*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64802 *** TÓTH ÁRPÁD HAJNALI SZERENÁD VERSEK NYUGAT IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG 1913 KISVENDÉGLŐBEN. Nagy Zoltánnak. Setét csöbrök s olcsó székek között Átballagok nyugodtan: odabenn Bágyadt gázlángok égnek csendesen. Várnak lehajtott fők, gyűrt kézelők S a falra pingált ó, fekete rózsák. Körül szomorú déli zaj csörög. Jó nékem ez a zaj, s e sok setét dolog. A lelkem, a lankadt, fekete rózsa Szelíden hervad itt… és elborongva Egy kicsi, vézna testre gondolok, Mely már halott, s arra: mi vár reám? S mivégre ezek a beteg dalok? Sírj déli zaj… Egy kopott diák, szembe, Beszél társának jó parókiákról, Hűs erdők alján, e Babilontól távol. S falusi temetők jutnak eszembe, Poros akácok s kis, poros katedrák, Ahol majd tanítgatnak és pipázgatnak, csendbe… S az én sorom? Néhány szomoru lánynak És fáradt úrnak megtetszik a lelkem Egy-két percre; s únottan és betelten Eldobnak s hűs klasszikusokra vágynak. Lám, egyedül maradok veletek Ti gyűrött kézelők és gyűrött vágyak… Setét csöbrök s olcsó székek, szeretlek. Öreg barátként válok tőletek. És félszeg bútok lelkemen remeg, Míg furcsa szavakat ötvözök: ékszereknek, Hogy e bús kösöntyűkkel halk, ifjú dalaim Menjenek, sírjanak és haljanak meg… LÁTOMÁS. Mint ezüst gyík villan setét mohákon Alakod úgy illan át hűs szobámon, Hol ó csipkéktől bánatos az ablak, S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak. Mint a setét színpadra, akkor este, Ezüstös apródként jösz most. Kezedre Karélyos csipke csügg, csuklódon alván. S mintha szelid Hamlet halálát látnád, Szemed úgy néz felém a szűk szobán át, S lágy szalagcsokor reszket térded alján. Ó, csak egy pillanatra jösz. Megállasz. Bomló hajadban tétován babrálgatsz, Makacs fürtjét szemedről félrehajtva, S már is, sebten, a hűs falakba folysz át S én nem tudom, milyen volt drága orcád, Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka. S egyszer majd végkép elfelejtem állad, S hogy ujjaim közt fogtam… s párnás vállad Illata emlékemből messzereszket… És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e? Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne S az égre könnyes, vak szemet meresztget. A VÉN LIGETBEN. A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzámsimult félőn, ijedten S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk S csendes volt a szívünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon. Kezéből a fűre könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpűlt le Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért? S mondta, hogy késő már az éj s ő Megy… mennie kell… s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn S nem tudom meddig álltam ott. Aztán… le s fel jártam a parkban Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban S aludt a tölgy, a hárs, a nyár… TAVASZI ELÉGIA. Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva Közénk terült a távol… és míg az esti csendben Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt újja Didergőn összesímult nyűtt, lim-lomos zsebemben. S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a halk szél, Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját, S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád, S szelid, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él. Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad. S irígyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl És aki elmenőben kecses melledre láthat, Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből. S eszembe tünt egy alkony, halkan súgtad nekem, Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal… Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?… Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve: E furcsa földi létre mi végre kelle lennem? Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nőkre S bolyongni félszegen, magányos esti csendben? S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve Verseim mondogattam, melyekben csendesen Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte Fáradt, reszkető számat fáradt szegény szivem… LÉGYOTT. Schöpflin Aladárnak. Szürcsölte a teát s át gyermeteg szemén Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze, S az italemelő, lustácska, könnyü kézre Az éji csendben árván s szeliden néztem én. S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát Amint nyirkos, sekély, setétlő mélyiből Áttetsző, gyenge vállát szomorún szegi föl A lenge éji fény, a lágy olajvirág… S busongva eltünődtem: egy-két perc, s csendesen Majd útra készülök, kabát, kalap, bot… s vége. Lassan leballagok a hűs feketeségbe, Sírásra ferdült szájjal, át siket tereken. S olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten? Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra kentet Elnézem majd merőn, míg fáradtan pihen meg Torz válla egy kövön s nagy karja sárba fittyen… Tünődtem s fent az inga halkan suhant az árnyban, Sebten felém osont s tréfásan hőkölt hátra, S a halálra gondoltam s áldott, szelid anyámra, S ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban: Szép kis öcsémre… s főm búsan hajolt előre, S a vidám színeket a vén szőnyegen, lábtul, Úgy néztem, mint aki nagy mélységekbe bámul, S ő, szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve… PHILOKLET. Öreg Philoklet, vénhedt cimborám, Ó, nézd a hajnalt, milyen sápadt… Ez az utolsó hajnalod talán, Pendítsd meg hát a szárazfádat. Sikolts belé a szürkületbe Egy tüzes dalt a rózsafakadásról, Sóhajts vissza a ligetekbe, Hol primula feslik s csalogány szól… Öreg Philoklet, mily kék a szemed… Ejh, bolondság az, hogy a kezed reszket, Egy-két dalt kell, ó kell még zengened Mielőtt vénhedt lelked elereszted. Aztán repülhet, mint arany hajó