*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64539 ***

Note: Project Gutenberg also has an HTML version of this
      file which includes the original illustration.
      See 64539-h.htm or 64539-h.zip:
      (http://www.gutenberg.org/files/64539/64539-h/64539-h.htm)
      or
      (http://www.gutenberg.org/files/64539/64539-h.zip)


      Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=bgETV-1ttVsC


      Project Gutenberg has the other volume of this work:
      Első rész: see http://www.gutenberg.org/ebooks/64538





UTAZÁS

A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

VERNE GYULÁTÓL.

A FRANCZIA EREDETI UTÁN

FORDITOTTA

BEÖTHY LEO.

Második rész.

Pest 1865.

Hartleben Adolf sajátja.

Pest 1865. Kertész József nyomása.




XXVIII.

Mikor eszmélni kezdettem, arczom könyekkel volt elárasztva. Nem tudnám
megmondani, hogy meddig tartott ájulásom. Többé nem tarthattam számon az
időt. Soha még az enyémhez hasonló magány nem létezett, soha ily
elhagyatottság.

Bukásom után sok vérem elfolyt. Véremmel voltam elázva. Mennyire
sajnáltam, hogy meg nem haltam, hogy a halál még előttem állott! Többé
nem akartam gondolkodni. Mintegy kizárni lelkemből igyekeztem az
eszméket, és a fájdalom által végkép kimeritve, az alagut túlsó falához
csúsztam.

Már éreztem az ájulást, mely ismét erőt kezdett venni rajtam, és vele
közeledett a tökéletes megsemmisülés is, midőn erős zörej érkezett
füleimhez. Távoli hosszas égzengésre hasonlitott, s a mély hanghullámok
lassanként vesztek el az üreg mélyében.

Honnan származhatott e zaj? Kétségkivül valamely tüneményből, mely a
föld belsejében ment véghez. Talán gáz robbant fel, vagy a földgömb
valamely hatalmas sziklaboltja dőlt be.

Figyelve hallgattam.

Tudni akartam, hogy e zaj ismétlődni fog-e. Egy negyedóra telt el.
Tökéletes csend uralkodott az alagutban. Többé szivem dobogását sem
hallottam.

Egyszerre ugy rémlett, mintha fülemet, mely véletlenül a falhoz volt
támasztva, határozatlan, felfoghatatlan, távoli szavak ütnék meg.
Összerezzentem.

„Hallucinatio!“ gondolám.

De nem, mert a mint figyelmesebben oda hallgattam, csakugyan mormogó
hangokat hallék. Azonban kimerültségem, gyengeségem nem engedték, hogy
megértsem mit mondanak. Pedig csakugyan beszéltek. Semmi kétség.

Egy pillanatig attól tartottam, hogy a szavak, melyeket hallék, saját, a
viszhang által visszahozott szavaim. Talán tudtom nélkül kiáltottam
volt? Erősen összecsuktam ajkaimat s fülemet ismét a falhoz fektetém.

Igen, ugy van, beszélnek! beszélnek!

A fal hosszában néhány lépést haladván, még tisztábban hallottam.
Sikerült bizonytalan, különös, megérthetetlen szavakat felfognom. Ugy
érkeztek hozzám, mintha lassan, ugyszólván suttogva, ejtettek volna ki.
E szó „förlorad“ többször ismételtetett, és pedig fájdalom kifejezésén.

Mit jelenthetett az? ki mondta ki? Nyilván nagybátyám vagy Hans. De ha
én hallottam az ő szavaikat, ők is hallhatták enyémet.

„Ide!“ kiáltám teljes erővel, „ide!“

Hallgatództam, figyelve, hogy nem hallok-e valami feleletfélét, egy
felkiáltást vagy sohajt. De nem hallatszott semmi. Néhány percz mult el
igy. Lelkemben eszméknek egész világa nyilt meg. Majd azt hittem, hogy
meggyengült hangom nem juthatott el társaim füléig.

„Csak az ő szavukat hallhatom,“ ismétlém. „Ki más járhatna itt, harmincz
mértföldnyire a föld alatt!“

Ismét hallgatództam. Fülemet a falon ide-oda jártatva, azon mathematikai
pontra akadtam, melyen a hangok legerősebben hangzottak. Ismét hallám e
szót „förlorand“ s utána ama mennydörgés formát, mi az imént
elzsibbadásomból felébresztett volt.

„Nem,“ mondám magamban, „nem. E hangok nem e sziklatömegen keresztül
jutnak hozzám. E fal gránitból van és a legerősebb dörgést sem bocsátaná
át! E zaj magán a folyosón át érkezik hozzám! Valamely akusztikai
sajátság következménye lehet!“

Ismét hallgatództam és most, igen! most tisztán hallám saját nevemet, a
mint az üregben visszhangzott.

Bátyám ejtette ki nevemet! Ő a kalauzzal beszélt, s e szó „förlorad“ dán
szó!

Ekkor minden világos volt előttem. Hogy ők is megérthessék szavaimat,
közvetlenül e fal hosszában kell beszélni, mely a hangnak vezetőül
szolgál, mint a sodrony az elektriczitásnak.

De nem volt vesztegetni való időm. Ha társaim néhány lépéssel tovább
mennek, az akusztikai tünemény hatása megszünik. A falhoz közeledtem
tehát és a következő szavakat a lehető legtisztábban ejtettem ki.

„Lidenbrock bátyám!“

Roppant aggodalom között vártam. A hang nem bir rendkivüli gyorsasággal.
A légréteg sürüsége sem növeli sebességét, csupán erejét. Néhány
másodpercz, rám nézve századok, mult el, mig végre e szavak érkeztek
fülemhez:

„Axel, Axel! te szólasz?“

– – – – – – – –

„Igen! igen!“ válaszoltam én.

– – – – – – – –

„Szegény gyermekem, hová lettél?“

– – – – – – – –

„Eltévedtem, a legmélyebb sötétség környez!“

– – – – – – – –

„Hát a lámpád?“

– – – – – – – –

„Kialudt.“

– – – – – – – –

„Hát a patak?“

– – – – – – – –

„Eltünt.“

– – – – – – – –

„Axel, szegény Axelem, ne csüggedj!“

– – – – – – – –

„Várjon kissé, ki vagyok merülve; többé nem vagyok képes felelni. De
szóljon hozzám!“

– – – – – – – –

„Bátorság,“ válaszolt bátyám; „ne szólj most, hallgass reám. Kerestünk,
hol fölfelé, hol lefelé menve a folyosóban, de lehetetlen volt rád
akadnunk. Megsirattalak, szegény fiam! Végre azt hivém, hogy még mindig
a Hans-bach mentén vagy; puskáinkat elsütve mentünk ismét lefelé. Hogy
pedig most egymás hangját hallhatjuk, ez tisztán az akusztika hatása;
egymás kezét nem érinthetjük! de azért ne ess kétségbe, fiam, már az is
ér valamit, hogy egymással szólhatunk!“

– – – – – – – –

Ez idő alatt gondolkodtam volt. Reménysugár, bár még igen határozatlan,
kezdett lelkemben derengeni. Egy kérdés érdekelt mindenek fölött.
Ajkamat a falhoz értetve, szóltam tehát:

„Nagybátyám!“

– – – – – – – –

„Fiam?“ válaszolt ő néhány pillanat mulva.

– – – – – – – –

„Mindenekelőtt azt kellene tudnunk, hogy mennyire vagyunk egymástól.“

– – – – – – – –

„Ez könnyü.“

– – – – – – – –

„Megvan az időmérő?“

– – – – – – – –

„Meg.“

– – – – – – – –

„Jegyezze meg tehát pontosan a pillanatot, melyben szólni fog hozzám. Én
ismételni fogom amit mondott, és jegyezze meg azután azon pillanatot is,
melyben feleletem oda érkezik.“

– – – – – – – –

„Helyesen, az én kérdésem és a te feleleted közt levő idő fele ki fogja
mutatni, hogy hangom mennyi idő alatt érkezik hozzád.“

– – – – – – – –

„Ugy van bátyám.“

– – – – – – – –

„Készen vagy?“

– – – – – – – –

„Igen.“

– – – – – – – –

„Ügyelj tehát, nevedet fogom kimondani.“

– – – – – – – –

Fülemet a falhoz szoritottam s amint e szó Axel hozzám érkezett, rögtön
válaszoltam: „Axel“, és azután vártam.

– – – – – – – –

„Negyven másodpercz,“ szólt ekkor bátyám, „negyven másodpercz mult el a
két szó között; a hang tehát husz percz alatt érkezik hozzám. Ezer husz
lábat számitva másodperczenként, ez összesen huszezer négyszáz lábat,
vagyis másfél és egy nyolczad mértföldet tesz.“

– – – – – – – –

„Másfél mértföld!“ mormogám.

– – – – – – – –

„Nem mérhetlen távolság!“

– – – – – – – –

„De fel menjek-e vagy le?“

– – – – – – – –

„Le, és pedig a következőknél fogva: mi roppant üregbe érkeztünk, melybe
számos alagut torkol. Az, melyben jelenleg tartózkodol, szintén csak ide
vezethet, mert ugy látszik, hogy mind e hasadások, a földgömb e
repedései, azon roppant barlangból sugárzanak ki, melyben mi vagyunk
most. Ne csüggedj és folytasd utadat. Járj s ha járni nem tudsz,
vonszold magad, ha szükség, csusztassad alá magadat a meredek lejtőkön s
utad végén tárt karjaink fognak fel. Utra fiam és előre.“

– – – – – – – –

E szavak visszaadták bátorságomat.

„Isten önnel bátyám!“ kiáltám, „indulok. Többé nem fogunk egymással
beszélhetni, mihelyt innen távozom. Azért isten önnel!“

– – – – – – – –

„Viszontlátásra Axel, viszontlátásra!“

– – – – – – – –

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket hallottam. E meglepő társalgás,
mely a földtömegen keresztül folytattatott, e reménytelt szavakkal
fejeződött be! Hálaimát bocsátottam istenhez, mert ő a sötétség
országában azon pontra, talán az egyetlenre, vezetett, melyről az én
hangom és társaimé közlekedhettek.

Ez akusztikai tünemény, bár igen meglepő, a természettan törvényei által
mégis könnyen megmagyarázható, a folyosó alakjából és a szikla
hangvezető voltából származott; számos példa létezik arra, miszerint a
hang igen távol pontokon meghallatszik, mig a közbeeső helyeken nem.
Emlékezem, hogy e tünemény sok helyütt tapasztaltatik, többek között
Londonban, Szent-Pál temploma belső fólyosójában s főleg ama különös
szicziliai barlangokban, ama kőüregekben Syrakus táján, melyeknek
legnevezetesbike e név alatt „Dyonisius füle“ ismeretes.

Mindez emlékek fölébredtek bensőmben és beláttam, hogy miután bátyám
hangja hozzám érkezett, közöttünk nem létezhetett semmi akadály. A hang
utját követve, okvetetlenül hozzája kellett jutnom, ha erőm addig el nem
hágy.

Fölkeltem tehát és megindultam. Inkább vonszoltam magam, semmint jártam.
A lejtő elég meredek volt; csúsztattam tehát magamat.

Lecsúszásom sebessége csakhamar aggasztó mérvben növekedett és
fenyegetőleg kezdett bukáshoz hasonlitani. Többé nem voltam képes
megállani.

Most elveszett lábaim alól a föld. Éreztem, hogy függőleges folyosónak,
valóságos kutnak szakgatott, egyenetlen oldalfalán hengeredem alá. Majd
hegyes sziklába ütődött fejem, mire eszméletem elveszett.




XXIX.

Midőn magamhoz tértem, félhomályos helyen, vastag takarókon kinyulva
feküdtem. Bátyám mellettem volt, és arczomon életjelt lesett. Mikor
először felsóhajtottam, megragadta kezemet, mikor szememet felnyitottam,
örömteljesen kiáltott fel:

„Él, él!“

„Élek“, válaszoltam gyenge hangon.

„Gyermekem“, szólt nagybátyám karjaiba szoritva, „meg vagy mentve!“

Mélyen meg voltam hatva azon kifejezés által, melylyel e szavak
mondattak, és még inkább a gond és ápolás által, mely őket követte.
Csupán ily események idézhettek elő a tanárban hasonló elérzékenyülést
és ömlengést.

E perczben érkezett meg Hans. Kezemet bátyám kezében látván, szemei,
bizton merem állitani, nagy megelégedést fejeztek ki.

„God dag“, szólt a kalauz.

„Jó napot Hans, jó napot“, suttogám. „És most, édes bátyám, tudassa
velem, hogy e perczben hol vagyunk.“

„Holnap, Axel, holnap; ma még igen gyenge vagy; fejedre borogatót
raktam; melyet nem szabad helyéről megmozditani; aludj most, fiam,
holnap megtudsz mindent.“

„De legalább azt mondja meg bátyám!“, válaszoltam, „hogy hány óra van és
mely nap.“

„Esteli tizenegy óra; ma vasárnap, augusztus kilenczedike van, és
megtiltom, hogy folyó hó tizedike előtt többet kérdezősködjél.“

Csakugyan nagyon gyenge voltam; szemem önkénytelenül lecsukódott. Egy
éjszakai nyugalomra volt szükségem; azon gondolat által foglalkodtatva,
miszerint elszigeteltségem négy hosszu napig tartott, aludtam el.

Másnap, midőn felébredék, körültekintettem. Ágyam, mely minden uti
takaróinkból volt összeszerkesztve, gyönyörü, szömölcskövekkel diszitett
barlangban volt elhelyezve, melynek talaját finom homok boritotta. A
barlangban félhomály uralkodott. Sem szövétnek, sem lámpa nem égett és
mindamellett kivülről bizonyos, előttem magyarázhatlan világosság
derengett be a barlang szűk nyilásán. Valami különös, határozatlan
morajt is hallottam, mely a sziklán megtörő hullámok zajongásához és
olykor a tengeren fujó szél süvöltéséhez hasonlitott.

Azt kérdeztem önmagamban, hogy valóban felébredtem-e, vagy hogy
álmodom-e még és bukásom által megsértett agyam tisztán képzeleti neszt
tapasztal-e. De még sem hihettem, hogy akár fülem, akár szemem ennyire
csalódhassék.

„Im ott egy napsugár,“ gondolám, „mely a sziklahasadékon áthatol a
barlangba! Ez a hullámok zugása! Ez a szél süvöltése! Álmodom-e, vagy a
föld felszinén vagyunk ismét? Bátyám lemondott volna vállalatáról; vagy
szerencsésen véghezvitte azt?“

E megfejthetetlen kérdésekkel foglalkoztam, midőn a tanár belépett.

„Jó napot Axel!“ szólt ő vidáman. „Fogadni mernék, hogy jól érzed
magadat.“

„Igen jól,“ válaszoltam én, ágyamban felkönyökölve.

„Előre tudtam, mert nagyon nyugalmasan aludtál. Hans és én felváltva
virrasztottunk melletted, és láttuk, mint javul állapotod
észrevehetőleg.“

„Csakugyan sokkal jobban érzem magamat, s ennek bebizonyitásául
reggelizni fogok.“

„Ehetsz fiam; a láz megszünt. Hans sebeidet valami kenőcscsel dörzsölte
be, melynek titkát az izlandiak birják; és sebeid csodálatos
gyorsasággal hegedtek be. Derék ember ez a mi vadászunk!“

Bátyám, mialatt beszélt, némi élelmiszereket rakott elém, melyeket
hirtelen elköltöttem, daczára annak, hogy bátyám azt ajánlotta, hogy
lassan, óvatosan egyem. Ezalatt kérdésekkel ostromoltam, melyekre ő
készségesen válaszolt.

Ekkor tudtam meg, hogy egy csaknem függőleges alagból buktam le. Velem
együtt köveknek egész zápora hullott alá, oly kövek, melyeknek
legcsekélyebbike is összezúzhatott volna; ebből következtetni lehetett,
hogy a felső talaj egy része velem együtt csúszott le. E borzasztó
jármüvön jutottam bátyám karjai közé, vérezve és eszméletlenül.

„Valóban bámulatos,“ szólt ő, „hogy ezerszer meg nem haltál. De,
istenemre, nem válunk el többé, mert ugy történhetnék, hogy soha nem
látnánk egymást.“

„Nem válunk el többé!“

Utazásunk tehát még nem ért véget? Csodálkozásomban mereven bátyámra
szegeztem szemeimet, mire ő rögtön kérdezé:

„Mi lelt, Axel?“

„Kérdezni szeretnék valamit. Ön azt mondja, hogy semmi bajom, nemde?“

„Ugy van.“

„Minden tagom ép.“

„Semmi kétség.“

„Hát fejem?“

„Fejed, néhány zúzást leszámitva, épségben, helyén, vállaidon van.“

„Én pedig attól tartok, hogy agyvelőm meg van zavarva.“

„Meg van zavarva?“

„Igen. Ugy-e nem tértünk vissza a föld szinére?“

„Nem.“

„Ugy hát megőrültem, mert napfényt látok, a szél süvöltését és a
hullámzó tenger moraját hallom!“

„Ah! csak ez a baj?“

„Megmagyarázhatja ezt bátyám?“

„Én nem magyarázok meg semmit, mert a dolog magyarázhatlan; de meg fogod
látni, meg fogsz győződni, hogy a földtan még nem érte el
tökélypontját.“

„Menjünk hát ki!“ kiáltám hirtelen fölkelve.

„Nem, nem Axel! a szabad lég megárthatna.“

„A szabad lég?“

„Igen, erős szél fú. Nem engedhetem, hogy ekként koczkára tedd
egészségedet.“

„De higyje el bátyám, hogy igen jól érzem magamat.“

„Légy kevés türelemmel, fiam. Ha ismét megbetegednél, nagy baj volna.
Nem szabad az időt vesztegetnünk, mert az átkelés sok időt igénybe
vehet.“

„Az átkelés?“

„Igen, az átkelés. Ma még nyugodj, holnap azután hajóra szállunk.“

„Hajóra szállunk!“

Ez utolsó szó felvillanyozott.

Hogyan? Hajóra szállunk! Tehát folyam, tó vagy tenger partján vagyunk? S
valamely földalatti kikötőben hajó várakozik reánk?

Kiváncsiságom a legnagyobb mértékben fel volt ébresztve. Bátyám vissza
akart tartóztatni, de hiába. Mikor látta, hogy türelmetlenségem oly
nagy, miszerint ez inkább megárthat, mint kivánságom teljesülése,
engedett.

Gyorsan felöltöztem és óvatosságból ruháim fölébe még egy takarót
vettem, azután kiléptem a barlangból.




XXX.

