The Project Gutenberg eBook of A vizözön és egyéb elbeszélések by Lajos Biró

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 195. oldalon található.

A VIZÖZÖN
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST, 1918 – AZ ATHENAEUM IRODALMI
ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA

A VIZÖZÖN

Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek; színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak, mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később.

Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen tűzött le.

A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek, kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre: bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető szemmel: élvezvén ifjuságát, -4- erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét.

Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott, hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet.

A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett egy férfi.

Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen, magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll -5- úgy símult el a finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott, egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat.

A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le, mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az erdőben.

A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett vidámsággal kérdezte:

Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről.

A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést, tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki elhallgatott. Az asszonyok -6- mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak udvariaskodni.

Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat, megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat ígértek – indultak lefelé.

A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak.

A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton, mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek, az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura.

Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon ereszkedett le a cifra nyaralókhoz.

Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből, lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen volt és így hangzott:

– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy -7- itt nem lehet az enyém. Már most, kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a magányosságot. Fel hát a tetőre!

II.

Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány, sárga képű építőmester.

Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás tányérját és csendesen nevetett.

– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket, erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az egész nyáron magam akarok lenni.

Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában akar lenni. -8- Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell.

Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a homlokát.

– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha minden erőmet összeszedem.

A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét boldoggá tette és elment.

A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap, félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát.

Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül, mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem.

– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie, mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is használná majd – ereklye lesz itt…

– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam.

A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne szenvedjen hiányt.

A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán, kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált. Az -10- egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt, mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva, mint a Wertheim-szekrények.

– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét.

– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit bátor voltam szintén mellékelni.

– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még nekem is – mondotta nevetve Bakacs.

– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is lehet fűteni. -11-

Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában, amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett.

– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat.

– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez belekerült egy millióba.

– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa.

– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű sóhajtással, rezignáltan a sovány ember.

– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a gyorsaságával, -12- az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére.

Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre, hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és végre megszólalt:

Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és búcsúzott.

– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet, ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer küldjék fel…

Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a távolba, tornyaival, -13- amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel, akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs levegőt és királyi gőggel mondta:

III.

Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas hegytetőn állna egy félelmes óriás.

Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs Tamás súlya alatt.

Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét, amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház vitáiban és -14- amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták kikezdeni hozzáférhetetlenségét.

Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia.

Vannak erők, – mondta magában – -15- amelyeket egyetlen ütés szabadít fel, vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte, hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos, rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát.

De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy érezte, hogy ő.

Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni.

Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és eredményt alig látott.

Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de jelentéktelen törvényt. -16-

Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha. A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek a miniszterelnökhöz, meg másokhoz.

Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá, hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni akart.

De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég volt. Határidőt adott magának:

Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján…

… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját zavarták, bántották a szavak és a pillantások. -17-

A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen, tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először feküdt le elégedetten.

Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan dolgozott.

Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben – végzett. -18-

Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott:

– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme készül.

IV.

Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek, szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner. Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel, valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel, amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott:

– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes étvágyamról az élclapok írtak.

Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal nem foglalkozott többet.

Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve. -19-

Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett. A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson, először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor megforgatta.

Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt.

Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott, de künn alkonyati sötétség volt.

Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult ki az ablakon a szürkeségbe.

A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva, élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással követték egymást az óriási villámszikrák hangjai.

Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a mennydörgés -20- pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák felett.

Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta feszültségben minden idegét.

– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási vihar előtt kínlódhatik az állat így.

Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön, szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés, halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása.

A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát; utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve, csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér -21- világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz zuhanással bukik végig a földön.

Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a legnagyobb.

Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába. Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát. Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett az ablak felé.

Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak, zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. -22- Egyenletes, bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel.

Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna, ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót.

Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos szempárt, valami életet…

Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és gyengeségén, ezt mondta magában:

– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója.

Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni. -23-

A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta – a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket.

Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy vegyesben, ezt találta:

Új vízözön. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket. Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy -24- hónap mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca, amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló -25- katasztrófát okoz a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé. Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert Franklint igen komoly tudósnak -26- ismerik és világszerte a legelső szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében.

Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta, szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel:

VI.

A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke, a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le.

Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította, dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba vetették.

Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan csapta ki -27- háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba.

Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt.

Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került, amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a síkságra.

A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is látnia kell a síkot, az emberlakta rónát.

A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte, de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át mégis ellátott a messzeségbe.

Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés.

A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az -28- ég felé és a füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre.

Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből.

A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával.

Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte, amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal…

Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb, percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából.

VII.

És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a reszketése: ez a vízözön.

Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve, összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat.

Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja, amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes már. A félelem vak köde burkolta be az embert.

És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a remegő állat a tető kis házában nem tudta.

Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása, igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt.

A hegy, amelyet a féreg maga alatt -30- nagynak és biztosnak tudott, megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék, új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja parancsol, és a hegy engedelmeskedik.

A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog, úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy.

Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped, széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban, amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja.

A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség. Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás. És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva, bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál.

A féreg ott a hegytetői házban nem tud -31- semmiről, nem gondol semmire. Meg akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére, nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban csúszik a halál előtt.

VIII.

Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles, rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő.

Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak, szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott.

Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében: -32-

„Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel“.

… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei… és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel.

A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a haragvó Istenhez:

Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű füstnek fénylő gomolygása.

Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó rohamát érezte döngeni a -33- hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön.

A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden találékonysága.

Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás.

A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta. Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz, hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó felé.

Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a hegytetőn?

Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés -34- állandó volt. A víz mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn.

A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz: fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár emelkedik és beléfojtja lakóját a házba.

Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz.

Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett rátapasztania a kezét fájó szemére.

A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan, észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett; kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának -35- akarta volna hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra. Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester. Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a szép, ezt a jó, ezt a drága házat…

Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon. Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé, egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak, fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra, harsogva zúdult szét a levegőbe.

Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott válaszolni. De a sötétség meglágyult egy -36- kevéssé. Keleten halvány világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a sötétségben.

Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét láng és villámlás között.

A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng.

Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a föld.

Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely feltört belőle.

Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint ahogy már -37- ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a percek.

A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk sülyedt és leszállása itt sem áll meg.

Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe, ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá.

Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni, rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna. Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy rándulás után megállott. -38-

Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott: oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott és sohasem sülyedt volna.

Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már.

Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott.

Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott hegyek és halott vizek…

A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül, halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte meg. A víz is csendes volt.

Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte. Menekülésének, -39- az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott.

A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött, átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene. Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz minden életet.

Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös, nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz akárhol. De kár ezért a népért.

Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek, talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének, vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője.

Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A nagy csendességben -40- valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely életet.

Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét. Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után.

Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét.

Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten, kétségbeesve, az egyedüllét bánatától -41- sajgó szívvel, minden halottat siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett.

IX.

Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt, asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt sehol.

Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes -42- házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal. A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett gyújtónak.

A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni. Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától. Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából…

Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be, hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék. Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat, de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és -43- sietve kellett visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra.

Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon; eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma jég csillogott csak a végtelenségben.

Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé. Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van: lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan oktalan, hogy elhagyja biztos várát? -44-

Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak mégis neki kell vágni.

Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha veszedelmes volt egyikről a másikra.

Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve, verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába alatt a jég és belezuhant a vízbe.

Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a -45- házat, a drága, a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat.

Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt, de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el, fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés.

Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg végig.

A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre fenyegetőbben zúgott -46- feléje és most már látta, hogy a jég el fogja söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja ki.

A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában. Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy elpusztulni a házzal együtt.

– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a jégmezőn.

Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az összeomlás. Egy perc még.

Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától.

A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig állott. De a jéghegyet irtózatos -47- erő szorította előre, úgy tört, úgy pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre, ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél felé.

Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja:

– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem.

Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika, a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül, társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott, meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező, reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős, szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati elpusztulás helyett. -48-

Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból, ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe. És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen; élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy talán a közelben is nincsenek-e élő lények?

Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé. Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a csenden, a jégen, -49- a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és hallgató halál mindenütt.

Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt.

Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában. Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből lassan szivárogtak a könnyek.

Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát. Ezt mondta:

Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen, lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta. Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak véletlenül lelte meg. -50-

A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan újra elaludt.

Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény, nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül csendes.

Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban, akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban.

– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el.

Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a vég.

Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében. Kezébe fogta -51- a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja, belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá:

Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt.

Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta bele ő is a ködbe:

Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató, elnyújtott, hangos kiáltás.

Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó, amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér.

Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre -52- alig volt tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant. Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el. Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt. Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó felé.

– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó!

Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás.

A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte, össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan és szótlanul állott.

A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A -53- nő gyenge, szőke leány: karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül beszéltek. Elárasztották kérdésekkel.

Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól, valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta:

– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a férfinek.

– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen hazavisznek így is bennünket.

– Ez – válaszolt a férfiu, – a Margarete, a hohenkasteli herceg őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el.

– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy megmentenek.

A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a férfihez.

– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő.

Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte:

Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt reszketve fordult Bakacshoz:

– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy idejöttek.

– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt mondta, hogy soha sem jön értünk senki.

Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása.

A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta a gyanakvó pillantású embernek:

Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra. Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki.

– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a földnek, -56- amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a Margaretet felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel.

A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra fakadt.

– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam.

Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra.

– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál. Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt. Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert.

Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant.

Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett -58- a fekvő emberhez. Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre.

Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel megelőzte a másikat: ez az ő joga.

Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs odaült hozzá.

– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad.

A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé.

A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve. Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül, egyszerűen birtokába vette a leányt. -59-

XI.

Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel, örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött. Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott, az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal asszony.

– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem?

Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju nász, a mámor -60- és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a fagyott áradás.

Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak? Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót: az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz talán, amíg élünk.

– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön.

Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek találta ezt a gondolatot is.

Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy nemsokára hárman lesznek.

Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság büszkeségét érezte.

– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet, hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni -61- fogunk velük. Az én fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld.

Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott.

Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét, minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést, jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult.

– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek, minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira nem hagyott.

Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és szeretet volt. -62- Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet, hogy a mult bajai ne bánthassák soha.

Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat és meg akarta csinálni.

A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja.

A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát eltakarta valami láthatatlanul az ő számára.

Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt, minden tudást. De mi van birtokában?

Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan -63- vitte a hangot, hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket, de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy elevenen és készen élnek a lelkében.

Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja megcsinálni.

Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új emberiség -64- megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz könny és gyötrelem, vér és verejték.

Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta a kezét és sokáig ültek együtt csendesen.

XII.

A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák foltozták be fehér csillogását.

A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik.

De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé.

Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta -65- segíteni. Nem tudott. Nem értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem szabad hozzányúlnia.

A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában.

Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt, halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem lehetett gyötrelmei között az ő számára.

Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is. A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott anyag.

Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről, sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé fordította.

A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre az ár parancsolta. -66-

Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel csendesen ringott az éjben előre.

Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta.

Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen. Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta.

Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát, itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó.

De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni.

Halottait lennhagyta a szobában. Puha -67- agyat vetett magának a fedélzetre lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni.

Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt, megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt érezte már Bakacs Tamás.

Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan tudja azt, mi a város, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt meghalnia.

Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást kívánta.

Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély, bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát. -68-

Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold.

A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste meg.

Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta.

Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket, amelyek lágy símulással olvadtak össze.

A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz és levegő és bizonyára élet is van.

Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes -69- erő, amely a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és új forgásra kényszerítette.

A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét felére.

Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és hódolattal telt meg.

Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik.

Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az elpusztult földre.

Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik, fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb évmilliós fejlődésnek.

Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig -70- más lény az úr, az élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad.

Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és halhatatlan.

A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le fejét, hogy meghaljon.

ELCSÁBÍTÁS

Vezekényi a liget felől jött; felfelé ment az Andrássy-uton, lassan sétálgatott és az volt az egyetlen gondja, hol lehetne jól vacsorázni. Jókedvűen ballagott, kigombolta a felöltőjét és nagy passzióval szítta be a tavaszi este friss levegőjét. Az Eötvös-utca sarkán összeütközött egy nővel, aki sietve jött kifelé az utcából.

Megemelte a kalapját. A nő nem válaszolt, elfordult és sietett fel a körút felé. Vezekényi csak a hátát, a nyakát, a fejét, a termetét láthatta. Ezek a részletek azonban felkeltették az érdeklődését. A karcsú termeten és a formás nyakon finom fej ült. Vezekényi rövid habozás után utána eredt.

A körútnál már elébe került. Az ismeretlen nő ekkor bal felé fordult és Vezekényi egy másodpercig szemügyre vehette. Gyorsan megállapította, hogy az első sejtése helyes volt: az ismeretlen nő nagyon -72- csinos. Az arca fehér és puha, mint a tej, a szemei mélyek és valószínüleg kékek, a szája friss, a haja szőke, a járása ringó és elegáns. Szép lány; bizonyosan lány; tisztességes, tiszta, meleg, bizalmat keltő polgári szépség.

