*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64357 ***

Eötvös Károly Munkái

XIV. KÖTET

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

II

Eötvös Károly Munkái

XIV.

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.




PUSZTA-SZENT-LÁSZLÓN.


I.

(Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák gesztenyefái.
– A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)

Meg kellett látnom Puszta-Szent-Lászlót is.

Tizenhat éven át itt töltötte Deák Ferencz az esztendő nagy részét.
1855-től 1870-ig itt lakott rendesen májustól novemberig. Csak öt-hat
héten át volt távol, a mikor egyik-másik cseh fürdőben unatkozott
orvosai tanácsára vagy a mikor Balaton-Füred árnyékos ligeteiben és
sétálóin adomázott. A tizenhat év közül tizenkettőben ezt cselekedte.

Itt Puszta-Szent-Lászlón lakott a legjobb barát s a legédesebb testvér,
a kik valaha éltek a világon s a kiket Deák Ferencz egész életén át
legjobban szeretett. Ifju korától kezdve a halálig. Minő barátság volt
az, mely a két Deák-testvér és Oszterhuber József közt az angyallelkü
Deák Klára oldalán egész emberéleten át fennállott! Ha én vagy más e
barátság igaz történetét egyszer igazán megirhatná! Nem hinné el senki.
Az utódok kora hidegen gondolkozik, csöndesen érez. Azt mondaná:
ábrándos költő csapongó képzelete szőtte-fonta a gyönyörü mesét.

A puszta-szent-lászlói urilak kis szobáiban, gazdagon teritett asztala
mellett, hires vadgesztenyefái alatt s bükkös erdejének árnyékában érett
meg gyakran a magyar nemzet sorsa s fordult jobbra nem egyszer szomoru
végzete. Hires kormányzók, nagy államférfiak, lángoló lelkek s hű
barátok, császár követei itt keresték fel, itt rajzották körül a haza
bölcsét. Egyetlen vár, kastély, urilak nincs ebben az országban, a hol,
bár csöndesen, némán, ugy készült volna Magyarország története, mint a
puszta-szent-lászlói urilakban.

Föl kellett hát ezt is keresnem.

A nap leszállt már, a mikor a pölöskei erdő hatalmas bükköséből a
Valicka-patak völgyére leszálltunk. De még világos volt. Bakot és
tornyát még tisztán láttuk, a mikor a söjtöri uton dél felé
lekanyarodtunk. A nyárnak utolsó napjait élveztük. Szeptember közepe. De
az erdőnek és a mezőnek, a szénának és a sarjunak édes illatával tele
volt még az alkonyat levegője. Repült a négy ló a kocsi előtt, de mégis
sötét lett, mire Söjtörre értünk, Deák Ferencz születése helyére. S ugy
mentünk keresztül a hosszu falun, hogy a szülőházat, a Deák-család egyik
ősi urilakát ez este meg se láthattuk. Fönt a dombon, magas fák
árnyékában eltévesztettük szemünk elől.

Még rövid negyedóra s oda értünk Puszta-Szent-László északi faluvégére.
Egyikünk se járt még ott, kérdezősködnünk kellett. Találtunk is az
utczán hozzávaló embert.

– Hol fekszik a Tarányi-kastély, atyafi?

– Tessék csak előremenni, majd meglátják az urak, sok tornya van.

Meg is láttuk, noha nincs sok tornya, sőt egy tornya sincs. Hanem az
épület sarkain csakugyan vannak apró toronyalaku diszitések. Göcseji
embernél ezek is toronyszámba jönnek.

A kapu nyitva, a jó négy ló beugrik az udvarra s megáll az előszoba
ajtaja előtt. Valami kulcsárnő, valami gazdaszony, valami szolgálóféle s
valami udvaros jönnek hozzánk nagy kiváncsisággal. Vajjon ki lehet a
vendég? Hiszen az uraságok nincsenek itt!

Még nem tudták, hogy jövünk.

Az uraság nem mozdulhatott ki a nyirlaki hitbizományi kastélyból. Az
ifju uraság hadgyakorlatra vonult be Csehországba. Nyirlak messze van
Puszta-Szent-Lászlóhoz, egy vadászt szolgálattételre s egy jó szakácsnét
és szobalányt küldött ugyan fogadásunkra az én nemes barátom, Tarányi
Ferencz előre, de bizony azok nagy kényelmesen koczogtak, mig a mi négy
lovunk sárkányok módjára repült. Csak később félóra mulva érkezett meg a
szolgáló személyzet.

Mindegy. Az asztalon gazdag teriték várt s kitünő szobák és ágyak. Az
épület tervrajzát még ez estén papirosra jegyezgettem.

Legjobban érdeklődtem ama helyiségek iránt, melyeket Deák Ferencz
szokott használni. A nagy tekéző szoba, mely egyuttal társalgó és pipázó
és tanácskozó szoba volt és hálószobája.

A nagy tekéző szoba most is meg van. Benne a tekéző asztal, melyen Deák
Ferencz is szokott játszadozni. Megvan a nagy fekete bőrpamlag is s
néhány karosszék Deák Klára urasszony idejéből. Egy sarokban néhány
darab bot, melynek fogantékjára a haza bölcse faragott apró
szoboralakokat.

Deák hálószobája a kastély délnyugati sarkán kisded sarokszoba. Egy
ablaka az urasági kápolnára, nyugat felé, másik ablaka a hires
vadgesztenyefákra néz dél felé. Az ágy is azon a helyen, a hol
harminczhárom éve volt, a mikor Deák utoljára fordult meg e helyen. Kis
ruhaszekrényének csak helye van meg, melyet maga vitetett oda Pestről. A
szekrény ma a nyirlaki kastély egyik ereklyéje.

Estebéd után az volt a kérdés közöttünk, ki melyik szobát foglalja el
alvásra. Nekem Deák Ferencz szobáját és ágyát jelölték ki. Nem fogadtam
el. Ugy gondoltam, nem tudok elaludni hajnalig vagy reggelig, mámoros
lenni pedig másnap nem akartam. Szinte bizonyosra vettem, hogy a Deák
Ferencz élete, egyénisége, kora, cselekményei fölött való tünődés az
első éjszaka elver szememből minden álmot s alvási képességet.

Gyönyörü reggelre virradtunk.

Első gondunk volt a gesztenyefák megtekintése.

Négy hatalmas vadgesztenyefa a kapubejárattól jobbkézre. Teljesen
kilátszik az utczára is. A járó-kelők jól láthatják a mindig nyitott
kapun s az alacsony kőkeritésen át. Meg is nézik. A vármegyében minden
régi ember s a faluban minden öreg és ifju, sőt gyermek is tudja s
mondogatja:

– Ime, Deák Ferencz gesztenyefái!

Most is haragos zöld sürü lombja minden fának, pedig szeptember közepén
vagyunk. A szokottnál magasabb sudár szálu fák messze oldalra nyuló
ágakkal és lombozattal.

Mily idősek ezek a fák?

Biztosat mondani senki sem tud. Még a 80 éves öreg nyugdijas ispán Szabó
Antal uram se, a ki pedig negyvenhárom év előtt, 1861-ben, került az
uradalomba. Már akkor is megvoltak, noha nem oly magasak és
terebélyesek.

Az idős vadgesztenyefák életkorát nem tudom biztosan megitélni. Az én
falumban kevés van. Apám egész életében ültetgette, de nem boldogult
vele. Ugy látom, a hüvösebb s talán márgásabb talajt jobban szereti,
mint az én birtokom talaját s forró nyarát. Gyermekkoromban tehát nem
figyelhettem meg évenkénti növését.

De némi tájékozásunk mégis lehet Deák Ferencz fáinak életkora iránt.

A kastély 1833-ban épült, most tehát hetvenegy éves. A fák nem gyökérről
nőtt csiatagok, hanem szabályosan ültetvék. Egymásközti helyzetük ezt
bizonyitja. A kastély épitése előtt ez a hely gazdasági udvar volt,
korábban tehát alig ültethették. Hanem 1833-ban vagy 1834-ben.

Kérdeztem, hol a fa-zsöllyeszékek s hol a karos fapad, melyet Deák
Ferencz szokott használni.