Titkos határú, kéklő tengeren S magam maradok… ó mi szörnyü szó: Magam… Philoklet sem lesz már velem… Nevess Philoklet… méla mosolyod Jól esik nekem, mint az őszi nap; Jut-e eszedbe, amire gondolok: A csoda-ősz a platánok alatt? Akkor esett, hogy kis vita hevében Kezet emeltem rád, vén cimborám… Nevess, nevess… oly fáradt már a vérem… Az az idő nem is igaz talán… Öreg Philoklet, hogyha eljő Cháron, A mord hajós, és eltünik veled, Pendüljön ott is nóta szárazfádon, Meleg, mint a tavasz és bús, mint a szelek. Zengd azt a dalt az aranykígyócskáról, Mely Kleopátra vérétől haldokol, És fel fog nyögni bánat mámorától, Mint most szivem, a mélységes pokol… Öreg Philoklet, vénhedt cimborám, Ó nézd a hajnalt, milyen sápadt, Ez az utolsó hajnalod talán, Ó, pendítsd meg a szárazfádat. Sikolts belé a szürkületbe Egy tüzes dalt a rózsafakadásról, Nem visz már út a ligetekbe, Hol primula feslik s csalogány szól… ESTI KÖNNYEK. Fenyő Miksának. Lehunytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam, Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán S csodáltam mélyen és szeliden és paráznán S úgy jajdult el szívemben vérző, ledöfött vágyam Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még Távol babája mellett s csókolná vállát forrón. S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szelíden Simogattak sokáig s remegtek csöndesen… Hiába… s elzuhantak hosszan bús kezeim Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve S imádkoztak… s szemem tétován, tágan leste, Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kín… Éjfél lett lassan… s lomhán nyúltam egy szivarért én S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén. S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom, Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén És elgyötört orcámat lassan aláeresztém S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon… TAVASZI HOLDTÖLTE. Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok ív-sora ég. Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde… Ily este merül fel előmbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegő, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó. S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből Felszökken a játszi, ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl S fürgén ütemezve iramlik a dal. Eltűnik előlem a mély komor udvar És benne a rőtrügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat ős Tisza vág, Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem Mint hársszirom illata szállt le fölém… Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán, Hol ring ezer ág a sok orgonafán, Szép, gyermeki álom igézete vár rám, Mély, tiszta tekintetü, szőke leány. Nagy, tűzszemü gép robog át közelünkben, Vad füttyire lomb remegése felel, S rezdül szavam: „Engem is elragad innen Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…“ De íme a holdat a köd beborítja S álmom zivatar zaja kergeti szét, Fáradt fejem ablakaimra szorítva Már érzem a nyirkos üveg hidegét. S míg éles eső sürü cseppjei mossák A fákat, ahol ragyogott a sugár, Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság Nem fonja körül szivemet soha már… ŐSZ. Kábultan füsttől s éji zajtól A nedves karikákat néztem Miket a pohár talpa rajzol A márványos hűs asztalszélen. Az utcára kék fény omolt ki, Künn lucskos, setét kocsik álltak, Ó, egy illatos, puha vállat Oly jó lett volna megcsókolni… Mentem… Magányos utcák vártak És hervadt fák. Egy régi téren Állt egy alak, vénhedt és fáradt; Botjára dőlt; csendben kitértem. Botja olyan volt, mint egy thyrsus, Fekete szárát körülfonták Aszú venyigék s lankadt rózsák. És csendesen utánam indult. A sarkon késő zene zengett, Szomorún s tétován megálltam. Ő jött, a sok bús rózsa lengett, S reszketve megfogta a vállam: „Kedves fiam, vezess el engem A lányomhoz, a városaljba… Fütyölhetsz is… mért mennénk csendben? Hisz Anni meghalt, úgyse hallja… De lásd, kitudtam ám a módját: Vén szilfaágból botot nyestem, Rá ó venyigét s késő rózsát. S most kimegyünk hozzá mi ketten. Erős, édes, illatos élet Hármas imáját elmormoljuk, Botunk háromszor megsuhantjuk, És Anni, meglásd, újra éled…“ S elindultunk a halk esőben, Az út üres telkekre tért ki, Nagy őszi éjben, őszi csöndben Mentünk távol sírok felé mi. Mentünk elalvó bús ütemmel Megbolygatni egy csendes ágyat: Egy ifjúember, aki fáradt És egy megőrült öregember… ESTI SZONETT. Kovács Józsefnek. Mint nyugvó úrnőt piperéz remegve A néger rabnő lágy s illatos ujja Úgy szépíti a lankadt tájat ujra A setét ujjú alázatos este. Bús rableány! ki kékszinűre fested A fák kontyát s a holdnak hervadt arcát Ezüstösre kendőzöd, csúnya hajszák Miatt gyűrött orcám úgy símogasd meg, Mint régen egy lány, ki mióta elment Oly fáradt illatú nekem az élet Mint most a mély és elsötétült kertek, S kiért, míg csüggedt fővel várlak téged, Oly forró s oly könnyes a szívem vágya Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya. KINCS. Emléked már oly ódonan aranylik… Ha este véle búsan bíbelődöm Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketőn, tünődőn… Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak, De egy se jő már s nem röpítnek hozzád… S egy este majd, míg úgy mered sötéten Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem Tört bútorok az olcsó, vak szobákban, Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzűl S setét lomok közt lassan messzegördűl… MEDDŐ ÓRÁN. Turcsányi Eleknek. Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. A PARKBAN. Kaffka Margitnak. Halk hangon sírdogálnak a szelek Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák, Fakó aranyvonal a holdszelet S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát A sápadt hajnal s halkan közeleg. Megcsobbanó, híg sárban gázolok S az őszi kertben messzenézni félek, Elhervadt ajkam csendesen zokog S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek; Az ágakon gyászlobogó lobog. Egyszerre édes, lázas képeket Látok kialvó szemmel, késő vággyal, Hallok szelid, lágy menüetteket S halk, surranó, selyembevont bokákkal Az Élet a bús fák közt ellebeg… REGGEL. Karinthy Frigyesnek. Hunyorgva néz felém, mint szürke, ébredő szem A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég; Ajkam álombeli, szelid csókoktól lágy még, S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és redősen. Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, Amint elferdűlt árnya a hűs padlatra dűl?… Vén, robotos ruhám a széken feketűl És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem… Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom: Könnyű hajóval jártam nagycsendű óceánon S banános szigeteknél suhantam el az éjjel. Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan, Öblös karszékben űltem, szemközt a fénylő víznek, S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek, Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran… Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók! Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!… Lassan felöltözöm s míg fázva, félszegen, A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok, Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek, Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb, S ha gyáván sírok én, szeliden tűritek… ADY ENDRÉNEK. Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád. Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven S mert egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád. Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen, Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig, Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen… Csodállak, aki jöttél e víg Kánába s készítsz Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vízéből, S áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis. Áldlak, mert csodát mívelsz… bénák s vakok között, Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó, S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó, Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött… Áldlak, mivel szilaj vagy s szelid, mint ama Másik, Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had Üvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt… Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan Szólok hozzád, a lelked ó hányszor megvigasztalt, Ha súlyos térdeim vonszoltam és az aszfalt Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam… Elébed szőke szűzet ma százat küldenék, Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível Mint szóm s e könyvrehajló bús férfiú-derék. Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak, Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, Félénk apostola az én erős uramnak… De lásd, ős Debrecenben él s kora-ősz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott És akit meg se láttak, bár választott magyar volt S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat: Az ő fia vagyok, az ő vére és teste S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este… VERGŐDÉS. Bán Ferencnek. Ó éj… csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek. Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kínoz. Ó hűsítsd éji lágy lég asztalra csüggedő főm! Hadd higyjem: símogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétől halkan billent s szelíden Fiatal térdei felé remegő bölcsőm… Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet Remegő térddel járom s a nyult folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed: Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek, Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn igazítják? S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett?… S e rajban tóduló emlékek mit akarnak? Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: „Fiaim, gyáva volt még ő is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“ S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém: „Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok, Maga az első padban üljön, ha prédikálok…“ … S egyszerre eltünődöm: ha most holtan elesném?… Egy asszony kellene… ne lenne más, csak asszony, Kinek csak víg enyelgés, ha fáradt homlokom Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony; Ki tettetőn figyelné, ha szóba kezdene Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétít S titkon tükörben nézné fénylő csecsebecséit, Míg halkan felnevetnék… egy asszony kellene… DÉLI DERŰ. Várady Istvánnak. Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit S nézem a fénylő fákat, fülledt árnyban S a fűszált, mely rámdől s furcsán parázslik. Ó boldog bágyadás… egykedvűn ásít A fáradt száj s izzadt izmokkal, lágyan Hevernek karjaim s ernyedt kezem… A tavon víg nők mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél, A blúzokon kecses redőt nyom ujja S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér S nedves szájjal megcsókol csendesen… Áldott derű! ó hányszor hívtalak S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám, Mikor a holtralankadt gondolat Aléltan alszik homlokom alatt S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám Egy nyomorú tál vízben megmerítsem… Ó símogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még, S mely bánatok közé temetkezett Hordozd meg szép álmok közt lelkemet Mint béna aggot hord könnyű toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelíden… Ó most, míg minden búm ernyedten elhal Mutass, csendes derű! szép víziókat: Kis házat, télizöldes, tiszta fallal, A balkonra szép nő lépjen ki halkal S mondja: édes… s mondjon más drága szókat, Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra… Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza s nézem majd leverten A csendes házakon a puszta balkont S míg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdűl az éji tóra… EGY LEÁNY. Egy kobzos görögös lányt szeretek én, Akit ti sohse láttok, Vár rám magányos utcák szögletén, Karcsú és izmos, akár egy legény, Nyakamba ugrik s átfog. Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk, Csörgő vizeknél, A lombok felett bujdos az égi láng, Sok csodacsillag néz le miránk, S az a hely szentély. Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben S penget sok régi dalt, S a furcsa pitypang táncol az útfélen, S billeg sok bóbitás banka kevélyen, S a szél sohajt. S egyszerre elhagyja a lány a hárfát S nem tudom mire gondol, Ledobja selymes, puha ruháját, Rámfonja testét, rámtapasztja száját S csókol, csókol… Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán, Lehull a csillag, elporlad az ajkunk, Elfutnak a vizek, meg kell halnunk… Szegény leány… ŐSZI ALKONYAT. Gellért Oszkárnak. Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét, Ó most minden dolog oly titokzatosan szép S magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben A nagyszerű és komoly fák alatt Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján A fantasztikus és fáradt arab. Ó most buja mosollyal s epedve nyujtja ki Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván Remegnek parfümös és puha ujjai; S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő, Fényes lombok illatja mint arany füstölő Gőze, úgy részegít s nehéz főm félrebillen… S egyszerre… újra oly fáradt s levert vagyok És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép S a szeme a sötétben ijesztően ragyog… Aztán ennek is vége… elnyúlnak a vadak, Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan S a vén kert körülöttem egyre homályosabb… És hanyatt terülök a fűben s csendesen Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten Borong az ég felé, mint most fáradt fejem? Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak, Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja? INTÉRIEUR. Bálint Aladárrak. Olykor az élet szép csodákat sejtet S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat Langy víz alá, vagy símít drága selymet. Karszékemet tárt ablakomhoz húzom S az egyszerű utcát csodálva nézem, A satnya fák ragyognak künn merészen S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon… Meghitt akkor minden vén, únt dolog S miket árván szoktam bámulni este Szelid s kecses otthonná bújnak egybe A félszeg és szegényes bútorok. S mint fínom ujju szobrász élveteg Gyúr illatos viaszból furcsa aktot A lelkem lomhán és bizarrul alkot Filigrán és buja reményeket. Fülem egy messzi nő halk szavát hallja S tenyerem, míg a szék karját becézi, Az ő remegő kézfogását érzi, S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja. Az ábránd egyre fantasztikusabb S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dőre… S fejem álmos mosollyal dől előre S számból kihull a hűlt szivarcsutak… ORFEUMI ELÉGIA. Oláh Gábornak. Táncolt s míg lomha csellók halkan s busan kisérték Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét… Körül zajos szatócsnép vigadt s csámcsogva majszolt, Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye, Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre Szorítni a fejem s sírni egy hosszú jajszót: Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem! Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben? Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában: Távoli s illanó káprázat a homályban S csak annál iszonyúbb utána a sötétség… S szánnivalón, gyötrődve szorult össze az öklöm S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra S a fülledt termen át vad taps ujrázta dörgőn… SÉTA AZ ALKONYATBAN. Schöntág Alfrédnak. A setét bolt nagy üvegablakán Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött, Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt S éreztem: messze-messze űl e lány S tudtam: nincsen számomra mosolya… S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod? Ezt is lelked karjával átkaroltad S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap Bús víziód lesz s sírni fogsz, hogy áldott Keze homlokod nem éri soha… Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt, Aki másért olyan szép, nem teérted, Hisz maholnap elfárad ifju térded S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád… Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl, Hinned: itat még borával az élet S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt, Te is, dalodból, mint aranykehelyből Osztod még áhitattal szent malasztját… Hiába!… már a városvégi lankán Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét, A bölcsek szelid nyugalma ömölt szét Szépmívű arca évötvözte lapján, Köszöntött és én elmerengve néztem. Ökrei a barázdát lomhán vonták, Mint egykedvű évek az arcredőt… S szivemben akkor halkan arcra dőlt A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát Megbontva, sírt a sűrüdő setétben… SÓHAJ. Peterdi Istvánnak. Mint túlédes, setét, únt kávéházi lőrét, Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb… Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri… Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék, Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem: Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón S lágyan… s kedvenc parfőmjét agyzsongulásig szívom, Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától… S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir, Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett. S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka Életemről letelt s bízón a szürke dolgok Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott Titkok ők s fanyar mellük uj bú tejét kinálja… Im, most is… tenyerem arcomhoz szoritom, Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak! S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton… … Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen Metélné lágy szivem s mint durva felcserek Kontár kése nyomán a fínom, dús erek, Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifju éltem!… EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN. Nagy Lajosnak. Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét Lustán és finoman vetette el az esték Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy. Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden S a fakó aranyszínű alkonyatban Mint beteg princ a díszes halk fogatban Lankadt illatok nyujtóztak szelíden. Már vetkőzött a szőke némber s busongva néztem Milyen únott s hideg a karja mozdulása S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten. Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon Csillog e nő szeme az estben… érzed? érted? Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted Komor sínjei közt egy sötét állomáson… Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora? Vagy szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha? S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték? S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján… SZEPTEMBERI SZONETT. Laczkó Gézának. Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok, Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised, Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog, Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok, Rabnők, kiket elgyötresz s kik engedelmesek; S te jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog. Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja, Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised. Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el S átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed. ESTE A TEMETŐN. Füst Milánnak. Vén, halottas esti kert. Itt-ott ferdén, egyedűl Egy-egy tél-túl földbevert Furcsa fejfa hegye dűl: Megpihenne, ósdi rom, Elzuhanna békiben Lent a fűves, ó siron, Hol gazdája rég pihen… Most a tiszta esti ég Gyengezöld és tág mező, Nyúgodalmas, rest vidék, Egy-egy halkan érkező Csillag csillog: angyal ott, Őrző angyal, azt hiszem, Földre ballag most gyalog S kézi kis lámpást viszen… Béke, béke… lomb megett Vén feszűlet feketűl, Karja most, az átszegelt, Kétfelé lágyan vetűl: Elgyötörte estelig Véres és szöges tusa, Ölelő most és szelid Ívű fáradt gesztusa… Béke, béke… élni ma Nem fáj úgy, nem tépdesem Lelkem váddal, vén ima Zsongat búsan, édesen: Utbafáradt vén legény Estimája… dédapám Énekelte még, szegény, Vándorútján hajdanán: „Útvigyázó szent kereszt! Vándor míves esdekel, Új bolygásra úgy ereszd: Féluton ne esne el; Légy kegyelmes tútora, Vén csontot, hadd várja már Meleg cipó, csutora, Édes asszony, víg halál…“ Régi emlék, furcsa dal… Ó mikor még, kis legény, Próbálgattam fiatal Félénk hangocskámmal én, Kandallós, vén, víg tanyán, S megrettenve hagytam el, Látva: szép, szelíd anyám Mily busan s némán figyel… Béke, béke… vár reám, Egyre vár az ócska ház, Ablakában űl anyám És az estbe kivigyáz… Jaj, de lelkem-testemen Lomha, bús egykedvüség S eltünődöm: istenem! Messze kell-é menni még?… EVOKÁCIÓ EGY CSILLAGHOZ. Osvát Ernőnek Csillag! e csüggedt órán, míg bánatok zilálnak A fogcsikorgatások bolygóján s reszketek, Engedd feléd feszítnem, szédűlőn, reszketeg Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak. Örök fényed figyelve fenséges ős planéta Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva, mérnem: Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben Szivem fájó verése s e lomha éji séta… Lásd, szörnyü óra volt ez, forró könnyem kigördült S zord vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült, Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnő szívvel S elhal… s már drága célig torz utak kusza bogja Nem oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz ível… Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd Utamra, ős tüzednél e sok, bús borzalom ma Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt, Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban – Ó, lelkem régi lomja! – lappang a halk halálvágy, Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát, De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan… Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben Úgy nézem már tünődőn és békén s elpihenten Mint nyugtató örök rend szép égi hírnökét; Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre És lágyan s édesen emeli elcsitult, Fáradt lelkem a lét, mint álmos kis fiút Halk, ringató anyák szelid és puha melle… Csönd… csönd… Isten követje, nemes, arany jelenség, Setét áhítatom most meghódol neked S úgy emeli feléd, remegőn, szívemet Ez élő és meleg és fájdalmas szelencét Mely könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott, Mint bizarr drágaságuk és furcsa füstölőik A mély, setét uton, mely Betlehem felé vitt, A szent csillag fényében a szerecsen királyok… DERŰ? Schöntag Lajosnak. Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyű játék? Nem remegek s nem pirulok bele, Közelhajlok s mondom: ime, fehér halánték, S lesem: reá a csókom halvány pírt lehel-e? Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet, S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e? – Ez hát az élő öröm, mely kínná sose dermed? A boldog szerelem? az élet-csemege? – És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik, És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy – Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik: „Becses bús gondolatja kószálni merre megy?