végén lett Szegedy Róza betegsége.

Néhány napig még akkor is rendes hálószobájában feküdt. A mint azonban a betegség fájdalmasabb lett, a konyha zaját, a lányok vihogását nem tudta türni. Halálos ágyát átvitette a »középső« szobába. Innen távol esett a konyha zaja is, a férfiszobák zaja is.

Nem idegeit bántotta a zsivaj. A régi magyar nemes asszonyok közé tartozott, a kik nem ismerték az idegességet. Nem is volt meg hajdan ez a furcsa betegség. A jó gazdasszony annyit járt a napon, szélben, hóban, szabad levegőn, hogy ezt a betegséget meg nem kaphatta.

Gyöngéd, vallásos és álmodozó lélek volt. Lánykorát nagy szerelmi bánat s szomoru, de fenséges ábrándok töltötték be. Életre-halálra szerette a nagy költőt, a délczeg ifjut. De 1796-ban viszály ütött ki köztük. Az ifju, a ki akkor 24 éves volt, elment -5- világgá, a francziák ellen folyt véres háboruba. A husz éves szüz árva szivvel, bús lélekkel maga maradt. Isten szerelmében, a vallás édes vigaszában keresett menedéket. Mikor nagy vagyonu, fényes állásu, deli alkatu imádók legyeskedtek körülötte; mikor a rokonok rajt hajtottak, hogy vesse le szüz fátyolát s adja kezét méltó ifjunak s mikor attól félt, hogy ereje eltalálja hagyni s szerelméhez s örök fogadásához hütlen talál lenni: mindig isten anyjához, a boldogságos szüzhöz folyamodott s álmodozó, gyötrött lelke mindig az egekbe vágyakozott. Ismét és ismét zárdába akart menni, hogy Jézusnak legyen örök szüz menyasszonya, semmint az eltünt ifjuhoz való szerelmét megtagadja. Pedig az az ifju minden nap a halállal állott szemközt s éveken át nem is gondolt arra, hogy valamikor vele egyesülhessen.

S most, a mikor már háta mögött volt a hosszu élet s a mikor a halál közelgett feléje: szüz hajadon korának mély vallásos ábrándjai, az áhitatnak istenre és a halhatatlanságra néző vágyai lepték el szentséges lelkét.

Csaknem rajongó lett haldoklásának napjaiban. Imával és édes könnyekkel tölté nappalait s éjszakáit. Nem félt a haláltól, vágyott megdicsőülésre. Imádkozott szüleinek s elhalt testvérének mennyei üdvéért s férjének és élő testvéreinek boldogságáért. És a szegényekért és rokonaiért és barátaiért.

Az egyik boldogságos szüz Margitnak képe. Egyszerü, kis, vallásos képecske, bizonyára megvan sok kegyes család birtokában. Most e pillanatban meg nem tudom mondani, hol és mikor láttam, de bizonyos, hogy azt a szent képet láttam, melyen Szegedy Róza haldokló lelke révedezett utoljára.

A kép a szüz királykisasszonyt ábrázolja. Ruhája, a mely testét érinti, hófehér. Felső öltönye mintegy palást, csillagokkal behintett fekete szövet. Homloka félig fehér kendővel be van kötve, mint a zárdai szüzeké. Lábainál porban fetrengő korona, háta mögött a Duna vize, csónakos emberekkel. Arcza jobb oldalán ez van a papiron: Beata Margareta Virgo. Boldogságos szüz Margit. Jobb felől pedig ez van irva: Belae quarti regis Hunniae filia. Negyedik Bélának, Magyarország királyának lánya.

Sok szent képecskéje volt a dicső emlékü nőnek. Külön is, imakönyveiben is. De halálos ágyához éppen ezt választotta vigasztalóul. Annak a királylánynak a képét, a ki félreállt a világ elől s annak minden fénye, dicsősége és boldogsága elől, hogy puszta szigeten magányosan ajánlhassa föl szüz lelkét a mennyei boldogságnak.

Másik ereklyéje volt egy feszület, egy kis kézbeli szent emlék. Kisfaludy Sándornak nagy szerepe volt az 1809-iki franczia háboruban a nemesi fölkelés körül. E szerepét mint József nádorispán és fővezér hadsegéde töltötte be. A nádor felette becsülte és szerette a nagy költőt. 1809-ben Szegedy Róza is meglátogatta -7- férjét Budán a nádori palotában. A nádor ekkor tisztelgett nála s emlékül ezt a feszületet ajándékozta neki.

Csinos és érdekes mű. Ezüstből van. Rajta a keresztre feszitett megváltó képe fehér és rózsaszinü zománczból. Lábainál halálfej. Feje fölött kis táblácskán Pontius Pilatus feliratának négy betüje. Jesus Nazarenus Rex Judeorum.

Ez ereklye most Kisfaludy Sándornak, tatai királyi közjegyzőnek birtokában van, a ki a nagy költő Mihály testvéröcscsének unokája. A költő hiven őrizte ez ereklyét s halála után Kisfaludy Dénesnek, unokaöcscsének jutott.

Utána szállt fiára, a tatai királyi közjegyzőre, ki szives barátsággal mutatta meg nekem. Kezembe vettem, sokáig elnéztem. Hideg ércz, élet nélkül való tárgy, emberi kéz csinálmánya. De a megváltónak szenvedő arcza s lábainál a halálfej gondolatok és érzések áradatát hajtja lelkünkbe.

Im ez volt utoljára a szent emlékü nő kezében. Ezt csókolta, ezt szoritotta kebléhez utoljára. Mikor szeme már az élet és halál határán révedezett, szemeinek édes sugara ezen tört meg utoljára. S lelke, mint madár a virágos galyról, innen röppent fel a magasságba.

Idvezitőnk azt tanitja: látogassátok a betegeket. Szent és csodálatos tanitás ez. A kit elhagyni készül az élet s a ki elhagyni készül a világot: keressék őt -8- fel azok, a kik szerették s a kiket szeretett. Lehet-e az utolsó utra édesebb érzéssel elindulni?

A jó Anna, Mayer József őrnagy felesége Nemes-Dömölkről bizonyára nála töltötte az utolsó napokat. Ez volt a nagy költőnek legfiatalabb testvérhuga. Még kis leányka volt, mikor bátyja összekelt Szegedy Rózával. Éveket töltött a fiatal pár házánál s valósággal Szegedy Róza növendéke volt.

Jöttek látogatók a szomszéd falvakból és városokból, a Kisfaludy- és Szegedy-családok rokonai. Hetven év előtt az Üdvözitő tanitását még jobban követték az emberek, mint ma. Akkor még a halálos beteg szelid ápolása is atyafiságos és hű rokoni kötelesség volt, a melyet szivből teljesitettek. Az ápolás még akkor nem volt különös keresetmód; zárdaszüzeket, vörös-keresztnőket nem bocsátottak a haldokló mellé. Csak azokat, a kiket ismert s a kiket szeretett.

Az egyik volt Rosthy Katalin, Oszterhuber Ferenczné, kegyes jólelkü asszony. Rokonságban állott közelebbről vagy távolabbról mind a Kisfaludy-, mind a Szegedy-nemzetséggel. Ősi család ivadéka. Az ős együtt jött be Árpáddal; száz év előtt még virágzó nagy család, mely azonban tul a Dunán már kihalt vagy onnan elköltözött. Négy évvel később ő is elhunyt.

A második volt Szentgyörgyi Horváth Borbála. Dabronyi Cseh József felesége. Három évvel volt fiatalabb, mint Szegedy Róza, de együtt leánykodtak s mindig -9- jó barátságban éltek. Több mint husz évvel élte túl dicső barátnéját.

A halálos beteg a háztartás vezetését az utolsó óráig nem eresztette ki kezéből. Számadási naplója bizonyitja ezt. Utolsó bejegyzése halála előtt tizenkilencz nappal történt. Ekkor már az ágyból nem tudott fölkelni.

Közlöm utolsó bejegyzését, de ezen meg ne ütközzenek szives hallgatóim. Ez bizony mindennapi közömbös dolog. Nem bölcs mondás, nem is vers, nem is képzelgés és ábrándozás. Hanem mindezeknél becsesebb. A nemes magyar urnőnek, a jó gazdasszonynak imádandó gondossága.

Sulyos betegsége alatt éppen Szent-György napja volt, a belső cselédek változása s bérfizető napja. Ápril 29-én ezt irta számadó könyvébe:

– Eörzse szakácsnét végkép kifizettem. Panni szolgálót szintén. Zsuzsi szolgálót szintén. Náni szakácsnénak foglalót adtam.

Cselédjeinek vezetéknevét nem jegyezte föl, csak keresztnevét. Egykori cselédjeire e miatt már akkor se lehetett ráakadni, a mikor én kérdezősködtem utánuk. Panni, Zsuzsi, Juli, Böske, Rózi: im, ezek voltak állandó cselédei. Bizonyára szegénysorsu szolgáló leányok; ki elhalt, ki férjhez ment, ki elköltözött időközben. Lehet, hogy magas aggkorban ma is él még közülük valaki. De ki tudná ezt megmondani, ki az a Zsuzsi, ki az a Böske, a ki ezelőtt ötven-hatvan évvel valamely nagyobb városban szolgáló volt egy rég kihalt családnál?

Hogy Szegedy Róza nem jegyezte föl a cselédek -10- családi nevét, ne csodálkozzék ezen a mai nemzedék. Hiszen a mostani urnőink se jegyzik föl számadó könyvükbe. Hiszen még számadó könyvet se vezet urnőink mindegyike. Azt pedig éppen kevesen tudják, hogy cselédjük hová való, mikor született, mi a családi neve, él-e még apja, anyja? Törődnek is ezzel a mi urnőink. De hetven évvel az anyakönyvvezetők se törődtek. Éppen a sümegi plébánia anyakönyvében olvashatók effélék: »Juli szolgáló meghalt.« – »Egy vándorló köszörüs meghalt.« A mai anyakönyvbe egész lapokat irnak tele róla, ki született, ki halt meg, de azért a mai se ér többet, mint a régi. Halottnak, koldusnak, hazátlannak pedig semmit se ér.

Halála előtti napon, május 17-én gyönyörü verőfényes idő volt s a szent emlékezetü asszony kinézett az ablakon.

A Kisfaludy-ház ablakjai a várra néznek, mely omladékban hever s melynek csak elbarnult, csonka falai meredeznek az ég felé és a püspöki palotára néznek, melyet százötven év előtt Biró Márton veszprémi püspök épitett. Odanéztek a »középső« szoba ablakjai is, a hol a nagy beteg feküdt. A püspöki palota kertjében fák voltak s tömegesen orgonabokrok is. Azt kérdezte a haldokló:

Fényes, de hervadt arczán nem látszott nyugtalanság. Kis idő mulva azt kérdezte:

Szegény haldokló asszony, hogyan nyilnék a te kertedben, holott az még sokkal árnyékosabb, mint a püspöki palota kertje.

Negyvennyolcz év előtt néztem meg először Szegedy Róza kertjét. Kicsi kert a kapunál, az udvarnak az utczára dülő részén. De akkor még élt négy-öt korhadó gyümölcsfa, melynek virágos illatát s édes gyümölcsét még élvezte a dicső asszony. Még padja is megvolt, a hol az árnyékban forró napokon pihenni, üdülni s barátaival társalogni szokott s a hova behivta apró szárnyasait, hogy velük el-elbeszélgessen. Mennyi érzés, mennyi gondolat, mennyi álmadozás szállt innen föl egykoron.

Harmadfél év előtt is megnéztem. A régi fák már mind kidőltek, törzsöküket is elvitték, nyomukra se akadtam. Csak egy régi-régi tamariszk-fa él még ott ifjabb növendékei társaságában, melyről azt állitják, hogy ez még a nagy költőnek a fája s ezt még Szegedy Róza harmatkeze ültette. Nem tudom, meddig él a tamariszk s miként fejlődik. Gyermekkoromban még nem volt divatos az én falumban; nem figyelhettem meg eléggé. De ha mindenki mondja és mindenki hiszi, mégis ugy nézünk arra a fára, mintha azt Szegedy Róza emlékezetének ragyogása venné körül.

De ha az orgonavirág nem nyilott is, az ibolya már rég nyilt s azzal fölékesitették a haldokló szobáját.

Május 10-ikétől kezdve egy ferenczi-barát volt közelében állandóan a sümegi zárdából. Ott imádkozott zakadatlanul a folyosón s néha a beteg szobájában -12- is. Ez a barát látta el a haldoklók szentségével s ez adta rá az utolsó kenetet is. Május 18-án halt meg, napfelkölte után nemsokára.

Vajjon mi volt betegsége, mi volt halálának közvetlen oka? Az orvosok azt mondták: betegsége idegláz volt. Ez van a haláláról szóló jelentésben. Ma ezt a betegséget hagymáznak, tifusznak nevezik. Fülöp József öreg barátom emlékezete szerint május elsejétől kezdve az ágyat már nem hagyhatta el s május 10-e után már többször ájulásba, eszméletlenségbe esett.

Az ország alig-alig tudta meg a nagy esetet. A halotti jelentést kinyomtatták, de az se történt gyorsan. Lovas küldöttek vitték a hirt minden irányban. Keszthelyre, Téthre, Eötvösbe, Szombathelyre, Egerszegre, Veszprémbe, Nemes-Dömölkre s általában mindenüvé a rokonokhoz s a vármegyék főembereihez.

Vasut, táviró akkor még nem volt. Budapesten volt ugyan egy-két hirlap, de hiszen mikor ért idáig a levél? Belekerült nyolcz napba, ha postán küldték a levelet. Budapest se volt még akkor, hanem volt Buda és volt Pest. Az egyikről bizton tudtuk, hogy német város, – a másikról bizton hittük, hogy valamikor magyar város lesz. Bizton hiszszük ezt még ma is. A két város lakosságának nem volt akkor még nemzeti ügye. A magyar költő sorsát épen nem tartotta nemzeti ügynek. Vajjon hogy keltette volna fel figyelmét egy messze földön elhalt kisvárosi tekintetes asszonynak halála, a kit személyesen sohase látott s a kinek még csak nevét se hallotta soha? -13-

Megnéztem, mi van följegyezve haláláról az anyakönyvben. Hát bizony a jó öreg plébános mindent följegyzett, a mit róla tudott. Hogy a neve Szegedy Róza, férje Kisfaludy Sándor, vallása katholikus, származása nemes, életkora 57 esztendős, állapota tekintetes asszony: mindezt följegyezte.

Ne mosolyogjanak hallgatóim. A harangozás az egyház figyelme a halott iránt. De még inkább azok iránt, a kiké a halott. Szegény ember egy verset kap, sokszor azt se kapja, ha nincs rá pénze. S azt a verset is talán csak egy haranggal kapja meg. Másként áll a dolog a magas állásu halottakkal.

A nagy költő felesége nyolcz verset kapott. Talán nem is azért, mert a nagy költőnek volt a felesége, hanem inkább azért, mert a Szegedy-nemzetség szülöttje volt a nagy halott. Hiszen mikor a nagy költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak.

Hanem hogy Himfy szerelmének költészete mekkora világot gyujtott a magyar szivekben, hogy ez a költészet miként ébresztette föl a nemzet közszellemét s hogy ez a költészet Szegedy Róza dicső alakja körül született meg: ez bizony nincs följegyezve az anyakönyvben.

Csak egy tekintetes asszonynyal van kevesebb Zalavármegyében, Sümeg városában: ezt tanuljuk meg abból a könyvből. -14-

II.

(A temetés. – Az öltöztetők. – Kik voltak a temetésen? – Utolsó rendelkezése. – Hol feküdt első sirja? – Látogatásaim sirjánál. – Most már férje mellett pihennek hamvai.)

A temetés nagy diszszel történt. »Nagy temetés volt«: igy szokták mondani. Ha az ország nem ismerte is Szegedy Rózát s ha már férjének, a nagy költőnek nevére is rá kezdett borulni a feledés, ha saját testvéröcscse Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti költészet föllángolásában túlszárnyalták is őt: azért Túl a Dunának mégis ő volt akkor legnagyobb költője s az ábrándos szivek, az ifju lelkek s az ifjuságukra visszaemlékező aggok előtt mégis Himfy dalai képezték a nemes szerelem csillagos egét, melynek minden fénye Szegedy Róza alakját sugározta körül.

Akkor még nem voltak temetkezési egyletek s temető-ünnepet rendező vállalatok. Gyászhintók ezüstös sujtással, koszoruszállitó társzekerek, kardos-, mentés-, panyókás gyászemberek, szegődött siratók, kőnyomatos tudósitók, az elhunytak érdemeinek és örök dicsőségének vállalati hirdetői: mindezeket nem ismerte a régi nemesi világ.

Akkor a család tagjai és tisztelői, a közeli és távoli rokonok, a keresztfiak és leányok, a jóbarátok, a vármegye tisztikara, a város tisztviselői, az egyház férfiai s a czéhek és a város szegényei képezték a temetői kiséretet. A czéhek ünneplő ruhában, lobogóikat -15- bevonva gyászfekete fátyollal. És a szegények és ügyefogyottak, a sánták, bénák, szabadságos koldusok tömege. Az iskolás gyerekek és leányok nagy serege. Az uraság és urnő jobbágyai tizenegy faluból. A cselédek és zsellérek.

Volt két bejáró asszonya az elhunyt urnőnek. Az egyik volt Csólics fazekasnak a felesége. A másik volt özvegy Czinczné. Ennek valami szőlőmunkás volt az ura valamikor. Ezek voltak az öltöztetők. Ezek öltötték a kedves alakra legszebb fehérnemüjét s legnehezebb fekete selyemruháját. Ezek huzták föl ujjára jegygyürüjét, ezek fésülték meg s fonták be haját s tették nyakára ékszerét. Ezek egyengették el a koporsó fenekén a gyönge fenyőforgácsot; szelidre, simára, hogy a harmattestet föl ne törje. Ezek igazitották meg a fejalja vánkost, a melyen az az angyalfej nyugodni fog ezentul. Könnyeik hullatása közben oly vigyázva rendeztek el mindent, mintha most is élne, s most is rájuk nézne jó urnőjük.

A plébánia, a templom, az egyházi szertartás, a harangozás kilenczvenegy forintba került. A sirásók harmadfél forintot kaptak s ezért be is gyöpözték a sirhalmot. A gyöpös göröngyöt sirhantnak nevezik. Ott metszik ki a temetőben a sirhalmok közt levő mezőcskékről. A koporsó tölgyfából és diófából készült. Diszes munka volt. Hatvan forintot kapott érte az asztalosmester. Tizenhárom czéh állott ki a temetésre egész diszben. A nagy költőtől összesen harmincznégy -16- forintot fogadtak el czéhköltségül. A kolduló barátok hat forintot, a város szegényei huszonnégyet kaptak ajándékul. A két halottöltöztető is megkapta a maga jutalmát.

A gyertya-osztás akkor általános szokás volt. Az előkelőknek nagy szál gyertya, a kisebb ranguaknak kisebb szál. A gyertyát viaszból öntötték. Diszes öntésü gyertyának harmadfél ezüst forint volt bécsi fontja. Harminczhat fontnyi viaszgyertyát osztottak ki.

A házbelieket s közelvalókat, az árva gyerekeket fekete kelmével, gyászruhával is el kellett látni. A Scheiber zsidó és Wellner zsidó voltak a szállitók. Tizenöt rőf fekete tafota, nyolczvannyolcz rőf fekete fátyol, fekete pántlika és fejre való fekete keszkenő a fehér cselédeknek. Az összes temetési költség mintegy ezer koronába került. Ebben benne van Stamborszky orvos dija és az Antal kőmüvesnek bére is, a ki kimeszelte a »középső« szobát, melyben az urnő utoljára feküdt. És benne van még a fekete spanyolviasz is. Ugy kivánta a kor izlése, hogy egy ideig fekete pecsétet üssön leveleire az, a ki gyászol. Ma a levélboritékok fekete szegélye a fekete pöcsét.

A temetésen mindenki ott volt a vidék előkelői közül, a ki csak mozdulhatott. Bizonyos, hogy a nagy költő vőtársa, Bezerédy György is ott volt Kámból László fiával s a Szegedyek se maradtak el. Az eötvösi uradalom tisztikara, cselédsége s jobbágysága ünneplő diszben jelent meg. Ott volt Kehidáról Deák Antal, a -17- nagy költőnek egyik legjobb barátja s Deák Ferencz. Ott voltak Csányból Csányi László, a közelből és távolból a Hertelendy, Bogyay, Nedeczky, Bezerédy, Oszterhuber, Berzsenyi, Kisfaludy, Kerkapoly, Forintos és Gyömrey nemzetségek tagjai. A főuri rokonságból megjelent Keszthely ura Festetich László gróf, ki Szegedy Rózának unokatestvérje volt s vele ott volt közeli uradalmainak egész tisztikara. A nagy Széchenyi István gróf is unokatestvére volt, de ehhez későn ért el a nagy költő értesitő levele. Csak levélben fejezte ki részvevő érzését.

Nem beszélhetem el részletesen a temetés lefolyását. Időm sincs rá, de a mai temetésekben se találok nagy gyönyörüséget s ugy hiszem, sokan vannak velem egy izlésen. Csak az életnek emlékezete becses, nem a halálé.

Férjével, a nagy költővel egyetértett már régen halála esetére. Régen készült már a halálra. Végrendeletét tizenegy év előtt megcsinálta. Ez Sümegen kelt 1821-ik évi szeptember 4-ikén. A veszprémi káptalanban biztos helyre volt eltéve. Ott megőrizték.

Nem rendelkezett nagy vagyon fölött. A mi az ősi vagyonból osztályrészbe jutott rá: az visszaszállott a testvérekre, minthogy gyermeke nem született. -18-

Édes testvérével Szegedy Ferenczczel élő szóban ugy állapodott meg, hogy az ő »kedves férjéhez« vitt csekély ingó javainak egyharmadrészét férjének hagyhassa s hogy gyöngyékszere fölött szabadon rendelkezhessék. A másik két testvérrel nem tudott megállapodni.

Gyöngyékszere nyakláncz volt s nyolczszázharmincz gyöngyből állott. Ezt ő maga ezer ezüstforintra becsülte; ez összeg ma kétezerszáz koronának s mintegy ötezer korona forgalmi értéknek felelne meg. Csupán erről intézkedett.

Ezt örökös tőkének alapitotta meg s kezelését a veszprémi nemes káptalanra bizta.

Ennek évi jövedelmét akként osztotta föl, hogy az ő emlékezetéért s a legszegényebb halottakért évenkint egy-egy misét tartsanak s ezért három-három forint járjon. Ugyanannyi mindenkor a sümegi szegényeknek.

A legelhagyatottabb szegény betegek ápolására hat ezüstforintot, a sümegi kórház szegényeire tizennyolcz ezüstforintot forditsanak s a többit egyenlően felosztva a sümegi iskola legjobb s legerkölcsösebb fiu- és leánygyermekei közt oszszák el évenkint segitségül.

Nagyon lelkére köti a nemes káptalannak, hogy e végső intézkedését igazán végrehajtsa. Azért intézkedik igy, hogy ott, a hol életének nagyobb részét töltötte, a szegényeknél és a kis gyermekeknél megmaradjon jó emlékezete. -19-

A végrendelet nem ment foganatba. Legalább ugy nem, mint az elhunyt urnő kigondolta.

Gyöngynyaklánczát »napkeleti gyöngyöm«-nek nevezi végrendeletében. Ezt az ékszerét nagyon szerette, ezt korán elhalt édes anyjától kapta örökségbe. Édes gondolata volt, hogy e legkedvesebb értékes tárgya legyen a szegényeké.

A végrendeletet a nagy költő is aláirta s a mennyiben őt illette, kötelezte magát annak megtartására.

Jött azonban az osztozás. Az elhalt feleség vagyonát ki kellett adni a vérszerinti rokonoknak. A rokonok követelték a napkeleti gyöngyöket is.

– Miután méltóságos Bezerédy György ur ezen végrendelést nem akarván állani, boldogult feleségemnek gyöngyeit visszakivánta, én azokat visszaadtam és ezen végrendelésnek terhét én vállaltam magamra és örököseimre; – tisztelvén mind a jószivü rendelőt, mind a jóságos és hasznos rendelést.

Nyugodtan pihenhettek hát a nagy lélek hamvai, szegényei megkapták a szerény emlékeztető adományt.

De a tőkét nem helyezték el a veszprémi káptalanban. Legalább én nem tudok róla semmit.

A temető a város keleti oldalán a városon kivül emelkedett helyen fekszik, a sümegi szőlőhegy lábánál. A mult század elején helyezte oda a város. Kis -20- kápolna van legmagasabb dombján, mely 1816-ban épült. Kereszt a tetején s régebben kis halálharang előtte, a mely most már nincs ott. E kápolna ajtaja előtt a legszebb helyre tették Szegedy Róza sirját. Ott vált porrá egykor ragyogó alakja.

A sir fölött egyszerü, tompa tetejü piramis áll, nem négyszögletü, hanem lapos, de tömör homokkőből. A piramis tetején kereszt, ugyanazon kőből faragott. Felirata rövid, csak néhány szóból áll. »Szegedy Rozália, Kisfaludy Sándorné. 1832. 18. máj.«

A sirkövet a költő maga állitotta. Hiányzik róla a Szegedy-család nemesi előneve: Mezző-szegedi. Pedig akkor nem szokták elhagyni az előnevet. A költő ezt szükségtelennek találta. Mire való volna a nemesi név a Himfy-dalok istenasszonyának, a nagy költő feleségének?

A név fölött kettős czimer a kőbe faragva. Az egyik az ős Kisfaludy-czimer. Hármas halom közepén korona, a koronán sas kiterjesztett repülő szárnyakkal s jobblábában a kettős kereszttel. A másik a Szegedy-czimer. Ez is sas, koszorus fejjel. Repül a földgömb felett. Jobblábában királyi pálcza, ballábában pallós, mely a földgömböt éri. Ezeken kivül két lehajtott fáklya.

A nagy költőt, mikor meghalt, nem Szegedy Róza mellé temették. Neje halála után a költő ismét megnősült, feleségül vette egyik távoli rokonát, Vajda -21- Amáliát, a ki 20–21 éves hajadon volt. Ez 1834. évi februárban történt. E nő azonban nem sokáig élt, 1841-ben az év elején meghalt. Ennek sirjába vagy sirja közelébe temették negyedfélév mulva a nagy költőt.

Emléket nem állitottak se neki, se második nejének. Azonban Sümeg lelkes népének kegyelete a nagy költő hamvait kiemelte a jeltelen sirból s azokat Szegedy Róza sirjának közelében, attól jobbra temette el ujból s akkor diszes siremlékkel látta el. A két nagy sziv porai im mégis egymás mellé kerültek. Vajda Amália sirja nyomtalanul eltünt. Senki se emlékezik már rá, hol volt valamikor. Fából készült egykori kisded sirkeresztjét negyven-ötven év előtt felemésztette már a korhadás.

Én fölkerestem Szegedy Róza sirját 1854-ben. Azután megnéztem husz év mulva, a mikor erdélyi nagyhirü barátaimmal a Balaton körüli utazást végeztük. Végre fölkerestem két év előtt is, a mikor elhatároztam, hogy életének történetét, bánatos és édes szerelmének s házas életének történetét, a mennyire lehet, meg fogom irásaimban örökiteni.

A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel. Társaságunk dicső elnöke, Jókai Mór mindenesetre kivétel. Lantjuk zengő dala s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő alakját, mig az lányka, mig hajadon, mig menyasszony. A nő szivének történetével az esküvő után nem igen foglalkozik a költészet. Pedig a nő azután hasonlit legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután -22- alkotja meg és őrzi meg a boldogságot s azután gondoskodik arról, hogy folyton szebb legyen a világ.

Igaz, – a korunkbeli irodalom és költészet foglalkozik a házas nők szivbeli ügyeivel is. De oly irányban, hogy nincs köszönet benne. A nők imádása helyett a nők élvezésére buzdit Helikon serege.

Sohase született még nő e világon, kinek alakja, szive, fenséges gondolkodása magasabb és nemesebb érzelmekre hangolta volna a költő lantját, mint Szegedy Róza. A világirodalom más nemzetek nyelvén ismer nagynevü nőket, mert azoknak már akadt történetirójuk. Szegedy Rózának eddig még nem akadt.

Pedig ő magyar nő volt. Mig leány: a magyar leánynak, mint asszony: a magyar asszonynak mintaképe. Ép oly ragyogó, mint a történet bármelyik fényes alakja. Ha méltó történetirója akad: az ő alakjának világánál látja meg a következő nemzedék, milyen volt egykor a magyar asszony s milyennek kell lennie ezután is.

Megálltam sirhalmának pázsitos oldalán s el-messze néztem a vidékre, a hova siremléke ellát. Jobbról alatta a város, melynek lakói közt már talán senki sincs, a ki élő szemeivel látta, de senki sincs, a ki ma is édes és meleg büszkeséggel ne gondolna rá. Napsugaras alakjának firól-fira száll hagyománya.

Jobbról napnyugot felé ott van Sümeg ősi vára, korhadó sziklákon, korhadt korona gyanánt sötétlenek omladozó falai. Balra napkelet felé a sarvalyi és dobosi rengetegek, annyi néphagyomány buzogó forrásai. -23- Szemközt a völgyeken túl a hegység, melynek ormain Tátika és Rezi vára búsong a multakon s távolabb kissé Szentgyörgy hegye, Csobáncz vára és a fenséges Badacsony, a mint lábait füröszti a Balatonban. Habár régi, de igaz nemzeti költészet aranyozza be az egész vidéket.

Ábránd, álmadozás, káprázat játszik velünk annál a sirhalomnál. Mintha emlékének hideg kövén át még most is Szegedy Róza nézné azt a vidéket s annak a költő által megteremtett édes szüzi alakjait. S mintha valamennyi közt a legszebbet, a legédesebbet mi magunk is látnók – a szerelmes szüz hajadont, ki költőt teremtett a rideg katonából, Szegedy Rózát.

S emléke ezentúl mindig dicsőbb és fényesebb lesz. A nemzet fiatalsága még el fog zarándokolni a sirhoz, melynek ölében az ő hamvai nyugosznak. Nemessé a miveltség s nagygyá a nemzet csak ugy lehet, ha vére, szelleme, költészete ismét imádandó magasságba emeli a nemzet derék asszonyait. Ha odaemeli, a hol Szegedy Róza történeti alakja árasztja szét meleg sugarait.

E kisded mű Szegedy Róza utolsó betegségéről és haláláról nem irott munka, hanem emlékeim és jegyzeteim segitségével rögtönzött elbeszélés. A Petőfi-társaságban, mint megválasztott tagnak, székfoglaló előadást kellett tartanom. A társaságnak 1903. évi január hó 6-án tartott nagygyülésén hangzott el székfoglaló -24- gyanánt szóbeli előadásom. Gyüjteményes műveim e kötetében tárgyánál fogva méltán foglalhat helyet.

Most már nem ott, nem abban a sirban fekszik a dicső halott ott a kápolna előtt, a hová temették. Hamvait átvitte a hálás kegyelet férje sirjába, nem messze első sirjától nyugat felé. Most már a két nagy lélekből mindaz, a mi az enyészeté, együtt pihen, egymás mellett. A mikor sirját felbontották, hamvaiból némi ereklyéket helyeztek el a Darnay-muzeumban. Halotti ruhájából két darabkát, változatlanul maradt hajából kisded fürtöt s gyermeklányka nagyságu lábáról kis czipőjét.

A SÜMEGI KÉKFESTŐ.

(Mi a gazdagság? – Magyar irók, magyar költők hogy vannak a gazdagsággal. – Mire oktatnak a tanitók? – Eötvös József báró és Wodiáner bankár. – Bugyli kutyánk és takarékpénztára. – Ki a gazdag, ki az ur? – Salamon Ferencz aranypénz-buvárlata.)

Sümegen vagyunk. Otthagytuk félben utazásunk elbeszélését. De megigértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük s nem nyugszunk addig, mig Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre vissza nem szállitjuk.

Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett estebédnél. Evés után tüzes bor, tüzes fekete kávé, dohányfüst és adoma járta.

Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, a kik maguk körül nem ismerik a gazdagságot.

Két magyar történetiró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és kritikus: Gyulai Pál ur. Egy magyar -26- szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyuri kényelem, de se ő nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.

Csókolni való kedves ostoba népség a magyar iró, magyar költő, magyar tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élczei sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyüjtésre. Legföljebb gunyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.

Minden tanitó szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanitó, tanár és tudós, hanem keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.

Az a szegény tanitó és tanár miért dicsőitené a gazdagságot? Miért lelkesülne ő maga s miért lelkesitené a gyereket a gazdagságért? A legjobb tanitó csak a takarékosságra buzdit, a legtöbb tanár és tudós csak hiábavalóságnak, csak elmulandó jónak hirdeti a nagy vagyont.

Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak s törekedjetek a nemes dicsőségre! Leonidász, Alkibiádesz, szigetvári Zrinyi Miklós legyen a példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület erényeivel teljék meg szivetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a -27- királynak, megbecsüljétek a papokat és az előljárókat s teljesitsétek a törvényt.

Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kivül mindenféle okos és bolond világi tudományra.

Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is én nekem ez ellen semmi kifogásom. Hanem nekem mégis ugy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a tanitóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell lenni.

Vagy háboruban élünk vagy békében. A háboru abból áll, hogy agyonütjük az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel. Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.

Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemes ember, a ki agyonütött egy ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz és nemes ember lesz, a ki nagy vagyont gyüjt össze.

De azért a tanitók még se lelkesitik az ifjakat arra, hogy vagyont gyüjtsenek.

A melyik tanár igy szólna tanitványához, azt nyomban kilöknék az ajtón, lába se érné a földet.

S igazuk lenne azoknak, a kik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk nőttével, éveik szaporodásával ugy is csak gyüjtenek vagyont az emberek.

Csak a magyar iró, magyar költő, magyar tudós -28- nem gyüjt. Mig fiatal: azért nem gyüjt, mert fiatalságához efféle szürke erény épen nem illik. Mikor öreggé lesz: azért nem gyüjt, mert öreg korában csak nem adhatja fejét ilyen bolondságra. Igy vélekedik valamennyi. Arany János nagy vagyont gyüjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében. Csokonay, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S a kik ott harminczhárom éve Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmultak, mit hagytak maguk után? Jó hirt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó barát számára édes emlékezetet. Egyebet semmit.

Eötvös József báró is magyar iró volt s ő se gyüjtött semmit. Pedig ő még egyéb is volt, mint magyar iró. Államférfi, országkormányzó, törvényhozó, európai hirnevü ember: mind nem használt neki semmit. Minden gazdagodásnak utját állta, hogy magyar iró, magyar tudós volt.

Ha Bécsbe ment, báró Wodiáner Móricznak volt állandó vendége. Báró Wodiánernek volt vagy tizenöt-husz milliója. S nagyobbára maga szerezte.

A meggazdagodásról beszélgetett egy izben vele báró Eötvös s egész gyermekes tűzzel azt kérdezé:

– Semmi se egyszerübb ennél, kegyelmes uram. -29- Ha a fiatal ember fölteszi magában, hogy meggazdagszik s aztán egész életén át más czélt nem ismer, csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért fut, ezért fárad, ezért dolgozik s ezt még szerelmében se téveszti szeme elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.

A sok milliós nagy ur rátette egyik kezét báró Eötvös vállára s egész komolysággal e szavakat mondá:

– A kinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyü szerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.

Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és államférfi csak elképpedt ezekre a szavakra. Még évek mulva is bizonyos felindulással beszélt a mivelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.

Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerü és tiszta esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: »pénz: emberség; ruha: tisztesség«.

Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a nemzetnek tekintélye s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.

A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háboruval és rablással se gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyüjteni. S a gyüjtési kedvnek bent kell lenni az emberi természetben.

De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e -30- a vagyongyüjtésre való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a kérdés.

A kis gyerek nem gyüjt. A mi játékot adnak neki, azt is összetöri s otthagyja. Csak a kis lány őrzi hiven a babáját. Nem sokallja, ha ebből több van is neki. De ez nem tőkegyüjtési szenvedély, hanem valami más.

A kamasz és az ifju se gyüjt. Vigan éli világát. Azt is tékozolja, a mit apja-anyja gyüjtött. »Sohase halunk meg:« ez a jelszava. Akkora erőt érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne eltenni valamit.

A fiatal nemzetek se gyüjtenek. Ott a norman, ott a magyar, ott a török. Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hóditanak, fénylenek. Minden kaput feltörnek maguk előtt s egyet se zárnak be maguk után. Mintha egykor az lett volna bölcsességük: a ki majd hátul jön, tegye be az ajtót.

Volt kis gyermekkoromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla; valósággal Bugyli volt a neve. Szennyes barna bozontos szőrü eb, közepes nagyságu, külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is, szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.

Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami nagy kedve, engem -31- ugyan el-elkisért még kertbe, mezőre, szántóföldekre, de ezenkivül csak pihenni szeretett.

Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg, hanem kibaktat vele az utczára, átmegy az utczán, beviszi a szilvás kertbe, mely rézsut szemközt volt lakásunkkal s ott a gunyhó felé tart.

A gunyhó mögött semfüsemfa kerités, a kerités mellett ölnyi magas laboda, bürök, vadüröm, sóslórom, valóságos bozót. Odamegy a Bugyli, leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a lyukba s aztán földdel betemeti. A mint e munkát elvégezte: eljön onnan nyugodt szivvel, valami kétszer visszanéz a bozótra s azután megy vissza az udvarba.

Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint odakerült, de más helyre, egy vadkender tövébe. S igy történt napokon át.

Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, étel maradékot, de reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?

Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hivtam a Bugylit, szivesen jött, odafeküdt mellém, de ugy, hogy feje kivül maradt a gunyhón.

Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kisérte s ha valamelyik földalatti karéj kenyeréhez közelitett, nyomban morogni kezdett. S morgott mindaddig, mig a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. -32- Jöttek oda legelészni és bogarászni pulykák, kácsák és ludak is. Ezeket is szemmel kisérte, de ezekre, ha kenyereihez közelitettek is, akkor se morgott. De mikor jött a kakas és a kotlós tyuk: azokra megint kegyetlenül morgott. Valamint a malaczokra is.

Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas, malacz, kotlós tyuk ki tudja turni és kaparni a föld alól, azokat tehát jól összeszidja, ha oda közelitenek; pulyka, lúd, kácsa nem turja, nem kaparja ki: azokat tehát szó nélkül türi.

Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját s délben se kapta meg a csontot és ételmaradékot.

Sebaj! Van ő neki gyüjtött tőkéje, van ő neki takarékpénztára. Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta tegnapi karéj kenyerét s megette jóizüen. Kivett takarékpénztári betétéből akkora összeget, a mekkora egy napra elég volt.

Jól van Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitü vagy ugyan, mert fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered s ezért a kishitüségért ugyancsak megérdemlenéd a pirongató szót, de azért mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András épen ekkor hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapitásának üdvös eszméjét s te, jó öreg kuvasz, öregséged daczára is nyomban felkaroltad azt az eszmét. A mit pedig nagyhirü emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek. -33-

Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? A mikor még gyomrod jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt s szeretőt is tartottál magadnak? Akkor lám mindent megettél, a mit csak kaptál.

Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól, kotlós tyuktól a te tőkédet, holott te már ugy se tudod azt felhasználni?

Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe jut-e a jótékonyság? Nem ugy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, a kik mérhetlen millióikból nemzeti közczélra se nem adnak, se nem hagynak semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!

Hanem azért, a mit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban világot gyujt előttünk.

A magabiró fiatalság nem gyüjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is rózsát terem.

Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk holnap. A mikor már napról-napra kevesebb lesz előttünk a holnap.

Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdagodás S ma is és örökké tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a meggazdagodásra. -34-

Igaza volt Wodiáner bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is csak erre törekszik.

Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is bölcsnek hirébe hozza s a gazembernek is becsületet szerez.

Azt mondja a köznép: »ez az ember boldogul«. Olyanról mondja, a kinek vagyona szaporodik. »Ez az ember nem boldogul.« Olyanról mondja, a kinek vagyona fogy.

Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen a vagyon sok örömöt nyujthat s az öröm mégis csak egy része a boldogságnak. Csakhogy a gazdagság még se boldogság s a kinek semmi egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, a ki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz s azt jó szivvel megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus a mellett a milliomos mellett, a ki rongyos gyermeket lát az utczán dideregni s nincs szive egy darab gunyát vetni rá!

A kinek egy fillérrel mindig több van, mint a mennyi szükséges: az a gazdag. A kinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint a mennyi szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között! De sok inség gyötri az urakat! -35-

Deák Andrisnak hivták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyket, a kivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öreg apja is Deák András volt. Osztatlan családi birtokunkat birták haszonbérben. Gulya, ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.

Ő is hat éves volt, én is. Ime a két hat éves kölyök a művelt világ legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között s én megértettem az ő szavát. Hejh, milyen sokra becsülném most, ha akkor megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az ur között s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!

Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édes testvére a hiuságnak. A hiuság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb részét, melyek az emberiség történetében följegyezvék. Igaz, hogy a nagy bűnök nagy részét is a hiuság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a hiuság.

Nincs hiusággal teljesebb lélek, mint a költő, iró és tudós lelke. Ez a lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiuságnak, tele van ezzel. Salamon Ferencz egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott -36- Nagy Lajos magyar királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?

Sehogyse az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesitése, valódi hősiesség. Mégis csak hiuság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét ragyogta szét a világba.

Egykor a magyar aranypénz volt az európai aranypénzek értékmérője. Még Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is, még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez mérték a többit.

Akkor is a pénz segitette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniok kell, mit ért akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak ugy tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany s mennyi volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?

Ezzel vesződött Salamon Ferencz álló egy esztendeig. Egy történeti és egy társadalmi igazságot akart földeriteni s magyar nemzetének becsületét magasabbra emelni. El is érte czélját.

Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne el lelke: sohase irná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomoru történetét, sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért -37- a csatatérre és sohase ölné Salamon Ferencz életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit nyomott Nagy Lajos aranypénze?

S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanitók és tanárok nem nagy buzgósággal lelkesitik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.

De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk az után, miként gazdagodott meg a sümegi kékfestő? Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos gazdag ember lett volna: meg nem emlékezném róla semmiért.

II.

(A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy. – Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. – Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi le a grófot?)

Kisfaludy Sándor korában a mult század elején élt Sümegen Ramazetter Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, a ki Árpáddal együtt jött volna országunkba. A kékfestő czéh mindenütt német emberekből állott.

De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy Sándor Balaton-Füreden 1831-ben a Nemzeti Szinházat alapitotta és épittette: nem egyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s a veszprémi postamester mindig kisegitette. A költő hiába fordult volna adományért királyhoz, nádorispánhoz, -38- püspökhöz, káptalanhoz: nem látott volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a postamester meleg honfiszivvel s tele erszénynyel mindenkor készségesen állt szolgálatára.

Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vincze volt a neve. Ez a fiu lesz elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a sümegi palotában.

Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a száritót és mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat, gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál legény fiát, hosszu zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett senki. Szép fiu volt az a kékfestő legény, ugy tudott beszélni a menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; mig az ő kék vászna, babos kék kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a kezét.

De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal is.

Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem, most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmult volna.

Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra s azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérnemüvel. -39-

Derék ember lenne az, a ki el tudná mondani. Abrosz, törülköző, asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak, durva vászon, finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán, fehéren, jól kihuzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva. De ez még mind semmi. Abrosz-sávolyok, csipkék, szalagok, czifrásak, szatying, gatyamadzag, fehér füző, véggyolcsok halomszámra. A mint ki van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estélig libbegeti a gyolcsos tótnak világkiállitását.

A gyolcsos tót jó ember, szelid ember, kevés beszédü ember. Azért is, mert nem tud jól magyarul s azért is, mert ugy ejti ki tótos nyelvén a magyar szót, hogy a sok vásározó fehér cselédet rögtön előveszi a nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset tud: valamivel mégis csak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre való a nadrágszij és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabiró paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos vagy aczélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszij kellett, a melynek se lakodalomban, a mikor gazdája igazán jól lakott, se birkózáskor, se tüsszenéskor, se lóra-üléskor elszakadnia nem volt szabad. Apáról fiura szállt az igazi nadrágszij, mint a nemesség. A nadrágszij volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében. A nadrágszijon levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét lyuk volt a nadrágszijon. Az első -40- csak tartalék volt, ha netalán száraz betegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztujitást, a hatodik a keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre tudniillik, mikor az embert öregbirónak választják. Mert az öregbirónak nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély, tekintély nélkül nincs igazság a földön.

Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyukkal, kalácscsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De terjeszkedésének határt szab a nadrágszij csatjának a lyuka. Az utolsó lyukig lehet, azon tul nem lehet. Minden három-négy tál étel után egy lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.

Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból; érczbányák, huták, kemenczék, öntő mühelyek birodalmából. Csikócsengő, hámos lócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csörgő, nyájkolomp, ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak ugy tódult oda a közönség. -41-

Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi volt a czigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót legénynek ezekre kellett vigyázni.

A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót. Arató tót szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges, de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.

Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, a kivel a sümegi fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.

Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a kartont, gyolcsot, patyolatot, mint a hogy a kékfestőék nagyban tudják venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem ez a gyolcsos tót.

Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, a mikor már a berakodást mindenütt elvégezték, oda szól a kékfestő egy tót legényhez:

– Hajh bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is kell, mire haza érünk.