A felelet az volt: az urasági kápolnában vannak Deák ereklyéi gyanánt
elhelyezve.

– Ki kell hozni s régi helyükre állitani!

Futottak azonnal s régi helyükre állitották.

Kezdetleges, falusi, durva alaku és faragásu készségek. Bizony nem igaz
az, hogy ezeket Deák Ferencz furta, faragta, állitotta össze. Még csak
czéhbeli ács és asztalos se. Hanem csak közönséges faragó béres.

De hát igy is jó volt. Hiszen szélben, esőben, télen és nyáron ott
kellett ezeknek a fák alatt szabadban állani. Holmi finomabb munkáju
fényezett butordarab huszszor is elpusztult volna félszázad alatt. De
ezeken is ugyancsak meglátszik a kornak és korhadásnak minden nyoma.
Pedig több mint harmincz év óta már a templomban állanak.

Az urasági kápolna szemközt, kissé oldalt fekszik az urilakhoz, az utcza
tulsó felén. Jókora épület szép, sudár toronynyal, falun templomnak is
beillenék.

Leültünk Deák székébe.

A művész két képet vett föl rólunk.

Az egyik képen én ülök a padon s Linzer Béla barátom mellém hajolva,
bizalmasan közöl valamit. Mintha Deák Ferencz fülébe valami jó barátja
vagy kedvelt rokona halkan sugna valami érdekes dolgot.

A másik képen magam ülök a padon. Deák nem sokkal volt magasabb, mint
én. Ugyanaz a gömbölyü termete, mint az enyém. Bajusza ugyan más és sok
minden más rajta, de körülbelül akkorának látszó busafej, mint az enyém
s kalapom ép oly nagy karimáju, mint a minőt ő szokott viselni. Az egész
kép feltünő hasonlósággal állitja elénk a negyven év előtti jelenetet, a
mikor gesztenyefáinak árnyékában maga ült a padon, az igazi »öreg ur«.

Itt szokott furni, faragni, fürészelgetni. Itt szokta késziteni fából
faragott diszes tárgyait.

De nem csak itt.

Zivataros, esős, szeles vagy hideg idő beszoritotta az előszobába, vagy
a nagy tekéző szobába. A faragás itt is kedvelt foglalkozása volt, ha
sógorának nem volt ideje vele beszélgetni, vagy ha látogatók, jó
barátok, államférfiak nem voltak a háznál.

Vagy ha nem olvasott. Vagy ha levelet nem irt.

Miként, mit és mennyit szokott olvasni s levelezésében miféle szokást
vagy rendszert követett: erről másutt közlöm azt, a mit tudok.

Szép időben gyakran elballagott a falu északi végére, sógorának gyönyörü
bükkösébe. Sürü bükkösben nincs fű, vagy igen kevés, legfölebb a ritkás
helyeken. A bükkfa lombja olyan, mint a templom boltozata. Sürü,
homálytámasztó, napfény rajta át nem szürődik. Ez azonban ritka bükkös,
gyönyörü alaku fákkal. Alja füves, pázsitos, erdei vadvirágos.

Ide szeretett kijárni. Zsebjeit megtömte szivarral, szerszámmal, faragó
fadarabokkal. Balkezére csapta vékony kelméjü fekete felöltőjét, jobb
kezébe vette kampós botjai egyikét s ment. Megtett az erdőig vagy
ezerötszáz lépést. Ott keresett árnyékos tuskót, arra letelepedett s
folytatta faragását.

A kocsizörgés fölhatolt hozzá. Ő minden kocsit látott, a mi jött Söjtör
felől, de őt nem igen láthatták az országutról. Ha kedves látogatója
jött: szedte-vette készségeit s nyomban ballagott hazafelé. Mire a
látogató kimosdott, kifésülködött az utiporból, akkorra ő is otthon
termett. Ha pedig a látogató csak üres tereferére jött vagy nem volt
kedves embere: akkor tovább füstölt s tovább furt-faragott. Mintha senki
se kopogtatott volna az ajtón.

Igen gyakran megtörtént vele csaknem naponkint, hogy a természet titkos,
bájos apró életjelenségei kötötték le figyelmét.

Mikor a hangya vadász vagy kémkedik, vagy zsákmányát hurczolja haza.

Okos ember előtt gyönyörü jelenet. Darwin egész életet töltött ily
tünetek gondos szemléletében. Igy tudta a fejlődés, alakulás, öröklés
igazi törvényeit fölfedezni. Deák nem volt se tudós, se természetbuvár,
de volt képessége mindenre. Nagy sziv, nagy ész, nagy szellem. Nem saját
értékének, saját egyéniségének becslésére forditotta eszét s minden
gondolatát. Erős és figyelő lélek volt. Abban is bölcs, hogy a legkisebb
féreg mozgásában is fölismerte a mindenható örök eszme életét, az
emberek erkölcsi létét s az élet viszontagságait. A hogy a hangya
megkeresi a kényelmesebb utat, saját magának korábbi nyomait, az előtte
járók nyomdokát; a hogy békességes felebarátjával, saját népes
családjának tagjával, saját nemesi bolyának egyik lakójával találkozik s
elmondják egymásnak, ki ki mit látott, merre járt, hol van a biztos
zsákmány: holt madár, egérholttest, tücsökhulla, rózsatetvek sokasága; a
hogy idegen család tagját, idegen boly lakóját kikerüli vagy kifosztja
és elkergeti s a hogy a befejezett értekezés után mindegyik hangya megy
tovább a maga utján, vagy összefognak s együtt mennek valahova: ezeket
mind meglátta s mind gondosan megfigyelte a bölcs ember. Gyakran
elkisérte a hangyát száz lépésnyire: ugyan hová megy, miért csatangol?
Szeretkezés, találkozás, fosztogató vágy vagy utazási ösztön vezeti-e
apró szivét?

A Katiczabogár röst eszejárását, léha felfogását mindig különös
figyelmére méltatta. Ez a bogár gyönyörü kis állat. A tudósok hétpontu
bödének nevezik. A hátával felforditott vasfazékhoz hasonlit, csakhogy
nem nagyobb, mint egy kisebbfajta lencseszem. Tud mászni s tud repülni.

Elindul a Katiczabogár, hogy majd elmegy valahova. Kaszinóba vagy
atyafilátogatóba, akárhova. Utjába kerül eleven fűszál, mely arra
hajlik, a merre az ő utja vezet. Dehogy kerülné ki. Hiszen a fűszálon is
jó és sima az út. Fölmegy a fűszálra s végigmászik a hegyéig. Ám ott
vége van a fűszálnak, az utnak s a járható világnak. Mit csináljon most
már? Belátja, hogy onnan tovább menni nem lehet. Tehát visszafordul s
megint lemászik a fűszál tövéig. Ámde ott eszébe jut, hogy hiszen neki
előre kell menni s nem hátra. Uczczu, megfordul azonnal s megint
elmászik a fűszál hegyéig s ott megint odaér a semmiségbe. Megcsinálja
ezt a hiábavaló utat előre és hátra százszor egymásután. Végtére igaz
eszére tér s a fűszál hegyéről nem fordul vissza, hanem felröppen s ugy
elszáll, csak ugy dong.

Magam is sokszor elnéztem ezt a tünetet s édesen lepett meg, mikor Deák
Ferencztől is hallottam ezt.

– Hány ember jár igy! Százszor megtörténik vele, hogy választott utja
nem jó végre vezet, ideig-óráig vissza is fordul rajta s végül megint
csak arra téved.

A kártyásokról s adósságcsinálókról volt szó köztünk, mikor a hétpontu
bödéről emlékezett.

Gyönyörü mesét tudott az óriás agancsu szarvasbogárról s a
ganajhentergető hamuszinü bogárról is. Ezeket a meséket mind ott
gyüjtögette az erdőben, a fűszálak között, a tuskón üldögélve s a
természet apró életét vizsgálgatva.

Ilyenkor nem furt, nem faragott tovább: félretette kését, fáját,
vésőjét.

