The Project Gutenberg eBook of A lélekidomár (1. rész) by Mór Jókai

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 245. oldalon található.

A LÉLEKIDOMÁR

A CZÍM-ALAK.

A mi az állatszelidítő a fenevadak ketreczében, a mi a hindu kigyóbűvölő a csúszó-mászói között, a mi a ló-idomár a fék-nemszokta szilaj ménnel szemben: az a «lélekidomár» a lelkes állatok világában.

Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni.

Egy közönséges ember, a kinek nincs a kezében sem Mózes varázspálczája, sem villanyütésű Cagliostro-bot, még csak egy csendbiztosi korbács sem, a ki nem rendelkezik Monte Christo-i mesés kincsekkel, nem hoz magával hódító külsőt, a ki nem művész, nem költő, nem hős, még csak nem is politikai celebritás.

Kitalálja annak a gondolatját, a kivel beszél, azt a gondolatot, a mit az elmondott szó gondosan rejteget.

Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst, éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz.

A kétségbeesettet, a ki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.

Lát szivet és lelket, a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.

Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepett is egyszerre otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuoz a hegedűn. -2-

A hű czimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét és védeni tudja magát messze időre tervezett kelepczéi ellen.

Kiszemel száz életfogytig elitélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé, a kire minden nap rábizza az életét.

És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: «a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát».

És ez az ember a mellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem önfeláldozó martir, nem megváltó szent, hanem rendes, közönséges észjárású ember, a kinek minden vágya, öröme, fájdalma, olyan mint más emberé szokott lenni: a ki épen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája, de egész ember.

A VÉGZETES SZEMÉLYCSERE.

Az első csárdásnak vége volt, czigányok húzták a kopogóst; huszonnégy pár tánczolta egész tűzzel: «három a táncz!» volt a jelszó, szokás szerint.

Ebben csak az a nevezetes, hogy mind ez a budai királyi várpalota termében történt: ugyanabban a teremben, a melyben a trónbeszédet olvassa fel a király mind a két «ház» előtt.

A csárdás után szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két koronás fő folytatni fogja a cerclet. -3- Most egy órára a legmagasabb urak is a theázó-termekbe vonulnak vissza.

Minden ember fiatal «ma». Húsz esztendő ki lett törülve életéből a mai nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogy ne lett volna fiatal minden ember?

Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő, bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a pengő sarkantyúk, az arany czafrangos nyakkendők, mind fiatalítanak, még a kinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg épen nagyon hozzá illik a magyar ruhához.

A gazdag buffetben negyven udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a vendégeknek. Maguk az inasok is tekintélyes egyéniségek. Egynek a melléről sem hiányzik valamely érdemrend. Némelyiké egészen válláig végig van rakva keresztekkel és medaillokkal. Világos sárga frakkjuk van, fekete, kétfejű sasos bordürrel, oldalukon vékony koszperd. A vendég uraknak még most nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap óta miniszterek.

Még tegnapelőtt azzal köszöntöttük őket, hogy «servus pajtás», s ma már, «hogy állok a grácziádban, kegyelmes uram?»

A buffet melletti kék teremben vannak kisebb kerek asztalok, a melyek mellett (kerek asztalok szokása szerint) rendesen még egygyel több ember elfér, mint a mennyi már körül ülte.

A kiknek elég praktikus eszük van, nem tapostatják le a sarkantyuikat a buffetben, hanem igyekeznek egy ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt aztán nincs pártkülömbség.

Minden ujon letelepülő hoz magával valami uj anekdotát a bálteremből. Gyönyörű calembourgok! A távollevők rovására nevetni mindig egészséges. Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem győzi -4- mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik a mit mondott. Egész legenda támad körüle.

Nagy későre érkezik a teremből a lakomázók közé az ujdonat belügyminiszter.

A legtökéletesebb gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a hölgyeknek, a veres frakkban veszedelme a rókáknak, a nemzeti viseletben pedig közszeretet tárgya.

Milyen jókat mondott annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa jó emlékezet.

– Ide kegyelmes uram! Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt és fajdsültet?

– Itt van az én helyem. Átengedem, szól felkelve a helyéről, egy Zrinyinek öltözött balközépi képviselő.

(«Tigriseknek» hítták azon időben a Tiszapárt szónokait: nem azért, mintha ennek a nagy macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna magukat félelmessé, hanem azért, mert a Tigris-vendéglőben tartották a gyűléseiket.)

A tigris átadta a helyét a miniszternek s kicsörtetett a tánczterembe, az ott maradt hölgyek közül valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor csendesen kezet szorított a szomszédjával, a ki ülve maradt.

Ez egy magas, széles vállú férfi, a kinek halavány arczát csaknem arab metszésű vonások teszik feltünővé: a szakállal összefolyó bajusz szénfekete és ritka, az ajkak vékonyak, az orr hajlott, a szemöldöke egyenesek, a homlok kétfelé osztott, külön domborodva, s hanyagul lehajló üstöktől árnyalva. Csak az az egy veszi el az arcz keleties -5- typusát, hogy a hosszu, sötét pilláktól környezett szemek zöldes-kékek.

A sokféle változatú magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a legegyszerűbbnek, mente és attila egyformán fekete szövetből, asztrakán prémmel, kard, gombok, mentekötő oxydált ezüst, csak a menteláncz csatját képező onyx Medusa-fő a megnézni való rajta. Szakértők szerint ez egy muzeumba való példány.

A magyar udvari estélyeken az is az exotikus élvezetek közé tartozik, egymásnak a mentekötőjét, kalpagforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket ér forintokban, némelyiknek története is van, a mely Zsigmond királynál kezdődik, némelyiknek meg olyan története van, a mi a zálogházban végződik.

A fekete ruhás összébb húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a miniszternek; egy sárga frakkos rögtön hozta a kegyelmes úr számára a pekkót, rum nélkül, czukor nélkül. Így szereti. Ezek a derék emberek nagy tapintattal birnak az ilyenben!

– No ma nálamnál csak egy ember boldogabb a két magyar hazában, s az Rózsa Sándor, mondá a miniszter.

– A holnapi hivatalos lap hozza az általános amnestiát minden politikai elitéltnek. Én már ma kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábiztam a Lászlóra, hogy vigye el magával a kedvencz korcsmájába, a «kis pipá»-ba, traktálja meg az én rovásomra.

Ezt a Lászlót is jól ismerte mindenki. A gentleman miniszternek vígjátékba való komornyikja volt.

– Karikás uram a magas vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a korcsmájában, s az ó-budai dalárda hangversenynyel örvendezteti meg. Mert hát vannak nekünk hires embereink, politikusok, költők, muzsikusok, de csak legnépszerűbb azért mégis a betyár.

– De egy még ott maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen kivel tarklizni, hanem azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy esztendeje van leülni való.

– És én azt mondom neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha azt a postakirablót bocsátod szabadon, mert az a politikai elitélt, s Rózsa Sándort tartod meg a porkoláb számára piketpartienak, mert ez egy közönséges zsivány.

– Az ábrázatjaikból. Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben. Beszéltem is velük.

– Hát én ajánlok neked egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled arra, hogy te három nap alatt szabadon fogod bocsátani azt a benntartott postakirablót, s három hét mulva egy regement katonát fogsz kiküldeni, hogy fogja el neked megint a népdalok hősét, a dicső Rózsa Sándort.

– Akkor adsz nekem valamit, a mi neked semmibe sem kerül, én nekem semmit sem használ.

– Ha pedig te veszted a fogadást, akkor te adsz nekem valamit, a mivel te is nyersz, én is nyerek, az ország is nyer. -7-

Kezet adtak rá. Senki sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak külön-külön, kiki a magáét.

A halványképű aztán felkelt a kerek asztaltól s elhagyta a termet. Tapasztalt ember, mikor látja, hogy egy társaságban az ő rovására akarnak mulatni, azt teszi, hogy felkerekedik, s átengedi a tért a mulatni vágyóknak.

– Furcsa ember ez a mi Lándorynk, mondá egy öreg mágnás, a ki már eddig is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a bölcselkedőnek. Mindenféle bogarai vannak!

– A börtönöket tanulmányozza, magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári jelölt az igazságügy-miniszteriumnál.

– Tiszta bolonság! Német tudóshoz illő foglalkozás! mondogatták innen is, onnan is.

– De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvencz eszméje, a minek az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, a ki csupa madártojásokat gyűjt; megvan neki minden species: a strúcztól elkezdve a kinai fán termő, virágból kikelő kacsatojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis tojását hajhászsza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, a ki meg csupa pókokat gyűjt, az egész életét a pókoknak szenteli s valamennyinek tudja az egész genealogiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, a ki meg a koponyákat tanulmányozza. A kit csak megkaphat, leültethet, megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal, adja neki a koponyáját, annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak azok érdeklik, a kik tíz esztendőn felül vannak elitélve. Ezeknél kezdődik nála a «báró». Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a gyilkosok physiognomiáját. -8- Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy könyvet fog róla írni.

Ez alatt egy fiatal úr, a kezében egy hosszú, elefántcsont fogantyús pálczával, odasugott egy szót a kegyelmes úr fülébe, mire az, ott hagyva a teáját, rögtön kisietett a tánczterembe.

A zenekar tagjai (katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem jöttek vissza a terembe.

Itt útját állta a miniszternek az a bizonyos tigris, abban a Zrinyi-jelmezben.

– Azt mondtad az imént, hogy «ne félj tigris, nem foglak el». Hát én azt mondom neked, hogy fogass el rögtön.

– Megmondom. Holnap ki lesz hirdetve az általános amnestia minden politikai elitéltre.

– Nem az. Elfogta a postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek «mi ránk» veszedelmet tartalmaznak. Felismerték, elfogták, a birák előtt közönséges rablónak vallotta magát, hogy szövetségeseit, a kik a merénylettel megbizták, bele ne keverje.

– Ma együtt teáztál velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy tizenöt évre elitéljék, mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre. Vagy őt is bocsáttasd szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.

– Jelentést fogok tenni, mondá a miniszter s azzal eltünt a «fehér terem» ajtaján.

Néhány percz mulva visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában valamit rejtegetett. Oda sietett a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a kalpagjában. Egy távirat.

A miniszter az elfogadóterem felé sietett, a hol a szolgálattevő hivatalnokok voltak. Útjában összekerült a fekete ruhással.

– No a fogadás első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel hazaeresztik.

– Jó volna, ha a második felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az igazi rablót még most megkaphatnád a «kis pipá»-ban.

Ez a kis intermezzo, mint a futó tűz, terjedt el egyszerre a fényes társaságban. Mikor a felséges pár a fehér teremből kijött, már minden beavatott ember tudta, a ki csak valaha magyar politikával foglalkozott.

Hja! Furcsa az a magyar politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik oldala éles, a másik tompa és sima, és mégis ugyanaz a kard.

És a király, közbámulatra a kör-fogadást (cercle) megkezdve, azt a Zrinyi-jelmezes képviselőt tüntette ki megszólításával, a kiről e perczben jelenték fel neki, hogy ő volt annak a kardnak az éle.

A teremben, mint egy csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen «Éljen a király».

A fekete ruhásnak a részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a jövendőben és a gondolatokban.

Hogy a fogadásának az első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó volt, de annál rosszabb az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, a mint haza szabadult az alföldi pusztára, csakugyan ott kezdte, a hol elhagyá. Első dolga az volt, hogy valamennyi hajdani czimboráját mind összegyűjté s azokat, a kik elárulták, statárium elé állítá, főbe lövette, börtönben rekedt czinkostársakat kiszabadított, s réme lett az egész alföldnek. Kétségtelen, hogy sok rablókaland lett az ő nymbusának a takarója alatt elkövetve: minden futó betyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző kurrensben a Rózsa Sándor czimborájaként lett a fejére díj kitűzve.

A hogy Szegedre hazaérkezve legelőször lóra tett szert, az egészen humoros ötlet volt tőle. Lovat venni nem volt neki szabad, lovat lopni pedig még kevésbbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártól. Mikor azt megkapta, felült rá, utána eredt a csiszárnak, azt megállította az úton s visszavette tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott érte, s a pénzt sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a zsiványlogika.

Még sokkal nevezetesebb volt az, a hogy egy vén czinkostársa szerzett magának «alkalmatosságot». Ott volt bezárva a szegedi várban, sokszoros rablógyilkosságért. A mint a rabtelegraf útján értesült a vén rabló a «vezér» kiszabadulásáról, természetesen ő is kötelességének tartotta a tömlöczből megszökni, épen heti vásár volt, a vidékről jött szekerek ott álltak sorban a piaczon, azok közül kiszemelt egyet, a melyen senki sem ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s az egész vásáros népen keresztül elvágtatott, a hídnál egy vámszedő, meg egy csendőr fel akarta tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával egymásután leütötte, s aztán keresztül hajtott -11- a hidon, nyomába sem értek. (Az idén lőtték agyon üldözés közben.)

Ilyen vakmerő ficzkókból állt a hirhedett rablóvezér gárdája, a kikkel bekóborolta az egész Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten már a Krasznánál beszéltek a viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga terepének a viszonyairól. Tudta, melyik bérlő mikor ad el nagyobb mennyiségű búzát, s a pénzt otthon tartja bérletfizetésre. Azt azután megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a pénzt kínzással kicsikarni, ez volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról hazatérő egész kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az elsőtől az utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az pedig, hogy egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, a miknek soha senki nyomába nem akadt többé, ez meg már épen a hőstettek számába ment.

Valószínű, hogy a rablókalandokat nem is mind a hirhedett rablóvezér intézkedésére követték el. A példa ragadós. Azután bementek azok a városokba is, s bezárt falak közül elemelték a legnehezebb Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni, mint a hogy a szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból kilő, s aztán egy tojáshéjból húz elő. Csak hogy a tisztelt hatóság azt a tojást nem találta sehol, melybe egész gulyák és vas szekrények el lettek dugva.

Valami mesemondáshoz hajló csoda testierő híre járt a rablókkal. S ez valóban igaz volt. Tanuskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim pánczélos szekrény, melyet (üresen) ott hagytak egy mocsárban, úgy összetörve, mint egy gyermekjátékot. Egyike a rémhírű rablóknak, (valami «Farkas» nevű) akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a börtönéből: holmi ringy-rongy húsz fontos lánczot összetörni, keresztvasakat kifacsarni gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy olyan börtönbe dugták, a melynek nem volt ablaka, s a láncza végére egy százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el -12- ne futhasson. És ő azzal a nehéz vasgolyóval keresztül törte a börtöne alatti vastag téglaboltozatot, s a bombával együtt odább állt.

Egy másik sokat emlegetett rabló, mikor kézrekerült, azt az alibit hozta fel, hogy ő egy vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló kétségbe vonta. Ekkor a vádlott, hogy állítását bebizonyítsa, megkapta a fogaival a nehéz iróasztalt, mely a vallató biró előtt állt, hogy a levegőbe emelje. (A kezei össze voltak bilincselve.) A bíró észrevéve a vádlott szándékát, hirtelen felugrott az asztalra. Hát aztán a vádlott felemelte az asztalt a bíróval együtt a levegőbe az állkapczájában. Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.

S a megdöbbentő merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon: felhatoltak magasabb körökbe is.

Egy napon az előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában hires kardvívó. A szabadságharcz alatt egy csodával határos hadi tett hőse. A konspiracziók korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap mulva egy Dunaszigetnél fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát annak micsoda vasgyúró mesehősnek kellett lenni, a ki ezt az athletát meg tudta fojtani, mint egy gyermeket! Egy erdélyi mágnási családnak okozott akkor nagy nyugtalanságot egy ilyen kivételes testi erővel felruházott alak, a ki sok furfanggal és ügyességgel, hamissággal, mint törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanuba véve a forradalmi vezér eltüntetésével.

Itt már a regényes rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb családi élet, s a politikai zűrzavarok rejtélyeibe.

Majd hozzá szegődtek a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, a ki orosz herczegnőnek nevezte magát, kezdett feltünni a fővárosban, nyilt házat tartott, szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltünt. Élettörténetét -13- a moszkvai törvényszék írhatná le, ha az is tudná egészen.

Azután megjelent a fővárosban egy pár magasrangú franczia gavallér, fényes nevű urak, vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak Párisból, magától az osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz. Finom, elegáns társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket. Egy éjjel aztán azok is eltüntek «hopp hirével». A legveszedelmesebb szélhámosok voltak, a kiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már. Ajánló leveleik, érdemrendeik mind hamisak. Itt jártuk összeköttetésbe volt hozva egy hires ékszer- és értékpapirrablással, a mi egy külföldi főuri kastélyban ment végbe azon időtájott. Mért huzódtak ezek mind ide?

Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot, a melyben az államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak.

A szabadságharcz korszaka után idegen tisztviselőket, birákat, s azoknak a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba. Ezeknek is elébbvaló dolguk volt inkább azokat üldözni, a kik a politikai rendszer, mint a kik a társadalmi rend ellen vétenek. Az egész társadalom, úr és paraszt az üldözötteknek fogta pártját. Az idegen hivatalnokot és az ő szuronyosait megtréfálni, rászedni, a bujdoklót elmenekültetni volt a legszebb virtus. Tanuja a korszaknak az a népdal, mely a zsandárokról szól, ezzel a refrainenel: «Dárum madárum! Agyonverünk a nyáron!» A «futóbetyár», a «szegény legény», meg a «bujdosó guerilla» körülbelül egy fogalommá vált. A franczia-olasz hadjárat után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot. Olyanformán gyökeresen, hogy ugyanazt a fát, a gyökereivel fölfelé, s az ágaival lefelé ültették el a földbe. Egy esztendeig a «hajdani», a 48 előtti «hazafiak» kormányoztak. Ezeknek meg épen nem lehetett a népszerűség ellen véteni azzal, hogy -14- a törvényen kívül álló embereket hajszolják, hisz akkor meg épen azt énekelte a nóta, hogy majd jön Türr és Garibaldi, s hoz kardot-puskát. Azután jött megint egy más változás. A tekintélyes, a népszerű, a jóbirtokú és tanult hazafiak egyszerre mind leköszöntek a hivatalaikról, a hivatalviselés megbélyegző stigma lett. Az üres bureaukat azonban ismét be kellett tölteni. Az egyszer eltávolított idegeneket nem lehetett ujra visszahozni, tehát odaültették, a ki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim elvállal, kétes hirű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű, de hazai szülötteket. No ezekkel meg aztán épen paradicsomi élete volt a törvények ellen vétőnek. Hisz az a biró volt maga a társadalom üldözöttje, a ki tudta jól, hogy őtet a saját pandurja is lenézi.

E mellett az általános politikai helyzet egyre elviselhetlenebbé lett. Az egész nemzet forrongásban volt. Minden eszköz jónak látszott már. A ki az állami rendnek, a kormányzatnak, a társadalomnak ellensége volt, az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s az a mágnás, a kinek a pusztáját az bekalandozza, mind egy «követ fujt», összezavarodtak a fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emissariust alig lehetett megkülömböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól. Mind a kettő ugyanazon éj takarója alatt járt.

Ezt a «kedvező» helyzetet használta fel az internationalis kalandorság, a maga mesterségének czéljaira.

Volt egy ország, a hol a rendőrségnek a működését megbénítja az egész társadalom ellenszenve, a hol a biró tehetetlen, bátortalan, a csendőr ügyetlen, a detektiv maga is czinkostárs, a hol a haditörvényszék elé nem állítanak mást, mint ujságírót.

A kinek valami oka volt Páris, London, Berlin vagy Szent-Pétervár rendőrségének a kiváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a partraszálláskor elfogják, -15- hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét, csak arra vigyázzon, hogy valami politikai gyanuba ne keverje magát. Ha pedig megszorítják, menekülhet könnyű szerrel, akár Bukarest, akár Belgrád felé, vagy épen az olasz határon át, nyitva minden ajtó.

A mint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.

Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéseül, felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió kehely nincs már meg, hanem a vérben egyesülés most is megvan.

Az emigransok visszatértek, képviselőkké lettek, a nemzeti hadsereg kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak, a király és királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a szabadságharcz sebesült vitézei közt oszták ki, a négy vágással ott a királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.

Hanem azért még jó idő telt bele, a míg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentul nem azok a jó hazafiak, a kiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, a kiket tömlöczbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti legendák hőse.

Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött maga a nymbus környezte rablóvezér.

Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító -16- rablásokat követett el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.

Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, a midőn a Tisza áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sujtó nagy elemi csapást, csónakra kelt a rablóbandájával s egy földbirtokosnak a kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta, s az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerítette pénzének előadására, a midőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek s azoknak a helységből a segítségükre senki nem mehetett.

Ez a czudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett, a kit most már nem a félős pandurok, hanem maga a nép kerget határról határra.

Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a nemzeti kaszinóban összetalálkozik Lándoryval s diadalmas tekintettel mondja neki:

– No a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement katonát Rózsa Sándor ellen, mégis elfogattam.

(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland történetben. Szegeden lakott, a rablóvezér asszonya volt.)

– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár, meglapul s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik, meg-meg felver egy nyulat a fektéből, maga belefekszik annak a helyére s aztán engedi az agarat a nyul után szaladni.

– Hát épen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi birádat, csendbiztosodat, ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak összeszedni, more patrio, kisebb-nagyobb fokú kínzással, hamis vallomásra birni, úgy hogy utoljára, ártatlan nyulat eleget, de a ravasz rókát nem fogják el a te agaraid.

– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a «run»-hoz egy nagyon hozzáértő «falka-nagy»-ra van szükségem, a kinek rendkívüli hatalommal kellene felruházva lenni, hogy minden birósági és közigazgatási közeg a rendelkezésére álljon, s a kinek az a vállára teszi a kezét, s azt mondja neki «kövess», úr, vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.

– Igen. Abban a pillanatban, a mikor azt mondád, hogy összetévesztettem a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot kelté föl bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, a mivel küzködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A konspiratiókat betakarja ama «multakra vetett fátyol». De a gonosztettekre büntetés vár. Ki bir azzal a tehetséggel, hogy az egyik füvet a másiktól meg tudja külömböztetni? Neked kell vele birnod. Ha az «akárki»-re bizom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt hagyja ott, mert félti a kezét a csipésétől. De te botanikusa voltál az emberi vétkeknek. Úgy ismered -18- a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét. A mit a fogadásunk dijául feltettem, ez volt: «én is nyerek vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele». Vállald el e rendkívüli megbizatást.

– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.

A RÉMPÖR HŐSE.

Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész Decameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.

Egy rémséges chaos volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, a melyen lángész kellett, hogy keresztül világítson.

Nem fogjuk részletezni a bűnpör lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely e kisértettábort megfékezni birta. Ez különb bűvész volt, mint Faust, vagy Manfréd, mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni s nem ragadták el, – ő ragadta el azokat.

Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamarák. Egy korbácsütés sem érte ő alatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az -19- egyetlen fájós részére a sziveiknek s annál ragadta meg őket és vitte oda, a hová akarta.

Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsirát, azt kihajtásra birta, bűnbánóvá tette. Majd drasticus lélektani kényszert alkalmazott, s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján birája elé kivánkozzék, töredelmes szivvel megvallani tanutalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, a honnan áldozata kisérteni feljár.

A mint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.

Százával voltak azok a várban, de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarczot viselt. A melyikre kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarcz alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.

Gyakran éjfélek után hivatta fel magához egyiket, vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.

Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, a mi a vétkest megigézte. Könyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rázta, a hőség veritékezteté, a kinek a lelkére beszélt.

S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen népismei combinatiókból tervezett furfangja, hogy fel birta szarvazni a hetvenkedés ördögét a «magyar» kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó czimborával, annak is ráolvasta a fejére, a miket róla tudott, s erre megint az elárult czimbora tromfból visszavallott, úgy, hogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.

Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől, oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesülyeszté nagy sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tüntek fel, mint a tenger mélysége s az embernek a szive megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.

E munka irója több év előtt látta az elitélt Rózsa Sándort a szamosujvári állami fegyházban. A hirhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött, a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katona-nadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnestiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha czimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnestiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:

– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?

– Dejszen, nem ülnék én itt, felelé a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna! de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok, pokolba visznek, ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok: s aztán mikor azt mondta, hogy «no, hát igyunk egyet Sándor, aztán beszélgessünk», hát akkor mindent elmondtam neki, a mit csak kérdezett. Hisz úgy is belém lát. Aztán mikor azt mondta, hogy «nem szégyenled magad Sándor, vitéz hős létedre, úgy hazudni, mint egy kapczabetyár?» hát akkor csak kénytelen voltam elmondani a dolgaimat.

– Én máskép akartam. Felajánlottam magamat persekutor-hadnagynak, -21- hogy ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.

Voltak azonban olyan szereplői is a rémpörnek, a kik nem álltak a biró elé, akiket sem pandur, sem lovaskatona nem birt kézrekeríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, a kik üldözőiket mindig felcsufolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy csárdai virágszál, selyemkendős, aranyfüggős csapláros leány.

Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyilásra birni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dűhében rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuczkák közt; mindketten lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharcz, a minek a vége az volt, hogy a betyár halva maradt.

Csak ő maga tudná azt ugy elmondani, a hogy az megtörtént. Csakhogy «szép ember» legyen az, a ki előtt Lándorynak a szája megnyilik, hogy a saját viselt dolgairól beszéljen.

Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.

Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt sensatios bűnesetekre, s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden metropolisába. Nem volt raffinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, a mi szerepet nem játszott volna benne; rémséges prospectust mutatott ez a pör annak a társadalomnak a szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül annak romlására, annak megellenzésére létezik, egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint a minőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni -22- birnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, a melyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet, kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt elkövetni, a mit a tízparancsolat tilalmaz, egymást segíteni, védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett igéretet megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet, iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és herczegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak biráik és törvényszékeik. Van catechismusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek, egy elpusztíthatatlan államot, a tolvajok köztársaságát.

A szegedi rémpör ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.

Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbus támadni körüle.

A hová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták. Hogyne? Egy olyan embert, a kinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, a ki ha a szemébe néz az embernek s azt kérdi: «loptál? gyilkoltál?» – az ember kénytelen megvallani, hogy «igenis, loptam, gyilkoltam!» – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.

De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, a mi nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:

– És még sem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak, de hová lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, a ki az egészet fűti. De annak -23- is nyomában vagyok. Kissé magasan áll, de még is megfogom.

A NEVETŐ LEÁNY.

A ki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt, emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban, szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már sokszor változtatta a tulajdonosát, mindegyik veszteséggel adott túl rajta. Pedig nem jár benne kisértet, – csakhogy épen a belefektetett vételár egyszerre «negativ capitálissá» válik, nem hogy kamatot hozna, de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a téli kert sok költségbe kerül.

Az első tulajdonos, a ki a kéjlakot a hatvanas években építteté, Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényüzést. Jó hírben álló czég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.

Télen a termeiben, nyáron a bádeni villájában szokott nála összegyülekezni a «créme de la créme», a hogy jargonunkban nevezzük azokat, a kik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasuti vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat, híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni, vagy cochinchinai követség járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem kalpagosan) De a kiket legszivesebben látott magánál, azok a művészek voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász, szinész, énekes, férfi- és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó virtuózok meghivottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és élvezni tudó baráti kör várta.

Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. «Közöttünk -24- geniek között» nincs rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga cziterájával csak olyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.

Nem is ad jogot más czím a Traumhold salonjaiban megjelenhetésre, mint ez a szó: «celebritas».

Csakhogy ennél a genre-nél épen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben a genre-ban a charlatan, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt sokkal jobban tud pozirozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülömböztetni az igazi aranytól.

S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe, valódi ostrom alá vette a Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.

Nagy szencséje volt az inasában. A derék «Pétert» ismerte minden ember, a ki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nem hiába nevezték Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be. Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. «Inasszerep!» Ezzel van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy tudomány! A ki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Ő nála nem használt tengeri vidraprémes felső kabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfumözött bankjegy borravaló. Ő azért megsugta a gazdájának: «Ez az úr szélhámos; őrízzük tőle ezüstünket!» Hosszú haj, manchettákból kilógó kezek, rosszúl felkötött nyakravaló nem csalta meg: «Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrízzük tőle a füleinket.» S akárhányszor jöttek oda délczegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában; a kiknek a czímeres névjegyét mikor az ezüst tálczán átnyujtá az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:

A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold salonokban mindenesetre maga a házi kisasszony, a szép Godiva, vagy a hogy a bécsiek hivták: «a nevető kisasszony». -25-

Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is elfogjuk ismerni, hogy teljes joga volt ehhez a czímhez, mert a természet már külsőleg is úgy alkotta meg egész lényét, arczvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig nevetni kellett, de azonkívül kedélye is mindig olyan volt, eleven és fogékony. A mellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt bármely gyászoló gyülekezetet, még egy «liquidáló consortiumot» is megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Ugy, hogy veszedelmes volt őt a szinházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban a páholyban, a hol ő ült, senki sem volt biztosítva az ellen, hogy a legszomorúbb jelenet alatt csendzavarást nem fog elkövetni.

Mert a ki csak közelített hozzá, mindenkinek egyszerre megtalálta a gyönge oldalát: a hiuságát, a félszegségét, a veszszőparipáját s nem irgalmazott senkinek.

Volt egy albuma, dehogy egy! Sok! a miket mind megtöltött a szeme elé került alakok karikaturáival.

Valami bámulatos tehetséget kapott a természettől a karrikatura rajzolásához. Néhány odavetett vonással úgy megörökítette az embert, hogy mindenki ráismert és mindenki nevetett rajta. Többnyire maga a megtisztelt is.

Volt azonban, hír szerint, titkoltabb gyüjteménye is, melyet csak a maga gyönyörüségére tartogatott; ebben a nagyon kiválasztottak megfelelő állatképekkel voltak felruházva s még – így is rájuk lehetett ismerni. A sentimentalis oroszlánban s a dühöngő leveli békában a legismertebb typicus alakjait láttuk az akkori high lifenak.

Egy nyári délután, mikor már a fürdői évadnak vége volt, s Traumholdék hazatértek Karlsbadból badeni villájukba, ismét nagy társaság volt együtt a bankárnál. Szép derült idő volt; a vendégcsoport a rózsáskert felé forduló -26- oszlopos porticusban mulatott, melynek elejét sűrűn takarta a chinai glycine és a pompás virágu clematis; az ezernyi thea- és remontant-rózsa illata még a billardterem leeresztett japáni függönyein is keresztül szürődött.

Egy érkező kocsi gördülése figyelmezteté a házi urat, hogy új vendég érkezett.

Rövid vártatva belépett Péter, az ezüst tálczával, azon két látogató-jegy.

A míg Traumhold úr az orrcsiptető szemüvegét kereste, Péter elmondá a maga véleményét a két új vendég felől.

– Az a magasabbik, akármi legyek, ha nem a Mephisto a Faustból; a kisebbik meg, a kinek jegyén az áll, hogy «tilinko művész», nekem sehogy sem tetszik. Első dolga az volt, szétnézni, hogy hány kijárás van az előszobából?

Mikor egyedül maradt, néhány perczig úgy állt, mint egy szobor. Akkor nagyot sóhajtott s szilárd léptekkel sietett át a dolgozószobájába.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van önt személyesen megismerhetni, a kiről annyi magasztalást hallottam és olvastam. Igen nagyra veszem a kitüntető látogatást.

– Nincs szükség semmi ajánlólevélre, mondá a bankár. «Lándory úr barátja», ez a legjobb czím előttem.

Minden megszokott önuralma mellett sem óvhatá meg magát, hogy ajkainak vonaglása valamit el ne áruljon abból, a mi odabenn folyik.

Az ajánlólevél az osztrák belügyminiszter rendelete volt, melyben utasítja a bécsi rendőrfőnököt, hogy a magyar kormány kivánatához képest, a rendkívüli bűnvádi vizsgáló, Lándory Bertalan úrnak, osztrák területen megejtendő, kivételes természetű vizsgálataiban segédkezet nyújtson, erre lett kiküldve Stauner Gottfried úr, a rendőrség detectiv ügynöke.

– Az én házamnál kivánnak önök vizsgálatot tartani? kérdé akkor Lándoryhoz fordulva.

– Kérni fogjuk, hogy az üzleti könyveit mutassa meg 1860-ik évről 1867-ig.

– Azok a bécsi lakásomon vannak. Kivánják önök, hogy rögtön oda menjünk?

– Nem. A feltünést kerülnünk kell. Mind az ügy, mind a személy iránt való tekintetből. A vizsgálatnak lehet negativ eredménye is. Kérem önt, hogy vezessen be mindkettőnket a vendégei körébe és mutasson be a családja tagjainak. Én itt a vágvölgyi vasut dolgában járok, mint érdekelt fél, melynél ön «financirozó», s nehány napi szórakozást keresek Badenben fáradalmaim után, a mik mindenki előtt ismeretesek, a barátom pedig felvidéki tillinkóművész, a ki előkelő társaságokban produkálni szokta magát, különben vízmű-mérnök.

Azzal átvezette a látogatóit a kastély termein keresztül. A termek, a szobák mind kiváló műizléssel voltak butorozva, az egyik keleti, a másik renaissance, a harmadik ó-német stilusban. Correct, hangulatszerű minden. Egy pár látogató, a ki még új ember volt itt, ott mutogatta egymásnak a butorokat, szőnyegeket, magyarázta a képeket. Ezek előtt nem volt szabad elárulni az érdektelenséget, a két komor -28- látogatónak is meg kellett tudni, hogy melyik szőnyeg a «Kaába», melyen a szultán est-imáját szokta végezni, s hogy az a nagy fekete vászon abban a sötét rámában, a melyből egy fél emberpofa világít elő, miért Kranach Lukács remekműve és nem másé? Akkor aztán az egyes vendégpárok is hozzájuk csatlakoztak s együtt mentek ki a nyilt verandára, a hol a társaság zöme mulatozott.

A vendégek közt volt egy czímzetes püspök, nagy tanulmányozója a festészeti műremekeknek és az egyházi ötvös művészetnek; egy fiatal ezredes, a ki viszont a zene és költészet világában járatos, egy characterszinész, a ki a szinpadon komoly hős, azonkívül pedig felségesen tudja a többi collégáját dalban és szavalatban parodiázni; egy hegedűvirtuoz, a ki a legtapasztaltabb tourista, s elkezdve Irkucsktól, Rio de Janeiroig, minden népismét fölszedett magába; egy a «bacillus»-ok felfedezéséről hirhedetté lett orvos, a ki pompásan cziterázik és jodliroz, meg egy bankigazgató, a ki a kisujjában hordja a kerek föld botanikáját.

Ezekkel és a «jobb» tulajdonságaikkal maga Godiva kisasszony ismerteti meg az új vendégeket.

– Ezt azért kell önöknek megtudni, mert itt a mi házunknál van egy sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni a hivatalos «én»-jét s ide csak a kedvesebbik «én»-jét szabad behozni. Látják önök azt a nagy perselyt ott a szegletben. A ki itt e helyen a saját mesterségéről kezd el beszélni, rögtön elitéltetik egy forint birságra. Esztendő végén egy szegény leányt házasítunk ki belőle.

A kisebbik úr úgy tett, mintha mind ez csupa ujság volna rá nézve. (A legjáratosabb detectivje volt a bécsi rendőrségnek, ismerte jobban a bemutatottakat, mint a házikisasszony).

– Én, a jobbik énemmel tilinkóművész vagyok, hivatalosan pedig vízmű-mérnök.

– Vigyázzon hát magára, hogy a vizes palaczkhoz ne találjon nyulni, mert az már a mesterségébe vág. -29-

– És ön uram, szólt arczát nevetésre készítve elő Godiva, a hirhedett inquisitor, ön, ugy-e bár jobb óráiban költő, a ki verseket szokott irni?

– Azt hiszem, hogy az vagyok, mondá Lándory. Még ugyan nem próbáltam. De szivesen megteszem, hogy egész nap az ujjaimon számlálom a verslábakat, csakhogy a hivatalos énemtől megszabadulhassak.

– Ha ezt nem mondta volna ön, most kényszeríteném, hogy üljön le közénk «takart verseket» irni. Mindenki ír egy sort, annak csak a végszavát mondja meg a szomszédjának s az talál rá rímet és ahhoz ír egy másik sort, utoljára az egész költeményt összeolvassák. Hanem most ebből nem lesz semmi. Ön azt ejtette ki, hogy szabadulni szeretne attól a foglalkozástól, a mi által hirhedetté lett. Ez önt tán kínozza? No hát én rá akarom önt kényszeríteni, hogy találjon benne mulatságot.

– A hogy én tervezem. Most támadt ez az ötletem. Ez az egész társaság itt csupa gonosztevőkből áll. Még most senki sem tudja, hogy mi a vétke? A hányan vannak, annyi czédulára felirunk egy-egy gonosztettet, azután kalapba dobjuk, s kiki húz ki magának egyet. Én pedig leszek a vizsgálóbiró, a ki a bűnöst kivallatom. Még önt is. Majd meglátja ön, milyen keresztkérdések közé szorítom. Mindenkit vallomásra kényszerítek. Tanulni fog tőlem.

Godiva folyvást kaczagva mondá el a bizarr ötletét, mely az egész társaság tetszését egyszerre megnyeré. Az bizony nagyon derék lesz. Vádlott bűnösként állani a biró elé, olyan vétek miatt, a miről az embernek még csak sejtelme sincsen előre. Valódi Hogarth-képet mutatott az egész társaság.

Kicsiny, finom termetű tündérke volt, fehér kezecskékkel, -30- a miknek a rózsaszinhegyű ujjai visszahajlottak. Arczán igen kevés pirosság, olyan, mint a testszin thearózsáé, annál jobban illett neki a kaczagás. A kis, fölvetett pisze orr, a lüktető czimpáival, az égő parázsszemek, a vékonyan rajzolt mozgékony szemöldök s az arcz és áll szerelemgödröcskéi, mind úgy disponálva voltak a derültséghez. S mikor kaczagott, úgy repkedett a murillói angyalkák módjára félrövidre vágott gesztenyeszin haja. Ez is szokatlan viselet ebben a divatszakban, a mikor a hölgyek egész hajkalácsokat, egész boa constrictorokat viseltek a fejükön – nem is a saját terményüket.

Hirtelen oda hozták eléje az iróasztalkát, ő felkapta a tollat, s elkezdte a schédákat megirni, eltakarva a másik kezével, hogy bele ne lássanak, egyszer-egyszer csendes kunczogást fojtott vissza bezárt ajkaival, valami furcsa ötletnél. Azalatt, a míg ezt a munkát végezte, a társaság üres idejét kitölté Stauner úr a tilinkóművész.

Bámulni való az a kis zeneszer, a magyar puszták fából faragott pacsirtája; alig nagyobb egy becsületes szivarnál. S a legábrándosabb dalok laknak benne, miket a pásztorművészek költenek virágos bokrok alatt.

– Ön elmehetne hamelni patkányfogónak! kiáltá oda tetsző véleményét Godiva kisasszony, az iróasztaltól.

Godiva kisasszony elkészült a schédáival: azokat összesodorták s egy khinai bronz vederkébe halmozva, kitették egy kis asztalra, melynek egyetlen lábát egy hosszúnyaku gém képezte, abból kellett kinek-kinek a maga terhelő vádját kihúzni.

A bűnvád, a mit a kihúzott czéduláról magára olvasott, volt «az uzsoráskodás vétsége».

Az egész társaság felkaczagott, de Godiva kisasszony -31- meg tudta tartani birói komolyságát, s ez erőltetett ünnepélyesség még jobban növelte a tréfát.

Az ezredesről mindenki tudta, hogy azt a bűnt csak passiv minőségében ismeri.

És a mellett komolyan kellett védekeznie a biró faggatásaira, hol és mikor találkozott a «Bärele»-vel? hát a «Meerengel»-lel, meg a «schmierminidan»-nal? hogyan fonta be őket? hány perczenttel kezdte az uzsorát, s hogyan csavarta fel magasabbra? Az ezredes értette a tréfát. A hét gyermekének az üdvösségére esküdött, (egy sem volt neki), hogy soha ötös kamatnál többre nem adott pénzt, soha paraplémagazint nem adott pénz helyett az adósnak, sülyedjen el a házzal együtt, ha valaha nagyobb összegről állíttatott ki váltót, mint a mekkorát leszámlált. Godiva kisasszony a vizsgálóbiró, tanukat állított vele szembe. Azokat kifogásolta, mint rovott előéletű egyéniségeket. Majd sirva fakadt. És utoljára felajánlotta a tisztító esküt. Úgy, hogy elvégre a biró kénytelen volt őt bizonyítékok hiányában szabadon bocsátani, üdvös leczkét tartva neki a megjavulásra.

Kevésbbé simán szabadult meg a hegedűművész, a ki a kihúzott czéduláról a «csempészet» bűnét olvasta le a saját fejére. Ez olyan naiv ember volt, a ki azt hitte, hogy a kit vádolnak, annak rögtön meg kell mondani az igazat.

– Kérem, szabadkozék, én csak egy csomó szivart csempésztem be, a mennyi a hegedűm tokjába belefért.

Erre rögtön esküdtszékké alakult át az egész társaság, s egyhangulag kiáltá ki a verdictet: «egy forint birság, a miért hegedűről beszélt!»

– Meri ön tagadni? Nem adja ki magát egyszer grófnak, másszor királynak, majd meg molnárnak, hogy a -32- szegény parasztoktól elszedje a pénzüket? Álszakált, álhajat tesz föl, így ámítja el az áldozatait.

Hasztalan volt minden tagadás. Nagyon sok esetet hoztak fel ellene. A nyomtatott szinlapok bizonyítványul szolgáltak. Vádlott a sugóra hivatkozott, hogy az veszi őt rá mindezen kihágásokra. Nem használt semmit: – elitéltetett száz szinpadi meghalásra. – Nem volt vele megelégedve.

Ez után a bankigazgatónak kellett a vádlottak padjára ülni. Ő azt a bűnt szerezte meg, hogy kis gyermekeket csalogat be az utczáról, s azokat kifosztogatja.

Ez is nagyon «ad hominem» volt. Úgy volt ismeretes a vádlott, mint a szegények jóltevője.

– Nem tagadom, hogy azt szoktam tenni. Minden tél kezdetén odacsalogatom a gyerekeket az utczáról a házamba: a rongyos ruháikat levettetem velük s uj ruhát adatok rájuk.

Eddig tréfásan ment a játék, de a mint a «bacillusok» nagy mestere, a kis doktor kibontotta a maga czéduláját, nagyon hosszú képet csinált hozzá.

Lett rá nagy nevetés! Még Godiva kisasszony is kiesett a szerepéből s teljesen visszahelyezé nevetésre kész arczát a maga előjogaiba.

– Kérem! Ez nem járja! Itt az embernek, ha a saját mesterségéről beszél, minden szóért egy forintot kell fizetni. Nekem most a betegeim mind a fürdőkön vannak, a bacillusaim -33- nem működnek. Én ez alatt a vallatás alatt ruinált ember leszek!

– Hát mire való a tagadás? – Hát nekem, a vizsgáló birónak kell önt megtanítanom arra, hogy miként védje magát?

– Egy forint birság a prophilaxisért! hangzott fel egyszerre az esküdtszék khorusa.

– A szerelem: betegség; a ki szerelmes verseket ir, a legveszedelmesebb kuruzsló. Vádlott saját vallomása alapján elitéltetik örök szívfájdalomra.

A főtisztelendő úrnak sem lehetett magát belőle kihúzni. Mikor kibontotta a véletlenül kihúzott czédulát, azt olvasta le róla:

Minden ember a szájához kapott, hogy a nevetését elfojtsa. Godiva kisasszony arcza pedig egyszerre fülig piros lett. Ezuttal a biró volt erősen kelepczébe szorítva. Minő kérdéseket koczkáztasson ő püspökségéhez a felvetett théma értelmében?

Jó szerencse, hogy a főpap nagy szellemnyugalommal -34- volt megáldva. Egy pillanatra sem jött zavarba, kezét mellére téve, kenetteljesen mondá:

– Igenis, elismerem. Szerelemféltő vagyok és boszuálló. Szeretem és féltem az én mennybeli menyasszonyomat, s azokat, a kik őt tagadják vagy nem tisztelik, irgalom nélkül a pokolra vetem.

– Felmentünk tégedet, zendült rá Godiva kisasszony szava s utána az egész társaságé.

Csak egy chorus-zavaró hang tört ki a többi közül: «Kár volt!» (Ez bizonyosan valami titkos szabadkőműves.)

Csak rá kellett nézni erre a kicsiny, vézna alakra, hogy az ember nagyot nevessen erre a vádra. Elég lett volna neki annyit mondani: «nézzetek rám és azután itéljetek».

Stauner úr azonban meg akarta mutatni, hogy milyen fából van faragva az igazi gonosztevő, a ki érti a maga tudományát. Belement a mulatságba s elfogadta a neki szánt szerepet. Egész vakmerőséggel fordult a biró felé.

– Hát én hozok ide tizenkét élő Müllert, a kik tanuskodni fognak mellettem, hogy nem öltem meg őket.

– S mikor történt az, hogy a Müller család részletes kiirtásában részt vettem? hetvenkedék a vádlott.

– Orvosi és hatósági bizonyítványnyal fogom igazolni, hogy én azon a napon Temesváron feküdtem betegen, sem kezemet, sem lábamat nem tudtam megmozdítani.

Godiva kisasszony felhivására azonnal vállalkozott két úr, a ki kész volt bizonyítani, hogy ők segédkeztek annál a párbajnál, a melyben Stauner úr a szerencsétlen Müllert lekaszabolta.

– Kifogást teszek a tanuk ellen, az egyik hamis kártyás, a másik csendes őrült.

De Godiva kisasszony sem maradt adós, felhivására a jelenlevő bankigazgató bizonyságot tett, hogy az első tanu nem kártyás, csupán «kibicz», míg a másiknak a doktor kiadta a hivatalos parerét, miszerint annak volt ugyan valamikor delirium tremense, de már teljesen kigyógyult belőle. Vádlott számára nem maradt menekülés.

– Nos és hátha bebizonyul rám, hogy párbajban embert öltem, mi baj aztán? Én magyarországi honpolgár vagyok s az én hazámban a párbaj halálos kimeneteleért a győztest államtitkárnak nevezik ki. (Hasonló eset épen akkor történt.)

Lándory az egész kedélyes tréfa alatt egy mellékasztalka mellett lapozgatott Godiva kisasszony rajzalbumaiban, s úgy tett, mint a ki oda sem ügyel. Mikor a nevét hallotta kimondatni, odalépett a mulatozó csoport közé.

– Ön is idézve van, komolykodék Godiva kisasszony. Még egy vádlevél van az urna fenekén. Ez önnek szól.

Godiva kigöngyölíté a czédulkát s teleszáj páthoszszal olvasá le róla:

– S mit akart ön innen elrabolni? Kérdé birói pedanssággal Godiva kisasszony.

Erre a kérdésre nagyot hallgatott Lándory; szemeiből, melyek Godiva tréfás arczára voltak fordítva, valami megnevezhetlen fájdalom beszélt, volt abban bánat, szemrehányás, szánalom: minek volt ezt a kérdést intézni hozzá?

Sokáig nem felelt; akadtak jámbor, jó szívű lelkek a társaságban, a kik azt hitték, hogy zavarban van, s sugták neki: «Godiva kisasszony albumait!» (ők persze, ha rabolnának, azokat vinnék el.)

Godiva elnevette magát. Talán hizelgett neki, hogy ezt a hires nevezetes inquisitort most ő hozta zavarba.

Taps és kaczagás fogadta ezt a szót minden oldalról. «Ez igazán vakmerőség!» «Hamarább ellophatja a havat a Montblancról!» «Inkább a tüzet a Vezuvból.»

– Nem! Nem, uram! Azt az egyet nem lehet ellopni. Az nekem elidegeníthetlen tulajdonom. Már gyermekkoromban úgy hittak, hogy a «kaczagó Gili» «die Lachtaube». Aztán mit csinálna ön vele, ha az én kaczagásomat ellophatná? Mire volna az önnek jó?

– No a czél kimenti a gonosz szándékot, mint Szent Crispinnél a bőrlopást az, hogy a szegények számára czipőt varrt belőle.

A tribunált megzavarta a Péter azzal a jelentéssel, hogy az uzsonna fel van terítve a hársfák alatt.

Erre az egész társaság alászállt a veranda márvány lépcsőin, végigsétálva a rózsás kert pázsitos közepét elfoglaló hattyustó partján, melynek szélén egy kis szikla félsziget ormáról mesterséges patak zuhogott alá.

A gazdag ozsonna a nyolcz hárs által képezett árnyékos köröndben volt felterítve egy kerek asztalon; karcsú, -37- aczélruganyos vasszékek, apró asztalkák mellett kinálkozva olyanok számára, a kik külön szeretnek ülni párosával.