Hajh, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se. A kékfestő legény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem mondott.

A Vincze gyerek mindezt hüségesen elbeszélte apjának, az öreg kékfestőnek.

Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet s elég komolynak találta.

Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen megütközni. Embernek ugyan nincs -43- kölyke, csak a kutyának, macskának van kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök, macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó mindaddig, mig nyakon nem ütik érte az embert.

– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a száritóm, tizenhat legényem van munkában, huszezer forintot ér a kész portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is megélsz, mert, ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?

– Akkor szedd össze minden gönczödet, készitsd el a batyudat, holnap hajnalban indulj Győrbe, a czéhmesterrel irasd alá a vándorló könyvedet s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz s miként szerzed meg az ő titkait. Itt van nesze tizenkét huszas.

– Nem is négylovas hintón. Még pedig mezitláb, mig az idő engedi. Legénykori vándorló botomat elviheted.

Ugy lett. A kölyök összeszedte gönczeit. Négy pár fehérnemü, két törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egy pár munkához való ruhadarab, szappan, imádságos könyv, tű, czérna, vándorló -44- levél, apró tükör, sós-paprikás szelencze, szőlőzsir, nyulháj, egy kis gombolyag madzag, közepes ruhakefe: mind bele jött a batyuba.

Kezébe vette apjának legénykori vándorló botját. Jó nehéz, erős, görcsös jószág, vaspeczek a végén, szijból való kezénlóggó a fején, az apja is ugy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség. Ez a fődolog.

Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját, kezébe vette a botot, odament apjához s kezet csókolt neki. A legények körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a bucsuzásnál, egymást jól hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták s azzal ment az ifju kékfestő legény a vándorutra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez, mint a sümegi hegyhez.

Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül s megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyü volt ráakadni. Ment egyenesen ő hozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán megtalálta.

Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva meggörnyesztette, langalló szinü lapos sapkáját a szemére huzta s estennen beállitott Kompanek udvarára.

Az első legény, a kivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arczu, poros ruháju, görnyedt termetü -45- vándorló legény volt az, a ki őt pár hét előtt a szombathelyi vásáron néhány pohár borral megkinálta.

Örült ennek a Vincze legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt a mikor éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót szivesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent-Iván-almával is megkinálta s éppen ugy látta el, mint a többi legényt.

Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, a kik helyette és számára rugdalóztak. Mind tót volt és mind legény volt. A vastagabb sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel szövette. Ezekkel aludt egy szinben a Vincze legény. Iparkodott ugyan velük ott a földre vetett sarju-ágyon beszélgetni, de lehetetlen volt. A mint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi. Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.

Másnap se indult el onnan a Vincze legény. Azt mondta: nyilalása van; engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szivesen megengedte, hiszen látnivaló volt, hogy a vándorló legény biczeg és görnyedez.

Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot. Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg. Apróbb-nagyobb pufók tót -46- lányok üzik-füzik, kötik-verik a csipkét s himeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs, patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva s minden kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.

Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de rettenetes szőke, fehérbőrü és kékszemü valamennyi; – de nincs a világon olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, a ki fehérségtől, fénytől, sugártól ugy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska vagy Zsófika.

Magas sudár termet, szelid szerény arczczal, de egyenes büszke állással. A hó se olyan üde, mint az ő arcza, a cseresznye se olyan kivánatos, mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörü kék, mint az ő két szeme. S aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy nézett volna hát a kopaszképü vándorló legényre?

Nohát a Vincze legény se törődik a tót leánynyal. Nem is azért jött ő, hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos tót?

Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy Morvából, Sléziából drótos tótok segitik a sok vásznat becsempészni. Ha pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a -47- sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, a ki neki csempészni segitsen.

Egyenesen haza ment a Vincze gyerek s oda állott apja elé. Nagy elszántság ült az arczán.

– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a megszabadulásra.

– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál, inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád jön-e feleségül?

– Az a tót lány? Hejh, de kevésre becsüli apám uram a maga egyetlenegy fiát! Ugy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.

Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafurt fejébe, hogy ő beszegődik takácslegénynek Kompanekhez s ugy hóditja el a szép Annuskát. Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, fesziteni, rendbe szedni s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába került, mig ezt megtanulta s mig tenyeréről, keze fejéről, körmei ágyából a kékfestéket eltávolitotta. -48- Máskülönben azonnal kisült volna a csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.

Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult Kompanekhez s munkát kért. Most már nem volt az arcza borotvált; pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félre vágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a gyolcsos tót nem ismert rá most se.

Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában, hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt valami százezer forint örökség, a mi szép pénz volt hatvan-hetven év előtt, de az a gróf gyerek valószinüleg mégis az Annuskát akarta feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond az eset igy is, ugy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főur Árpád óta ugyan el nem vett feleségül.

Az öreg Kompaneknak nagyon tetszett a dolog. A gróf-gyerek apja főispán volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Hajh bizony ez nagy dolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.

Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?

Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasunak tart vagy legalább csufol minden takácsot, -49- mert a takács rugoldozás közben ugy ütögeti a zugolyfához vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé válik. Zöldhasu takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt egy pillanatig is habozni?

Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik mint a veszett csikó, hányja-veti a vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között s nézi a legényeket. S látja ám, hogy az ál-takácslegény, a kékfestő esze nélkül hajigálódzik s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat, szövőszéket.

Ugy is van. Mert Annuska a gróf gyerekkel éppen az udvaron sétált s karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén, mint a gróf gyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kivánni, hogy takácslegény szive, keze és lába ilyenkor rendesen szőjjön-fonjon.

A vén gyolcsos tót dühbe jön, a mikor a kékfestő veszett kapálódzását látja. A vetitő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:

– Mit csinálsz te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide én hozzám? Nem szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?

Ramazetter Vincze föláll, földhöz vágja a vetélőt ugy, hogy abból sohase lett többé vetélő s vakmerően oda áll a gyolcsos tót elé.

– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem -50- azért jöttem én ide, hogy a te fonaladat vászonnak szőjjem, hanem azért, hogy a te lányodat feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.

No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki takácslegénynyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Hajh, bizony ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.

Ugy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyulánk, erős. Akkora keze-feje, a mekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor mint a pandur, a hogy szeme, szava bizonyitja.

– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod hejh? Az a másik kérő gróf ám, főispán fia!

– Nem bánom én, ha herczeg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni akarok a te leányoddal.

Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját. Felöltözött szépen, haját rendbehozta, bajuszát kipödörte s ugy állt a leány elé. Ugy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran, nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.

– Eddig takácslegényünk volt, ezentul vendégünk lesz, a mig te akarod, Annuska!

Az a fehér arcz egyet pirult, az a kék szem egyet -51- villant, az az egész tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit szólt is hozzá s aztán bement a maga szobájába.

Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szivét. Ezek nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület vagy az imádságos könyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd segit rajta.

Mert ő ugy négy szem között már odaigérte kezét a gróf-gyereknek. Megszerette talán? Tudja is ő! Jól esett neki a gyerek udvarlása. Az ő tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes, hires, nevezetes ősi Révay-család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifju gróf sokat beszélt neki őseiről, a kik már jeruzsálemi Endre király idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatniczai, a trebosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás a multból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy angol-kertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt urnő! Vármegye gyülésén, országnak gyülésén, királynak koronázásán mindenütt urnő, grófné, a kinek komornák és huszárok szolgálnak s grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még a szolgabirák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, a ki eddig egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte, -52- keverte és tálalta a kását, gániczát, nyögvenyelőt, turót, sajtot, aludt tejet, irót, savót, pujnalevet.

Csak eredj te haza, kékfestő legény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég vásznat vigy haza magaddal.

Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szive még mozdulatlan, mint a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász s kidagad a szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatal ember, férjnek való, főur, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaigérte a kezét, épen ma este akarta apjának megmondani.

S most ide jön ez a takács-legény. Nem is takácslegény, hanem kékfestő legény. S nem is holmi inczi-finczi legény, hanem igazán derék szál legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan s tiszta, érczes hangon e szavakat mondja:

– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat s ő beleegyezett. Most hát ujra itt vagyok s magát, Annuska kisasszony, feleségül kérem. Elviszem innen Túl a Dunára, Zalavármegyébe, Sümeg városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édes apja, azt se bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó mühelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, ugy megélünk -53- együtt, mint a hal a vizben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szivével, én már tisztában vagyok a magaméval.

Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De az igaz, derék fiunak látszik. Az is igaz, hogy a szive remeg egy kissé, mig e szavakat hallja. Az ő szive? Hiszen ez a sziv már, sőt még ma is a gróf gyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kaczér, olyan ingadozó lenne az ő szive?

Mit feleljen? Irul-pirul arcza, akadozik szava, torkát valami szoritja – mit feleljen?

– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot, majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.

A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony. Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt meghányni-vetni való.

Este, mikor már csak ketten voltak együtt s a vendégek lefeküdtek, meg is kérdezte Annuskát:

– Mit csináltál? Már odaigérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első -54- szóra, most is takácslegény volnék és se gróf, se kékfestő nem futkosna a kezed után.

Az öreg gyolcsos tót természetesen ugy gondolkozott, hogy a sziv is csak olyan vásári áru, mint a végvászon. Az ember először magasra tartja s ha akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron adjuk el. Ha igy se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül a szivet se kell adni.

Az is meglehet. Hiszen a gyolcsos tótnak is csiklandozta szive táját a főuri atyafiság.

– No lány, ha már odaigérted a kezedet: akkor igéretedet meg is kell tartanod.

Most tudott már mindent a gyolcsos tót. Ingadozik már a lány szive a gróf és a kékfestő között. Csakhogy még nem dőlt el egészen, se az egyik, se a másik felé. No majd eldönti ő.

Napközben Annuska többnyire a gróf-gyerekkel járt-kelt, sétált, csevegett. De étkezésnél délben, este mindig velük volt a kékfestő is.

Csodálni lehetett ezt a kékfestőt. Egészen bizott magához és a lányhoz. A legyeskedést átengedte a gróf-gyereknek. De sehogy se akart elmozdulni a háztól, mintha csak azt várta volna, hogy kitegyék a szürét. Vagy talán a szegre akasszák! -55-

Észrevette, hogy a vén gyolcsos tót korán kel s a mint fölkel s fölöltözik: nyomban letérdel ágya előtt, kezeit összeteszi s imádkozik nagy áhitattal. Isten áldását kéri magára, lányára, többi gyerekére, takácslegényeire, gyolcsos tótjaira, elhalt feleségére s minden meglevő és ezután leendő gyolcsos tótra s mindenféle tótra. Azután kimegy a kertbe s a vendégszobák ablakain át benéz vendégeihez, a grófhoz és a kékfestőhöz. A vendégszoba ablakai a kertre néztek.

A kékfestő még korábban fölkelt, mint a gyolcsos tót. Legalább félórával. Azután fölöltözött s várta a gyolcsos tótot. A mint léptei dobogását közelegni hallotta: ő is letérdelt ágya előtt, ő is összetette kezeit s ő is imádkozott nagy áhitattal apjáért, magáért, szülővárosáért, valamennyi kékfestő legényért.

A gróf-gyerek ott feküdt az ágyon; két keze, két lába négyfelé, valamennyi ruhája tizennégy felé. Alszik rettenetesen. Sőt épen a fal felé fordul s hortyog, csak ugy harsog.

Hm! Az egyik istenfélő, a másik istennel nem törődő. Az egyik korán kelő, a másik későn kelő.

Nem azért, a mit a közpéldabeszéd mond: a ki -56- korán kel, aranyat lel. Lel a manót, nem aranyat. Veszt is el valaki mai napság aranyat. Még ezüstöt se. Egy-két rongyos rézfillért talán lehet találni itt-amott, de aranyat ugyan nem találni. Hány gyolcsos tót, drótos tót, üveges tót, olajos tót, arató és napszámos tót jár szerte a világban későn-korán, de egy se talált még aranyat. Az a példabeszéd tehát semmit sem ér. Az igaz, hogy nem is hallgat rá senki.

De az is igaz, hogy a ki korán kel: korán fekszik, s a ki későn kel: későn fekszik.

Napnyugta után csak a bagoly, bőregér és ujságiró dolgozik. Mindenki más, a ki későn fekszik, hiábavalósággal tölti az időt, nem hasznos munkával.

Asszony, kártya, borital, muzsika: ez a későn fekvők időtöltése. Egyik rosszabb, mint a másik. A ki már legénykorában is későn fekszik s későn kel: mi lesz abból akkorra, a mikor már feleség és hét gyerek is van a háznál? De mi lesz a takácsmühelyből és kékfestőmühelyből? És mi lesz a grófi uradalomból? Megmarad-e Szklabina és Blatnicza, Trebosztó és Bisztricska? Dehogy marad. A reggeli munka hozza a hasznot, nem a délutáni. Ha pedig az uradalom sohase hoz délelőtt hasznot: akkor a gyolcsos tótnak kell majd a pénzzel előállani. De ha pénze nem lesz: hol lesz akkor a becsülete? Holott mikor pénze van, se valami nagy az uraságok előtt a becsülete.

Hajh, hajh! Nézzük csak, mit csinál az imádkozás után a kékfestő legény? -57-

Hát bizony a kékfestő legény végignézte a tehénólat, lóaklot, baromfiházat; disznók, kecskék, juhok tanyáját. Megnézett mindent, kikérdezett mindenkit s megdicsérte vagy összeszidta, kit-kit érdeme szerint, az összes cselédeket. Azután benézett a mühelybe s gondosan megvizsgálta a takácslegényeket s a csipkeverő lányokat, mintha sohase látta volna őket.

– Óh, édes jó apám uram, mi lenne akkor, ha én a másiknak is odaigérném a kezemet?

Hát az lenne, a mi lett, pedig még Annuska oda se igérte a kezét. A gróf-gyerek se volt vak. Ő is jól látta már, hogy a gyolcsos tót és a tót lány kihez kezd huzódni. Egyenesen megszólitotta a gyolcsos tótot.

– Hajh bizony az az én szerencsém. Ha méltóságod itt nem volna, már el is vitte volna a lányomat az a kékfestő legény.

A gróf-gyerek egy darabig szótlanul nézett a vén -58- gyolcsos tótra. Azután oda füttyentette kocsisát s befogatott. Felült a kocsira, a tót lány előtt megemelte a kalapját s ugy el-kihajtott az udvarból, csak ugy porzott utána az udvar is, az utcza is.

Egy Révay csak nem szállhatott versenyre kékfestő legénynyel egy tót lányért.

Egy hónap mulva Sümegen volt a szép Annuska. Olyan magyar menyecske vált belőle, hogy fele vármegye megbámulta.

Mikor nekem ezt Ramazetter Vincze harmincznyolcz év előtt badacsonyi szőlejében elbeszélte: mellette ült felesége is, az egykori szép Kompanek Annuska. Kötögetett. De a férje pajzánul rámutatott.

Öreg asszony volt, de bizony még akkor is szép asszony volt az Annuska. Nem is felelt e szóra egyebet, csak annyit mondott nagy csendesen:

III.

(Nőtlen ember nem takarit. – Házassági szerződés a tót leánynyal. – A régi pénzek számitása. – A dögbőr története. – A széna-zab szállitása. – A meggazdagodás törvényei. – A kékfestő elveszit harminczezer forintot. – Öngyilkos akar lenni. – Összejön Inkey Kázmérral s elutazik idegen országokba. – Mit tapasztal Londonban? – Az indigo. – A Charwood és Owen-ház. – Szóba se áll a kékfestővel.)

Volt hát már Ramazetter Vinczének, a kékfestő legénynek felesége. Szép leány, kedves menyecske, jó asszony. Azt irják, azt mondják ugyan nekem, hogy a neve nem Annuska volt, hanem Zsófika volt. El is hiszem, -59- nem is bánom; – az én emlékezetemben Annuska maradt, hát csak ugy irtam. Én őt harmincznyolcz esztendeje nem láttam, huszonöt év óta pedig Sümegnek még tájékán se jártam, tévedhet az ember.

– Ilyen ember az én ismerőseim közt nincs. Vagyont gyüjteni: az egyik dolog. A gyüjtött vagyont megőrizni: a másik dolog. Mind a kettőre egyes ember, ha egészséges ember, nem alkalmas. Az egyik dolog az asszony dolga. Asszony nélkül okos ember vagy nem gyüjt, vagy nem takarit. Csak bolond ember takarit a sirok férgei számára.

Házassági szerződése ugyan csak szóbeli volt az öreg gyolcsos tóttal, de azért hűségesen megtartotta mind a kettő.

Az volt a kérdés: hogy osztoznak meg Magyarország fölött. Mert hogy a gyolcsos tót ezentul is elárassza olcsó kelmével a túl a dunai vármegyéket: ez a kékfestőnek nem vált volna tetszésére. Végre is az öreg gyolcsos tót beleegyezett abba, hogy Zala-, Somogy-, Baranya-, Vas- és Veszprém vármegye legyen a kékfestőé, a többit megtartja magának. A kékfestő ugyan dévaj kedvében megengedte, hogy csengőt, kolompot és nadrágszijat azokban a vármegyékben is árulhasson a gyolcsos tót: de ezt az ajánlatot köszönettel visszautasitotta a gyolcsos tót. A mit ő az -60- országból odaád leányának és vejének: odaadja egészen. Kislelkü a gyolcsos tót nem lehet.

Következett a házassági szerződés második pontja. Milyen vászon, mennyi vászon, milyen áron?

Az öreg kékfestő, Ramazetter Leopold, eddig a vásznat vagy a bécsi lerakatokban, vagy a brünni országos vásárokon szerezte be. Szállitotta pedig tengelyen; a mennyit tudott, a maga kocsiján, de ez kevés volt; – a tömeget fuvarosok szállitották Győrig hajón, Győrből tengelyen. Sokat hoztak az osztrák borhordó szekerek is. Bécsből Sümegig üres hordó, vászonteher; Sümegről Bécsig tele hordó.

A vám minden rőfnél majdnem egy pengő krajczárra rugott. Ezt a pengő krajczárt akarta a kékfestő legény megmenteni.

A karton legyen 33 hüvelyk széles, a mollinos gyolcs legyen 29½ hüvelyk széles. Ezek voltak a rendes számok.

Egy negyed bécsi négyszöghüvelyk kartonon 19 lánczfonál és 17 vetülékfonál legyen, a lánczfonál minősége pedig megfeleljen a 36 számjegynek, a vetülékfonálé a 42-nek. Igy volt meghatározva a mollinos is. Számra nézve 14 a láncz, ugyanannyi a vetülék, minőségre nézve pedig 20 a láncz és 18 a vetülékfonál.

Igy kell fonni, szőni ma is. Mert hatvan év óta a csillagok, országok, birodalmak és uralkodók változhattak, -61- de a gyolcsnak, vászonnak változnia nem volt szabad. Hamisság és hamisitás ugyan elég történik azóta, de arra való a gyolcsos tót és a kékfestő szeme és tudománya, hogy a hamisságot észrevegye.

Mennyi tudománya van a gyolcsos tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar emberünk el se tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap, egy szük nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi vászon, ebből áll a gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az igaz, de kell még ezenkivül mérhetlen tudomány is.

Abban az időben krajczár, garas, huszas és forint volt a pénzbeli beszéd. De a krajczár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst. Három krajczár volt egy garas, husz garas volt egy forint. Huszonnégy pengő krajczár volt egy váltó forint, husz pengő krajczár volt egy huszas, három huszas volt egy pengő forint, harmadfél váltó krajczár volt egy pengő krajczár s ha valaki két huszassal akart kifizetni egy váltó forintot, még visszakapott negyven váltó krajczárt vagy pedig tizenhat pengő krajczárt. A huszast nem lehetett garasra, a pengő garast nem lehetett váltó krajczárra, a váltó garast nem lehetett pengő krajczárra felváltani. Se a garasnak, se a krajczárnak nem volt fele, mert félkrajczárra nem volt pénz. A hány rézpénz, annyiféle. Volt váltó krajczáros, volt pengő krajczáros rézpénz. Volt váltó garasos is, de már pengő garasos nem volt. A váltó garasos is háromféle volt. Az egyikre 30 volt irva, a másikra 6, -62- a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy kiszámitsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki tudta számitani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying. Nem száz krajczár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajczár, ennélfogva, ha valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy elosztani: hétszámra dolgozhatott, még se ért véget, mert örökké végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a pestmegyei dabasi angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt s ha váltott vagy vett valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó, a mi neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje; ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piaczra, vásárra. Irt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számitások bolondsága.

Elvégre a kékfestő legény s a gyolcsos tót szépen megegyeztek mindenben s ekként kapott a kékfestő a tót leánynyal női hozományba öt vármegyét túl a Dunán. S talán valami százezer forintot. De hogy váltóban-e, pengőben-e: nem tudom. S mindezen felül olcsó gyolcsot, vámmenteset. A leány után ez ért legtöbbet.

Egykor Szombathelyre ment nagy kocsi kékfestőruhával a vásárra. Furcsa esetei voltak.

Egy falunál Kemenesalján az út nagyot kerül a falun keresztül, de egy gyalogút, sokkal rövidebb, vezet a kertek alatt. Ramazetter küldi a kocsit az országuton, ő maga leszáll, botját kezébe veszi s megy gyalog a kertek alatt a gyaloguton. Ruhája félig utas, félig mesteremberes; sapkája palacsinta, a minőt akkor csak a zsidók viseltek.

Körülnéz: kinek szól a kiáltás. Meglát a szilvásban egy paraszt suhanczot, a mint épen ő neki integet.

Fogja a botját, most mindjárt agyonüti azt a kölyköt, hogyan meri őt zsidónak nézni. De előbb gondol egyet.

Most már csakugyan két kézre fogja a botot; most már csakugyan agyon kell ütni a sihedert. Neki, a gazdag kékfestőnek mondani, vigye el a dögbőrt!

– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd: kérdezd meg legalább, hogy adja a dögbőrt.

Odament a kékfestő. Kifizette a huszast, a bőrt összehajtotta, vállára vetette s a falu másik végén feldobta kocsijára. A nyers borjubőrnek négy huszas volt az ára, tehát a vételár háromszáz perczentet hozott egy nap alatt.

– A tisztességes hasznot nem kell szégyenleni, uram, akárhonnan jön az. Igy szerez az ember vagyont!

– – – A katonaság számára akkor is szállitottak zabot, szénát, szalmát. De csak zsidók szállitottak. Magyar ember ilyesmivel nem vesződött. Egerszegen, a megye székhelyén volt a nyilvános árlejtés. Mindig csak zsidók voltak az árlejtésen. Ramazetter tudta, hogy jó nyereséggel jár az üzlet. Miért ne pályázzék ő is? Miért legyen a haszon csak a zsidóé? Hiszen egyéb nem kell az üzlethez, csak elegendő ész és elegendő pénz. Neki pedig megvan mind a kettő.

Odamegy a számvevő hivatalba, a hol folyt az árlejtés s beteszi az óvadékpénzt vagy bánatpénzt.

A zsidók összenéznek. Nini, ez a sümegi gazdag kékfestő. Mit akar ez? A maga képében jár ez, vagy valakinek a helyettevalója? Kékfestő csak nem szállit zabot. A zabot nem a műhelyben készitik. Másnak -65- helyettevalója csak mégse lehet. A gazdag kékfestő ilyenre csak nem adja fejét.

Mind ott vannak a pénzes zsidók. A Guttman, a Steiner, a Barón, a Scheiber, a Lipschitz, a Lackenbacher, a Krausz, a Grün, a Hoffman és a többi Kanizsáról, Keszthelyről, Sümegről, Szombathelyről, Egerszegről, Szentgrótról. Összedugják a fejüket s elhatározzák, hogy Ramazetterre, ha komolyan akar vállalkozni, ráverik és rajthagyják a zabot.

Ramazetter komolyan vállalkozott. A zsidók rettenetes olcsón rajta hagyták a zabot. Három évre szólt a szerződés.

Az első félévben rossz volt a helyzet, vesztett tizezer forintot. A második félévben jó volt a helyzet, nyert tizezer forintot.

– Nem a Ramazetter urnak való mesterség ez. Tessék a szerződést nekünk átadni, fizetünk évenként tizezer forintot. Szép haszon ez s aztán a kisujját se kell érte megmozditani.

Átadta a szerződést s igy minden munka és koczkázat nélkül kapott tiszta huszezer forintot.

– Lássa uram, mondotta nekem. Tisztességes munka után meg lehet élni becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak lehet, a ki helyett más dolgozik.

»Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá, üzérkedő.«

»Adósságot csinálni: okosság dolga; – adósságot megfizetni: becsület dolga. Sokan nem tudják ezt.«

A negyvenes évek vége felé már annyi pénze volt Ramazetternek, hogy tőkéinek egy részét Pesten kellett kamatra elhelyeznie. Zalamegyében még nem volt takarékpénztár, állampapirost akkor még magyar ember nem vett, záloglevelek nem voltak, ipari vagy egyéb vállalati részvények nem voltak, a pénzt kamatra kellett kiadni, hogy maga-magát meg ne egye, mint a sajt. -67-

Zalában ugyan ki lehetett volna adni kamatra könnyü szerrel. De csak az uraknak. Hertelendy, Bogyay, Skublics, Inkey, Kisfaludy, Barcza, Szentgyörgyi Horváth, Csányi, Zalabéri Horváth, Szentgróti gróf Batthyány, Diskay, Saáry, Kerkapoly ugyan akadt volna Sümeg környékén, a ki kamatra elfogadta volna kölcsön a pénzt, de a kékfestő ezekkel jó barátságban, kölcsönös becsülés viszonyában meg akart maradni, a mi meg nem történhetett volna, ha adósaivá válnak.

Kamatos kölcsönt akkor csak a zsidó, meg a pap adhatott. Csak a zsidónak, meg a káptalannak volt fölös pénze. Ha más adott kölcsönt: annak a legelső vitatkozásnál uzsorás volt a neve. A zsidó nem törődött ezzel, a papot pedig nem igen bántották. A káptalan firól-fira otthagyta adósánál a pénzt, sokszor ott is felejtette.

Ramazetter már ott forgott az urak társaságában. Nem akart e társaságban hitelező lenni. Kutya dolga volt akkor a hitelezőnek. Adott ugyan megszorult uri barátainak pénzt mindenkor, de kamat nélkül, rövid időre, irás nélkül.

– Megyei ur, ha irásra vesz föl pénzt, sohase fizet a kikötött időre, se kamatot, se tőkét, inkább pörre ereszti a dolgát. De ha szakállára adom: pontosan megfizet. Mert igy nem a törvény dolga, hanem a becsület dolga az adósság.

Miért nem követik ma ezt az elvet a bankok, takarékpénztárak? Nem lenne szükségük annyi igazgatóra, könyvelőre, ellenőrre, hivatalnokra, szolgára, pörre, -68- bélyegre, jogtanácsosra. Paradicsom lenne az életük. Sohase lenne heverő pénzük, rögtön kiadhatnák minden pénzüket. Az igaz, hogy ma már akadhatna olyan adós, a ki becsületre nem fizetné vissza adósságát.

A kékfestő tehát Pesten helyezett el ötven-hatvanezer forintot. Egyik adósa harminczezer forint erejéig valami Sebastiani nevü gazdag polgár volt.

Ugy karácsony ünnepe táján 1847-ben haza jön Pestről Sümegre a Scheiber zsidó és elmondja a pesti ujságokat a kékfestőnek. A nádorispán a télen nem ád udvari mulatságot, mert nem jön haza Pozsonyból. Mihelyt kitavaszodik, fölhuzzák a lánczhid lánczát. Az Üllői-úton olyan kaszárnya épült, Bécsben sincs olyan. A Beleznay gróf a rácsos léczkapujára lövöldöz czélba az utcza felé, az arra járók csak hason mászva mehetnek el a kapu előtt. Wesselényi megvakult. A tengeliczi uraságnak kimetszették a zsebjét, tizezer forint volt a bugyellárisában. A Sebastiani és a Beálló nevü görög megbukott. És igy tovább.

Talán még sincs oda. Uj év után 1848-ban, ugy január közepén kocsira ül Ramazetter s elhajtat Pestre. Utánanézni a pénznek.

Nézhetett az után. Ügyvédje csak azzal biztatta, hogy ugy tiz esztendei pörösködés után talán megkap a -69- pénzéből néhány száz forintot s költsége se lesz több pár ezer forintnál.

Hatszáz hold jó földnek ára ez uri kastélylyal, gazdasági épületekkel s mindenféle lábas jószággal.

Ekkora birtokkal ur az ember. Nemessé is lehet, táblabiróvá is, tekintetes urrá is! Éppen azon törte már a fejét, hogy vesz egy szép előkelő nemesi birtokot.

Harminczezer forinton vehet az ember százezer rőf finom kartont vagy ötezer bécsi font jó fajta bengáli indigót. Ezt feldolgozzák a legények s nyer rajta az ember ujabb harminczezer forintot.

Tehát nem is harminczezer forint, hanem legalább is kétszerannyi a veszteség.

Iszonyu pénz! Száz meg száz kékfestő egész életén át nem gyüjt ennyit. Száz negyedtelkes jobbágy él meg ennyi tőkevagyonból családjával. S ő ezt most mind elvesztette. Nem is tudja többé ezt megkeresni ebben az életben. A másvilágon pedig ugy se törődik vele. De ha megkeresné is: ez már örökre elveszett.

Hát érdemes még élni? Hát ér ez a rongy élet még valamit, ha ennyi pénz elveszhetett? Pedig ő se nem ugy lopta, se nem az utfélen találta ezt a pénzt. Izzadt, fáradt, dolgozott érte, mint a barom. S most mindennek vége.

Mit szólnak majd az emberek? Azt mondják majd: -70- mégis csak szamár ez a gazdag kékfestő. Oda van a pénz, oda lesz a tekintély s utóbb oda lesz a becsület is.

Nohát nem megy haza. Sehova se megy, leszámol az élettel. Legyen hát vége mindennek.

Könnyü dolog, gyorsan is megy, pénzbe se kerül. De csunya dolog. Ugy lóg a szegen az ember, mint a tarisznya. Csakhogy a tarisznya, ha leveszik a szegről, akkor is tarisznya marad. De az ember, mire leveszik a szegről, annyit se ér, mint egy rongyos tarisznya.

Hiszen pisztolya sincs. Elmenjen érte a boltba? Kiadjon érte hat ezüstforintot? Hát nem elég veszteség már a harminczezer forint is? A lövöldözés nem is a kékfestő mestersége. Nemes embernek, duhajnak, pandurnak, kerülőnek mestersége az. Ő pedig sohase kontárkodott másnak mesterségébe.

Bolondság! Mit töri ő a fejét e fölött? Hiszen nem otthon van Sümegen, hanem itt van Pesten, a hol a Duna folyik. Hiszen éppen arra való a Duna, hogy beleölje magát az ember. Éjjel, sötétben senki se látja, ugy eltünik. Igaz, hogy ilyenkor, télen, januárban hideg a Duna, de hiszen nem sokáig lesz az hideg. S aztán elviszi az embert némán, szeliden, csöndesen arra aláfelé. Tolnán, Baranyán keresztül. Valahol valami zátonyon füzesek és rekettyék közt kiteszi a partra, a tiszta homokra, ott a tutajosok megtalálják, eltemetik, kalapjukat levéve imádkoznak is fölötte. Sohase tudja meg senki, hová lett a sümegi -71- gazdag kékfestő. Sőt az a semmirevaló Sebastiani egész életén át rettegni fog, hogy egyszer csak előterem hitelezője s egy furkós bottal jól ellazsnakolja. Nem lesz neki se éjjele, se nappala, jóizü falat meg nem fordul a szájában soha ezentul. Ugy kell neki.

A sok tünődésben este lett. Hat órakor olyan sötét volt már, mint a szurok. Kiment a Duna partjára, arra a nagy sivatagra, a hol most a Lánczhidra megy az ember. A Lánczhid oszlopai ugy álltak ott a sötétben, mint óriási szobrok. Az Eötvös-tér még nem volt meg. Rakpart, Korzó, Mária-Valéria-utcza, Petőfi-tér minden hiányzott. Szemetes, piszkos, omladékony partja volt a Dunának, széles parti mezővel a házak soráig. Tél volt, kemény szellő fujdogált, üres volt az egész térség, nem járt ott se ember, se kutya, se rendőr, se járókelő. Csak egypár dunaparti lebujban kurjogattak a tivornyázók.

De valaki mégis járt ott. Kalapja, fejtartása, ingó járása a sötétben egészen olyan, mint Inkey Kázméré.

Csakugyan Inkey Kázmér volt, Zalamegye egyik előkelő nagybirtokosa s Ramazetter Vinczének jó ismerőse.

– Nem éppen gyerekség. De én mégis rosszabbul jártam. Én három nap alatt elvesztettem a Kaszinóban hatvanezer forintot. Éppen azért sétálok itt: kissé szellőztetni a fejemet. A zsebem már ugy is szellős.

– Hatvanezer forintot és mit fog most csinálni méltóságod? Jön velem a Dunába?

– Kissé tovább megyek. Utazni megyek. Veszteség után jól esik a szórakozás, talán kis okulás is lesz belőle.

Átkozott sötét volt ott a Dunaparton. Égett ugyan néhány szégyenlős lámpa a házak előtt s a tulsó parton a Szent-Gellérthegy alatt is pislogott volna kettő vagy három, de azért sötét volt. De a gazdag kékfestő agyában mégis nappali világosság lobbant föl Inkey szavaira.

– Isten engem ugy segéljen, igaza van méltóságodnak. Én is megyek utazni.

Szállására ment, becsomagolt, feleségének levelet irt, a gyors parasztokkal még az este összebeszélt s másnap este későn már Bécsben tette fejét pihenőre.

Prága, Drezda, Berlin, Amsterdam egymásután jöttek sorra. Mindent megnézett mindenütt. Látott sokat, tanult sokat, tapasztalt sokat s lassankint feledni kezdé a harminczezer forintot. Terringettét, maradt még neki négyszer annyi s százhuszezer forint még külföldön is vagyonszámba megy. Hát Sümegen hogyne menne vagyonszámba? -73-

Áthajókázott Angliába is s meg sem állt Londonig. Ott szállt meg valahol a West-Stradon a Waterloo-Bridge közelében. Nem is volt olcsó a vendéglője, de nem bánta ő ezt most már. Elhatározta, hogy ott marad hetekig.

Nem is kocsikázott sokat. Gyalog járt. Megnézett mindent, a mibe csak beleakadt. Nagy világ az a London városa.

Egy hét mulva gyalog akart végigmenni a Temze balpartján a város végéig. Elindult hajnalban, elérte és megkerülte a Towert s a London-dockot, valahogy rábotlott az East-India-Dock-Roadra s ezen egyenesen oda talált a keletindiai Import-Dockhoz. Éppen Indiából jött nagy bolond hajók rakodtak ki, megtetszett neki a nagy sürgés-forgás, odament a kirakodók, málházók, napszámosok, teherhordók közé, taszigálták ugyan jobbra balra, de ő csak ott maradt s nézte a csomagokat.

Látott ugyanis ládákat, csomagokat, göngyölegeket, melyek mintha ismerősei lettek volna.

Föliratok a csomagokon: Bengál, Behár, Madrás, Benares, Oudbes, North-West, Provinces stb. Azután furcsa betük: Faktory CMCK vagy KCZ vagy BNE s több efféle. Az apja is, ő is Bécsben szokták a Kohnberger czégnél s Pesten néha a Brüll czégnél a kékfestéshez szükséges indigót bevásárolni s ott látott ő ezeknél efféle ládákat, csomagokat, göngyölegeket, föliratokat és betüket. -74-

Kérdezte: mi van azokban a csomagokban? Hárman is oldalba ütötték, mig utóbb egyik goromba málhás mégis csak megmondta, hogy indigó.

Azután nyomban kérdezősködött: hova, kihez, melyik czéghez, miféle raktárba szállitják a hajókról az indigót? Ezért is kapott vagy tizenöt oldalba ütést, de azért utóbb a feleletet is csak megkapta. Természetesen a czég neve vagy Brown volt vagy Smith, de volt Wharton is és White is.

Elég volt a Dockokból, ment a czégekhez. Valóságos nyomozást tartott a különféle indigók természete, belső értéke és ára, vámja, vitelbére tárgyában s rájött arra, hogy ha ő egyenesen Londonból veszi az indigót az első forrásból: akkor ő Trieszten át annak bécsi fontját megkapja 3–4–5 és fél forinton.

Ejh-hajh, Brüll és Kohnberger Pesten és Bécsben, ti ugyan derék emberek vagytok! Ti éppen 5–6 és 7 forinton adjátok a sümegi kékfestőnek az indigót, tehát másfél forintot nyertek egy bécsi fonton, tehát 168 forintot egy métermázsán!

Mégis csak jó volt a harminczezer forintot elveszteni s ezen a réven Inkeyvel találkozni. Ettől kezdve a tul a dunai városok minden kékfestőjét Ramazetter Vincze látta el olcsóbb indigóval.

Egy év alatt megkerült a harminczezer forint. S a következő évek már a tiszta nyereséget ontották.

Bizony jó kedve lett Ramazetternek, a mint az -75- indigót fölfedezte s a mint egy hatalmas szállitmányra valamelyik nagykereskedővel megegyezett.

Az áldomás abból állt, hogy megiszik ebédnél egy pohár jó bort. Hozatott is franczia, spanyol és rajnai bort. Vendéglőjében különösen ajánlották neki a mózelit. Az angolok ötven év előtt ezt különösen szerették.

Megizleli a mózelit. Tetszik neki nagyon. Csaknem olyan jó és illatos bor, mint a szentgyörgyhegyi. Kérdi az árát. Egy iczczényi bor a mi pénzünk szerint két pengő forint. No bele is üthet a mennydörgő ménkü! Hiszen mi otthon Magyarországban az ilyen bort, de még az ennél jobb bort is négy krajczárjával adjuk-vesszük iczczénként. Itt meg két forint lenne, harminczszorta drágább?

Hivatja a vendéglőst. A vendéglős a klubban van, most nem lehet vele beszélni. De lehet a titkárral. Ha azonban a vendéglőssel akar beszélni: holnap délelőtt tiz órától kezdve tizenkettőig hivatalos órája van, akkor ad kihallgatást.

No az igaz, ez a vendéglős nagyobb ur, mint a Téglavető csárda-beli csárdásgazda, de hát ő mégis csak vele akar beszélni. Megy másnap kihallgatásra, természetesen fekete ruhát ölt és keztyüt huz. Hátha valami Bedford herczeg másodszülöttje az a vendéglős.

– Jó bor, de egy palaczknak négy shilling az ára, a mi pénzünk szerint két pengő forint.

– Annak tartom, de én jobb bort szállitok önnek uram, ide állitva két shillingért, tehát fele árért.

– Sajnálom uram, de házam se idegentől, se termelőtől, se szállitótól nem vesz bort, hanem csak kereskedőtől.

– Igen örülök, ha ezzel szolgálhatok. A mózeli borczég: Charwood et Owen, Tolley-Street 66. sz., a London-Bridge közelében.

A sümegi kékfestő felirta a nevet, hozatott kocsit s hajtatott a Tolley-Streetre.

Bemegy az üzleti helyiségbe, keresi a főnököt, bevezetik hozzá. A Charwood et Owen-ház főnöke angol ember, öreg ember, komor ember, ugy néz a sümegi kékfestőre, mint a sült hal. A szeme pillája se mozog.

– Ismerem önök mózeli borát és annak árát. Én önöknek jobb bort ajánlok fele áron. A borok neve: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg, Szigliget, Kővágó-Örs.

Az angol azt gondolta, hogy Badacsony és Somlyó valahol Ázsia fensikjain vagy a Csendes-tenger szigetein fekszik.

– De hiszen nem Ázsiában lakom én, hanem Magyarországon s az én boraim magyar borok.

Az angol elővesz egy nagy könyvet. Ebben a könyvben ábécze szerint föl van irva a föld kerekségének minden országa, birodalma, tartománya, városa, faluja, hegye, völgye, tengere és kikötője, a melylyel valaha a Charwood et Owen-ház levelezésben állott, vagy a melynek valaha csak hirét is hallotta. Benne volt még Andorra és Montenegro is, benne volt még Tibet és Honolulu is, de Magyarország nem volt benne és Sümeg sem volt benne.

Motyog az öreg angol, mig a könyvet nézi. »Magyarország«, »Magyarország« – de ilyen országot nem talál. Beteszi a könyvet, félreteszi egy másik asztalra s még egyszer jól megnézi a kékfestőt. Csaló áll-e előtte vagy háborodott? Elvégre udvariasan felel.

– Tévedés lesz a dologban. Nincs szerencsénk tudomással birni arról, hogy Magyarország nevü ország vagy tartomány lenne vagy lett volna a világon. Nincs nyoma még a bécsi kongresszus irataiban sem.

A kékfestő dühbe jön. Magyar vére felforr s hazafias elkeseredésében nagy tettre határozza el magát. Odaszól a sülthalszemü Charwood et Owen-háznak.

– Ön, uram, nem tud semmit, a könyve sem tud semmit, a bécsi kongresszus se tudott semmit. Én -78- majd bebizonyitom, hogy van és hogy hol van Magyarország. A fiumei magyar tengeri kikötőből küldök önnek ingyen egy hordó magyar bort. Izlelje meg s igya meg jó egészséggel s izleltesse meg családjával, segédeivel s barátaival is. Ide szállitom ingyen, kifizetem a vitelbért és vámot is s mindenféle fogyasztási illetéket. Oda adom önnek a hordót is – mindezt hát fogadja el tőlem ajándékba.

A sülthalszem megint megnézi jól a kékfestőt. Az angol most már tisztában van a helyzettel. Csakugyan nem csaló ez az idegen ember, hanem szegény háborodott elméjü. Az ilyennel szépen kell beszélni.

– Köszönjük, uram, nemes ajánlatát, önnek nevét és országát fel is fogjuk jegyezni könyveinkbe, de semmiféle ajándékot és küldeményt, se bort, se hordót el nem fogadhatunk.

– William Shoemaker, jegyezze ön be ennek az urnak nevét, országát és tengeri kikötőjét.

A kékfestő kiment. Mikor a sok léhütő segéd között lépdelt kifelé, annyit még észrevett, hogy az egyik tökfilkó mosolyog rajta s a másik részvéttel tekint rá. A sajnálkozót különös kedve lett volna nyakon ütni. Tudta ugyan már hazulról a kaszinóbeli adomákból, hogy az angol nagy szamár, de ilyen nagynak mégse gondolta. -79-

IV.

(A kékfestő megkezdi a borüzletet is. – A somlyói szőlő. – A badacsonyi Gyulaffy-szőlő története. – Szűz Mária csodatevő képe száll a kis-czelli templomba. – A hagyományok. – Saáry Ferencz uram pajkossága és pöre. – Oda lesz a badacsonyi szőlő. – Miként szerzi ezt meg a kékfestő.)

Végre hát igy is jól van. Hiszen végre is az angol baja az, ha nem iszik jó és olcsó magyar bort. Ha nem kell neki, most már nem is ád neki. Majd ád másnak. Ád a németnek, hollandusnak, dánnak, orosznak. Angol nélkül is meg tud élni a sümegi kékfestő. Maradjon az édes anyja kinjában a Charwood et Owen-czég a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében. Nem is ment más czéghez borát ajánlgatni. Utóbb is meg találna verni egy angol házat vagy házfőnököt.

Haza jött. Utána látott az indigónak és a kékfestésnek. Megkerült az elveszett harminczezer forint is; a forradalom után ujra gazdag lett az adósa s visszafizette a pénzt kamatostul. Gyarapodott a vagyon hatalmasan.

De bora is szépen jövedelmezett. Sümegen volt már szőleje apja után is, mivelte a szőlőt okszerüen, szürt bőségesen, pár ezer akó bort szüret után összevásárolt pontosan, kezelte azt gondosan, s nyert rajta busásan. De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort egyelőre.

A bornak azonban nemcsak jósága biztosit kelendőséget és jó árt, hanem hiressége is. A hiresség attól függ, melyik hegyen termett. Somlyó hegye és Badacsony -80- a leghiresebb hegyek. A kékfestőnek e hegyeken kell szőlőt szereznie. Még pedig országos hirü szőlőt. Olyan szőlőt, a mely még ezeken a hegyeken is a leghiresebb.

Somlyón mindjárt talált ilyet. Ott volt Kisfaludy Sándornak, a költőnek szőleje. Ezt a költő már életében is el akarta adni. Meg is kinálta vele Batthyány Fülöp herczeget, a ki azonban meg nem vette. A költő halála után az örökösök szivesen eladták.

Somlyó-Vásárhelyre néz a szőlő, tehát délkelet felé. Ez az oldal termi a legjobb bort. Se a Benczés barátok, se a zirczi barátok, se az Eszterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapitványi szőlő ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél, de hire, neve még annak se különb.