Az az óriási szellem, a mi az övé is volt, mindenre képes. Ő nem
vállalkozott másra, csak arra, hogy állambölcs legyen. Ha tudós, ha
költő, ha alakitó művész akart volna lenni: e pályán is a legelsők közé,
a legmagasabb fokig jutott volna. Ép ugy, mint Kossuth és Széchényi. Nem
egyenlő szellem ez a három, de szellemük nagysága egyaránt mérhetetlen.

Rendes szokott időben ballagott haza az erdőről mindig. Gyakran ott is
feledett valamit. Kését vagy valamely darab faragványát. Ezt a juhászok,
gulyások estennen mindig hazavitték s átadták neki. Egy-egy hatos járt
érte meg egy jó szó.

Pedig nem is azért tették, hanem a szivardarabokért. Deák a szivarnak
csak kétharmadát szokta elszivni s a maradék egyharmadot eldobta a fűbe.
Csemege volt ez a nyájőrzőknek.


II.

(Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét
kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután
alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A
puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.)

Sógora és Klára nénje, a mióta összekeltek, mindig ott laktak
Puszta-Szent-Lászlón.

A régi urilak bizony kisméretü falusi nemesi udvar volt. Lassankint
szűknek bizonyult. Oszterhuber József már 1825-től kezdve megyei
előkelőséggé vált s házát nemcsak a rokonok, hanem a megyei közélet
férfiai is általában látogatták. Voltak ugyan vendégek számára
berendezett szobák a melléképületekben is, de ez is kevés volt, kivált
télen s kivált asszonyvendégeknek, a mikor a förgeteg és a zimankó
gyakran napokon át ott szoritotta őket.

Épiteni kellett nagyobb urilakot.

1832-ben határozták el s még ez évben az épitő anyag nagy részét,
téglát, meszet, homokot, cserepet összegyüjtöttek. Természetesen a
gazdaság maga szolgáltatott mindent, a vasat, épületfát, asztalos és
kályhás munkát kivéve. A fuvar és napszám urasági erőből telt,
szegődvényesekből és jobbágyokból.

A mikor Deák Antal a követségről lemondott s Pozsonyból hazatért: talán
épen azon a napon tették le az urilak alapkövét. Deák Ferencz mint hű
rokon ott volt az ünnepélynél. Tréfálkozott is, hogy sógora csak lásson
a gazdaság után, ő meg majd ellenőrzi az épitőket.

Nem lett ebből semmi.

Deák Ferencz nevét akkor már több mint kilencz év óta ismerte a nemes
vármegye.

Husz éves és két hónapos volt, a mikor az ügyvédi oklevelet 1823. évi
deczember hó 19-én megkapta. Vajjon megvan-e valahol még ez az oklevél?
A vármegye 1824-ik évi február 16-iki közgyülésén mutatta be Deák
Ferencz az oklevelet.

Akkor a vármegye ellenőrzése alá tartozott minden oklevél. Ügyvéd,
orvos, mérnök addig nem dolgozhatott, mig a vármegye közgyülésen meg nem
tudta, van-e neki elég tudománya s rendes oklevél bizonyitja-e, hogy
eleget tanult s eléggé becsületes ember? Az oklevelet nyilvános
közgyülésen hirdették ki. Van-e valakinek ellene valami kifogása? Ha
nemesi oklevelet vagy egyéb királyi kitüntetést kapott valaki: még azt
is be kellett a vármegyének jelenteni. A nélkül a nemesség, grófság,
báróság, királyi és udvari tanácsosság nem ért semmit közjogilag a
nyilvánosság előtt. Csak otthon használhatta a kitüntetett saját házában
és udvarában. A nemes urak nem adtak rá semmit.

Az 1824-ik évi február 16-iki közgyülés 353. számu végzése igy szól:
»Nemes Deák Ferencz urnak jelesen tett prókátori próbatételéről 1823.
évi deczember 19-én kelt királyi diplomája kihirdettetett.«

Ime, a Tekintetes Királyi Tábla jelesnek ismerte el a husz éves ifju
jogi tudományát! S ime, akkor a prókátor név még nem volt csufnév! Ám ha
ma Deák Ferencz valamely süldő albiró előtt volna kénytelen holmi
bagatell ügyben a perrendtartás négy vagy ötszázadik paragrafusa szerint
könyörögni és patvarkodni és bélyeget nyalni és költségszámlát
késziteni!

Hujh, hujh!

Akkor még ugyan nem volt se perrendtartás, se bélyeg a magyar világon.
De albiró se.

Ugyan az 1824-ik évi augusztus 9-iki megyei közgyülésen Deák Ferencz
urat becsületbeli tiszti ügyvédlőnek kinevezték. Honorárius
magistratualis fiscus lett hát neve és állása. Az volt általában a
dolga, hogy becsületből, azaz ingyen védelmezze a vádlottakat.

Nem is látott Deák Ferencz az ő ügyvédi és megyei tisztviselői
munkálkodása után soha egy lyukas fillért se. Hanem költsége – az volt
rá elég.

Ez év végén, a deczember 13-iki közgyülésen »Deák Ferencz ur a megyebéli
árvák dolgára ügyellő kirendeltség jegyzőjévé kineveztetett.«

Dolga tehát megint szaporodott. Uj hivatala után se járt fizetés. Ezt
ellátni is nemesi kötelesség volt. Nobile officium. Akkor igy nevezték.

1829-ik évi ápril 27-iki közgyülésen a vármegye táblabirájává nevezték
ki. Ekkor életkora huszonöt és fél év volt. S ime, volt már három
hivatala: tiszti alügyész, árvaügyi jegyző és megyei táblabiró.

A táblabiróságért se járt semmiféle fizetés. Ellenben a munka
megszaporodott és fontosabbá, nehezebbé vált. Az alispán felhivására be
kellett járni a sedriákra, a megyei törvényszéki ülésekre, ott a
tárgyalásokon jelen lenni s itélő birói munkát végezni. Gyakran hetekig
tartottak a sedriák; – a tekintetes táblabiró ur dolgozzék naponként s
éljen urasan a magáéból. Ha van miből.

A fizetés nem volt egyéb, csak becsület.

A táblabirónak a megyei közgyülésen birói esküt is kellett tenni. Deák
az esküt a junius 1-i közgyülésen tette le. Az eskü szövegét mindig
papnak kellett előolvasni. Pap nélkül soha nem volt a közgyülés. Püspök,
apát, kanonok, prépost vagy plébános mindig volt jelen. Hetvenhét-féle
esküje volt a vármegyének. A sok eskü egy nagy könyvbe volt latin
nyelven beirva. A feszület is mindig ott volt a zöld posztóval bevont
asztalon a nagy kalamárisok között. Egy-egy kalamáris akkora volt, mint
a mozsárágyu. A táblabiró odaállt a feszület elé, fölemelt jobbkezének
három ujját az ég felé vagyis a padlás felé tartotta, a vármegye egész
közönsége felállott s mikor a kardcsörgés elmult: a pap olvasta s a
táblabiró utána mondta az esküt.

Attilában, kardosan és sarkantyus csizmában kellett az esküt letenni, de
az összes megyei tisztviselőknek is igy kellett a közgyülésen jelen
lenni.

A jegyzőkönyvbe 1374. pont alatt ezt vezették be: »Deák Ferencz tisztes
ügyvéd ur a rendes Tábla birói hitet letette.«

1832. évi augusztus 6-án az árvaügyi jegyzőségről lemondott. De nem
azért ám, hogy a dolgot unta vagy sokallotta vagy az állást
kicsinylette, hanem azért, mert az alispán urat, Tekintetes Deák Antal
urat országgyülési követté választották, – minthogy pedig ő neki
Pozsonyban kell lenni s a nemes vármegye közdolgait nem intézheti, tehát
Tekintetes Deák Ferencz Tábla Biró urat meg kellett választani
Surrogatus viceispánná. Surrogatus latin szó; – magyarul azt jelenti:
pótlék, az uj magyar nyelvtudósok szerint: pót.

Pótalispán!

Furcsa szó és furcsa állás. De mégis magas állás. Mégis alispáni tiszt
és hatalom. A ki pedig már alispán, az a vármegye árvaügyi aljegyzője
már csakugyan nem lehet. Jusson a tisztességből másnak is.