A lány ment előre a körúton. Vezekényi utána. Mire a Király-utcához értek, Vezekényi néhányszor már elébe került a lánynak és nem indiszkrét és nem bántó módon, de figyelmesen és észrevehetően az arcába nézett. A Király-utca sarkán a lány észrevette, hogy Vezekényi ő utána megy. Összerázkódott, meghökkenve szegte fel a fejét és sietni kezdett. Vezekényi a nyomában maradt. A lány menekült egy ideig, de amikor látta, hogy Vezekényi makacsul követi, akkor hirtelen a kocsiút felé fordult és a gyalogjáró szélén megállott. Vezekényi meglepetve nézett utána és rövid habozás után lassan feléje indult. Mikor odaért hozzá, akkor látta, hogy a lány egy villamosmegálló oszlopához menekült. Melléje állott és oldalról nézett bele a lány kipirult arcába. A lány mozdulatlanul bámult maga elé. Vezekényi jókedvűen és mosolyogva nézegette és meg akarta szólítani. A lány ekkor két lépést tett előre. Villamoskocsi jött. A lány sietve ugrott fel a lépcsőkön, Vezekényi nyugodtan utána ment. A lány leült és elfordította a fejét. Kinézett az ablakon. Vezekényi leült vele szembe és csendesen nézegette. -73-

A lány az Üllői-útig ment. Az Üllői-útnál felállott és leszállt a kocsiról. Vezekényi is leszállott. A lány sietve ment át a kocsiúton és szaladva indult meg az Üllői-úton felfelé. Vezekényi utána ment. A lány észrevette, hogy még mindig a nyomában van és szinte rohant, úgy sietett. Vezekényi egy ideig követte, azután abba akarta hagyni az üldözését.

– Polgári erény – gondolta. – Ez olyan makacsul védekezik, hogy semmi kilátás a sikerre.

A lány azonban ekkor befordult egy mellékutcába, és Vezekényi elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz. Utána sietett a lánynak és hamar utolérte. Az utca sötét volt és elhagyatott. Vezekényi a lány mellé nyomult. A lány rohant. Vezekényi mellette. Ez a rohanás három-négy percig tartott. A lánynak zihált a melle.

– Az Isten szerelmére, – mondta ekkor Vezekényi – ne tegye magát tönkre. Ez őrültség, így rohanni. Belébetegszik.

– Kérem, ne szaladjon így – mondta Vezekényi barátságosan. – Nem tudom a lelkemre venni, hogy beteg lesz. Inkább megállok. Elmaradok. Visszafordulok. Akarja? Fáradt?

– Igen – felelte elfúlva és gyorsan a lány. Vezekényi felnevetett örömében.

– No hála Istennek, – mondta ujjongva – csakhogy megszólalt már. Kezdtem kétségbeesni. Azt hittem, teljesen vígasztalan a helyzet. Most látom, hogy nincs oka… a fogait rejtegetni… Hogy szép a szája… Hogy szép a hangja… Hogy imádni való édes, okos, szép lány…

A lány nem válaszolt. Vezekényi csendesen felemelte a jobb karját és szótlanul a lány karja alá fűzte. A lány megrettenve bámult rá. Azután összeszedte magát és reszketve és félig sírva mondta:

– Dehogy kiált segítségért – felelte Vezekényi szeretetreméltóan. – Hiszen abból botrány lenne. És maga fél a botránytól. Igaza is van. A botrány rút dolog.

– Eresszen el engem – mondta. – Kinek néz maga engem? Mit gondol maga rólam?

– Biztosítom, hogy a legjobbat. Azt, hogy egy kedves, jó, elragadóan bájos, imádni valóan szép lány…

– Azt, – mondta erre sietve Vezekényi – hogy tisztességes lány. Azt, hogy úri -75- lány. Azt, hogy jó családból való, előkelő, korrekt úri lány, akinek semmiképen sem árthat meg az, ha egyszer életében, kivételesen az utcán köt ismeretséget egy olyan férfival, aki a haragjának is kitette magát azért, mert nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy gyorsan megismerkedjék magával. Akit egy félórával ezelőtt látott meg először és akit követni kellett, kellett, kellett, mert lehetetlenségnek látszott, hogy az első találkozás után mindenkorra eltűnjék…

Vezekényi nagy figyelemmel várta a szónoklata hatását. A lány kissé megengesztelve nézett rá. Vezekényi ekkor sietve kihasználta a kedvező hangulatot.

– Hogy egészen megnyugtassam, – mondta – becsületszavamat adom rá, hogy semmi egyebet nem teszek, mint elkísérem addig, ameddig most menni akar. Nem is jó ilyenkor egyedül járni… Mihelyt azt mondja, hogy megérkezett és én elmehetek, én elmegyek. És ha nem ad rá engedelmet, soha máskor nem leszek terhére. Nem élek vissza a helyzettel.

Vezekényi megfogta a karját és elindult vele a Pipa-utca felé. A lány ki akarta húzni a karját.

– Nem, – mondta Vezekényi – ezt nem szabad. Ez benne van a megállapodásban. A Pipa-utcában azután elküldhet.

Mire a Pipa-utcába értek, a lány meg volt nyugtatva, jókedvű lett, nevetett és vidáman kezdett fecsegni.

– Hallatlan a maga arcátlansága és vakmerősége – mondta nevetve. – Hallatlan. De legalább mindjárt elküldöm.

– Honnan tudja ezt? – kérdezte. – Egy hónapja vagyok képviselő. Jogászkorom óta nem voltam itt Pesten.

– Az unokabátyám mutatta magát a mult héten egyszer. Együtt jártak maguk gimnáziumba. Kassán. Az unokabátyám ügyvéd.

– Maga tehát tudja, – mondta azután – hogy engem hogy hínak. Nem szerezné meg nekem azt az örömöt, hogy szintén megmondja…

– Weinfeld Ilonka. Az apám bizományos. Tanítónői oklevelem van. De nem fogok tanítani. Akar még tudni valamit?

Vezekényi ránézett a lányra. A lány szép volt, friss, fiatal, karcsú, elegáns. Sajnálta elereszteni.

A lány tiltakozott. Vezekényi azonban két perc alatt rábeszélte, hogy még egy negyedórát sétáljon vele. Megfogta a lány karját, magához szorította, befordultak egy sötét mellékutcába és negyedóráig sétáltak.

– Istenem, – mondta a lány – borzasztó, amit én csinálok. Utcán ismerkedni! -78- Karonfogva sétálni valakivel, akit félórával ezelőtt láttam először!

A negyedóra eltelte után a lány fel akart menni a nagynénjéhez. Vezekényi azonban egy új negyedórát kért és kapott tőle. Azután egy újabb negyedóra jött.

– Istenem, – sóhajtotta a lány megdöbbenve – mit művelek én. Mit szólnának hozzá otthon…

Összesen egy óra hosszat sétáltak. Ezalatt megállapodtak benne, hogy az ismeretségükről senkinek sem kell tudnia, hogy másnap este találkoznak és ezentúl mindennap találkoznak, a lány elmondta az egész eseménytelen multját, minden kis titkát, az egész családi életét és a búcsúzásnál nem védekezett haragosan előbb egy, azután két-három-tíz-húsz heves csók ellen.

A búcsúzás után Vezekényi megelégedve és felmelegedve ballagott kifelé a körútra.

– Milyen kedves kis lány – gondolta. – És maga a tisztesség, a jó, biztos, elhatározott és rendíthetetlen polgári erkölcs. Minden szavából csak úgy áradt a becsületes család nagy erénye. Csak a vakmerő szemtelenség használt vele szemben. És az benne a kedves és azon látszik meg, milyen tisztességes, hogy amikor egyszer egy pár szót mondott már, akkor utána -79- bizalommal és kedvesen kipakolt mindent. El kellett csábítani. Ez a séta az ő polgári lelkének annyi volt, mint egy elcsábítás. Kedves kis lány! Most hazudik a kedvemért. A tisztességes családban. Mit szólnának hozzá, ha tudnák!…

– Jó mulatság lesz a kis lány – gondolta. – Szeretni fog. Ma rólam álmodik.

Megvacsorázott, társaságot keresett, azután hazament és jól aludt. Másnap délután hat óra tájban kártyázott. Nyert, és nem állhatott fel a kártyaasztaltól. Hét órára szabadult el; ekkor már hiába lett volna az Andrássy-útra kimenni és a lányra várni. Pontosan, fél hétkor kellett volna találkozniok.

Színházba ment, nagyon jól mulatott. Színház után a társaságával orfeumba ment, azután reggelig pezsgőzött. Délelőtt korán kellett felkelnie. Délután négy óra tájban nagyon elálmosodott. Lefeküdt aludni. Mielőtt elaludt, eszébe jutott a lány. Ha most elalszik, félhétkor megint nem találkozik vele. És a lány várja. Mit gondol vajjon, ha többet nem találkoznak?

– Jobb is nem találkozni vele – gondolta. – Még baj lehetett volna a dologból. Polgári erkölcs… a végén még azt kívánhatták volna, vegyem el… -80-

Csendesen elaludt. A lánnyal nem találkozott többet. Egy-két évig az Andrássy-út és az Eötvös-utca tájékán néha eszébe jutott még a lány; eleinte az arcára is emlékezett, látta a szemét, a haját, az egész becsületes, tiszta polgári szépségét; az arca azután egészen elmosódott az emlékezetében; magára az esetre sokáig emlékezett még, de tíz-tizenöt év mulva azt is egészen elfelejtette. Huszonöt év telt el és soha a lány, az üldözése és a meghódítása, az elcsábítása eszébe sem jutott.

Ekkor egy napon felszólítást kapott, hogy valamelyik tízezer koronás váltóját megóvatolták. Az értesítéssel elment az ügyvédjéhez.

– Nézd csak, öregem, – mondta – mit kaptam. Erről elfelejtettél gondoskodni.

– Dehogy felejtettem – mondta az ügyvéd. – Fizetni akartam a rendes törlesztést. De nem fogadták el.

– Miért? – kérdezte azután. – Mi jutott az öreg Pozsonyinak az eszébe?

– A férje ügynök volt. Kölcsönöket is adott. Az asszony is ilyesmivel foglalkozik. -81-

– Hát mit lehet csinálni – mondta sóhajtva. – Felhajkurászom valahol a pénzt.

– Ennek a Bauernénak az ügyvédjénél, valami Boros nevűnél, van egy jelölt. Úri gyerek. Az titokban elmondta nekem, hogy minden váltód odakerült ahhoz a Bauernéhoz és az mindezt peresíteni akarja.

Egy hét mulva új váltó-óvatolást kapott. -82- Ekkor felkereste Borost, a Bauer Bernátné ügyvédjét. Az ügyvédet nem találta otthon. Az irodavezetője azonban szívesen megadott minden felvilágosítást:

– Az ügyvéd úr nem tehet semmit. Utasításai vannak. A képviselő úr legjobban teszi, ha egyenesen Bauer Bernátnéhoz fordul.

Vezekényi megköszönte a felvilágosítást és elindult Bauer Bernátnéhoz. Bejelenttette magát. A lakás tiszta és avult polgári lakás volt, mindenféle kirakott ezüstholmival és plüssfüggönyökkel és takarókkal. Bauer Bernátné kövér, öreg asszony volt, a járása elnehezült, a haja ősz. Vezekényi udvariasan meghajolt előtte és várta, hogy az asszony kezet nyújtson neki. Az asszony nem nyújtott kezet. Vezekényi azután bemutatkozott és várta, hogy az asszony leültesse. Az asszony nem ültette le.

– Nagyságos asszonyom, – mondta erre Vezekényi – én pár percig igénybe szeretném venni a szíves türelmét; nem volna kegyes megengedni, hogy leüljek?

Vezekényi leült egy székre. Az asszony, jó messze tőle, leült egy másik székre és mozdulatlan arccal nézett le a földre.

– Nagyságos asszonyom, – mondta Vezekényi – én arról értesültem, hogy a váltóim nagy része az ön birtokába került. Ez nekem épenséggel nem volna kellemetlen, ha az a rám nézve nagyon fájdalmas -83- körülmény nem járulna hozzá, hogy nagyságos asszonyom minden következő lejáratnál a váltók teljes összegének a kifizetését óhajtja.

– Én azért vagyok bátor most tiszteletemet tenni, – mondta Vezekényi – hogy önt megkérjem, kegyeskedjék ettől a kívánságtól elállni és – mint a váltók eddigi tulajdonosai – részlettörlesztéssel megelégedni.

Vezekényi elhallgatott és várakozóan fordult az asszony felé. Az asszony nézte a földet és halkan és hidegen mondta:

– Nagyságos asszonyom, – mondta azután – nem tudom, jól értettem-e? Azt jelenti a válasza, hogy nem egyezik bele a részlettörlesztésbe?

– Kérem, nagyságos asszonyom, – mondta – engedje meg, hogy meggyőzzem róla, hogy ez a ridegség az ön érdekeinek is árt.

– Ön bizonyosan tudja, hogy én most már teljesen vagyontalan vagyok. Az adósságaimat a képviselői napidíjaimból és -84- egyéb jövedelmeimből törlesztem. Ha ön most a váltóimat peresíti, én nem tudom kifizetni őket. Semmi esetre sem tudom. Ötven-hatvanezer koronát én semmiképen sem tudok előteremteni. A vége: a napidíjaim lefoglalása lesz. Akkor egyáltalában nem tudok fizetni. Valamelyik hitelezőm megkéri ellenem a csődöt, elveszítem a mandátumomat, semmit ki nem fizethetek, revolvert foghatok…

– De hiszen, ez önnek sem érdeke – kiáltotta Vezekényi. – Csak nem akarja ön, hogy én főbelőjjem magamat?

– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta az asszony. – Én a pénzemet akarom.

– Hiszen megkapja – válaszolta Vezekényi sietve. – Csak kérem: ne szegezze a mellemre a revolvert. Ne bánjon velem úgy, mint ahogyan gazdag fiatal urakkal szoktak az uzsorások.

– Kérem, – mondta – semmi nem volt tőlem távolabb, mint az a szándék, hogy önt megsértsem. Hiszen én tudom legjobban, hogy csak a jogával él. A kérésem nem is más, csak az: kegyeskedjék a jogával úgy élni, hogy valóban haszna is legyen -85- belőle. Az, hogy ezzel a mérséklettel nekem is módot ad az életre, másodlagos szempont lehet. De arra igazán nincs oka, hogy a saját érdekei ellenére még a romlásba is kergessen. Azt hiszem, erre semmiféle oka nincs. Most van szerencsém először beszélni önnel és…

Az asszony felnézett. Vezekényi megakadt és elgondolkozva nézte meg az asszony arcát.