Tizenöt holdas a szőlő. Kopácsy József herczegprimásé volt még veszprémi püspök korában. Ő épitett rá kis kastélyt négy nagy szobával, konyhával, kamarával, mellékhelyiségekkel, óriási sajtóházzal és pinczékkel. Távolabb a szőlő lábja felé 12 lóra való kitünő épület s négy kocsira való szin. Elegendő udvarok és vinczellérlakások. Tőle vette a költő 1835-ben hatezer pengő forinton. De a pénz csak mellékes volt. Inkább ajándék volt az a szőlő. Mert a mikor a veszprémi püspökséget be kellett tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani. József főherczeg, a nádorispán, akkor is hajtott egykori segédtisztjének, a költőnek szavára és csakugyan Kopácsy lett a püspök. De a herczegprimási -81- szék is üresedésbe jön. Rudnay már öreg ember és rokkant ember. A költő szava ott is sokat ér idővel. És sokat is ért. Kopácsy lett a herczegprimás is. Mind a multra, mind a jövendőre nézett tehát a főpap, mikor a költőnek eladta somlyai szőlejét. Ezt a szőlőt vette meg tehát a kékfestő. Egy csapással a legelső szőlősgazdák közé emelkedett Somlyó hegyén. Nagy szó ez három vármegyében. Kinek volt még olyan szőleje, melynek egykor püspök, érsek, herczegprimás, vagy költő lett volna az ura?

De talán még ennél is fontosabb volt a badacsonyi szőlőszerzés. Még ennél is hiresebb volt egykor az a szőlő, melyet a kékfestő ott vett meg.

Hatalmas családok raktak fészket maguknak Badacsony hegyén ősi idők óta. S nemcsak a papok és nagy monostorok s nemcsak a főrendüek, az Eszterházy herczegek s a pápa-ugod-devecseri Eszterházy grófok voltak hatalmasak, hanem a köznemesek is.

Ott volt a várbogyai és nagymádi Bogyay nemzetség. A szentgyörgyi Horváth, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy, az eörményesi Fiáth, a bezerédi Bezerédj, a bessenyei és velikei Skublics, a nedeczei és lábatlani Nedeczky, a gyulai Gaál, a felsőbüki Nagy, a kisfaludi, döbröntei és hymesházi Kisfaludy-nemzetségek mind nemesi koronájuk egyik ágának tekintették, hogy Badacsonyban szőlejük legyen.

A hol legjobb bor terem, a honnan legszebb a látás, a hova legjobban oda ragyog Isten napjának sugara: a hegynek azt a részét ugy nevezi a nép: a hegynek veséje. -82-

A hegynek három oldalát ismeri a nép külön néven. A keleti és délkeleti rész tördemiczi oldal, a déli és délnyugoti rész lábdi oldal, az északi rész Korkovány. Uraságnak az északi részen nincs szőleje, csak a másik két oldalon.

Hajdanában a büszke Gyulaffy-nemzetség volt ura Badacsony legszebb részeinek. Vele és mellette csak a papok, püspökök, apáturak maradhattak meg. Az Eszterházy herczegek és Eszterházy grófok szőlői mind Gyulaffy-háramlások.

Egykor, a tizenhetedik század vége felé, a zsarnok Lipót király idejében, két szép Gyulaffy-lány volt Csobáncz várának s a badacsonyi szőlőknek ura. Az egyiket elvette egy Eszterházy gróf, a másikat a vámosi Saáry nemzetségnek egyik ivadéka, ha nem csalódom, Ferencz. Nem okiratokból mesélek, hanem a család szóbeli hagyományai után, minthogy a vámosi Saáry-nemzetséggel innen-amonnan magam is rokonságban volnék.

Az Eszterházy gróf katholikussá és labanczczá lett és az udvarhoz ragaszkodott, a Saáryak kálvinisták és kuruczok maradtak. A miből természetesen következett, hogy az a magyar, a ki nemzete ellen foglalt állást, hatalmassá és gazdaggá vált; a ki pedig mindig hű maradt nemzetéhez: az elpusztult, elszegényedett. Igy van ez már negyedfél száz esztendő óta. Okos ember ezen már meg se ütközik, hanem inkább alkalmazkodik az állapothoz.

Jól osztozott ő vőtársával, az Eszterházy gróffal. -83- Csobáncz várának egyik fele az övé, másik a grófé. Fölosztották maguk közt az uradalmat is s a badacsonyi szőlőket is. A legszebb oldal egyik része Saáry uramé lett. Egykor talán még elmesélem, mennyi mulatságos zenebona támadt a két várur között, a kik közül egyik igazhitü volt, a másik eretnek; az egyik labancz volt, a másik kurucz s mind a kettő várur volt, de egyiknek se volt egész vára. Hanem hát ez most nem tartozik ide, a sümegi kékfestőhöz.

A töröknek már kifelé állt a szekere rudja. A német már nagy fészket vert túl a Dunán. Történt egy szép napon, Nagy-Boldogasszony napján, hogy a barátok kis-czelli templomában egy gyönyörü szép csodatévő Máriakép jelent meg. Nem hozta azt senki, bizonyos, hogy az angyalok hozták s az oltárra odahelyezték. Csillagkoronája volt a szüz anyának s szemei könnyeztek az emberiség bünös voltán. Maguk a barátok is elbámultak, a mikor reggel beléptek a templomba imádkozni s meglátták a csodatevő képet.

Megjelentették a tüneményt a veszprémi püspöknek. Megtudta ezt csakhamar a nemes vármegye is. Nosza rögtön elrendelték a vegyes vizsgálatot, miként jött oda a Máriakép. Kihallgattak száz embert. Senki se látta, hogy halandó ember hozta volna oda. Ellenben bizonyos volt, hogy a templomajtó egész éjjel jól be volt zárva, kulcsát feje alá tette a harangozó s aludt rajta egész éjjel, mint a bunda. Még borittas is volt egy kissé az istenadta. Annál mélyebben aludt.

Bizonyos hát, hogy az angyalok hozták a képet, -84- a mint ez más országban is megtörtént már nem egy helyütt s nem egyszer. Megtörtént öreg Mária-Czellben az osztráknál is; a mi boldogságos szüz anyánk pedig minket magyarokat mégis csak jobban szeret, mint azt a rongyos osztrákot. Tehát hozzánk is eljöhetett az angyalok szárnyain.

De ha maradt volna is ebben valami kétség, minden kétséget eloszlattak a nemes-dömölki tanuk, a kik pedig nem is igazhitü katholikusok, hanem valóságos lutheránusok.

Ez a Nemes-Dömölk ott fekszik Kis-Czell mellett egy parittyadobásnyira. A két falu között ugy balkéz felől van Kis-Dömölk s ott még Árpád nemzetségebeli királyaink idejéből csodálatos szép régi templom.

Olyan szép az a kis-dömölki templom, hogy ahhoz képest a kis-czelli bucsujáró templom még a harangozó lakásának se válnék be. Ajtai, ablakjai egészen olyanok, mint a Dogék palotájának ajtai, ablakjai Velenczében. A jaáki, zsámbéki és felső-őrsi templomokon kivül nincs is oly dicsőséges multu és ékességü templom egész túl a Dunán.

Csakhogy istállók és cselédlakások veszik körül, teteje is szegényesen van befödve, a szent keresztet is levették róla régen, sőt magát istennek házát is csürnek, szinnek, pajtának, ökörakolnak használják rendesen.

Az itt való cselédeket is kihallgatták a megyei és püspöki vizsgáló emberek s ezek letett szent hitük alatt vallották, hogy éjnek éjszakáján nagy mennyei -85- fényességet láttak az ó-templom körül s egy pillanatig belül a templomban is. Bizonyosan e fényesség alatt jelent ott meg a csodatévő kép az angyalok szárnyain, de minthogy se a tetőn keresztet, se belül oltárt nem talált, hanem csupán ökröket és tinókat, ezért ment tovább a kis-czelli bucsujáró templomig.

Ezek a cselédek pedig többnyire lutheránusok voltak és a mellett jámbor, istenfélő emberek. Igaz, hogy a nemes-dömölki prédikátor, a nagyhirü és tisztes emlékezetü Edvi Illés Pál még ezeknek se hitt s ezelőtt vagy hetven esztendővel erről még prédikácziót is tartott s a tanukat babonás embereknek jelentette ki, de ő belőle nyilván a felekezeti túlbuzgóság beszélt. Nem is lehet az másként, minthogy az a csodatévő szentkép sok század előtt a kis-dömölki szentegyház oltára fölött állott s azért most is oda akart visszatérni és csak azután szállt a szomszédba, a kis-czelli templomba, a mikor régi helyén csak ökröket és tinókat talált.

Ezóta lett Kis-Czell olyan hires bucsujáró helylyé, a hova eljár tizenöt vármegye népe s a hol az összeroskadt lelkek megépülnek s a sánták, bénák, nyomorékok meggyógyulnak.

A csodatévő kép hazajötte történt – mint emlitettem már – vámosi Saáry Ferencz uram idejében. A mikor véres vallási villongás gyötörte szegény országunkat s a mikor Saáry Ferencz uram is folytonos villongásban élt vőtársával, gróf Eszterházy Dániellel. S a kit még folytonosan azzal is boszantott, hogy ő -86- semmit sem hisz a kis-czelli csodatévő Máriakép történetéből, mesének tartja az egészet, csak a czelli barátok gondolták ki, hogy a szegény népet oda csődithessék s a bucsu-szentlászló-egyházi, bodajki és andocsi barátoknak kárt okozhassanak.

Nagyon elkeseritette ezzel a papokat, de még vőtársának csobánczvári tiszttartóját is.

Volt egy szép sárga hátaslova, hóka is, kesej is. Ezen ballagott föl egy estennen a várba. A mint fölért a kapu elé, éppen a kapu előtt lova megbotlott s térdre esett. Megrántotta a kantárszárat s odaszólt lovának.

– Czo föl, édes Sárgám, jó pénzen vettelek, nem ugy ingyen jöttél, mint a czelli Máriakép.

Nagy veszedelem támadt ebből. Az Eszterházy gróf tiszttartója meghallotta a szót, nyomban lóra ült, meg se állott Veszprémig s ott az esetet rögtön bejelentette mind a püspöknek, mind a nemes káptalannak.

Nagy pör, nagy patália származott a följelentés nyomán. Pörbe fogták vámosi Saáry Ferencz uramat, megidézték megyéhez, káptalanhoz, beleavatkozott a király embere is, ugyancsak czibálták Saáry uramat elől, hátul, mindenfelől. Kevesebbet nem is akartak, minthogy költség fejében, büntetés fejében kituszkolják Csobáncz várából és uradalmából.

Igaz, hogy nagy volt a vétség. Az emberek hitét és -87- lelki nyugodalmát csufolódzó szavakkal megháboritani nem szabad, hanem büntetést kellett alkalmazni annyival inkább, mert Saáry uram egyébként is a vastagnyaku, eretnek, kurucz kálvinisták közé tartozott. Hogy különben jó hazafi volt, vérét is ontotta a török ellen, védte is az ország szabadságát mindenféle labancz ellen: mindebben mentséget ő ne találjon.

Azt a szót ugyan a tiszttartón kivül nem hallotta senki, az a tiszttartó pedig inkább szitott uraságához, mint az igazsághoz, de különben is titkos ellenség volt, mivelhogy nyelve miatt egyszer Saáry uram egy-kettőt a nyaka közé huzott buzogányával: de még ezekben sem lehetett mentséget találni sehogysem. Mert Saáry uram nem tagadta kiejtett szavát, nem bizonykodott semmikép, hanem a mit mondott, azt nyakas elszántsággal megmondta a biróság előtt is.

De volt azért neki is szószólója. A nemesség legnagyobb része már hitrokonságnál fogva is az ő pártján volt, nem is engedték volna, hogy csak ugy könnyüszerrel megfosszák birtokától. Vámoson Veszprém mellett volt vagy ötszáz kemény nemes ember, kisebb birtokuak ugyan, de fele részben Saáry uram vér szerint való rokonai. Ezek összebeszéltek a szentgáli és szentkirályszabadjai szomszédos nemes atyafiakkal s beizentek a nemes káptalanhoz, hogy ugy üldözzék vérig Saáry uramat, hogy ők fölkerekednek vagy kétezeren s ugy elpusztitják a káptalan minden jószágát, hogy sirva néz utána.

Engedett volna is már a káptalan, de volt ott egy -88- Mihalovics nevü kanonok s ez semmikép se akart kibékülni. Nem volt más mód utoljára is: be kellett tömni a száját.

A kanonok szerette a jó bort. Mindig arra vágyakozott, hogy Badacsonyban, a hegy veséjén szerezhetne egy szép szőlőt. Volt Saáry uramnak ott a lábdi részen. Utóbb is kihasitott belőle a legszebb fekvésből vagy huszonöt holdat s pinczével és sajtóházzal neki adta a kanonoknak. Megitták az áldomást is.

Igy azután vége lett a pörnek és Saáry uramat békében hagyták. De hát a badacsonyi szőlő legszebb része eluszott.

Előkelő család lett a Görcsönyi és Orahoviczei Mihalovics-család. Sümeg mellett Rendeken akkora birtoka volt, hogy uradalomnak is beillett. A mi időnkben, vagyis a kékfestő idejében Péter ur volt az utolsó birtokos. Felesége Ransonett-Villez bárónő, kinek kedvéért sokat lakott Bécsben.

Az ötvenes években eladó lett a szőlő. Péter ur irt Bogyay Lajos kamarásnak, a badacsonyi legelső s legnagyobb szőlőbirtokosnak, hogy szőlőjét áruba bocsátja. Bogyay közölte a dolgot Hertelendy Kálmánnal s körülbelül megállapodtak abban, hogy megveszik azt a gyönyörü szőlőt, mielőtt János püspök az eladási tervről értesülhetne.

János püspök ugyanis elhatározta, hogy Badacsonyban mintaszőlőt állit. Legszebb tájéka a világnak teremje -89- a legjobb bort is. Legalább száz holdnyi szőlője legyen Badacsonyban.

Nyakra-főre megvette az eladó szőlőket a lábdi részen is, a tördemiczi részen is. Megvette már a Bezerédy, Márkus, Dominik, Kun, Szentgyörgyi Horváth és Bencze-féle szőlőket s vagy negyven paraszt szőlőt is. Kétségtelenül sietve vette volna meg a Mihalovics-szőlőt is.

Egy napon Bogyay Lajossal és Hertelendy Kálmánnal találkozik a kékfestő Sümegen az utczán. Régi jó ismerősök. Üdvözlik egymást szivesen.

– Csak ugy átmenőben. Meg se állunk Bécsig. Öregéből-nagyjából megvettük volna a Mihalovics-szőlőt, mert most megyünk Bécsbe aláirni a szerződést.

Másnap keszthelyi vásár volt, a kékfestő elment oda. Este későn hazaér, vacsoráz, lefekszik s alszik mélyen.

Éjfél után egy órakor fölébred. Eszébe jut a badacsonyi szőlő. Bizony az neki is jó lett volna. Egy birtokos se dicsekedhetett volna szebb szőlővel. Még az Eszterházy herczeg se. Még János püspök se. De még Bogyay kamarás se. Kivált ha ő vette volna kezébe azt a hires Gyulaffy-szőlőt. Hiába! Bogyay és Hertelendy már Bécsben vannak. Tegnapelőtt óta odaértek. Most már gondolni is késő rá.

Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán utközben nem állanak meg sehol. De valószinü, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy kis dinom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.

Téthen talán nem állnak meg, vagy csak addig, mig a ló egy abrakot bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörüen huzza. Ilyen czigány nincs is most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is késhetnek egy-két napig.

Nemes ember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik keményen. Még ezer forintot meg akar takaritani. Utiköltséget, kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.

Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.

A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyilt álmos szemmel bejön.

– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon, egy óra mulva indulunk.

A Jancsi kocsis pokolra kiván minden abrakolást, itatást; minden uraságot és indulást. De egy óra mulva készen áll a kocsi a kapu alatt. -91-

A kékfestő elindul. Utközben csak addig áll a ló, a mig eszik s kissé kifujja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül, Farkas Miskával nem huzatja. Majd csak azután.

Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, épen indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s Hertelendy Kálmánnal. Ezek épen most érkeztek Bécsbe.

– Csak ugy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is fizettem az árát. Nem volt épen olcsó. Zsebemben a szerződés.

(Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei kaland. – A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét Sümegre. – Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.)

Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőleje. Pár ezer akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti, szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tizezer akót. S megkezdte a magyar borral meghóditani a világot.

Még az angolt is. Még a sülthalszemü Charwood et Owen-czéget is: London, Tolleystreet, a London-Bridge közelében.

Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette s vagyona és hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó magyar bort s jó szerencsére, vaktában felállitott ott egy magyar borcsarnokot. Hol, melyik utczában, melyik házban: nem tartozik a mi dolgunkra.

Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megirja benne londoni kisérletét. Sikerrel biztat a kisérlet. De olyan bor kellene, mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbiró balatonmelléki bor. Arra kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év mulva megfizeti az árát becsülettel.

A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a pénzét! -93-

Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a fejéből.

De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben, este. Még álomban is.

Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld: olyan badacsonyit küld, a melynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de a melyhez hasonlót mégse ivott az ánglius, mióta a tengereket járja.

Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad azért neki kétszázszorta több.

És hátha hirt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha urrá teheti Gréger Miksát is?

Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól folyik: még több bort is rendel s ha többet rendel: akkor első dolga lesz a száz akó bor árát megfizetni.

Addig, addig tünődött, hogy egyszer csak megparancsolta pinczemesterének: készitsen el száz akó kitünő bort, pöcsételjen le akonát, csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Gráczba a vasutra, szállitsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is s vigyék Londonba a bort igaz állapotban.

Vagy fél év mulva egy augusztusi nap délutánján kint üldögél Ramazetter badacsonyi hajlékának erkélyén s beszélget egyik emberével. Egyszerre felugrálnak kutyái s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.

Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, a mint óvatos körültekintgetéssel közeledtek a kapu felé.

Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a harmadik sümegi városi hajdu.

A hajdu bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg ne egyék a kivül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.

– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli ur akar idejönni nagyuramhoz. A kinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a czédulát.

Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-czég meghatalmazott ügynöke. A czég telepe: London, Tolley-Street, a London-Bridge közelében.

Az emberek lefülelik a kutyákat s bezárják a pinczébe s a két idegent az ur elé vezetik.

A fehér köcsög bemutatja magát, a hogy a látogatójegye szólt s bemutatja a fekete köcsögöt, a ki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök. Megmutatja utlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott. Megmutatja főnöke megbizását, a mely kifogástalan s a -95- czég reklám-prospektusát s minden anónszát, melyekből kitünik, hogy a czég jóhirü londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.

Ramazetter mosolyogva hallgatja s mielőtt a további diplomácziai tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos policzáj mirevaló?

A hely, a hol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevü tartományában, a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van s még a helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég biztositékot nem láttak: ennélfogva czélszerünek mutatkozott egy bécsi polgári rendőrügynöknek is, mint kisérőnek a ház költségén való felfogadása. Ekként fogadtatott fel kisérőnek a sümegi városbiró beleegyezésével a sümegi városi hajdu is.

Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta s folyton abba nézve, igy szólt:

– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt ur, az a Ramazetter Vincze kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, a ki ezelőtt mintegy nyolcz és fél évvel, 1848. -96- évi február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et Owen-czégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében személyes látogatást tett s házamnak magyar borokat felajánlani szives volt?

– További megbizatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel, tisztelt ur, közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe venni s egyuttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt ur, a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.

– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát s vendégem lesz. A rendőr ur szállást és ellátást kap a vinczellérnél s holnap visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jót állok. A Bakonynak ugyan rossz hire van s a Bakonyban is legrosszabb hire a Dobos-erdőnek, az pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt legyen szives majd a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?

– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágositást nyujtani, tisztelt ur! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt ur, szállitani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most azonban Gréger Miksa ur londoni magyar borcsarnokából -97- s az ön borczimletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt ur, Londonnak nem kék bort szállit.

Nevetett Ramazetter, csak ugy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át ugy aludt tőlük, mint a mormota. Sőt a mikor harmadnapon reggel fölébredt s az ablakon át meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a bálti tengeren van s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák tengerbe, holott ő a Bakonyerdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jó embert észrehozni.

Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s szerződést s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.

Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni s idegen névvel és ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e annyira, mint a magas áru, világhirü rajnai borokat? Szegény a magyar, pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért adófizetővé tegyük a kerek földet? -98-

Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, a mit a királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak kellene egyesült erővel megcselekedni, de a mit azok meg nem tesznek semmikép.

Egyik utjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe s kér magyar bort. Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?

– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott, hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli, szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.

A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét nyujtja, mosolyog.

– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen -99- találkozhatom önnel. Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejü ajánlatot teszek. Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.

– Az ön borai csodálatos jó és nagyértékü borok. Nem hiszem, hogy párjuk van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pinczemestert, ha borainak valamivel világosabb tükre volna s ha megengedné, hogy én rajnai czimlet alatt áruljam: akkor biztositom tizszeres forgalomról s palaczkonként nyolczvan krajczár helyett beszámolok két forinttal. Most eladom évenként nyolczezer forint értékü borát s beküldök tizenkétezer forintot. Ez csak magyar czimlet. Rajnai czimlet alatt eladok nyolczvanezer forint értékü bort s átadok önnek évenként kétszázezer forintot. Ime ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat üzletem. Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.

A kékfestő két könyökét föltette az asztalra s két ökle közé támasztotta fejét. Ugy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a hosszunyaku Liebfrauenmilch-borral tele nehéz palaczkot, mely előtte állt az asztalon s ne vágja-e a német fejéhez?

Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivó közönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, a kik ott a Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.

Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig, minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha üzletemberrel, a ki az ilyen ajánlatért nyomban arczul vágta volna. S talán jó lélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.

A német ötven év körüli korban. Becsületes jó arcza van. Se nem okos, se nem buta. Azt kérdi tőle:

– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcz esztendős. A legnagyobb fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő is velünk lakik.

– Nohát német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!

A német azonban majd kibujt a bőréből, ugy megörült a tetubarátságnak. Annyi sózott és füstölt hallal kinálta a kékfestőt, hogy a kékfestő utóbb még a zsebóráját is halszagunak találta s majd a földhöz nem vágta.

Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a bormérő gazdának:

– Hallod-e német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem azért lettem veled tetu, hogy -101- kedvem szerint összeszidjalak. Sok gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se minden nemzetségedért. Adta németje!

Megkönnyitette lelkét. Fölkelt. Otthagyta a németet, de kezét megint nem nyujtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták többé egymást ezután.

Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghiresebb bora? – Metternich herczegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pinczemesterének? – Megint csak Metternich herczeg. – Hogy hivják azt a pinczemestert vagy üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.

Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékony dongáju fiatal cseh kölyket talált maga előtt. Talán nem is épen cseh volt s nem is épen kölyök. Ez volt a Hladny János.

– Ülj föl fiam a kocsimra, viszlek pinczemesternek és üzletvezetőnek Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.

A cseh fiunak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben épen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és Sobri Jóskáról.

El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is azok.

Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szegszárdon szerezte be.

Hire, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a jó bort még Budapesten is.

Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek azóta nem volt világa. Deák Ferencz halála napján ő is behunyta nagy okos szemeit örökre.

Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapitott reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiu. Adott rá harminczezer forintot. Alapitott felső leányiskolát, hogy derék, mivelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá huszezer forintot s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapitott alreáliskolát, arra is adott huszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, épitsen szép uj városházat. Alapitott kórházat husz ágyra s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapitott cseléd-ösztöndijat és szegény lányok számára kiházasitási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapitotta a Zsófia-óvodát. -103-

De ezenkivül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pinczék.

Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében urrá tette pinczemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost és másik fősegitségét, a ki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.

– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt: őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, a mikor én már nem élek.

Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állitsanak emlékezetének. Én már állitottam e sorokban, pedig én életemben egyszer láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.

A DARNAY-GYÜJTEMÉNY.

(Szent-Mártoni Darnay Kálmán. – Nagy elődei Magyarországban. – A hédervári gyüjtemény. – Kubinyi Ferencz losonczi kincsei. – A Fejérváry-muzeum. – A Jankovich-féle gyüjtemény mérhetetlen gazdagsága. – A Horgosi Kárász, – a Ráth György – és a gróf Kreith-féle gyüjtések. – Miként törekedtem báró Bánffy miniszterelnök óralánczára csecsebecsét keresni?)

A mióta erdélyi barátainkkal ott jártunk, azóta Sümegnek uj kincse támadt. Uj hire-neve, uj tudományos intézménye, uj varázsló ereje, mely hivja, vonja, csalogatja, bámulásra birja a látogatót. Nem volt elég puszta vára, hires nagy története, jó bora, szép fekvése, nagy költője, Szegedy Rózája, gazdag kékfestője, ragyogó vidéke; – ezeken tul uj vonzóerőhöz jutott. Ez a Darnay-gyüjtemény. Valóságos muzeum nagy értékkel, sok szépséggel, kegyelettámasztó, honfi-érzettápláló magyar kincsekkel, történetelőtti korszakaink rengeteg emlékeivel.

Az én nemes barátomnak, szentmártoni Darnay Kálmánnak tárháza ez. Ő szerezte, ő gyüjtötte, ő kapargatta össze. Egyedül ő. A magyar miveltség történetének -105- e gyönyörü munkálata egyedül az ő érdeme. Olyan érdem, a melyhez a világon senkinek sincs osztályos joga. Még a szerencsének se. Ő nem örökölt se nagy nevet, se óriás vagyont, se nagy befolyást, mint a korábbi nagy magyar gyüjtők. Nem utazta be a nagyvilágot, nem szemlélgette idegen nemzetek nagy gyüjteményeit, nem tanult egyetemeken, akadémiákon s nem járt a régiség- és műtörténelem tudósainak nyakára. Egyszerü kisvárosi művelt magyar kereskedő volt s ma is az. Vaskereskedő, mint a világhirre vergődött Schliemann. Ebben is hasonlit e nagy gyüjtőhöz és kutatóhoz. Csakhogy Schliemannt magasra fokozott tudnivágya mellett milliónyi vagyon s a nagy német birodalom kormánya és mérhetetlen tekintélye segitette, Darnayt pedig mindez épen nem segitette. Hol van a magyar birodalom bölcs kormánya és nagy tekintélye? De hol van az a birodalom? Multak emlékében, hazafi vágyakban, lázzadozó képzeletben.

Harmincz évnek szerény, zajtalan munkája az a sümegi gyüjtemény. Két évvel utóbb kezdődött tehát, mint a mikor ott jártunk. Ha megmutatta volna is valaki azt a szöszke, serdülő gyereket, azt a játékos, ugra-bugra tanuló ifjut, a ki akkor Darnay volt, valószinüleg komoly szóba se állunk vele. Ki sejthette volna akkor, hogy nevéről szól majd egykor a magyar művelődés történetének egyik fejezete?

Nagy elődei voltak nálunk is a tizennyolczadik század utolsó negyedrésze óta. A Széchenyi és Teleky-könyvtárak gyüjtőit nem sorozom épen elődei közé. -106- Ők könyveket gyüjtöttek, könyvtárakat alapitottak, tehát különleges gyüjteményt állitottak össze. Tudós volt és államférfi, főrangu és óriás vagyonu mindkettő. A Teleky-könyvtár ma is külön áll fenn, a Széchenyi-könyvtár a Nemzeti Muzeumé, e muzeum könyvtárának kezdő része s e könyvtárba olvadt bele. Darnay barátomnak is erős érzéke van a könyvek gyüjtéséhez. De se ősi vára, se száz szobás palotája, a könyvek pedig nagy urak, nagy hely kell nekik, különben nem engednek magukhoz férni senkit. S azonkivül is tenger költséggel járnak a kötések és szekrények, az olvasó és munkahelyiségek, a butorok, őrzés, szolgálat, rendezés s többeféle. Országnak, milliós intézetnek, nagy urnak való mulatság. A Darnay-gyüjteményben is meg volt egyebek közt Kisfaludy Sándor nagy költőnk könyvtára s Szegedy Róza összes kedvelt olvasmánya. Emlékkönyveik, jegyzeteik, gazdasági naplóik. Együtt értékes nemzeti kincs. Darnay a Nemzeti Muzeumnak adományozta.

Európai hirre emelkedett ezelőtt közel száz évvel a loósi és hédervári gróf Viczay III. Mihálynak hédervári gyüjteménye. Fölötte értékes ritkaságok, régiségek s művészeti tárgyak halmaza. Musaeum Hedervarianum név alatt volt ismeretes. A külföld jobban ismerte, mint a mi országunk. A külföld szakirodalma eléggé foglalkozott vele. Nemzetünknek nem volt belőle haszna. Az egész fejedelmi gyüjtemény eltékozolódott, talán minden darabja idegen országokba jutott. -107-

Szomoru sors érte Kubinyi Ferencz losonczi gyüjteményét is. Ennek darabjegyzékét, lelettári összeirását és beosztását nem láttam. Pulszky Ferencz azt mondja, történelem előtti nagyon becses bronz- és aranytárgyak nagy tömege volt benne. Igen sok a Terenne körüli nógrádvármegyei ásatásokból. Neje losonczi Gyürky Francziska volt, Gyürky Pálnak, Terenne urának leánya, ipa hát elősegitette a gazdag eredményü ásatásokban. A mikor az orosz sereg 1849-ben Losonczot elpusztitotta, kirabolta és fölégette: egyuttal szétdulta ezt a nagy gyüjteményt is. Csak kis része menekült meg. Ez a Nemzeti Muzeumba került.

A Fejérváry-gyüjteményt is csak kis részben tudták hazánk számára megmenteni. Ezt komlós-keresztesi Fejérváry Károly állitotta össze. Nagy vagyonu s nagy tudományos műveltségü hires táblabirája egykor Felső-Magyarországnak. A gyüjtemény utóbb Pulszky Ferencz birtokába jutott, a ki, minthogy birtokait az osztrák kormány elkobozta, hosszu bujdosása alatt legjobb igyekezettel se tudta együtt tartani. Elvégre 1866. után sok igen becses darabját, görög és római igen értékes műtárgyakat haza hozott s a nemzetnek fölötte szerény áron megvételre felajánlotta. Az akkori ellenzék oktalan zajt ütött ellene s azért a vételből nem lett akkor semmi. A becsesebb darabok egy részét utóbb mégis a nemzetnek adományozta.

Alig lehet ma már meghatározni azt az értéket, melyet a Jankovich-féle gyüjtemény képvisel. A jeszeniczei Jankovich-nemzetség vadasi ágából Jankovich -108- Miklós gyüjtötte ezt csodálatos erélylyel, ügyességgel, szerencsével és tetemes pénzzel. De egyszersmind hatalmas tudománynyal s nemes izléssel is. Csodálatra méltó különösen könyvtári gyüjteménye. Ő szerezte meg a magyar nemzet számára az első Korvinákat, Mátyás király egykor világhirü budai könyvtárának darabjait. Magyarország volt e könyvtár székhelye és tulajdonosa s épen Magyarországból kiveszett egészen. Minden művelt nemzet gyüjtött belőle s gyüjteményét őrizte gondosan. Olasz, német, franczia, angol, még a török is, csak a magyarnak nem maradt belőle semmi.

A Jankovich-gyüjteményt megszerezte nemzetünk s most ott van a Nemzeti Muzeumban. Kiváló szakember mondta nekem, hogy muzeumunk e gyüjteménynyel s kivált könyvtárával lett másodszor és igazán megalapitva. Jankovich Miklós több mint hatvan éve halt meg; – a mult század elején kezdte a gyüjtést s több mint negyven éven át folytatta buzgón és szerencsével. Az ő idejében még nem volt annyi gyüjtő mint most. Ma a művelt nemzetek közintézetein kivül száz meg száz ugynevezett milliomos foglalkozik gyüjtéssel az ó- és ujvilágban. A Jankovich-gyüjtemény ritkaságait, régiségeit, könyveit ma szinte lehetetlen volna egy embernek összeszedni.

És mégis hihetetlen eredményt lehet elérni ma is. Példa rá az én nemes barátom: Darnay.

A Horgosi-Kárász-féle kincsek, arany és ezüst műtárgyak nagy részben szétszóródtak. Magam is fáradoztam megmentésükön, de az én eszközeimmel ez -109- lehetetlen volt. Ugy hallottam egyébként, hogy tetemes részük Ráth György utján mégis nemzetünk kebelében maradt. Hogy e kincseket eredetileg ki halmozta össze: nem tudom. Az ötvösség remekei voltak.

Ráth György leghatalmasabb gyüjtőink egyike volt. Különösen az 1710 előtti régi magyar könyvnyomtatványok teljes számát sikerült összeszednie. Azt hiszem, tőle legalább ugy hallottam, hogy ebben őt Nemzeti Muzeumunk se tudta elérni. De görög és római tárgyai, szobrai, vésetei s a nagyon értékesek közé tartozó s világszerte ismeretes festészeti műremekei valóban nagy kincset érő gyönyörü muzeumot képeztek. Ugy az ő, valamint özvegye nemes nagylelküsége mindezt a nemzet számára biztositotta.

Fölemlitem még, mint a mi korunk szüleményét, gróf Kreith Béla barátom gyüjteményét. Ez különleges gyüjtemény; 1848–1849-iki dicsőséges függetlenségi harczunk tárgyai és emlékei s e harcz hőseinek ereklyéi vannak benne együtt. Szép és gazdag ereklyehalmaz. Tetemes részét megszerezte a Nemzeti Muzeum, de azóta ujabban szerzett gyüjteménye is gazdag. Talán csak az ő gyüjtő buzgóságát, szerencséjét és sikereit tudom Darnayhoz hasonlitani.

Ime a névsor száz esztendőről: Fejérváry, gróf Viczay, Jankovich, Horgosi-Kárász, Kubinyi, Ráth György, gróf Kreith. Mind magánember. Vannak még kisebb méretü gyüjteményekkel társaik is. A mit összehordtak, együtt sok milliót ér közforgalmi értékben is. Gyüjteményeik művészi, műtörténeti és általános -110- műveltségtörténeti értéke pedig megbecsülhetetlen, kivált ránk, magyarokra nézve. Történelmi jeles alakjaink e fényes csapatjába állt be most Darnay. Nem első közöttük, nem is utolsó s mindenben méltó hozzájuk.

Igaz, az a gyüjtés nem ördögség. Izléssel, tudással, nagy vagyonnal, fáradatlan buzgósággal még ma is nagy sikereket lehet elérni, a mikor pedig a gyüjtés már minden művelt nemzetnél sok ezer embernek csaknem kórságos szenvedélyévé lett. Tudom ezt a contrario saját tapasztalatomból.

Én nem gyüjtök. Semmit se gyüjtök. Még gombot se, pipát se, postabélyegeket se, szivarnyakravalót se. Könyveim, kézirataim gyültek ugyan, de csak ugy maguktól és véletlenül, minden irány és rendszer nélkül. Egyszer mégis észre kellett vennem, hogy nekem is van már holmi muzeumom, meg lehetne vele tölteni jó csomó hátas tarisznyát. Krónikás adomaszámba megy, miként vettem észre, hát csak elmondom.

Országunk és nemzetünk európai fennállásának ezer éves emlékünnepét ültük, báró Bánffy Dezső volt a kormány elnöke. A nemes báró honfoglaló, vad bessenyő vezérnek ivadéka ugyan és őseinek izeit el tudja számlálni s be tudja bizonyitani Árpád apánkig, de azért a piperéhez, külső ragyogáshoz kormányelnök korában se volt kedve. Olyan ruhában szokott néha a folyosón sétálgatni, hogy az ember bizvást szélsőbaloldali derék hazafinak tekinthette. -111-

Egyik meleg nyári napon szemembe ötlik zsebóralánczának sok apró-cseprő fityegője. Köztük egy Szent György-tallér, kicsiny is, időette is, talán még deákkorából való. Kicsinylettem.

– Kegyelmes ur, nem való ám Magyarország kormányelnökéhez ilyen dibdáb óralánczékesség. Derék szabólegényhez való ez.

Csakugyan elhatároztam, hogy adok. Valami olyat adok, a mi különös is legyen, ritkaság is, de szép is legyen. De azért kincset még se érjen. Minek a kincs óralánczdisznek? Csak méltó legyen az ország kormányelnökéhez.

Ócska szerdékeim közt elkezdtem turkálni, ha találnék valamit. Találtam is csinos és kicsiny pöcsétnyomót, épen disznek valót. Ezüst lapon a vésete és a czimer körirata: Sigillum Ducis Emerici.

Tünődtem, miféle pöcsétnyomó ez? Árpádházi királyaink alatt a trónörökös neve volt dux. Volt Imre nevü királyunk is, a ki trónra lépte előtt természetesen trónörökös volt, tehát dux. Hátha épen e királyunknak volt egykor ez trónörökösi pöcsétnyomója? Akkor inkább a Nemzeti Muzeumban van ennek helye, nem báró Bánffy óralánczán. Mindenesetre meg kell kérdeznem Hampelt, a Muzeum tudós szakemberét, mit jelent ez a pöcsétnyomó? Előre tudhattam, mi lesz a következés. Olyan buzgó szakember, mint ő, ha egyszer -112- valami érdekeset a Muzeum körmei közé kaparinthat, azt a világ minden kincseért se ereszti ki azután.

Mit csináljak? Ha Árpádházi királyaink korából való: akkor nemzeti ereklye. Hát csak odaadtam.

Ujra keresgéltem a szerdék közt. Megint találtam valami furcsaságot. Akkora tojásdad alaku lapos rézdarabot, mint egy kis szilvaszem. Durva kis kereszt rajta s ügyetlen betükkel az a szó: JESU. Óralánczra igen jó.

De hát ez micsoda? Babona, kuruzsló szer, ördögüző pénzdarab? Ilyes valami jutott eszembe. Mindenesetre meg kell mutatni Hampelnek ezt is. Látatlanban ne adjunk a kormány elnökének semmi czifraságot.

Hampel megnézi a furcsaságot tizszer is. Hol az egyik, hol a másik oldalát vizsgálja gondosan. Utóbb azt mondja:

– Nem tudom, mi ez, de ez is lehet valami. Meg kell kérdeznünk Fejérpatakyt. Ő a mestere.

Véletlenül ott termett Odescalchy Artur herczeg is, egykori kedves képviselőtársam, maga is történetbuvár, ő se tudta azonban, miféle szerszám lehet ez a furcsaság.

De jött Fejérpataky. Rettenetes tudományának sulya majd feldöntött bennünket már tiz lépésnyiről. Ily rengeteg tudománynyal nem jó egy födél alatt lakni.

– Szó se lehet róla. Itt marad ez a Muzeumban, itt a helye. Megvesszük ezt is, a másikat is jó pénzen s kifizetjük nyomban.

– Fizetitek a manót. Már én csak, mint a nemzet képviselője, ilyen dibdáb jószágot pénzért nem adok a nemzetnek. Nekem óralánczfityegő kell, igéretem köt.

– Adunk mi cserébe! Van három darab Bánffy-emlékpénzünk, mind ezüst, talán nincs is több a világon. De aranyból nem készült egy se, hanem mi csináltatunk neked aranyból, ennek Bánffy kegyelmes ur is jobban örül.

– De ha már ennyire vagyunk s ha ugy dobálóztok az aranynyal, mondjátok meg legalább, miféle babonaszer ez és mit ér?

– Nem babonaszer ez, hanem a veszprémi káptalan hiteles pöcsétnyomója Szent László király idejéből 1090 körül. Csak tiz évig volt pöcsétnyomója, akkor elvesztette. Egyetlenegy okiratunk van ezzel a pöcsétnyomóval a Batthyány herczegek körmendi levéltárában. A pöcsétnyomó értéke megbecsülhetetlen, de nagy, mert nemzettörténelmi ereklye és unikum. -114-

Teringettét! A mit a nemes káptalan valamikor elvesztett, azt több mint nyolczszáz esztendő mulva nekem kellett megtalálni. Az igaz, hogy a pöcsétnyomó lelhelye a veszprémi vár napnyugati bástyái alatt fekvő sziklák voltak.

A Muzeum csakugyan megcsináltatta nekem a nagy Bánffy-emlékérmet aranyból. Szép pénz, nemcsak ötvös dolgozott rajta kétszáz év előtt, hanem még költő is, szobrász is.

A pénz gr. Bánffy György emlékére készült. Ez volt az erdélyi önálló magyar fejedelemség elárulása után Erdély legelső hatalmas gubernátora. Apját, báró Bánffy Dénest, Apaffy fejedelem lefejeztette. Leirja ezt szépen Jókai »Erdély aranykora« czimü regényében. S ime, a minden jószágától megfosztott s lefejezett Bánffy fia Erdély legelső, leghatalmasabb embere lőn. Ezt példázza az emlékérem.

Háborgó tenger az érem egyik lapján. Zajló hullámok hányják-vetik a rajtuk uszó hajót. A tenger fölé a felhőkből cziprusfa lombjai hajlanak. A körirat ez: Sub umbra cupressi – iactamur in alto. Magyarul azt jelenti: cziprus árnyékában hányódunk fel a magasba.

Szép kép. Gyönyörü gondolat. Csak költő agyában és szivében támadhatott.

A csere-bere vége az lett, hogy én kaptam a Nemzeti Muzeumtól czifra köszönő-irást, a melyben ékesen meg van irva, hogy én milyen derék, lelkes hazafi vagyok, pedig bizony ugy disputálták el tőlem azokat -115- a hái-bái szerszámokat. Báró Bánffy Dezső kormányelnök pedig kapott tőlem egy óraláncz-fityegőt, csakhogy nem igen hordja magával, mert aranyszinü. Jobban szereti az ő ócska Szent-György tallérját.

Két esztendeig bizony szekrényemben állt a Bánffy-érem, a kormányelnöknek mint ellenzéki ember nem adtam oda. A mint lemondott magas állásáról, harmadnapra elvittem hozzá.

II.

(Szent Imre herczeg boglára. – Az én véletlen gyüjteményem. – Miből áll Darnay muzeumának gazdagsága? – A muzeum épülete és látogatói. – Miként oltja Darnay a nép lelkébe a magasabb miveltséget? – Sikerei. – Ne találja meg régi sarkantyujának felemását.)

De a Nemzeti Muzeum köszönő irata mulatságosan hatott rám. Ha már olyan nagy dolgot csinált a semmiből, adjunk hát neki egyéb apró-cseprő dolgot is. Van egyebek közt három darab boglárom, melyet egykor valószinüleg Szent István királyunk hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt. Legalább a veszprémi Gizella kápolna bedült sirboltjában találták szétfoszlott régi, kilenczszáz éves ruha foszlányai közt, a hova a hagyomány szerint a trónörököst eltemették. Az ő halotti ruháján lehettek a boglárok. A boglárok különben ezüstből valók, szépek, különösek, elég érdekes ötvösmunkák. Ezelőtt ötvenkét vagy három évvel találták, a mikor János püspök azt a Gizella-kápolna nevü kis sirboltot feltúratta s aztán ujraépitette. -116- A Nemzeti Muzeumnak épen eféle boglárja nincs, magamhoz vettem tehát két darabot, hogy odaadom neki, de azzal a föltétellel, hogy köszönő irat ne legyen a vége.

Semmi se lett belőle. Benéztem előbb a képviselőházba, a folyosón két kurucz bajtárssal találkoztam, Rigó Ferivel és Hentallerrel. Kérdezték, mi járatban vagyok. Megmondtam. Egyszerre szólt mind a kettő:

– Sohase add te azokat a boglárokat a Muzeumnak, van annak elég. Add nekünk, megbecsüljük.

Nekik adtam. Hentaller mellénygombokat csináltatott a mintájára. Elég jó gondolat. Rigó Feri elvitte magával a másvilágra. Ez se baj. Megvan még a harmadik boglár. Szakasztott ilyet kellett viselnie Árpád apánknak is.

Van nagy csomó levelem, kéziratom Deáktól, Kossuthtól, Petőfitől, Jókaitól. – Vannak különösen érdekes Kossuth-ereklyéim. – Megvan egyik kurucz ősömnek tábori evőszerszáma, kanala, kése tokostul, a hogy a csizmaszárban hordta magával Rákóczi fejedelmünk idejében. – Öreg apám inzurgens kardja, Jókai legelső nemes ősének osztálylevele, Deák öreganyjának, Hertelendy Annának, a szerelmes, csodaszép asszonynak sok sajátkezü levele és száz meg száz apró-cseprő muzeumi tárgy. Például a legelső magyar nyelvü királyi adománylevél a maga eredeti pompás diszében, melylyel az esztergomi érsekséget minden -117- járulékával együtt Hám Jánosnak adományozta. Nem gyüjtöttem mindezt, magától gyült. – Hát a mit buzgó hazafiak szó nélkül elhordtak tőlem! A pallos, melylyel Martinovicsékat lefejezték. Patvarista koromban első princzipálisom adta. Balás Dávid jeles ügyvéd, egykor vitéz honvéd volt ez a princzipálisom. Felesége Horváth-lány Bodmérról, Fehérvármegyéből. Ugy 1800 körül, mint Budán tanuló diák, a budai hóhérnál volt szálláson, a ki Martinovicsékat kivégezte s ez neki adta a pallost. Róla szállt az én princzipálisomra. – Garibaldi magyar fokosa. Buzgó magyar lakatosok készitették a nagy szabadsághősnek, hogy üssön vele agyon minden királyt, ne kegyelmezzen meg egynek se. Garibaldi egykori barátomnak, Simonyi Ernőnek adta, ő pedig nekem ajándékozta. – Régi magyar könyvek, melyek azonban Ráth György gyüjteményébe kerültek. A nádori palotából zsákmányolt tárgyak, a mikor azt a palotát, mint az ellenség tanyáját, diadalmas seregünk 1849-ben feldulta. Ezek közt XIV. Lajos franczia királynak értékes művészeti ajándéka Savojai Eugénnak, a kiről a Habsburgokra s köztük József nádorra szállt. És sok egyéb mindenféle.