De pótalispán se sokáig volt Deák Ferencz. A következő 1833-ik évi
április elején Deák Antal lemondott a követségről s helyébe Ferencz
öcscsét választották, A jegyzőkönyv igy szól róla:

»1833-ik évi ápril 15-iki közgyülésen Deák Antal urnak lemondása folytán
azon közbizodalomnál fogva, melylyel Deák Ferencz Tábla biró ur és
Surrogatus Alispán ur iránt a Tekintetes Karok és Rendek viseltettek, –
őtet közmegegyezéssel és felkiáltással nyomban országgyülési követnek
választották«.

Deák Ferencznek hát el kellett menni Pozsonyba s igy a
puszta-szent-lászlói urilak épitésére fel nem ügyelhetett.

De azért volt gondja rá Pozsonyban is. Alig van levele, pedig sok
levelet irt szeretett sógorának, melyben hol komolyan, hol pajzánul az
épitésről meg ne emlékeznék. Inkább pajzánul, mint komolyan.

Május 31-iki levelében panaszkodik, hogy sógora kevés levelet ir hozzá.

»Habár oly szorgalmatos nem vagyok is, mint Antal, de Te csakugyan
lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még
egy sort sem kaptam, pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató
helyére, édes volna tőletek és rólatok hallani, együtt örülni, együtt
aggódni véletek s ez által a száraz, hideg és komoly helyheztetésből
kiemelkedve, körötökbe álmodni magamat. Az épitő gondos gazdától azonban
rossz néven nem vehetem eddigi hallgatását. Tudom, hogy szeretsz, tudom,
hogy irni fogsz, ha időd engedi, rovást pedig nem tartok.«

Gyöngéden gondoskodott Klára nénjéről is. Junius 6 iki levelében ezt
irja:

»Klárinak uj szobája ékesitésére küldök négy képet s azok között egy
Hazája elvesztén kétségbeesett Lengyelét, vegye oly szivesen, mint a
mily szeretettel én küldöm«.

Klára nénjének lelke a legszentebb hazafias fájdalmak érzetével csak ugy
tele volt, az elnyomott népek szabadságáért csak ugy lángolt, mint
férjéé vagy édes Ferkó öcscséé. Csakhogy ő még hevesebben érzett, mint
ezek. Nála a női lélek érzései korlátlanabbul csapongtak, mint a
férfiaknál. Az ő költője és szónoka Kölcsey volt s nem Ferkó öcscse.
Szegény eltiport lengyelek sorsát százszor megsiratta. S Ferkó öcscsével
százszor megfogadtatta, hogy a lengyelekért szót emel s nem nyugszik,
mig helyzetükön nem javit. Meg vagyok győződve, hogy Deák Ferencznek, a
mikor a lengyelekért első gyönyörü szónoklatát tartotta, Klára nénje
volt eszében.

Deák azt irja sógorának május végén:

»Kölcsey inkább költői melegséggel, mint diplomatikai fontossággal
szólott; – tudom, hogy Klári Kölcseyt mint költőt szereti, megküldöm
ezen beszédjét, olvasni nem kellemetlen.«

Azért küldte szobaékességül a busuló lengyel hazafi képét is.

Nem emlékszem, hogy láttam volna e képet akár Nyirlakon, akár
Puszta-Szent Lászlón. Vagy egészen elfeledtem. Tarányi Ferencz nemes
barátom adhat róla felvilágositást.

Az uj urilakba butor is kellett s Klára szobáit diszesebben is kellett
butorozni. Erről is gyöngéden gondoskodott Deák. Az uj urilakba
folyosón, ebédlőn, tekéző szobán kivül s a sok cselédszobán, konyhán,
éléskamrán s mellékhelyiségeken kivül még hat szoba van. Mindezt a régi
nemesi lak butorzata meg nem tölthette.

Deák a szüreti szünidőre 1833 október 1-én indult Pozsonyból haza.
Butorokat akart Puszta-Szent-Lászlóra szállitani. Szeptember 16-iki
levelében ir erről.

Ezt irja sógorának:

»Ez lesz utolsó levelem ezuttal hozzád, mert két hét mulva magam is
indulok haza. Rövid is lesz most tudósitásom, mert szóval mondom el
Kehidán és Szent-Lászlón mindazt, a mit elmondani érdemes leend.«

»… Alkuba ereszkedtem itten számodra mobiliára; – egy kanapé, hat szék
és két karszék 170 forinton, egy derék, uj izlésü ovalis asztal 60
forinton s egy diván vagy Ruhbett 70 forinton s igy az egész háromszáz
váltó forinton megkapható. Tőled függ már most, ha ennyit nem
sokallasz-e érte? A munka csinos és uj izlésü; – tudósits, ha akarsz
venni, minél előbb, mert két hét mulva én hazamegyek; – ha pedig leveled
elkésne, Horváth Muki lesz oly szives és elvégzi a végzendőket. Ezen
esetre tehát majd otthon beszélünk egymással s én Mukinak hazulról
irhatok.«

Némi magyarázat kell e sorokhoz.

Ez a Muki zalabéri Horváth János kamarás és aranykulcsos, a vármegye
első alispánja s Deák Antallal együtt Zala követe az 1832-iki
országgyülésen. Az 1833-ik évben Deák Ferenczczel is együtt
követeskedett, de azután ő is lemondott s helyébe Hertelendy Károly
másod alispánt választották. Mind Oszterhuber Józsefnek, mind a két
Deák-testvérnek igen jó barátja.

Pozsony már akkor is ugyszólván Bécs elővárosa volt. A butorok
készitésében Bécs izlését követte, a divatot pedig Bécs izlése és
szabálya irányozta. Túl a dunai uri családok szivesen szereztek be bécsi
divatu butorokat.

A butorszállitás akkor nehezebb volt. Vasut nem volt, kipárnázott
szállitó kocsik nem voltak, a butor töredékeny dolog, finom kelméje a
zökögős utakon könnyen kopik, szakad, dörzsölődik. Két hurczolkodás egy
elégés. Ez volt a példabeszéd és közmondás. A butorok, melyeket Deák
kiszemelt, csakugyan Puszta-Szent-Lászlóra értek. Klára urasszony nagyon
örült nekik. Győrig hajón, onnan pedig szénás szekéren szállitották.
Néhány darabja ma is megvan, hetvenegy esztendő mulva. A butorokat a
nemesi családok falun nem szokták változtatni, kicserélni, a változó
divat szerint ujra bevásárlani. Századokon át megtartották, mig csak a
ház le nem égett vagy a butorok végkép el nem pusztultak.

Feltünő a butorok olcsó ára. Háromszáz váltó forint a mai pénznemben 252
korona. Ma ez a butor legalább öt-hatszáz korona volna.

Oszterhuber József nagy birtokszerző, gondos gazda s fölötte józan,
takarékos ember volt. Mintája a magyar középbirtoku nemesnek. Deszkát,
gerendát, födélfát Zala akkor még jó fenyőfából nem tudott előállitani.
Nyárfa, tölgy és bükk adta az épületfát. Oszterhuber azonban fenyőt
akart használni, fenyőt pedig csak Stájer adott. Oszterhuber maga ült
kocsira s utazott Stájerba a fát kiválogatni. Ökörszekéren hetekig
tartott a rossz utakon a szállitás.

E stájeri út miatt is pajzánkodott sogorával Deák Ferencz. De még inkább
sógora nagy takarékossága miatt.

Attól tartott ugyanis Deák, hogy a takarékosság miatt az uj kastély nem
lesz elég szilárd. Az 1833. junius 6-iki levelében igy dévajkodik Deák:

»… Térjünk által Szent-Lászlóra. Hatalmas a te szavad, kedves sógor,
Isten előtt, mert ennyi szárazság, mely csak épitőnek, téglavetőnek s
Rudics kollégánknak, kinek 50 ezer mérő tavalyi gabonája vagyon eladó,
lehet kedves! Tudom, eddig már egy ölnyire fölemelkedtek házadnak falai.
Sajnálom, hogy uj házadat, ha elkészül, nem láthatom, mert a mire mi
Pozsonyból megszabadulunk, nem kétlem, összedől, mint a magyaródi akol.
De ne busulj, sógor, hazamegyek szüretre és ha látom, hogy valamelyik
oldalon hajolni kezd, neki vetem vállamat, visszatámasztom és tavaszig
csak eltart.«

Deák akkor még nem volt egészen harmincz éves. Széles vállakkal,
hatalmas izmokkal, legerősebb a család férfiai között. Az országgyülési
követek közt is csak báró Wesselényi Miklós volt erősebb. Ime, igy
tréfálkozik sógorával.