– Vagy lett volna már szerencsém? – kérdezte udvariasan. – Talán a hollódi kerületből való a nagyságos asszony?

Vezekényi udvariasan folytatta a kérdezést; az asszony végre egy rideg mozdulattal elvágott minden találgatást.

– Ne tessék törni a fejét. Csak itt Budapesten találkoztunk egyszer. Az utcán.

Vezekényi abbahagyta ezt a témát és ismét előterjesztette a kérését: elégedjék meg asszony a részletekkel. Az asszony megint a földre nézett és halkan és kurtán válaszolta:

Vezekényi kezdte elveszteni a talajt a lába alól. A méltóságát és az elegánciáját próbálta még megőrizni, de nem lehetett. Eleinte csak kért, azután megrettenve és -86- ellágyulva könyörgött. Az asszony konokul és kurtán válaszolta minden könyörgésre:

Vezekényi kétségbeesve bámult maga elé; az asszony ekkor felkelt. Vezekényi is felállott.

Minden nyugalmát elveszítette. Érthetetlen, megfoghatatlan volt neki az asszony kegyetlensége; elkábította, megzavarta, lesújtotta.

– Kérem, – mondta dadogva – ne küldjön így el… Hiszen ez borzasztó. Hiszen ez halálos ítélet. Hiszen ez oktalan kegyetlenkedés.

Az asszony nem válaszolt. Ment az ajtó felé. Vezekényi rémülten ment utána.

– De hát miért teszi ezt? – kiáltotta kétségbeesve. – Csak épen kegyetlenkedésből? Csak épen meg akar ölni valakit? Gyűlöli az embereket… pusztítani akar… mert mindenkit gyűlöl…

– De miért? – mondta kétségbeesve. – Mit vétettem én önnek? Hiszen sohasem bántottam. Miért gyűlöl engem? Minek tart engem? -87-

Az ajtónál voltak. Az asszony ekkor elpirosodott, előrehajolt és reszketve és a gyűlölettől sziszegve súgta:

EGY BECSTELEN EMBER

Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen, kétségbeesetten, dadogva megszólalt:

Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon.

– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar. -89-

A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt, sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy erőfeszítéssel még mosolygott is.

Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul, felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, – gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal, hogy elveszem? Mit csináljak vele?

A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz, elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján… anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad… nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és mind a ketten hallgatnak…

Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék, ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen -90- haza. Kedves, drága, meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba.

Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától, akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott, elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen elfelejtette.

Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan kezdte meg a nyaralását.

A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve. -91-

Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral emelte fel a fejét.

– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy vízben vannak veled.

– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod otthon a parasztokat? Nyúzod őket?

– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot csináltunk.

Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett. Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de -92- Bencsik nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá csatlakozik.

– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist.

– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány, igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret is.

Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét.

– Mi közöm nekem hozzá! – mondta -93- magában. – Ez legalább gazdag ember. Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt.

– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda dereka van…

Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra.

Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat.

Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap. Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan erősítette. -94- Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan hallgatta.

– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány hozzád megy?

– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már. Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem.

– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz? Ott kell lenned. Elgyere.

Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap, amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is rosszul érezte magát.

– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik nekem.

Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. -95- Másnap a fürdőben újra eszébe jutott Bencsik.

Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott, összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat.

– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És mégis fáj, hogy más kapja.

Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha ajka lehet…

– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és fájdalmasan szerelmes -96- leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el. Nem szabad rágondolnom.

Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt. A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és Bencsik Gáspár jelentik…

Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre. Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve.

– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos, szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit érdekel engem az egész lány, az egész házasság!…

Egy órára össze is tudta szedni magát. -97- Akkor azonban egy bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik, eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig. Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van tizenkilencedike. Még három nap.

Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább.

Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe, egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott.

– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is. Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom…

– Botrány lesz – mondta magában. – -98- Nem bánom. Reggel hétkor otthon vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom…

Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor meglátta.

– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, -99- édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt már… az a Bencsik.

Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan, tisztátlan, becstelen embernek érezte magát.

EGY TISZTA ASSZONY

Az asszony egészen eszméleténél volt. Kék szeme bágyadt, de nyugodt tekintettel siklott végig a szobán, átsurrant a férjén, átsurrant az orvos és az ápolóné fölött, azután megállapodott Györgyön. A szobában bántó, rossz csend volt, mindenki mereven és erőlködve ült, hogy semmi neszt ne okozzon, és ebben a fojtott csendben, ebben a süket erőlködésben az asszony bágyadt, haldokló kék tekintete rászállott Györgyre. Rászállott, megnyugodott és megpihent rajta. György visszahúzódott a sötét sarokba, mert azt hitte, terhére van a haldokló asszonynak. Az asszony tekintete azonban szelíden és makacsul követte. György ekkor reszketve és elfogódva belenézett az asszony szemébe. Eltelt egy félóra, azután egy óra és az asszony hervadó, szép kék szeme változatlanul, beszédesen, csendesen, mozdulatlanul nézett bele az övébe. -101-

Sötétedett. Az orvos fölállott és odalépett az asszonyhoz. Föléje hajolt, azután megfordult és odaintette Jánost, a férjét. János fölpattant, odaugrott az ágyhoz és rögtön megértett mindent. Keserű, fájdalmas, gyötrődő zokogásba tört ki. Az orvos utasításokat adott az ápolónőnek, György pedig reszketve és hangtalanul ült a sarokban.

György odalépett Jánoshoz és karonfogta. Kimentek. Áthaladtak három szobán, azután beértek a János szobájába. Egészen sötét volt már. György meggyújtotta a lámpákat, azután leültette Jánost és maga is leült vele szembe. János sírt; György hallgatott. A János könnyei végre elapadtak, a tenyerébe támasztotta a fejét és égő, vörös szemmel bámult maga elé. Lassan, halkan, fáradtan beszélgetni kezdtek és a halott asszonyról beszélgettek éjszakáig. Közben bejött hozzájuk az orvos, vacsorával kínálta őket, rájuk kényszerített valami ennivalót; azután mozgás és zaj keletkezett kint: a ravatalt készítették már; János egy percre bement a gyerekszobába, hogy a fiát megnézze, de amint azután maguk maradtak, újra szomorúan -102- és szeretettel az asszonyról kezdtek beszélni.

Éjfél elmult. János ekkor fölállott, odament az íróasztalhoz, kinyitotta az egyik fiókját és egy keskeny, kék borítékot vett ki.

– Viola írta, – felelte János. – Tegnap mondta meg, hogy a szekrényében találom. Az utolsó üzenete, az utolsó akarata… Most fölbontom.

János óvatosan és gyöngéden fölbontotta a borítékot és kivette belőle a levelet. Az asszony rendes, parfümös, kék levélpapirja volt ez, rajta néhány gyors kézzel írott, finom betüs sor. János átfutotta a levelet, hirtelen elfehéredett, fölkapta a fejét és szédülő, ájuldozó szemmel pillantott Györgyre. György nyugodtan állott és csendes várakozással nézett vele szembe. János újra ráhajolt a levélre, vonagló arccal olvasta el újra, kétségbeesve, tántorgó rémülettel kereste végig a sorokat, hátha rosszul olvasott valamit, azután odadobta a levelet Györgynek.

György elkapta a földre hulló levelet, a lámpa felé fordult és olvasni kezdte. János reszkető, gyanakvó szemmel figyelte az arcát. György olvasás közben egyszer föltekintett, azután gyorsan visszahajolt az írás fölé és végigolvasta. A levélben ez volt:

»János, én azt akarom, hogy a fiamat György nevelje. A fiamat, a vagyonomat, mindent neki hagyok. A fiam legyen az övé. Úgy kellett volna, hogy a fiam az ő fia is legyen. De későn ismerkedtem meg vele. Én téged el nem hagytalak volna már, és talán ő nem is akart volna engem. De én ő rá gondoltam mindig, mindig, mindig; akkor is, amikor a fiam még nem volt meg, akkor is, amikor meglett. A fiam legyen az övé. Ezt akarom tőle és ezt akarom tőled. És ezt akarom magamnak és ezzel az akarattal halok meg«.

György végigolvasta a levelet és fölnézett. János reszketve várta a tekintetét. Sápadtan, ijedten néztek egymásra sokáig és nem tudtak szólni.

János összeszorította a fogait, keserűen megrándult az arca és hirtelen föllángoló dühvel mondta: -104-

György ekkor odalépett hozzá, nyugodt és tiszta tekintettel belenézett a szemébe és halkan és szeretettel mondta:

– Én megértem a fölindulásodat. De értsd meg te is, hogy énnekem épen olyan megrendülés, éppen olyan meglepetés ez a levél, mint neked. Értsd meg, hogy sem őt, sem engem nem szabad egy tisztátlan gyanuval megsértened. Értsd meg ezt a halott asszonyt, ezt a csodálatos asszonyt…

– Hogyan értsem meg – mondta János reszketve és keserűen. – Mit értsek meg?

– Értsd meg, hogy szenvedett, hogy mégis hűséges volt, hogy az ízlése és a tisztasága nem engedett meg neki soha egy percnyi habozást sem arról, elárulja-e mit érez, de hogy a becsületessége rákényszerítette erre az utolsó vallomásra.

– János, édes fiam, – mondta neki melegen – szabadulj meg ettől a rongy félelemtől. Mit féltesz most már!… És hogyha lett volna közöttünk valami, hát itt volna vajjon ez a levél? Nem egy tiszta asszony, nem egy becsületes ember írta-e ezt a levelet abban a feltevésben, hogy becsületes emberekhez szól? -105-

– Semmi. Amikor én megismertem, már a te feleséged volt. Soha, egyetlenegy mozdulattal, egyetlenegy hangárnyalással meg nem mutatta nekem, hogy mást is érez irántam, mint rokoni, testvéri szeretetet. Egyetlen egyszer volt egy hosszú, meleg, búcsúzó, nekem akkor még érthetetlen pillantása a számomra…

– Az utolsó órájában. Rám nézett; sokáig, érhetetlenül, melegen, fáradtan nézett rám. Ez volt a vallomása.

Most az ő hangját fojtották el a könnyek. János fölemelte a kezét és ideges, reszkető kézzel végigsimogatta a György fejét. György erre hangosan sírni kezdett.

– Azt értsd meg, – mondta tördelt és zokogó hangon – hogy nekem fájdalmas és rettenetes meglepetés ez a levél. Mert én soha sem mertem hozzája közeledni, nem mertem rá felemelni a szememet, mindig reszkettem, hogy elárulom magamat, de még a mozdulataimra is vigyáztam.

– Pedig hogy szerettem. Most megmondom neked, most megvallom neked, hogy én is szerettem. És soha még csak nem is sejtettem, hogy ő is szeret.

János leültette Györgyöt egy székbe, még egyszer megsimogatta a fejét, azután halkan és nyugodtan beszélgetni kezdett -106- vele. Előbb arról beszéltek, hogy jobb lett volna talán őszintének lenni, akkor hármójuk közül ketten legalább boldogok lettek volna, azután a gyerekről beszéltek, akit majd ketten nevelnek fel. Halkan, sokáig beszélgettek, nagy szünetekkel, hosszú elhallgatásokkal, szomorú elmélázásokkal. Hajnalodott. György ekkor felállott és kinézett az ablakon.

– Ugy-e, nagyon szeretted? – kérdezte azután, félig hátrafordítva a fejét.

– Én is. A világon mi ketten szerettük őt a legjobban. Te boldogan, legalább is hittel; én boldogtalanul és kínlódva. És együtt éltünk vele évekig. És fogalmunk sem volt róla, mi történik a lelkében.

A BORSVÁRI MANDÁTUM

A budapesti pártvezetőség ajánlólevelével mindenekelőtt a helyi pártelnököt kerestem fel. A fogadtatás minden volt, csak épen nem barátságos és nem biztató. Az elnök előbb meggondolta, hogy leültessen-e és csak akkor szánta rá magát erre az udvariassági aktusra, amikor előbb ráültem az íróasztalára. Ő maga tudniillik az íróasztala mögött ült és onnan mordult néhány barátságtalan szót kifelé. Mikor ráültem az íróasztalra, akkor meglepetve nézett fel és azt mondta:

Könyörögve nézett rám. Megszántam és beleültem egy karosszékbe. A szeme most nyájasan és csodálkozva futkosott végig -108- rajtam. Kis malacszeme volt, ellenben nagy pápaszeme, torzonborz, őszszakállas arca. Ő is leült és most már kissé felmelegedve beszélt.

– Nem biztathatom, kollega úr, – mondta – nem biztathatom. Az iparosok nem kedvelik az ügyvédeket…

– Én? – mondta – engem tetszik gondolni? Hja, ha kollega úr helyi ember volna. Tetszik tudni, mi nem szeretjük az idegeneket. Hja, ha kollega úr helyi ember volna… A pártvezetőség nem teszi helyesen, hogy idegen elemeket küld a nyakunkra. Mink nem szeretjük a jöttmenteket.

Meghökkenve néztem rá. De nem, – ez az ember nem akar gorombáskodni velem. Ez az arc, ez a szem! – lehetetlen. Kielégítetlen ambiciók egyesültek itt egy megelégedett, nagy butasággal. Néhány zamatos ostobaságot elmondattam még vele, azután fölkerekedtem okosabb embert keresni.