Godiva odahivta maga mellé egy ilyen asztalkához Lándoryt. (Az újon jött vendégnek vannak előjogai.)

– Önről azt mondják, hogy az embereknek a gondolatjaiban tud olvasni. Büvészet ez?

– Nem. Jó részt tapasztalás. Hosszas ideig kellett azzal foglalkoznom, hogy olyan embereknek a titkait napvilágra hozzam, a kiknek nagy okuk van azokat elrejtegetni. Olyan közönséges ügyesség ez, mint a prestidigitateur mesterfogása.

– Szomorú adomány. Az ember nem lesz boldog az által, ha mindenkinek a gondolatját kitalálja: elkezdve a szép hölgyön, a ki szemrehányást tesz, hogy miért látogatjuk meg olyan ritkán, egész a pinczérig, a ki a borravalónkkal a markában, azt mondja, hogy legyen holnap is szerencséje hozzánk. Mikor az ember soha sem hiszi azt el, a mit hall.

– Ki. Ön azt gondolja most, hogy ejnye mennyire csalatkozom én ebben a mi új vendégünkben. A hir után valami rendkívüli arczot véltem nála az albumom számára megszerezhetni, kegyetlen zöld szemekkel, most látok előttem egy semmit nem mondó lomha képet, mintha csak ő volna a jámbor «Trafiktürke» a dohányos bolt előtt.

– No de ez már boszorkányság. Egész a Trafiktürkéig. Hát belém lát ön?

– Nem. Csak az eszmeazonosság vezet rá. Az idevezető utcza szegletén van egy dohánytőzs, annak a czégtáblájára van festve egy nyugodalmas muzulmán, a ki veszedelmesen hasonlít hozzám. Gondolhattam, hogy kegyed is észrevette azt.

– Nem, kisasszony; kegyed nem fogja az én arczomat az albumában megörökíteni.

– Ön megjövendöli? És az be szokott teljesülni, a mit ön megjósol? Hát ehhez nem kell valami emberfölötti tehetség?

– Nem. Csak egyenlő erejű emlékezet, fantázia és itélő tehetség. A mint egy embernek a kedélyét, jellemét megismertük, arról előre megmondhatjuk, hogy az előrelátott körülmények között mit fog tenni.

– Vettem. Nekem is van albumom, mint önnek; csakhogy abba mind az van levázolva, a mi láthatatlan.

– Szeretném az én láthatatlan «én»-emet látni az ön vázlatkönyvében.

– Megmutathatom. Mélyenérző, mélabús kedély, túlságosan erős hajlammal a mások megbirálására, még nagyobbal az önbirálatra. Elkényeztetve mindenkitől és abban unatkozva. Soha sem ismert semmit, a mi boldogtalanság, visszás érzés, balsors, és kiváncsi rá, hogy milyen lehet az. Szeretne daczolni a sorssal, mert elég erőt, büszkeséget érez magában hozzá; de nincs alkalma rá s ez boszantja. Ezért ingerel, kigunyol, kínoz mindenkit, a ki közelébe jön: szeretné, ha valakit meg tudna haragítani; de nem sikerül; csupa hódoló arczok veszik körül. Ez kínozza. Hejh milyen jól érezné magát, ha ezek a bókoló, édeskés arczok egyszerre mind haragos torzképekké idomulnának itt körülötte s a hogy epednek most egy mosolygásáért, úgy kiáltoznának rá: «mért nem sirsz?»

Godiva arczán az ámulat átszellemülése váltá fel az örök mosolygást. Öntudatlanul szorítá a két kezét a keblére. Nagyot fohászkodott. Bűvtükör volt az, a mit eléje tartottak.

Az általános pohárcsörgés szakítá félbe a beszélgetést. -39- A nagy kerek asztalnál a szép vizsgáló biró egészségére ittak. A hódolatot fogadni kellett, kegyteljes leereszkedéssel.

– Birám kérdi, hát megvallom. Minden embernek a szívében van egy talány; férfiéban, nőében egyaránt. Száz ember közül kilenczven nem törődik ezzel a talánynyal: elveszi egymást a megoldatlan rébusszal együtt s édes tudatlanságban él holtig, s belefásul abba a bajba, a minek az okát nem érti; a tíz közül kilencz meg tudja oldani a talányt, s azt mondja rá: ez nem az én talányom és idején eltávozik; «egy», a ki a megoldott szívrejtélyben a saját titkára talált rá: «ez az én talányom!» Száz közül egy. De hát nagy öntúlbecslés volna tőlem, ha azt képzelném, hogy én vagyok az a századik.

A Péter ismét megzavarta a társaságot azzal a jelentéssel, hogy a hintó be van fogva. A kik a hét órai vonattal akarnak Bécsbe menni, azoknak itt az ideje, hogy a vasúthoz induljanak.

A házi úr bocsánatot kért a vendégektől, hogy kénytelen őket elhagyni. Üzleti ügyben a fővárosba kell sietnie Lándory és Stauner urakkal. Nagynénje fogja vinni a háziasszonyi tisztet. Csak mulassanak. Kilenczkor ismét megy vonat Bécsbe. Szép holdvilág van.

Azzal megölelte a leányát, talán erősebben is szorítá karjai közé, mint máskor.

A két új vendég is búcsúzott. A tilinkós még késett; neki még volt egy bevégezni való adomája, s egy kiinni való pohár johannisbergere. Azt kár volna ott hagyni.

Könnyü szellő fuvallt végig a tó fölött, a hattyuk szárnyukat szétterjesztve vitorláztak benne; Godiva összeborzongott, -40- mikor Lándory oldalán a tóparton végig haladt. Talán a szellőtől.

– Lássa ön: nekem úgy tetszik, hogy ön már eddig is elrabolta az arczomról a nevetést.

A hintók tova gördültek. Az egyikben a két vendég, a másikban Traumhold és Péter inas a bakon.

MONTEROSSO ÉS KOLACZIN.

A bécsi palotához megérkezve, Traumhold úr utasítást adott a komornyikjának, hogy a két velejött úr számára nyittassa fel a vendégszobákat, miután azok hosszabb ideig tartó üzleti foglalkozásban az éjt itt fogják tölteni. Az ilyen vendégmarasztás nem volt szokatlan a bankár házánál: az ő szakmájában a gyorsan végzés a főfeladat. Néha, midőn sietős végezni való volt, külföldi üzletszövetségesekkel, a virradat is ott lepte őket a dolgozó asztalnál. A munkát csak az éjfél után feladott vacsora szakítja félbe. Ezuttal a szakácsa kinn volt ugyan a Badeni-villában; de a «Muntsch»-szállodából lehetett hozatni.

Tizennyolcz évi üzleti könyveket átnézni nem tréfa dolog. Különösen a vizsgálóbiró szemeivel. -41-

Tételről tételre át kellett olvasni a foliansok minden rovatát. A könyvek a legpontosabban voltak vezetve. Egy kiigazított szám, egy megkorrigált betűszár nem volt bennük felfedezhető. Semmi fingált tétel, semmi szemfényvesztő számjáték az egészben. Voltak az activák közt tételek, melyek kezdetben nagy összegekkel figuráltak. Aztán évről-évre mindig kevesebb lett a czímük alatt fölvéve, míg utoljára a százezer forintos tétel helyén az állt «egy krajczár». Pontos üzletember az egészen kárbaveszett követelést sem törli ki főkönyvéből; egy krajczár értékkel ott kell annak figurálni örökké. Hátha valamikor actualis értéke lesz megint.

Semmi restelni, takargatni való nem volt az üzleti könyvekben. A nyereség rendes uton származott. Szédelgési vállalatok nem fordultak elő. Sem «alapítási költségek» szemérmes czíme alá takart vesztegetési kiadások. Uzsoráskodásnak nyoma sem volt. Syndicatusi nyereségek csak olyan vállalatoknál, melyeknek részvényei folyton emelkedőben maradtak. Az összeköttetetések egészen honnettek.

A depot-üzletnél is a legszigorubb rendet constatálták; a léteményezett és ismét túladott részvényeknek, állampapiroknak, sorsjegyeknek, prioritásoknak fel volt jegyezve a sorszáma, sőt még a készpénzül letett ezres és százas bankjegyeknek a számai is be voltak jegyezve; franc, lira, sterling, márka, rubel, piaszter, s ugyanannak az osztrák értékű forint szerinti megnevezése.

Mikor négy évfolyam üzleti könyveit átnézték, akkor azt a kérdést intézte Lándory Traumholdhoz:

– Nem sziveskednék ön nekem megmondani, hogy ki az a Monterosso úr, a kinek a neve több izben előfordul e könyvekben, mint letéteményező, és ki az a Kolaczin úr, a kinek későbben, néha félév mulva ugyanezek a letétemények elküldetnek?

– Akkor kérném, hogy Stauner úr hagyna bennünket egyedül; mert erre a kérdésre csupán magyar vizsgáló birónak felelhetek.

– Kérem tehát Stauner urat, legyen szives átmenni a billardterembe, s mulassa magát egy kis carambol partieval, a míg utána megyünk. Nem sokára vacsorálunk aztán.

Traumhold egészen hitte azt, hogy ő még ma együtt fog tekézni és vacsorálni a két vendégével.

– Azt értem alatta, hogy azon hazafiak közé tartozott, a kik készek voltak a legszélsőbb eszközökhöz is hozzá nyulni azért, hogy hazájuk alkotmányát visszavívják.

– Akkor önre nézve nem lesz meglepetés, ha felfedezem, miszerint Monterosso egy turini bankár, a ki egyenes összeköttetésben állt Napoleon Jerome herczeggel és Cavourral. Az a Kolaczin pedig egy varsói bankár, a ki Langiewicznek a megbizottja volt. Ha még egy évfolyammal tovább fogja ön átvizsgálni a könyveimet, majd fog ön tételekre akadni, Monterosso neve alatt, a melyek áthelyezésüket Budapest felé vették s az ottani patrioták bankárjánál találtak elszámolásra. Én a fejemmel játszottam az önök szabadságának az ügyeért. Most, ha tetszik, vegye ön el a fejemet.

Lándory nehezet sóhajtott. Hivatalos feladatának egész alpes-súlya még így nem nyomta a keblét, mint most.

– Hát most én mondom meg önnek, hogy ki az a signore Monterosso. Az egy legelső minőségü szélhámos: -43- egy egész internatiolis rablóbandának a vezére, a kit szerencsém volt röptében elfoghatni, mikor épen egy új rablási merényletet tervezett Budapesten. Nála találtam meg az adatokat, a melyek önhöz vezettek. A gonosztevőknek nem volt ideje azokat megsemmisíteni.

– Uram! szólt Traumhold felháborodva, s most sötétvörös lett az arcza a nehéz indulattól. Én teljes jóhiszeműleg cselekedtem: én azt hittem, hogy egy magas nagy eszmének szolgálok. Én az önök hazájáért, a magyarokért, meg a lengyelekért rajongtam. Lelkemben a népszabadság hive voltam.

– Önt megcsalta a lelkesedése. Megbizói mind tolvajok voltak; Turinban épen úgy, mint Varsóban és Budapesten.

– De hiszen itt vannak nálam az ajánló leveleik, a melyeket a varsói forradalmi kormánytól, a pesti hazafiak vezérférfiaitól, a magyar emigratió főnökeitől kaptak. Itt vannak Cavour és Pietri, a párisi rendőrminiszter credentionálisai.

S ezeket mondva, egy titkos rugót nyomott meg iróasztalán, melyre egy rejtek fiók tolódott elő s abból marokkal szórta elő az iratokat, a mikre hivatkozott.

– Egytől-egyig mind hamisítványok. Sem a magyar pártvezéreknek, sem a franczia és piemonti kormányoknak, sem a lengyel forradalom dictátorának, sem az emigratio főnökeinek nincs azokhoz semmi köze. Irás, pecsét, stampiglia minden hamisítva van rajtuk.

– Ezek a gonosztevők önnel átkozott játékot üztek; mondá Lándory. Önt közvetítőnek használták. S a politikai összeesküvés tisztességes titoktartásába burkolták cselszövényüket. Elrablott állampapirok, nagyobb összegről szóló bankjegyek, check-ek, elárulják a közvetlen tettest, a mint az túl akar rajtuk adni; ha idegen ember nagy pénzösszeget mutogat egy európai nagy városban, egyszerre -44- gyanut költ, nyakára megy a rendőrség, vallatóra fogja. De ha az elorzott papirokat leteszik egy közhitelben álló bécsi bankárnál, azután ott hagyják heverni fél esztendeig, s akkor elküldetik egy varsói czéghez, ez senkinek sem tünik fel. Az, a franczia, osztrák, vagy angol papirokat szépen értékesíti a varsói és szentpétervári piaczokon, és megfordítva. Kevés üzletember olvassa az orosz lapokat Milanóban. Hogy a titokban közvetített összegek csakugyan rendeltetésük helyére jutottak: azt igazolják Monterosso és Kolaczin urak, a magyar és lengyel patriota celebritások leveleivel, a miket igen könnyű utánozni. A hires emberek nagyon adakozók az autogrammjaikkal. Egész határozottan mondhatom önnek, hogy a hol magyar hazafinak, emigransnak a neve fordul elő önnek az okirataiban, az mind hamisítás. S kétségtelen, hogy a lengyelekkel is így van. Sőt olyantól is találok itten levelet, a ki már akkor nem is élt, a mikor ez a levél iródott.

– De ha még csak ezzel a két imposztorral lett volna önnek dolga! Azonban a gubanczot még jobban összekuszálja az, hogy a mi nagyobbszerű rablás csak Magyarországon végbement, egy évtized alatt, azoknak az értéke mind keresztül vándorolt az ön számlakönyvein. Ön mind azokat átvette, mint hazafiui adományokat titkos czélokra, költött nevek alatt szereplő emissariusoktól; azután utasítás szerint megint elküldötte más megnevezett bizományosoknak, politikai mozgalom szükségleteire. Az ön emissariusai mind egy igen jól szervezett rablószövetségnek a tagjai voltak. Ilyenformán soha elrablott kincsnek nyomára nem lehetett jutni. A gazemberek kiválasztottak maguknak egy becsületes embert orgazdául.

– Orgazda! Én? hördült fel Traumhold. Úgy érzé, mintha azok a nagy könyvek egyszerre koporsófödelekké válnának előtte. -45-

– Kétségtelen, hogy tudtán kivül volt az egyik. Hogy meggyőzzem önt felállított combinatióm alaposságáról, megmutatom önnek a jegyzeteimet. S a nálam levő jegyzetek nyomán, az ön számlakönyveinek akármelyik évfolyamából rányitok egyszerre arra a lapra, a mely az adataimmal correspondeál. Ezen év, és hó ezen napján történt Budapesten a hirhedett pánczélos pénztár elrablása, nyisson ön rá az ön főkönyvében a három nappal későbbi lapra, ott fogja találni vagy Szentzsófiai, vagy Törökváry nevét, ugyanazzal az összeggel, a melyet én a magam jegyzetében megmutatok.

A bankár gépszerüleg lapozott a diariumában a mondott nap paginájáig, s mint egy álomjáró a hypnotizáló orvosa parancsára, olvasá fel a megtalált adatot.

És így sorba. Egy egész litániát! Pokolbeli litániát. Csupa ördögök neveiből sorba füzve.

Mikor már nagyon sok volt, egyszer csak felugrott a bankár a helyéből és elkezdett hahotával kaczagni.

– Azt ne higyje ön, hogy megbolondultam. Nem. A tréfa, a mit velem eljátszottak, olyan sikerült, hogy nevetnem kell rajta. Egy «Localposse», a miben a póruljáratott, buta Buffalmaccon senki sem sajnálkozik; de mindenki kaczag.

– Hiszen magam is hajlandó volnék a derültségre, ha a dolognak igen komoly folytatása nem volna. -46-

– Mi komoly folytatása lehetne? szólt a szobájában fel s alá járkálva a bankár. Bűnrészesség vádját emelni ellenem ezen az alapon nem lehet. Kárpótlási igényt hamarább. Ezt azonban be sem várom. A mint velem hivatalosan tudatják, hogy a nálam letett s általam tovább adott értékek provenientiája bűneredetü volt, én kötelességemnek tartom e «bona fidessel» átvett összegeket birói kézbe letenni. Az ez évi mérlegemet nagy veszteséggel fogom bezárni. Ez bizonyos. Megesett már rajtam máskor is. De a becsületem fogyatlanul marad.

– Magam is ezen a nézeten volnék, ha egy legujabban történt szenzácziós bűntény nem képezne szomorú utójátékot ehez a mondjuk hát «Localposséhoz.» Olvasta ön ugyebár a lapokban, hogy Páristól nem messze, egy különczségéről hirhedett franczia vicomte kastélyába betörtek, s onnan nagy összeget képviselő családi ékszereket, értékpapirokat elraboltak. Hogyne olvasta volna? Hetekig kisértett a lapok ujdonság rovataiban ez az eset.

– A tolvajság raffinált furfanggal ment végbe. A gonosztevők, kiszámítva, kikémlelve választák tettük végrehajtására azt az időközt, a midőn a gróf meghalt; de még a pompás katafalk nem készült el, a maire lepecsételi éjszakára a szobákat, a rokonok, a vélhető örökösök még távol vannak. A tolvajok még a pecséteket sem szakgatták le az ajtókról és ablakokról, azon a titkos sülyesztőn keresztül hatoltak be a szobába, a melyen a gróf az ételeit szokta a konyhából felszállíttatni. Ott, a pánczéllal ellátott vasszekrényt keresztül fúrták és fürészelték olyan gépekkel, a minőket csak Amerikában készítenek, egyenesen ilyen czélokra. Azután kitakarítottak belőle mindent, s a milyen észrevétlenül jöttek, olyan titokzatosan el is tűntek, semmi nyomukra nem lehetett találni. Csak másnap, mikor a rokonok jelenlétében felnyitották a szobát, jöttek rá a betörésre. A távirda rögtön működésbe lett hozva, a kastély cselédsége biró elé állítva, franczia, -47- német, spanyol, belga rendőrség fellármázva, a tengeri kikötőkbe utasítások küldve, a vasuti állomások detektivekkel elárasztva, gyanusképü utazók megmotozva. Nem találtak meg semmit. Az örökösök huszezer frank jutalmat tűztek ki annak, a ki az elrablott kincsek nyomára vezet. Nem jelentkezett senki. Pedig európai hajtóvadászat kelt ki belőle. Azt persze senki sem tartotta lehetőnek, hogy legyenek, a kik lóháton, negyvennyolcz óra alatt elvágtatnak egyfolytában a Rajnától a Fehér Kárpátokig. Harmadnapra a hirhedett ékszerrablás után Monte Rosso úr ott volt Budapesten. Pedig nem villámvonaton jött.

– Igen. Az ön Monterossoja. Ott csak egy napot pihent. Elolvasta a hirlapokból a táviratokat, melyek a seigniersi rablás felfedezőinek egy egész vagyont igérnek, aztán megengedett magának egy kis kéjutazást a regényes Vág völgyében, (a melynek a vasutját épen most financirozzuk, mi együtt! Milyen satyra!) Onnan megkönnyebbülve visszatért megint Budapestre. Ott az összeköttetéseinél fogva megtudva, hogy egy bánsági földes úr épen nagy birtokvásárlásra készül s másfél milliót tartogat odahaza, ezt is bevonta működései körébe. Csak úgy «en passant», vendégszereplésképen, a hogy szoktak hirhedett virtuózok Szentpétervárra utaztukban kegyesen nálunk is egy concertet adni. S az intézkedések személyes vezetése végett lerándult Szegedre. Ott azután beleakadt az én tőrömbe. Eleinte nagyon hetvenkedett, angol lordnak adta ki magát s D’Izrælivel fenyegetőzött, meg lord Loftussal. Azután megkisérlette kétszer a megszökést a várból, először mesés vesztegetéssel, azután még mesésebb salto mortaléval, egy a lába közé szorított seprűt feszítve a sima bástyának s úgy csúszva le rajta. Rendkivüli ereje van, öt hat embert legyűrt, feltaszigált, míg el birták nyomni. Nehány nap mulva aztán kénytelen volt velem szemben felvenni az igazi ábrázatját, s kivallani, hogy ki volt és miket tett. -48-

– E szerint a főczinkos kézre került. S az rám nézve annál jobb, mert engemet leginkább tisztára moshatnak az ő vallomásai.

– Ez eddig úgy volna. Hogy ezt a rejtélyes vezetőjét az internationális rablószövetségnek elfogtuk, az egész bűnügyre nézve mindenesetre csak szerencse; mert az összekötő csomóját találtuk meg benne egy mindenfelé szétágazó bűnszövetségnek. Ez az ember, (az igazi nevét most sem tudom megmondani), valóságos lángész a magasabb szélhámosság világában. Eleinte egész knownothingnak játszotta magát. Nem akart más nyelven tudni, csak angolul. Hanem azután, hogy sikerült a Budapesten, álnév alatt hátrahagyott bőröndjét kézre kerítenünk, s abban minden iratait megtaláltuk, egyszerre felhagyott a tagadási rendszerével s azután vallott. Még olyan dolgokat is kivallott, a miket nem kérdeztem tőle. Értem a czélját. Azt akarja, hogy mentül hamarább el legyen itélve s az állami fogházba bezárva. A tolvaj uraknak legkellemetlenebb a vizsgálati fogság. Ellenben az állandó lakhelyen kedvező chance-aik vannak a kiszabadulásra, ha idekünn még hatalmas czinkosszövetség működik az érdekükben. Az én emberem tehát egészen beszédessé lett, a mint a merev tagadás lehetetlenségéről meggyőződött. Öt európai nyelven tud folyékonyan beszélni, még pedig annak a városnak a tájkiejtésével, a melyben állítólag lakott. Az olaszt a lombardi, a francziát a párisi, az angolt a londoni accentussal beszéli. Még magyarul is tökéletesen beszél, s kiejtése trencsénvármegyei, úgy, hogy a legkedélyesebb tótmagyar földesurat játszhatja vele. Sőt lengyel, orosz, szerb és román nyelven is ért, s levelei között a tolvajok jargonján a «ladino» nyelven irottakra is találtam. Neve annyiféle van, a hány országban megfordult s a felesége, a különböző meridianusok szerint hol «mylady», hol «signora», hol «marquise». Érdemrende is van elég. Azok közül azonban útközben viselésre csak a becsületrend szalagját használja. Útlevelei, -49- követségek által láttamozva, többféle nevekre szólók, ajánló levelei pedig a legelső, legünnepeltebb férfiaitól a continensnek, és Albionnak. A mellett aztán pecsétnyomók és stampigliák és blanquettek, még esetleg szükségeseknek az előállítására.

– Ha ez a szélhámos magát először angol lordnak adta ki, hogyan lehetett benne kegyednek Monterossot, az olasz bankárt felismerni?

– Mindjárt rájövök. Az átkutatott iratai között találtam egy postai szállító levélre, melyen a feladó Monterossonak volt megnevezve, a szállítmány pedig az ön firmájának czímezve. Kérdésemre egészen nyiltan elmondá, hogy ez több százezer franc értékü franczia állampapirokat tartalmaz, melyek a seigniersi rablásból erednek.

– Megengedi ön, uram, hogy utána nézzek a letétszekrényemben, nincsenek-e még itt az értékpapirok?

Traumhold egy vasajtót nyitott fel, titkos rugó segélyével, azon belül volt a pánczélozott Wertheim-féle szekrény, mely nagyobb volt, mint a vasajtó. (A falat és ajtót azután csinálták oda, mikor már a szekrény ott állt).

Az egymásra halmozott értékpapirok garmadáján mindjárt legfeljül feküdt a keresett csomag.

– Megvan! kiáltá örömmel a bankár, visszatérve a vasajtón s magával hozva a lepecsételt s szállító levéllel ellátott csomagot, a mit reszkető kézzel letett az asztalra Lándory elé. Már útban volt Varsó felé. Ügyvezetőm czímezte Kolaczinnak. Jó szerencse, hogy ma ünnep van, délután a pénzposta zárva van nálunk. Ezt a tételt röptében -50- fogtuk el, különben ez is az én terhemre esik. Én önnek hálával tartozom uram, a mai idejöveteleért.

– Ne előlegezze ön a hálálkodást. Nincs oka rá. Vágja ön fel a csomag borítékát. Nézzük meg a tartalmát.

Traumhold levagdalta a viaszkos vásznat, a pecsétes zsinórokat a csomagról, s aztán egyenkint előszedte belőle az értékpapirokat, azok mind megegyeztek a depotkönyvben feljegyzettekkel.

– Ez a baj. Jobb lett volna önre nézve, ha ezt az egész összeget elveszni látja, mint hogy azt az egy iratot nem találja benne, a mely a rablás alkalmával közötte volt.

– A megholt Lisblanc grófnak a végrendeleti codicillusa. Az öreg úr viszályban élt a feleségével és fiával. Az utóbbit egy végrendeletében kitagadta, s az unokaöcscsét, marquis de l’Aisne Alfrédet tette általános örökösévé. Halála előtt kevés idővel azonban sikerült Lisblanc grófnőnek a férjét gyóntatója, a seigniersi prépost által annyira megengesztelni, hogy egy codicillusban visszavonja az unokaöcscsét általános örökössé tevő végrendeletet, s Lyonelt, a fiát, helyezze be öröklési jogaiba. Az első végrendelet öt tanu által van aláirva, valamennyinek a pecsétjével megerősítve, a közjegyző által hitelesítve, s három példányban kiállítva. A codicillus azonban, mely szintén törvény előtti érvényességgel bír, zárt levélbe van foglalva, a tartalma a hagyományozó által sajátkezüleg írva, de a tanúk előtt ismeretlen. Azok csak az öt pecséttel lezárt levél borítékjára irták fel a neveiket, azzal a bizonysággal, hogy ez ő nekik, mint végrendeletet tartalmazó levél lett bemutatva. Ez a levél is el lett orozva. De, hogy valóban létezett, és ott volt a szekrényben és a tartalma Lyonel javára szólt, azt bizonyítja a prépost, a ki a levelet maga tette vissza a szekrénybe a -51- gróf halála napján. Ő maga mondta toll alá az öreg grófnak, hogy hagyományát miféle kikötésekkel zárolja körül. Lyonel huszonnégy éves koráig a mostoha anyja gondnoksága alatt álljon. (Még most csak húsz éves a fiu, de már mintaképe a gommeuxnek). Azután ha valamikor a katholikus hitet elhagyná, azonnal veszítse el az atyai örökséget s az De L’Aisne Alfrédre szálljon. Ellenben, ha valamely egyházi rendbe lépne be, például a maltai lovagok rendébe, nőtlenségi fogadalommal, azon esetben rögtön átvehesse a vagyonát még a huszonnégy éves kor betöltése előtt is.

Lándory ez elbeszélés alatt azt olvasta ki a bankár szeméből, hogy ez egy kis csendes ásítási hajlamot fojtogat el magában.

– Kérem, csak ásítson ön bátran, ha untatja ez a dolog, majd mindjárt jön ennek olyan része is, a mely önt érdekelni fogja.

– Képzelheti ön, hogy egy ilyen iratnak a megtalálása mennyire érdekében áll az egyik félnek, Lisblanc grófnénak és a fiának. Hogy a családi gyémántokat is elrabolták, az nem fáj nekik, csak ez a kis darabka papir.

– A gyémántokra pedig azt mondta, hogy azokat a táskával együtt ellopták tőle, mikor a kárpáti erdőutakon átjött. Én nem hittem el neki sem egyiket, sem a másikat. Ellenben a fejére olvastam, hogy «ön ezen s ezen a napon járt az oroszlánkői várromok közt, ezen napon a beczkói várromon, ismét másnap a temetvényi düledékek között, majd odább a lietavai romerősségben, utoljára fölkereste a trencséni elhagyott várat. Mindenütt, mint utazó dilettans, aki festői vázlatokat vesz föl. Rajzmappát is vitt magával. Kitünően tud rajzolni. Ön a lopott gyémántokat -52- és a keresett codicillust egyikében ezeknek a várromoknak rejtette el.»

– Persze, hogy valószinü, csakhogy a saját sejtelmemet nem tehetem a vizsgálati jegyzőkönyvbe, mint adatot.

– Nagyot nevetett a szemem közé. Azzal az impertinentiával, a mi valami keveréke a grandseigneuri fitymálásnak, s a zsebmetszői akasztófa humornak. Én ebből a nevetésből ugyan rögtön a fejére olvastam, hogy mit gondol ő ebben a pillanatban, «ön azt hiszi, ugye, hogy csak legyen egyszer elitélve rendes fogságra, onnan majd az ön gondja lesz minél hamarább bucsúvétel nélkül odább állni, s akkor aztán felkeresheti az eldugott kincseket, a pótvégrendeletet pedig még azoknál is jobban értékesítheti, felhasználva azt archimedesi csavarul vagy De L’aisne vagy a Lisblanc grófoknál, a melyik többet igér érte».

– Csakhogy én a magam gondolat olvasását nem irhatom fel tanuvallomásul. Én csak azt jegyezhetem be, hogy a «vádlott nevet». Ekkor aztán szigoruan fogtam a vallatást, fenyegettem az embert, hogy sötét magányzárkába fogom csukatni, kemény bőjt mellett a hol napot sem lát, s tudni fogom őt kényszeríteni az őszinteségre. Erre a ficzkó elfintorította az arczát, s azt mondá: «nem tud az úr olyan dolgot, a mi nekem ujdonság volna! Voltam én már a bagnóban is!» s olyan tökéletes kánkán figurát csinált hozzá, a milyen csak egy kiszolgált gályarabtól kitelik. Akkor aztán megint előkelő positurába helyezte magát. A jobb kezével leereszkedő tenyérhajlítást tett felém (oda volt az csatolva békóval a balkezéhez, de ez őt nem zsenirozta) s azt mondá:

– Én határozott választ adtam. Mást egy év mulva sem adhatok, s ha mindjárt az ispaháni kullancsverembe -53- zárnak is önök. A gyémántokat ellopták tőlem s az ötpecsétes levél ott volt a többi értékpapirok között, melyeket Traumhold bankárhoz utasítottam. Ha nem hiszik önök, szedjék széjjel, követ kő után, Trencsén, Beczkó, Temetvény, Lietava és Oroszlánkő várát és Traumhold bankárnak a palotáját. – Ez jött a vallatási jegyzőkönyvbe.

Ezzel felállt a helyéről Lándory. Traumhold, mint a gutaütött maradt összeroskadva a karszékében.

– Most már tudja ön, uram, hogy mi actualis vonatkozása van annak a regényes históriának az ön üzletéhez. A néhai Lisblanc gróf örökösei nem fognak azzal megelégedni, hogy ön a feltartóztatott értékpapirokat birói kézhez leteszi, hanem követelni fogják azt az okiratot, mely nekik jogot ad ahhoz, a több millióra menő fekvő birtokhoz is, melynek tulajdona most perre megy közöttük. Ebből önre nézve olyan zaklatás fog támadni, a mitől ön pusztán pénzáldozattal meg nem válthatja magát. Én küldetésemet bevégeztem.

EGY MESÉS JELLEM.

Stauner úr átadta a dákót Lándorynak. A míg a Péter elhozatja a megrendelt vacsorát, az alatt a két úr kijátszhat egy partiet. Hozzá is fogtak. A bankár kitünő tekejátszó volt, egy lökést sem hibázott el. -54-

Mikor Stauner és Lándory a tekebotot adták-vették, az egyik úr csak ennyit hallatott: «Mhm», a mire a másik azt válaszolta: «hmh».

A mint egyszer a bankár egy különösen szép carambole-t csinált, Stauner úr kiment a billardszobából. Nem kérdezték tőle, hová megy.

Mire a partienek vége volt (a bankár diadalával), a vacsora fel volt szolgáltatva; Péter bejelenté; akkorra Stauner úr is visszakerült. Nem kérdezték tőle, hol járt.

De Péter annyit sugott az urának a fülébe, «micsoda spanyolviaszkszagot hozott ez az úr magával a szobába».

A bankár valami titkos lázt érzett végig borzongani a testén. Vannak olyan ellenszenves szagok, melyek nem kellemetlenek, mégis felháborítják az idegeket. Például, ha az ember a gyaluforgácsnak a szagát megérzi, mindig a koporsók jutnak az eszébe, a miknek a fenekét ezzel szokták megtölteni. Ilyen szag a spanyolviaszké is.

És aztán még le kellett ülni vacsorálni a két kedves vendéggel és enni minden ételből, és inni minden palaczkból, nehogy azok azt higyjék, hogy megmérgezi őket valaki. Még azután a jó szokás kedvéért koczintani is kellett velük, a mit azok viszonoztak a házigazda egészségére; a koczintásról áttért a beszéd a borra, a borról a phylloxerára, a phylloxeráról a fuxinra; utoljára olyan szakdisputa keletkezett a műborgyártásról, mintha mind a három úrnak ez volna a mestersége.

A vacsora után még egy szivart is ki kellett szívni, azután a vendégek kezet szorítottak a házigazdával s jó éjt kivántak egymásnak: a Péter vezette őket a vendégszobákba.

Alig tették be azok maguk után az ajtót, Traumhold sietett egy karos gyertyatartóval a kezében a comptoirjába. Eszébe jutott, hogy a depot vasajtaját nyitva hagyta. Odáig három sötét szobán kellett keresztül mennie, az utolsó volt a könyvvivőjének a dolgozószobája; a hány ajtót kinyitott, mindegyiknél úgy tetszett neki, mintha valami kisértő lélek fuvallata érné, mely gyertyáit ki akarja oltani. -55-

Annak az ajtónak a zára fölött, mely a comptoirjába vezetett, két széles papirszelet volt keresztben egymás fölött, az ajtóra és a küszöbre pecsételve.

Ez volt Stauner úrnak a feladata az alatt, a míg a bankár a másik vendégével oda át carambolet játszott.

Valóban két keresztbefektetett papirszelet volt ott, az osztrák rendőrség kétfejű sasos négy pecsétjével a végein.

A Golgothának minden keresztjei nem rettenetesebbek ennél a szomorú keresztnél! Erre van a kalmárnak a becsülete, a hitele fölfeszítve!

Szédelegve ment ki onnan, aztán végig valamennyi szobáin, minden ajtót nyitva hagyott maga után. Annyira el volt csábulva, hogy nem talált rá a hálószobájára. Eltévedt a saját lakásában, bujósdit játszott saját magával, mintha valami útvesztőben bolyongna, míg egyszer ismét ugyanabban a szobában találta magát, a hol az a lepecsételt ajtó állja az útját.

Azt hitte, hogy rögtön szélhüdés fogja érni. Lerogyott arra a székre, a melyen hű hivatalnoka, az öreg könyvvezető szokott ülni. Huszonöt év óta üli már azt a széket: ezüstlakodalmát ülhetné meg vele, ha még három napot megélhetne.

Keze önkéntelen a villamos csengetyű gombjára tévedt. A csengetésre odajött Péter. -56-

– Hát te is látod azt ott? Ennél a szónál elfojtotta a szavát a zokogás; a könyei elboríták az arczát.

Péternek minden tagja elkezdett reszketni, sűrű haja szétborzadt az ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta; oda akart rohanni az ajtóhoz, hogy letépje róla azt a pecsétes keresztet.

– Az már veszedelem, mondá Péter elcsüggedten. Tehát csakugyan azok voltak, a kiknek én tartottam őket.

– Jer innen. Mert itten megfuladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok oda. Vetkőztess le; azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: tudod? csendesen.

A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.

Traumhold bankárt valósággal a láz törte, a míg az inasa ruháit lebontotta róla, s az ágyba fekteté.

A nagy, antik fali óra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, három negyedet ütött háromra. Lassudott kongása -57- elárulá, hogy súlyláncza végét járja már. Péter újból fel akarta húzni.

Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve a mellé, megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az forró volt, annál melengeté.

– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig, mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd, «uram, nem jó emberek ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk». Te figyelmeztettél számtalanszor, hogy ne higyjek az olyan embereknek, a kik késő este jönnek hozzám üzleti ügyben, a kik a felső kabátjukon is érdemrendet hordanak; a kik a keztyüt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: ezek nem igazi urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. Most benne vagyok a veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája voltam.

Erre a szóra Péter elkezdett kaczagni. Igazán, szíve szerint, hahotával kaczagott.

– No már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, a ki azt elhiszi? Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.

– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a franczia közmondás: «c’est plus, qu’un crime: c’est une faute».

– Arról akarok beszélni veled. Én e percztől fogva rendőri felügyelet alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.

– Nagyon valószinű. Igaz ugyan, hogy egy nehány nap mulva az első kihallgatás után szabadon bocsátanak, -58- biztosíték mellett. De mikor hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb itél, mint a biró. A biró még föl is menthet, a világ nem. Soha sem fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá irtam.

– Ez csak sulyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat, gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat védeni.

– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rá megy is. És még az sem ment meg. A mit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem birom előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a butoraimat, felhányni a bádeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait laponként át fogják vizsgálni. Oh, minő gondolat ez!

– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne hozzám, s akadályozna…

– Nálam van. Megparancsolta, hogy soha se adjam ki a kezemből, mert abban mérgek is vannak.

– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az arczáról. -59-

– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, a melyben ezt a vádat egy sensatiohajhász karzat előtt a fejemre olvassák?

– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre, hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a fölösleges gondoskodás, a mire ön azt felelte: «hagyd el Péter: egy bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. De hát az lehetetlen».

– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem fogtam, a mi becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!

– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, a miből meg lehet élni, még csak az embereknek hizelkedni sem.

– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, a kik eljőjjenek, mikor valaki nagyon hivja őket? Hány embert ért rögtöni halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy egyszer -60- egy rögtöni szívszélhüdés fog megölni. Hát kell még ennek a nyomorult szivnek ennél nagyobb fájdalom is!

– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik szobába is áthallik, a mit ön beszél. Mondja csak, azon esetben, ha valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?

Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s nemsokára ismét visszatért azzal a kis vasszekrénynyel a kezében, a melyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra. Beledugta a zárjába a kulcsot.

– Arra az áldásra, a mit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: «Ki tette ezt?» előállok, s azt mondom: «én tettem!»

– Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt; lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról; összeszedtem a szekrényekből a mi értékest találtam, s aztán odább futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.

A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi hű cselédnek, a keblére.

– Mit tennél! Te régi hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy olyan rémtett volna, a miért életfogytiglani börtönre itélnének.

– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának itt Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik -61- ajtóról a másikhoz kéredzkedő elzűllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból, kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép nyugalmas Illaván, csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, a miből eleget adnak a raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal, nem szidják, nem csufolják. Aztán olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kiváncsiságból. Akkor szerettem meg.

– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó kisasszonyomnak a sorsát? A kit én kis gyerek korában karomon hordoztam, a kitől soha sem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést, a ki nekem olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! Minek beszélünk erről többet?

– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt s más bűnhödik meg érte miattam.

– Tegye ön, a mit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit teszek ezután? az az én gondom. Egy óra mulva visszajövök ide s megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek ajánlom! Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult. Hanem ha még egyszer visszatérek, akkor már kést is hozok magammal.

Azzal kiment s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó fölébredhetett a házban. -62-

NEM NEVET MÁR.

Késő reggel volt már, mikor Stauner úr Lándory hálószobájába benyitott. Lándory még akkor is aludt.

– Egy órát sem hallottam ütni. Vártam, hogy a Péter majd bejön, s kinyitja az ablaktáblákat.

Stauner maga nyitogatta fel azokat. A zápor nagy cseppekben kopogott az ablaküvegeken.

– Csak húzza ön fel a csizmáit tisztítatlanúl. A Péter nem fog azokért bejönni, mert a Péter az éjjel megölte a gazdáját, feltörte a lepecsételt comptoirt; ellopta a pénzösszegeket a szekrényből és megszökött velük.

Ez már csakugyan hatásos módszer volt, valakinek az álmot kiverni a szeméből.

– A Péter! kiáltá fel Lándory, hirtelen kiugorva fekhelyéből. A hű, öreg cseléd!

– Igen. A Péter, mondá Stauner úr, tapasztalatai által szerzett fölényének teljes önérzetével: apró, fekete, szuró szemei csaknem gunyosan néztek féloldalt Lándory arczára, mintha azt mondanák: «látod? Téged az meglep, engemet nem».

– De hát bizonyos az? kérdezé Lándory, öltönydarabjait hirtelen felszedve magára.

– Hogy a bankár halva fekszik az ágyában, arról meggyőződhetik ön a saját szemeivel. Kopogást hallok az előszobában; bizonyosan a rendőrbiztos és a halottkém érkeztek meg; sietek eléjük, mert én zártam be minden ajtót.

Lándory már felöltözötten jött ki a hálószobájából, -63- midőn a két úr Staunerrel együtt a corridoron végig haladt. Aztán együtt mentek a bankár hálószobájába.

Ott feküdt az ágyon a halott, az egyik megmerevült karját magasra emelve, kezét ökölre szorítva, míg a másik kezével a torkához látszott kapni görcsösen. A feje hátra volt szegve; nyitva maradt szeme felfelé fordulva; arczán és homlokán szederjes foltok. Nem lehetett ráismerni a tegnapi arczra.

Az ágya előtti tigrisbőrön hevert egy elejtett pohár, melynek tartalma foltot hagyott a szőrmén.

A helyszini vizsgálat azt is kiderítette, hogy a bűntett mikép lett végrehajtva. – Az inas szobájában megtalálták a kisasszony fényképészeti szekrényét, abból a cyankali jegygyel bélyegzett üveg ki volt véve s az asztalon eldobva, egy kifacsart czitrom héjával együtt.

A további vizsgálat még halmozta a bűntanujeleket. A hivatalos pecsétek a comptoir-ajtóról le voltak szakgatva; a Wertheim-szekrények ajtai feltárva, a kulcscsomag a tresor závárába dugva. Bankjegycsomagok, aranypénzgöngyölegek mind eltüntek. Egy göngyöleg, a miben husz krajczárosok voltak, ketté volt törve s aztán a földre dobva.

Még valami más jel is volt. A könyvvezető szobájában volt egy egyszerű chiffoniére, annak az ajtaja erőszakosan volt felfeszítve baltával. A vizsgálathoz felhívott kapusné azt bizonyítá, hogy abban szokott állni az öreg hivatalnok utiköntöse, hogy kéznél legyen, mikor hirtelen el kell utaznia valami küldetésben. Ezek az öltönydarabok mind hiányzottak. Helyettük rátaláltak a szekrény alá dugva az inas-livreére, mit Péter tegnap este viselt.

A kapusné azt mondá, hogy ő reggel hajnal előtt, mikor még sötét volt, csakugyan bocsátott ki a kapun egy urat, a kit ő a könyvvezetőnek nézett, a prémes gallérja a füléig felhúzva, a vidrabőr utazósüvege a szeméig lenyomva, -64- kezében egy fogantyús bőrönd. Azt hitte, hogy a könyvvezető. A jó reggel kivánásra épen úgy mordulta el poroszos kiejtéssel a szokásos «morjen»-t, a hogy máskor. Odakinn az utczán rögtön kifeszítette az esernyőjét, az öreg úr szavajárásával mormogva «Hundewetter!» azután tovább czammogott, épen olyan koszrogó léptekkel, a hogy az öreg úr szokott.

– Milyen meggyőződéssel vált el öntől Traumhold úr az éjjel megejtett vizsgálat után? Lehetett oka öngyilkossá lenni?

– Ellenkezőleg. Jól tudhatta, hogy az ő ügyét a haláleset csak bonyolultabbá teszi. Felvilágításokat csak ő maga adhat. A becsülete hozzá volt kötve az életéhez.

– Én az éjjel vacsora után, a mint a gyertyát eloltottam, felöltözve maradtam, csak a czipőimet húztam le, s úgy dőltem le az ágyba. Nem telt el bele fél óra, hogy valamelyik távolabb eső szobában beszélgetést hallottam. Nekem igen éles hallásom van. Felkeltem, s czipő nélkül odalopóztam az étterem ajtajáig. Hallgatóztam. A beszéd a harmadik szobából jött. Oda nem mehettem, mert az ebédlő ajtaja be volt zárva. A bankárnak és az inasának a szavaira ismertem. Indulatosan beszéltek. Utoljára egy ajtócsattanás végezte be a beszédet, s arra léptek közeledtek az ajtó felé. Én visszavonultam a szobámba. Ébren figyeltem minden neszre. Hallottam, hogy ujra nyilik egy belső ajtó, nagyon csendesen; valaki halkan beszél. – Arra egy elfojtott kiáltás következett vagy valami hördülés, olyanforma, mint egy nehéz álomban küzdőé; azután elcsendesült minden.

– Mennyi időköz lehetett az ajtónyilás hangja és a hördülés között? kérdezé a biztos.

– Talán öt percz. Külömben feszült, válságos helyzetben az időszámítás csalhat. Azt azonban már minutányi -65- pontossággal megmondhatom, hogy mikor mit észleltem ettől fogva, mert az órámat oda tettem magam elé. Háromnegyed négyre hallottam, hogy az előszoba ajtajában csendesen elfordul a kulcs. Valaki lemegy a lépcsőn. A lépcsőháznak vasrács ajtaja van. Beletelt húsz percz, hogy ezt az ajtót felnyitották. Addig várt az ember. Kitaláltam az okát. A távolból hallatszott a vasuthoz vivő omnibus gördülése. Akkor egymás után hirtelen következett a lépcsőajtó nyitása és a kapué. Akkor az ablakhoz siettem megnézni, hogy ki megy ki. Nem láttam meg az alakját, mert már az esernyőt kifeszítve lépett ki az utczára. Csámpás léptekkel ment a közeledő omnibus elé, bal kezében egy bőröndöt vitt. Az utczának mind a két szegletén volt felállítva egy detectivem, azzal az utasítással, hogy a ki csak az éjjel a Traumhold-palotából kimegy, azt nyomról-nyomra kisérje s ha utra kel, utazzék vele együtt s nekem minden állomásról rögtön táviratot küldjön ide a palotába. Az omnibus kétszer állt meg ez utczában. Hét órakor az emberemtől megkaptam az első tudósítást, a kisért alak személyleirásával. Azt is megtudtam, hogy Bukarestig váltott első osztályu jegyet. Rögtön siettem át a bankár hálószobájába. Így találtam őt, a hogy önök látták. Már halva volt: legalább három óra óta. Hirtelen átsiettem a mellékszobákba s felfedeztem a pecsétek erőszakos felszakítását és a pénztárak felnyitását. – Rögtön jelt adtam az ablakból a második detectivnek s táviratot küldtem általa a pozsonyi, érsekujvári és budapesti rendőrállomásokhoz, hogy a személyleirás szerint felismerendő utazót tartóztassák le.

– Kár lesz önnek magát fárasztani és költségbe verni, mondá önérzetes nyugodtsággal Stauner ur. Itt van már a zsebemben a második távirat a detectivemtől: Pozsonyban -66- kelt: «Szökevény tolvaj inas, Kalthahn Péter elfogatott, rablott pénz megtaláltatott nála».

Azzal büszkén nézett oda Lándory szemébe, egész fölényét éreztetve a «kezdő» pályatárssal, mintha mondaná magában:

Lándory olvasva e gondolatot a kis ur arczán, magában gondolhatott rá vissza ilyesmit: «a ki maga is el akarja magát fogatni».

Az elfogott inast is a nagy rémpör többi sorsosai közé szállíták. Ennek már álarczot sem tettek a képére. Magára vallott mindent, semmi titkolni valója nem volt.

Az itéletkimondás azután már nem Lándory dolga volt. Erre egy delegált törvényszék volt hivatva, melyet különösen e bűnpör számára alkottak.

Lándory az alatt, míg a biróság az óriási vizsgálati adathalmazzal küzködött, felutazott Trencsénbe, s ott előidéztetve azokat a kalauzokat, a kik az ál-Monterossot a Vág vidékét ékesítő regényes várromokig elvezették, azoknak a kiséretében fölkereste mind azokat a helyeket, a melyeken a tolvajvezér megfordult, megmagyaráztatott minden körülményt a legapróbb részletekig, melyek között e romok látogatása történt: hol pihent meg? hol rajzolt az albumába? hol tartott falatozást? minő táskát hordott magával?

Az az ember nagyon óvatos volt. Semmi áruló nyomot nem hagyott maga után. Egy válloncsüggő bőrtáskát hordott mindig magával, a mit soha sem hagyott el. Éjszakára az ajtaját egy sajátszerű furfangos zárral reteszelte el, a minőt az orosz utazók hordanak magukkal s mely minden ajtóra alkalmazható.