A magyaródi akolnak története van. Vagyis később története lett. Deák
egyik leghiresebb politikai adomája származott belőle.

Puszta-Magyaród vagy három kilométernyire van délre
Puszta-Szent-Lászlótól. Itt is Oszterhuber-birtok volt. 1830-ban vagy
1831-ben födeles juhaklot épitett az uraság falábakra. A falábak is jó
mélyen el voltak ültetve, a sárgerendák is a falábakra, a födélfák is a
sárgerendákra jól meg voltak látszólag kötve. Igazi urasági épitkezés.

Azt mondja az uraság Deáknak:

– Gyere, Ferkó, nézd meg az uj aklot.

Odamennek, körülnézegetik az aklot. Ott van velük szótlanul az öreg
béres. Hozzászól az uraság:

– Ugy-e, Mihály, megáll az akol?

– Meg az, uram, mindaddig, mig erős szél nem fuj.

Tavaszszal jött egy erős bőjti szélroham, ledobta az akol tetejét s ugy
összetörte, mint a pozdorját.

Deák gyakran jóizün nevetett az öreg béres bölcseségén.

Az 1858-ik év felén valamelyik osztrák miniszter itt volt Budapesten, s
ellátogatott a Nemzeti Kaszinóba. Véletlenül ott volt Deák Ferencz is s
bemutatták neki a minisztert. Társai belekeveredtek a politikába,
korholták az osztrák Bach-rendszert, beszéltek a nemzet
elégületlenségéről s elmondták a miniszternek, hogy e rendszernek
előbb-utóbb meg kell bukni.

Deák nem igen avatkozott a beszélgetésbe. Csak hallgatta nagy bodor
szivarfüst mellett a sok bölcseséget.

Az osztrák miniszter keményen védelmezte a rendszert, s utóbb odafordult
Deákhoz.

– Ugy-e Deák ur is látja, hogy a mi rendszerünk erősen áll?

– Látom, de oly módon, mint a sógorom magyaródi aklát.

S elmondta az akolszemlét, az öreg béres mondását, s a tavaszi
összeomlást.

– Mig erős szél nem fuj!

A következő évben megjött az erős szél. Az osztrák hadsereget Lombardia
sikjain ugy elverték az olaszok és francziák, mint a kétfenekü dobot. S
1860-ban csakugyan megbukott a rendszer.


III.

(Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra jutni? –
Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A tűz a
természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A
háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.)

Deák testi szervezete már a mult század negyvenes éveiben sem volt
tökéletesen egészséges. Ő is, az orvosai is azt hitték, vak aranyere van
s az az agyban gyakran vértolulást s a gyomorban is bajokat okozott.
Általános orvosi vélemény szerint akkor e bajnak az ételben-italban való
mérséklet s a gyakori és huzamos mozgás volt az orvossága.

Sétálni kellett nagyokat.

Deák Puszta-Szent-Lászlón hiven követte ez orvosi tanácsot. Nagy sétákat
tett.

Puszta-Szent-Lászlótól északnyugatra fekszik az urbonaki puszta, melyhez
szintén tartozott egy erdőrész. Az 1857-ik év egyik tavaszi szép napján
erre sétálgatott Deák. Fegyver nem volt nála, soha se szokott magával
hordani. Csak jó vastag kampós botja.

Az erdőben pihenőül leült egy vastag fatörzsökre s szivarzott nyugodtan.
Kezébe botja, térdén felöltője.

Egyszerre valami zörgést hall baloldalán, odatekint, s ime, egy ordas
áll mellette alig két lépésnyire. Valóságos jól kinőtt hatalmas farkas.

Most már Zalavármegye is mentes e fenevadaktól, de ezelőtt ötven évvel a
Dráva berkei tele voltak farkassal s innen kemény télben el szoktak
csatangolni a Mura és Lendva bozótjaiba s Göcsej erdeibe is. Az 1857-iki
tél különösen erős és hosszu volt, ez a farkas véletlenül tavaszra is
itt maradt. S most kemény farkasszemet nézett Deák Ferenczczel.

De Deák Ferencz is ő vele.

Egyik se mozdult. Csak mérték egymást. Az ordas az ő ravasz, élénk tüzes
szemeivel, Deák pedig a maga nyugodt komor arczával s oroszlán
tekintetével.

Hát hiszen erős férfi erősebb, mint a farkas. Ha birokra kerülnek, ha a
férfi bátor s ha a vad harapása meg nem bénitja az egyik kart, erős
ember megfojthatja elvégre a farkast. Csak bizonyos gyakorlat, ügyesség
és szerencse kell hozzá. Ám a farkasnak biztosan megvan gyakorlata és
ügyessége, mert ez az életmódja. Deák Ferencznek pedig abban csakugyan
nincs gyakorlata, hogy fenevadakkal birkózzék s azokat fojtogassa.

De kezeügyében volt vastag, erős, sulyos botja. Ez is nagy dolog.
Halálos rémületre csakugyan nem volt oka.

De ha lett volna is: természete nem engedte meg a megrémülést. Deák
valóban az életet fenyegető közvetlen veszélylyel szemben
rettenthetetlen volt minden alkalommal. Példa rá a feldühödött
bivalybika rohamának nyugodt kiállása s Pozsonyban az országházi vad
rémület nyugodt kikerülése. Ez eseteket másutt fogom elbeszélni. De
példa rá Hajnal haramia bandájával való találkozása is, melyet már
elbeszéltem.

Nyugodtan nézett a farkas szemei közé is. Még csak szivarja se aludt ki,
csak ugy szivta, mintha senki se lett volna mellette. De szemeit nem
vette le gonosz vendégéről.

Végre a farkas meggondolta magát. Nem látta biztosnak a zsákmányt. Talán
nem is volt éhes. Ürgét, egeret, kósza tyukot, nyulfiat eleget foghatott
az év ama szakában. Megfordult, elballagott, kétszer még visszanézett
Deák Ferenczre s azután ugy elszelelt, csak ugy zörgött nyomán a
haraszt.

Mai napság többféle vasuton lehet eljutni Puszta-Szent-László közelébe,
de nem igy volt ez hajdan. Két-három napon át kocsin kellett rázatni
magát az embernek, ha onnan Pestre, vagy Pestről oda kellett jutni. Az
első éjjeli állomása gyakran Veszprém volt Deák Ferencznek. Itt mindig
Oszterhuber Ferencznél, József testvérjénél szállt meg, a ki veszprémi
kanonok volt s vagyonos ember. Másodizigleni sógor. Ezt is kedvelte
ugyan Deák, de megközelitőleg se annyira, mint Józsefet, Klára nénje
férjét. Deák szelleméhez s mély és terjedelmes gondolkodásához s gazdag
és nemes érzéseihez sokkal messzebb volt a kanonok lelkülete, mint
Józsefé.

Van egy Deák-adoma, melyben e kanonok sógorának volt szerepe. Helyén
lesz itt elmondanom.

A veszprémi nemes káptalan igen gazdag, s terjedelmes uradalmain kivül
több millióra rugó tőkepénze is van, melyet szerény kamatozás mellett
kölcsönökbe szokott fektetni. Szerencsés adós volt az, a kinek a a nemes
káptalan volt a hitelezője. Időnként nagy pénzforgalom szokott lenni a
káptalani pénztárnál.

Igy volt 1849-ben is nyáron, Haynau berohanásának idején.

Akkor kétféle pénz volt. Magyar pénz, német pénz. A magyar pénzt
Kossuth-bankónak nevezték. Ebből is volt a káptalannak elég.

Azonban fölmerült a kérdés: mi lesz a német pénzzel, ha a magyarok
győznek, s mi lesz a magyar pénzzel, ha a németek győznek? A nemes
káptalan feje nem azért a legokosabb fej, hogy az neki is eszébe ne
jutott volna. Azután az ő pénze nem is az övé, hanem szent
alapitványoké, azt a pénzt tehát meg kell becsülni; se készakarva, se
gondatlanságból eltékozolni nem lehet.