Az okosabb emberekben sem volt köszönet. A párt vezető tagjai konok és megátalkodott hidegséggel fogadtak és versenyeztek benne; ki tud hathatósabban rábeszélni arra, hogy visszalépjek. -109-

Ezeken a biztatásokon kevéssé épültem és hamarosan elmentem ebédelni. A kis vendéglőben minden asztal el volt foglalva és a hangosan ebédelő városi és megyei hivatalnokok semmi kedvet nem mutattak rá, hogy megtűrjenek valamelyik asztalnál. Az utcán kellett sétálnom, amíg egyik asztal megüresedik. Az utcán azon haboztam, kikeressem és pofonüssem-e azt a jókedvű fiatal urat, aki a távozásom percében félhangosan így szólt:

Végre elhatároztam, hogy egyelőre nem verekszem. Teszek egy utolsó próbát, azután majd meglátom, mi a teendő. Az utolsó próba ebédutáni látogatás volt a polgári körben. Ez a próba sült el a legrosszabbul. Ha a polgári kör tagjai – szinte kivétel nélkül – nem derék kisgazdák, csizmadiamesterek, tímárok és szabók lettek volna, akkor alighanem az egész polgári kört provokálnom kellett volna. Itt ugyanis semmit sem használt az a metódus, amely a pártelnökkel szemben olyan kitünően bevált; ha itt az asztalra ültem volna, akkor alighanem lelódítottak volna róla. A bemutatkozásaimra itt nem is válaszoltak; a szabók még csak mormogtak valamit, de a csizmadiák már egyszerűen elfordultak, a timárok pedig nyiltan meggyanusítottak azzal, hogy ha értéktelen gépeket nem, hát bizonyosan részletfizetéses díszmunkákat akarok rájuk -110- sózni. A kisgazdák nem is vették tudomásul, hogy a világon vagyok.

A kinézés olyan nyilvánvaló volt, hogy már mulattam rajta. Mosolyogva körülnéztem még egyszer a polgári körben és dicstelenül el akartam távozni, amikor egyszerre néhány hangos szó hítta a tanítót. Csak így:

A tanító bejött. Soha ilyen tanítót nem láttam még. Három fejjel volt magasabb a társaság legmagasabb tagjainál; olyan széles vállai voltak, mint egy díjbirkozónak; a mellkasa: egy pinceboltozat; a karjai egy-egy csontbuzogány. Keményen kifent bajusz, rideg, kegyetlen arc: – jaj lehet annak a szegény borsvári gyereknek, aki ennek a keze közé kerül.

– Nagyságodat keresem, – mondta. – Ezek a parasztok bizonyosan nem beszélnek értelmesen nagyságoddal. Én, mint művelt ember, azt a tanácsot adom nagyságodnak, távozzék minél előbb Borsvárról.

– Nagyon szeretetreméltó, – feleltem neki – azt hiszem, hogy ezt a szíves tanácsa nélkül is megtettem volna most már.

– Látjátok, – mondta a tanító a többieknek – az intelligens ember mégis -111- csak többet ér az ilyen parasztnépségnél. Látjátok: ő nagysága már megértette, hogy eltévesztette a hivatását…

Némi csodálkozással néztem a tanítóra, de láttam, hogy egészen komolyan beszél.

– Igen, – mondtam neki – úgy látszik, alaposan eltévesztettem a hivatásomat.

Barátságosan kezet nyújtottam neki és menni akartam, de a tanító még tartóztatott. Olyan ritkán van alkalma intelligens emberrel beszélgetni, – mondta – és ha már nem akarok képviselő lenni, akkor barátságosan beszélgethetünk. Beleegyeztem. A vonatom este kilenckor indul, – mit csináljak addig?

A tanító politizált velem. A nézetei kissé különösek voltak, de a polgári kör közönsége határozottan helyeselte őket. Nekem már minden mindegy volt. Én is helyeseltem. A tanító szívét a helyesléssel egészen meglágyítottam, úgy, hogy végül így szólt:

A tanító gondolkozott egy kicsit; némi zavarodottság látszott rajta; azután gyors elhatározással kibökte:

Most már semmire sem voltam kíváncsi többé. A borsvári arisztokrácia, Csaplovics báró személyében a pártunk ellen van: – én igazán mehetek vissza Budapestre.

– A Csaplovics báró, – mondta a tanító – egészen svarcgelb. És nincs, aki szembe merjen vele szállni.

Otthagytam a polgári kört és sétálni akartam egy kicsit a borsvári utcákon. A séta azonban nehezen ment. Az éjjel bő, májusi eső esett és a borsvári utcákon sűrű, mély, fekete sár volt. Visszafordultam tehát a fogadó felé, ott becsomagoltam -113- a holmimat és fájó szívvel gondoltam rá, hogy még vagy öt óra hosszat kell Borsváron unatkoznom. Másfél órát nagynehezen eltöltöttem a szobámban, azután újra lementem az utcára. Meguzsonnázom, – gondoltam – azzal is telik az idő. A fogadóban csak vendéglő volt; amikor uzsonnát kértem, a cukrászdába utasítottak.

Nekiindultam a Fő-utcának. Itt a gyalogjáró aszfaltos volt; a kocsiúton mély sárban vergődtek előre a parasztszekerek, de a gyalogjárót felszikkasztotta a májusi nap és itt legalább száraz lábbal lehetett járni. Szép májusi délután volt; öt óra elmult; a Fő-utca kezdett megélénkülni; sétáló kisasszonyok jelentkeztek rajta és furcsáló pillantásokkal méregettek végig. No ez is csak majd elmúlik már; szép Borsvár, engem se látsz többé…

Lassan ballagtam előre a Fő-utcán és a távolból megpillantottam a cukrászda széles ablakát. Messziről látszott azonban – és feltűnt nekem – hogy az egyre szaporodó sétálók a cukrászdánál nem mennek tovább, a cukrászda előtt visszafordulnak. Miért? A cukrászda előtti gyalogjáródarab bizonyosan a legjobb sétálóhely. Miért kerüli mindenki?

Hamarosan megtudtam. A cukrászda előtt – keresztben a gyalogjárón – egy -114- állat feküdt. Ha nyilvánvalóan kutya nem lett volna, akkor valami ismeretlen fenevadnak néztem volna, olyan nagy volt. Borjúnagyságu állat; valami vérebfajta, rettentes állkapoccsal és lelógó, félelmes szájjal. És keresztben feküdt a gyalogjárón, úgy, hogy az egész gyalogjárót elfoglalta. Mintha odarendelték volna, mintha kiparancsolták volna a gyalogjáró őrzésére. Aki tovább akart menni, annak vagy át kellett lépnie rajta, ha mert, vagy le kellett kerülnie a kocsiútra, a sárba.

Egyikhez sem volt kedvem. Előbb azonban megálltam és vártam, mit csinálnak a borsvári sétálók. A borsvári sétálók mind visszafordultak a kutya előtt, mintha természetes lett volna, hogy a kutya eltiltja őket a továbbhaladástól. Egy-két mezítlábas cseléd haladta csak túl a kutyát; azok azonban lementek a gyalogjáróról és sietve belegázoltak a kocsiút sarába.

Úgy elbámultam ezen a látványon, hogy pár percre egészen megfeledkeztem a cukrászdáról. Később azonban rátévedt a szemem a cukrászda széles ablakára és itt, az ablakban néhány vigyorgó arcot pillantottam meg. A fejek előrenyomultak, oldalra hajoltak, összebújtak, hogy engem jól lássanak. Ott nyilván én rajtam mulatnak…

Nézőim akadtak azonban az utcán is. Sokkal hosszabb ideje álltam már, semhogy a borsvári sétálóknak fel ne tűnt -115- volna. A hátam mögött tehát nem késett egy társaság összeverődni; fiatalabb és idősebb hölgyek, továbbá fiatal urak és a közeli boltok néhány gazdája gyűlt egy csomóba és várta nyilvánvaló kárörömmel, mihez fogok most. Borsvár tanúja akart lenni, amint a pesti úr visszavonul a kutya elől vagy pedig belemászik a sárba.

A legtöbbet kedvet a visszavonuláshoz éreztem; de amikor egy pillantásom rávetődött a cukrászda ablaka mögött diadalmasan vigyorgó pofákra, akkor elöntött a düh. Nem hallgattam az okosság szavára, hanem elkövettem egy oktalanságot. Odaléptem a kutya elé.

A hátam mögött vihogni kezdett a gyorsan szaporodó nézőközönség és én magam is éreztem, hogy nevetséges vagyok. A józan eszem újra azt súgta, forduljak vissza. Mit akarok én itt? Mit erősködöm én itt? Mit bánom én, hogy Borsvár utcáin ilyen forgalmi akadályok vannak? A cukrászda ablaka mögött azonban pokoli módon jól mulattak rajtam, és ez újra dühbe hozott. Egy sárga pofaszakállas ember – az ablak mögött – szinte rázkódott a nevetéstől. Egészen elöntött a düh. -116-

Felemeltem a jobb lábamat és teljes erőmből belerúgtam a kutyába. A kutya felkapta a fejét és morogni kezdett. A morgása olyan volt, mint a mennydörgés. A hátam mögött csend lett. A kutya véres szemmel és morogva nézett rám; az ablak mögött még mindig vigyorogtak az emberek. Jobb volna még mindig visszafordulni. De most már nem lehet. Ránéztem a cukrászda ablakára és még egyszer belerugtam a kutya oldalába.

A kutya egy szökkenéssel talpon termett és szembe állt velem. Én úgy tettem, mintha meg volnék elégedve az eredménnyel és elindultam a cukrászda bejárata felé. Ugyanebben a másodpercben benyúltam a zsebembe a revolveremért, amit helyesen tettem, mert a kutya az első mozdulatomnál egy óriási ugrással rám vetette magát. Félreszöktem; a roham a vállamat érte; csak megingatott, de nem döntött el. Ekkor már a kezemben volt a revolverem és mielőtt a kutya másodszor ugorhatott volna, felindultan, de vigyázva és jól célozva rálőttem. A széles szájába akartam lőni; a golyó a hátába ment be. A kutya megrázkódott, összekapta magát és újra ugrani akart. Én nem vártam be ezt az ugrást, hanem – most már még nyugodtabban és még jobban célozva – belelőttem a fejébe. Ez a lövés egészen jól talált. A golyó a két szem között fúródott be; a kutya megingott, összecsuklott és -117- végignyúlt a földön. Gyorsan támadt egy kis vértócsa körülötte.

A revolver még a kezemben volt, amikor egy hadonászó, üvöltő, őrültnek látszó ember rontott ki a cukrászdából. A sárga pofaszakállas vigyorgó volt: hosszú, vékony, öreg legény, lódenruhában. Úgylátszott, elvesztette az eszét. Hadonászott, tombolt, üvöltött. Előbb kétségbeesve ugrált a kutya körül és ebben a furcsa gyásztáncban szívrehatóan szólítgatta a döglött ebet:

A kutyát nyilván Leonidásznak hítták. Leonidászon persze nem lehetett már segíteni. Ekkor nekem fordult:

– Gazember! Gyilkos! Sehonnai! – ordította. – Megölöm. Keresztülmegyek rajta! Megölöm!

Egy ideig türelemmel hallgattam. De azután én léptem oda egészen közel hozzá, az öklömmel az orra alá.

– Ne üvöltözzön itt, – mondtam neki. – Ha akar valamit tőlem, rendelkezésére állok. Érti?

– Értette? – kérdeztem még egyszer. – Itt a névjegyem. Ha akarja, a segédei a Bárányban megtalálnak.

A nagy tömegben, amely körülöttünk -118- állott, ekkor egy borsvári rendőr jelent meg. A sárga pofaszakállas észrevette és újra ordítozni kezdett.

– Becsukatom, becsukatom… Vidd be ezt az embert! Fogd meg ezt az embert! Becsukatom! Becsukatom!

– Hallja! – mondtam ekkor neki. – Ha be nem fogja a száját, én úgy vágom magát pofon, hogy elájul. Ne ordítozzon itt. Ami dolga van velem, azt elvégezheti másképen is.

A rendőr ott állott előttünk és nyilvánvalóan habozott: vigyen-e engem. A pofaszakállas magánkívül, de most már sokkal halkabban sürgette:

– Nézze, – mondtam a rendőrnek – én magával megyek, csakhogy végét vessük ennek a dolognak.

Elindultunk. Elől táncolt a pofaszakállas, aki félőrülten szaladgált előre meg vissza; azután én, mögöttem a rendőr, a rendőr mögött pedig egy folyton növekvő tömeg. Végre odaértünk a kapitánysághoz. Mielőtt a kapun bementem volna, a vállamra teszi a kezét valaki. A tanító. Lihegett a futástól; erősen szaladt, hogy még a kapu előtt elérjen. Felnéztem rá. Mi az?

Bementem a kapitány elé. A pofaszakállas már ott táncolt előtte. A kapitány nyugodtan pipázott és hunyorgatva hallgatta.

– A báró úr, – mondta – már előadta a dolgot. Talán elmondaná a doktor úr is, hogy történt…

A báró úr? Ez, úgy látszik, a borsvári arisztokrácia: Csaplovics báró. No, én nagy hatalmakkal kezdtem ki… Elmondtam az ügyet. A kapitány hunyorgatva hallgatta, azután csendesen megszólalt:

– Igen. Eljárásra nincs ok. Semmi ok. Jó, hogy ide tetszett jönni, – ezt megállapíthattuk legalább. Most tessék nyugodtan hazamenni.

A báró újra üvölteni kezdett. A kapitány nyugodtan hallgatta. Amikor láttam, hogy nem lép közbe, odamentem a báróhoz.

– Ha igen, – mondtam – rendelkezésére állok. Ha nem, akkor ne üvöltsön, mert ha megmukkan, akkor én… -120-

A báró nem várta be a mondat végét. Kapta a kalapját és kirohant az ajtón. A kapitány arcán a gyönyörűség széles, édes mosolygása terült el. Odajött hozzám. Megfogta a kezemet és melegen, elragadtatva megszorogatta.