Kezdetben semmit sem láttam; szemeim, melyek a világosságtól elszoktak,
önkénytelenül lecsukódtak. Midőn képes voltam azokat felnyitni,
meglepetésem leirhatatlan volt.

„A tenger!“ kiáltám.

„Igen,“ felelt bátyám, „a Lidenbrock-tenger; ugy hiszem, hogy e tenger
fölfedezésének dicsőségét és azon jogot, hogy saját nevemre
kereszteljem, egy hajós sem fogja elvitatni tőlem.“

Előttem nagy viztükör, valamely tó vagy tenger kezdete, terült el, a
látkörön túl terjedve. A part, mely nagy öblöt képezett, finom homokkal
szegélyezte a viztükört, a homokon sűrün feküdtek azon apró tengeri
csigák, melyekben a teremtés első élő lényei laktak. A hullámok azon
bizonyos mély morajjal törtek meg, mely csak zárt és roppant terjedelmü
térben tapasztalható; a szél könnyü tajtékot hajtott s a megtörő
hullámokból olykor ritka esőként fecscsentek apró cseppek arczomra. E
nem igen meredek parton, mintegy száz ölnyire a hullámoktól, roppant
sziklák töve volt látható; a sziklák behomorodva beláthatatlan magasba
emelkedtek. Egynehány, megszakitva a part egyenlőségét, benyult a
tengerbe s előfokot képezett, melyet a hullámok csapdostak. Távolabb a
szem tisztán követheté e tömegeket, melyeket tökéletesen meg lehetett
különböztetni a ködös látkörtől.

Valódi tenger volt ez; partjai szeszélyes kanyargásuak, mint a földszini
tengereké, de puszták és rémitő zordon tekintetüek.

Hogy tekintetem e tengert messze befuthatá, ezt valami különös
világosságnak köszönhettem, mely a legcsekélyebb részleteket is
előtüntette. Nem a nap fénye volt ez, ragyogó sugárcsokorával és vakitó
tüzkörével, sem a holdnak halvány, határozatlan fénye, mely csak
visszavetett sugárból áll és nem melegit. Nem, e fénynek világitó
képessége, rezgő szétterjedése, tiszta és ugyszólván száraz fehérsége, a
hévmérsék alacsony volta, azon körülmény, hogy e világosság élénkebb
volt mint a holdé, mindez világosan bizonyitá annak elektrikai eredetét.
Olyanforma volt, mint az éjszaki fény; folytonos tünemény, mely e
barlangot, mely tengert volt képes tartalmazni, tökéletesen
megvilágositá.

A fejünk fölött domboruló bolt, melyet égnek mondhatunk, nagy
fellegekből, ingó és változó gőzökből látszott állani, melyek bizonyos
napokon kétségkivül vizzé váltak, és záporeső alakjában hullottak alá.
Én eddig azt hittem, hogy a légkörnek ily erős nyomása alatt a viz nem
gőzölöghet el, és mindamellett, valamely előttem ismeretlen természeti
törvény folytán, terjedelmes felhők usztak a légben. E perczben azonban
„szép volt az idő.“ Az elektrikai rétegek bámulatos szinképeket idéztek
elő a magas felhőkön, melyeknek alsó részein árnyak éles körrajzai
tüntek fel; gyakran két egymástól elvált réteg közől egyes sugár hatolt
rendkivüli fénynyel hozzánk. De végre csak még sem volt ez nap, miután a
világossággal nem járt meleg is. A tünemény szomoru és rendkivül méla
hatást okozott. A ragyogó csillagokkal boritott kék bolt helyett,
gránitbolthajtást éreztem magam fölött, ama fellegeken túl, s e
bolthajtás rémitő súlylyal nehezedett rám; ez ür, bár mily roppantnak
látszott is, a legszerényebb bolygó pályáját sem lett volna képes
befogadni.

Ekkor eszembe jutott egy angol kapitánynak ama elmélete, mely szerint a
föld üres golyó lenne, melyben a lég a nyomás következtében mindig
világos, mig két csillag, Pluto és Proserpina, futja be rejtélyes
pályáját. Valjon igazat mondott-e?

Valóban roppant üregben voltunk. Szélességét nem lehetett megitélni,
miután a partok mindinkább tágulva tértek el jobbra-balra és vesztek el
szem elől; sem hosszaságát, mert tekintetünk némileg határozatlan vonalu
látkör által volt megakasztva. Mi magasságát illeti, ez több lehetett
néhány mértföldnél. Hol nehezedett ama bolthajtás a partot képező
gránitfalakra? A szem nem vehette ki; de a légkörben felhő függött,
melynek magasságát többre lehetett becsülni kétezer ölnél, vagyis
magasabban volt mint a földi gőzök szoktak lenni, mi valószinűleg a lég
sürüségéből származott.

E szó barlang nem fejezi ki e roppant tér fogalmát. De az emberi nyelv
szavai nem felelhetnek meg annak, ki a földgömb belsejébe hatol.

Egyébiránt nem tudtam, hogy mely geologiai ténynek tulajdonitsam ez üreg
eredetét. Idézhette-e ezt elő a gömb kihülése? Volt ugyan utazási
leirásokból tudomásom néhány hires barlangról, de egy sem birt ekkora
terjedelemmel.

Humboldt Sándor, ki meglátogatta a guacharai barlangot Columbiában, nem
tudhatta ugyan meg a barlang valódi mélységét, de kétezer ötszáz
lábnyira hatolt abban, s a barlang valószinüleg nem terjedt annál sokkal
tovább. A mammuth roppant barlangja Kentuckiban, szintén óriási
terjedelmü volt, miután boltozata ötszáz lábnyira emelkedik a feneketlen
tó fölébe, és miután az utasok tiz mértföldnyire hatoltak benne,
anélkül, hogy végét érnék. De mik voltak ez üregek ahhoz képest, melyet
most bámultam, mely felleges éggel, elektricus sugározással birt és
valódi tengert foglalt magába? Képzelőtehetségem röpte megbénult ezeknek
láttára.

Mind e csodákat hallgatva szemléltem. Nem találtam szót, mely érzéseimet
kifejezhette volna. Ugy tetszett, mintha valamely távoli bolygóban, az
Uranusban vagy a Neptunban oly tüneményeknek lennék tanuja, melyekről
„földi“ képzelőtehetségemnek nincs fogalma. Az uj érzelmeknek uj
szavakra lett volna szükségük, és ilyenekkel képzelőtehetségem nem
szolgált. Néztem, gondolkodtam, és bizonyos ijedelemmel vegyes
meglepetést érezve, bámultam.

E váratlan látvány arczomra visszaidézte az egészség szineit; a
csodálkozás gyógyitólag hatott, és egészségem ez uj orvoslati mód
következtében helyreállni látszott; egyébiránt az igen sűrü lég, mely
tüdőmnek több élenyt szolgáltatott, elevenitőleg hatott reám.

Bárki könnyen be fogja látni, hogy miután negyvenhét napig szűk alagutba
voltam zárva, véghetetlenül jól esett e nedves, sós kigőzölgéssel telt
üde leget beszínom.

Nem is volt okom megbánni, hogy setét barlangomat otthagytam.

Nagybátyám, ki e csodadolgokhoz már hozzászokott volt, többé nem bámulta
azokat.

„Érzesz magadban erőt a járásra?“ kérdé bátyám.

„Érzek,“ feleltem én, „sőt nagyon jól fog esni.“

„Függeszkedj tehát karomba, Axel; kövessük a part kanyargásait.“

Nagyon örömest fogadtam el ez ajánlatot, és most ez uj Oceán szélén
kezdtünk haladni. Balra meredek sziklák emelkedtek, tornyosodtak egymás
fölött, rendkivüli hatásu óriási tömegekben. E sziklákból számtalan
forrás csörgedezett elő, melyek tükröt képezve és csevegve hullottak
alá; itt-ott egy szikláról a másikra szökdelő könnyü gőzfellegek
jelezték a meleg forrásokat; mindezek patakokká egyesülve, folydogáltak
csendesen a közös medencze felé, kellemesen csevegve a lejtőkön.

E patakok között felismertem hű utitársunkat, a Hans-bachot, ki oly
nyugalmasan tartott a tenger felé, mintha soha, a világ teremtése óta,
egyebet nem tett volna.

„Ezt nélkülözni fogjuk ezután,“ szóltam én sóhajtva.

„Bah!“ felelt a tanár, „akár ez, akár más patak, mindegy!“

E feleletet kissé hálátlannak találtam.

De e pillanatban figyelmem, váratlan látvány által, másfelé vonatott.
Mintegy ötszáz lépésnyire, magas előfok kanyarulatánál, magas és sürü
erdő tünt fel szemeink előtt. Ez erdő középnagyságu, szabályos, esernyő
alaku, valóban geometriai körrajzokkal biró fákból állott; a szellő, ugy
látszék, nem volt képes lombozatukat megmozditani; mely, daczára a
légfolyamnak, mozdulatlan maradt mint valami megkövült czédrus-erdő.

Gyorsitám lépteimet. Nem voltam képes e különös növények számára nevet
találni. Valjon nem tartoztak-e ama kétszázezer eddig ismeretes
növényfaj közé, és különös helyet foglaltak-e el a mocsári növényzet
sorában? Nem. Midőn e fák árnyékába érkeztünk, meglepetésem bámulatra
változott.

Csakugyan a föld terményei voltak ezek, de óriási minta szerint
készültek. Bátyám azonban rögtön eszembe juttatá nevüket.

„Nem egyéb ez gombaerdőnél,“ mondá.

És valóban nem csalódott. Képzeljük el, hogy mint fejlődtek ki itt e
növények, melyek a meleg és nedves helyeket szeretik. Tudtam, hogy a
„lycoperdum giganteum“, Bulliard szerint nyolcz-kilencz láb átmérőjüre
nő meg; de itt fehér gombákat láttunk, melyeknek magassága
harmincz–negyven láb és kalapjuk átmérője ugyanannyi. Ezerenkint
találhatók voltak; a világosság nem hatolhatott át az általuk vetett
sűrű árnyékon, s e közvetlenül egymás mellett, valamely afrikai város
kerek háztetőihez hasonló boltozatok alatt tökéletes sötétség
uralkodott.

Mindamellett tovább akartam hatolni. E növények fagyos hideget
terjesztettek. Mintegy félóráig tévelyegtünk e nedves, setét helyeken,
és azután oly jól esett visszatérni a világosságba, a tenger partjára.

De e földalatti vidék növényzete nem csupán e gombákból állott.
Valamivel távolabb csoportokban számos halvány lombozatu fa volt
látható. Könnyü volt ezeket felismerni; a felszin szerény bokrai voltak,
csakhogy itt rendkivüli terjedelemmel birtak; száz láb magas
farkaslábak, óriási fa alaku harasztnövények, melyek itt az éjszaki
vidékeken termő fenyők magasságára nőttek, hengeralaku kettős tővel biró
lepydodendronok, melyek hosszu, durva szőrrel fedett levelekben
végződtek.

„Bámulatos, nagyszerü, pompás!“ kiáltott bátyám. „Ime a föld második
korszakának, az átmeneti korszaknak összes viránya. Itt vannak kerteink
ama szerény növényei, melyek a földgömb első századaiban fákká
fejlődtek! Nézzed, bámuld ezt, Axel! Soha még botanikus ily látványnak
nem örvendhetett!“

„Igaza van, bátyám, ugy látszik, mintha a gondviselés e földalatti
növényházban megőrizni akarta volna mindazon vizözönelőtti növényeket,
melyek alakjáról a tudósok oly helyesen adnak számot.“

„Jól mondod fiam, valódi növényház; de még helyesebben mondanád, ha még
utána vetnéd, hogy talán állatsereglet.“

„Állatsereglet?“

„Ugy van. Nézd e homokot, melyen járunk, e csontokat, melyek a földet
fedik.“

„Csontok!“ kiáltám. „Igen, valóban vizözönelőtti állatok csontjai!“

A legnagyobb érdekkel kezdtem vizsgálni e megsemmisülhetlen
ásványanyagból (vil-éleksavas mész) álló évszázados maradványokat.
Habozás nélkül neveztem meg ez óriási csontokat, melyek kiszáradt
fatörzsökre hasonlitottak.

„Ime a Mastodon állkapczája,“ mondám, „ezek itt a Dinotherium fogai; e
lapoczka csupán az állatok legnagyobbikáé, a Megatheriumé, lehetett.
Igen, valódi állatsereglet, e csontokat semmi esetre sem vizözön
hozhatta ide. Az állatok egykor itt laktak e földalatti tenger partjain,
e fa-nagyságu növények árnyékában. Ime, itt egész csontvázak hevernek.
És mindamellett…“

„Mindamellett?“ szólt bátyám.

„Nem értem, hogy létezhettek e fajta négylábu állatok e
gránitbarlangban.“

„Miért nem?“

„Mert állati élet a földön csupán a másodkorszakban létezett, midőn ama
réteg már megalakult volt a sziklákról mosott parányokból, s igy az ős
korszak izzó szikláit váltotta fel.“

„Ez ellenvetésedre igen egyszerüen azt lehet felelni, hogy e talaj itt
másodkorszaki talaj.“

„Hogyan! Ily mélyen a föld felszine alatt?“

„Kétségkivül; e tény geologiailag megmagyarázható. Bizonyos korszakban a
föld csak igen vékony és ruganyos kéregből állott, mely fölfelé és
lefelé váltakozó, az attractio törvényéből eredő mozgalmaknak volt
alávetve. Valószinü, hogy ez időben a talaj néha alámerült és hogy az
átmeneti réteg egy része elnyeletett a hirtelen megnyilt örvény által.“

„Ez meglehet. De ha vizözönelőtti állatok éltek valaha e földalatti
rétegben, mi biztosit, hogy e szörnyek valamelyike nem jár-e még itt
valahol e sötét erdőben, vagy ama meredek sziklák mögött?“

E gondolat következtében ijedten tekintettem körül a láthatáron; de a
puszta, sivár parton nem jelent meg élő lény.

Kissé el voltam fáradva és leültem egy kinyuló fok végcsúcsára, melynek
tövében a hullámok zajongva törtek meg. Innen tekintetem befuthatá ez
egész öblöt, mely a part bekanyarulása által képeztetett. Az öböl
végében kis kikötőt képeztek a gúla alaku sziklák. A tenger vize ott
csendes volt, szél nem érhette. Egy brigg, és két vagy három goelette
ott kényelmesen elfértek volna. Szinte vártam, hogy kifeszitett
vitorlákkal valami jármű fog onnan kiindulni és a déli széltől hajtva a
sík tengernek tartani.

Ez illusio azonban csakhamar eloszlott. Mi voltunk e földalatti világ
egyetlen élő lényei. Ha olykor lecsillapult a szél, a sivatag csendénél
is mélyebb csend ereszkedett le nyomasztólag e sivár sziklákra és a
tengerre. Ilyenkor tekintetemmel áthatolni igyekeztem a távoli ködön,
meglebbenteni e fátyolt, mely a látkör rejtélyes hátterét fedé el. Minő
kérdések támadtak ajkamon? Merre volt e tenger vége? Hová juthatunk
rajta? Elérhetjük-e valaha a túlsó partot?

Nagybátyám ebben legkevésbbé sem kétkedett. Én részemről egyszersmind
kivántam, hogy ugy legyen, és féltem is attól.

Miután egy órát töltöttünk e csodás látvány szemléletével,
visszaindultunk a parton, a barlang felé, hol a legkülönösebb
gondolatoktól ringatva szenderültem mély álomba.




XXXI.

Másnap tökéletes egészségben ébredtem fel. Ugy véltem, hogy jót tenne ha
megfürödném, s ennélfogva néhány perczre e földközi tenger hullámai közé
merültem. E nevet minden esetre jobban megérdemelte, mint bármely más
tenger.

Mikor visszatértem s reggelihez fogtam, rendkivüli étvágyam volt. Hans
egyéb szép tulajdonai között, ügyes szakács is volt; itt vizzel és
tüzzel rendelkezhetett, minélfogva rendes élelmünket némileg
változtathatta. A reggeli végén néhány csésze kávéval is szolgált nekem
s e felséges ital még soha ennyire nem izlett.

„Most,“ szólt bátyám, „itt a dagály órája; ne mulaszszuk el e tünemény
tanulmányozását.“

„Hogyan, a dagály!“ kiáltám.

„Igen.“

„A hold és a nap befolyása tehát itt is érezhető?“

„Miért ne volna? Nincs-e minden testek összege alávetve az általános
vonzerőnek? E viztömeg miért kerülné el e közös törvényt? Azért, meg
fogod látni, hogy daczára a légkör által felszinére gyakorolt nyomásnak,
csak ugy fog fölemelkedni, mint maga az atlanti tenger.“

E perczben már a part fövényén jártunk, s a hullámok lassankint
továbbterjedni látszottak.

„Csakugyan a dagály kezdődik,“ kiálték.