Azért emlitem mindezt, hogy egyéni tapasztalásommal is bizonyitsam, mai napság is lehet, a gyüjtők óriási száma és vagyona daczára, érdekes és nagyértékü muzeumot gyüjteni. Milliós összegek nem kellenek hozzá, hanem kell érzék, kedv, rátermettség és fáradságot nem ismerő buzgóság. Kell olyan férfi is, mint Darnay. -118-

Különálló, tűztől mentes épület óriási termében van a gyüjtemény. Darabjainak száma jóval felülmulja a harminczezeret. Hatalmasan megvilágitja a gyüjtemény a történelem előtti korok minden szakát, Rómának hazánk területén volt uralmát s a népvándorlás mindegyik főkorszakát. S nem minden darab véletlenül és felszinre csak esetlegesen került lelet. Darnay tudományosan eléggé művelt és áldozatra eléggé készséges volt arra, hogy vidékén maga is végezzen és vezessen ásatásokat. Szerencsével jártak ásatásai.

Fajunk és nemzetünk történelmét is méltón képviseli a gyüjtemény. Fegyverek, edények, ékszerek, háztartási és gazdasági szerek nagy tömege tárul föl előttünk, éleszti lángra a multban borongó kegyeletet, de az életre és boldogulásra való törekvés hatalmas elszántságát is. Hiszen ha már őseink is ily derék férfiak voltak: gyávaság, vagy élhetetlenség volna mögöttük maradnunk. Irodalmi emlékekben, hires történelmi alakoktól származó kéziratokban is igen gazdag a gyüjtemény. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza emlékeit annyi szép, értékes és különféle tárgy őrzi, hogy erre nézve összes országos gyüjteményeink mind messze maradnak mögötte. Igaz, hogy erre a Darnay-gyüjtemény volt a leghivatottabb. A nagy költő és neje Sümegen élt és halt meg, Szegedy Rózának még hajfürtje, hangjegyei, kedvelt csecsebecséi is megvannak, sőt még apró kis czipőcskéje is. Különösen fontosak a nagy költő kéziratai, nagy költeményeinek fogalmazatai. -119-

Barátai számára, távolból jött utazók számára, buvárok és szaktudósok számára, ha otthon van a háziur, mindig nyitva van a muzeum. A háziur maga személyesen szives készséggel mutat meg és magyaráz meg mindent. De a nagyközönség számára, a falusi szántóvető nép számára is van hetenkint bizonyos nap és óra kitüzve, a mikor megtekintheti a gyüjteményt s tanulság és gyönyörüség forrása nyilik meg előtte abban, a mit lát és hall. A nép él is az alkalommal. Darnay barátom el nem mulasztaná soha, hogy ne személyesen s ne szeretettel oktassa a népet.

Túl a Dunának, Bakony vidékének, Sümeg környékének nagyon régi a műveltsége. A bronzkor minden szaka virágzó volt ott. A római műveltség uralma sok századon át zavartalanul állt ott fenn. A népvándorlás minden faja és neme fölkereste azt a tájat s ott hagyta tüzhelyét és temetőjét, fegyverét és házi szereit. Az Árpád-vérbeli királyok alatt hatalmas nemzetségek telepedtek ott meg s hintették tele váraikkal a hegyek ormait. Sümeg, Hegyesd, Tátika, Rezi, Csobáncz, Szigliget, csak ott egymás mellett egy csomóban. A török ellen harmincz végvárat tartott megszállva s védelmi erőben csak maga Zalavármegye. Óriás történet, sok ezeréves mult, mérhetetlen hagyományok, a melyeknek minden irásnál biztosabb és hatalmasabb emlékeit turja föl naponkint az ásó, kapa, ekevas. A szántóvető kezébe kerülnek az emlékek. A ki azonban tudatlan: elhányja ezeket. De ha tudja: -120- mire valók, odaviszi ahhoz, a ki összegyüjti őket s gondjukat viseli a nemzet számára.

A népet hát föl kell világositani. Azt a régi pénzt, fegyverdarabot, törött edényt, százféle bronz- és kődarabot, ha kezébe kerül, ne dobja el, hanem őrizze meg. Hátha hetvenhetedik öregapjáé volt valamikor.

Elkezdte az oktatás munkáját. Eleintén személyesen a falusi biró, jegyző, gazdaemberrel, a kik egyet-mást venni köznapon vagy vásár napján vaskereskedésébe bementek. A mit megmagyarázott, azt valóságban meg is mutatta s a mire a falusi ember a muzeum tárgyai közül kiváncsi volt, arra nézve teljesen kitanitotta. Volt a jó embernek azután otthon faluszerte elbeszélni valója.

Azután adott ki évenkint naptárt, kalendáriumot, egyes füzeteket, tisztesen kiállitva, magyarázóképekkel ékesitve. Egyszerü, világos népnyelven ismerteti benne a tudományt, a mint gyüjteményének egyik-másik fő ágazatára vonatkozik. Naptárakat, füzeteket ingyen is osztogat, különösen olyan falvak lakóinak, a hol tapasztalás szerint lépten-nyomon bronzkori vagy római vagy népvándorláskori leletekre szoktak bukkanni. Sok ezerre megy ingyen kiosztott példányainak száma s ez már bizony költséggel jár.

Ezzel azután elérte azt, hogy vidékén száz meg száz paraszt ugy beszél a paleolit és neolit korszakról, a rézkor, a bronzkor, vaskor különös jelleméről, sőt még a hallstatti kor szerszámairól is, szinte gyönyörüség -121- hallani. Dehogy tud annyit papja, tanitója, jegyzője, szolgabirája. De nem tudnak még az egyetemi hallgatók se.

De nemcsak ezt érte el. Hanem azt, a mi a fődolog: az emberek semmi rozsdás készséget nem fitymálnak, hanem a mi szántáskor, ásáskor, szőlőforgatáskor fölszinre jő s kezükbe akad, azt megőrzik, tarisznyára rakják s a legközelebbi alkalommal viszik be Sümegre Darnayhoz. Ő tudja, mit ér a talált dolog s ha valamit ér, meg is veszi rögtön. Igen gyakran nem is készpénzen. Az a bronz-sarló például a jámbor szántóvető parasztnak semmit se ér, de igen kellene már a gazdasághoz jól pengő fényes, kék kasza-vas. Van ugyan otthon kettő is, de az egyik már nagyon kopott s a másikat megette a rozsda, noha már évek óta ott lóg ki a csucsfalablakon. Bronzsarlóért kaszavas.

Ez is egyik titka annak, miért gyarapodik az a muzeum oly rohamosan. Harmincz év alatt több mint harminczezer kortörténelmi tárgy, különös ritkaság és régiség, nemzeti emlék, nagy történelmi nevek ereklyéi, művészeti kincsek! Mesébe illenék, ha nem igy volna igaz.

Ma már száz muzeumi gyüjtemény készül hazánkban. Tanintézetek, vármegyék, városok, nemzeti muzeumok egyaránt nagy buzgósággal rakosgatják össze az elmult századok és ezredek méltó emléktárgyait. S e tárgyakkal ma már nemcsak a természet külső egyetemének s nemcsak az emberi szellem világának multját, művészetét, kincsbeli értékét s különös vagy ritka -122- vagy torz alkotásait akarják szemlélhetővé s tanulságosabbá tenni, hanem egyuttal a mai egyéni és társadalmi foglalkozás minden főbb ágazatát is.

Darnay gyüjteménye nem különleges muzeum, nem a tudomány egy ágának s nem a társadalmi foglalkozás egyik irányának áll szolgálatára. Nem is egyetemes, mint a nagy nemzetek központi muzeumai. Könyvtári, ásvány- és növénytani s őslénytani és képzőművészeti része alig jöhet figyelembe. De Magyarország történelem előtti korát s népvándorlási és magyar korát gyönyörüen megvilágitja. Magángyüjtemény ma nincs az országban, a mely gazdagságra s értékre nézve megközelitené.

S mindez fiatal, szerény vaskereskedőnek, igazán kisvárosi lakosnak s minden szereplési vágytól idegen, egyszerü, jó magyar hazafinak munkája.

Ugy mondják, régi egyes sarkantyut talált diákkorában Sümeg puszta várának omladékai közt s ennek felemását kereste, kutatta éveken át. E kutatás közben gyültek tudományos kincsei. Ma is kutatja s maig se találta meg. Ne is találja meg hamarosan. Hadd legyen gyüjteménye még gazdagabb, honfiérdeme még nagyobb, még ragyogóbb.

HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…

(Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-, Torna-, Gömör-, Zólyom-vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség a gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?)

Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e kis olvasmányban. Nem irok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról is megemlékezem kissé.

Ez a czime is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám, a ki hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is tudták. Ignoti nulla cupido. A mi körülbelül azt jelenti magyarul: hogy szerethessem én azt a leányt halálig, a kit nem ismerek?

Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot -124- egyenesen a közepén. Ugy se akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a multat fölidézni. Nem az egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.

1844-ben vagyunk és jurátusok vagyunk és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy országgyülés van Pozsonyban s ott van az országgyülésen a tekintetes királyi tábla is.

Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius inclytae tabulae regiae judicientis juratus: ime, ez a jurátus. Ez a hivatalos czime, közjogi állása s állásának természete. Végzett jogász, végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ, kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kuriára, gazdálkodik, vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporitja a világot s szidja a németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Igy is jól van.

Hanem a ki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s Tiszát, Lukát, Benét, a hirhedt adminisztrátorokat agyongunyolja, kineveti a papokat s azután készül a harczra, oda is megy, ha épkézláb, utolsó emberig s honvéddé lesz, -125- meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét, szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de minden lelke és minden izma feszül és minden átka harsog a zsarnok ellen, a ki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.

Hajh, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd, tollnok, királyi aljegyző, ülnök, állnok és járulnok dehogy énekelné a Szózatot a kávéházban s dehogy merülne a fölött éjfélig vitába, hogy mi történt volna akkor, ha a mohácsi csatát mi nyerjük meg s nem a pogány hitü török s nem a kutyahitü osztrák? Mit szólna most az ilyen bolondsághoz a princzipális, a törvényszéki elnök s az ügyvédi kamara?

Nézzünk csak be a kávéházba. Hollinger uram kávéházába, a hol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemencze se füstösebb. Gyertya világit s nem villamosság. A félhomály szeliditi a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A czigarettet hirből se ismerik. Csibuk járja és tajtpipa. A trafiknak még se hire, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyarképü magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, a hol jurátusok dévajkodnak.

Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta -126- vendégeit egy krajczárért husz egész garasig. Husz garas volt akkor egy forint. Ha váltó garas: akkor váltó forint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltó garas tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajczár, egy pengő forintban százötven váltó krajczár.

A mint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.

A garas rézpénz volt. Volt krajczáros, két krajczáros garasos és két garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és száz esztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csirját, se fejét, se irását nem lehetett látni. A melyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok akkor még nem találták föl a baczillust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.

Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vizben, azután megmosdatta szappanos vizben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

A lutrijátékot, a számhuzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem beszélem el. Ugy is tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki megjegyezte a tabelláján s ha már három száma volt: jelenkezett a ternóra -127- s megkapta husz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi költségre hat napig.

A jurátus is játszott s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy krajczár koczkázat a kávéházi költség mellett?

Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyülésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkü mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabirák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek Hollinger uram kávéházában.

Julius közepén volt az idő. Az országgyülés elnapolta magát egy hónapra vagy hat hétre. A lutri végeztével épen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a dunaparti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.

De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a tiszán-inneni és tiszán-túli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza, egy-két hétig vissza: elmulik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség és fáradság? Mirevaló volna az?

– Tudjátok mit, fiuk, járjuk be hát az országnak azt a részét, a melyet eddig nem ismerünk!

Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. -128- Él-e, nem él-e, mi lett sorsa, élete futása: nem tudom.

Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomoru igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról vannak utleirások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is járják: ime, minden naptár tele van a gyönyörü leirásokkal, Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se franczia, se amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ir, eltagadja, hogy itt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ir: hazudik és gyaláz.

De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be. Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet; költészet és népleirás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kivül nem is volna magyar világ.

Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemi iskolásgyermek számára való. Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk s talán még ezentul is lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?

A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti miveltsége épen nincs és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.

A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei, lótófutók s nem az országra és a nemzetre gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.

A drótostótok, babkárok, bálisok, kucséberek. Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifju s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, a hol megesteledik, ott lakik jól, a hol szivesen látják. Bejárja az egész vidéket. Megmászsza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarka-barka példabeszédeivel. S a mikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását ott kicseréli társaival.

Ez az igazi utazás. Igy készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasuti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállitások, tárlatok zagyva tömkelegében, éhsóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszu, holt adathalmazaiból. -130-

Igy beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, a mikor a lutrijátékot befejezték.

A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát, fiuk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

A túl a dunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a Mezőséget, a Szamos-, Maros- és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János hires várát.

Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a czélja, hogy hegyet-völgyet lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény világitó tornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben fölkereshessük.

Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni. A Vág- és Garam völgyeit, a nemzet czimerének hármas halmát, Mátrát, Fátrát és a magas Tátrát, a melyen áll a kettőskereszt. Az aggteleki barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok épen nem találtak vezéróriást a vidéken, a kihez zarándok-utjuk elvezessen.

Ők túl a Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, a hol épen most mult el Sobri, de lábainak nyoma még meleg s hires kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által fölszentelt -131- Csobáncz és Tátika várát, a délczeg Badacsonyt, a mint mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében s a fejedelmi Somlyót, a mint büszkén emeli fel koronás fejét a Marczalnak és Kemenesaljának ködbevesző, messze sikjain. És túl a Duna nagyjai, a nemzet ragyogó vezérei! Deák Ferencz az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy Sándor, az életnek alkonyán már sümegi remetelakában és Széchenyi, a legnagyobb magyar, ott a Fertő partján, czenki kastélyában!

Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a multak dicsősége s a jövendő nagysága, fénye, ragyogása!

Igy beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal. Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.

Az inditványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung vármegye követének jurátusa, volt az első.

Borsodnak hires két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással. Apostol József és Orbán Miklós. Vajjon élnek-e még? Apostol irónak is készült, lelkes szónok is volt. Ő volt az utazó-társaság krónikása, naplóvezetője.

Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival és a felső vidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával. -132-

Tornának és Gömörnek két lelkes kurucz ifja talán legjobban sürgette az utazást.

Az egyik Lükő Géza, a ki utóbb több országgyülésen át volt követ s a függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett, Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok. Szögletesképü, kemény, csontos arczu ifju akkor. Fekete, mint a czigány, éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szivvel. Még szólok majd róla mesélgetésem folyamában.

A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de ugy rémlik előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ő ma is él, ma is kurucz, régen túl a nyolczvan éven. Kiállta a függetlenségi harczok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem gyöngitették, még az se ártott neki, hogy több országgyülésen engesztelhetlen függetlenségi képviselő volt.

Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő. Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek s azok az ifjak akkor már mind maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjukort.

Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az utirendet. Merre menjünk, hova menjünk, mit lássunk?

Az utirend s az utazás czélja igy lesz: Mosony, Magyar-Óvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a -133- szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmászszuk, a zirczi apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balaton-Füredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobáncz vára, de előbb utba ejtjük Nagy-Vásonykőt, Kinizsy Pál hires várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára s tisztelegni Deák Ferencznél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni s a nagy költővel kezet szoritani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Czenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kis-Marton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Épen letelik akkora az országgyülési szünet ideje.

Ez bizony utiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulay Pál urral és a többi erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr, Pannonhalma, Zircz, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Czenk második körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt. Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország bölcsét életben nem találtuk harmincz év előtt se.

Minő nagy dolgot csinálnak most Mister Cooknak nilusi utazásából. Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a sphinx, a sivatag, a -134- háromezer év előtti királyi paloták romjai, a pharaók siremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!

De minő koldus út ez magyar ifjura nézve a pozsonyi jurátusok utitervéhez képest!

Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, multunk, dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harczunk s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!

Oh, magyar ifju, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered: hiába jársz a Niluson, Helvéczia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt: fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.

Bizony nem fiakkeren, nem gőzhajón, nem vasuton, nem automobilon. Mind nem volt ez még akkor.

Két pár tiszta, könnyü köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az uti málha. Erős ifjunak csak pehely a sulya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegü pénze mindegyiknek van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az utban itt-amott parasztkocsit, hosszu oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel s a hol látni és hallani való van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel. -135-

Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagitani, eszmék és érzések kincsét gyüjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak ily utazással lehet.

Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló koru, miveltségü és vidámságu. A kivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. A kivel együtt gondolkodjék s nyomban kicserélhesse gondolatait. A kivel együtt határozza meg s ujra és ujra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, a mit együtt láttak és hallottak.

Az agy és a sziv is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tizszer annyi táplálék nem fér bele, mint a mennyit elbir. Ha megterheled az agyat és szivet: vagy sohase szivja föl, vagy ugy kiveti magából a fölösleget, mint a gyomor. Vagy épen ugy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor. Az a sok vézna, szunyadozó, sopánkodó, panaszba fult, ideges, kapkodó és ingerlékeny lélek, a melyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett nyomorékká, hogy az agy és sziv elgyöngült a fölös terheltetés alatt.

Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein keztyü, zsebkendője hat, fején fedő, -136- örökké lesi, honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, mig kalauzkönyvét, Baedekkerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekkerjét nézi. S este, mikor jegyzeteit papirra teszi, ha teszi, akkor is Baedekkerjét nézi. S ha utazásait leirja: azokat is csak Baedekkeréből irja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekkerjét nézi. Agya, szive üres, mint az üres hólyag. Gondolata és érzése ott van a Baedekkerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt, meg amott.

A ki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind igy utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.

II.

(A győri Napoleon-emlék. – Pannonhalmának szentséges hagyománya. – A désmaispán. – Pater Prior Félix. – Pater Maurus Czinár. – Pater Nikolaus Sárkány. – A Szózat a szent falak közt. – A suúri német barát. – Miként oktatta meg az igazságra Veszprémvármegye a német barátot? – Csesznek vára. – A zirczi vendéglátás. – A régi Balaton-Füred. – Hová lett a régi nemzeti szinház? – A tihanyi visszhang.)

Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem. Bizonyos, hogy az utbaeső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom. Van az utazásban néhány vidám, vagy különösen érdekes részlet: én csak ezekre szoritkozom.

Naplóvezetőnek, krónikairónak Apostol Józsit választották, az öreg Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent. Jegyzetei napról-napra -137- folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit később rendszeres és bővebb utleirásként dolgozza föl s irja meg. Ez azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol s hova lettek jegyzetei: miskolczi és borsodi barátaink tudnák megmondani.

A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.

Mosonyt, Magyar-Óvárt, Győr városát hagyjuk emlitetlen. Győrben megnézték azt a házat, a melyben egykor nagy Napoleon volt szállva. A világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a franczia nemzet: bőven leirták a lapok s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten azok a szemtanuk, a kik minden ünnepélyt végignéztek Francziaországban. Minden ember rajongott akkor a Napoleoni hagyományokért s a mi ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.

Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni. Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb mint a Nemzeti Muzeumé, nagyobb mint a Teleki-könyvtár, nagyobb még a debreczeni kollegiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós Benczebarátok, a kik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, a kik oly magyaros vendéglátók s a kiket arra járó messzevidéki magyarok mindig meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink. Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is megérdemli az utat. -138-

De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és vendégszerető barát, hanem a helyett kopasz domb, sivatag, hegytető, vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne Pannonhalmának tetejére.

Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát, ott találja meg. Mi volt nekünk magyaroknak Napoleon? Senki és semmi. Idegen nép gyönyörü meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi mint Herkules, vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csak ugy meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek ragyogó magyar története s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az európai büszke nemzetek koponyáin.

Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. A mikor Tokajnál és Bihar mezőin és Alpár sikján szétszórta a bolgárok birodalmát s Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt ütötte föl pihenő sátrát. Innen nézett körül a világban s itt nyugodott meg abban a fölséges gondolatban: ime megvan már az én fajom örökké tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek, aczélkaru hősök s lánglelkü anyák hazája!

Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sas -139- szemeivel széttekintett. Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivivott diadalmas csaták tere Attila ősapjának városáig s azontul Erdélyig s az elhagyott Etelközig és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhóditó érezte a tájnak szépségein isteneknek eféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs följegyezve. Csupán csak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak dőzsölt vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott vagy foglyait gyilkolta le. Árpád az egyetlen, a ki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám lélekkel merengett el országának istenadta, természetalkotta, napsütötte szépségein.

– Hejh, fiuk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn Árpád, a mikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?

– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz vágta a süvegét és csak annyit mondott: No, ezt fiuk jól csináltuk!

Meglehet, igy volt; meglehet, nem igy volt. Annyi bizonyos, hogy Te Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat és dicséreteket s a sok császári királyi udvari léhütő nem rontotta körüle a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy -140- hatalmas áldomással fejezték be ősi szokásukhoz hiven a honfoglalást.

A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba s nem jelentkeztek egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a Benczés-barát nagy ur ott Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak ur ő is, de mégis csak kis ur. A főapátot, Rimély Mihályt, ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak ugy messziről s aztán többnyire vastagnyaku kálvinisták voltak, akkor dúlt legjobban a vegyes házassági felekezeti háboru: még nyegleségnek is gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstól rohannának be.

Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, izletes szalonnát tudott adni a kocsmáros, épen falatozni kezdtek ugy villásreggelire.

Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.

No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a désma-ispánt rögtön kettéhasitják.

Azonban nyilt az ajtó s jött be maga a désma-ispán. Mint Dániel próféta az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyu, se dárda, se semmiféle gyilkos szerszám. Hanem a helyett a kalapját megemeli s azt mondja:

Lükő Géza ugy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő sárkánykigyó.

– Igen is én volnék, tekintetes urfiak, mert, a Reverendissime Pater Prior Félix ugy parancsolta.

A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvujitásban és nyelvtisztitásban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény hangon először is erre akarta a désma-ispánt megtanitani.

– Nem ugy kell azt mondani, héj, hogy Pater Prior Félix, hanem ugy kell mondani, hogy Bódog atya, a perjel.

Már akármit csináljon a jó uristen azzal a désmaispánnal, de ő ezeket a szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt rá istenesen.

– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem tudunk mi németül.

De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Ime utóbb még -142- ő kerül abba a gyanuba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt. A désmaispán el sem tudta gondolni, miért van olyan jó kedvük.

A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: Pater Prior Félix. Ugyanakkor ott volt a zárdában Pater Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák Ferencznek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase emlitette másként, mint Pater Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még Pater Nicolaus Sárkány. Később bakony-béli apát, jó ismerősöm, jó barátságban voltunk, vármegyém gyülésein sokat viaskodtam vele a fölött, hogy a mi a Corpus Jurisban megvan irva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencznek győri diákkorabeli dolgairól.

A mint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is. A priornak természetesen első dolga volt, megkérdezni: kik az urak, hányan vannak, hol a többi kettő, hát az uti podgyász és a többi? Másik dolga pedig a désma-ispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz, hogy a hány jurátust és podgyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira rögtön s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mirevaló volna akkor a zárda?

De olyan szives ellátásban, olyan vendégszeretetben, olyan igaz, tiszta, hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy édes anyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely akkortájban épült. Eltértek még az utirendtől is. Ott maradtak két nap, két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban fürödtek, mint a példaszó mondja.

Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró jurátusok!

Az utolsó refectorium után, az asztal-áldás után körbeállt a hét ifju jurátus s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala uj volt s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.

Hát bizony hajdan ilyen volt a magyar barát, magyar pap. Hazafi a szive gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.

Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó Benczés-barátok szives vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a jó Simon tihanyi apátnál, a ki egykor szintén jó ismerősöm volt. De sokat hallottam róluk a hires Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles férfiaktól is.

Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szives házigazdája csak akkor lehet a pap és barát, ha magyar.

Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Suúr. Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen német barátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek, kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent s lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek se istent, se embert a magyar fajtából. Valami Augusztinusok vagy mik voltak.

Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke főbirája. Hivatalos dolga akadt Suúron, négy hires lovával oda rucczant, maga leszállt -145- a falu házánál, vendéglő nincs; – kocsijának, lovának, kocsisának, huszárjának meghagyta:

Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, a mikor mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.

Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság. Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolitsák a gyámoltalanokat s szives vendéglátásban részeltessék az utast és a zarándokot és a bujdosót, kiváltképen pedig a nemes vármegye urait és embereit, a mikor tisztjükben, közdologban járnak.

Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár s oda toppan a főbiró elé. Sarkantyuját összeüti:

– Jelentem alássan, tekintetes főbiró ur, istene ne legyen annak a barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.

Nem is haragudott a főszolgabiró. Nem szorult ő suúri német barátra, hanem a legközelebbi vármegyegyülésen bejelentette az esetet. Nem is másért, hanem -146- csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják meg, hányadán vagyunk a suúri barátokkal.

Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon, a ki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát s vendégét nem szivesen várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?

Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány Miklós Benczés akkor már bakony-béli apát volt, öreg ember volt, komoly és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákos szelenczéjét is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyengyalázat nem esett még a szentegyházon a tridenti zsinat óta!

Legjobban tüzelt Bakony hires ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is és azóta is többször követünk, erős katholikus hitvallásu férfiu s az egyház rendületlen hű fia. Sőt inditványnyal is előállott.

– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi őseink ilyen istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak, hirből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle jött-ment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a vármegye erre nekik engedelmet nem adott: inditványozom annálfogva, hogy a tiszti főügyészt utasitsuk, inditsa meg ellenük azonnal a bitorlás-megszüntetési pert, addig is helyezzük -147- szequesztrum alá a suúri uradalmat s addig is, mig a pernek vége lenne, szoritsuk a barátokat száraz kenyérre és tiszta vizre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.

De bizony megszavaztuk egyhangulag az inditványt. Az egyházi férfiak ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak s nem Augusztinus-féle német barátok.

Nosza eszükre tértek most a német barátok. Fogtak magyarul beszélő embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni s egyben ünnepélyesen meghivták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona és szolgáló emberét, hogy a mivel az Isten őket megáldotta, a mi szegénységüktől telik, mindazt szives buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára felajánlják.

Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi, bakonybéli és zirczi barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a nemes lélek és a tisztesség.

A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a suúri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és 1871-ben is tiszti dolgom.

A hét jurátus, a mint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, neki váltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.

Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirczi-veszprémi -148- uttól nyugot felé. Valami kétszázezer hold sürü erdő egy darabban. Itt-ott utak szeldelik át, különben a ki beletéved, akár bele is veszhet örökké. Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép Fehérvármegyébe, a hol a bodajki völgy a határa, nyugot felé Zalavármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.

A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról akkor irtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám adomát, csak egy-két évvel előbb mult el Sobri maga is. Fiatalsága, deli szép alakja, a hozzá kapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.

Csesznek várának csonka romjait már jó messziről megpillantották. Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, a mely utjokba akadt.

Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke. Tizennyolcz év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép volt s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, főispánjukhoz. A hogy tudom, 1826-ban irtózatos égiháboru alkalmával égő villámok csapkodták agyon. Leégett a régi büszke vár s benne égett minden. Az emberek alig menekülhettek. Nem épitette azóta föl senki. A mikor én az omladékokat 1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly gyorsan halad omlása, enyészése.

De a mikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden -149- falát, minden tornyát és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört üvegek, omlatag nyilások, a padmalyokon már nőtt a moha, a laboda és a kosbor s a folyosókon és nyilásokon már vigan süvöltött a szellő.

Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmulást látjuk. Az örökre eltünt életet.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, a mit lát, hanem az, a mit gondol és érez arról, a mi szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról, minden erkélyéről észak felé szemükbe tünt Pannonhalma. A magas vár, a magas torony, a mint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő s hálásan emlegették vendéglátó gazdáikat, a kik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.

Estére Zirczre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó zirczi barátok itt is ugy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai leirta a zirczi zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az »Enyém tied, övé« czimü regényében. Ugy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak is.

Tanakodtak: merre menjenek Zirczről. Nyugot felé a bakony-béli apátság. Ut alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az utról lemondtak.

Kelet felé Palota-vára. A hires Móré-vára. A világ -150- legnagyobb kalandora háboruskodott itt egykor, a ki hadat üzent a bécsi királynak is, a török szultánnak is. De Móré-vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrinyi Miklósnak és csobánczvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még Palota-Óvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulató tanyája. Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből készült római-ut, Kinizsi ugratója, a sziklában tátos lovának patkónyoma.

Vajjon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot. Pedig ők Veszprém felé a Balatonhoz sietnek.

Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd-patakját, rettenetes szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sirját, a nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.

Felső-Eörsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását s azután nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a tatárjáráskori gyönyörü templommal, se azokkal a ligetekkel, a hol Szegedy Róza évekig siratta eltünt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a csodálatos szépségü tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó kotyogó malmokkal, szőlőhegyi diszes uri hajlékokkal, – siettek Balaton-Füredre.

Az ország nagyjai közé, a hires férfiak és nők gyülekező helyére, a nagy és remekkor szinművészeinek -151- körébe és tiszteletére. Együtt volt itt akkor minden. Ugy, a mint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta magyar volt a világ.

Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy gyógyterem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kivül épült ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári szinkör. Hanem megvolt az első magyar állandó Nemzeti Szinház, a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai csak ugy fénylettek. Ennek a szinháznak ma már semmi nyoma. A mostani nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltüntek örökre.

Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből magyar művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Szinház lebontását. Az intézők jámbor lelkü, de hülye elméjü hazafiak voltak. A tetők fáját s a falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a hatalmas, gyönyörü oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat elszállitani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna. Hiszen -152- a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.

Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Szinházat annak, a minek az ősök épitették. Vagy alakitanák át Balatoni Muzeummá. Vagy ha az épületet elpusztitják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék gyanánt, művészet gyanánt, a hogy állanak a Napisten templomának oszlopai Balbek helyén, a sziriai sivatagon.

Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak hát óriási sirgödröt, a négy oszlopot belefektették s földdel betemették. Ugy eltemették, hogy ma negyven esztendő mulva senki se tudja, hol feküsznek a gyönyörü nagy művek, az egy kori honfi-lelkesedés művészi alkotásai.

Egykor, talán századok mulva valami kutatásnál vagy alagut-épitésnél majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek tudós bizottsága s ránk bizonyitja, hogy ime, egykor nálunk a nagy hellen világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták, hunnok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek ledöntötték, föld alá temették.

A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.

Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra. A savanyuviz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem volt meg. -153-

A minthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra, szőlőkúra, vizkúra, mezitlábkúra, napkúra, szélkúra, villanykúra, hidegfürdő, melegfürdő, gőzfürdő, villany-fürdő, szénsav-fürdő, iszapfürdő és százféle egyéb hókusz-pókusz, a melylyel kinozzák, nyuzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták ezeket föl, hogy vele gyógyitsanak, hanem azért, hogy vele költséget szaporitsanak.

A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatal emberre nézve a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem széditi, vagy a háztető rá nem szakad.

– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugy-e, az urak jurátusok?

– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentul az én vendégeim.

Mit tehettek? A szives vendéglátást visszautasitani nem lehetett. Már csak annálfogva se, mert a gróf csakugyan jeles férfiu volt. Gróf Esterházy Kázmér -154- Miklós a mult 1840-iki országgyülésen a legnagyobb és legfájdalmasabb politikai harczokban a nemzet mellé állt s a főrendüek tábláján igen kevesed magával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett s a bécsi kormány ellen. Az országgyülési ifjak szerették, a jurátusok rajongtak érte. Fehérholló az akkori mágnások közt.

Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete Balaton-Füreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak miatta egy krajczárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép Guthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, a ki öt év mulva nemzetünknek hőse és vértanuja lett.

Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel tovább menjenek s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.

Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s dicsőséges I. Endre királyunk sirját, a ki isten igazában elfenekelte valamikor a németet. Megnézték a hegyet a Remete-barlangoknál s Csokonay gyönyörü költeményét elénekelték a visszhangnál.

Gyönyörü dal! Soronkint énekelték, hogy a visszhang zavarodás nélkül dalolja vissza éneküket.

Első eset életükben, hogy kiki a maga hangját száz öl távolságból hallgathatta. -155-

Minden hangnak szine, foka és ereje van. Fokát és erejét csak meg tudjuk magyarázni, de szinét már nehezen. Miért más hang a pacsirta hangja, mint a rigóé? Miért más a Blahánéé, mint a Kautz Gyuláé? Ki tudja ezt tökéletesen megmagyarázni?

Lakatos Miklósnak csodálatos erős, tiszta, érczes, szép férfihangja volt. Jól is tudott fiatal korában dalolni. Szeretett is dalolni. Dalművészetben nagy sikereket érhetett volna el, ha arra készül. Hudoba Soma lágy hangja, de még Lükő Géza reszelős hangja is elenyészett mellette, ha együtt daloltak. Az ő hangja ugy röpködött a többi hang fölött, mint a madár az erdő fölött.

S a mikor ezt a visszhang visszaharsogta: valamennyien Lakatosra néztek. Tombolt fölöttük az ő hangja. De azután egyenként is beleénekeltek és beleszavaltak a visszhangba. Olyan furcsának találták. Az ember füle csak egy tenyérnyire van szájától. Mindenki csak egy tenyérnyi távolságból ismeri saját hangját s ime most száz öl messzeségből hallja.

A visszhangmutató és kecskeköröm-áruló gyerekek hada ott vihogott körülöttük.

III.

(A vérkúti fürdő. – Sietős Gábor uram. – A köppöly. – A vérkúti csárdás. – Somogyi Benjámin tiszteletes ur. – A monoszlói szép napok. – Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje. – A bajor szőlőnek a világon nincsen párja. – A monoszlói visszhang.)

A barátok hatalmas ebédje után utra keltek az ifjak. Egyenesen czéljuk felé. Csobánczvára, Tapolcza, Sümeg városa, a nagy költő. Ez a czél egyelőre. Azonban ember tervez, vendéglátás végez.

Utjok a Balaton partjain vezetett. Aszófőn, Örvényesen, Udvarin, Akalin keresztül. A mint Ságh-pusztához érnek: oda benéznek egy ital vizre. Nagy volt az augusztusi meleg. A kutyák majd lehuzzák őket. Sebaj. Még akkor csörgedezett a Cserkút patakja, még -157- akkor kotyogott a sághi malom. A pusztától meglátnak egy magányosan álló kis épületet épen a Balaton partján. Valami négyszáz ölnyire lehet. Csárdának látszik, de út nem vezet hozzá, még gyalogutféle se. Egy-két élőfa lombja borong az épület mellett. Kérdik a pusztabéli asszonytól:

– Nem csárda az urak, hanem fürdő, a vérkúti fürdő, de azért kapni benne enni-innivalót.

Alkonyat felé jár az idő, hét óra van már. Az utiterv szerint ugyan Köves-Kállán kellene hálni, de az még ide jó hét-nyolcz kilométer. Mikor lesz a vacsora? Mikor fekhetünk le? A füredi és tihanyi dőzsölések után egyszer ki kellene magunkat aludnunk isten igazában. Az a fürdő közel van. Térjünk be oda s majd jókor reggel menjünk Köves-Kállára.

Csakugyan volt ott egy kis épület. Volt az épületben két szoba, konyha, kamra, pincze, egy kis marhaól, az udvaron egy csonka malomkő, asztalnak állitva, a malomkő fölött terebélyes fűzfa. A ház mellett kőris- és hársfa. A fürdőn egy csárdás, valami jóravaló paraszt ember. Az épület mellett tiz husz lépésnyire a Balaton vize.

Hát ez is fürdő? Ilyen fürdőtelep is lehet a világon? Lehet. De megvan ennek a maga kis története. -158-

Ki épitette azt a kis tanyát valamikor: én bizony nem tudom. Csárdának nem épitették, hiszen nincsen semmiféle útban. Utasok, vásározók, lakodalmasok, malomba járók, szegény legények, borszállitók, tikászok arra sohase tévednek. Miért lett volna hát csárda? Talán egy-két balatoni halász kedvéért? Bizony még ezért se. Az akali, zánkai, szepezdi halászok nem ott tanyáznak, azután halász ember iszik ugyan bort, de a maga borát s magával hordja csutorában. Miattuk éhen halhat minden csárdás.

Volt Köves-Kállán ezelőtt vagy hetven évvel egy ügyes borbély. Nem Hugli volt a neve, de hogy mi volt a becsületes neve, én bizony nem tudom. A nép Sietős Gábornak nevezte, mert mindig futott, mindig sietett; a ki szóba akart vele állani, mindig azzal a szóval szaladt el előle: sietős az utam.

Sietős Gábor uram egyszer nagyot gondolt. Ő köppölyöző intézetet állit. Miért mászkáljanak az emberek Keszthelyre, Sümegre, Tapolczára köppölyözés végett, miért ne menjenek épen ő hozzá? Az orvosi műtétért járó két garast miért ne ő keresse meg? De nem Köves-Kállán. Oda nem jönnek az emberek, nem is tudna nekik helyet adni, hanem valahol a Balaton partján, a hol fürödni is lehet s a hol az emberek és lovak a gyepen és a fák alatt estig eltanyázhatnak. Valami oly helyen, a hol kert is van, talán forrás is van, tehát hideg ivóviz is van. Az ugyan szükséges, hogy az emberekkel elhitessük, hogy az a viz ásványviz, az ereje gyógyitó, csodatevő, de hiszen ezt elhitetni -159- igen könnyü dolog. Tele kell beszélni az emberek fejét. Fogni kell hozzá valami röst járási orvost is, a ki valami kis sportuláért szanaszét hordja a hirt. Vegyi vizsgálat nem szükséges, nem is divatos. A viz hatását kikémlelni épen nem kell. Minden viznek az a hatása, a mit a jámbor nyavalyás ember maga elképzel. Igy támad minden szentkút, minden csodatévő forrás, minden világfürdő. Lám, a bucsu-szentlászlói forráshoz a kútból hordják a vizet kocsin, szekéren, hordókban, mégis csodatévő az ereje. Ha az ember véletlenül egeret, békát vagy gyikot nyelt: ha iszik a vizéből, azon elevenen szüli el azt a csúf férget, a hogy lenyelte. El lehet olvasni az erről szóló hiteles püspöki bizonyitványt a szent-lászlói templomban. Bucsujáró hely is lett a forrásból. Milyen jó dolga van ott uraságnak, barátnak, kocsmárosnak, kártyavető asszonyoknak. Igy támadt a péti fürdő, a vadkerti fürdő Veszprémvármegyében s a bodajki fürdő Fehérvármegyében. Nem is kell egyéb, csak borbély, a ki köppölyözzön s muzsikus czigány, a ki vasárnap délutánonként muzsikáljon. A többi attól függ, van-e szerencse s van-e elég balgatag ember a vidéken.

Ilyes valamit gondolt ki Sietős Gábor uram. S a mint terve megérett, sietett is azt megvalósitani. Összefutkosta a szomszéd falvakat. Akalit, Zánkát, Szepezdet, Kővágó-Örsöt, Tótit, Kékkutat, Kisfaludot, Köves-Kállát, Mindszent-Kállát, Szent-Bé-Kállát, Henyét, Tagyont, Monoszlót s a hány Dörgicse van a világon, valamennyit. Beszélt emberekkel, asszonyokkal s elhirdette, -160- hogy Istennek különös intésére ime csodálatos forrás támadt Vérkúton, oda jőjjön vasárnaponkint mindenki, ott kap köppölyt, ivóvizet, teljes gyógyulást, nem is kerül többe két garasnál. Csak még egy krajczárt kell hozzátenni a szegények számára.

Az eredmény meglett. Jöttek az emberek seregesen. Hozták hátas tarisznyában az ennivalót. Sietős Gábor uram minden ember hátából kicsettintett annyi vért, a mennyit jónak látott. A ki meg akart fürödni, meg is fürödhetett. A délesti órákban nagyot aludtak az emberek s estére kelve, a mikor haza indultak, oly könnyü volt mindenki, mint gyermekkorában.

Ne mosolyogj, felebarátom. A mai kor még furcsább, a mostani nemzedék még balgatagabb, a mai Sietős Gáborok mellett a régi köves-kállai Sietős Gábor csak ügyetlen, gyámoltalan kontár. Nézd meg a mai fürdők hirdetéseit, ügynökeit, szédelgő ajánlatait, téli-nyári csavargó orvosait, szakértőit, vegyelemzéseit s mindenféle pénzcsaló műveletét, majd akkor igazságosabban itéled meg azt a régen porladó szegény borbélylegényt.

A jurátusok körülnéznek. Rajtuk kivül senki. Szük a hely. Vendégszobának, vendégágyaknak semmi nyomuk.

– Lesz-lesz! Füstölt kalbász nyomban, ürüpörkölt -161- később, hajnalban sült puha kenyér, borom is megihatják az urak, ha már ittak életükben jó bort. Iczczéje négy krajczár.

Nagyot nevettek a jurátusok, de megtetszett nekik az állapot. Rögtön megfürödtek s azután letelepedtek egyik asztal mellé. Falatoztak, iddogáltak, adomáztak.

De mire a fürdőből kikeveredtek: egy vendége se akadt a csárdának. Ott ült két idegen egy másik asztal mellett. Az egyik: harmincz-negyven év közötti, vidám, jó pirosképü ur, nyilván valami belső ember valahonnan. A másik idősebb már, de elég jól öltözött kékbeli. Előttük bor, csöndesen beszélgetnek.

A jurátusoknak jókedvük támadt. Zajos vidámságuk fölverte a Balaton-part csendjét. Sohase ittak jobb bort, mint az a négy krajczáros badacsonyi, a melylyel ellátta őket a csárdásgazda.

– Kurátor uram, szalajtsa be a gyereket az egyik lovon a feleségemhez. Várjon bennünket vacsorára. Tizen leszünk.

A jurátusok, jókedvük tetőpontján, rágyujtanak Béri Balogh Ádám kurucz dalára: Piros bársony süvegem! Azután felállnak s eléneklik a Szózatot. Ők se régóta ismerik ezt a nemzeti dalt, minduntalan szivesen rátérnek. -162-

Hallgatja ezt a pirosképü ur. A szöveget ismeri, a dalt most hallja először. Arcza komolylyá, áhitatossá válik. Azután föláll s odamegy az ifjakhoz.

– Én Somogyi Benjámin vagyok, monoszlai kálvinista lelkész. Nemde, az urak pápai diákok?

– Örülünk az ismeretségnek, de nekünk az öreg apánk se volt pápai diák. Pozsonyi jurátusok vagyunk mi az országgyülésről. Országot-világot járunk.

– Annál jobb. Pedig öcsémuraim megérdemelnék, hogy pápai diákok legyenek.

Büszke volt a pap a maga pápai diákságára. Nem is csoda. Hires tanárai voltak a pápai kollégiumnak. Még hiresebb diákjai. Épen akkor voltak ott diákok: Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Kozma. Oroszlánkörmüket már akkor mutogatták. De nem hivalkodott tovább a pap, csak ennyit mondott:

– Most pedig én is, kedves feleségem is szivesen látjuk öcsémuraimékat vacsorára, éjjeli szállásra és mindaddig, mig nálunk jól érzik magukat.

Hm! A pannonhalmi fejedelmi vendéglátás után a szegény kálvinista pap vendégszeretete! Nagyon jó lesz. Az egyházfejedelem után az egyház szolgája.

Bemutatta a pap a kékbelit is. Bodor uram, vagy ki, az egyház kurátora. Ezután ő is közibük ült. Jóravaló falusi nemes ember. Most már kilenczen mulattak. -163-

Jó négy lova volt a kurátornak, de csak ugy paraszt kocsija. Kocsijára föl akarta tömni a jurátusokat.

Nem ugy lesz az. Gyalog megyünk. A kocsi jőjjön utánunk. Mi az az egy órai vagy másfél órai séta?

A mikor Monoszlóra beértek: este volt már, de gyönyörü holdvilág. Az emberek már elkezdtek éjjeli nyugalomra térni. De az ifjak rázenditették a Szózatot. Lakatos Miklós hangja csodálatosan zengett. A pap is velük énekelt már. Ő is tudta már az uj nemzeti dalt. De még a kurátor is megtanulta már. Dörgő mély hangja kisérte az ifjakét.

Csodálatos idők! Lélekszaggató nemzeti dal! Még akkor is bánatos, a mikor fajunk dicsőségét zengi. Hova lettek annak a kornak érzései? Elmultak-e örökre, vagy csak elszunnyadtak? Fölébrednek-e még valamikor? Vagy örökké alusznak. De akkor feküdjünk le mi is örökre.

Ez a szó is Lükő Géza szava: vagy álljunk talpra, vagy feküdjünk le örökre.

Monoszló kis falu, de lakói közt sok volt a nemes ember. Zala nemessége nagy nemzetharczot vivott akkor. A bécsi udvar Forintos-pártja akkor folytatta ádáz küzdelmét Deák Ferencz ellen életre-halálra. -164- A balatonvidéki nemesség rendületlen hive volt a nemzeti ügynek. A honfikötelesség érzete sehol se volt erősebb, mint itt.