De hát mit csináljanak? Mi lesz a jövő? Erre a nemes káptalan még se
tudott megfelelni.

Ott volt azonban Bezerédy Miklós püspök és nagyprépost, különben is
eszes ember, több országgyülésen káptalani követ. Deák Ferencznek
ismerőse. Adott ő tanácsot.

– Sohase törjük a fejünket, amice. Csak egy ember van a világon, a ki
mindent tud előre, mi fog történni a jövendőben. Ez Deák Ferencz.
Kérdezzük meg őt. Csakhogy, ha mi egyenesen megkérdezzük: nem felel
semmit. De itt van az egyházi státusban az ő sógora: Oszterhuber
Ferencz. Kérjük meg, bizzuk meg, menjen el Deákhoz atyafilátogatóba s
ugy mellékesen észrevétlenül, bizalmas beszélgetés közben vegye ki
belőle, mi lesz utóbb a magyar pénzzel?

– Jó lesz biz ez!

Oszterhuber Ferencz kocsira ült s ment Kehidára Deáknál atyafiságos
látogatást tenni. Oda csőditett még egy csomó rokont és jó barátot is.
Ne tünjék fel a látogatás valódi czélja.

Csakugyan előjött a szó a magyar pénz jövendőjéről. Még csak nem is
Oszterhuber hozta elő. A csel sikerült.

Volt akkor egy kártyajáték, ugy hivták: Durák. A játszók közt
kiosztották a kártyákat, szinre szint kellett adni s mindig ütni
kellett. A végczél az volt, hogy a játszó kezében ne maradjon kártya. A
kinek játék végén a kezében legtöbb kártya maradt: az vesztette el a
játékot, az lett a Durák. Vesztesége az volt, hogy orrához verték a
tökfilkót. A miből támadt aztán nagy derültség. Ismerte e játékot a
társaságban mindenki.

Hát a mikor ott jó ideig beszélgetnek, pipáznak, adomáznak a magyar
pénzről, hogy mi is lesz annak a jövendője, egyszer csak azt mondja
Deák:

– Bizony meglehet az, hogy a kinek utóbb legtöbb marad a kezében: az
lesz a Durák!

Uczczu neki! Több se kellett. Hajtott a jó kanonok Veszprémbe
lóhalálában, hogy jelentést tegyen a nemes káptalannak. Nem is
vesztettek a kegyes alapitványok a magyar pénzen talán egy fillért se.

A második éjjeli állomás Pest felé Martonvásár szokott lenni Fehér
vármegyében s onnan a harmadik napon már be lehetett Pestre hajtani.

Ez volt a leggyorsabb út. Ez csak három napig tartott. De Deák gyakran
megállt és megszállt Nyirlakon is, Sümegh mellett, mert az ott lakó
harmadik Oszterhuber-testvért, Mihályt, se lehetett könnyedén elkerülni.
Deák igazi jó rokon volt. Mindenkitől, közeli s távoli rokontól ő is
megvárta, hogy Kehidán őt minden lehető alkalommal meglátogassák. Ő is
sietett atyafiságos jó érzését nyilvánitani, de Oszterhuber Mihályékat
egyébként is szerette. A mikor náluk szállt: akkor negyednapra ért
Pestre.

1855-től kezdve minden év május havában ment Puszta-Szent-Lászlóra s
mindig ott maradt október végéig vagy november elejéig. Csak nyári
fürdőzése vagy tolnai atyafilátogatása s nagy ritkán egy-egy pesti utja
miatt szakitotta félbe néhány napra vagy négy-öt hétre
puszta-szent-lászlói édes falusi tartózkodását.

A déli vasut 1858-ban épült. Nem emlékszem nagyon biztosan, mikor nyilt
meg, de az év vége előtt aligha, mert Deák ez év november 10-én még
kocsin indult utnak Pestre.

A déli vasut nagy-kanizsai állomása nincs egészen negyven kilométernyire
Puszta-Szent-Lászlóhoz, ha az ember Gelse, Pölöskefő, Hahót és Söjtör
felé veszi utját. Deák mindig ez utat választotta 1859-től kezdve már
azért is, mert igen jó barátaival, Glavina Lajossal, Sélley Lászlóval,
Sümeghy Ferenczczel találkozhatott ez utban.

Nagy-Kanizsán volt ugyan jó bérkocsi elég, de Deáknak nem igen volt
alkalma bérkocsit használni. Sógorát mindig értesitette jó eleve, mely
napon érkezik Nagy-Kanizsára. Vagy sógora küldte hát eléje négyes
fogatát vagy az ő értesitése nyomán Glavina Lajos gyorsan járó biztos
négyes fogata várta már az állomásnál.

Utóbb rendesen Glavina Lajos röpitette Szent-Lászlóra.

Deák senkitől semmiféle szivességet viszonzatlanul elfogadni nem
szokott, de Glavinától a kocsit elfogadta.

Művelt, nemes férfi volt ez és vagyonos. A belga trónörökös zalai
uradalmainak volt főigazgatója, utóbb Zala vármegye főispánja s Deák
ifjukori ismerőse és barátja. Igazi baráti szeretettel felajánlott
kocsiját lehetetlen volt el nem fogadnia.

A szüret!

A szüreti mulatozások minden művelt ember lelkét édes érzéssel s a
későbbi esztendőkre is kellemes emlékezéssel töltik meg. A zalai
szüretek! Nagy költészet van azokban a szüretekben. Kisfaludy Sándor
lantját Somlyó és Badacsony szüretei tették oly bájossá. Maga Deák
Ferencz az ő gyermek és ifju korában végigjárta a kehidai,
puszta-szent-lászlói, sümegi, badacsonyi szüreteket. Jókedvü anyák,
daloló és ugrándozó fiatal szép lányok, öregek és délczeg fiatalok, édes
rokonok és jó barátok vannak ott együtt kis helyre szoritkozva egymás
mellett napokon át. Zene szól, harsog a hegy a daltól s a vidám
kiáltásoktól; – még a munkás munkája is édes. Hány szerelem támad, hány
házasság keletkezik, hány hű barátság szövődik a szüreteken!

Deák Ferencz soha szüret előtt vissza nem ment Pestre. 1870-ig
Puszta-Szent-Lászlón el nem mulasztott volna egyetlen szüretet.

Sógorának és Klára nénjének három nagy szőlejük volt ott egy csopron.
Puszta-Szent-Lászlón, Söjtörön és Magyaródon. Deák szüret alatt
végiglakta mind a hármat.

Ismerték már szokását. Jó eleve nagy halom fát raktak össze a hegy
valamelyik magasabb tisztás helyén. Oda készitették a csóvát is, a
tavalyi száraz szőlővesszőt is, az ugynevezett szeprentét. Várták a
rendeletet a »Tekintetes« urtól, mikor gyujtsák meg a tüzet. A fát nem
kimélték, volt erdő száz meg ezer holdnyi.

Oda készitettek a »Tekintetes« urnak kényelmes falusi zsöllyeszéket is,
a lábához pokróczot is. Tudták, hogy szereti nézni a tüzet s órákon át
szótlan, mozdulatlan bámul a tűzbe.

Nézni a tüzet!

Mit jelent ez? Oly óriási szellem, mint az övé, mi gyönyörüséget talál a
tűzben?

Mi a tűz?

Mi már tudjuk. Vagy legalább szentül hisszük, hogy tudjuk. A mi lelkünk
tudománynyal teljes. Talán büszke is és felfuvalkodott. Ismerjük a
vegytant, a természettant, a csillagok világának ezer titkát, s ezek
közt a tűznek, az égésnek, a fénynek, a világosságnak minden titkát. Még
a delejt, még a villamosságot is. Ezek is a tüzek közé tartoznak.
Ismerjük az erőket, ezek élete és működése is a tűztől származik. Ha nem
ismernők: nem tudnók őket szolgálatunkra felhasználni. Az erőműtan
csodái mi előttünk nem csodák. Mi jól tudjuk, hogyha a vasat a kőhöz
ütjük, mért kell lenni szikrának, s ha a gyufaszálat a gyufatok
oldalához dörzsöljük, miért kell támadni égő lángnak?