“ S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe Fúvom szivarom füstjét s az évődő kacag – Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!… Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más? Ki már halál felé szelíd-ügetve hajtat Minek neki bús utján kis derű-állomás? Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy kisasszony, Megállni, tétovázni és próbálgatni még? Légy elszánt és kevély s egy rongy perc ne marasszon, Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég… Hopp! jó szivem, csak csínján, hiszen megint becsaptak! Hopp! bolondúl dobogni és kalimpálni kár, Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak! Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra vár! Kopp! jó, beteg szívem, szép csínján, lassú koppal, Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll, Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú toppal, Majd csak gáncsot vet egyszer s elfektet a halál… SZOBÁK. Vörös márványból építek neked Házat fehér madarak bús szigetjén, Ahol örökös, rózsaszín, hideg fény Borong a végtelen vizek felett. Fényes karú, mezítlen, barna nők Surolják majd, hajlongva, hűs szobáid S dalolják messze otthonuk danáit Míg setét rózsákként csügg bús fejök. Első szobádban kád lesz, drága kád, Hol lágymeleg hab símogassa vállad, Csókolja emlőid és hosszu, bágyadt Karjaid közt lomhán suhanjon át. Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek, Vörös rózsák és apró nárciszok; Ha jősz, egy kis fiú tapsolni fog, És én szomoruan s alázattal figyellek. Másik szobádban ódon ágy legyen, S mint téli síkra ejtett ékszerláda, Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva, Heverjen drága tested a tiszta lepleken. Kis asztalodon könyvek legyenek, S míg bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet… S ha majd este a vén vizeken át Távol partok felé merengnek a cselédek S a mi bús asztalunkon elhűl az esti étek, Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább: Vezess be kisanyásan a harmadik szobába, Ahol születnek a setét rimek, Forralj kedveskedőn lágy, zümmögő vizet És hints teát és mérget szelíden a pohárba… A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT E síró szavak, úrnőm, zengő és furcsa bilincsek, Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen! Alázatos és szenvedő szerelmem. Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím cseng: A láncok csörrentek, mert szeliden Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd – Hallod? most téveteg és fáradt az ütem Mert elindult rabod s remegve lép Közelébb, közelébb S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben… Elér-e hozzád? sóhaja leng előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben, Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon. Meg kell őt fojtanom S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold, Hisz nemrég még király volt, gőgösen gázolt Az életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség, Karjai lüktető meztelenjét Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen, Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában koldusan álltam De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam S lassan a fénybe fordította orcám… S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat, S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra… S kacagtak a boldog fák s ő is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám S jól esett, úrnőm, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta S főhajtva s térdalázva Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek… S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem A Csend szívén megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett: Hej, most, míg sétál tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan És búvik búgva férfimellre! – Ezen tünődött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre, Míg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen! S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek S dudoltak néki zsongító dalt: vontatott Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő láncaként: Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet – S így szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így zenélt: „Ó, Áfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság! Fénylő, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk, Ott csodapálmák közt szelíden ringott hintaágyunk, S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát. Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba, Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra, Őrömek voltunk, – víg király táncos, hárfás szolgái, ezeren, S hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első Szerelem… Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék! A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét, Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák! Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk, Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“ Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és átkozott s gyalázott… Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott Bánatim és remegve mondogatták s halkan sírdogálva: „Jaj, jaj… már meghal ő is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal nemsokára…“ Úrnőm! alázatos már s szenvedő e nemrég gőgös és izgága szerelem! Én szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon… S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen, De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jő: bizonytalan s tünődőn, Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott S mint pici, színes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók, Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti halványzöld, szelíd parázzsal, De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengő. S én didergek, úrnőm s furcsa és zengő Szavaim síró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád, Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor, orcád, S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon. Meg kell őt fojtanom… ESTI VIZIÓ. Boross Lászlónak. Boldog isten! hát mindig így lesz már most? Magamat én, szegény, elengedem S mint züllött küllők rívó tengelyen Átfordulnak a régi és a sáros Búbánatok szédűlő lelkemen Monoton körforgással, újra, újra… S ülök és bámulok a lenti útra: A kövek alól felszakad az este, A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste Melyülve nő s már ablakom bezúzza, Vak tócsákat loccsant a szegletekbe S lomhán lapúlva árad fellebb-fellebb… S már körülfojtogat és lassan ellep, S a süllyedt házak lenti ablakából Mint halk sellők alanti hablakából Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget Pihenő órán, egykedvűn, szokásból, De nékem most, szegény, halált izen… S mint fulladó az örvénylő vizen Végiglátom egy ájult pillanatban Az életem… s érzem: most, messze, halkan Valaki sír… anyus sír azt hiszem S tompán tünődöm: mért sírhat?… miattam? S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves… És szólanék: ne sírj anyuska kedves. De míg csak egy szót is kimondanék Már úgy rémlik: igen, valaha, rég, Akartam szólni… s elnézek a csendes Homályba s ott egy nagy setét kerék Forgatja küllőit… oly furcsa, furcsa… Monoton körforgással… újra, újra… EGY MOZDULAT. Tersánszky Jenőnek. A síró s hencegő érzésből, tépett szívem, Az „örök“ szerelemből, lásd, ez a rongy maradt, E kéjes mozdulat, mellyel a poharat Az édes poharat bús számhoz közelítem. Ez immár züllött gesztust, először, finom ívben Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még: A kedvesem kezét emeltem ily szelíden… Ó, lendülj most szilajjá, érzelgős mozdulat! Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral? Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél… Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él… Ó, VIGASZ! Lányi Viktornak. Ó, Vígasz! lágy és csacska istenasszony, Te bárki ronggyal jószívűn parázna, Aludj már vélem is! őrjöngve rázza Vállad kezem s esengve hív panasz-szóm! Emlőd közé hadd fúrom könnyes arcom, Tán elsimúl a szájam rángó ránca, Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva, Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom… Ki ócska szókkal bús borbélylegények Kezéből a revolvert kiveszed: Furcsa patkányok, fussanak szegények – Nézd, sírva kérem együgyű és régi Játékaid s kövér, langyos kezed: Cirógass és keríts meg: élni, élni!… JŐJJ, VIHAR! Lányi Saroltának. Várom: még egyszer tán zengő vihart hoz Az élet s halk hajóm a tengeren Hazárd, utolsó táncra engedem: Zuzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz! Csak ez a csend, e tespedt, ájulat rossz Csendje ne volna! egy-két emberem Teng-leng a bús hajón reménytelen: Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz… Mert elfogyott a nyomorú ital, Az állott rum: az egy-két csöpp reménység S jaj, józanok a szegény tengerészek… Jőjj, tégy velük jót irgalmas vihar, Hadd lenne boldog part borától részeg Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!… RETRAITE (Samain.) Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ! Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezők Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre. Most, szívedben, kopár s tág útjaitól félre Keresd, hol fejfák dőlnek, a fűves, bús mezőt: Figyeld setét legét, a multról neszezőt S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te. Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta S az órákra, melyekre, mint mélyen zengő húrra Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót… Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasítsd ma Emlékid ékkövekké és finoman csiszold S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra… HAJNALI SZERENÁD. Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból. A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök, buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába. De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken. Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedűl, S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl Fantáziám, a magános cigány: Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal. A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpűlget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem. TÁRCÁMBAN EGY KÉP. Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan? Mért jó: meleg, kis kebeledre búni? Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni? Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni, Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni, Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan. E két sovár, égő szem végigragyogja vállad, Ó mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás, Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban. Gyengén szorító kerek koszorúban Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad Te édes és puha, te illatos és pompás. Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem, Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek. S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet, Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet, Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem. CSAK ENNYI. Félbehagyott Versek szegény, halkúló rebegése, Félbehagyott Sírás halkúló, békélt szepegése, Félbehagyott Küzködés békélt, mindegy-legyintése Csak ennyi, lásd Halkúló, békélt, mindegy-éltem vége. Jó itt nekem Kis, hajnali kávéház-zúgban, Jó itt nekem Hajnali, csendes mélabúban, Jó itt nekem Lassacskán, szépen végit várnom, Csak ennyi, lásd Hajnali, csendes elhalálozásom. Csak sose sírj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sírj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sírj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd Köszönni illedelmesen és menni. Áldott az élet, Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik, Áldott az élet, Keze felém is illendően nyílik, Áldott az élet, Hullott kezéből rám is némi jó, Csak ennyi, lásd Csendeske, fáradt rezignáció. Isten veled, Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek, Isten veled, Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek, Isten veled, Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon Csak ennyi, lásd, Hogy én eltüntem és hiányzom. ÖRÖM. Elek Alfrédnak. Érkező vonatok füttye át a ködön Ujjong… ujjong… hallgatom estelente. Mily szép ez… s olykor, mintha szivemből csengne: Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm? Aztán csend… csend… lehúnyom a szemem, Jaj, ha most jönne… jaj, ha most rohan rám! Forró kereke átszántna szivemen S megölne, megölne… s hagynám, hagynám… HÓFEHÉRKE. Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét, Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy Faragcsál s olykor lustán félbehágy S merengni húnyja álmatag szemét. Most ezt faragta: kis szonett, setét Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy Szerelmem holt, virágos tetemét. Pihenj szerelmem! nézzenek a boldog Élők, mint nyugszol némán, hófehérbe, Tündérmeséim édes Hófehérje. Ágyad szélén vigyázva üljenek Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok S csendeskén sírjanak a halk rimek. LEVÉL. Ha ez a levelem megérkezik, Édesem, gondolj rám egy kicsit. Képzelj magad elé: szivarozgatok, Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott. Azt gondolom, maholnap meghalok, S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok. Elküldöm neked ezt a levelet, De nem mint régen: csevegni veled. Tudom én, kopott rongy már a szavam, Jaj, hogy kényes szavam is odavan. De kell, hogy mégis írjak teneked, Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket. Felszakadó sírásod kell nekem, Szivarozgatva tűnődni ezen. Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom, De lásd, egyedül kínlódom nagyon. S szivemnek jólesik ez a kis meleg: Hogy még valaki felsír, ha izenek. VÁGYAK TEMETÉSE. Havas Gyulának. Elföldelem a szívem vágyait; Ó! kopott és zenétlen temetések, Züllött úrfiak züllött gyászpompája. Ledülnek nyirkos síri ágyba mind S én gyásztalan közönnyel tovább lépek, Miért tünődnék értük vissza fájva? Üres fickók voltak, mihaszna társak, A szívem vérét itták és ha éj lett, Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak, És ők is csak gyürötten keltek másnap, Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet, Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak. És őbelőlük sem lett semmi sem – Az egyiket pedig soká szerettem, Hazudta: ő az a táltos-királyfi, Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem Egy szép király-lányt hősi küzdelemben, – Becsapott ő is, elfáradtam várni. És most már nincsen vágyam. – Hajnalonta, Ha hazavet a robot, összetörve, Nem űlök álmodozni, magam csalni. Feleség, pénz, Páris, – sok drága gyolcsa A létnek, tudom, már sohse kötöz be, Sebaj, így is csak meg lehet majd halni. TÉLI VERŐFÉNY. Elek Artúrnak. Mit ablakom körülfog vén kerettel, Megfrissül most az únt, szomoru táj, Víg napsugár pingál aranyecsettel Az ócska képen és restaurál: A régi Mester megkopott müvét Ragyogni szítja most az új lazúr, E vén világba zárt örök szivét Feldobogtatja nékem most az Úr. Egy ócska házon a rőt téglakémény Most ég felé bibor kedvvel feszűl, Az égbe szökken víg erotikával S az édes levegőbe idvezűl. A lanka dombok telt, kerek vonalja Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra, Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva, Most szívja kebleit tán duzzadóra. Jó volna a mezőkre futni mostan Ugy-e, szivem, bánat beteg bolondja? Torkomból, melyből vér hördült pirossan, Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna. Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám: E két karon, mely az égbe ivel, E két feszűlő, lüktető csatornán A boldog magasságba folyni fel! Csitt! megvakúlt a fény, oda a részeg percek, Sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború, Szivem körül zsebórám hallom: tünődve perceg, Vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú? Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan, Hát ma se sikerültél: szent életöröm? Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az újjam S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm. TARTALOMJEGYZÉK. Kisvendéglőben 5 Látomás 7 A vén ligetben 8 Tavaszi elégia 9 Légyott 10 Philoklet 11 Esti könnyek 13 Tavaszi holdtölte 14 Ősz 16 Esti szonett 18 Kincs 19 Meddő órán 20 A parkban 21 Reggel 22 Ady Endrének 23 Vergődés 25 Déli derű 27 Egy leány 29 Őszi alkonyat 30 Intérieur 32 Orfeumi elégia 33 Séta az alkonyatban 34 Sóhaj 36 Egy leány szobájában 38 Szeptemberi szonett 39 Este a temetőn 40 Evokáció egy csillaghoz 42 Derű? 44 Szobák 46 A rabról, aki király volt 48 Esti vizió 53 Egy mozdulat 55 Ó, vigasz! 56 Jőjj, vihar! 57 Retraite 58 Hajnali szerenád 59 Tárcámban egy kép 61 Csak ennyi 62 Öröm 64 Hófehérke 65 Levél 66 Vágyak temetése 67 Téli verőfény 68 [Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: 51 |En szánom |Én szánom 52 |Alljon |Álljon 54 |Es szólanék |És szólanék 62 |Aldott |Áldott 63 |Aldott |Áldott 67 |VAGYAK |VÁGYAK 68 |VERŐFENY |VERŐFÉNY] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64802 ***