E várromok oly terjedelmesek, hogy azoknak a rejtett zegét-zugát felkeresni, a pinczéikbe, cisternáikba leszállni, pusztán találomra, haszontalan vállalkozás lett volna. Még arra is kellett vigyáznia Lándorynak, hogy kutatásainak czélját ki ne hagyja találni, mert ha hire futamodik, -67- hogy ide valaki kincseket rejtett el, az egész vármegye népe mind odaszalad kincskeresni. S még meglehet, hogy rátalálnak.

Ez idő alatt is folyvást értesítteté magát a Traumhold-ügy lefolyásáról, mely most már az administrativ közegek intézkedése alá került. A megholt bankár összes vagyonát, a magyar kormány felkérése folytán, lefoglalták s ellene a kártérítési keresetet megindították.

Azért mégis várt rá valami meglepetés, midőn Budapestre visszatért. Az ujabban érkezett hivatalos levelek között talált egyet, melyben a bécsi gyámhivatal értesíti róla, hogy a meghalt Traumhold bankár leányának árvagyámjául ő neveztetett ki – a leány saját kívánatára.

Godiva nagyon jól tudhatja, hogy az egész szerencsétlenségnek, mely házukat romba dönté s atyját a romok alá temette, Lándory megjelenése volt az okozója. Mért választja mégis őt gyámjául? Olyan nagy-e a bizalma hozzá? Vagy valami dæmoni boszuállása egy eltiport teremtésnek: «ha elrontottad a sorsomat; már most vedd a kezedbe; ha idejöttél, hogy lassú halállal megölj, nézd végig a halálos agoniámat»?

Pedig hiszen sejtelme lehetett arról, hogy ez így fog következni. Hiszen ő maga mondta neki: «még látni fogjuk egymást; – és ugy, hogy nem én jövök el önhöz».

A magyarországi törvények szerint az árvagyámságot mindenki tartozik elfogadni, akit az árva gyámjául kiván. Ez elől kitérni nem is lehet, nem is szabad.

Lándory rögtön válaszolt az árvatörvényszéknek, hogy elfogadja a gyámságot.

Azt is sejté. Egész nap nem ment ki a házból, hogy hiába ne járassa. Minden csengetésre maga ment ki az -68- ajtót kinyitni. Egyszer azután csakugyan az állt előtte, a kire várt. A gyászruhás hölgy, sűrű selyemfátyollal letakart arczczal.

A fátyolon keresztül inkább, mint mikor a leány ezt a fátyolt felveté az arczáról.

Mennyire el volt változva! Ugyanaz a kép, a mi az első találkozásnál, csakhogy akkor a napsugártól beragyogva, most pedig a megörökült villámlobbanás fényétől átvilágítva.

El volt róla lopva az örök nevetés. Mintha csak saját magának a szelleme volna.

Talán azt az igéretet beváltani, hogy az elrabolt nevetési kincset apródonkint fogja neki egykor visszaadni, a ki elrabolta?

A leány, a mint a belső szoba ajtaja bezárult mögöttük, egyszerre megragadta a kezét, s e szókat mondá, mély heves hangon:

A leány akkor mind a két kezével ragadta meg Lándory jobbját s még határozottabban ismétlé a kérdést.

– Akarom tudni, igazán, világosan: öntől, a ki legjobban tudja, gazember volt-e az én apám?

– Becsületemre mondom. Áldozata volt rossz embereknek; maga tiszta, becsületes ember volt.

A leány e szókra lerogyott egy kerevetre s lehajtá a keblére gyászba borult fejét. -69-

Lándorynak az ajkán volt már a vígasz, «hiszen meggyilkolta a saját szolgája». – Banalis phrasis. Elhallgatott vele.

– Beszéljünk az ön dolgáról, mondá, leülve egy karszékbe Godivával szemben.

– Az, hogy az apám meghalt, rebegé a leány, elég sötétség rám nézve. De még rettenetesebb az a gondolat, hogy az öreg, hűséges cselédje ölte meg. Az az ember, a ki nem volt szolga, de hozzánk tartozó családtag volt a házunknál, a mióta eszemet tudom. A becsületesség, a hűség mintaképe, olyan, mint azok az ezeregyéjszakai mesebeli dzsinok, a kik csak arra vannak teremtve, hogy az uraiknak szolgáljanak s mindig csak jót tegyenek; az az ember, a ki engem úgy szeretett – nem mint egy jó ember – de mint egy jó kutya, hogy ez megölhesse az ő jóltevőjét! Miért? Hogy a pénzét elrabolja? Minek? Ősz feje volt már! Mit akart vele tenni? Ez a gondolat megőrjit. Az öreg Péter tett engem árvaleánynyá!

– Beszéljünk az ön dolgáról, Godiva kisasszony! Én rossz vigasztaló vagyok. Kérges szivem van. Nagyon sok sírást hallottam már életemben.

– Az enyimet nem fogja ön hallani. A nevetést elfeledtem, de a sírást azért nem tanultam meg. – Mégis vissza kell térnem arra a tárgyra, a min kezdtem. Ha az apám nem volt bűnös, nem volt czinkostárs, miért ellene az a meggyalázó eljárás?

– Ez szerencsétlenség, Godiva kisasszony. Olyan, mintha valakit a vasuton a mozdony elgázol. – Ő – kimondom – egészen magas elvű indokokból összeköttetésbe elegyedett politikai álarcz alá rejtőzött gonosztevőkkel. Ez balszerencse. Következményei el nem fordíthatók. De önnek azért nincs oka pirulni a név miatt, melyet visel.

– Már hozzá szoktam a nem piruláshoz. Még egy kérdést! -70- Fedezi-e az atyámnak a vagyona azt a kárt, a mit az ő jóhiszeműsége okozott?

– Akkor miért tartják fenn ellene a megszégyenítő eljárást? a bünvizsgálatot?

– Van egy függőben maradt ügy, a mi igen nagy befolyású embereket érdekel, s a mi még tisztázva nincs.

– S nem lehetne ezt az ügyet befejezni – például akkora összeggel, mely a vádoló követelésének megfelel?

– Önnek igazán kapóra jön ez a kérdés. Én beszélek itt nagy tőkepénzekről, a ki ingyen jegygyel, a mit egy vasutigazgató (régi jó barát) kegyelméből kaptam, utazom Budapestre.

– Rokonaim? kiálta fel csodálkozva a leány. Hát vannak egy bukott ember leányának rokonai? Azok félnek tőlem, mint a bélpoklostól. Nagynéném, a ki házunknál mint női családfő szerepelt, a mint a nagy szerencsétlenség hírét vette, összepakolt és haza futott. Mikor meglátogattam, látásomra elájult; mikor eltávoztam, akkor felocsudott s hallám az ajtón át, mikor a cselédnek kiadta az utasítást: «Ne ereszszétek be hozzám ezt a szerencsétlen leányt többé. Görcsöket kapok, ha meglátom». Miattam nem lesznek többé szívgörcsei. Szegény apám temetésénél egyedül voltam a gyászkiséret, – egész a kriptaajtóig. Azt az egy «birtokunkat», a hol atyám és anyám nyugosznak egymás mellett, nem foglalhatták le. Még van ott egy harmadik hely is. Elhagyott az egész világ. – De nem jól mondám; – egy emberem mégis maradt: – az ön tilinkósa, Stauner ur. Ez a derék ember, mikor a palotánkban és a villánkban a szekrényeket és a szobaajtókat lepecsételték, volt olyan gondoskodó, hogy az én számomra nyitva hagyatott a badeni nyaralóban egy hajdani cselédszobát és oda áthordatta a saját garde de robeomat, -71- a mi valószínüleg magántulajdonomat képezi, annak az értékesítéséből tudtam kifizetni a gyászruhámat s a temetési költségeket.

Itt megpihent a leány, mintha még egyszer végig gondolna azokon, a mik vele ama három szörnyű nap alatt történtek.

– Ez a derék férfiu azonban még valami mást is adott át, a miről azt mondá, hogy ez az atyám pénzszekrényében találtatva, mint engemet illető magántulajdon, nekem rögtön kiadatni rendeltetett. Egy életbiztosítási bárczát. Azt mondta, hogy azt jól megőrizzem, mert ez a jövendő sorsomat biztosítja. Tanácsolá, hogy legjobb lesz, ha rögtön megnevezek valakit, ismerőseim, rokonaim közül, a kit a gyámhatóság törvényes gondnokommá tegyen. Ismerősök? Rokonok? Hol keressem őket? – Bocsánat! Még egyet elfeledtem. A carricatura albumaimat is kiszolgáltatták. Hát hisz abban mind együtt vannak. Válogathatok közülök. Ott a képeik. A majmot? az elefántot? vagy a tigrist? – Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen van egy ismerősöm, a kinek a gúnyképe nem került a gyüjteménybe, a ki nekem azt előre megjósolta, hogy én őt nem fogom oda rajzolni. Önnek a nevét mondtam ki. A jeles férfiú azt felelte rá, hogy ennél okosabb választást nem is tehettem volna, s tanácsolá, hogy a mint ön a kinevezést elfogadja, azonnal siessek fel önhöz, s mutassam meg azt a polizze-ot önnek s hagyjam itten. Ime átadom.

Godiva az oldalán függő kis bőrtárczából kivette a biztosítási kötvényt, s átnyujtá Lándorynak.

– Ön ismerős e kötvény tartalmával? kérdé Godivától Lándory, miután átolvasta azt.

– Nem értek hozzá, de Stauner úr megmagyarázta a főbb ismerni valókat. E kötvény szerint, egy elsőrendű nagy biztosító társulattól 24 éves koromban kétszázezer ezüst forintot kell kapnom.

– Igen. És e szerint most már csak két dolog között van választásom. Az egyik: stornirozni az egész biztosítást. Stauner úr azt nekem igen jól megmagyarázta. A biztosító társaság a kötvényemet a határidő letelte előtt is visszaváltja, a biztosított összeg egy harmadában. Ha akarom, most rögtön kaphatok érte hatvanhatezer hatszázhatvannyolcz forintot és egy huszast ezüstben. Ez eddig Stauner úr véleménye. A mi ezután következik, az a magamé. Én tehát választhatok két dolog között. Az egyik: felvenni a váltságdij összegét, s elmenni vele valahová, a hol nem ismernek, s a hol majd nagyhamar megismernek, s ott élni őrjöngő vigasság között, mint illik olyan némberhez, a kinek nincs joga azt kivánni, hogy becsüljék. S ha ez a pénz elfogy, majd gondoskodik másról az, a ki a mezők (és a boulevardok) liliomait ruházza!… Ön lesüti a szemeit? Ön elpirul helyettem. Jön a másik választás.

Bertalan ez alatt csendesen felállt s karjait összefonva nézett le az ülve beszélő leányra. Talán azért kellett a szempilláit lesülyesztenie.

– A másik alternativa pedig ez, – folytatá Godiva. – A biztosítási kötvény szerint az egész kétszázezer ezüst forintnyi összeg esedékessé lesz, ha én hamarább meghalok. S ebben az esetben az összeg az én természetes örökösömre száll át. Az én természetes örökösöm az atyám csődtömege. Fedezi ez az összeg azt a követelést, a mi az atyám becsületét eltakarja?

Ennél a kérdésnél a leány is fölkelt a helyéről s olyan közel lépett Bertalanhoz, hogy szavainak forró lehellete annak az arczát égeté.

– Mire gondol ön? kiálta rá Bertalan, megkapva a leány karját, mint a hogy visszarántanak egy meredély párkányáról alátekintőt.

– Ne féltsen ön semmi meggondolatlan lépéstől. Én azt is megtanultam a biztosítási kötvényből, hogy az egész összeg elvész, ha a biztosított öngyilkossá lesz. -73-

– Hm. – Különös dolog! – Az én koromban levő leányoknál olyan könnyen megy az. Nem kell azért a negyedik emeletről leugrani. Elég a negyedik emeletre felszaladgálni. Nem kellenek ahhoz sublimátok, nem kell a nagy Duna árja, egy pohár hideg viz is oda vezet.

– Én megtiltom önnek ezt a gondolatot! szólt nyers hangon Bertalan, erőszakosan átszorítva a leány kézcsuklóját.

– Hogyan? Ön megtiltja nekem még a gondolatot is a halálra. Hát van önnek hatalma én előttem becsukni a tulvilág ajtaját?

– Van! És én megakadályozom abban, hogy arra gondoljon. Üljön le és hallgassa csendesen, a mit mondok.

– Hát jól van. Maradjon állva! Csak egy szót mondok önnek. «Még most» egyetlen «bűn» vádja sem terheli az ön atyjának a lelkét oda fenn, az ő örök birája előtt.

– Ne szóljon közbe! Ön azt nem tudja. Ön azt hiszi, hogy egy biztosító társaságot megcsalni nem bűn? Tán annak a pénztára a «cassa nemonis», a mibe orzó kézzel bele szabad nyulni? Hisz annak vagyona becsületes úton gyült s az is árvák és özvegyek örökét képezi. Ön meggondolt csalással akarja letörülni a homályt az apja nevéről, a mit még eddig arra csak a balszerencse vetett!

– Uram! – hebegé a leány megrendülve, s szemei bámulva meredtek a vele parancsolónak megigéző szemeibe.

– Még most az a tett, a mi önnek az atyját egy más életbe vezette át, csak félig bűn, a másik fele erény. Ön ki akarja azt egészíteni, hogy egészen bűn legyen?

A leány e szóknál, nyitva maradt ajkakkal, elforduló -74- szemekkel rogyott egyszerre térdre, igézője lábaihoz s megragadta annak a kezét, először a csókjaival, azután a könyjeivel árasztotta azt el.

– Hát önnek «is» van hite emberi becsületességben? Hát ön is megtalálta azt a gondolatot, a mit én csak félve rebesgettem? Én! Én, és a végtelen szeretet volt az oka, hogy ez a rémtett megtörtént.

– Nem. Nem. Jól van így. Imádkozom. Vezeklem. Gyónok. Addig maradjak így. Csak egy szót még. Hát ön azt hiszi, hogy az az ember, a ki önmagát e rémtettel vádolja, egy mesés önfeláldozást követett el?

És ebben az erőszakolt komolyságban annyi önkéntelen humor volt, hogy a leánynak a szemeiben, a könyeken keresztül megjelent az első mosoly!

– Ön egykor azt kivánta tőlem, hogy ismertessem meg a saját jellemrajzával. Én akkor azt mondtam: mélyen érző, mélabús kedély, erős akarat. Unja a nagy jóllétet, bosszantja az örök hizelkedés. Vágyik a balsorsot megismerni, a mely küzdelmet ád, s kiváncsi rá, ha egyszer ezek a mosolyfinta arczok rögtön csufondáros torzképekké válnának körülötte és azt kiáltanának mind: mért nem sirsz hát? Hát az most mind előtte áll. Hajdani ismerősei meg is követelik, hogy a véletlen összetalálkozásnál agyonsirja magát; ha nem teszi, megneheztelnek érte.

– Van valami a mi a nem külömbségét elenyészti. A genie. Kegyednek határozott tehetsége van a rajzoláshoz.

– Semmi hizelkedést sem mondtam. Csak tehetségről -75- beszéltem, a mi még magában egy nagybecsü semmi. Sok tehetségből lett már himpellér, kontár. Ön még nem tud semmit. De ha mivelni fogja azt a tehetséget alapos tanulmánynyal, a mit a természettől kapott, ebben egy életfeladatot fog találni.

– Nem azoknak a phalanxát akarom én, hogy ön is szaporítsa, a kik kövér hentesnéket arczképeznek, s minden műtárlaton megdöbbentik a közönséget egy-egy lehetetlen compositióval, melynek aztán mæcenást kell keresni, a ki a falról eltávolítja. Az ön tehetsége önálló, független, dæmoni tulajdon, az emberi indulatok, szenvedélyek, gyarlóságok eltalálása. Önből arczképfestő nem lenne soha, mert azt nem köszönné meg senki. Önnek tanulni kell azoktól a nagy mesterektől, a kik ezt a nemet tökélyre emelték. Ebben fog ön találni foglalkozást, időjártával biztos kenyeret, és a mi legfőbb: nevet.

– Igen. A Traumhold névnek – egy ideig – szomorú hangzása fog lenni. Az albumában ezzel a névvel láttam önt szerepelni: «Schalkaug».

– Hát most viselje komolyan. Ön el fog menni Münchenbe. Ott vannak jó barátaim az akademiai tanárok között. Azokhoz fogom önt ajánlani. Úgy fognak önnel bánni, mint testvérek. Szigoruak lesznek, és azt vegye tőlük jó néven. Egy fejbólintás azoknál már az elismerés netovábbja. Soha sem fog tőlük egy szót is hallani, a mi csak megközelítőleg is hasonlítana a bókhoz. Azután dolgozni fog ön, mint egy napszámos, a milyen hosszú csak a nap. Olvasni is kell mindent, a mi a művészet történetére vonatkozik. Egy új nagy világ fog ön előtt kitárulni, a hol csupa lángelmék laknak. Egy külön világtörténet, a melynek multja elhomályosítja a királyok és hadvezérek történetét. S a jelenje is fenséges ennek a külön világnak. Nincs összetartóbb, hivebb, önfeláldozóbb népe a földnek, -76- mint a festőművészeké. A szobrászok már hidegebbek, elzártabbak. De a festőknél elenyészik minden, a mi válaszfalt képez a világon, ott nem ismernek különbséget fajok között, együtt fogja ön találni a lengyelt az oroszszal, a francziát a némettel, disputálnak mindig, de csak a művészetről, de össze nem vesznek soha. Ott egyenrangu a nő a férfival, sőt a mi képtelenség, még a nagy művész is a kis művészszel.

– Ott majd «act»-okat is fog rajzolni. Ez az első hallásra összeborzongatja, ugy-e? Pedig a ki embert akar rajzolni, annak ismerni kell az embert. Ezt itthon nők nem tanulhatják. Mit mondanának hozzá a szent Bécsben, ha egy művésznő élő szobrokat rajzolna le? A vén István-torony is megcsóválná a fejét. Münchenben ezt rendes dolognak tartják. Egész néposztály abból él, hogy actot áll. És aztán meg fog ön még valamit ismerni, a miről soha fogalma nem volt. A koplalást. De milyen humorral tudják azt a festők élvezni. Egy knackwurst, a mit két szobatárs egymással megoszt, egy pár burgonya, a mit a vaskályhán megsütöttek, de aztán az az aranyos jó kedv hozzá! Belzazar lakomája szegénység a mellett. Vendégséget csapnak, de kevés a gulyáshus és sok a vendég, felszaporítják hát paprikával, hogy a vendégeknek a szája lángot vet tőle, és így aztán kifutja a lakoma. A derült kedélytől nektárrá változik maga a víz is.

– Én tudok rántott levest főzni! dicsekedék Godiva ennél a themánál, s valami gyönge mosolyforma ismét derengett az arczán.

– No erre legtöbb szükség lesz a művészi pálya kezdetén. Később aztán, majd ha egy pár sikerült rajz kerül ki az ön keze alól, annak a számára szerzünk rendes vevőt. Nem magas műbarátokat: fakó kiadókat, a kik nagyon szerény igények szerint díjaznak, de nem kell nekik azt mondani rá, hogy «kérem», vagy «köszönöm». Később -77- majd ők fognak kérni, ha egyszer a Schalkaug név híre emelkedik. Akkor aztán terjeszkedünk. Nos hát elfogadja ön az én tervemet?

– Akkor hát térjünk át a dolog prózájára. Önnek természetesen pénze nincs?

– A mit az öltönyeim eladásából bevettem, azt mind elköltöttem a temetésre.

– Ajándékot pedig ön senkitől se nem várhat, se el nem fogadhat. Megálljunk csak, hátha találok valamit. A Péternél elkobzott értékek között találtatott egy ezüst szelencze, a miben pénz csörög. Ennek czímpaizsára ez a név van vésve: «Godiva» és egy évszám «1848.»

– Ez az én születésem éve. A perselyt a bank-igazgató keresztapámtól kaptam, a ki azóta minden évfordulónál tett bele egy arany koronát.

– Milyen szerencse, hogy azt is elrabolta a Péter, mert ha ott hagyja, azt is ott rekeszti az osztrák rendőrség. Így azonban az én kezembe kerülve, azt, mint önnek magántulajdonát, a saját felelősségemre kiadhatom.

– E szerint ebben kell lenni husz koronának. Ott a kulcs a persely füléhez kötve, nyissa ki.

Utolsó vagyona volt az! Megannyi emlék. Vigasság napjainak emléke egytől egyig.

Lándory elfordult tőle, hogy a börzeárfolyam lasjtromában keressen valamit.

– A koronának az ára most tizenhat és fél forint. Itt váltsa ön be, mert az szokatlan pénzfaj. Münchenben nem -78- ismerik. A magyar leszámítoló banknál váltsa ön be, ott legkevesebbet vonnak le belőle. A perselyt tartsa meg emlékül.

– E szerint lesz most önnek háromszáz huszonnyolcz forintja. Huszonnyolczba fog kerülni az utazás Münchenig. Az egyedül utazáshoz hozzá kell önnek szokni. Önt nem fogja megsérteni senki.

– Azzal ne áltassa magát. Azt elhiszem, hogy ön képes lesz legszigorubb nélkülözéseket elvállalni, de vannak mulhatlan kiadások. Szállást nem fogadhat se messze a város központjától, se a negyedik emeleten, mert oda a tanárja el nem jár. Ateliert is kell tartania, még pedig a legalkalmasabbat. Azonkivül modelleket is kell fizetnie. Az a háromszáz forint a legfeszesebb számítás szerint alig fog önnek tovább tartani, mint az esztendő végeig. Addig kell önnek valamit szerezni.

– No hát csináljon ilyen rajzokat, s küldje el nekem. Én majd találok itten valami jámbor poétát, a ki önnek szöveget ír hozzá, s aztán majd akad kiadó elég, a ki azt megvásárolja. Ez a legkapósabb munka.

Godiva lehajtotta a fejét, s a mellett félig zárt szempillái alól olyan szomorú érzékenységgel nézett fel Lándory arczára, hogy az könnyen kiolvashatta e tekintetből a leány gondolatát.

Godiva még egy szót mondott Bertalannak az elválás pillanatában, két kezével megszorítva annak a kezét.

A KARÁCSONYFA ALATT.

A karácsonyest is elérkezett, a gyermekek örömünnepe. Sok vágy, öröm, kedves meglepetés éri az embert az életben, de azzal az áldott izgalommal egy sem ér föl, a mit gyermekkorunkban a Jézuska jövetele hozott.

Godiva földszinti szállást kapott Münchenben, a hol a festőszoba mellett mindjárt egy háló kamrácska is volt, a miben alhatott, nem kellett hosszú utat tennie hazulról az atelierig. Festői czélból igen alkalmas hely volt. Nagy ablak, keresztfa nélkül, mely kertre nyilt, és északnak fordulva, jó világítást adott, hanem lakályosság szempontjából annál rosszabb. A földszintes szoba falai nyirkosak, padlata hideg, s a nagy ablak miatt a szoba, a mint a vaskályhában kialudt a tűz, egyszerre jégveremmé lett. Annálfogva a falakat, meg a padlót mind pokróczokkal kellett betakarni, s az ablak rámáját ruggyanta csövekkel leszorítani.

Godiva otthon töltötte a karácsonyestét. Ismeretségeket nem keresett még. Tanárának a neje ugyan meghívta magához, de ő valami ürügyet keresett, hogy ne fogadja el a meghivást. Gyalog a nagy hóban elegáns társaságba menni nem lehet, s a droschke sokba kerül. A pénzzel pedig nagyon gazdálkodni kell, mert fogytán jár. Eleinte nagyon könnyen költöttek, sokat kellett beszerezni, festékeket, festő állványt, pódiumot, fütő szereket, lámpást, thea-főzőt, spanyol falat, tükröt, tányért, evőeszközt, vizes kancsót és egy becsületes karos széket, a miben meg lehet pihenni a munka után. Az ember csak akkor tudja meg, mikor megpróbálta, hogy milyen nagy luxussal jár a szegénység. -80-

A házmester szolgálta ki, mérsékelt havi díjért, de fűteni és a ruháit kitisztogatni, meg edényt elmosogatni, bizony magának kellett.

Még így is sok pénz fogyott el, pedig a legolcsóbb kocsmából hordatta az ételt, este csak theázott. S ha egyszer egy jó napot akart magának csinálni, akkor rántott levest főzött, habart tésztával, a mit úgy hínak nálunk, hogy «koldus leves». Nagyon jó az!

Karácsony-estére valami extra készült. Piritós kenyér, pariserrel. Otthon biz ezt a favágók eszik. De ha azoknak jól esik!

Vendége is volt hozzá. A kedvencz modellje. A házmester négy esztendős leánya, a kis Rieke, a ki az ő rajzaihoz pozirozni szokott, naponkint tiz pfenningért.

Godiva a kis gyermek örömére karácsonyfát is csinált, az is eredeti gondolat volt. Egy lombos fenyőfa a tél mezején, ágai tépett vattával beborítva, mintha hó nyomná le, s azokról üveggyöngyökből jégcsapok csüggnek alá, lefesteni való csendélet. A kis Riekét természetesen jobban érdeklik a czukorangyalkák és az ezüst fonálon csüggő datolyák. Egyre azt kérdi, hogy mikor lesz szabad azokat a fáról leszedni. Addig is meg kell elégednie azzal a piros harasz fejkötővel, a mit a Jézuska hozott neki.

Godiva elmélázva ül a karácsonyfa előtt. Viaszgyertyácskák helyett az egyetlen petróleum lámpa vet arra világosságot, de az is – festői ötlettel – hótakarta kunyhónak dekorálva.

Végig gondol azon a husz karácsonyfán, a mit életében látott. Elkezdve a másodikon (az elsőre nem emlékezhetett) a mikor egy jóságos anyai arcz szorítá az övét magához. Még most is emlékezik arra, hogy az ő arcza hideg volt, az anyjáé pedig forró.

Husz villanylámpácska világította meg. Bámulva mosolygó arczok állták körül. Csillogó ékszerek, elmés meglepetések, ritkaságok körüle halmozva. Egy arany remontoir -81- óra is volt az egyik ágon, a melyiknek a czédulájára «Péter» neve volt felirva. Hogy sírt az örömtől az öreg ficzkó, mikor azt átadták neki!

Selyemruhák suhogása suttogott körül. Dicsérő, hizelgő, magasztaló szavak. Epedő sovárgó, hódoló pillantások czikáztak. Ylangylang parfume-illat terjengett. Aztán szétnyilt az étterem szárnyajtaja:

Igenis! A házmester meghozta papirba takarva a négy szelet pariser-hurkát, meg a két darab rozskenyeret.

Godiva odaszökött a kályhához, kinyitva annak az ajtaját, s a parázsnál elkezdte megpirítani a hosszunyelű villára szurt kenyérszeletet.

– Egy úr kérdezősködik Schalkaug kisasszony után odakinn, mondá a házmester.

– Hát bejöhet; csak vendég ne legyen: mert nincs több két tányérunknál.

– Ah! Lándory úr! kiálta fel meglepetten, felszökve térdeiről, s aztán az első gondja az volt, hogy egy félig kész női arczképet, mely a falnak volt támasztva, hirtelen a fal felé fordítson. Hát hogy kerül ön ide?

– Párisba van utam. Rosszúl választottam a vonatot. Itt tudtam meg, hogy az este kilenczkor érkezők csak éjfél után két órakor mehetnek tovább Strassburg felé. Azt gondoltam, hogy ezalatt felkeresem önt s itt töltök egypár órát.

– Hanem akkor ön nagyon szüken fog kijönni; mert -82- nekünk igen sovány vacsoránk lesz, s már is ketten vagyunk hozzá.

– Oh annyira meggondolatlan nem vagyok. A pályafő restauratiójában összeszedtem a táskámba, a mi csak kapható volt; ma nagy lakomát fogunk csapni.

S azzal kinyitva a táskáját, egyenkint lámpafényre hozá a sok drágaságot, a mely a bajor főváros büszkeségét képezi: a füstölt libamellet, a pompás weiszwurstot; töredékét egy baumkuchennek; gorgonzolát; bécsi Kaisersemmelt, narancsokat, sőt még egy palaczk «mussirender Sektet» is. Azok mind helyet foglaltak a behavazott kunyhó előtt.

– No ez nagyon szép öntől, hogy így megemlékezett rólam, monda Godiva, lesegítve Bertalanról az uti felöltőjét. Üljön le ide a karszékbe.

Még azonkívül volt két szék a szobában. Az egyik a művész, a másik a modell számára.

Godiva már most abba hagyta a kenyérpirítást, s hozzálátott inkább a felterítéshez, a mi nagy körültekintést igényelt, mert csak egy asztal volt, s azon állt a karácsonyfa: azt pedig megbolygatni nem lehet, mert a vatta-hó mind lehull róla.

– Kivált, ha van mit. De nagy hiba a karácsonytól, hogy deczember 25-ikére esik. Ön bizonyosan hallotta azt a diák-bonmot-t, mikor a tanár azt kérdezte a studiótól: «mikor vannak a legrövidebb napok?» «Rendesen a hónap végén». Lássa ön; már egészen «étudiante» lettem.

– Egyrészt azért is jöttem ide. Ezt ugyan elvégezhettem -83- volna levél utján is; de most egy útban ezen is átesünk. Hát a «Kis emberek»-re kaptam már kiadót.

– Nagyon megtetszettek neki a képek is, meg a szöveg is, a mit ön maga írt. Kész szerződést adott át, a mit önnek alá kell írni, ha elfogadja.

– Az első kiadásért ád ötszáz forintot; s azután minden újabb kiadásért háromszázötvenet.

Csakugyan élő szemeivel olvashatá Godiva, hogy az egy valóságos komoly egyezség, egy kiadó, meg egy szerző között. Nem tréfa.

– No hát aláírja? Van irószere? Festőknek nem szokott kalamárisuk lenni.

– Az önhöz írott leveleimből tudhatja ön, hogy nekem van. Hanem a kis hálókamrámban áll.

Bertalan addig felnyitotta a sectes palaczkot, s a habzó édes borral teletöltött három poharat. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kis Rieke leszürcsöli a maga poharáról a túlömlő habot.

– Az első kiadásnak a tiszteletdíját már át is adta nekem a kiadó, beszélt csak amúgy félvállról odavetve Lándory, s a közben tanulmányozta Godiva arczvonásait.

(Ez most azt gondolja, hogy az egész kiadói szerződés csak egy kegyes mese, s az az ötszáz forint tisztességes ürügybe burkolt ajándék.) -84-

– Én úgy értettem a szerződésből, mondá a leány büszkén és gyanakodóan, hogy a tiszteletdíjat a kiadó akkor fizeti, a mikor a munka megjelent.

– Hát hiszen már megjelent; azt is elhoztam, mondá Lándory, s ekkor meg az oldalzsebéből huzott ki valamit. Az egy szépen bekötött füzet volt.

– Ah! kiálta fel Godiva, a meglepetés sikoltó hangján. Ezt bizonyára nem lehet rossz néven venni egy kezdő szerzőnek, a ki a legelső munkáját nyomtatásban megjelenni látja. Olyan nagy volt a megzavarodása, hogy a theafőzőt a kezéből az ablak hidjára dobta, s ez által az égő spiritus elől a keblére locscsant.

Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen oda ugrott s a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit megégette a tenyerét; de azért nem lehetett panasza.

Godiva zavarban volt és elpirulva: az a mysteriosus kis könyv jó volt azt elpalástolni; a kezébe kapta s felnyitá kiváncsian.

Díszes kis gyémántkiadás volt, olifant papiron; a képek az Angerer-féle cinkographiával, a szöveg elzevir betűkkel. Maga is nagyon meg volt a kiállítással elégedve.

Tehát még is igaz. Ez az ember nem csal. Még jótettképen sem követ el csalást.

– De ön igazán rossz ember. Duzzogott Godiva Bertalanra. Kezdi a «geräucherte Gänsebruston» s utoljára hagyja ezt, a mi a fődolog.

Nem birta elrejteni az örömét. Mi a hadvezérek diadala a hadi troféumok láttára ehhez az elégtételhez képest?

Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. «Ez sikerült! No ez jobban is üthetett volna ki.»

– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadás számra. Erre azonban nem válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kinál.

– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom nem volna továbbra is az «ehrlicher Makler» szerepét játszani.

– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni, talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Úgy-e Rieke, a füstölt libamell csak jobb, mint a képes könyv?

Godiva tehát hozzáfogott a házi asszonyi tiszthez, felszeletelte a körömfaladékokat, legelőször a kis leánynak adott mindenből, aztán maga is hozzá látott. Még a borból is ivott. Ez ugyan nem a Mumm grand vinje, mint a tavalyi; de talán jobban izlett.

A mit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a derült hangulatot.

– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, a mint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon jól -86- tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: a ki a «kis embereket» szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az ön «albumait.» Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendantul a «kis emberek»-hez, e czím alatt «nagy gyerekek», annak lenne ám még csak kelete! Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem tanácsolnám: a «kis emberek» a naiv, kedélyes közönség számára vannak teremtve, a «nagy gyerekek» pedig a pikáns satyrikus genre publikumára számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön «kis emberei»-ről mind igen kedvező birálatokat hoztak, egyuttal kibeszélték, hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, a kinek egyéniségét, mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi high-life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a «nagy gyermekek»-ről; melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk megismerni. No iszen megindult erre minden oldalról a nagy «tintamarre.» Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a karrikatur gyűjteményben megjelenni? Én kaptam e tárgyban legalább ötven levelet, a melyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e merényletről? szándékozom-e azt megakadályozni? akad olyan ember is, a ki «Erpressungsversuchot» emleget. És mind valamennyi önnek az adressét kéri tőlem.

– Igen. A következő sorokat, a miket hektograf utján sokszorozva küldék meg valamennyinek: «Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt aláhuzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.» Bizonyos vagyok felőle, hogy mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, a melynek a czímén az ön keze irását megismerték. Úgy-e nem kapott tőlük levelet? -87-

Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arczán egy-egy perczben át is villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az, mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a felhő. Édes malicia, jól eső keserűség volt az arczán. Az is elmult rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a többinél.

(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, a mit elválásunkkor, utolsó szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)

Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az utiböröndjéhez ment: (az volt a szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A karrikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.

Ez a daczoló tekintet, ez a keserü hang olyan mély bepillantást engedett a leány lelkébe. Ez végkép szakítani akar azzal a világgal, a mely őt kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, a mik oda vezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.

– Magamhoz veszem őket, mondá Bertalan, s azt fogom tenni velük, a mit jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.

A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory észrevette azt s fölkelt a karszékből, odaültette a kis lányt, ő maga ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kis leány aztán a karácsonyfa czukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá s a karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajjon mit beszéltek neki azok az angyalkák?)

– Most azonban azokat a megírni és aláirni valókat rendezzük el; mondá Lándory, a pompás lakoma befejeztével. -88-

– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.

– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos irást el se tudok kezdeni.

– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom önnek.

Azzal gyertyát gyujtott egy kis antikutánzat tartóban s maga elől ment a háló szobába.

Akkora volt az csak épen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya előtt állt egy picziny kis asztal, azon voltak az irószerek és egy kitárt könyv. A ki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett pamlagul használni.

Godiva, elől menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni s a fali fülkébe, több könyv közé bedugni.

– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.

– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen szivesen fogja önt látni.

– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már bőkezübben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, a mi szükséges. Most már nem kell -89- önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják. Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.

Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg arcz volt.

– Én nem tartok órát, mondá Godiva; átellenben épen a torony. Annak az órájáról mindig meghallom, mennyi az idő.

Így beszélnek a művészek, a kiknek az órája német szón van. Lándory kászolódni kezdett.

– Mit csinálna ön még az indóházban? szólt Godiva. Maradjon még. Majd készítek punchot.

Godivánál volt rhumos palaczk. (E nélkül művész-atelier nem is képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.

A punch elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a tanulmányait, a miket idejövetele óta készített; Bertalan végignézegette azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kivánságait. A kis Rieke ezalatt hiven aludt a karszékben.

– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek, mondá Lándory, prémes kabátját felöltve.

Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá, nagy halkan:

– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az atyjának az ügyében hozott itélete a törvényszéknek, mely szerint Traumhold bankár, az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett teljesen -90- feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.

Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva s elkezdett hangosan zokogni.

Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, oda rohant Lándoryhoz, megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva, elkezdte a hátát püfölni.

– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te «Schweinehund!» Hagysz neki mindjárt békét?

Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, a ki a maga apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utóljára Godivára is elhatott ez a derültség, ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettejük között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta Bertalan orczáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállczibálással. Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül czepperlpolkát tánczolni, nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kaczagott.

Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő itéletet a keblébe dugva, így szólt:

– Oda akarom tenni ezt az itéletet, egy immortelle koszorúba kötve, az apám sírjára.

«Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember vagy-e te?»

Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!

– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva, szólt Bertalan a baráti kézszorításnál.

– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból, mert ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?

Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: «Gyógyíthatatlan mellbajt? akkor itt maradok».

No, de jó, hogy van Isten az égben és van háziúr az emeleten. Reggel korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes férfiu nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, a ki éjszaka «orgiákat» rendez az atelierjében.

A VILÁGON KÍVÜL.

Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti szellem, az uralkodók közt egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva: még azok a bizonyos «fekete pontok» sem látszanak az ég alján. S az általános -92- boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas buzaárak. Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. Mindenki meg volt elégedve. «Deák-párt» és «ellenzék» csak a plastront ütögette egymáson. A pénzügyminiszternek nem volt deficzitje.

A nagy rémpör is be volt fejezve: a rabló-czimboraság kiirtva. Nem volt többé összeesküvő, sem futó betyár az országban, ha volt: elhallgatott.

Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, a mit ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.

Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a buzának, a mi tegnap még a lábán állt: egy hét mulva már a stettini piaczon kell állni.

Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra várt Lándory az állomáson: az érkeztét igérő gabonaűzér helyett egy ismerős hölgyarczot látott a waggonablakból kikandítani. – Godiva vala.

A leány egy egészséges «adjon Isten jó napot» szóval üdvözlé őt magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehibbant.

– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt: egész a szüretig.

– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő is komolyan várt önre.

– Hát úgy, hogy a mint ön egy levélben megigérte, -93- hogy meglátogat bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul az ön kedvéért.

Ezen aztán nagyot bámult Godiva, s találgatta magában, hogy mi oka lehet annak? Talán púpos, vagy himlőhelyes? hogy úgy elzárkózott a világtól.

Lándory csak egy «Sandlaufer»-en jött ki a vasuthoz. Maga hajtotta a lovakat. Godivának mellette kellett ülni.

A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A mult nyár óta nem ült kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.

– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni? kiváncsiaskodék Godiva, ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?

– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud egymás nyelvén.

– Aztán, folytatá Lándory, az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, a miket akkor tanul. Micsoda gyönyörű sottiseokat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak a fölött nevetni.

– Azonban egy különös szivességre kérem önt, szólt Godiva, mikor már a falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély tetejét kiemelkedni. Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek, a mikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol valami félreeső szobában.

Az óhajtás igen természetes volt. «Traumhold bankár -94- leánya» nem az a czím, a mit emlegetni szabad idegenek előtt.

– Lássa ön, nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete. Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy terra di Siena folt, a mi nem akar belőle kimenni.

– Jól van. Lesz önnek egy kis atelierje, a hol rajzolhat és pamacsolhat egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Puzzuole-pecsétet is, senki sem látja meg.

S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át Lándory arczán.

Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett parkútba, s nemsokára berobogott a Sandlaufer a kastély udvarára.

Kisszerű, de szilárd ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny ablakokkal, elől kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a széles pinczeajtó.

A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét tudta már Godiva Lándory leveléből.)

Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, a milyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg arczú teremtés, úgy hogy Lándory nem nénjének, hanem leányának mutathatta volna őt be.

Nem kellett őket egymásnak bemutatni. A mint Sarolta meglátta Godivát, már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta, az viszont őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten elkezdtek nevetni.

Lándory egymásra bizta őket: tudta, hogy mind a ketten -95- jó kézben vannak; s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban működött, két megrakott asztag között.

A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem értette, a mit a másik beszél Lándoryhoz.

Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében találni, olyankor, a mikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.

Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van (pathologiai értelemben.) Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy. Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.

Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, a nélkül, hogy egyszer is kénytelen lett volna a magánszobájában maradni, akkor ezt kérdezé tőle:

– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden ember.

– Önt kerülik? kérdezé a leány elbámulva. Én azt hittem, hogy önt ünneplik.

– Irásban és hivatalos alakban igen, de a társaságban senki sem örömest találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem felejti el, hogy évekig voltam az az ember, a kinek az a kivételes hatalom volt a kezébe adva, hogy a kinek e szót súgom a fülébe: -96- «kövess!» annak jönni kell velem oda, a hová én kivánom és felelni a kérdéseimre. Magyarországon van egy gúnynév, a mire nincs is magyar szó: «Spitzli» – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy «nagy» vagyok, de csak «nagy kutya». Ugyan ki látogatna meg engem?

Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra. – Elérté ő e néma beszédet.

– Ön azt gondolja e perczben: ha «én» – Traumhold leánya, itt lehetek most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?

– Ön nem oka az én atyám halálának! vágott bele a szavába hirtelen Godiva.

– Ön kivételes lény, Godiva; ezt én önnek a legelső találkozásunk órájában megmondtam. Nem ilyen arczokat láttam én már magam előtt megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg anyákat, a kik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek, kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s utóljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja: «te nem vagy oka az én balsorsomnak: nézd! idehoztam a gyászruhámat, nem félek tőle, hogy kisértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete öltönyt meglátod»: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mind azok között, a kiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arcza egyedül az, a ki megdöbbent, mikor felidézem.

– Ah! ön nem ölt embert! szólt, tiltó szót emelve Godiva, a ki azt hitte, hogy az csak tropusi hasonlat.

– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Biró és hóhér voltam egy személyben. Egy hirhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buczkák között. Ő lőtt én rám. Én ő reá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.

– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor mesélhetném el, ha egy hetærára akadnék, a ki már mindent tud, s azt akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.

– Nem is ez kisért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, a kik minden reggel fölébrednek, még sem élnek. Vannak közöttük, kik holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, a kik ártatlanul vannak eltemetve!

– Ki a csalhatatlan az emberek között? fakadt ki keserűn Bertalan. Volt egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy rendkívül bátor pandurhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a gyilkosokkal, az apját védelmezve s beleharapott az egyiknek a karjába. Másnap elfogtak egy legényt, a ki haragosa volt a hadnagynak. A leány felismeré benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás okozta sebet. Minden körülmény ellene tanuskodott. Világosan rá lett bizonyítva a bűntény. Elitélték húsz esztendei nehéz fogságra. És most nehány nap előtt előáll az igazi gyilkos, a kit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részletével. Az elitélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta. Hányan lehetnek így? A kik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a lánczot. Néha úgy jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból, egy rablóbandát szervezzek; rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elitélt rabot s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – ezek – ezek gyakran meglátogatnak engem. -98-

– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans, sem a protektor. Mintha minden ember vallató biró, s minden ember vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy mechanismushoz, a minek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs gondviselés egy jóltevő olajat, a mi nélkül a gép önmagát elpusztítaná. Ez az olaj a «hazudás». Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a háboru állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden utczán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi társaságot. A találgatás kifáraszt, a kitalálás lever. Valahányszor kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos vagyok s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint a ki minden vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.

– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem azért az is megcsal, az is mindig hazudik.

– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani. -99-

Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könycsepp magyarázta meg Bertalan szemében.

– Az Isten őrizzen meg attól bennünket, mondá Godiva e baljóslatra. Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.

– Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen (akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy a mikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül a magunké! Kívül a világon. Robinson-szigetén. Itt nem köt ki hajó soha. Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott a Lándory kastélya! A lovai közé csördít és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem remél, nem kiván semmit. Sem kérdezni, sem mondani valója nincs hozzánk senkinek.

– Egy ilyen hely az én eszményem, suttogá Godiva; hisz Bertalan úgy is olvas az arczokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, a ki tud «nemhazudni».

Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány, aludt tejet és szamóczát. Volt egy kis filagoria a hársak között, befuttatva virágzó bércsével. (Ugyanaz a clematisfaj, a mely a badeni villa verandáját beárnyékozta, csakhogy ez vad, nem emlékezteti Godivát a «multra».) Az előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel. Nyirfagalyakból összetákolt székeken ültek a leányok, Bertalan egy levágott hársfának a mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a kezében, melynek a fogantyuja kampót képezett, a végin pedig volt egy kis ásó, a mivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás vize csergedezett alá.

– Lát ön engemet ottan? mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát találta abban, hogy az egyik fától a -100- másikig vándorló hangyák közé kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön kettő-három az égből hullott zsákmányt!

– Az vagyok én ott, az a bogár, mondá Bertalan, egy rovarra mutatva, mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és szárnya van. Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy hivják, hogy «futrinka».

Ez a bogár épen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb, csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt s aztán köröskörül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes czikornyáit.

– Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlen egy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig, mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa ízék, a mit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka rá les, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával s elővonszolja az odujából, akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel korcsolyázni a porondon, folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát. Kivallatja: betörtél? gyilkoltál? raboltál? Elitéli. Meghalsz! Lássa, már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti, utoljára apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta, eltemette. Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a fejét a két elsővel s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek «ha» van fogalma. Megbizója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szunyognak, a dongónak, hogy lételét hirdesse vele. -101-

A két leány ezt a természetrajzi allegoriát közelebbről nézni letelepedett a földre, a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétük a maga hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől.

A porond árnyékban nedves szokott lenni, egyéb szőnyeg nem volt, Bertalan leveté a kabátját s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne hűtse magát a puszta homokon. Igy aztán mellényben és ingujjban nem igen volt az ettiquettenek megfelelő jelenség.

Megzavarta ezt az idyllt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez, mely a falu felé vezetett s a platánfák összeboruló zöld boltozata a szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni. Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek össze, s ez a lárma egyenesen erre felé látszott tartani.

Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony és gyermekhad kiabált a nyomukban: «veszett kutya! fussanak a veszett kutya elől!»

Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be akarták oda vonni magukkal.

– Ön csak nem akar vizsgálatot tartani a fölött, hogy dühös-e az az eb, a mit kergetnek, vagy nem az?

– De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett az eb, akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal s vége van.

– Hisz ez az én Káró kutyám, a kit tegnap óta nem találnak! Le ne üssétek! kiáltá a dorongos emberekre.

Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, -102- hasa alá behuzott farkkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál alá leffegnek, hegyesre voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett ebhez.

S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant, de a helyett, hogy az eléje vetett tárgyat marczangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé, csak a nyitott, véres, tajtékos szája, meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő tanujelek.

– Az égre! Bertalan! hozzá ne nyulj! rimánkodék a kerti lak ajtajából nővére.

Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát s pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé nézett neki.

Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat szájába, hogy a torkába nézhessen.

– Hát nem mondtam? Egy hegyes csont furódott a nyomorult állatnak a szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!

Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított botot. Ki jön hát segíteni?

Volt ott legalább húsz férfi, a ki az alatt oda csődült. -103- Bátor, erős emberek. De a veszett kutya szájába belenyulni! Már ahhoz egynek sem volt erős szive.

– Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat szájában, a míg én megszabadítom a bajától?

– No hát majd merek én! mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból, odasietett Bertalanhoz.

Bertalan szelid mosolylyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat szájában. Akkor aztán maga szépen csendesen megszabadítá a kutyát a veszedelmétől.

Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt a magasra felemelt farkát billegette, mint a hogy szokta a vizsla a vadat «állni».

A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott s elkezdett vígan csaholni, s maga-magával kergetőzni, utóljára odafeküdt a gazdája lábához, s elnyult a földön aludni.

A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták, de gondolataik találkoztak: egy kutyát nem enged megöletni, a kinek veszett nevét kiáltják az emberek!

Godivának feltünt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory gazdaságán, a kertben, a szérün, a magtárak körül mindenütt találkozik velük, egyforma kék öltözetük van, mindig dologban vannak, tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kiséri Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor templomba harangoztak, együtt látta valamennyit, huszan voltak, egy értelmes kinézésű fiatal ember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők is mentek a templomba, legelől a legkisebbek, a kik még legfeljebb öt évesek lehettek. -104-

Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban elporolt előttük.

– Igenis, «azokéi». A kiknek a neve keresztül van húzva az emberi társadalom nagy indexkönyvében, a kik nem számítanak a népszámláláskor, a kikre nézve megszünt ez a szó «enyim» fogalom lenni. A mindennapi kenyerük, a ruha, a mit viselnek, a fekhely, a min alusznak, a levegő, a mit beszívnak, az mind az államé, a nagy gondviselésé.

Ezeket a «senki» gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. Hozatott a számukra tanítót, s oda járatta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.

Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiuval találkozott Godiva, mindig ő köszönt neki előbb: hiszen collegák vagyunk!