„Igen, Axel, s a hullámok által itthagyott tajtékból láthatod, hogy
szine mintegy tiz lábbal emelkedik.“

„Bámulatos.“

„Nem, természetes.“

„Hiába beszél nagybátyám, énelőttem mindez csodásnak tetszik és alig
tudok szemeimnek hinni. Ki lett volna képes gyanitani, hogy a föld kérge
alatt valódi Oceán legyen elrejtve, mely apálylyal és dagálylyal,
szellővel és viharral bir!“

„Miért ne? Létezik természeti törvény, mely ezt tiltja?“

„Tudtommal nem, mihelyt a központi melegség elmélete meg van czáfolva.“

„Eddig tehát még igazolva van Davy elmélete?“

„Kétségkivül; és ez esetben semmi ellent nem mond a föld bensejében levő
tengerek és vidékek lehetőségének.“

„Ugy van, de lakatlanok.“

„És miért ne lakhatnék e vizben valamely ismeretlen fajhoz tartozó hal?“

„Eddig még egyet sem láttunk.“

„Készitsünk horgot és fonalat, és meglátjuk, hogy lesz-e oly sikere mint
a földszini tengerekben.“

„Megkisérelhetjük; megteszszük, mert ez ismeretlen vidékek minden
titkaival meg kell ismerkednünk.“

„De hol vagyunk, bátyám? Ezt még nem kérdeztem, mióta ismét együtt
vagyunk, bár önnek műszerei kétségkivül válaszolhatnak e kérdésre.“

„Vizirányosan háromszáz ötven mértföldnyire Izlandtól.“

„Oly messze?“

„Meg vagyok győződve, hogy számitásomban ötszáz ölet sem hibázok.“

„S a delejtü még folyvást délkeletinek mutatja utunk irányát?“

„Igen, tizenkilencz fok és negyvenkét percz nyugoti eltéréssel, épen
mint a földön. A mi indinatióját illeti, különös tény lett
tapasztalhatóvá, melyet a legnagyobb figyelemmel kisértem.“

„És mi az?“

„Az, hogy a delejtü, a helyett, hogy a polus felé lehajolnék, mint az
éjszaki félgömbön szokta tenni, ellenkezőleg fölemelkedik.“

„Ugy hát azt kell hinnünk, hogy a delejes vonzerővel biró pont, a
földgömb felülete és azon hely között van, melyre eljutottunk?“

„Ugy van és valószinü, hogy, ha a sarki vidékek alá érkezünk, mintegy a
hetvenedik fok alá, hol Ross Jakab a delejsarkot fedezte fel, a delejtü
függőlegesen emelkednék fel. E szerint hát e rejtélyes delejközpont nem
nagy mélységben van.“

„E tényt csakugyan nem sejtette a tudomány.“

„A tudomány, édes öcsém, tévedésekből áll, de oly tévedésekből, melyeket
elkövetni jó, mert általuk megtaláljuk végre az igazat.“

„És mily mélyen vagyunk?“

„Harminczöt mértföldnyi mélységben.“

„E szerint,“ szóltam a földképet vizsgálva, „Skótország hegyes része
fejünk fölött van és amott a Grampianhegyek emelik a magasba örök
hófedte csúcsaikat.“

„Ugy van,“ szólt a tanár nevetve! „e hegyek kissé nehezek lehetnek, de a
bolthajtás erős; a mindenség nagy épitésze tömör anyagból készitette
azt, és soha ember nem lett volna képes ilyet alkotni! Mik a hidak ivei
és a templomok boltozatai, e három mértföld magas boltozathoz képest,
mely alatt tenger terül el és viharok fejlődhetnek?“

„Nem is attól félek, hogy az ég fejünkre szakadjon. De most bátyám, mi
tervei vannak önnek? Nem szándékozik visszatérni a föld szinére?“

„Visszatérni! Mily gondolat! Ellenkezőleg, annyival is inkább folytatjuk
utunkat, mivel az eddigi eredmény oly kedvező.“

„De nem látom át, hogy mint fogunk e folyékony síkság alá hatolni.“

„Ne félj, eszemben sincs, hogy a vizbe szökjem. De ha az Oceánok
helyesebben mondva csak tavak, mivel föld környezi őket, annyival inkább
áll ez e belső tengerről, melyet gránitfalak környeznek mindenfelől.“

„Erről semmi kétség.“

„És én meg vagyok győződve, hogy a tulsó parton kijárást, vagyis inkább
bejárást fogunk találni.“

„Mily szélességünek hiszi tehát e tengert?“

„Harmincz vagy negyven mértföldnyinek.“

„Ah!“ szóltam, elgondolván bensőleg, hogy e hozzávetés helyességéről
semmi sem kezeskedhetik.

„E szerint nincs vesztegetni való időnk és holnap megkezdjük vizi
utunkat.“

Szemeim önkénytelenül keresték a hajót, mely bennünket átszállitandó
volt.

„Ah!“ szóltam, „tehát hajóra szállunk. Helyesen! De hol találunk hajót?“

„Nem hajón fogunk átkelni, fiam, hanem jó erős tutajon.“

„Tutajon!“ kiálték; „hiszen tutajt késziteni itt ép oly lehetetlen, mint
hajót, és nem látom, hogy…“

„Nem látod, Axel, de ha figyelnél, hallhatnád.“

„Hallhatnám?“

„Igen, hallhatnál bizonyos kalapácsütéseket, melyekből gyanithatod, hogy
Hans már munkához látott.“

„Tutajt készit?“

„Azt.“

„Hogyan? Ő már fákat vágott?“

„Oh nem, a fák már le voltak vágva. Jer, és meglátod, mint dolgozik.“

Egy negyedórai járás után, az előfokon túl, mely természetes kikötőt
képezett, Hansot dolgozni láttam; még néhány lépést tettem és mellette
voltam. Nagy meglepetésemre félig már kész tutaj hevert a homokon;
valami különös fa gerendáiból készült volt az; a föld számos vastag
deszkával, hajóbordafával és gerendával a szó teljes értelmében boritva
volt. Ezekből akár egész hajóhadat lehetett volna épiteni.

„Nagybátyám“, kiáltottam én, „miféle fa ez?“

„Ez fenyő-, hárs-, és egyéb toboztermő fa, mely a tenger befolyásának
következtében megásványosodott.“

„Lehetséges-e?“

„Ez az, a mit „sourdarbrandur“-nak, vagyis kövült fának neveznek.“

„De ugy, mint egyéb kővé vált fa, kemény is lesz mint a kő; fog-e uszni
a vizen?“

„Olykor usznak az ilyenek is; némely fa ugyan tökéletesen kővé válik; de
mások, mint például ezek is, a kövülési átváltozásnak még csak első
fokát érték el. Nézz oda“, veté után nagybátyám, e becses törzsök
egyikét a tengerbe vetve.

A darab fa, miután a hullámok alá merült volt, ismét feljött a viz
szinére, ide-oda hajtatván annak hullámzása által.

„Meg vagy-e most győződve?“ szólt nagybátyám.

„Főleg arról vagyok meggyőződve, hogy ez hihetetlen!“

Másnap este a tutaj készen volt, mit kalauzunk ügyességének
köszönhettünk; hosszasága tiz, szélessége öt láb volt; a
„sourdarbrandur“-ból készült gerendák erős kötelek által voltak
egybekötve és szilárd talpot képeztek; e rögtönzött jármű, miután vizre
bocsáttatott, csendesen uszott a Lidenbrock-tenger szinén.




XXXII.

Augusztus 13-kán korán reggel ébredtünk fel. Az ujnemü közlekedési
eszköz felavatása e napra volt kitüzve.

Két összekötött rudból készült árbocz, szintén rudból készült vitorlafa,
takaróinkból összetoldott vitorla képezték a tutaj hajtóeszközeit.
Kötelünk volt elég s a jármű általában elég szilárd volt.

Hat órakor a tanár jelt adott az indulásra. Az élelmiszerek, a podgyász,
a műszerek, a fegyverek és jelentékeny mennyiségü édes viz helyeztettek
el a járműben.

Hans kormányt is készitett volt, melynek segélyével ez uszó készüléket
irányozhatta. Ő a kormányrúd mellé ült, mig én eloldottam a kötelet,
mely még a parthoz kötötte tutajunkat, mire gyorsan eltávoztunk attól.

Minekelőtte a kis kikötőt otthagytuk volna, bátyám, ki geographiai
elnevezéseknek, ugy látszék, nagy fontosságot tulajdonitott, e kikötőnek
is nevet akart adni, és pedig, többi közt, az enyémre akarta azt
keresztelni.

„Én más nevet ajánlok, bátyám.“

„Melyet?“

„Margit nevét. Margit kikötője; e név igen jól fog illeni a földképre.“

„Legyen tehát Margit kikötője.“

Ekként csatolódott jegyesem neve és emléke kalandos vállalatunkhoz.

A szél éjszakkeletről fujt; egyenesen a szél irányában tartva, rendkivül
sebesen hajtatánk. A légkörnek igen sűrű rétegei nagy erővel birtak és
ugy hatottak a vitorlára, mint valamely erős szellentyü.

Egy óra multán nagybátyám már számot tudott adni haladásunk
sebességéről.

„Ha folyvást igy haladunk“, mondá ő, „ugy huszonnégy óra alatt legalább
is harmincz mértföldet teszünk meg és csakhamar a tulsó partra érünk.“

Nem válaszoltam s a tutaj elején foglaltam helyet. Az éjszaki part
már-már eltünt a láthatárról; a partnak két karja mindinkább
szélylyeltárult, mintha távoztunkat könnyiteni akarná. Szemeim előtt
roppant tenger terült el; nagy fellegek sebesen lebbentek el fölötte,
rávetve szürkés árnyaikat, melyek e homályos vizre nehezedni látszottak.
Az elektrikai világosság ezüstös sugarai, melyek itt-ott egyes
vizcseppekben tükröződtek, fényes pontokkal boritották jármüvünk
oldalait. Csakhamar végkép elveszett szemeink elől a part, melynek
nyomai tökéletesen eltüntek, és ha tutajunk nem vont volna maga után a
vizben mulékony barázdát, azt hittem volna, hogy tökéletesen
mozdulatlan.

Déltájban roppant terjedelmü tengeri növények lettek láthatókká a viz
szinén. Ismertem e növények tenyészeti erejét; olykor tizenkétezer
lábnyi mélységben gyökereznek, négyszáz légkörnyi nyomás alatt
keletkeznek és gyakran oly jelentékeny zátonyokká alakulnak, miszerint a
hajók haladását akadályoztathatják.

Tutajunk három–négyezer láb hosszu fucusok mellett siklott el, melyek
roppant, a látkörön túl terjedő kigyókra hasonlitottak; tekintetemmel
követtem e végnélküli szalagokat, minduntalan azt hivén, hogy már
végüket érem, és órákon át hiába vártam ezt.

Mely természeti erő teremhetett ily növényeket, és milyen lehetett a
föld tekintete, alakulásának első századaiban, midőn a meleg és a
nedvesség befolyása alatt egyedül csak a növényország fejlődhetett ki
felszinén!

Az est elérkezett, és mint ezt már a mult éjjel is tapasztaltam volt, a
világosság semmit sem csökkent. Folytonos tünemény volt az, melynek
állandóságára bizton számithattunk.

Vacsora után az árbocz tövében feküdtem le és csakhamar álomba merültem.

Hans, ki mozdulatlanul ült a kormányon, haladni engedte a tutajt, mely
egyébiránt hátsó szél által hajtatván, még irányozást sem igényelt.

Mióta Margit kikötőjéből eltávoztunk, Lidenbrock tanár engem bizott volt
meg a hajózási napló vezetésével, melybe feljegyzendők voltak a
legcsekélyebb észleletek, valamint az érdekes tünemények, a szél iránya,
haladásunk gyorsasága, az ut hossza, szóval: e rendkivüli hajózás minden
eseményei.

Itt közlöm tehát e mindennapi jegyzeteket, melyeket ugyszólván az
események diktáltak tollamba; bennök átkelésünk a leghivebben
vázoltatik.

_Péntek, aug. 14._ – Folyvást éjszak-nyugoti szél. A tutaj gyorsan és
egyenes vonalban halad. A part harmincz mértföldnyire maradt el tőlünk.
A látkörön semmi sem tünik fel. A világosság változatlanul tartja fenn
magát. Az idő szép, vagyis a fellegek nagyon magasan vannak, nem igen
sűrűek és fehér légkörben vannak mintegy fürösztve, megolvadt ezüstre
hasonlitván.

Hévmérő: 32 fok 0 felett Cels.

Délben Hans horgot kötött egy fonal végére, a horogra darabka hust
tűzött és azt a tengerbe vetette. Két órája, hogy a horgot kivetette és
nem fogott semmit. E tenger tehát lakatlan? Nem. A fonal megrándult.
Hans kihuzza a fonalat a vizből és vele együtt erősen ficzkándozó hal
kerül szemeink elé.

„Hal!“ kiáltott nagybátyám.

„Tokhal“ kiáltottam én, „kisded tokhal.“

A tanár figyelmesen vizsgálta az állatot és nem osztá nézetemet. E
halnak lapos, kerekded feje volt; testének hátulsó része csontos
pikkelyekkel volt boritva; szájában nem volt fog, és mellén eléggé
kifejlett úszószárnyak voltak láthatók, farkkal nem birt. Ez állat
minden esetre azon osztályba tartozik, melyhez a természettudósok a
tokhalat számitják, de sok tekintetben lényegesen különbözik attól.

Bátyám nem csalódott és elég rövid vizsga után szólott:

„E hal századok óta kihalt családhoz tartozik, melynek nyomai csak
kövesedésekben találhatók a devoni földrétegben.“

„Hogyan!“ szóltam, „mi ez ős tengerek egy élő lakójának birtokába
jutottunk volna?“

„Igen,“ válaszolt a tanár, vizsgálódásait folytatva, „láthatod, hogy ez
őskori halaknak semmi azonosságuk a jelenkori fajokkal. Ily állatot élve
birni oly szerencse, minőről más természettudósok álmodni sem mernek.“

„De mely családhoz tartozik?“

„A ganoidok rendéhez, a cephalaspidok családjához, és a…“

„Nos?“

„A pterychtisek fajához; meg mernék erre esküdni; ezen azonban
rendkivüli sajátságot veszek észre, mely, mint mondják, a földalatti
vizekben élő halaknál szokott előfordulni.“

„Mi az?“

„Vak!“

„Vak?“

„Nem csupán vak, de egyáltalában nem bir a látás szervével.“

Csakugyan ugy volt, mint bátyám mondta. De ez talán rendkivüli eset
volt. A horogra tehát ismét csalétek tétetett, mire ismét a vizbe
vetettük azt. E tengerben ugy látszik temérdek hal lakik, mert két óra
alatt számos pterychtist fogtunk, valamint egy szintén kihalt családhoz,
a dipteritákhoz, tartozó halakat is, melyeknek faját bátyám azonban fel
nem ismerhette. Mindnyájuknál hiányzott a látás műszere. E váratlan
halászat megszaporitotta élelmiszereinket.

Az tehát bizonyosnak látszik, hogy e tenger csak őskori fajokat
tartalmaz, melyek között a halak ugy, mint a kétéltüek is, annyival
tökéletesebbek, minél régibb teremtetésük.

Talán találkozunk valamelyikével ama gyikfajoknak, melyeknek alakját a
tudomány képes volt kiegésziteni egy csonttöredék nyomán.

Szememhez illesztettem a látcsövet és körültekintettem e tengeren, mely
azonban puszta volt. Valószinüleg még igen közel vagyunk a partokhoz.

Felnéztem a levegőbe. Miért is ne csapkodhatnák szárnyaikkal e nehéz
légrétegeket ama madarak, melyeknek alakját a halhatatlan Cuvier irta
le? A halak élelmiszerül szolgálhatnának neki. Szélylyelnéztem a
magasban, de a lég lakatlan volt, mint a partok.

De képzelőtehetségem megnépesité e tájat, s a palaeontologia csodás
hypothezisei eszembe jutottak. Ébren álmodtam. Látni véltem a viz
felszinén ama roppant őskori tekenősbékákat, melyek uszó szigetekre
hasonlitottak. Ugy tetszett, mintha az elhomályosult parton az őskor
nagy emlősei jelennének meg; a lepthotherium, mely Brazilia
barlangjaiban található, a merikotherium, mely Szibéria jeges vidékeiről
került. Távolabb a vastagbőrű lophiodon, ez óriási tapir, búvik el a
sziklák mögött és kész martalékáért megküzdeni az anoplotheriummal, e
különös állattal, mely hasonlit a szarvorrúra, a lóra, a nilusi lóra és
a tevére is, mintha a teremtő, a világ kezdetkorában, sietségében több
állat tulajdonait egyesitette volna egynek alakjában. Az óriási mastodon
orrmányát forgatja és agyaraival összezuzza a part szikláit, mig a
megatherium roppant lábait szélylyelvetve vágja fel lefelé hajló
agyaraival a földet, és orditásával felkölti a gránitsziklák
viszhangját. Feljebb az őskor majma, az első négykezű, mely a földön
élt, kúszik a fák ágaira. Még magasabban a pterodactilus, melynek első
lábaiból szárnyak nőttek, szeli át, mint valamely nagy szárnyas egér a
sürű levegőt. Végre a legfelsőbb rétegekben roppant madarak,
hatalmasabbak a kazuárnál, és nagyobbak a strucznál, terjesztik ki
hosszú szárnyaikat, és neki röpülnek a gránitboltozatnak.

Az egész vizözönelőtti világ ujra született képzelőtehetségemben.
Visszamentem a teremtés bibliai korszakaiba, mikor az ember még meg nem
született volt, mikor a tökéletlen földön még el nem élhetett volna.
Álmaim ekkor túlhaladták az élő lények korszakát. Előbb az emlősök
tünnek el, azután a madarak, ezek után a másodkorszak kétéltüi, végre a
halak, a kagylók, a puhányok, az átmeneti korszak növényállatai szintén
visszatérnek a semmiségbe. Az egész földön csupán én élek, csak az én
szivem ver e lakatlan világban. Évszakok többé nem léteznek, sem
éghajlatok; a földgömb tulajdon melege megsemmisiti a napsugarak
befolyását. A tenyészet túlzott; ott járok-kelek e fa-nagyságu mohák
között, bizonytalan lépteim nedves márgából és tarka homokkőből álló
talajon visznek; óriási tobozfák törzseinek támaszkodom; lefekszem a
száz láb magas sphenophyllek, asterophyllek és lykopodok árnyékában. A
századok telnek oly gyorsan, mintha napok volnának. Még távolabb megyek
a föld átalakulásainak sorozatában; a növények eltünnek; a gránitsziklák
megszünnek kemények lenni; a rémitő forróság befolyása alatt minden
anyag meghigul; a viz felbugyog a gömb fölszinén; majd forrni kezd és a
légbe emelkedve, gőzalakban környezi a földet, mely már most nem egyéb
izzó gázból álló golyónál, oly nagy és oly ragyogó, mint a nap!

E gőztestnek, mely ezernégyszázszorta nagyobb ama gömbnél, melyet egykor
képezend, e gőztestnek közepében én vagyok s vele repülök a bolygók
által áthasitott ürben; testem megfinomul, megritkul, és gáz alakban,
mint súlylyal nem biró parány vegyül ama roppant gőztömegek közé, melyek
a végtelen ürben rohannak lángoló pályájukon!

Minő álom! Hová ragadtatám? Kezem lázasan jegyezte a papirra mind e
különös részleteket. Mindent elfelejtettem, a tanárt, a kalauzt és a
tutajt! Elmém hallucinatio uralma alá jutott…

„Mi bajod?“ szólt bátyám.

Szemeim, bár nyitva és bátyámra függesztve voltak, nem látták őt.

„Vigyázz Axel, a tengerbe esel!“

Ugyanazon pillanatban érezém, mint ragad meg Hans erős keze. Ha ő nincs,
álmodozásom befolyása alatt a hullámok közé rohantam volna.

„Megbolondult e fiu?“ kiáltott a tanár.

„Mi baj?“ szóltam végre, eszméletre térve.

„Beteg vagy?“

„Nem, egy perczre hallucinatióba merültem, de ez most elmult; egyébiránt
semmi baj?“

„Semmi! a szél kedvező, a tenger nyugodt! Gyorsan haladunk, és ha e
tenger szélességét illetőleg nem csalódom, csakhamar ki fogunk kötni.“

E szavak hallatára felállottam és a látkört vizsgáltam; de a viz vonala
még mindig a fellegek határvonalával vegyült össze.