– Ezt jól csináltad öcsém, – mondta boldogan. – Megszabadítottad a várost Leonidásztól. De még, úgy látszik, a bárótól is. Hiszen ez gyáva. Mink meg elhittük neki, hogy vakmerő. Mind féltünk tőle, öcsém, mind!

Kiderült, hogy a báró nyugalmazott katonatiszt; pár éve került Borsvárra és a pár év alatt agyonterrorizálta a várost a toporzékolásával, de különösen Leonidásszal. Leonidásztól már a szomszéd községek is rettegtek.

Elbúcsúztam a kapitánytól és kimentem az utcára. Amikor a kapun kiléptem, zúgó éljenzés fogadott. A kapu előtt nagy tömeg várt rám, amely ezideig nyilván attól tartott, hogy ott tartanak a rendőrség börtönében. Amikor megláttak, eltűnt az aggodalom és lelkes örömnek adott helyet. Alig győztem az éljenzést megköszönni.

Elmentem a cukrászdába, mert most már igazán nagyon éhes voltam. A cukrászdából azonban meg kellett szöknöm, mert nemcsak a szűk helyiség telt meg emberekkel, akik engem bámultak, hanem az utcán is megakadt a forgalom, olyan tömeg gyűlt össze engem megbámulni. -121- Megszöktem. Hazamentem a fogadóba. Alig hogy hazaértem, itt is csoportosulás támadt a kapu előtt és nemsokára kopogtatás hallatszott az ajtómon. A tanító jött be a polgári kör néhány tagjával. Hogy menjek el a polgári körbe. – Köszönöm, nemsokára utazom. – Miért akarok elutazni? – Semmi értelme, hogy maradjak. – Dehogy nem, most határozzák el a polgári körben, hogy nekem ajánlják föl a jelöltséget. – Ne bolondozzanak. – De igen, ők voltaképen már deputáció is, ha forma szerint nem is az; és méltóbb embert a jelölés nem is érhetne; mert aki rettenthetetlen bátorságáról már olyan tanuságot tett…

Elmentem a polgári körbe, és három hét mulva megválasztottak képviselőnek.

MEGBOCSÁTÁS

Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga akadt; kiment; a két férfi hallgatott.

– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember – János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát?

A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé szorongva kérdezte:

A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután szomorúan és hősiesen mondta:

– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa. Már láttam -123- úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön…

Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc mulva visszajött a lány.

A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány ránézett.

– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit. Azt, hogy nem jönnél-e el velem…

– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla…

Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában odanyújtotta neki a kezét.

– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát.

– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb embert, -124- nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az összehasonlítást?

– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember; egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy apa…

A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket; a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és halkan mondta:

Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét.

A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe, felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte, átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb -125- volt a csók, a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert.

– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy kicsit…

Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki, hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő mérnök volt ott egy nagy gyárban.

A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak.

Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy megnézze.

Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg. Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a szemöldökét és összeszorította az ajkát.

Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba.

A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő. Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, -127- a kapu becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába.

Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas. Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította. A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul. Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé.

A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett, kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste, rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve, kétségbeesetten zokogott.

– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi az?… Hát nem kell…

– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok…

A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a karját és a doktor ijedten állott meg. -128-

A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután megfordult és elsietett a kert felé.

– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy.

Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így.

– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg -129- vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy nem szabad engem gyűlölnie.

– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz az apádhoz.

– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy hozzá…

– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és hűnek és tökéletesnek tartottam…

Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba fogott. A leány félbeszakította:

– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom hallani. Utálat…

A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja.

– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár napot -130- is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen rosszakaratúan?

Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme, amikor megcsókolta.

– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év mulva…

Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban; úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek. Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket.

– Édes apám, – mondta – én azért jöttem -131- haza, azért kértem meg Jenőt, hogy jöjjünk haza…

– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám, ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni, hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok.

A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya elvágta a magyarázat utját.

– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba voltam, olyan ostoba voltam…

KINEVETETT EMBEREK

Pásty délelőtt érkezett meg a fürdőre és délután már találkozott Töröknével. Udvariasan és hidegen köszönt neki, azután utána nézett. Az asszony karcsú volt, izmos, teli szőke, az arca kissé szomorúnak és bágyadtnak látszott. Pásty hallotta, hogy mindössze két napja van itt. Ettől fogva mindennap, szinte minden órában találkoztak és két-három nap mulva lehetetlen volt kikerülni a beszélgetést. Az első beszélgetés rövid volt, hideg, túlzottan udvarias és egészen üres. A második beszélgetés valamivel hosszabb ideig tartott és az első hét sem telt el, már nagy sétákat tettek együtt és hosszasan és bizalmasan beszélgettek. Eleinte aggódva kerülték a Török Gábor nevét, később azonban az asszony halk és panaszos célzásokat tett a férje erőszakosságára, durvaságára, kíméletlenségére. Kiderült az is, hogy otthonról most azért jött el, mert -133- az már tűrhetetlen volt, amit Gábor művelt… ott… otthon… a tanyán… szinte az ő szemeláttára…

Pásty összeszorított ajakkal, merev nyakkal, magára erőszakolt diszkrécióval hallgatta ezeket a panaszokat. Nem akart a Török Gábor dolgairól véleményt mondani. Egyszer azonban az asszony egyenesen hozzája fordult ezzel a gyors kérdéssel:

Pásty ekkor kipirulva a haragtól, amely hirtelen feltámadt benne, szinte dadogva mondta:

– Ne haragudjék érte, – mondta az asszonynak akadozva – gyűlölöm… utálom… megvetem… Meg tudnám ölni, nyugodtan és hidegvérrel… nem, nem nyugodtan, hanem… hanem rátaposva, az eszemet elvesztve, rugdalva tudnám… Oh, nem akarom a maga érzelmeit megbántani.

– De igen, – mondta egy másodpercre elakadt lélekzettel – mondja csak. Hát így gyűlöli?

– Igy. Katonakorunkban még jóbarátok voltunk, de azóta… Akkor összevesztünk -134- valamin és azóta ő meg akar alázni, tönkre akar tenni, elém akar vágni. Csakhogy most már én vagyok elől. És maradok is, mert ő őrült, őrült, őrült, tönkreteszi magát…

– Igaz – mondta az asszony gyors fejbólintással. – Tönkreteszi magát. Az egészségét, a vagyonát… De hiszen maguk… verekedtek már…

– Igen, – felelte Pásty fanyarul – ő felém legyintett egyszer, én azután karddal vágtam végig rajta. De ez semmi… Nem így akarom… mi az, egy kardvágás!… A torkát, az életét…

Ijedten fordult az asszony felé, nem sokalja-e meg a gyűlöletének ezt a kitörését. Az asszony azonban elámult, csodálkozó nagy szemmel nézett rá, azután elfordult tőle és látni lehetett, hogy hirtelen összerázkódik. Megborzongott valamitől.

Pásty összevont szemöldökkel nézte oldalról végig és ebben a percben ő rajta is végigborzongott valami. Megrázta, felmelegítette, elkábította egy gondolat, amely most egyszerre tűrhetetlen melegséggel fellobbant az agyában. Miért csak most? Miért nem jutott eszébe előbb? Miért nem rögtön, mikor meglátta ezt az asszonyt? Azért, mert az asszony nem tetszett neki. Szép asszony, karcsú, szőke, de nem az ő ízlése, az ő szemében nem volt eddig szép. Hanem most… Most úgy érezte, hogy ez a világ legkívánatosabb asszonya, -135- hogy egy sürgető, parancsoló, egy percnyi várakozást meg nem engedő vágy hajtja hozzá. Oh, ez az asszony… ezt az asszonyt… A bosszúnak ez a diadala, a megtorlásnak ez a gőgje, a gyűlöletének ilyen ünnepe…

Félt, hogy a gondolatai is megriasztják az asszonyt; hallgatott; óvatos akart lenni. Az asszony azonban nemsokára megszólalt, ismét a gyűlöletéről kérdezősködött, látni akarta, amint ő reszket haragjában. Talán meg akart borzongani tőle.

Az egész dolog olyan egyszerűen és természetesen ment, hogy Pásty szinte belekábult. Alkonyodott; szótlanul sétáltak a felhevült beszélgetés után, az asszony karja hozzáért a Pásty karjához, azután diszkréten, de kitartóan hozzásurlódott. Pásty megfogta az asszony karját. A kezét. Az asszony engedte. Pásty ekkor átkarolta a derekát és megcsókolta az ajkát. Az asszony mohón, szomjasan, részegen viszonozta a csókját, olyan lázasan, türelmetlenül és elszántan bújt hozzá, mintha valami rettenetes hatalmú, nagy erő hajtaná. Pástynak éjféltájban kellett majd hozzá mennie.

Amikor útban volt, mielőtt benyitott volna hozzá, hirtelen valami nagy csalódásnak a hüvössége legyintette meg. A forrósága lehült tőle. Kiábrándulást érzett. Miért? Mi történt? Nem akarta bevallani magának. A csalódás azonban úgy fájt -136- neki, hogy kénytelen volt vele. Mit ér ez a diadal? Mit ér ez a bosszúállás? Igen, a legnagyobb győzelem ez volna a világon: elhódítani ezt az asszonyt, birtokba venni ezt az asszonyt, az övét, elvenni, birtokba venni. Szeretőnek azt, aki neki felesége. De mit ér az olyan megalázás, amelyről a megalázott nem tud? Mit ér ez a győzelem, ha a másik mégsem érzi magát megvertnek, hanem érzi magát tovább is győzőnek, hozzáférhetetlennek, meg nem alázhatónak? Ha egy óriási kiáltással a levegőn keresztül odakiálthatná most neki: Török Gábor! – most megy a feleségedhez Pásty Béla!… Ha volna mód rá, hogy megírja neki, hogy besúgja neki, hogy elárulja neki! Egy másodperce még az a gondolat is felvillant az agyában, nem kellene-e inkább feleségül vennie az asszonyt… De nem, hiszen nem szereti. És az már nem volna győzelem. És meg sem lehet írni semmit, el sem lehet árulni semmit, lovagiasnak kell lenni, titoktartónak kell lenni… Pásty azon gondolkozott, ne forduljon-e vissza az asszony ajtajától. Ne menjen-e haza. Ne utazzék-e el.

Azonban titkos remények, félgondolatok, szégyenlett elhatározások halk szándékai bukkantak fel a lelkében, a bosszút bosszúnak érezte, újra átmelegítette a győzelem gondolata és benyitott az asszonyhoz. Megint eltelt egy hét, egy vergődéssel, mohósággal, dühösen élvezni akart diadallal -137- és igazi enyhülést nem adó ölelésekkel teli hét, és ekkor Pásty nem bírta tovább: kora reggel lázasan és reszketve kiugrott az ágyából, bezárta a szobája ajtaját és józanságot, éles és hideg óvatosságot magára erőszakolva leült névtelen levelet írni. Egy hétig küzdött ez ellen az elhatározás ellen, a titkos reményei, a félgondolatai, a szégyenlett szándékai azonban elviselhetetlenül kínozták, minden aggodalmát és minden kétségét szétszórták, le kellett ülnie és írnia kellett. Aljasság – mondta magában. – Hát aljasságot követek el. Becstelenség, hát becstelen vagyok. A harcuk életre-halálra ment, mi ezzel az életre-halálra menő harccal, ezzel az irtózatos gyűlölettel, ezzel a halálos nagy üggyel szemben az olyan szamár és üres szó, mint a diszkréció, a lovagiasság, a tisztesség? Egy embernek kettő közül meg kell halnia.

Leült és írt. Három levelet egyszerre, kettőt a hotel levélpapirjára, egyet levelezőlapra. Ez a levelezőlap különösen nagy, szinte didergő örömmel töltötte el. Ezt elolvassák otthon, a falu kis falusi postáján és Török Gábor tudni fogja, hogy elolvasták… Didergett a maga tudatosan aljasnak érzett aljas örömétől. Oh, ez végre a hozzá méltó, a Török Gáborhoz méltó gazság, most lett ő – Pásty Béla – méltó ellenfele Török Gábornak, így harcolt ő is, így kell ellene is harcolni. -138-

A levelezőlapra csak annyit írt, nem tudja-e Török Gábor, hogy a felesége két hét óta mindennap együtt van Pásty Bélával? jó volna, ha érdeklődnék a dolog iránt. „Egy jóbarát“. A levelek részletesebbek voltak. Az első levél tudtára adta egy jobb sorsot érdemlő, derék, szegény megcsalt férjnek, hogyan vigyáz itt felesége a becsületére. A második levél hivatkozott a pincérekre, az egész felháborodott fürdőközönségre és pontosan megjelölt minden éjszakát, amelyet egy idegen férfi Török Gábornénál töltött, amelyen a Török Gábor becsületét meggyalázták. Nem is erőlködött nagyon, hogy az írását elváltoztassa. Elküldte a leveleket és feszült lélekkel, dobogó szívvel várt.

– Nézze, – mondta elfordított szemmel – megjön az uram. Holnap indul, holnapután itt lesz.

Pásty meghökkent. Mi ez? Mi történt? Hogy lehet ez? A leveleket még meg sem kaphatta. Vagy ha megkapta, akkor miért táviratoz előbb? Miért nem jön váratlanul? Ő meglepetést várt, rajtaütést, botrányt, harcot, ököllel, késsel, revolverrel. Vagy megszökést az utolsó percben, úgy hogy semmit se lehessen bizonyítani, de mindent kelljen sejteni. Miért táviratoz?

Az asszony is meg volt zavarodva. Nem tudtak egymásnak mit mondani, három -139- zavarodott, szégyenkező és ostoba napot töltöttek el. Pástynak az a bizonytalan érzése volt, hogy lassan és különösen kicsúszik a kezéből a diadala. De hogyan? Milyen módon? Hogy lehetséges ez?