A mint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak. Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből. Járatta a Revue des deux mondes-ot, a német illustrált hetilapokat, a Timest és a magyar hivatalos lapot.

Wagner genieje akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén. Bertalan épen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként találkozott az izlésük a költészet világában is. Heine volt mindkettőjüknek a kedvencz költője. Annak minden versét tudták idézni. S a Heine költeményeihez -105- írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán. Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a Schubert-dal szövegét, «Die zwei Grenadiere». Kemény, recsegő hangja volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő költeménynél, mely oly híven adja vissza a franczia közkatona Napoleon-cultusát a visszatérő végsoroknál: «Der Kaiser, der Kaiser ist gefangen!» s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány Marseillaise riadójába, a midőn a vén granátos fogadja, hogy még a túlvilágról is visszatér: «a császárt, a császárt megvédeni!» akkor egészen átváltozott Bertalannak az arcza, mintha nem is az az ember volna, a ki hideg apathiájával halottnak vallja magát a világon.

A míg az ember mint dilettans foglalkozik a művészettel, addig minden nap, minden órában képes a szenet a kezébe venni s vázlatokat szórni minden eléje kerülő üres lapra, még a fenyőfaasztalra és a tányér megfordított fenekére is; de mikor már hozzá kezdett azt hivatásul venni, akkor vagy inspiratio, vagy iskolai kényszermunka adja csak kezébe a «gyűlölve imádott» rajzónt, de nem a mulatság többé.

Godiva példálózni kezdett már az elutazásáról, de Sarolta mindig bevágta az útját, a szüretet még itt kell tölteni. Bertalan is igyekezett lebeszélni. Október közepe előtt az akademiai rajztanárok nem térnek vissza nyaralóikból Münchenbe, ott nincs mit kezdeni.

Egyszer aztán az történt, hogy Sarolta megszünt hazudni, egészen igaz lett. -106-

Godiva hálószobájának az ajtaja átellenben volt Saroltáéval. A kettőt egy közbeeső folyosó választotta el.

Az előszobájában alvó szobaleányt felkölté (az nem ébredt fel a zörgésre) s kérte, hogy nézze meg, mi zaj van odakinn?

A szobaleány visszajött azzal a hirrel, hogy Sarolta kisasszony nagyon rosszul van, Lándory úr ott van mellette, orvosért küldtek.

Úgy feküdt ott a fehér vánkosán, mint egy alvó. Alvó, a ki nem akar fölébredni többé.

Hevesen zokogva, szivének teljes keserűségéből sírt, azt a hideg, átlátszó, viasz-fehér kezet csókolva, nevezte mindenféle beczéző éd-névvel «egyetlenét» s beszélt hozzá olyan ostobaságokat, a mik miatt igazán szégyelheti magát egy okos ember, hogy «ne hagyja őt még itt!» hogy «térjen ismét vissza!» «Nem szabad még meghalnia!»

Akkor aztán egyszerre, mintha ketté vágták volna a zokogását, elhallgatott, felállt s aztán megfogva Godiva kezét, oda tette azt Sarolta szive fölé s ott tartá hosszasan. -107-

Godiva egyedül maradt a halottal, addig az időközig, a míg a bátorszivű asszonyok előjönnek a cselédszobából. A leánycseléd fél.

És elnézte merengve azt a megdicsőült arczot. Egy martyrnak az arczát, a ki egész életén át csak szenvedett, a nélkül, hogy tudta volna, miért?

Még éjszaka volt. De alvásra gondolni sem lehetett többé. Godivának nem volt maradása a szobájában, melynek ajtaja szembenyilt a Saroltáéval. Mikor látja a halottat, akkor nem fél tőle, de mikor nem látja, de tudja, hogy itt van a közelében, akkor fél. Beburkolta magát a shawljába s a hátsó lépcsőn leosont a kertbe. Aztán végtül végig járta azokat az utakat, a miken annyiszor barangoltak együtt párosával, ő és az a másik leány.

Talán senki sem félt tőle olyan nagyon, mint Sarolta, talán senkivel sem tett olyan jót, mint ő vele.

Sokszor előhozta azt Godivának, hogy milyen nagyon retteg a halálra gondolni. De nem magáért, hanem a fivéreért. Ki lesz akkor a kerek világon, a ki az ő testvérét szeresse? Elmondá, hogy ő harminczhat éves, két évvel idősebb Bertalannál.

S egész életében nem volt egyéb öröme, mint az, hogy az «öcscsét» beczézze. Elkezdve attól az időtől, a mikor az még járni tanult és gagyogni kezdett, ő pedig már komoly, meglett, négy esztendős matrona volt, egész addig, a mikor az már, mint hirhedett nagy ember olyan szívdobogást okozott minden gonoszoknak, mint a minő «coqueluche»-t az ő korában a középen kétfelé választott -108- haju dandyk a szépségeknek. Sarolta pedig megmaradt kis leánynak. Akkor is ő volt ennek a nagy embernek a gondviselője.

Ha nevetni akart, azt mondták neki: ne kaczagj, mert szívdobogást kapsz. Ha elővette a dallási vágy, azt mondták neki: ne énekelj, mert megárt, s ha egy eszménykép, egy nyájas ifju arcz közelített felé, azt mondták neki: «ne nézz rá, mert meghalsz».

Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot vél látni. A megszokott esti csillagzatok már letűntek, egész mások jöttek fel helyükbe, a miket kevés ember szokott látni, olyankor alszunk; maga a nagy gönczöl a kerékcsillagaival fölfelé áll az égen, s a plejádok a zenithen ragyognak.

Hát kétféle arczulatja van-e még az égnek is? kérdé magában Godiva. És aztán a legközelebbi napra gondolt. Mit kell most ő neki tennie?

Mint a talány megoldása, állt eléje egyszerre egy férfi alak. A csillagfénynél csak a sötét silhouettejét látta, mégis ráismert, Bertalan volt.

Semmi nesz sem volt a parkban, lépteik hangján kívül. Szüret táján hallgat már minden énekes madár.

– Ön is azon gondolkozik ugy-e, mondá Bertalan, hogy milyen különböző az éjfélutáni csillagos ég az estelitől? Annak a csillagaiban még a reménység, ezében a kétségbeesés. Milyen végnélküli hosszú lesz ez a mai nap!

– A következő még hosszabb, mondá Godiva. Sajnálom, hogy annak a terheit nem oszthatom meg önnel.

– Előbb, mint a gyászszertartás meglesz. Önnek a -109- kastélya meg fog telni távolról jött rokonokkal, tisztelőkkel. Itt házi asszony nincs többé. Mi czímen ismertet ön meg annyi vendéggel? Vagy eltitkolja előttük ittlétemet? Hogy egy idegen leány van a háznál?

– Kedves Godiva, gyászszertartásnál nem szokás a megjelenők kölcsönös bemutogatása. Még csak azt sem árulja el senki, hogy ismeri egymást.

Ezt a szokást Godiva nem tudhatá, hisz az ő nagy gyászesetén nem volt kit bemutogatni egymásnak.

– A mi pedig önt illeti, önnek van czíme az én házamnál: gyámleányom. S a hol ön megjelen, ott ön a tiszteletet nem kéri, de parancsolja. Velem nagy jót tenne ön, ha itt maradna a temetés végeig. Én most nem tudom rendbeszedni a gondolataimat. Azt sem tudom, mihez kezdjek?

– Én már tudom. Mert próbáltam. Hát legelőször is leveleket irni a rokonoknak, a magas állású ismerősöknek. Ezt én elvégzem: leszek önnek titkára, egy napig, csak a czímeket jegyezze fel. Tudok igen hidegen és szárazon irni. Beletanultam.

– Én azt gondoltam, hogy elébbvaló volna a halotti köntös végett intézkedni. A koporsó… Itt ismét elfojtotta a szavát a zokogás, nem tudta tovább mondani.

– Ejh, ejh! uram! Hát ön olyan gondatlannak tartja a jó nénjét, hogy ő előre el ne látta volna magát, ismerve a fivér gyámoltalanságát? Régen kihimezte ő szépen a maga nászútjára a hozzávaló köntöst, arafátyolt. Megvan minden. Nekem megmutatta ő azt darabonkint, s eltanakodtunk rajta, a hogy két leány szokott a báli toiletteje felől értekezni a farsang közeledténél, milyen koszorú, milyen szalagcsokor jöjjön ide.

– Hányszor megcsalta önt, mikor ön azt kérdezte: -110- mire lesz az a szép himzés? mire készül ez a mesterséges csipke? Milyen tréfás válaszokat kapott: «Ebben megyek a te esküvődre!» Ön talált egyszer a kiadásai rovatában, a mit ő vezetett, egy tételt: egy sandoline Saroltának s ön helyeselte a kiadást. Jót fog tenni neki, hogyha a halas tavon egy kis testmozgást tesz. Hanem aztán soha sem talált a tavon sandolinet. Ön többször kérdezte, hol van hát az a csónak? itt van az ő ruhatárában. Az a csónak, a min a túlvilágra eveznek: a minek a nevét ön nem tudta kimondani zokogás nélkül.

A szegény leány évek óta készen tartá a temetéséhez való egész pompát: mint más «várt» leány a kelengyéjét.

– S még vannak emberek, a kik azt hiszik magukról, hogy ők nagy lelkek. Sóhajta fel Bertalan.

– Én tehát itt maradok a temetésig, mondá Godiva. Akkor aztán visszatérek az én kis modelljeimhez a festő műhelyembe.

A csillagok sápadozni kezdtek, az udvar megelevenült, a szüretelők csoportja dalolva jött a park útján a majorlak felé: hajnalodott már. A távol templomban megcsendült a lélekharang. A míg az szólt, elhallgatott a leányok víg danája: «vajjon ki halt meg?»

Aztán lefolyt az a két keserves hosszú nap, a mit egy halottnak engednek a bucsúvételre.

Godiva egész nap el volt foglalva levélirással és levelek felbontásával. Olyan nagyon hasonlított az irása Saroltáéhoz, hogy a kik a leveleit kapták, könnyen azt hihették, hogy maga a halott hivogatja őket a temetésére.

S a hány levél ma elment, holnap ugyanannyi visszaérkezett. Azokat is mind Godiva bontogatta föl, s jelentést tett a tartalmukról Bertalannak. -111-

«Mélyen érezzük a lesujtó csapást… et caetera… et caetera… vigasztalhatlanok vagyunk, hogy…

… épen most utazunk fürdőkre,
… benne vagyunk a szüretelésben,
… a nőm betegsége gátol,
… holnapra épen vasuti bizottság gyülése van kitüzve,
… rendkivüli nagy rheumatismus,
… pártértekezlet van a fővárosban.»

– Hanem annyit dicséretükre mondhatok, hogy egy és ugyanazon ürügyet az elmaradásra ketten nem használták fel.

A temetés napján is csak ketten ültek egyedül az asztalnál, Godiva és Bertalan, végig nézve a felhordott étekfogásokat, a miket a szakács legalább is negyven úri vendég számára készített. Jó volt az mind a «senki» fiainak.

Egy rokon, egy ismerős sem jött el Sarolta temetésére. Részvéttanusító levél volt egész kazallal.

Hanem azért volt elég számos halotti kiséret. Igazi siratók! Azok a senki gyermekei, a kik jóltevő őrangyalukat vesztették el a jó Sarolta kisasszonyban, a falu leányai, a kik csupa jót tanultak tőle. A koporsóját is a leányok vitték a vállaikon egész a sirboltig, az árva gyermekek énekelték a gyász-zsolozsmát.

Lándory protestáns volt. Ez ugyan nem tartozik a jellemrajzhoz, de mégis felemlítendő mellékkörülmény. Kivált temetés alkalmával. Kevés ott a szertartás. A gyermekek énekelnek, a lelkész imát mond, a néptanító bucsuztatót. Az már ujabbkori engedmény a kálvinistáknál, hogy a viaszfáklyákat meggyujtva viszik a koporsó mellett. Még ötven év előtt meggyujtatlan vitték.

Gyalog haladt az egész gyászmenet a sirboltig. Elől az éneklő gyermekek, azután a pap meg a rektor, azután -112- egy hajadon leány, fehér vánkoson a myrtuskoszorúval, azután a koporsót emelő leányok, nyomban Bertalan, Godivát vezetvén a karján, utána a gazdasági tisztek, a falubeli honoratiorok, férfi, asszony külön.

Nem messze volt a kastélytól a sirbolt, egy kis gömbölyű halom oldalában. Azt a helyet Lándory atyja alakítá át végnyugalom helyéül, akkor, midőn ez a puszta domb a tagosztályban az ő birtokába jutott. A sirbolt kapuzata, egyptomi csonka kúp alakban, a domb oldalából fehérlik elő, a hová pázsitos út vezet. Eleven fenyősövény veszi az egész dombocskát körül. A portale homlokán e szavak fekete betükkel: «Quies vera.»

Az anya halálakor ültették ide mind a fákat. A bejárat jobbján egy magasra felnyult virginiai boróka (juniperus virginiana), mely tele rakva égszinkék bogyókkal, úgy tünik fel, mint egy roppant nefelejtsbokor; a másik oldalon egy fává izmosult kecskerágó, (evonymus) tele rózsaszín csillagokkal. Hátul pedig egy magasra kiemelkedő, ezüstlevelű hársfa, mely sűrű lombjaival sátort borít a kőemlék fölé. Ezeket mind kegyelet ültette. De hozzájárult aztán a feldiszítéshez maga a vad természet, a tövises szederinda felkapaszkodott a fal tetejére, s hosszú füzéreit, miken együtt van a veres és zöld szeder a fehér virággal, lengetegen ereszti alá a vas rácsajtó elé, míg a komló befutotta a kecskerágó fát, s aranyszínű barkatobozaival tele tarkítja annak a piros korszovátás sötétzöld lombjait. A terebély hársfa ágairól pedig kalapnagyságú gömbök csüggnek alá, mint megannyi kinai lampionok: ezek az ős építőmester, a darázs fészkei, miket e megszentelt helyen nem háborgat senki. S maga a sirbolt belseje sem néptelen. Nagy abban az élet. A belső boltozatról egy lánczon remekművű érczkoszorú csügg alá. Ennek keretéhez építette hozzá a maga sejtházát egy elvadult méhraj, melynek boldog lakói döngve repkednek ki és be a rácsajtón keresztül s egyre hordják a mézet és virágport a halottak házába. -113-

S mikor a gyászmenet közelít, egyszerre előjön a sirbolti méhköpűnek s a darázsfészkeknek minden szárnyas lakója, (bizony nem kegyeletből, hanem a viaszfáklyák szagától ösztönözve), s azoknak az egyesült döngése, a mint a koporsó fölött összeverődnek a naptól aranyozott porködben odafenn, olyannak tetszik, mintha valami túlvilági karoknak zöngése zendülne meg a kitalálhatlan magasságban.

– Oh, hogy irigylem én ezt a szép helyet tetőled! rebegé Godiva, a koporsóra borulva, melyet ott az ajtó előtt a Szent Mihály lovával együtt letettek.

Elébb a szederindákat félre kellett hárítani az ajtó elől, azután meg a sok csillagvirágos szulákot lebontogatni, mely a rács czifrázatait össze-vissza fonta. Bertalan nem engedte, hogy egy szálat is letépjenek abból a vadgazból.

«Quies vera. Quies vera» suttogá magában Godiva, a homlokzat feliratát emlékébe edzve.

Hát aztán csak otthagyták Saroltát, a hol hallgathatja a méhek döngését, a míg a föld az Isten planétája marad. A méh előbb élt, mint az ember. S tovább fog élni, mint az ember.

– Én még ma este elutazom. Mondá Godiva, mikor az utolsó sopánkodó falusi honoratior is kihuzta a lábát a teremből.

Aztán kiadta a rendeletet, hogy vigyék le a hintóhoz a kisasszony úti málháit, az útravaló elemózsiás kosarkával együtt, meg a festőszeres ládikót.

Mikor aztán már fel volt minden pakolva, a lovak nyugtalanul kapálták a kavicsot odalenn az udvaron: Godiva, fátyolos utazó kalapjával a fején, esőköpenyét felöltve, kézitáskáját a derekára övezve, bejött Lándoryhoz búcsút venni. -114-

Kezeiket nyujták egymásnak, és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy szót sem szóltak.

Dehogy nem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, a mely egyik szemnek a sugarán át a másikba átfolyt, a minden természeti csodaelemek legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a hangnál, a fénynél. Együtt egy maga mind a négy. Hol az a természettudós, a ki azt meg tudja nevezni?

A hosszú, néma szembenézés után, végre Bertalan mélyen reszkető hangja szólalt meg.

– Tudok, susogá Godiva, ön azt gondolja: «ne menj el, maradj itt örökre!»

– És ön azt gondolja rá vissza, szólt Bertalan, «örömest maradnék, mert megszántalak, de nem maradhatok, mert szánlak.»

– Még az eszmejárását is tudom önnek követni. Ön azt gondolja: te szeretnéd, ha én itt maradnék, ha Traumhold árvájának, ki földönfutóvá lett, a te megjelenésed napján, ezzel új menhelyet adnál, apa helyett apát, vagy még annál többet: élettársat. Ez a te lelkednek meghozná a nyugalmát.

Godiva arcza még halaványabb lett ezen szavak alatt. Engedte, hogy ez az ember olvassa ki a szivéből a legtitkosabb gondolatait.

– S erre ön azt mondja: még sem tehetem azt, mert azzal, hogyha én a magam sorsát a tiedhez hozzákötném, kizárnálak téged a világból.

A leány most már ijedten kapott mind a két kezével a kebléhez. Hát ez előtt nincsen semmi titok?

– Lássa ön, hogy kitalálom önnek a gondolatját. Monda diadalmasan Bertalan. S már most még azt is kitalálom, hogy micsoda választ vél ön az én szivemből -115- kiolvasni. Ugyebár azt, hogy «Mit törődöm én az egész világgal! Hisz én magam is számüzöttje vagyok a társadalomnak. Engem a nagy érdemeim tettek azzá. A nagy hirem emberfutamító! Szigetlakó vagyok, magánykereső, vadember. Nekem Isten kegyelme az, hogy egy második élő lelket találok a földön, a kit emlékei, indulatai épen úgy kiűznek az emberlakta földről, mint magamat, s azzal együtt egy boldog otthont alkothatok magamnak.» Ezt olvassa ön az én szivemből, ugy-e?

E szóknál erősen megszorítá a leánynak mind a két kezét, s kényszeríté azt, hogy a szemeibe nézzen.

Godiva zavarodottan meredt Bertalan tekintetébe. Most már nem értette azt. Ezek a zöld szemek, a szikrát hányók, a titokteljesek, a behatolhatlanok. Értelmetlen volt előttük azoknak a beszéde.

– Hát lássa ön, nincs igaza, szólt Bertalan, mosolyra szelidülve. Én nem gondolok arra, hogy örök időkre kizárjam magamat a világból. Pár év mulva az én viselt dolgaimról nem beszél többé senki. Nagy világesemények elmossák az apró harczok történetét. Nekem még lesz dolgom az emberek között. S a Traumhold nevén ejtett homály sem marad ott örökre. Annak, erős hitem, hogy el kell tisztulni végkép. Nem a gyász, nem a bánat, nem a léleknyugtalanság az, a mi engem arra készt, hogy azt a kezet, a mit kezemben tartok, el ne bocsássam, hanem valami más! Emlékezni fog ön arra, a mit első beszélgetésünk alatt mondtam önnek. «Minden embernek a szivében van egy talány, férfiéban, nőében egyaránt. Száz közül egy az, a ki a megoldott talányban a saját titkára talált rá.» Ez a századik én vagyok. Én megkérem önt, mert szeretem! Mert lelkem jobb felét találom önnél. Hát ön megtalálja-e azt nálam?

Aztán szépen lement a nap, a hold szépen feljött, a -116- személyvonat szépen fütyülhetett az indóháznál, tovább is roboghatott. A befogott paripák még ott kapáltak a patkóikkal a lépcsőjárat előtt.

EGY CSEPP VÉR. – EGY CSEPP MÉREG.

Milyen nagy bölcs volt az, a ki a farsangot a tél végére tette, a mikor folyvást rövidülnek az éjszakák, és nem a nyár végére, a mikor folyvást hosszabbodnak…

Csináljunk approximativ budgetet az «egészen rendes» férjnek az idejéből, hogy mennyi marad annak a huszonnégy órájából a nő boldogítása számára?

S ezek még mind csak himnemű, és nem nélküli osztozók, de hát ha még nőneműek is előjönnek!

Azonban ez egészen rendes állapot. A 99 úr és 99 asszonyság megszokja ezt szépen.

De hát az a századik, a ki a maga talányát kitalálta! A kinek a nap feljöttétől a nap lementéig, s holdkeltétől holdszálltáig minden percze azé, a kié minden gondolatja? -117-

Mikor egyszer egy hosszú, szenvedélyes csók után, Godiva megtörülte az ajkát, a fehér zsebkendőjén egy vércseppet talált.

Mi van abban? A túlvilág pecsétje, mely az örömök privilegiumát lezárja.

Godiva megrettent. Bertalan igyekezett őt megnyugtatni; hogy ennek, nőknél, nincs semmi aggasztó jelentősége: előhordott neki nagyszámú példákat ismerősei köréből, s tartott neki egy pathologiai értekezést; csakhogy a szemei elárulták a belső rettegést.

Első látogató, megnősülése óta. Az is csak oly véletlenül jött. Egy hires fővárosi orvos. Nagyon régi jó barát! Régen nem látták egymást! No de hisz az a jó, mikor az ember egy «orvos» jó barátot sok ideig nem lát! Tréfás is volt minden beszélgetésük. Szó sem volt a gyógyászati dolgokról. Itt is az a regula, hogy a ki a maga mesterségéről beszél, birságot fizet.

Az orvos nem is kérdezősködött Godiva hogylétéről; inkább bókokat mondott neki: úgy néz ki, mint az élet! S a kezét is csak azért fogta a kezébe, hogy tiszteletteljesen megcsókolja; alig tévedt az ujja az üterére.

De azért nem lehetett ezt az asszonyt megcsalni! Úgy megtanította őt már a férje gondolatokban olvasni, és még valami más: tán a balsors?

Tudta már jól, hogy ez védelmi készület. Meg van izenve a harcz attól a vaskezű hatalomtól, a ki nem enged magával daczolni! S az emberek mégis egyre védik magukat ellene és azokat, a kiket szeretnek. Bertalan készül a hadjáratra.

Az első előkészület elfutni, az embernek: saját maga -118- elől. Azt hiszi az ember, hogy az lehet! Más ég alatt azt mondhatja: hiszen nem én vagyok!

Az orvos eltávozta után nehány napra megjelent az első köd a vidéken. Ez a hideg pokol, a mi az eget elzárja az embertől.

Bertalan elkezdett Godivának panaszkodni a ködre. Hogy az őt megöli. Azt mondta, hogy asthmája van. Ő neki van asthmája! Szükségét érzi enyhébb égalj alá vándorlásnak. Ő simulálta a betegséget. S egyszerre nyügös lett. Panaszkodott szédülésről, fejfájásról, rheumatismusokról. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy a telet töltse Nápoly vidékén: Sorrentóban, vagy Capri szigetén. Olyan jól játszotta a hypochondrát.

Godiva mindezekre csak az ő szokott mélabús mosolyával felelt. Bertalannak rosszúl sikerült a tettetés. Godiva tudta azt már jól, hogy ő az, a kinek Capriba kell menni, védelmezni ezt a földi életet. Belenyugodott. Hisz ott is együtt lesznek.

Bertalan még egy kis világfájdalmat is affectált. Európában akkor volt készülőben az a végzetes nagy harcz a két leghatalmasabb ország között, melynek utófájdalmait még most is érzi az egész világrész; mint a hogy egy ember, a kinek a karját amputálták, minden időváltozásnál azt érzi, hogy a kezének az ujjai fájnak: a mik már nincsenek. A németek és a francziák készültek egymást vérbe fojtani.

– Megyek én ebből az őrült világból oda, a hová hír nem jön utánam. A világ két legmíveltebb nemzete, a kiknek az emberiséget az isteni tökélyhez kellene vezetni, rohan egymásra, mint Tamerlan és Bajazid. Elmegyek oda, a hová hírlap se jön utánam!

Ő már bejárta Olaszországot előbb, ismerte az ottani égalj és időjárás jó és rossz oldalait.

Egy derült őszi napot választott ki az elutazásra, az egész elutazási tervet előre megállapítva Godivával. Az -119- volt a terv, hogy Bécsen és Münchenen keresztül utaznak, éjjelenkint pihenőt tartva mind a két városban, onnan azután Tirolon keresztül Lombardiába s aztán egyenesen Rómába, ott ismét megpihennek. A Nápolyig tartó uthoz előre meg kell aczélozni az ideget, mert ez éppen csak a testvéröcscse annak a methodusnak, a mivel Chinában a halálraitéltet kivégzik: hogy két ember folyvást rázza és nem engedi elaludni, míg bele nem hal.

Budapesten Lándory (a kinek az a jó szokása volt, hogy az indulási időnél mindig egy órával hamarább ment ki az indóházba) egy kényelmesen ellátott sleeping-cart bérelt ki Godiva számára, a hová őt előre elhelyezé; helyébe küldve a vacsorát. Godivának az orvos látogatása óta igen véresre sült beafsteaket kellett minden nap elköltenie és tokaji bort inni utána. A kalauz aztán bezárta a coupét. Bertalan azt mondá Godivának, hogy csak nyugodjék szép csendesen: ő maga átmegy szivarozni a szélső félcoupéba. Majd ha Érsekujvárra megérkeznek, a hol a permanens czigányzene úgy is felkölti az alvókat, ő is át fog jönni hozzá az alvó szakaszba pihenni.

Godiva azonban nem tudott aludni addig, a míg a vonat el nem indul. Hallotta, hogy több férfiutazó szállt be abba a waggonba, a melyben ők voltak, s azok mind oda telepednek le a szomszéd szakaszba; bőröndjeikkel, utitáskáikkal.

A vasúti kocsik közfalainak deszkája oly vékony, hogy azon minden beszéd áthallatszik.

Godiva hallhatá jól az újon érkezett urak beszédjét. Magas, orrhangon ejtett szavaik sejtették, hogy előkelő urak.

Aztán mindjárt megczáfolták ezt az örömet azzal az észrevétellel, hogy «kissé nagyon is sokan vagyunk itt!»

Erre általános, csendes nevetgélés következett, elvegyülve lassú összevissza beszélgetés morajába, a minek a tartalmát a waggonfalon keresztül kivenni nem lehet.

A discursust félbeszakítá a kalauz közbejötte, a ki a meneti jegyeket jött hitelesíteni.

Azután jött még egy pár veszekedő utas, a ki a kalauzzal hatalmaskodott, hogy neki nyisson más kocsiszakaszt, mert ő a pipafüstöt nem tűri. Pedig csak abban a pillanatban dobta el a szivarcsutakot a szájából.

Majd megindult a vonat, s a zakatoló robajban elveszett az emberi beszéd értelme, a szomszéd szakaszok lakóira nézve.

Azután csak az egyes állomásoknál állt be egy kis csendes időköz, mely alkalmat adott Godivának arra, hogy a mellék coupéban mondottakat élvezhesse: Vácz, Nagy-Maros még semmi aggasztó felfedezést nem hozott.

Folyvást Lándoryról folyt a beszéd. Úgy látszik, hogy ez kifogyhatatlan thema. De még eddig csak csoda dolgokat tudtak felőle elmondani. Nagyszerű mesterfogásait a bűnök kiderítésében; ügyességét a gonosztevők vallatásánál. Egyik utazó annak a kalandjának az elmeséléséhez is hozzá fogott, melyben Lándory a puszták legfélelmesebb zsivány hősét személyes bátorságával, igaz magyar módra törte le, felkeresve őt a pusztai csárdában, s belevonva a cselszövénybe a betyár szeretőjét, a csaplár világszép leányát. (Erre a történetre mondta azt Bertalan Godivának, hogy azt csak egy hetærának mesélhetné el, ha azt akarná, hogy «az» belészeressen. Hát «ő neki» nem is mondta el soha.)

De csak odáig hallhatá, hogy Lándory egyszer lóra ült, a legjobb viharszokta betyár-paripára, s kétcsövű fegyverét -121- magához véve, egyes egyedül elindult a «puszták rózsájának» a látogatására, télen, hóviharban.

Mikor a legérdekesebb része következett volna a mesének, akkor a vonat megindult s a zuhogástól nem lehetett belőle többet hallani.

Az esztergom-nánai állomáson már egészen más tárgyról folyt a beszéd. Csak a tárgy volt más, a személy még mindig ugyanaz; a félelmes utitárs, Lándory.

A kalauz tíz percznyi vonatkésést jelentett: a bécsi szembejövő gyorsvonatnak valami akadálya volt utközben.

– De hát annyi dicsőség után, hogy lehet az, hogy Lándory mégis úgy félrevonul a világtól? kérdezé egy lágy, fuvolázó hang.

– Dehogy! Állítá egy gordonka-bassus; ő valóságos kedélybeteg. Aligha a Lipótmezőre nem kerül.

– Ez mind nem az igazi ok! Lándoryt kizárja a világból egyenesen az, hogy megházasodott!

– Rosszabbat annál. Elvette a nagy internationális rablóbanda bankárjának a leányát, a ki orgazdája volt a többieknek.

Godiva felszökött az ágyáról. A szíve elkezdett lázasan verni. Úgy jött neki, hogy megverje ököllel a waggon közfalát s átkiáltson: «Ne rágalmazzátok az én halottamat!»

Hanem aztán lecsillapodott, mert a gordonka hang ellenmondott a hadaró kelepnek s védelmébe vette Traumholdot.

– Az nem áll. Traumhold tudtán kívül kezelte a rablott pénzeket: azt hitte, hogy azok forradalmi czélokra szolgálnak. A politika áldozata volt. -122-

– Nem is lett azzá. Az inasa gyilkolta meg! szólt közbe a ráspoly hang. Az egy rémséges gonosztevő. Én olvastam az egész történetet; benne volt a «Pester Journal»-ban. El is csipték a gazembert; elitélték husz esztendei fogságra.

– De hát azért mért kellett a bankár leányát elvennie Lándorynak? Tudakolá a lágyhangú.

– Vádolta a lelkiismeret; magyarázá a mélyhang. Nem tudott többé aludni, mióta a bankár meghalt. Mindig annak az alakja jelent meg előtte éjszaka. Őt okolta a haláláért és háza bukásáért. Vezeklésből vette el aztán a bankár leányát.

– Mind rosszul vagytok értesülve! rikácsolt közbe a ráspolyéles. A mi Lándory barátunk nagy astronomus. Előre lát! Speculátióból vette el a bankár leányát.

– Úgy, hogy ő, ki az aktákba belenézett, rájött, hogy ha Traumhold vagyonából mind azt a kárt megtérítik is, a miért felelőssé tehető, a végleszámolásnál még mindig marad a bankár leányára egy kerek millió.

Godivát most már a hideg rázta: a férjét rágalmazzák a legundokabb gyanusítással! Ne zörgessen-e még át hozzájuk?

Nyugalmat erőszakolt fájó idegeire s tovább hallgatózott, hátha még «jobb» is jön?

– No már én azért a millióért sem vettem volna el azt a leányt: orrhangzott fel a sebesen beszélő véleménye.

– Nagyon furcsa hirek keringenek róla. Egész Bécs -123- beszéli, még a saját rokonai is. Hirhedett volt a könnyű erkölcseiről már Bécsben is. Mindig körül volt véve imádóktól, s azokat úgy tudta bolonddá tartani, hogy mindenik azt hitte, hogy ő az igazi. Most aztán mindent kibeszélnek róla. Hogy csak egy adatot hozzak fel. Atyja halála után a genialis kisasszony kiment Münchenbe act rajzolást tanulni! Tudjátok? S ott oly scandalosusan viselte magát, hogy egyszer a háziura felmondta neki a szállást, éppen karácsonyestén tartott botrányos orgia miatt.

Godiva összetette a kezeit: azon imádkozott, hogy miért nem hoz az Isten most egy vasuti összeütközést létre, a melyben legyenek összemorzsolva a vádlók és vádlottak egy salaktömeggé?

A szembejövő vonatnak azonban még csak a távoli jeladó fütyülése hangzott s odáig Godivának még sok hallani valója volt.

– Ez az oka, vevé át a szót a sebesen hadaró hang, hogy Lándory úgy kerüli a világot; mert olyan nőt vett el, a kit nem vihet társaságokba. Hiszen kinálta őt már a kormány magas hivatalokkal, államtitkár, főispán lehetne, de egyiket sem fogadhatja el, mert ez a fatális házassága útjában van. Se nem viheti a feleségét a salonokba, se maga salont nem nyithat: nem koczkáztathatja, hogy nők nem mennek el az estélyére. Valóságos szerencsétlenség szegény Lándoryra!

Végre berobogott az állomásra a bécsi vonat s a várakozó vonat tovább indulhatott.

Hát nem elég ennyi mérgezett nyíl egy emberi szívnek, hogy abba hagyja a mechanikus működését?

Hogy nyűge legyen egy kiváló alaknak, a ki férfikora virágában kénytelen magát eltemetni felesége miatt egy tengeri szigetre? A kitől senki sem kérdezi, hogy van a -124- feleséged? a ki senki előtt e szót ki nem ejtheti: «a hitvesem».

Azonban alig indult meg a vonat, léptek közeledtek a waggonfolyosón az ő coupéja felé. Már a lépteit is ismerte. Bertalan jött hozzá.

Godiva igyekezett nyugalmat erőszakolni magára, felső öltönyét, vállfűzőjét levetette: úgy tett, mintha aludnék. Azt hitte, hogy jól tud majd tettetni.

– Átjöttem hozzád, mondá Bertalan, gondosan becsukva maga után a coupé ajtaját. Azt hittem, hogy ez a sok külső lárma, kocsifütty, felzavart az álmodból.

– Akor más történhetett veled. Ezek az emberek ideát valamit beszélhettek, s te ezt kihallgattad.

– Az üteredről érzem, hogy «igen». Ez nem láz, ez lelki felindulás. Én rólam beszéltek, meg te rólad. Mindenféle rosszat.

Godiva most rémülten kapta meg mind a két kezével Bertalan karját, mintha erővel vissza akarná őt tartóztatni. S ezzel árulta el éppen a lelke háborgását.

– Nem én. Még egy coupé választott el bennünket. De azért mégis tudom, hogy rólad beszéltek, meg én rólam; valószinüleg az atyádról is. No ne remegj. Ebből nem lesz semmi affaire. A kitalált és falon keresztül hallott sértésekért nem szokás elégtételt «kérni». – «Venni» igen: annak idején. – Csakhogy az egyének arra sem érdemesek. Az egyiket, a hadarót, úgy hivják a casinóban, -125- hogy «a pletyka Napoleon.» Az az éles ráspolyhangu pedig a «salon-hyæna». – Rágalmaznak ezek mindenkit; bibornokot, királyt, saját szűzleánytestvérüket és az édesanyjukat is. Nem esnek beszámítás alá. Egyszer egy hirhedett országos nagy hazafinak a temetésén voltam velük egy csoportban; az alatt, a mig a pap beszentelte a halottat, a mikor még annak a bebalzsamozott orczája be sem volt takarva a szemfödéllel, a szent zsolozsma hangjai alatt: et lux perpetua luceat ei! annyi őrült rágalmat anecdotáltak el a megdicsőült felől, hogy én csak azt vártam, hogy mikor ugrik fel egyszer a halott a ravataláról s vagdalja a fejéhez a gyászoló kiséretnek a koporsójára rakott koszorukat. – Azért salon-hyaena a nevük.

Bertalan nagyot nevetett, olyan hangosan, hogy a szomszéd coupéban is meghallhatták.

– Akarod, hogy elismételjem, mit hallottál tőlük a deszkán keresztül? Először boszankodtál rajta, másodszor mulattatni fog. Úgy-e elmondták, hogy én kerülöm a világot, a mióta megházasodtam, mert a feleségemet nem vihetem társaságokba. Egy hirhedett orgazda leányát! Úgy-e így nevezték atyádat? ösztönükben van. Erre aztán valaki védelmébe vette a megholtat, s kiderítette, hogy nem az volt a gazember, hanem én, a ki tudom, hogy ártatlanul lett áldozattá, s előre látva, hogy vagyonának nagy része megmarad, arra speculáltam, mikor az árva leányát behálóztam s elvettem.

Ezt oly ős-humorral adta elő Bertalan, hogy Godivát csiklandós nevetésre kényszeríté vele. Milyen tréfásan hangzik az ő szájából ez az utolsó rágalom.

– Bizonyosan azt is elmondták, hogy én a biztosító társaságtól is nagy összeget kaptam kelengyéül veled.

– Nem! Nem! Azt nem mondták, tiltakozék Godiva: elárulva vele, hogy az előbbieket mégis csak kitalálta Bertalan.

– De azt csak elbeszélték, hogy én a kárvallott felekkel -126- kiegyeztem a Traumhold vagyonából megtérített kárpótlás felett, s felét megtartottam magamnak. Abból vettem egy palotát Budapesten.

Hiszen nem az a fájó pont, hogy e képtelenségeket beszélik, hanem hogy ennek a beszédnek hatása van! Azért e sok rettenetes mende-mondának mégis az az eredménye, hogy Lándory Bertalan nem teheti fel a koszorúit, mert fáj tőlük a feje.

– Úgy-e, azt beszélték, hogy én nem mehetek a feleségemmel sehová, mert attól tarthatok, hogy visszautasításra találok? Még te rólad is beszéltek? Ah! A sok megrémült bécsi ismerős és jó rokon bizonyára elég sok pikáns történetkét hozhatott felőled forgalomba, hogy a jó viszony megszakítását igazolja vele. Müncheni aktrajzolás! Karácsonyéji orgia! Háziur által kiűzetés!

– Bizony nem gondolatolvasás útján. Igen egyszerű a dolog. Mikor ki voltunk hirdetve, mint jegyesek, az esküvő napjáig csak ugy özönlött hozzám az anonym-levél. Mindnyájan jól voltak értesülve.

– Dehogy nem! Hányszor kérdezted tőlem, miért van olyan szertelen jó kedvem?

– De van. Mikor a szemetet fölkavarja a szél, akkor -127- ott találunk egy gyöngyszemet, mely nem repült a többivel az arczunkba. Ez az oltalom! Ha ezer száj köpködi felém mérges tajtékát, olyan emberektől, a kiket nem becsülök, egyetlen szó megtisztít tőle, a mely olyan embertől jön, a kit tisztelek. S ilyen ember is van a világon.

Bertalan elgondolkodott rajta, hogy beszéljen-e még többet. Egymásután húzta ki csendesen a tőröket neje szivéből. De a méregcsepp mégis ott maradt.

A becsérzete a nőnek volt halálra sértve! Hogy ő az a hitvestárs, a ki miatt a férjek legjobbikát, a hirhedett nagy embert számkivetik a világból. Ez nagyobb szenvedés volt minden halálos betegségnél.

Bertalan tanakodott magában. Az a csepp vér ölje-e meg őt vagy ez a csepp méreg? Talán még az előbbi enged alkudni magával?

– Hát hogy lássad, mennyire nincs semmi alapja annak a szószátyárkodásnak, mintha «te» volnál az útjában annak, hogy én a világban megjelenjek, tekintsd meg ezt a meghívót. Ebben a király és királyné hívják meg fejedelmi várlakukba tánczestélyre Lándory Bertalant, nejével együtt.

– S miért nem mondtad ezt meg otthon énnekem, kérdé Godiva, elernyedve, elbúsultan?

– Tartottam tőle, hogy te erre a meghívásra azt fogod mondani: «menjünk el!» hogy nem fogod megtagadhatni magadtól azt az elégtételt, azt a gyönyört, hogy a lábainál térdelhess annak a nagy asszonynak, a ki téged az egész -128- világ rágalmával szemben fölemel, s a ki bizonyára oly követelő a női erényben, hogy ha herczegi koronát viselnél is a fejeden, de ha egy lehelletnyi folt volna a női jellemeden, a palotája küszöbét sem léphetnéd át soha.

– De hát miért féltél te, hogy kedvet találok kapni, hogy az udvari bálba elmenjek?

Erre a szóra már nem talált Bertalan más választ, mint hogy keblére ölelte a nejét.

Egy szót sem tudott mondani. A lefüggönyözött lámpás sem engedé, hogy arczvonásaiban olvassanak, de utoljára mégis elárulta valami. Egy forró vízcsepp, mely Godiva vállára hullott.

– Nekem nem szabad bálba mennem többé, úgy-e? Nagy beteg vagyok? Nem te érted kell Capriba utaznunk, hanem én végettem?

Bertalan csak a csókjaival tudott neki felelni, csókolta a szemeit, a homlokát, aztán a kezét, annak mind az öt ujját sorba: – csak az ajkát nem.

A nő pedig egészen meg volt dicsőülve. Az a csepp méreg nem fogja többé megölni: csak az a csepp vér – talán…

– Köszönöm neked, hogy ezt tudattad velem. Már most meggyónom neked, hogy eddig én mind azt tettem, a mi az életet megrontja: ha valamire azt mondták, ez egészségtelen, ez halálos! csak azért is tettem. Ezentúl -129- őrizni fogom magamat. Meg akarok gyógyúlni. Élni akarok! Te veled sokáig élni, boldogul. Milyen jó, hogy ezt megtudtam. Most már nem fáj semmim.

– Úgy-e, ha Bécsbe megérkezünk, nem fogsz ezekkel az emberekkel itt szót váltani?

– Érsekujváron meg fogják tudni a kalauztól, hogy ebben a coupéban itt «én» vagyok feleségestől, s akkor ki fognak szállani Pozsonynál. – Valami még mindig vagyok. A «nagy kutya», a kit jó kikerülni.

Miért van olyan erős hitük a szenvedőknek azokban a délszaki vidékekben, hogy a halál szigora elől oda menekülnek?

Mikor beszélni hall az ember azokról az örökzöld tájakról: azt hiszi, hogy az a paradicsom. Pedig épen ez a dajkája a búskomorságnak. Az örök egyforma virány. Soha sem takarja az a szép fehér hó az alvó földet; nem rajzolja tele az ablakot szeszélyes kezü tündér jégvirágaival, az örökké járó tenger soha sem változik át sima jégtükörré. Nincsen tavasz. Nem kérdezhetjük meg a föld alól kibuvó első jáczintcsirától: minő az álom oda alant?

S az örökzöld virányban nincs énekes madár. Azoknak a fáin hernyó nem élődik, s a nélkül a fülemile, rigó meg nem települ; a pacsirtát meg összefogja az olasz, s megeszi polentával.

Capri bizonyára csak olyan embereknek való, a kik el akarják magukkal feledtetni, hogy van még világ, nemzet, emberiség, élet; a kiket nem érdekel semmi izgalma a jelennek, csak egy emlék a multból, s egy remény a jövőben.

Lándory Capriba vitte a nejét, hogy ott eltemetkezzék vele élve. Czélt ért. Úgy elfelejtették, mintha soha a világon -130- sem lett volna. Senki sem beszélt róla többé. Meghaltak mind a ketten szépen.

A KÉT HAJÓ.

Az egyik volt ő felsége, az olasz király hadihajója, a Fulminante, melynek kapitánya szivességből felvette Lándory Bertalant, hogy Genuába szállítsa; külömben napokig kellett volna várnia, pedig sürgetős útja volt.

A másik hajó pedig volt egy ólomkoporsó, ugyanarra a hajóra felvéve. Ebben pedig utazott Godiva – haza – ahhoz a kis otthonhoz, a melynek az ablakán egyre járnak ki és be a zengő méhek.

A búcsú-lövéseket sokszorosan visszahangzotta a nápolyi várfok, aztán a Castello d’ovo bástyái, majd a sorrentói sziklák; a hajó két fehér kéményéből felgomolygó fekete füst, mint egy óriási gyászfátyol vonult el mögötte. A tenger egyik fele ezüsttől csillogó zöld volt, a másik fele pedig élesen elmetszve, fekete, mint a tinta. S e tintaoceán határán égett egy hosszú tűzvonal, a felhőkárpit és a tengerszín között, a leáldozott nap utófénye. A lángvonal között, mint egy tengerbe épített gula, meredt föl Capri sziklaszigete.

Lándory összefont karokkal, mélyen lehajtott fővel támaszkodott az árbocznak. Tekintete az előtte keresztben fekvő ólomkoporsó fölött a távolba tévedezett. A mint aztán lassankint alább-alább sülyedt a szigetorom a tengerhatárba, a mint annak az utolsó csúcsa is elmerült a sötétségbe, a mit a tengerrel összeborúló felhő képezett, a téveteg tekintet visszakerült az előtte fekvő tárgyhoz. Ahhoz a túlvilágra vivő hajóhoz.

Tehát csak álom volt mind ez? Egy két esztendeig tartó varázs-álom. Annyi ideje mult, hogy Godiva kitalálta azt a gondolatját: «ne menj el! maradj itt örökre!» -131-

Hát csak álom volt az egész boldogság? Azok az édes napok, a miknek minden órájában hajnal volt, azok a perczek, a miknek vége nem akart lenni?

Az is mind álom, hogy ott jártak kéz kézben a sorrentói narancserdők között, s dobálták egymást lehullott narancscsal, mint két pajkos gyermek? Az mind álom, hogy ott nézték a cocumellai tengerparton, hogy jön hullám hullám után zúgva, ágaskodva, aztán elterül sisteregve, s a mint visszavonul, már le van törülve a fövénybe írt szó: «Godiva, Bertalan: szeretlek?»

Az is álom, hogy együtt látták egymást, szellemmé dicsőülve a tündérfényű azurbarlangban, hogy együtt keresték az arbutusok közt a virágzó cyclament, s milyen örömük volt, ha egyet találtak? Álom volt a tengeren látott szivárvány, mely a víztükrébe nézve teljes körré egészült ki, átölelve a közötte vitorlázó halászbárkákat? A hosszú, magányos séták a langy-meleg estéken, s a jövendőről mondott mesék? Két embernek kölcsönös egymást imádása, a kiknek a lelke egymásba elveszett, s magában gondolkodni sem tud.

Hát az édes csókok? Az ébresztő, az elaltató csók? «Ha meghalok is: szeretlek!» Drága csókok! A mikért meg kell fizetni. Talán annyi nappal tovább tartott volna az élet, a hány csók el lett pazarolva. – Ez is álom?

Az a véghagyomány, a mit utolsó óráiban suttogott szerelmesének, a mikor már tudta, hogy válniok kell.

– Úgy-e bár, szerelmem, ha egykor atyám nevéről elmulik a homály, megmaradt vagyona a te kezedbe jut, te abból egy alapítványt fogsz tenni szerencsétlen árvaleányok megmentésére, s ez az atyám nevét fogja viselni?

Aztán még valamit akart mondani a haldokló. De már nem volt ereje, nem volt hangja hozzá.

Van egy ember, a ki «mi miattunk» ártatlanul szenved, te azt nehéz fogságából ki fogod szabadítani!

Az az üdvözült mosolygás, mely a haldokló arczát átvilágítá, válaszolta, hogy el van találva az utolsó ohajtása. Csak ez az egy nehéz teher kötötte még a lelkét a földhöz. A mint attól megszabadult, repülhetett.

Ha azt hinné, hogy az is álom, a halott felemelné azt a leforrasztott ólomfödelet szellemkezével s elmondaná neki: «úgy van!»

– Megjön az. A feledés, mondá a kapitány. Én tudom mi az, a mit ön szenved, mert én is vesztettem el egy hitvest, a ki szép, kedves, fiatal volt: együtt járt velem a tengeren. Útközben halt meg. Az utolsó öt perczben, a mikor az ágya mellett ültem, elkezdett énekelni: olyan hangon, a minőt én soha nem hallottam. Egy dal volt a meghalása. Én azt hittem, hogy ezt a dalt soha el nem fogom felejteni: hogy megőrülök bele.

– Soha többet. Ez nem tengerésznek való. Lássa ön: még ön szerencsés. Szépen hazaviszi a halottját, otthon lefekteti a családi sírboltjába. Eljárhat hozzá, vihet neki virágokat. De én nekem a tengerbe kellett eltemetni a halottamat. Látnom kellett azt az örvényt, a mi a hullámba temetett kedvesem után támad, az izenethozó buborékokat, a mik az örvényből feljönnek. S aztán az átlátszó sírdombot, a mi föléje hömpölyödik. Önök, a szárazföld -133- boldog lakói, ha a temetést elvégezték, haza mennek a sírkertből s nem látják azt maguk előtt; de a tengerészszel együtt jár a temető. Képzelje ön, ha önnek éjjel-nappal egyik sírdombról a másikra kellene lépdelni, mint a hogy járok én egyik sírhalomról a másikra. Azt hittem, hogy nem tudok a tengeren maradni többé. Egész monomania lepett meg ettől a gondolattól.