A monoszlaiak első hallásra szivük mélyén érezték a Szózat rettentő igazságait:

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Még jönni kell, még jönni fog
Egy jobb kor!…

Kifutottak az emberek és az asszonyok az udvarokból és ágyasházaikból. Körülvették a pozsonyi ifjakat. Velük sirtak, velük fohászkodtak. Isten áldását könyörögték le rájuk. Még kezüket, még ruhájukat is csókolták. Hisz az a nemzeti dal ugy hasonlit a kálvinisták szentegyházi énekéhez! S abban a dalban nemcsak az örökké élő Istennek, hanem az örökké élő hazának dicsősége is benne van!

Ezt mondták társai is még vén korukban is. Kérdezzétek meg Lakatos Miklóst, az öreg honvédet. Ő még él az ifjak közül. Hatvankét év mulva nem dobban-e meg szive ma is, mikor erre gondol?

Pedig az a »Szózat« nem is volt már egészen uj, -165- noha nem is régi. 1844-ben már hetedik esztendeje, hogy napvilágot látott valami Auróra nevü háji-báji ujságban vagy valami effélében. A mai ember kinevetné vagy megcsodálná az efajta ujságot. El sem ismerné ujságnak. De akkor nagy dolog volt ez is.

Ma ugyan fél millió ember olvas ujságot nagy Magyarországban naponkint. Akkor is olvashatott két-háromszáz. Ha olyan dal készül manapság, mely meglepi a világot: három nap mulva jelszóvá lesz s egy hét alatt könyv nélkül tudja mindenki, dalát és zenéjét pedig dudolja, fütyörészi mindenki, huzza minden czigány s fujja minden fuvó szerszám. Ma a budapesti adomát vagy szójátékot harmadnap mulva már minden nyiri faluban ismerik, vasut, táviró, távhang odaröpiti mindenki házába, minden falu, város olvasókörébe. De nem igy volt ez hajdan. Minden vidéknek megvolt a maga külön dala, közmondása, adomája, szójátéka s mindenféle meséje, mókája, szólása-mondása. Más vidék nem tudott erről semmit, nem is törődött vele. Csak az terjedt el, a mi valahogy belekerült a naptárba. Az se mindjárt. Jó tiz év kellett ahhoz, hogy az érdekes bohóság minden naptárba egymásután belekerüljön s igy járja be az országot.

Vörösmarty maga is lassan készült el a nemzeti dallal. Belefogott már 1834-ben, a következő évben már több versszaka készen volt, az egész mégis csak 1837-re készülhetett el igazán. A mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ir, ötven novellát, három-négy szinmüvet s azonkivül három uj lapot szerkeszt és -166- buktat meg. De együgyü is volt az a régi idő, régi kornak komor nagy költője! Mily gyorsan nő a mai füzfa a régi világ fönséges tölgyfája mellett.

De hajdan nem is az irodalom terjesztette e dalokat. Hanem az a két-háromszáz szegény diákgyerek, a ki évenkint bejárta az országot, a mi szépet, jót erre-arra hallott, megtanulta, őszre kelve bevitte a kollegiumba, a sok diák ott eltanulta tőle s vitte haza a szünidő alatt mindenfelé. Igy készült, igy terjedt, igy maradt meg a magyar lélek szépmüvészete eszmében, dalban, zenében, vidámságban és búbánatban mind maiglan.

Bizony nehéz, darabos, néhol csikorgó is annak a nagy nemzeti dalnak a nyelve. Hány szebb és ragyogóbb költeménye van Vörösmartynak! A mai költő nyelve mily sima, mily folyékony, mily fürge, mily pattogó, mily szellemes ahhoz képest.

Csakhogy abban a nemzeti dalban együtt van minden magyar igazság, minden fenséges és keserü igazság s nincs is benne más, csak rettentő nagy igazság. A minőt a magyar fajon kivül nem ismer a kerek világnak egyetlen nemzete se.

Te pedig, édes fiam, mai idők korszerü költője, azért csak énekelj tovább. Fényes, aranyos, csigaházas kobzod el ne hadd némulni. Hadd zengjen-bongjon, hadd csillogjon nyelved tökéletessége s rimeid összhangja és simasága. De azt el ne hidd magadról, hogy benned is csak ugy lángol a magyar igazságok tüze, mint a Szózat költőjében. -167-

A Nemzeti Szinház igazgatója tüzött ki valami koldusdijat a Szózatra dalzenét alkotni. Talán husz aranyat vagy annyit se. Pályáztak többen. Bihari és Lavotta nem éltek már akkor. A kurucz dal mérhetlen kincsei mélyen feküdtek akkor még a föld alatt. A dijat és koszorut Egressy Béni nyerte el. Az ő dalával énekeljük ma a Szózatot.

Van a dalban magyar zene is, de azért az a dal mégse tökéletes magyar zene. Szerkezete nem is felel meg egészen a költemény szerkezetének. A szöveg és a zene nem tud ölelkezni. Ezt a sort például: »Itt élned, halnod kell« nem lehet arra a zenére elénekelni. Hanem ki kell a nagy költőt foltozni s igy kell énekelni: »Itt élned, élned, halnod kell«.

A nyugoti zene, a német zene, az ugynevezett műzene elkezdte már akkor azt a munkáját, a melyen ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza, megfertőztesse, beszennyezze s ha lehet kiirtsa a magyar zenét. A hogy más ritmusa van a magyar költészetnek: ugy más ritmusa van a magyar zenének is. S a kettőnek össze kell vágni. Szózatunk zenéje ez ellen is vét. Például abban az »Itt élned…« sorban a két ritmus igy ölelkezik, ha daloljuk:

Mi ez? A jó magyar ész, még ha én mondom is, alig hiszi ezt el. Ám kisértse meg, énekelje el ezt a -168- sort külön s figyelje meg gondosan. De ne szakértő muzsikus, hanem józan eszü zeneértő elme figyelje meg.

De hagyjuk el ezt a sivatag mezőt. Mivé tették volna már eddig a német műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb alkotását, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt rá nem birom, hogy ássuk ki százados sirjából a kurucz zenét, az igazi magyar dalt s mutassuk meg ennek a nemzedéknek, a mely már-már Liszt és Wagner visitásaiban kezdi egyedül látni mennyországát.

Zenéjének minden gyöngesége mellett is összenőtt a magyar lélekkel a Szózat. S bizony becsületére válik Monoszló egyszerü falusi népének, hogy a Szózat eszméit és érzéseit ugy megértette, oly igazán átérezte. Pedig életében akkor hallotta először, a mikor az a hét pozsonyi jurátus erős tiszta hangon előtte eldalolta.

Somogyi Benjáminné tisztelendő asszonyom jóizü vacsorára várta a jurátusokat. Idejében kapta meg az izenetet. Bizonyos, hogy pörkölt csirke és turós csusza nem hiányzott az asztalról. De minek is lett volna több is, más is? Ott volt a vacsorán természetesen rektor uram is, kurátor uram is.

A késő éjszakába nyult be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám felköszöntők. Azután édes pihenés. Hárman a papnál, ketten a rektornál, ketten a kurátornál. A reggelire összejövünk majd a kurátor uramnál. -169-

Reggeli után a jurátusok készülődtek, bucsuzni akartak. Ők mennek Köves-Kállára s onnan tovább-tovább.

Ezt a szót egyszerre ejtette ki a száján a pap is, a rektor is, a kurátor is. Mintha csoda esett volna.

A pap azt mondta, hogy felesége készül az ebéddel. Olyan jurátus pedig nincs a világon, a ki az ő édes, aranyos feleségének a kedvét elronthatná.

Azután meg azt mondta, hogy a ki a tihanyi visszhangot hallotta: annak meg kell hallania a monoszlai visszhangot is. Nemcsak Tihany van a világon, hanem Monoszló is. Tihanyról minden jött-ment, minden ábéabismerő tud, de a monoszlai visszhangról nem, pedig szebb is, erősebb is a tihanyinál. Ha Csokonay itt járt volna, költeménye százszor szebb lett volna, noha – el kell ismerni, – igy is szép.

A rektor még sulyosabb okokkal áll elő. Olyan messzeföldi utazó még nem tette be lábát Monoszlóra, a ki az ő pinczeszeri vacsoráját, az ő ürüpörköltjét s az ő 1841-iki borát egész életére meg ne kedvelte volna. Neki pozsonyi jurátus, vagy pápai diák: egyik olyan, mint a másik. Ő csúffá tenni magát nem engedi. S aztán Répa Rozi bús dalát is meg kell tanulniok. Vigyék haza a jurátusok a maguk vármegyéjébe. -170-

A kurátor szavának éppen nem lehetett ellentmondani. Ő Jézus Krisztust és semmiféle apostolát addig a határból kimenni nem engedi, a mig az ő bajor szőlejéből jól nem lakik, mert olyan szőlő nemcsak a világon nincs, de még Badacsonyban sincs.

Van a Balaton zalai hegyeinek egy koraérő szőlőfaja: a bajor. Ott bajornak hivják, másutt és a tudományban góhérnak nevezik. Ez az a szőlőfaj. Másutt is terem, másutt is megérik, másutt is előkelő faj, de a zalaihoz hasonló édességü, izü, illatu és zamatu csakugyan nincs több a világon. A saszlák és muskotályok minden faja csak üres bogyó ehhez képest. Még a Rajna rizlingje, még a Tokaj furmintja, még Hispánia mazsolája, még Badacsony kéknyelüje, még Somlyó rakszőlője, még a budai hegyek mézesfehére is messze esik tőle. Semmi gyümölcs nem hasonlit hozzá.

Még látása, nézése is művészi gyönyörüség. Ugy néz, ugy mosolyog az emberre, mint a galamb. Nagy szeme, aranysárga héja ugy ragyog, mint a legértékesebb borostyánkő. Még vesszeje, még levele, még bokrának alkata is csodálatos szép. A szőlősgazdák messziről megismerik. Száz tőke közül is kivilágit hozzád, hiv magához, mosolyog rád, zöld aranyfényü világos szinét feléd sugározza.

Hajdan jobb világ volt. Minden ember tenyésztette. A legszegényebb szőlősgazdának is volt néhány tőkéje. Később már csak az urak üztek vele fényt -171- és hivalkodást. Ma már kevés van a Balaton mellett is. Zalában is. A korszerü gazdaságra berendezett szőlőkből egészen hiányzik. Maholnap örökre kihal, mint a nemes állatok, mint a daru, mint a szürke nyest, mint az erdők fejedelme, az óvilági bölény.

Hajh, öreg anyám még büszke volt balaton-füredi bajor tőkéire. Györgyhegyi szőleiben épen tüneményes fürtök termettek. Nincs a teremtésnek olyan szép virága, mint az a bajor fürt, a mely ott ékesitette a tőkét.

Korán érik. Tőkéje nem is épen sokat terem. S a mennyi jóizlésü tücske-bogara van a természetnek, az mind rögtön észreveszi s rohan csodájára, élvezésére. Egér, patkány, fogolymadár, tyuk, csirke, rigó egyaránt szereti. Az erdei madarak egész serege lepi meg. S ha ettől meg lehetne menteni: jönnek a méhek, darazsak, dongók s mindenféle apró röpülő fenevadak. Elhordják méznek, föleszik-iszszák a száraz-magjáig. Megrészegesznek tőle s ott henteregnek napokon át ittas fővel a tőke körül. S utóbb odahozzák egész atyafiságukat s tanyát ütnek a szőlő körül. Ugy kell őrizni a bajor szőlőt, ha valaki meg akarja menteni, mint az aranyat.

Nos hát a jurátusoknak ilyet hozott kurátor uram ebédre egy egész óriási vékával.

Nem is ettek ilyen szőlőt se azelőtt, se azóta. Pedig Oláh Dani Tokaj-Hegyaljáról való volt, de azért az igazságot megvallotta. -172-

A napirendet teljesen megtartották. Az ebéd is, a pinczeszeri lakoma is ugy történt, a hogy a pap és a rektor óhajtotta.

Megnézték, meghallgatták a monoszlai visszhangot is. Ezt én magam nem ismerem. A jurátusok ugy beszélték, valami hegyre, erdőre, sziklaaljára vezette őket a pap. De arra már nem emlékeztek, mily irányban? A temető felé-e, Hangyásra-e vagy az alsó erdőre? De nem csodálkoztam emlékezésük halványságán. Hiszen negyven-ötven esztendő mulva mesélték el nekem kalandjukat.

Késő éjjel jutottak tanyájukra a pinczeszerről. Olyan vidámsággal, a minőt ritkán ér az ember az egész élet folyamában. Minden jurátus azt állitotta, hogy egész utazásuk hosszant legszebb idejük Monoszlón telt el.

Jó Somogyi Benjámin tisztelendő ur is rég aluszsza már örök álmát. Fia is a hetvenedik év felé közelget, ő is pap s egyházának magasállásu tisztviselője. Ma már Monoszlón senkise emlékezik a pozsonyi jurátusokra.

Másnap Köves-Kállára mentek. De bizony a pap oda is velük ment. Egész napot és éjszakát ott is elmulattak. Vendégszerető jó nemes urak onnan se akarták őket elereszteni. -173-

IV.

(A bácsi hegy hágóján. – Csobáncz várának hagyománya. – A szigligeti szunyogveszedelem. – Keszthely és Kehida. – Föl Tátika várába. – Rezy Sándornak és szerelmesének bús története. – A tátikai márvány-emlék. – A messzelátó. – Kegyetlen záporeső. – Bőrig áznak.)

Mind a kettőre. Sőt még Badacsonyra is. Hiszen szent föld ez mind, a nagy költő lantja által megénekelve, fölszentelve. Hogy járulhatnának ők a nagy költő szine elé, ha az ő Helikonjának minden hires helyét előbb meg nem látogatnák?

A mint a bácsi hegy hágójára értek, megnyilt előttük az Eger völgye a gulácsi és tóti piramisokkal és Csobáncz, Szent-György és Badacsony, komoly, méltóságos alakjaival. Van-e ennél szelidebb és mégis szebb tája a világnak? A távolabbi határokban Haláp és Szigliget s szemközt napnyugatnak Rezivár és Tátika sötét erdős hegyormai.

Elbámultak. Szótlanul álltak, mintha megmeredtek volna. Lakatos Miklós harsogó hangja volt felocsudásuk első jele.

Bizony szentegyház az, de épitőmestere maga volt az Isten. S nem goromba mérnökökkel, nem német pallérokkal s nem részeg kőmüvesekkel dolgozott.

Megmászták Csobáncz várát, a világhős Gyulaffy László sasfészkét, Gyulaffy Rózsa halálos szerelmének -174- bús tanyáját. Körüljárták az omlott falakat, körülnéztek a magasságból. Nyájőrző fiu magyarázgatta nekik a szépségeket. Ime, itt a Dobos-rengeteg. Ez megint az öreg Bakony. Pedig azt hitték már, elhagyták Veszprémnél s nem is látják többé. – Fönt északon, égföld határán a kék Somlyó hegye, oldalt tőle Kemenesalján a Ság teteje. – Majd eljutnak odáig is. – Szent-György-hegye szépségeit tökéletesen belátták a magasságból. – Megtalálták az utat is, a honnan Rózsa vőlegénye, László urfi előre nyargalt haldokló menyasszonyához. Apostol Józsi magával hozta a nagy költő regéit. – Ime, itt toppant meg László urfi paripája, a mint a nyul előtte keresztülfutott az uton. – Ime, ott a szikla, a hol huhogott a vészjósló bagoly!

A vőlegény hallotta a harangszót, de a jurátusok már nem hallották. Nincs már torony Csobáncz várában, nem szól már ott a lélekharang. Csonka falak töredékei meredeznek a fényes vár helyén. Kegyetlen német ádáz dühe összerombolt mindent. Épen százharmincz évvel előbb, semmint a pozsonyi jurátusok ott jártak. Még a nevüket se irhatták föl a jurátusok az összerombolt falakra. -175-

Innen egyenesen mentek Szigligetre. Alig tiz kilométer az ut odáig, de alkonyodni kezdett már, a mikor a faluba értek.

Puteáni báró volt Szigliget ura. A hires, régi dúsgazdag Lengyeltóti Lengyel nemzetség egyik örököse. Jókedvü férfiu, kényelmes urilak, látogassuk meg!

De erre bizony a jurátusok egyrésze rá nem állt. Egy nap már pihenni is kellene. Hátha megint éjszakázni, mulatni kell. Négy nap óta hegyen-völgyön lakodalom. Legyen már bőjt is egyszer.

Oláh Dani is igy okoskodott Lakatos Miklóssal. Még ketten csatlakoztak hozzájuk. Hárman meglátogatták az uraságot s ott is maradtak nála.

Szigligeten szegény jobbágy emberek laknak. A négy jurátus egyik jobb alaku parasztházhoz szállt be.

– Jó estét, gazdauram! Jurátusok vagyunk, országot járunk, megesteledtünk, mindenünk van, csak éjszakai szállást kérünk.

– Szivesen adok, ifju urak. De ma nagy meszelés volt a háznál, be se tudunk a szobába rakodni. De nem is ajánlom ám az ujonnan meszelt szobát, az ember csömört kap tőle. Hanem van egy uj juhaklom, ott el lehet éjszakázni.

Zsuppszalmát a földre, pokróczot a szalmára, a -176- jurátus heveredjék a pokróczra. Alhatik ott, akár a paplanos ágyon.

Hejh-hajh! Könnyü ezt mondani, könnyü ezt elgondolni. Ha közel nem volna a Balaton és annak végtelen nádasa.

Szent István napja felé járt az idő. A szunyog ekkor kel szárnyra seregesen. Annyi szám nincs a világon, a mennyi szunyog ekkor támad elő. Rajonként jön. Ugy jön, mint a felhő. Éjjel nem is látni, csak a nótájukat hallani. Vérszopó ilyenkor, mint a tigris.

De a szunyognak jó orra van. Megérzi az emberszagot három dülőföld távolságból. Jobb szaglása van, mint a vizslának.

Ott ül egy őrszunyog egy gyékényszál serkedező buzogányán. Fülel, szimatol, szemét-orrát megtörli s egyszer csak azt mondja társainak:

– Bajtársak! Szagot érzek, pozsonyi jurátus szagot. Szedjétek össze az ezredeket, hadtesteket!

Jött a szunyogtábor. Nagyobb, mint Attiláé, veszedelmesebb, mint Dsingiszkáné. A jurátus egyszer csak arra ébredt föl, hogy rászakadt a juhakol teteje.

Pedig dehogy az szakadt rá. Hanem megrohanta Dsingiszkán szunyoghadserege. Iszonyu csatazajjal, vérszivó lándzsafegyverekkel. S meg nem véd ellenük se nyugodt vér, se harag, se puska, se ágyu. De semmiféle ruha se. Hiába takarják be arczukat, kezüket -177- zsebkendővel. Hiába hadonásznak, rugdalóznak, kapálóznak. Még a káromkodás se segit. Vasvértezet, bagariabőrköpönyeg vagy bakonyi szür; csak ez a három segitene. De minden megvan, csak éppen ez a három készség hiányzik.

Bizony, fiuk, föl kell nekünk kelnünk, szabadba kimennünk, pipára gyujtanunk. Alvásnak, éjszakai nyugalomnak ma már vége.

A Balaton is aludt. Gyönyörü, sima felszinén végigragyogott a telehold. Velencze, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett képen dicsekszik vele. Boldogtalan talián, jer csak a Balatonra, ott nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj pisszenni, ha tudsz!

Nem aludtak a jurátusok, de azért nem bánták meg ezt az éjszakát. Hiszen a teremtés remekében találtak gyönyörüséget. Ezért ugyis ébren kellett volna tölteniök egy éjszakát.

Kimentek a partra s ábrándozó beszélgetésben, költőálmodozásban töltötték el az időt. Hanem pipára gyujtott valamennyi s csinált maga körül akkora füstöt, hogy túl a somogyi parton is fölébredt rá a fonyódi Nagyberek kanásza s el nem tudta gondolni, hogy mi van ott túl a vizen Szigliget táján. Meszet égetnek-e, ökröt sütnek-e vagy meggyuladt a Bakonyerdő, noha most még csak a füstje látszik?

Innen Keszthelyre mentek az ifjak. Badacsony szirtjét nem mászták meg, de a szentmihályhegyi remete kápolnáját megtekintették s nevüket a falra fölrajzolták. -178- Ugy rémlik előttem, mintha tiz évvel később, 1854-ben, magam is olvastam volna.

Keszthelyen megnéztek mindent, a mi megnézni való. Az utolsó erdélyi fejedelem sirját, a Georgikont s hires kertjét s a hévizi nagy völgy óriási jegenyefasorait. Magát a Héviz nevü csodafürdőt nem nézték meg. Akkor még azt nem fedezték föl a tudósok. Csak a szomszéd falvak parasztjai tudtak csodatévő erejéről. Jámbor, együgyü parasztokra mit adtak akkor a tudósok?

Utjokat Kehida felé kellett volna venni. A haza bölcsét, Deák Ferenczet, meg kellett volna látogatni, hiszen ide járt az országgyülés küldöttsége is tanácsért, bölcsességért. A körmönfont bécsi leiratokra itt készült az igazi felirat. Ide nézett akkor minden hazafiremény. Széchenyiért már nem lelkesedett az ifjuság ugy, mint egykor, Balogh János már letört, Wesselényiért csak ugy rajongtak, mint egykor, de kegyetlen üldözések és sulyos betegségek őt is megbénitották; Kossuth még a pálya kezdetén, csak Deák volt akkor a nemzet egyedüli fővezére. De ő se volt az országgyülésen. Föl kellett tehát őt Kehidán keresni, ez lett volna egyik főczélja utjoknak is. Azonban Keszthelyen biztos hirt kaptak arról, hogy Deák nincs otthon s ezért hiába tennék meg a kehidai kerülő utat.

Rezi várát jobbfelől hagyták el. Oda nem mentek föl a hegyekre. Tátika közel van. Az a vár szebb is, -179- nagyobb is, magasabban is fekszik, oda ugyis felhatolnak. Azután a nagy költő regéi közt önállóan Rezi vára nem is szerepel.

Zala-Szántón a faluban költötték el kora ebédjüket s ugy váltottak neki a sürü Bakonynak, a meredek hegynek, hogy Tátika omladékaihoz eljussanak.

Ezt a nevet maga a nagy költő teremtette. A tatárjárás idején s azután századokon át Tadenka volt a neve. Ugy látszik, ilyen nevü veszprémi püspök épitette ezelőtt hetedfélszáz esztendővel. Száz év előtt a nép és az irás Tádékának ismerte. Maga a nagy költő is. A vidékbeli magyar nép a hosszu i betü helyett é betüt mond. A gyikot, kigyót, Enyinget ugy ejti ki: gyék, kégyó, Enyéng, stb. A nagy költő ugy gondolta: Tadéka is igazán Tádika. Ezért ruházta költeményére ezt a czimet. Sőt még ezen is t-re változtatta a d betüt.

Ettőlfogva, most már száz év óta a vár neve Tátika. Senki se tudja másként. De nem is meri másként nevezni. Ki is tudhatná azt jobban, mint a nagy költő?

Szánthó Gáspár volt Zsigmond király idejében a vár ura. A mikor meghalt, özvegye maradt. Gonosz, buja asszony. De maradt első nejétől árvája is: Manczi. Ezt a nevet gyereknévként használják Magdolna helyett. Berzsenyi is, Kisfaludy is, Csokonay is kedvvel használták a Juczi, Nacza, Manczi neveket.

Szánthó Manczi ragyogó szépség volt s nemes és -180- angyali lélek. Mindenki rajongott érte. De ő Rezy Sándornak, a szomszéd Rezi-vár urának volt eljegyzett mátkája és halálig hű szerelmese. Azonban boldogtalanok lettek.

Rezy Sándor elment a török háboruba. Szép volt, mint Apolló s erős és legyőzhetetlen, mint Herkules. A király fölvette udvarába. Borbála királyné pedig, a kicsapongó, buja asszony szerelmi hálójába keritette. Rezy Sándor hütlenné lett szerelméhez és menyasszonyához.

De lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Méltatlannak érezte magát Tátika ifju urnőjéhez s azért ő maga az eljegyzést felbontotta s Manczi szabadságát visszaadta. De megundorodott önmagától is, a világtól is. A királyi udvarból hazament várába, de volt menyasszonya szeme elé nem került, elzárkózott minden teremtett lélektől s rengeteg erdőségeiben bujkáló erdei vadember lett. Csak bűnét bánta, csak menyasszonya elvesztén gyötrődött kinlódó lelke.

Manczi mostohája időközben férjhez akart menni, de kérője nem akadt. Manczinak ragyogó szépsége varázsolt el mindenkit. A mostoha hát egy cseh szolgával összebeszélve elhatározta, hogy a leányt elteszi láb alól.

Van egy meredek szirtes oldal Tátikahegy oldalán. Ott állt hajdan a Rozália-kápolna. Szegény erdei remete volt gondozója, a ki valamikor Manczit is nevelte. A mostoha a remete életét is orvul kioltotta. A leány elvesztésére azt a tervet koholták, hogy karácsony estéjén az éjféli mise előtt elcsalják a kápolnához -181- imádkozni, ott a meredek szikláról letaszitják, holttestét majd a farkasok megeszik s igy a leány is elvész, öröksége is megmarad s a világ gyanuja még se támad föl a gyilkosok ellen.

Azonban Rezy Sándor, az erdei vadember, éjjel-nappal kisérte észrevétlen egykori menyasszonyának minden lépését. Azon a karácsony estén is. Megtudta az összeesküvést is, a leányt megmentette, várába visszavitte, a gonosz mostohát és a csehet pedig a meredek sziklafalról ő maga letaszitotta. Ezeket falták föl a farkasok.

De a boldogtalan szerelmesek ily bűn után egymáséi nem lehettek. Rezy Sándor Rómába zarándokolt bűnbocsánatért, menyasszonya pedig fölvette a veszprémvölgyi apáczák fátyolát.

Ez a rege meséjének öregéből-nagyjából való vázolása. A kritikusok ugyan ráolvasták Kisfaludy Sándorra, hogy ő ezt a mesét valami német forrásból meritette. De mit adok én efféle ostobaságra? Minden szerelmi történet, akár vidám, akár bús, épen ezer milliószor fordult már elő s azért mégis minden szerelmi történet valódi és eredeti. Csak az a kérdés: miként alakitja meg édes anyanyelvén a költő?

Apostol Józsinál ott volt a költemény. A jurátus ifjak ujra elolvasták. Ifju lelkük lángolásával nem is tehettek egyebet.

– Fölkeressük, fiuk, a Rozália-kápolnát, a meredek szirtet, a remetebarlangot, a szirtnek alját, a hol a két orgyilkos kilehelte bünös lelkét. Fölkeressük még azt -182- a helyet is, a hol az erdei farkas a halálfejet vitte s szájából kiejtette.

Elég világos, de azért alig tört gyalogut vezet föl a várhoz. Tölgyes és bükkös rengeteg sötét árnyékában tekereg az ut fölfelé. Helyenként nagyon meredek az ut, noha Tátika nem sokkal magasabb, mintha itt Budapesten két Gellérthegyet tennének egymás tetejébe. De az ut épen ama mesebeli szirt közelében fut el, a honnan a gonosz mostoha a mélységbe zuhant. A kápolnának én egykor nyomát se találtam, de a jurátusok szentül hitték, hogy helyét, a hol feküdt, megtalálták. A remete-barlang is alig barlang. A nagy költő maga is boltnak, boltozatnak nevezi. Egy kis elképzelés segitségével ezt is meg lehet találni.

Mulatságos vitájuk volt a jurátusoknak a fölött, honnan jöhetett a farkas a halálfejjel s hol ejthette ki fogai közül a halálfejet. Pedig hát nem megtörtént valóság, hanem csak költői kép az egész farkas- és halálfej részlet. Az összeesküvő szolga szemei elé csak a rettegő lelkiismeret föstötte azt a képet. De azért a jurátusok csak ugy dévajságból mégis meghatározták a helyet.

Tátika várán nem sokkal több a pusztulás, mint Sümeg, Somlyó, Csesznek várain. Tornyának, palotáinak s melléképületeinek sok fala áll még. Tihanyvárát alig lehet megtalálni. Hegyesd-várát a völgyből épen nem lehet észrevenni. Essegh-várának csak egyetlen -183- vastag bástyafala áll még. Kinizsy-vára, Nagy-Vázsonykő villámütés folytán csak az én ifjukorom óta kezd pusztulni. Csobáncz, Szigliget, Rezivár, Ó-Palota, Döbrönte teljes pusztulásban. A szétomlás gyorsan történik. Sághvárnak csak körfalai állanak, Bakony-Ujvárról alig tudjuk, hol büszkélkedett valaha. Eltünt Fonyód-vára is. Pedig egykor mindezek kővárak voltak s nem földvárak s nem sárvárak. Ime, a Bakony és Balaton összes várai! A középkorból eleven várként a Bakonyban nem áll már egyéb, mint Veszprém, Palota és Devecser. De ezek épületei is alig háromszáz évesek.

A jurátusok hatalmas betükkel irták fel nevüket a vár falára. Sok száz név van ott. Egyiket el lehet, másikat el se lehet olvasni már. Zápor, fagy, vihar, penész és moha rongálja az irások, sőt még a vésések nyomait is.

Egykor márvány-emléklap volt a várfal észak felé néző oldalán megerősitve. Gróf Festetich László, a vár ura, a Georgikon-alapitó fia, tetette oda. Nagy tisztelője, jóbarátja volt a nagy költőnek. Örömet akart vele neki csinálni. Az emléklapra aranyos betükkel volt rávésve a költemény négy sora:

Kik tették? Erdőn járók, szegény legények, kanászok, juhászok, kecskeőrzők, parasztok?

Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, a hol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő idejét azért, hogy pusztuló falat lásson s messze tájak szépségein gyönyörködjék. Mi gyönyörüsége lehetne abból, a miben semmi haszna?

De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se gyönyörüséget. Elmenne a hire, be is csuknák érte.

Bizony csak gyüjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. A hogy elhordanák a hajdankor remek maradványait. A hogy elhordanák az egyiptomi szfinxet, ha csőszök nem őriznék. Igy is hiányzik már füle, orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jól esik, ha egy kis darabot kalapácscsal letörhet belőle. S a hogy elhordanák elvégre magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.

A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.

A gróf azt gondolta, jutalmat tüz ki annak számára, a ki az emléktáblát visszahozza vagy a tolvajt följelenti.

Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, -185- melyet a cselszövő Lucza ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:

Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi haszna. Az aranyos betüs szép emlékkőnek se hire, se hamva.

A gróf várt egy esztendeig. Akkor ugy 1840 táján ujra megcsináltatta az emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősittette bele a falba.

Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már faczér kovácslegény, vagy kolompáros czigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csinyt már se nem gyüjtő tette, se nem tájutazó.

A mig a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak s a vár méreteit számlálgatják: az alatt kivül is történt valami.

Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sürü sötét felhő kerekedett az ég alján s nagyon is észrevehető gyorsasággal sietett Tátika felé. De se szél nem fujt, se mennydörgés nem hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt s a nap tüze perzselt. A mindenféle legyek, dongók, bőgölyök, bagócsok pedig eszeveszetten röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.

Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika vár ormát, mig a magasból jól meg nem nézi a vidéket.

Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek utja csak délfelé és napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesencze völgye és az Eger patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen tökéletes szinköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csatákjárta hősökként Csobáncz és Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyujtanák, ők tárnák feléd a női báj minden örömét, vidámságát.

Azt az élvezetet le nem lehet irni, el se lehet mondani, a mit éreztek a pozsonyi jurátusok.

De nyugatról és északnyugatról már közelgetett a zivatar. Ott már köd és homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati alföldig már nem tudott eljutni tekintetük. -187-

Egyszer csak meghallották az ég lassu morgását. Azután megjött a szél, a záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva, üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok nyilásain.

Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magános rengetegben. Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az ut mégis csak ismeretlen.

Nem mentek vissza Zala-Szántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó két óráig eltart az ut.

A hidegkuti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás. Ugy omlott rájuk a viz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak. Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet. Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az uton nincs is se csárda, se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is, hetvenhétféleképen kiforditaná, beforditaná s utóbb összetépné a vihar.

Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint a hogy a hét jurátus a sümegi vendéglőbe beállitott. Ugy folyt ki alóluk a viz, hogy a nagy ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvizzel. A vendéglős nem győzött eleget nevetni rajtuk.

– A czipőt le ne vessétek, fiuk, mert azután föl nem tudjuk huzni soha. Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!

De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsugom, hogy a czipőn kivül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött, kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltóruhájok nem igen volt más, mint fehérnemü. De az se ért semmit. Hiszen batyujok is ép ugy elázott, mint a szivacs.

Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett volna támasztani. De igy is kellett. Hiszen czipőjükön kivül nem volt egyéb ruhájuk, csak a melyet a mindenható szabómester készitett valamikor Ádám apánk számára.

De mégis irtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják látogatni, a mikor szives lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és nevetés, a mikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a tekintetes ur szivesen látja s minden pillanatban várja az urfiakat. Maga jött volna értük, de épen a szőlőből ballagott hazafelé, a mikor a kegyetlen zápor utban kapta; – éppen most vesz magára száraz ruhát.

(Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A nagy ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit dalol róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta várban?)

A nagy embernél ázott, tört, zuzott ruhában tisztelgő látogatást tenni nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.

Nincs más segitség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy ember okos ember is, jó ember is, szivesen megbocsát. De menni kell rögtön.

A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját még fiatal korában vesztette el a Napoleon elleni háborukban. Csak tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes nagyságu, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem egészen fehér.

A jurátus ifjak ismerték már arczképét, de jóval öregebbnek találták, mint a hogy arczképe után gondolták. Hanem állása, beszédje, fejetartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.

Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, a kik messze földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap mulva meghalt. Halálának hire rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem -190- is egészen volt természetes. Sulyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.

Az a szoba, a melyben az ifjakat fogadta, ma is ugy van változatlanul, mint akkor volt. Ez a szoba az, a hol a padlón a sarkantyus csizmájának nyomát ma is mutogatják. A hol iróasztalánál ülni szokott harmincz éven át, ott a sarkantyu mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.

Hiszen ifjukorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a hadseregnél, fogoly a francziáknál. Nőtlen ember korában a világ legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magasrendü és rangu urnők vették körül szerelmükkel. A mikor megnősült: neje is a legünnepeltebb asszony volt túl a Dunán. A ragyogó szépségü Szegedy Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajjon ily életmódban lehetett-e a nagy költő más, mint nagyuri, előkelő. Hiszen évekig volt mint József nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.

Arczképén, melyet mindenki ismer s mely egykor Döbrentey Gábornál volt, régi szabásu diszes magyar dolmány van áttört nagy ezüst gombokkal és gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán vastagon hajtogatott fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és sarkantyus huszárcsizma. -191-

Igy szokott menni ünnepre, vármegyegyülésre, udvarhoz, akadémiába. De rendes mindennapi viselete mégse ez volt.

De nem is olyan egyszerü, mint például ott a szomszédságában barátjáé, Deák Ferenczé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg magának az ő egyszerü előkelő divatját. De a nagy költő ép ugy figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, a kivel szintén hosszu barátságban állott.

Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel, szintén fölkereste a pozsonyi ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a hétköznapit.

Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy sárga gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel feszesen bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtő-kalap.

Franczia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel hetven éves volt már akkor a nagy költő.

A jurátus ifjakat egyszerü fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló mellett ült s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vigan ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a kandallótűz mellett száritgatta ruháit, őt is épen ugy utban érte a zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:

– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi szemtül-szembe láthattuk -192- Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk ezáltal, becsületünk is nagyobb lesz otthon.

A beszélgetést szórul-szóra, most már hatvankét év multán, nem lehet leirni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg kézszoritásban részesité valamennyit, leültette őket s elmondta, hogy ő is ebül elázott a nagy záporban. Jóizün nevetett arra, a mikor az ifjak felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.

Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követjeit mindegyiktől elkérdezte. Az öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható jövőjéről az ifjak véleményét szivesen hallgatta. Borsod fiatalabb követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan miniszter is lett ebből 1848-ban.

De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az, hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.

Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevü barátja. Bizony Soma ur nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.

Igy jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és ügyes ifjak voltak.

Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint a mely ifjukori ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetü vékony ifju volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és -193- irói kisérletekben buzgólkodó. Ugy hallom, élemedett korában is ilyen volt, de különködő embernek tartották. Utóbb ugy élt, dolgozott és halt meg, mint törvényszéki biró. Hozzáférhetlen, hajlithatlan, szigoru biró volt.

Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is e miatt jurátus társai.

– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton s itt van az Örs nemzetségnek annyi helye, emléke és hagyománya. Alsó-Örs, Felső-Örs, Kis-Örs, Kővágó-Örs s talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevü falu s Örs vezér, Árpád hive, ott is birtokot hasitott ki magának a honfoglaláskor Kács faluban. Vajjon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?

Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelmünk országgyüléséről, a hol két labancz követet az egybesereglett rendek összevágtak. Vajjon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és tanácskoztak az uri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb emlékeztetőjel?

Lükőt és Lakatost is kétségbeejtette a nagy költő az ő nagy tudásával. Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak. -194-

Kérdezősködött is, de beszélt is a sziliczei jégbarlangról. Érdeklődött az iránt, milyen állapotban van a hires régi Sólyomkő vára? Szeretett volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, a kik Torna vármegye nemesei. Valószinünek tartotta, hogy az a Dobozy, a kinek hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott. Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e ezeket? Gyüjtik-e?

Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak Szád-Előnél jártak, csak a falu diófáit ismerik s a sziklahasadéknak csak torkolatát látták a malomig, de azon tul már nem hatoltak a sziklák rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Czukorsüvegig megjárta.

Talán legrosszabbul járt még Ferenczy Pista barátunk, bérczes Ung vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:

– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet? Fürdött-e benne?

Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hirét se hallotta. Volt utóbb e miatt kaczagás, de csak az ifjak között.

Elevenebb honfiérzés alig lüktet a szivekben, mint a tiétek. Nemcsak daloljátok, de érzitek is azt a szót: Hazádnak rendületlenül!… S mégis mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent buzgósággal -195- most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dülő Zemplénből és Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére, hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok: miként kell ismerni hazátokat.

Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában. Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak, együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán s együtt szivták magukba a vigasztalódást a hősi mult dicsőségéből s a jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a rettentő titkon: vajjon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még Széchenyi porban játszó gyermek volt s Wesselényi, Vörösmarty, Deák, Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint husz-huszonkét éves ifju, minden üres idejét arra forditotta, hogy nemesi testőrbajtársaitól elkérdezősködjék s az ország minden hegyét, völgyét, szirteit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.

Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus barátaink.

Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden mivelt nemzet irodalmát ismerte s ama szent érzések és gondolatok már sarjadoztak -196- lelkében, melyekből fölépitette a magyar ősidőkből meritett gyönyörü regéit.

Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb, értékesebb embernek érezte magát, a mikor a nagy költőtől eljött, mint azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha közelében lehet.

Szives barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghivta őket somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.

Kisfaludy Sándor háza ott van a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas, mint a Tátika, vagy Csobáncz. Csak aféle magasságu, mint a Gellérthegy. Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő házát és háza táját.

Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden ruhájuk rendbejött s vidáman indultak utnak Somlyó felé.

A mint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A messzeségben ott ült méltóságosan Marczal sikjain. Sötétkék alakja ott már szemükbe tünt s azután mindig látták, a mig oda nem értek. Le nem vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető, napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.

Rideg Somlyó, térföldi remete,
Reád száll a mezők költészete.
Körülfoly a nap, mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marczal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somlyó, benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem.
Megszégyenitni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? Itt a bor!
A hány csepp: éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
– Rideg Somlyó, isten veled!

Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.

Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:

Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somlyó, Tokaj, halljátok a panaszt.
Fösvény hegyek! Nekünk nem szürtök azt!
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Czudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia aranyszine.

Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk isteni italt a nagy költőnek.

Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő elől. Joó János küldött be Pestre -199- jókora hordóval, de a leghiresebb borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de az egri bor mégis jobb volt.

Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.

Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?

Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos, akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.

Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák, Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján lakott, Somlyó közelében. -200- Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal vizének sikjait.

Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke, a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja, hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok, mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.

Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, -201- Tihany. De legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.

A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei idomitották.

Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek, Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal, diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek, vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag pinczéje, kényelmes uri hajléka.

Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem. Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják. Pedig a -202- finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.

Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.

Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb, mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge. Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó női termet.

Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen épitették volna.

A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam. Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.

De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet megjárni.

Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz esztendővel. -203-

Pusztán áll, – az enyészetnek
Szomoritó bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek,
Most a baglyok lakhelye.
– – – – – – – – –
Szabadon jár s üvölt a szél
Az ablakon keresztül.
– – – – – – – – –
Borzasztó bús, mély csend hallgat
A falak közt mostan ott.
Hol hajdan az úri élet
S öröm mozgott és zajgott.

A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörüségeit is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.

Mi az, a mi lelkünket eltölti, a mikor a hajdankor büszke alkotmányának omladékait látjuk? Mi lepi meg szivünket? Szivünket-e vagy agyunkat? Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, a mely megfogja, megkötözi és gyakran meggyötri szellemünket?

A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmulandó emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma hire sincs már nagyságának s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se szabad hazánk, se független létünk.

Ha hogy ide vetemedik – Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz – Igaz rokon s atyafi:
Hajh, miket kell éreznie – Feldagadó keblébe,
Ha Hunnia, a hajdani – A dicső jut eszébe.

Hejh barátim! ősidőtől – A magyar, a mostani,
Azoktól, kik itt fent laktak – Be el tudott fajzani.
Be leszállott a magasról – Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége – Hire, neve, kellete!

S vajjon nem igy dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, ujabb korunk e két költő-óriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?

Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borus merengését. S nem hatná e meg a költészet hatalma s a honfibánat rezgése a fogékony ifju lelkeket?

De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi szemével.

Ime, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők vidám tanyája.

Ime, a vár büszke urnőjének virágos szobája és titkokkal teljes hálófülkéje!

Ime, ez a benyiló a szüz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi remény, annyi könny és öröm tanubizonysága.

Nemcsak holttest a puszta vár, a ki fölött csak keseregnünk lehetne, hanem eleven tanubizonyság is -205- arról, hogy őseink erősek, dicsők és hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz s talán még erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Nubia párducza.

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére?
– – – – – – – – – –
Itt van a hon, ah de nem a régi!

Támaszszuk fel tehát ujra a multnak dicsőségét, a hazának erejét és nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!

VI.

(A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk, Kis-Marton. – A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az ifjak története egyénenként.)

Hét névtelen szegény magyar ifju. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy se. Se cselekmények, se irott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.

És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjuban, mennyi dicsőséget nevükön! -206-

Érezték, hogy más a honfikötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak merengjünk a multnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltünt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapitsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek s szegezzünk fegyvert, éleset és sulyosat az ellenség ellen.

Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a magyarnak függetlenségi harcza valamikor? Az a hét ifju még honfi-ábrándokkal s ifjukori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy részét, de már ott Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.

Késő este lett, a mikor a nagy-szőlősi kocsmába értek, hogy ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki idejükből.

Pápára kocsin mentek. Hosszu parasztkocsira fölrakodtak valamennyien. Két forint és harmincz pengő krajczárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat forint volna ekkora fuvar ára. -207-

Pápán nem volt mit megnézniök. Csak a nagy és szép templom kötötte le figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.

Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marczal vizén, keresztül a Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál emberek. Öltönyük szine világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a bessenyőknek ivadéka.

Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt. Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai, pajzán enyelgései végtelenek. A regősök ős szokásai sok faluban ma is változatlanul állanak fenn. Falusi paraszt költők egész serege sorba szed s megénekel évenkint minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra viszik; – ha megtetszik, sokan maguknak leirják vagy leiratják, a szép részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállitják. Száz meg száz készül -208- évenkint. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések, felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer változatban. Csak össze kellene gyüjteni valahára.

De egyebet aztán Czenken se találtak. Ugy jártak Széchenyivel is, mint Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták otthon.

Kirándultak Kis-Martonba, hogy az Esterházy herczeg fejedelmi lakhelyét megtekintsék.

Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség megvan minden nemzet sok rétegében. Sok higvelejü ember hiu, sőt büszke arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.

Összejön öt-hat szegény zsidó. Most is éhes s azt se tudja, mit eszik holnap. De elmélkedik a fölött, mennyi pénze lehet Rotschildnak. Kisütik nagynehezen. Több pénze van, mint a császárnak. Még a potentátok is hozzá fordulnak kölcsönpénzért, ha megszorulnak. S a mikor ebben megállapodtak, akkor arczuk földerül, megvan vigasztalásuk, elfelejtik éhségüket s holnapra néző aggodalmukat. Mi szegény zsidók se vagyunk hát utolsó emberek!

Épen igy büszkélkedett sok magyar az Esterházy herczeggel. Huszonöt nagy uradalma, ötven vára, száz -209- kastélya, ötvenezer jobbágya, katonái, huszárjai, granatérosai, ágyui, tüzérei!

Csak juhászkutyája több van, mint a hires Sutherland herczegnek juha. Fogadott rá s megnyerte fogadását.

Valljátok csak meg, jurátus barátaink, hogy ti is megszédültetek kissé e hiábavaló nemzeti hiuságtól s azért mentetek Kis-Martonba.

De itt azután már tanulmányra, komoly elmélkedésre is nyilt alkalom. Itt már egy darab középkort is láthattak szinről-szinre.