Harmadnap délben megérkezett Török Gábor. Pásty délután találkozott vele. A feleségével sétált; csendesen, békésen és nyugodtan sétáltak. Pásty már messziről az arcát kereste, elfojtott remegéssel az arcát kutatta. Török Gábor felemelt fővel járt, erős volt, hatalmas, délceg, szép és mosolygós. Mosolygott… Nyugodtan, felsőbbségesen. Gúnyosan mosolygott, amikor közelebb ért hozzájuk, Pásty nem tagadhatta le magának rémülten, ájult ijedelemmel kellett bevallania magának, hogy gúnyosan mosolyog. Rajta mosolyog. Lenéz rá, egy fejjel magasabb nála, erős, délceg, gőgös és szép és gúnyosan mosolyog.

Pásty megemelte a kalapját, tüntetően, félreismerhetetlenül az asszonynak köszönt, az asszony bólintott. Török Gábor pedig mosolygott. Pásty tovább haladt és a szívében egy nagy ürességet érzett, a megsemmisülést érezte. Miért mosolyog? A leveleit azóta meg kellett kapnia. Megismerte az írását? Vagy általában nem hiszi, hogy a levelek igazat beszélhetnek? A gőgje olyan rettenetes, hogy el sem képzelheti, hogy őt egy percre is el lehet felejteni Pásty Béla miatt? -140-

Török Gábor másnap elutazott. Egy éjszakát töltött a fürdőn, azután hazament. Pásty másnap találkozott az asszonnyal. Az asszonynak ki volt sírva a szeme, bágyadt és fáradt volt az arca. Pásty nem tudott mit mondani neki. Nem tudott hozzá szólni. Az asszony is hallgatott; azután földre fordított szemmel halkan megszólalt:

Pásty nem is védekezett, nem is akarta letagadni, nem is próbálta megmagyarázni. Más volt az, ami megrendítette.

– Igen, – felelte eltörődve és szomorúan az asszony – én már… már az első napon… már az első találkozásunk után írtam neki. Azóta is mindennap.

– És ő megismerte az írást – mondta gyorsan – és nem hitte el, azt hitte, hazudunk.

– Nem, – mondta csüggedten – nem ismerte meg az írást. Nem is gondolt rá. Vagy ha megismerte is, elhitt mindent.

– Azt mondta, természetesnek találja, hogy mikor a két legnagyobb ellensége találkozik egymással, hát bosszút áll rajta.

– És nem bánta? Azelőtt olyan vérszomjasan érzékeny volt… a becsületére. Azelőtt olyan féltékeny volt.

– Most már nem – mondta panaszosan az asszony. – Nem törődik velem. Azt mondta, néha talán kellek még neki, de csak úgy… mint akármiféle lány… Nem féltékeny rám. Nem törődik velem. Ha öt évvel ezelőtt lett volna, akkor igen… De most már nem. Már el sem akar válni tőlem. Elkéstem.

– Azzal sem törődik. Magával sem törődik. Én azt hittem, hogy maga… magával megbosszulhatom magamat… Amikor találkoztunk, azért örültem meg. Maga gyűlöli. Én is gyűlölöm, szent Isten, hogy gyűlölöm. De magával sem törődik. Azt mondta…

– Azt mondta, magunkra hagy bennünket… tehetetlenek vagyunk… hogy eddig sem szerettük egymást… egy pillantással meglátta… Hogy gyűlöljük meg és utáljuk meg egymást…

Pásty rábámult. Az asszony is rémülten nézett a szemébe. Érezték, hogy idegenek, hogy a harmadiknak a törhetetlen és hozzáférhetetlen ereje és gonosz okossága ismét -142- legázolta őket, hogy máris gyűlölik és máris utálják egymást. Rémülten bámultak egymásra. Pásty az öklét szorította rá a szédülő fejére és az asszony kétségbeesve és sírva fakadt ki:

MARIANNE

A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé.

– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam pakoljak?

Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta:

– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te igazán hálás lehetnél -144- a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben.

Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot és intő hangon mondta:

– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak pénzt akar?

– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted?

– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen – hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe?

– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi hiteltudósító irodának.

– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam. Elsőrangú referenciák! -145-

Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment, megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben ragyogva terült el a tenger.

Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre.

Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan, elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a tengerre. -146-

Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét.

– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell a mamának.

– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást. Milyen különös…

– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket.

– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem találkozunk. -147-

Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni. Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg. Visszadőlt a székében és halkan mondta:

– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga nem sajnálja?

Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy szemmel nézett rá.

Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott; Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan mondta:

– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is megírom, ha van valami esemény az életemben.

Marianne megfordult és elment. Az emeletről -148- lenézett és látta, hogy Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba.

– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást többé.

Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig, de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap elolvasása után.

Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi levelezőlapot megkapta, akkor -149- Marianne leült és hosszu levelet írt. Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja majd az asztalán.

„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá; teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá, mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe -150- nézni – annyira az élet értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“

Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja.

„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva, egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben. Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy te szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas boldogság, de betölti a lelket…“

Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság. Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams tekintetei, a hervadhatatlan, -151- mert egészen befejezett emlékek. Egy hét mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz. Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson.

„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent, ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül elmondani, mennyire szeretem…“

– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad felelnie!

Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott. Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul -152- várta a postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes hétig nem.

– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba voltál!

Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott.

– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem hiába tiltottam el annyiszor…

Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap odaérkezem. Williams.“

– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen.

AZ AJTÓ

A lány vállat vont. A festő fogta a kalapját és elment a képeit megnézni.

– Te, – kiáltotta nagy örömmel – Rachelt megvette a miniszter, a Gladiatorokat pedig Weisz Antal…

Tassnak felderült az arca. Bement az irodába: a Gladiatorokért mindjárt megkapta a pénzt. Jókedve támadt. Csettintgetett az ujjával és az utcán kocsiba ült. Az emberek az út szélén – úgy gondolta – felé intenek:

Tele volt jókedvvel, bízással, megbocsátással. Otthon örömriadallal törtetett be a lányhoz:

– Buta vagy – mondta mély meggyőződéssel a művészi önérzetében érintett festő.

… Az volt a lány: buta, de felségesen szép. Lusta párductermet, klasszikus görög fej, mély zöld szemek. De tudatlan volt, önző, elrontott, elkényeztetett. Tass, akinek állandó modellje volt, feleségül vette volna már, ha nem félt volna attól, hogy az esküvő után otthagyja egy napon. Igy állandóan pokoli féltékenység kínozta a festőt és mindennap veszekedtek.

… Leültek ebédelni. Tassnak jókedve volt, pezsgőt hozatott. Ebéd közben bejött a szolgája:

Egy lerongyolódott alak állított be. Lesütött szemmel, félénken és óvatosan lépett be az ajtón a szőnyeges szobába. -155-

A fiú leült az asztalhoz és enni kezdett. Tass biztatgatta, a lány pedig nagyranyitott szemmel nézte. Gyuri mohón evett, éhesen falt fel mindent, amit elébe tettek. A hosszú éhezés látszott a sovány arcán és az evésén.

… A fiú elbeszélte. Az történt, ami minden évben meg szokott történni vele. A család szerzett neki valami állást, egy ideig jól viselte magát, azután felébredt benne a szabadságnak és a vándorlásnak csodálatos módon beléoltódott szomja, a hivatalban összeveszett mindenkivel és azután nekivágott az országútnak. Most itt van, tele megbánással és jó elhatározásokkal.

– Egy félév mulva újra az országútra kerülsz… Nem értem, hogy a mi sűrűvérű családunkba hogyan került a te cigánytermészeted. -156-

A fiúnak is jobb kedve támadt, mikor látta, hogy a bátyja nem haragszik. Elbeszélte az útját. Ezuttal sokat szenvedett. Brassótól Budapestig nagy út gyalog; és hideg volt és nem volt mit ennie…

Elment. A fiú zavartan ült az új ruhákban és a lány kigyuló szemmel nézte. Lustaságát, vadságát izgatta és vonzotta a szabadságnak ez a koldus és lerongyollott hőse, érezte, hogy hozzá, a pincelakások leányához az országutaknak ez a fia való. Tetszett neki a fiú sápadt, kiéhezett, megsoványodott arca és két égő, nagy szeme.

A fiú csendesen beszélni kezdett, azután hevesen folytatta, szinte lázban beszélt:

… Tass csendesen nyitotta ki az ajtót. Nem vették észre. A festőnek öccse sovány, elkínzott arcára esett a pillantása és a szívét újra a forró szánalom öntötte el. A -157- fiú megölelte a lányt és benne nem ordított fel mindig lázas féltékenysége. Gazdagnak érezte magát, jónak; és jó szíve úgy érezte, hogy abból a bőségből, amelyben él, két kézzel kell adnia szegény, kiéhezett öccsének. A fiú karjai szorosan kulcsolódtak a lány körül és Tass csendesen, halkan, óvatosan újra behúzta az ajtót.

APÁK ÉS FIUK

– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már fenyegetsz engem!…

– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom van arra, hogy mindent tudjak.

– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül…

– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye. Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát követelni. Ezt a patriárka-gőgöt -159- csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak. Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni.

Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult, legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta:

– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?…

– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek… Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy…

Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly, mély fejbólintással válaszolt rá. -160-

– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy felkeresd…

– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló…

– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor. – Tűrhetetlen a hangod…

– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak később törvényesítettél.

– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked.

– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem ismerem.

– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak, felneveltelek, -161- önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta volna.

– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy.

– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép, hogy ezt elismered.

– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni – felelte Kálmán komolyan.

– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé. Elutazom.

– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam.

– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád. Nekem -162- nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből lettem, ami bennem van.

– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az apjának nem is, te igen.

Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést.

– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy?

Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan mondta:

– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről. Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan -163- meghalt és az asszony most a gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott megtaláltam.

Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy erőfeszítéssel.

– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos, bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt…

Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem szólt hozzá.

– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam. Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és hozzám tartozol.

Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy ideig az apjára, azután megrázta a fejét.

– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked.

– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni.

– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok. Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt…

– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába… emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá…

ÁGNES

A Geiger-palotából lejött a két Geiger testvér: Iván és Ágnes. A szélesvállú, díjbirkózó-formájú és díjbirkózó-erejű, huszonnyolc éves Iván és a karcsú, szőke, szelídszemű és egy kevéssé – bájosan – piszeorrú, tizennyolc éves Ágnes. Az utcán Iván körülnézett és bosszankodva mondta:

– Ezt a Mártont most már igazán el kell csapni. Már megint nincs itt. Bizonyosan iszik valahol. Hét órára iderendeltem; most hét óra öt perc…

– Tudod mit, – szólt azután a testvéréhez – ne várjunk rá. Menjünk át gyalog. Autón úgyis korán érnénk oda. Egész nap nem jártam… és a gyalogjárón már semmi sár… Ha megunjuk, útközben beülünk egy fiakkerbe. Az autót majd a portás utánunk küldi. Jó?

Elindultak. A gyalogjárón nem volt már sár; a téli szél fölszikkasztotta; csak a kocsiút volt még sáros és a gyalogjáró mellett állottak halomba gyűjtött, sáros hókupacok. Tiszta, friss téli este volt, csak épen annyi hidegség, hogy az ember szaporán járjon benne és az arca kipirosodjék tőle. Szaporán és kipirosodó arccal mentek előre, és Iván így szólt Ágneshez:

– A híd előtt, azt hiszem, kocsiba ülünk majd. Hanem a pályaudvarnál, ha megengeded, én beszaladok egy percre a specialitás-trafikba. Odaát mindig nehéz havannákat adnak; – szeretnék néhány könnyű szivert venni.

– Hát vársz egy percig, úgy-e? – kérdezte Iván. – Állj oda a gázlámpa mellé, hogy kint légy a forgalomból. Rögtön itt vagyok.

Sietett befelé. Nyolc perc is eltelt azonban, amíg megint visszajöhetett. A dohányárus bolt előtt egész tömeg ember állott, azután az ő szivarját nehezen keresték ki; azután nem tudtak váltani. Amikor kiért az utcára, kereste Ágnest. A lány nem állott már a gázlámpa mellett, ahol hagyta, hanem jóval távolabb a villamos vasút bódéja mellett és egy elegáns, karcsú fiatalember volt a társaságában. Iván csodálkozva nézte meg ezt a fiatalembert, – elegáns volt, monoklis, huszonhat éves lehetett – és megállapította, -168- hogy nem ismeri. Feléjük indult, amikor a fiatalember egyszerre csak fölemelte a keztyűs kezét és megcsípte az Ágnes arcát. Ivánban elhült a vér és egy ugrással ott volt mellettük. Hallotta, amint Ágnes megrémülten dadogja:

– Tudom, gyöngyöm, drágaságom… ilyenkor előbb mindenkinek jön a bátyja… csak azután…

Ekkor ott volt mellettük, két ujja közé fogta a fiatalember nyakát és elpenderítette Ágnes mellől. Ágnes halálsápadtan bámult rá, a fiatalember elvörösödve fordult vissza.

A fiatalember kiejtette a szeméből a monokliját, fölemelte a kezét és dühtől reszketve felelte:

Pofon akarta ütni. Nagyobb volt Ivánnál egy fejjel. Mielőtt azonban megüthette volna, Iván megkapta a kezét, megcsavarta, azután az egész embert derékon fogta, fölemelte és fejjel lefelé beledugta egy sáros hókupacba, amely a gyalogjáró szélén állott. Ágnes nagyot sikoltott; a fiatalember kétségbeesve rikoltotta el magát, de azután belemerült a feje a sáros -169- hólébe és a hangja hörögve fulladt el. Iván eleresztette; a fiatalember végigdőlt a földön és kapálózva, fuldokolva, elvakulva, síró hangon káromkodva próbált talpraállni. Rettenetes állapotban volt. Iván előbb meg akarta várni, míg magához tér, de a megtépázott, sártól csurgó ember se látott, se hallott. Ágnes is olyan arccal dűlt neki a bódé falának, mint aki készül elájulni; nagy tömeg is gyülekezett köréjük; Iván odaintett egy hordárt.