– Ki ám. Kár, hogy azt a radikalis curát, a min én átestem, önnek fel nem ajánlhatom, mert az nem kapható mindennap. Fél év telt már bele, hogy a nőmet elvesztém, s azt a dalt, a miben a lelkét kilehellte, még mindig egyre hallám, nem a fülemmel, de az egész lelkemmel. Ekkor ütött ki a háboru, poroszok, olaszok és osztrákok között. Én ott voltam a lissai tengeri ütközetben, mint hajóhadnagy, a «Ré d’Italia» födélzetén. Abban a végzetes perczben, a midőn az osztrák hadihajó orrával a «Ré d’Italia» derekába furódott, én fenn voltam az árboczkötélzeten. Az iszonyú taszítástól oly sebesen hajlott egyszerre a hajó a tulsó oldalára, hogy a hajókötélzet, mint valami óriási æol-hárfa zendült meg bele. Ez volt a zene, uram! A következő perczben már sülyedt a hajó; az osztrák hadihajó gyorsan húzta ki az orrát az oldalából, s arra ez elkezdett megfordulni. Én az árboczkötélzetről egyenesen leugrottam a tengerbe. A kardom és revolverem aláhúztak, folyvást mélyebbre szálltam. De nem vesztettem el az eszméletemet. Hirtelen lekapcsoltam az oldalamról az övemet s azzal a fegyvereim súlyától megszabadulva, elkezdtem magamat a tenger felszinére felküzdeni. Már ekkor az egész hajó sülyedt alá. Ezer élő ember volt rajta. Mikor ennek az ezer embernek a halálordítása, melyben utolsó lélekzetét kiadja, megzendült ott a vizek mélységében, hogy az egész tenger, mint valami óriási hangszer viszhangzott bele: ez volt aztán a dal! Azt hittem, hogy megfojt, agyonszorít ez a rémséges halálzene! Fuldokolva küzdtem fel magamat a vízszínére. Az óriási hajó akkor -134- sülyedt el épen a víz alá. Az utolsó árbocza, a rákapaszkodó emberekkel még csendesen elfordult maga körül, s akkor aztán támadt utána egy mély forgatag örvény, melyben, mint a leforrázott hangyaboly, keringett az összekuszált embertömeg. Az örvény egyre tágult, széles hullámokat túrva maga körül, melyek, mint a szökőkút lövelltek fölfelé. Egy ilyen hullámhegy felkapott a hátára, felvitt a magasba, úgy, hogy még egyszer letekinthettem abba az ezreket elnyelő tölcsérbe, s aztán kiköpött a torkából a víz-leviathán messzire, mint a hogy egy békát kifúj az orrán a czethal. Ekkor aztán már csak az ágyúk bömbölését hallottam. Fuvolaszó az, uram! az után a hang után, a mit oda lenn a tenger produkált… Ettől a naptól fogva aztán nem kisértett többé sem ébren, sem álmomban a haldokló feleségem hattyudala.

– Igenis az; a járókelő hullámokon sem láttam többé az ő domborodó sírját; csak azt a nagy örvényt amott!

– Ez erős gyógyrendszer volt. Kár, hogy nekem hasonlóra nincsenek kilátásaim.

– Ki tudhatja azt, uram. Férfi soha sem bizonyos a sorsa felől. Manfredet nem tudták kigyógyítani a szellemek a búskomorságból: ment volna csak emberek közé veszekedni, azok majd kikurálták volna becsületesen.

Reggelre Civita Vecchia elé ért a hajó: ott a kapitány pihenőt tartott, hogy a Rómából küldött hivatalos sürgönyöket átvegye. Azokkal együtt a napilapokat is meghozták.

A mint a legelsőt felnyitotta a kapitány, annak mindjárt az elején egy kövér betükkel nyomtatott táviratot pillanta meg, mely még az ő olasz temperamentumát is fel tudta fokozni.

Nem tagadhatta meg magától, hogy a hirlappal a kezében be ne rontson Lándory szobájába, a ki még akkor aludt.

– Uram! Engem választott ön ki tréfálkozása tárgyának, vagy nincs még egészen ébren?

Lándory biztosítá a kapitányt, hogy soha sem szokott tréfálkozni, s mind az öt érzékének teljes használatában érzi magát.

– Hát ön talán semmit sem tud arról, hogy a németek és francziák között háboru folyik?

– De igen, a mult tavaszszal akadt egy lap a kezembe, melyből azt olvastam, hogy a francziák átkeltek a Rajnán három helyen. De ez a hír annyira izgatólag hatott a nőmre, hogy lázba esett tőle. E naptól fogva aztán többé nem bontottam fel a lapokat, a miket utánam küldtek.

– Nem. Ha olvastam volna: a nőm észrevette volna az arczomról, a mit megtudtam.

– És így ön a Saarbrück és Saarlouis melletti csetepaték óta nem bír semmiről tudomással?

– Hisz ez unicum! Ön pénzért mutogathatná magát. Hát ön nem tud semmit a wörthi ütközetről, a gravelotti nagy mészárlásról? Nem tudja, hogy Sedánnál elfogták Napoleon császárt egész seregével? Nem tudja, hogy Bazaine Metzet föladta százötvenezernyi seregével? Nem tudja, hogy Párist ostromolták? Nem tudja, hogy mi az a commune? Nem tudja, hogy a Tuilleriákat felgyujtották a forradalmárok? Sejtelme sincs a petroleurökről? Csak úgy egyszerre esik ön bele a párisi capitulatióba?

Bertalan azt a zengő tengert vélte hallani a füle körül, melynek ezer halálordítás ad élő hangot. Mi az ő szelid fájdalma ez irtóztató csapásokhoz képest?

Hiszen, ha azt irja valaki, hogy egy szép asszony nászútra -136- kelt a férjével, vidáman, szerelmesen, s azután a másik fejezetét a mesének azon kezdi: két év mulva utazott haza ólomkoporsóban, arra is azt mondja, a ki ezt olvassa: «hisz ez kegyetlenség!» Hát még ha azt irják, hogy egy hatalmas, dicsőséges nemzet elindult a maga világverő vezérével a diadalútra: s aztán elforgatják két esztendő történetlapjait, s folytatják e szóval: «e szép nagy nemzetet legázolva, összetörve, most teszik a koporsóba!»

Olyan borzadály lett egyszerre úrrá minden idege fölött, a minőt nem érzett, midőn kedves halottjának a kezét jéggé fagyni érzé a kezében.

– És ön meg tudta tagadni magától, hogy másfél évig hirlapot ne olvasson? Ez nagyobb lemondás, mint mikor én egy évig letettem a szivarozásról, hogy a beteg nőmet ne boszantsam vele.

(Nem hiszik ám ezt el, a kik nem próbálták, hogy mire képes egy férfi, a ki igazán szeret?)

– No, önnek akkor most pokolbeli nagy élvezete lesz! Ha mind meg vannak azok a hirlapjai, a miket a keresztkötésből ki nem bontott. Mi csak poharankint nyeltük e csodákat, ön egyszerre úszhatik bennük. Én azt tanácsolnám önnek, hogy hátulról kezdje az olvasást, mert különben valami még eddig az orvosok által nem ismert betegséget kap tőle, a mi csakugyan méltó volna egy olyan kivételes lényhez, mint ön.

– Önnél nagyobbszerű abstinentiát csak Nordenskjöld svéd kollegámtól hallottam, a ki az északi Jeges-tengernek egy végerődjében, valahol a Jugor-Scharon túl, talált egy orosz kormányzót, a kit minden évben egyszer szokott meglátogatni: az elviszi a számára az egész lefolyt évben megjelent hirlapokat. S ez a becsületes ember nem hogy a legújabb hirekre volna kiváncsi, de elteszi szépen az -137- egész csomagot s naponkint a sorbakövetkezőket leszedi belőle s olvassa 1870 junius 30-ikán, hogy mi történik 1869. junius hasonló napján?

Bertalan feje körül már zúgott az a tenger, mely örvénylő tölcsérébe egyre sodorja alá az emberek miriádjait, országok jólétét, anyák reménységét, nemzedékek vívmányát, s melynek sötét fenekén nem tudni, mi lakik?

A míg a hajóút tartott, azalatt csak önmagával volt dolga, annak az átálmodott két évnek a története olyan volt rá nézve, mint az Apocalypsis könyve. A mint azonban a hajó a genuai kikötőbe ért s kezdődött a szárazföld, egyszerre vége lett a boldog világonkívülélésnek. Az ember nem mehetett olyan helyre, a hol Elsass-Lotharingiáról, meg az öt milliárdról ne beszéltek volna. A véres drámának csak az utójátéka folyt már, a hol franczia küzd a franczia ellen, a communardokat lövik csoportostul főbe.

A világtól elmaradt utazó minden lépten-nyomon beleütközik az ő tudta nélkül megváltozott világrendbe. A facchino, a ki a málháját kiczepeli az avisogőzösről, a szeme közé nevet, mikor a borravalót a kezébe nyomja.

– Mi ez? Egy bajocco! A pápa képével! Hát nem tudja az úr, hogy a bajocco nem jár többé?

Mikor pedig a douanon megjelen, hogy bevallja a magával hozott szállítmányok minőségét s végül bediktál egy ólomkoporsót, akkor a hivatalnokok, a pénzügyőrök, a vámtisztek, még a hordárok is egyszerre, cholerikus mérges kaczagásban törnek ki.

– No igen, egy ólomkoporsó és benne egy halott: huszonnégy liter borszesz között. Mi van ezen nevetni való?

Hiszen rendes körülmények között bizony nincs azon semmi tréfálni való ürügy, hanem e mostani körülmények szerint mégis csak magára vessen az az utazó, ha jól kinevetik, a ki restelte elolvasni az olasz kormánynak -138- 1870. január 6-án minden hivatalos lapban közzé tett rendeletét, mely szerint az ólom kivitele Olaszországból szigoruan eltiltatik.

Nem volt mit tenni mást, mint érczkoporsót szerezni, az ólomból készültet felnyittatni s aztán még egyszer találkozni a halottjával, mikor azt az egyik koporsóból a másikba átteszik. A borszesz még egészen épségben tartá, az arczvonásai sem változtak.

Az érczsarcophagban azonban nem marad meg a borszesz, mert az nem záródik hermetice. Erre nézve is van kiadott rendszabály a vámhivatalban.

Az érczkoporsót olvasztott viaszszal öntik tele, mely a holttestet egészen elfedi.

Azután egy egész waggont kell a számára kibérelni s hátra kell hagyni a nápolyi orvos hivatalos parerejét, hogy a halott nem ragályos betegségben mult ki.

A másvilágra csak könnyű az út, de más országba nehéz utazni a holt embernek.

A MÉREGKEVERŐ.

A mint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása után.

Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, a kiket két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két esztendő nagy idő s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, csak helyet változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén oda közös pénzügyérnek, a harmadik a király oldala melletti miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek ültek.

Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, a -139- kivel találkozik, olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a hires angol, a kit a vadak elfogtak, aztán tetőtől talpig czifrára megtätowáltak. Az egyiknek nem jut hirtelen eszébe a neve: «a! a! Lándory!» Ez bámul rajta, hogy még él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli, a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, a ki miatt nem járhatott a társaságba. Most már újból salonképes. És aztán beszél neki minden ember az öt milliárd hadisarczról.

Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt dolgait, a nagy rémpörrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napoleonról beszél.

A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, a kivel fogadott valamibe amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna, mert az épen jó helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy emlékeztető levelet kell küldenie: Kegyelmes uram, kedves barátom! A fogadásomat megnyertem: «te adsz nekem valamit, a mi neked nem kerül semmibe, és a mi nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy elitélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnestiát». A gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett pariet. Hanem az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a belügyminiszter és az igazságügyminiszter is érdeklődik: azok pedig új emberek; az egész rémpör, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát élőszóval kell elmondani a magyarázatot, indokokat, hogy miért van az ötszáz illavai rab között egy, a ki nem tartozik oda.

Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet Kalthahn Péter számára.

Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe: a miről -140- ő neki ismét nem volt tudomása. Persze, az ujdonságrovatot nem olvasta el a lapokban: külömben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva s ennek következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosujvári fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.

Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie Budapestre, hogy az igazságügyminisztertől új engedélyt kapjon a szamosujvári fegyencztelep meglátogatására.

Ez időköz alatt megint nyilt alkalma valami csodálatos rendkívüliség által hiressé tenni magát.

A trieszti Generali biztosító intézet kerestette fel hivatalosan, azzal a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége halálával esedékes 200 ezer forintot, a halál napjától számított 4%-os kamatokkal.

Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában semmiféle biztosítási polizze.

Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be van jegyezve, a pénzt fizetik.

S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s azokon történt változtatásokat.

Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres plajbászszal.

«A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető három éven keresztül fizette a biztosítási díjt.»

S ez a határozat két nappal előbb lett hozva, mint Traumhold bankár rejtélyes halála bekövetkezék.

Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási összeg a társulat pénztárában, négyes -141- kamatra, félévi felmondással, majd egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.

Talán másutt is, nemcsak Magyarországon, erősen megbámulnának egy embert, a kit 200 ezer forinttal erőszakosan kinálnak, s azt feleli erre, hogy csak hadd maradjon ott, a hol van.

Lándory, a mint a szamosujvári fegyencztelep igazgatóságának szóló rendeletet megkapta, sietett fel Erdélybe. Két nap alatt odaért Szamosujvárra.

Az ottani állami fegyház hajdan apáczakolostor volt, ölnyi széles falai, kettős vastag vasrácsok az ablakain, a lépcsőzetek, folyosók mindenütt dupla vasrostélyajtókkal elzárva. A bejáratainál fegyverben álló őrség, mindenütt szigorú rend, felügyelet. Nyolczszáz ember van ott együtt, a ki mind tíz éven felüli szabadságvesztésre van elitélve. A gonosztevők mágnási háza ez.

Csakhogy ezek mind dolgoznak. A földszinti termek megannyi műhelyek: asztalosok, kádárok, kerékgyártók, nyergesek dolgoznak a mester utasítása szerint, a mester maga is fegyencz. A lakatosműhelyben egy hirhedett betörő tolvaj felnyithatatlan zárakat készít. (Saját találmánya, a párisi világtárlaton díjat kapott érte.) A kápolnának a falaira szenteket és angyalokat fest frescóban egy elítélt rab, a másik az oltárszobrokat faragja. Valaha utonálló volt mind a kettő.

Az óriási konyhában roppant kondérokban főzik a jóizű ételt, s a nagy kemenczékből épen akkor szedik ki az illatozó czipókat.

A nagy hálótermek az első emeleten nappal üresek; külön vetett ágya minden rabnak, a falon egy táblácska a nevével és életkorával.

Lándory megdicsérte a vezető igazgatót azért, hogy e táblákról elhagyták a fegyencz vétkének megnevezését, a hogy korábban szokás volt. -142-

A második emeleten vannak a szabóműhelyek, a pokróczszövő székek, a daraszológépek.

Megtalálja a varrógép mellett Rózsa Sándort, a puszták fejedelmét; a gyapjutépő gépnél a rablóvilág Herculeseit, Farkas Bénit, Krokmanlikot, s beszédbe elegyedik velük.

Egy hosszú teremnek a zugában, az ablak előtt ül magányosan egy magas szál férfi, rövidre nyirt sűrű őszhajjal, s ir.

Ez a társaság könyvvezetője. Mert a consortiumnak rendes üzlete van: mindenki keres, pénzt szerez; annak kétharmada az államé, a miért ellátást ad, egyharmada a munkás fegyenczé, a mit kiszabadulásakor megkap, vagy időközben elküldhet a családjának. Erről pontos számadást kell vezetni. A ki ezt a hivatalt végzi, az a «bankár».

– Ez a legveszedelmesebb gonosztevő az egész társaságban, sugja fülébe halkan az ellenőr.

Lándory odament a számadásai mellett ülő fegyenczhez. Az szabály szerint felállt a közeledtére s katonás állásba helyezte magát, s mint egy felhúzott óragép, melynek a rugóját megnyomják, elverte a kötelességszerű mondatot:

– Nevem Kalthahn Péter, negyvenöt éves vagyok felekezetnélküli, nőtelen, trencsénmegyei születésű; vétkem orgyilkosság és rablás, gazdámat megmérgeztem, és pénztárát kiraboltam. Ezért halálra lettem itélve, kegyelem útján büntetésem tizenöt évi fogságra változtattatott. Másodszor az illavai államfegyházban kitört fegyenczlázadásban -143- tettleges részt vettem. Ezért újabban tizenöt évre lettem elitélve.

– Tehát összesen harmincz éve van neki, mondá Lándory az igazgatóhoz fordulva.

– A legnagyobb nyugalommal. Épen azért a legveszedelmesebb ember. Nagyobb befolyása van a fegyenczekre, mint minden felügyelőnek és papnak. Ha mások türelmetlenkednek, ő csendes szavakkal lecsillapítja őket. A legmakacsabb természetű rabokat meg tudja puhítani. S ezen álarcz alatt a legengesztelhetetlenebb rosszakarat rejlik nála. A feje tele van kiszabadulási tervekkel. Önnek lesz alkalma még ez órában meggyőződni arról a roppant nagy befolyásról, a mit ez az ember a többi fegyenczekre gyakorol. Egy fegyencz meghalt, azt fogják temetni. Nazarénus volt. Semmiféle felekezethez nem tartozott. Annálfogva pap nem fogja neki a végkiséretet adhatni. A fegyenczek lelkiismeretét nem lehet kényszer alá vetni. A nazarénusság nagyon terjed közöttük. S ez még jó, mert a nazarénusnak kötelessége a maga patriarchája előtt minden bűnét meggyónni. Ez az ember az ő patriarchájuk. A temetésnél ő fog szólni. Semmi egyebet nem szabad neki elmondani, csupán a Miatyánkot. Majd meglátja ön, hogy mit tud ez az ember egy Miatyánkból csinálni?

A fegyenczek egyszerre abba hagyták a munkáikat, a foglárok «sorakozz!» szavára kettős sort képeztek, s a fegyveres őrök kiséretében elhagyták a műhelyt.

Kalthahn Péternek előbb egy elővigyázati rendszabályt kellett magán megtörténni hagyni. A két kezére könnyű bilincset tettek.

– A veszedelmesebb raboknál alkalmazzuk azt, mondá az igazgató, midőn a fogházon kívül bocsáttatnak. A temető kívül van. Ha bilincs nem volna a kezükön, könnyen zenebonát kezdhetnének. -144-

Lándory az igazgató kiséretében lement a külső udvarra; a hol az egész fegyencz nép össze volt már gyülekezve. Az udvar közepén egyszerű deszkakoporsóban feküdt a halott. Ősz hajú, borostás arczú vén ember. Hatvanöt évének felénél többet vasrostély mögött élt le. Most már megszabadult.

A raboknak daltársaságuk is van, szabad nekik énekelni. A ki betanította őket, valamikor pópa volt. Nagy vétség miatt lett életfogytig elitélve. Itt most karmester, énektanító. Gyönyörű hangja van.

A rabok kardalát viszhangozzák a komor falak, s mikor annak vége van, hat bajtárs vállára emeli a koporsót, melyben a halott fedetlen arczczal az ég felé fordulva fekszik, s azzal megindul a hosszú menet a kapun keresztül, négyes sorban. Két sor fegyencz középen s két sor foglár szélről, élesre töltött szuronyos fegyverekkel.

A temető nem messze van a fegyháztól: csupán az ő számukra van az ott. Némelyik sírnak a fejénél kereszt is van; a többinél csak egyszerű fejfa. Két kezdő betűje a névnek, aztán meg a halál éve és napja. Ha jönne még valaki tudakozódni az ott alvó felől, megtalálja a fegyház halottas könyvébe beirva az egész nevét. De hát ki keresné őket? Időjártával benövi a sírt a fű, élő fát nem ültetnek rája.

Az új lakost lebocsátják társai a megásott gödörbe, a közben tréfálkoznak vele: «nem cserélnénk madráczot, komám?» mond az egyik. «Ennek már szabad pipázni!» biztatja a másik: «hogy fog ez holnap bámulni, hogy nem költi fel a porkoláb!» «Hallgassatok el!» kiált rájuk a rabok patriarchája, s a sír szélén állva elmondja fölötte a Miatyánkot.

Minden mondás után szünetet tart, az meg van neki engedve, hogy a hallgatók meggondolhassák jól, hogy mit kértek attól a nagy birótól?

Lándory csakugyan meggyőződött róla, hogy lehet -145- gyülekezet, melynek közepette az Úr imája a minden szónoklatok leghatásosabbjává emelkedik. Az utolsó mondatnál: «szabadíts meg a gonosztól», sokan elkezdenek zokogni.

Azután a szónok egy marék porondot szórt a sírba; a körülállók mindegyike hajított utána egy göröngyöt; négyen a kapákhoz fogtak s aztán zuhogott alá a sírba a föld. Bevégezte egy rövid ének.

Ismét hangzott a foglárok szava: «sorakozz! indulj!» Az élőhalottak visszatértek a sírkertből a másik temetőbe, a börtönbe. A harangszó elhallgatott. A munka újra kezdődik.

Az egy földszinti szoba, az őrhelylyel átellenben, melynek vasajtója egyenesen az udvarra nyilik; ablaka magasan van, kettős rácscsal ellátva. Azonkívül a vasajtón is van egy szellentyű, melyen keresztül a börtönbe láthatni. A zárka bútorzata egy ágy, asztal és ülőke; mind nehéz, tömör tölgyfából faragva: azokat össze nem lehet törni, sem fegyverül használni.

– Bocsásson meg, uram. Én ugyan nagyon jól ismerem önnek a személyes bátorságát a gonosztevőkkel szemben. Az a hirhedett rablógyilkos odafenn a gyapjutépő gépnél maga beszélte el, hogy a vizsgálat előtt ő volt a legdühösebb önre s esküdözött, hogy ha egyszer egy kést -146- kaphat és önt megláthatja, ha békó lesz is a két kezén, le fogja önt szurni. Erre ön felhozatta őt magához, levetette róla a lánczokat, bezárta mögötte az ajtót, s akkor letett eléje egy éles kést az asztalra, s azt mondá neki: «te azt beszéled, hogy ha egyedül kaphatsz, egy késsel a kezedben, hát azt a szívembe fogod ütni. No hát itt van a kés, hadd látom, van-e bátorságod, hogy megölj?» S erre a szóra a sámsoni erejű gonosz elkezdett reszketni, térdre esett és gyónt. Ezt megtehette ön a Krokmanlikkal, de ne kisértse meg a Kalthahn Péterrel, mert az egy raffinált komédiás: szeliden beszél önnel, alázatos arczczal, teljes nyugalommal. És a legnagyobb szelidségből egyszerre a rézbőrű indián szilajságával szökik önre, s ha megragadja önt azokkal a rettenetes ökleivel, a mik a vasrudat elhajlítják: ön egy percz alatt veszve van.

Lándory előre ment a zárkába, utána Kalthahn Péter, a kinek a kezeiről levették a bilincseket.

Mikor egyedül maradtak, Lándory leült az asztal mellé, megjelölve Kalthahnnak a helyet, hová álljon.

– Kalthahn Péter, ön azt vallotta magára, hogy gazdáját Traumhold bankárt megmérgezte.

– Ez nem igaz. Önnek nem lehetett azt az embert megölni, a ki önnek gyermekkorától fogva jóltevője volt, a ki önnek apját, anyját tartotta holtukig. Ön az egész családnak kedvencze volt, mi vihette volna önt arra az elhatározásra, hogy gyilkosává legyen a jóltevőjének?

– Sokat olvastam a hirlapokban hasonló esetekről, hogy inasok, hivatalnokok, a kik hosszú évsoron át a becsületesség mintaképei voltak, egyszerre csak elrabolták a rájuk bizott pénztárt, ha rákerült a sor, gyilkoltak is: és aztán elszöktek a rablott pénzzel, s éltek vigan szép leányok társaságábon, dinom-dánom, dobzódás között. Kedvet kaptam hozzá. A példa csábít. -147-

– Én pedig azt mondom önnek, hogy ön nem keverte a mérget Traumhold számára, s az egész szökése a kirabolt pénztárral csak úgy volt intézve, hogy önt a legelső állomáson elfogják, s önnek a gyilkossági és rablási bűnténye csak eltakargatása volt Traumhold öngyilkosságának.

– Ne esküdjék! Én minden körülményt ismerek. Traumhold olyan bajba keveredett, melyből világi fogalmak szerint más menekülés nem volt, mint leszámolni az élettel. Becsülete és vagyona, a látszat menthetetlenül elveszve. De volt egy nagy összegre szóló életbiztosítása. Ezt meg akarta a leánya számára menteni. Ezért vállalta ön magára a gyilkosság vádját. Ez öntől mesés önfeláldozás volt.

– Nem! Nem! Nem! kiáltott a rab, s most már szikráztak a szemei, s öklével a mellét verte. Én voltam a gyilkosa.

– Csak nyugodt vér, Péter, mondá Lándory, odalépve a rabhoz s vállára téve a kezét. Önnek az egész elvállalt bűne egy nagy hiba volt: egy tévedés. Az a biztosító társaság, melynél Traumhold halál esetére szerződést kötött, néhány nappal előbb már határozatot hozott, mely szerint a biztosított összeg még öngyilkosság esetében is ki lesz fizetve. Ime, nézze ön ezt a nyomtatványt. Olvassa el az aláhúzott sorokat.

Péternek a hideg veriték gyöngyözött a homlokán, mikor e sorokat olvasá. Nagy küzdelemnek kellett odabenn támadni a lelkében. Azonban ismét csak visszanyerte a fegyencznél szokásos óvatosságot.

– Azt, hogy a biztosított összeget kifizetik Traumhold örökösének még akkor is, ha annak nem gyilkos kéz, hanem saját akarata idézte is elő a halálát.

– Hát most én ezen mit vegyek magamnak? Hiszen -148- ha visszavonom a vallomásomat, ha azt mondom: én nem öltem meg a bankárt; ravaszság, tréfa volt az egész pénztárkirablás és ha azt nekem kegyesen el is hinnék; s az azért kapott tizenharmadfél esztendőmet ide ajándékoznák: még akkor is maradna a másik tizenöt esztendő a hátamon, a mit az illavai lázadásban való részvételért kaptam. Nekem is van életbiztosításom tizenöt esztendőre, hahaha!

Ez a cynikus kaczagás itt a börtönben úgy hangzott, mintha valami csontházból a váz-emberek kezdenének el a hozzájuk betévedt halandóra nevetni.

– Ön ebbe a lázadásba valószinűleg akarata ellen keveredett, mondá Lándory.

– Nem, uram. Egyike voltam az «értelmi szerzőknek», a hogy hivatalosan mondják. A kitörésnél ott voltam a vezér Monte Rosso oldalánál. Az a golyó, mely őt leteríté, épen úgy találhatott volna engem is. Mi igen jól értettük egymást. A törvényszék semmiképen nem becsülte túl az érdemeimet, mikor tizenöt esztendővel tisztelt meg. Tessék elhinni, hogy ez olyan szabott ár, mint a két krajczáros zsemlyéé.

– Mindegy, szólt Lándory szárazon. Azért ön mégis amnestiát kapott, minden állítólagos, vagy valóságos vétségeire nézve s a mai nappal megszünik rab lenni. Szabad emberré lesz.

Az obligát térdreborulás, kézösszekulcsolás, hálálkodás, mind elmaradt.

A hallott örömhir által meglepett ember közönyösen állt az «evangelium» hirdető előtt. S még az ajkait pittyeszté:

– Minek nekem az az amnestia? szólt vállvonva. Hát hová jutok én ezzel? Itt most solid alkalmazásom van. A társaság, a melyben élek, respektál, tart reám valamit. Mindnyájan ismerjük egymást. Tudjuk, hogy kik vagyunk? egyikünk sem kérkedik; az igazi érdemeink köztudomásra -149- vannak. Szükségeinkről gondoskodva van. Kapunk jó ételt, kenyeret (a milyet Olaszországban csak a herczegek esznek, mikor nevüknapja van); kapunk egyforma divatú ruhát, éjszakára tiszta ágyat, nappal becsületes munkát; vasárnap pihenünk, énekelünk kardalban, muzsikálunk, olvasgatunk. Felügyelőink, előljáróink az igazgatón kezdve az utolsó foglárig, szigoruan, de emberségesen bánnak velünk. És aztán mind azért, a mi velem a vasrostélyon belül történik, nem kell senkinek azt mondanom, hogy «köszönöm». Nem követel magának részt a háládatosságból senki. Úgy vagyok itten, mintha valami kisebbszerű asteroidba belelőttek volna, a melyen nem fér el több ezer embernél, s a hol minden embert a mennyei gondviselés lát el minden szükségessel. A paradicsomi Ádám, Éva nélkül! Nem kivánkozom a régi földre vissza többet. Mit keressek én még a világban? Szolgának neveltek: semmi mesterséget nem tanultam. Ahhoz meg, hogy fát vágjak az utczán, nincsen izlésem. Ha most innen kilöknek, rosszabb vagyok a partra dobott halnál. Ki fogad meg cselédjének egy börtönből kiszabadult méregkeverőt?

– Ön akar engemet magához venni? «Ön?» és «engemet?» Ez, uram, bocsásson meg ön, ha igazi nevén mondom; (fegyencz vagyok, nem tudom válogatni a szót) ez hetvenkedés! Hogy ön akar engemet szolgájának megfogadni, a kire rábizza éjjeli álmát, ivópoharát, az ételét! Mi akar ez lenni? Fogadott ön valakivel, hogy ezt is meg meri tenni? Ön experimentálni akar rajtam, mint mikor a megkötözött kutyán vivisectiót visznek véghez, mint mikor a tengeri nyúlba beoltják az ebdühöt. De én nem vagyok se kis kutya, se tengeri nyúl. Nehéz indulatokkal teljes, haragot eltevő, nyájaskodásokkal meg nem engesztelhető ember vagyok. Hagyjon itt engemet! Higyje el, hogy a magam helyén vagyok. Ha zsivány kell önnek, a -150- kivel kisérletet akar tenni, válaszszon a kilenczszáz közül vaktában egyet. Lehet, hogy szerencséje lesz vele. Lehet, hogy megtanítja a farkast apportirozni. De engem ne vigyen ki innen! Kérdezze meg csak az igazgatót.

– Én pedig önt fogom innen kivinni, s ezt nem azért teszem, hogy lélektani merész kisérletet kezdjek el önön végrehajtani. A mint a börtönajtón kilépünk, azt mondom önnek: «Kalthahn Péter! Erre van éjszak, arra nyugot, amarra dél, emerre kelet! tessék választani, melyik égalj lesz önnek jobb». Hanem ön arra fog jönni, a merre én megyek, maga jó szántából, és mellettem marad, minden kényszerítés nélkül.

– Engem nem valami kisérleti hóbort hozott arra az eszmére, hogy egy méregkeverésért elitélt orgyilkost szabadítsak ki a börtönből, hanem erős fogadás, a mit haldokló nőmnek tettem. Szegény Godivámnak utolsó kivánsága az volt, hogy szabadítsam ki az ő érette ártatlanul szenvedő Pétert.

– Traumhold leánya: az én nőm. Két évig éltünk együtt, míg a halál el nem szakított. Boldogok voltunk.

– Traumhold Godiva az ön neje? kiabált a fegyencz. Annak a férfinak a leánya, a ki ön miatt halt meg: elkárhozva ezen a földön és a másvilágon! Mit tett ön vele? Erőszakkal kényszeríté, bűvitalt adott neki?

– Önként választott gyámjának, s egy évig művészi munkával tartotta fenn magát az én tanácsom szerint.

– Munkával? Munkával? dörmögé a rab. Ezt már elhiszem. Ez az ő vonása.

– A szünidő alatt Münchenből lejött hozzám a falusi jószágomra, a nővérem látogatására. Nővérem hirtelen meghalt. Mi megszerettük egymást és összekeltünk.

– Hát egy bizonyítványt is mutatok önnek. Olvassa el ezt a legutolsó levelét a biztosító társaságnak.

Péter összehúzott szemöldökkel olvasta az irást, beleütögetve az öklével s egyes szavakat mormogva belőle: «született Traumhold Godiva», «meghalt Capri szigetén, mellbajban», – «eltemetve Bartafalván Magyarországon». (Hazahozta magával!) Mégis igaz hát. Szerette nagyon. S nem vette fel a pénzt a halála után.

– Hát vissza tudta adni, a mit elrabolt tőle? A nevetését? Hát miért kellett neki meghalni?

– Hát valóban gondolt ő a szegény Péterre valaha? Nem szidott, nem átkozott? Az apja gyilkosát?

– Hisz engem is azért szeretett meg, mert azt mondtam neki, hogy nem tartom önt Traumhold megölőjének.

– Uram! Ön mégis csak vivisectiót követ el rajtam, mint a megkötözött kis kutyán. Most már a szivemet bonczolja!

– Hát még valamit mutatok önnek, Péter. Itt van a jegyzékkönyvecském, a melybe hol én karmoltam valami vázlatot, hol a kedvesem rajzolt bele egy-egy alakot, a mi elénk került Capriban, vagy Nápolyban. Keresse ön fel benne az utolsó lapot.

Azon a lapon volt lerajzolva egy fegyencz, két kezén békóval, a mint egy dupla rostélyú ablakon kibámul; a kép alá irva: «emlékül férjemnek».

Azzal ez a kemény ember, a milyen hosszú volt, úgy vágta végig magát a zárka kőpadlatán arczczal s elkezdett ordítva zokogni, mint egy vadállat. -152-

Lehajolt a fegyenczhez, hogy felemelje a földről. Nem birta. Az a lábait tartá átölelve: a saruit áztatta könyeivel.

Aztán, mikor elvégezte, térdre emelkedett, s vad indulattal szakítá kétfelé a mellén rabköntösét, durva szőrös mellét kimutatva, mintha azt akarná, hogy a lelkébe lássanak.

– Most már, uram, követni fogom önt, mint az árnyéka, s meghalok önért, a mikor kelleni fog.

– Hová követnéd te ezt az urat, Kalthahn Péter, mint az árnyék? Van te neked még huszonhét esztendőd árnyékban henyélni való.

– Kalthahn Péter hátralevő büntetése legmagasabb kegyelem útján el van engedve, mondá Lándory, átadva a hivatalos levelet az igazgatónak.

– Uram! Ön a legveszedelmesebb gonosztevőt ereszti szélnek! Hisz ez azon fogja kezdeni, hogy önt magát megöli az úton s aztán rablóbandát szervez.

– Talán magához veszi komornyiknak? Vagy tán épen pinczemesternek, vagy szakácsnak? Nem mondok ellene. Csak azt az egyet kérem, hogy ha egyszer meglátogatom önt uri kastélyában, ebédre ott ne maraszszon.

– Biztosítom önt, igazgató úr, hogy Kalthahn Péter soha sem volt méregkeverő.

– Hát akkor miért vallottad ezt magadra? Hát a bankár pénzét ki rabolta el?

– Kalthahn Péter nem fegyencz többé. Kérem a polgári ruháit előkerestetni.

– Azok jó hátul vannak eltéve a raktárban. Harmincz esztendei pihenésre. Most csak még egy kérdést Kalthahn Péterhez. Nem vallatásképen, hanem csak kiváncsiságból. Az az illavai lázadás is csak «félreértés» volt? Olyan hallucinatio?

– Azt nem tudja ön, uram, szólt Péter határozott hangon, mert azt csak ketten tudtuk: s az egyik már halott.

AZ ELRABOLT KINCS.

Több szót nem lett váltottak. A hivatalos formaságok betöltettek. A fegyház igazgatósága kiállította Kalthahn Péter számára a szabadon bocsátási levelet; a harmadfél év alatt félretett munkadíját leszámlálták a kezébe; polgári ruháit, a melyeket elfogatásakor viselt, előkeresték a számára, a fegyenczruhákat átvette a ruhatárnok s aztán egész csendben bocsátották el az intézetből. A többi fegyencznek nem hirdetik azt ki, hogy egy társuk kegyelmet kapott, mert az mindig felháborodást kelt a hátramaradtakban.

Péter új gazdájával együtt a városi vendéglőbe sietett. Lándory az ebédet oda hozatta a szobájába kettőjük számára. Még most nem állt fenn közöttük az úr és szolga közötti viszony, még most csak utitársak voltak. Ebédelhettek egy asztalnál. Itt senki sem ismerte őket.

Péternek annyira ment a helyzetismerete, hogy maga rendelt magának ebédet: ürütokányt zöld paprikával, egy pint rózsamálit borvízzel. Saját zsebére megy ma, van pénze! -154-

Az ember úgy falt, mint egy vadállat. Ebéd után Lándory szivart adott neki. Az meg épen a paradicsom volt rá nézve. A raboknak nem szabad se bort inni, se dohányozni. Péter ugyan komiszabb szivarral is beérte volna, nem vágyik ő havannára, míg Lándory meg nem magyarázta neki, hogy az ember a saját érdekében szokta az utitársát jó szivarral megkinálni, hogy ne bűzöljön az orra alá a 4 krajczáros patkányfarkkal.

Mikor aztán egész derült kedélybe hozta az emberét, akkor elkezdett vele beszélgetni. Ez volt a szokása vizsgálóbiró korában is. Rózsa Sándorral gyakran elkvaterkázgattak, mikor felhozatta a rablót a börtönből magán szobájába, s aztán pipaszó mellett sok egyetmást megtudott az ember, a mit semmi tortura napvilágra nem hozott volna.

– Ne hidd ám azt, Péter, (Lándory most már tegezte emberét) hogy én valami cagliostrói bűvészetben járok, a mikor azt mondom, hogy sokat tanultam a halottaktól. Többször vezettek azok már engem az élők nyomába. Most is épen a meghalt Monto Rosso vezetett rá a te illavai lázadásod titkára. Azt mondád, hogy ez a nevezetes kalandor elesett annál a kitörési merényletnél.

– Két golyó találta; épen mellettem állt, egy vasrudat emelve a kezében.

– Tehát egymás mellett álltatok; legbensőbb szövetségesek. Ez az első nyom. Te, a büntudattal nem terhelt, ártatlanul elitélt, és ő, a sokszoros gonosztevő: szövetségesek. – A második nyom, a te magaviseletedben levő ellenmondás. – Előttem így szólsz: «nem akarom a börtönt elhagyni». Adod a cynicust. Neked jobban tetszik idebenn, mint odakinn. Jó ember a porkoláb. A rabok herczegi prófuntokat esznek. A kegyelemlevéllel a markodban vissza akarsz térni a vasrács mögé, s leülni a harmincz esztendőt. Illaván pedig összeesküszöl a rabtársakkal, hogy a börtönből kitörj erőszakkal, életedet koczkára téve s a másokét fenyegetve. Ez az erős ellenmondás valóságos bösztörzárat (vexirzár) képez a lelkeden. -155-

Péter önelégülten mosolygott azon, hogy ő ilyen derekasan be tudta magát zárni.

Péter fújta a füstöt a havannából. Azt hitte, hogy azzal befellegzi magát.

– Az a Monte Rosso sokszor megfordult Traumhold üzletében, s te ott találkoztál vele. Neked akkor is gyanus volt az az ember s gyanudat nemcsak a bankár, de egyes hivatalnokok előtt is kimondtad. Ő azonban téged a hűség és becsületesség mintaképének tartott. Egyszer aztán összekerültetek, mint elitélt fegyenczek, az illavai nyereggyártóműhelyben. Nagy volt a meglepetés! Az előkelő, elegáns úr, a ki százezreket hordott a bankba s mindig parfümözött bankókat osztott borravalónak, s a hűséges inas, a ki azokat orrfintorgatva fogadta. Mind a kettő fegyencz-zubbonyban. Minő találkozás. «Servus pajtás!» Akkor aztán kölcsönösen megismertétek egymást. Monte Rosso internationalis rablótársaság nagymestere, Kalthahn Péter pedig Traumhold bankár gyilkosa és kirablója. «Ez az én emberem!» mondá magában Monte Rosso. S föltette magában, hogy fel fog használni eszközének. A közös étkezés alatt a rabok beszélhetnek egymással. Ezt olyan furfangosan teszik, hogy a mint egymás mellett ülnek, beszélnek mindent össze-vissza, csak mikor a beszélő könyökével megtaszítja a szomszédját, az a szó a megtartani való: a többi polyva. A hátuk mögött álló őr hasztalan hegyezi a fülét, nem ért meg semmit, bár mindent meghall.

– Azelőtt a falat kopogtatva beszéltek egymással, a rab alphabet szerint. De ez most lehetetlenné van téve, minthogy egy foglár mindig ott van a hálószobájukban. Tehát a Monte Rosso elmondá a Kalthahn Péternek, hogy ő egy nagyszerű fogást csinált Francziaországban, a halotti ágyán fekvő Lis Blanc gróf kastélyába betörve, s annak a kincses szekrényét szerencsésen elemelve. Az eset nagy -156- port vert fel Európaszerte, nemcsak az elrabolt kincs nagy értéke miatt, de különösen azért, mert ugyanazon szekrényben volt a meghalt gróf legutolsó végrendelete, melyben kitagadott fiát visszaveszi a kegyébe s általános örökösévé teszi. A korábbi végrendelet egy unokaöcsre hagyja a roppant nagy uri birtokot. Ez a kis ív papiros többet érne a szekrény minden karbunkulusainál. Mert a ki ezzel rendelkeznék, liczitáltathatna rá: ki ad többet érte? A majoresco-e, vagy az unokaöcs. A kincses szekrény jól el van rejtve. Ennek a helyét a vizsgálóbiró nem birta a hurokra került rablóból kivenni.

– Ez téged eddig keveset érdekelt, Kalthahn Péter; a míg egyszer el találta előtted mondani a tolvajok vezére, hogy ő szándékosan tévútra vezette a vizsgálóbirót, azt vallva, hogy valamint a többi rablott értéket, úgy azt a szekrényt is egész tartalmával együtt Traumhold bankárnál hagyta letéteménybe s most a Lis Blanc örökösök ennek a hagyatékát ostromolják, rajta keresve a rájuk nézve oly sokszoros értékü szekrénykét. Most azután te elkezdted magadban főzni a taplót. A míg mi itt kussadunk a börtönben, addig a Lis Blanc végrendelet elő nem kerül, addig Traumhold egész vagyona zár alatt marad, addig Godiva szegény lesz. Ha az a kincs felszabadulna, úgy ő is egyszerre fel lenne oldva az átok alól.

Péter nem tudott a helyén maradni többé. Karjait keresztbe fonva, lehorgadt fővel elkezdett alá s fel járkálni a szobában, s a szivart nem szivta többé, hanem összegyürve a pofájába tömte, azt gondolta Illaván van, a börtön udvaron, a hol a dohányt csak bagónak szabad megrágni.

– Ezért álltál te szövetségbe Monte Rossóval, ezért tervezted vele a kitörést, hogy Godivát megszabadítsd a nyomortól! E szóknál megragadta a nyugtalanul járkáló kezét Lándory. Olyan volt az ő kezének az érintése, mint a villanyütés. -157-

– De hát ön-e az Úr Istennek az a háromszegletű szeme, a mely minden sötétségbe belát? hebegé ez ember.

– Van ilyen világító háromszög: az emlékezet, a képzelet és az itélet. Engem természetfölötti csodák nem segítenek. Ennek így kellett történni, a hogy elmondtam. Ti összebeszéltetek, hogy egy kedvező alkalommal kitörtök az illavai fegyházból, s akkor aztán ketten együtt a trencséni erdők útjain keresztül, felkeresítek azt a várromot, a melyben a Lis Blanc szekrény el van rejtve. Monte Rossonak kellett egy vezető, a ki a vidéket ismeri; te ott nőttél fel. Te pedig arra gondoltál, hogy legyetek csak egyszer ott, a hol a kincs előkerül, a vasrúddal leütöd a czinkostársat, s akkor aztán a te gondod lesz, hogy az elrabolt érték hogyan jusson el a gazdája kezébe. Lehet, hogy Monte Rosso is épen ilyen jó szándékkal volt te irántad.

A bűvitalok minden mesés mérge nem hasonlítható ehhez a mámorgerjesztőhöz, midőn az elitélt rab azt hallja, hogy a birája kitalálta a fenkölt indokot, mely őt gonosztevővé bélyegezte.

– Megigérte ön nejének, Godivának, hogy apja becsületét ki fogja deríteni?

– Akkor mondok önnek valamit. Monte Rosso nemcsak annyit mondott el nekem, de többet is. Azt is, hogy hová van elrejtve a rablott kincses szekrény? Elmondta azért, hogy ha kettőnk közül egyik megszabadulhat; e nagy értékkel kezében a másikat kiszabadítsa. Meglehet venni az őröket, a foglárokat, a bejáró népet. Fel lehet gyújtani a fogházat. Csak pénz kell hozzá. Kölcsönös fogadást tettünk egymásnak. S a fegyenczek adott szava, fogadása megáll! Jobban megáll, mint ha a potentátok -158- kötnek egymással szövetséget. Monte Rosso leírta előttem a helyet, a hová a Lis Blanc-féle kincseket elrejté.

Lándory, a szívdobogását nehezen álczázó nyugalommal leste a fegyencz fölfedezését.

Az, elébb kitekintett az ajtón, hogy nem hallgatódzik-e ott valaki? Azután odalépett Lándoryhoz s a tenyerével félig eltakarva a száját, sugdosott a fülébe.

– Jártam ott. Nagyon jól kiszemelt hely, nem esik semmi országút közelében. Valamikor hires, nagy erősség volt, a Rákóczy-harczok alatt. Ide hozta Ocskay László a kincseit és családját, mikor a császáriakhoz át akart állni.

– Annak a várnak a legmagasabb része egy körönd alaku torony. Úgy hiszem, templom lehetett valaha. Egy néhány pilléren még látszik a fresco-festés maradványa, többek között egy cherub fej. Ettől a festett faltól három lépésnyire van egy beszakadt boltozatnak a nyilása. Abba vitte le Monte Rosso a szekrényt s ott betakarta törmelékkövekkel. Semmi más jelt nem hagyott hátra. Ellenben azt a ravaszságot követte el, hogy egy két mázsás kőkolonczot, valami kifaragott erkélytámaszt, a mi eddig a kapu előtt feküdt, elczepelt egy teremig s azt ott lefektette, a falra pedig veres keresztet festett. Aztán sűrű csalánbozót közé veres paréjnak és fehér ürömnek a magját hintette el. Számított rá, hogy mindazokat a várromokat, a melyekben ő megfordult, majd sorra fel fogják kutatni. Hivatalos emberek is; aztán meg a kincskeresők. Gondja volt rá, hogy hamis nyomra vezesse őket, a faragott kőkoloncz, a mit a várrom látogatói rendesen a bejáratnál szoktak látni, s most a bástyateremben találnak, a falraírt kereszt, a veres paréj, a fehér üröm, a mi magától mind nem jő elő az omladékok között, arra a tévedésre -159- vezeti a kutatókat, hogy a megjegyzett helyen valaki elrejtett valamit. Magában a köröndben semmi egyéb jel nincs hátrahagyva, mint a mit elmondtam.

– Bocsásson meg ön, uram, ha én még egy előbbvalót kérek. Egy látogatást annál a sírboltnál, a hol drága úrasszonyom nyugszik.

– Ne most még, Péter. Csendes álma van ott a vadméhek döngése mellett. Még most nincs őt miért felköltenünk. Majd ha mindent végrehajtottam, a mit végakaratául reám bizott, majd ha az utolsó terhelő vádat atyja nevéről letörültem; majd ha Traumhold vagyonának maradványát kezemhez kaptam, s a hogy Godiva kivánta, ez összeget alapítványul letettem árvaleányok megmentésére, mely Traumhold nevét fogja viselni, akkor odamehetünk hozzá, s megsughatjuk neki: «most már elköltözhetsz a tulvilágra, ott fogod találni az atyádat, szép fényes arczczal, minő az üdvözülteké».

– Jaj, uram, az ön gondolatjai repülnek, az enyéim csak földön járnak! Nem csoda, ha megelőz. Úgy lesz jó, a hogy ön mondta. Hanem már most azt is hadd adjam elő, a mit az én földhöz ragadt eszecském kigondolt.

– Mi nekünk ezeket az eldugott kincseket úgy kell ám kiemelnünk, hogy arról kettőnkön kivül senkinek ne legyen tudomása.

– Magam is gondoltam erre. Én sem bizom másban annyira, mint saját magamban.