Esterházy herczegnek vérjoga volt saját népei fölött. Birói hatalmának intézményét uriszéknek nevezte az alkotmány. Itt itélt elevenek és holtak fölött, szabadság, vagyon, becsület és élet fölött. Igaz, hogy az uriszéken ott volt a vármegye táblabirája is, fiskusa is, törvényes bizonysága is, de azért ez a biróság mégis csak a herczeg birósága volt, a herczeg nevében itélt s a herczeg fizette a biróságot s az itélőbirák a herczeg tisztjei voltak. -210-

Fraknó várában volt az uraság tömlöcze. A hosszabb fogságra itélteket oda hordták össze. Ott volt tele velük minden pincze, minden odu, minden fali fülke. Ott éltek a rabok félkenyéren, ott gubbasztottak, kezük-lábuk bilincsben, vasban; ott feküdték meg időszakonkint a derest.

Az ország művelt emberei akkor vitatkoztak legtöbbet a büntető törvényen, a fogházrendszeren, s a mindenféle büntetések nemein és természetén. Vajjon miért büntessünk? Azért-e, hogy boszut álljunk? Azért-e, hogy megjavitsuk a gonosztevőt? Vagy azért, hogy a gonosztevőktől egyszer-mindenkorra megmentsük a köztársaságot? Eltöröljük-e vagy fenntartsuk a halálos büntetést?

Apostol Józsi és Hudoba Soma különös élénkséggel tárgyalták ezeket a kérdéseket.

Nohát itt vannak a rabok. Nézzük meg őket, beszéljünk velük, faggassuk ki őket is. Hát ők melyik elméletet tartják legjobbnak?

A várkapitány szivesen megmutogatott a pozsonyi ifjaknak mindent. A kincstárt, a ritkaságok tárát s minden gyüjteményt. A rabokat is.

Volt bizony ott elég lókötő, verekedő, gyilkos, kóbor czigány, tolvaj, vásári orv. Még egy zsidó is volt Nagy-Martonból. Az ifjak tiszteletreméltó bizalommal kérdezősködtek náluk a különböző büntetési elméletek értéke felől.

Dehogy értettek a gézengúzok semmi okos szót. Sőt még nevetett is egyik-másik. Hogy ugy megbecsülik -211- őket! Abban azonban mindnyájan egyetértettek, hogy a legjobb büntetési elmélet az lenne, ha egyszer életükben már jóllakhatnának. Olyan éhesek: bőgőnek nézik az eget.

Bizonyos, hogy ebben az egyben a raboknak van igazuk. Minden büntető elmélet közt mégis csak az az első, hogy a rabokat vagy lássák el étellel, vagy ereszszék szabadon, de éhen el ne pusztuljanak.

A bástya magas. A börtönablakokat kivül nem őrzi senki. A raboknak van kötelük, kosaruk. A kosarakat köteleken leeresztik s a tekintetes urfiak jó szivük szerint rakjanak bele annyi élelmet, a mennyit akarnak.

Az ifjak összevettek annyi kenyeret, paprikás szalonnát, tepertőt, sóspereczet, a mennyit tudtak. A rabok felhuzták magukhoz és csaptak olyan lakodalmat, hogy még ma is áldják érte a jurátus urakat. Ha ugyan élnek s időközben meg nem haltak.

– – – Most már mi is befejezhetjük elbeszélésünket. Fraknó várából az ifjak egyenesen Pozsony felé irányozták utjokat. Az országgyülési szünet is letelt, pontosan ott kellett lenniök.

Országgyülés végével haza széledtek. Kiki a maga vármegyéjébe. Soha se jöttek többé össze. Együtt egyszerre soha se látták többé egymást.

Lakatos Miklós még él. Talán közelebb a kilenczvenedik -212- életévhez, mint a nyolczvanadikhoz. Még Pozsonyban, az országgyülés alatt megkapta az ügyvédi oklevelet. Azután honvéd lett. Életét, vérét hazájáért. Szivébe gyökerezett a Hazádnak rendületlenül… Bujdosott, viaskodott az élettel, dolgozott becsülettel. Utóbb, mint képviselő, a függetlenségi eszméket képviselte. De igazán és komolyan. Isten tartson még sokáig, öreg barátom! Ha olvasod soraimat, tégy tanubizonyságot soraim igazságáról.

Apostol Józsefről már elmondtam röviden élete történetét. Különködő egyéniség, de szilárd és lelkes hazafi volt utolsó leheletéig. Vagy huszonöt év előtt aludt el örökre.

Orbán Miklós volt köztük a legszebb ifju, a legdaliásabb alak. Minden ismerősének sok jó és büszke reménysége sugárzott alakja körül. De az élet kegyetlen volt hozzá. Korán elhalt s a hogy értesültem, talán a nagy évet, 1848-at, se érte meg. Porait régen fölszivta már az édes anyaföld, a melyet annyira szeretett.

Oláh Dániel tisztes férfikorra jutott. Ő is kivette becsületes részét a nagy év hősi harczaiból. Azután ügyvéd lett és gazda. Virágzó nagy szőlőket mivelt s hatalmas tokaji borokat termesztett bényei szőlejében. Mindig kemény magyar maradt s jókedvü, vidám lélek. De régen elköltözött ő is.

Hudoba Somának is tökéletes az élettörténete. A nagy év nemes és nehéz munkát rótt az ő vállaira is. A függetlenségi harcz után nehéz rabságra hurczolta a katonai önkény, a miért hadi pénztárosként -213- szolgálta nemzetét. A mikor kiszabadult: elköltözött Zólyomból. Áttelepedett Rima-Szombatba s ott nagy pénzintézetnek lett előkelő tisztviselője. Hivatalban, vagyonszerzésben, családi és társas életben példás férfiu. Talán tizenöt-tizenhat év előtt halt meg.

Hát Lükő Gézáról mit szóljak. Nemes, jó barátom volt s naponkint együtt voltam vele sok esztendőn keresztül. A mikor az országgyülésen vármegyéje egyik kerületét képviselte, mint a legelszántabb függetlenségi férfiu.

Közel husz év előtt az a hir járta be a világot, hogy Oroszországgal háboruba keveredünk. Lükő Géza akkor már nem volt képviselő, de egy napon fölkeresett lakásomon.

Ugyanaz az alak, mint régebben, de kissé előrehajolva. Szürkülő bajusz, szürkülő szakál, csontos fekete arcz, tüzesen égő szemek.

– Valamit gondoltam, barátom, hozzád jövök segitségért, jó tanácsért. Nézd csak, kezeim nagyon reszketnek. Egyéb bajom nincs, erősnek érzem magam, de irni már nem tudok s enni is nehezen. Mondd meg csak, barátom, miként lehetne e reszketésből kigyógyulni?

Mutatta kezét, karját. Bizony az nagyon reszketett. Megnéztem arczát, termetét. Jól elmult már akkor hatvan éves. Pajzánkodtam.

– Hát azután, mit akarsz te, Géza bátyám, a kezeddel, ha egyszer kigyógyitjuk a reszketésből?

– Tudod, az oroszszal 1849-ben még nem számoltunk -214- el egészen. Nekem még volna vele egy kis számadásom. Azt hallom, most háborunk lesz vele. Szeretnék beállani önkéntesnek. De ily reszkető karral nem vesznek be. Pedig még tudnék valamit használni. Ha egyebet nem: utjába állanék egy golyónak. Ne menjen neki bolond észszel jóravaló fiatalnak!

Néztem az öreget. Csatatéren akar meghalni. Egy köny szüremkedett szemembe. Megöleltem. Ne lássa azt a hitvány könyet!

KI ÁD TÖBBET ÉRTE?

(Kisfaludy Sándornak se gyermeke, se végrendelete nem maradt. – A leltári összeirás. – Nemzetsége. – Könyvtára. – Ruházata. – A kótya-vetye.)

Nem vidámsággerjesztő szó ez: ki ád többet érte? A mint hallja az ember, mindjárt kótyavetyére gondol. Igy hivták hajdan az árverést. Szegény embernek ökrét, tehenét, borját, malaczát szokták igy elharácsolni meg nem fizetett adó és adósság miatt.

Kisfaludy Sándor 1844-ik évi október 28-án halt meg. Idős ember volt már, 72 éves, de erős ember. Élhetett volna talán még sok évig, de ugy látszik, bizott erejében s nem igen vigyázott magára.

Az országgyülési ifjak beszélték nekem, a kik halála előtt két hónappal hódoló tiszteletére járultak eléje, a következő esetet. Ők is bőrig áztak, mint az ürge, a mikor Tátika várából jövet Sümegre értek. De a nagy költő is bőrig ázott, a mig sümegi szőlejéből lakására ért. Orvul zudult rá utközben a kegyetlen zápor, ernyője -216- nem volt, nem is szokott lenni, sebes záporeső hamar csuffá teszi az embert. Az ifjak száraz ruhát öltöttek, ugy mentek hozzá, de a nagy költő nem öltözött át. Ugy fogadta őket vizesen. Csak annyit tett, hogy a kandallóban nagy tüzet gyujtatott, leült a kandalló elé s ott szárogatta föl magát.

Meghalt. Érvényes végrendelete alig maradt, vagy legalább is nem tudok róla. De örököse sok maradt.

Neki ugyan gyereke se Szegedy Rózától, se második nejétől nem maradt, hanem volt hét testvérje. Ezek közül Kisfaludy Boldizsár, a kezdő költő már rég meghalt fiatalon. Kisfaludy Károly, a nagy költő is meghalt már 1830-ban. Egyiknek se volt maradéka. Teréz és Anna hugai s Dániel öcscse is számitáson kivül maradt, de Mihály és János öcscsének épen kilencz gyereke s vagy harmincz unokája. Milyen áldás lenne az, ha minden igaz magyar család ily szapora tudna lenni! Egyszer még meghóditanók a világot!

A nagy költő halálakor a legközelebbi rokonok közül kis unokahuga, Rózsa volt közel. Mihály öcscsének fia volt Móricz, a vitéz honvédezredes. Az ő gyermekei közt van Kisfaludy Rózsa. Nem gondolom, hogy ő lett volna. Hiszen akkor talán még meg se születhetett. De jelenvaló rokonként ez a név szerepel.

Nemes ember után nem volt szokás, nem is volt törvényrendelte szükség hagyatéki leltárt, vagyon-összeirást késziteni. Az örökösökön kivül kinek mi köze ahhoz, mije maradt az elhunytnak. Nemesi birtok nem -217- fizetett akkor se adót, se százalékot, se semmiféle illetéket. Mindezt az osztrák rendszer sózta ránk.

A nagy költő pedig nemes ember volt a legjavából. Nemzetsége ép oly régi és dicsőséges, mint magáé Árpádé. Az ő dédőse Előd volt, Álmos vezérünk vezértársa. Ennek fia Szabolcs volt, Árpád apánk vezértársa. Ennek unokája Csák vezér volt, a kitől származott egyenes ágon a nagy költő. Nincs ebben semmi kétség.

A nagy költő valóságos nemesi neve igy hangzott: Csák nemzetségből származó Kisfaludi, Döbrentei és Himeskeöi Kisfaludy Sándor. Birt is itt-ott még holmi birtokfoszlányokat a legősibb vagyonból is. Noha éppen ezer esztendő viharzott már el a család fölött. S igazán viharzott.

Nem kellett volna hát leltárt késziteni. Azonban a rokonok távol voltak, részben kiskoruak is voltak, a nagy költő uriháza gazdátlan maradt, elfüstölgött volna az örökség erre-amarra. Bogyay Lajos volt a járásbeli főszolgabiró, bölcs észszel és atyafiságos jóindulattal azt tanácsolta: irják össze az ingó-bingóságot.

Össze is irták. Az irásnak, a melybe mindent beleszoritottak, ez a neve: Feljegyzése Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor táblabiró ur elhunyta után hátrahagyott javaknak.

Oh hivatalos ész! Ha egyébként nem tudnánk, ki volt az a Kisfaludy Sándor, bizony ebből nem tudnánk meg egyebet, csak azt, hogy holmi szürke tekintetes ur volt. Még csak azt se, hogy a Magyar Akadémiának -218- rendes tagja volt. A miben egyébiránt teljes életében soha se volt semmi gyönyörüsége.

Nem is tudott akkor még a hivatalos ész semmit arról, mi a költő s mije volt Kisfaludy Sándor a magyar nemzetnek. Akkor még Arany, Tompa a világon se volt; akkor még Jókai, Petőfi, a két óriás, a porban futkározott, noha már mind a kettő emelgette szárnyát. Akkor még Vörösmarty volt az egyetlen nagy költő, a ki élt és Kisfaludy Károly, a ki már régen meghalt. Hogy tudta volna azt Sümeg városának iródiákja, mi volt ez a Kisfaludy Sándor?

Fölirtak mindent az Első szobában. Ez volt a nagy költő hálószobája. Egyuttal pipázó szoba is, ha sok volt a férfivendég. Ebből nyilt az irószoba. Ebben készült a nagy költő sok remekműve. Itt van kikopva az iróasztal alatt a deszkapadló. A költő sarkantyus csizmája koptatta ki. Itt volt a könyvtár is.

A könyvtárról ezt jegyzi föl az iródiák: Szinte egy falalmáriomban több összeirandó könyvek.

Soha se irta össze ezeket senki. Több ezer darab könyv és jegyzék. Ezek közt Szegedy Róza napijegyzetei s a nagy költő gazdasági följegyzései. Becses korjellemző apróságok. Hányódtak-vetődtek több mint harmincz esztendeig. Elvégre Darnay Kálmán barátom a maga örökké kutató szemeivel fölfedezte, megszerezte s a Nemzeti Muzeumnak adományozta. Most hát nemzeti kincs.

Azután fölirták az Előszobát. Ez választja el a régi öröklött házat attól a két első szobától, a melyet már a nagy költő toldott hozzá. -219-

Ebből nyilt balra az Ebédlő még abban a szép rendben és ékességben, a melyben a dicső asszony, Szegedy Róza hagyta tizenkét év előtt. Ez nagy szoba volt.

Innen mentek Szegedy Róza szobájába. A melyet legjobban szeretett. Ez volt hálószobája is. Itt végezte reggel és este áhitatos imáit. Itt feküdt az utolsó betegségében s itt adta vissza az égnek tiszta, nemes lelkét.

De mindezt azokból a hivatalos irásokból élő ember nem sejtheti. Csak az a lim-lom van felirva, a mit ott találtak. Egy ágy, egy másik ágy, husz vánkos, egy rossz köpönyeg, szájmosó, kávés findzsa, matracz stb.

Azután sorba jön a Cselédszoba, Konyha, Másik cselédszoba, Tyukház, Lóistálló, Félszer, Tehénistálló, Padlás, Életes ház, Major alatti pincze, Granárium, Góré, Méhes ház, Szérü, Gyümölcsöskert.

Nincs fölirva a sümegi, somlyai és badacsonyi szőlők, pinczék és borházak fölszerelése.

A mikor a sümegi borház János püspök birtokába került: ott találták a nagy költőnek egy botját és zsebbeli kalamárisát. A püspök ugy rendelte, a két tárgyat ott hagyják mozdulatlanul. Ha jön kegyeletes utazó a nagy költő nyomdokait keresni: ott találja kézi szereit. Ezeket én is láttam.

Az a zsebbeli kalamáris is kiment már a divatból. Nagyon régen nem láttam már sehol. Esztergályos munka. Három darabból állt. Mindegyik fatok. Az alsóban a porzótartó. A középsőben a tintásüveg. Harmadik darab a födele. A három darabot csavarosan -220- erősitettük egymásra. Jól záródtak s akkor egy darab volt a három. Külső zsebben hordtuk kényelmesen.

Mindez kótyavetyére került. Irásba is vették. Az irás igy szólt: Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabiró ur elhunytával hátrahagyott ingó javaknak kótyavetye utján történt eladásáról szóló jegyzék.

Az árverésen ott volt Bogyay Lajos főszolgabiró. Sok tárgyat vett. Egyebek közt a nagy költő frakkjait ő vette meg. Akkor nagy divatban volt a frakkviselés.

A nagy költő is szerette ezt a furcsa ruhát. Fülöp József rég elhunyt s Osváld Dániel most is élő öreg barátaimtól tudom. Osváld Dániel 1842-ben hétköznapon tisztelgett nála. Sárga gombos kék frakkban, szarvasbőr nadrágban, bolyhos kürtőkalapban volt a nagy költő fodros inggel. Valóságos franczia udvarbeli alak. Ugy hallottam, a komor Deák Antal is szerette hordani ezt a viseletet. Öcscse, Deák Ferencz, sohase öltötte magára.

Ott volt a kótyavetyén a rokonok közül a nagy költő unokaöcscse s egyik örököse, Kisfaludy Móricz, már akkor táblabiró. Ő is sok mindent összevett, mint legtöbbet igérő. Ott volt Eitner Sándor egykori barátom és képviselőtársam, mint legényember. Ő is vásárolt, inkább kegyeletből. Ott volt a vármegyémből Kun József, később alispán. Tisztességből ment oda. Kegyelet hajtotta a nagy halott iránt.

A város dobosa üti a dobot. Hivatalos buzgósággal üti. Napszám jár érte. Mikor kezébe adják a váltóforintot, azt mondja:

Az udvarra van kihordva minden szerdék. Mindent meg lehet látni, mindent jól megnézni. Mit ér? Megéri-e a hurczolkodást? Nem esik-e szét az utban? Az ember hiába ne adja ki pénzét.

Kis elkeritett árnyékos kert van az udvaron. Szép tamariszkfák, buja orgonabokrok. A dicső asszonynak hajdan kedvenczei. Alattuk van pihenő helye, édes hüsselője. Kőből faragott diszes szék. November vége felé jár az idő. Hüvös napok, fagyos éjszakák. Bágyadtak már a tamariszkok is, az orgonák is. De azért bámulja a sürgő-forgó népesség. Kint az utczán ácsorgók, szájtátók sokasága. És talicskák és talyigák és egylovas és szamaras kocsik, hogy a megvett ingó-bingót elszállitsák.

Meg-megperdül a dob, szinte sérti a fület. De sirók, panaszkodók, sorsüldözöttek, átkozódó alakok, kárvallottak nincsenek. Kihalt a két dicső hitvestárs s nem maradt utánuk senki, Szegedy Róza tizenkét éve álmodik már a sümegi temetőben. Sirján, sirkövén ott tartja éber szemét Csobáncz vára, Tátika vára. Annyi ábrándnak, annyi meleg érzésnek, annyi édes búsongásnak -222- ragyogó fészkei egykor. – De ott fekszik már közelében a nagy költő is. Sirdombja még kopár, de Szegedy Rózáét már fű benőtte, virág koszoruzza.

A nemzet nagyjainak apró-cseprő dolgát még se volna szabad kótyavetyére bocsátani.

NAGY MIKLÓSRÓL.

(Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme. – Miként gondolkodott a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben. – Miként lettem iróvá az ő buzditására.)

Egész emberöltő óta ismertem, szerettem és becsültem. Jó és bizalmas barátság állt fenn közöttünk. Nem minden dolgába avatott be, mert lelkének határtalan gyöngédségével azt gondolta, terhemre volna. Sokszor észrevettem s e miatt sokszor pajzánkodtam vele. De legnagyobb és legkényesebb titkait, ugy hiszem, mégis közölte vélem. Csak a legutolsót nem és a legszomorúbbat. A mely őt rábirta a halálra.

Boldogult Lajos testvéröcsém tudósnak készült, nemzeti irodalomtörténetünk búvárának. Nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal fogott a nehéz munkához már tizenhétéves korában. Nagy emberek figyelmét vonta magára már akkor, a mikor még tanuló volt. Kolozsvárott Szabó Károly és Sámi László, Debreczenben Révész Imre, Pesten báró Eötvös József. Nagy Miklós lapjába, a régi jó Vasárnapi Ujságba már 1869-ben irogatni kezdett s 1870-ben már rendes, névtelen s minden zajtól irtózó munkatársa lett. Ha Pestre -224- jöttem, fölkerestem öcsémet. Itt és ekkor, 1870-ben ismerkedtem meg Nagy Miklóssal. Olyan lélek volt ő is, a milyennek az én öcsém indult. Szeplő nélkül való, remek és tökéletes. Összeillettek.

Ezóta tart barátságunk. Öcsém csakhamar meghalt. De én Nagy Miklóst, valahányszor Pestre jöttem, soha el nem mulasztottam volna meglátogatni. Rettenetesen hatott rám halálának s halála módjának hire. Mindent elhittem volna a világon, csak ezt nem. Hiszen még egy hónap előtt is nagy terveket szőttünk-fontunk. Öcsém irott művei s levelezései szanaszét vannak s megérdemlenék az összegyüjtést. Nagy Miklós ugy érezte ezt, mint én. Biztattuk egymást a munkára. Abban állapodtunk meg egy hónap előtt, hogy a mint én a nyaralásból hazatérek s ő iratainak rendezését befejezi: nyomban munkához látunk együtt, összefogva, buzgón.

Jól termett alak volt, közepesnél valamivel magasabb termet, minden izma telt, egészséges alaku és nagyságu fej, szelid tekintet. Se arczát, se ruházatát nem szoktatta a piperés gondozáshoz, de azért nem hanyagolta el egyiket se. Külseje békés, jóizü nyárspolgárhoz, kisvárosi tisztes tanácsbelihez vagy középiskolai tanárhoz hasonlitott. Nyolcz-tiz év óta termete az elhizásra mutatott hajlandóságot.

Mindez azonban külsőség és esetleg. Előhaladt életkorban mindemellett lehet az embernek szivbaja, nehéz -225- lélekzése, tüdőtágulása s a lélekzés szerveiben idült hurutja. Neki talán mindez megvolt, élemedett kora s szivbaja mindenesetre. Sőt ugy vettem észre, szivbajának is voltak már mellékes járulékai. De még ez is mind csak külsőség. A lélek és a jellem a mellett ép és tökéletes maradhat. S nála ép és tökéletes maradt.

Azt gondolhatná az ember, hogy a lelket és jellemet könnyü részletesen ismertetni. Könnyü akkor, ha a végzet nagy események, nagy szenvedélyek s alkudni nem tudó nagy és konok akaratnyilvánulások közt hányja-veti az embert, mint hajót tengeren a vihar. Vihar által hányatott hajónak ezer meg ezer részletből álló gazdag története van s az irónak, mikor e történetet lerajzolja, könnyü remekelni.

De mit csináljon a szélcsenddel? A mikor szellő se mozdul, viz se mozdul, sima és fényes a viz háta, rendben és szabály szerint folyik a hajón minden, a napkelte és napnyugta, delelés és éjfél nem ismer változást s örökké ugyanaz?

Nagy Miklós élete ilyen volt negyven esztendő óta, ifjúkora óta. Vihar nem zaklatta, változást nem látott, dúskálódástól és nélkülözéstől ment volt egyaránt s minden napjának minden szaka ugyanazt a munkát, ugyanazt a szelid gondot, ugyanazt a kötelességet, ugyanazt a pihenést és élvezetet nyújtotta neki. Még egészségi állapotának ingadozásait is alig lehetett észrevenni. S inkább mi vettük észre, barátai, mint ő maga. -226- Gyöngélkedése nem egyszer volt, őrizte is az ágyat gyakran több napon át, de azért szerkesztő munkáját óráról-órára csak ugy végezte, mint máskor.

Az életpálya megválasztása, a vagyonszerzés, a házasság, a gyermeknevelés, a gyermekeknek okos szárnyukra-bocsátása a műveltség és szokás mai állapotában, mind nagy dolog. Vagy egyik, vagy másik zavarokat csinál az életben, néha elmulókat, néha nagyokat és állandókat. Nagy Miklósnál mindez simán, gyöngéden, zaj nélkül történt. A bölcs ember és jó ember okosságával, mérsékletével s szerény, de nemes sikerével. Elkerülte az élet minden szerencsétlenségét lelkének jóságával s meggondolt, szelid tapintatával s minthogy merész koczkázatra nem adta fejét, elkerülték őt a sebző szerencsétlenségek is.

Hirlapszerkesztő lett. Nemes vezére, Pákh Albert, hamar kidőlt mellőle, de ő vezére minden nagy és kiváló szerkesztői erényét örökölte. S nagyobb lett, mint nagy vezére.

Deák nagy eszméje volt az övé is, sőt azon a nagy eszmén, ha szabad ezt mondani, még javitott is.

– A sajtónak csak egy törvényének kell lennie; a törvény ez: hazudni nem szabad.

Nagy Miklós az ő egész életének gondos munkájával igy alakitotta Deák mondását:

Lelkiismerete mindvégig nyugodt volt, hogy ő ezt a törvényt tudva és akarva soha nem sértette. Sőt határtalan -227- szerénysége daczára e kérdésben határozott önérzet is sarjadzott lelkén. Az évtizedek nagy során át ismételve mondta nekem:

– Az én lapomnak oly kérdésekre nézve, melyek a magyar nemzeti műveltség történetéhez tartoznak, megczáfolhatatlan hitelességü adatforrásnak kell lenni minden időre.

Azzá is lett, a mennyiben élő nemzedék idején emberi erővel s tökéletes lelkiismerettel az adatok igazságához el lehet jutni.

Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a főszerkesztő, Jókai Mór irt czikket a Balatonról. Nagy Miklós elhozta hozzám, jó e a czikk?

A czikk most is megvan, most is nálam van. Jókai a nagyvilág legelső regényirója, de bizony a czikk nem volt jó. Népies olvasmánynak jó lett volna, de magas szinvonalu ismeretterjesztő s több nyelvü folyóiratba épen nem volt jó.

Czikkemben egyebek közt elmondtam véleményemet arról, miként képződtek egykor a Kenese körüli magas és függőleges partok.

A mi czikkemben földrajzi dolog volt, azt elvitte s megmutatta a Földrajzi Társaságnál valakinek: – nincs-e benne valami hiba? A mi pedig történelmi dolog volt: az iránt megkérdezte Pauler Gyulát. -228-

De a mi czikkemben földtani dolog volt: arra nézve kérdést intézett jeles tudósunkhoz, Lóczy Lajoshoz. Ő földtan-tudós is, Balaton-kutató is, ő már csak jobban tudja, mint én.

Visszajön hozzám s azt mondja, Lóczynak más véleménye van a kenesei partok földtani képződéséről, igazitanám hát ki a czikket.

– Az öregapám se volt. Mi csak annyit tudunk a geológiából, a mennyit szőlőforgatásnál, keverő szántásnál, kukoriczakapálásnál, kútásásnál látunk.

– Tedd meg hát a kérésemre, jőjj velem Lóczyhoz, fejtsétek meg a véleménykülönbség okát.

Akkor ismerkedtem meg jeles tudósunkkal. Gyüjteményei körében fogadott, sok becses és érdekes tudnivalót közölt velem, a partok képződésének kérdését is megvitattuk, de egyetértésre nem jutottunk.

Ime, ily gondos és lelkiismeretes volt a szerkesztésben. -229- Hiszen akármit irtam volna: az én irói nevem lett volna a felelős, nem ő. De azért három hetet eltöltött abban, hogy földrajzi, történeti és földtani bizonyosságot szerezzen magának. Pedig mindössze is kis kérdésekről volt szó.

Gyulai Pállal többször találkoztunk nála. Ahányszor találkoztunk: mindannyiszor évődtünk egymással. Nagyon szeretem az ő tüskés, de gazdag és nemes szellemét s óvakodó, de igazi magyarságát. Irodalmunk történetének alakjai közt társát nem ismerem.

– Szélbali ember jó magyar iró még nem volt. Szélbali ember igazi iró nem lehet.

– Tegyünk le Nagy Miklós kezére száz aranyat s irjunk beszélyt versenyből. Én leülök nyomban itt egy asztal mellé s három óra alatt megirom a magam munkáját, önnek pedig, Gyulai Pál ur, adok három heti időt; vagy ön, vagy bármelyik nem szélbali iró irja meg ez alatt a maga munkáját. Nagy Miklós legyen a döntő biró s a melyik elveszti a fogadást: annak száz aranya legyen az Irói Segélyegyleté.

A fogadás nem jött ugyan létre, de én azért nyomban asztalhoz ültem s megirtam azt a beszélyt, melynek a czime: »Mikor a Megváltó született«. A beszély Nagy Miklós lapjában jelent meg s azóta száz uj vidéki lap és naptár közölte. -230-

Nem volt nekem akkor még komoly elszánásom arra, hogy iró legyek, csak Gyulai Pál kötődéseire akartam felelni és csak arra nézve akartam kisérletet tenni, vajjon hát csakugyan tudnék-e irni, ha épen rászánnám magam?

De ettől kezdve Nagy Miklós nem hagyott békében. Irjak, irjak: örökké sürgetett. Fölkeresett lakásomon, kávéházban, vendéglőben, a nappalnak és éjszakának minden óráján: csak irjak. Édes, szelid, szerény modora sohase tette unalmassá sürgetéseit. Lehetetlen volt neki ellentállanom. Sürgetéseinek nyomatékául erdélyi pojnik és batul almával, tordai pogácsával s egy-egy üveg nemes erdélyi borral is kedveskedett. E dolgokat azelőtt bizony én nem ismertem.

Nagy ritkán csakugyan irtam neki még regényt is. A mit irtam, gyüjteményes munkáim köteteiben vannak. S utóbb valósággal megkedveltem az irást.

Panaszkodott gyakran, neki még sohase volt pihenése, sohase volt nyaralása, sohase hagyhatta el lapját, szerkesztőségi műhelyét, egy napra se.

– Jól van, Miklós, segitünk a bajon. Te elhurczolsz engem Tordára, Kolozsvárra, megmutatod a tordai hasadékot s megtanitasz, miként kell késziteni a kolozsvári káposztát és tordai pogácsát s hol terem a pojnik és batul? Igy is lesz pihenőd. Azután én elviszlek téged túl a Dunára s megmutatom a Balatont. Elviszszük Gyulai Pált, Salamon Ferenczet, Szász Károlyt, Szilágyi Sándort is, erdélyi barátainkat, lássanak világot valahára ők is. Igy is lesz pihenőd. -231-

Erdélyi utunk és pihenőnk sohase jött létre, de a Balaton körül csakugyan utaztunk, ugy, a hogy megállapodtunk. Szász Károly elmaradt, helyette Szentirmay József lett a társunk.

Épen most van harminczkét éve a balatoni útnak. Harminczkét év előtt épen Badacsony ormán tartottunk szemlét szép országunk fölött azon a napon, a melyen most Nagy Miklós tőlünk örökre elbucsúzott.

Most veszem észre, Gyulai Pál urral csak ketten vagyunk már életben az utazók közül. Eljár az idő.

A balatoni utazásról irt művem első két kötetében ismertettem Gyulai Pált, Salamon Ferenczet. A harmadik kötetben irni akarok Szilágyi Sándorról és Nagy Miklósról. Ez a kötet, ha isten is ugy akarja, még ez évben megjelenik.

– Köszönöm; tudom, hogy szeretettel irsz rólam, de mégis arra kérlek, ne vidáman irj rólam, mint Gyulairól és Salamonról. Ők nagy emberek, elbirják, de rólam azt gondolhatná az olvasó, nem vagyok elég komoly ember.

Félig szót fogadok elhunyt nemes barátomnak. Vidáman irok róla, de búsvidáman.

HAZAFELÉ.

(Ki ér nekünk többet: Goethe-e vagy Kisfaludy Sándor? – Hol bucsuzott el Berzsenyi Kemenesaljától? – A követválasztási falragasz. – A Héviz története. – A két nagy pap. – Az akadémikus Nagy János. – Miért nem választott akadémiai tagot soha?)

Gazdag reggeli étkezés János püspök székespalotájában; – előre hajtottak a kocsisok s megindultunk Keszthely felé. El lehet gondolni, vidám irodalmi szóváltással telt az idő a reggeli alatt is ott, a hol Kisfaludy Sándor született, élt, alkotott, meghalt s a hol a társaságban és a társalgásban Gyulai Pál ur volt a vezető.

Társalgás közben azt mondtam: Kisfaludy Sándor nekünk magyaroknak, mint költőnk, több és nagyobb s nemzetünk életének történetében nagyobb munkás, mint Goethe a német nemzetnél. Okom erre az volt: Goethe készen talált maga előtt nemzetet, mely a szépműtani irodalomban jártas volt s azért lelkesült, Kisfaludy pedig nem talált, neki ilyet teremteni kellett s ő ilyet valósággal teremtett. -233-

No hiszen, izzó parazsat gyüjtöttem ezzel ártatlan fejemre. Gyulai Pál ur azóta minden alkalmas alkalommal rám bizonyitja, hogy én Kisfaludy Sándort nagyobb költőnek tartom Goethenél s kétségtelen diadallal veri szét az én harczoló érveim egész vitéz hadseregét. Sehogy se akar köztünk tisztázódni az az állapot, hogy voltaképen más-más malomban őrlünk.

Gyönyörü juliusi nap volt, délelőtti tiz óra, az út jó, a lovak és kocsik jók és kényelmesek, én Salamon Ferenczczel kerültem egy kocsiba. Édesen él ez az út emlékezetemben.

Nagy-Somlyó hegye, Veszprém ékessége nem látszik Sümegre. A sümegi és rendeki hegy van a kilátás utjában. A rendeki faluig kell mennünk, hogy Nagy-Somlyót megláthassuk a távolban.

De Ságtető jól látszik a keszthelyi útra. Bazsi közelében van az a pont, a honnan az utról, ha délfelé tartunk, utoljára látható. Itt állt meg Berzsenyi is, mikor vasvármegyei kemenesaljai fészkéből végkép elköltözött niklai – somogyvármegyei – tanyájára. A régi fészek Ság alján fekszik. Ság tetejéről, a ki ismerős a helyzettel, a távolból is rátalál szemeivel az ősi Berzsenyi-kúriára s annak hatalmas lombú kertjére. A nagy költő, mint játszó gyermek s mint ábrándozó ifju, naponkint látta Ság hegyének gyönyörü sziklaalkatát, a mint a sikon magasba emelkedik. Nem is lehet másként, érzékeny, nemes lelke megállásra birta az utolsó tekintetnél, hosszan elnézte még egyszer s talán utoljára, gyermekkorának mindennapi édes játszótársát -234- s könnyei kicsordultak a bucsuzás fájdalmának sulya alatt. Ebből az érzésből fakadt egyik legszebb költeménye, a »Bucsuzás Kemenesaljától«. Igy kezdődik:

Én is megállitottam itt kocsimat, erdélyi barátaimat figyelmeztettem e pontra, a mint Gyulai Pál urat már Badacsony tetején is figyelmeztettem ugyanerre s valamennyien meggyőződtünk, hogy a távolban sötétlő Ságra vetett utolsó tekintet egészen igazolja a gyönyörü költemény valóságát.

Kis földrajzi hiba mégis van a költeményben. A sümeg-keszthelyi út választja el a Bakonyt a Vindornya-vidék erdős halmaitól s nem a Bakony rejti el ezentul előlünk a Ságot, hanem ama vidék halmai. Az a vidék Zala völgyéig terjed s Kehidára és Csányra néz, Deák Ferencz és Csányi László egykori nemesi udvarára.

Már jó messziről láttuk Tátika várát. A nagy költő által megénekelt s fölszentelt tájék ez.

De büszkén nézett le ránk is, a mint ott Szántó körül ügettek lovaink. Gyulai Pál ur is, Szilágyi Sándor is, nyomban tudták idézni ezt a négy sor verset. -235- A magyar nemesi regéknek, Himfy szerelmének édes hangu költőjét, ugy vettem észre, tovább olvasgatták Erdélyben, mint nálunk; Vörösmarty és Petőfi itt előbb kiszoritották, mint ott. Még a mult század hetvenes éveiben is találkoztam művelt urnőkkel s egész családokkal Erdélyben, a kiknek legkedvesebb magyar költőjük Kisfaludy volt. Salamon Ferencz, Gyulai Pál és Szilágyi Sándor diákkorában még sokkal kedvesebb olvasmány lehetett.

Tátikát megmászni nem volt se időnk, se különös kedvünk. Magas is a hegy és meredek, elvett volna tőlünk jó három órát. De Salamon Ferencz fürkészve vizsgálta s tőlem is kérdezte, hol állott hajdan az a Rozália-kápolna s az a fehér kereszt, a melyek mellett fejezi be bús regéjét a költő. Én bizony nem tudtam megmutatni ezek helyét, 1854-ben magam se találtam meg biztosan. Gondos nyomozás bizonyára rávezetne.

Hanem Szántó falvában nemes haragra gerjedt Salamon Ferencz forróvérü barátom. Mosolyognom kellett rajta és sokáig adomáztam esetéről.

Épen követválasztás ideje volt az 1875–78-iki országgyülésre. A keszthelyi kerület a jeles irót és publiczistát, dr. Falk Miksát jelölte s pártjának vörös papiru falragaszaival be volt teritve Szántón csaknem minden szép fehérre meszelt parasztház. Öreg fekete betük a papiron: »Éljen dr. Falk Miksa szeretett követünk.«

Megpillantja ezt Salamon Ferencz s apró fekete szeme nagyot villámlik. Tele vagyunk középkori nemesi, hősi dolgok hagyományaival, lelkünk a multon mereng -236- s annak fájdalmain és elmult dicsőségén, a középkor büszke vára fejünk fölött, körülöttünk a zordon Bakony rengett s ime, ott előttünk mégis a pesti Szerecsen-utcza falragasz-irodalma.

A magyar nép ugy se ismerte, ugy se szerette a falra ragasztott irodalmat. Erkölcsi oktatást nem is kellett ellene az iskolában gyakorolnia. Pajkos kezek szénnel, krétával itt-amott ugyan néha-néha fára, falakra fölirtak valami bolondságot, de ez ellen elég volt iskolás kis gyerekkoromban 1848 előtt ez az egyszerü arany szabály:

Ezt meg kellett tanulnunk s meg kellett tartanunk. A falragasz ellen nem kellett intés, ezt a bolondságot még az a kor nem ismerte.

Salamon Ferencz meglátja, dühbe jön, fejét fölkapja, jobbkeze hüvelyk és középső ujjával nagyot csettent s káromkodik egyet, a mi pedig nem is volt szokása.

– No nézzétek! Gaz világ! Az ember már nem is menekülhet tőle! Mintha a hortobágyi puszta kútágasára volna fölragasztva dr. Handler Mór hirdetése a nemi betegségek ellen.

Innen csakhamar elértük Rezivár hegyének alját, de itt le is tértünk az országutról, hogy jobbra kanyarodva benézzünk Hévizre s meglássuk az akkor kezdődő, de már hires gyógyitó erejü fürdőt. -237-

Emlitettem valahol, láttam én azt már 1854-ben a páhoki magaslatról, le is ballagtam hozzá, meg is fürödtem meleg vizében, de az a tó akkor még nem volt fölfedezve. A környék falvai ismerték csodálatos hatását, a csonkák, bénák, sinylődők ünnepnaponként el is jártak oda fürödni, noha nem annyira a tóban fürödtek, mint a belőle kiszakadó folyóban, de az orvos urak, a fizikusok, kémikusok és természettudósok még akkor bizony nem vették észre, a paraszt nép, nyájőrző ember beszédjére pedig nem adtak semmit. Legalább régóta nem adtak, 1795 óta.

A tizennyolczadik század végén legalább volt ember, nem egy, hanem kettő is, a ki fölfedezte a viz csodatévő hatását. Az egyik maga volt a birtokos földesur, a nagy Festetich György gróf. Ő minden birtokát, minden dülőjét, erdejének minden pagonyát jól ismerte, Ügyelt mindenre, jól megfigyelt mindent s észrevette a Héviz tavát is, a melyet szegény emberek, csonkák, bénák, nyavalyások legalább ünnepnapokon fölkeresnek, hogy nyomoruságukat enyhitsék általa. A Hévizből jókora széles patak fakad. A hol a patak kiárad belőle, ott a patak szélessége öt-hat méter. Néha ünnepnaponkint sok ember seregelt össze a szomszédos közeli falvakból és városokból kocsival, lóval s lehidalták, lelegeltették a gyönyörü rétet, kaszálót a tó és patak partjain. Hogy legyen valami rend és kárpótlás, az okos és nemes gróf a patak tövéhez fabódét, ugynevezett czédulaházat, egyszerü deszkaalkotmányt épittetett, a hol a népek a fürdődijat befizették, naponkint és fejenkint két krajczárt. -238-

A másik, a ki a vizet fölfedezte, orvos ember volt s egy kis könyvet is irt róla. A könyvecske czime: »Boldog Zalavármegye! Keszthelyi Hév-vizedről méltán neveztetel igy attól, a ki ezen rendeket (most ugy mondanák: sorokat) irta dicséretedre.« D. B. J. Anno 1795. Az iró, mint kipuhatolták, Dr. Babótsay József. Leirja a viz melegét és alkatát az akkori földtan és vegytudomány állása szerint. Minő kezdetleges dolgok voltak akkor még ezek a tudományok. Három melegfürdőt ismert akkor csak Magyarországon. A budait, a szlavóniai daruvárit és a horvát topliczait. Ezekkel összehasonlitja s ezeknél jobbnak tartja. A pöstyénit s a többi magyar hévizet nem emliti.

Én 1854-ben oly alakban láttam a Hévizet-nyárfáival és avult kis fabódéjával, a milyenné 1795-ben tették. Meg is fürödtem benne utazó pajtásommal, de egyetlen élő lényt se láttunk, a ki tőlünk a két krajczár fürdődijat kérte vagy elfogadta volna.

A fő sétaut a tó nyugoti partján akkor is megvolt már, mint most s erdélyi barátainkkal végigmentünk rajta, hogy mindent lássunk. Visszatérőben találkozunk két hatalmas jó alakkal. Szemközt jön felénk együtt mind a kettő.

Két nagy fej, kövér és borotvált, a tetején mind a kettőnek fényes, bolyhas selyemszőrü fekete kalap, az arcz egyenlően kövér, egészséges és mosolygó. Egyenlően széles vállak, domboru mellek s önérzetes kerek hasak. Magyar ruha, magyar nadrág, magyar csizmák, de a sarkantyu mégis hiányzik róluk. -239-

Husz lépésről jól láttuk, hogy mind a kettő magyar pap, de igazi. Ha ők nem magyar papok: akkor nincs többé magyar pap a világon.

Gyulai Pál ur ismerte mind a kettőt, de ugy vettem észre: Salamon és Szilágyi is, sőt még Szentirmay barátom is. Én egy lépéssel hátrább álltam, mikor összeértünk; – ugy is illett egyéb okokon kivül azért is, mert én voltam a legfiatalabb. De azért Gyulai Pál ur sietett a két papot nekem is bemutatni.

– Szabó Imre szombathelyi püspök! És Nagy János szombathelyi kanonok és az Akadémia legrégibb tagja.

Hahó, Gyulai Pál ur! A Domine Illustrissime és Reverendissime püspököt én régebbről és jobban ismerem, vármegyém fia és egykori követe; 1861-ben, a mikor Pápán megválasztották, korteskedtem is ellene, de hiába. Ő szentelte be Deák Antal koporsóját, mikor meghalt s eljön az idő, mikor én irok róla.

Csak mellékesen jegyzem meg, el is jött. Könyveim »Magyar alakok« czimü kötetében irtam róla.

Hanem hogy Nagy János nevü akadémikus is van a világon, ezt csakugyan nem tudtam. De hát ez csak az én hibám. Nagy szerencse ért azzal, hogy megtudtam. Az Akadémiát, ezt a jó, régi magyar nemzeti intézetet ugy magunk közt sokszor keményen birálgatom, ugy hiszem, van is rá sok jó okom, de van is e miatt az akadémikusokkal sok vitám és sok versengésem, le is győznek a vitában engem rendesen, de azután, a mikor szemükre hányom legrégibb és legtekintélyesebb kartársukat, Nagy Jánost: derekuk meghajlik s elhallgatnak -240- előttem nyomban. Bűnös voltukat érzik azonnal. Pedig hát ez a Nagy János nevü akadémikus igen szeretetreméltó, derék és kedves ember volt, a mint majd később őszintén bevallom. Most arról szóljunk előbb, mikor és miért lett ő akadémikus s mit dolgozott ő, mint akadémikus.

Irt 1832-ben gyerekeknek való magyar nyelvtant, de nem magyar nyelven, hanem latin nyelven. A mikor már Vörösmarty is nagy költőnk volt, a Kisfaludy-társaság összegyüjtötte nyelvünk, költészetünk, magyarságunk istenadta nagy munkásait, a mikor már a legvastagabb fejü főiskolák is magyar nyelvre rendezkedtek be: ő mindezt félretaszitva, a latin nyelven akarta tovább is nyuzni a magyar nyelvtudományt.

Könyvének czime: Grammatica lingvae hungaricae cum parallelismo inter aramaeam, hebraeam, arabicam et hungaricam ducto. Magyarul körülbelül azt jelentené: a magyar nyelv tudománya összehasonlitva az araméus, hebréus és arabus nyelvekkel.

Irtóztató ötlet. Hires Horváth István ábrándos tévelygéseiből magasra nőtt bolondság. Mi közünk nekünk azokhoz a napkeleti vad népekhez? Sohase volt a magyar nemzetségnek semmiféle őse se zsidó, se arabus, se araméus.

A tisztes Akadémia a választásnál nem ledérkedett, hanem a szabályokhoz tartotta magát, a mennyire tőle tellett. Nem igazgató tagnak, nem is rendes tagnak -241- választotta, hanem levelező-tagnak, pedig akkora erővel és elszántsággal megválaszthatta volna akárminek. Hiszen a magyar nyelv mívelésére s a tudományoknak és szépművészeteknek magyar nyelven fejlesztésére alakult az a nemzeti intézet s ime, mégis a latin, arab és arami nyelv míveléseért lett tisztelendő Nagy János uram akadémikus.