XXXIII.

_Szombat aug. 15._ – A tenger megtartotta egyhangu jellegét. Partot
sehol nem látunk. A látkör nagyon távolnak látszik.

Fejem megnehezült ama lázas álom következtében.

Bátyám azonban nem álmodott, és igen roszkedvü volt; a környező végtelen
ürnek minden irányában körülfuttatja távcsővel fegyverzett tekintetét, s
azután boszankodva fonja keresztbe karjait.

Azt kezdem tapasztalni, hogy Lidenbrock tanár ismét oly türelmetlenné és
hevessé kezd válni mint ezelőtt volt, s e tényt feljegyzem naplómba.
Csupán a rendkivüli veszély és szenvedés, melyet kiállottam, volt képes
szivében az emberség szikráját felszítani; de mióta felgyógyultam,
jelleme is visszanyerte régi sajátságait. Pedig nem volt oka heveskedni.
Utazásunk a legkedvezőbb viszonyok közt volt folytatható! A tutaj is
valóban bámulatos sebességgel haladott!

„Bátyám nyugtalannak látszik?“ mondám, látva, hogy a távcsövet gyakran
emeli szeméhez.

„Nyugtalannak? Nem.“

„Tehát türelmetlen.“

„Hogy ne lennék az!“

„Pedig nagyon gyorsan haladunk.“

„Mi haszna? Nem a gyorsaságot keveslem, hanem a tengert sokallom!“

Ekkor jutott eszembe, hogy indulásunk alkalmával a tanár harmincz
mértföldnyire számitotta hozzávetőleg e földalatti üreget. Azóta pedig
már háromannyi utat tettünk, és a déli part mindeddig még nem volt
látható.

„Nem lefelé haladunk!“ válaszolt a tanár; „mennyi időt veszitünk ezzel;
pedig én csakugyan nem azért jöttem ide, hogy csolnakon kirándulást
tegyek e tón!“

Bátyám e vizi utat kirándulásnak nevezheté, és e tengert tónak!

„De“, mondám, „miután a Saknussemm által kijelölt utat követtük…“

„Ez kérdés. Valóban az ő utját követtük-e? Saknussemm valjon
találkozott-e e viztükörrel? S átkelt-e rajta? Ama patak, melyet
kalauzul választottunk, valjon nem vitt-e bennünket tévutra?“

„Semmi esetre sincs okunk megbánni, hogy ide jöttünk. E látvány felséges
és…“

„Nem arról van szó, hogy mit látunk. Én kitüzött czélomat akarom elérni
s azért ne dicsérd nekem e látványt!“

Megfogadtam a tanár szavát s azontúl nem igyekeztem őt vigasztalni, hadd
rágja ajakát. Esteli hat órakor Hans bérét követelte, és bátyám
kifizette neki a három tallért.

_Vasárnap, aug. 16._ – Semmi ujat nem tapasztaltunk. Az idő nem
változott, csupán a szél lett alig észrevehetőleg hüvösebbé. Midőn
felébredtem, első gondom volt arról meggyőződni, hogy a világosság meg
nem szünt, mert folyvást attól tartottam, hogy az elektrikus fény
kialszik. De ennek semmi nyoma: a tutaj árnyéka éles körrajzokban
látható a viztükrön.

E tenger valóban határtalan! Nagysága egyenlő lehet a földközi, vagy
talán az atlanti tengerével is. Miért ne?

Bátyám többször megmérni igyekezett a viz mélységét; a legnehezebb
csákányok egyikét kötél végére kötötte, és azt kétszáz ölnyire
bocsátotta le a vizbe, de nem ért feneket. Nagynehezen tudtuk mérónunkat
visszahuzni.

Mikor a csákány ismét szemünk elé került, Hans annak felületén igen
észrevehető benyomatokat vett észre s mutatott nekem. Azt lehetett volna
hinni, hogy e vas erősen két kemény test közé volt szoritva.

A vadászra tekintettem.

„Taender!“ szólt ő.

Nem értém e szót. Bátyám felé fordultam, ki azonban tökéletesen el volt
merülve gondolataiba. Nem szerettem volna őt háboritani s ennélfogva
ismét az izlandira tekintettem. Ez többször egymásután feltátva és
betéve száját, érteté meg velem gondolatát.

„Fogak!“ szóltam meglepetve, s figyelmesebben vizsgálva a vasrudat.

Igen. Csakugyan fogak lenyomata volt az, mi a vason meglátszott! Azon
állkapcza, melyben e fogak gyökereztek, iszonyu erővel birhat! Talán a
letünt fajokhoz tartozó szörnyeteg, falánkabb a czápánál, hatalmasabb a
czethalnál, tanyázott amott lenn a mély vizréteg alatt? Nem voltam képes
tekintetem levenni e félig összerágott vasrudról! Ugy látszék, hogy mult
éjjeli álmom teljesedésnek indult.

E gondolatok egész nap izgatottságban tartottak, és képzelőtehetségemet
alig hüthette le a néhány órai álom.

_Hétfő, aug. 17._ – A másodkorszak vizözönelőtti állatainak sajátságai
fölött gondolkodtam; azon állatok fölött, melyek a puhányokat, kagylókat
és halakat követték, s a földgömbön az emlősök megjelenését előzték meg.
A világ ekkor a kétéltüeké volt. E szörnyek vetélytelenül uralkodtak a
jurai tengerekben. A természet a legtökéletesebb szervezettel
ajándékozta meg őket. Mily óriási termet! Mily iztózatos erő! A
jelenkori gyikfajok, alligatorok és krokodilok, a legnagyobbak és
legfélelmesebbek is csak jelentéktelen másai őskori eldődeiknek!

E szörnyetegek felidézése remegéssel töltött el. Soha emberi szem e
lényeket élve nem látta. Ezer századdal korábban mint az ember, jelentek
meg ezek a földön, de kövesült csontjaik, melyek azon agyagos mészkőben
találhatók, melyet az angolok liasnak neveznek, lehetségessé tették,
miszerint testük idomairól és roppant nagyságáról tökéletes fogalmat
szerezhessünk.

A hamburgi muzeumban láttam ez óriásgyikok egyikének csontvázát, mely
harmincz láb hosszú. Arra vagyok-e én, a föld lakója, kárhoztatva, hogy
ez özönvizelőtti faj valamelyik képviselőjével álljak szembe? Nem! Ez
lehetetlen. És mégis e vason tisztán meglátszik a rettenetes fogak
helye, s e nyom alakjáról felismerhetem, hogy a fogak kúpalakuak mint a
krokodiléi.

Rémülve szegeztem tekintetemet a tengerre, azt várva, hogy a hullámok
alól fölmerül a tenger alatti barlangok valamely lakója.

Ugy hiszem, hogy Lidenbrock tanár osztja sejtelmeimet, ha nem is
aggodalmaimat, mert, miután a csákányt megvizsgálta, tekintetét a
tengeren jártatá körül.

„Mi a manónak is akarta megmérni a tenger mélységét,“ gondolám magamban;
„bizonyosan valamely tengeri állatot háborgatott nyugalmában, és ha
megtámadtatunk…“

Egy tekintetet vetettem fegyvereinkre és meggyőződtem, hogy használható
állapotban vannak. Nagybátyám látva, hogy a fegyvereket vizsgálom,
helyeslőleg intett fejével.

A hullámok felszinén tapasztalható mozgás már is bizonyitotta, hogy a
mélyebb vizréteg felzavartatott. A veszély közeledik. Őrködnünk kell.

_Kedd aug. 18._ – Beesteledett, vagy helyesebben: elérkezett azon percz,
mikor szemhéjainkat álom nehezíti, mert e tengeren nem létezik éj és a
változatlan világosság mindegyre fárasztja a szemet, mintha a sarkköri
tenger napja alatt hajóznánk. Hans a kormányon van. Mialatt ő virraszt,
én elalszom.

Két órával később roppant rázkódás költött fel. A tutaj fölemeltetett a
hullámok közől és leirhatatlan erővel vettetett husz ölnyire.

„Mi az?“ kiáltott bátyám; „parthoz jutottunk?“

Hans ujjával egy kétszáz ölnyi távolban látható feketés tömegre
mutatott, mely hol fölemelkedett, hol lebukott. Odatekintettem és rögtön
fölkiálték:

„Oriási delphin!“

„Igen“, válaszolt most bátyám, „és amott egy rendkivüli nagyságu tengeri
gyík.“

„És távolabb egy iszonyu krokodil! Nézze roppant állkapczáit, minő
fogakkal van fölfegyverkezve. Ah! most eltünt!“

„Czethal, czethal!“ kiáltott most a tanár, „látom roppant uszószárnyait.
Látom a vizet és leget, mely orrlyukaiból lövell.“

Csakugyan két híg oszlop emelkedett jelentékeny magasságban a viz szine
fölé. Mi bámulva, rémülve néztük a tengeri szörnyek ez egész csordáját.
Nagyságuk természetfölötti, és közülök a legcsekélyebb is egy harapásra
semmisitené meg tutajunkat. Hans a vitorlát tökéletesen kibocsátani
akarta, hogy e veszélyes szomszédságból meneküljünk, midőn a másik
oldalon ép oly rémes ellenségeket pillantott meg: negyven lábnyi
tekenősbékát és harmincz láb hosszu kigyót, mely roppant fejét a
hullámok fölé emelte.

Lehetetlen volt menekülnünk. A szörnyetegek közeledtek; oly sebességgel
forogtak a tutaj körül, minőre a leggyorsabb gőzmozdony sem lenne képes;
mindinkább keskenyedő körvonalban forogtak körülöttünk. Felfogtam
fegyveremet. De mi hatást lehetett golyótól várni, mely ez állatok
testét fedő pikkelyeken meglapult volna?

A rémület elnémitott bennünket. Ime most közelednek! Egyfelől a
krokodil, másfelől a kigyó; a többi szörnyeteg eltünt. El akartam sütni
fegyveremet, de Hans meggátolta szándékomat. A két szörnyeteg a tutajtól
mintegy ötven ölnyire haladt el és egymásra rohant; dühökben bennünket
észre sem vettek.

A küzdelem a tutajtól mintegy száz ölnyire kezdődött. Tisztán
kivehettük, mint dulakodik egymással a két szörnyeteg.

De most ugy rémlett előttem, mintha a többi állat is részt venne a
harczban: a delphin, a czethal, a gyík és a tekenősbéka; hol egyiket,
hol másikat láttam feltünni. Mutattam őket Hansnak, de ő tagadólag rázta
fejét.

„Tva,“ szólt az izlandi.

„Hogyan! kettő? Hans azt állitja, hogy csupán két állat…“

„Igaza van,“ kiáltott bátyám, ki nem vette le szeméről a távcsövet.

„Hogyhogy!“

„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a
krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti
kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“

„És a másik?“

„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos
ellene, a plesiosaurus!“

Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két állat zavarta meg igy a tenger
felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az
ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet
ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely
képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben
is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok
czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez,
melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor
a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája
rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat
tartalmaz.

A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával
birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a
hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!

Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket
támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól
tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.

A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni
egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.

Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A
küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul
állottunk, fegyvereinket lövésre fogva.

Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt
támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében
fog-e befejeztetni a küzdelem?

De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje.
A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem
láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét
felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor,
hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és
szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik,
mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku
csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.

Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába,
vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.




XXXIV.

_Szerda, aug. 19._ – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan
távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van.
Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből,
most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.

Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a
tegnapi veszélyek árán szakittassék meg.

_Csütörtök, aug. 20._ – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg.
Óránként három és fél mértföldet haladunk.

Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt
megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.

Valami távoli sziklán vagy szigeten törik meg a tenger.

Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger
sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.

Három óra mult el. A távoli zaj valami vizeséstől látszik származni.

Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig
meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz
közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a
tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban
történnék, de én részemről…

De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek
kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik.
Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?

Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat
megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a
boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak
látszottak, sőt az elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem
láthatatlanokká lettek.

Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni.
Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik;
ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás
lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és
pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben.
Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a
tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.

Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és
felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet
a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton
akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy
pontra szegeződött.

„Lát valamit,“ szólt nagybátyám.

„Én is ugy hiszem.“

Hans leszállott és karjait dél felé terjesztve szólott:

„Der nere!“

„Ott lenn?“ válaszolt bátyám.

Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak
tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.

„Igen, igen!“ kiáltott végre.

„Mit lát bátyám?“

„Roppant kévét, mely a hullámok fölé emelkedik.“

„Ismét valami tengeri állat?“

„Talán.“

„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes
az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“

„Csak tartsuk meg az eddigi irányt“, válaszolt nagybátyám.

Hans felé fordultam, ki kormányrudját hajthatatlanul, ridegen tartotta.

Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket,
és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból
lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A
legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha
egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.

Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál
inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi
vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?

Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant
terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren.
Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása,
vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle
czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt
fogalma? A szörnyeteg mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott,
mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán
törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában,
kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu
tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.

Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát
tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves
szavaimra nem válaszolt.

Most egyszerre feláll Hans és ujjával a fenyegető tárgyra mutatva, szól:

„Holme!“

„Sziget!“ kiáltott bátyám.

„Sziget!“ ismétlém vállaimat vonogatva.

„Természetesen az,“ szólt a tanár hahotára fakadva.

„De hát ama vizsugár?“

„Geyser,“ szólt Hans.

„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi
geyserek.“[1]

Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet
tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről
meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb
természeti tüneménynél.

Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt
vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára,
melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó
izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint
„düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa
dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék,
rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó
rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg
források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az
elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes
cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.

„Szálljunk ki,“ szólt a tanár.

De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat
alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget
tulsó végére juttatott bennünket.

Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén
maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.

Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt
remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a
szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből
a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott hévmérőt
mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.

E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott
Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.

„Nos,“ mondá ő, „bizonyithat-e ez elméletem ellen?“

„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába
küzdenék.

Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett,
és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de
az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon
rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a
hévmérő fokozatán túl emelkedik.

Majd meglátjuk.

Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére
keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.

Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy
szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét
megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának
tulajdonitottam.

Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát
kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De
minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott távolság kiszámitására
néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit
kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren;
Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt
vagyunk.




XXXV.

_Péntek, aug. 21._ – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél
valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A
zúgás lassanként megszünt.

Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni
fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz
kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb
mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus
sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a
szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.

Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott
lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek
aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet
gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger
csendes.

A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői
rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és több
kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem
képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők
lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört
elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg
tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét
tömegben.

A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és
hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem,
hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.

Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt
lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál
nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben
a szélvészek gyülnek.

Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam
ellent, hogy ne szóljak:

„Az időjárás kedvezőtlen fordulatot vesz.“

A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el
szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva
felelt.

„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek
leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“

Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A természet hullára hasonlitott
és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm
tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul
áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.

De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első
rohamára vesztünket okozhatja?

„Vágjuk le az árboczot,“ mondám én; „ez tanácsosnak látszik.“

„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon
meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre
valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“

Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete
egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a
lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A
lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább
növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni
naplómba.

A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás
következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam.
Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott
szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.

Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és
változatlanul rideg arczára borzalt, különös kifejezést kölcsönöz
vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban
ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt
hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.

Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és
csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad,
de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket
változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat
alakit.

„A vitorlát, a vitorlát!“ szóltam jelekkel mutatva, hogy bocsássuk le.

„Nem!“ válaszolt bátyám.

„Nej!“ mondá Hans csendesen rázva fejét.

Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama
láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte
az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és
a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett
elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés
hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze
és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha
megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok
szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian
tüzhányó hegyeknek látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek
csúcsán lángcsokrok jelennek meg.

Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem
megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos
és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De
rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és
felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat
számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

_Vasárnap aug. 23._ – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk
tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj
közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót
nem válthatunk.

A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant
lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba
csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások
tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem
növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen
innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a
világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek
nem volnánk.“

A felhők közől folyvást ömlik a fény; az elektrikus anyag szüntelenül
válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át;
számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.

Merre visz utunk?… Nagybátyám a tutaj végén kiterülve fekszik.

A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van
törülve.)

_Hétfő aug. 24._ – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota,
miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog
maradni.

A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj
folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz
mértföldet haladtunk dél felé.

Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell,
hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A
hullámok fejünk fölött rohannak el.

Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink
mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem
hallunk semmit.

Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta:
„elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.

Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a
vitorlát.“

Bátyám intett, hogy beleegyezik.

De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt,
felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a
vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl
szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus
madár.

Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig
azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez
ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját
tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az
élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a
puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó
gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd
bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki
sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt;
lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem
vagyok.

Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe
hatol. Majd megfulunk.

De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a
tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő
vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak
szöknek és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen
a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom
felemelni lábamat!

Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon
pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával
rántott volna, ha…

Ah! Mily iszonyu fény! A tűzgömb szétpattan! Lángok özönébe merülünk!

Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve
lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek
befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!

Hová jutunk? Hová jutunk?

– – – – – – – –

_Kedd, aug. 21._ – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a
villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.

Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk
tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán
egész Európa alatt!

– – – – – – – –

Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De
ez esetben…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –




XXXVI.

Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből
szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.

Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez
csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált
elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták,
tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből.
A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol
bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz,
melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett,
megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden
erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.

Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün,
sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész
végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az
égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket
azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e
háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.

Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös
megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. A
tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban
irtózatos volt.

„Nos öcsém!“ kiáltott ő, „hogy aludtál?“

Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy
nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való
egybekelésem e napra van kitűzve.

Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország
alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház
alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk
el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld,
függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a
föld szinén!

Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban,
minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.

„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy
aludtál?“

„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el
fog mulni.“

„El fog mulni, csekélység az egész.“

„De bátyám ma reggel igen jókedvünek látszik.“

„Boldog vagyok, édes öcsém! Tökéletesen boldog! Megérkeztünk.“

„Utazásunk czélján?“

„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most
ismét száraz földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk
hatolni.“

„Szabad egy kérdést koczkáztatnom?“

„Tessék.“

„Hogy térünk vissza?“

„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját
elértük volna?“

„Nem; csupán tudni szeretném, hogy mikép fogunk visszatérni.“

„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más
utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk
vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“

„Ez esetben a tutajt annak idejében ki kell javitani.“

„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő
legyen?“

„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy
hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt
rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“

Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt.
Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt;
lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a
parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette
volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos,
rendbe rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a
kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban
példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva
mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.

Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne
szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket
könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a
viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.

„Ha nincs puskánk, nem vadászunk,“ kiáltott a tanár.

„De hát a műszerek?“

„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam
volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk
a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl
mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“

Bátyám szilaj jó kedvében volt.

„De hát a delejtü?“ kérdém.

„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az
időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“

Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi
sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott
hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb.

Azonban még az élelmiszereket illetőleg nem voltunk tisztában.

„Hát az élelmiszerek?“ mondám.

„Lássuk az élelmi szereket“, válaszolt bátyám.

Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton,
tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte,
és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és
száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk
ellátva.

„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza
kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy
belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat
meghivom!“

Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember
most is csodálkozást költött bennem.

„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből,
mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a
szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt
javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá
szükségünk.“

„Hogyhogy?“ kiálték.

„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről
lementünk.“

Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon
nem őrült-e meg.

„Reggelizzünk“, válaszolt ő.

Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a
vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott
hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól
nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom,
mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.

Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon
megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.

„Ezt ugy hiszem bajos lesz kiszámitani“, mondám.

„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi
szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk
irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat
hollétünkről.“

„Az utolsó észleleteket a Geyser szigetén jegyeztük volt fel…“

„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely
szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“

„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven
mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk
Izlandtól.“

„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó
szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk
nyolczvan mértföldnél.“

„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz
mértföldet haladtunk.“

„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz
mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve
versenyezhet a földközivel?“

„Igen, főleg ha szélességében metszettük át!“

„Mi nagyon könnyen meglehet!“

„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem
csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“

„Igaz!“

„Igaz, mert Reykjawicktól kilenczszáz mértföldnyire vagyunk!“

„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem
Törökország vagy az atlanti tenger alatt vagyunk, csak ugy állithatjuk
biztosan, ha utunk iránya nem változott.“

„Nem változott, a szél állandónak látszott; azt hiszem tehát, hogy e
part Margit kikötőjétől délkeletre esik.“

„Erről könnyü lesz meggyőződnünk, csupán a delejtüre kell tekintenünk.
Lássuk a delejtüt!“

A tanár azon sziklához sietett, melyre Hans a műszereket rakta volt.
Nagybátyám jókedvű, vidor volt; kezeit dörzsölgette, fejét magasra
emelte és egészen megifjodott! Szemeim követték és kiváncsian vártam
visszajöttét, mert tudni akartam, hogy gyanitásom nem csal-e.

A sziklához érve, bátyám fölemelte a delejtüt, vizirányosan helyezé el,
és azután a tüt nézte, mely, miután sokáig ide-oda ingadozott, végre
megállott a delejes befolyás alatt.

Nagybátyám reá bámult, azután szemeit dörzsölte, és ismét a türe nézett.
Végre csodálkozást eláruló arczát felém forditá.

„Mi az?“ kérdém.

Bátyám intett és a műszerre mutatott. Meglepetve kiáltottam fel. A
delejtü azon irányban mutatta az éjszakot, merre mi delet gondoltunk. A
tü hegye a part felé fordult, a helyett, hogy a tengerre lett volna
irányozva.

Megmozgatám a delejtüt, és sokáig vizsgáltam. Bármely irányba
forditottuk is azt, mindig visszatért előbbi váratlan helyzetébe.

E szerint tehát többé semmi kétség, hogy a vihar alatt a szél
megfordult, a nélkül, hogy észrevettük volna, és a tutajt visszahajtotta
azon partra, melyet bátyám hite szerint messzire hagytunk volt.




XXXVII.

Nem vagyok képes leirni azon érzelmeket, melyek Lidenbrock tanár
belsejében egymást követve dúltak: meglepetés, hitetlenség, és végre
düh. Soha nem láttam embert sodrából ennyire kihozva, és ily
ingerültségben. Az átkelés fáradalmainak, a kiállott veszélynek, mind
ennek meg kellett volna ujulnia! Hátra mentünk volt, a helyett, hogy
haladtunk volna.

De bátyám csakhamar ismét neki bátorodott.

„Ah! a végzet ily játékot üz velem!“ kiáltott; „az elemek esküsznek
össze ellenem! A lég, a tüz és a viz egyesitik törekvéseiket, hogy
haladásomnak gátot vessenek! Jól van tehát, ki fog tünni, hogy mennyi
nyomatékkal bir az én akaratom. Nem engedek, nem hátrálok egy tapodtat
sem és meglássuk, ki lesz a győztes: a természet vagy én!“

Ott állott Lidenbrock Otto az orom tetején, haragosan, fenyegetődzve,
mint a dühödt Ajax, mintha az isteneket híná csatára. De én szükségesnek
véltem közbeszólni és bátyám őrjöngő felindulását zabolázni.

„Hallgasson meg bátyám,“ szóltam szilárd hangon. „E földön minden
nagyravágyás számára határ van kitüzve; nem küzdhetünk a lehetetlenség
ellen; készülékeink nincsenek oly állapotban, hogy tengeri utra
indulhatnánk; ötszáz mértföldnyire nem ily gerendákból összeütött
rozzant tutajon, takaróból készült vitorlával, nem ilyen árboczczal
indul az ember, főleg a hol ily viharok szoktak dúlni. Nem is
kormányozhatunk, a szélvész csak ugy játszik velünk s ennélfogva
őrültség lenne e lehetetlen átkelést még egyszer megkisérteni.“

E megczáfolhatatlan okadatolások hosszu sorozatát mintegy tiz perczig
sororolhatám elő, a nélkül, hogy félbeszakittatnék; de ezt csak annak
köszönhettem, miszerint a tanár nem hallgatott reám, és egész
okoskodásomból egy szót sem értett meg.

„A tutajra!“ kiáltott végre.

Ez volt válasza. Hiába kértem, könyörögtem, indulatoskodtam; rémitő
makacsságát nem tudtam megingatni.

Hans épen e perczben fejezte be a tutajon szükségessé vált
kijavitásokat. Azt lehetett volna hinni, hogy e különös lény mindig
előre találta ki bátyám szándokait. Néhány darab sourdarbrandurral
toldotta meg a tutajt, visszaadva annak előbbi szilárdságát. Fölötte már
ismét vitorla emelkedett, melylyel a szél játszott.

A tanár néhány szót szólt a kalauzhoz, mire ez rögtön a tutajra
szállitotta podgyászunkat és mindent előkészitett az indulásra. A lég
elég tiszta volt és a szél folyvást éjszak-nyugotról fujt.

Mit tehettem? Ellentállhattam volna-e kettőjöknek? Lehetetlen. Mégis, ha
Hans hozzám csatlakozott volna. De ezt nem cselekedte. Ugy látszott,
mintha ez izlandi minden egyéni akaratról lemondott és önmegtagadási
fogadást tett volna. Semmi befolyással nem birtam ez emberre, ki csak
bátyám akaratát ismerte. Haladnom kellett velök.

Már elfoglalni készültem tehát a tutajon szokott helyemet, midőn
nagybátyám kezemet megragadva tartóztatott vissza.

„Csak holnap indulunk,“ szólt ő.

Megállottam, mint a ki már semmivel nem gondol.

„Nem szabad elhanyagolnom semmit,“ folytatá bátyám, „és miután a végzet
a part e részére vetett ki bennünket, nem fogok innen távozni,
minekelőtte a vidéket meg ne vizsgáltam volna.“

E felelet megmagyarázható, ha tekintjük, hogy bár az éjszaki partra
jutottunk vissza, de nem épen kiindulásunk pontjára. Margit kikötője
inkább nyugot felé lehetett. Ennélfogva természetes volt, hogy bátyám e
partokat megvizsgálni kivánta.

„Jerünk tehát!“ mondám.

Hansot foglalatosságai közt hagyva, elindultunk. A sziklafal és a tenger
széle között levő tér igen széles volt; egy félórai haladásba került,
mig ama sziklákat elérhettük. Lábaink alatt számtalan különböző alaku és
nagyságu csigahéjat zuztunk össze, melyekben a legelső korszakok állatai
éltek volt. Roppant nagy teknőket, melyeknek átmérője olykor tizenöt
lábnál több volt, láttam itt. Ezek a pliocenus korszak óriási
glypthodonjának teknői voltak, melyeknek a jelenkori teknősbéka csupán
apró másolata. Ezenkivül számtalan töredékkel volt a talaj boritva;
éles, lapos, rendes vonalokban elhelyezett parti kavicsok voltak ezek. E
körülmények azon meggyőződést költötték bennem, hogy e tért egykor a
tenger boritotta. E szélylyelszórt és most száraz sziklákon, a hullámok
félreismerhetlen nyomokat hagytak hátra.

Ez némileg megmagyarázhatta, hogy mint létezhet tenger itt negyven
mértföldnyire a föld szine alatt. De az én véleményem szerint e viztömeg
lassanként a föld mélyebb üregeibe folyt le, és nyilván az Ocean vizéből
származott, mely valami hasadékon keresztül csorgott ide. Azt azonban el
kellett ismernem, hogy ama repedés most be van tömve, mert különben e
barlang, vagy helyesebben e roppant medencze igen rövid idő alatt
egészen megtelt volna. Sőt talán e viz a földalatti tüzzel való
küzdelmében részben el is párolgott. Innen voltak megmagyarázhatók a
fejünk fölött függő fellegek, és a nagy mérvü delejesség, mely viharokat
költött a földgömb belsejében. A látott tüneményeket ez elmélet elég
világosan megmagyarázni látszott; bármily rendkivüliek legyenek is a
természet csodái, physikai szabályok által mégis mindig
megmagyarázhatók.

Most tehát a viz által alakitott televénytalajon haladtunk, melyet, mint
e korszaknak a földön oly nagy mennyiségben található minden rétegeit, a
viz alakitott volt. A tanár figyelmesen vizsgálta a sziklák közeit. Ha
nyilás létezett valahol, szükséges volt, miszerint annak mélysége
megméressék. Habár meg voltam győződve, hogy tökéletesen szűz talajon
járok, mégis ugy rémlett olykor, mintha egynémely szikla a Margit
kikötője környékén levőkre hasonlitana. A hasonlatosság olykor meglepő
volt. A sziklákról száz meg száz patak és forrás hullott alá. Ugy
tetszett, mintha ugyanazon sourdarbrandurokat látnám, valamint hű
Hans-bachunkat, és a barlangot, melyben egészségemet visszanyertem;
néhány lépéssel távolabb a sziklafal alakja, egy-egy patak megjelenése,
vagy valamely különös alaku orom ismét kételyt költöttek bennem.

A tanár osztotta határozatlanságomat; nem tudta elhatározni, hogy ez
egyhangu vidéket látta-e már valaha, ezt néhány szavából sejtettem.

„Világos,“ mondám, „hogy nem épen kiindulásunk pontján kötöttünk ki; de
ha a parton haladunk, kétségkivül megközelitjük Margit kikötőjét.“

„Ez esetben,“ válaszolt bátyám, „fölösleges, hogy e vidéket közelebbről
vizsgáljuk, és legjobb, ha visszatérünk a tutajra. De valjon nem
csalódol-e Axel?“

„Bajos itt biztosan itélni, mert e sziklák mind nagyon hasonlitanak
egymásra. Mégis ugy vélem, mintha felismerném azon előfokot, melynek
tövében Hans tutajunkat készitette. Ugy hiszem, hogy közel vagyunk kis
kikötőnkhez, ha ugyan nem épen ez az,“ szóltam egy kis öblöt vizsgálva,
melyet felismerni véltem.

„Nem lehet. Legalább saját nyomainkkal kellene találkoznunk, és én nem
látok semmit.“

„De látok én!“ kiáltottam egy a fövényen ragyogó tárgyra rohanva.

„Mi az?“

„Ime!“ válaszoltam, bátyámnak a földről felkapott tőrt mutatva.

„Hogyan!“ szólt a tanár, „te e fegyvert magaddal vitted volt hazulról?“

„Én nem, de valószinüleg ön!“

„Tudtommal nem; e tárgy soha nem volt enyém.“

„Valamint enyém sem.“

„Ez csakugyan különös.“

„Dehogy különös, sőt igen természetes; az izlandiak gyakran tartanak
efféle fegyvert, és Hans, mert semmi kétség hogy övé e tőr, itt
vesztette el…“

„Hans!“ kiáltott bátyám fejét rázva.

Azután ismét a kérdéses fegyvert vizsgálta.

„Axel,“ szólt a tanár komoly hangon, „e tőr tizenhatodik századbeli
fegyver, valódi gyilok, milyet akkoriban a nemesek viseltek övükben és
melylyel a kegyelemdöfést szokták megadni; e fegyver spanyol eredetü; se
nem tied, se nem enyém, se nem a vadászé!“

„Bátyám azt állitja…“

„Nézd, pengéje nem sebeket ütve csorbult ki ennyire; vastag rozsda fedi
azt, mely se nem egynapos, se nem egyéves, se nem egyszázados!“

A tanár szokása szerint lelkesedésbe jött és képzelőtehetsége által
elragadtatni engedte magát.

„Axel,“ szólt bátyám, „nagy felfedezés nyomán vagyunk. E tőr itt hever a
homokon száz, kétszáz, háromszáz év óta, és e földalatti tenger szikláin
csorbult ki!“

„De e tőr nem magában jött ide!“ kiáltottam; „és nem magától görbült el
igy! Előttünk már járt itt valaki!…“

„Igen, egy ember.“

„És ez ember?“

„Ez ember nevét e tőrrel véste a sziklára. Ez ember még egyszer jelezni
akarta kezével a központ utját. Keressünk, nézzünk szét!“

Lázas érdekkel jártuk össze a sziklákat, megvizsgálva a legcsekélyebb
hasadékokat, melyek alaguttá tágulhattak volna ki.

Végre oly helyre jutottunk, hol a part igen keskenynyé vált. A tenger
csaknem a boltozatot viselő sziklafal tövét mosta, legfeljebb is egy
ölnyi szélességü tért hagyva. A sziklának két kidomborodása között setét
alagut bejárása volt észrevehető.

Ott gránitlapon két félig eltörölt rejtélyes betü tünt fel előttünk, a
bátor és phantastikus utazó nevének kezdőbetüi:

„A. S.!“ kiáltott nagybátyám. „Arne Saknussemm! Mindig Arne Saknussemm!“




XXXVIII.

Utazásunk kezdete óta sok rendkivüli bámulatot tapasztaltam; ugy véltem,
hogy többé nem lephet meg semmi és csodadolgokra nézve többé nem birok
fogékonysággal. Mindamellett e háromszáz év előtt ide bevésett két
betünek tekintetére eszem elállott. Nem csupán a tudós alchymista
nevének kezdőbetüi voltak olvashatók a sziklán, hanem még a tőrt is,
melylyel bevésettek, kezemben tartám. Valóban makacs hitetlenség lett
volna, ha még most is kétségbe vontam volna, miszerint ez utazó létezett
s ez utazást valóban megtette.

Mialatt fejemben ez elmélkedések váltották egymást, Lidenbrock tanár
valóban költői rajongással dicsőitette Arne Saknussemm emlékét.

„Csodás lángész!“ kiáltott fel, „te nem feledtél ki semmit abból, mi más
halandók számára megnyithatja a földkéreg utjait, és lábad nyomdokait
három század eltelte után is feltalálhatjuk itt e sötét alagut fenekén!
Te e csodadolgok szemléletét lehetségessé tetted mások számára is! Neved
állomástól állomásra bevésve egyenesen czéljához vezeti az utast, ki
elég merész arra, hogy kövessen, és a bolygónak központján is ott lesz a
név, melyet kezed vésett be. Igen! én is be fogom vésni nevemet ez
utolsó gránitlapra! E naptól kezdve ez általad látott előfok, itt az
általad fölfedezett tenger mellett, örökké nevedet fogja viselni, legyen
neve Saknussemm foka!“

E szavakat, vagy körülbelül ilyeneket, mondott bátyám, és a lelkesedés,
mely szavaiban égett, rám is átterjedt. Lelkemben benső tüz kezdett
lobogni! Mindent elfelejtettem, az utazás veszélyeit, és a visszatérés
akadályait. A mit más megtett, azt én is meg akartam tenni, s nem
akartam hinni, hogy mi ember számára lehetséges, rám nézve lehetetlen
legyen!

„Előre, előre!“ kiáltám.

Már a sötét folyosó felé siettem, midőn a tanár megállitott és ő, ki
különben oly könnyen el hagyta magát ragadni, ajánlott türelmet és hideg
vért.

„Térjünk vissza elébb Hanshoz és vonjuk be a tutajt helyére.“

Önmegtagadásba került részemről, hogy bátyámnak engedelmeskedjem;
gyorsan haladtam végig a part szikláin.

„Tudja-e bátyám, hogy a véletlen eddig különösen kedvezett nekünk!“

„Azt találod Axel?“

„Minden bizonynyal. Még viharnak is kellett keletkeznie, mely
visszatéritett bennünket a czélunkhoz vezető utra. Áldott legyen e
vihar, mely visszahajtott bennünket e partra, honnan a szép idő
távoztatott el! Tegye fel bátyám, hogy hajónk orra, vagy helyesebben
tutajunk orra, érintette volna a Lidenbrock-tenger déli partjait, mi
lett volna belőlünk? Saknussemm neve nem jelent volna meg szemeink előtt
és most elhagyatva lennénk ama parton, honnan ut nem vezet tova.“

„Ugy van, Axel, a gondviselés keze működött; ez hajtott vissza bennünket
éjszak felé, Saknussemm fokához, mikor mi délnek tartottunk. E dologban
van valami, mi csodásnál is több; oly tény, melyet megmagyarázni
egyáltalában nem vagyok képes.“

„Ne gondoljunk vele! Ne magyarázgassuk, hanem használjuk fel a
tényeket.“

„Minden esetre, de…“

„De most ismét éjszaknak vezető uton indulunk meg, és Europa éjszaki
részei, Svéd-, Oroszország, Sziberia alatt fogunk elhaladni, a helyett,
hogy Afrika sivatagai, vagy az Ocean hullámai alá hatolnánk! Elég ennyit
tudnunk!“

„Igazad van, Axel, minden rendén van, miután e vizirányos tengert itt
hagyjuk, melyen meg nem közelithettük volna czélunkat. Most lefelé
fogunk haladni, lefelé, szüntelenül lefelé. Tudod e, hogy már csupán
ezer ötszáz mértföld választ el bennünket a föld központjától!“

„Ah!“ kiáltám, „ez valóban szót sem érdemlő csekélység! Előre!
Induljunk!“

Ez őrjöngő beszélgetést folytatva, érkeztünk vissza a vadászhoz. Minden
elő volt készitve a rögtöni indulásra; a legcsekélyebb csomag is a
tutajra volt már téve, melyen most mi is helyet foglaltunk, mire a
vitorla kibocsáttatott, és Hans a Saknussemm foknak tartva, kormányzott.