– Ön sokat tapasztalt a rablóvilággal való érintkezésben, de egészen a mélyébe ennek a rémvilágnak még sem láthatott bele. Ön még is ellenség volt közöttük. De én czimbora voltam! Előttem fölfedezték az egész mechanizmust, a mi az emberi társaság ellenségeit összetartó működésbe hozza; azzal, hogy nagy bűnesetek föl lettek derítve, és minden fajtájú gonosztevőkkel a börtönök megtöltve: -160- még ez a társaság nem lett megszüntetve. Mindenütt van összeköttetésük. A jámbor drótos tóttól, a ki a megfordított pipaszárát szopja, éppen annyi okunk lehet őrizkedni, mint a háromcsillagos rendőrtiszttől, a ki csempészett szivart sziv. Ha ön azt, a mit most tőlem megtudott, akármiféle hatóságnak följelenti, bizonyos lehet róla, hogy a párisi czinkostársak hamarább megjelennek a lietavai romok között, mint a mi ólomlábú pandurjaink.

– Nem szándékozom addig jelentést tenni róla, a míg minden a kezem között nincs.

– Nagyon kérem önt, hogy «aztán se» tegye. Mind a kettőnk élete van itt koczkán. Már az is szemet fog szúrni, hogy egy harmincz évre elitélt rabnak megkegyelmeztek, s hogy azt a vizsgálóbiró, a hirhedett nagy férfiú fogadta magához. Találgatni fogják, hogy ennek mi lehetett az ára? Ingyen akkora summa időt nem ajándékoznak oda! Ha most közhírré leszen, hogy ön feltalálta a Lis Blanc-féle kincseket s azokat tulajdonosaiknak visszaadta: a legegyügyübb ficzkó is egyszerre rájön, hogy azokat én árultam el, azért kaptam kegyelmet, s akkor én nekem nincs többé ezen a planétán megmaradásom. De még ön is a zsebében fogja hordani mindenütt a halálitéletét. Mert azt, uram, megbocsátották önnek a gazemberek, hogy őket üldözte, elfogta, elitéltette. Ezt igen természetes dolognak találják. De, hogy az ő jól eldugott zsákmányukat elkaparintsa előlük: arra nincs mentség, sem irgalom, sem kegyelem. Itt már ők a birák, s ön a gonosztevő!

– Jól van, Péter, odáig csak titokban maradhat a dolog a míg mi ketten, mint két angol tourista, elbarangolunk, a trencséni fenyvesek rejtekeibe, s a szekrényt elhozzuk a várból. De utoljára mégis csak nyilvánosságra kell kerülni az egésznek, a mikor a szekrényt, becses tartalmával együtt, a seigniersi uraknak átszolgáltatom.

– Én nem látom át, hogy mért kellene ennek akkor is a törvény elé, a hirlapokba kerülni? Ha önnek a kezében lesz a kincs: (én így gondolom) ön maga elviszi azt Seigniersbe. -161- Ott a végrendelet által jogosított családtagoknak azt mondja: itt vannak az ellopott gyémántjaitok: itt a keresett végrendelet. Nem kivánok érte egyebet, mint hogy szüntessétek meg azonnal a Traumhold elleni igénypereteket. Ha ön nem veszi fel a préfetnél letett jutalmat, mely a kincs és okirat visszahozójának biztosítva van, a hivatalos nép soha sem tudja meg, hogy előkerültek-e a gyémántok s honnan jött elő a testamentum?

– Az én számomra? Hát nem lesz-e nekem teljes ellátásom, ha az ön házánál leszek? ha az ön kenyerét eszem, az ön borát iszom, s valljuk meg a gyöngeségemet: az ön szivarjait is szivom? Nem akarok azzal a csunya hallálal kimulni, hogy a pénzemért öljenek meg.

– No hát, öreg czimbora! Azon kezdjük, hogy elmegyünk a kincseket szép titokban visszalopni!

Lándoryt mindjárt az első napi utazás meggyőzte arról, hogy ő neki Magyarországon incognitó utazni lehetetlen. Akárhol szállt meg, minden vendéglős azzal fogadta, hogy «alászolgája Lándory úr!» A piaczon a parasztok, mint jó ismerőst üdvözölték, s ha valahol megállt a kocsijával, odasiettek hozzá, előadni a panaszaikat, hogy kinek lopták el a lovát, vagy tinaját. Azt hitték, hogy most is abban jár.

Természetes: mikor valakinek az arczképe minden élczlapban állandó figurát képez, utóbb a ponyvairodalom zsivány történeteinek a czímlapján ékeskedik, hát akkor az ilyen markirozott arczra mindenütt ráismernek.

Visszaemlékezett rá Lándory, hogy a midőn először járt Lietava romjait megtekinteni, éjjelre a radnai várkastélyban -162- volt szállva. A nagy tízezer holdnyi uradalom erdősége közepett fekszik a nevezetes várrom, s ez tulajdona a radnai földesuraságnak. A birtokos úrnő, egy a szabadságharczban kiváló szerepet vitt kormánybiztosnak az özvegye, ki ősi kastélyában a világtól teljesen elvonulva él, magáról sem ad hírt, a másokét sem adja tovább.

Maga a lietavai várrom is olyan helyen fekszik, hogy az csak a radnai úton hozzájárulható. A messzeségben jól lehet azt látni Budetin felől is, s a zsolnai vasuton járókelők gyönyörködhetnek benne; de a mindenütt meredek hegyoldalak, melyeket a várrom uralg, nem igen biztatnak a megmászásra. Az alatta fekvő völgyből ugyan kanyarognak fel girbe-görbe ösvények a várfalakig, a miket legelésző barmok tapostak: de a ki ezeken elindul, az alant épült majorház lakói előtt okvetlenül feltünővé teszi magát, s készen lehet rá, hogy mire a hegytetőre feljut, már akkor ott fogadja egy vagy két puskás erdőkerülő. S aztán megint csak «jó napot Lándory úr!»

Tehát azt a tervet kelle foganatosítani, hogy Lándory, Péter kiséretében, egyenesen odautazik Radnára s a vendégszerető özvegy kastélyában megszáll.

Mikor itt járt harmadfélév előtt, dicsérte előtte a fölséges várromokat: kár, hogy azokat festő ecsetje nem örökíti meg. Akkor megigérte, hogy még egyszer visszatér s akkor festőt is hoz magával.

– Én tudok valami keveset. A színvázlatot elkészítem, s aztán azt mondom, hogy majd odahaza fogja a művész jobban kidolgozni.

(Megjegyzendő, hogy még akkor az újabb festői nemzedék nem létezett, mely már ebből a virtusból kivetkőzött.) -163-

Lándory tehát Budapestre érkezve, vásárolt egy épen akkora festékes ládát, a mekkorának a rendőri körözvényben le volt irva a Lis Blanc-szekrény; azután egy erős átvető bőr iszákot, a melyben a láda épen elfért, továbbá rajzmappát, meg két, bőrrel behúzott, hatalmas vasbotot, a mit szükség esetén feszítő rúdnak is lehet használni. Végül egy pár oldalzsebbe eltehető franczia lámpát, mely külső kinézésére olyan, mint valami tubákos szelencze.

Az özvegy úrnő most is egyedül volt, mint mindig. A környék lakossága is csak jótékonyságáról tudja, hogy él. Maga is kivételes lény. Az egész élete cselekvő jóság és tűrő szenvedés.

Az úrnő nagyon örült, hogy Lándory ismét meglátogatá. Ritkaság az ő hajlékában a látogató; kivált az olyan, a ki másodszor is eljön.

Lándory elmondá, hogy a lietavai várromot megörökíteni jöttek, a minek a háziasszony nagyon megörült, s rögtön kiadá a rendeletet, hogy másnap reggelre négy ökrös szekér legyen készen, s egy erdőkerülő kisérje a várromokhoz az urakat.

A vacsora alatt aztán elmondatá az úrnő magának Lándoryval, a mik azóta történtek vele, hogy utoljára találkoztak. Hogyan ismerkedett meg Godivával, hogyan szerették meg egymást, hogy éltek együtt paradicsomi napokat, hogy halt meg a karjai között.

De hasztalan volt a szegény Péter előtt a gazdag vendéglátó asztal minden drága étke. Le nem tudta fojtogatni a torkán, a mit a szájába dugott, úgy összeszorult a nyeldeklője, alig birta a szemeinek könyezését orrfuvással takargatni. -164-

Értette már most a hallottak után, hogy Lándory miért járja a vad erdőket, embernemlakta várromokat festetni.

Másnap korán hajnalban megindult a karaván a várrom felé. Az még jó három órai út a kastélyhoz. Hajdan jó út lehetett az, mikor még Lengyel Magdolna asszony és Tisza Ilona ruganyos hintóval jártak rajta; de most már csak fahordásra szolgál, s csak azoknak a hosszú derekú szekereknek való, a miknek a jobbra-balra tátongó kátyukban az eleje délnek, a hátulja északnak hajlik, s épen azért nem dőlhet fel.

Elől ment az erdőkerülő, duplapuskával a vállán. A négy ökröt vezette, nagy szólongatásokkal egy béres; a másik a szekér mellett ballagott, hogy ha dülőhöz ér, a vállát a lőcsnek vetve, fentartsa az egyensulyt. A szekér oldalába lombos galyak voltak tüzködve, árnyékot tartani.

Szép, derült késő őszi nap volt: ilyenkor a magyar felvidéken sokkal melegebb van, mint a sík alföldön, a mit már a ködök nyirka hűvösít. A gyönyörű erdő olyan illatot áraszt, mintha balzsammal volna telítve a lég; a veresfenyő már javában elhullatta a levelét, csak a jövevényül közzétévedt szurokfenyő sötét zöldje tünik ki itt-amott belőle; a kecskerágó bokroknak a levele is lehullott már, csak a rózsaszín bogyója piroslik.

Egyszer aztán következik egy irtvány, melynek csonka törzseit körülburjánozta a bozót s a megnyilt táj közepén előtünik a nagyszerű várrom, egész kisérteties fenségében.

A társzekeret hátrahagyják a fák árnyékában: az ökröket kifogják az igából s legelni eresztik; a béresek egyike ott marad a szekérnél, a másik az urak holmiját czepeli utánuk.

– A festékes ládát hagyjuk itten a szekérnél, mond Lándory. Még most nincs rá szükség. -165-

Ha az ember archæolog, akkor a várromok belsejét kutatja, faragott emlékeket, kopott betüket keres közte; ha az ember csak tourista, akkor iparkodik mentül előbb a legmagasabb toronycsucsra felmászni, s nagyot nyelni a szép kilátásból; ha azonban festő az ember, akkor azt keresi, hogy melyik oldalról lenne megragadóbb, hatásosabb a kép, hol kedvezőbb a háttér?

A béres a vár előtti tisztáson, egy terebély vadkörtefa alatt, melynek minden levele vérpiros volt már az őszi derektől, kipakolta a magukkal hozott falni valókat, a kulacscsal és szalmás butykossal együtt: a két úrnak azonban az volt a véleménye, hogy előbb az omladékok szépségeiben gyönyörködjenek; azok legelőnyösebben tünnek ki a reggeli világításban.

Az erdőkerülő mindenütt a sarkukban volt, s fogadkozott, hogy ő fogja az urakat vezetni olyan helyekre, a honnan igazán szép kilátás van.

A romok megmászása közben találtak itt-amott a törmelék halmokon, a sürű csalánbozót közül kivirító veres paréj kórókat, a mik embermagasnyira felnyurgulnak. Olyan helyeken nagy gödrök voltak ásva az omladékokba. A bástyaterem pedig, a melyben az erkélykő a falnak támasztva látszott, különösen a veres kereszt irányában egészen összevissza volt turva.

Végre eljutottak a középső köröndtorony belsejébe is. Ezt valamikor kupola födhette, réztetővel: a párkányán nyolcz boltív fut körbe, a mi egy óriási koronához teszi hasonlóvá: belül már csak a letört téglaboltok kezdő szegvényei merednek ki a falból. Ez a hely templom lehetett; sejteni engedik a góthidomú keskeny ablakok. Az alatta levő üreg, melyet döngése elárul, talán a hajdani -166- családi sírbolt. Az egyik ablak közén még megvan a kemény czementvakolat s azon a freskófestésű cherubfő.

– Hát mit mondtam önnek, Hahn úr? kiálta fel Lándory diadalmasan, hogy a góth építkezés nem mellőzte a freskófestést. Ön ezt mindig tagadta! Tizenkét tudós archaeologgal bizonyított ellenem, a kik azt állították, hogy a góth architectura nélkülözte a freskófestést. Ime itt van előttünk az élő tanujel.

Péter nagyot bámult. Még ilyennel soha sem vádolták. Hogy ő tizenkét archaeologgal czimborázott volna össze.

– Az pedig szükséges, ha színekkel akarunk mázolni. Talán erdész úr lesz olyan szíves, hogy elhozza.

– Addig ön elkészítheti a vázlatát az egész körönd belsejének. Monda Lándory.

A mint aztán az erdőkerülő lépteinek ropogása a törmelék között elhangzott, Péter odaadta a rajzalbumot Lándorynak, hogy rajzoljon bele, a mit tehetsége szerint tud, maga pedig elkészíté a zsebbeli lámpást, meggyujtotta benne a kis viaszgyertyát, s a lámpást a bal kezébe, jobbjába pedig a vasbotot fogva, lemászott óvatosan azon a tört résen, mely a hajdani kriptába tátongott alá.

Lándorynak az alatt kellett valamit vázolni a rajzmappába, hogy eredményt mutassanak fel, ha a kastélyba visszatérnek.

De nem sokat végezhetett azon a feladaton, mert az alatta levő üregben, a mint Péter elkezdett botorkázni, rögtön valami fenyegető morgás támadt, mely később ordító bömbölésbe ment át. A medve téli álmára tért már; -167- nincs se zab, se málna. A Lis-Blanc grófok kincseit egy ilyen fenevad őrzi: bizonyosan annak az ivadéka, mely czímerükben három fehér liliomot tart a mancsai közt, s a Péter most ezzel akadt össze.

Lándory hirtelen felugrott a rajzalbum mellől, s a kövek közé dugott vasbotját ragadva, lebocsátkozék az üregbe.

A Péter lámpájának vége volt már: csak a felülről leható tört világosságnál lehetett még látni, hogy mi történik odalenn!

A felriasztott medve dühösen támadta meg álmai megzavaróját. Péter szerencséjére azonban egy épen álló kőoszlop volt a régi kripta közepén s ő e mellé húzta magát, ügyesen kerülve ki a medve öleléseit s hátrálás közben vasbotjával védte magát.

Lándory odarohant Péter segítségére s hátulról kegyetlen nagyot húzott a maczkó koponyájára. Más becsületes állatnak a feje szétszakadt volna tőle.

Ekkor aztán a medve ott hagyta Pétert, s Lándorynak fordult egész haragjával.

Most azonban Péter került felül, s megint ő kopogtatta a vasbottal a medve tarkóját.

Egyszer aztán ez is átlátta, hogy ennek fele sem tréfa; kivált mikor egyszerre Lándorytól az orrára, Pétertől meg a füle tövére kapott egy köszöntőt s azt mondva magában, hogy az okosabb enged, neki iramodott a lejáró résnek, egy ugrással fenntermett a párkányán, s azzal vágtatott bömbölve ki a romok közül, a várkapun át, neki az erdőnek.

A béres ijedtében felfutott a fenevad elől a vadkörtefára, az erdőkerülő azonban két puskalövéssel fogadta a bömbölő állatot, de valószinüleg elhibázta mind a kétszer, mert a medve a lövések után megfordult, s annak a meredélynek iramodott, mely a várromtól csapinósan hanyatlik alá a völgybe. Ott gombolyagot csinált magából, s lehemperedett nagy sebesen, a meddig a meredély tartott: ott nagy hirtelen összeszedte magát s elbusultan tovább czammogott. -168-

Ez nagy eset volt. Erdőkerülő, béres, ökörhajtsár, favágók, mind összeszaladtak a csudájára.

Azok már eléjük jöttek a kapunál. Mind a kettőnek a kabátja össze volt tépve meglehetősen, de nagyobb bajuk nem történt.

– Dejsz én nem festek itten, debachált Péter, a hol az embert medvék akarják megenni! Ha ezt az egész várat nekem adják!

– No hát majd festek én! Duzzogott Lándory, átvéve a tarisznyát a festékes ládával s ment vissza a köröndbe. Mikor onnan megint előjött, már akkor a festékesláda helyett a Lis-Blanc szekrény volt a tarisznyában.

A LIS-BLANC SZEKRÉNY.

Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött szerepébe. Ez az «ursus ex machina» csakugyan kapóra jött neki.

Az erdőkerülő ugyan mindenképen igyekezett vigasztalni, hogy ne busuljon, bizonyosan ott lesz annak az elszalasztott medvének a párja még a romok között s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a revanche kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének hiják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) Valami karczolást fedezett fel a vállán, a mit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket keresni, az erdőre, a mik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek nevezte. S felfogadta, hogy -169- ezentúl csak tyukudvarokat fog tanulmányul választani.

Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott hire futamodott a veszedelmes kalandnak. A hirnök, útközben, olyan jól kidolgozta azt magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hivatta az uradalmi orvost.

Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni: nincs sebészre szükség, csak szabóra, a ki a megtépett öltönyöket összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az most már le nem mer onnan szállni, a míg az erdőben tart. (Tudniillik ott őrzi a tarisznyát a szekrénynyel.)

A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medvetépte urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, a kit a botjaikkal jól elvertek.

Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély parkjába is kimenjenek rajzolni, a míg hajtóvadászatot nem rendeztet a gonosz dúvadak ellen, a melyek nem egyszer rakonczátlankodnak ezen a vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.

Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.

Térképen nézve, a legközelebbi vasuti állomás lett volna Zsolna; de a valóságban inkább a távolabb trencséni kinálkozott.

Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető úrnőjétől, s azzal tovább hajtattak a jó országúton, négy lovas uti szekerükön. Az uton azonban már alkonyatfelé az egyik kerékről lepattant a sin, s annálfogva -170- azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének. Szerencsére közel volt a város, a hol a sint újra fel lehetett húzatni; csakhogy a miatt azután ott kellett maradni éjszakára.

Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak az az egy baj van vele, hogy «Illavá»-nak hívják.

Kalthahn Péternek a fülében ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez az egész tájék, a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! mely e képnek egykor rámául szolgált.

Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet máskép olyan helyen, a hol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak rögtön be kell irni a nevét a bejelentési ívbe, s azt viszik legelőbb is a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.

Azt nem irhatta még ez ívre Lándory az utitársáról, hogy «inasával»; mert a kocsis, a ki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában a nevezetes medvekalandot a piktorral, a kit a medve megtépett. Tehát csak meg kellett neki maradni «Hahn Péter, festőnek».

Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra mulva már látogatójuk érkezett.

Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a látogató bekopogtatott.

A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a sebeit antiseptikus kötelékekkel ellássa. Hozott magával egy egész göngyöleget.

Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap érdemes utódját, hogy nincs az utitársának -171- egyéb megsebesülése, mint hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonya bozótba.

Péternek azalatt horkolni kellett, pedig a tüskés borz neki is csiklandozta az oldalát.

Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglő teremben tartóztatta vissza Lándory.

A vendégszerető derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a várba vacsorára; (a mult alkalommal is az ő vendége volt Lándory) hozza oda az utitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy a lekötelező meghivás elől kitérhessen.

Lándory soha sem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz drámairó lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet fordított rajtuk s kikerülte a csatányos megoldást.

Ez az eset pedig ugyancsak kinálkozott most, a mikor az utitársát szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, a ki ezt fél évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét lánczra verette.

E helyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze. Magával hozott sürgős munkát adott okúl. És egészen igazat mondott vele.

Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult, bezárta magukra a szoba ajtaját.

Akkor aztán Péter is felhagyott a szinlelt alvással, felkelt, megnézte, hogy az utczára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a bőriszákot s kihúzta belőle a kincses szekrényt.

– No a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monte Rosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra de Sienát, égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!

A Lis-Blanc-szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen -172- műkincs volt. Aranynyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott aczélból: a vésnöki munka remeke, a minő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha, homorú fülkéiben mythologiai alakokkal, závára maga is a XVI. századbeli izlés tanuja, a családfő kezdőbetűjével, a melynek megfelel a hozzávaló kulcs; ennek a fogantyuját két egymást ostromló chimæra képezi.

– A kinyitása módja is tudomány ennek, magyarázá Péter Lándorynak. A ki a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, a hányszor balra, soha sem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton kell megállni a kulcsforgatásnál, a mikor aztán a mindkét oldalról egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyilnak.

Azon alól egy másik tető következett, vörös rézből, melyen egy XVI. század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: szent Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kisértve. Ez is egy olyan ritka kincs, a minek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.

Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett felnyitni.

Ekkor tárult fel azután a Lis-Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló szemek előtt.

Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekesz fiók. Amabban voltak a gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.

Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis-Blanc-féle hagyományos fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi. Természeti csoda: -173- maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány szinei tündökölnek elő. Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.

E rekesztéknek ismét kétfelé nyiló teteje volt, vésett aczélból s az alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága: elkezdve a lánczszemen, melyet szent Lajos viselt palestinai fogságában, egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva utolsó világi utjában. Ezen az időn túl nem lettek gyüjtve az ereklyék. Sárgult selyemrongy, moly-ette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke, vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig olvasható okiratoknak.

Mennyire drága világa lehetett mindez annak, a ki legutoljáig őrzé, bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet, az egész rekesznek a fenekéről került elő. E szerint az öreg Lis-Blanc grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett foglalkozni.

A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kivül az irott oldalán e sajátkezűleg irott szavak:

A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanunak a mellé nyomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanuké sárgával.

Csak a gyóntató atya, a kivel a gróf együtt irta meg a végrendeletet, tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal az özvegy számára, a kivel a gróf évek óta nem élt együtt.

A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes iratcsomag, a legfinomabb japáni papirra -174- irva, melynek a tábláján, különösen kiczirkalmazott calligraphiával ez volt irva:

Ugyanez a szó azonban veres plajbászszal keresztül volt firkálva e szavakkal: «Au feu». (Tűzbe.)

Ebben volt valószinűleg egy családnak a titka: megirva maga a családfő által.

– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monte Rosso, el is olvasta végig. S a ki azt egyszer átolvasta, soba többet még egy szót sem felejt belőle. Monte Rosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek egymással, s ha francziául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monte Rossot, mint egy derék, providentialis embert tisztelni; a ki valamely Istennek tetsző dolgot követett el az által, hogy a Lis-Blanc grófok kincses szekrényét elrabolta. Ha ön elégeti ezt az irást olvasatlanul, én holnap el fogom önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. Tehát csak az a kérdés, hogy eredetiben akarja-e ön a seigniersi tragœdia szereplőit megismerni, vagy fordításban?

– Még valami mást is mondok önnek, folytatá Péter. Ön nem felejtheti azt el, hogy ön vizsgáló biró egy óriási rémperben, mely az egész civilisált világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost átvizsgálni, a mi ennek a szövevényébe világosságot vet. S a mit -175- ön ez iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos uton, a mire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a Lis-Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni, hogy vajjon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül, okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékes ládával? Sőt én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne, ha a Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. Hiszen ha elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. Az már nincs ráirva, hogy «Défense de lire» (tiltva az elolvasás).

– Uram! szólt Péter. Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész naplónak a tartalma ismeretes már én előttem, (egy inas előtt!) csak az első bevezető lapot fogom idézni: «Okadatolás. Szükségesnek találtam ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivel hogy előre látom, hogy azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem, másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek ez elhatározásra. A jelen (imperialistikus) kormányrendszer mellett ezek a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.» Nézze ön meg, az áll-e az első lapon?

Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az utiböröndből a theafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.

… «Jól tudom, folytatá Lis-Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatic.) Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, a melyek a rendkívüliségek kategoriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett, a férfikor élvezethajhászása, a raffinált gyönyörök, s az aggkor tantalusvágyai -176- nyomokat hagynak maguk után, a mire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az elmehábor jelenségei.

Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy naponként jegyezzék fel, a mi dőreségeket elkövetek. De azért nem bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani a mi igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá s megesküsznek rá, hogy igaz.

Különösen a felolvasó kisasszonyomban birok egy olyan kincset, a ki olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, a mik csak az öltöző és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók, s a gyóntatószékben megsughatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel. Hanem én azért mademoiselle Hermionet nagyon szeretem, mert fölségesen tud embert szólni.

Én nekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magán életemben a sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál tánczkarélya, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra szorítom, (mely évről-évre kevesebb lesz) teljesen a logikai, ethikai és morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.

Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér zászló hive vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az egyben jót állok a hűségéről. Eugenia császárnőnek egyik legbizalmasabb udvarhölgye. Ott csinálják a párisi új divatot, s az új európai politikát. Hogy a krinolinnal, meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van s erős a gyanum, hogy a Riquiqui meg a luxembourghi kérdés az ő fantáziája. Én pedig soha sem voltam rábirható, hogy a tuileriákba felmenjek. -177- Oda az unokaöcsém, Vicomte de L’Aisne Alfréd szokta madameot kisérni. Egyszer nagyon rám támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! «No hát elmegyek!» Egy hét mulva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? «No hát, az udvarnál, Frohsdorfban, meg Luczernben, Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.» A politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók, de még ezért lehetnénk jó férj és feleség.

A vallásosság iránti fogalmaink még inkább külömböznek. Mind a ketten római katholikusok vagyunk, külső czeremoniák megtartásában elég ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltár-ajándékok rovatában egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hypocrita. Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti conventiculumaikba s czéljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a franc maçonnerie rendes tagja, ő tiszteletbeli taggá lett kinevezve.

A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból az igazi vadjából: a kinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza. Hitére nézve pedig igazi orthodox istentagadó. Ez nem törődik se Francziaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az egyénisége, a kit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki: Vicomte de L’Aisne Alfréd; unokaöcsém.

Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert «medium» Aumale és Joinville herczegek s a többi pártok között. Ez a tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomásu rólam, és mindenkiről, a ki a legitim dynastia hive, hogy inkább egy bélpoklos anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy -178- egy orleanistával egy asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikanizmus hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.

A mi pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat építhetek. Ez hisz mindenben, a mi kimagyarázhatlan. Eljár búcsúra a lourdesi szűzhöz, s aztán értekezik a «kopogó szellemekkel», tánczoló asztalokkal; de a mellett az «üdv hadseregének» a hadjárataiban is részt vesz; Bakuban a párs tüzimádókkal, Mekkában a mahomedán dervisekkel imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a keresztyén szent szobrok, meg a Buddha bálvány, és a burját Sjadei Hahe, meg a Bafomet-idól. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apáczát hivat, imádkoztat magának s utána imádkozza nagy töredelmesen a litániát. Aztán amint elmulik a bélgörcse, elkezd csintalan anecdotákat mondani Brantome-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a szobából.

Talán hát a magánjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.

Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, a melyek Lyonelnél érvényre jutottak, épen olyan rendszeres gyüjtemény számra megvannak Alfréd úrnál is, csak hogy nála hiányzik azoknak rögtöni működésbe hozásához az erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet rögtön, a mint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre a boszut, tilalmas vágyakat, a míg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! de nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!

A ki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy bon mot, akár egy kezéről elütött szerető, -179- egész életében félhet a boszujától, de a ki jót tesz vele, az soha egy óráig ne számítson a hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a senatusban, melynek tagja, szavazzon az Orleans herczegek elkobzott vagyonának visszaadása «ellen», hát meg fogja tenni.

Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez volt, a mi meghódított. Én akkor ötven éves voltam, ő huszonnyolcz. Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tíz éves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag bankár leánya. Nem parvenu. Régi belgiumi család ivadéka.

Feleségem a legcorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem a tudomására némi – reparaturának.

Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy budapesti híres fogorvos kitünő sikerrel hajtott végre egy remek műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak, kihúzta, s ugyanakkor egy paraszt leánynak két megfelelő, szép, egészséges fogát kirántva, az úrnő inyébe beillesztette, a hova azok tökéletesen beforrtak, úgy, hogy most annak eleven hamis fogai vannak.

Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.

Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, a ki képes egy szegény parasztleányt a természetadta ékességétől megfosztani azért, hogy a saját hiányát pótolja vele! -180-

No, de hát a parasztleánynak a többi harmincz foga jól járt, mert lett neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kiván az ember többet?

Egy másik retouche pedig már az ujabb időben érte a grófnét, a mióta különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.

Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párisi csodadoktornak a kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésü szemeiről. Egy reggel aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!

Hanem hát a mit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik csodadoktor, a ki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az irlandi leányok híresek a szép szemöldökeikről, a mire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan mulhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyü műtét. Szálanként kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű segélyével az idegen talajba beültetni, görög, vagy római mintára, a milyen façont az ember megrendel: ez már művészet. A grófné új «sourcil»-je ötezer francba került. Senki sem mondaná, hogy nem az eredeti.

Mind ezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez, mely a végtelen hiuságon kivül semmi más indulattól nem volt vezetve soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.

A ki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt maga az első férje.

A jámbor magyar báró, (itt következett egy háromszor leirt s kétszer kitörült név: «Maiseuaidiéchy» valószinüleg «Mezőhegyessy») soha sem tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek közé tartozott, a kik nem «feleséget vettek», hanem maguk «mentek nőhöz». -181- – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, a kik jól tudják, hogy egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik. Úgy, hogy a jámbor báró még rosszabbul járt, mert fővárosi szállást, fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. A mellett a féltékenység is gyötörte: vékony, czingár emberke volt, a hogy az arczképe mutatja; és a mellett nehéz természetü. Úgy hiszem, hogy valami úton-módon sietteté a felesége özvegygyé tételét. Nem szükséges ahhoz borotva, cyankali: vannak az élet megrövidítésének feltünést nem gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madameot ezért a medisance ne érinthesse.

Maradt azonban egy kis leányuk, a ki, mint már megirtam, tíz éves volt akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.

A leányka «még akkor» nem volt nevelőintézetben: gouvernanteot tartottak mellette s «Deá»-nak hivták.

Nekem feltünt a furcsa név. «Dea?» (Istennő.) Hát van ilyen szent a naptárban?

Én akkori boldogságomban (dicsekedve irhatom ide, hogy egy ideig boldognak éreztem magamat) arra a nagylelküségre határoztam el magamat, hogy a mostoha leányom atyai örökségét megszabadítom az adósságterhektől, s aztán átiratom az ő nevére.

Mennyire kellett ezt a leányt gyülölni már a megszületésekor az apjának, hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló, méregkeverő, varázslónő nevét! -182-

Mikor e miatt észrevételt tettem Sidonia grófnő előtt, ő azt a magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony, annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a «Medea» nevet. Ő – az anya – azt kivánta, hogy «Madleine»-nek kereszteljék; de ő vele elhitették, hogy az magyarban annyi, mint «Medea».

De a név csak jelenség. Hiszen keresztelhették volna Jezabelnek is, vagy Heródiásnak, ha a mellett szerették volna.

De a leány már kis gyermekkorától kezdve érezhette, hogy ő hozzá milyen hideg mindenki, leginkább a szülői.

Lehet, hogy a fecsegő bonneok, szobalányok is árulhattak el előtte valamit, a midőn a gyermek alvónak tetteté magát. S a gyermeknél még az emlékezet, a képzelet és az itélet össze van keverve.

A leányka azzal a tudattal nőtt fel, hogy ő egy fölösleges lény a világon.

Bizonyosan a gouvernanteja is volt olyan okos, hogy elbeszélte neki a hitregei Medea történetét, hogy valahányszor a nevét hallja, mintha szemrehányást hallana – felfoghatatlan nagy bűnökért.

Nekem az egybekelésünk után első gondom az volt, hogy a feleségem leányát a legjobb hírü nevelőzárdába küldjem, a honnan csak egy-egy pünkösdi ünnepre hozták haza Seigniersbe. Én akkor sem láttam, mert én olyankor épen az epsomi lóversenyen voltam elfoglalva.

Csak akkor tünt elém a leány ismét, mikor tizenhat éves korában a zárdából hazakerült.

Kreuzberg, a híres állatidomár, fenevadseregletében van egy fekete párducz, mely rendesen nyugodtan fekszik a földön, le-le csukódó szemei álmosan, szelíden hunyorgatnak, – ehhez még a mester sem mer belépni. A legkisebb neszre azonban, mely a kalitjában támad, egy szökéssel a legfelső vasrúdon terem, s akkor a két szeme valami olyan fenyegető tüzet szikrázik, hogy félelem belenézni! -183-

A termete is arra a fekete párduczra emlékeztet. Az a vadállati elegantia, az a rugékonyság, mely minden conventiós, szokott mozdulatokkal ellenkezik; az az előre nyult fejtartás, épen mint az ugrásra készülő párducznál, és a termetnek megfelelő arcz: finom, nemes vonások, sárgás, olajszín teint, gunyoros ajkak, vékonyan rajzolt, kigyózó szemöldök, s a mi zavarja az æstheticai összhangot, de növeli a hatást, az a fenyegető szempár, melynek, mintha nem volna elég, hogy a természettől annyi varázserővel lett felfegyverezve, még önakaratából is azt a szokást tartja, hogy erősen felnyitott szempillái alól, lefelé fordítva néz, a hogy látjuk a művészi képeken, lady Macbeth, vagy emberölő Judith szemeit. – Lehet, hogy tudna másképen is nézni, ha volna ember, a ki kényszeríteni tudná erre.

A lelki arcza is jól van egészen visszaadva külsejében. Keveset szól és mindig tartózkodva. A zárdában sokat tanult. Lehet ott tanulni annak, a ki akar: csak hogy leányainknál hiányzik az akarat. Ezzel nem lehet akármit elhitetni. A téves adatot rögtön helyreigazítja. Egyszerüen, szelíden, nem sértő szóval. Hanem ha valaki udvarolni kezd neki, annak aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az ironiának, a sarcasmusnak, az attikai sónak. Mindig az a fekete párducz jut eszembe, a ki a ketrecze melletti oroszlánnak gyors pofonokat osztogat karcsu tenyerével, mikor az a ketreczfalhoz dőlve kinyujtja a nyájaskodó talpát a vasrácson. A «lyon» jár mindig pórul nála!

(Az én időmben lyonnak hitták azokat, a kiknek a neve ez évben «petit crevé» = «dögöcske».)

Ennyit el kellett mondanom a feleségemnek a leányáról és ez még mind a végrendeletem indokolásához tartozik.

Lyonel anyja kitünő, nevezetes szépség volt. A Renz -184- circusából vettem el. Már maga ez a tény fényes világításba helyezi a jellemét. Hogy egy circusi amazon más eszközzel nem volt megközelíthető, mint a házassági szerződéssel a kézben. – És meg kell vallanom, hogy nőm az egész együttlétünk alatt a legcorrektebb magaviseletet tanusította mind velem, mind a világgal szemben: egy mende-mondára sem adott okot; nem keresett feltünő toiletteket, nem csinált adóságokat; nem kaczérkodott: semmi okom sem volt magamat miatta szégyenleni. Házasságunk második évében megajándékozott egy fiu gyermekkel. S ez ő neki magának az életébe került.

Ez a fiu engem már a világra jövetelével megkeserített: megfosztott attól a nőtől, a kit életemben egyszer, igazán szerettem.

Az a sajátságos vérvegyülék, melyet szüleitől öröklött, magyarázza meg talán egymásnak ellentmondó tulajdonságait. Arczának megkapó kifejezése, méla kék szemei az anyjára emlékeztetnek, hanem a felvetett, élvkövetelő ajkak az én családi hagyományom. Ez a valódi Lis Blanc száj! Csábításra, dőzsölésre, kaczagásra teremtve. Hanem az anyai ágról is örökölt valamit ez a száj. A szónoki tehetséget. Nem a Demosthenesek, hanem a demagógok eloquentiáját. (Az egyik nagyapja híres clown volt.) Testi ügyességben minden kortársát meghaladta, egészen akrobatának született: vívni, lőni már suhancz korában úgy tudott, mint senki. Esze is van: ha egy könyvet végig olvas egyszer, többet tud belőle, mint a ki éjszakákat eltölt mellette a bemagolásban.

Én a fiut, mikor már otthon nem birt vele senki, beadtam a Saint-Cyri intézetbe.

Épen abban az időben házasodtam meg másodszor, s egy ilyen lábatlankodó ficzkóra semmi szükségem sem volt a háznál.

Egyszer azért, mert valami összeesküvést koholt a növendékek között az igazgató ellen; másszor egy paraszt -185- leánynak a brutális bántalmazása miatt; harmadszor meg a gyóntató papnak a csintalan feltréfálásáért.

Már ezeket a hajlamokat nem én tőlem örökölte, ez a vérébe vegyült plebejus «ichor».

Mind a háromszor visszakönyörögte a mostoha anyja. Sidoniának nagy befolyása volt az udvarnál: az ő kérésére megbocsátottak a rossz fiunak.

A kiakolbólítás és az újra befogadtatás időközeit aztán itthon töltötte nálunk Lyonel.

S mondhatom, hogy ha volt rajta még valami elrontani való, hát azt a mostohája hajtotta tökéletességre. Az ő igaztalan pártfogása, kényeztetése csupa tűzre öntött olaj volt a fiu korán kigyuladt szenvedélyeinél. Ha igazi anyja volna: azt mondanám «majomszeretet» ez; de nem az! Csupán hiuság! Bálványozza ezt a fiut, azért, mert olyan délczeg, olyan vakmerő, olyan genialis. S ezt ő «fiának» nevezheti. Ragyoghat vele, mint valami ékszerrel, mely a többi úri hölgyekét túlragyogja. Hogyha a fiam egyszer a guillotine alatt hagyja a fejét, azt egyenesen a mostoha anyjának fogja köszönhetni.

Aztán milyen beszédeket tudott ez nekem tartani, mikor egyszer-egyszer kicsapták az intézetből: a «phalanstére»-ről, a vagyonközösségről. «La proprieté c’est le vol!» Darwin-féle családfámról, mely igazán fa: a tetejében egy majom ősapával; – aztán Renanról, a «kainitákról», az «új Babilon»-ról. (Úgy hiszem, ezekben maga is benne volt.) Hogy tudott citálni az atheista irókból! mintha csak biblia volna! S aztán eldalolgatta azokat a saloppe chansonokat, a miket a Buttes de Chaumons körül énekelnek, aristocratákra, papokra és – kéjarákra. – Hogy hol tanulják mind ezt? a Saint-Cyri intézetben? – Nem! Ezek már benne voltak az én fiamnak a vérében!

Tizennyolcz esztendős korában aztán már elvégezte a katonai előtanulmányait s úgy került haza, mint huszárhadnagy.

Az adósságcsinálásáról még ekkor kevés adatom volt. A hitelezőit rendesen a mostohája elégítette ki, a saját jövedelméből, s azt én előttem titokban tartotta. Csak egyszer jöttem rá, hogy az udvari bálba készülő feleségemnek a fején levő diadém, és a nyakába körített rivièrenek a solitairjei nem tündökölnek olyan fényesen, mint máskor. Utána jártam a dolognak: kiváltottam szépen a zálogba tett családi gyémántokat s aztán elzártam a szekrényembe. Azontúl aztán az «igazi» Lis Blanc gyémántokat nem adtam oda többet az «ifjasszonynak». Ha ő a hamisakkal is beéri: hát csak viselje azokat.

Annál több vesződség volt a sok elcsábított parasztleánynak a szülőivel. Ördögadták! Miért nem vigyáztok jobban az üszőitekre?

A mint ezt a leányt meglátta az én szeleburdi fiam, egyszerre komoly lett. Mintha kicserélték volna. Az a hetyke önbizalom, a mivel minden fiatal nőhöz közelíteni szokott, elhagyta: oly zavart, tétovázó, ügyetlen lett egyszerre, a milyen egy valódi tizennyolcz éves fiatal ember szokott lenni. Mikor a mostohája megengedte neki, hogy megcsókolhatja a hugocskáját, csak úgy messziről lehelt hozzá az ajkához. S alig tudott neki valamit dadogni.

A dejeunernél, mikor Deával szemközt ült Lyonel, olyan okosan beszélt, mint egy kis pap. Pedig a szülőinek a jelenléte nem feszélyezte máskor. Sőt annyira vitte a gyöngédséget, hogy a mint egyszer mademoiselle Hermione (a ki akkor a feleségem felolvasónője volt), valami a csintalanhoz hajló példálózást kezdett, Lyonel ártatlan megbotránykozással szisszentett közbe: «chut». – A kisasszony előtt!

Az nap lovagolni sem mert. A kertben rózsákat szedett -187- s azokat a kertész által küldé fel Deának: meghagyva, hogy ne árulja el, ki küldi.

Este produkálta magát Dea a zongorán: Schuberttől, vagy Schumantól (nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik) valami cantatét vagy sonátát? vagy talán symphoniát? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elalszom rajta. Lyonel forgatta a hangjegyeket. Egyszer aztán azt is elárulta, hogy fuvolázni tud. (Nekem addig tudomásom sem volt róla.) Elő is hozta a furulyáját és a hangjegyeit s aztán együtt játszottak el Deával valami «Lied»-et.

Az ebédnél Lyonel nem ivott. Csupán akkor, a midőn én a «leányunk» hazaérkeztére atyai felköszöntést tettem: akkor azt az egy poharat kiürítette fenékig.

Azután következett egy séta a parkban. Én Sidonia grófnéval hátul; előttünk Dea és Hermione kisasszony; Lyonel hol az egyik, hol a másik hölgy mellett. A míg világos volt, beszéltek a botanikáról, mikor bealkonyodott, az astronomiáról.

Éjszakára valami olvasni valót kért Lyonel Deától, a mivel ez szivesen szolgált neki. Meg volt neki a «Contes Bleues». S az én Lyonel fiam szépen lefeküdt féltizenegykor s csendesen elszunnyadott a «Kék mesék» olvasása mellett.

Másnap délelőtt a lovaglásban produkálta magát Lyonel a kastély udvarán Dea előtt. De ezúttal minden nyaktörő bravurokat mellőzött, nem ficzánkoltatta, ágaskodtatta a paripáját, nem ugratott át vele hortensia-állványokat, reggelihez felterített theásasztalokat, a hogy a mostohája kedvéért (meg az én boszantásomra) meg szokta tenni, hanem igen szépen járatta el a haute écolet, s úgy hozta vissza a paripáját, mint egy szelíd bárányt. És miután kitalálta, hogy Dea még nem tud lovagolni (hát bizony arra az apáczák nem tanítják a növendékeiket), felajánlá neki, hogy ő majd kikeres a számára egy jó szelíd paripát az istállóból, s az ő oktatása mellett majd megtanulhat Dea lovagolni. -188-

Hát hiszen mi úgy fogunk itt élni ezután, mint a paradicsomban! gondolám magamban.

Hanem a mit az urfinak a szája el nem mondott, azt elmondták a szemei. – Ismerem én jól az ilyen szembeszédet!

Sidonia grófnő különösen el volt ragadtatva Lyonelnek ezen üdvös átalakulása által.

Egy szép napon aztán azzal a bizalmas közléssel leptem meg Sidonia grófnőt, miszerint az én igen kedves barátom, marquis de L’Orme, a napokban meg fog bennünket Seigniersben látogatni, a fiával, Gontrannal együtt: a ki «ainè»! Huszonöt éves. Önálló. Követségi attachée a flórenczi udvarnál. Komoly szándékai vannak a «leányunk» iránt.

– Szegény Lyonel!? De hát mi az ördögöt akar ön Lyonellel? Hisz csak nem veheti el önnek a leányát? Azért, hogy vér szerint nem testvérek is; de a katholikus dogmák szerint egy férjnek és feleségnek a fia és leánya még sem kelhet egybe! Ez nálunk áthághatatlan impedimentum! Eretnekké legyenek tán?

Én azt hittem, hogy a feleségem meg van bolondulva. Még akkor nagyon jó véleménynyel voltam felőle.

Én az ő leányának valóban boldog jövendőt akartam előkészíteni. Gontran egészen neki való vőlegény volt. – Az sem volt valami szent. Isten őrizz tőle! A szentek jók -189- mennybéli patronusoknak, de nem földi hitestársaknak. De legalább komoly ember volt, a ki akart lenni valami s birt fogalommal a családi élet nélkülözhetetlenségéről. S ezt agyonlövetik a fiammal.

Hogy ez a szerencsétlen rencontre az ő cselszövénye volt, azt bizonyosan tudom. A részvevők ugyan igyekeztek azt a kártyajáték közben támadt összekocczanásra ráfogni: de én már ismerem az ilyen ürügyeket.

Ezt ugyan nagyon könnyű is volt megállnunk, miután a grófné rendesen Párisban lakott, a nyarat Biarritzban tölté, a hova az udvar járt; én pedig vagy idekünn voltam a kastélyomban, vagy ha városba akartam menni, választottam Brüsselt vagy Londont. Párist én nem láttam – a plebiscitum óta.

Egy esztendő lefolyása után látogatást kaptam a nőmtől és a leányától.

Madame azzal az örvendetes hirrel vélt lekötelezni, miszerint Pietrinek sikerült a fiam ellen kiadott üldöztetési rendeletet visszavonni, Lyonel már most visszatérhet, s nem lesz semmi bántása a párbajban elkövetett – «accident fatal»-ért.

Nem szóltam neki rá semmit. Egy pár napig itt marasztottam őket a kastélyomban, s ez idő alatt igyekeztem Medea kisasszony kedélyének belsejébe behatolni.

Meggyőződtem felőle, hogy ez a leány teljesen tudatlan abban, a mi itt minálunk történik. Még csak sejtelme sincs róla, hogy ő mi szerepet játszik ebben a balsorsban. Lyonelt ugy szereti, mint egy bátyát szeret a huga titok nélkül, becsületesen.

Ebből a leányból akár a legpusztítóbb dæmont, – akár a legjóltevőbb angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül.

Mikor a nőm a leányával visszament Párisba, emlékszem rá, hogy meg is csókoltuk egymást. Ez életben utólszor.

Eltávozásuk után én rögtön leültem az iróasztalhoz, s a következő levelet fogalmaztam a grófnőhöz.

«Madame! Én ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön az én Lyonel fiamat a házánál elfogadja, vagy ha bárminő alkalmat is szolgáltat neki, hogy a leányával találkozzék: én a fiamat azonnal ki fogom tagadni az örökségből és egész vagyonomat valami oldalrokonomra hagyom, vagy valamely közintézetre, bolondok házára; de az ön bolondjára semmi esetre sem.»

Ezt a levelet gyors futárral küldtem utána, a ki őt megelőzte. Mikor hazaérkezett, már ott találta az asztalán a levelemet.

Ugy látszik, az első férje nagyon elszoktatta a fenyegetés teljesítésének félelmétől.

Lyonel hazatért Francziaországba. Én még a viszontlátás örömkönnyeit hullatni sem leltem alkalmat, a mikor már hirét vettem, hogy ő kelme egész nyiltan kiséri a grófnék hintaját a bois de Boulogneban, meg a Long Champsi versenykocsizások alatt.

Az exorbitans gazdagság jog és titulus az exorbitans bolondságok elkövetésére. Ha a módot elveszszük, elmarad a következmény.

Meglehet, hogy tévedek. Hiszen fodrászlegények és kávéházi pénztár-mamsellek között is fordulnak elő hasonló őrjöngések.

Egy napon – nem is sajátkezüleg hanem a titkárom által – tudattam a grófnővel, hogy végrendeletet méltóztattam tenni, s abban az őt megillető özvegydij kivételével, az egész vagyonom örökösévé Vicomte de L’Aisne Alfréd unokaöcsémet neveztem meg. A végrendelet két példányban a seigniersi sousprefét s a párisi közjegyző levéltárába van letéve.

Néhány nap mulva egy – nem egészen meglepő – látogatás szerencséjében részesültem. Mademoiselle Hermione jött ki hozzám – bérkocsin.

Persze: erkölcsi érzületeinek alapja volt megrendülve a Sidonie grófnő házánál szerzett tapasztalatok által. Ezt nem birta tovább kiállni szó nélkül. Hozzám menekül hát.

Én könnyen kitaláltam, hogy azért küldték hozzám, hogy engem kikémleljen s az elhatározásaimra befolyást gyakoroljon.

Elfogadtam az ajánlatot. Azt mondtam Hermionenak, hogy ezentúl legyen az én felolvasónőm.

A gyóntatómmal azelőtt is igen barátságos viszonyt tartott fel a kisasszony.

Itt maradása óta az én «curé»-m a szokottnál is többet példálózott előttem a tulvilágról.

Nem ám, hogy a megbízóját iparkodott volna előttem tisztára mosni, sőt inkább mindent elmondott róla, a mivel tudta, hogy engemet fel fog ellene ingerelni.

Az iránt semmi kétséget sem hagyott fenn, hogy Sidonia Lyonelnek őrült szenvedélyét Medea iránt beczézi. Csupán a tisztességes külszin fentartására van gond.

Sidonia grófnő gyakran a legőszintébben nyilatkozott Hermione előtt, ki vele korra nézve csaknem egyenlő, s -192- tapasztalatokra nézve, ugy hiszem, hogy még előtte jár, – daczára annak, hogy nem viselt még el két férjet.