– Itt egy forint. Ha ez az úr majd magához tér, átadja neki ezt a névjegyet… Fogja.

Karon ragadta a remegő és ájuldozó Ágnest, áttört vele a tömegen és beült vele egy fiakkerbe. A fiakker robogott át velük Budára.

Hogy történt ez Ágnes? – kérdezte Iván. – Hihetetlen, hogy Budapesten öt percig nem lehet egy tisztességes nőt egyedül hagyni az utcán.

– No hallod, – felelte Iván – ez csak nem érdemel szánalmat. Egy ilyen piszkos -170- betyár!… Ez nem fog többet tisztességes nőket molesztálni.

– Nem kellett volna így… Nem kellett volna ilyen rettenetesen… Hiszen ez borzasztó. Rettenetes volt.

– Nem, nem – rettenetes. Miért is nem hallgatott rám! Hiszen én mondtam neki, hogy jössz. Én figyelmeztettem. Miért tetted ezt, Iván?

– Ugyan kérlek, – felelte Iván bosszankodva – hagyj már békében ezzel a szentimentális jajgatással. – Azért tettem, mert pimasz volt. Jobb lesz, ha elbeszéled, hogyan történt a dolog.

Ágnes nem tudta elbeszélni a dolgot. Sápadt volt és didergett és kétségbeesve hajtogatta:

– Tudod mit, – mondta Iván – én azt sem bánom, ha szörnyűködöl. De itt hagyd abba. Hazamenet majd folytathatod. Nem akarom, hogy itt tudjanak róla.

Ágnes elhallgatott. Egész este nagyon szomorú volt és keveset táncolt. Hazafelé menet, már az autóban, megkérdezte a bátyját:

– Hja… Valószínűleg provokáltat. Ha -171- úriember, akkor provokáltat. Ha úriember…

Ágnes szótlanul dőlt hátra az ülésen és Iván szivarozva nézegetett ki az ablakon. Otthon szótlanul búcsúztak el egymástól és mentek lefeküdni. Reggel Ágnes már hét órakor talpon volt és leste, jön-e valaki Ivánhoz. Tíz óra tájban csakugyan jött két idegen úr; bent voltak három percig, azután elmentek. Alighogy kitették a lábukat, Ágnes rontott be a bátyjához.

– Hát, én szeretem gyorsan csinálni az efféle dolgokat. Ezek már ma délben találkoznak az én segédeimmel és délután öt órára már túl is leszünk az egészen.

Ágnes töprengve hallgatott. Iván újságolvasásba fogott és Ágnes nyugtalanul járt föl és le. Az idő borzasztó lassan múlott, úgy tetszett, hogy a délelőttnek sohasem akar vége lenni. Végre egy óra tájban megérkezett az Iván segédje. Ágnes rettegve várta, míg elmegy, azután sietett be Ivánhoz. Megállott az ajtóban.

– Hát… arról a dologról… ott a pályaudvar előtt… Arról sem mondtak semmit?

Ágnes megint föl- és lejárt; az arca sápadt volt és tördelte a kezét. -173-

– Iván, – fakadt ki Ágnes hirtelen – ennek a párbajnak nem szabad megtörténnie.

– Nem szabad, – mondta Ágnes könnyes szemmel. – Nem szabad. Békésen kell elintézni.

Utána indult, de Ágnes már kint volt az ajtón és rohant az anyjukhoz. Iván bosszankodva ment utána. Mire odaért, Ágnes zokogva fejezte be az elbeszélést:

– Mama, – mondta azután – ez a lány meg van őrülve. Sajnálom, hogy megtudtad. De úgy-e, te belátod, hogy ez nem megy másképen.

Hosszú tanácskozás jött, kérések, könnyek, végre az Iván segítségére megérkezett az apjuk és az öreg asszony így belenyugodott a párbajba. Ágnes úgy jajgatott, hogy az apja megfogta és kilódította: -174-

– Eredj a szobádba, – mondta neki – és jajgass ott. Megbolondítod az embert.

Ágnes fölment a szobájába és nemsokára ágyba kellett fektetni, olyan rosszul volt. Hat óra tájban megérkezett Iván egy hosszú tapasszal a jobb arcán és fölment hozzá.

– Nem utolsó legény az se, – mondta Iván elismerően. – Nekem jött. De az egyik vágása laposra fordult a fejemen.

– Az enyém nem. Szépen végigvágtam a fején és ő szép csöndesen leült a földre.

Ágnesnek remegni kezdett az ajka, mondani akart valamit, de azután szótlanul befordult a fal felé.

– Te, – mondta neki fölindultan – ide hallgass… Egy hallatlan történet…

– Ma eljön hozzám Schack igazgató, tudod, Schack a Hazaitól. És azt mondja: – „méltóságos uram, közölnöm kell önnel valamit…“ – Tessék, – mondom én. Erre elmondja, hogy ő a józsefvárosi házában néhányszor találkozott már egy nagyon csinos fiatal hölggyel, aki fölment a második emeletre. Ő neki nem jutott volna eszébe, hogy kicsoda… nem is gondolta -175- volna… de a felesége egy koncerten figyelmeztette, hogy köszönjön nektek és akkor látta, hogy – Ágnes. Figyelmessé lett; megkérdezte a házmesterét és a házmester azt mondta, hogy az a csinos, fiatal hölgy – hol magában, hol egy idősebb nő társaságában – hetek óta jár egy fiatalemberhez, aki a második emeleten lakik két bérelt szobában. Hónapos szobában. Neki kötelessége engem figyelmeztetni.

– Az anyádnak nem akarok még szólni, – mondotta az öreg úr – de veled most elővesszük Ágnest. Én félek, nem tudnék elég energikus lenni.

– Áronffy? – kérdezte Iván meghökkenve. – Hiszen ezzel verekedtem én. Mi ez? Mit jelent ez?

– Várj csak, apám, – mondta. – Az az idősebb nő nyilván miss Bryan volt. Előbb vele beszélünk.

Hivatta miss Bryant. Rárivallt és a reszkető angol kisasszony az első kiáltására bevallott mindent. Igen… Ágnes kisasszony kényszerítette őt… azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem teszi meg… ő mindig be akarta vallani, lelkifurdalása volt… -176- különösen amikor Ágnes kisasszony egyedül akart fölmenni… és neki majd lefagyott a lába a sétatéren, ahol várnia kellett.

Iván bekergette miss Bryant egy mellékszobába és hivatta Ágnest. Ágnes vidáman, kedvesen, szelíden jött és mosolyogva állott meg előttük. A mosolygása azonban gyorsan elmult, amikor az Iván arcát meglátta. Megszeppenve nézett rá az apjára; az apja elfordította a fejét. Ekkor megpróbált dacosan szembenézni Ivánnal, de remegni kezdett, lesütötte a szemét, hangos sírásba tört ki, összecsuklott, belevetette magát egy székbe és a kezébe temette az arcát.

– Ágnes, – mondta Iván a dühtől remegve – azt, úgy látszik, sejted, miről van szó. Azt is, hogy mindent tudunk. A legjobb lesz, hát ha mindent bevallasz…

– Mindenekelőtt azt mondod meg, hogyan jutottál el először oda?… Hogyan jutott eszedbe?… Hogyan ismerkedtél meg vele?

Ágnes fölsikoltott; az apjuk csitítóan lépett közbe és Ágnes az apjukhoz menekült. Zokogva bújt a mellére.

– Igen, kis lányom, – mondta az apja elérzékenyülve. – Hát csak mondj el szépen mindent.

Ágnes zokogott még egy ideig, azután az apja biztatására és az Iván fenyegetésére beszélni kezdett:

– Úgy? – kiáltotta Iván ökölbeszorított kézzel. – No, hát én majd…

– Hozzá ne merj nyúlni! – kiáltotta elszántan. – Nagyszerű!… de könnyű is neked, mikor sokkal erősebb vagy nála. Nem volt elég eddig? Tudod… tudod azt, hogy a vágásodtól is majdnem agyvelőrázkódást kapott… egy óriási kötés volt a fején… Hozzá ne merj többet nyúlni.

Iván csodálkozva nézett össze az apjával. Hallgattak. Az Ágnes elszántsága lassan elmult, a szeme könnyes lett, a harciasan fölemelt fejét leeresztette, de azután -178- összeszedte a bátorságát és remegő hangon mondta:

– És én férjhez fogok hozzá menni. Igen, ezt megmondom és inkább meghalok… És igaz, hogy most még csak fogalmazó, de majd lesz több is… És én szeretem… És adjatok engem hozzá… adjatok hozzá, mert én…

Az apjuk újra közbelépett. Iván elfordult és Ágnes megint zokogva bújt az apja mellére.

– Hidd el, papa, – mondta – hogy ez nekem kötelességem volt, kötelességem volt… Ő olyan szépen viselkedett, olyan férfiasan, olyan gentleman módra, olyan bátran…

– Igen, igen. Mondd, hogy igen. Én meghalok, ha nem lehetek a felesége. Ez nekem kötelességem.

Ágnes semmit sem akart elmondani, míg az apja meg nem ígéri, hogy hozzáadja… Az apja végre kijelentette:

– Oh, az! – kiáltotta Ágnes. – Nagyon jó családból való. És gentleman. Nem árult el engem.

– Hát… ő nem szólított volna meg engem… elment mellettem és rámnézett… azután visszanézett… de valószínűleg tovább ment volna… Hanem én látásból ismertem… mindig az utálatos Veszprémi Micivel járt… irántam nem érdeklődött… és én voltam az oka, hogy megszólított…

– Nem. Még akkor sem. Csak visszafordult és elment mellettem még egyszer. Azután újra visszafordult és megint elment mellettem. Gyanakodva kerülgetett. Látszott rajta, hogy ismerős vagyok neki, de nem tudja, honnan. És azután… ő már tovább is ment volna… én voltam az oka mindennek, én voltam az oka, hogy Iván olyan brutálisan bánt vele és hogy majdnem agyvelőrázkódást kapott… és mikor a segédek itt voltak, mindig azt vártam, hogy elmondják ezt a dolgot… és ő nem árult el engem… és én a párbaj után való napon kikerestem a címtárból a lakását és fölmentem hozzá miss Bryannel megköszönni, hogy nem árult el és bocsánatot kérni… és olyan sápadt volt… és olyan kedves… és mindennek én voltam az oka… és ő gentleman volt…

Iván összenézett az apjával. Az apja vállat vont és elmosolyodott. Iván ránézett Ágnesre, aki kipirult arccal várta, mit felelnek neki és úgy érezte, mindjárt ő is elmosolyodik. Egyelőre azonban összeráncolta a homlokát és azt mondta:

– Várjunk csak… még egy részlet nem világos. Azt mondod: ő már tovább is ment volna.

– Hát, amikor mégis tovább akart menni, – mondta Ágnes sietve – amikor mégis tovább akart menni…

Ágnes tágranyilt könnyes szemmel, vörösre pirulva, szégyenkezve, síró és nevető gyerekszájjal – úgy, hogy az apja hangosan fölnevetett és a bátyja is elmosolyodott – bűntudatosan és megtörten mondta:

BÁRÁNY PÉTER KÜLÖNÖS HÁZASSÁGA

Öregem, – mondta Bárány Viktor a bátyjának – én pár nap nap mulva elutazom.

– Helyesen teszed, – felelte Bárány Péter csendesen, jóindulatúan és szeretettel – nincs az elfáradt elmének elmének és a megcsömörlött léleknek jobb gyógyszere az utazásnál. Ámbár az is igaz, hogy túlságosan érzékeny emberek számára nem való és így én…

Nyugodtan és szeretettel beszélt. Bárány Viktor kötekedve nézett bele a bátyja kissé rövidlátó, meleg, szürke szemébe:

– Bátyó, – szakította félbe mosolyogva a bátyját – én nem üdülni akarok, nem négy hétre megyek el, hanem – ha megbocsátod ezt a nagyzoló szót – új életet kezdeni… és legalább is Amerikába… ha nem Ausztráliába…

Bárány Péter csodálkozva kért magyarázatot és Viktor jókedvűen magyarázott meg mindent: -183-

– Nézd, drága és egyetlen Petykóm, – mondta – itthon már semmi sem megy… A hivatalomból féllábbal kint vagyok, a kártya egy teljes év óta rosszul jár, jóformán egy vasam sincs… Köszönöm, tőled nem fogadok el semmit. Az kéne még csak, hogy a te részedet is elköltsem. Nem, annál már okosabb is vagyok. Kihez fordulnék akkor ezentúl, ha nagyon rosszul menne a sorom… Azután nem is az a legfőbb ok. A nők, bátyókám, a nők. Hogy én mikbe keveredtem most már bele!… Hogy nekem hányféle, keserves és összekuszált ügyem van!… Micsoda kínos ügyek!… Hidd el, sehogyan sem lehet őket elintézni, csak akkor, ha ellépek, ha túl vagyok az oceánon.

Beszélgettek a dologról és hamarosan Péter is helyeselte a Viktor szándékát:

– Eredj, fiam, – mondja. – Nyugodtan küldelek, mert egy kis becsületes viaskodás az élettel csak hasznodra lehet és mert hiszen minden nagyobb bajtól megóv az, hogy én itt vagyok, velem rendelkezhetel…

Viktor egy hét mulva elutazott. Az elutazása után két nappal Péter az egyetemi előadásához állította össze délután a jegyzeteket, amikor heves kopogtatás hallatszott az ajtaján.