A szél nem volt kedvező, főleg ily esetlen alaku járműre nézve. Sokszor
vasas botjaink és rudak segélyével kellett előre tolni a hajót. Gyakran
a vizbe messzire benyuló sziklákat kellett megkerülnünk. Végre három
órai hajózás után, azaz esteli hat órakor, a kikötésre nézve kedvező
helyre érkeztünk.

Én nagybátyámtól és az izlanditól követve, a partra ugrottam. E vizi ut
nem csillapitott volt le. Sőt ellenkezőleg. Még azt is javaslatba
hoztam, hogy tutajunkat égessük meg, a visszafordulást lehetetlenné
teendők. De ezt nagybátyám nem engedte, miért én őt lanyhasággal
vádoltam.

„De legalább,“ szóltam, „induljunk meg rögtön.“

„Rögtön indulunk, fiam; csupán megvizsgáljuk előbb e folyosót,
megtudandók, hogy lesz-e benne szükségünk a hágcsókra.“

Bátyám müködésbe helyezte a Ruhmkorff-féle készüléket; a tutajt parthoz
kötöttük és ott hagytuk; egyébiránt az alagut nyilása alig husz
lépésnyire volt és mi késedelem nélkül oda indultunk, én legelől.

A bejárás, mely csaknem köralaku volt, mintegy öt lábnyi félmérővel
birt; a homályos alagut szikla közt haladt, és oldalai tüzhányati
anyagokkal voltak mintegy kárpitozva, melyek egykor e csővön át löveltek
föl; alsó része épen a tutaj magasságában volt, minélfogva minden
akadály nélkül be lehetett az üregbe lépni.

Az alagut talaja csaknem vizirányos volt; azonban alig hat lépést
haladtunk, midőn roppant szikla akasztotta meg lépteinket.

„Átkozott szikla!“ kiáltám dühösen, midőn ez áthághatatlan akadály
egyszerre megállitott haladásomban. Hiába kerestünk nyilást
jobbra-balra, alul-fölül, sehol nem mutatkozott átjáró. A csalódás
kellemetlen volt és sehogy sem akartam elhinni, hogy az akadály
áthághatatlan. Lehajoltam és a sziklatömeg alá néztem; ott sem volt
nyilás. Fölötte is a gránit domborodott. Hans a lámpa sugarait végig
jártatta a fal minden részein; de ez mindenütt egyenlő tömörnek
látszott. Le kellett mondanunk minden reményről.

Leültem volt a talajra, mig bátyám nagy léptekkel járt fel s alá az
alagutban.

„De hát Saknussemm?“ kiálték.

„Igen,“ szólt nagybátyám, „őt is megakasztotta-e e bezárt sziklakapu?“

„Nem, nem!“ válaszoltam hevesen. „E sziklatömeg valamely rázkodtatás,
vagy a földkérget meg-megingató delejtünemények következtében zárta el
az utat. Sok év telt el Saknussem visszatérte és e tömeg leszakadása
között. Világos, hogy e folyosó egykor a lávának szolgált átjáróul, és
akkor a tüzhányati anyagok akadály nélkül bugyogtak fel belőle. Ama
repedéseken, ott fenn az alagut boltozatán, meglátszik, hogy ujak; e
boltozat összehalmozott roppant kövekből áll, mintha valamely óriás keze
rakta volna össze azokat. Egyszer azonban, rendkivüli rázkodás
alkalmával, e szikla, mely a boltozat kiegészitő részének látszik,
lehullott a talajra és elzárta az utat. E véletlen akadálylyal
Saknussemm nem találkozott, és ha el nem tudjuk azt háritani, nem
vagyunk méltók arra, hogy a világ központjáig jussunk!“

Ekként szóltam e perczben! A tanár lelke mintha belém szállott volna. A
fölfedezési szenvedély ihlettsége töltötte el lelkemet. Elfelejtettem a
multat, nem gondoltam a jövővel. Számomra többé semmi nem létezett ama
bolygó hátán, melynek mélyébe merültem, sem a városok, sem a mezők, sem
Hamburg, sem a király-utcza, sem szegény Margitom, ki ekkor talán már
azt hitte, hogy elvesztem a föld üregeiben.

„Jól van tehát!“ szólt nagybátyám, „ásókkal és csákányokkal utat
törhetünk, és megdönthetjük ez akadályt!“

„Keményebb ez, semhogy ásó birhatna vele,“ kiáltottam.

„Ugy hát a csákány!“

„Vastagabb, semhogy csákánynyal lehetne megfúrni!“

„De…“

„Puskaporral dönthetjük meg egyedül, ássunk alá tüzaknát és repitsük a
légbe.“

„Puskaporral!“

„Igen, hiszen csupán egy szikladarabot kell szélylyelzuznunk.“

„Hans, fogj munkához!“ kiáltott bátyám.

Az izlandi visszatért a tutajhoz, honnan csakhamar megjött, csákányt
hozva magával, melynek segélyével aknát kezdett ásni. Nem csekély
feladat volt ez. Akkora lyukat kellett furni, hogy ötven font lőgyapot
férjen el benne, melynek robbantó ereje négyszer annyi, mint a lőporé.

Rendkivüli lélekizgatottságban voltam. Mialatt Hans dolgozott, én
bátyámmal együtt nagy serényen készitettem egy hosszú kanóczot, mely
vászonbélbe töltött nedves lőporból állott.

„Keresztüljutunk!“ szóltam.

„Keresztüljutunk,“ válaszolt nagybátyám.

Éjfélkor a munka tökéletesen be volt fejezve. A sziklába vájt üreg
lőgyapottal volt tömve, és a kanócz, az alaguton végig vonulva, annak
nyilásáig ért.

Egyetlen szikra képes volt most e borzadalmas készüléket tevékenységbe
hozni.

„Holnap,“ szólt a tanár.

Meg kellett nyugodnom és még hat óráig várnom.




XXXIX.

A következő nap, csötörtök augusztus huszonhetedike, földalatti
utazásunkban emlékezetes nap volt. Nem gondolhatok e napra a nélkül,
hogy szivem most is meg ne rendüljön rémületében. E percztől kezdve
eszünk, saját tevékenységünk többé nem birt befolyással sorsunkra; e
percztől kezdve a föld tüneményei és erői labdáztak velünk.

Reggeli hat órakor talpon voltunk. Közeledett a pillanat, melyben lőpor
által voltunk utat törendők a gránitkérgen át.

Személyesen kivántam meggyujtani a kanóczot. Ennek megtörténte után,
tervünk szerint, visszatérendő voltam társaimhoz a tutajra, melynek
tartalma még nem tétetett ki a partra; ezután lehető leggyorsabban el
fogunk vitorlázni a parttól, hogy elkerüljük a robbanás veszélyeit,
melynek hatása talán nem csupán a sziklatömeg belsejében lesz
tapasztalható.

A kanócznak, számitásunk szerint, tiz perczig kellett égnie, minekelőtte
a lőgyapot-tömeget felrobbantaná. Ez időköz tökéletesen elég volt arra,
hogy a tutajhoz visszatérhessek.

Nem minden izgatottság nélkül készültem szerepem betöltésére.

Miután reggelinket hirtelen elköltöttük, bátyám és a vadász a tutajra
szállottak, mig én a parton maradtam. Égő lámpával voltam ellátva,
melylyel a kanóczot voltam meggyujtandó.

„Menj fiam,“ szólt bátyám, „és azután rögtön térj vissza hozzánk.“

„Ne féljen bátyám,“ feleltem, „nem fogok utközben vesztegelni.“

Erre rögtön az alagut bejárása felé indultam. Felnyitottam a lámpát, és
kezembe vettem a kanócz végét.

A tanár chronometrumját tartotta kézben.

„Kész vagy?“ kiáltott ő.

„Kész vagyok.“

„Ugy tehát, tüz!“

Hirtelen a lángba dugtam a kanócz végét, mely erre sziporkázni kezdett,
azután futva tértem vissza a parthoz.

„Szállj be,“ szólt bátyám; „s azután hagyjuk itt a partot.“

Hans rudját a partnak feszitve, belóditotta tutajunkat a tengerbe.
Mintegy husz ölnyire lehettünk a parttól.

A következő perczeket a legnagyobb izgatottságban töltöttük. A tanár az
időmérő mutatóján tartotta szemét.

„Még öt percz,“ szólott. „Még négy. Még három.“

Ütereim rémitő gyorsan lüktettek.

„Még kettő. Egy!… Omoljatok össze gránitbérczek!“

Mi történt ekkor! A robbanás zaját, ugy vélem, nem is hallottam. De a
sziklák alakja szemem láttára egyszerre megváltozott; szélylyelnyiltak
mint valamely függöny. Feneketlen mélységet pillantottam meg, mely a
partban támadt. A tenger, legmélyében felbolygatva, roppant hullámot
képezett, melynek hátán a tutaj függőlegesen emelkedett föl.

Mindhárman a tutaj fenekére omoltunk. Egy pillanat alatt a világosságot
a legmélyebb setétség váltotta föl. Ezután ugy tetszett, mintha nem
ugyan lábaim alól, hanem a tutaj alól minden szilárd alap elveszne. Azt
hittem hogy a jármü elmerül. De csalódtam. Szólni akartam bátyámhoz, de
a viz iszonyu zúgása miatt nem érthetett volna meg.

Daczára a setétségnek, a zajnak, a meglepetésnek, a fölindulásnak
megfoghattam, hogy mi történik.

A légbe röpitett sziklán túl nagy terjedelmü mély üreg létezett, a
felrobbanás hatása valami földrengésformát idézett elő e repedésektől
átszeldelt talajban; az üreg megnyilt és a tenger, zuhataggá változva,
ragadott oda bennünket magával.

Azt hittem, hogy elvesztem.

Egy óra, két óra, isten tudja mennyi idő telt el igy. Egymáshoz
szorultunk; kezen fogtuk egymást, hogy a tutajból ki ne vettessünk;
rémitő erős lökéseket tapasztaltunk, mikor a tutaj a falhoz verődött. Ez
azonban ritkán történt, miből azt következtettem, hogy az üreg
szélesedett. Semmi kétség, hogy ez Saknussemm utja volt; de a helyett,
hogy magunkban szálltunk volna le, vigyázatlanságunk következtében egész
tenger rohant le velünk együtt.

Ez eszmék természetesen homályosan és határozatlan alakban tüntek fel
elmémben ily körülmények között. Nehéz volt azokat észszerüen
összefüzni, mialatt ily széditő sebesen ragadtatám tova. Az arczomat
suroló lég után itélve, haladásunk felülmulhatta a leggyorsabb vasuti
vonatok sebességét. Ily körülmények között szövétneket meggyujtani
lehetetlen volt, utolsó elektrikai készülékünk pedig a felrobbanás
perczében tört volt el.

Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn egyszerre világosságot
tapasztaltam magam mellett. A fény Hans nyugodt arczára özönlött. Az
ügyes vadásznak sikerült a lámpát meggyujtani, és habár a láng erősen
lobogott s majd elaludt, mégis felderité némileg az éji homályt.

Az alagut széles volt. Nem csalódtam tehát, mikor ilyennek gyanitottam.
A lámpa halványan derengő világában nem voltunk képesek a két oldalfalt
egyszerre megpillantani. A bennünket villámsebesen tovaragadó viz
lejtője felülmulta meredekségre nézve Amerika hajózhatatlan ragadó
folyamaiét; a viz felszine egy csomó, hig anyagból készült nyilhoz
hasonlitott, mely rendkivüli erő által hajtatik. Nem találok ennél
helyesebb hasonlitást, a rám tett benyomás kifejezésére. A tutaj, olykor
örvények fölébe érve, gyorsan forogva sikamlott tovább. Mikor az alagut
oldalfalához közeledett, rá vetettem erre a lámpa világát, és ilyenkor
haladásunk sebességét megitélhettem arról, hogy a szikla kidomborodásai
vonalokká látszottak változni és azt lehetett volna hinni, hogy mozgó
vonalak hálózatába vagyunk zárva. Hozzávetőleg óránként harmincz
mértföldre számitottam haladásunk sebességét.

Nagybátyám és én meredt szemekkel bámultunk magunk elé és az árbocz
csonkjához támaszkodtunk, mely a robbanás pillanatában eltört volt.
Hátat forditottunk a légnek, hogy meg ne fuljunk e mozgás gyorsaságának
következtében, melyet emberi hatalom nem lett volna képes megakasztani.

Az órák multak. Helyzetünk nem változott, egy esemény azonban még
bonyolultabbá tette azt.

Némileg rendbe hozni igyekezvén podgyászunkat, azt vettem észre, hogy a
velünk volt tárgyak legnagyobb része eltünt a robbanás perczében, midőn
a tenger oly rémitő erővel kapott el bennünket. Tudni akartam tisztán,
hogy miből áll még készletünk, és a lámpát kezemben tartva, keresgélni
kezdtem a tutajban. Műszereink közől csupán a delejtü és a chronometrum
maradtak birtokunkban. Hágcsóink és köteleink közől egyetlen darab
maradt meg, mely az árbocz csonkja közé volt tekerve. Sem ásó, sem
csákány, sem kalapács, és mi legszomorubb, egy napra való élelmünk is
alig volt!

Összekutattam a tutajt képező gerendák közeit, a legcsekélyebb
nyilásokat, melyek a deszkák közt maradtak. De sehol semmit nem
találtam. Nem volt egyéb élelmiszerünk egy darab száritott husnál és
néhány darab kétszersültnél.

Bárgyuan tekintettem körül. Nem akartam helyzetünket megérteni! És mégis
hogy gondolhattam most ezen veszélylyel? Ha hónapokra, évekre való
élelmiszereink lettek volna is, de miként juthattunk volna ki ez
örvényből, hová ellenállhatatlanul ragadott e zuhatag? Minek tartsunk az
éhség gyötrelmeitől, mikor a halál annyi más alakban fenyeget? Hiszen rá
sem érünk az éhenhalásra!

Képzelőtehetségem magyarázhatatlan különczségénél fogva, megfelejtkeztem
a jelen percz veszélyeiről, és csupán a fenyegető jövővel voltam
elfoglalva, mely rémesen tünt fel előttem. Egyébiránt talán
megmenekülhetünk a zuhatag dühétől és visszatérhetünk a föld felszinére.
Mikép? Nem tudom. Hol? Mit bánom! Ezerszer valószinübb, hogy e
zuhatagban elveszünk, mint hogy kimenekedjünk; de ez még sem tökéletesen
lehetetlen; mig ellenben az éhenhalás legkisebb, legparányibb reményt
sem engedett.

Eleinte mindent meg akartam mondani bátyámnak, meg akartam neki mondani,
hogy mennyire ki vagyunk fosztva mindenből, és pontosan ki akartam
számitani, hogy még mennyi ideig élhetünk. De ellentállottam és
leküzdöttem a beszéd ösztönét. Nem akartam a tanárt megfosztani
hidegvérüségétől.

E perczben a lámpa lángja hirtelen fogyni kezdett és végre tökéletesen
kialudt. A bél elégett volt benne. Ismét mély homály környezett
bennünket. Nem remélhettük többé, hogy ez áthathatatlan setétséget
felderitsük. Volt ugyan még egy szövétnekünk, de ezt a léghuzam rögtön
eloltotta volna. Ekkor, mint a gyermek, behunytam szememet, hogy ne
lássam a setétséget.

Bizonyos idő multán rohanásunk sebessége megkétszereződött. Ezt az
arczomat korbácsoló lég erejéről vettem észre. A viz rémitő meredeken
sietett alá. Valóban azt hiszem, hogy a tutaj már nem is sikamlott,
hanem hullott, nekem legalább ugy rémlett, mintha csaknem függőlegesen
buknánk le. Nágybátyám és Hans kezei, jobbról balról, erősen fogták
karjaimat és benntartottak a tutajban.

Egyszerre, nem tudom mennyi idő eltelte után, erős lökést éreztem. A
tutaj nem ütődött ugyan kemény testbe, hanem hirtelen megállott
bukásában. Roppant hullám boritotta el a tutajt. Azt hittem, hogy a
vizbe fulok.

E hirtelen történt elmerülés, vagy elöntetés azonban nem sokáig tartott.
Néhány pillanat mulva ismét a viz szinén voltunk és teli torokkal
szíhattam be a levegőt. Nagybátyám és Hans ugy szoritották karomat, hogy
az majd összetört; még mind a hárman a tutajon voltunk.




XL.

Ugy hiszem, hogy ekkor esteli tiz óra lehetett. Ez utóbbi kábitó esemény
után érzékeim közől legelébb a hallás ébredt fel. Alig hogy feljutottam
a viz szinére, hallottam, mint áll helyre lassanként a csend, és mint
szünik meg lassanként a zúgás, mely órák óta töltötte be füleimet. Végre
bátyám e szavait érthetém meg:

„Emelkedünk!“

„Mit akar ezzel mondani?“ kiáltám.

„Igen, emelkedünk! emelkedünk!“

Kinyujtottam karomat és a falat érintettem; kezem vérig zsuroltatott.
Iszonyu sebesen emelkedtünk.

„A szövétneket meg kell gyujtani!“ kiáltott a tanár.

Hansnak nem minden nehézség nélkül sikerült azt meggyujtania, és habár a
láng nem fölfelé égett, hanem emelkedésünk gyorsaságának következtében
tökéletesen lecsapódott, világa mégis képes volt az egész környezetet
földeriteni.

„Ugy van, a hogy gondoltam,“ szólt bátyám; „keskeny kutban vagyunk,
melynek félmérője legfeljebb négy öl. A viz, miután az üreg fenekét
elérte, most visszaemelkedik a szinvonalra s bennünket magával emel
föl.“

„Hová?“

„Nem tudom, de mindenre készeknek kell lennünk. Rendkivül gyorsan
emelkedik, ha nem csalódom másodperczenként két ölnyit, azaz perczenként
százhusz ölnyit, vagyis óránként negyedfél mértföldet. Ekként haladva,
hirtelen utazik az ember.“

„Igen, ha semmi utunkat nem állja, ha ez aknának fölül nyilása van; de
ha nem volna, ha a lég a vizoszlop nyomása alatt lassanként
összesajtolódnék, ha összezuzatnánk!“

„Axel“, szólt a tanár igen nyugodtan, „helyzetünk csaknem
kétségbeesettnek mondható, de mégis van némi kilátás a megmenekülésre,
és épen ezen gondolkodom. Igaz, hogy minden perczben elveszhetünk, de
minden perczben menekülésre is nyilhat alkalom. Ennélfogva oly
állapotban kell lennünk, hogy a legcsekélyebb körülményt is
felhasználhassuk.“

„De mit tegyünk hát?“

„Együnk erőnknek helyreállitása végett.“

E szavak hallatára bárgyun tekintettem bátyámra. Mit eddig elhallgattam,
most végre meg kellett vallanom:

„Együnk?“ ismétlém.