A régi emberek nem voltak ilyen bölcsek és tudósok. A tudatlan emberek
most se tudnak semmit. Csak a tüneményt látják, de semmit se értenek
belőle. Még csak az se jut eszükbe, hogy gondolkodjanak fölötte. Eszükbe
se jut, hogy az a sziporka, melyet a ló patkós lába fölvág az utcza
kövezetén s mely szempillantás alatt kialszik, se több, se kevesebb, se
másféle, mint az örökké égő nap, mely bevilágitja és megtermékenyiti a
végtelent.

Szegény boldogult jó anyám! A szomszéd falu égett. Száz ház égett
egyszerre. Szélvész dühöngött s egekre csapkodta a lángokat. Ijedt
lélekkel, merev szemekkel nézte a rettentő vészt. Mennyi érték, mennyi
öröm enyészik el, mennyi boldogtalanság, mennyi bánat támad!

Órákig nem tudott szóhoz jutni. Arczán méla tünődés a részvét fájdalma
mellett.

– Min tünődöl, anyám?

– Mi lehet a tűz? Miféle erő és hatalom ez? Micsoda átok.

Hajh, édes jó anyám, ne mondj te itéletet. Ki tudna arra a kérdésre
igazán és tökéletesen megfelelni.

Lám Deák Ferencz bölcs ember volt. Világosabb agya senkinek se volt még
a világon. Az életnek és a természetnek tüneményeit nyugodtabban nem
szemlélte még senki. S ő is megérthetetlen, ő is felfoghatatlan titkokat
látott a tűzben. Azért nézte, azért bámulta órákon át a szüreti tüzet.
Szárnyakat öltött a lelke, magasba és mélybe szállt, hatalmas képzelete
is segitett neki, bizonyára kereste ő is a titkok nyitját s nála is csak
tünődés, merengés, néma elmélkedés támadt s nem biztos tudás.

Nagy története van a tűznek s Deák ismerte azt a történetet.

A hellen világ bölcsei ugy látták, hogy a tűz az egyik ős elem, melyből
támadt s melyből áll a kerek világ. Növények és állatok, sziklák és
emberszivek: a tűz mindezek egyik alkotó eleme.

A vallás az örök üdvösség tudománya, a halálnak és boldogságnak
költészete, az istennek, e mindenek fölött való erőnek dicsősége. A
vallás se lehet el tűz nélkül.

Tűzimádó vallások mindig voltak, tizezer esztendő óta. Ma is vannak.

A zsidók ősvallásában is nagy szerepe van a tűznek. Az első két testvér,
Kain és Ábel már a tűz miatt veszett össze, már e miatt gyilkolta meg
egyik a másikat. Noé, mikor az özönviztől megszabadult az emberiség, égő
áldozatot nyujtott az uristennek. Sodomát és Gomorát kénköves tűzzel
fenyitette meg a mindenható. Tűzben szállt le Jehova a Sinai-hegyre. Égő
csipkebokorban látta istent a próféta. Mennydörgés és villámlás közt
születik meg a törvény, a tizparancsolat. A hellenek és latinok ősi
hitregéi is a vallás szertartásos elemei közé számitják a tűz imádását.
Az oltárok tüzét, az áldozatok tüzét, az örök-égő mécset ők is az
istenimádás eszközei közé sorolják. Száz meg száz hitregéjük a tűznek
története.

Mi keresztények is igy vagyunk a vallásos képzelet és áhitat mezején a
tűzzel. Az elkárhozás örök tűzre viszi a bűnös lelkeket. Tisztitó tűz
törli el a bűnt és a bánatot. Mi is beszélünk tüzes angyalokról, a kik
leszálltak az égről lángpallossal vagy a nélkül. Nálunk is tűz ég az
oltáron s a Szüz Anya képe alatt. Az ősember napimádásából s
tűztiszteletéből a keresztény világra is maradt nagy csomó sejtés,
ösztön, ábránd, áhitat, rajongás.

A régi magyar törvények is foglalkoznak vele. Az igazságszolgáltatásban
ott volt a tűzpróba s az elevenen elégetés. A mikor Jézus vallását
őseink fölvették, szigoru országos törvény parancsolta, hogy a
szentegyházba istentiszteletre mindenki elmenjen, csak annak adta meg az
alkotmány az otthonmaradás szabadságát, a ki a tüzet ápolta a hajlékban.

Tűzhely nélkül való!

Ez törvényes szó, századokon át ott szerepel a birák mondásaiban, a
büntető itéletek szavaiban s a szánakozó emberek lelkében.

Annyit jelent: vagyontalan, kóbor, bujdosó, se országa, se hazája.

A kinek nincs tűzhelye: annak nincs hajléka, a hol fejét lehajtaná.
Nincs otthona, a hol békén pihenhetne. Nincs hozzátartozója, a kit
szeressen s a ki szeresse, jó szóval bátoritsa, homlokát megsimogassa,
fejealját megigazitsa, betegségében ápolja, halálában megsirassa.

Boldogtalan, elátkozott, kivül a törvényen, mert nincs tűzhelye.

Hát a közélet, a példaszó, az emberek gondolkozása, a mindennapi
szólás-mondás, a képzelet mennyit foglalkozik a tűzzel.

Tűzre való: azt jelenti, javithatlan gonosz. Tűzre valóm sincs: azt
jelenti, ázom-fázom, nyomorgok. Beszélünk tüzes lóról, tüzes asszonyról,
tüzes szónokról, tüzes istennyiláról. Tüzes bor, szerelem tüze,
boszuállás tüze, indulat tüze: mindennapi szólásunk. Tűzről pattant
menyecske. A ki gyors, eleven, munkás, jókedvü és hirtelen kezü, tiszta
és ragyogó. Mint a szikra.

A teremtő nagy elmét lángelmének nevezzük. Miért? Hiszen a láng eléget,
elhamvaszt, megsemmisit, a nagy elme pedig alkot, javit, gyönyörködtet,
vigasztal. Igaz, hogy gyakran rombol is.

Lángoló sziv, lángoló lélek: mit tesz ez? Alig tudnók megmagyarázni,
mégis értjük. A melyik sziv erősen érez és gyülöl s a melyik lélek
nemesen csapong: ime, a lángolás.

Háztűznézés. Mi ez? A menyasszony szülői megnézik a vőlegény házatáját.
Ellátogatnak oda. S a vőlegény szülői megnézik a menyasszony házatáját.
Ezt a látogatást hivják háztűznézésnek.

Miért? Mit jetent ez? Bizonyosan ősi szokás. Minő arczuk, viseletük,
ruhájuk, módjuk, modoruk van a jegyes szüleinek? Milyen a többi gyerek?
Tiszta-e, vidám-e, emberségtudó-e, nem vásott e, nincs-e elkényeztetve,
kényére hagyva? Van-e rájuk gond?

Hát a szobák és a bútorok? Nem a legyek, pókok, egerek urak-e a
lakásban? Nem több-e a por és szemét belül, mint kivül? Hát a háztető?
Nem foszladozik-e? Nem ugy van-e: kivül esik az eső egy napig, belül
esik egy hétig?

Hát a kijárók? A házi állatok. A tücski és a hajtski. Hát a bejárók? A
falusi látogatók, a dologkerülők, időpusztitók, falu szájai? A
kályhatámogatók? Vajjon a jegyes szülői összeállnak-e velük vagy kurtán
bánnak velük.

Mert olyan lesz a fiatal, a milyenek a szülők. Nem messze esik az alma a
fájától. Nézd meg az anyját: vedd el a lányát. Ilyenek a nép bölcs
mondásai.

Ennek a látogatásnak, ennek a sokféle ügyelésnek együtt a neve:
háztűznézés.

Hiszen igaz: a tüzet is megnézik. Tiszta-e a tűzhely? Össze van-e
takaritva a hamu a vaskutya alatt? Van-e benne gondoskodva égő parázsról
s el van-e az takarva szépen? Nem ott fekszik-e a macska? Nem gyujtja-e
föl a házat? Nem nagyobb-e a tűzhely, mint a gazdaság? Nem tékozlást
mutat-e a tűzhely?