No, de a mulasztást lehetett pótolni. Pótolta is a tisztes Akadémia. Csakhamar megválasztotta vidéki rendes tagnak, azután fizetéses rendes tagnak s adott neki, mig tudott, négyszáz forintot pengő pénzben, vagyis ezer forintot váltóczédulában, mostani pénzünk szerint valami nyolczszáznegyven koronát – évenként. Ha időközben mást nem gondol s el nem törli a fizetéseket, vagy ötven esztendőn keresztül fizetett volna, mint a köles.

Nagy János vidám és nemes lélek volt, magam is igazán megszerettem hévizi rövid időzésünk alatt. Hatalmas hangja, jóizü adomái; – ha kaczagott, minden madár felröppent a hévizi nyárfákról és jegenyékről. Professzor, plébános, utóbb kanonok, mélyen érezte, hogy háláját le kell rónia az Akadémia iránt s tovább is kell mívelnie a tudományokat. Belekezdett hát ezelőtt mintegy hetven évvel uj nagy munkába s meg is irt egy szótárt, a melynek ez a czime:

A munkát nem láttam, nem szólhatok róla. De Szily Kálmánon kivül olyan emberrel se találkoztam az életben, a ki látta vagy olvasta vagy okult volna belőle. De a -242- munka megjelent diszes nyomdai kiadásban s azt kell hinnem, hogy az Akadémia könyvtárában meg is van s századok mulva majd valaki föl is fedezi, mint az egyiptomi hieroglifeket. Nem is vagyok kiváncsi a munkára, czime legalább nem jót sejtet.

De hát mind nem baj ez. Száz meg száz akadémikusnak tudományos munkálata jutott és jut arra a sorsra, a melyre Nagy János uram Hierolexicona jutott. Az akadémiai munkák legnagyobb része nem azért iródik, hogy azokat valaki elolvassa, vagy a nemzet megismerje. Isten mentsen attól, hogy a nemzet az akadémia és egyetem tudósainak munkáiból ismerje meg a tudományt és saját édes magyar nyelvét. Hová jutnánk akkor!

Azonban nem dévajul, hanem egész komolysággal mondom, hogy Nagy János azért derék, érdemes tagja volt az Akadémiának. Érdemesebb, mint a tagok fölös része. Megmondom felfogásom okát is, hogy egyetértsen velem minden igaz, józan elme.

Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A tagválasztó gyülésekről el nem maradt volna soha. Az isteni gondviselés jó erővel, egészséggel áldotta meg és hosszu élettel, nincs az a hurut, nátha vagy egyéb undok nyavalya a világon, a mely őt kötelessége teljesitésében meggátolhatta volna. Tekintélyes papos alkata, nagy feje s vidám, jó, nemes arcza mindig ott ragyogott a szemüveges, komolyságszinlő, mozgékony és kifogyhatatlan beszédességü tudósok között. -243-

De a hagyomány ugy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a választásnál ajánlatba s akárki volt az ajánló, lehetett az a nádorispán, vagy Deák Ferencz vagy épen Gyulai Pál ur: ő soha nem szavazott senkire. 1833-tól kezdve közel ötven éven át az ő szavazatával nem lett akadémiai tag senki.

Ezt tartom én az ő nagy érdemének. Ezért tartom én őt egyik legderekabb egykori akadémikusunknak.

– Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá méltó, azóta se vagyok. Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy válaszszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, a kit sehogy se ismerek? Hogy legyen az én előttem érdemesebb, mint önönmagam, holott arról bizonyos vagyok, hogy én nem vagyok rá érdemes?

– Személyesen – ugymond – nem ismerjük a tagul ajánlott tudós férfiut, hanem csak könyve után. Mai napság azonban nagyon nehéz a könyvről megtudni, ki irta? Az irta-e, a kinek a neve rajta van vagy az csak idegen könyvekből böngészte, lopkodta, tákolta össze? Az ismeretlen tudósokkal is ugy vagyunk, mint az ismeretlen asszonyokkal. Egykor férjes asszony jött hozzám, mint papjához, irnok-ember felesége s keserves panaszokban tört ki férje ellen, férje kegyetlenül bánik vele, hivassam a magam szine elé, dorgáljam meg s tegyek igazságot. – Fellobbantam s nyomban hivatom a férjet, az irnok-embert. Megjelenik -244- s én nagy lelki buzgósággal rája rontok, figyelmeztetem azokra a törvényekre, istennek és a világnak törvényeire, a melyek megszabják az asszony és a feleség iránt mindig szorosan megtartandó kötelességeket s nagy fölhevülésemben jól összeszidom s leszedek róla minden keresztvizet, elnevezem gorombának, kegyetlennek, pogányszivünek s megintem, hogy ezentul szeliden és szeretettel bánjék hitestársával. – Az irnok-ember szó nélkül türi a prédikácziót, ámbár arczán valami töredelmes megbánást nem vettem észre. A mikor elvégeztem mondókámat, azt feleli:

– Türelemmel meghallgattam a főtisztelendő urat, de tessék nekem egy kérdést megengedni.

– No nem is kivánom, de aztán ne is tessék ám én rám olyan hirtelen megneheztelni. Házsártos asszonynyal békén lenni nem olyan könnyü ám, mint a misemondás. Ismerni kell az asszonyt!

– A goromba irnok-ember – igy folytatá Nagy János uram, – e szóval távozott el tőlem. Sokat gondolkodtam szavain. Nagy igazság van azokban. Ugy jöttem rá lassankint, hogy a tudósnak igazi érdemét se könnyebb fölismerni, mint az asszonyok természetét.

Nagyon kellemes idő volt az, a melyet a két művelt, nemes gondolkozásu, vidám természetü főpap -245- társaságában töltöttünk. Jó emberek, igaz magyar szivek. Meg is igértették velünk: Szombathelyen fölkeressük, meglátogatjuk őket. De más alkalommal.

Sokat beszéltem erdélyi barátaimnak Győrről, Pápáról, Veszprémről, a Bakony hirneves részeiről. Pannonhalma, Zircz, Bakony-Bél, Nagy-Somlyó hegye mind megérdemli az erdélyi ember látogatását. Ugy sincs erdélyi ember, a ki ezt az utat megtette volna. Elhatároztuk, hogy ezt az utat együtt megteszszük s következő évben s ugyanakkor Szombathelyre is kirándulunk.

Hejh-hajh! Harminczkét éve mult az elhatározásnak. Hova lettünk azóta! Legelőször kidőlt közülünk Szentirmay József. Azután az éles elméjü Salamon Ferencz s az örökké jókedvü Szilágyi Sándor. Legutóbb a mindig töprengő Nagy Miklós, a gondos, lelkiismeretes lapszerkesztők példaképe, a milyen nem lesz már több soha. De elmult időközben a két jeles főpap is, csak sirjuk fogadhatna bennünket, ha ellátogatnánk hozzájuk. S ki látogatna el? Gyulai Pál urral csak ketten ődöngünk már a Balaton körül utazó társaságból.

II.

(Az iszap. – Az iszapfürdő világcsalás. – Mi az iszap? – Nagy hátrányai. – Szendrey hagyománya Szegedy Rózáról. – Balatonra magyar!)

Jól megnéztük azt a Hévizet; vizét is, iszapját is, tavának alakját is, terjedelmét is. Kevés lehet ilyen a föld kerekségén. -246-

E szó fölött ugyancsak hangos társalgásba keveredtünk. De nem ugy, mint orvosok, betegek, vegyészek, földtantudósok vagy bármiféle szakértők. De nem is ugy, mint nyavalyások, fürdővállalkozók vagy vendéglősök. Hanem ugy, mint ép szem és józan ész, a mely ritka természeti tüneményre botlik s azt megfigyeli, a hogy tudja.

A Héviznek iszapja van. Az iszap a tó fenekén nyugszik, fölszinre soha nem jő, lehet a rétege egy lábnyi, két lábnyi mély, néhol talán vékonyabb, másutt talán vastagabb. A ki fürdik: benne tipródik. A kinek tetszik s termete elég magas hozzá: lefurhatja magát az iszapba térdig is, mélyebbre is.

Azt mondják: ez az iszap sok betegség ellen használ. Különös iszap is ez. Mintha lencsehéj alaku és nagyságu pikkelyekből állana. Szentül hiszem, használ annyit, a mennyit maga a tó vize. Sőt azt is szentül hiszem, hogy nem ártalmas s addig nem is lesz ártalmas, mig az eddigi módon természetesen használják s nem pénzért mérik a betegeknek.

Azt állitottam s ma is erősen állok mellette, hogy a polgárisult világ gyalázatosabb csalást nem ismer és soha meg nem honositott, mint az iszapfürdővel való gyógyitást. Undokabb és veszélyesebb ez minden másféle csalásnál s jobban zsarolják vele az embereket, mint a szépitőszerekkel, hajnövesztő kenőcsökkel, hamis kártyával, lófuttatással s egyéb hitvány kuruzslással. Az orvosi tudománynyal jó és rosszhiszemüleg sok -247- szédelgést követnek el, de e gyakorlati tudományágnak soha le nem mosható szégyene marad, hogy volt idő, a mikor ennek művelői eltürték, hogy aljas nyerészkedési vágyból a fürdővállalatok iszappal is zsarolják és bolonditsák a legérzékenyebb közönséget, a betegeket.

Nem hiszem, hogy magyar elmének furfangja szülte. Efféle aljasságra kezdeményezőleg a magyar lélek nem lenne képes.

Én Franzensbadon, Csehországnak eléggé hirneves fürdőtelepén vizsgáltam meg először. Hidegvérrel és közönyösen. Akármit eredményez gondolkozásomban a figyelés: nem lehetett belőle se hasznom, se károm. Még tudományos érdeklődésemet se keltette föl.

A fürdőtelep közvetlen közelében üde, zöld rétek és legelők vannak. Gazda szemével jól láttam, hogy a rétek, legelők füve tetemes részben savanyu fű, a talaj hát fenéktalaj, vizes, mocsaras természetü, lehet benne egyéb sók közt ugynevezett sziksó vagy széksó is. Napszámos emberek ásóval és talicskával dolgoznak a réten.

Fölássák a talaj felső rétegét vagy negyven centiméter mélyen, a füves részt levágják róla, a vizes, csepegős, fekete, büdös alsóbb réteget talicskába rakják s viszik be a fürdőintézet épületébe.

Fürdő. Iszapfürdő. Kádba rakják, meleg vizzel föleresztik s a beteget a kádba beletanácsolják. A szegény beteg gyógyulást remél, képzelődik s belefekszik -248- a kádba, a mely földdel, iszappal, ganéjjal és ganéjlével s irtózatos bűzü ezerféle állati és növényi rothadó anyaggal van tele.

Ez az iszapfürdő. Akkor, mikor megfigyeltem, egy forint és husz krajczár volt külön ára; – most már, ugy hallom, öt-hat korona.

Most már iszap is többféle van. A legtöbb olyan, a milyent én Csehországban figyeltem meg. Van azonban másféle is. Hoznak már más világrészből is. Legalább ugy mondják: hoznak. Természetesen annál nagyobb az ára.

A szegény beteg, kivált az asszonyféle, undorodik a dögleletes fürdőtől, de a mikor kiszáll s azt az utálatos mocskot meleg vizzel leöntözik róla, fehér bőrét ragyogóbbnak látja s konokul hiszi, hogy ime, a jótékony hatás már mutatkozik.

Ha az a szegény beteg, kivált az az ideges asszonyféle látná, tudná, miként készül s miből áll az az iszapfürdő – inkább a koporsóba feküdnék pihenni, mint abba a fürdőbe lubiczkolni. Pedig akkor még Pasteur se végezte be összes fölfedezését, nálunk még Darwin nyomozásai se váltak az általános tudás közkincsévé s a baczillusok tatárseregének hadi utjait se fedezték még föl a tudósok annyira, mint most.

Azon a csehországi fürdőtelepen marhák legelésztek az iszaptermő réten. A marha tiszta állat, mikor legel, de tisztátalanul hagyja maga alatt a gyepet. Nem is sejti az a jámbor tehén és borju, hogy az ő nyomait és hulladékait az iszapvágók csakhamar fölszedik s -249- illatos gyógyitó fürdővizi folyadékká alakitják át – természetesen busás pénzért. Akad bolond, a ki megfizeti a busás pénzt. De hát ez még semmi.

Azon a réten tavaszonkint, nyarankint millió meg millió kisebb-nagyobb rovar, féreg, bogár él, ki szárnyas, ki szárnyatlan. Egyik röpköd, másik ugrál, valamennyi csuszó-mászó. S ha csak élne, de párosul, tojik, szaporit is, apró tojásaival tele rakja a fűszálak tövét s magának a talajnak is a felső rétegét. Szerencse, hogy az ég madarai igen sok rovart emésztenek. De itt vannak a tücsök-család százféle rokonai. Potrohos nagyobb állatocskák. A mint szerelmük kora lejár s az anya elvégzi tojásainak lerakását: elhullanak mind. Holttestüket nem hordja el senki. Holttestük nem szárad ki a harmatos, vizenyős réten, a buja fű árnyékában, hanem rothadásnak, penészedésnek indul. Nem oly meleg és száraz ám ott a talaj és a levegő, mint Egyiptom sivatagján s a Balatonnak veszprémi és zalai hegyes, köves partjain. Nem üres mumia készül ám ott, hanem büzös és ártalmas rothadék a természetnek ama milliárd apró lényéből.

De hát a mi a fölszin alatt, magában a talajban él! Az álczák, a pajorok, hernyók, ugynevezett földi kukaczok mérhetetlen sokasága! Valamelyik maradhatatlan elméjü nagy tudós fölfedezte, hogy a marha legirtózatosabb betegségének, a lépfenének baczillusa azon a csinos, mozgékony, halványpiros szinü és sima -250- testü földi kukaczon tenyészik, a mely kivált eső után kibuvik a föld alól s a talaj-fölszinre jön egy óráig szabadon mászkálni s isten napjának éltető sugarában gyönyörködni. Darwin jó szeme s csodálatos elméje ezt a látszólag kedves, de rettenetesen ártalmas férget élesen megfigyelte. Ezzel különösen tele van az iszaptermő talaj. Az a szegény iszapvágó munkás ettől bizony nem tisztitja meg a talajt, hanem ezt is fölveszi lapátjára, ezt is belevágja a talicskába s ezt is viszi be fürdőnek a tudatlan, bolond, de fizetni tudó közönség számára.

Nemcsak állati, hanem növényi rothadékokkal is tele van a talaj. Hiszen ezekből készül a televény, a mit humusznak nevez a tudomány és a gazdaközönség. Ez adja meg a talaj teremtő rétegének azt a jó barna szint, a melynek ugy örül a szántóvető.

Szerencse, hogy az ember bőre, még az asszonyé is, a gyenge leánykáé is elég vastag és elég tömött s a bőrnek felső hámja isteni lángelmével ugy van megalkotva, hogy igen sok veszedelmes érintkezést vissza tud utasitani a nélkül, hogy önmagában valami könnyedén kár eshetnék. E nélkül az iszapfürdők eddig sokkal több veszteséget okoztak volna életben és egészségben, mint például az automobilok vagy a veszettség. Kétségtelenül igy is sokat okoznak, de ezt az orvosi gyakorlat és fürdővállalat nyerészkedői ügyesen elhallgatják s a kárvallott szegény betegnek fejébe verik, hogy véletlenül támadt bajának más volt az oka s nem a dögleletes iszap. -251-

Mily bambán türi ez állapotot az állam, a tudomány és a közönség, igazán csodálni lehet. Az állam a maga rendőri hatalmával mindenütt visszaélést szimatol, a tudomány mindenütt fertőztető baczillust keres, s a közönség mindenütt gyanakszik, hogy csalják, fosztogatják s ime, itt mindezekre nézve együttesen rászolgál az iszapfürdő-garázdálkodás s a mellett mégis csöndesen áll s bámul vagy tür és alszik mind a három.

Bizonyos, hogy a hideg viz is, meleg viz is, ott, a hol helyén van, fürdőnek okosan használva, esetleg és egyénenkint egyaránt jótékony hatásu sokféle betegség ellen. Azt is elfogadom, lehetnek savak, szeszek, olajféle egyéb szerek, melyek a fürdővizbe keverve a bőrön át is használhatnak valamit. Azt is elhiszem, a legundokabb iszapban is lehetnek hasznos savak, melyek szintén használhatnának, ha benne egyéb ártalmas dolgok is százféle alakban, vegyületekben és keverékben nem volnának. De a mikor mindenki biztosan tudja, hogy csakugyan vannak s ennek daczára mégis veszélyeztetik s fosztogatják vele a betegeket csupán abból a föltevésből, hátha van benne hasznos szer is: ez már sulyos bűn. Bűnösek, a kik elkövetik s bűnösek azok az állami s társadalmi hatalmak, a kik eltürik.

Ez volt utazó társaságunk egyik részének nézete. Enyém ma is az. Salamon Ferencz a maga parasztos, de hatalmas eszével egészen velem értett egyet.

– Ha van hasznos szer – ugymond – az iszapban, tessék azt a szert magát betenni a fürdővizbe, de az ártalmas és rút iszapot akkor se használni. A természetes, -252- józan elmével gondolkozó ember az ősembertől máig, ha fürödni akar, mindig tiszta vizet keres és sohase büzös iszapot. Abban szeret csak fürödni, a mit, ha szomjas, szivesen iszik. Még a disznó is forró nyárban, ha tiszta vizet és szennyes vizet egymás mellett talál, a tisztába fekszik és nem a szennyesbe. Ha tisztát nem talál, belefekszik a mocsárba is, hogy a legyek s egyéb férgek ne csipkedjék. Csupán ezért cselekszi.

Nagy Miklós és Szentirmay nem törődtek a kérdéssel. A jókedvü Szilágyi Sándor nevetett és kötekedett velünk. Vitánk oly hangos lett a tó partján, a fürdővendégek megálltak s ránk bámultak. Legalább megtudták, kik vagyunk.

Keszthelynek is vannak nevezetességei, de nem volt már időnk azokat megnézni. A Georgikon, a keszthelyi Helikon szinhelye, a Balaton-part fürdőtelepe s gróf Széchenyi István egykori kikötője, a nagy gróf Festetich György sok emléke. Látatlanul hagytuk ezeket.

Gyulai Pál ur tudta, hogy Szendrey Julia, Petőfi felesége itt született. Én is csak akkor tudtam meg. Valamint azt is, hogy Julia édesapja, Szendrey, mikor hirneves leánykája született, állandóan keszthelyi lakos volt és csak később költözött Szatmárvármegyébe.

Mindenki tudja, hogy Gyulai Pál ur vőtársa volt Petőfinek s igy a Szendrey-családdal rokonság is, jó barát is, benső ismerős is. Itt mondott Gyulai Pál ur Szegedy Rózáról, Himfy szerelmének fényes alakjáról -253- fölötte érdekes dolgot. – Gyulai Pál ur bizonyosan nem ir olyat, a mit nem tud, de sokat nem irt meg olyat, a mit tud. Hogy ezt megirta-e valahol: nem tudom.

Az ő ipa, Szendrey, jól ismerte Szegedy Rózát. Főtisztje volt gróf Festetich Lászlónak, ez pedig unokatestvére Szegedy Rózának és Sümeg, a nagy költő lakóhelye, egyébként is közel fekszik Keszthelyhez. Szinte lehetetlen lett volna hát nem ismernie.

Azt beszélte róla, hogy ama dicső emlékü asszony hideg modoru volt, kevés szavu, szinte mosolygás nélkül való, úgynevezett büszke jelenség. Mondhatni: se fényt, se meleget nem árasztott maga körül.

Én hiszek e hagyománynak, mely Szendreytől ered s melyet némileg Berzsenyinek egyik megmaradt levele is támogat. De megjegyzem, Szendrey akkor-tájt születhetett 1800 körül, a mikor Szegedy Róza, mint 25 éves hajadon, Kisfaludy Sándorral megesküdött. Ő hát a nagy asszonyt csak jóval később figyelhette meg, a mikor már a nagy asszony 40, 45 vagy több éves lehetett, s a mikor már annyiszor megujuló betegeskedése komolylyá, kedvetlenné s talán komorrá is tette.

Keszthelyen átutaztunkban fölemlitettem erdélyi barátaim előtt, hogy valahol olvastam vagy hallottam, hogy az utolsó magyar fejedelem, a kinek fejedelemségét a történelmi közjog nem vonja kétségbe, II. Apaffy Mihály, Keszthelyen halt meg s ott van eltemetve. Többet nem tudok róla, de történetiró barátaim, Szilágyi és Salamon se tudtak sok és bő részletet haláláról és eltemettetéséről. -254- Most a nyáron kérdezősködtem erre nézve nemes barátomnál, a hahóti apátnál s keszthelyi plébánosnál. Szivesen megigérte, a részletek iránt nyomozódni fog.

Balaton-Szentgyörgyön vasutra ültünk s a Balaton déli partjának egész hosszában jöttünk vissza a fővárosba. Szentirmay József ezután már nem jött velünk.

A vasutról, messze távolban mutogattam társaimnak Balaton-Udvarit, Felső-Örsöt s a Lovasi hegyet s beszéltem el, a mit könyvemben »A két temető«, »Felső-Örs ligeteiben« s »A lovasi hegyen« fejezetek alatt megirtam. Ugyan a messze távolban mutattam a Vérkuti fürdő épületét is, melyről az országgyülési jurátusok Balaton körüli utjának leirásában szólok bővebben »Hazádnak rendületlenül« czim alatt.

Ma már huszonöt virágzó balatoni fürdőtelepet mutathatnék, nem hármat-négyet, mint harminczkét év előtt. Akkor voltaképen csak két fürdőtelepe volt a Balatonnak: Balaton-Füred és Keszthely, de kezdődött már Almádi és Siófok is. Utazásunk után negyedszázad mulva jelent meg könyvem első két kötete. Csodálatos szeretettel karolta ezt föl mivelt jó magyar közönségünk. S az ország északi és keleti részein talán még nagyobb szeretettel, mint nyugaton, túl a Dunán. A messze lakók előtt ujabb és ismeretlenebb volt a tárgy, a Balaton szépsége, tehát érdekesebb is. A gyakorlati siker tünteti föl könyvemnek bármily szerény, de valódi becsét. Mióta könyvem napvilágot látott: azóta évenkint szaporodnak a Balaton körül az ujabb és ujabb fürdőtelepek. Kenese, Világos, Aliga, Zamárdi, -255- Szárszó, Falu-Szemes, Mária-telep, Balaton-Berény, Györök, Szepezd, Badacsony, Alsó-Örs fürdőhelyek azóta keletkeztek s ezek is, a régebbiek is azóta váltak nagyobbá és diszesebbé.

De még nem vagyunk a végnél, a hova el kell jutnunk. Jó magyarnak, okos hazafinak nem szabad idegen népek tengerét, idegen országok fürdőit látogatni s szegény országunk fölös pénzét ott tékozolni. Majd ha a Balaton partjának minden alkalmas része kényelmes nyaralókkal lesz behintve s ötvenezer fürdővendég helyett fél millió jön oda üdülni nyarankint: törekvésünk végére akkor jutunk el.

Ne törődjünk azzal, ha császárok, királyok, főherczegek, nagy mágnások és nagy tőzsérek nem tanyáznak ott s nem vonzzák oda a művelt világ ledér alakjait s a majomerkölcsü tömeget se hazánkból, se a külföldről. Nincs mit várni a magyarnak mindezektől. Szivesebben okoznak ezek kárt nekünk, semmint hasznot hajtanának.

A KÉT TEMETŐ.

(Balaton-Udvari és vidéke. – Melyik temető tetszik nekem legjobban? – A szivalaku sirkő története. – Kiket találtam a sirok alatt? – Miként kerültek oda?)

A vaskocsi tovább zörög, kéménye ontja a füstöt, keserves forróság bágyaszt, a nap is önti, a Balaton is önti ránk sugarát, repülünk. Elhagyjuk Falu-Szemest, elhagyjuk Szárszót, odaérünk Balaton-Földvárra. Most még pusztaság, nem diszes fürdőhely. Tehenek legelésznek, libuczok kiabálnak a pompás nyaralók helyén, a viz szélén fehér halászmadarak és barna csérek tollászkodtak.

Kis falucska, kis tornyocska látszik. Talán nem is egy, hanem kettő. A falu mintha bele volna épitve a vizbe. Kicsiny falu, alig hatvan-hetven háza. A neve: Balaton-Udvari. Háta mögött: szőlők, hegyek, erdők. A Somostető magasan üldögél fölötte, kevélyen tekintget jobbra-balra, a kis rongyos falut meg se látja. -257-

Ki hallotta a kis falu hirét? Idegen nem hallhatta. Csak a közeli szomszédok tudhatnak róla valamit. Nevét, fektét csak azok ismerhetik.

Igaz barátommal, Mórocza Kálmánnal kocsin utaztam ott néhány év előtt. Voltam én ott már gyerekkoromban is, de annak a kornak emlékei rég elmosódtak. Nem is olyan volt az a vidék ötven-hatvan év előtt, a milyen most.

Most sivatag. Kavicsmezők mindenfelé. Még a szántóföldek is kavicsmezők, még a legelők is. Se patak, se erdő, se vidám lombozat, se zöld pázsit sehol. Itt-amott törpén maradt galagonya és kökénybokor. Még az se nagyobb, mint másutt a kutyatej. Felhőszakadások néha rázuditják felülről a rohanó vizet. A vizek itt-amott széles árkot ásnak. Az árkok is tele fehérlő kavicscsal és inséges szárazsággal.

Az országut a falu mellett huzódik el. De éppen mellette. Egyik oldalán a falu; másik oldalán a temető. Ha ugyan temető.

Egy-két búsongó fa a szegélyen, avar fű vagy egy holdnyi területen, magasabb és tömöttebb, mint a kőmezőkön. A fekvése egyenetlen, mintha sirdombok is volnának rajta. Bizonyára vannak is. Hiszen sirkövet is látunk, a mint egyik-másik kinéz az avarból. Csakugyan temető volna ez?

Megállunk. Le a kocsiról. Nekem ezt a temetőt meg kell néznem. Sokat lehet tanulni a temetőben. Sok kincset lehet ott gyüjteni. Gondolatok és érzések kincsét, -258- ábrándokat és sejtéseket, tanulságokat és erényt. Csak bűnt és gonosz indulatot nem lehet. Tiltja ezt az enyészet.

Az egyik tele van az alakitó művészet fenséges alkotmányaival. Sirboltok, emlékek, áhitat oltárai, remek szobrok, bölcseségszülte, bánatsugallta sirversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyüjteménye.

De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe se jut, a ki alant porlad. Eszembe se jut, a ki fájdalmának vagy hiuságának tömegével, pénzének és a szokásnak sulya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmemet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.

Jobban szeretem a virágot a siron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szivében. A ki a virágot ülteti és ápolja a siron: annak keze, szive és lelke ott van a mellett, a ki a sirban nyugszik. S ha már nem dobog a sziv, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszünik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már ugy sincs, kinek. Bérért ápolni a sir virágait: fagyasztó gondolat.

Legjobban szeretem a sirok fölött az erdőt, a suttogó lombot, a titkokkal és sejtelmekkel teljes árnyékot. -259- Kálvin, a nagy gondolkodó azt tanitotta, temessétek el halottaitokat, de sirjuknak nyoma se maradjon. Se emlék, se fejfa, se sirkő. Mindez hivalkodás. Még a sirdomb is. Porból lettünk, porrá leszünk. Egyik por olyan, mint a másik. Mi különbség köztük? Az ő sirjának nyoma is elenyészett. Csak a temetőemberek tudták s még azok se sokáig. Még azok is elfeledték életükben. Igy kell lenni. Ez a természetnek az igazsága.

De még Kálvin se mondta, hogy ne ültessetek fát a temetőbe. Az erdő árnya maga is rokon a temető árnyaival. Csicsergő madár, mozgó falevél, napsugár nélkül nőtt halvány virág, szerény pázsitfű, zörgő haraszt, fényes szentjánosbogár: mintha szabaddá lett lelkek bolygó serege volna. A hogy az életben: ép ugy nem látsz előre biztosan semmit a temető sürü lombu erdejében. Mégysz-mégysz, szemed és szived látnivalót, éreznivalót keres; – talál is, de mindig váratlanul. A hogy az életben, ugy a temetőben. Az előtted levő utat nem látod, a mögötted levőt elfeledted. Az életnek nagy vigasztalása ez.

De ennek a balaton-udvari temetőnek se emlékköve, se virága, se erdeje. Ez a tökéletes sivatag alant is, fönt is. Alant a porladó tetem, fönt a hervadó tenyészet. Se keritése, se kapuja, még gyalogut sincs benne. Azok a kis halmok is szabálytalanul heverésznek egymás mellett. Hiányzik a feszület is. Egyszerü lélek, magyar kálvinista sziv nem ültet feszületet temetőjébe.

De sirköve mégis van vagy harmincz. Az se olyan, -260- mint másutt. Se nem márvány, se nem gránit. Hol venné itt azt a költséges követ a szegény ember? De a sirkőnek még alakja is más, mint a hogy szokás. Ily alaku sirkövet én sehol se láttam. Nem is hiszem, hogy volna valahol.

Volt Balaton-Udvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sirkövet szivalakura kell faragni. Legyen lába, a melyet elültessenek a sirban nyugovó fejéhez, de a mi kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szive. Arra jőjjön rá az irás.

– Nekem van igazam, nem kendteknek. Hiszen a halott szive is kővé válik. Előbb porrá, azután kővé. Honnan lenne ez a sok kő a mi határunkon? Azután, a ki élve maradt, annak is kővé válik a szive. Hát nem felejti el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az emberek a holtak jó tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat, nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szive is meg nem kövesednék? Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sirkő, mint az ember szive. Ez illik a holtakhoz is, élőkhöz is.

Maga faragta a sirköveket. Fölment a hegyek alá, alkalmas kőlapokat keresni. Talált is a dörgicsei határ közelében. Azután kifaragta sziv-alakura. Azután rávéste a halott nevét s születésének és halálának évét. -261- Nem is kért érte pénzt. Megelégedett szivből jövő köszönjük szóval s egy-egy csutora borral. De azért munkáját mégis megfizették.

Régen meghalt a furcsa ember. Az ő fejéhez is szivalaku követ tettek. Azt is ő faragta. De azóta senkise csinál szivalaku sirkövet. Szegény embernek az is szükségtelen fényüzés volna.

Megnéztem azokat a sirköveket. Fehér mészkőlapok durván faragva, semmikép se simitva. Mintha el se volnának ültetve. A sziv csucsával áll a földön. A sziv két válla, kettős domborodása felül. A kő lehet harmadfélláb magas, másfélláb széles, a hol legszélesebb. A sziv olyan alaku, a hogy a nép képzeli. A milyen mézesbábból készül. A milyennek a szüzanya hét tőrrel átszegezett szivét föstik.

Egy sirkő se áll egyenesen. A vihar és az idő vagy előre, vagy hátra hajlitotta. Némelyik alig látszik ki az avarból. Aszu körülötte minden. Száraz, sivár, tökéletes sivatag. Még a kőrózsa, még a fülfű is nyomorék marad mellette. Valami apró sárga virág tud megélni tövében. Az egész virág nem magasabb egy hüvelyknyinél. Csak a moha tud itt megélni. Annak is csak a kéregszerü száraz faja. Ez a moha lepi be a sirkövet is. Egy csomó apró csiga mászott föl valamikor a kőre s ott maradt rászáradva. A sirirat betüi esetlenek, de vaskosak. Elővettem a zsebkésemet s megkisérlettem a betük kitisztitását. Távozzál onnan moha és szemét, por és apró csiga. Hadd látom, kik porladoznak ott alant. -262-

Tehát az én két dicső emlékü barátomnak, Kozma Sándornak és Kerkapoly Károlynak ősei itt nyugszanak. Itt éltek ebben a rongyos faluban s itt váltak porrá és hamuvá ebben a sivatag temetőben!

Jól van. Sohase láttam embert és magyart, a ki szegény hazánkért s üldözött magyar fajunkért jobban buzgott, jobban lelkesült, erősebb kötelességérzettel munkált volna, mint ez a két férfi. Sohase láttam magyart s közférfiut, a kit a hitványok rágalma ádázabbul üldözött volna s a ki az üldözést magasztosabb lélekkel türte volna, mint ugyanez a két férfi.

Együtt éltek, együtt ábrándoztak Pápán a tudományok csarnokában Jókai, Petőfi, Kozma, Kerkapoly. Meleg barátság kötötte őket össze. Mind elköltözött már közülünk. Jókait és Petőfit megmentette a feledéstől költői alkotásaik örökké sugárzó dicsősége. A másik kettőt, ha élek, én mentem meg a rágalom emlékeitől. Oly tiszta és oly dicső legyen alakjuk, a milyen igazán volt.

Szegény nemes barátom: Kozma Sándor többször emlitette előttem, hogy őseit a Bakonyból, Veszprém vármegyéből valamikor a vallásüldözés hajszolta el. Padányi Biró Márton volt a nagy hatalmu veszprémi -263- püspök, ő kergette ki a kálvinista magyarságot Város-Lödről és Kis-Lödről, hogy németet, svábot, gyülevész népet telepitsen helyébe. A magyarságot aztán elzavarta a Balaton partjaira. Ott is oda, a hol legnagyobb volt a sivatag, legbiztosabb az elpusztulás.

Ős faj, honfoglaló magyar, istennek legdicsőbb nemzete, pusztulj el hazád szent földjéről!

Hajh, nem a vallásüldözés csinálta ezt, hanem az az átok, mely arra birta a magyarok királyát, hogy irtsa ki a magyarok népét. Csak ürügy volt az, hogy a magyar éppen kálvinista volt.

Kozma Sándor azt hitte, hogy ősi fészkükből kiszórt ősei Kővágó-Örs és Köves-Kálla körül huzódtak meg. Nem ott, hanem Balaton-Udvariban. Mórocza Kálmán barátommal ezt én fedeztem föl abban a sivatag temetőben, a melynél pusztább, elhagyatottabb temetője nincs Magyarországnak.

II.

(A paplak. – A vén pap és felesége. – A szoba berendezése. – Mit csináltak a pápai diákok 1848-ban? – A világosi fegyverlerakás. – Szentirmay József urrá teszi a kálvinista papot. – A legszomorubb temető.)

A papot meg kellett látogatnunk, az anyakönyvbe be kellett pillantanunk. Mentünk a paplakhoz.

Egyetlen utcza vonul a temetőtől egyenesen a Balatonig. Jobbról-balról nádfödeles parasztházak. Szegényesek. A legtöbbnek se utczai keritése, se kapuja. A Kozmák és Kerkapolyok ősei bizony nádfödelü viskókban tanyáztak. Ez volt a legokosabb. A nádat ingyen adja a Balaton. A nádas ház télen meleg, nyáron hüvös. Egy házon se látszik meg, hogy nemesi ház. Még csak annyira se, hogy tűzfalának ereszes csapott teteje volna.

A keleti házsoron van a paplak. Az is csak olyan, mint a többi. De utczai keritése van legalább, kapuja és kis ajtaja. Bementünk. Talán be sem kopogtattunk. Valami kis lány megmondta, itthon vannak a tiszteletes urék. Minek is kopogtattunk volna? Tudtuk, hogy a tiszteletes asszony világtalan, a tiszteletes ur pedig nagyot hall.

Hohó! Álljunk meg csak kissé. Csak lassan és sorjában mondjuk el, a mit elmondani akarunk. Hiszen itt is csak temetőben járunk.

Kiss Dávid a papnak a neve. Pápai diákok és paptársai jól ismerik. Minden rektor irigységgel gondol rá. Annyi adomát valamennyien se tudnak, mint ő. -265- Olyan fölséges hangja, mint neki, senkinek sincs. Nem száz népdalnál, hanem ezer népdalnál is többet tud. Édesen, szépen, búsan, mély hangon, magas hangon, dévajul és fenségesen dalolja el őket. Kiséri gitárjával.

Igy ismertem én őt ötven év előtt. Kisebb fajta középtermet, nagy fej, hatalmas vállak, vastag nyak, széles mell, nagy bikaszemek, a melyek tüzesek is, ábrándosak is és mindig mosolyognak. De harmincz esztendejénél is több, a mióta nem láttam. Hanem az én Mórocza barátom mindig találkozott vele. Mert ő főbirája volt a vidéknek csaknem negyven esztendőn keresztül.

Őt meg is ismerte rögtön már az alakjáról, már a lépéséről. Én rám csak ugy nézett, mintha azt kérdezte volna:

Körülnéztem a szobában. Szegény eklézsiának szegény papja. Minden ócska, minden régi, minden kopott és fakó a szobában. A szoba ugyan ki van padlózva, de az se régen. A balaton-füredi ismerősök összebeszéltek, pénzt adtak össze s mikor a pap két-három napig nem volt otthon, tudta nélkül kipadlózták szobácskáját. Bizony csak földes szoba volt azelőtt. Sohase látott perzsa szőnyeget, de még gyékényből valót se. Kis szekrényalaku állványon az anyakönyv. Azonkivül ötven-hatvan kötet könyv valami almáriumban. A falon Petőfi képe és valami lengyel bujdosó hősé. Egy kis tenyérnyi -266- tükör alatt valami kokárda-féle 1848-ból. Szinehagyott. Két cserfalevél van mellette. Száraz, töredezett az is.

Bejött a tiszteletes asszony. Lassacskán, zaj nélkül, óvatosan, mint a hogy a vak ember szokott. Öreg, soványocska, szótalan. Szemei fölnyitvák, de nem mozognak. Nem akarnak látni, nem tudnak már látni. Pillái is mozdulatlanok. Hanem arczának édes, hamvas finom fehérsége s gyöngéd pirossága még most is megvan, mint hajdan, a mikor vőlegényének édes csókja érte. A nagy életkor redői és szenvedései nem pusztitották el végkép.

A magyar lélek remekelt akkor, a mikor a vakot elnevezte világtalannak. Világtalan! A világ egy nemzetének sincs meg ez a szava, ez a fogalma. Világ a fény, világ a napsugár, világ az összesség, a mi az ég és föld között van s a mi az égen és a földön él, mozog, vidul, virágzik, meghal és ujra támad. Ez a mindenség. Ez az egész világ. S mindez nincs meg annak számára, a ki világtalan. Ezt jelenti ez az egyszerü magyar szó.

A papramorgós üveget egyenesen megtalálta a vakablakban a tiszteletes asszony s tiszta pohárkával s asztalkendővel együtt letette az asztalra. Azután apró pogácsát hozott be s magunkra hagyott. Látott ő, de nem szemeivel, hanem szokásával és szeretetével.

Hát te, tiszteletes uram, elaggott barátom, ki vagy, mi vagy, mi voltál hajdan, miért lobogtak fiatal korod vágyai és ábrándjai? Ma ugyan már semmit se érsz. Egyik lábad a sirban, mind a két lábad rokkant, kezed -267- reszket, fejed reszket, agyad álmos, nyelved akadozik. Mit értél egykor? Értél-e annyit, mint egy egész ember?

Pápai diák volt. Öreg diák, végzett diák. Haza is mehetett volna már, káplánnak is elmehetett, de azért ott őgyelgett a senior körül. Nehéz azt az öreg kollégiumot olyan gyorsan örökre elhagyni.

A tanévnek is vége volt. Éppen gyilkolták a magyart mindenfelé. Osztrák, horvát, rácz, oláh. 1848-at irtunk. Mit csinálhat ilyenkor a pápai diák? Nagyot káromkodik s összejön az oratoriumba határozni.

Ott vannak hires tanáraik: Tarczy, Bocsor, Vály. Intik őket, gondolják meg jól a dolgot.

Pásztor nélkül elvesz a nyáj. Szentegyházunk oszlopai összedüledeznek, ha otthagyja egész nemzedék.

– Hát szegény hazánk, édes magyar fajunk! Ki védje meg, ha mi is elhagyjuk? Előbb való az, mint maga az atyauristen.

A bölcs professzor gondolkozott. Mit szóljon? Haragudjék-e vagy megengedje, hogy könnye kicsorduljon? Az a derék fiu, az a jó tanuló, a főiskolának ama büszkesége, mit csináljon vele? -268-

– Pogány szót ejtettél ki, fiam. Légy hű hazádhoz és fajodhoz, de maradj hű istenedhez is.

Ebben az órában honvéddé lett valamennyi. Örege-apraja mind fegyverre kapott. Mit is csinált volna egyebet a pápai diák? Hanem Kiss Dávid szava példabeszéddé vált.

Együtt harczolt a többivel. Ott volt mindenütt. Sebet kapott kétszer, kiheverte mind a kétszer s ujra visszament a csatába.

Arad mellett tanakodtak tiszttársaival, a mikor le kellett tenni a fegyvert. Ki mi sorsot válaszszon. Nagy a választás. Golyó, akasztófa, börtön, bujdosás, osztrák seregbe besorozás. Kényelmesen lehet válogatni.

Ki bujdosásra adta fejét, kit besoroztak osztrák katonának. Ez a sors érte legjobb barátját, Szentirmay Józsefet is. De Kiss Dávid kikerülte.

– Én pedig – ugymond – szinész leszek. Papot, prókátort, volt katonát halálra keres az osztrák, de a szinészt nem meri bántani.

Még aznap elásta kardját, pisztolyát. Még aznap lenyiratta haját, levette bajuszát, szakállát. Még aznap kiöltözött szinésznek Aradon. Kopott fekete, bő ruhába, gallér nélkül való köpönyegbe, széles karimáju lenge kalapba. -269-

Alig tiz nap mulva benézett Nagyváradra. Honvédtiszt bajtársai ott voltak foglyok gyanánt. Közibük keveredett. Egyik bajtársa a poharazás közben odaszól hozzá:

Ime, ő hát biztosan rejtőzik. Nem is ismerték föl soha. Nem is üldözték, nem is keresték sehol.

Pápai diák voltam, mikor egyszer csak megjelent ott. Szerettük, rajongtunk érte, tapsot, koszorut kapott eleget. De ő benézett a kollégiumba: nincs-e valahol papi üresedés?

– No, az jó lesz nekem. Katonának, szinésznek ugy se illenék a gazdag papság.

János püspök volt a falu földesura s János püspök épen akkor rendeztette a balaton-udvari határt. Szentirmay József barátom volt az igazgató, birtokrendező főmérnök s egyuttal János püspök rokona.

Találkoznak véletlenül a kavicsmezőkön. Szentirmay rögtön megismerte. Majd sóbálványnyá változott, mikor megtudta, hogy Kiss Dávid itt kálvinista pap. Hiszen vitéz honvédnek s azután hős-szerelmes szinésznek ismerte ő! -270-

– Bizony pappá lettem én, Szentirmay bajtárs. De czélszerü lett volna, ha egyuttal lúddá és réczévé is tudtam volna lenni. Itt a Balaton vizén könnyebben meg tudnék élni, mint ezen a köves Arábián.

– No ne búsulj, bajtárs, majd mérek én teneked akkora darabot, magad is elbámulsz rajta.

Mért is. Még a katholikus papoknak se mért oly bőven sehol. A szegény kálvinista pap megélhetett kényelmesen.

De nem is volt olyan papja Balaton-Udvarinak se azelőtt, se azóta. Áhitata, buzgósága, harsogó gyönyörü hangja betöltötte azt a kis templomot. Még a kárpitok falai is reszkettek néha, ha szent indulatában nagyot talált kiáltani. De meghallották azt a halászok is a vizen és messzeségen át.

Nézd most ezt az arczot, ezt a termetet! Roskadt termet, nem is csoda. Nyolczvan esztendő igen nagy teher, kevés gerincz birja el.

De nézd ezt az arczot. Mély és hosszu redők keresztül-kasul. A szemöldök ősz és kusza. A szempillák megritkultak.

A száj reszket, az egész fej reszket. Az egész alak omladék. S még csak azt se lehet megtudni róla, minő deli férfi omladéka. Semmi sincs, a miről visszaemlékezhetnénk a multra.

Hajh, nemes agg barátom. Alakod, arczod puszta temetővé vált. Olyanná, mint a másik ott a faluvégen. -271-

Hova lett a honvéd, a rettenthetetlen harczos, a bátor dalia, a ki megmászta Buda várának falait, a ki százszor szemébe nézett a keserü halálnak, a ki vérét ontotta szegény hazájáért, édes jó magyar fajáért? Hova lett a hős?

Hova lett a szinművész, a feledhetlen alakok alkotója, a ki a világot jelentő deszkán élő és érező képben állitja eléd a nagy eszmék, nagy indulatok, nagy szerelmek hősét? A kinek nézése megreszketteti a szivedet s ha ezüstös hangját hallod, kicsordul a könny a szemedből? A kiért egykor a nők és férfiak rajongtak? Hova lett a művész?

Hova lett istennek szolgája, igéjének hirdetője, a fáradt lelkek vigasztalója, a halhatatlanság szent ösztönének tolmácsa, üdvözitőnknek igaz hive, a tévelygőknek szelid őrizője? Hova lett a lelkipásztor?

A BALATON HÁTÁN.

(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai basa tanácskozása.)

Baksay Sándortól kaptam nyolcz vagy kilencz éve levelet. Nem egy okom van rá, hogy közöljem.

Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor barátom, az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimü könyvemben.

Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.

Okom az is, hogy pár alakot állit elénk. Meztelent, de eredetit és magyart, melyet franczia irodalomból élő ifjabb iróink tanulságosan szemlélhetnének.

Okom az is, hogy pár krónikás adomát nekem is eszembe juttat. S ha már eszembe jutottak: el is mondom őket.

Legfőbb okom pedig a közlésre, hogy azt a levelet -273- Baksay Sándor irta. A tiszta nyelvü nagy magyar iró, a kivel versenyre szállni, a kit követni és megközeliteni az én nagyravágyásom is. De nem a röstségben. Mert kivánatos dolog az, hogy ebben ne legyünk egymásnak példaképei.

Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott, a hol a többi sok elfér, elfér ez a kevés.

Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának. Kalandos hajlamu, de nem inkorrekt ember. Már deákkorában megtette, hogy az utonállás és utonállók impresszióit ex concretis ismerni vágyván, két babkáros krányitznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a két károsult, visszaparancsolta őket, felszedette portékájukat s minden vám nélkül elbocsájtotta. – Katonának állva, több izben megszökött Olaszországból, mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt érte utól végezete, egy izben Pápán. – Vesszőfutások, végre kötél. A megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem. Magas, barna sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi szennyezőt nem -274- hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbbrendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.

Volt nekem két kedves öreg barátom: Bernáth István felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két évvel halt meg. És Szőke Gábor, ki 1848 előtt valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a maga kedvenczét Nyékre rendeltette papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.

Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most, sem soha papja nem lészen, (hiába kérlelték) ölbe szedte a könyveit, leszaladt az orgoványi pátrimoniumába, 40 esztendeig ott szántott, vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken – a magyar irodalmin is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a minőt sohasem hallottam. – Tehát ez a két ur – mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor- és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam. -275-

Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban, erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman késő vénségig, még a finom humor adományával is birtak.

Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták, talán mint végzett diákok vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében. Felvetették a kérdést: Hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották, hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnak (akkor jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire), gróf Károlyinak, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni, hogy mire használhatja, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg…

Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez a két szeretetre méltó ember, – jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. ápril 10, hű barátod: Baksay Sándor.

Ime Baksay levele. Megismerünk belőle röviden olyan két derék magyar embert, a ki elvégez tizenkét iskolát, végigjárja a gimnáziumot és akadémiát, se -276- nem henye, se nem tehetségtelen s egy időben még se tudja, hogy mire való.

1872-ben Balaton-Füreden tartottuk Lajos napját, Kossuth nevenapját. Együtt tartottuk Dőry Lajoséval, ki meghivta vacsorára az egész fürdő közönségét.

Nagy korhelykedés volt. Éjfél után már kalapja, bajusza mindenkinek félreállott. Két gőzöse volt a Balatonnak. Egy nagyobb, a Kisfaludy s egy kisebb propeller. Éjfél után az egész vendégsereg fölkerekedett, meglepte a két hajót s a holdvilágos szép tavon elkezdett hajókázni.

Darabig csak jól ment. Folyt a pezsgő, huzta a czigány, teljes gőzerővel hasitotta a két hajó a vizet. Hajnal felé azonban részeg lett már mindenki. Uraság, pinczér, vendég, czigány, hajóskapitány, matrózok, kormányos egyaránt. Akkor eszébe jutott valakinek tengeri csatát játszani: vajjon a két hajó hogy tudná egymást felöklelni.

Már a hajnalcsillag is fölkelt, mikor a bolond ötlet fölmerült. Ott jártunk valahol a tihanyi kettős torony vizmagaslatán. Láttam, hogy a legénykedésnek szomoru vége lehet. Egy barátommal, kit többször emlitek, Mórocza Kálmánnal együtt a Kisfaludy-gőzös kormányosát félrelöktük, kezünkbe vettük a kereket s egész erővel menekültünk a kikötő felé. Mellettünk ült és búsult egy törzsökön Dőry János képviselő. Kezére támasztott fejjel mélázott s egy szót se szólt.

– Nem búsultam én, csak azon tünődtem, hogy a mióta birtokom elúszott, mire lennék még én jó ezen a világon?

– Ki. Nem való vagyok már semmire másra a világon, csak épen képviselőnek való!

1874-ik év végén hoztuk meg az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondtuk, hogy nem lehet képviselő a biró. Ezt már régen kimondtuk. Nem lehet képviselő az, a ki választott vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet képviselő, a ki bérlője az államnak vagy vállalkozik az állam részére. Kimondtunk sok bölcs dolgot.

Azután inditványozták, ne lehessen képviselő az ügyvéd, se az egyetemi és gimnáziumi tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona, se a községi hivatalnok.

Kerkapoly Károly volt pénzügyminiszter a tulzás kézzelfoghatóvá tételére azt inditványozta pajkosságból a pártértekezleten:

– Ne teketóriázzunk, mondjuk ki egyenesen, ne lehessen képviselő olyan ember, a ki tisztességes munkával meg tud élni a nélkül is!

… Veress Sándor hires honvédbujdosó és legjobb utazási irónk bujdosása kezdetén hamarosan Várnára jutott s mire oda jutott is, már pénztelen, kenyértelen és ruhátlan volt. Elment egy török basához munkát, kenyeret és tanácsot keresni. -278-

– Tanultam theológiát, filozófiát, fizikát, hisztóriát, latin nyelvet, görög nyelvet, zsidó nyelvet.

– Akkor hát nem élhetsz meg, fiam, mert ez mind szamárság. Hát szabó-mesterséget nem tanultál?

Ostoba török basája! Igy beszélt a mi kollégiumainkról. Még azt is hozzátette:

– Nem való vagy te fiam semmire, ha egyebet nem tudsz. Hanem hát eredj el a kádihoz, kérdezd meg tőle, miféle mesterember van itt Várnán legkevesebb.

Veress Sándor tehát beállott szabólegénynek. S a mit egy hónapig tanult, annak több hasznát vette a Fekete-tenger partján, mint a mit Debreczenben tizenkét esztendeig tanult.

Az én kedves barátomnak, Baksay Sándornak két -279- jó, derék magyar embere nem tudhatta 1845-ben, hogy ő mire lenne jó. Ők nem beszélhettek akkor még azzal az ostoba várnai basával. Salamon Ferencz, mikor ezt elmondtam előtte, igy felelt:

– Magam is igy voltam 1849 végén és 1850-ben. A sors szerzett nekem életpályát, nem én magam.

A LOVASI HEGYEN.

(A Balaton tájképi szépségei. – A Lesencze völgye a balaton-györöki fordulóról. – A Bácsi hegy hágójáról. – Az akarattyai szilfa mellől. – Lovas falu. – A Mike-palota. – Hol siratta eltünt lovagját Szegedy Róza. – Mórocza Kálmán és élete története. – Tökéletes biró. – Vitám Szilágyi Dezsővel miatta. – A Balaton szépsége az ő hajlékából. – Itt irtam sok munkámat.)

Sok ragyogó tájszépsége van a Balaton környékének. Magam se vizsgáltam meg valamennyit. Az ábrándos, tündéri és csodálatos gyönyörüségek képeit magam se szemléltem végig. Fiatal sziv, rajongó lélek és egész élet kellene ahhoz. Mindez most már elszállt tőlem.

De voltam Badacsony tetején, Tihanynak Csúcshegye ormán s Balaton-Szemes fövenyes partjának legmagasabb dombján, a honnan ellátni az egész Balaton fölött Veszprémen, Somogyon és Zalán keresztül a kenesei partoktól a fenéki partig. Mindent látni erről a három pontról. De óriássá terebélyesül a tájék s ködössé és mérhetetlenné válnak szépségei. Megterheli s lankadttá teszi a lelket. A gyönyörüség is csak mértékkel nyujt tökéletes élvezetet. Nagy festőművész se tudná, mit csináljon e három ponttal.

A tájképi szépségek ott tökéletesebbek s a művészeti -281- remek alkotás minden gyönyörüségét lelkünkben ott keltik életre, a hol jól belátható szükebb körre szoritkoznak, a hol az egész tájkép összes változatainak együttes hatása nem nyomja el a részletek szépségeit s a kiváló részletek feltünő arányai se zavarják az általános hatást.

Csodálatos tájképi szépség például a Lesencze völgye, különösen két állópontról. Az egyik pont ott van, a hol a Keszthelyről napkelet felé vezető út Balaton-Györök mellett derékszögben egyenesen északra fordul. Itt meg kell állani minden ép szemü és ép lelkü emberi lénynek. 1854-ben láttam először ezt a képet. Agyam szédült az első pillanatban, ugy elragadt a vidék művészi bája és fensége. Hátam mögött a Sárkány-erdő a szent-mihály-hegyi remete kápolnájától föl Sümegig, de ezt e látópontról nem látom. Hanem előttem a szigligeti mély öböl romokban andalgó egykor hires várával; szemközt bezárja a látás határát a méltóságos Badacsony hegye, attól mindig észak felé s mindenütt a látás határán a gulácsi és káptalan-tóti csúcsok és Csobáncz várának hatalmas tömegü bércze, a mint dicső hagyományainak ragyogó fényéből felénk világol. A háttérben, a Lesencze-völgy északi végén szintén bezárul a kép. Dobos rengetegére alig pillanthatunk, szemünk, lelkünk, minden érzésünk megakad Szent György hegyén, mely ott nyujtózik a látás határán, mint óriássá nőtt him oroszlán s mögötte Haláp őskori tűzhányója szépen, simán, módosan, mint nőstény oroszlán, a ki bozontos himjét hallgatag nézi s közeléből -282- nem távozik. E határok közt középen a völgy folyóival, ereivel, patakjaival, csatornáival s ragyogó jegenyefasoraival – szántók, mezők, hatalmas pázsitok, malmok, tanyák s a legelőkön nyüzsgő gulyák és juhnyájak. A tornyok és falvak s hajlék-diszitette szőlők a hegyek oldalán és lábain mindenütt a látás határain, a ragyogó kép szélein.

E táj lerajzolását se merném tanácsolni a világ legnagyobb festőművészének se. Ligethy se kisérlette meg, a Balaton legnagyobb s igazán remek festője. Mészöly se, a ki egyébként is csak apró balatoni részleteket örökitett meg ecsetével. Ujabb tehetséges ifjabb festőink közt többen megkisérlették, de észrevehető hatás nélkül. E látópontról 1875-ben erdélyi hires barátaimnak nem mutathattam meg a vidéket. Nem arra vezetett utunk. De hazavezető utunkban figyelmeztettem rá őket. Igaz, hogy távolról, a fonyódi Balaton magasáról. Csak elmosódó, ködös kereteit láthatták.

Van másik látópont is, a honnan szintén művészi ábránd szüleményének, igazi tündérképnek látjuk Lesencze völgyét. A hol Köves Kálláról Tapolczára vezető utunkban elérjük Csobáncz vára mögött a Bácsi-hegy hágóját: ott ez a pont. A szigligeti öböl, Szigliget vára, az öreg Badacsony, a gulácsi és tóti csúcsok itt oldalt feküsznek balfelől, Csobáncz és Haláp szintén oldalt, de jobbfelől, hanem Szent György hegye előttünk fekszik s büszkén és nyugodtan néz ránk viruló szőlő-vágóival s kopasz homlokával. Badacsony és -283- Somlyó mellett a harmadik egyenlő rangu tűzhányó alkotás, melyet nem fáraók, nem zsarnok urak épitettek hitvány hivalkodásból, hanem játszi kedvükből az ősvilág istenei.

A völgy nyugoti oldala szemünk előtt sötétedik a Balatontól Sümegig, déltől északnak egyenesen. Erdős hegység, a komor Bakonynak a Balatonba nyuló egyik erős karja. A Bakony nem is érinti másutt a Balatont közvetlenül. Két magasabb csúcsáról Rezi vára és Tátika vára szórja felénk halaványodó fényét, de ragyogó költészetét s gazdag hagyományait is.

Van még ilyen csodás szépségü látópont több is. Azt hiszem, Hegyeskő teteje is ilyen ott, Henye és Monoszló körül. Nem másztam meg, minden utamon kivül esett, ma már se időm, se elég erőm hozzá. De ismerem Balaton-Füred határain a Szálkahegyet és Tamáshegyet. Kissé más-más tájékot nyujt mindegyik, de mindegyiknek ormáról be lehet látni Tihanynak minden titkát, egész belsejét, hegyeit, völgyeit, tavait, dülőit, régi várát, ujabb szentegyházát, pusztuló romjait. Alattunk fekszik a hatalmas félsziget azzal a két nagy öböllel, mely bejáratát Aszófőnél jobbról-balról összeszoritja. A falvak tornyai egymást érik közelben és távolban látásunk határain. Messze-messze Somogy partjain kékellenek Boglár és Fonyód dombjai. Ma virágzó fürdőtelepek. A mikor erdélyi barátaimmal ott jártam, csak apró falvak, inkább csak népes puszták.

Ilyen látópont az akarattyai nagy szilfa mellől; – ilyen az alsó-örsi kálvinista paplak napnyugatra néző -284- ablakából. Nagy szépségekkel teljes óriási tájékot tár fel előttünk mind a kettő. De ugy e kettőről, mint a többiről remek képet festő nem alkothat. Szertelen keretben számlálhatlan részletet kellene alakitania. A fényt és árnyékot lehetetlen volna jól beosztania A távolságok és mélységek köde boritana be a képen mindent.

Ligethynek tökéletes érzéke volt ehhez s azért remek képein csak egyes kiváló részletek nyertek művészi alakot. Száz külön képet kellett volna festenie vagy sokkal többet, hogy a Balaton partjának szépségeit, megközelitőleg vásznon örökitse meg. Egyszer régen megmutattam neki Veszprém völgyét az Angyal vendéglőtől a Zsidócsárda és Sashegy felé; – szük kis völgy, szerény patak, a Séd folydogál rajta. De sziklái, ormai, fokai, kanyarulatai, épületei, fái, omladékai oly tüneményesek még kisméretük daczára is, hogy papirjaira ötven vázlatot vett föl, hogy a történelmileg hires völgyet megörökitse. Pedig hát mi ez a nagy Balaton partjaihoz? Szunyog a keselyü mellett.

Hanem hát van mégis látópont, mely várja művészét s melyről meg lehet alkotni a világ legszebb tájképét. Ez a lovasi hegy s ezen is az én legkedvesebb és legrégibb barátomnak, Mórocza Kálmánnak szőlőhegyi kisded hajléka. A mint a hajlék ajtaján kilépünk: ott az a látópont.

Lovas kicsiny falu, szük völgy torkolatán, alig ötven-hatvan házból álló, alig látszik ki kerti fái közül Még temploma is kicsiny. Alig nagyobb jókora fali -285- szekrénynél, a tornya is olyan, mint hajdani legényes pipafödél, de régi az a templom. Azt mondja a hagyomány, az elmult viharos századokban sokat viaskodtak a kis templomon katholikusok és kálvinisták. Kétszer is volt egyik felekezeté is, másiké is. A falu is régi, már Árpád-kori, már Szent István-kori irások emlegetik. Erős jó magyar népe.

E kis falu mögött fekszik a lovasi hegy. Mögötte is, fölötte is, Alsó-Örstől nyugotra, Felső-Örstől délre. Nem is magas a hegy, tetejét és oldalait szőlők boritják, nyugati meredek oldalát a völgy fölött erdő, sürü csalit, rókáknak fészke s erdei vad madaraké.

A lovasi hegy észak felé magas fensik s határos a felső-örsi Mike-palotával. Kerek hegyfok ez a száz forrás völgye fölött, nincs is rajta egyéb, csak egy avult keresztfa, jámbor jó lelkek állitották oda bizonyságképen arról, hogy annak a hegyfoknak, kerek kődombnak története van. Van is. Hatalmas ur volt ott hét nyolczszáz év előtt Mike ur, a Batthyány-nemzetség őse. Ennek állt ott palotája. A palotának csak foszladozó alapfalait találhatni már meg. Gyermekkoromban még némi faltöredékei fennállottak. Nyájőrzők, képzelődő kincsásók, szőlőhegyi hajléképitők azóta már földúlták a falakat. Valószinüleg Mike ur épittette a felső-örsi régi templomot IV. Béla királyunk alatt a tatárjárás után. Az épitőművész valószinüleg ugyanaz, a ki a budavári helyőrségi templomot is épitette IV. Béla alatt. A két templom ugyanazon műterv szerint épült. A budavári a király költségén s -286- ez a templom jóval nagyobb; a felső-örsi Mike ur költségén. Csakhogy Mike urnak több pénze volt, mint a királynak, az ő temploma sokkal szebb és értékesebb műremek, mint a királyé. Az is lehet, hogy a sok udvari léhütő kezén kallódott el a király pénze. Ősi szokás.

Mike-palota dombjáról már látni arra a helyre, a hol száztiz év előtt Szegedy Róza üldögélt, búsult és könyezett. Siratta lovagját, a ki tőle elbujdosott, idegen országokba szállt s véres csaták mezején játszott életével és az imádott hajadon szivével.

Édes emlékü öreg urambátyám volt Mórocza Dániel. Felső-örsi birtokos s élete utolsó szakában ottani lakos. Negyven év óta aluszsza örök álmát. Ő mutatta nekem először Szegedy Róza búsuló helyét. Egykor vármegyém táblabirája s becsületbeli tiszti vicefiskusa. Egy napon és egy órában kapta ezt a tisztséget Kocsi Sebestyén Gáborral 1823-ban. Pedig zalavármegyei nemes volt, Csányi László vértanunknak kortársa és jó barátja, Deák Ferencz rendületlen hive s buzgó harczosa, a mikor a föld alatti és föld feletti álnok erők és hatalmak a haza bölcsét le akarták szoritani a közélet mezejéről. Mórocza Dániel kutatta ki először a Mike-palotának, a felső-örsi prépostságnak s a gyönyörü templomnak történetét.

Az ő hajléka volt az, a mely ott fekszik a lovasi hegy látópontján. Most fiáé, Mórocza Kálmáné, a kivel együtt jártuk a pápai kollégiumot, együtt jogászkodtunk, együtt patvaristáskodtunk Veszprémben, együtt -287- akartunk belekeveredni az Almássy-féle összeesküvésbe, egy időben viseltük a vármegye tisztét, ő a magáéban, én az enyémben.

Együtt léptünk a birói pályára is. Ő megmaradt rajta, engem a törvényhozás s az irói művészet csalfa ösztöne csakhamar elcsábitott róla. Jó biró volt. Jobb birája nem is volt, nem is lesz az országnak és semmiféle országnak. Olyan biró volt járásában, a milyent én tartok tökéletes birónak. Le is apadt pöreinek száma hat-hétszázról esztendőnkint hetven-nyolczvanra. Igaz ember, hamis ember egyaránt tudta előre, mi lesz az itélet, hát nem pörösködtek előtte hiába, csak a mikor az ostoba törvények miatt kikerülhetetlen volt.

Erős vitám volt e miatt egykor Szilágyi Dezsővel, az igazságügyek miniszterével. Sokszor véleményt kért tőlem tervei és intézkedései felől hol előre, hol utólag. Egyszer előhozta, hogy a kimutatásokból azt látja, Mórocza Kálmánnak nincs semmi dolga, alig van előtte száz peres ügy, a veszprémi járásban pedig sok ezer van, áthelyezi hát azt a birót, ha belenyugszik, Veszprémbe. Azt kérdem tőle:

– Egyik se, hanem ha olyan jó biró, a milyennek mondod, dolgozzék a nagy járásban.

A mikor az én barátom elfoglalta birói állását ezelőtt 36 évvel: három ügyvéd volt járásában, harmincz -288- uzsorás és száz meg száz furfangos üzérkedő. Járása nagy, falva sok, az ország első balatoni fürdőtelepe, százezer apró szőlőbirtokrészlet köröskörül s néhány év mulva minden ügyvéd elköltözött onnan, minden uzsorás elment világgá s minden furfangos üzérkedő nekiment a Balatonnak vagy a Bakonynak. Rend, béke és nyugalom lett az emberek között.

Ilyen biró volt. Régen curiai biró lehetett volna. De elve volt: nem kérni senkitől semmit. Elve volt: csak az érdem ad jogot az előmenetelre, nem a tisztségben eltöltött idő s ha a kormányzók nem veszik észre vagy nem becsülik meg az érdemet: az az ő hitványságuk. Ő akkor se kér.

Ősi vármegyénk régi embere maradt, a mikor már királyi táblabirónak csufolta is korszaka. Utóbb elbetegesedett, nyugalomba vonult. De nyugdijának elintézése késett. Közbejött a birói fizetések fölemelése. De ő hathatósan megsürgette az ügy elintézését, azt adván okul, hogy a fölemelt fizetés után ugy se fogadhatna el nyugdijat, mivelhogy ő a fölemelt fizetés mellett már birói tisztet viselni nem akar. – Öreg bajtárs, téged se tart bölcsnek ma már minden ember.

Kocsit, lovat tartott. Ugy illik magyar urhoz, ha nem gazdag is, ha biró is. Ott van szőleje, hajléka, öröklött ősi tanyája a lovasi hegyen, el nem hagyná a világért se. Szereti szőlejét és nemes borait s szives barátsággal látja el látogatóit. A közdolgok közül csak egyháza ügyeit intézi még nagy buzgósággal.

Mit érnek, mit nem érnek irodalmi dolgaim: e -289- fölött nem töröm fejem, határoz e fölött nemzedékem. De ha érnek valamit, följegyzem, hogy ezek egy részét a lovasi hegyen alkottam meg. Legbecsesebb munkámnak »A nagy per« czimü könyvemet tartom, – ennek harmadik kötete egészen ott készült.

Munkám közben pihenőül, erőgyüjtésül, le nem irható gyönyörüségül, elnéztem a tájat. Egykor volt kedvem a rajzolgatáshoz. Bohó ifju mindent megkisérel. Sokszor jutott eszembe: ezért a tájért érdemes volna még egyszer mozgásba hozni a rajzoló-szereket s talán az ecsetet is. Késő gondolat.

A lovasi hegyet jobbról mély völgy határolja. A felső-örsi malomvölgy patakja s a lovasi Királykut patakja egyesülve csatangol a völgy fenekén, gyönyörü kertek, árnyas szilvások között a faluig. Az a Királykut alacsony sziklából kibuzogó forrásviz. A hagyomány szerint fárasztó vadászat után ott pihent gyakran első királyunk, a kit Szent István néven ismer a történet. Ha ez igaz: bizonyára ott ütötte föl sátorát a Mórocza-hajlék közelében. Királynak való ez a hely volt.

A patak elhagyja a falut és siet a Balaton felé. Utközben malmokat hajt. Azokat a régi patakmalmokat, a melyeket árnyas fák, virágos mezők, zöld legelők, sok szinben játszó, apróra hasitott szántók vesznek körül. A táj határát balról elzárja az alsó-örsi Somlyó hegye s maga a falu fehér egyházával s lakóházaival. Lent a parton a fürdőtelep nyaralói és tornyos hajlékai. Előttünk a Balaton, de tulsó partja messze, alig láthatni ködbe vesző vonalát. Itt legszélesebb -290- a viz. Jobbról, napnyugatról Tihany félszigete a határ. A látópont magas, alattunk fekszik az egész világ a közelben is tiz faluval, száz uri nyaralóval s ezer szőlőhegyi fehér hajlékkal. Mind vár, mind hí, mind mosolygó arczczal ajánlja barátságát. S népe is olyan a tájnak, mint maga. Szives, vidám és magyar.

Jól elmult harminczkét éve, mikor erdélyi barátaimmal arra jártam. A mint a vasut elhagyja a szántódi révet, attól kezdve jó szem megláthatja a lovasi hegy szives hajlékának fehér homlokát. Barátaim figyelmét oda irányitottam. Gyulai Pál kifigurázott vele. Ügyel is ő minden szőlőhegyi nyájas viskóra. Ők bizonyára elfeledték ezt már, én el nem feledhetem.

A VÉN KOLDUS TITKAI.

(A keszthelyi vén koldus. – Eredete, nevelődése. – Szerelmes Csúzy Máriába. – A leány hűtlen lesz, nagy urhoz megy feleségül. – Kalandos hirek róla. – A rezneki kastélyba megy lakni. – Régi imádója orvul meggyilkolja.)

A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet Keszthelyen 1854-ben.

Valami husz esztendővel ezelőtt, 1834 körül, egy vén koldus vetődött Keszthelyre. A Balatonra vezető utczának sarkán volt egy egyszerü, szegletes, kis ablaku, festett kapuju, de tiszta kisvárosi ház. Falusi háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő volt elültetve. A vén koldus e kőre letelepedett; minden nap délután, de ünnepnapokon délelőtt is e kövön üldögélt.

E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta negyvenhat év mult el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem rá. De már az utczára is alig ismertem. A város is változik, az ember is feled s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.

Nagyon öreg ember volt a koldus. Néhány szál ősz -292- haj lengett a homlokán. Két szeme beesett, az arcza redők sürü fátyolával volt befödve. Csontos, reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, a hol üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fujt a szél, mint másutt. Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, a mikor a déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő kihült vérét.

Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, ugy látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása, kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annakelőtte, micsoda multja volt, hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta. Magábazárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki. Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta; ha nem kapott semmit, azzal is beérte.

Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára támaszkodva odabotorkált a fürdő hidjára, megállt a hidon, neki támaszkodott a korlátfának s szemeit órákon át a viz egyetlen pontjára szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:

A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreg legény volt már, ennek is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra felébredt s felelt neki.

De többet ezután nem is szólt. Fogta botját s tovább vánszorgott. Ment az utcza sarkára, a kerékvető sarokkőre, kolduló helyére.

Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zalavármegyében éltek ugyan Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött rendelkeztek. Mária nevü nő ezek között alig volt; – de ha lett volna is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?

Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevü asszony, csodálatos szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték és herczegek udvaroltak neki. De már hosszu emberélet mult el azóta, hogy megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, a ki őt ismerhette. Ez csak nem lehetett az, a kiről az öreg koldus emlékezett.

A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött, haláluk fölött.

Az öreg koldus apja még a mult század végén gazdatisztje volt gróf Festetich Györgynek, a Georgikon hires alapitójának. Megyeri vagy Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.

Fiának jó nevelést adott. Maga a földesur, hires emberbarát és műveltségterjesztő, a ki atyai szemekkel -294- nézte a környezetében felbukkanó tehetségeket, nagylelküen gondoskodott az eleven eszü fiu neveléséről.

Az ifju elvégezte a jogot és körülbelül husz esztendős lehetett vagy talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép, fiatal leánynyal, a ki szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak abban a sarokházban, a mely előtt később a vén koldus tanyát ütött.

Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban állottak-e a zalamegyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.

A leánynak is tetszett az ifju. A kis házikó lugasában sok édes órát töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában volt az ifju. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörü gyermeket. Mennyire irigykedett a vizre, a mely körülölelgette tagjait és a fűre, a mely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.

Az ifju és a hajadon – a mint az már meg szokott történni – örök hűséget esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány – a mint az már szintén meg szokott történni – elfeledte a hűségesküt.

Az ifju még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog szerelmes pár, azután nem kapott többé az ifju a leánytól egy sort sem.

Jó házasságot kötött. A ki elvette, nem volt már fiatal ember, de jómódu, tekintélyes és egészséges. -295- Talán nem szivesen ment hozzá, talán sirt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszeritsék: talán csak leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment és ezzel tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, a melyiket nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszu élet volt. Mikor én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilenczvenhez, mint a nyolczvanhoz.

Az ifju el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett, maga ellen nem sikerült a kisérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett boszuvágya. Szenvedései a legrettentőbb boszu tervét érlelték meg benne.

Közben multak az évek, az ifju boszuvágya nem csillapodott, de nem találkozhatott Máriával.

Férje, Lázár, udvari tanácsos, méltóságos ur és az udvari kanczellária referendáriusa volt, a ki Bécsbe vitte a fiatal asszonyt és uri pompával vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyuri mód ölén, előkelő tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény juristagyereket az urnő.

Nagyon szép volt és meghóditotta volna magát Napoleont is. Effélét beszéltek is róla. Legnagyobb hóditása az volt, mikor Batthyány Lajos herczeget is besorozta tisztelői közé. A herczeg magas műveltségü és kiváló izlésü uriember volt. És állandó látogatója lett a szép asszonynak. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog volna -296- firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymásután maradoztak el és helyet csináltak a herczegnek. Az is bizonyos, hogy a herczeg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit. Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője is meglátogatta néhányszor a herczeg társaságában Lázárék házát.

Lázár referendárius a mult korábbi század végének valamelyik esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A pazar háztartás és az asszonyi fényüzés tönkretették. Halála után minden vagyona birói zár alá vétetett, a mi abban az időben körülbelül annyit jelentett, mint manapság a csőd. Ugy látszik, a herczeg talált rá módot, hogy a fiatal özvegy ezentul se nélkülözze megszokott kényelmét.

Néhány évvel később azonban meghalt a herczeg és 1806-ban nagyon is érezte az özvegy az elhagyatottságot, a melyben barátja halála után maradt.

Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herczeg, a ki akkor 25 esztendős volt, ugy vélte, hogy édes apja emléke iránt tartozást ró le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi járadékot rendelt neki s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, a melyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanitottak a napoleoni háboruk.

Az asszony ezt elfogadta. A zalamegyei Reznekre vonult vissza. Ez a falucska Alsó-Lendva környékén fekszik és abban az időben Bernáth udvari ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, -297- csinos gazdaságot folytatott s oda bécsi cselédségének egy részét is magával vitte.

Az ifju akkor már idősebb férfivá lett és sem szülei, sem rokonai, sem jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan helyeken, a hol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait félbenhagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a boszuvágy tartotta benne az életet.

Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre s koldusruhában kikémlelte az urnő lakását s házi viszonyait.

Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért, Lázárné még fönt virrasztott a szobájában és pasziánsz-játékkal ölte az időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta a mult és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.

Az asszony épen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó koczogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő két szem minden idegét megrázta.

– Én vagyok, – mondotta a kelletlen vendég. – -298- Én vagyok. Pokollá tetted az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha többé meg ne szegjed: meghalsz!

Karabélyt rántott elő és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt. A golyó a szivig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait. De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság semmit se vett észre és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.

A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána. Hiába!

Egyszer hire kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhir volt.

Mindenféle gyanusitás kerekedett. Még a fiatal herczeget sem kimélte meg az éretlen szóbeszéd.

Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal juristára meg épen senki sem emlékezett már.

A vén koldus kibékült istenével. Nem kinozta tovább már szivét sem a szerelem, sem a boszu. Hiszen régen porrá vált már a hütlen asszony. De azt a házat, a hol Máriát megismerte, azt a helyet, a hol fürödni -299- szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt s a sir szélére jutott.

Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik változatát az »A Nazarénusok« czimü müvemben »A tüzes barát« szakasz folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát személyével is összekötötték.

FELSŐ-EÖRS LIGETEIBEN.

(Szegedy János felső-eörsi prépost. – Nem akarja Szegedy Róza házasságát Kisfaludy Sándorral. – Az árva lányt elviszi magához Felső-Eörsre. – A lány merengései. – A Mike-palota omladékain.)

A Mike-palota se az már, a mi negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle. Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt. Gyikok, kigyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelid, tüzes szemük ott villogott. De a cserjék már megkezdték hóditásukat. Bangita, szömörcze, fagyal, kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát, fülfűt, a mindenféle kövi rózsát árnyékkal kezdték boritani. Vadrózsa gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és biboros ragyogását.

Ma már nem ugy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat, felturták az épület alapjait, gödröket és buczkákat ástak-hánytak a vár régi udvarán s a természet is elboritotta erdőfátyolával az egész Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az uj nemzedék nem is tudja már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának -301- kis helye maradt kopaszon. Feszületet állitott oda a buzgóság. Mintha temető lett volna itt valamikor. De rég eltüntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege.

De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár s miről volt nevezetes?

Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év óta? Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.

Imádóját elvesztette a szűz. A délczeg testőr elment a csaták mezejére. Hirt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki. Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon sziv isteni haragja s a költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi bánat utána!

A mi boldog emlékü Nagy Ivánunk, a mikor az ország nemeseinek családi leszármazásait megirta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, a ki ezelőtt közel kétszáz évvel született. S megemliti, hogy ennek legifjabb fiát Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.

Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett, mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy -302- befolyása volt. Talán Kisfaludy, a délczeg testőr, e pap nélkül sohase lett volna költővé.

Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácznak, Róza édesapjának. Róza a család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsesége. A pap sehogyse akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden bölcseségével tiltotta a fiatalok barátságát.

A mikor Róza még kis leány volt, futkározó gyerek volt: akkor lett Szegedy János felső-eörsi préposttá. Árpád-kori prépostság a felső-eörsi. A prépost a Batthyány herczegek udvari gyóntatója. A herczegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy-nemzetség akkor is hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.

A prépost jó pap s bőkezü derék magyar nemes ur volt. Gyönyörü, tágas, kényelmes urilakot épitett Felső-Eörsön, mely ma is prépostlakás. Itt lakott s itt is halt meg s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze esett, de azért az atyafilátogatást szorgalmasan gyakorolta s Róza növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s nemes lelki bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy Sándor legyen a férje.

Ember tervez, isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s a mikor ennek hirére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett szivetört leánykát talált, kinek arczán hervadozóban voltak a rózsák, égszinkék szemeiből könyü harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De nem panaszkodott. Keserü szó -303- nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két szerető sziv elszakadt egymástól, de a leány szive halálos beteg lett tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé, de azért az ő Rózája, az ő angyal huga mégse lett másé. Szivét nem adta oda lépcsőül a család emelkedésére.

Leányszerelem elmulik, beteg sziv meggyógyul, idő és távollét mindent megorvosol. Igy gondolkodott a bölcs pap.

Oh, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs igazad. Az ő szive, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van fölszentelve, istenek vigyáznak arra.

Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap Szegedy Rózának:

– Édes, jó leányom, én aranyos szentem, jőjj el hozzám, keress vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett, Felső-Eörs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szivednek nyugalmát.

A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öcscsének családi boldogsága, magasrangu ifjak forró udvarlása mind nem tudták szivének nyugalmát visszaadni. Csak Felső-Eörs ligeteiben volt pihenése.

Ablaka az ősrégi gyönyörü templom ajtajára nézett. Keskeny utcza választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a lakodalmas népet, az -304- esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús, fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a a házasulók boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tünt el? Eltünt-e örökre vagy még visszatér valaha?

Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben malom. Örökös zúgása, mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis jól esett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén kopasz szikla. Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra. Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt, örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és alkonyodó.

– Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan, oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, a kiben bizhatnám, a kivel szivemnek névtelen érzéseit közölhetném!

Gyakran fölkereste inasa kiséretében a Mike-palotát. Képzelete, ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.

Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy oldalán. A Mike-palota körül is. A ficzánkoló kedves gödölyék odamentek hozzá s ott ugrándoztak körülötte. A hideg -305- szemü anyakecske mereven nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelid volt hozzá minden s az ő lelke oly borús.

Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze, tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a végtelenbe, el az enyészetbe, el a délczeg testőr forró keblére!

Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonkint oly édes az ábránd. Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltünt boldogságnak emléke is mély fájdalom.

Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de még mindig daliás termet. Mellette az urnő, nagy szépség nyomai komoly arczán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szive most még alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Oh, mily boldog az a sziv, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!

Hát a várur örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán, török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szivének hőse, az ő boldogtalan szerelmének örökre eltünt vőlegénye. De amaz még hazajön. Erősen, büszkén, délczegen. Sebhely az arczán, -306- de alig-alig látszik. Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát s boldogan töltik napjaikat, éveiket, gömbölyü arczu, vidám gyermek sereg körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság mindenütt, csak ő az, a ki elvesztette boldogságát.

Van egy komornája. Bécsi származásu, mivelt nemes leányka. Még 1792-ben került hozzá, a mikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de a mikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kisérni szokta bolyongásai közt a ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti urnőjét. Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez. Rejtett szavakban ezzel közli szive minden titkát s ez minden szóra megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette maradt férjhez meneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.

Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni s ha rokonsziv is együtt érzi azt.

Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad a Malomvölgygyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik Királykútnak.

Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szünjék fájdalmad, enyhüljön bánatod. Megtér majd deli vőlegényed s keserü fájdalmaidért méltó jutalmat nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben, halálban.

AZ ÉN TAVALYI KARÁCSONYOM.

(Elvesztettem életem társát. – Jobb asszony még soha nem volt. – Gazdaságom ő vezette. – Halálos betegségbe esik. – Kedves testvér ápolja a Lorántffy Zsuzsánna-egyletből. – Sóhajtása édesanyjához, imája az Üdvözitőhöz. – Boldogságos halála.)

Az 1905-ik évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el életem társát, édes jó feleségemet.

Magándolog. Közdolgaimról sokat irtam, magándolgomról soha. Most arról irok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szivek érző idegét mégis mozgásba hozza.

Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifju lánykát. Fiatal volt, üde és jókedvü. Egészséges, piros, szerény és nemes. Ugy éreztem, a gondviselés összeszánt bennünket.

Almádinak akkor még nem Balaton-Almádi volt a neve, hanem csak Almádi. Nem is volt országos hirü fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani 75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi iparosok birták a szőlőket egyszerü kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni fürödni. A módosabbak -308- kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.

Szegények voltunk: igy mondaná a közbeszéd. Ő rá is kis örökség nézett, de élt jó apja s éltek testvérei. Osztozásról szó sem lehetett. Én rám se nézett nagy örökség s nekem is éltek szülőim és testvéreim. De nem is osztozkodtam volna velük. Hiszen én már tisztviselő voltam a vármegyénél. Micsoda szégyen lett volna a szülői vagyon vagy segitség után ásitoznom.

Hatvan forint volt havi fizetésem. Lassankint fölemelkedett hetvenöt forintra. Kis fizetés, nagy fizetés: e fölött nem tünődtünk. Nekünk elég volt. Ebből éltünk, adósságot nem csináltunk.

Harminczhét esztendeig éltünk boldog egyetértésben és egészségben. Szerezgettünk is.

Kisfaludy Sándor, a nagy költő, azt irja egyik töredékes végrendeletében Szegedy Rózáról:

– Csekély szerzeményeimet iparkodásom mellett leginkább az ő hiv szeretetének, segedelmének, maga megvonásának és okos gazdasszonyságának köszönhetem!

Ilyen volt az én szerény feleségem is. Jobb asszony és jobb gazdasszony nem volt a földön. Egyébként nem akarom ama dicső emlékü nőhöz hasonlitani.

Harminczhét évi boldog házasság után jobb mellében az ugynevezett rák-betegség támadt. -309-

Iszonyu betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány. Bizunk, remélünk a jövőben, de eddig még nem ismeri.

Szegény szenvedő jó asszony! Talán későn szánta el magát a műtétre. A Vörös Kereszt-kórházban kezelték és ápolták. Tudós orvosok, szives ápolók. Némi könnyebbülés, talán némi halasztás volt az eredmény, semmi gyógyulás.

Szilárd volt akarata, nagy életereje, meg nem törhető gondossága. Az 1904-ik évet még gazdaságunk s háztartásunk vezetésével töltötte.

Utóbb ágynak esett. Kórházba nem ment, engem elhagyni nem akart, a házvezetés gondjaitól utolsó leheletig meg akart kimélni. Még idegen ápolót se akart a házba ereszteni.

Megépitette sirboltját a veszprémi temetőben. Még ezt se akarta velem tudatni. Nem akart vele fájdalmat okozni. Mikor még tehette, megjelölte a sirbolt helyét s alkalmas épitőmesterekkel, kőfaragókkal elkészittette örökös nyugvó helyét. Hogy nekem ne legyen erre is gondom és költségem, ha majdan oda költözik. Csak halála napján tudtam meg.

Az utolsó két hónapig magam ápoltam. Ágyunk egymás mellett. Nappal a munka, éjjel az ápolás gondja. De én szives nyugodtsággal viseltem ezt a gondot.

Végre talán észrevette bágyadtságomat, rendes ápolót kért s engem más szobába rendelt. Szomoru jelenet volt, a mikor arra kért, bocsássak meg neki, a miért -310- egész életünkön át gyakori betegségével nekem annyi bánatot okozott.

A Lorántffy Zsuzsánna-egylet adott ápolónőt. Róza testvért adta, a kinek a hivatalos neve »kedves testvér«. Piros pozsgás, mosolygó arczu fiatal hajadon. Isten áldása volt ő rajtunk. Szegény haldokló nőm határtalanul megszerette. Nehéz tisztét ez a kedves testvér fáradhatatlan buzgósággal, szives készséggel teljesitette. Állandó segitségére voltak rokonnők s leánykori barátnők s idegenek is, de az ápolást csak akkor engedte át másnak, a mikor lerogyott a kimerültség miatt.

Megkisérlettük a Röntgen-sugarakat. Tudós férfiak ajánlották, jó lesz megkisérteni. Megszereztem a gépeket, odaállitottuk az ágy mellé. A kisérteties fény engem is megijesztett. De ez se használt. Csak ujabb rettenetes fájdalmakat okozott. Talán el is késtünk, talán ugy se tud használni.

Esténkint elbucsuzott orvosától, nem hitte, hogy megéri a reggelt. Megköszönte fáradozásait s megkérte, bocsásson meg, hogy ennyi gondot okozott neki.

Volt egy kedves rokona, asszonyöcscse; – magához kérette, minden fölösleges ruhanemüjét vele eladatta, pénzbeli végső rendelkezéseit maga teljesitette. Uj csipkés, fekete selyemruhát félretétetett.

Az ápoló kedves testvérnek meghagyta, hogy temetésén ott legyen, koporsóját Veszprémbe kisérje s két szemével nézze, a mikor őt a sirbolt mélyében elhelyezik s a sirbolt fedő kövét ismét helyreteszik.

Az utolsó éjszaka szentirásbeli jelenet volt. Sohase tudtam elmondani senkinek: mellem elszorult, hangom elfuladt, ha el akartam mondani. Egy év mulva most már le tudom irni.

Egy óra tájon, mintha fény vette volna körül arczát. Az ég felé nézett s e szavakat mondá:

De a nagybetegnek lelke az élet és halál révén járt már s visszarévedezett leánykori multjába s benézett az örök jövendőbe. Végtelenül szerette édesanyját.

Ki irhatná le: mi az? A haldokló bizonyára szentül hitte, hogy őt csak az anyai csók tudja meggyógyitani. Az menti meg csak kinjaitól, talán az emeli föl édesanyjához, a mennyei szentek seregébe!

– Ma született meg a kis Jézus, a mi üdvözitőnk. Ma jött el értünk, hogy megváltsa a bünös emberiséget. -312-

A haldokló arcza nyugodt lett. Mintha kissé gondolkozott volna, azután igy szólt:

– Talán én értem is eljött a mi üdvözitőnk! Kedves testvér, imádkozzunk, váltson meg engem is, vegyen magához.

A kedves testvér imára rakta össze a haldokló kezecskéit s imára kulcsolta a maga kezét is. S könyörögtek Istenhez s egyszülött fiához, Jézus Krisztushoz, hogy váltsa meg a haldoklót.

Többen voltak a szobában kettőjükön kivül. Ott volt a másik ápolónő, a szobalány, a házmester. Én a szomszéd szobában félig öltözötten. Nem birtam e jelenetet. A függő villanylámpára fátyol volt téve, ne legyen vakitó fény a szobában. Mindenki sirt, alig tudta elfojtani zokogását. Pedig nem volt szabad. De észrevette a beteg mégis.

Arczáról elmult a fájdalomnak, a szenvedéseknek, az előrehaladt életkornak minden különös jele. Lesoványodott arcza olyan lett, mint menyasszony korában, épp oly szelid, ifju, mosolygó és szende, mint harminczkilencz év előtt.

Nem mozdult többet. Nyugodtan, édesen aludt reggeli nyolcz óráig. Az édesanya csókja s a Megváltóhoz intézett imádság akkor lett foganatossá. Akkor jelentette az orvos:

De édes mosolygó menyasszonyi arcza megmaradt változatlanul. A mikor a ravatalon feküdt a koporsóban, diszes fekete, csipkés selyemruhájában, rózsák és virágok köröskörül, viaszfáklyák szomoru ragyogása a fekete falak között, oly sokan felsóhajtottak:

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

90	nyáron ís	nyáron is
113	ítt a helye	itt a helye
114	alatt vő sziklák	alatt fekvő sziklák
119	maga lyesen	maga személyesen
119	népvándoriás	népvándorlás
119	tartott me szállva	tartott megszállva
157	Alkonyat felá	Alkonyat felé
269	legszegényebbb	legszegényebb
291	negvenhat év	negyvenhat év

A BALATONI UTAZÁS VÉGE

SZEGEDY RÓZA HALÁLA.

I.

II.

A SÜMEGI KÉKFESTŐ.

I.

II.

III.

IV.

V.

A DARNAY-GYÜJTEMÉNY.

I.

II.

HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

KI ÁD TÖBBET ÉRTE?

NAGY MIKLÓSRÓL.

HAZAFELÉ.

I.

II.

A KÉT TEMETŐ.

I.

II.

A BALATON HÁTÁN.

A LOVASI HEGYEN.

A VÉN KOLDUS TITKAI.

FELSŐ-EÖRS LIGETEIBEN.

AZ ÉN TAVALYI KARÁCSONYOM.

TARTALOMJEGYZÉK.

A BALATONI UTAZÁS
VÉGE