„Együnk, rögtön.“

A tanár még néhány szót mondott dánul, mire Hans fejét rázta.

„Mit!“ kiáltott bátyám, „élelmiszereink elvesztek?“

„Igen, csupán ez maradt meg belőle! Darabka száritott hus, hármunk
számára!“

Nagybátyám rám tekintett, mintha szavaimat érteni nem akarná.

„Nos“, mondám, „hiszi-e még, hogy megmenekülhetünk?“

Nem nyertem választ.

Egy óra telt el. Rendkivüli éhséget kezdtem érezni. Társaim szintén
szenvedtek és egyik sem merte érinteni ama nyomoru élelemmaradványokat.

Ezalatt folyvást sebesen emelkedtünk; olykor a lég sürüségének
következtében lélekzetünk elállott, mint a léghajósoké, mikor túlsebesen
emelkednek. Ezek azonban, minél magasabbra emelkednek a légkör felsőbb
rétegei közé, annál nagyobb hideget éreznek, mi pedig épen ellenkező
hatást tapasztaltunk. A meleg nyugtalanitólag növekedett s e perczben
bizonyosan volt már negyven foknyi.

Mit jelenthetett e változás? Mindeddig a tények igazolták Davy és
Lidenbrock elméleteit, mindeddig a meleget visszatartó sziklák különös
helyzete, az elektricitás, a delejesség, módositották a természet
általános törvényeit, és mérsékelt temperaturát idéztek elő; mert én
előttem a központi tüz elmélete még most is czáfolatlanul állott. Valjon
oly környezetbe jutottunk most, melyben ama törvény teljes erőben van
fenntartva és hol a forróság tökéletes olvadás állapotában tartja a
sziklákat? Ettől tartottam, és ezt közöltem is a tanárral.

„Ha vizbe nem fulunk vagy össze nem zuzatunk, ha éhen nem halunk, ugy
valószinüleg elevenen égünk meg.“

A tanár nem felelt, csupán vállait vonta és ismét visszamerült
gondolataiba.

Egy óra telt el és leszámitva a hévmérsékben tapasztalható csekély
emelkedést, semmi nem változott helyzetünkben. Végre bátyám
megszakitotta a csendet.

„Határoznunk kell valamit,“ szólt ő.

„Mit határozhatunk mi?“ válaszoltam.

„Erőnket helyre kell állitanunk. Ha ez utolsó maradékokat kimélve,
megkiséreljük életünknek néhány órával való meghosszabbitását, mindvégig
elgyengült állapotban leszünk.“

„Igen, mindvégig, s ez már nincs messze.“

„Feltéve, hogy valami menekvési mód kinálkozik, mikor tevékenységre lesz
szükség, nem lesz erőnk a cselekvésre, ha az éhség által elgyengittetni
hagyjuk magunkat?“

„De bátyám, ha e darab hust megettük, nem marad semmink.“

„Semmink, az igaz; de azt hiszed, hogy szemeiddel, ha mindig ránézel is,
több táperőt szíhatsz belőle? Ugy okoskodol, mint a kiben nincs akarat,
nincs erély!“

„Hát bátyám még nem vesztett el minden reményt?“ kiálték ingerülten.

„Nem!“ válaszolt a tanár szilárdan.

„Hogyan! ön még lehetségesnek hiszi, hogy megmeneküljünk!“

„Igen! öntudattal és akarattal biró lénynek nem szabad kétségbe esnie
addig, mig szive ver, erei lüktetnek, idegei éreznek!“

Mily szavak! Azon ember, ki hasonló körülmények között ekként tudott
szólani, csakugyan nem mindennapi jellemü.

„De hát,“ szóltam, „mit tegyünk?“

„Együk meg élelmiszereink e maradványát az utolsó morzsáig és állitsuk
helyre erőnket. Meglehet, hogy utoljára eszünk életünkben, de legalább a
helyett, hogy végkép ki lennénk merülve, ismét férfiakká leszünk.“

„Együnk tehát!“ kiáltottam.

Nagybátyám előkereste a hajótörésből megmentett darab hust és
kétszersülteket és azt három egyenlő adagban osztotta el közöttünk.
Egynek-egynek körülbelül egy fontnyi tápszer jutott. A tanár gyorsan
evett, mondhatni lázas szenvedéylyel; nekem éhségem daczára sem esett
jól az étel és csaknem undorodva ettem; Hans pedig nyugodtan,
mértékletesen apró falatokat vágott, és jóizüen rágta meg azokat, mint a
kit a jövő aggályai nem nyugtalanitanak. A vadász tüzetes kutatás után
talált volt egy fenyünedvvel még félig telt kulacsot; megkinált
bennünket s e jótékony ital némileg elevenitő hatást gyakorolt reám.

„Forträfflig!“ szólt Hans, miután ivott.

„Felséges!“ válaszolt nagybátyám.

Ismét némi remény ébredt bennem. Azonban utolsó ebédünk el volt költve.
Ekkor reggeli öt óra volt.

Az emberi természet sajátságai közé tartozik, hogy az egészséget csupán
annak hiányából ismeri; mikor jóllaktunk, alig vagyunk képesek az éhség
gyötrelmeit megérteni; hogy felfoghassuk, tapasztalnunk kell azokat.
Most is e hosszas koplalás után néhány falat kétszersült és hus
diadalmaskodott elmult fájdalmaink fölött.

Ez ebéd után mindegyikünk gondolataiba merült. Mire gondolt Hans, a
legszélső nyugot fia, kinek hideg elszántsága fölülmulta a végzethivő
keletiekét? Mi engem illet, gondolataim csak emlékekből állottak, melyek
lelkemet visszavitték a földgömb szinére, melyet bár ott ne hagytam
volna soha sem! A königs-strassei ház, szegény Margitom, a jó Mártha
asszony, mint megannyi vizio vonultak el szemeim előtt és a baljóslatu
dörgést, mely körülöttünk e sziklaüregben tombolt, ábrándaimban a föld
városai zajának véltem.

Bátyám pedig most is szakmájába vágó dolgokkal volt elfoglalva; kezében
tartva a szövétneket, figyelmesen vizsgálta a földréteg jellegét;
helyzetünket az egymás fölé emelkedő telepek állásából felismerni
igyekezett. E számitás, vagy helyesebben e hozzávetés csupán megközelitő
lehetett; de a tudós mindig tudós, azaz addig, a mig hidegvérü marad,
hidegvérüség pedig Lidenbrock tanárban nyilván rendkivül sok lakott.

Hallottam, amint geologiai tudományos szavakat mormolt magában;
megértettem e szavakat s önkénytelenül érdek ébredt bennem e
végtanulmány iránt.

„Tüzhányati gránit,“ szólt ő; „még mindig az ős rétegben vagyunk;
azonban emelkedünk! Nagyon emelkedünk! Ki tudja?“

Ki tudja? Ő még mindig remélt. Kezével tapogatta a függőleges
oldalfalakat és néhány pillanat mulva ekként folytatá:

„Ime a csillám! És itt a palacsillám! Helyes! Csakhamar az átmeneti
korszakba érünk és akkor…“

Mit akart a tanár? Képes volt-e megmérni a fölöttünk levő rétegek
vastagságát? Lehetett-e módszere, mely által ezt kiszámithatta? Nem. A
sürüségmérő hiányzott és ezt semmi becsü nem pótolhatja.

A hévmérsék azonban gyors arányban növekedett és a légkör csaknem izzóvá
lett. Azon meleget juttatá eszembe, melyet az olvasztó kemenczék
terjesztenek maguk körül müködésük idejében. Hans, bátyám és én
kénytelenek voltunk kabátainkat, utóbb mellényeinket is levetni; a
legcsekélyebb öltöny is alkalmatlanná vált, csaknem szenvedést okozott.

„De hát valami izzó tüzhely felé hajtatunk?“ kiálték egy pillanatban,
midőn a forróság megkettőződni látszott.

„Nem,“ válaszolt nagybátyám, „ez lehetetlen! egyáltalában lehetetlen!“

„És mégis,“ szóltam a falat érintve kezemmel, „e szikla tüzes!“

Azon pillanatban, midőn e szavakat ejtettem ki, kezem véletlenül
érintvén a vizet, hirtelen visszarántottam azt.

„E viz forr!“ kiálték.

A tanár most már nem válaszolt, csupán egy dühtelt mozdulattal.

Ekkor legyőzhetetlen rémület fogta el lelkemet és többé el nem hagyta.
Valami nagy esemény közeledtét éreztem előre, olyast, minőt a
legmerészebb képzelőtehetség sem, tudna teremteni. Egy gondolat
keletkezett bennem, eleinte határozatlan, bizonytalan volt, azután
meggyőződéssé változott. El akartam űzni agyamból, de makacsul tért
vissza; de kiejteni nem mertem azt. Néhány akaratlanul tett észlelet még
szilárditott e meggyőződésben; a szövétnek kétes világában szokatlan,
szabálytalan mozgalmat vettem észre a gránitrétegekben; nyilván valami
tünemény ment véghez, melyben az elektricitás nagy szerepet játszott; és
azután e rendkivüli meleg, e forró viz!… Megvizsgáltam a delejtüt.

A delejtü megőrült.




XLI.

Igen, megőrült! A tű egyik sarktól a másiknak szökkent; zavartan ide-oda
ugrott, átfutott az egész körön és forgott, mintha szédülés fogta volna
el.

Tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a
földgömbnek ásványkérge soha sincs tökéletes nyugvás állapotában; a
belső anyagok bontakozása által előidézett módosulatok, a nagy hig
árakból származó mozgalmak, a delejesség befolyása folyvást
megrenditésére működnek, még akkor is, mikor a felszinén lakó lények e
forradalmat nem gyanitják. E tünemény tehát egyéb ijesztő hatással nem
lett volna reám, vagy legalább nem költötte volna fel bensőmben ama
borzasztó eszmét.

De egyéb tények, bizonyos rendkivüli jelenségek, nem engedték, hogy
csalódjam; a dörgések aggasztó erővel ismétlődtek és szaporodtak;
olyanforma zaj volt ez, a minőt számos szekér okozna, mely gyorsan robog
a kövezeten. Folytonos dörgés.

A delejtü őrült viselete, mely elektrikai tünemények által idéztetett
elő, szintén szilárditotta véleményemet; az ásványos kéreg, mintha
szélylyel akart volna szakadni, a gránittömegek, mintha egymásnak
akarnának rontani, mintha a repedés, melyben voltunk, betömetnék, az ür
megtelnék és mi, szegény parányok, e borzadalmas tömkelegben
összezuzatnánk.

„Bátyám, bátyám!“ kiálték, „elvesztünk!“

„Mitől félsz már megint?“ felelt ő meglepőleg nyugodtan. „Mi lelt?“

„Mi lelt! Nézze e falakat, mint remegnek, e nagy tömegek kimozdulnak
helyükből! E rémitő forróság, a viz forrása, a mindinkább sürüsödő gőz,
ez eszeveszett delejtü, mindezek a földrengés jelenségei!“

Nagybátyám csendesen rázta fejét.

„Földrengés?“

„Az!“

„Azt hiszem, hogy csalódol, édes öcsém.“

„Hogyan! Ön nem ismeri föl e jelenségeket?“

„Földrengés jelenségeit? Nem! Ennél valami különbet reméllek.“

„Hogyhogy?“

„Tüzhányati kitörést.“

„Kitörést!“ mondám; „müködésben levő vulkán kéményébe jutottunk tehát!“

„Ugy hiszem,“ szólt a tanár mosolyogva, „ennél nagyobb szerencsét nem is
kivánhatnánk!“

Ennél nagyobb szerencsét! Megőrült bátyám? Mit jelenthettek e szavak?
Mit jelentett e nyugalom és e mosoly?

„Hogyan!“ kiálték, „tüzhányó hegy kitörése hajt fel bennünket! A végzet
az izzó láva, a tüzes sziklák, a forró viz, minden tüzhányati anyagok
utjába vetett bennünket! Felhajtatunk, kivettetünk, kihányatunk, föl a
magasba, a légbe, szikladarabokkal, hamuzáporral, izzó kövekkel, lángok
özönével együtt! S ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

„Igen,“ szólt a tanár, szemüvegei fölött nézve el rám, „mert csupán és
egyedül ez uton juthatunk vissza a föld szinére!“

Nem irom le mindazon eszméket, melyek agyamban egymást üzték. Bátyámnak
csakugyan igaza volt; soha még őt ily merésznek, ily meggyőződésteltnek
nem láttam, mint e pillanatban, midőn tüzhányó hegy által való
kivettetés eredményében bizott.

Ezalatt folyvást emelkedtünk; az egész éj igy telt el; a dörgés folyton
növekedett; én meg voltam törve; ugy véltem, hogy utolsó órám közelit,
és mégis különcz képzelőtehetségem valóban gyermekes buvárlatokra
ösztönzött. De hiába, gondolataim uralma alatt állottam, nem én
uralkodtam fölöttük.

Világos volt, hogy kitörés által hajtatunk föl; a tutaj alatt forró viz
volt és e viz alatt egész lávaréteg és szikladarabok, melyek a tölcsér
csúcsán minden irányban szélylyel fognak szóratni. E szerint csakugyan
tüzhányó hegy kéményében voltunk. Erről már semmi kétség.

Ez azonban nem kiégett vulkán volt, mint a Sneffels, hanem teljes
müködésben levő hegy. Azon kérdés merült föl bennem, hogy mely hegy
lehet ez, és hogy a föld mely részében fogunk kihányatni.

Mindenesetre éjszaki vidéken, erről nem lehetett kétség. A delejtü,
minekelőtte megbolondult volna, e tekintetben mindig egyet mutatott. A
Saknussemm foktól kezdve egyenesen éjszaknak ragadtattunk volt, több
száz mértföldnyire. Valjon Izlandba tértünk-e vissza, talán a Hekla
tölcsére által fogunk kihányatni, vagy a sziget hét egyéb tüzhányó
hegyeinek egyike által? Nyugot felé ötszáz mértföldnyire e szélességü
fok alatt csupán éjszaknyugoti Amerika kevéssé ismert vulkánai léteznek.
Kelet felé egyetlen egy létezik a nyolczvanadik szélességi fok alatt, az
Esk, Mayen János szigetén, nem messze Spitzbergtől. Bizonyos, hogy
tüzhányó tölcsér van a földön elég, s közöttük oly tágasak, melyek akár
egy egész sereget kihányhatnának! De melyik szolgáland nekünk kijárásul?
Ezen törtem fejemet.

Reggel felé az emelkedési mozgás gyorsult. Hogy a meleg, mikor a
földgömb felszinéhez közeledtünk, nőtt, a helyett, hogy csökkent volna,
ez tisztán helyi okoknak, vulkanikus befolyásnak tulajdonitható.
Haladásunk módja ez iránt többé semmi kétséget nem engedett; roppant
erő, több száz légkörnyi erő, mely a föld méhében levő gőzök
megtolulásából származott, ellenállhatlanul hajtott bennünket. De mennyi
számtalan veszélynek tetettünk ki ez által!

Csakhamar fakó viszfény lett itt-ott láthatóvá a mindinkább szélesedő
függőleges aknában, jobbra-balra mély folyosókat vettem észre, melyek
roppant alagutakra hasonlitottak és honnan sűrű gőz tódult ki; a falakat
lángok nyaldosták és szikrák pattogtak bennök.

„Nézze, nézze bátyám!“ kiálték.

„Nos, mi van ebben! Kénkőlángok. Igen természetes, hogy kitörésben
effélével találkozik az ember.“

„De hát ha belénk kapnak?“

„Nem fognak belénk kapni.“

„De megfulunk!“

„Nem fulunk meg, az akna szélesedik és ha szükséges lesz, itt hagyjuk a
tutajt és valami hasadékban keresünk menhelyet.“

„De hát a viz, a felbugyogó viz?“

„Nincs itt többé viz, Axel; hanem valami lávatömegféle bugyog fel és fog
bennünket a tölcsér torkolatáig emelni.“

A vizoszlop csakugyan eltünt volt és elég sűrű, habár forró tüzhányati
anyagok foglalták el helyét. A hévmérsék kiállhatatlanná kezdett válni,
és a hévmérő a légkörben kétségkivül legalább hetven fokot mutatott
volna! Testemről verejték özönlött. Ha nem emelkedünk oly sebesen,
kétségkivül megfultunk volna.

A tanár azonban nem létesitette azon javaslatát, hogy a tutajt ott
hagyjuk és ezt jól tette. E néhány összetoldott gerenda elég szilárd
alapot képezett, és támpontul szolgált, mit egyebütt nem találhattunk
volna.

Reggeli nyolcz óra tájban tapasztaltunk legelőször egy ujnemü tüneményt.
Az emelkedés hirtelen megszünt, és a tutaj tökéletes mozdulatlanul
állott meg.

„Mi ez?“ kérdém e hirtelen megállapodás által megrenditve, mint valamely
lökés által.

„Megállapodás“, válaszolt nagybátyám.

„A kitörés szünik?“

„Reménylem, hogy nem.“

Fölállottam s körültekinteni igyekeztem. Talán valamely kiálló
sziklaorom akasztotta meg a tutajt, mely pillanatra ellentállhatott és
visszatarthatta a felbugyogó tömeget. Ez esetben minél hamarább ki
kellett azt szabaditani.

Azonban csalódtam. A hamuból, lávából és sziklatöredékekből álló tömeg
maga szünt meg emelkedni.

„Megszünik a kitörés!“ kiálték.

„Ah! öcsém“, szólt bátyám fogait összeszoritva, „te tartasz ettől;
azonban ne félj, a pillanatnyi nyugvás nem tarthat sokáig, már öt percze
hogy állunk és rövid idő alatt ismét a tölcsér torkolata felé fogunk
haladni.“

A tanár, mialatt igy beszélt, folyvást időmérőjén tartotta szemeit;
jóslatát most is igazolták az események. A tutaj csakhamar ismét
emelkedésnek indult; sebesen és egyenlőtlenül haladt fölfelé mintegy két
perczig, azután ismét megállott.

„Tiz percz mulva ismét meg fog indulni,“ szólt bátyám órájára tekintve.

„Tiz percz mulva?“

„Igen. Oly vulkánban vagyunk, melynek kitörése meg-meg szokott szakadni;
mintha pihenne, és ezalatt bennünket is pihentet.“

Bátyámnak igaza volt. Az általa kitüzött perczben rendkivüli
gyorsasággal hajtatánk ismét fölfelé; erősen a tutaj gerendáiba kellett
fogódznunk, hogy ki ne vettessünk. Ezután ismét megállott a tüzhányati
tömeg.

Azóta sokat gondolkodtam e különös tüneményen, de nem voltam képes azt
tökéletesen megmagyarázni. Mindamellett bizonyosnak vélem, miszerint a
tüzhányó hegynek nem főkéményében, hanem valamely mellékcsatornában
voltunk, mely a főkémény visszahatásának volt alávetve.

Nem tudhatom pontosan, hogy e tünemény hányszor ismétlődött; csak arra
emlékszem tisztán, hogy valahányszor ujra mozgásba helyeztettünk, a
hajtó erő mindannyiszor nagyobb volt, s ugy vitt fel bennünket, mintha
puskából lövetnénk ki. A szünetek perczeiben majd megfultunk; a
fölhajtatás ideje alatt pedig lélekzetünket vágta el a forró lég.
Eszembe jutott, hogy mily kéjes lesz, ha majd valamely éjszaki vidéken,
harmincz fokos hidegben, vettetünk ki; túlizgatott képzeletemben
Szibéria hófedte sikjain jártam, és forrón vágytam azon perczre, mikor a
sarknak jégtalaján fogok hencsereghetni! Lassanként azonban eszméletem,
az agyamat megrengető ismételt zökkenések következtében, megtört. Ha
Hans nem tartott volna, nem egyszer zúztam volna össze fejemet a
gránitfalazaton.

Arról tehát, mi a következő órákban történt, pontosan számot nem adhat
emlékezetem. Homályosan emlékezem a folytonos dörrenésekre, a
sziklatömegek rengésére és arra, hogy a tutaj egyszerre gyorsan forogni
kezdett; lávahullámokon inogott, hamuzápor közepette; mindenfelé zúgó
lángok környezték. Valamely orkán, melyről azt lehetett volna hinni,
hogy roppant szellentyüből ered, szította a földalatti tüzet. Még
egyszer pillantottam meg Hans arczát a tüznek piros viszfényében, s
azután minden eszméletem bizonyos kábult rémületre szoritkozott, milyet
az ágyu elé kötött elitéltek érezhetnek azon pillanatban, midőn az ágyu
elsül s tagjaikat a légbe szórja.




XLII.

Midőn szemeimet megnyitottam, a kalauz erős karja fogta körül derekamat;
másik keze bátyámat tartotta. Nem voltam veszélyesen megsebesülve, de
egész testem meg volt törve. Valamely hegynek lejtőjén feküdtem, alig
két lépésnyire a tátongó őrvénytől, melybe a legcsekélyebb mozdulat
következtében is belebukhattam volna. Hans megmentette volt életemet,
mialatt én a tölcsér lejtőjén hengeregtem.

„Hol vagyunk?“ kérdé bátyám, ki nagyon ingerültnek látszott, midőn
észrevette, hogy a föld felszinére jutottunk.

A vadász vállait vonta, annak jeléül, hogy azt nem tudja.

„Izlandban?“ kérdém.

„Nej“, válaszolt Hans.

„Hogyan! Nem?“ szólt a tanár felállva.

Utazásunk számlálhatatlan csodái után, még redkivüli meglepetés várt
reánk. Azt hittem volt, hogy örök hóval fedett hegyoromra fogunk jutni,
az éjszaki vidékek sivár pusztáinak közepette, a sarki nap
halványsugárai alatt, túl a legmagasabb szélességi fokokon, és
várakozásainkkal tökéletes ellentétben, bátyám, az izlandi és én a
tüzével tagjainkat emésztő nap forró sugárai által megüvegesitett
hegynek oldalában hevertünk.

Nem akartam hinni szemeimnek; de a roppant meleg, mely testemet sütötte,
nem engedett kétséget. Félmezitelenül jutottunk volt ki a tölcsérből, s
a ragyogó nap, melynek jótékonyságát két hónap óta önkényt nélkülöztük,
valóban pazarló bőkezüséget tanusitott most irányunkban, vakitó
sugarainak özönével, világossággal és meleggel öntve el bennünket.

Mikor szemeim hozzászoktak e fényhez, mely előttünk tökéletesen
szokatlanná vált, legelőbb is a képzeletem által elkövetett hibákról
győződtem meg. Azt hittem volt, hogy legalább is Spitzbergbe fogunk
jutni, és alig voltam képes e meggyőződést megváltoztatni.

A tanár legelőbb szakitotta meg a csendet és szólt:

„E környék csakugyan nem hasonlit Izlandra.“

„Talán Mayen János szigete?“ válaszoltam.

„Arra ép oly kevéssé hasonlit. Ez nem éjszaki vulkán, nincsenek
gránitdombjai, sem hófövege.“

„De…“

„Tekints körül, Axel.“

Fejünk fölött, alig ötszáz lépésnyire tőlünk tüzhányó hegy tölcsére volt
látható, melyből negyedóránként, nagy dörgéssel, magas lángoszlopok,
sziklatöredékek, hamu és láva omlottak. Érzém mint reng a hegy, mely
czethalak módjára lélekzett, és roppant kopotyákjából időrőlidőre tüzet
és gőzt lövellt. Alattunk a meglehetős meredek lejtőn, tüzhányati
anyagok rétegei terültek el, mintegy hét–nyolczszáz lábnyi mélységben; e
szerint a tüzhányó hegy magassága nem volt több háromszáz ölnél. A hegy
töve zöld fák tömött koszorújából látszott kiemelkedni, melyek között
olaj- és fügefákat pillantottam meg, valamint bibor fürtökkel terhelt
szőlőtőket.

Kénytelen voltam megvallani, hogy e táj nem látszik éjszaki vidéknek.

E zöldelő sövényen túl a tekintet csakhamar gyönyörü tenger vagy tó
tükrével találkozott, mely e bájos vidékből alig néhány mértföldnyi
körületü szigetet alakitott. Kelet felé kis kikötő látszott, melyet
néhány ház környezett és melyben néhány különös alaku hajó ingadozott a
hullámzó kék viztükrön. Távolabb apró szigetek csoportjai tüntek ki a
tengerből, oly nagy számmal, hogy valami nagy hangyabolyra
hasonlitottak. Nyugot felé távol partok körrajzai tüntek fel a
láthatáron; ezeknek némelyikén összhangzatos idomu kék hegylánczok
vonultak végig, másfelé pedig, távolabb parton, rendkivül magas hegyorom
emelkedett, melynek csúcsa gőzfelleggel volt koronázva. Éjszak felé nagy
terjedelmü viztükör csillámlott a nap sugaraiban, melyen itt-ott
árboczok csúcsai, vagy dagadó vitorlák voltak láthatók.

E látványnak váratlansága megszázszorozta annak csodás szépségeit.

„Hol vagyunk? Hol vagyunk?“ ismétlém alig hallhatón.

Hans közönyösen hunyta be szemeit, bátyám pedig vizsgálódva nézett
szélylyel, de nem értette a dolgot.

„Bármi legyen e hegy neve,“ szólt végre bátyám, „annyi bizonyos, hogy
nagyon meleg van rajta; a robbanások sem szünnek és csakugyan nem
érdemes tüzhányati kitörés által sértetlenül felhajtatni, ha azután
valami szikladarab üti agyon az embert. Menjünk le, és majd megtudjuk,
hogy hová jutottunk. Egyébiránt majd éhen-szomjan halok.“

Bátyám csakugyan nem volt szemlélődő természetü ember. Én részemről
felejtve a nélkülözéseket és fáradalmakat, itt maradtam volna e helyen
talán estig, de igy követni kellett társaimat.

A tüzhányó hegy oldala némely helyütt igen meredek volt; olykor
megkeményedett hamuból álló csatornákban csusztattuk alá magunkat,
kikerülve a lávapatakokat, melyek tüzes kigyókként vonultak végig a
hegyen. Ezalatt folyvást bőbeszédűn társalogtam, mert képzelőtehetségem
sokkal telibb volt, semhogy szavakban nem csordult volna túl.

„Ázsiában vagyunk,“ kiálték, „Ázsia partjain, a maláji szigeteken,
Oceániában! Áthatottunk a földgömbön, és Európa antipódjaihoz
jutottunk.“

„De hát a delejtü?“ kérdé bátyám.

„Hm! A delejtü?“ szóltam zavarba jőve. „A delejtü szerint éjszaknak
tartottunk volna.“

„Tehát hazudott?“

„Oh! hazudott?!“

„Hacsak nem ez az éjszaki sark!“

„Az éjszaki sark! Nem; de…“

A dolog magyarázhatlan volt. Nem tudtam mit képzeljek.

Ezalatt mindinkább közeledtünk a zöldelő virányhoz, melyen oly jól esett
szemeinket legeltetni. Éhség és szomjuság gyötörtek. De szerencsére két
órai járás után, gyönyörü ligetek közé értünk, hol olaj-, gránát-,
fügefák és venyigék diszelegtek, melyeknek gyümölcseit sem őr, sem
sövény nem védte. Helyzetünkben, kifosztva mindenből, kiéhezve, nem
vettük fontolóra a tulajdoni jogot. Mily felséges élvezet volt e zamatos
gyümölcsök levét színi, e biborszinü szőlőfürtökbe harapni! Nem nagy
távolban, a fűben, fáknak hüvös árnyában, üde vizü forrás csörgedezett,
melybe kéjesen mártottuk be arczunkat és kezeinket.

Mialatt ekként mindnyájan a nyugalom gyönyöreit élveztük, két olajfa
között gyermek jelent meg.

„Ah!“ kiálték, „itt e boldog vidék egy lakója!“

Valami kis koldus fiunak látszott, rongyos öltözetü, beteges külsejü
volt, és tőlünk nagyon megijedt; csakugyan igy félmezitelenül, bozontos
szakállainkkal nem épen bizalmat gerjesztő lehetett tekintetünk. És ha
csak ez ország lakói mind tolvajok nem voltak, meg kellett tőlünk
ijedniök.

Azon pillanatban, midőn a kis ficzkó el akart szaladni, Hans utána
futott és sikoltozása és rúgkapálása daczára erővel visszahozta.

Nagybátyám mindenekelőtt megnyugtatni igyekezett a gyermeket s azután
németül szólt hozzá:

„Hogy hivják e hegyet, kis barátom?“

A gyermek nem felelt.

„Ugy látszik, hogy nem vagyunk Németországban.“

Ugyanazon kérdést angolul ismétlé.

A gyermek most sem felelt. Kiváncsiságom tetőponjára hágott.

„Néma ez a gyerek?“ kiáltott a tanár, ki kevélykedve nyelvtudományával,
francziául ismétlé a kérdést.

A gyermek hallgatott.

„Ugy kiséreljük meg az olasz nyelvet,“ folytatá bátyám s e nyelven
szólott:

„Dove noi siamo?“

„Igen! Hol vagyunk?“ ismétlém türelmetlenül.

A gyermek konokul hallgatott.

„Eh! nem tudsz beszélni?“ kiáltott bátyám, ki dühbe kezdett jönni; a
gyermek fülét rángatva szólott:

„Come si noma questa isola?“

„Stromboli“, felelt a kis pásztorfiu, kiszökve Hans kezei közől, s az
olajfa-ligetben tünve el szemeink elől.

Nem vettük üzőbe; egyébbel voltunk elfoglalva; Stromboli! Mily benyomást
gyakorolt képzelőtehetségünkre e váratlan név! Itt voltunk tehát, a
földközi tengeren, a mithologiailag emlékezetes aeoli szigetcsoport
közepette, a régi Strongylosban, hol Aeolus tartotta zár alatt a
szeleket és viharokat. S ama kék hegyek, melyek amott kelet felé
emelkedtek, Calábria hegyei voltak! És ama vulkán, mely a déli
láthatáron meredt föl a magasba, az Aetna volt, a szilaj Aetna.

„Stromboli! Stromboli!“ ismétlém.

Nagybátyám ugyanazon mozdulatokat tette, és ugyanazon szavakat
ismételte, melyeket én. Azt lehetett volna hinni, hogy kardalt
énekelünk!

Mily utazás! Mily csodás utazás! Egyik vulkánban leszállottunk, és
másikon jöttünk föl, és e másik több mint ezerkétszáz mértföldnyire volt
a Sneffelstől, és Izland sivár, a világ véghatárára vetett földétől!
Vándorlatunkban, a véletlen által vezérelve, a föld legszebb vidékeire
jutottunk! Az örök hó vidékeit az örök virány büvös tájaival cseréltük
föl, és ott hagytuk fejünk fölött a fagyos égőv szürkés ködét, és
följöttünk Sicilia azur ege alá!

Gyümölcsből és fris vizből álló felséges lakoma után ismét utnak
indultunk Stromboli kikötője felé! Nem véltük tanácsosnak elmondani,
hogy mi uton érkeztünk e szigetre: e babonás szellemü olaszok aligha nem
a pokol által kiköpött démonokat láttak volna bennünk. Azt határoztuk
tehát, hogy hajótörést szenvedtünk. Ez ugyan nem oly rendkivüli és
dicsőséges, de a már emlitett okoknál fogva biztosabb volt.

Utközben hallám, mint mormog bátyám fogai között:

„De a delejtű! a delejtű, mely éjszakot mutatott! Mikép magyarázzuk meg
e tényt?“

„Sohse törjük rajta fejünket,“ szóltam én.

„Ugy ám! Az volna csak szép; Johanneumbeli tanár, ki egy kozmikus
tüneményt ne tudna megmagyarázni; hallatlan szégyen volna.“

Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve
dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a
mineralogia rettentő tanárává lett.

Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba,
Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti
szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között
adott át neki.

E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható
elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek
őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.

Ujjhegygyel könnyedén megszoritotta kezeinket, és elmosolyodott.




XLIII.

Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni,
kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és
pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.

A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel
voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel.
Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare
Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut
fáradalmait.

Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra
szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már
minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak
lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény
nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.

Mártha asszony meglepetését, Margit örömét leirni képtelen vagyok.

„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem,
„nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“

Rá néztem. Margit mosolyogva sirt.

Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót
okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a
tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki
nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.

Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások
csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.

Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse
voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt
rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár
elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el.
Ugyanaz nap tette le a város levéltárába Saknussemm okmányát és
kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték,
minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld
központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.

Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott.
Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott
a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták
azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és
nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.

Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre
vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam,
most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de
elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények,
természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.

Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség,
nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára
nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért
adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta
el őt.

„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval búcsuzva, utnak indult és
szerencsésen megérkezett Reykjawikban.

Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét
mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer
még minden esetre látni akarom őt.

Befejezésül még meg kell emlitenem, hogy ez „Utazás a föld központja
felé“ nagy feltünést okozott a világban. Kinyomatott és minden élő
nyelvre lefordittatott; a leghitelesebb hirlapok közölték annak
legkiválóbb epizodjait, melyek kommentálva, megvitatva, megtámadva és
védelmeztetve lőnek, egyenlőn szilárd meggyőződéssel a hivők és a
hitetlenek részéről. Nagybátyám még élete folytán részesült a kiérdemelt
dicsőségben, mi nagy ritkaság! Barnum nagy dijat ajánlott neki, ha
pénzért mutogattatni engedi magát az éjszakamerikai egyesült államokban.

A dicsőség közé azonban egy kellemetlen, mondhatnánk gyötrelmes gondolat
vegyült. A delejtűre vonatkozó tény magyarázhatlan maradt előttünk. Már
pedig tudósra nézve az ily magyarázhatlan tünemény valóságos értelmi
martyrium.

Egy nap, mialatt bátyám dolgozószobájában az ásványokat rakosgattam,
megpillantám a delejtűt és figyelmesen vizsgáltam azt.

Hat hónapja volt, hogy a delejtű ott állott ama zúgban, nem gyanitva,
hogy mennyi nyugtalanságot okoz.

Miután néhány pillanatig a delejtűre néztem, egyszerre meglepetve
kiáltottam fel. A tanár elősietett.

„Mi baj?“ kérdé ő.

„E delejtű!…“

„Nos?“

„De hiszen hegyes vége dél felé s nem éjszak felé mutat.“

„Mit beszélsz?“

„Nézze! Sarkai szerepet cseréltek.“

„Szerepet cseréltek!“

Nagybátyám oda nézett, összehasonlitásokat tett s azután akkorát ugrott,
hogy az egész ház rengett belé!

„E szerint hát,“ kiáltott bátyám, mikor a meglepetés szóhoz engedte
jutni, „midőn Saknussemm fokára érkeztünk, ez átkozott delejtű delet
jelezte és nem éjszakot?“

„Nyilván.“

„Igy tévedésünk megmagyarázható. De mely tünemény okozhatta, hogy a
sarkok ekként cseréltek egymással.“

„Ez igen könnyen magyarázható.“

„Hogy-hogy?“

„A Lidenbrock-tengeren, a vihar folytán, ama tűzgömb, mely a tutaj
minden vasát megdelejesitette, delejtűnk irányát megváltoztatta.“

„Ah!“ kiáltott a tanár hahotára fakadva, „e szerint hát az elektricitás
űzött velünk játékot?“

E naptól kezdve bátyám a tudósok, én pedig az emberek legboldogabbika
voltam, mert szeretett Margitom többé nem mint gyámleány, hanem mint
unokahug és feleség szerepelt a király-utczai házban. Fölösleges
kijelentenem, hogy nagybátyja, a hires tanár, Lidenbrock Otto, az öt
világrész minden tudományos, geographiai és mineralogiai társulatainak
levelező tagja volt.

Vége.


Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Magasra szökellő igen híres forrás a Hekla tövében.]




      *      *      *      *      *      *




Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

5 |teljes ezővel |teljes erővel

47 |távcsövet.“ |távcsövet.

49 |halálküz delme |halálküzdelme

50 |tergerből |tengerből

52 |emelkedik. |emelkedik.“

54 |bennünkat |bennünket

78 |„Lázas érdekkel |Lázas érdekkel

90 |legesekélyebb |legcsekélyebb

94 |tnkintettem |tekintettem

104 |emelni. |emelni.“

105 |haladni. |haladni.“

110 |halok. |halok.“

118 |Reykjawikban.“ |Reykjawikban.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64539 ***