– No hát mi van benne? (Így szólt Sidonie.) Vér szerint csakugyan nem testvérei egymásnak! Ha az ostoba formalitások árkot vonnak közöttük, vannak megint bölcs formalitások, melyek azokat áthidalják. – Szegény Lyonel, mennyit szenved! Milyen könnyű volna őt megváltani a kárhozatból. Vannak derék, becsületes érzelmü férjek, a kik feleségeiket föltétlen bizalmukkal takargatják be. Maguk sem követelők: mindenben a kimélet elveit követik. A kik előtt a női erény dogma; kizárva minden gyanu és skepsis. – Igaz, hogy Párisban ez a természetrajzi osztály már nehezen található; de hát vannak még exoticus vidékek, német, orosz, magyar tartományok, a hol az a genre cultiváltatik. Nem lehetne-e Medeához egy ilyen hozzá illő derék embert találni? – Valami olyan özvegy férfiut, a ki egy beteg feleséget éveken át hüségesen ápolt, s megszokta mellette a nemes lemondást?»

– Mi baj, uram? Kérdé Péter, felserkenve, ki szépen elaludt az asztal szélére támasztva a két karjára eresztett fejét.

– Semmi. – Mondá Bertalan. A spiritus futott ki a samovárból, azt paráholtam el.

«Tudom jól, hogy a ki ezt az iratot olvasni fogja, ennél a sornál ugy fogja azt odavágni az asztalhoz, mint én tettem, mikor leirtam.

Hát én nyomban ezután a következő izenettel – (rond irásba adva) bocsátám el a házi káplánomat a madamehoz: hogy kész vagyok az első végrendeletemet felcserélni, s azt egy másikkal helyettesíteni, ha Lyonel a következő feltételemet teljesíteni fogja.

A barátság már a nagyatyáinknál kezdődött, az én ősöm kénytelen volt a rémuralom alatt Angliába menekülni s éveken át volt a Gyllower lord házának szivesen látott vendége. Ez a jó viszony firól fira szállt.

Asthon lordnak most csak egy leánya van, a kire az örökség néz; a majorescoja kitörte a nyakát a steeple chase-en, a cadetot megették a niam-niam-ok Afrikában. Volt még egy törvénytelen fia, a kit adoptált. Az meg egyszer fogadásból megivott egy pint cognacot. Szép halála volt.

Igaz, hogy nem szép. – De hát az én fiamra nézve ez tökéletesen mindegy. Mert ha magát a milói Venust venné is el (a kinek a tökéletessége abban áll, hogy nincs keze) a mellett is tartana szeretőt.

De hát tulajdonképen miért is ne volna szép Lady Elvira? Vannak gyönyörü sötétkék szemei, fekete szemöldökkel, finom ajkai, kecses álla: csak az az egy baj, hogy közbeesik egy szertelenül hosszura szabott orr. De hát az ördögbe is! szükséges az embernek a felesége képét egyszerre végig nézni? Nézze meg reggel a szemeit, este az ajkait, a többit meg hagyja el!

Tehát én azt a föltételt szabtam a fiam elé, hogy ha megházasodik, ha nőül veszi Gyllower Elvirát, aztán ha elmegy véle, – nem bánom akárhová – Olaszországba vagy Skócziába, s ha egy esztendeig békében «együtt» él vele, hát akkor megsemmisítem az első végrendeletemet egy másodikkal.

Ezen felleplezések után itélje meg a biró, helyes indokok voltak-e azok, a melyek végrendeletem megirására kényszerítettek? -194-

Nem törődöm az excentricitásaival; megszokom azt a gondolatot, hogy nagy eszméket, a mikért ősei rajongtak, odadob a cloakába.

De tehetem-e azt, hogy nyitott szemmel, jól ismerve a bűnt, annak elősegítője legyek?

Most, hogy dúsgazdagnak érzi magát, a saját lelkét, meg egy más ártatlan lelket kárhozatra vinni csak tréfa, játék neki. De legyen csak egyszer rászorulva, hogy mint souslieutenant Algirban a zsoldjából legyen kénytelen megélni, akkor majd előveszi a jobbik eszét.

De bármi következése legyen is végrendeletemnek, én azt nyugodt lélekkel bocsátom Isten és emberek itélete elé.

Pedig sok mindennek kellett történnie azon idő alatt, mely az első és második végrendelet megirása között lefolyt. Egész addig a perczig, a mig a Lis Blanc gróf reszkető kézzel e szókat irta a naplója czimén keresztül: «tűzbe vele!» – Hát mért nem dobta maga a tűzbe? – Ha már feleslegessé vált? Ha már a helyreütő végrendeletet megirta.

A MI A KÉT IRÁS KÖZÖTT VAN.

A samovar katlanában régen ki is égett az alkohol, a víz fel is forrott, ki is hűlt: az első csésze thea olyan fekete lett, mint a csávalé. Bertalan hozzá sem nyúlt.

– Ez is jó, mondá Bertalan s elkezdte a hideg theát -195- szürcsölni. Se czukor, se rhum nem volt benne. Nem vette észre se azt, hogy keserű, se azt, hogy hideg.

A legtörvényesebb uton: maga a primus acquisitor (első szerző) kegyéből. Monte Rosso tolvaj collegám tisztelt meg a bizalmával. Neki tudnia kellett mind azt, a mi a két végrendelet között történt.

– Szükségképen kellett. – Hisz ön maga legjobban tudja nem csak azt, hogy ki «volt» Monte Rosso, hanem azt is, hogy kinek «látszott?» Hisz ő minden előkelő körben habitué volt, a hol csak zárt ajtók mögött biribit játszanak; a hol eleven tableaux-okat mutogatnak; a hol lófuttatások előtt a jockey-kat megvesztegetik, hogy a «favorit»-tal szándékosan hátramaradjanak; a hol ötszáz francos teríték mellett «petit souper»-kat rendeznek. Itt neki Lyonel urral igen benső viszonyban kellett állnia. Nem hiszem, hogy Monte Rosso ur Lyonel urnak egy-egy mesterfogást a «taillirozásban» – olyanféle «corriger la fortune»-t barátságosan be nem tanított volna. De hát nemcsak a «cercle»-ekben jártak ők «bras dessus, bras dessous»: a Montmartre, a Faubourg St. Antonie bűzös spelunkáiban még inkább, a hol Macaire Róbert utódjaival igen jó barátságban éltek, s a Lanterne-t exegetálták. Ne legyen Péter a nevem, ha Monte Rossonak a körülményes ismeretei a seigneresi kastély, a gyémántos szekrény és annak ellophatási módja felől nem Raoul Ripailletól származtak. Ugy! Azt még nem mondtam, hogy abban a vonalon aluli világban Lyonel urfi nem viselte a Lis Blanc nevet, (no iszen az kellett volna oda) ott a becsületes neve volt Raoul Ripaille.

– Majd még szebb is lesz az, ha tovább beszélünk -196- róla. A «mouchard»-ok figyelmét már annál a nagy népcsődületnél is magára vonta Raoul Ripaille, a melyet a Bonaparte Péter által agyonlőtt Victor Noir nevű hirlapiró temetésénél rendeztek. Ők ketten nagy szerepet játszottak abban, de szerencsésen kibujtak a fogdmegek körmei közül, s egy óra mulva már kiparfümözve ültek az Odeon loge infernále-jában. Ki érezte meg rajtuk a cloaca illatot? Ők igazi «frère et cochon» voltak: «frère» a boutique-ban, «cochon» a salonban.

– És még is éppen Lyonelt kellett megrontani Monte Rossonak? – kérdé Lándory.

– Meglehet, hogy csak «zálogot» akart a kezébe kapni, a mely a barátságot biztosítja. Tudja ön, «Heincz» királyfi sem akar ráismerni többé a maga Falstaffjára, a mint princzből uralkodóvá lett. De én nem megyek ilyen nagyon mélyen a lélektani kutatásba. Monte Rosso egy közönséges tolvajfőnök volt. Ez még azon «tul» is valami. Majd elmondom azt is, hogy «mi?» – ön odáig értesült a gróf felvilágosításaiból, hogy a grófnő felolvasó hölgye átköltözött hozzá s igyekezett a házi lelkész által a gróf kedélyére hatni, a fia iránt engesztelőleg. Ugyan ez irányban fáradozott Sidonia grófnő Lyonel megszelidítésében. A mint a grófnak a föltételét megértette, elővette az urfit: – Legyen eszed! – Ennek meg kell történni. – Hiszen nem vesztesz vele semmit. – Most csak husz esztendős vagy. – Hát mi az az egy esztendő? – Gondold, mintha egy földkörülhajózást tennél. – Ha zarándok fogadást kellene tenned, a czél azt is megérdemelné.» – Lyonelt utoljára is rábirták, hogy egy időre tagadja meg magát. Elhagyta a rossz társaságokat: összefoglalva high lifeot és low lifeot. Elutazott Angliába. Innen aztán rövid időn Asthon lordnak sajátkezü levele értesíté Lis Blanc grófot, miszerint a két család leghőbb óhajtása beteljesült: Lyonel gróf eljegyezte mylady Elvirát. Lis Blanc gróf sietett még az nap válaszolni Asthon lordnak, atyai beleegyezését küldve e boldog frigyhez. Egy hónap mulva aztán megkapta -197- a meghivót az esküvőre. Erre udvariasan azt felelte, hogy nem mehet, mert a köszvénye nem ereszti. Nem sokára azután megküldték neki az «Illustrated News» számát, melyben a végbement esküvő le volt irva és rajzban megörökítve. Lady Elvira nehéz fehér selyem brokát menyasszonyi ruhát viselt, mely Worth mesternél készült; az uszálya himzésén hat mamsell dolgozott három hétig, csak a csipke diszítés negyvenezer franc értékü volt rajta. Tizenkét nyoszolyó leány kisérte, mind rózsaszin ruhában; a legidősebb közöttük volt hat esztendős. – Hanem ez mind nem volt elég Lis Blanc grófnak. Hiszen mehetett volna ő arra az esküvőre a lába miatt, de szent fogadása tartá, hogy eretnek templomba be nem lép, s az első esketés anglikán szertartás mellett ment végbe. – Azt tehát követni kellett a másodiknak: otthon Francziaországban, a vőlegény hitvallásának ceremoniáival a franczia ősaristocratia kedvelt Saint Germain l’Auxerrois templomában. Ide már nem fájt a lába elmenni Lis Blanc grófnak. Ez ünnepélyes alkalommal aztán «a világ szemeiért» kibékült Sidonia grófnéval. De még ez sem volt elég. Francziaországban csak a polgári házasságot ismerik el törvényesnek. Tehát még a seigniersi souspréfet, a közjegyző s hiteles tanuk jelenlétében is végbe kellett menni az esküvőnek, s a szerződő felek által névaláirásukkal megerősittetni.

– No már az ilyen háromszor megesküdött, megáldott, meghitelesített házasságnak csak tartósnak kellett lenni! – Szólt közbe Lándory.

– Magam is azon véleményben vagyok. Sajnos, hogy az öreg Lis Blanc gróf nem volt olyan optimista, mint mi ketten; ő, mikor az új pár, a hivatalos szertartás után, a mairieből átment a kastélyba, a pompás luncheont, s az atyai áldást elfogadni, így szólt a fiához, bevezetve őt menyével együtt a háló szobájába s ott felnyitva előttük a hirhedett vasszekrényt.

– Tekints ide fiam. Itt vannak a Lis Blanc családnak -198- az ősi kincsei, a miknek némelyike szent Chlodwig idejéből származik. Ez mind a tied lesz, s nagy ünnepélyeken nőd testét fogja ékesíteni. Ez a tizpecsétes levél a végrendeletem, melyben téged teszlek általános örökösömmé. Soká nem viszem már. Az orvosaim biztosítottak, hogy egészen jól vagyok, a minél fogva azt hiszem, hogy a végét járom. Eddig szigoruan tiltották a homardot és a champignont, most már megengedték. Tehát egy évig fogok enni tengeri rákot és csiperke gombát. Kérlek igen szépen, hogy addig, a míg én élek, ezzel a derék hölgygyel, a kit a sors kezedre bizott, jól bánj. Mert ha rosszul bánnál vele, vagy hűtlenül elhagynád, az én nekem olyan rosszul esnék, hogy igen gyorsan belehalnék; de még sem olyan gyorsan, hogy előbb a te székedet az ajtón kivül ne helyezzem. Tehát egy év mulva jöjjetek vissza ide feleségestől együtt, vagy engemet találtok itt az áldásommal együtt, vagy az áldásomat nálam nélkül.

Azzal egy jó csomó pénzt átadott Lyonelnek, s elbocsátá a boldog párt nászútra.

Lyonel csakugyan példásan adta az új férjet – egész Svájczon keresztül. Lady Elvira kitünő hegymászó. Lyonel mindenüvé mászott vele. Többször kinálkozott rá neki az alkalom, hogy a feleségét valamelyik Gletscher hasadékába letaszítsa. Egyszer sem tette meg. Nagy önuralkodás! Genfben vett neki egy kis selyempincset. A gyöngédség netovábbja. Azután Nizzába mentek, ott a virágünnepen meglátott Lyonel egy világhírű szép tánczosnőt, abba beleszeretett. A tánczosnőnek mennie kellett Madridba, a hol szerződése volt. Lyonel utána szökött, s ott hagyta a fiatal feleségét, épen tizennégy napos házas korában.

Kérem, uram, ne üssön agyon, hogy ilyen rossz szójátékokat csinálok, de szeretek vele dicsekedni, hogy iskolába jártam. -199-

És akkor az a páratlan hölgy, a hátrahagyott feleség, a kinek nemeslelkü tettéhez hasonlót nem jegyeznek fel a világ krónikái, tudja ön, hogy mit tett? Folytatta a kitűzött nászutazást – egyedül: – nem, a kis kutyájával. Szépen: Velenczébe, Turinba, Veronába, Flórenczbe, Rómába, Nápolyba. És azután minden városból írt leveleket haza Asthon lordnak és Lis Blanc grófnak. A levelek a legnagyobb megelégedésről szóltak. Lyonel ott van mellette hűségesen és jól találja magát. Szeretik egymást. Együtt élvezik a természet szépségeit. Együtt tanulmányozzák a mesterek remekeit. Kegyes csalással hitegeté a két öreget; eltitkolva előttük szégyenét, szerencsétlenségét. S az a jámbor csel talán azoknak a holtáig is sikerült volna; mert a derék nő úgy félre tudta magát huzni Capri sziget valamelyik villájába, hogy még talán ön sem találkozott vele, a ki ugyanakkor ott lakott. Hanem a futó bolond Lyonel elrontotta az egész dolgot. Scilla kisasszony Londonba is meghivást kapott s azt természetesen elfogadta. Lyonel természetesen oda is utána pirouettirozott s mindenütt a czipőszalagját kergette.

Azonban a derék Asthon lord nagy kedvelője lévén a plasticai szépségeknek, egy szép este a tánczosnő szinpadi öltöző szobájának ajtaja előtt éppen csakhogy egymásba ütötték az orraikat: az ipa és vő.

És Asthon lord éppen akkor kapott levelet lady Elvirától, melyben leírja előtte a gyönyörű holdvilágos estéket, melyeket Lyonellel együtt töltenek Torre del Grecoban, várva a Vezuv közelgő kitörését.

No iszen a mylord nem várt a Vezuvra a tűzokádással: elkezdte azt maga. Nagy scéna lett a színfalak között. A botrány miatt Scilla kisasszonynak rögtön el kellett hagynia Albiont. Egyenesen Párisba utazott. Elébb azonban Lyonel urnak peremptorie kiadta a parancsot, hogy tőle végkép elmaradjon.

Már hiszen maga Páris is elég tilalom volt Lyonelre nézve; mert ha oda is elmegy Scilla után, semmiképen ki -200- nem kerüli, hogy a neve a hirlapokba bele kerüljön, s azokból azután az atyja is meg fogja tudni, hogy elhagyta a feleségét. Erről ugyan a nászura is valószinüleg értesítette az öreg grófot, csakhogy a seigniersi udvar olyan jól volt berendezve, hogy az érkező leveleket elébb átvizsgálták, s a gyanusaknak találtakat eltették szem elől. Lis Blanc gróf nem kapott a fia felől máshonnan értesítést, mint lady Elvirától. Sajnos, hogy a hirlapokban nem lehetett feketével befesteni a nem olvasandó híreket, mint más jól rendezett államban szokás.

Én nem szeretek senkit gyanusitani, de feltűnőnek találom, hogy az Asthon lord és Lyonel közötti kellemetlen találkozás, azután a Lis Blanc gróf hirtelen halála, s nyomban rá e nap éjjelén a szekrény elraboltatása alig három napi időközre esnek. Idáig a történteket Monte Rosso közvetlen tapasztalatai nyomán tudtam meg. A sikerült rablás volt az utolsó actus. A mik ezután következnek, azokról már mind a börtönben értesültem. A fegyenczek nagyon élénk levelezésben állnak a külvilággal (ha van pénzük.) A levelezés százféle módjából ön is bizonyosan ismer egynéhányat. Én többet. De becsületszavamat adtam nekik, hogy el nem árulom.

Lyonel gróf egyszerre kaphatta meg a táviratot az öreg úr haláláról s a végrendelet eltünéséről. Mire Francziaországba visszatért, már akkor ott találta Alfréd nagybátyját a seigniersi kastélyba behelyezve. S ha még csak a Lis Blanc örökségbe installálta volna magát: de a gonosz atyafi még Scilla kisasszonynak a hotelében is elfoglalta Lyonel urfi helyét. Ez nagyon természetes.

E sorscsapások annyira elkeserítették Lyonelt, hogy busulásában elment Afrikába, oroszlánt vadászni.

Onnan irogatott haza a mostohájának gerjedező leveleket. Medea iránti szenvedélye jobban lángolt, mint valaha. -201-

A boldogtalan Monte Rossot balcsillagzata idevezette az ön légkörébe, a hol megkapta, a mit mindenütt kikerült, a lábvasakat. Több nála talált értékpapir, meg a miket Traumhold bankárhoz elküldött, kétségtelenné tették, hogy ő követte el a seigniersi kastélyrablást. Tehát az ellopott végrendeletnek is nála kell lenni.

Ennek a felfedezésnek az alapján Lis Blanc grófnő megindította a pert a birtokban levő de l’Aisne Alfréd ellen. A rabló kézre került; az orgazda is kitudódott: a második végrendeletnek elő kell adatni. A Lándory név sok ideig egyenlő volt Messiáséval a Lis Blanc szalonokban. Majd előteremti azt a Lándory! A Lándory csoda ember! Minden titkot ki tud deríteni.

Ezt is mind hírül hozták Monte Rossonak a fegyházba. Nagyokat nevetett rajta.

A Lis Blancok tanács nélkül maradtak. Azonban Alfréd is kényelmetlenül érezte magát. Az igényper miatt az öröklött birtok birói gondnokság alá volt helyezve.

Ekkor aztán valami okosat gondoltak ki egyesült tudománynyal. Hátha véget vetnének e kinos pernek egy édes kibéküléssel?

Vegye nőül De l’Aisne Alfréd Medea grófnőt, s azzal meg van oldva a kérdés.

Hogy Medeának Alfréd gróf megfordított ideálja, az nem baj, és hogy Medea sem tartozik azon nők osztályába, a kik egy olyan rouét, mint Alfréd, eleven emberré tegyenek: az is úgy volt a rendén. Így is egészen egymásnak voltak teremtve. Erre megesküdtek ugyan abban a St.-Germain l’Auxerrois templomban.

Hisz ez valóságos aranykorbeli idyll lesz így: jóéletű nagybátya, egymást szerető mostohatestvérek és egy mindenkit boldoggá tenni serénykedő mostohaanya!

(Üssön hátba kérem! soha több diák verset! «nunquam plus carmina dicam.»)

– Borzasztó dolgok azok, a miket te itt nekem elmondasz Péter. Csináljunk puncsot: én fázom.

– Ugy-e? A szegedi börtönben nem lehetett ilyen derék dolgokat hallani. – Itt azonban megint hézag van tudósításaim között, a mit ráérünk találgatással kitölteni, a míg a víz felforr. Az oroszlánvadász sietett haza a szél szárnyain; azonban mire hazaért, akkorra már Medea el is vált a férjétől. S hogy törvényesen elválasztották, az arra mutat, hogy valami rendkivüli dolognak kellett közöttük történni.

Lyonel úrfi tehát már most itt állt: egy félig meglőtt oroszlánnak az emlékével, egy félig füstbe ment reménynyel, s egy félig elvesztett birtokkal a markában.

Lehet-e csodálni, hogyha egy fiatal ember, a kit huszonegy éves korában annyi rendkivüli sorscsapás ér, végképen elkeseredik?

Nem hiszem, hogy az eredeti ős Medea jobban lefelé forgatott szemekkel nézett volna az ő Jásonára. A szavait följegyzék. S tudatták Monte Rossoval. Első kútforrásból.

A mint «szive lángjairól» kezdett el beszélni a mostoha testvérének, az rögtön ezzel a szóval szakítá félbe:

– Tudom jól, édes Lyonel, hogy mi hozta önt ide? Pénzt akar kapni az anyámtól. Az pedig «most» nálunk is szabottan áll. Nem tudna ön valaki mást kirabolni?

Medeának általában az egész férfinem iránt az undorig menő ellenszenve maradt fenn rövid excursiója után a házasélet birodalmában. -203-

Egy ilyen megalázó visszautasítás után csakugyan nem lehet csodálni, ha a fiatal ember a végletekre ragadtatja magát.

Neki, mint telivér socialrepublikanusnak azon kellett imádkozni, hogy a császárságot összetörjék. Ez a kivánsága teljesen be lett töltve. – Hanem aztán a respublikának sem ajánlotta fel a kardját.

Hanem, a mint elkövetkeztek a communenak a napjai, akkor jött el a sora a mi hősünk tevékenységének. Ő volt a párisi lázadók egyik legkiválóbb kolomposa.

– Emlékezem már a Raoul Ripaille névre, szólt közbe Lándory: a tavaszi hirlapok átolvasásánál botlottam bele. Nem valami dicsőséges emlékek. Egyszer a párisi érsek meggyilkoltatásánál említik fel, mint jelen volt vezért, a második eset még vérlázítóbb, a mikor egy árulással vádlott czimborájukat, egy hirlapírót lövetnek agyon; a kinek neje és öt kis gyermeke volt.

– Hja, uram, ezek csak apró rongyocskák, mik Raoul Ripailleről lehullottak, de én őt egész egyenruhástól, fegyverestől birom az emlékezetemben. Mi, ott az illavai fogház vasrácsai mögött jobban voltunk értesülve arról, hogy mi történik Párisban, mint az összes európai kormányok. Nagyszerű terv volt az, ha sikerült volna. Egyszerre kiszabadítani a börtönök összes foglyait, s a bagnok gályarabjait, s aztán egyesült erővel nekizudulni az egész társadalomnak. Ki volt adva a harczi jelszó Németországban, Oroszországban, Belgiumban, az osztrák-magyar birodalomban, Olaszországban, a törvények elítéltjeinek, hogy egyszerre törjenek ki a börtöneikből, ragadják meg a fegyvert! Gyujtsák fel a nagy városokat. Lázítsák fel a munkás osztályokat, szedjék maguk körül a sok faczér cselédet, a kinek a gazdája ijedtében elszökött.

Népszerű is volt az eszme! A diadalmasan hazatérő -204- német seregek előtt felforgatni otthon fenekestül Berlint s a kereskedő városokat; Szentpétervárott hatalomra keríteni a nihilistákat; Kazántól Tobolszkig fellázítani azt a százhatvanezer deportált lázadót, gonosztevőt, menekült bradjagát, előhozni az ólombányák elítéltjeit, feltörni a «holt házak» zárait, a hol a katonai elítéltek vannak összezsufolva; s mindenütt egyszerre megkezdeni a rontást bontást! Kolosszális eszme volt ez. Mi is számot vetettünk benne! Illaván hétszáz fegyencz, Szamosujváron kilenczszáz. Magnak elég egy dulni rendelt hadsereghez. Olyan emberek, a kik már úgy is elvesztették az életüket. A koczkánál csak az a kilátás, hogy visszanyerhetik. – És csak egy hajszálon múlt, hogy nem sikerült. A commune barrikád-harczaiban már hétszáz kiszabadult fegyencz és gályarab vett részt; a Louvre, a Tuilleriák, a Hotel de Ville kormos falai hirdetik, hogy ki járt ott? Az Issy erőd makacs védelmében ők szolgáltak az ágyuk mellett; bizony nem is a takácsok ám, vagy a rongyszedők; hanem az elszánt gályarabok. S már a nemzetőrséget is magukkal sodorták; a sorkatonaság csapatonkint állt hozzájuk. A hatalmas Dombrovszky tábornok minden ponton diadalmasan verte vissza a versaillesi kormány seregeit! Mi erről mind pontos tudósítást kaptunk a börtönben. Léghajókon át küldték ki a leveleiket a körülzárolt Párisból. Mi is összesugtunk. – Csakhogy ekkor a versaillesi kormánynak ez igazi pokoli szép terve elnyomására egy még pokoliabban szép ellenötlete támadt. Ráeresztette a communardokra a turcosokat, a pápai zuávokat, meg a tengerészeket, s azokkal verette őket tönkre. Mi is pórul jártunk a kitörési kisérletünkkel. A derék Monte Rosso az első rohamban elesett, s most már a tulvilágon adhat számot viselt dolgairól. S ha ott is van esküdtszék, meg vagyok felőle győződve, hogy föl lesz mentve.

Ettől a naptól fogva aztán nincs több tudósításom: engem és a nehezebben megróttakat elszállították Szamosujvárra. -205- Ott többé nem volt Monte-Rossonk; nem volt pénzünk. «Point d’argent, point de Suisses». Legfeljebb azt tudtuk meg, hogy mi történik az alföldön? Ön tudni fogja, mi lett a commune-ből.

– Azt leverték teljesen, maguk a franczia seregek. Nem igaz, hogy pápai zuávok lettek volna, a kiket rájuk eresztett a kormány.

– Azzal eleinte nagyon kegyetlenül bántak. Az utczai harczban ezerével hullottak el, s a kiket fegyverrel a kezükben találtak, azokat csoportostul lőtték halomra a katonák. Valami tizenkét ezer harczosuk el lett fogva, a legnevesebb vezéreik bilincsbe verve; s most kezdődik a rémper tizenkétezer ember ellen. A megrémített birtokososztály, a kegyes emberek boszút követelnek! Fel akarják állíttatni a guillotinet: oda – a commune által ledöntetett Vendome szobor mellé, s revanch-ot adni vérpatakokban a meggyilkolt érsekért, a felégetett nemzeti műkincsekért. Ha ehhez hozzá kezdenek: irtóztató vége lehet. A kormánytól függ, hogy mi történjék.

– És így az is megeshetik, hogy a midőn mi ezzel a szekrénynyel megérkezünk Seigniersben, s előadjuk a megkerült végrendeletet, akkor már a boldog örökös végkielégítést nyert – négy lat ólommal.

– Nem kiváncsiságból kérdem én ezt; hanem azért, hogy visszatérjek az én egész eszemjárásának a kezdő pontjára. Ha a Lis Blanc örökös ilyen malapropos megtalál halni: akkor ki lesz, a ki az én boldogult gazdám, Traumhold bankár ellen megindított eljárást megszünteti?

– Ezt a végrendelet fogja megoldani. Bizonyosan lesz abban valami másodörökös is megnevezve. Vagy a mit még jobban sejtek: Lyonel számára lesz elrendelve, nagykoruvá léteig törvényes gyám. Ez fog intézkedni.

– Nem néztem oda. Azokat is fejnyithatta Monte Rosso; miután már a kezében volt.

– Hát azt hiszed, hogy a mit Monte Rosso, a főfőtolvaj elkövetetlen hagyott, azt én fogom megtenni?

– Pedig azt hiszem, hogy ez, ha nem is törvényesen korrekt, de egészen Istennek tetsző cselekedet volna.

– Hiszen, kedves Péter, ha én meg tudnék magammal alkudni a fölött, hogy mi az igazság, a kötelesség? aztán meg mi a «jó tett», hát akkor azon kezdeném, hogy ezt a lepecsételt levelet dobnám a tűzbe; s a helyett a felfedezések iratát tenném le a hivatalos helyen. Ha holtakat tudnék idézni: a megholt Lis Blanc gróf lelke bizonyosan azt mondaná rá: így tegyek. Hanem hát ebben nincsen alku. A Lis Blanc család megkapja a maga kincseit gyémántokban és papirosokban, kivéve a tűznek szánt iratokat. Hogy azokat kinek a keze égesse el, és mikor? az tőlem fog függeni. Idő nincs rá szabva.

Ezzel a felleplezések iratát Lándory eltette a zsebébe s a kincses szekrényt ismét lezáratta Péterrel.

– Most már nagyobb fejtörést fog nekünk okozni az, hogy mi uton-módon jutunk el mi Párisba. A német seregek még a keleti departementokat megszállva tartják. Schweicz egész hadereje őrzi a déli határt: éppen most fegyverezték le Canrobert és Garibaldi átmenekült seregeit. Nekünk ezen a harczvonalon, annyi fegyveres, gyanakodó erősségen ezzel a furfangos ládával keresztül hatolnunk nem lehet.

MONSIEUR DE L’ANE DORÉ.

– Fogadjunk, Péter, száz forintban egy garas ellen, hogy engemet Francziaországban mindenütt «Arany szamár»-nak fognak nevezni, – mondá Lándory.

(Világos a «beleesés». Csak egy betü különbség: Lándory L’ane doré.)

Az úr úgy bánt a szolgájával, mint a hogy legbenső barátjával szokott az ember bánni, s a világ előtt az úr és cseléd közötti viszonyt csak Péter feszes magatartása tanusítá, – meg a leborotvált bajusz. – Különben a régi gazdájánál is úgy volt szoktatva.

Lándory még Bécsből írt monsieur Boisgoberrynek, a seigniersi souspréfetnek, útra kelte előtt; tudatva vele, hogy a Lis Blanc szekrény megkerült: az elveszett ékszerek, s a zárt végrendelet benne vannak. Ő azokat személyesen fogja elszállítani Seigniersbe: kéreti tehát a souspréfet urat, hogy hivatalos hatáskörénél fogva, a meghalt gróf hagyatékának præsumtiv örökösét és prætendenseit e levél kelte után számítandó nyolczad napra hívja össze a seigniersi maire hivatalába, a hol részéről az átadásnak meg kell történni.

«Akkor» nyolcz napot kellett számítani a párisi útra: Genuán, Marseillen keresztül.

Különben Lándory nem ment egyenesen Párisba, hanem Versaillesben állapodott meg; ott egy napot időzött, az igazságügyminiszternél kihallgatást nyerve s onnan utazott el, pontosan a kijelölt napon Seigniersbe.

A seigniersi uradalom az Isle de Franceban fekszik – egész napot tartott az oda utazás – a rendkivül rossz út miatt. -208-

Valóságos inzultus és rágalom ilyesmit kimondani. Francziaországban «rossz utak!» – Hát ezek olyan «ad hoc» rossz utak voltak.

A seigniersi birtok ura hirhedett volt a nagyszerű haltenyésztéséről; egyik nagy jövedelemforrása ebből fakadt.

Páris körülzárolása alatt mr. Boisgoberry souspréfet úr, strategiai elővigyázatból, átszakíttatta mind a halas tavak gátjait, azok aztán alaposan megrontották a chausséekat; történetesen azonban a németeknek nem esett a hadműveleti tervükbe a seigniersi kastélynak a megostromlása, mert különben ők majd helyre hozatták volna az országutakat. Így tehát Boisgoberry urnak megmaradt az a boldog tudata, hogy intézkedései miatt nem taposhatták meg idegen lovak patkói a seigniersi virányokat. Csakhogy az idegen eltávozta után megint a saját lovai is csak nagy bajjal járhattak rajtuk. Az utak helyreállítása sok pénzt igényelt; az uradalom pedig per alatt is volt, birói gondnokság alatt is volt: a jövedelem élvezőjének Alfred de l’Aisne vicomte urnak sokkal élvezetesebb kiadásai voltak, mint hogy azok mellett még útcsinálásra is vesztegethette volna a pénzt. A bérlők hevenyésztek faderekakból átjárókat a felvettetett hidak helyébe s more barbaro, a hol járhatlan volt az út, kicsaptak a gyepre. A maire és a souspréfet még nem igen mertek parancsolgatni, mert nem tudhatta az ember, hogy ki lesz az úr ebben a zavaros világban.

A helység, mely az uradalomnak a nevét adja, csinos kis mezőváros szép városházával, prefekturával és tisztességes vendéglőkkel ellátva. Ezeknek egyikébe szállt meg Lándory, sárpettyektől alig látszó bérkocsijával.

Ott megtudta, hogy Lis Blanc grófnő is ugyanoda van szállásolva leányával, társalkodónéjával és több rendbeli cselédjével együtt. De l’Aisne vicomte pedig az átellenben levő fogadóban tanyázik.

Az történt, hogy erre a napra mind a ketten kiadták a -209- meghivókat – egymásnak: kölcsönösen magukat tartva a gazdának, s a meghivottat a vendégnek.

Ebből aztán az lett, hogy egyik sem szállt a kastélyba, s egyik sem gondoskodott a vendéglátásról, a mi egészen természetes volt.

Lándory bejelenté a megérkezését a mairien, s ott tudomásul vette, hogy déli tizenkét órakor lesz a hivatalos tárgyalás ez ügyben, a mikorra sziveskedjék megjelenni, a corpus delictivel együtt.

A hotelbe visszatérett találkozott a lépcsőn két hölgygyel, kik lefelé jöttek. Mind a kettő mély gyászban volt, arczaik sűrü fátyollal takarva. Az egyik, a ki termetére fiatalabbnak látszott, úgy haladt el mellette, hogy az arczát sem fordítá felé; hanem az idősebb megállt, s az arczába nézett; még vissza is fordult.

Egy óra mulva ismét találkozhatott velük a hivatalszobában. Szokása szerint ő volt a legelső a megjelenésnél, kisértetve Péter által, ki a kincses szekrényt a táskájában hozta utána.

Még akkor csak a jegyző volt ott, egy fiatal provinczialis gavallér, a ki nagyon el volt merülve a hirlapolvasásba, s e mellett folyvást fredonnirozott, mintha csupa chansonetteket olvasna.

Másodiknak érkezett meg a maire: egy köpczös kis bonhomme, ki nem késett azonnal ismeretséget kötni a külföldi jövevénynyel, s végül meghívta őt szalonka-vadászatra.

A harmadik lett a plébános, a néhai gróf gyóntatója, egy szikár termetü, finom, sovány arczu typikus alak, ki minden jelenlevőnek lekötelező szavakat igyekezett osztogatni, és soha sem odanézett, a hova beszélt.

Azoknak már udvariasan szökött eléje a fiatal jegyző, s odavezette őket a számukra elkészített pamlaghoz. -210-

Azután jött még egy gazdatiszt forma egyéniség, a ki meghúzta magát egy széken, s igyekezett magát semmi irányban nem compromittálni. Valószinüleg egyike a tanuknak.

Jövetelét előre hirdeté a következő, a szép Helenából énekelve a «Creta szigetre! Creta szigetre!» áriát. Ez volt Alfred vicomte, stereotyp mintája a «gommeux»-nek.

Mikor belépett, meglátta az idegen alakot, s miután a többieket mind személyenkint ismeri, elég leleményes volt kitalálni, hogy «ez ő!» Feltette a «pincenez»-ét az orrára, úgy vette szemügyre.

Lándory aztán megértette vele, hogy minden medaillonnak két oldala van, s kinézett az ablakon.

Erre aztán a vicomte odasasirozott a hölgyekhez, félrekomplimentozta az útjából a kis jegyzőt, s elkezdett causirozni: olyan vidám enyelgő modorban, mintha a legjobb egyetértés hozta volna őket ide össze; az éltesebb hölgy elfogadta a társalgást, s a fátyolát egész az ajkáig felveté az arczáról. – Arról enyelegtek, hogy melyikük fogja ma a másikat szivesen látni «diner»-re a kastélyban.

– Hát önnek mi véleménye van, Dea grófnő? szólítá meg az ifjabbat. – Az volt az elvált felesége.

A hölgy hangja hasonlított Rachel Felix asszonyéhoz, az a visszadöngő hang, a mely olyan mély, mint a férfié, de tele lágysággal, érzéssel.

Utolsónak érkezett meg, mint illendő, mr. Boisgoberry, a souspréfet; magas termetű, gyomros, tekintélyes alak, kopasz fej, a homlokon egy csomó üstök, mely magát keményen védelmezi, midőn körüle már simára letarolva a mező; arcza leborotválva, két oldalszakáll kivételével, élénk meghazudtolásául a hivatalszoba falára felakasztott arczképnek, melyen a souspréfet úr erősen kiviaszkolt -211- bajuszszal és hegyes szakállal ékeskedik. Hanem hát mikor azt festették, még a császár Párisban volt. Most pedig már… Chislehurst! A köztársaság elnöke nem visel bajuszt, csak pofaszakállt.

A főhivatalnok udvariasan üdvözli a jelenlevőket, megtartva a rangelsőbbséget. Lándory úr már bemutatta magát nála a nap folytán, a mögötte álló Pétert, mint esetleges tanut jellegezve. Rögtön hozzá fogott a hivatalos eljáráshoz; felvette a háromszínű vállszalagot, s leülve a rácsozott hivatal-asztalhoz, helyet kinált a jegyzőnek az asztal másik oldalán. S azzal előadá a hivatalos ténykedésnek az okait és czéljait, ékesítve a tényállást pathetikus megjegyzésekkel s költői magyarázatokkal. Ez már chablon a souspréfet urnál. Fantasztikus feldíszités nélkül, s a geographia, topographia és ethnographia adatainak tetszés szerinti idomítása nélkül ő már tényállást megállapítani nem tud.

Elmondá, hogyan hatoltak be a rablók a seigniersi kastélyba, hogyan vitték el a meghalálozott gróf ékszeres szekrényét, melyben a család egy milliót érő gyémántjai voltak; és azonkívül a gróf által, a jelenlevő tanuk bizonyítása szerint, pótvégrendeletnek nyilvánított, lepecsételt iratot. Ennek következtében a korábbi végrendelet lőn végrehajtva, mely a gróf fiának kizárásával, de L’Aisne Alfréd marquist teszi általános örökössé, a ki a birtokba és kastélyba a formaságok mellett be is helyeztetett. Azonban a rablást elkövetett bandának a feje Ausztriában, az ottani főinquisitor, mr. Bertalan de Lándory által elfogatott, convinkáltatott, s e kitünő prestigitateur által, a hypnotizmus segélybe vétele mellett a kincses láda rejtekhelye kitudatott: mely is feltaláltatott a Volga melletti Trente cinque tartomány egyik várromja pinczéjében a jelenlevő főinquisitor által, ki ezt személyesen ideszállítá. Ezennel hivatalosan felszólíttatik, hogy a magával hozott corpus deliktit tegye le a præfectura asztalára.

A szekrény előtünésével valami csendes suttogás zugott végig a jelenlevők során.

– Felhivom a meghivottakat, a kik jelen vannak, folytatá a souspréfet, hogy constatálják a szekrénynek az azonosságát. Nem szükség önök előtt magyarázatot adnom az iránt, hogy egyike a meghivottaknak, az ifjú marquis Lis Blanc Lyonel miért nem jelenhetett meg ez órában. Ő főhadnagy volt a tizenkettedik huszárezredben; – a sedani katasztrófa elmondja a többit.

Itt reszketett és elhalt a szava a derék férfiúnak, a zsebkendőt nem ok nélkül helyezte maga mellé az asztalra.

Lándory felnézett a plafondra. Boszantotta az a hamis pathos. Ő tudta, hogy miért nem jöhet ide Lyonel marquis.

A souspréfet felkérte a jegyző urat, hogy sziveskedjék felolvasni az általa megírt protokollumot, a minek a fiatal úr tehetsége szerint megfelelt, nagy igyekezetet fejtve ki a saját kalligrafiájának a lehüvelyezésében.

– Holmi apró helytelenségeket is óhajtanék kiigazítva látni. Például ha a tisztelt jegyző úr a nevem végére ygrec-et kegyeskednék írni «é» helyett. Megaranyozva még nem vagyok. (Nagyon jó! – szólt bele az elnök.) Azután, ha lehetne Ausztria helyett Magyarországot. («Az nem lényeges dolog!») Továbbá, hogy nem a Volga, hanem a Vág mellett fekszik a várrom, a hol a szekrény feltaláltatott («Az irrelevans dolog») s a vármegye nem Trent cinque, hanem Trencsén, franczia ortografiával «Traintchaine». («Van-e még valami baj?») És hogy én nem a -213- hypnotizálás, se nem a clairvoyance útján tudtam meg a szekrény rejtekhelyét.

– Ah! Ezt mi nagyon jól tudjuk. A hirhedett Hermann, s a még hiresebb Houdin e téren a csodákig vitték az ügyességet. A hypnotizmus egy tudomány uram, mely egykor a birói vizsgálatot fölöslegessé fogja tenni. Fluidumok, mediumok ismeretesek előttünk.

– No hát legyen úgy! hagyta rá Lándory. Azonban, a mit kifogásolok az egész exposéban: tehát nem csak a jegyzőkönyvben, az egy hézag. Ki méltóztatott hagyni, hogy az elrabolt tárgyak közt volt még e kincses szekrényen kivül egy értékpapircsomag is, mely ötszáz ezer frankot képviselt. Ezt szeretném bele igtattatni.

Ez meg már épen heves forrásba hozta Boisgoberry úr vérét! Hibát találni az ő exposéjában.

– Azt mi jobban tudjuk uram. A mi nincs itt, az nem tárgy. A végrehajtott végrendelet utolsó alineája így szól: Az ötszázezer frankot képviselő értékpapirjaimról külön codicillusban rendelkeztem. Ilyen codicillus pedig nem került elő. S mivelhogy sem örökséget képező tárgy, sem ahoz igényt tartó hagyományos nem létezett; annál fogva azt a hivatalos jelentésbe belefoglalni sem lehetett. Ezt mi jobban tudjuk uram!

– Most lássuk a láda tartalmát. Nyissa fel jegyző úr. Intézkedék az elnök.

A kulcs bele volt dugva a szekrény zárába. Hanem a jegyző hiába forgatta azt jobbra-balra, az nem nyilt ki. A család jelenlevő tagjai sem tudtak felvilágosítást adni a zár megnyitásának módjáról: sem a tiszttartó, sem a pap, ki többször látta a szekrényt az öreg gróf által kinyittatni, a nélkül, hogy a furfangját eltanulhatta volna.

Mindenki megbukott a kisérlettel, még a gépgyárból előhivatott műlakatos is. -214-

– Talán az én emberem majd ki tudja nyitni, mondá Lándory, mikor már megunta a kinlódást nézni.

A Péter aztán egy percz alatt felnyitotta a szekrény felső födelét. Az alatt még csak a második födél volt látható minden zár nélkül.

Mr. Boisgobbery csiklandozva kezdte magát érezni. El kellett fogadnia a választ, a saját nyilvánítása alapján.

– E szerint ön már szemügyre vette a szekrény tartalmát. Ki adott önnek erre jogot?

– Kifogást tehetnék ugyan a felelősség ellen: miután az egész szekrény előbb azon homályos gentleman kezében volt, a ki ezt innen elvitte, s a felnyitás titkát az is jól tudta, s e szerint azt vehette ki belőle, a mi neki tetszett. Azonban elvállalom a felelősséget, miután meggyőződtem róla, miszerint a gróf sajátkezű jegyzéke szerint minden megnevezett tárgy együtt van benne.

Azzal odaszólt Péternek magyarul, hogy nyissa fel az alsó tábláját is a szekrénynek.

Akkor a hölgyek is felkeltek a pamlagról, s odamentek az asztalhoz. A kiváncsiság diadalmas versenytársa minden emberi indulatnak. Még a fátyolaikat is hátravetették az arczukról.

A jelenlevők mind összedugták fejeiket az ékszerek bámulatára. Az elnök egyenkint szedegette azokat elő a szekrényből, a maire olvasta a tárgyjegyzéket, s a jegyző irta azoknak a megnevezéseit a protokollumba. Ez eltartott másfél óráig. -215-

– Ha a végrendelet engem tesz az ékszerek urává, mondá Alfréd Medeának, én a fekete gyémántot a grófnőnek fogom felajánlani.

– Sajnálom, hogy a jó akaratot nem viszonozhatom, mondá a fiatal grófnő, miután az egész a bátyámé.

– Talán még nem? Mondá a vicomte, hideg, kegyetlen gunymosolylyal. (Ő is tudta, hogy hol van Medeának a bátyja.)

Az ezt lepecsételt tanuk sorban mind elismerték, hogy ez volt a nekik bemutatott irat, s az elnök constatálta, hogy a pecsétek sértetlenek.

A végrendelet egy egész ivnek az első lapját betöltötte, mind a meghalt gróf keze irásával.

Elő volt benne adva, hogy ezzel a korábbi végrendelet megsemmisíttetik. Az okok megszüntek. Lyonel családot alapított; egészen atyjának akarata szerint. Annálfogva a kitagadás visszavonatik s Lyonel általános örökössé lesz kinevezve.

Azonban a hagyományozó nem tett le a scrupulusairól. Jónak látta körülzáradékozni a végrendeletét. Sok mindenféle esetre gondolt előre. Lyonel nagykorúságáig Sidonia grófnő marad a teljhatalmú gyám, a ki a birtok jövedelméből annyit juttat a mostoha fiának, a mennyit jónak lát. Lyonel csak a 24-ik éve elértével veszi át a birtokot, melyre a mostoha anyjának stipulált életjáradék be lesz táblázva. Medea grófnő megkapja az apai birtokát Erdélyben: neki hagyományozza a gróf az atyja beváltott adósleveleit.

Ellenben következtek azok az esetek, a melyekben Lyonel ismét elveszíti az apai örökséghez való jogát, s -216- helyébe lép az első végrendelet hagyományosa, De l’Aisne Alfréd marquis.

Ilyen eset az, ha Lyonel a római katholikus vallást elhagyná s akármi más hitre térne által.

Hasonlóul, ha valamely olyan hatalomnak a szolgálatába állna, mely Francziaország ellensége.

Épen úgy az egész birtok szállni fog De l’Aisne Alfréd marquisra, ha Lyonel törvényes utód nélkül halna el. Itt következett egy marginális jegyzet: hasonló beszámítás alá esik a «polgári halál» is.

Ellenben: (ez a pont arra nézve, a ki a viszonyokat nem ismeri, a hóbort szinét viseli magán) ha Lyonel valamely egyházi rendbe találna belépni, például a maltai lovagok rendébe, akkor azonnal kapja meg a birtokot szabad rendelkezésére, még ha a nagykoruságot el nem érte volna is.

Mikor a négy rét hajtott ivet szétnyitották, annak a belsejéből még egy vékony papirlapra irott pótrendelkezés került elő.

Ez utóbbiakból kétszázezer frankot hágy Sidonia grófnőnek, százhatvanezeret De L’Aisne Alfréd unokaöcscsének: a többit jótékony czélokra; szolgáinak, tisztviselőnek, gyóntatójának huszezer, Hermione kisasszonynak tizezer frankot: a végrendeletet végrehajtó souspréfetnek szintén annyit.

– E szerint «ennek» mégis csak bele kell jönni a jegyzőkönyvbe, mondá Lándory.

– De hát mit ér a bőkezű hagyományozás, ha senki sem tudja, hogy hol kapható az ötszázezer frank papirban?

A főúr maga húzta oda Lándory számára az asztalhoz a széket; a melyet sietett alája tolni Alfréd marquis.

– Tehát az én véleményem szerint az az ötszázezer frank, a Traumhold bécsi bankár tömegében található fel; a kinél azt a rablást elkövetett Monte Rosso letéteményben hagyta. Erről nekem biztos tudomásom van.

– Ön valóban nemes szívü férfiu; nyilvánítá ki véleményét Alfréd marquis, minden indokolás nélkül.

Az indokolást egyébiránt Lándory kitalálhatta. Traumhold bankár leánya neje volt Lándorynak: most Lándory a neje virtualitásainak az örököse; nagylelkűség tőle, hogy felfedezi, miszerint a ránéző hagyatékot félmillió franknyi idegen vagyon terheli, a midőn a letéteményező maga nem jöhet elő, azt visszakövetelni.

Lándory nagyszerű volt a vállvonogatásban. Az embert nem kell azért megdicsérni, hogy nem lop.

– Igazítsa ön ki rögtön ygréc-re Lándory úr nevének végbetűjét! Rivallt rá a souspréfet úr a kis jegyzőcskére, mely parancsnak az rögtön igyekezett eleget tenni.

– És én most ezzel feladatomat befejeztem; mondá Lándory az elnökhöz fordulva; nem kivánja ön további személyes jelenlétemet?

A souspréfet ünnepélyesen kinyilvánítá, hogy meg van elégedve monsieur Lándory eddigi hozzájárulásával ez ügy kibonyolításához, s ezért neki a hatóság nevében köszönetet szavaz: az utazási költségei, napi dijai és a többi végzésileg fognak megállapíttatni.

Lándory erre azzal válaszolt, hogy mind ezekről lemond: utazását tanulmányozási czélból tette; a többi pedig «nobile officium».

Azzal kurtán üdvözölve az ott maradókat, Péterrel együtt elhagyta a prefekturát.

Nem mentek egyenesen vissza a hôtelbe, hanem egy sétát tettek a platánsorral szegélyzett folyócska partján végig.

– Különös az, szólalt meg Péter, hogy az érdekelt felek közül az egyik nem mutatott jó kedvet, a másik nem tüntetett boszúságot a végrendelet felolvasásakor: pedig azt már a legrosszabb vaudeville-iró is utasításba tette volna a szereplő szinészeknek, hogy a végrendelet felolvasása után «nyertes fél arcza sugárzik, vesztes félé elsötétül».

– Hátha ezek jobb szinészek. De más alapja is van az egykedvüségüknek. A végrendelet egy pontja De l’Aisne Alfrédnek adja vissza a Lis Blanc-birtokot azon esetre, ha Lyonel akár testi, akár polgári halállal tünik el a világból. Már pedig, ez órában, mind a nyertes, mind a vesztes félnek nagy oka van azt hinni, hogy Lyonelt a két baleset közül az egyik utóléri. A grófnő diadalát lehüti a rettegés, a marquis bánatát enyhíti a reménykedés.

– Ezt figyeltem meg mind a kettőnek az arczán, midőn önnel voltam szemben. Hanem azt csakugyan nem tudom kitalálni, hogy a fiatal grófnőnek mi oka lehetett azokat a csoda szép szemeit olyan öldöklő modorban forgatni ön ellen, mikor néha egy pillantást vetett felé? -219- Majd ki tudom én azt, csak egy olyan magam rangjabeli gentlemannel akadjak össze a társaságból.

– Arra, hogy az akadályversenyen pályázzak, nem vállalkozom, hanem ha egyszer a nyeregben ülhetek, nem maradok le róla.

– Akkor szerezz ma estére egy hátas lovat a városban, s végy lovagló csizmát és ostort magadnak.

Mikor a hôtelbe visszakerültek a sétából, már akkor mind a két átellenes vendéglő udvarán mosták a sáros hintókat a szolgák s a kocsisok jártatták a lovakat. Tehát az uraságok már a kastélyban vannak. Az új statutió végbement.

A lépcsőházban már ott várt egy ezüst vállzsinóros inas Lándoryra. Levelet hozott neki a grófnőtől.

A levélben meghivás volt a mai ebédre, a Lis Blanc-kastélyban, déli hat órára.

– Mindent tudok, mondá. Egyszerre jó pajtások lettünk a collegával. Régi cselédje volt a grófnak (a grófné zsoldjában.) Kiváncsi volt rám. «Te vagy az a méregkeverő?» kérdezé tőlem.

– Akkor collegák vagyunk. Én is sok mérget kevertem a gazdámnak, a mitől az hamarébb ment a pokolba. Ez a te gazdád úgy-e bűvész, halottfeltámasztó, ördögidéző.

– A bizony! Én aztán rágalmaztam önt egész lelkesedéssel. Ez viszonlelkesedést idéz elő. – Hát ti a korcsmába tértetek vissza ekvipázsaitokkal? kérdezém. Nincs istálló a kastélyban?

– Odabenn Párisban. Azokat megették az ostrom alatt. A régi gazdámnak, Lis Blanc grófnak hirhedett écurieje volt. Hámos lovai, arab paripái, különösen a gazdasághoz való trakhéni ménei jutalmat is nyertek a világtárlaton. De a mint a marquis átvette az örökséget, az egész ménest, istállót mind eladta; a grófnak derék rambouillet nyája volt: azt is mind ezüstre váltotta fel. Most aztán (az ajtón keresztül hallottam) a grófnő és a marquis, a mint a beiktatás után magukra maradtak a belső szobában, csunya nagy perpatvar támadt közöttük. A grófnő szemére lobbantotta a marquisnak, hogy mind elpocsékolta a gazdasági felszerelést, lovakat, juhokat, teheneket. Erre aztán azt vágta vissza neki a marquis, hogy «ön épen azt teheti a Lis Blanc gyémántokkal, hogy mikor én kapom vissza az uradalmat, csak az üres szekrényt találjam». «Azt meg is fogom tenni!» mondá a grófnő. «Akkor jó lesz önnek sietni a vásárral, mert a versaillesi bonhommeok piaczra akarják dobni a korona-gyémántokat, s akkor ennek a csemegének nagyon leverik az árát.»

– Ez még hagyján! monda ő. De azt láttad volna, mikor a souspréfet, a ki az új (de régi) örökösöket beigtatta a birtokukba, s a kulcsárt előre bocsátva, egyenkint nyitogattatá fel az ajtókat, bevezette őket a termekbe s nagy pofával hirdette, hogy ime mindent a régi rendben találtak: hát ott is folyvást azon veszekedett az öreg grófné a marquissal, hogy az eredeti festményeket kicserélte müncheni másolatokkal. Ezen patvarkodva el-elmaradtak egy-egy gyanuba vett Rembrand-képnél. Plane egy rámánál, a melyben egy Meissonier szemtelenűl helyettesítve volt egy olajnyomattal, csaknem hajba kaptak, úgy hogy utoljára a souspréfetnek nem maradt más vezetni valója, mint az ifju grófnő. Az meg csak ődöngött, a fejét erre-arra hajtva, mintha nem is tudná, hol jár? Egyszer aztán, -221- a mint egy ajtót felnyittatott a souspréfet, lekötelező mosolygással mondta, a hogy szoktak az ilyen hivatalos urak: «Ez pedig itten a grófnőnek hálószobája!» Tudod? Az a nászéji szoba. A közepén egy feldöntött asztal, összetört porczellánok, szétgurult poharak társaságában, mellette egy nilus-kék atlaszszal bevont causeuse, mely világos tanujelét hordta magán annak a katasztrofának, mikor valaki többet ivott, mint a mennyit megbirt; no hiszen azt a képet, azt a szemet láttad volna, a mit Dea grófnő mutatott erre a látványra! Hej, hogy csapta be azt az ajtót souspréfet úr orra előtt s azzal megfordult a sarkán s kiszaladt az erkélyre. No majd beszélek én még neked erről a nászéjről, mikor egyszer együtt keverjük a mérget: absynthet, veres borral! Ma estére aztán jól kicsipd az uradat; mert sok szem megakad rajta!

Lándory utána gondolt a Péter által elmondottaknak. Végig menve az egésznek során, kezdte megérteni azoknak a félelmes szép szemeknek fenyegető ragyogását.

… Ha azt tudják, hogy Pétert, mint elitélt méregkeverőt hozta ki a börtönből Lándory, akkor az ő életének megelőző körülményeiről is jó értesüléseiknek kell lenni…

… ha az a szó, a mit Hermione kisasszony az öreg Lis Blanc grófnak elmondott, «egy olyan férjnek való ritka példányról», Medeának is fülébe jutott…

… s ha szóbeszéd tárgya volna az, hogy egy jámbor samaritánus, ki két évig ápolt gondosan egy hitvest, a Középtengernek egy szigetén elzárkózva a világtól…

… akkor aztán könnyű megérteni, mit beszél az a lefelé nyiló szem, az a középen felnyiló száj, mely fehér fogait mutatja: «Vigyázz! Ez éget! ez harap!»

Sidonia grófnőre nem volt semmi meglepő sem a végrendeletben, sem a codicillusban. Mindkettőnek a tartalmát ismerte lényegében Lis Blanc házi papja, s ez közölte -222- azt a grófnővel. Úgy, hogy a grófnő egész felkészülten jött már Seigniersbe. Előre küldte a szakácsát a statutió lakomájához szükséges minden felszereléssel: még virágokról is gondoskodott. Az akkori divat szerint az étkező asztalt telehintették üvegházi virágokkal. A porczellán, ezüstnemű is megfelelt a pompás menünek. Hasonlított ez a lakoma a debreczeni büvész Hatvani professor vendégségéhez, ki egy üres konyhából a sultán ebédjét hordatta elő a szolga szellemeivel.

Csupa férfitársaság volt, a két házi úrnőt kivéve, kik együtt vitték a «honneurs»-öket. A városka notabilitásai: a helyőrség parancsnoka segédtisztjével, gyárosok és szállítók, a kikre az uraságnak szüksége van.

Lándoryt mindenki sietett protegálni. Először mindenki meg volt lepetve, hogy nincs turbán a fején, sarkantyus csizma a lábán. Azt, hogy francziául hall és beszél, természetesnek találták. És aztán, a ki csak előfoghatta, mind iparkodott vele, még az ebédhez ülés előtt, megismertetni a legközelebbi mult idők sensatiós eseményeit.

Még mindig a commune leveretése volt a kedélyeken uralkodó tárgy, ahhoz tudott mindenki valami új adattal szolgálni. Talán hallottak róla már valamit, hogy itt van egy csoda-ember, a ki két esztendeig nem olvasott ujságot. Lándory hallgatta mind azt áhitatosan, mintha csupa ujdonság volna rá nézve. Majd a hölgyekkel váltott néhány szót, s azon az alapon, hogy Medea grófnő atyai részről a magyarokkal rokon, beszélt neki egy pár érdekes apróságot arról az országról, a hol a birtoka fekszik. A grófnő még emlékezett vissza a gyermekkorából arra a vidékre. Csakhogy igen messze van. Két nap kellett kocsin ülni s egy helyütt, a hol elvitte a hidat a megáradt folyam, tutajon átkelni. Lándory kellemes ujdonságot vélt a grófnővel közölni, a midőn értesíté, hogy oda most már vasút vezet: a pályaház ott van a kastély parkja végében, egy nap alatt Budapestről oda lehet jutni. A főváros is sokat változott azóta, hogy a grófnő utoljára -223- látta. Most egy sugárutat törnek rajta végig, mely a párisi Boulevard Sebastopollal akar valaha versenyezni. Erre csak egy iróniás mosoly felelt és azon száraz válasz, miszerint a grófnő nem igen reméli, hogy akár Magyarország fővárosát, akár az erdélyi kastélyát valaha meglássa.

A komornyik jelenté, hogy fel van tálalva s szétnyitá az étterem kettős szárnyajtaját. Lándoryt az a kitüntetés érte, hogy Sidonia grófnő az ő karján vezetteté magát az asztalhoz; ezzel Alfréd ellen is tüntetett, ki rangra előkelőbb volt és közeli rokon, s ma reggel még ura ennek a kastélynak. Talán épen azért! Alfréd azzal akarta elpalástolni a mellőztetést, hogy Medeát vezesse az asztalhoz, (hiszen felesége volt!) de azzal is elkésett, mert az meg már akkor a souspréfet karján csüggött.

Az asztalnál is ez a rend volt megtartva. Az asztalfőn Sidonia grófnő, jobbról mellette Lándory, balról Boisgoberry úr, a mellett Medea grófnő, azon tul a colonel, Lándory szomszédja volt a maire. Alfréd az asztal tulsó végén foglalt helyet, mint exházigazda. Tehát Lándory csakhamar szemközt volt Medeával.

A jó borok felnyitották a nyelveket. A «chateau Laffitte»-nál még a conjectural-politika járta: Vajjon Joinville és Aumale herczegek belépnek-e az assemblée-ba? Vissza fogják-e kapni a birtokaikat? Sikerül-e Dupanloup-nak a Bourbonok két ágát egymással kibékíteni? Mit jelent Franclieu marquis támadása az orleanisták ellen, a legitimisták nevében? Találkozott-e Thiers a herczegekkel, vagy végkép szakított az orleanistákkal? Megbukik-e Thiers, Gambetta heves támadása miatt? Hát Daru rohama Jules Favre ellen a napoleonidák érdekében, biztat-e sikerrel? – A «Haute Sauterne»-nél már az actualis politika terére szálltak át: meddig marad a pápa Rómában? Sikerül-e Plon-Plonnak a corsicaiakat meghódítani? Volt, a ki már azt is tudta, hogy meg is bukott Ajaccióban irgalmatlanul a «vörös herczeg». A «grand -224- vin»-nél pedig már egészen tűzbe jöttek a fejek, s belemélyedtek a pártpolitikába; szomszédok és átellenesek ki-ki a maga jelszavára koczintott, hogy csak úgy tört bele a pohár! Egynek a zászlója tricolor volt, a másiké fehér, a harmadiké a császári sas; volt, a kinek a veres zászló tetszett.

Az erdei szalonka után a souspréfet ur poharat emelt az új birtokosokra, a két grófnőre, a hogy szokás, azután a volt birtokosra, ki nemes lemondással hajolt meg a törvény előtt, a hogy illik; és végül a család hirneves vendégére, Lándory úrra, a hogy a méltányosság hozza magával.

A felköszöntésre Alfréd is odajött az asztal tulsó végéről «rokonaival» poharat érinteni, mely udvariasságot Sidonia grófnő azzal viszonozott, hogy ott marasztotta a marquist, helyet adva neki az asztalfőnél maga mellett, úgy hogy Alfréd most már a grófné és Lándory közé jutott.

Mikor a pohárcsörgés elhangzott, s a souspréfet ur leült a helyére, poharát még egyszer Lándoryéhoz koczintva: egyszer csak eszébe ötlött valami.

– Apropos! Hát azzal a húszezer frankkal mi történik, a mi a præfecturánál le van téve, jutalmul az elrabolt kincsek és végrendelet kézrekerítőjének?

Lándory nem bánta volna, ha azt nem itt az ebédlőasztalnál hozták volna elő.

– A felfedező nem akarja magát megneveztetni, felelt a kérdésre szárazon.

– De azért a kitűzött jutalmat mégis valakinek ki kell adni: ez a világ végéig nem maradhat a közpénztárban, mint az Ahasverus kincse.

– Tehát legyen átadva ez az összeg azoknak a szegény gyermekeknek, a kik Páris ostroma alatt árván maradtak.

Ez a nyilatkozat általános helyeslés moraját idézte elő az asztaltársaságnál. -225-

Sidonia grófnőnek az arcza még az alatt a remek emaille alatt is, mely az Elysée titka volt, elvörösödött.

– Akkor mi ez összeghez még egyszer annyit adunk a leányommal, mondá büszkén. Ez volt a tromf.

– De akkor mégis csak meg kell nevezni valami emberi nevet, hogy ki adja ezt a pénzt! erőlteté a maga jussát mr. Boisgoberry.

Egyszerre, mintha megnémult volna az egész társaság, mindenki elhallgatott. Hisz azt már mindenki elmondta egymásnak, hogy ez a «Godiva» nem csupán annak a hires angol honleánynak a neve, a ki országa fővárosát megmenté a diadalmas ellenség pusztításától – egy kényes természetű lovaglás által a városon végig; – hanem azonkívül a jelenlevő külföldi celebritás meghalt feleségeé is.

Lándory csak azt a hatást vizsgálta, a mit e név kimondása Medea arczán előidézett.

Soha ennyi pokolbeli gyűlöletet és megvetést egy tekintetben! A szemei épen úgy mélyedtek Lándory szemeibe, mint mikor a gyakorlott vivó a kard hegyét ellenfele szivének irányozva, azt egy féltempóval megelőzni készül.

– Igen, igen, nagyon szép! dörmögék végtől végig: ámbátor senki sem fogadkozott rá, hogy utána csinálja.

De l’Aisne Alfréd ez által kényszerítve érzé magát, hogy csipőssé legyen.

– Hát egyáltalában hiszi ön a túlvilágot, monsieur Lándory? – nyefegé, hátravetve magát a székében. (Ezzel nyilván a papot akarta megcsippenteni, a ki felől -226- jól tudta, hogy a második végrendelet értelmi szerzője volt.)

– Mi az? Uram! Hát pogányok lettünk-e? Elfelejtettük-e a Hiszekegy utolsó mondását, az Amennel együtt?

– Hát az jó a parasztoknak, meg az asszonyoknak, azok hadd járjanak a paradicsom után; de én ki nem tudom találni, hogy én mit keresnék a mennyországban, a hol az örökkévalóságig énekelnek és muzsikálnak, a mihez én nem értek, legfeljebb okarinát tudnék ott fujni.

Erre az elmésségre többen nevettek, míg Sidonia grófnő chinai sárgateknőcz legyezőjével takarta el a sačrileg rokon ajkait.

– De hát, uram, hogyan egyeztethető össze az a hittagadás, a lourdesi szűzhöz való zarándoklással?

Alfréd most már nagyon komoly arczot csinált, (a maga rovására senki sem szeret a nevetőkkel tartani.)

– Hja uram, az ember hitét, meggyőződéseit nagy catastrophák képesek sarkaikból kifordítani.

Ez nagyon is érthető volt. Mikor az ember véletlen örökség útján roppant vagyonhoz jut, ez élő bizonysága az isteni gondviselés létezésének; mikor aztán két év mulva az ember ugyanazt a gazdagságot, egy előkerült uj okirat erejénél fogva, kénytelen a kezéből kiereszteni, ez már csak elég indok arra, hogy Istent, másvilágot, halhatatlanságot megtagadjon.

– És ha egy ellencatastropha ismét rehabilitálná a megrontott helyzetet, akkor ismét teljes érczértékéhez jutna a Credo? -227-

De l’Aisne vette észre, hogy ez az ember a kártyájába lát. Sietett azt eltakarni.

– Ön csak nem helyezi egy categoriába az isteni felséget egy halandó emberrel?

A marquisnak szüksége volt rá, hogy a figuráját az atheista álarcz alá rejtse.

– Kicsinyekről következtetni a nagyokra. Hát monsieur Lándory, ön, mint hallom, nagy természetbuvár, még nagyobb szellemidéző. Hát mondja ön, látott ön már egyetlen egy érzékeinkkel felfogható lényt, a mely a túlvilág létezéséről tanuskodik?

– Ah! Ah! Hangzott mindenünnen, a vendégek kezdtek figyelmesek lenni; magának Medeának a szemei is egészen kerekre nyiltak fel. Egy ember, a ki már látott túlvilágról jött lényt.

– És önök is mind látták azt. Ez az a sárga lepke, mely nyáron kertjeinket ellepi. Ennek a fiai nyár derekán kelnek ki a falevélben és e szemmel alig látható lénynek már akkor van tudata arról, hogy ez a falevél neki csak ideiglenes hazája, hogy ez a forró napsugár, mely őt életre kelté, el fog hidegülni s aztán jön egy idő, mely ránézve a halál. De azzal nincs vége az életnek, jön egy szebb világ, az ő fajára nézve üdv s annak folytán ő szárnyakat fog kapni s virágról-virágra száll. Ez a «hit», ez az «ösztön» készti ezt a parányi teremtést, hogy a maga túlvilágát előkészítse: közös erővel koporsóvá göngyölíti össze a falevelet, mely földi otthona s sejtve azt, hogy az le fog hullani a fáról: mindenik állatka egy szál selyemmel, mit a szájából ereszt, odakötözi azt a galyhoz. Hát ha e microscopicus állatnak van tudomása a halál utáni létről, megdicsőülésről: a lelkes ember irtsa-e azt ki magából? -228-

Sidonia grófnőnek nagyon tetszett. Medea ellenben ajkát pittyeszté, csillagvizsgáló, botanicus, entomolog – mind rossz firma! A souspréfet azt mondá, hogy a lepkét már az ó egyptomiak is a halhatatlanság jelképének tarták, a plébános úr ellenben határozottan tiltakozott az ellen, hogy a mennyei paradicsom mellett természetrajzi példák tanuskodjanak, mikor azt világosan megállapítja az ujtestamentom és szent Chrysostomus.

A marquisnak pedig teljesen kiszolgáltatta magát ezzel a metaphorás ömledezéssel Lándory.

– Hát jól van, monsieur Lándory; elfogadom, hogy egészen helyesen cselekszik egy magasabb intéző kéz, ha a papiliok, phalenák és egyéb kukaczok seregének szivébe a feltámadás hitét beoltja, hogy azok aztán tavaszszal simára letarolhassák a kertjeinket; de ugyan mondja ön meg, mi czélra támasztaná fel egy mennybéli hatalom azt a tizenötezer communardot, a kiket junius 8-án a Père la Chaiseben, meg a st. cloudi kapunál és a torlaszok között elgázoltattunk; kivánja azt valaki, hogy ezek még újra feltámadjanak, s szárnyakat is kapjanak, hogy onnan felülről lövöldözhessenek bennünket a petroleum-puskáikkal?

Ez már aztán általános hatást gerjesztett. Eclatans siker volt. Az egész asztaltársaság feljubileált rá, s egyik vendég a másikat igyekezett tulkiabálni az adatok halmozásában.

– De nem elég, hogy ezeknek a vére kifolyt, tüzeskedék a sous-préfet; még annak a tizenkétezer gonosztevőnek is ki kell végeztetni, a kik fegyverrel a kezükben fogattak el a sánczok között. -229-

– Minden bizonynyal! helyeslé a colonel. Azok nem tekinthetők hadifoglyoknak; hanem rablóknak.

– Gőz-guillotint kell felállítani, a mi egyszerre sorszámra gyalulja le a fejeiket! kegyetlenkedék a maire.

– Talán még is nem valamennyit, kegyeskedék a pap; de a vezetőket minden bizonynyal.

Erre aztán mindenki sietett a maga jelöltjét megnevezni, a ki leginkább megérdemli, hogy a feje leguríttassék. «Millieret, a ki a gyujtogatást elrendelé!» – «Van de Hoovent, a torlasz-parancsnokot.» – «Brunelt, a ki petroleum-puskákkal lövetett a katonákra.» – «Armand Desprést, a ki a verestollas enfants perduket vezette junius 14-én az általános gyujtogatásra!» – «Főképen a katonai vezéreket, Dombrovszkyt, La Ceciliát, Piadyt!» – «Még inkább az értelmi vezetőket: Courbet festőt, Cluzeretet, a «Lanterne» szerkesztőjét, a ki Henry Max álnév alatt dolgozott, Vermorelt, Cavaliert, a kit Pipe en bois (fapipás) név alatt ismertek!» – «Kivált az idegen kalandorokat: Vanderburchot, Bagrationt, Okolovicsot, Littenberghert, Allighierit, Amemberit, Zembert!»

Kifogyhatatlan volt a névsor, s azt össze-vissza kiáltozta mindenki, a maga kiválasztottját ajánlva halálnak és pokolnak.

– Hát a legnagyobbat kifelejtették önök? kiáltá Boisgoberry úr. Raoul Ripaillet! Az Orsini-bombák hősét!

Dehogy volt az kifelejtve! Azt már candidálni sem kellett! Meg volt választva! épen úgy, mint Jules Ferré, mint Rossel, mint Jules Vaillée, és Vermorel, a kikről beszélni sem kell már! El vannak itélve!

Lándory tudta, hogy ez a tűzakna nem ő ellene lett felrobbantva; – hanem Lis Blanc grófné ellen.

És a grófnőnek ott kellett ülni az asztalfőn, és hallgatni mozdulatlan arczczal azt a méltó haragtól lángoló ostromzajt. Még csak a szemöldőkeit sem volt szabad összeránczolnia. (Erre a londoni csodadoktor előre figyelmeztette: strapácziákat a berakott szemöldök nem áll ki.) -230-

Mikor aztán Alfréd látta, hogy a grófnő eléggé meg van kínozva, nagylelkű akart lenni.

– Ejh, uraim, hagyjuk ezt a szomorú themát! Ürítsünk inkább poharat a mi távol levő kedves rokonunkért, az én kedves unokaöcsémért, Lyonelért!

A vendégsereg sietett Sidonia grófnőhöz, poharát az övéhez koczczintani. Abban minden cseppnek méreggé kellett válni.

Lándory szemei mindent láttak. A marquis ördögi kedvtelését, a grófnő kárhozati kínját, és azt is, hogy Medea egy cseppet sem ivott a szájához vitt pohárból.

– Na hát, monsieur Lándory, kötődék Alfréd marquis, ezuttal csak mondjon le ön arról, hogy a hernyókra nézve van feltámadás.

– Igen! Erősíté a souspréfet. Holnapután fog az assemblée elé kerülni a tizenkét ezer lázadóra kimondott itélete a vésztörvényszéknek, s akkor kezdődik a «nagy lakodalom!»

– És mi van az itéletben? (Ezt a kérdést több oldalról is ismételték, úgy tetszik, hogy egy suttogó hang is volt közötte; talán Sidonia grófnőé.)

– Nem élhetek vissza a bizalommal. Holnapután úgy is meg tudja mindenki, mert a nemzetgyülés elé kerül. Annyit mondhatok, hogy a tizenkét ezer fogoly commune tag közül csak négy lett halálra itélve. -231-

Három ember iparkodott e szónál a legkisebb mozdulatot is eltiltani az arczának: Sidonia, Medea és Bertalan, a többi mind dühöngött.

– Én magam vezetem az uj revolutiót a kormány ellen! harsogott mr. Boisgoberry.

Az ebédnek vége volt már, az inasok felhordták a szájöblítőket. Soha asztaltársaságnak erre nagyobb szüksége nem volt!

Sidonia grófnő asztalt bontatott, a mokkát a teremben élvezhetik az uraságok. Ránézve ez megszabadulás volt a purgatoriumból.

Ismét Lándory karját fogta el, s az öreg inasnak azt parancsolá, hogy a kávét hozza oda utánuk a téli kertbe.

A társaság a nagy terembe ment át; ott rá lehetett gyujtani. Medea a zongorához ült és elkezdett valami Chopin-féle variatiót játszani, ez többeket odavonzott. Sidonia grófnő háborítatlan vonulhatott félre a teremből nyiló téli kertbe.

Úgy vitte oda magával Lándoryt, mintha csak az üvegháza diszét, a virágzásnak indult «musa ensetét» akarná neki megmutatni, meg a gyümölcscsel rakott derék narancs és czitromfákat. A míg az inasok a kávét, a chartreuset, meg a szivarskatulyákat egy japáni bronzasztalkára elhelyezék, addig mind a kertészről beszélt a grófnő, hogy az milyen derék becsületes ember, hogy el nem adta a rábizott exotikus növényeket, holott másfél év óta nem kapta meg a fizetését a marquistól. -232-

Majd maga jó példával ment előre, egy papirszivarkára gyujtva; s aztán megkinálta Lándoryt is egy havannával, elébb ő maga leharapva a szivarnak a végét a fogaival. A legvilágosabb kegynyilvánítás egy szivesen látott vendég irányában.

Akkor aztán leült Sidonia grófnő egy chinai oldalkaros székbe, eltakarva egy majolika vederben pompázó retinospora által.

– Még abból az időből, a mikor egyszer Magyarországot beutazta, hogy az ottani börtönrendszerrel megismerkedjék; én kisértem őt ez utazásában.

– Ah! Miniszterünk a külföldön is utazott? (A grófnőnek sajátszerű meghatározása volt a «külföldről».) Ön tehát a látogatást adta neki vissza?

– Nem, grófnő, én tudom, hogy a kormányférfiak ideje nem látogatások számára van beosztva. Egyenesen azért az ügyért mentem hozzá, a mi ide vezetett. Mint az igazságügy legfőbb vezetője, kellett, hogy értesülést vegyen az oly nevezetessé lett Lis Blanc ügyről, mely a két kormány között jegyzékváltásra is adott alkalmat.

– Causalis nexus? mormogá a grófnő. De jó, hogy nem tudok deákul! (Pedig nagyon jól értette, hogy mi az!)

A grófnő bámulva nézett a téli kert közepén lévő vízöntő nymphára, mintha attól akarná megtudni, hogy ki az a Raoul Ripaille? -233-

– Micsoda név az a Raoul Ripaille? kérdezé, mosolygó közönyt erőltetve, Lándorytól.

Vége volt a tettetésnek. A grófnő ijedten dobta el a szájából a szivarkát s megkapta Lándory kezét.

– Kitől hallotta ön ezt? kérdezé suttogva s ijedt tekintetet vetve a salon nyitott ajtaja felé. Üljön ide mellém.

Bertalan széket húzott a grófné mellé s a szivart a szája balszegletébe igazította, hogy ne füstöljön a grófné arczába vele s aztán, mintha csupa hizelkedéseket mondana neki, egész nyájas arczczal közlé vele a valóságot.

– Én ezt az inasomtól tudtam meg, a ki viszont az államfogházban hallotta egy fogolytársától: Monte Rossótól; ez megint igen benső pajtásságban volt Lyonel gróffal. Lehetetlen, hogy a grófnő salonjában is meg ne fordult volna. Fekete «Henry quatre» szakált viselt, felfelé fésült bajuszszal s pompás sűrű göndör hajat, mely a nyakáig ért. Én nyirattam le a szegedi börtönben.

– Ugyanaz a név francziául. No hát ez volt az, a ki Lis Blanc gróf kincseit elrabolta. Nekem nem vallotta ki, hogy hová dugta el azokat, de a fogolypajtásnak igen. Ez meg fölfedezte nekem, mikor a börtönből kihoztam, királyi kegyelem mellett. A húszezer frank díj, a mi a felfedezőnek volt igérve, az inasomat illeti meg s a ki lemondott róla – az árvák javára – és a Godiva-névre, az nem én voltam, hanem az inasom.

– Hát vannak arra mi felénk ilyen rendkívüli emberek is. Ezen a csatornán át jutott el hozzám Lyonel gróf második alakjának genesise.

– Olvasta a grófnő Hugó Victor regényét: a «Nyomorultak»-at? Emlékezni fog a föld alatti Párisra?

A grófnő nem tudta magának megparancsolni, hogy ne reszkessen. Valóságos láz volt az. Ez az ember ördög! Beteggé tud tenni.

– Egyikébe ezeknek a föld alatti utczáknak vette be magát Raoul Ripaille, a commune leveretése után.

– Ő és még valami harmincz társa. Voltak ott elbújva többen is, de azok lassankint előjöttek és megadták magukat. Raoul Ripaille és társai azonban el vannak látva hosszú időre élelmiszerekkel és mindenféle pusztító eszközökkel: dynamitbombákkal, petroleumkarabélyokkal; elszánva, hogy ördögök módjára fognak harczolni, ha a katonák megtámadják őket. A kormány azonban nem szándékozik dicstelen vérontást rendezni a föld alatt. Van más módja, hogy a maga foglyait a napvilágra jönni kényszerítse.

– Hát ha egyszer egy nagy tartós zápor, egy felhőszakadás zúdul le Párisra, akkor annak a kloaka sikátornak a Szajnába torkoló szádát betömik, s akkor aztán a csatornákon aláömlő víz kényszeríteni fogja az odarekedt csapatot a csatornagégéken kimenekülni veszedelmes erősségükből.

Sidonia grófnőnek egy verejtékcsepp megindult a halántékáról s végig futott az arczán. Most már a hőség állta el minden tagját.

– Azért mentem oda hozzá egyenesen, hogy Raoul -235- Ripaille – nem! Lis Blanc Lyonel gróf ügyét védelmezzem.

– Igen. Mikor a ministerhez mentem, öt név volt a kivégzésre jelölve. A vésztörvényszék ugyan egész lajstrommal adta a halálitéleteket, de Thiers nem enged többet kivégeztetni ötnél. Raoul Ripaille volt az ötödik.

A grófnő azt hitte, hogy a chartreuse csillapítani fogja a szívdobogását. Idegeinek szörnyű gyötrelmeket kellett kiállni.

– Én addig beszéltem a minister lelkére «védenczemről», a míg kitörülte a nevét az első kategoriából s átírta a másodikba.

– Annyit mondtam el neki, a mennyit tudok. Hogy Raoul Ripaille, Lis Blanc gróf egyetlen fia fiatal gyermek még, a kinek tettei nem beszámíthatók. Egész élete kényelem és dúskálkodás volt, akkor egyszerre kitagadta az atyja; erre megjavúlt, magába tért; akkor kirabolták, megfosztották apai birtokától, ellopták az utóvégrendeletet, melyben atyja visszafogadja, másodszor is «nyomorulttá» lett. Huszonegy éves korában. Oda volt kényszerítve, hogy a társadalom ellenségei közé álljon, a birtokos osztály elleni gyűlölet senkinél nem volt annyira indokolva, mint ő nála, a kit csakugyan igazságtalanul fosztottak meg a birtokától. És most ime megkerül az ellopott végrendelet, a sors maga igazságot szolgáltat az elbukottnak. Hát az emberi igazságosztó kéz ne nyújtsa-e felé kezét, hogy őt fölemelje, hogy engedjen neki utat derék, becsületes emberré lehetni, hazájának, az emberiségnek szolgálni?

– Addig esedeztem a minister előtt, míg kitörülte Raoul Ripaille nevét a második kategoriából és átírta a harmadikba. -236-

– Az első = a Gréve-piacz. – A második = az Ile de France. A harmadik Cayenne. – Az elitéltek közül, a kit halállal nem büntetnek, ha nagyon terhelve van, megy az Ile de France-ra; ha nem olyan nagyon, Cayennebe. Toulonban ott várja őket már nyolcz nagy hajó. Az elsőbbi gyarmatban ugyan paradicsomi a vidék, de az idegenek nyolcz tizedrésze elhal ott honos nyavalyákban. – Cayenne nem olyan rossz, az általános nyárhőség ugyan negyvenkét fok, de erős természetek kiállják tíz évig is.

– Rettenetes álom ez! rebegé a grófnő. A csodálatos email sem birta eltakarni arczának halálsápadtságát. Lehunyta a szemeit, hogy elhitesse magával, hogy ez csak álom.

A salonban nagy taps riadt fel. Medea mesteri játékának szólt ez az ovatio: Sidonia grófnő felriadt rá.

– Nem nekünk tapsoltak, grófnő! nyugtatá meg Lándory. Még mi nem végeztük el. Én még nem voltam kielégítve a minister kegyességével. Kijátszottam az utolsó tromfomat. Így szóltam a ministerhez: Uram! Lis Blanc Lyonelre nézve az mindegy: akár az Ile de Francera küldik, akár Cayennebe. A deportatio «polgári halál». A polgári halál esetén Lyonel ismét elveszti a jogát ősei birtokához, s a Lis Blanc-hagyatékot örökli De L’Aisne Alfréd marquis. Lyonel gróf az «Internationale» tagja, Alfréd marquis pedig pure sang orleanista. Már most mi van érdekében a franczia köztársaságnak? ha Lyonel lesz többszörös milliomossá: az bizonyosan megszünik «communista» lenni, de ha Alfréd jut ehhez a nagy birtokhoz, az annál hatalmasabb orleanista lesz. Melyik a félelmesebb ellensége a respublikának, az ultrademokrata-e, vagy a royalista? – Ez a dilemma győzött. «Vicisti Galilæe», mondá a minister. «Kiástál egy elkárhozott lelket a pokolból!» S azzal kitörülte Raoul Ripaille nevét a harmadik kategoriából is s beirta, most már nem azt, hanem Lis Blanc Lyonel gróf nevét a negyedik osztályzatba. -237-

– Száműzetés tíz esztendőre Francziaországból és annak a gyarmataiból, a tiszti rang és legion d’honneur elvesztésével.

– Uram. Önnek nehéz valamit mondani. Olyan nagy a hála, a mivel önnek tartozunk: én és az egész családom.

– Talán ezuttal nem az. Még egy szót mondok önnek. Ha L’Aisne Alfred meg tudja azt, hogy mit köszönhet az ön közbenjárásának, az önnek halálos ellensége lesz.

– Máris az. De a míg ellenségem, addig nem félek tőle, hanem ha egyszer jó barátommá fog lenni, akkor elkezdek vigyázni magamra.

Medea még mindig a zongoránál ült: a fiatal jegyző bal oldalán állt, s fordította a hangjegylapot; jobbján pedig Alfréd tehénkedett a zongorára. Közel hozzájuk egy kis kártyaasztalnál játszott béziguet a souspréfet az abbéval. Hármasban voltak a marquisval; a vesztes mindig pihent; ezuttal ő volt a vesztes, ráért Medeát mulattatni, míg rákerül a sor.

Ki is lehetett találni, hogy miről beszélgetnek, mert a mint Sidonia grófnő Lándoryval együtt előjött a téli kertből, egyszerre félbeszakíták a beszélgetést.

Lándory búcsút vett Sidonia grófnőtől, a kalapját a kezében tartá s egyenesen Medea grófnő felé ment, hogy attól is búcsút vegyen, egy szokásos udvarias bókkal.

Medea, a mint őt közelíteni látta, egész tüntetőleg elfordítá a fejét s a fiatal jegyzővel kezdett el társalogni.

Lándory aztán el is hagyta azt, hogy Medeának mondjon búcsúzó bókot, hanem a helyet concurrentiát csinált neki. Ő is a kis jegyzőhöz lépett és kezét annak a karja alá dugva, igen szárazon azt kérdezte tőle: -238-

– Jegyző úr! Készen van a mai hivatalos ténykedésről szóló protocollum?

Erre a kis jegyző nem tehetett mást, mint hogy a szeme közé nevessen. Csodabogár! Ez azt hiszi, hogy a jegyzőnek egyéb dolga sincs, mint jegyzőkönyvet írni. – Medea kerek szemeket csinált rá; egy pár úr félrefordult kunczogni. Hisz ez egy barbár! A ki annyi neveléssel sem bir, hogy mikor a háziasszony diskursusban van egy vendégével, azt ne zavarja meg. Alfréd marquis egész impertinens gúnynyal kérdezé Lándorytól:

– Rám nézve egy cseppet sem sürgetős, sőt ellenkezőleg. Nekem előnyös lesz az, ha a jegyzőkönyv holnapra marad. Azt bizonyosan tudni fogják önök, hogy holnap van az utolsó terminus a Traumhold-tömegnél bejelenteni a követeléseket!

Medea bámulva látta, hogy a marquis nagyon nyájasan csatlakozik Lándoryhoz, karjába ölti a karját s aztán olyan közelről, hogy majd a szivaraikkal égetik ki egymásnak a szemét, beszélnek egymással, rövid mondatokban, melyeknek mindegyike mint a villanygép hozza mozgásba a marquis tagjait és arczvonásait. Halkan beszélnek, hogy a közelállók ne hallják.

– A bécsi törvényszék két év előtt záridőt tűzött ki a lefoglalt Traumhold-féle tömeget illetőleg mindazokra nézve, a kik hitelezés, letéteményezés, vagy károsodás czímén követelnek a tömegen valamit.

– Nem hallottam róla, suttogá a marquis. A Lis Blancok tudom, hogy jelentkeztek.

– Igenis az ellopott ékszerek és a végrendelet miatt, de nem a félmillió frank értékpapirokért, a mikről nem volt tudomásuk. A marquis tudott felőlük; de ön megint -239- nem jelenthetett be az iránt követelést, mert az első végrendelet e félmilliót nem hagyományozta önnek, és így az ügyvédje nem talált jogczímet igénytámasztásra.

– Senki. A határidő holnap déli 12 órakor lejár s ha addig önök, a kik között a codicillus azt a félmilliót felosztja, megfelelő lépést nem tesznek, a törvényszék az uratlan ötszázezer frankot odacsapja az «árvalányok» intézetének pénzalapjához, melynek a boldogúlt feleségem az apja örökét hagyományozta. Én jobb szeretem, ha ez a jótékony intézet gyarapodik vele. És így, ha önöknek nem sürgetős az a protocollum, nekem nem az.

Medeának a bámulata fokozódott, mikor Afrédet Lándorytól gyorsan elszaladni s egy ugrással a souspréfèt háta mögött teremni látta. Annak épen tele volt a keze négy «ass»-al és sext majorral. De a mint az első mondatot a fülébe súgta a marquis, lecsapta a «match»-nak igérkező kártyát az asztalra, feldöntötte a bezigue-jelző táblát, felugrott a székéről, s mint a vad oroszlán rohant a kis jegyzőre, szikrázó szemekkel ordítva a szeme közé:

Aztán az abbé is felugrik a kártyaasztaltól, az is oda fut a kis jegyzőhöz:

Purisálni! Kártyaasztal helyett! – Bűvészet megy itten végbe. Biz a kis jegyzőt elvitték a zongora mellől, nem bánták, akárki forgassa a kótát a grófnőnek.

Medea azt látta, hogy az egész társaság felkavarodik. Alfréd odafut Sidonia grófnőhöz, azzal is abba hagyatja az érdekes epizódot, melyet a colonel bocsát közre az issy-i erőd ostromáról. Másfelől pedig a maire reménykedve siet -240- bevágni az útját a távozni készülő Lándorynak, visszatartva őt erőhatalommal. Nem szokás ez művelt társaságban.

– Ah, uram, ön már el akar bennünket hagyni? Épen most akartam önt felszólítani, hogy üljön le velem egy partie sakkra.

Ez a sok bohóság szándékosan volt kifundálva, abból a czélból, hogy a távozni készülőt valami vitába keverje.

Végre még az öreg inas is beavatkozott a szövetségbe. Egy nagy ezüst tálcza volt a két kezében, tele fehér, piros és sárga folyadék tartalmú poharakkal. A lehető legvigyoribb nyájassággal ejté ki az édes hangot a «kedves» vendéghez:

Lándory nem állhatta meg, hogy erre a mosolygó arczra el ne nevesse magát. (Az inasnak is úszott kétezer frankja a félmillió közt: ez is tudta már, hogy miért mosolyog.)

De nem tudott tőle megszabadulni, kénytelen volt egy pohár sorbethet magába diktáltatni.

Jött a souspréfet. Az is elfogta Lándoryt. Most már valósággal cernirozva volt.

Boisgoberry úr egész protektori minával mazurkázott -241- oda a vendég urhoz, mintha ő követne el rajta valami nagy szivességet.

– Egy óra mulva készen lesz a jegyzőkönyv s hitelesített másolatban rendelkezésére álland önnek.

– Fölöttébb lekötelezve érzendem magamat, s egy óra mulva a szolgámat érte fogom küldeni.

– Ah, haha! Kár fárasztani magát. Seigniersben nincs éjszakai postaszolgálat, sem távirati állomás.

– Azon majd segítek én. Az inasom lóra ül, s elviszi a sürgönyömet a legközelebbi táviró-állomásig.

Erre a szóra odakerült Alfréd is. Voltak már négyen, a kik Lándoryt fogták. Az utolsó szó kapta meg a figyelmét.

– Ah! Akkor az a derék fiú elvihetné a mi sürgönyünket is a – izéhez? Hova kell nekünk azt a bejelentést czímezni?

Lándory mély deferentiával hajtotta meg magát, a souspréfet úr felé fordulva.

Monsieur nem akarta elérteni a sarcasmust, hátraveté a fejét, négy ujját a mellényébe dugta, s a zsinóron függő lorgnettejével szélmalmot csinálva, tiszteletparancsoló önérzettel tárta fel ismereteinek lajstromát.

– Igen is. Jól tudok mindent, a mi az administrativ közegek internationális correlatiójára tartozik; csakhogy az önök dualistikus államformája mellett nagy specziál studium kell hozzá, eltalálni, hogy vajjon a szőnyegen forgó esetben az inhibitiót melyik forumhoz kell adressálni; a bécsi lordmayorhoz-e, vagy a budai palatinushoz.

A marquis boszusan toppantott a lábával. Ő neki már közvetlenebb ismeretei voltak a budai palatinusról a kinek a neve «herczeg Czernovicz». A leánya pénztárosnő -242- volt a Café Anglaisban: elragadó szépség, ki fölségesen tudta vegyíteni a sorbet marasquinot, s egynehány jó embertől valami kétszázezer frankot szedett fel kölcsön, a mit az atyja, a palatinus fog egykor kifizetni. A dologból cause celébre lett: s végre kisült, hogy Budán nincs palatinus, s ha van, nem híják herczeg Czernovicznak. Ezért a marquisnak fölöttébb nagy kétségei voltak a souspréfet ur jól értesültségében. Egész könyörgőre fogott hangon dadogá Lándoryhoz:

– Uram! Ha már eddig részt vett ön a «családunk» jelen ügyében: most a kapuzárás előtt ne hagyjon bennünket az utcza közepén. – E közben mindenféle arczjátékkal igyekezett a helyzet kritikus voltát megértetni, s sikeres beavatkozásra buzdítani valakit, Lándory vállán keresztül mimikázva.

Lándory tudta jól, hogy kinek integet a marquis. Sidonia grófnőnek. – Csak azért sem nézett hátra.

Medea élesen figyelt a jelenetre. Látta azt a sokféle, megszeppenését elmosolyogni törekvő arczot: azt a protegáló instálást annyi nagy és kicsiny ember részéről, egy idegen, ma látott ember irányában.

Nem érté, hogy mi bajuk lehet, de azt kitalálta, hogy azoknak nagy szükségük van erre az emberre. Ez pedig tudja azt, és paczkázik velük. Ezek el nem fogják ezt a vadat.

Úgy ült ott Medea, karcsu nyakát előrehajlítva, mint a lesben ülő panthera, – látta, hogy most az anyja is közeledik Lándory felé. Még az is meg fogja magát alázni.

– Hiszen itt is dolgozhatik ön – marasztalá a vendéget a marquis. – Nekem van itt egy igen kedves dolgozó szobám az emeleten. Azaz, hogy volt az enyém, a míg én voltam itt az úr. Az egészen önnek való hely. Ott megirhatja a leveleit.

Ezt már Sidonia grófnő is hallhatta, s gyors előrelépéséből sejteni lehetett, hogy a marquis ajánlatát háziasszonyi meghivásával szentesíteni siet. -243-

Medea látta a férfi arczából, hogy még a grófnő meghivására sem fog itt maradni szálló vendégül. Azt is tudta, hogy miért «nem?» Minden bizonynyal «nem». – Valamire határozta magát.

Meg akarta talán kimélni az anyját? vagy megszánta a publikumot? vagy meg akarta mutatni az erejét? – Hirtelen fölállt a zongora mellől s odasietett Lándoryhoz.

S ezzel eléje nyujtá a jobb kezét. – S midőn Bertalan elfogadta ezt a jobbot, akkor a balkezét is tetejébe tette.

És Bertalannak volt elég vakmerősége, mind a két párducz-kacsót egyszerre a kezében tartani.

Ekkor aztán nagy lett az öröm Izraelben. Rögtön futtattak a vendéglőbe, elhozatni Lándory utiszereit, Péter urat, meg a készen tartott lovát nagy diadallal hozták fel a kastélyba.

Lándory aztán magával vitte a dolgozó szobába a munkabiró urakat, s maga mondta nekik tollba a nyilatkozatokat, a melyek irásban, s azokat, a melyek távirat utján intézendők az osztrák első folyamodásu birósághoz. Ha nem érkezik is meg napjára a levél, de a távirat és a postabélyeg kelete megőrzi az igényt és jogot. Még aztán az érdekeltek megnyugtatására a saját nyilatkozatát is megismerteté velük. Jól indokolt lemondás az, a netaláni elkésésből származható minden formális előnyökről.

Az urak, kik a dolgozó szobából a salonba visszaszállingóztak, kifogyhatatlanok voltak Lándory becsületességének magasztalásában, a miért aztán Medea kezdte őt tökéletesen meggyülölni.

Hiszen legyen ő becsületes ember, nemeslelkü «bolond»; toronymagasságig: – de ne kerüljön az ő légkörébe!

A hivatalos munka tökéletesen be lett fejezve, Péternek a nyakába akaszták a táskát az iratokkal, felsegíték a -244- nyeregbe, ellátták revolverrel és certifikáttal, meg pálinkás kulacscsal s áldást kiáltottak utána, mikor elrobogott.

Aztán a vendég urak is kocsijaikra ültek s megnyugtatott kebellel távozának. Legutolsónak maradt De L’Aisne Alfréd. Atyafiságosan vett búcsút a hölgyektől, «megölelve» a kezeiket, (a hogy a franczia szokta szemérmesen kifejezni a «csókot»). Végül aztán Lándorytól is meleg búcsut vett; azt már formaliter megölelte, biztosítva őt őszinte barátsága felől.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

52	érte.	érte».
52	bagnóban is!« «s	bagnóban is!» s
58	Iit van	Itt van
74	Uljön le	Üljön le
129	jó kikerülni.»	jó kikerülni.
136	e szép	«e szép
166	On ezt	Ön ezt
177	iranti	iránti
189	kíadott	kiadott

Hivatal, iroda, országház	5	óra
Étkezés (no, az még félig-meddig közös élvezet)	2	«
Clubb, játékasztal	4	«
Dohányzás	2	«
Szinház	3	«
Ujság olvasás	45	percz
Borotválkozás	15	«
Horkolva alvás	6	óra.