Meg volt lepetve, mert az inasának nem kell kopogtatnia; más pedig ki jöhetne bejelentés nélkül? Az ajtó kinyilott és bejött Mariska, a gyámleánya. Mariskát a két Bárány-testvér nyolc évvel azelőtt örökölte valami nagyon távoli rokontól; Mariskának már akkor szép, nagy, kék szeme volt és egy icipici vagyonkája. A kék szeme most olyan nagy, csodálkozó, naív és bízó szem volt, mint akkor, a vagyonkája meg épen megnőtt, mert Bárány Péter a maga költségén neveltette a kislányt. A kislány időközben tizenkilenc éves lett; a sürgető vágya szerint tavaly beiratkozott az egyetemre és az utóbbi időben már inkább Viktor foglalkozott vele.

A Mariska őszinte, szép, kék szeme most duzzadt és vöröshéjú volt a sírástól. A haja összekuszálódott és a ruháján a gyors öltözködés egész csomó kis hibáját állapíthatta volna meg Bárány Péter, ha ő az ilyesmit egyáltalában észre tudta volna venni. De nem vette észre sem ezeket a kis hibákat, sem azt, hogy Mariskával valami baj történt.

– Szervusz, Mariska, – mondta neki – csakhogy eljössz már egyszer hozzám. Nézd, még azt sem bánom, hogy a munkámban zavarsz meg.

Mariska nézett rá és látszott rajta, hogy egyetlen szavát sem érti. Mereven és kétségbeesetten nézett rá, azután – egy feltörő -185- zokogást visszafojtva – kétségbeesetten kérdezte:

– Nem, – fakadt ki most már kétségbeesetten zokogva Mariska – egy szót sem szólt… Most kaptam tőle ezt a levelet…

Péter utána nyúlt, de Mariska hirtelen ijedten visszakapta a levelet és kétségbeesve gyűrte és morzsolta a markában. Péter felállott és feléje indult, de Mariska ekkor levetette magát egy díványra, a kezébe temette az arcát és kétségbeesetten zokogott.

Péter csodálkozva nézett rá. Vigasztalni próbálta, de Mariska nem is hallotta meg a hangját, hanem süketen, gyötrődve, vigasztalanul zokogott. Péter megdöbbenve nézte.

– Mariska, – mondta neki azután szeliden – én nagyon helyes és nagyon megható érzésnek találom a szeretetedet, de azt gondolom, hogy a kétségbeesésed egészen túlzott. Semmi okunk sincs rá, hogy Viktort így megsirassuk…

Mariska halkan és tördelten zokogott bele néhány szót a párnába, amelybe az arcát belefúrta. Péter nem értette ezeket a szavakat. Lehajolt.

Kiegyenesedett, meghökkenve lenézett a -186- zokogó lányra, azután sebesen járkálni kezdett a szobában. Ez volt nála az izgatottság legfőbb jele. A lány felkapta a fejét és utána nézett; de amint visszafordult, riadtan és sírva újra a párnába fúrta a fejét.

– Mariska, – mondta halkan – ha jól értettelek, akkor azt mondtad, hogy nem őt siratod, hanem magadat…

Mariska megrázkódott, felpattant, odavetette magát Péter elé és a két karjával átkulcsolta a lábát.

– Péter, – mondta fuldokolva – bocsáss meg nekem… bocsáss meg nekem…

Péter elsápadt egy kissé. Lehajolt, fölemelte a lányt és leültette a díványra. Ő maga sebesen végigjárta még kétszer a szobát, azután leült egy székre Mariskával szembe. Most már teljesen nyugodt volt.

– Mariska, – mondta halkan – arra kérlek, beszélj el nekem teljes és becsületes őszinteséggel mindent. Az őszinteség nemcsak kötelező rád nézve, hanem okosság kérdése is, mert hiszen csak a teljes őszinteséged bírhat engem rá, hogy melletted álljak.

A lány lekapta a kezét az arcáról. Az arca kipirosodott és a szeme kigyulladt. -187-

– Várjunk csak, várjunk – mondta Péter – az elhamarkodott ítélet sokszor csak annak a következménye, hogy a saját hibáinkat nem akarjuk meglátni.

Mariska erre meg-megakadva, szégyenkezve, heves zokogások közben, egyszer egy ájulás-rohamot is kapva elmondotta, mi történt. Az történt, – mint az egész szaggatott előadásból nehezen bár, de mégis kiderült – hogy az utóbbi időben Viktor erősen foglalkozott vele. Együtt jártak színházba, kirándulásokra, vacsorázni, sétálni… Miért ne?… Hiszen… úgy-e?… De ő nem volt szerelmes Viktorba, esküszik rá, hogy nem, vagy legalább is csak úgy… ahogyan minden lány szerelmes tud lenni egy kedves, jókedvű és szép fiatal férfiba. És Viktor sem szerette őt… meg is mondta neki… csak jól érezte magát a társaságában, mert – azt mondta – ő olyan üde, szép lány… És mégis egy este, a mikor Viktor őt hazakísérte… egyszer, egyetlenegyszer, ő esküszik rá… Nem, nem, – Viktor gazember.

Péter komolyan hallgatta végig ezt az előadást, azután fejcsóválva mondta: -188-

– Be kell ismernem, hogy – ha ez így van – akkor a Viktor hibája nem eshetik elég súlyos megítélés alá és akkor nem mondhatom, hogy a megjelölésed túlzó és igazságtalan volna.

Péter elgondolkozott és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott, azután halkan mondta:

– Magamat is bűnösnek kell mondanom abban, ami történt. A felelősségnek egyrészét nem háríthatom el magamtól, mert végre is törődnöm kellett volna veled… és én elhanyagoltalak… Nem teljesítettem a kötelességemet.

Mariska a keze után nyúlt és megcsókolta. Péter vissza akarta húzni a kezét, de Mariska nem engedte: ráborult a kezére és elhalmozta könnyes, forró csókokkal.

– Milyen jó vagy te, Péter, – mondta. – Csak te bocsáss meg nekem. Csak te ne hagyj el.

– Nem, – felelte Péter – hogy gondolsz olyant. Kétszeres kötelességem… a magam mulasztásáért és a Viktor hibájáért… Most nyugodtan és szeretettel kell róla beszélnünk, mi történjék veled. Soha nem lehet nagyobb érték a szeretet, mint amikor olyan emberek állnak szemben egymással, akik a maguk részéről egyformán bűnösöknek érzik magukat. -189-

Mariska kábult alázattal és mámoros hálával nézett fel rá és a szelíd szentenciáit, amelyeket máskor fölöslegeseknek és néha terheseknek érzett, most úgy hallgatta, mint a megváltás és a bűnbocsánat soha meg nem sokalható szavait, mint egy nagy sajgás lecsillapítását, mint egy elepesztő szomjúság eloltását… Áhítattal és a megindulástól remegve nézett Péterre. Milyen jó! Milyen bölcs! Milyen egyszerűen férfias és milyen nemesen erős!

Péter ott tartotta magánál estig. A lánynak át kellett mennie a másik szobába, amíg a munkájával elkészült, azután behívta és együtt töltötte vele az egész délutánt.

– Ilyen lelkiállapotban, – mondta – mint a tied, minél kevesebbet legyen egyedül az ember. Én félek tőle, hogy nem vagyok számodra a legalkalmasabb társaság, de ha hajlandó vagy egy kis türelemmel lenni irántam és hogy ha nekem sikerül elsősorban nagyon tapintatosnak lennem, akkor…

A lánynak másnap meg kellett Pétert várnia az egyetemen; az előadása után elmentek sétálni, azután együtt ebédeltek. A délutánt is együtt töltötték. Egy hét mulva valamelyik délután – mikor Péter ismét dolgozni készült – Mariska félénken megkérdezte:

– Péter… mondd… Nem segíthetnék -190- én neked… oh, egészen apró dolgokban… nem lehetnék szolgálatodra?

Azután, rövid habozás után, ismét egy szentenciával döntötte el a dolgot:

– A legmakacsabb vonakodásaink sokszor csak régi elfogultságból vagy gondolkozásbeli renyheségből erednek. Én a nőket eddig alkalmatlanoknak tartottam az efféle munkára… de oktalanság volna próbát nem tenni… Ha igazán kedved van rá.

Megpróbálták és a dolog, Péter nagy meglepetésére kitünően ment. A lány intelligens volt, gyorsan tanult, engedelmesen és pontosan végzett el mindent. Beletartott azonban másfél hónapba, míg Péter előállott azzal a teljes dícsérettel, amelyet a lány remegve várt. Ezen a napon Péter előbb ezt mondta halkan és lesütött szemmel:

– Mariska… meg kell neked mondanom… hogy én Viktornak levelet írtam és a levélben felszólítottam őt, mondja el becsületesen… hogyan történt… az a dolog. És ő benne volt még annyi becsület, hogy – bár én nem említettem, hogy te is elmondottad nekem – mindent úgy ad elő, mint te. Kijelenti, hogy őt terheli minden felelősség… gazságot követett el… -191- ő most bűnhődni próbál… te próbálj boldogan élni.

Mariska sápadtan és lesütött szemmel hallgatta ezt a közlést. Péter még ezt mondta:

– Nagy megnyugvásomra szolgál, hogy ezt tudom, és be kellett neked vallanom, hogy ezt a megnyugvást Viktortól akartam megszerezni. – Most ne beszéljünk róla többet.

Nem beszéltek róla többet, hanem még ezen a napon – a munkájuk elvégeztével – előállott Péter a teljes, lelkes és hálás dícséretével.

– Nagyon hálás vagyok neked, Mariska, – mondta. – Hihetetlen, mennyivel jobban megy így minden. Egy ideig csakugyan segíthetnél nekem… oh, csak amíg akarod… én nem akarlak ideláncolni…

Sírni kezdett. Péter szótlanul simogatta meg a haját. Ezután jött egypár csendes, szép, nyugodt hónap és azután jött az a nehéz hónap, amikor a lánynak a Péter intézkedésére el kellett utaznia, hogy várja azt a nehéz napot, azt a nehéz órát, amely… Erre az útra Péter elkísérte. Ugy volt, hogy másnap már hazajön; de ott maradt.

– Nem tudlak elhagyni, – mondta nyugodtan a lánynak. – Vannak órák, amikor -192- idegenben és egyedül lenni rosszabb a halálnál. Nem bírom elviselni azt a gondolatot, hogy ilyen óráid legyenek.

Ott maradt vele és az ottléte jó, gyöngéd, vigasztaló és erőtadó volt az első perctől az utolsóig. A nagy, nehéz óra azután elmult baj nélkül és két hónappal rá újra hazafelé indultak. Indulás előtt Péter megnézte a Mariska egészséges, rózsás, mélyen alvó gyermekét, azután ránézett Mariskára, aki ismét délceg, viruló nagy kékszemű fiatal és szép lány volt; azután elfordította tőle a tekintetét, a szeme elrévedezett, bizonytalanul siklott egyik helyről a másikra, végül halkan és óvatosan mondta:

– Az apai érzés a világ egyik legcsodálatosabb indulata. Épen azért, mert az igazi apánál sem okolható meg szigorúan ősi, állati, férfi ösztönök szerint, épen azért érthető, ha felébred olyankor is, amikor csak lelki motivumokból eredhet.

Mariska remegni kezdett. Péter még jobban elfordult tőle; hallgatott; azután ismét halkan mondta:

– Mariska, a régi lakásodra természetesen nem mehetsz vissza. Általában nehéz lesz téged elhelyeznünk úgy, hogy semmiféle sottise-nak ki ne légy téve. Az emberek ostobasága, úgylátszik, örökös gátja marad a türelemnek, a jóságnak és különösen a mások megítélésétől való tartózkodásnak. -193-

– Azt gondolom, Mariska, – folytatta Péter akadozva – az volna a legjobb, ha egyelőre hozzám jönnél lakni. Persze… igen, igen… csak amíg kedved van rá, amíg jobb nem akad…

Mariska le akart hajolni, hogy gyorsan megcsókolja a Péter kezét. Péter nem engedte, hanem lehajolt a kezére hajló nőhöz és halkan, szinte suttogva kérdezte:

Mariska zokogva akart letérdelni Péter előtt, de Péter felemelte, gyöngéden megölelte és szelíden simogatta:

– Hogy kérdezheted, Péter? Hiszen láttad… úgy-e láttad már… hogy mennyire szerettelek…

Nem tudta visszafojtani a boldog, mámoros zokogását. Péter simogatta, lecsillapította.

– Én is szeretlek, – mondta neki gyöngéden. – És milyen csodálatos: én soha talán egyetlen nőt sem tudtam volna megismerni… és téged bizonyosan sohasem ismertelek volna meg enélkül a katasztrófa nélkül. És te is… talán hibásan ítéltél volna meg nélküle. Előbb el kellett téged veszítenem, hogy megértsem: mennyire te vagy az, akit meg kell nyernem és akivel boldogan élhetek.

– Különös házasság lesz ez a mienk, – mondta még Bárány Péter – és az emberi rövidlátás csodálkoznék, sőt gúnyolódnék is rajta talán, ha ismerné az eredetét. A jóság és a hűség azonban kétségtelenül mindenekfelett való értéke lelkivilágunknak és a boldogság olyan cél, amely felé elfogultság nélkül haladni joga, sőt kötelessége az embernek és amely – mások ellen való vétségektől eltekintve – minden cselekedetünket igazolja.

TARTALOM

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11	kedvességével, a gyorsasával	kedvességével, a gyorsaságával
51	azal a titkolt	azzal a titkolt
52	Atlépett rajta	Átlépett rajta
82	arról értsültem	arról értesültem
85	Taláb a hollódi	Talán a hollódi
100	nyugadt tekintettel	nyugodt tekintettel

A VIZÖZÖN ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK