*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65746 ***

KISBÁN MIKLÓS

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

Kisbán Miklós könyvei

A NAGYÚR, színmű

Ára 3 korona.

NAPLEGENDA.

Ára 2 korona.

Singer és Wolfner kiadása

Budapest.

KISBÁN MIKLÓS

A HALDOKLÓ OROSZLÁN

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

1914

_Minden jog fenntartva._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA




A haldokló oroszlán.

Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így
tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest
gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált
aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a
két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a
széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt
kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt,
a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a
kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig,
amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik
kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok
százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen
rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött
csak kopaszodó feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami
óriási óraingának nézte volna az ember.

Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc,
abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt
ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon,
ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két
modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen
kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva,
mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt
himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta.
Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt
szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a
fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek
kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem.
Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden,
még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a
kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi
Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött,
Keletázsia térképének.

Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a
nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes
megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte.

Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában
misszionáriusnak készült, megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és
természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a
távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur
kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze.

Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge
egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s
minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó
fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt,
amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán
haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A
Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb
utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru
szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott
le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének
tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a
Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt
távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen
bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős
hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé.

Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az
ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő
nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves
professzor hetvenedik születése napján nyugalomba vonult, mindennap itt
ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az
az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő
világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető
természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a
Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját
búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét
mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, –
éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap
mellé.

Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így
vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai
alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna,
ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is
szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca,
olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll
mellett.

Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a
tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju
puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így,
ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal,
akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint
a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva
morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda
tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie.

Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem
tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az
asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz,
tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a
filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a
biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az
egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár
falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy
amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a
biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen
annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből,
csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a
kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint
a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is
valóságos démonnak tartották némelyek.

Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva
elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma
lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy
emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap
önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött,
aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a
hit dicsőségére vágyott egykor, ahová nem tudott eljutni, hogy éppen ott
gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy
hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, –
hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is
ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is
fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat,
s meg is vezekeltette magát értük.

A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem
tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott.
Pedig bizonyosan a városon van.

Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja
bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az
ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt
másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a
szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta,
világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott,
összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára.
Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a
fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a
papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent
párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló
szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a
végén megeszik a lelkét…

A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt
van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta
Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az
agyán: talán beteg?!

És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben
gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel,
lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy
Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha
káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne
essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a
végére jár.

Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt.

A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót,
hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte.


I.

Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek
párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint
az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények
kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott.

Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott
ült, le nem feküdt, mióta a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott
rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és
sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a
kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel
időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő
ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala
egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni
nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is
emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet.

Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a
szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan
gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta,
mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette,
mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy
ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy
lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya.

A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös
hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre
nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell,
levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt.

Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt.

A tanár fölnyitotta a szemét. Lassan emelkedtek a szemhéjjak, lassan,
folytonosan. Föhaladtak a pupilla fölött, föl a kék szemgolyó felső
széle fölött is el, a fehérje előbujt fölül is, nyíltak, mind nyíltak
tágabbra, tágabbra, ijesztően tágra. És a tekintete rémült volt, mintha
valami rettentőet látna! Mereven bámult előbb, mint valamely új,
iszonyatos fölfedezés láttára, azután kétkedve megindult a két szem
körül a szobában, borzalmas csodálkozással, mintha ismeretlen és
rettenetes helyen volna. A szemgolyók rémesen forogtak. Ahogy úgy
kidülledtek a szemgödörből, magán a forgásukon látszott, mint járják
hosszant a termet. Körülhaladtak véges végig a hosszu könyvsorokon, –
mentek, mentek, – akárha kezek tapogatnák sorban a könyvek egyhén fénylő
hátát.

És a szemek vissza-visszatértek egy polchoz; mindig ugyanahhoz a
polchoz. Oda tértek vissza, ahol a saját művei álltak, az ő nagy,
halhatatlan művei, a tanulmányok, fölolvasások gyűjteményei és két
világrendítő munkája. Ott tapogatódzott a tekintete a széles
bekötéseken, mintha megdöbbentőt olvasna rajtuk, bennük, mintha új
színben, új világításban látná az ő gazdag tudományos multját.

Mindig ide, a saját lelke szülötteihez tértek vissza a tágranyilt ijedt
szemek; vérfagyasztó volt látni, a kiülő szemgolyók miként forognak.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a beteg homlokát.

– Mi baj? – kérdezte meleg, tompa hangján, – mi baj?

Az öreg a kéz érintésére mintha megnyugodott volna; behunyta ismét a
szemét és nem mozdult, akárha az az ismerős kéz kitörülte volna agyából
rettentő bántó gondolatot.

Az asszony állva maradt mellette. Először történt életében, hogy nem
értette meg a kívánságát. Vajjon mit akarhatott? Mi rémítette? Miért
nézett ezzel a borzasztó kifejezéssel a saját könyvei felé?

És hosszasan állt ott gondolatokba merülve.

Az előszobából csöngetés hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az
asszony kiment ajtót nyitni. Goszpelda tisztelendő állt a küszöbön.

– Mit kíván? – kérdezte az asszony.

– Goszpelda vagyok, a szomszédjuk, – kezdte a pap, – a szomszédjuk,
Goszpelda…

– Mit kíván? – kérdezte az asszony újra.

– A tanár urat keresem, hallottam beteg…

– Beteg. Nem fogad senkit. Különben sem igen fogad senkit.

– Igen, hallottam, hogy beteg. Éppen azért jöttem, – és ismételte, –
éppen azért jöttem.

Az asszony szemében gyanakvó fény villant.

– Nem fogadhat, rosszul van, – felelte ridegen.

De a pap folytatta:

– Tudom, hallottam. Éppen azért jöttem. Kérem, eresszen be mégis. Oh,
csak egy percre, nem fogok zavarni, hiszen én megszoktam betegekhez
járni. Nem ő miatta kérem, nem, én miattam.

– Hogy érti ezt?

– Sokszor gyűlölettel gondoltam reá, hiszen képzelheti, pap vagyok. S
talán helytelen, mértéktelen gyűlölettel. Nem szeretném, ha – Isten
mentsen, de ha… nem szeretném, hogy úgy múljon el közülünk, hogy ki ne
engeszteltem volna bár lelkileg magammal. Az én megnyugvásomért kérem,
ne tagadja meg, eresszen be egy percre, csak egy percre. – És Goszpelda
hozzátette halkan, szerénykedve:

– Mint ember kérem erre, bármint is vélekednék a papról.

Az asszony éles, száraz arca mind keményebb lett e szavak alatt.
Szemöldökei, melyek úgyis közel nőttek egymáshoz, még összébb szorultak.
Makacs ránc mélyedt közéjük.

– Sajnálom, nem lehet, – mondotta és betette az ajtót.

Szokatlanul magasan vert a szíve, olyannyira, hogy várt egy kissé,
mielőtt visszatért a betegszobába. Eleinte nem is értette, miért van
annyira felindulva. De aztán az önkéntelen eszmetársulás rejtett utain
egyes mondatok léptek az öntudatába, mondatok a nagy tanár műveiből. „Az
eszmélés kémiai föltételei“ címűnek a bevezetésében volt írva:… az
úgynevezett túlvilágtól való félelem, a vallási érzelmek ez egyetlen
alapja, a fejletlen vagy a visszafejlődött agyműködés terméke. A gyermek
és az aggastyán tehetetlenek, nemcsak kezükkel, lábukkal, nem, – ez a
tehetetlenség logikai erőtlenségben is nyilvánul, lévén az is egy testi
szerv fogyatékos működése, azért látjuk oly gyakran, hogy gyermekek és
aggastyánok természetfölötti erőkben keresnek menedéket…

E körülmény magyarázza meg, hogy öregedő emberek képesek agg korukban
megtagadni mindazt, amiért egész életükön át küzdöttek, meghazudtolni
mindazt, amit egész életükben igaznak vallottak…

És másik nagy művéből, az „Összefoglaló élettan“-ból is jelentkeztek
mondatok, abból, melyben kérlelhetetlen szigorral vonultak fel a minden
hitet, minden dogmát kizáró megsemmisítő tételek. Mind több, több keserü
gúnyos mondat sorakozott az asszony emlékében, százszor olvasott mondat
a vitairatokból, válaszokból, melyeket egykor a nagy küzdelmek idején,
mikor két kathédráról üldözték el, az orthodox tudományosságnak vágott
az arcába, telve gúnnyal, maró éllel, fényes irállyal írva, csattanósan,
mint egy pofon… „Az élet harcos sergei után is járnak hollók, kik nem
mernek az erősek, az épekhez közeledni, kik hátul lesnek, várnak, hogy a
sebesülteknek, a bénáknak, haldoklóknak kivájják a látószemét…“ És egy
későbbi művéből is világított feléje egy mondás: „Remélem, hogy az élet,
vagyis inkább a halál meg fog kimélni attól, hogy hiábavaló és gyáva
szertartásokkal valaha meghazudtoljam egész tudományos multamat…“

Az asszony visszatért a beteghez. Ujra úgy találta tágranyilt szemekkel,
rémült ábrázattal. A tekintete most is az írásai felé meredt,
félrehúzódó szájából, a kicsorduló nyállal valami szaggatott,
értelmetlen hang tört elő, valami nyöszörgő gyügyögés és a keze, a bal,
a némileg mozgatható keze járt. Járt lassan, reszketve, bizonytalanul
fel a homloka felé, onnan le a mellére, át a jobb vállához, balhoz. És
az asszony most, a pap látása, a mondatok emléke után végre megértette a
szemek nézését, a kéz szokatlan járását: a túlvilág félelme, a mult
megbánása az, ami a szeméből szól, a kéz pedig, a tapogatózó, ügyetlen,
gutaütött kéz, a természetszerü világfelfogás prófétája fölött keresztet
próbál vetni.


II.

E naptól fogva zárva volt a tanár ajtaja mindenki előtt, az asszony nem
engedett be senkit, még azt a pár régi, meghitt tanítványt sem, kik
olykor a próféta betegágyához jártak. Senkit sem bocsátott be, csak az
orvost, akkor is ott állt mellette és őrködött, nehogy elárulja magát.

Pedig rettenetes volt látni az öreg nyugtalanságát. Látni, hogy kéri,
kérve kéri, és megtagadni, nem szóval, hanem azzal, hogy szándékosan
félreértette a beszédes szemeket. Ő, aki egész életén át azokban leste a
legcsekélyebb akaratot, a legparányibb kívánságot, hogy teljesíthesse,
még mielőtt kimondatott! A materialista próféta tanítása azonban vérévé
vált, az ő női agyában a ridegnek látszó elmélet magára öltötte a
szabad, minden idegen elemtől független szerelem poézisét.

Ő egynek érezte magát az egész világrend szerető, anyáskodó
nőstényeivel, egynek az első embernőstényekkel, kik hímjükkel éltek vagy
pusztultak el a vadonban, egynek az ismeretlen, a történelem nélküli
korszakok vérrel szerzett asszonyaival, kik a folyton küzdő, harcoló,
vándorló férfi után hurcolták a kőbaltákat, a sátorbőröket, egynek
mindazokkal az elmult nőkkel, kik a szerelmük után indultak a világ, a
törvény, a vallás ellenére is, kik eldobtak ki egy királyságot, ki egy
életet, ki egy zsolozsmás mennyországot, ahogy eldobnak ölelésnek
éjjelén valamely alkalmatlan ruhát, – egynek mindazokkal, kik követték
azt a hangot, mely egyaránt zúg az erdők lombjában, a kősziklák fölötti
fergetegben és a tengereken.

Igy volt ez mindig. Igy érzett egykor régen abban a kis muskátlis ablaku
házban, azon a nyári estén, mikor leánykorában odaadta magát, tudva,
hogy kiközösítik a világból, mégis örömittasan, boldog öntudattal.
Büszkén mosolygott, mikor megölelte a férfi, és úgy mosolygott azután
is, midőn a szemébe nézett. Nyitva voltak az ablakok a piros muskátlik
fölött, s ő úgy képzelte, hogy abban a percben elvegyül a nagy
természetbe és hogy csókjai elúsznak messze ki az éjbe, a tücskök
cirpegése, a távoli békák vágytól lüktető zenéjébe.

Később is, mikor a keletre követte, mikor bement a tűzbe a művét
megmenteni és azután is, a megpróbáltatások idején, mindig, mindig
ugyanaz a büszkeség töltötte el, nőstényje és szolgája lehetni neki, az
Egyetlennek; fölemelt fővel járta végig az életet, nem dacára hogy
csupán a szeretője volt, hanem éppen azért, mert szerződés nélkül élt a
nagy emberrel, – csak a vágyuk volt törvény közöttük, – szabadon, mint
az állatok.

Magát e viszonyukat, melyet minden házasságnál bensőbb és igazabb
házasságnak tudott, nagy és szent dolognak tartotta, mint igazolását is
annak, amit az atheista próféta hirdetett, hogy a szeretet, a hűség, az
önfeláldozás, a sírig tartó szerelem magában ősi állati természetünkben
gyökereznek, nem megszentelt kötésben, esküben, nem társadalmi
elismerésben vagy földöntuli jutalomban.

Valóságos példázatnak tekintette mindkettejük élete folyását és el volt
határozva, hogy fönntartja e példát mindvégig, mindenkivel szemben, ha
kell magával a megtört tudóssal szemben is. És ezért volt olyan rettentő
és elkeseredett a harc a beteg aggastyán és megőszült szeretője közt. Az
asszony szerelme erejénél és a tanítvány ideális fanatizmusánál fogva
állt ellent a megtérni akaró tanár kérésének. Hiába meredtek reá a tanár
kérlelő szemei, hiába emelte a karját, hogy szabatosabban vesse a
keresztet, – az erek kidagadtak a szemöldöke fölött és nagy
izzadtsággyöngyök ültek a homlokára a megerőltetéstől, – hiába dadogott
újra meg újra, próbálkozva, hogy megértse, miként ő papot akar, az
asszony arca mozdulatlan maradt, csak mosolyogva nyujtott vizet neki,
megigazgatta a párnát a válla alatt, vagy enni adott, kanállal.

Mindent elpróbált az asszony, hogy az öreg gondolatait másfelé terelje.
Simogatta, hosszasan, rég megszokott mozdulattal a sörényszerü fehér
haját és meleg, elnéző szeretettel, úgy, ahogy gyermekhez szólunk,
ismételte: Aludj édesem, aludj, aludj.

Régebben gyakran felolvasott valami tudományos cikket, de ezt most nem
tehette, hiszen minden szó csak élesztette volna a fájdalmat a megtérni
akaró lelkiismeretében. Pedig ő nem akarta kinozni, csak a régi embert,
a férfit, azt, akit szeretett, azt akarta megvédelmezni az újtól, az
aggastyántól. Mást kellett találni, mást talált.

Egykor fiatal korukban, két ölelés között gyakran játsztak gyermekes
játékokat, olyan ostoba, egyszerü tréfákat, mikkel csecsemőket szokás
mulattatni, milyeneket szerelmesek találnak fel szándékos együgyűséggel.
Most ő előkereste ezeket az emlékéből és játszta az öreggel a régi
szeretkező játékokat, játszta vele, mint valami kis babával.

Nevetséges és mégis szörnyü látvány volt, a koros sovány asszony mint
kúszik végig, négykézláb, guggolva, térdepelve az ágyon s a keze szalad,
szalad végig a takarón szanaszét, ide, oda, bohó ugrásokkal, aszott
hosszuujju kéz, pókhoz hasonlatos és a hangja tréfásan nevetgélve szól:
Itt szalad a kis egér! Ide szalad! Oda szalad! és beszalad a keze a
betegnek az ingujjába, a gallérjába. Vagy nem a keze, hanem az ajka jár;
előbb lassan, óvatosan közeledve, aztán hirtelen utánzó mozdulattal az
aggastyán fülén, orrán terem s a régi, régi hang, az a meleg, szerető
hang újra elmondja a gyermekrigmust: Itt jön a kis nyulacska, jaj, be
kitünő káposzta… az öreg pedig ferde szájával kacag, kacag, kacag
jóízüen, addig kacag, míg újra eltorzul az arca és újra beül a rémület a
szemébe. De az asszony nem hagyja abba, újra elkezdi: itt jön a kis
nyulacska… és a tudós megint nevet, mint gyermek, kit csiklandoz az
anyja…

Sok-sok ilyen játékot játszott vele, addig, addig, míg elfáradt a beteg
és elaludt.


III.

Goszpelda átadta a levelet a szakácsnénak és várt az előszobában.
Szokása szerint föl s alá járkált itt is, de izgatott apró léptekkel,
nem olyan csöndesen egyformán, mint otthon. Olykor meg-megállt, miséző
mozdulattal összekulcsolta a kezeit és halkan rövid imát mormogott, a
levélnek hogy sikere legyen.

Sok fáradságába került ez a levél, de nem sajnálta. Felébredt ő benne
újra a szent nagyravágyás. Mind az a temérdek buzgalom, lelkesedés,
tettvágy, melyet félbenmaradt hittérítői pályája visszaszorított a
lelkébe, most előtört belőle. Majdnem megfiatalodott a küzdelem
izgalmától, szemei tűzben égtek és érezte, hogy a meggyőző érvek, a
megszentelt szóvirágok mint teremnek benső ihlettel az ajkán.

Ugy képzelte, hogy megtapinthatja egyikét azon titkos szálaknak, melyek
a világot vezetik, hiszen ő a Gondviselés bámulatba ejtő rejtett útait
vélte látni abban, hogy a tudós itt a szomszédjában, éppen itt mellette
betegedett meg, meggyőződése volt, hogy ez nem véletlen, hogy ő,
Goszpelda, jutalmául alázatos, engedelmes életének, ő van hivatva
megtéríteni a nagy hitrombolót. Régi szent példák ötlöttek az agyába,
mint küzdöttek meg egyes kiválasztottak az egyház fő ellenségeivel, mint
térítettek meg egész népeket fejedelmük személyében, mint vívtak meg
szent, döntő harcokat. E percben, mintha ő volna a gyenge Dávid, ki a
filiszteusok seregeit a Góliáthban legyőzi, nem a maga, de az Urnak
erejével. Mert elég egy embernek a szava, kivel az égi akarat van. Nagy
szentek példája lebegett előtte, ők is csak gyönge papok voltak,
Szt-Bernát, Szt-Patrik, sokan, sokan… És milyen győzelme volna ez a
hitnek, milyen veresége a hittagadóknak! Milyen bizonyítéka annak, hogy
minden tudás, min den bölcselkedés csupán hiúság, a halál küszöbén csak
az egyház örök tanítása nyújt vigaszt és megnyugvást az embernek. És
erőtlenné lenne a megtérés ténye által mindaz, amit ez az ember a szent
törvények ellen írt és tett, erőtlenné a gúnyolása, a tudományos
fegyvertára, minden, minden, az egész iskola, mely nevéhez füződik. Az ő
megtérítése nagyobb hittérítői tett, mint ezernyi pogányok
megkeresztelése…

A szakácsné pedig bevitte a levelet a betegszobába.

Az orvos éppen akkor végezte volt mindennapi vizsgálatát és a kezét
mosta. Az asszony átvette a levelet. Fölbontotta, bár a tudósnak volt
címezve. De minden levelét ő bontotta föl, rendszerint ő is válaszolta
meg, titkárul is szolgált; az öreg úr régtől fogva így rendezte be.

Az asszony kereste a pápaszemét, de hirtelenibe nem találta, így aztán
az orvost kérte meg, hogy olvassa föl.

Az orvos megtörülte a kezeit és az ablakhoz lépett.

A levél egy tanár-kollégától volt, ki ugyan az öreg tudós ellenfelei
közé tartozott, mégis fenntartott vele bizonyos fölületesen barátságos
viszonyt.

– „Kedves barátom, – ez volt benne írva, – nekem igen jó ismerősöm és
neked nagy tisztelőd Goszpelda dr. tisztelendő viszi Hozzád e sorokat.
Igen okos, széles látkörű, sőt tudományos ember. Szeretne veled
beszélni. Kérlek, fogadd el és hallgasd meg. Végre is, bármint
gondolkozzék is az ember, bizonyosat nem tud sohasem. Az olyan
tudósoknak, mint te vagy, az élet a szakmájuk, a papoké a halál. Fogadd
el, hiszen ha nem használ, nem is árthat.

Üdvözöl… stb.“

Az asszony már az első szavaknál, a pap említésénél fölállott és a beteg
fejéhez lépett, hogy elfedje az arcát az orvos elől. Jó is volt, mert
alig lehetett volna félreérteni azt, amit az aggastyán nagy szemei
mondottak. Repeső örömmel fordultak, már nem az asszony, hanem az orvos
felé; a kifejezésük sugárzott a reményteljes örömtől, várakozástól,
vágyódástól. Jó volt, hogy a fölolvasó nem láthatta. Az öreg szólni is
próbált, talán erősebben, határozottabban dadogott, de csak az asszony
értette, hogy azt mondja: be, be, jőjjön be. A karja, a bal már
reszketve újra kezdte a keresztvetést. De az asszony megfogta,
szeretettel, de erősen és leszorította, le ugyanazzal a kezével, amely a
művét mentette ki a tűzből, le azzal, amelyen most is ott vöröslött az
égett sebhely.

A szakácsné még mindig az ajtóban állt.

– Mondja meg, hogy nincs válasz, – szólt az asszony s bár nyugalmat
erőltetett magára, a hangja reszketett; és mivel a szakácsné, mintha más
választ várt volna, húzódozva, lassan indult, indulatosabban ismételte,
– mondja meg, nincs válasz, nincs válasz!

Egyedül akart maradni a beteggel, intett az orvosnak is, hogy menjen ki
a szomszédos laboratóriumba.

Az orvos kimenőben az ajtóból visszanézett és látta, hogy a tehetetlen
ember arcán nagy kövér könnyek gurulnak le, be a szakállába.

Kisvártatva az asszony is kijött a laboratórium-terembe. Fölindultnak
látszott.

– Ne menjen ma többé be, nagyon fölizgatta az öreget a levél, – mondotta
a nő és leomlott egy székre, a microscopiumos asztal mellett. Rövid
szünet után mintegy magyarázóan folytatta, – milyen tapintatlanság,
milyen gonosz tapintatlanság!

Az orvos leült vele szemben, a nagyító készülék másik oldalára.

– Tapintatlan, igen, de azt hiszem, a kolléga jót akart, és engedjen
meg, talán igaza van.

Halkan, szakadozva beszéltek, ahogy templomban, vagy halottas háznál
beszél az ember.

– Hogy mondhat ilyet! – felelt az asszony.

Az orvos elmagyarázta, hogy most, ilyen gutaütött állapotban csakis az
egyházi esküvő volna képzelhető, és, bocsássa meg ezt neki, régi
barátjuknak, éppen az asszonynak volna érdeke, hogy ez megtörténjék. A
tanár vagyontalan, tudja ő jól, amit könyveivel keresett, azt
fölemésztették a búvárlat költségei, csak a nyugdíja van. Az egyházi
inextremis esketést bizonyára honorálnák, kiengesztelésnek vennék, és a
nyugdíjt, amelyet ő, mint barátnője nem húzhat, az özvegynek bizonyára
kiadnák. Gondolja meg, ha meghal, nem marad semmi utána. És az orvos
ismételte, gondolja meg, gondolja meg…

Az asszony minden szónál csak tagadólag intett. Látszott rajta, hogy
alig hallgat oda, hogy máson jár az esze. Az arcán éles aggodalom
tükröződött. Nyilván egy kérdés állt előtte, egy aggasztó kérdés.

És soká hallgatott a műszer üvegburkára támasztott széles, makacs állal.

– Mondja, kérem, – szólalt meg végre, – jobban lehet még?

A válasz késett és ő már azt kérdezte, ami főleg érdekelte:

– Visszanyerheti a beszélőképességét?

Az aggódó sárga szemek az orvosra szegeződtek.

– Nem hiszem, – felelt amaz, – nem hiszem, bár nem egészen lehetetlen…

Az asszony a szavába vágott:

– Tehát nem, bizonyosan nem?

– Nem hiszem, sőt el lehetünk készülve, hogy nem viszi sokáig.

Az orvos azt hitte, hogy megdöbbentő, leverő dolgot mond és régtől
begyakorolt résztvevő pofát vágott. Az asszony pedig behunyta sárga
kutyaszemeit, nehogy a megnyugtatás kicsillanjon belőle, csak az ajka
körül játszott valami, mintha megkönnyebbült volna a lelke.


IV.

Kora reggel volt, midőn a szakácsnő átszaladt Goszpeldáért. Azzal jött,
hogy a tudós haldoklik, jőjjön gyorsan.

Sietve tipegtek egymás után; elől a szakácsné, imádságot mormogva,
mögötte a rövid, kövér pap, az utolsó kenethez való készlettel a
kezében, fekete bőrdobozzal, amelyről lekopott az aranyozott kereszt. Ő
is imádkozott, de csak belsőleg.

Az imáját azonban zavarta egy emlék. Az emléke annak, hogy pár nappal
ezelőtt ugyanúgy sietett át a szomszédos beteghez. Akkor is a szakácsné
jött érte, mert az asszony, a gonosz démon, végre egyszer elment
hazulról, hogy pénzt hozzon, a nyugdíj egy részletét. Csak egy félórára
ment el, mondotta a szakácsné, szabad a vásár, de sietni kell. És ők
siettek is, ugyanúgy siettek, mint most. A tisztelendő akaratlan örömmel
ismételgette magában: szabad a vásár, szabad a vásár, – de a tanár
villájában, mikor a cselédlépcsőn, a konyhán át a lelkész már-már a
célnál volt, már csak egy ajtó választotta el a betegtől, egyszerre ott
állt az asszony előtte! Megszégyenítő lett volna ez a helyzet, ő és a
szakácsné az idegen konyhában, ha Goszpelda nem lett volna meggyőződve
szándéka tiszta és szent voltáról.

Most, abban a fohászban, amelyet ég felé küldött, ez az emlék is
belevegyült, esengve kérte, hogy a Gondviselés ne hagyja el az ő
szolgáját, hárítsa el ez élő akadályt buzgó tervének útjából, törje meg
az asszonyt fájdalomban, zúzza össze a csapás erejével, hogy
megmentessék a lélek…

Csöndes, kihalt volt az utca e hűvös reggelen. A szemközti ház födelén
dolgozott egy pléhes legény. Énekelt. Azt énekelte:

  Zöld a kökény, majd megkékül
  Barna kislány majd megbékül

Hangosan, vígan, gondtalanul énekelt. A pap s a szakácsné nem hallgattak
oda, csak siettek a haldoklóhoz.

Goszpelda a laboratóriumba lépett. Neki új, szokatlan, meglepő volt ez a
terem. Mindenféle üvegburkos műszerek állottak szanaszét apró kerekes
asztalokon, amelyeket ide-oda lehetett tólni, itt nagyító, ott szeletező
készülék és tömérdek vékony kémlelő-cső, amelyekben ismeretlen anyagok
áztak. A falak mentén egyik aprófiókos almárium sorakozott a másik után,
minden fiókon, minden polcon valami jellel, a preparátumok, jegyzetek
ezernyi gyűjteménye. Nagy vegyészkonyha üveglappal lezárva és fönn a
kasztenek tetején nagy befőttes üvegek, amelyekben undorító, rejtélyes
dolgok úszkáltak. Három nagy ablakból nyers reggeli fény világította be
a termet, amely rettentően józan, kellemetlenül tiszta és rideg
benyomást tett Goszpeldára. Még a székek, az asztalok, azok is olyan
barátságtalanok, idegenek voltak.

Öt-hat ember lézengett a teremben. A mester néhány tanítványa és két
ujságíró, akik arra a hírre, hogy a próféta haldoklik, siettek ide.
Meglepetve néztek a papra, aki maga is érezte, hogy ő ebben a szörnyü
fagyos, műszerszerü szobában váratlan, paradoxos megjelenés. De nem
törődött ő ezzel, hanem ment egyenesen az ajtóra, amely a betegszobába
vezetett.

De az ajtó be volt zárva.

Goszpelda várt egypár percet, azután újra megpróbálta a kilincset, hátha
észreveszik, hogy valaki be akar menni. Odabenn azonban semmi sem
mozdult. Azt hitte volna az ember, senki sincs a szomszéd szobában, ha
olykor nehéz, hörgő lélekzés nem hallatszott volna, amely mind gyorsabb,
gyorsabb, erősebb lett, mint induláskor a gép dübörgése, aztán pár
percre hirtelen megszűnt. A pap még mindig ott állt. Várt. Egyszer,
másszor halkan kopogtatott és zörgette a lakatot. Végre megszólalt
mögötte az egyik ujságíró:

– Be van zárva.

Goszpelda nem felelt a gúnyolódásra. Tovább is ott maradt türelmes,
egykedvü nyugalommal. Mindegy volt neki mit gondolnak azok a többiek, a
tanítványok, a reporterek mit gondolnak róla, hogy talán
szerénytelennek, tolakodónak tartják. Ő hivatást teljesített. Tompultan
várt, ahogy a vadász vár a lesen, gondolkozás nélkül vár a
bizonytalanra. A tekintete a mozdulatlan kilincsre tapadt. Olykor
szorosabban magához nyomta az egyházi készletet és imádkozni próbált, de
a valódi lelki elmerülésig nem tudott eljutni. Nagyon zavarta az a
meg-megújuló hörgés, amely a betegszobából hallatszott és annak a
pléheslegénynek az éneke, amely ide a terembe is behangzott. Víg,
egészséges, gondtalan hangon fújta mindig ugyanazt a nótát:

  Zöld a kökény majd megkékül…

Csak ezt fújta folytonosan; lehet, hogy nem tudott más nótát; az is
lehet, hogy tudott mást, de ezt szerette legjobban; az is lehet, hogy
nem is szerette, de ez jutott az eszébe. Tény az, hogy sehogysem tudta
befejezni, mindig újra kezdte: Zöld a kökény, majd megkékül…

A hörgés erősebb lett a szomszédban, de csak ez hallatszott, semmi
sírás, vagy mozgás. Goszpeldának megjárta az eszét, hogy talán
elhagyták, bezárták a beteget, hagyják egyedül meghalni. Ha így volna!
Föl kellene ezt az ajtót…

– Van valaki benn? – kérdezte a várakozóktól.

– Az asszony és az orvos, – válaszolt az egyik tanítvány.

– Köszönöm, – felelt a pap nyugodtan és várt tovább, szemét a
rézkilincsre szögezve. A tiszta réz sugárzóan fénylett és a tisztelendő
öntudatlan számlálni kezdte az ablakok tükröződését a hengeralaku
fogantyún. Úgy érezte magát, mintha hipnotizálva volna; az a tudat, hogy
csak ez a zár tartja vissza az ő nagy céljától, mintha nagy tompa szög
volna, úgy fúródott bele a gondolatai közé, megállította számára a
világot.

Odakünn a pléhessegéd még mindig azt a nótát kínozta, abból, hogy a
kökény megkékül, még mindig a kis lány békülékenységére következtetett,
bosszantó makacssággal.

És telt az idő, telt egyformán, olyan egyformán, mint a nóta…

Sok idő telt. Goszpelda nem tudta volna megmondani, mennyi.

A betegszobából most új hang kelt, egy másszerű hörgés, mely mintegy
elnyelte az előbbenit, a már megszokottat. A tanítványok, az ujságírók,
azok is észrevették, nyugtalanul, megilletődve ők is odagyűltek az
ajtóhoz. Csodálatos, borzalmas hang volt, olyan, amelyet semmi egyébbel
nem téveszthet össze, aki egyszer hallotta. Nedvesen mély gargarizáló
hang, amely mintha valahonnan alulról hangzana, valamiben benn, egészen
benn. Mintha egy félig üres hordóban nehéz golyók görögnének, valamely
buborékos folyadékban és azt a hordót gurítanák, lassan, egyformán.
Rémesen hangzott ez a halálhörgés, sokkal rémesebben, mint akármilyen
jajgatás vagy, kiáltás, a hallása összeszorította a várakozók torkát.
Megújult, megszűnt, újra megújult, kétszer, háromszor, egymásután. Mind
feszülten hallgattak, minden szünetnél azt hitték, ez az utolsó,
figyeltek némán.

A hörgés mind szakadozottabb lett, meg-megakadt, némelykor majd egy
félperc is eltelt, aztán újra kezdődött. Goszpelda és a társai majdnem
meglepődtek, amikor végre egy szünet után nem hallatszott semmi, nem
újult meg a hang.

Léptek közeledtek. A kulcs csikorgott a zárban. Megnyílt az ajtó mindkét
szárnya. Az asszony nyitotta ki. Halvány volt az arca és merev, – a
szeme pedig oly tágra nyilva, hogy Goszpelda láthatta, mint szűkülnek
össze a pupillák a nyers fénytől, amely hirtelen feléje áradt. Két
karjával kitárta az ajtót és egyszerüen mondta:

– Meghalt. Bejöhetnek.

De Goszpelda úgy érezte, mintha hozzá szólt volna, mintha azt mondta
volna: győztem, legyőztelek…

S miközben a többiek lassan bementek a halotthoz, a jámbor pap térdre
rogyott egy műszeres asztalka mellett, összekulcsolt kezére hajtotta
kopaszodó koponyáját, s ott a mikroszkópium előtt, mint az oltár előtt
szokta, elkezdte megalázott, megtört szíve mélyéből:

– Pater noster, qui es is coelo, sanctificatur nomen tuum…

*

A laboratóriumból temették. Ott állt a ravatal, egyszerü fakoporsó,
szegényes posztó-terítővel. Tömérdek koszoru düledezett körülötte,
amelyeket egyesületek, egyetemek, akadémiák küldöttek, látszott banális,
babéros, pálmás voltukon, hogy hivatalos koszorúk. Csak egy volt más,
volt egyéni, az, amely magán a koporsón feküdt, az asszony koszorúja.
Nagy vörös kerék, egészen piros muskátliból, abból a virágból, amely ott
nyílt annak a kerti háznak az ablakában régen… régen…

Sok ember volt a teremben, sok feketekabátos ember, akik elhelyezték
zöldséges, szalagos emlékeiket a koporsó mellé és testületek nevében
szóltak pár magasztaló szót a hulla fölött. A szabadgondolkodók
szövetsége és az a liga, amely az elhunyt prófétáról nevezte magát,
nagyobb küldöttséggel is volt képviselve. Kellemetlen szag volt a
levegőben, mint kertészeti kiállításon vagy elitbálok lépcsőházában, –
örökzöld levelek aromája és emberszag.

Éppen a liga szónoka beszélt: „… és most nyugodj a természet ölén, nagy
ember, te, akinek élete is és halála is tanuság nekünk, te, aki nemcsak
élni tudtál nagy tanod szerint, de mártirja is vagy az új, a
természetszerü meggyőződésnek. Mert mártiriom nem egyéb, mint
tanuságtétel a halál küszöbéig, a halállal szemben is. Te megpecsételted
életed tudását a halálnak tudásával…“

Látszott a szónokon, hogy igen meg van elégedve a beszédével.

Az asszony pedig ott állt a ravatal mellett, soványan, egyenesen.
Fekete, nagyráncu ruhájában olyan volt, mint egy faragvány valami
középkori templomból, – ördög vagy angyal, mindegy, – ott állt
mozdulatlanul, a sárga szeme a koporsóra tapadt, a fekete posztóra, a
piros koszorúra. És az arca mintha fából volna metszve…




Az a szamár Trocsányi.

Méltóztatik-e tudni, hogy milyen a gonosz macska?

Ne tessék azt hinni, hogy, a gonosz macska az, mely előbb játszik az
egérrel, azután megeszi. Nem, kérem, nem ez az. Az ilyen macska a jó, a
lágyszívü, az irgalmas, a kegyelmes, a majdnem altruistának mondható
macska. Mert irgalom az, ha véget vet a félig agyonjátszott egérnek. Az
elnyütt, elcsepült egér úgyis megnyomorodna, s attúl koldulna teljes
életében. Oh! a gonosz macska egészen más!

A gonosz az, mely játszik egyik egérrel és másik egeret eszik meg. Ez a
gonosz macska.

E meghatározás szükséges az alábbi történet megértéséhez.

Különben is, kérem, méltóztassanak állandóan egy szép, selymes szőrü,
tetőtől talpig fehér macskára gondolni, melyen csak két rózsaszín
foltocska van: az orra cimpája és egy kis másli a két füle között, egy
mademoiselle macskára, mely kecses és puha mozdulatu, melynek talpát az
ártatlanság bársonya vonja be, mely mindig álmosnak látszik és mindig
éber és melyről azt hinné az ember, hogy örök gyermekkorban él, pedig a
szemében akkora bölcseség lakozik, minha végigvirrasztotta volna a
piramisoknak mind a negyven századát.

Már most áttérhetek a történet címére. Nem egykönnyen határoztam el
magamat. Mert kérem, a cím, az rém mód fontos. Szerettem volna valami
bájos címet, valami rózsásat, üdét, illatost, de nem találtam sehol
teljesen megfelelőt. Ezért mást választottam, melytől bizonyos előnyök
szintén várhatók s így most az elbeszélés címe:

„_Az a szamár Trocsányi_.“

Mert a történet hőse báró Trocsányi Frici.

És minthogy ennyi meg van állapítva, im kezdődik a mese, kezdődik
azokkal a majdnem rituálissá lett szavakkal, melyekkel minden mesének
kezdődnie kell:

Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhétországon, az Operenciás tengeren is
túl, volt valahol Hontmegyében, erdők aljában álló szép nagy kastélyban,
volt egy kis lány, akit Lolonak hívtak s kinek a flirtjei az „ő
Rózsaszínsége“ címet díjmentesen adományozták.

Lolo teljesen megérdemelte ezt a címet. Ő Rózsaszínségének szép, finom
bőre volt, olyan átlátszó, hogy az orra szárnyánál, a füle hajlásán
átsütött a piros vére és nagyon világos szalmaszínü haja, ezüstös fényü,
melyet nappal kislányosan viselt, a nyaka szirtjénél csak egy szalaggal
átkötve, este azonban szépen tapeirozva a fején, koronának, ahogy
felnőtt, bemutatott, már két-saisonos leányhoz illik.

Volt neki továbbá egy kellemesen táplált bölcs mamája, aki annyira bölcs
volt, hogy süketnek tetette magát, így csak azt hallotta meg, amit
akart; és volt Lolonak két igen neveletlen öcsikéje is, kiket a rövidség
okáért egyszerüen porontyoknak fogunk nevezni. De a legkiválóbb tagja az
„ő Rózsaszínsége“ családjának a tiszteletreméltó családfő, a jó nagypapa
volt. A jó nagypapa egykor nagy forradalmár volt, – garibaldista és
carbonaro! – ő végigküzdötte az emigrációk és összeesküvések aranykorát,
hősiesen végigküzdötte sbirrek, polizeispiclik és hitelezők ezrei ellen.
Alig volt olyan sötét konspiráció, melyben részt ne vett volna egykor s
melynek titkos pénzeiből valami el nem suhadt volna a kezén.

Az öreg még ma is állandóan gallérköpenyegben járt, ahogy összeesküvőhöz
illik, a haját s a szakállát pedig szakasztott úgy viselte, mint a
rettenetes Rochefort. Hófehér bozontos sörénye kitünően illett barna,
puskapormarta bőréhez. Az ember, ha az aggastyán tiszteletet parancsoló
arcára tekintett, önkéntelen csokoládé-puddingra gondolt tejhabbal
körítve, no meg a szent népszabadságra.

Az öreg úr nagy diplomata volt. Csak sejteni lehet, senki sem tudhatja
ma már, hogy milyen diplomatája volt a titkos forradalmi pártoknak, – de
bizonyos az, hogy leányai, unokái férjhezadásában valósággal remekelt.

A birtokon, a kastélyon gyönyörűen virítottak a legkülönbözőbb
jelzálogos kölcsönök, de a felületes szemlélő nem látta meg sem a
háztájon, sem a leányokon. Az öreg úr pedig külön módszer szerint
csalogatta házához a legjobb partiekat.

Kihasználta azt a nehány gyönge szarvast, mely a kastély mögötti erdőben
kérődzött.

Olcsó és biztos módszer volt. Kizárólag vagyonos és nőtlen embereket
hivott vadászvendégül s ha valakinek azt mondta: – Nem akarnál-e nálam
egy-két erős szarvast lőni? – ez annyit jelentett, mintha azt kérdezte
volna: – Nem akarod-e valamelyik unokámat feleségül?

Igy tett az öreg úr, mikor a leányait adta férjhez, így tett az
unokáival is. A vadászat gyenge volt, de a leányok szépek. Két leányt, a
Lolo nénjeit, már elhelyezte így. Hozományt ő nem adott egy vasat se s
így egy-egy partie nem került egyébbe, mint egy-két rossz, rosszabb és
legrosszabb szarvasbikába.

Most Lolo számára voltak a vendégek híva. A fővendég nem Trocsányi Frici
volt, hanem a dúsgazdag Kovacsóczy Pali. Trocsányi, bár jómódu ember ő
is, öregedő agglegény létére nem igen jött számításba. Hosszu, lópofáju
arcával, óriás kezeivel és dupla ballábával úgy sem igen mérkőzhetett
volna a szépenfésült Kovacsóczyval, inkább tán sötét háttérként
szerepelt. Vagy mint „nép és katonaság“. Vagy talán rezervának volt
híva? Kitellett volna az öreg politikustól.

Szépen, okosan, helyesen volt ez kigondolva.

És mégis, a Lolo–Kovacsóczy flirt csak nem akart haladni. Pedig már elég
régecske tartott. A tavalyi saison óta. Minden percben várták, hogy: no
most! De nem.

A jó Pali jött, a jó Pali ment, a jó Pali társalgott, a jó Pali
enyelgett, tenniszezett, ladikázott, cserkészett, labdázott, golfozott,
bosztonozott, mosolygott – és megint elment. És semmi komoly lépés!
Semmi komoly szó! Még egy célzás sem a házasság szentségére! Pedig
alkalom az volt elég. A szépenfésült Pali vendégeskedése egyébből sem
állt, mint a legkitünőbb megkérési alkalmak végtelen sorozatából. A
nagypapa, a mama, a cselédek, sőt a porontyok is, egyébben sem jártak,
mint hogy kitünő alkalmakat szerezzenek Lolo és udvarlója számára. És
mégis semmi! Nahát ez hallatlan!

Képzelni lehet, hogy ez az állapot mód felett bosszantotta Lolo grófnő ő
Rózsaszínségét. Annyival inkább bosszantotta, mivel igen jól tudta, hogy
igenis ő tetszik a szépenfésült Palinak. Hogy a szépenfésült igenis el
akarja őt venni. Hogy ő rajta van az élete programmján. Csak későbbi
programmpont. Későbbre van halasztva. Most egyelőre még lumpolni akar.
Hát ez igazán komiszság. Úgy tesz vele, mint mikor az ember megvesz egy
könyvet, de még nem olvassa el rögtön, fel sem vágja, hanem félreteszi,
hogy majd máskor, télen, majd elolvassa, majd máskor, mikor ráér. Nos
Lolo nem akart ilyen félretett könyv lenni, ő azt tartotta a
tartalmáról, hogy érdekes olvasmány, olyan érdekes, hogy rögtön, menten,
egy ültő helyben el kell olvasni, valósággal föl kellene falni! Ah!
lázító volt ez a Kovacsóczy!

Igy álltak a dolgok és még sokáig így maradtak volna talán, ha nem jön
közbe valami.

Az a valami pedig abból állott, hogy egy este Lolo a szokottnál korábban
vonult vissza a szobába, hol hosszasan járt fel s alá vésztjósló, mély
meggondolásu, majdnem államférfiui léptekkel.

Nagy, igen nagy elhatározás ült ő Rózsaszínsége arcán, midőn végre
lefeküdt. Kerekre csucsorított szájjal kifujta a gyertyát, s ez a kerek
száj mintha piros pontot tenne hosszu gondolatsornak a végére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap reggel cserkészet után hazafelé bandukolt Trocsányi. Hajnal óta
fenn volt. Éhes volt és szomjas; piszkosnak érezte magát és igaza volt.
Hosszu, lapos lábai úgy sülyedtek be a porba, mint valami túlterhelt
nehéz hajó a tenger hullámaiba.

Mikor a parkkapuhoz ért, valami rózsaszínü tárgyat pillantott meg a
jobboldali padon, ott, ahol rendesen a portás ült.

Trocsányi föltette a monokliját és megszemlélte a rózsaszín tárgyat. Nem
a portás volt, ami némileg meglepte. Lolo volt.

Trocsányi Frici örömmel ejtette le a monoklit.

– Jó reggelt, Frici báró, lőtt valamit? – kérdezte a kis leány és
melléje csatlakozott, akárcsak őt várta volna.

Trocsányi nem lőtt semmit. Neki ma nem volt szerencséje, nem is látott
semmit. Ha szerencséje lett volna, akkor sem hozott volna haza vadat.
Mert nála csak két eset volt. Vagy szerencséje volt, akkor hibázott,
vagy pech-je volt, akkor nem is látott semmit. Más eset nem volt. De ő
azért szorgalmas vadász volt. Elvből volt vadász. És az egészsége miatt.
Nagyon jó a májnak; ezt aztán részletesen el is magyarázta.

Lolo figyelmesen hallgatta, majdnem áhítattal és szaporán lépegetett
mellette.

Szép kis rózsaszín ruha volt rajta, puha mosókelméjű, rövid ujjú. A
nyakán szélesen ki volt vágva, s hellyel-közzel át is sütött fehér bőre
a vékony materián, különösen a kissé csapott vállakon. Szőke hajában a
nyakánál egy kis szalag, kislányosan, bakfis-szerűen. Az is olyan színü,
éppen mint a ruhácska. Egészben olyan tiszta és hüvös benyomást tett,
mint valami angol szappannak reklámja. Olyannyira, hogy Trocsányi
önkéntelen arra gondolt, milyen jól fog esni a fürdő. Pedig a fürdőből
nem lett semmi.

Nem lett pedig azért, mert amikor a házhoz értek, Lolo azzal lepte meg,
hogy kihozatta a vadász reggelijét a verandára, s ő maga szolgálta ki.
Fényes bőrü karjai szép, kecses, párducszerüen puha és mégis pontos
mozdulatokkal raktak eléje minden jót. Teát, kalácsot, jóféle süteményt.
Ő Rózsaszinségének kezei ott jártak a Trocsányi orra előtt, Trocsányi
pedig áttette a monokliját a jobb szeméről a balra, ami nála nagy
érdeklődés jele volt.

Lolo vajaskenyérrel kinálta:

– Köszönöm, elvből nem eszem vajat. A vaj epét csinál, – mondogatta
Trocsányi bölcsen.

És egészen szakszerüen, nagyon érdekesen elmagyarázta, hogy epetúltengés
mennyiben befolyásolja az emésztést.

Lolo úgy hallgatta, mintha igazán érdekelné a Trocsányi epéje. Nyitott
kis gyermekszájjal hallgatta, mely belül nagyon pirosan volt kibélelve.
Mikor megreggelizett Trocsányi, elvitte magával a parkba. – Mutatok
magának egy sötét sarkot, – mondogatta.

Trocsányi jobb szeretett volna egy sötét fürdőszobát, de nem szólt
semmit.

Utközben a bölcs mamával találkoztak; Trocsányi udvariasan
fölszólította, hogy jőjjön velök, de a kellemesen táplált mama nem
felelt. Alkalmasint nem hallotta.

– Ez a sötét sarok, – mondotta ő Rózsaszinsége, – ugy-e kedves.

A sötét sarok köralaku pad volt, mely egy nagy öreg tölgyet gyürüzött
körül. Ennek a padnak volt egy pontja, melyet a többi fák vastag törzsei
olyan teljesen elfedtek, hogy sehonnan sem volt látható az, ki ezen
ponton ült. Ez volt a sötét sarok.

A fán felfutó rózsa kúszott, valami későn virító fajta, mert az ősz
dacára egy-egy virágcsillag világított a lomb között.

Kedves hely volt.

Kedves és bizonyára gyakran látogatott hely. Legalább erről tanuskodtak
azok az epigrafikus felirások, melyek a pad ülésén diszlettek s melyek
szivalaku pajzsban egy-egy leánynevet egy-egy fiunévvel füztek össze.
Voltak ujabb, voltak régi vésések. Lolo nagynénjeinek, nénjeinek nevei.

De Lolo reáült a családtörténeti felirásokra, reá a szivekre, a kettős
nevekre. Maga elé nyujtotta hegyes cipőjű lábacskáit és apró lyukakat
furt sarkával a porondba.

Trocsányi melléje ült.

Trocsányi nem ismerte Lolot, de Lolo jól ösmerte Trocsányit. Ezért
Trocsányi nem tudta megindítani a társalgást, de Lolo meg tudta
indítani. Olyan jól megindította, hogy Frici báró egy pillanat mulva már
benne volt a nagy magyarázásban.

Mert ő szeretett magyarázni. Ő mindent megmagyarázott. Neki mindenről
meg volt a véleménye. És mindenről helyes véleménye volt, mindig a
leghelyesebb. Kissé magától értetődő volt minden állítása, de helyes.
Ugy beszélt, mint egy eleven lexikon. Kitünő morálfelfogása volt, és
nagyon helyes elvei. Neki mindenről voltak elvei. Ilyen volt Trocsányi.

Hosszadalmasan beszélt. Éppen egy körmondat második harmadánál tartott,
midőn két bömbölő szörnyeteg rohant be a fák közé fülsiketítő lármával.
A porontyok voltak! Rettentően ugráltak és sivítottak, ami természetes,
mert indiánust játsztak.

Az indiánus játék mindig nagy sivítással jár. A játék tökéletes volt,
mert megkaparintották a gouvernante-juk hamis frou-frou-it és a nagyobb
alkalmakra való copfját. Ezek a rablott tárgyak skalpként szerepeltek.
Az indiánus már tomahawkkal is jó, de skalppal tökéletes igazán.

Ők még járták a győzelmi hadi-táncot, mikor messziről sivító kiáltás
hallatszott. A megskalpolt francia kisasszony vésztjósló hangja volt.

– Voulez-vous bien rentrer, méchants enfants!

A porontyok Lolohoz menekültek a szigoru némber elől. Jól számítottak,
mert Lolo megvédelmezte őket. Szeliden megcsókolta szurtos pofáikat,
lesimította a hajukat. Édes anyáskodó mozdulatokkal ölelgette őket.
Megható volt. Ez a szép tiszta leány! Milyen ösztönszerüen anyai. – Szép
kép volt. Nagyon szép kép volt. Olyan intim házias kép, Trocsányi
átcserélte a monokliját.

A gouvernante pedig panaszkodott:

– Oh Lolo! Vous êtes trop bonne, vous êtes toujours trop bonne!

És hosszan elpanaszolta, hogy Lolo túlságosan jó és hogy ez mindig így
van; Lolohoz beszélt a tapasztalt franciáné, de úgy mellesleg
Trocsányira sandított, vajjon mit szól hozzá.

– A jóság eréllyel kell párosuljon és az erély jósággal, mert a nevelés
csak akkor sikerült, ha jó eredményeket eszközöl, – mondotta Trocsányi.

Lolo menten elbocsátotta az öcsikéket, levette rólok a kezét és az osztó
igazságszolgáltatásnak adta őket vissza. A porontyok szemrehányón
suttogtak valamit, ami úgy hangzott, mintha: „kétszinü dög!“ lett volna
és aggodalmasan távoztak a gouvernante kezein.

Ezután Trocsányi a gyermeknevelésről tartott előadást, ő Rózsaszinsége
pedig hallgatta hosszasan, figyelmesen, olykor tett egy-egy kérdést is
és mintha minden szavát az agyába akarná vésni!

Mikor szólt a csengettyü, mely villásreggelihez szólította őket, Lolo
utolsó szava volt:

– Roppantul ki fogok kapni!

– Miért? – kérdezte Frici báró ártatlanul.

– Mindegy! – mondotta Lolo és dacosan megrázta fejét.

Ez a fejrázás jó dolog volt. Ilyenkor úgy táncolt a szőke haja, mintha
csupa aranysugár volna.

– Mindegy!

És elszaladt.

Ez volt ama délelőtt fontos eseménye.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Villásreggelinél a szépenfésült Pali megkérdezte:

– Mit csinált Rózsaszinséged ma délelőtt?

– A kertben voltam Trocsányival. Nagyon kellemes volt, – felelt Lolo.

Nyomatékkal mondta, de a szép Palinak mindegy volt.

A délután a délelőttihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a nagy
szalonban ültek Lolo és Frici báró és most inkább Lolo beszélt.

Az ő ártatlan kis lelkét bontogatta, gombolgatta ki a Frici bárónak és
arra törekedett, hogy csupa finom érzés, mélységes erkölcsi felfogás
tündököljön belőle.

Trocsányinak ekkor jutott először eszébe az a kérdés: vajjon nem akar-e
valamit ez a leány? De mit akarhat, ha akar is? Mit akarhat? De ő még
nem volt biztos ebben. Éppen csak derengett ez a kérdés.

Lolo kissé panaszkodott is. Éreztette, úgy a sorok között, mintha vele
idehaza nem bánnának jól, mintha… Hogy vele nagyon szigoruak és talán
igazságtalanok… Hogy nem értik meg…

Trocsányi értelemmel hallgatta, részvéttel felelgetett is. Hogy biz ez
szomoru, mert nem örvendetes; hogy a félreismerés téves megitélést
eszközöl, – így mondotta. De titokban arra gondolt folyton, mit akarhat
ez a kis leány? Akar valamit vagy nem akar? És ha akar, mit akar?

Ő nem volt önhitt. Jól ismerte bájtalan külsejét, nagy, idomtalan
tagjait. Majdnem valódi érdemtelensége szerint becsülte hosszuállu,
lófogu pofáját. Még a merev nyírott bajuszáról, mely a szomoru orr alól
úgy meredezett, mint egy teljesen tönkrement fogkefe, még arról sem volt
valami nagy véleménnyel.

Olykor végigsimított gyérülő hajzatán s töprengve kérdezte magától: Mi
történt? Akar ez a leány valamit? És ha akar, mit akar?

De akárhogy töprengett, mégis figyelmesen felelgetett Lolonak.

Váratlanul toppant be a kellemesen táplált mama. Láthatólag meglepte az,
hogy Lolot újra Trocsányival találja és kérdezett valamit, éppen
csakhogy kérdezzen:

– Hova tette azt a könyvet, amit tegnap magától felküldtem?

– A mama szobájában az asztalra, – felelt Lolo.

– Ott nincs, sehol sem találom, – mondta a mama és keresgélt az
asztalokon.

– Megkeressem, mama? – kérdezte a jó Lolo.

– Maga csak maradjon, – volt a szigoru válasz, – maga úgysem találná
meg.

A bölcs mama mind távolabbi asztalokon keresgélt, ami az ajtóhoz
vezette; ekkor Trocsányi fölajánlta szolgálatait, de a mama szó nélkül
távozott.

Lolo panaszos arccal fordult Trocsányihoz:

– Látja, látja! – mondotta s a hangja mintha kiegészítené a félbemaradt
mondatot, mintha hozzá tenné: – látja mit szenvedek magáért!

Ekkor pattant ki a Trocsányi agyából egy váratlan, meglepő, hihetetlen
gondolat, egy gondolat, melybe ő maga belepirult, pedig ki sem ejtette,
egy gazdag, széles, bájos és rettentő, valószinü és valószinütlen
gondolat: a válasz ama nehéz kérdésekre. Csak nem szerelmes ez a kis
leány belém? – gondolta Trocsányi, – csak nem szerelmes belém?

Az önismerete elvetette ezt a hypothezist, de az emberi nemnek örök
hiúsága segítségül hívta a logikát. És ez borzasztó volt! A Lolo
viselkedését a logika szemüvegén át nézve szegény Trocsányi óriási
szamársághoz jutott, mint logikus eredményhez. T. i. ahhoz, hogy Lolot
és őt a család üldözi, üldözi pedig azért, mert Lolo őt szereti, őt,
Trocsányi Fricit!

Ezért nem szabad soha asszonydologban logikusan gondolkozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pár nap telt el, melyen a Trocsányi-flirt mindjobban melegedett.

Rengeteg időt töltöttek kettesben. Az egyedül maradásban csodás
szerencséjük volt. A mama, a gouvernante, a porontyok fényesen tudták
őket a faképnél hagyni.

Csak az öreg összeesküvővel találkoztak néha, mert ő a házban, kertben
olyan titokzatosan járkált, olyan rejtélyesen gubbasztott, mintha
valamire lesne. Olykor egy oszlop mögül bújt elő a revoluciós
gallérköpenyeg, máskor valami fatörzs mellől. De Lolo megnyugtatta
Trocsányit, hogy ez az öregnek így szokása.

– Tudja, ő forradalmár volt, carbonaro! – mondotta súgva Frici fülébe.
Trocsányi pedig önkéntelen összerezzent, nem a félelemtől, de attól a
meleg lehelettől a fülében.

A cselédek mindenkin túltettek az alkalomszerzésben. Hiába, nincs párja
a régi cselédnek!

A kertész a virágházba csalta azzal, hogy az agavénak bimbója van s úgy
eltünt, hogy egy pillanat s csak ők voltak ott, Lolo, Trocsányi és az
agave. A komornyik, az pláne betorlaszolta őket a könyvtárba azon a
címen, hogy a szalonban tisztogatás folyik, ott nem lehet ülni és két
karosszéket a könyvtárajtónak támasztott, úgy, hogy ki sem lehetett
jönni onnan. A kocsis egy boxban felejtette a boldog párt, még a
gyomláló leányok a kertben, még azok is kitüntették magukat a
tête-à-tête rendezésben, sőt még a porontyok is, még azok is
el-elcsalták őket magányos vidékre és aztán ott hagyták őket.

Mindezt pedig az a gonosz Kovacsóczy, a szépenfésült Pali észre sem
vette. Egész egykedvü volt. Féltékenységnek nyoma se. Rendesen járt ki
cserkészni reggel, este, pedig Trocsányi ki sem ment már. Nyugodtan
lődözött bikákat s úgy belejött a sportba, hogy még a garibaldista
nagyapát is ki akarta csalni az erdőbe.

– Bátyám nem szokott vadászni? – kérdezte egyszer az agg összeesküvőt.

– Én csak nagy vadra vadászom, – felelt amaz rejtélyesen a
professzionátus bombavetők rettentő mosolyával.

Lolot a szépenfésült Pali egykedvüsége módfelett bosszantotta.
Természetesen annál kedvesebb volt Trocsányival.

Trocsányi pedig folyton töprengett. Vajjon akar-e ez a leány valamit?
gondolta gyakran és ha akar, mit akar? Vajjon tényleg szerelmes? Ez
valahogy mégis olyan valószinütlen volt.

És gyakran cserélte a monoklit a szemén. Levette, megtörülte, áttette a
másik szemére, mintha mindig remélné, hogy azzal világosabban fogja
látni a helyzetet. Mintha csak az üveg homályos volta nehezítené a
látást. Erősen megdörzsölte mindig, azután föltette. És valóban!
Mindinkább megbizonyosodott, hogy Lolo grófnő ő Rózsaszinsége szereti
őt. Végre is miért ne? Nincs abban semmi lehetetlen. Igaz, hogy ő már
nem éppen fiatal, igaz, hogy nem éppen szép, de hát férfi. Igenis férfi,
pláne férfiu! S gondolatban férfit három-négy r-el ejtette.

Hát hogyne hitte volna el. Hiszen Lolo maga kereste az ő társaságát.
Hívta ide, hívta oda. Ha ellentmondott Trocsányi, a kis leány mindjárt
elővette a nagy argumentumot: de ha én kérem.

Hogyne hitte volna el, mikor olyan jó volt hinni. Hiszen Lolo olyan
édesen hallgatta az ő elvekben gazdag előadásait, helyes véleményeit.
Nagyon ritkán ásított, de azt is olyan ügyesen, módosan, csinosan,
csukott szájjal, hogy Trocsányi meg volt győződve, csak egy röpke mosoly
húzta el az ajkát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Megint a sötét sarokban ültek, a kerek padon a tölgyfa alatt. Lolo ő
Rózsaszinsége azt kutatgatta, hányszor volt szerelmes a Frici báró.
Frici báró gyönge vérkeringésü, hüvös ember volt, nem emlékezett
semmiféle szenvedélyre s így teljes igazmondással tagadott. De Lolo nem
hitt neki.

– Maga nagy gazember lehet, – mondotta az elismerés és tisztelet
hangján.

Trocsányinak ez igen jól esett. Egyszerre azt hitte, hogy neki valami
nagy nőcsábász multja van, de ez csak olyan bizonytalan és alapnélküli
benyomás volt, mert egyéb kaland nem jutott eszébe, minthogy vagy húsz
éve három éjjeli zenét vitt Besztercén az özvegy patikáriusnénak. De a
lelke mégis megtelt öntudattal, miért is pataszerü öklét egy
conquistador dacos önérzetével támasztotta a térdére.

– Várjon, én is adok magának egy rózsát, tegye a többi emlék közé.

Ezzel felpattant a padra, alig koppant a sarka. A történetíró előtt
bizonytalan, vajjon tényleg a virágot akarta elérni, vagy a kis ártatlan
vadonatúj cipőit és kedvesen áttört harisnyáit akarta szerepeltetni.
Tény az, hogy a lábak igen sikerültek voltak, a harisnya nyilásain
valami nagyon fehér szövet világított keresztül és tény az is, hogy
Trocsányi hirtelen, nagyon hirtelen átcserélte a monokliját.

Frici báró segített neki leszállni. A karját kapta el, a hűvös húsu,
fényes bőrü karját. Persze a nagy udvariasság miatt. A szolgálatkészség
miatt.

Még a kezében volt ő Rózsaszínségének felső bal végtagja, midőn a fák
közül nesztelen léptekkel az agg összeesküvő alakja bontakozott ki és
Trocsányiban megfagyott a vér, mi történik most! Már látta a szigoru
garibaldistát, amint közéjük áll és zárdába küldő mozdulattal szakítja
el tőle Lolot. De nem. Az öreg carbonaro csöndesen tovább ment és eltünt
a legközelebbi orgonabokorban. Nem is látta őket, hiszen a két kezével a
homlokát tapogatta.

– A nagypapának a feje fáj, milyen szerencse! – mondotta Lolo és leült a
padra. A rózsát nem adta oda Trocsányinak, hanem elkezdte fosztani –
szeret, nem szeret, – un peu, – beaucoup – passionément…

Az elmult veszély Trocsányi lelkében hirtelen elhatározást érlelt. Nem,
nem engedi, hogy elszakítsák ez angyalt tőle, nem, százszor nem!
Erélyesen zsebrevágta a monoklit, nehogy eltörjön, elguruljon.

Lolo azt kérdezte a virágtól: szeret? nem szeret? de Trocsányi felelt
diadalmas, majdhogy üvöltő hangon:

– Igen, szeret! szeret! szeret!

A nagy, ügyetlen kezek megkapták ő Rózsaszínségét, a hosszu karok
összeszorították, két kemény ujj elkapta a tarkóját, mozdulatlanná
tette, mint a fényképészek rettentő csipesze. Szegény Lolo csak annyit
tudott mondani jaj! jaj! De már jött az el nem kerülhető csók. Jött a
tapasztalatlanság brutalitásával, ezer szerencse, hogy nem találta el
középen a szegény kis rózsaszín száját. Kissé fölötte kötött ki a
Trocsányi hosszu orra, mint valami ferdén, rosszul uszó gálya. Hosszan
tartott a csók, a Trocsányi csókja, Lolo moccanni sem tudott, akár ha
kalodában volna.

Mikor eleresztette Trocsányi, még akkor sem volt képes rögtön haragudni,
előbb tüsszenteni kellett, mert a tövises bajusz sertéi rettentően
megcsiklandozták rózsaszín orrocskáját. Kettőt tüsszentett tehát,
röviden, határozottan, mint a macskák, azután haragudott. Egészen piros
volt a haragtól és a száját sírásra biggyesztette.

Tovább huzódott tőle, Trocsányi bocsánatért esdekelve utána, Lolo újra
tovább, Trocsányi ugyanígy, úgy, hogy aprehendálva és engedelmet kérve,
könyörögve körülutazták a fát a gyürüszerü padon, míg újra
visszakerültek a sötét sarokra, oda, ahol a családtörténeti
szív-feliratok díszlettek, tanuságai előző csókoknak, előző
megkéréseknek.

– Igaza van Lolo, angyali! Olyan leányt, mint maga, csak a férje
csókolhat meg!

Harsányan, hangosan, férfiasan kiáltotta ezt Trocsányi.

És ime! Az orgonabokor, ott balrul, ismét megnyilt és a tiszteletreméltó
carbonaro állt előtte. Már nem tapogatta a fejét, lehet, hogy elmult a
fejfájása. Trocsányihoz lépett.

– Gyere öcsém, – szólt szigoruan, – gyere a mamához.

Trocsányi elindult. Elindult hősi elhatározással. Elindult, hogy
megküzdjön bármilyen ellentmondással, fenyegetéssel, veszedelemmel.
Diadalmas, bátor léptekkel ment, mint aki hősi halál, vagy halhatatlan
érdem felé megy. Nem! Százszor nem! Nem fogja engedni, hogy a család, a
grófi család, tőle elszakítsa ez ártatlan szerelmes angyalt. És bátran
lépdelt az öreg úr mellett, bár a szíve mélyében egy kissé félt is tőle.

Ott ült a kellemesen táplált mama a verandán. Trocsányi elébe állott.
Úgy állt mint valami méltóságteljes szobor.

Rögtön kiböffentette a kérését, történjék bármi.

– Van szerencsém megkérni a Lolo kezét! – szavalta olyan hangon, mint
talán Petőfi egykor a Talpra Magyart.

– Fiam, fiam! – sikoltozott a bölcs mama és a nyakába borult. Meg is
ölelte, meg is csókolta a szemöldökét. A vén konspirátor is megölelte.

Szegény Trocsányi el volt ámulva. Hát az ilyen könnyen ment? Míg a jó
szülők gratulálással, ölelkezéssel s egyéb hasonlóval voltak elfoglalva,
Lolo ő Rózsaszínsége ott maradt a fa alatt.

Lolo sírt. Őszintén, igazán, alaposan, minden pose nélkül.

Tehát ide jutott ő? Ez az eredmény. Na szép! Ide jutott. Ez az eredménye
a fényes haditervnek. Trocsányi. Túlságosan jól csinálta a flirtjét.
Túlzott tökéletességgel. Megcsókolta. Most már muszáj. Jól mondta az az
utálatos Trocsányi: „Olyan leányt csak a férje csókolhatja meg.“ Nem
gondolt e mondat ellentmondó voltára. Oh miért is csinálta olyan minden
részletében tökéletesre ezt a ravaszsági flirtöt. Most már a Paliról, a
szépenfésült Paliról le kell mondani. Le kell mondani a Trocsányi
csókjáért. És még ha kellemes lett volna.

Sírt. Szipogva sírt. Helyesen, kislányosan. Nem félkézre sírt, ahogy
színpadon szokás, hanem jó kiadósan kétkézre.

Egyenesen ült, a két könyöke összeért a mellén, a két keze az arcán. Ő
maga a bánat képe volt, csak a padba vésett szívek mosolyogtak
körülötte.

Talán azért mosolyogtak, mert valaki leült a kis leány mellé. És egy
hang, a szépenfésült hangja kérdezte:

– Mi baja Rózsaszínségednek?

Megrezzent a Lolo szíve, de tovább sírt ő mégis. Csak éppen hogy nem
szipogott hozzá. Mert a szipogás nem szép. Hát nem szipogott. És a hang
újra szólt:

– Mi baja Rózsaszínségednek?

Semmi válasz. Lolo sírt tovább.

Már vagy hatodszor kérdezték, de ő nem felelt.

A szépenfésült Pali megfogta a Lolo könyökét, hogy levegye a kezét az
arcáról. Lolo nem engedett és vigasztalhatlannak látszott. Teljesen
vigasztalhatlannak. A szép Pali a haját simogatta, a kislányos
szalagövezte szőke hajat.

– Na mi baja? mi baja? bántották?

A Lolo feje visszahanyatlott a Pali vállára. Fájdalommal, mély bánattal.
A Pali karja pedig átölelte és a Pali szája elkezdett utazgatni a szőke
ezüstfényü hajban, a sima homlokon, a könnytől nedves arcon és eljutott
oda – ahova akart.

Megdobbant valami a szépenfésült ifjú skótmintáju mellénye alatt s
miközben forrón magához ölelte a már-már vigasztalódó kis lányt, azt
gondolta magában:

– Ah mégis remek az első, a legelső csók olyan arcon, melyen soha
férfiajk nem járt!

És a gondolatai zavarosan kóvályogtak olyan fogalmak körül, mint:
tisztaság, érintetlenség, első hó, liliombimbó, hajnali harmat!

A jó kis Lolo pedig ugyanakkor csodálkozott, hogy milyen más az, ha a
Pali s milyen más, ha a Frici.

Valaki köhögött. Egyet, kettőt, hármat. Hármat köhögött valaki. És
valaki más, egy női hang megszólalt: Jaj be kedvesek! – És vékony
fülhasogató hangok sivítottak.

Az agg garibaldista köhögött, a mama szólt, a porontyok sivítottak,
miközben bakkfityet ugrottak egymás hátán körben a két szerelmes körül.

Egy pillanat nem sok, de annyi sem telt el s a szép Pali már meg volt
szorongatva, megpuszilva, meggratulálva, családba fogadva. A mama őt is
szemöldökön csókolta, mint egy negyedórával azelőtt Trocsányit. Ugy
látszik ez hozzá tartozott. És a grófi család váltig ismételte:

– Rossz gyermekek! Hogy titkolóztak, milyen ügyesen titkolóztak.

Ekkor jött hozzájuk Trocsányi. Ő csak az örömtől ragyogó arcokat látta,
a gratuláló kézszorításokat, a porontyok diadalmas ugrálását. Ő mindezt
magára, az ő boldogságára vette, az ő eljegyzésére.

Odament Kovacsóczyhoz, megrázta a kezét, azt mondta köszönöm, köszönöm,
azután Lolohoz lépett.

– Boldogok leszünk Lolo, esküszöm! – szólt patetikus hangon, mert valami
furcsa szinpadiasság vett erőt rajta. Tovább nem folytatta, mert az
illetlen porontyok éktelen sivító, fülsiketítő nevetésbe kezdtek és
cigánykereket vetettek, ami eljegyzésnél nem is illendő.

A jó nagypapa karonfogta Trocsányit, a mama kézre vette a porontyokat,
Lolo pedig tovább vonszolta a vőlegényét be az erdőbe.

– Mi volt Trocsányival? Olyan csodálatos!

De Lolo csak vitte tovább be, be a fák alá. Hamiskásan mosolygott és
vonszolta tovább.

Leültek egy szép mohás tisztáson. Ujra kérdezte a szép Pali:

– Lolo, mi volt Trocsányival?

De Lolo a karjaiba vetette magát, sirva is, nevetve is, csókolva is és a
sirás, a nevetés, a csókok közt fuldokolva mind csak azt felelte:

– Oh az a szamár Trocsányi! Az a szamár Trocsányi!

Ahogy a tavaszi folyó elsöpri dagadó árjával a parton meggyülemlett
tavalyi szemetet, a hullott sárgult levelet, kitörli az iszapba lépett
tömérdek nyomot, úgy seperte el, úgy törölte el a szerelemnek széles
duzzadó érzése még az emlékét is minden egyébnek a Lolo szívéből. És ő
igaz is volt, őszinte is, mikor semmiről sem tudott, mikor kicsinylőleg,
megvetőleg mondta:

– Oh az a szamár Trocsányi!

Ez az elnevezés pedig rajta maradt Trocsányin. Illett is neki. Illett
szerénykedő kopaszához, hosszú lóarcához, otromba nagy, idomtalan
karjaihoz, illett a monoklijához és illett az elveihez. Tehát rajta
maradt. Most már mindenki úgy is hívja.

És ez e történetnek vége és morálja.




Élő kisértetek.

Gyönyörű tavaszi éjszaka volt. Az égen a csillagok miriádjai fénylettek.
Nem volt egy tenyérnyi hely az égbolton, mely ne lett volna megrakva
csillaggal. De nemcsak odafönn ragyogott csillag, nem, a földön is,
végig a Dunasoron, a budai oldalon, a Várhegyen, a Gellérten, mindenütt
fénylettek, hol szép sorokban, hol elszórtan, a partmentén vagy a
hidakra a vár fölé függesztve. És a Dunában is, a fekete óriási vízben
ott is tükröződtek az égi és a földi mécsesek, minden apró hullám
tetején egy-egy csillag úszott lefelé, és némely helyen szélesebb fény
csillant meg a víz fölött, mintha ezüsttányérokat hányna föl a Duna.

A tavaszi éj nyugalmas, tündöklő pompája két embert állított meg a
parton. Odakönyököltek az öntöttvas korláthoz és az éjbe bámultak. A
kaszinóból jöttek; hazafelé indultak volt, egy volt az útjok. Jól
öltözött, fésült, símára borotvált két fiatalember. A ruhájuk is
egyforma volt. Frakkban volt mind a kettő, selyemhajtókás, egyforma
szabású fekete felsőt viseltek. A fejükön azonos kerek szalmakalap.
Szivar is égett a szájukban. Egészen egyformák voltak, s bár hiába
borotválták, fésülték angolnak erélyes vágású turáni vonásaikat, mégis
így éjjel majdnem olyan előkelő benyomást keltettek, mint egy
szabó-ujság képes melléklete. Az egyetlen különbség közöttük az a virág
volt, mely a frakkjukon fehérlett: az egyiknek gardenia volt a
gomblyukában, a másiknak ibolya.

Szakadozva folyt a beszédük. Közben, a szünetek alatt a gondolatok
folytatták csak az eszmeláncot, s ki-ki ott kezdte újra a szót, ahol
akkor a gondolata tartott, nem, ahol a másik elhagyta.

Most a gardeniás beszélt.

– Gyönyörű az ilyen csillagos éj. És olyan mérhetetlen nagy.

– Az igaz.

– Ha ilyenkor fölnézek az égre, eszembe jut az a sok butaság, amit az
ember összeolvas.

– Az igaz.

– És mindenféle teória, amiről hallok, össze-vissza jár a fejemben.
Életteóriák, vallások, magyarázatok…

Hallgattak pár percig. A Duna halkan csobogott a part alatt.

– Borzasztó ostobaság az élet. És rettentően oktalan; és olyan
nyomorult, olyan kicsinyesen nyomorult. Majdnem nevetséges, olyan
nyomorult. A világűr rettentő hidege úgyszólván jelképezi azt a közönyt,
amellyel a mindenség lenéz mireánk.

A gardeniás nem felelt, a társa folytatta:

– Az ősnépek, kik mitológiákat alkottak maguknak, csupa felnőtt
isteneket képzeltek el. És azt gondolták, hogy ezeknek öröme telik a
világban. Látod, ha én csinálnék mitológiát, csak nagy gonosz
gyermekekkel népesíteném be az eget. Ez a sok kicsinyes nyomorúság kit
szórakoztathat mást, mint gyerekeket? – Óriási, oktalan gyerekjáték. És
kegyetlen játék. Gyerekesen kegyetlen. El tudom képzelni, hogy úgy
mulatnak rajtunk és az egész világon, mint a gyerek a cserebogáron.
Kitépi a szárnyát, leszakítja a lábát, aztán nagy az öröm. Kikönyökölnek
az ég peremére az isteni kölykök és nagyokat, vásottan kegyetleneket
kacagnak: be furcsán kínlódik a nyomorult cserebogár. Irgalom, ha
agyontapossák.

A gardeniás nem erre felelt, hanem a saját gondolatára:

– Alig tudja az ember belegondolni magát a csillagvilág szövevényébe.
Gondold csak el, azok ott mind napok, s körülöttük sötéten,
láthatatlanul keringenek a bolygóik, a holdjaik, mind egy-egy olyan
test, mint a mi kis földünk.

– Ez az. A régi változatlan istenek helyét a változatlan csillagok
foglalták el, de mi nem nyertünk a cserén.

– Azok sem változatlanok, – felelt a gardeniás. – Azok is változnak. Nem
hallottál a sötét égitestről?

– Mindegy nekem, – mondta a másik egykedvűen és leült a mögöttük levő
padra. Ismerte a barátját, tudta, ez most tovább beszél. Ebben igaza is
volt.

– Van valami tragikus a sorsukban. Ott járnak fönn, a fénylő seregek
között. Járnak az ürben, csillagképből csillagképbe, a mozgás örök
törvényei szerint. Járnak a hőforrások, a fényforrások között, de mégis
csonttá vannak fagyva a mindenség hidegében és láthatatlanul sötétek,
olyan sötétek, mint a világűr éjszakája, és nem birnak fölmelegedni, nem
tudnak fényt kölcsönözni, reménytelenül elveszve bolyonganak. – Egyetlen
eset van, hogy fölmelegedjenek, egyetlen eset, hogy újra fényük legyen,
hogy megtüzesedjenek. Ha két sötét csillag összetalálkozik. Ebben a
találkozásban újra föllángolnak, tündöklően égnek, fényük van újra, mint
egykor, midőn még élő napok voltak, úgy izzadnak, rövid időre bár, mint
valami elsőrangú csillag. Azután újra elvesznek a fekete éjjelben… Élő
kisértetek. Van valami tragikus a sorsukban. Mondhatnám valami emberi.

– Szóval itt is a halál a szabály.

– Vagy az élet. Mindez csak változás. Az élet halad tovább. Mi hal meg
és mi éled újra? Mit tudunk mi erről?

– Az effélében nem hiszek. Ha vége van, hát akkor vége. Rien ne va plus.

– Mit tudunk mi erről? Mi az, ami új, és mi, ami a régi? Az élet megy,
megy a maga útján, és valami belőlünk, az indulatunkból, a mi lényünkből
az is megy vele; talán csak egy sejt vagy csak egy indulat. És
láthatatlanul halad tovább, akár a sötét csillag, várva, hogy lobot
vessen. Mit tudunk mi erről?

Az ibolyás nem felelt. Szeretett volna hazamenni és faképnél hagyni a
gardeniást, a teóriáival együtt, de nem akart egyedül maradni.
Ragaszkodott a társasághoz, ahogy az már éjjelező emberek, ideges
emberek szokása. A gardeniás pedig nemhogy elindult volna, hanem leült ő
is a padra és kis vártatva tovább beszélt.

– Volt egyszer egy furcsa esetem. Egyáltalán vannak meg nem magyarázható
esetek.

Az ibolyás most sem felelt. Neki ez is mindegy volt, minek jeléül nagy
füstfelleget eresztett ki az orrán. A gardeniás azonban folytatta:

– Egy nagyon furcsa esetem volt. Genuában, vagyis Genua közelében, egy
kertben. Ezelőtt két évvel.

Útban a Riviera felé megálltam Genuában. Meg akartam nézni a várost. Az
érdeklődésre különlegesebb okom is volt, az, hogy egy ősöm a XVIII.
században ott pár évig katonáskodott. Ez hozta onnan azt a hajporos
asszony-arcképet, amelyet láttál nálam a pipázóban. Emlékszel? Vörös
virágot tart a kezében és finoman mosolyog, mintha valami titkot tudna.

– Igen, emlékszem. Szép kép és szép asszony.

– Ugy-e? És volt valami rejtélyes a szürke szemében, az enyhe
mosolyában. Legalább én azt találom. Ezt a képet az az ősöm hozta
Genuából: és nem tudni kit ábrázol, mert állítólag soh’sem akarta
megmondani. Elég az hozzá, engem az is vonzott e városhoz, hogy ott
szolgált ez az ősöm és innen hozta a hajporos asszonyt.

– Van ennek valami összefüggése az eseteddel? – kérdezte az ibolyás, ki
szeretett volna már a történet végére jutni.

– Talán van, magam sem tudom. Szóval bizonyos megilletődéssel jártam a
várost és szerettem arra gondolni, hogy itt folyt le valami regény az
ősapám és a hajporos olasz asszony között.

Társaságra is akadtam. A hotelben volt néhány amerikai
asszony-ismerősöm. Ezek útján megismerkedtem egypár belföldivel, akik
hozzájuk ebédelni jártak, és ezek között egy genuai fiatal asszonnyal
is. A rövidség okáért a grófnénak fogom hívni. A név úgyis mellékes.
Elég annyi, hogy odavaló patricius családból való, nem föltünően szép,
de bájos, kellemes asszony.

Nyugodt finom asszony; egyetlen vonás volt jellegzetes rajta: a félig
lecsukott, fáradt szemhéjai, melyek mintha a sűrü, hosszu pillák súlyát
alig-alig bírták volna. Egészen fölületes ismeretség volt. Alig
beszéltem vele és ha beszéltem, akkor is közömbös dolgokat. Mégis
olykor, egy-egy műtárgy, egy-egy kép előtt valami közös érzés fogott el
s izlésünk sokszor találkozott, ő is kedvelte a késői művészetek
titokzatosan buja, kissé negédes, kissé valótlan – de annyira finom –
alkotásait. Igy jártam be mellette a várost s látszólag csupán ez a
kapcsolat volt közöttünk.

A grófné elkalauzolt múzeumokba, villákba minket. Magánosok palotái,
gyüjteményei, kertjei megnyiltak előttünk s a pártfogásával többet
láttunk Génua szépségeiből, kincseiből, mint amennyit rendszerint
túristának lehet. Az amerikai asszonyokat persze, akár silányság volt
az, akár remekmű, minden rettenetesen és egyformán érdekelt, mindenre
azt mondták: charming! how charming! És temérdek könyvet lapoztak
mindenütt, temérdek nevet, számot citáltak; valóban megható volt, milyen
erélyesen művelődtek, az ember majd hogy érezte rajtuk a szellemi
erőltetés izzadtság szagát.

Egy este együtt ültünk megint a hotel halljában, a három amerikai
asszonyság, két olasz, a kis Dasio és Della Palla, meg jó magam.

A grófnét vártuk, ki nem ebédelt aznap velünk, de igérte volt, hogy
eljön, a másnapi tervet megbeszélni. Természetesen azt tárgyaltuk, hogy
mit nézzünk meg. Valaki fölvetette, hogy a vidéken valami szép kertet
kellene meglátogatni.

– A legérdekesebb a keleti Riviéra egy kertje a várostól órányira, a
Villa del Sogno.

A kis szeleburdi Dasio mondta ezt, de alig hogy kiejtette e nevet,
látszott rajta, hogy megbánta, elpirult s hebegve tette hozzá, hogy de
azt nem lehet megnézni. Della Palla, a másik olasz, az is rögtön
belevágott, hogy arról kár beszélni, azt úgy sem lehet. Az amerikai
asszonyok tudni akarták, hogy miért nem s Dasiót sarokba szorították,
hogy ő mondta, hogy a legérdekesebb, hát vigye el őket oda. A két
belföldi ellentállása persze ahelyett, hogy eltérítette volna a
szándékuktól, még jobban fölébresztette az asszonyok globe-trotter
kiváncsiságát és Mrs Flipp-Oyster, a törzsfőnökük, kijelentette, hogy
majd a grófnét megkérik, majd ő kieszközli… Az olaszok erre még jobban,
azt mondhatnám, ijedten erősködtek, hogy nem kell szólni a grófnénak,
mert nem lehet oda menni, abszolute nem lehet. Az amerikaiak azonban nem
engedtek s így végre Della Palla némi habozás után előállott a valódi
okkal: A Villa del Sognoban a grófné egy egyenes fölmenője, Donna
Filimberta, egykor szerelem miatt öngyilkos lett. Valami idegen ember
szerelme miatt. Nem igen ismert történet ez, a családban nem beszélnek
róla. Hogy volt, mint volt, nem tudni hitelesen, csak annyi tény, hogy
ott abban a villában élte Donna Filimberta a szerelmét, ott ölte meg
magát, abban a kertben. Az eset óta a villa is, a kert is el van zárva
mindenki elől, még a családtagok sem voltak ott talán soha.

– És Donna Filimberta, az, aki öngyilkos lett, a mi grófnénk egyenes
őse?

– Igen, – felelt Daiso, – a dédanyjának az anyja. Beláthatja tehát…

Mrs Flipp-Oyster, ki jó asszony volt, de nem valami túlságosan
tapintatos, semmit sem akart belátni. Roppant izgatta ez a dolog. Néki,
kinek első ismert őse az anyja volt, egy igen józan mosóné Chikagóban,
természetesen iszonyuan imponált, hogy valakinek négy emberöltővel
ezelőtt valamely őse már az öngyilkosságig művelt volt. Eszébe sem fért,
hogy Donna Filimberta története ne tartoznék a családi büszkeségek közé
s azt el sem képzelte, hogy még a Villa del Sogno említése is
kellemetlen kellett, hogy legyen a grófnénak. A jó Mrs Flipp-Oyster és
vele tengerentúli társai ezt is csak: „how very charming!“-nak találták.

Az olaszoknak talán mégis sikerült volna leültetni az amerikai
asszonyokat, ha a grófné nem lép be éppen a vita hevében. Mrs
Flipp-Oyster rögtön nekirontott a kérésével:

– Ugy-e, kedves grófné, elvisz minket a Villa del Sognoba. Ezek a
„stupid fellow“-k azt állítják, hogy nem kell magának szólni és hogy nem
visz el; no, úgy-e, hogy elvisz?

A grófnénak szemlátomást kellemetlen volt e kérés. Kiegyenesedett és a
tekintete végigszaladt a társaságon, mintha keresné, vajjon ki hozta
szóba a Donna Filimberta szerelmes kertjét. Ekkor akadt meg először a
szürke szeme rajtam és a súlyos pillák alatt mintha villant volna
valami. De lehet, hogy én ezt csak képzelem. Ilyenben könnyen csalódik
az ember.

Talán éppen azért, mert kellemetlen volt neki és nem akarta mutatni,
megigérte, hogy másnapra elvisz minket a villába. S bár a hangja fagyos
volt, Mrs Flipp-Oyster olyan diadalmasan nézett a két olaszra, mint egy
győzelmes hadvezér megnyert csata után.

Úgy terveztük, hogy kora délután indulunk, de míg az auto előállott és
az asszonyok összeszedelőzködtek, késő lett, olyannyira, hogy már
szürkület volt, mire a villához értünk.

Az auto magas kőfal előtt állott meg, mely teljesen elzárta a kilátást a
tengerfelöli oldalon. Ebbe nyilt az egykor zöldre festett, csukott kapu.
Fönn a kapu fölött a hajlított szemöldökön és végig a kőfal tagozatain,
szobrok és kőkosarak váltakoztak. Rokokó izlésü negédes szobrok, kecses
virágos kosarak, melyeket a rajtuk tarkálló mohafoltok még bájosabbá,
régiesebbé tettek.

A kapu mellett rozsdás vasszárán lógott a csengettyü húzója. Most is
látom a grófné keskeny keztyüs kezét, amint megfogja, meghúzza. Messze,
messze távol csengett a csengettyü, fátyolos csengéssel, majd mint
hogyha a messze multban csengene.

Már ez is igen tetszett az amerikaiaknak, mind azt mondták: Oh how
charming!

Csoszogó léptek zaja közeledett a porondon. Kulcs zörrent a zárban.
Végre, nagy csikorogva, lassu erőltetéssel kinyilt a kapu.

Széles kilátás tárult föl előttünk a kapu keretében. Távol, túl az öblön
a liguriai hólepte hegyek, alattuk a szétszórt messzi városok, azután
enyhe ívben, pihegő csendes hullámzásban mélyen lenn a tenger és
lépcsőzetesen le az oldalon előttünk, körülöttünk, elhagyottan,
elvadulva – a Donna Filimberta szerelmes kertje.

Olyan megkapó volt e látvány varázsa, hogy még az asszonyok is
hallgattak. Nekem, tudom, magasan kellemetlen erővel vert a szívem és
úgy léptünk be a kertbe, mint egy virágos, rejtelmes szentélybe.

Az öreg custode bezárta mögöttünk a kaput, azután indult; a vendégek
utána. Én leghátul maradtam.

Kanyargós, szeszélyes kőlépcsőkön haladtunk lefelé. Mohos lépcsőkön
áttört cikornyás ódon kőgárgyák között, melyek emeletesen következtek
egymás után. Itt-ott a gárgyát kikezdte az idő, leomlott és a réseken
fölkúsztak a folyondárok, beözönlöttek a kúszó-mászó hosszúindás
növények, mint az ostromló ellenség a várba. A fali rózsák, gliciniák
előtörtettek a faragott kosarakból, a csavaros rokokó kagylókból és
fehér, lila-sárga fodrokban, dúsan, színes virágpatakokban ömlöttek le a
falazott partokon. Minden emeleten más-más kép lepett meg. Itt magas
puszpáng-ívek vonultak körben; az ívek egykor szép tágasak lehettek, de
most úgy összeszorultak, hogy a réseken csak alig-alig csillant át a
tenger fénye; magas taxusok ágaskodtak, fantasztikus állatalakok, melyek
valamikor pávának, fácánnak voltak nyirva, de most elvadulva, szerte
nőve igézetes szörnyekként meredeztek. Sötét lugasok nyiltak
jobbra-balra, melyeknek mélyén valami alak fehérlett, kisértet-e vagy
szobor, nem tudta az ember. És a vadonná szertefoszlott, száz év előtt
nyirott, mesterkélt kertben fojtó, káprázatos érzéssel haladtam, azzal
az érzéssel, mintha én mindezt máskor másként láttam volna már, mintha
ismertem volna, mintha mindefelől elfeledt emlékek sejtése szólna.

Újra egy terraszt elhagytunk s másikra jutottunk. Körben álló, nyesett
zöld falaktól körülvéve, sötét árnyékban egy kerek tavacska csillogott,
amelyen porcellánszirmu nimfák, halvány vízi rózsák úsztak. Közbül a
tóban két szobor állt. Az idő megszaggatta a kőpárkányt s a víz
végigömlött az ingovánnyá vált térségen, magával vive a vízi rózsákat, a
nimfákat egész a színfalak tövéig. Itt is fölbomlott az ósdi
kicirkalmazott rend, a természet szertevetette, gúnyt űzött a régi
korlátokból s vadul feslett, virult kényére-kedvére. Csak a két szobor,
a tó közepén, csak azok álltak még úgy, bár letörtek a karjaik, mégis
ölelkeztek és csókolóztak is a mohalepte ajkaikkal. A víz a zöld sűrű
fasor alatt láthatatlan esésében halkan csobogott. Egy-egy résen
kivülről kaméliaágak nyultak be a körbe, vörös rothadó virágaik a vizet
seperték s mindenütt, mindenen, a víztelt mohán a puszpángok lábánál, a
kőkereteken nefelejtsek, vízi liliomok, buja könnyes iriszek, ezer
mocsárvirág virult, fűződött egybe, fulladozott egymáson s a légben
csodás párás, nedves, kábító illat!

Amint áthaladtunk az ingoványon, a grófné visszafordult. Előbb a szobrok
felé tekintett, a karok nélkül ölelkező szobrokra. Azután rám nézett. A
szeme, a szürke csillagos szeme egészen nyitva volt. Egészen nyitva. S
az ajka mintha szólna. De aztán ő is eltünt a többiek után.

Hol láttam ezeket a szemeket? Hol ezeket a kissé szétnyíló, titkon
mosolygó ajkakat? És ez a kert, ez az őrült, soh’sem látott, mégis
ismerős kert, Donna Filimberta kertje, Villa del Sogno?!

Siettem utána. Sűrü orgonabokrok nyalábolták át a kőpárkányokat,
hajlottak be az ösvényre, alig tudtam átgázolni az összecsapódó nyíló
ágak között, melyekből finom esőben apró lila csillagok hullottak a
ruhámra, a hajamba; most váratlanul merev kaktuszok, tövises délszaki
növények szorongtak rendetlenül, másztak egymás fölé és a szürke
páncélszerü levelek közül hosszu száron csodás virágok nyultak ki; az
egyik rojtos nyulánk, másik szemérmetlenül vörös és duzzadt, meg
sáfránysárga, majd meg szirmos, húsos – belsejükben mintha titkolt láng
virulna, fölemelt bibéjükön mintha ajkak nyiltak volna – vad, vágyakozó
virágok, alig tudta az ember, vajjon virágok-e. És elrejtve köztük
folyton követett a lehulló, csepegő, csobogó patak csörgedező hangja.

Úgy éreztem magam, mintha álomban járnék, mintha a szédítő
virággarmadák, az egész elszabadult, elvadult, töméntelen flóra,
valamely valóságnak óriásivá növekedett káprázata volna. Még
valószínütlenebben bujává, még igézőbbé tette az elhagyott szerelmes
fátyolát s ezüstszálakat, vékony ködhálót vonhatott mindenek fölött s
melyben még a közeli dolgok is olyan mesebelinek, olyan valótlannak
hatottak.

Most újra a grófné mögött voltam. És ő újra megfordult, hirtelen, mint
egy jelenés. A haja, a válla tele volt apró reáhullott virággal. Az
esteledő ég hátterén, árnyékban volt az arca. Csak a tágranyilt szürke
szeme világított, csillagok villogtak benne. És újra megnyilt az ajka s
inkább értettem, mint hallottam a szavát, az ajka mozgását, a titkos
mosolyát, amint súgta: ott, ott!

Megálltam. A grófné lassan tovább ment, eltünt.

Nem tudom, utána indultam-e, nem tudom, érzés vezetett-e, akarat,
indulat, nem tudom. Itt kettős ciprus-sor nyilt meg le jobbra, közöttük
meredek út s az út fölött a tenger selyem fénye táncolt. Talán a szó
hatása alatt, tán a tenger vonzására megindultam gyorsan lefelé.
Gyorsan, mind gyorsabban mentem, majdnem szaladtam. Ott lenn sziklákhoz
értem, alattam a tenger ingott. De újra jobbra fölfelé lépcsők nyiltak a
sziklában. Ide-oda csavarodtak a lépcsők gyökerek közt, omladék közt.
Rendetlenül, hézagosan következtek, átbujtak ledült piniák alatt,
eltüntek feslő csipkebokrok, óriás szakállas sasok útvesztőjében,
megfulladtak zajló patakban. De tovább, tovább, most már elhatározással,
makacsul küzdöttem fölfelé, elszántan, mint valami célnak.

Egy ormóval megszüntek a sziklák. Enyhe lanka emelkedett piramisnak
oldalaként, amelyen vörös azalea-áradat hömpölygött.

Út nem volt több, csak ez a végtelen virágáradat, mely a letünt napnak
visszaverődő fényétől tündöklő bíborban égett. A lángvörös, vérszínü
hullámok habzó piros tajtékként csaptak össze, mintha valamely izzó
lávaáradat rohant volna örökösen alá, onnan felülről, a tetőről, ahol a
virághegy ormát – akár valami szentély, véres talapzaton – görög oszlopu
pergola koszorúzta.

Most már volt célom, – mondta a sejtés, – oda kell jutnom és föl, föl, a
virágáron keresztül, ziháló tüdővel, megfeszített erővel, mintha úsztam
volna. Hol elmerültem a tenger bokor között, hüvös szirmok suhantak el
az arcomon, vérző kelyhek hullottak a kezeimre, hol újra fölbukkantam a
hullámok között s mind közelebb fénylettek a pergola oszlopai.

A karmazsin hegyoldal tetejére értem, a pergolához értem. A
márvány-kerítésen egy asszony könyökölt. Várt. A grófné volt. Egyedül.

Átléptem a kerítésen és szó nélkül megöleltem. És megcsókoltam a meleg,
puha, duzzadt száját. És visszacsókolt. És hosszan, hosszan csókoltam,
hevesen, forrón, mohón. És éreztem, tudtam, hogy várt vágyó
várakozással. És ő is úgy csókolt vadul, olyan éhesen, olyan mohón,
olyan sóvár, szétnyíló, szívó ajakkal, mint én. És a szeme, a szürke
tágranyilt, csillagos szeme oly közel volt, hogy benne láttam tükröződni
a pirosló estét, a tengert, a világot, az egész mindenséget.

Soká, soká csókolóztunk. Már egészen besötétedett, még mindig úgy
álltunk ott, mint az első percben, mintha századoknak szomját akartuk
volna lecsókolni egymás ajkáról…

Rikoltozó kiáltás hallatszott a felső terraszról. A grófné nevét
kiáltozták az amerikai asszonyok.

A grófné kitépte magát a karjaimból és elszaladt. Hallottam futó
lépésének zaját, hallottam a vénhedt lépcsőket sírni a lába nyomán.
Hallottam fenn, a kijáratnál az egyik asszony szarkahangját, kérdezte,
hogy én hol maradtam és sokkal halkabban, de mégis tisztán a grófné
szavát, hogy én már visszamentem a városba egy más kocsin. És hallottam,
amint kimentek a kertből, a kapunyikorgást, zárcsattanást.

Mozdulatlan álltam még mindig ott és kitekintettem a tengerre. Egészen
sötét volt már a víz, lila és ibolyaszínü, a láthatáron pedig széles
izzó sáv jelezte csupán, hol merült le a nap.

Mozgó, ingó fény közeledett a bokrok között, lámpafény. Csoszogó léptek
közeledtek. A custode volt. Kulcsait csörömpölve lépett hozzám s valamit
magyarázott, nem tudom mit. Aztán hirtelen letette a lámpát a
márványpadlóra. „Vedi, vedi, signore“ és mutatott a padlóra. Egy nagy
foltra mutatott a sima lapokon, mely egészen ki volt kopva, mintha sokat
sikálták, dörzsölték volna a márványt ott azon a folton. Megértettem.
Itt ezen a helyen, ahol minden este várta, itt ölte meg magát Donna
Filimberta, mikor elment az idegen szerelmese, a „forestiere“, itt folyt
el szegény Filimberta vére. Annak a nyoma ez a kopás; a vérfoltot
sikálták ki ott a márványból, sokat sikálták, mert hogy makacs vér volt,
nagyon belevette magát a kőbe…

És többet is akart elmondani, de nem, nem! nem akartam erről hallani,
egy szót sem a profánáló magyarázó beszédéből. Hirtelen a kezébe nyomtam
a borravalót és elmentem.

Csak másnap találkoztam az amerikai asszonyokkal és a grófnéval. Mrs
Flipp-Oyster és a társai a Donna Filimberta kertjéről váltig ismételték:
„Charming! it was charming!“ – szerettem volna megpofozni őket.

A grófné olyan volt, mint azelőtt. Egészen olyan. Épp oly
kifejezéstelenül fáradtak voltak a szemei; még azokban sem villant meg
az emlékezés. És közömbösen jártunk egymás mellett palotákon, muzeumokon
keresztül, ugyanazon semmitmondó dolgokat beszéltük, ugyanazon hüvös,
udvarias lábon voltunk, mint mielőtt a szerelmes kertben jártunk.
Nyilván csak ott ébredt föl valami szunnyadó indulat benne. Én is így
éreztem. Semmi, semmi sem maradt. Azt hinném, nem velem történt e dolog,
ha nem emlékezném reá.

Két éve ennek.

Vannak furcsa esetek a világon. Az ember így is, úgy is magyarázhatja.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A gardeniás elhallgatott. Talán arra a névtelen hajporos arcképre
gondolt, melyet egy őse hozott egykor Genuából, vagy tán a sötét
csillagokra, kik a nagy hideg űrben járnak – élő kisértetek – s csak
akkor világítanak, akkor lángolnak újra, rövid időre, ha…

Pár percig hallgatott a gardeniás is, az ibolyás is.

Aztán megszólalt az ibolyás.

– Minden olyan céltalan. Legjobb semmit sem magyarázni. Minek? Minek még
magyarázni. – Kitépte az ibolyacsokrot a frakkja hajtásából és bedobta a
Dunába. Már most nem volt többé ibolyás.

– Biztosra veszem, hogy te ma vesztettél, azért vagy olyan kutyakedvben,
– mondta a gardeniás.

– Igen, vesztettem. De azt hiszem, te is?

– Nem, én éppen hogy kimásztam, – felelt a másik és fölkelt, – egész
este vesztettem, de a végén volt egy passe-om.

Megindultak. A gardeniás magyarázta játékos műnyelven, hogy hogy volt:

– A szomszédom, az Oszkár „passierozta a kezét“. Kilencem van. Azután
még egy. Aztán egy „encarte“. Ekkor azt gondoltam…

Elhaladtak. A hangja elveszett a sötét éjszakában.




Havasi történet.

Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a
kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a
hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint
valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet.

Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek
fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás
mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak
valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett
magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos
fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl,
amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott.

Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas
kerítések útvesztőjén, megcsillant benne valami olyan büszkeségféle,
kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű,
van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami
uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is
látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az
övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve
a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye
a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg.

A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak.

Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot
végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A
tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden?
Helyesen volt-e?

Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt,
az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának
második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is
jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál.
Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna
adni a földeket, ha itt marad a fiú.

Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak
fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami
siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított
esemény tünt fel az öreg ember emlékében.

És csak úgy belsőleg nevetett magába.

Hej, mert gonoszok az emberek!

De hát ki tud arról, hogy az állami erdősz urak s az a sok csendőr, mint
lepték meg a falusi gulyát az uradalmi vágottban? Ott legelt az évek óta
abban a nagy oldalban, odajárt rendszeresen eddig is mindig. Mind e
napig nem tudták ott fogni, merthogy az egyetlen úton jöttek volt az
erdősz urak, az pedig messzi látszik a Szakatura tetejéről, a pásztorok
idején tülköltek s mire az urak kiértek az élre, fia-borju sem volt már
a tilosban… Ki adta az eszükre, hogy túlnan kerüljenek, a sziklafalon
másszanak ki s úgy kerítsék be a falu marháját? Ki árulta el a falut?

Hogy ő Damaszkin a városban volt, vásári nap, hogy a főerdész úrral
beszélt, hogy mosolyogva jött el, csitt! nem kell arról tudni!

Mikor tegnap a szomszédék Gligorja futott a hírrel, ő Damaszkin ott állt
a kut kávájánál, csendesen faricskált, fejszével, csendesen. Jaj be
nagyon elbámult a hírre! Hogy már késő? Hogy már hajtják a gulyát?!
Bizony a nagy ámulattól esett ki a fejsze a kezéből!

És akkor történik ilyesmi, mikor a mostohafia az erdőpásztorságot
elvállalta! Éppen akkor történik! Ej, ej!

De csak hajtják az erdőszök a jószágot. Hiába ordítanak a szakaturaiak.

Ő is lekisérte a menetet, együtt az egész néppel, oda le a szamosi
gázlóig. Ott a csendőrök visszaszorították őket. S a távozó csorda
bőgését mind jobban elnyelte az emberek átkozódása…

Éppen egy sebes felhő szaladt fel onnan alulról s eltakarta azt a
helyet, ahol ők megálltak volt. Gyorsan szállt fölfelé a felleg és nem
telt belé egy pillanat, már ott szaggatta foszlányokba a testét a
kerítések rúdján. Még egy pillanat és szapora esőcseppek csaptak le
ferdén az öreg Damaszkin lábához. Csipp, csupp! A szivály agyagban
egy-egy lyukat ütött mindenik, mintha puskagolyó volna. Egyszerre fényes
lett a föld és sötétebb színü, ahogy elömlött rajt a víz s az apró
kőszilánkok úgy ugráltak, akár csak meg lettek volna babonázva.

Az öreg Damaszkin meg sem mozdult. Ösmerte ő az ilyest: pászmás eső,
elszalad az hamar. Igaza volt. Tán még gyorsabban futott el, mint ahogy
jött. Már ott gomolygott tova be a fenyvesbe s itt a ház oldalába ujra
napsugár csapott. Enyhe őszi napfény. Semmi sem változott az öreg ember
körül, csak a föld fényesedett meg, mintha végigkenték volna zsírral.

De mégis. Valami változott. Nagy lomha varangyos béka mászott ki a ház
talpa alul, nehézkesen, ügyetlenül. Éppen Damaszkinnal szemben állt meg;
két rövid, lágy karja között hirtelen lihegett puhabőrü sárgás torka.
Nagyokat pislogott az öreg emberre, mintha annak a gondolatához
hunyorgatna, nagy hamisan.

Damaszkin azonban észre sem vette még. Az esze még ott járt, lenn, a
szamosi gázlónál, ahol a gulyát utoljára látták. Az emberek
átkozódásánál.

… Hát, hogy éppen a mostohafiát átkozzák, hogy arra van a gyanu! Olyan
az ember! Mert hogy a fiú uradalmi gornyik. Természetes, hogy őt
gyanusítják! Nem is történhetett másként. Damaszkin nagyon védelmezte a
mostohafiát: Hogy az nem tehet róla! Nem ő árulta el a falusiakat! A fiú
úgy vállalta a szolgálatot, ahogy eddig is minden szakaturai legény, kit
az uradalom alkalmazott: csak hogy tessék, lássék. Ő, Damaszkin,
megesküszik reá, ha kell, ártatlan a fiú, a fene hogy…

De nem hittek neki. Sőt, Damaszkin sok erősködése, ügyetlen
ügyvédkedése, teljes bizonyossá tette a falusiak gyanuját. Hiszen minden
a fiú ellen szólt. Ime, alig két hónapja lépett szolgálatba s megvan a
baj. El nem hiszi senki, hogy nem ő tette, hogy nem ő árulkodott. No
hiszen, csak jőjjön haza egy este!

Nem is jön az vissza többet, ha jót akar! Most is úgy vitték el magukkal
az urak, hogy csendőr közé vették, mivel a vérmesebbje fejszével ment
neki. Amint elvitték, csak úgy visszhangzott utána: „gyere haza az
éjjel!“ Tudnivaló, hogy az mit tesz. Nem jöhet az vissza soha többé…

Csoportosan tértek meg a gázlótól. És ő, Damaszkin, hogy siránkozott,
hogy panaszkodott! Alaposan, kiadósan. Hogy neki is két tulkát
elhajtották. Két gyönyörü tulkát! A fene hogy… Két gyönyörü tulkát,
akárki tanu reá, azt is elhajtották.

Jól volt az így, okosan volt. Hej! mert gonoszak az emberek! Gondoltak
volna tán valamit, ha ő, a legnagyobb gazda nem károsodott volna.
Megkerül az ára, nem kell arról tudni. Igy senki sem mondhat semmit.
Senki. Még az asszony sem, az Irina, annak a fiúnak az anyja. Még az
sem. Arra is tanu az egész falu, hogy ő milyen nagyon védelmezte, milyen
nagyon mentegette a mostohafiát. Hogy az Isten verje, aki…

De most hirtelen megállt a hosszu bot lengése és az öreg ember fölemelte
a fejét. Valami az eszébe ötlött és valami a szemébe.

A varangyos békát látta meg maga előtt.

És ugyanakkor eszébe tünt, hogy az asszony, az Irina nem is jajveszékelt
a tulkok mián. Egy szót sem szólt. Egy hangot sem. Hiába akarta
Damaszkin bánatra ingerelni szertelen jajgatással. Csak úgy szótlan reá
nézett, mikor hazatért, mikor elbeszélte. Idegenül, fagyosan. Éppen úgy
nézett, mint ez az utálatos öreg béka itt vele szemben. Olyan félig
lecsukódó nehéz szemhéjakkal, ráncokban elvesző szájjal. Éppen mint a
varangyos béka.

Vajjon miért nem sírt? Miért nem kérdett semmit? A fiát sem, semmit?

Gondolkozott az öreg, de csak nem tudta tisztázni. Hiába próbálta, a
figyelme mindig arra az állatra terelődött, amely üveges szemmel éppen
őtet nézte. Erre aztán hirtelen elfutotta a harag.

– Mit nézel engem? undok állat!

Felkapott egy követ és a béka felé hajította. Nem találta el.

A hüllő megfordult és azon lomhán, ahogy előbujt, igyekezett a ház talpa
alá.

Damaszkin még egy követ dobott. Megint elhibázta. A varangyos pedig
haladt lassan, folytonosan. Olykor egy-egy lába vissza-visszamaradt,
mintha ott felejtené; ugrott is nehezen s a hasa nagyokat csattant a
vizes földön. Még egy kő és még egy. Most sem találta el.

Az öreg fölkelt. Ugy érezte, meg kell állítsa, meg kell ölje azt a
bestiát, mielőtt a ház alá ér. Mintha a furfangját leste volna el. Agyon
kell lapítsa, el kell tiporja. Akár csak egy gondolat volna, gyanakvás
volna. Az asszony gyanakvása volna.

A hosszu bottal is sujtott utána, de a varangyos eltünt a járomfa alatt…

És az asszony hangja szólt az ajtóból lassan:

– Te, Damaszkin, a mult szerdán vásárban voltál?

A férfi reánézett: mit akar ez? Máskor tán lehordta volna, hogy minek
kérdezősködik, de most jobbnak látta felelni.

– Vásárban voltam.

Irina maga elé nézett lecsukódó szemhéjakkal, mintha valami nagyon nehéz
rejtélynek a szálait keresgélné össze. Kisvártatva újra szólt:

– Venni akartál valamit, vagy… vagy miért?

– Csizmát akartam venni, de drága volt, nem vettem, – vágta ki magát
Damaszkin.

Ismét úgy tett az asszony, mintha egyébre gondolna és ismét szólt
azután:

– Nem jó ez a csizma? Az idén nyáron vetted!

Most azonban felfortyant Damaszkin és olyan gorombát mondott, hogy az
asszony elhallgatott.

A férfi becsapta az ajtót és künn maradt. Nem is ment be, ameddig Irina
nem hívta, hogy kész a vacsora.

Elébe tette az ételt, megtörölte a kést, azt is elébe rakta, a sót is
melléje. Damaszkin nem haragudott már, kinálta az asszonyt: egyél te is!

De az asszony nem evett.

Ott ült az asztal sarkánál szemben az urával és hallgatagon nézte.

Éppen olyan, mint az az utálatos varangyos állat, – gondolta Damaszkin
és hogy csak mondjon valamit, kérdezte: miért nem eszel?

– Nem eszem, – felelt az asszony.

*

Az asszony másnap sem evett. Délben sem, este sem.

– Miért nem eszel? Beteg vagy?

– Nem eszem, nem vagyok éhes, – felelt az asszony és összeszorította a
száját, melynek sarkait két hosszu ránc folytatta lefelé a puha
pettyhüdt bőrben.

A férfi nagyokat falt s tolta félpofára a sajtot. Lassan, nehézkesen
rágott, mintha kérődzött volna és nézte az asszonyt és gondolkozott
nehézkesen, lassan. Addig-addig gondolkozott, hogy úgy az ötödik-hatodik
falatnál az asszony bőjtölésének rettentő magyarázata jelentkezett
hirtelen.

Az asszony bőjtöl. Szándékosan bőjtöl. Ő reá bőjtöl.

Mert tudja, mert reájött! Reájött, hogy a csizmavásár csak ürügy volt.
Reájött, hogy ő árulta el a falut, hogy ő súgta be az egészet a főerdész
úrnál. Tudja azt is, miért. Hogy a fiut hozza bajba, hogy az elmenjen,
vissza se jöhessen. Soha vissza ne jöhessen. Hogy a földje neki
maradjon, Damaszkinnak.

Meg sem látszik semmitmondó ráncos arcán, üres szemein, de az asszony
tudja!

És most ő reá bőjtöl! Az pedig iszonyu.

Mert ha valaki haragszik egy másra és bőjtöl, úgy hogy semmit sem eszik,
mint egyszer napjában egy kis száraz kenyeret, az a másik, akire így
reábőjtölnek, elpusztul. Menthetetlenül. Bizonyosan. Segíteni nem lehet
rajta. Semmi sem segít. Semmi. Halál a vége a rábőjtölésnek, akárki
megmondhatja a havason. Halál a vége.

Remegő térddel kelt föl az öreg Damaszkin.

– Egyél! – rivalt reá az asszonyra s elébe tolta a sajtot. – Egyél!
Tüstént egyél!

Irina elfordult az ételtől, mintha undorodna, de nem szólt.

Az öreg mind dühösebben parancsolt, de hiába. A botot is elővette és
elkezdte verni előbb az asztalt, aztán az asszonyt, mégse szólt az,
mintha nem is érezné. Mozdulatlan állt. Ösztövér két karja nem
védekezett, hanem megszokással támaszkodott satnya mellére, hasára, a
keze sem mozdult, mikor a bot kemény koppanással leverte a fejkendőjét.
Hiába ütötte, lökdöste Damaszkin, hiába lódította az ágy sarkának. A bot
úgy kopogott rajta, mintha valami fabábon járna és Damaszkin mind
erősebben verte, mind jobban ordított, hogy a saját lelkében erősödő
csodálkozást túlharsogja. De hiába öntötte le a legtrágárabb szitkokkal,
az asszony csak mindig maga elé nézett, semmitmondó szemmel, még föl sem
tekintett, nem is menekült, nem is jajgatott.

És ez volt olyan borzasztó, hogy nem is jajgatott, pedig máskor, mikor
rendszeresen elverte, hogy tudott sikongani! Valami ismeretlen, rettentő
erő volt ebben a hallgatásban, valami fenyegető, földöntúli erő, valami
rejtélyes.

Damaszkinnak lehanyatlott a karja…

Az éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel tusakodtak a lelkében az emberi
gondolkozás kettős vitatkozó személyei. Hogy nem tud az asszony semmit,
nem tudhat semmit, áltatta az egyik, a másik rácáfolt, hogy igenis,
tudja. Az egyik magyarázni próbált: nem éhes, beteg tán, vagy hogy
máskor eszik, – de a másik, a könyörtelen, az nem engedett, hanem mind
erősebben, kegyetlenebbül susogta: mindent tud, reád bőjtöl, véged van!

A gyanuokok szaporán sorakoztak egymás végtébe hosszu láncba, mely a
torkát fojtogatta. Az asszony egykedvüsége a tulkok vesztével szemben, a
furcsa kérdései és különös érzéketlen volta, amikor ütötte, verte,
szótlan hallgatása… És ahogy izmosodott a veszedelem érzése, egyszerre
valami csuppogás indult meg a sötét szobában.

Halkan csattant valami, rendetlen időközzel, lágyan, nedves hanggal.
Mintha nyers tésztát csapkodnának földhöz. Itt-ott egy-egy oktalan
csosszanás is. Mintha elcsúszna valami. Aztán csönd. Aztán meg újra…

Damaszkin fölült az ágyban. Mi ez?! Hallgatózott. Nem az asszony; az
nyugodtan fekszik mellette. Mi lehet? Mi csattog olyan halkan? Olykor
pár percig nem hallott semmit, majd újra megindult az a valami a
szobában. Mi lehet? És végre megértette. És mikor megértette, hogy a
varangyos jár a sötét szobában, a félelem mint egy hideg kemény kéz,
megmarkolta a szívét. Mintha ez lenne a bizonyíték, most már egészen
biztosra vette: ő reá bőjtöl az asszony!

Azután sokáig, felülve az ágyban, ébren hallgatta annak a rejtélyes
állatnak undorító csuppogását.

Mintha a mellén ugrálna az a hideg, lágy, pettyeshasu teste.

*

Eltelt egy hét, eltelt kettő. Semmi sem változott.

Az asszony nem evett.

Damaszkin már nem is merte kinálni. Mintha valami magasabbrendü lényt
fedezett volna föl benne, megszólítani is alig merészelte.
Alázatoskodott, szinte örült, ha az asszony szólt hozzá, ami ritkán
történt.

Nem igen mert otthon ülni, mert valami félelmetes lakott nála, valami
rejtélyesen fenyegető. Erdőre járt, mezőre, legtöbbet kocsmába, mert ha
otthon volt, a szeme önkéntelen követte az asszonyt, aggodalmas
nézéssel, mintha azt várná, hogy minden mozdulata után valami borzasztó
veszedelem csap le reá. Hallgatag követte, akár a házban matatott az
asszony, hangtalan rakosgatott, akár az udvarban tipegett, szótlan.
Mindig szorongatta a félelem.

Kocsmában ült legtöbbet. Ivott, sokat. Nagyon sokat ivott, hogy
földrészeg legyen, mikor haza megy este, hogy aludni tudjon. Hogy ne
hallja éjjel ide-oda járni a varangyos éjjeli állatot, ne hallja, mint
csattog a hasa a ház földjén.

Pedig nem használt a pálinka sem. Fölébredt mégis és kénytelen volt
hallgatózni a sötétben. És az a halk zaj, mintha őt vádolta volna, őt
furdalta volna, mintha az időnek, az ő idejének a mulását számlálta
volna.

Rettentő fáradt volt reggel, mégis elment, ment a kocsmába, hogy ne
legyen otthon. Úgy érezte, ólomból van a csizmája. Mégis ment a pálinka
után.

Igy tartott ez, pedig rég beállt már a tél.

*

Vasárnap. A meredek gerinceken mindenfelől a szétszórt házakból, a külső
tanyákból is, a Szakatúráról és a Galbinról, a két-víz-közéről,
mindenünnen megindulnak az emberek.

Mind másznak lefelé a meredek oldalakon sorban egymás mögött s a nyomuk
mély barázdát szánt a fényes tejfelpuha hóba. Mert minden fehér. A dúcos
hegyek, az itt-ott meredező sziklák, a garmadába rakott rönkök, melyek a
tavaszi úsztatásra várnak. Mindent belep a hó, még a fenyvesek kormos
zöldjét is beporozta, mintha behintették volna liszttel; csak itt-ott,
ahol már erősen lejt a hegy, ott csúszott meg s vörös foltot ír a
haragosszinü agyag a nagy tengerfehérségbe.

És az emberek mennek, a nagy oldalokon olyan aprók, mint valami
hangyasorok, lépegetve, bukdácsolva, küzködve lefelé, mennek a
templomba. Vasárnap van…

Az öreg Damaszkin is odatart, az asszony is. Egymás mögött lépegetnek,
elől a férfi nagy bottal, ünneplő csizmában, ahogy gazdag embernek
dukál, utána Irina.

Az öreg Damaszkin tegnap is lenn járt, nem a templomban, de mellette. A
papnál volt. Hosszasan beszélt vele. Hogy átkozzon ki mindenkit a
szószékről, aki valakire reábőjtöl. Mivelhogy az nem keresztény dolog.
Istenkisértés az. Különösen, ha az asszony az urára… Bizony
istenkisértés. Hosszasan beszélt a pópának, sokat, nagy makacsul
ismételve, mintha újat mondana. De nemcsak szóval tartotta, hanem
valamicsodás krajcárokat, piculákat is kibabrált egy nagy ócska rongyos
zsebkendőből, addig-addig, míg öt pengőt le nem számlált az asztalra. És
újra szaporította a szót, miközben ügyetlen ujjai a pénzeket páronként
rendezték: nem istenes dolog az a reábőjtölés, nem istenes dolog!

A pap csak bólintott s úgy tett, mintha nem tudná, mirevaló az a sok
pénz az asztalon. Damaszkin reámeresztette pirostáskás szemeit. Be
alázatosan tudtak ezek a fakult szemek kérni, fürkészve, vizsgálva,
könyörögve, – mint a kutyáé, miután megverték, – úgy tudtak kérni.
Nyugtalan izegtek ide-oda a kifordult pillátlan szemhéjjak között,
melyek pecsenyévé égtek tán a pálinkától, vagy tán attól a sok rémüldöző
virrasztástól. Olyan alázattal, utolsó reménnyel! Jobban el-elmondották
az öreg ember kétségbeesett félelmét, mint az a sokadalmas beszéd az
előbb.

– Gyertya is kell ahhoz, – mondotta a pap végre, – az husz krajcár.

Kirakta azt is Damaszkin. A pópa bólintott, rendben volt a dolog.

Emiatt lépdelt most bátrabban Damaszkin. Ritkán csúszott meg a lába. Jól
fogott a patkó, hosszu nyomot körmölt a havon ott, ahol megcsúszott.

Olykor hirtelen megfordult, ívben a bot tengelye körül, mint a vitorla
az árbócon, – hogy jön-e vajjon az asszony?… Nem sejt semmit! gondolta
örömmel, – semmit sem sejt, semmit!

Az asszony jött. Nehezen, lassan, bot nélkül. A két keze a daróc hosszu
ujjában összefonva. Fázósan, görnyedt vállal. A fejét fekete fejkendő
borította, mely a téli szürke égen mintha sötét lyukat vágna. Alig
látszott az arca, olyan magasan, éppen a ráncokban elhuzódó szájánál
volt a kendő kötve. Imbolyogva, támolyogva követte az urát, tán mert
hogy a sokrétü bocskor igen-igen csúszott a talpa alatt, imbolyogva,
támolyogva, mintha álomban járna. De azért jött mégis és Damaszkin
szinte jobb szerette volna, ha nem jönne olyan nyugodalmasan, mint… mint
egy árnyék.

Már szólt a cseréphangu harang – csengettyűnek is rossz lett volna, –
amikor a templomhoz értek és benn szorongott már a sokadalom. Csak
valami lassú aggastyánok csoszogtak megkésve és a krajcáros
szentképekkel, papirvirágokkal, egy-egy olajnyomattal is diszített
ikonosztazion mögött megkezdődött a szertartás.

Az öreg Irina éppen az első padban talált még helyet, míg Damaszkin
egészen a falhoz szorult.

Tán ez a szokatlan hely vagy a nagy várakozás, mellyel a megígért
kiátkozásra lesett, tette, hogy az öreg nem volt képes a misére
figyelni, nem volt képes imádságba merülni. Akárhányszor elkezdte
magában: Uram Isten!… már az esze elszóródott s kalandozott másfelé.

Előbb az a falfestés foglalta el, mely a deszkaborította falon huzódott
végig s mely fakult szinekkel az utolsó ítéletet ábrázolta. Rettentően
nagybajszu ördögök cipeltek pokolra árva bűnösöket. Ördögök, ördögök,
sok, temérdek! Jaj, hogy kínoznak embertelen kínzással embert, leányt,
asszonyt. Kit-kit a maga vétke szerint nyársalják elülről-hátulról,
sanyargatják a testének valamelyik részit. Éppen ott mellette, a válla
mellett valami nagyon gonosz fő-fő sátán vigyorgott, kinek teste olyan
nagy volt, hogy már nem láthatta a végét a saját subájától.

Damaszkin nem szerette, hogy éppen olyan közel dörzsölődzik hozzá ama
festett sátán; elhuzódott onnan és leverte a subája szőréről a vékony
festékport, mely a nagy-ördög testéből beletapadt volt. Mintha attól
félne, hogy reáragad valami a kárhozatból is.

Sok százszor volt ő már ebben a templomban – mert hogy ájtatos ember
volt, – de csak most vette észre először, hogy a templom köröskörül ki
van festve. Műveletlen szeme csak nehezen ismerte fel, nehezen kötötte
össze a pingált idomokat, üggyel-bajjal hámozta ki az amúgy zürzavaros
festésből az értelmet. Csak az a nagy nyugtalan félelem, mely azóta,
hogy tudta, miszerint reábőjtöl a felesége, csak ez nyitotta meg a
látását. A félelme tette látóvá és egyszerre megelevenedtek a képek.

Nehéz gőz ült már a templomban, a sok nedves csizmától, vizült ruhától.
A hó, amit a ruhákkal behoztak, megolvadt és páraként homályossá tette a
levegőt.

Mint valami fátyolon keresztül keresgélte össze Damaszkin a fali
képeket.

Ott a tulsó falon is csupa rettenetes arc! Csupa ijesztő szem, vicsorodó
száj, fenyegető karom! És minthogy az a jámbor mázoló, ki valamikor
régen a templomot diszítette, nagy kontár vala az Ur előtt, Damaszkin
még a szent jó patronusokat, a sokszárnyu angyalokat, az idvezült
szűzeket is mind démonoknak nézte.

– Kyrie elieizon! – hangzott a pap szava az ikonosztazion ajtajából.

Damaszkin összerezzent.

Ujra próbált imádkozni. Ujra elkezdte magában: Uram Isten… és a
gondolata megint másfelé járt.

Hej az az Irina, az az asszony! Hogy ül ott, milyen nyugodtan! Összefont
két keze kiülő hasán pihen, mint valami párnán. Meg sem mozdul a teste.
A szája csukva makacsul; a szeme is merev, mintha másfelé, messze,
messze nézne és az arca alig látszik a fejkendő sötét árnyékában. Olyan
elszántnak látszik, tán éppen mert azt hinné az ember, hogy meg van
dermedve.

Belül az oltárnál vékony csengetyűhang. Az emberek meghajolnak s ahol
elég a hely, térdre borulnak. A mozgásban erősebben csap föl a sok
hájjal kent csizmának kellemetlen szaga és torkon ragadja a
gyülekezetet. Egy-egy gyengébb mellü köhincsél ott hátul.

Megint szól a csengetyű.

Az öreg ember is letérdelt nagy súlyosan, mivelhogy a parádés csizma
igen töredezett a térde hajlásában. Nehezen esett, nem volt szokása, de
megtette, hogy megnyerje a földöntúliak oltalmát, kik az ikonosztazion
krajcáros képeiről, papirvirágai közül tekintettek le a népre.

Damaszkin azok valamelyikéhez akart fohászkodni. Nehezen talált közöttük
olyat, kihez bizalma lehetett. Mert hogy a görög szentkép mind komoly
arcu, fenyegető nézésű. Végre talált mégis egyet. Igaz ugyan, hogy
tulajdonképpen ez nem is volt szentkép, hiszen I. Vilmos német császárt
ábrázolta koronázási ornátusban. Csak tévedésből került ide, mivelhogy a
jelenlegi pópa előde vette volt egykor a német felírás ismeretlenségében
és abban a hitben, hogy ilyen templomos ruhája, emeletes koronája csakis
görög szentnek lehet. Mindegy. Damaszkin nem tudott erről és más sem az
eklézsiában. Neki ez tetszett meg legjobban, sok tarka színü aranyos
palástja, de leginkább jókedvű arca mián.

És most végre megerősödve bizodalmában, a német birodalom megalkotójának
borizü mosolya előtt néhány igaz sóhaj, mélységes fohász virult ki a
lelkében…

De a pópa megjelent az ikonosztazion ajtajában. Karja alatt nagy öreg
könyv, kezében égő gyertya. A gyertyát odaállította balról a képtartó
állványra, amelyen az a különösen szent fekete ikón volt megtámasztva,
akit a nép ájtatosan csókolni szokott.

El kell ismerni, a pap megadta a módját. A mise-ruha fölé még nagy
pluvialét is vett. Szépet, tarkát, mely bár kartonból való volt, mégis
úgy festett, mintha csupa selyem volna és a pópa szépszakállu arca akár
valami virágos kertnek bazsarózsái, mályvái felett lebegett volna, így a
kartonköpenyegben. Csak a nadrág, mely alul kilátszott, az a rojtosan
rongyos, csak az rontott kissé a megjelenésén.

Mély dübörgő hangon beszélt a pap:

– … Hogy nem istenes dolog a reábőjtölés… beavatkozás az Uristen
dolgába… hogy tudomása van róla, miszerint van itt valaki… van egy
asszony, aki az urára… ő ezt tudja, mert ő a pópa…

Halk mozgás indult a templomban, sugdosás, pusmogás és hamarosan akadt,
aki az öreg Irinára mutatott, mint aki egyedül maradt szenvtelen,
mozdulatlan.

– … Hogy aki ilyet tesz, megrendeltetik, hagyja abba… és ha abba nem
hagyná… rettentő lesz a büntetése.

A pap elővette a könyvet. Kinyitotta. Maga elé tartotta az egy
viaszgyertya fényébe. – Az evanzsil csel mare! – rebegték az emberek
rémüldözve, a nagy evangelium! – mert így hívják a kiátkozási ritualét.

De a pap olvasott.

Lassan peregtek a rettentő átkok. Ravaszul sorban, folyton emelkedve.
Mind borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok következtek, hátborzongató,
vérfagyasztó rendben. A pap hangja is mind jobban dörgött és nagy széles
szájából úgy ömlött a szertartásos átok, mint egy trombitából.

Mindenki leborult, mindenki letérdelt. Nehogy belékapjon, nehogy
reászálljon az a sok kárhozat. Mintha, mint kiálló szirtbe a hullám,
magányos fába az istennyila, a szörnyüséges ige a fennálló emberbe
csaphatna, mindenki, mind az egész gyülekezet meggörnyedt, lelapult, így
bujik össze a juhnyáj viharban. Szabadon járt, tombolt az anathéma a
sűrü levegőben az emberek fölött, csak a nagy pap kartonvirágos alakja
tornyosodott a szentély ajtajában. Ő maga is megittasodva a szenvedélyes
beszédtől, széles mozdulatokkal, lóbáló karokkal szórta a szót, most már
egyenesen az öreg, töpörödött Irinára.

Az asszony pedig ült. Ült a padban, mint előbb. Belebujva a nagy
fejkendőbe, beesett mellel, két keze összekulcsolva domboru hasán,
mintha párnán nyugtatná. És az arca sem mozdult, még a ráncokban elfutó
hosszú ajka se. A szeme pedig kifejezés nélkül messze, messze nézett
üveges nézéssel.

Igy maradt végig. Akkor is, mikor a pap az égő gyertyát földhöz vágta és
visszament az ikónok mögé.

A gyertya tovább égett a földön. Egészen piciny kék lángja volt, mely az
arasznyi körben a padlón szivárványos fényt vetett. Sercegve égett, a
bele pedig kormosodva lassan fölkunkorodott. Aztán hirtelen, látszólag
ok nélkül egyszerre csak elaludt a lángocska.

Jött a kántor és elvitte a gyertyát.

Az emberek kimentek a cinterembe és egyes csoportokban a nap eseményeit
vitatták. Irina úgy ment el közöttük, mintha semmi sem történt volna.

Hosszu embersorok indultak újra meg, bukdácsolva, küzködve, föl a
meredek oldalokon, mint valami hangyák.

Damaszkin a szakaturaiakkal ment hazafelé, ki a hótapodta hegyiösvényen.
Öreg szíve repesett az örömtől s ha nem szégyelte volna, szökdösött
volna, mint a bárány. – Enni fog! Most már enni fog! – diadalmaskodott
magában: Enni fog!

Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan
fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a
szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy
eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem
gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog!
Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta és úgy rontott be a lakásba
nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában.

Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot,
kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is,
gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz.

– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden.

– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova
nézne.

*

Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan.

Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős
részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák
törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen
nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a
tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba
kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt
hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni
kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az
útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy
csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett
pokoli ugrással.

Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos
rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta.

Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő
alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy
világért, hanem otthon itta a porcióját.

Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta.
Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor
megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge
üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este
jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak
surrannának. Mintha szemek bámulnának reá.

Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki
jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok.

Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt
a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte
egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság
rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az
öreg Irina?

Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt,
óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak
falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is
néha, magyaráztak egy-egy szóval.

Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden
ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek
gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt borvirágos
bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely
hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett
semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban,
az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek
leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki.
Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg
Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen
fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem
gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak
a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta
senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának,
szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a
lócáról le nem tántorodott.

És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve
rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a
sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek.

*

Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el,
bár tavaszra fordult az idő.

Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen
hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el
a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt
nedvesen szortyognak láthatatlan apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe
befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát
képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami
üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba.

Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a
tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó
gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik.
Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen
hantolt földnek sárga ducja fölött.

Oda temették az öreg Damaszkint az előbb.

Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort.

Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól
minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már
egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két
napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban.

Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden
szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna
töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám
egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára.
A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a
tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a
papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy ő nem
engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla,
erőszakkal!

A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő
árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni.
Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége
van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai
csorognak.

A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az
utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet
érteni, mit énekel.

– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy
dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan
többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang.

Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki,
hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa
a gyászoló népet.

Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé.
Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két
éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek,
csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást,
csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az
asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka
felé.

Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az
ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a
falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is
gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik.

Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is.

Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az
Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott
a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen
viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy
temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják.
Helyesen volt.

És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne
tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével,
mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza
jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel.

Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két
csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot.

Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy
sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott!
Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt.

Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő
kántálással. Még a Damaszkin uj csizmáját, azt a hosszu töredezett
szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta,
odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt
Damaszkin!

Elmentek mind.

Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a
görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót,
melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen.

Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek
elől a ládába rejtett.

Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó
sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát.

A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes,
zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett
ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé
duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna,
még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta.

A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos
pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a
Damaszkin özvegye.

A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt,
csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan
torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt
Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek
a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek
alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott
az ölébe.

A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a
bosszúállás öröme, mint a láng.




A császár titka.

Az _Urkán_ képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott.

Elment a római _limes_-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a
hún hadak prédálni jártak.

Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának
biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre
csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró
fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak.

És a nagy alföldön végigömlött az árnyék.

Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha
valami violaszín áradat volna.

Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába
már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap
eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy
ahogy a pásztorok szoktak. Szolga ember volt, _kvangli_ nemzetségbeli,
hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak
volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt
a börtönben.

Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a
szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne.
Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes
volt őrizni.

Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár
követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten
fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még
arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák
országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták.
Vagy harminc éve.

Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága
kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa
válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs
a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a
perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a
császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a
császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át
a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta,
hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható,
hogy segítségére lesz a perzsa királynak.

Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza
és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba
támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről
a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung.

Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak.
Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung
őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát.

Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett
két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve.

És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik
meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől
tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii
villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe.

Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal,
mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött.
Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, –
hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen
elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem
kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami
ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan
gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik
négykörmű lábaikat, mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék
selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az
ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik.

Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor
ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény
nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő
hazája felé, vissza keletnek, vissza.

Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, –
nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna
valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos
ijedt kifejezéssel.

Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi
kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a
császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a
jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek
agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A
császár titka volt.

– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a
Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta.

Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának?
Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa
szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert
megverettek, vagy azért, mert győztek és megnövekedett a hatalmuk?
Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el
ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz
népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem
tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott
erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú
tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér
szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal.

Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt,
mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe…

Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek
a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene,
az égi vadkan lenéz a világra.

Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz:

– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét.

Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze
nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha
valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott,
nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis.

A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután
újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne
surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi
cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide
mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem
néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és
mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a
lábhoz vasalt hosszú cölönkkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a
tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás.

A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan
barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó
modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert
ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben
huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor.

Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra,
a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem.

A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán
csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek.
Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak
magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük,
ha verekedésről volt szó.

Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol
dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző
kutyáknak nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a
pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy
a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya
vizet nem húz.

Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli
szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas,
nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek
csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden
szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda
tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd.

Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár
hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét.

Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való.

– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal
kelet felé mutatott.

– A hegyekből? – kérdezte Kung.

– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra
intett a kezével keletnek.

Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette
lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja,
hogy milyen fontos neki az, amit kérdez.

– Volt-e sok háború arra felé?

– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel
elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse
viaskodott egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt.
A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak.

Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan,
figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra:

– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott
valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más
nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál?

Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy
kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot,
mintha abban keresné.

– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla!

Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak
a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a
bizonytalanság.

De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a
számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra
alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca
úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből
lett volna ember belőle.

Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a
tarhót.

– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap?

Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai
pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt
is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény.

– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt
külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az
eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben.

Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg
nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz
méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között,
írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan
higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai
társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál,
pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt,
ha kérdezték.

Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is
kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy
durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e,
megkérdezték van-e családja?

A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő
odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga
palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt
is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a _senzi_-i
villájáról, virágos kertjéről és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról
is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári
herceggel, szép fiatal herceggel.

Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott:

– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták
azóta a leánykereskedők!

Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta
kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az
idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s
magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek
s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk!

Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon
folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán,
akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy
hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres
remekművet is ad vele.

Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a
leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet
szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü,
minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba.

Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen,
csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok
a lelkében, mint az elásott kincs…

Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt
vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik.

Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek.

A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz
kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből,
majd halálsápadtan rohant vissza.

– Hún urak! Hún urak lóháton!

Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk.
Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az
árnyképük is ijesztő volt.

A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat.
Hej, mert ha azok haragusznak!

Megjöttek.

A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös
alánok is, földre borulva fogadták őket.

Csak a kinai maradt ülve a tűznél.

A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön
csúszó mozdulatlan emberekre.

A kövér massagéta szólalt csak meg:

– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak,
üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével!

A legelső hún megállította a lovát. Előkelő ember lehetett, valami
vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak
fonva.

– Merre van a kút? – kérdezte.

Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs
száz lépésnyire sem.

A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt,
a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn
leszáll.

– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk
tovább.

Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy
társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett.

Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez
süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü
kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen
szines folt tarkaselyem övük.

Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a
térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány
a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel,
az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki.
Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a
lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt
lélekzetétől.

– Miféle ember ez? – kérdezte a hún.

A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze.
Egészen megfeledkeztek az öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény
kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún
parancsoló hangja:

– Ki vagy?

– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki
vagy, fiatalember?

A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz.
Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el,
amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab
mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal
is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja.

– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt.
Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán,
hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem
beszélt, az nekik is imponált.

Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy
illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt.

Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges.
Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ.
Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni
belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta
rab.

Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg
egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el,
hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem tudtak meg semmit
sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát!

Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő
szólalt meg:

– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a
kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg
magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé,
mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan.
Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én
lelkemet!“

És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott:

– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor –
és könnyedén biccentett a fejével.

A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok
fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán
újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban?

– Harminc éve már, – felelt Kung.

Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún.

– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani,
ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg
nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor?

– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A
Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti
tartományokban. De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük
rajta a frankokat. Erről akarsz hallani?

– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború
volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza!

Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá
tette:

– A perzsa birodalommal volt a háború.

Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa.

– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a
perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban
volt, azt tudom.

– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány,
ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd!

– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra.

– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik
is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték:

– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki
tud ma már arról.

Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége
ott volt! Ezek sem!?

A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn
várakozóknak:

– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be.

Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a
vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr
elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is
felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis
kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása!
Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a
ruhájában.

– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér.

A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl,
mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny
csizmájával.

Leverték a békót a Kung lábáról.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő
most árulja el a titkát.

– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat
megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai
ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az
ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza
inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a
császár titkát! Soha! Soha!

A hún vezér megvetőleg intett a kezével.

– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? –
tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte:

– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy!

Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha
nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a
márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne
föl.

Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A
lánc még rajta volt.

Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc.

És elindult.

Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül.

Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli
őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem.

Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja
elszakította az eget a földtől.

Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A
nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében.

Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban.




A szépség mint cselekvés.

Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg,
mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi
miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad.

Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a
kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába
közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit
csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott
volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti
munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta!
Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember.

Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden
helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket
olvasnak némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást,
mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem.
Soha.

Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt
mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti
ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor
nem szabad meghalni.

Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is
végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az
ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna
mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek
s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be,
sározódott be menthetetlenül.

A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek
párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével
illették.

Emléke a gyalázattal volt azonos.

Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan
biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot.

Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot
ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között.
El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni
egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet.

Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh!

Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos
vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen.
Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja
akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor.

Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok
vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár.
Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete,
szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a
természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág
életéről.

Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva,
hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy
pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy
másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel.
Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál.

Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette.
Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan
emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később,
sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember
olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor
aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a
legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély
árnyékot vont halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy
világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét
pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene
állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol
– csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami
tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy
az ajka olyan nagyon piros volt…

Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a
felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju
nyár volt a kerítőjük.

Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon,
cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan
természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág
kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint
valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy.

Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek
egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a
nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket.

Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül,
mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen
azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött
a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet.
Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül.

Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett
asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a
szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel,
de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja.

Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu
kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi
általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak.
Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a
klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy,
érdekes multu emberekként akarnak feltünni.

Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában.
Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan
beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást.

Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem
láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna,
mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna
meg.

Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely
egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül
küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek.

Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon
parancsolt:

– Menjen! Menjen!

Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen.

A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt
mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy
odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház!

Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó
nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül.

Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó
becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett
arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban,
mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje
védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem
vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát,
nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett
volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola
mögé.

*

Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában,
laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti
keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze,
hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra
finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld
előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte aranykorát.
Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok
vitáitól.

Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár
unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt
ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő
kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal.

Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az
asszony s a férfi.

Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az
asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő
nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid
meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami
bocsánatkérésféle is csillog ott.

Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni.
Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban
hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók
eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna
baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved.

Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis
szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt.

A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről,
a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a
materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, mely a
legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé
teszi a végtelenben.

Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn
csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha
puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai.

Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy
rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg
benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból,
nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül
tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel
laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az
egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva
az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába
is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással.

Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert
és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása
folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az
egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok
végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes.

Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a
megfelelőben. A jobban megfelelőben. A _kvalitás_ az ethika alapja. A
_kvalitás_ az egyedekben, a fajokban.

A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. Szépség az egyének külső
életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat,
lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a
végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az,
természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének?

A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű.
És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta
úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő
szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának
ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át.
Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert
hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a
végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó
reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással,
meghódítja rajongó alázatos imádása.

A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos
szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és
elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte,
s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De
hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz.
És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná.

Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál magasabb polcra helyezte az
asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb
rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy
tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az
aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami
nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel…

És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta,
hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy
könnyelmű, romboló indulatu percre.

Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama
viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy
elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta,
akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert
szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott.
Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a
közelébe jutott.

Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a
harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem
tehette.

Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött
vissza külföldről a férfi.

Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy
kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a
másiknak még az emlékét is.

De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú együttlétük alatt mind
magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és
csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás
volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek
tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná,
becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne.

Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el,
hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük:

– Hát nem szeret?

– Tudja hogy szeretem.

– Akkor miért, miért…?

– Nem lehet. Nem lehet.

A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér
tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán.

A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „_A szépség mint cselekvés_“ volt
a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes
csiszolásra. Majd egészen kész volt.

Ekkor lépett közbe a véletlen.

Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura
emberi sorsunknak.

A kivédhetetlen, el nem hárítható.

Tévedésből fölbontott levél.

A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A
levelet az a másik írta.

A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „_Szépség mint cselekvés_“
szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe.

A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés,
hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy _újra_ jőjjön el. Illetlen és
tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem
volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen
bizonyítéka annak, ami történt…

A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak.
Csak annyit írt hozzá:

„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson
meg nekem is a _tévedésért_.“

A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös
ceruzával.

Ez volt a dolog vége.

*

Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az
eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az
elmultra.

Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden
tehetséget elnyel, a politika.

Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor
hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az
egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta
akkor.

Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta.

Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A
nagy természet örök szépsége tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy
világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott,
jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az
eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s
gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak.

Tele volt a lelke keserüséggel.

Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd
ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét.

Egyelőre elmerült új foglalkozásában.

Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott
fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart
keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen,
hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest
is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet.

A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant
is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü
üzérek, spekulánsok. És teltek az évek.

Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya,
piszkos dolog.

Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ
könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of
wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló
a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a
Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a
jövő morálethikájának az alapját látták benne.

A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész
tudományos sajtó visszhangzott.

Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a
remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz
évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban
tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak
angol mezben.

Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta,
melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett
hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével.

Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek,
elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony
képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében.

Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított,
piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett
nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak.
Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne,
mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy
íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. Üszkösödött a
szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott
föl láng.

Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak
gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett.

Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a
lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe
valami orvosságforma fehér jegeces port öntött.

Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága.

A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre
kihült az is.




A fileglorietta.

Nemzetes Balla Kristóf uramnak, Nagy Bánya szabad város
vice-notariusának, jóakaró uramnak, ő kegyelmének.

Mint szegény uram, szegény jó majsztram Balla Mátyás uram édes
testvérének szeretettel való szolgálatomat ajánlom. Isten kegyelmedet
örvendeztesse meg, kivánom.

Vettem 28 junii Nagy Bányáról költ kemény és keresztyéni
fenyegetőzéseket felyül haladó levelét, melyben azt látom, hogy
Kegyelmed engem azzal vádol, mintha az én kezemen suhadt volna el
szegény jó majsztram ujdonatuj kordován csizmája, a mikor a gonosz
kruczok kezétől szörnyü halált hala a kőmáli szőllők alatti lazában,
Rákóczy fejedelem ő nagyságának hadai obsidionálván Kolozsvár városát,
én édes szülő városomat. Hogy penig meglássa Kegyelmed milyen igazság
nélkül vádaskodik és piszkolódik Kegyelmed, imhol megirom Kegyelmednek
mint esett az a dolog.

Marttii 26-án úgy estve felé békopogtat a házunkhoz Dobai Péter uram,
mondván, hogy Balla Mátyás urammal, az jó majsztrommal akarna felesen
beszélni. Bévezetém a belső házba, hol is magokba maradának, de
mivelhogy csak hitván ajtó vala közöttünk, a pitvarból megértém én is és
vevém észbe, mi járatban volna.

Mondá nemes Dobai Péter, hogy ő kimenne a városból a kruczok közé,
merthogy Rákóczy ő nagyságát akarná szolgálni, nem peniglen az németet,
ki az várost tartja. Az német commendáns azonban ki nem ereszt a
városból nemes embert fegyveresen, mert tudja, hogy mindgyárt az kruczok
közé szökik, – igy osztán azt gondolá ki Dobai, hogy ő másnap kimenne a
híd-kapun, mintha csak mustrálná magát a két-viz közén, egyetmását penig
kiküldi szekerével ganéj alatt, előre. Csak a gallus puskáját nem tudja
hogy kikapni, magával nem vihetvén, sem szekerével. Ezért jőve az jó
majsztramhoz, kinek isméri jó magyar indulatját, megkérvén, hozná ki ő
az gallus puskát, ne maradna az itt a német commendánsnak, mert kár
volna neki, – jó mester és előljáró civis létire az jó majsztramat meg
nem állítja vélle a strázsa.

Szegény jó majsztram mingyárt ráálla a tervre még biztatta is Dobait és
mondá, hogy ha nem vállalta volna a farkas-utczai reformatus templomunk
szószékét, hogy megcsinálná jó móddal húsvéti ünnepig, biz’ ő is elmenne
krucznak rögvest.

Megegyezének, hogy Dobai uram a híd-kapun menne ki, csak ugy pálczásan,
a majsztram penig az gallus puskával, nehogy valaki valamit gondolna: a
monostori kapun és ha osztán kivül vannak, a Kőmál alatti lazában
tanálkoznak, abban a filegloriettában, kit majsztram uram épitett vala
remekbe, ugymint vándorlásában külső országokban tanulta vala.

Gyönyörüséges fileglorietta volt, mert párja nem vala az én jó
majsztramnak az asztalosmesterségben. Magam is dolgozám rajta, hát ide
irom milyen vala, hogy el ne vesszen emlékezeti.

Két traktusa vala, egy felső, egy alsó. A felsőt nyolcz tekeredő oszlop
tartotta vala, olyan csavarékos mint megannyi kigyó, mindenik oszlopon
szőlővenyige is futott fel, levelesen, gerezdesen egyazon fából. Szép
magos gárgyája is volt, a melyikben minden egyes darab más-más faragásu
vala, ügyesen kihányva az legszebb virágokkal, gyümölcsfélékkel. Keréngő
garádics járt fel a felső traktusba annak is olyan gárgyája, de
kivül-felöl ügyes statuák valának az gárgyára téve, minden oszlop közin
egy, kik penig a leghiresebb királoknak valának képei: az az Dávid,
Mátyás királ, Akilleus, Szt. László, Julius Cézár, Xerxes és az a gonosz
Herodes; – ez hét, nyolczadik nem vala, mert arra az oldalra torkollott
az garádics.

Most is emlegetem, szegény jó majsztrom milyen felesen elpáhola,
mivelhogy én nagyolván ki őket hársfa málából, a gonosz Herodes
királynak elrontám az ábrázatját mivelhogy igen alacsonyan vágám be a
szeme gödrit. Ennek mián az gonosz Herodes királ erősen tökfejünek
látszék, akár a szomszéd szappanosék félkegyelmü fia, olyan feje leve,
szegény jó majsztrom nem kis bánatára és röstellésére, ámbátor még igy
is derék statua volt, kevés párját láttam is valaha.

Legislegszebb vala penig az alsó traktus pádimentuma, kit jó majsztram
sok tudós praktikákkal úgy kirakott minden jóféle fákból, hogy az ember
azt hihette vala, hogy csupa tulipánokra, szegfükre, mályvákra hág,
virágos kertben járván. Büszke is vala erre a filegloriettára kit
remekbe csinálla ennek előtte három esztendővel és a kit, ki csak
Kolozsvártt járt volna, mind megcsudált vala és vitte hirit és különös
dicséretit idegen országba.

Másnap, hogy Dobai Péter uram esti látásunkra jöve, ebéd után felkészült
jó majsztram ünnepi gúnyába. Mondá nekem jönnék vélle, mivelhogy kimenne
város eleibe az monostori hostátba. Vállán vala Dobai uram gallus
puskája, kezében hosszu pálcza, lábán penig az uj kordován csizma, így
lépdelt módisan, a hogy előljáró embernek szokási.

Mikor a kapuhoz érénk az német strázsa megkérdezé, hogy hová mennék így
puskásan, merthogy neki azt tudni kell. Kivágá magát jó majsztram
mondván, jámbor hazugsággal, hogy a serfőzőkhöz, kiket a falon kivül
széthányatott vala commendáns uram, mert az kruczok minden éjjel
odajövének és egy hitván semmirekellő trombitát futattak az bentiek
bosszuságára, magok kiálltottak, morgottak, alá s fel handáztak,
illetlen dolgot is cselekedtek és a serfőzők kéményitől penig nem lehete
reájok puskázni. Ide menne, mondá ravaszúl a majsztram, mert béfelől
való oldalban egy aszalója vagyon, azt akarná megnézni nem égeték-e el
az kruczok, a puskát is azért vinné nagyobb bátorság okáért, merthogy a
kruczok körül lappangana. A boldogtalan német elhitte ez beszédet és
kieresztett a kapun. Oh bár soh’se eresztett volna, szegény jó majsztram
ma is megvolna!

Letértünk jobbkézre a pápisták kápolnája mellett, mert abba voltunk,
hogy általmehetnénk az Szamoson a fásbereki kis-pallón, de mikor oda
érénk látók, hogy azt is széjjelhányták vala. Nem vala mit tenni mint
meztéláb gázolni által az Szamoson, ki ott nem mély, a hogy mindenki
tudhatja. Az uram vivé a puskát, én az uj csizmáját meg a magamét.

Alig lépünk ki az tulsó martra, hát csak elkezdi az szegény jó
majsztram: adta teremtette mi az a füst? és eliramodik mint valami
őzike, pedig pocakos ember vala szegény. Én hátramaradtam az két pár
csizmával úgy elámultam, hogy valjon mi leli, – utána loholtam azután de
nem tudtam utolérni olyan nagyon futott.

Az fileglorietta felé futottunk, kinek odalátszott a fedele az tölgyfák
közül. A fedelen füst szürődött által, attól indula meg olyan erősen.

Mondom, visszamaradtam egy szempillantást s csak akkor érék oda mikor
már szegény jó majsztram javában hadakoza valami fegyveres emberekkel.
Három krucz portyások valának, kik részeg fővel tüzet tettek vala a
gyönyörüséges fileglorietta drága pádimentumára, éppeg a közepére, a hol
szép nagy bukréta vala tiszafából, czitromfából, cseresnyéből és habos
kőrizsből. Szegény jó majsztram el felejté, hogy ő miért jött vala ide,
hogy a krucz barátság hozta vala, hogy Dobai uram miatt, Rákóczy
szolgálatja miatt. Neki láta az három kruczoknak, se szó se beszéd,
hirtelen mérgében az gallus puska agyával. Talám ha erősebb lett volna a
szerkezete elbirhatta volna, de az bolond gallus igen elvékonyította az
nyakát a puskának, mindgyárt az első csapásra leszakadt róla. – Üsse meg
a ménkő az olyan gyenge gallus mivoltát! A kruczok elsőben
elcsodálkozának, hogy így szó nélkül főbe, hátba teremtének, de aztán
kardot fogának, szegény jó majsztrom penig a helyett hogy kifelé
hátrálna, a grádicson az felső traktus-nak szaladott. Talám nem akará
romlásnak hagyni az ő drága filegloriettáját.

Meztéláb vala az jó uram ezért a kruczok nem sejtik, hogy tekintetes
ember, hanem valami kószalónak véltek, mert sehunt sincs respectusa a
mezitláb embernek. Ha az szép új kordován csizma rajta lett volna,
lehet, hogy nem így történik.

A garádicson az jó majsztrom, utána a gonosz részeg kruczok karddal! A
törött hitván puskát elhányá, egyéb fegyvere se vala. Én sem segíthettem
onnan alulról a kertből, mert csak az a két pár csizma vala a kezemben,
egyéb se, csak óbégatni tudtam, meg imádkozni érette, segíteni nem.

Mitévő lenne az jó uram? látám hogy hibezett-habozott, – ott valának
mellette kézügyben a hét fastatuák a gárgyán, csak ezekkel védelmezhetné
magát, de látám sajnállá megrontani őket. Már-már hozzáérének az részeg
portyások, mikor mégis elhatározván letépé az elsőt, – Dávid királ vala,
– és úgy üté fülön az kruczot, hogy az megtántorodván bukott a
hátsobbikra. De még dühösebbek lettek ezek, feljebb hátrála az uram,
vágott nagy erővel az jó Dávid királlal, de baj vala, hogy az királ
hársból faragódott, egy kettőre széjjel hasadt. Igy kerüle Akhilleus
sorra, azután Szt.-László, Julius császár is, Xerxes is. Mindenik
szolgált három-négy ütésre, de vagy a lába szakada le, maradt az jó uram
keziben vagy hosszanthasadt a hogy a hársnak szokási.

Már csak az gonosz Herodes marada, kinek az nagy tökfejét olyan nagyon
röstelte vala az jó majsztram. Ezt szakitá le talpárul a lábánál fogva
és én odalenn a füben hangosan fohászkodám az Úrhoz: Add Uram Isten,
hogy az én jó majsztramat éppeg az én Herodesem kemény tök-feje mentse
meg! Oh bár még akkora fejet faragtam volna néki!

És nagyon reméllettem, mert már csak egy krucz marada épségben,
mivelhogy Akilleussal már végleg levere egyet, porrá ment annak a karja,
Xerxes penig mire széjjel roppant másik támadónak szemébe maradt az
királ koronája. Csak a harmadik krucz maradt már, az is mintha megijedne
az buzdogán forma statuától, nem igen erősköde az ostrommal. Talám éppeg
ez vala bajunkra. Szegény majsztram szuszhoz juta, körül néze és
megtelének a szemei könnyvel. Kétszer tekinte körül, látván szörnyü
romlását remek filegloriettának, az letört gárgyákat, füstölgő
pádimentumot és mind szép statuákat, kiket maga töre össze az kruczokon.
Elfacsarodott szegénynek a szive és mikor a portyás végre nekivágott meg
sem is mozdula, meg se lobálá az rettenetes Herodest, akarha kereste
volna maga halálát. Ott esett össze legfelső garadicson, szép sima habos
kőrizs deczkán, kit maga gyalult vala két kezével, pusztulva pusztulásán
tulajdon remekének.

Nagyban kiálltozám, hogy ne bántsák, ne marczogják, de nem hogy rám
hallgattak volna az gonoszok, hanem az egy épen maradt krucz nekem jöve
karddal. Én se rest hátat adtam futvást le a Hidelvei házak felé. Az
krucz a nyomomban, ki erősen csufokat kiáltoza reám, de nem itélem
érdemesnek ide irni. A hidelvei hostátban sok nagy romlások közt
szaladánk, mert majd minden ház leégett vala, kit a német perzselt meg,
kit a krucz atyafiak, sehol se érék segitséget mig egy házhoz juték ki
csudára épen maradt vala.

Ebben a házban egy rosszféle lakoza, kit commendans uram nem egy izben
intett vala, jönne bé az falon bévül, de az nem ment vala mondván, hogy
ő nem fél, nem éri bántódás falon kivül sem, sem egyiktől sem másiktól,
miben igaza is leve, mert ez egy házat sem az német, sem az krucz nem
rontotta, mijét sem prédálta és ő bátorságban éle két táborok között,
mint a harang a lábban, billegvén jobbra is balra is.

Nyitva vala a pitvarajtó bészaladék, de nagyon megijedtem, látván hogy
csak egyedül van az vászoncseléd és semmi férfisegitség sincsen. De a
rosszféle nem ijede meg egy szikrát sem, hamar béreteszelé az ajtót és
az ablakból olyan felesen leszidá a kruczot, hogy nagy örömem tellett
benne! Olyan jól megmondá neki, hogy a gonosz krucz emberségesen
elkotróda az rosszféle parancsolatja szerint.

Itt kell mondjam hogy ez menekülésemben vesztém el szegény jó majsztram
uj kordován csizmáját a magaméval együtt, nem kis káromra.

Este már nem mervén kimenni az részeg krucz mián ott maradék éjjelre az
rosszfélénél, kinek bár egy poltrát sem adhattam semmim sem lévén, mégis
megvendégele étellel itallal, ágyba is fektete, de higyje meg kegyelmed,
nem a paráznaság okából, hanem mert igen elfáradtam vala a szaladásban
és szegény jó uram után való óbégatásban.

Másnap kapunyitás után egyenesen a commendáns uram elé menék, elmondván
egész szomoru történetét szegény jó majszterem véginek. Csak a Dobai
uram szökéséről, meg a gallus puskáról nem szóltam semmit.

Éppeg akkor commendans uram amúgy is különösen haraguvék az gonosz
kruczokra, mert a commendansné asszonyom fejős tehenét elkapták vala a
Szt. György-hegy alatti legelőről, mely csufságon igen dühödt vala az
commendans. Ezért osztán mikor hirét vevé az ujabb garázdaságnak mit
uramon miveltek vala a kruczok, mindgyárt megesküvék, hogy most már
rettenetes bosszut vészen szegény jó majsztram haláláért, őtet penig
olyan parádéval temetteti el, hogy más is példát vehessen és tanulhasson
látván, mint becsüli meg a császár az ő hivséges szolgáit.

Kimenénk hát húsz muskétással és rácz lovasokkal és béhozók szegény jó
majszterem testit. A fileglorietta ezen közben egészen porig ége, de a
majsztram nem ége benne, csak a bőre pörkölődött meg, mintha szalmán
pörkölték volna. A ruhája is megvolt, semmije se hiányzott, csak az
kordován csizma, kiről fennebb megirtam, miért nem vala rajta. A csizmát
kerestük, de később sem került meg.

Eltemettük penig jó móddal a farkas-utczai reformatus templomunk mögé a
Bethlen bástya felőli részben. A commendáns uram szép nagy parádét
csapott, a hogy igérte vala, a muskétásokkal még salvát is lövetett
háromszor, úgy megtisztelé, akárha valami fő-fő császári katona-ember
lett volna. Mindeneket commendáns uram fizetett az hadi kassából olyan
igen megörüle, hogy az jó majsztram uram a császár kedve kerestében
esett volna el, a mi meg nem történt más kolozsvári emberrel. Az
sirkövet is ő rendelé, kin szép faragást faragának, mint következik:

„Hic iacet Matthias Balla Mag. scriniarius quem in fidem Sacrae Suae
Caesaris Maiestatis praestantem tenacem inpavidumque rebelles vi
occiderunt corpus sed cordem non expungere possint. Ad fidelitatis
exemplum eternum positur die 27 martii Anno 1704.“ A mi deákul annyi,
hogy:

„Itt fekszik Balla Mátyás asztalosmester, kit az császár hűségiben
kitartót, állhatatosat és rendithetetlent, az rebellisek erőnek erejével
megöltenek, csak az testit, de szivit nem tudván megvívni. Az hűség
örökös példájául állíttatott 27 martii Anno 1704.“

Ilyen szépen megtisztelé uramat majsztramat az commendáns az összves
kolozsváriak ámulatára és örömére. Hogy valjon meg is bosszulá-e az
halálát nem tudom, mert már magam sem maradék sokáig Kolozsvárban, hanem
általállottam krucznak Rákóczy uram ő nagyságának szolgálatába. Kinél is
olyan grácziában vagyok és jó bizodalomban, hogy azt ajánlom
Kegyelmednek mint igaz jóakarója és szolgája, ne vádaskodjék reám többet
és ne fenyegetőzzön, az kordován csizmáról való beszédit is hagyná abba,
mert ha tovább is folytatná mint eddig hallom és leveléből olvastam,
bizony mondom kegyelmednek, ha arra járnánk Nagy-Bánya felé minden
keresztyénséget félretennénk, kegyelmed penig még faágáról is nézhetné
az napot. Hallom arra felé szép tölgyfák vannak.

Szolgálatom ajánlásával minden jót kivánok maradván kegyelmednek

ismeretlen jóakaró szolgája, néhai Balla Mátyás

Uram első legénye

_Balog András_

most Rákóczy ő nagysága toborzó káplára.

Kelt Tokajban, 14 novembris Anno 1704.

_Notabene_. Az a sárga kordován csizma kit rajtam láttak és kiről
hallott kegyelmed nem a boldogult majsztramé, mert az meg nem került,
mint megirám. Ezt a párt itt Tokajban vettem az kótyavetén; szereztem
négy ezüst pénzekért czigány trompétástól, a hogy mindenki tudhatja.




A rettentő Safranics és a kis Borbálka.

A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy
vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka
rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya
volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját
végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult
a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány
korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi
helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik,
tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte
napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a
tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy
Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem
tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és
figyelte a világot.

Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis
mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők
környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén
összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami
óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok
meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes
bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen,
völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta
végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt.

De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott
naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített
rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el,
és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a
szomszéd telket a piac felől befejezte.

Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre,
amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak
olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük,
sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a
Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való
épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett
volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy
oldalos helyen állott. A homlokzaton, az utcában is, alig volt egy-két
ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres
szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken
nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak
bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a
kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint
egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics
háza.

Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics.
Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán
még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt
a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban
könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott,
miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a
vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is,
tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be
árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos
maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni
akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt
lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy
szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig
rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból
Safranics, nem látta senki.

Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő,
hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a
legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy
szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették
mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog.

Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem
mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az
illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát
is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában
több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a
bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra
járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy
hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa
állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy
csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját,
csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi
molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni,
esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy
kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből!

Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem
leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák
lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött a hegyoldal
mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a
levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka
járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett
hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár,
túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles,
karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált,
hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a
bal vállán.

Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold
is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén,
fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg
nagy sötét foltot vetett.

Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn
Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit
délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét.

Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött,
amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy,
mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a
jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal,
kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett,
összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott.
Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta
az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták
ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az
igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az
igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül,
mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy
az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem
tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal
mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb
dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem
is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy
este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó.

A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen.
Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az
erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó.
Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet,
mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy
ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy
bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem
lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik
láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a
hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap
a korcsmában és esküdött, hogy ő majd végez vele. Már pedig ő elszánt
ember és meg is teszi, amit mond, és társa is akad elég.

– Ha ilyen nyilvánosan beszélik, majd a fülébe megy az erdésznek, –
mondotta a jegyző, aki egykedvű ember volt.

– Dehogy megy, dehogy megy, – válaszolt a tanító epésen, – mindenki
utálja úgyis, ki mondaná meg neki? Különben sem beszél ő senkivel, hát
nincs kitől meghallja.

És a tanító ezek után érdekes eszmefuttatást eresztett meg a társadalmi
élet törvényeiről, az érintkezés előnyeiről általában, a zárkózottság
hátrányairól, különösen a kölcsönös barátság alapjairól, az
ellenszenvesség eredetéről, mindazt pedig megvilágította bizonyító sűrü
példákkal, melyekben elrémítő alak gyanánt II. Macchiavelli, a
dolna-keresztúri igazgató szerepelt. Mire Borbálkáék mindezt
végighallgatták, este lett és a segédtanító, miután Borbálkát újabban is
„rejtélyes Psyché“-nek nevezte és nyomatékkal homlokon csókolta,
hazament.

Borbálka tehát az almafára ült föl, egészen belebújt a levelek közé és
töprengett. A vőlegénye szavain töprengett, nem az eszmefuttatáson, nem
a társadalmi élet törvényein, sem az ellenszenvesek eredetén, hanem
azon, hogy „ki mondaná meg neki, mindenki utálja“. Mindenki utálja,
mégis milyen borzasztó, mindenki utálja és azért nem mondják meg.
Rettenetesnek találta, hogy ezek mind tudják, megmenthetnék, egy
szavukba kerülne, de nem, nem mondják meg, se az apja, se a segédtanító,
sem a vénleány nővérei, ezek mind tudják, de nem mondják meg. Senki,
senki nem mondja meg.

Mindezt végiggondolta újra meg újra, mindig majdnem ugyanabban a
sorozatban unos-untalan, de azért még sem fakadt ki lelkéből az a
gondolat, hogy majd ő mondja meg. Arra ő nem gondolt, csak arra, hogy
mindenki utálja, senki sem figyelmezteti Safranicsot, senki sem mondja
meg, hogy meg akarják ölni.

Hosszasan ült a fán Borbálka és maga elé bámult le a szivályos
sikátorba. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az utcában a kemény
agyagos földön, mint valami meredek árokba, apró kövecskék gurulnak a
völgynek. Egy-egy kavics ugrált, bukdácsolva lefelé villant olykor a
holdfényben, tünt el a vízmosás gödrében, a sötét árnyékban. És jött
utána a másik, az is úgy görgedt sietve lefelé, hangtalanul. Úgy este
holdvilágnál a legegyszerűbb dolgok is oly sejtelmeseknek, kétségeseknek
látszanak: Borbálkának úgy elszorult a szíve, akárha valami borzalmas
dolgot látna. És mint valamely veszély elébe, önkéntelen remegéssel
nézett föl a hegy felé, arra, ahonnan a siető kis kavicsok gurultak. Két
embert pillantott meg, akik lefelé jöttek a törmelékes sikátoron.
Ezeknek a lépte indította meg a laza kavicsokat. Az egyiket mindjárt
megismerte Borbálka, Cserne László volt, a gulyás-bojtár. A másik idegen
volt, s amint közeledtek, látta, hogy fekete gubát visel, mint a
dolna-keresztúriak. Magas szál ember volt, majdnem öles. Az arca
árnyékban volt, mert le volt tűrve a kalap karimája, de különben jól
látta mind a kettőt és eszébe ötlött az imént hallott vadorzó neve:
Tonkanecz Cirill.

Lassan jöttek lefelé és halkan beszélgettek. Borbálka mozdulatlanul ült
a lombok között. Feszülten hallgatózott. Ő, aki mindig olyan egykedvű
volt, akit álmatag révedezéséből mi sem tudott fölzavarni, most tágra
nyilt szemmel hallgatott, visszafojtotta a lélegzetét, még nevetségesen
pici száját is fölnyitotta: egész erejéből figyelt, hogy valamit
ellessen a két paraszt beszédjéből. De véletlenül, midőn a fa alatt
elment a két ember, az árnyékuk végighaladt a Borbálka ruháján,
elhallgattak és Borbálka csak néhány szót tudott elkapni, amit a gubás
idegen mondott Cserna Lacinak, a fán alól, majdnem a saroknál, fenyegető
volt a hangja: azt mondd meg aztán, amit mondottam!

A feketegubás megállott és nekidőlt a Safranics háza falának, alig egy
ölnyire a ház sarkától. Majd eltünt a sötétben, csak a guba átlátszatlan
foltja feketéllett a ház árnyékában.

A bojtárlegény kilépett a piacra és eltünt a saroknál. Ablakzörgés
hallatszott és a Safranics hangja, amint kérdezte:

– Ki az?

– Én vagyok, Cserna Laci.

– Mit akarsz?

– Azért jöttem, hogy megjelentsem, legeltetnek a tilosban.

– Hol? – kérdezte Safranics.

– A voloszankai vágotton. Odahajtják a dolna-keresztúriak éjjelre a
marhát. Ha kijönne hajnalban a tekintetes úr, föl a mély úton,
meglephetné őket. Hajnalig ott maradnak bizonyosan.

– A voloszankai úton föl?

– Igen. Ott nem látják meg, ha jön. Mert vigyáznak ám! Reggelig ott
maradnak: biztosan tudom.

– Jól van, ott leszek hajnal felé.

Az ablak becsapódott. Cserna Laci nem jött vissza, hanem hazament
tüntetőleg át a piacon. A feketegubás is indult. Óvatosan, de mégis
sietve haladt föl a sikátoron föl az erdő felé és eltünt az éjjelben.

Borbálka dermedten hallgatta mindezt végig. Tehát igaz! Odacsalják ezt
az embert, hogy megöljék és nem is szólhat már senki, hiszen már ma
éjjel, ma hajnalban… Senki, senki sem szólhat, még ha akadna is, aki
szólna, senki sem szólhat már, hiszen még ez éjjelre van állítva a
csapda. És amire az imént még nem is gondolt, egyszerre elhatározásként
lepte meg, egyszerre akarattá, cselekvéssé vált, hogy ő mondja meg,
most, tüstént. Igen, ő mondja meg, ő ezt nem hagyhatja. Még egypár
percig jobbra, balra kandikált a levelek közt, vajjon igazán elment-e a
feketegubás? aztán halkan leereszkedett az ágról, az utcába. Sebesen,
majdnem szaladva haladt az árnyékos sikátoron és kiért a holdvilágos
térre, a Safranics ablaka alá. Megállt. Alig bírt lélekzetet venni a
nagy fölindulástól és a szíve magasan vert, fönn a torkában, mint a
megriadt madárnak. Egypár pillanatig állt csak ott, de már is nyilt az
ablak, pedig meg se kopogtatta.

Elsőbben egy nagy pipa jött ki az ablakon, aztán a pipa szára, a pipa
szára mögött pedig a Safranics keményfaragásu arca. Egészen kihajolt
Safranics úgy, hogy a holdvilág hanyattesett a sima csúszos koponyáján.
A szeme kérdőleg tekintett a kis leányra. Borbálka úgy megszeppent, hogy
csak maga elé tudott nézni a falra, ahol a pipa torzarányu óriási
árnyéka ingaként lóbálódzott. Később is, ha e percre gondolt, az, amely
először jelentkezett, a legerősebb emléke mindig a pipa óriási lengő
árnyéka volt. Ide-oda járt a fantasztikus árnykép, Borbálka csak ezt
nézte és nem tudott szólni. De megszólalt Safranics az ablakban:

– Mi kell, Borbálka?

Fojtott, tompa hangja volt az erdésznek, olyan, mintha valami távoli
hatalmas zajnak volna a visszhangja. Borbálka szívét e szavaknál furcsa
érzés fogta el, csodálatos érzés: hála, igen, hála, tán mert az erdész
tudta a nevét, hála értelmetlen, ostoba, önkéntelen hála, melyet önmaga
előtt is szégyelt, hála, melytől egész testén melegség áradt el és végig
a bőrén érezte, hogy elpirul. Végre szóhoz jutott, sietve rebegte, amit
mondani akart, nagyon, nagyon halkan peregtek a szavak, de azért mégse
mert fölnézni, pedig Safranics egészen előrehajolt az ablakpárkányon,
még a holló is a vállán érdekkel pislogott Borbálkára és Borbálka
hadart, hogy ő mit hallott, hogy csapdába csalják, hogy feketegubás járt
itt, hogy a tanító beszélte, hogy a voloszankai úton lesik, hogy
Tonkanecz megesküdött, hadarta, hogy ő jött megmondani, mert hogy késő
van, más nem tudja, nem mondhatja, hogy ő, Safranics ne menjen el,
mindezt elhadarta gyorsan, sietve, halkan, maga is alig hallotta a
hangját. És amint elmondta, mindjárt indult is, menekült futva, alig
hallotta már a Safranics szavát: köszönöm, Borbálka, vissza sem nézett,
csak szaladt haza egyenesen a kapujokhoz, be a szobájába.

Minden csöndes volt a házban, későre járt az idő. De nyugalom nem szállt
Borbálkára. Ébren feküdt az ágyában és hallgatódzott. Vajjon
megfogadja-e a tanácsát Safranics, vajjon otthon marad-e? Vajjon nem
veti-e meg az ilyen kis leány tanácsát? És bosszankodott magára, hogy
nem várta be a Safranics válaszát, miért nem igértette meg, hogy nem
megy el. Ugy most nyugodt volna, így pedig gyötri az aggodalom. Vajjon
otthon marad-e? Folyton figyelt, nem hall-e ajtónyitást, lépés zaját,
sőt vagy két izben azt hitte, tényleg jár valaki odakinn és az ablakhoz
szaladt, de nem, nem volt senki az utcán, csönd volt mindenfelé. És túl
is a Safranics rejtélyes házában, sötét volt minden. Igy telt el az éj.

Hajnalodott. Kékes fény derengett a szobában. A fákon megszólaltak a
verebek. Óh! milyen megnyugtató, föloldó hang volt ez a halk csiripelés.
Mintha minden veréb azt mondta volna: nem ment el, nem megy már el. És a
Borbálka nevetségesen pici szája is, mikor végre megnyugodva elaludt, az
is úgy mozgott, mintha azt mondaná álmában: nem ment el, nem megy már
el, mert Borbálka nyitott szájjal aludt, mint a gyermekek.


II.

Másnap Borbálka talán még csöndesebb, még szótalanabb, még szendébben
kis leányos volt, mint rendesen.

Pedig nagy lótás-futás, nagy sugdosás folyt a faluban, hiszen már
délelőtt megjött a hír a hegyről, hogy Tonkanecz Cirillt átlőtt mellel,
halva találták meg a voloszankai mély úton. A járásorvos úr szerint, ez
pedig tudhatja, a gyilkosság négy és öt óra között történhetett reggel
és bizonyos az, hogy öt óra tájban Safranics az ablakában pipázgatott,
látta azt mindenki, szokott gúnyos mosolyával mérte végig a világot, és
kivételesen meg is szólította a járókelőket. Sokan látták az ablakban,
néhányan váltottak is vele pár szót akkor, és bár a voloszankai út van a
faluhoz vagy négy óra járásnyira, mégis mindenki a kis rusnyák faluban,
a plébános úrtól le a legapróbb gyerekig, mindenki meg volt győződve
arról, hogy Safranics lőtte agyon a vadorzót.

Borbálka is meg volt győződve arról, és furcsa! semmi lelkifurdalást sem
érzett. Ez volt az egyetlen, ami őt meglepte, ez az érzéketlenség. Ő
adta föl Tonkanecz Cirillt, ő értesítette Safranicsot, hogy mi készül
ellene és mégis akármilyen mélyen kutatott is magában, nem, sehol sem
talált semmi szánalmat a megölt vadorzó iránt. Hiába idézte föl a
tegnapi este emlékét, hiába gondolt vissza arra a magas, feketegubás
alakra, ki oly életteljes erőben ment el előtte az este, akinek a mozgó,
élő árnyéka végigsuhant a ruháján és aki most halott, mégis semmi, de
semmi lelkifurdalást nem érzett. Csakis ez érzéketlenségén döbbent meg
Borbálka, csakis ezen töprengett, hiszen ő eddig azt tartotta magáról,
hogy ő jószívü, sőt túlságosan jószívü. Hát már ez hogy talál hozzá? A
töprengés között eszébe ötlött a vőlegénye szavajárása, aki mindig
mondotta róla, hogy ő egy „rejtélyes Psyche“. Psycheről Borbálka nem
sokat tudott, nem is igen bánta, de az, hogy rejtélyes, ez ütött szeget
a fejébe. A segédtanító okos, iskolát végzett ember, gondolta Borbálka,
bizony igaza van, hogy ő rejtélyes. Ez bizony érdekes dolog, érdemes
megfontolni, vizsgálgatni, mert nem mindenki rejtélyes ám, aki akar. Igy
aztán Borbálkának az almafán ujabb foglalkozása akadt, a saját
titokzatos mivoltának a vizsgálása, ami nagyban fokozta szőke önbizalmát
és mind-mind igazabbnak találta a segédtanító állítását, hogy ő
rejtélyes.

Igy telt néhány nap, miközben vizsgálat is folyt a faluban, a
voloszankai gyilkosság ügyében, szolgabirák, csendőrök jártak, kutattak,
nyomoztak. De Borbálka mindezekkel nem törődött, ő a saját kis énjének a
redői között játszott bujócskát.

A követő vasárnapon nagy örömmel állított be a segédtanító: megjött a
véglegesítés, meg lehet a lakodalmat tartani! Oly örömben volt a jó
vőlegény, hogy ozsonna alatt sem volt képes nyugodtan kávézni, hanem
győzedelmes imperátori léptekkel járt föl s alá a szobában, és egy darab
kuglóffal hadonászva beszélte, hogy milyen dühös most második
Macchiavelli. Azt a benyomást tette, mintha annak örülne legjobban, hogy
az igazgatója haragszik. Diadalmasan ismételte: sárga, zöldes-sárga
lett, amikor megtudta, zöldes-sárga!

Ime, mennyire vigyázni kell minden szóra, ha az ember vőlegény!
Borbálkára ez a két szó: zöldes-sárga, ez tette a legnagyobb benyomást,
mert amint a vőlegénye mind csak ezt ismételte, és közben egyet-egyet
harapott a kuglófból, ő önkéntelen arra gondolt, hogy a segédtanító foga
zöldes-sárga. Később is, mint egy visszhang, ez a két szó újra megjelent
és rajtakapta magát, hogy azt mormogja: zöldes-sárga, ugyanakkor pedig a
vőlegénye fogára kellett gondoljon, ha akarta, ha nem.

Nagy baj az, ha egy kis leány elkezd vizsgálódni, töprengeni. Bizony, a
segédtanító házassága imígy nagy veszélyben forgott, mert egy kis leány
nem gondolkodik rendszerrel, szép következéssel, ugrál annak az esze.
Azon indult el a menete, hogy sárga fog, zöldes fog, átcsapott aztán
arra, hogy rejtélyes Psyche, rejtélyes, rejtélyes, (lám, hogy kell
vigyázni) és egyszerre annál a kérdésnél találta magát Borbálka, vajjon
boldog lesz-e ő a segédtanítóval?

Azt mondják a nagy okosok, hogy senki sem láthat a jövőbe, különösen nem
a magáéba, de ez csak az afféle úri népre vonatkozik, mert rusznyák
földön minden jövendőbeli dolgokat ki lehet fürkészni, megvan hozzá a
kellő babonaság, ami pedig nem csal, tudja azt ott mindenki. Ki meddig
él, hány gyereke lesz, milyen sor vár reá, minden kérdésre könnyüszerrel
lehet választ kapni, csak a módját kell tudni s ha az ember nem ismeri,
megmondja akármelyik javasasszony egypár hatosért. Borbálka is hamar
megtudta, hogy mit kell tennie, hogy választ kapjon arra: boldog lesz-e
azzal, akit szeret?

Bizony nehéz dolog végrehajtani, ami ehhez kell. Ki kell menni az erdőre
pénteken virradóra, rétszögleten megállani és egy fejszét kell élével
bevágni a földbe. Ha már most éppen akkor, mikor feljön a nap, hét
szarvast lát az ember átmenni a réten, se többet, se kevesebbet, hát
akkor biztosra veheti, hogy boldog lesz azzal, akit szeret.

Szegény Borbálka, jaj de megijedt ezen. Hogy ő éjnek idején az erdőre
menjen! Nem, ő ezt soha meg nem teszi. Azért mégis, mégis csak ezen járt
az ő következetlen eszecskéje. Hogy is kell? Le kell vágni a fejszét a
rétnek a sarkán… pénteken hajnalban. Rettentő dolog biz az, éjjel ő nem
mehet. Elhatározta, lesz ami lesz, ő nem megy ki éjszaka, de már csak
úgy játékból szobájába csente az apja fejszéjét és elrejtette az ágy
alatt. Pedig nem akart kimenni, csak tréfából vette el, hogy
elpróbálgassa, hogyan kell, miként kell. Csütörtök délután a jegyző
mindent tűvé tett a fejsze miatt, de Borbálka nem szólt. Az apja azt
hitte, hogy a mindenes vesztette el és meg is pofozta szegényt, ott,
Borbálka szeme láttára. Borbálka akkor se szólt. Ilyen rejtélyes
kisleány volt Borbálka.

Borbálka az este, midőn mindnyájan nyugalomra tértek, végleg határozott.
Ő nem megy az erdőre. Ugyis csak babonaság mindez és a babonaság
bolondság. És hogy éppen hét szarvas menjen át a réten és éppen akkor,
mikor kisüt a nap, hisz ez majdnem csoda volna! Aztán, ha csak nappal
valami kényelmes kis babonaságot kellene elkövetni, még hagyján, de
éjjel! és abban a nagy rejtélyes erdőben! Nem és nem. Borbálka lefeküdt.

Itt volna talán vége ennek a történetnek, ha Borbálka következetes
kisleány lett volna. De Borbálka nem volt következetes, amit az is
bizonyít, hogy jóval éjfél után, mikor már csak a legnagyobb csillagok
világítottak a falu feletti erdei ösvényen, egy kékruhás kis alak
botorkált fölfelé, fejszével a karja alatt. Kétségtelen, hogy ez
Borbálka volt.

Az erdei ösvényen akart fölmenni egy tisztásra, hol egyszer kis
gyermekkorában epret szedett. Oda akart menni, de alig tett néhány
lépést az erdőben, máris eltévedt. Eleinte nem vette észre, hanem
úttalan haladt tovább a szálasban.

Nagyon sötét volt, borzasztóan sötét. Ilyen sötétség csak erdőben lehet.
Nem látott magától tíz lépésnyire sem. Lassan mendegélt szegényke, hol
megbotlott valami nagy lehulló ágban, hol beleütközött valami fába. És
mind vadabb, mind járhatatlanabb lett az erdő. Mintha kezek, hosszu,
vékony, kiaszott ujjak fogták volna meg olykor, sovány karok ölelték
volna át, tartották volna vissza a kendőjénél, szoknyájánál fogva.
Mintha olykor lesuhadna alatta a föld, megindult lába nyomán a haraszt,
csúszott vele völgynek ismeretlen mélységek felé. Máskor valami óriás
ledőlt fa meresztett feléje hosszu fenyegető ágakat, amelyek
bekerítették, maguk alá vonták és midőn kimenekült, megint újabb baj,
újabb akadály állotta az útját. Itt valami ismeretlen vad ugrott föl
előtte, rohant el mellette nagy ropogással, ott valami ijesztő hang
huhogott a fákról. Elcsúszott sima, sötét csúszós dolgokon, megakadt
kigyózó indákban, szúrós makacs tövisekben: kő megütötte és
megszaggatta. Mintha az egész erdő tiltakozott, ellentállott volna.
Szegény Borbálka bizony szivesen visszafordult volna, de az erdő már nem
engedte, körülfogta folyondár ujjaival, elzárolta ágas, bogas
mesgyékkel, omló törmelékfalakkal fojtogatta tövises bokrok, páfrányos
bozótok tömegében. Borbálka küzdött, küzdött a sírással és az erdővel,
küzdött minden erejével lázasan, dacosan, cél nélkül, küzdött, ahogy az
életéért küzd az ember.

Az ádáz küzdelemben alig vette Borbálka észre, hogy kezd virradni.
Hirtelen jött a hajnal, ahogy erdőben szokott. Egyszerre csak világos
volt, egyforma szürke világosság. De ez nem volt megnyugtatóbb, nem,
talán még titokzatosabban, még félelmesebben végnélküli volt így a
vadon. Az árnyék eltünt, de eltünt mindenünnen. Egyenlően foszlott szét
a derengő világosság, a távoli és a közeli tárgyak összefolytak. Mintha
tejüvegből volna, mintha áttetsző volna minden, mesebeli, szörnyü
csöndes és elátkozott, élettelen erdő és mozdulatlan. Achátkőből faragva
a fatörzs, a szürke mohák is, a sziklatömb is, még a lombok is.

Borbálka ment, ment tovább. Ment, nem tudta már hova, merre, csak ment
cél nélkül, ok nélkül. Meg-megállott, körülnézett, aztán ment tovább
sietve, mintha menekülne. De az erdő elől nem menekülhetett. Mindenünnen
körülfogta, magába zárta az erdő és nem is küzdött már, mintha biztos
volna a prédájában, mintha azt mondaná: enyém vagy Borbálka!

És rettentő csend volt.

Sehol semmi, se mozgás, se hang, még patak se zúgott, szél se suhogott,
ki volt halva az erdő, ő volt az egyetlen élő lény ebben az elátkozott
rengetegben. De nem! Éppen ahogy folytatni akarta az útját, ott a
haraszton előtte egy szalamander ült. Fekete-tarka szalamander sárga
foltokkal pingálva, mozdulatlan és fényes, mint egy vadonatúj játékszer.
Azt hitte volna, ez sem él, ha fekete bőrénél nem fénylettek volna
jobban a parányi üveges szemei. A szalamander Borbálkára tekintett és
Borbálka nagyon megijedt. Körülnézett, hogy merre meneküljön. Aztán még
egyszer a tarka gyík felé fordult, de ez már nem volt ott. Más volt ott:
Safranics.

Safranics szólalt meg elsőbben. Jóakaró, bár kissé gúnyos hangon, ahogy
gyerekhez szólunk, kit rajta kapunk valami ártatlan csinyén, így
kérdezte:

– Mit keres itt ilyen jókor, Borbálka?

Borbálka nem ijedt meg ezen, meg se lepődött, el sem bámult. Elmondta
hogyan, töviről fokára, hogy ő miért jött, hogy ő mit keres, mit vár,
hogy a csodáért jött. Safranics pedig mosolyogva bólintgatott hozzá,
mintha mindezt már régen tudta volna, úgy a holló a bal vállán az is úgy
bólintgatott, pedig ez tán már még se tudhatta.

– Hét szarvas menjen át a réten jobbról, balra éppen akkor, mikor a nap
feljön? Jőjjön kis Borbálka, majd én elvezetem.

Megindultak. Az erdész elől ment, Borbálka utána. Borbálka minden szó,
minden kérdés nélkül követte a rettentő hírü Safranicsot, aki elől a
legbátrabb emberek remegve menekültek, aki elől a plébános úr is messze
kitért, akár ha ez a világ legegyszerübb dolga lett volna. Sőt
buzgalommal követte és az ajkán egy ici-pici titkos mosoly játszott. Nem
csodálkozott azon, hogy olyan meglepő váratlansággal reá akadt, nem, ő
ezt természetesnek, magától értetőbbnek érezte, hogy Safranics egy az
erdejével. Valóban bele is illett az erdőbe! Hosszu, szikár, nagycsontu
termete, lóbáló nyurga karjai, kopott ruhái elvegyültek a fa kérgével, a
lombbal, sárga haraszttal, a holló a vállán mintha egy fatörzsön
gubbasztott volna és Borbálka pár lépésnyire mögötte már alig tudta
megkülönböztetni az erdőtől. Ahogy elindultak, egyszerre színesebb,
barátságosabb lett az imént oly félelmetes vadon. Safranics minden
lépésénél élénkült az erdő. Azt hitte volna az ember, hogy csak őt
várták a rigók, a pintyek, a császármadarak és a havasi mátyások.
Itt-ott, fönn a fán és a bokorban, a páfrányok között, mindenfelé közel
és távol, sipoltak, fütyöltek, danoltak, hívták egymást és felelgettek:
a fák kérgén kopácsoltak a harkályok és lenn a Borbálka lábainál méhek
ültek földongva a fűszálak tetejére, a fűszálak meghajoltak és
szivárványos harmateső hullott ki belőlük.

Egy világ elevenedett meg körülöttük, egy igéző, rejtelmes, sohasem
sejtett gazdag világ és minden hang a Borbálka lelkében visszhangzott,
minden dal a szívében zengett és Borbálka ment az édes megváltás
érzésével, reménnyel, bizalommal, meggyőződéssel a csoda biztos
tudatában, ment a csodás erdőn át a csoda felé.

Rét szegletéhez jutottak. Safranics megállott és intett Borbálkának: itt
és ő szótlan engedelmeskedett. Levágta maga elé a fejszét és várt. Már
egészen világos volt. A réten könnyü, szürke párafoszlányok úsztak,
amelyekben elvesztek a fiatal nyirfák fehér törzsei és a ködben, mely a
fű fölött elterült, csak a harmatterhes pókhálók fénylettek élesebben. A
réten túl ott hömpölygött a biborvörös bükkerdő és a bérckoszorú égett a
fényben. Fenn az égen szakgatott fellegek úsztak, sötét rongyok az
éjszakának széttépett palástjából és a felhőrongyokon vérszínü foltok
világítottak, mintha a nap beléjük törülte volna győzedelmes kezeit.

Borbálka dadogó szívvel nézett abban az irányban, merre a Safranics
karja, barna, karmos ujja mutatott.

Most vágott az első napsugár a rétszéli nyirfákra, most vált hirtelen
színarannyá a rezgő lombjuk és a nyárfák alatt egy, kettő, három szarvas
vonult ki lassan a rétre. Most még egy, aztán kettő, azután még egy-egy
hatalmas bika és mind kijöttek jobboldalt a rétre.

Safranics fölemelte a kezét. A szarvasok megálltak. Mind Borbálkára
néztek fölemelt fejjel, széjjelálló hegyes fülekkel. Egy pillanatig
mozdulatlan álltak, csak a bika hatalmas aggancskoronája villogott,
azután lassan, sorban egymás mögött, a bika leghátul átügettek a keskeny
réten, el balra, be a sűrűbe, mind a heten. Eltüntek.

Borbálka tágranyilt szeme még mindig oda bámult a rétre, mely füstölgött
a szarvasok nyomán. A halántékában kalapált a vér. Megszédült egy kissé
s a feje oda hanyatlott a Safranics mellényére. Szörnyen pipaszagu volt
ez a mellény, de Borbálka nem bánta, ő csak azt érezte, hogy a csoda
megtörtént az ő kedvéért, hogy megszólalt maga a természet, hogy ő neki
feleljen, csak azt érezte, hogy ő kimondhatatlanul boldog! Még a
pipaszag, még az is olyan meleg, olyan élő benyomást tett… még az is
olyan édes volt! Meddig dőlt így Borbálka a Safranics mellén, nem tudta
volna azt megmondani, neki egy kéjes örökkévalóságnak tetszett.

Hangos, gúnyos károgásra ocsudott föl. A holló károgott a Safranics
vállán. Borbálka összerezzent.

Megfordultak, elindultak. Mentek vissza lefelé.

Szótlanul mentek. Safranics vezetett, hosszu, egyenletes, zajtalan
léptekkel. Ugy haladt, mint valami árnyék, ág meg nem roppant a talpa
alatt, levél meg nem zörrent még a legmélyebb harasztban sem. A vállán a
holló minden lépésnél előre-hátra ringott, mint az alvó lovas a
nyeregben.

Olykor Safranics megállott és megfordult, vajjon nem maradt-e el
Borbálka? Egy- vagy kétszer ki is vette a pipáját a hosszu fekete
bajusza alól és ilyenkor Borbálka azt hitte, hogy valamit akar mondani
és úgy érezte, hogy ő is vár egy szót, valamit, nem tudja mit, de nem, a
pipa megint visszakerült a helyére s mentek tovább. Ahogy haladtak ki a
rengetegből és fogyott az erdő körülöttük, Borbálka mind gyakrabban
el-elmaradozott és az az érzése volt, hogy valamit még elfelejtett,
elmulasztott, valamit, ami az aranyos, napos erdőnek végső szava, a
csodának megoldása volna.

De az erdőszélbe értek. Sűrü bokor szegte be ott a szálast. Safranics
szétnyitotta az ágakat, hogy Borbálka átbujhasson. Borbálka kilépett a
mesgyén, ki a falu fölötti útra. Visszafordult Safranics után. De
Safranics nem volt mögötte. Pár másodpercig várt, aztán hirtelen
elhatározással visszabujt a bokron, mert meg akarta köszönni
Safranicsnak a szivességét! Óh! Borbálka tudta mi illik! De Safranicsot
nem találta. Eltünt. Borbálka egyedül volt. És dacára a sikerült
babonának, dacára a sikerült csodának, dacára a ragyogó napnak, a fényes
aranyerdőnek, oktalan szomorúság lepte meg az ő kis madárszívét, mintha
valami elmaradt volna, mintha valami nagy igaztalanság történt volna
vele.


III.

Zsúfolásig megtelt a kis rusznyák templom. Az egész Hosszu-Lonka
apraja-nagyja, mind ott szorongott a hajóban, még a járók, a padok közt
is tele voltak néppel. Nehéz volt a lég a tömérdek ember lehelletétől, a
rozmaringillattól, a tömjéntől is, meg a csizmaszagtól. Nemcsak lonkaiak
voltak a templomban, a helybeli szürkegubások között idegen
feketegubások is szorongtak, kik Dolna-Kereszturról jöttek. Kissé
szepegve jöttek át a Safranics mián és a nagy napos téren a gonosz
erdész gonosz háza előtt hatalmas vargabetüt csináltak, hiszen még nem
nőtt fű a Tonkanecz sírján. No, de most már biztonságban voltak az
idevalók is, az idegenek is. A templom szárnyas ajtaja jól be volt
szegezve s csak egy alacsony kis vendégajtó nyilt a templomban, amelyen
a hórihorgas erdész be sem fért volna. Aztán Safranics soha még a
közelébe sem fért templomnak, mindenki érezte hát, hogy itt e szentelt
helyen biztonságban van előle. Megelégedéstől ragyogtak az arcok.

Nem csoda, hogy ilyen sokadalom gyült egybe, hiszen most folyt a jegyző
úr leányának, a kis Borbálkának az esküvője, most esküdött hűséget az
immár véglegesített segédtanító úrnak.

A szent ikanosztazion, mely véges-végig ki volt kárpitozva szép
olajnyomatú képekkel, nagyszakállu görög szenttel, fekete
boldogasszonnyal, ott állott a pap, a jó plébános úr. Hatalmas, merev
pluviale ölelte körül amúgy is vaskos termetét és ez a palást igen-igen
szép volt, mert bár csak nyomtatott kartonból volt, tíz lépésről már
megesküdött volna az ember, hogy drága selyemből van. Igen jól festett
benne a pap, hiszen az ő arca is olyan piros és kerek volt, mint a
bazsarózsák a keményített kartonköpenyegen. Ott térdelt a két ministráns
gyerek, ezek is teljes díszben, kiken olyan tiszta fehér ing díszelgett,
hogy az orrukat csak suttyomba merték beletörülni.

A pap lábainál térdelt az ifjú pár. Szép kis fehér ruhában, ujjatlan,
kötött keztyűkkel a kezén Borbálka, szerényen és szeliden, mellette a
tanító úr térdepelve ugyan, de kidüllesztett mellel, hogy ne vessen
ráncot az új fekete kabát, melyet külön e célra szerzett a városból
részletfizetésre és melyre nagyon büszke volt, bár egy kicsit bő volt.
Oldalt a térdepelők mellett álltak a tanúk, köztük az igazgató úr, II.
Macchiavelli, kit a tanító meghívott, „csak azért is“ és aki „csak azért
is“ eljött. A Borbálka családja is ott volt.

A jegyző úr szörnyen meg volt hatva, olyannyira, hogy minden rendszer
nélkül, össze-vissza törülte az orrát, a szemét, a vastag szőke
bajuszát, mert hogy abba is belecsurgott a fölindulás. A vénleány
nővérek sárgán, de nyugodt előkelőséggel állottak az oldalánál.

A válaszoknál tartottak. Borbálka mondta ugyan, ahogy illik, felelt
szépen: szereted? szeretem, de csak úgy suttogott, mintha álomban
beszélne, alig-alig lehetett a szavát hallani. Bezzeg a vőlegény hangja
elhatott a templom minden zúgába, olyan ércesen adta meg a választ a jó
plébános úrnak. Hallatszott a hangján, hogy ez férfi ám, tetőtől-talpig
olyan ember, aki meg tudja védeni a gyönge némbert minden veszedelemben,
férfi, bátor, elszánt és bölcs, aki tudja, mit csinál, gyöngéd is, ha
kell, de vitéz és erős, ha annak van ideje, nem fél senkitől, még az
ördögtől se. Az utolsó sorban a legöregebb asszonyok is helyeslőleg
bólintgattak hozzá, olyan jól megmondta.

A pap éppen a liturgikus mondást akarta kiejteni a száján, én titeket
összeadlak és kenetteljes mozdulatra emelte a jobbját, mikor rettentő
robaj vágott a szavába. A papnak a szavak a torkán akadtak, megmeredt a
keze és úgy hátrahőkölt, hogy csak a nagy keményített palást tartotta
meg, hogy el nem vágódott. Mindenki arra nézett, amerre a plébános
rémült szeme, az ajtó felé, a robogó zaj felé. Mind, mind arra fordult,
a vőlegény, az apa, a vénleányok, tanuk, csak Borbálka nem, az egész
hitközség mind arra fordult.

Nem csoda, hogy ilyen riadalom támadt, mert valaki kivülről rázta,
döngette a nehéz templomkaput.

Olyan dolog történt, amire soha példa nem volt, se azelőtt, se azután.

A nehéz kapu recsegve, ropogva nyilt szét, kitárult mind a két táblája
és az ajtó sötét keretében, a napos piac tündöklő hátterén egy hosszu,
szikár alak jelent meg feketében, mint egy árnyék, – Safranics.

Rettentő zavar támadt a tömegben, mindenki menekült, emberek, asszonyok
rémülten vágódtak a padokba el a Safranics útjából. Az egész nép hányta
a keresztet, az orgona elakadt, a harang elnémult és a nagy csöndben,
melyben csak összeszorult emberek szuszogása hallatszott, keserü, éles
károgás hangzott be a templomba a térről, ahol a Safranics hollója
maradt.

Pár pillanat telt el és Safranics megindult. Lassan, egyenesen
közeledett a szabadon hagyott középjárón. Még halaványabb volt, mint
rendesen, tán a gyertyafénytől. Ellenállhatatlanul közeledett.

E szörnyü percben, melyben mindenki valami rettentőre volt elkészülve (a
segédtanító úgy reszketett az új kabátban, mint a nyárfalevél), az egyik
ministráns ijedtében elejtette a füstölőt. Talán szerencse volt, mert
ahogy elgurult, a rázkódásban nagy tömjénfüst áradt ki belőle, mely
egészen befogta a fiatal párt, Safranics megállott. Éppen a szentelt
füstoszlop szélénél állott meg.

Borbálka behunyta a szemét. Ámbár ő nem nézett vissza, tudta mégis, hogy
Safranics jött be, hogy ő áll mögötte. Ő el volt készülve valami szörnyü
dologra, úgy érezte, most összedül a templom, pozdorjává lesz az egész
gyülekezet, minden és mindenki, tán az egész falut elnyeli a föld.
Mindezekhez Borbálka titkosan mosolygott.

Mikor Borbálka fölnyitotta a szemét, a pap éppen a liturgikus szavakat
mondotta, reszkető hangon ugyan, de elmondotta. A templom nem dőlt
össze, nem történt semmi baj. Meg volt kötve a frigy.

A jegyző úr Borbálkára omlott. Megölelte, megcsókolta, a vastag
könnytelt bajusza úgy cuppogott az arcán, mint a nedves spongya.
Borbálka is sírva fakadt, ami természetes is esketés alkalmával.

Most megszólalt Safranics:

– Eljöttem mégis, – mondotta inkább félszeg, mint gúnyos mosollyal, –
tartoztam ezzel magának, kis Borbálka.

Határozottan nagyon halvány volt Safranics.

Szegény Borbálka alig hallotta, mit mond, de a segédtanító repeső
örömmel fogadta az üdvözlést. Folyton rebegte: köszönöm, köszönöm, pedig
hát nem volt, hogy ő mit köszönjön, hacsak azt nem, hogy hiába ijedt
meg. De ő mind hálálkodott hunyászkodó, majdnem engedelemkérő
alázatossággal és nyujtotta a kezét. Ebből aztán az lett, hogy a
rettentő erdész úgy megparolázta, hogy egy hétig sem tudta a jobb kezét
használni és később is úgy időváltozáskor mindig ez a keze fájt a
Borbálka férjének.

Ezek után Safranics megfordult és úgy ahogy jött, a torlódó nép kettős
glédája közt, magasan hordva csúcsos kopasz fejét, lassan, egyenesen
kiment a templomból.

Ekkor látták utóljára Safranicsot.

Másnap valami bírói idézéssel keresték a csendőrök, de hiába kopogtattak
a Safranics ablakán. Nem nyilt ki. A kapu be volt zárva belülről, mint
rendesen. Betörték. Bementek. Üres volt a kert is, a ház is. Sehol semmi
nyoma sem volt az erdésznek. Sőt olyan volt a lakás, mintha emberi lény
nem lakott volna benne, mintha elhagyatva állott volna mindig, még butor
sem volt benne. Nagy pókhálók fogták be az ajtókat, ablakokat és az
ajtók zárai csak nagy erőfeszítésre nyiltak ki, úgy be voltak
rozsdásodva. A kertben sem találtak semmit, egyet sem azok közül az
állatok közül, melyekről a faluban annyit regéltek volt. Sűrü bozót és
burján lepte el az elhagyott gyümölcsöst, de nem volt ott egy élő lény
sem. Még a nyoma sem.

Safranicsot soh’sem látták többet.

Borbálka elköltözött a férjéhez Dolna-Kereszturra.

A babonaság úgy látszik nem vált be, mert a tanító úr már az első héten
megverte és azután is minden másod-harmadnap. És Borbálka sokat sírt.

Mindenki láthatja ebből, hogy nem jó bízni a babonában. Aminek ez
egyszerü történet tanuságául szolgálhat.




A kisértés temploma.

A serenata után, már késő éjjel, a Piazza di San-Marcon a
Florian-kávéház előtti asztalokhoz telepedtünk. Kisded, de, mint mondani
szokás, válogatott társaság: a vöröshaju istennő és legbensőbb hívei.
Három magyar: az istennő, Karvaly Jancsi és én, egy horvát: a fiumei dr.
Krics és egy ritka nemzetiségü férfi, egy olyan nemzetiségü, amilyent
nem igen szokott az ember kaputos társaságban látni, amilyent elevent én
csak egyet ismerek: egy telivér albán, Ostris Milos, a szobrász.

Ő különben új alak volt a kompániában. Belénk botlott itt Velencében.
Karvaly Jancsi Budapestről, a mesteriskolából ismerte, ő mutatta be. Igy
került közénk Ostris, persze vesztére. Vesztére, mert menten
beleheberedett a vöröshaju istennőbe. Ennek már így kellett lenni.
Tudtuk mi ezt előre, mulattunk is rajta. Mindenki így járt, aki az
istennő közelébe jutott. Az istennő hajára való tekintettel úgy hívtuk
ezt: „vörös láz“. A fiumei doktor meg is találta rá a tudományos orvosi
nevet: „febris rossa concupiscentiae“.

Hát a Florian elé telepedtünk, mert Velencében az a szokás, hogy nappal
csakis Lavena előtt szabad ülni, éjjel meg a Florian úgyszólván
kötelező.

Gyönyörü holdvilágos éjjel volt. Egyike azoknak a tejfehéren fényes
éjszakáknak, midőn a sárgás-mocskos lángok eltünnek a tündöklő világban,
s csak ott, ahol a Procuratiák tintaszerü árnyéka ömlik el, ott írnak
fénylő pontokat, derengő íveket a nagy feketeségbe. De a legnagyobb
fény, legnagyobb csillogás a San-Marco remek templomáról áradt. Az
aranyozott fiálékról, a görög bronzlovak kövér nyakáról, a tömérdek
rablott, sima márványokról; a fehér kupolák, az aranykeresztek mintha
csak ködből, fényből lettek volna szőve, oly légies könnyen lebegtek a
csodás egyház fölött. Egy-egy könnyü árnyék suhant tova az ódon,
örökifjú remekmű képe előtt; hol itt, hol ott, előszállva egy-egy ív
sötétségéből, eltünve egy-egy faragás cifrasága közt egy-egy galamb
árnyéka, mely alvóhelyét változtatja, de a meseszerü éjben arra gondolt
az ember, hogy kóbor lelkek járnak, kóbor szerelmes lelkek, kik ott
tanyáznak a rablott bizánci márványokban, az összeharácsolt, vérrel
mosott kincsekben.

Hát a Florian elé telepedtünk. Mindenki rendelt valamit, ki ezt, ki azt.
Csak az albán nem rendelt semmit. Ő csak a vörös istennőt nézte, nézte
éhes farkasszemmel. Egy véleményünk volt róla, Karvaly Jancsinak, a
doktornak és nekem: rém pózos fráternek tartottuk az albánt. Ő mindig
keresetten beszélt, mindig művészhez méltóan viselkedett. Karvaly azt
mondta egyszer, – és találónak tartom, – hogy az albán állandóan
kifordítva viseli a művészkedélyét, ami épp olyan illetlen, mint
szőrével kifelé viselni a bundát. Ha bunda, legyen bunda, de ne ágáljon
a szőrös mivoltával.

Megszólalt a vörös istennő:

– Maguk ma megint borzasztó unalmasak.

Az istennő szavai oly hálátlanságot tartalmaztak, amilyen hálátlanság
csak a legszebb asszonyoknak van megengedve. Hiszen egész nap mindent
elkövettünk az ő mulattatására! Soldokat dobáltunk a gyerekeknek, kik
úszva hozták föl azokat a laguna fenekéről, elvittük a serenatára, ahol
amerikai nábobokhoz illő borravalók árán elértük, hogy csupán csak az ő
nótáit énekelte a talián, a fiumei doktor a legszörnyübb pathológikus
eseteit vérfagyasztó részletekkel spékelve mondotta el az ő
szórakoztatására, Karvaly Jancsi meg elprodukálta a disznóölést,
elkezdve a favágástól, késköszörüléstől a malacsivításig. És ő mégis ezt
mondja…! Mélyen meg voltunk sértve.

– Igen, maguk borzasztó unalmasak. Még legmulatságosabb az Ostris Milos,
az legalább hallgat.

Még jobban meg voltunk sértve, az albán pedig mosolygott, csak a
szemével, de mosolygott. Az istennő azonban előttünk már nem szokatlan
logikával folytatta:

– Ostris, meséljen valamit. Nem hallja? Meséljen.

Az albán engedelmessége jeléül bólintott. Aztán fölállt. Aztán letette a
kalapját és hátrasimította kékesfekete haját. Nagyot lélegzett, majd
köhintett. Rém pózos fráter, gondoltam magamban s odaszóltam Karvaly
Jancsinak: Bunda, s ő nyugodtan felelt:

– Bunda – Bunda.

De az albán elkezdett mesélni:

– Lássa, aranysisaku istennő, így éjjel a San-Marcot nézve, alig tudom
elhinni, hogy valóság ez a bazilika és nem álom. És nem merek közel
menni hozzá, mert azt képzelem, hogy menten eloszlik köddé, párává,
semmivé. Onnan van ez talán, hogy az én hazámban egy mesét mesélnek ott
benn a Csernagorában, mesét egy nagy, rejtélyes, bűvös templomról.
Legendát, mely ott született valahol a trák hegyekben, ahol annyi
heresia dühöngött egykor, ahol az arianus és bogumili eretnekségből még
most is élnek a népben félig elfeledt emlékek. És ez a legenda
keresztény is, pogány is, nem az orthodoxia szülötte, hanem valami
keveréke a keleti és nyugati fölfogásnak. Eretnek is talán.

– Ne csináljon akkora bevezetést, Ostris, – mondotta az istennő.

Az albán meghajtotta magát és folytatta:

– Ugy mondom el, ahogy ott mesélik, ahogy ott mesélte nekem az anyám…

A puszta Karszt legmagasabb, legmeredekebb, legelhagyatottabb csúcsán
egykor egy templom állt, rejtélyes, óriási bazilika; keskeny
márványoszlopai belevesztek a sziklaszirtbe, amelyen épült, abból nőttek
fölfelé, föl, föl, a faragott architravakig, az áttört csipkeművü
oromtetőkig, amelyek fölött hatalmas aranyozott kupola emelkedett,
szabályos ívben domborítva föl gömbjének töretlen logikáját. Sokágú,
gombos keresztek terpesztették aranykarjaikat a templom fölött az égbe,
mintha a fellegeket akarnák átölelni.

Az óriási templom az egész hegyet befödte, mint a korona a királyok
fejét. Ahol a templom falai végződtek, ott kezdődött a függőleges
meredély. Ut nem vezetett föl, híd meg nem közelítette, a hegy ormán
állt, mélységtől körülvéve, hozzáférhetetlenül. És mégis a bazilika
homlokzatán, háromszoros oszlopos ív alatt nagy bronzkapu emelkedett,
mely a semmibe, az ürbe nyilt. De a kapu be volt zárva.

Minden évben egyszer, karácsony előestéjén, Ádám és Éva napján, mégis
telidesteli volt a templom emberrel. Minden évben több emberrel.
Százezer is lehetett, több is, nem tudom. Volt ott minden rendü és korú
ember. Koldusok rongyokban, parasztok báránybőrben, lovagok talpig
vaspáncélban, aranyos selyemruhákban, asszonyok, leányok, papok,
barátok, tetrarchák, királyok is, nehéz, köves koronákkal, bibor
sarukban. És a keresztény idők minden korából voltak e ruhák, minden
korából voltak ez emberek.

A szentek szentjében baldachinos oltár, mely alatt egy öreg pap
officiált. Rémesen öregnek látszott ez a pap, fáradt, halvány és
görnyedt volt, mintha századok évei nyomták volna a vállát, mintha nem
Isten kegyelme, hanem a haragja tartotta volna meg az emberi koron túl
az ő szolgáját.

Hogy jutottak ezek be a megközelíthetetlen templomba? Hogy jöhettek át a
mélységeken, át az örökké elreteszelt kapun?

Élő ember ide nem juthatott, csak halott. Mert halottak voltak az
emberek, olyan halottak, kik sem elég bűnösek nem voltak, hogy a poklot,
sem elég jók, hogy a mennyországot érdemelték volna ki. Olyan halottak,
kik életükben nem diadalmaskodtak a kisértések fölött, hanem kitértek
előlük. Akik behúnyták szemüket az élet szépségei előtt, csupa
félelemből, az Ur szava szerint nem voltak „sem hidegek, sem melegek“.
Ezek jöttek itt össze, mind a századok gyáva hitü emberei, kik
félelemből tértek ki az élet követelései elől. Ezek jöttek itt össze
azért, hogy minden év egy napján megkísértessenek.

Az öreg pap pedig, aki reszkető kézzel officiált a gyertyafényben égő
oltár előtt, az a szolga volt, kire Máté tanusága szerint az úr egy
talentumot bizott, de aki, bár nem prédálta el, elrejtette azt a földbe
és nem sáfárkodott vele az úr rendelete szerint.

Félelem, rettegés, remegő segélykiáltás hangzott az ő vénhedt, százados
hangjában, zengett az óriási hallgatóság hangjában is, zúgott magában,
az orgona szavában. Még buzgóbban tört föl az imádság, az ének, mint
máskor, mert a misztikus templom mozaikjaiban rejtélyes betük
tündököltek, melyek azt hirdették, hogy a végleges megváltás, vagy
végleges elkárhozás órája már nincs messze.

A szélső oszlop mellett egy ifjú trák pásztor huzódott meg. Először volt
itt ez évben. A mult nyáron még ott legeltette a nyáját a szirtek
között. Ott töltötte volt rövid életét. Távol a világtól, távol a
kísértésektől is. Igy került ide.

Most rettentő ropogás hallatszott a nagy templomajtó felől. Az ének
elhallgatott s mindenek szeme rémülten nézett a kapu felé. Mert most
következett a kísértés órája, mely ugyanugy századok óta egyformán ment
végbe. Csak az orgona zokogott fájdalmas, síró hangon.

Valami titkos erő nagy robajjal föltépte a kaput és a szélső oszlopnál
térdelő pásztorfiu egy magas, fehér női alakot látott belépni rajta.
Hosszú, fehér lenge ruha borította a nőt, kibontott aranyhaja lobogott a
vállán, mintha napsugarak játszták volna körül. A kezében egy nagy,
piros liliomot nyujtott maga elé, mintha kinálta volna. Halvány volt az
arca, mint a pároszi márvány. Duzzadt, vérző az ajka és a liliom volt
csupán piros az egész jelenésen. A „Vénusz ördög“ suttogta egy ember a
pásztor mellett és keresztet vetett.

Ahogy megnyilt a kapu, mintha valami szélvész csapott volna be rajta,
úgy hullámzott a hallgatóság a bazilikában; ki a földre borult, ki a
porba görnyedt, ki befedte az arcát és a halk, hadart imádság úgy
hangzott az óriás dóm boltozatai alatt, mint a sűrű eső csendes
kopogása. Az öreg pap az oltár előtt rekedt hangon intonálta: Libera nos
domine…

Lassan, lassan; alig haladva, tágranyilt szemekkel, mint egy alvajáró, a
női jelenés az oltár felé tartott. Lassan haladt el a hallgatóság között
és mindig maga elé tartotta a vörös, misztikus liliomot. Amint elhaladt
az emberek között, akik elfordultak tőle, akik beborították az arcukat a
járó kisértés elől, a föld remegni kezdett. Az orgonában mind
rettentőbben sivítottak a hangok és a nagy, festett ablakok mögött sötét
szárnyak csapdostak, mintha a templom fénylő belseje odavonta volna az
éjszakának repülő kisérteteit.

A fehérruhás asszony már az oltár elé ért, ahol a százados pap
kétségbeesve ölelte a chrysoprázos aranykeresztet, ott megfordult és
lassan, rettentő lassan, mindig kinálva az átkozott virágokat, a kijárás
felé indult. Az orgona őrülten sivított, mintha minden sípjában egy
ördöghad üvöltött volna, a templom földje inogott a nő minden lépésénél,
az aranyos mozaikokból egyes kövek estek, majd több, egész darabok
zuhantak alá, az ablakok tarka üvegei csörömpölve hullottak be, a falak,
a nagy kupola is repedezni kezdtek és a hasadékokon, a betört ablakok
résein ezer démon borzalmas pofája vigyorgott be. Hiába birkózott a
hívek zsolozsmája a túlvilágiak rémes ordításával. Már az utolsó
oszlophoz ért a nő, már-már túl volt rajta, már kettéhasadt a nagy porta
boltozata, már inogtak a hosszu oszlopsorok, már az egész óriás hajó
bedőlni készült.

A fehér jelenés a pásztorfiu mellett haladt el. A pásztor fölugrott.
Megragadta a nőt. Kitépte a piros liliomot esdő kezéből. Megölelte.
Erőszakosan. És forró csókot nyomott a vörös, vérző ajkára.

Varázsütésre megváltozott a templom képe. Az orgonában diadal-induló
zúgott zengő harsonák szárnyán; az ablakon jóságos angyalok repültek be
a nagy kupola alá, hatszárnyu, százszemü, fénylő cherubok és a falak, a
boltok résein át mosolygó csillagok ragyogtak a megváltott hívőkre, égi
harmoniái a tündöklő világegyetemnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az albán meghajtotta magát a szép asszony előtt.

– Im, ez az asszonyom, amiről álmodom a San-Marco előtt.

Az istennő kegyesen intett. Pár pillanatig még révedezve nézett maga
elé. Indultunk.

Engem bosszantott az a figyelem, amellyel az istennő végighallgatta a
mesét. Karvaly Jancsit is bosszantotta, a fiumei doktort is. Milyen
pózos fráter! – gondoltam és odaszóltam Karvaly Jancsinak:

– No?

– Bunda, persze, hogy bunda! – felelt ő keserü mosollyal.




Farkasok.

Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos
sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, – fehér gomba lett a fekete
gombákból, – puha bundát vetett végig a hegyoldalokon, beporozta
csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt
és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át.

Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér.

Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli
fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból,
üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint
valami óriási fekete seprük, – tetőnélküli falak, amelyeknek peremét
beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadőlt utcasarkokban, kuriák,
kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be
akart fogni a hó, befujta a kertet, behullott a tetőnélküli üres
szobákba, finom porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem
szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtüntek alóla
csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába.
Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak
ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be.

Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és
tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek,
amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy
varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben.

Rettentően csöndes tél volt; csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb
élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna.

Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé.
Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő,
később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind
nagyobb csapatok.

Estszürkületben jártak és éjjel. Az erdők szélein lassú, egyenletes
ügetésben, sorban egymás mögött, hangtalanul haladtak. Lehorgasztott
fejjel, némán. Igénytelen külsejü ragadozók. Első látásra azt hitte
volna az ember, hogy szürke, piszkos komondorok. Az erdő szélén leültek
olykor, mereven, kutyamódra és vártak: vártak veszélyes türelemmel, míg
sötét este lesz.

Csak éjjel támadtak. Akkor is alig volt zaj, bár reggelre hiányzott akár
egy fél-turma juh. Nem maradt azokból semmi, de nagy vörös vérfoltok
piroslottak a havon. Mindenfelé raboltak. De mindig éjjel, sötétben,
orozva, gyáva rablók módjára. Hiába őrizték a tanyákat, a nyájakat,
hiába őrködtek erős, bátor kuvaszok. Elsőnek a házőrzőt tépték szét.
Alig volt egy-egy hang az éjben.

A kamarai ispán két ezüst huszast tűzött ki egy farkasfejre. Nagy pénz
volt ez akkoriban, mégsem igen vadászták, pedig kihirdette az egész
havason. De hát volt az erdőkön más vad is, ami inkább megérdemelte a
fáradságot. Drága vad, jövedelmező. Mert hát nagyobb díj volt a
lázadóvezérek fejére kitűzve. A Hóráéra háromszáz arany, a Kloskáéra is
annyi. Be is fogták ezeket menten és bevitték Gyulafehérvárra.

Most Lung Gavrilára vadásztak a hegyekben, a Hora helyettesére. Száz
arany volt ennek a fején is, élve vagy halva.

A farkasok háborítlanul jártak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Késő délután volt. A Toszerát felől egy kis szürke csapat haladt föl a
Szamos völgyén a Humpleu-hegy felé. Sorban mentek szótlanul. Elől az
öreg Maftyé, a tószeráti fűrészmolnár, alacsony, kutyaarcu ősz ember. Ő
volt a vezető.

Mögötte magastermetü, puskás oláh haladt, akinek óriási báránybőr süvege
kellőleg jelezte előkelő mivoltát. A condrája kék zsinórral volt
kiteremtettézve oldalt. Ő volt a vezér, akárki láthatta. Utána két
gyurkucai ember következett, a sovány Pantyilimon és Simion, az Avramé,
leghátul az ifjabb Maftyé, mereggyói pásztorlegény, akit rendesen a
gúnynevén „Kakas“-nak szólítottak.

Erősen neki voltak készülve az útnak. A bőrös ujjas fölött fekete, avult
daróccondra, mind egyforma, csak a magas emberé volt díszesebb,
fakulacs, tarka iszák, tarisznya is volt a hátukon. A magas oláhnál,
mivelhogy erdőőr, puska, a többieknél hosszúnyelü fejsze.

Igy haladtak előre a Humpleu felé egy nyomon a nagy szűz hóban, amely
apró kristályokkal porozta be a telitömött vastag bocskorokat, meg a
condranadrágot is térdig. Nyikorogva roppant be a hó az öreg Maftyé
alatt. És ahol eljöttek, mély, acélos fényü fehér árok maradt mögöttük a
habosfelületü tiszta hóban.

A pojéni rétnél egyszerre megállott az öreg és fejszéje nyelével fölfelé
mutatott a fenyveserdő szélire. Hét farkas haladt ott egymás mögött
lomhán, lassan, az emberekkel egy irányban, a Humpleu felé ők is.

– Tizennégy ezüst huszas jár ott, – mondotta halk nevetéssel Maftyé.

– Ami a kézben van, csak az nem hazugság, – felelt gúnyosan Nyág
Demeter, a puskás gornyik, – haladjunk.

És tovább mentek szótlanul, mint előbb, fölfelé kapaszkodva a Humpleu
oldalán ők is, a farkasok is, be a hótelt, rejtélyes rengeteg erdőbe…

Sötét este volt már, mire kimászták a hegyet. Három ember visszamaradt,
még mielőtt egészen fölértek. Csak az öreg Maftyé és „Kakas“, a
pásztorlegény mentek ki annak a nagy üstszerü mélyedésnek a szélére,
amely a Humpleu-hegynek kráterszerü csúcsán nyílik. A mélyedés közepén,
úgy, hogy a fényét elfogták a környező sziklák, nagy tűz égett.
Mellette, hevenyészett kaliba előtt, egy fiatalember ült. Tétlenül a
tűzbe bámult. Egy hosszu puska feküdt mellette.

Az öreg Maftyé még mielőtt a kőszirt széléhez ért volna, lekiáltott
hangosan:

– Én vagyok, Maftyé! Jövök a sajttal!

Maftyé nehézkesen küzködött ki a hóban az erdőből, nagyokat nyögött,
amint nagy óvatosan rakosgatta a lábát a levezető kőparti ösvény
természetes lépcsőzetébe. A „Kakas“ mindenütt a nyomába lépett.

A tűznél leült nagy zökkenéssel, nyögve, öreg ember módjára. Nem is
köszönt. Leoldotta válláról a feketesávos átalvetőt, és mintha haragudna
reá, úgy, vágta földhöz.

– Itt a sajt, Gavrila.

– Miért hoztad magaddal ezt a fiút? – kérdezte sötéten Lung Gavrila és
„Kakas“ felé intett az állával.

De az öreg csak nyögött, úgy, hogy Gavrila megismételte a kérdést.

– Sok a farkas, öcsém, sok a farkas, – felelt végre Maftyé, és most
egyszerre megeredt a nyelve. Bő részletességgel, nagy taglejtéssel
beszélni kezdte, hogy a farkasok mint tépték szét mult éjjel a legszebb
tehenét, éppen az ól előtt, a legszebb tehenét. Egy nyikkantást sem
hallottak, még a kutyák sem ugattak. És rettentő átkokat szórt a
farkasokra, meg a kutyákra, hogy az Isten verné meg gonosz torkukat. Sok
a farkas, sok a farkas, ekkora darabot sem hagytak a tehénből! Hajnal
felé az üvöltésüket is hallotta a ház előtt.

Az öreg látszólag úgy belehevült az elbeszélésbe, – vagy tán jel volt
ez? – hogy utánozta az üvöltést, háromszor hosszan, elnyujtva vonyított
farkasmódra. És a kőszirt tetején megjelentek társai: Nyág Demeter, a
gornyik és a két gyurkucai fejszés, Pántyilimon és Simion az Avrámé.

Gavrila a puskájához akart kapni, de „Kakas“ rajta ült – véletlenül.

– Kik ezek? Maftyé! Kik ezek?!

– Vadászok, farkasvadászok, velem jöttek föl, – felelt a legnyugodtabb
hangon Maftyé és a tűzbe köpött. Nagyot sercent a tűz.

Azok csendesen, nehézkesen, sietség nélkül közeledtek. Illedelmesen
köszöntek. Adjon az isten nyugodalmas jó estét! És letelepedtek nagy
nyögéssel a tűz körül körben. Gavrila mellé Demeter, a puskás, a másik
oldalon „Kakas“, tovább a két gyurkucai, túlfelől az öreg Maftyé, a
tószeráti molnár.

Egy faluból voltak Gavrila és Demeter, felsőaranyosiak.

– Te vagy, Mitru bátya? – szólt hozzá Gavrila, – hát te mit keressz itt?

– Én. Jobb itt fenn, mint odalenn a zalathnaiban. Katonák járnak, –
felelt a megszólított.

Azután megindult a társalgás, lassan, nagy, hosszu szünetekkel. Közbe
valamelyik megpiszkálta a tüzet, vagy rávetett egy nagy husángot;
ilyenkor egész garmada szikra szállott föl a füstben, mintha az
rojtostul vinne csillagokat fölfelé.

Beesteledett.

De Gavrila úgy látszik, még gyanakodott. Ő is szólt egy-egy szót, de a
jobb keze bent volt a tüszőjében, amelynek öbléből két szép címeres
ezüstös francia pisztoly kandikált ki. Pedig hát semmi gyanus sem
látszott ezeken az embereken. Kiszedték a holmijukat a tarisznyából,
egyik-másik leoldotta a bocskorát és az átázott füstölgő kapcákat
szárogatta a tűznél. És folyt a társalgás kedélyesen, pipaszó mellett, a
havasiak egyhangu hanghordozásával. Elmondták, hogy a katonák ellepték
Topánfalvát, sok-sok katona Albákon és Felsőaranyoson is van belőle.
Elpanaszolták, hogy minden háztól két kupa vajat szednek. Nehéz sor,
nehéz sor! Igy telt az idő. Ide-oda járt a szó, miközben békességgel
falatoztak és körbe járt a pálinkás-üveg. Csak Demeter, a gornyik volt
szótlan, egyet-egyet hümmögött néha, de a szeme mindig ott járt lopva a
Gavrila tüszőjében, a tüszőjében a kezén, kezében a pisztolyon.

Egyszer aztán, mikor az öreg Maftyé egy újabb ágat tett a tűzre,
megrokkant a tűz és egy égő husáng legurult róla éppen a Gavrila
lábához. Ott füstölt előtte. Gavrila lehajolt, hogy visszalökje. Az volt
a baj, hogy lehajolt. Kár volt lehajolni. Demeter és a „Kakas“
rávetették magukat.

Egy szempillantás alatt a két gyurkucai is rajta volt. Csak Maftyé
maradt állva s a tűz fölött, a füstön át hunyorgatva nézte, hogy vajjon
mi lesz? De meg nem mozdult onnan.

Lefogták. Elvették a pisztolyait, félrehányták a puskáját. Azután Nyág
Demeter kivett a tarisznyájából nagy láncos bilincseket és vasraverte
Gavrilát, nyugodtan, szakértelemmel. A két kezét és az egyik lábát.
Azután eleresztették és kissé kifulladva a megerőltetéstől, visszaültek
a tűzhöz. A fogoly se szólt, csak vadul nézett és nagyokat lélekzett,
mint egy sebzett állat.

Megint csend volt a tűz körül, mintha semmi sem történt volna. Csak a hó
volt jobban letapodva, ahol dulakodtak. Megint rágyujtottak a pipákra,
igazgatták kérges tenyérrel a tüzet. És elkezdődött újra a társalgás
lassan, szakadozottan, adóról, farkasról, téli nyomoruságról,
káromkodással, köpéssel fűszerezve, úgy, mint előbb.

Kisvártatva megszólalt Gavrila is:

– Húzzatok közelebb a tűzhöz, mert fázom.

Közelebb húzták. Most már Nyág Demeter vitte a szót, Gavrilához
fordulva, mintegy az ő mulattatására. Elmondta, hogy ő fogta el hat
gornyiktársával Horát és Kloskát a szkoraseti oldalban. Éppen így fogták
el azokat is a tűznél, mint téged, Gavrila, este, az erdőn. Éppen így
ültek melléjük, ahogy most. Igy történt, éppen így.

Az elbeszélés érdekelte Lung Gavrilát. Mintha megnyugtatná az, hogy a
vezéreket is így csalták meg, így fogták meg. Kérdezte, hogy hát Ujbár
Ursz? hát Krisán? hát a többiekből mi lett? Ki van már befogva közülök.
Amazok mindent elmondtak, ki miről tudott, mind neki beszéltek.
Látszott, fontos embernek tartják, ő volt a nap hőse. Igy társalogtak s
lassanként mintha elfelejtették volna azt, ami közöttük történt az
előbb, hogy ezt az embert lefogták, vasraverték, hóhér kezire juttatták;
fogoly is, pribék is jóízüen elbeszélgettek. Nagyon kedélyesen voltak.
Egy-egy tréfa, nagy paraszt tréfa is elröppent, amelyen viharosan
nevettek. Gavrila is nevetett egészen úgy, ahogy a többiek. Különben is
éppen az ő tiszteletére adomáztak.

Idő teltével aztán kezdtek elcsendesedni, egyik-másik szundított is
egyet, vagy szótalan bámult a kéklő éjszakába. Csak a tűz pattogott
egyformán…

De egyszerre egy új hang keveredett a tűz pattogásába. Hosszu halk
üvöltés. Messziről. Hosszan elnyujtva. Rejtélyes hang, amely mintha nem
a levegőn át, hanem a földön a havon keresztül hangzana. Kétszer,
háromszor. Farkasüvöltés!

Legelőbb „Kakas“ hallotta meg, fölugrott. Aztán Pantyilimon és Simion.
Már mind fölugrottak és füleltek. Végre megszólalt az öreg Maftyé:

– Nincsenek nagyon messze a farkasok.

– Nincsenek messze.

– Hej könnyen lehetne szerezni néhány ezüst huszast, ha még jó volna a
szemem és ha volna puskám, – folytatta az öreg. A megjegyzés nyilván
Nyág Demeternek szólt, de Maftyé csak maga elé nézett, mintha a tűznek
beszélne.

– Tud-e valaki hívni? – kérdezte a gornyik (mert hát a farkasleshez
kettő kell, egyik, aki hívja, másik, aki lövi).

Majd minden havasi tud farkast hívni. A hosszu Pantyilimon mindjárt be
is mutatta a tudományát, lehajolt a föld felé, tölcsért csinált a két
kezéből a szájához és hosszan vonyított. Az erek a sovány nyakán úgy
kidagadtak az elfojtott erőlködéstől, mint valami kötelek. Nyág Demeter
meg volt elégedve a mutatvánnyal, azt mondta: jó! Igy aztán a Maftyé
biztatására neki is indultak. A puskás gornyik Pantyilimonnal az élén, a
másik gyurkucai meg a kakassal a hegyoldalon hajtónak.

– Én majd itt maradok öregesen a tűznél, – bátorította őket a molnár, –
vigyázok a tűzre is, meg Gavrilára is. Nem szökhetik el.

Szomoru hangon mondta ezt az öreg. Mintha nagyon bánná, hogy ő nem mehet
velök.

A többiek elmentek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy Humpleu-hegy egyik gerincén, amely a Muncselmarc felé nyúlik, hét
farkas haladt sorban. Elül egy nagy örvös ment, az orra a földön, a
farka behúzva, lassu ügetésben. Olykor megállt és ilyenkor a többiek is
megálltak. Fülelt, figyelt. Aztán újra megindult. Halkan, nesztelenül
jártak, csak nagy ritkán roppant meg egy kissé a hó a lábuk alatt.
Olyankor a nagy örvös hirtelen körülnézett. Azután tovább-tovább
egyenletes ütemben, tovább-tovább…

A hegy főgerincéről egy halk üvöltés hallatszott, egyszer; kétszer. A
farkasok megálltak. De most csend volt. Nem, most, most újra hangzott! –
A vezér-farkas megindult, a többiek utána; de óvatosan mentek, még
óvatosabban, mint előbb, nagyobb közökben. És újra hangzott az üvöltés
fenn a hegyen, már közelebb. De mintha nem egészen rendes hang lett
volna…? Az örvös meglassította a lépését. Gyanakodott kissé. Vajjon
igazán egy társuk hangja?

Most egy tisztáshoz értek. A sűrü szélén a nagy örvös megállt és a
lenyúló fenyőgalyak között kitekintett a tisztásra a sötét fekete
erdőből. Ott kinn olyan világos volt! a hó érintetlen tisztaságban
egyenletesen fénylett a kora pirkadás kék fényében. Semmi gyanus nyom
sem szakította meg. A farkas pár lépést tett előre, a szabadba.

Egy lövés dördült el.

Mi a pillanatnál még kisebb, még parányibb idő? Ezzel az időparánnyal a
lövés előtt vette észre a farkas a vadászokat. Későn, hogy a lövést
kikerülje, idejében még, hogy az életét megmentse: hogy megforduljon.
Hogy a másik hat farkas is megforduljon benn a sűrűben.

A lövésre a nagy örvös vicsorgatva kapott a combjához vissza, azután
elugrott a társai után. És azon a nyomon, ahol jöttek, rohantak vissza,
tüntek el a vadonban, mind a hét. Azután haladtak ügetve, úgy, mint
azelőtt, csak a leghátsónak, az örvösnek nyomában egy-egy vércsepp
tarkította a havat, egy biborszínü picinyke vércsepp. De azért haladtak
tovább, tovább… egyenletes ütemben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Maftyé hallgatott. Két nagy talpát egy félig elüszkösödött rúdra
támasztotta, apró szemei a piros szemhéjjak alól bambán nézték a tüzet,
követték a lángot, amint az táncolva, lobogva iramlott fölfelé, aranyos
testtel, kék elhaló fényü heggyel, hogy szaladt végig egy-egy husángon,
szökött föl, mintha elillanni akarna a füstben, ült le megint a fára.
Olykor a fenyőkéreg egy-egy hasadékán vízszintesen lövelt ki egy kis
lángocska, egészen kéken, mintha belőlről fújná ki valaki és enyhén
sivított. Majd pattogott néhányat és szikrák száguldottak szanaszét. És
megnyilt egy fa, mind terjedt rajta a nyílás, visszaforduló parázs
ajkakkal, mint egy mosolyra nyíló száj, amelynek belsejéből egész pokol
világított elő. Máskor valami száraz galyacska, szurkos kis szilánk
került sorra. Ilyenkor hirtelen nagy fény terjedt, amely messze
elvetette a tűz mellett ülők éles árnyékait.

Gavrila is hallgatott. Amióta a többiek elmentek és egyedül maradt a
kutyaarcu öreggel, erősebben nehezedett reá a rabság érzése. A békók is
jobban nyomták. Halvány emlékként föltünt egy bitófának a képe, a
fehérvári bitófának, amelyre őt is juttatják. És oly hihetetlennek
látszott ez. Gavrila nem szólt, csak halkan nyöszörgött.

Nagy vártatva megszólalt Maftyé:

– Ugy-e te vezetted az embereket Topánfalván akkor?

Az öreg nem mondta mikor, de a másik rögtön megértette, hogy arról van
szó, amikor az aranybeváltó házat rabolták ki.

– Miért kérded? – felelt Gavrila.

– Csak úgy kérdem.

– Hát én. De miért kérded?

– Csak úgy kérdem, – ismételte egykedvüen a molnár és a tűzbe köpött.

Megint hallgattak, mozdulatlanul. Gavrila érezte, hogy az öreg akar
valamit, de nem biztatta. Tényleg újra megszólalt Maftyé, azonban a
tekintetét nem vette le a tűzről.

– Jó vásár lehetett akkor, jó vásár.

– Jó.

Maftyé dünnyögött valamit és megpiszkálta a tüzet. Látszott, hogy töri
valamiben az eszét, mert hevesen pislogott. Azután megint a tűzbe
köpött, mintegy bátorításul. Végre látva, hogy Gavrila nem kezdi, hát ő
szólt:

– Mit adnál, ha eleresztenélek?

Gavrilában fölcsillant a remény, a szabadulás, a szabadság reménye, bár
nem mutatta. Ő is csak olyan zárkózott volt, mint a másik, bárha
fiatalabb.

– Hm. Adnék öt aranyat, – mondotta és mintha nagylelküségre erőltetné
magát, hozzátette – és egy malacot husvétkor.

Az öreg nem felelt, hanem fölvett egy nagy darab fát és a tűzre tette.
Hosszasan igazgatta, hogy jól égjen, nagy figyelemmel. A keze benn járt
a lángok között. Az ember azt hitte volna, hogy a keze odaég. De azon
nem fogott a forróság, még a parazsat is a tenyerével tolta helyre.
Nagyon tűzálló bőre volt az öregnek.

– Többet is adnék, – szólt Gavrila.

Az öreg csak a tűzbe bámult, előretolt állal, összeszorított fogakkal.
Vékonyajku hosszu szája tette, hogy olyan kutyaképü volt, az tette, hogy
olyan mozdulatlanul kegyetlen volt a kifejezése. Na meg a mélyen ülő
apró szemek.

– Sokkal többet is adnék, mondjuk kétszer annyit, tíz aranyat, – szólt
újra Gavrila. Nem volt már szó malacról.

A molnár nem felelt.

Gavrilát mardosta a remény; mintha egy nagy golyó ülne a torkában, úgy
fojtotta a várakozás. És érezte hogy telik az idő, a többiek vissza
találnak jönni és akkor vége.

– Szólj hát, Maftyé! Szólj hát! Mennyit akarsz?

Messze távolban egy lövés dördült el. Gavrila még nyugtalanabb lett,
tudta, hogy azok már most kisvártatva visszatérnek.

– Te Maftyé, te Maftyé, többet is adok, hallod? Mondd hát Maftyé bátya,
mit adjak? A felét? Akarod a felét? Azok mindjárt jönnek! Felelj hát. A
felét?

Kérdőleg, kérőleg nézett az öregnek az arcába, amelyet alulról pirosra
festett a tűz fénye. A molnár végre válaszolt:

– Honnan tudjam mennyi a fele?

– Én sem tudom mennyi, de sok, nagyon sok, – erősködött Gavrila. – Majd
együtt szedjük ki, csak eressz el. Együtt szedjük ki.

– Hm. Jó.

– Eressz el hát, mert mindjárt jönnek. Már volt lövés.

De Maftyét nem lehetett siettetni.

– Mondd meg hol van, Gavrila.

– Eressz el és megmutatom.

– Nem lehet. Előbb mondd meg. Öreg ember vagyok, te meg fiatal, nem
érlek be, ha elfutsz.

Gavrila habozott, de még győzött benne az óvatosság.

– Nem lehet előbb megmondani.

– Jó, – felelt nyugodtan az öreg kutyaképü és nagyot köpött a tűzbe,
jeléül annak, hogy ő nem bánja.

Megint hallgattak. Gavrila minden erejével, testének minden pórusával
figyelt, nem hallszik-e még ropogás az erdőn, nem jönnek-e még? Gyötörte
a vágy, kínozta a félelem. És újra föltámadt lelkében annak a nagy,
négyoszlopos bitófának a képe, amelyet Gyulafehérvárott látott volt,
amikor ott járt vásárba. Élénken emlékezett most reá, akárcsak ott
volna. Az oszlopok között valami elaszott, formátlan dolgok lógtak. A
gyerekek kővel dobálták ezeket az elaszott dolgokat. Olyan üresen
kongottak, mintha papirosból volnának. Éppen mintha papirosból.
Különösen ez az üres hang, ez volt borzasztó.

És megfeszítve hallgatózott, nem jönnek-e még. Ha megpattant egy ág, ha
megsuhadt a tűz, összerázkódott. És figyelt, figyelt ki a derengő, sötét
erdőbe, nem jönnek-e még, mert akkor vége!

Aztán nem bírta tovább.

– A Gruju urszuluj-forrásnál, a nagy, fehér fenyő alatt, a bükkfa felől.
Kereszt van a gyökérre vágva, az alatt van. – Halkan, rekedten, gyorsan
mondotta ezt, majdnem súgva. – Eressz el hamar!

Az öreg fölkelt. De nem Gavrilához ment.

Elment onnan vagy húsz lépésnyire, egy nagy, dült fához és levágott egy
ágat, kettőt, hármat. Azután lassan, nehézkesen, még talán túlozva is
öreges, lomha járását, odavonszolta a tűzhöz az ágat. Lassan haladt,
nagyokat fújt; az ág mögötte mélyen beszántott a hóba.

Leült megint a tűzhöz és a hozott fát hosszu fejszéjével faricskálni
kezdte.

A másik mind hevesebben kérte: – Maftyé! Maftyé! eressz el hát! De ő rá
sem hederített. A kérlelő szavak és a rettentő bonyolódott átkok egymást
váltották, de az öreg Maftyé nem hallgatott oda, akárcsak megsüketedett
volna hirtelen. Nyugodtan, egyenletesen fölaprította a fát. A fejszét
bevágta maga mellé egy törzsbe, hogy kézügyben legyen. Majd rakott
egy-két darabot a tűzre, melléje ült, igazgatta a kérges tűzálló
kezeivel. Arrafelé sem nézett, ahol Gavrila hánykolódott, tombolt,
kérlelt, átkozódott: – Gazember! Gazember! Mintha fából lett volna az
öreg kutyaképü arca. Se mosoly, se káröröm, se rosszakarat nem látszott
rajta, csak kifejezéstelen volt, mint mindig.

De végre léptek zaja, hóropogás, hangos beszéd hallatszott az erdőből és
Gavrila elhallgatott, csak a melle zihált erősen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ott jöttek le, ahol azelőtti este fölmentek volt, egyazon nyomon. Csak
most eggyel többen voltak, a megláncolt Gavrilával. Éppen olyan
szótalanul, sorban, csöndesen haladtak. Olyan egyformák voltak ezek a
havasiak ruházatban, mozdulatban, még az arcuk semmitmondó
zárkózottságában is, hogy az ember nem tudta volna megmondani, melyik az
őr, melyik a rab, ha a Gavrila kezén a bilincs olykor meg nem villan.

A Szamos partjára érve pihenőt tartottak. Itt az öreg Maftyé váratlanul
kijelentette, hogy ő nem kiséri le a foglyot Topánfalvára, hanem haza
megy a malmához, mert hogy nem hagyhatja el hosszas ideig, – mondotta.

Mielőtt tehát elváltak, ott Gavrila előtt eltárgyalták, hogy kinek mi
jár a vérdíjból. Hogy tizenöt arany jár mindenkinek, ezenfelül még
tizenöt Nyág Demeternek, mert hogy ő a vezér és külön tíz arany az öreg
Maftyénak, mert hogy ő mutatta meg, hol tanyázik, akit kerestek. Nem
egykönnyen egyeztek meg, mert az öreg többet akart, veszekedett, pedig
az osztály már előzetesen is így volt megbeszélve. Gavrila hallgatta,
egykedvüen, mintha nem is az ő feje áráról volna szó.

Nyág Demeter, a gornyik, a két gyurkucai, Gavrila és „Kakas“, a
pásztorlegény, indultak. Ők mentek át a Gyalu Boulujon Albákra,
Topánfalvára, a foglyot átadni, a jutalmat fölvenni. Az öreg Maftyé
visszamaradt a Szamos-parton. Megvárta még a többiek behaladtak a tulsó
oldalon elterülő erdőségbe.

Nyugodtan várt, előretolt ábrázattal, mintha szimatolt volna. Gavrila
kétszer is visszanézett, de az öreg még mindig ott ült a kövön,
mozdulatlanul, szétvetett lábakkal. Csak akkor indult meg, amikor
Gavrilát és társait elnyelte a nagy sűrűség. De nem a malom felé, nem a
Toszerát felé ment. Nem. Nekivágott a hegynek. A Gruju Urszuluj felé
ment, a forrás felé, a nagy fehérfenyő felé. Lassan küzködött föl a
kopasz kaptatón. Nehézkesen, kitartó erőfeszítéssel, makacsul.

És eltünt a fenyvesben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hét farkas ügetett lefelé az oldalon. Hat ment sorban egyenlő közökben;
a hetedik kissé elmaradt. Ahová a hetedik lépett, egy kis vércsepp
piroslott a hóban, csak egy csepp. Az erdőség széléhez értek. Még
túlságos világos lehetett, azért nem mentek tovább. Leültek, majdnem
glédában. Előrenyujtott hosszu orral szimatolták a hűvösödő esti
levegőt. Vakaróztak, bolhászkodtak. Nem voltak ők valami díszes
fenevadak.

Az a megsebzett, az öreg örvös a többitől távolabb feküdt le. Erősen
lihegett. Látszott rajta, hogy megfáradt az útban, amelyet pedig a
társai föl sem vettek. A sebét nyalta újra meg újra.

Egyszer aztán az egyik farkas fölkelt és odajött hozzá. Megszaglászta.
Az örvös morgott, de a másik nem mozdult mellőle, hanem merően nézte a
sebesültet. Ekkor még kettő lépett oda, mereven, hangtalanul. Már három
zölden fénylő szempár nézett mereven reá keményen.

Lassan esteledett. A szálló szürkületben mind határozottabban fénylett a
farkasok tekintete. Négy, öt, hat pár szem. A nagy örvös letámasztotta a
fejét két első lába közé, halkan morgott és olykor, hirtelen, mint a
villámlás, megfénylett hatalmas fehér fogsora. A többiek nem
válaszoltak, csak mozdulatlan rá szegezték éhes, zöld, szúró
tekintetüket…

Beesteledett…

Hat farkas haladt lefelé, a tanyák felé, a juhok felé. Sorban ügettek,
egy nyomba léptek. Ugy suhantak végig a havon, mint valami nagy
komondorok árnyai. Olykor megálltak, füleltek, aztán haladtak újra,
tovább, tovább…

Az oldalban, ahol megültek volt az este, nagy vértócsa maradt az
összetiprott havon. Egy-egy marék szőr hevert a hóban szanaszét.
Farkasszőr. Pár lépéssel lennebb az oldalon, ahova a súlya lecsúsztatta,
egy leszakított óriás farkasfej feküdt. Az álla befúródott a hóba,
hatalmas szája tátva volt, mintha még mindig harapni akarna. Üveges
szemei ridegen, kifejezéstelenül tekintettek a holdvilágos éjbe…




TARTALOM.

  A haldokló oroszlán  5
  Az a szamár Trocsányi  34
  Élő kisértetek  57
  Havasi történet  75
  A császár titka  103
  A szépség mint cselekvés  120
  A fileglorietta  135
  A rettentő Safranics és a kis Borbálka  147
  A kisértés temploma  176
  Farkasok  185

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 65746 ***