Élet a tűz. S a ki gondos a tűzzel: gondos az az élettel, az örömökkel,
a jólléttel, a becsülettel is. »Megnéztük a háza tüzét«, azt jelenti:
megismertük a családot s minden titkát!

Deák kehidai kastélyában kandalló volt. Most is megvan ugyanaz a
kandalló a régi helyén. Jó száraz hasábfa égett benne eleven lánggal a
hideg őszi, téli és tavaszi napokban. A kehidai erdők hatalmas fákkal
voltak tele s ezelőtt hatvan-hetven évvel itt nem volt értéke a fának,
nem kellett vele takarékoskodni.

»Ülj mellém a kandallóhoz!« Igy énekel a zalai nagy költő.

Deák, a mikor magánosan volt, órákig bele tudott bámulni a kandalló
tüzébe is. De nézése nem üres bámulás volt. Hanem gondolatok és ábrándok
özöne, melyeket a parázs izzása s a csapkodó láng játéka szült.

Miért lobog, miért csapkod a láng akkor is, mikor a szél nem fujja?

Ott a szüreti tűz a söjtöri vagy szent-lászlói hegyen. Tavalyi száraz
szőlővesszőt raknak a csóvára, vékony száraz ágfát a vesszőre s a mikor
már erős a tűz, vastag hasogatványfát a tetejébe. Két méter átmérője a
tűzrakásnak, három-négy méter magassága a lobogó lángnak.

Deák megfelelő távolságban ott ült kényelmes ülőkéjén. Hosszu pózna
mellette, melylyel néha piszkálja a tüzet. S nézi a tűz váltakozó
szineit, az izzó fehéret, a piroslót s a kéket. A lángok szabálytalanul
csapongnak, mint a viz hullámai. Mindig mások s mégis egyenlők. Néha
magasra csap ki egy-egy láng, de minden lángtornyocska hajlong,
ingadozik mintha láthatatlan társsal tánczba keveredett volna.

Néha egy-egy darab fa a tűzben elkezd zugni, morogni, sikoltani, mintha
sirna, panaszkodnék, jajgatna a tűzokozta szenvedés miatt. De a többi
csak ropog a tűzben. S még azt mondjuk: vigan ropog.

Az égő tűz hű képe az életnek, az erők játékának, a mozgás
végtelenségének.

Az erős szellem elmerül ennek nézésében. És ha elmerül: sejtelmekre,
ábrándokra, eszmékre s nagy és szép gondolatokra akad akaratlanul is. S
a mi fölött az emberiség lelke tizezer év óta tünődik és munkál, a mit
összekapcsol isteneinek alakjával és természetével, a minek titkait örök
idők óta keresi a fürkésző elme: hogy ne vonzaná az magához azt az óriás
elmét, melyet Deák Ferencznél megismertünk?

»Engedjétek hozzám a kisdedeket.«

Deák nagyon szerette a kis gyerekeket, fiakat, leányokat egyaránt. A
gyerek is szereti a tüzet csak ugy, miként a bölcs.

Deák körül ott hemzsegett husz-huszonöt apró teremtés. Az egész napi
szőlő- és gyümölcsevéstől szurtos, czirmos, maszatos valamennyi. De
piros, egészséges, jókedvü, ugrál, dalol, futkos, játszik, kiabál
valamennyi. Deák nézi és hallgatja őket nagy gyönyörüséggel. A ki közel
megy a tűzhöz, arra rámordul. De szóba áll egyikkel-másikkal s apró
ajándékkal ellátja valamennyit.

Lassanként öreg este lesz. A tűz is hamvad már, uj meg uj hasábokkal nem
élesztik. Egyik-másik apróság ledül és elalszik a hanton, pázsiton. Az
októberi levegő is hüvös, az »öreg ur« rég felöltötte már felső
gunyáját. S veszi kezébe kampós botját.

– Menjünk haza!

S indul. Követi sógora, s egy-két jó barátja, hű embere, nagy
tisztelője. A szüreti tűznél is mindig vannak körülötte hivek.


IV.

(A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A
bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához
imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry
Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü
lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Róza és a lószőr.)

Puszta-Szent-Lászlón Deák Ferencz nem sok könyvet olvasott. Másutt se,
de ott épen megkimélte magát a könyvektől. Az ujságokat átnézte futólag,
a naptárakba bele-beletekintett s ezzel a Muzsáknak meg kellett
elégedniök. Pedig sógorának könyvtára gazdag volt. A latin remekirókon s
a magyar törvénygyüjteményeken kivül a magyar közjogtörténet fejtegetői,
a Kövyek, Frankok, Kelemenek, Czirákyak, Bartalok mind megvoltak, de
megvolt egy csomó állambölcseleti mű az angol, német, franczia
irodalomból is. Bentham, Tocqueville, Lamartine, a Rotteck-Welcker-féle
Staats-lexikon s száz meg száz politikai röpirat. Nem Deák kedvéért
szerezték be ezeket, hanem maga a művelt házigazda Oszterhuber József
szeretett ezekben lapozgatni. Fiatal korától kezdve a nagy korkérdések s
az alkotmány elveinek nagy küzdelmei iránt mindig élénken érdeklődött.
Hogy Deák szelleme s nagy tudása mégis miként nőtt és gazdagodott: erről
másutt szóljunk.

Sétái és faragásai nem vették el minden idejét. A társalgásra s a
társaságra elég maradt.

Szeretett egyszerü emberekkel beszélgetni.

Az ostoba embert nem türhette maga körül, akár tanult, akár tanulatlan
volt az. Kivált, ha tanult ember volt az ostoba, a semmit meg nem értő,
a csigabiga eszü, a bizonykodó: azzal rögtön végzett, nyomban elkergette
magától. A tanulatlan ostobák iránt elnézőbb volt.

A tanulatlan falusi emberek, az ugynevezett parasztok közt is vannak
eszes, erősen figyelő, sőt nemesen mivelt emberek. A valódi miveltség
nem a tudás mértékétől, nem az értelem tudományos tartalmától, nem is a
születés, szokás és nevelés külsőségeitől függ. A legmagasabb s
legjobban kiképzett osztályokban, uralkodó családok kebelében is vannak
miveletlen, durva, elvetemedett, alávaló egyéniségek. Még a tudományos
szakpálya se biztositja az igazi miveltséget. Vannak tudósok, tanárok,
művészek, a kik – mint a példabeszéd mondja, – inkább kanásznak
illenének be. Az igazi miveltség a lélek nemességétől s az öröklött elme
nagyságától függ. Ilyen pedig az ábécénemismerő falusi parasztok közt is
elég van.

Talált Deák Puszta-Szent-Lászlón is.

Kovács Ádám volt a neve. Éltes ember, természettől erős elme, gondos
figyelő s könnyen beszélő. A mi az ily kevés tudásu, de erős elméjü
emberekkel rendszerint meg szokott történni: vele is megtörtént. Falusi
bölcselkedővé vált. De se nem unalmas, se nem kellemetlen. Adomája,
példabeszéde, élczes szava volt elég.

Ott lakott Oszterhuberék szomszédságában. Deák Ferencznek meg kellett
vele ismerkedni. Már csak azért is, mert a nép Kovács Ádám uramat nem is
hivta másként, csak ugy: a mi Deák Ferenczünk. A puszta-szent-lászlóiak
büszkék is voltak rá, s a szomszédos magyaródiakkal és söjtöriekkel
eleget évődtek, hogy nekik mindig van Deák Ferenczük télen-nyáron. Sőt
nyáron kettő is van.

Deák is csak ugy szólitotta Kovács Ádám uramat: duruszám!

Ezzel sokat társalgott, sokat enyelgett, sokat kötődött. Nagyon tetszett
neki a tanulatlan elme élessége, figyeléseinek gazdagsága s az a mód,
melylyel gondolatait gyorsan és ügyesen meg tudta alakitani.

A falusi bölcs mindent tudott, minthogy sokat gondolkodott. Deák száz
dolog felől meghallgatta véleményét.

Mitől ered a derék-fájás? Hogy kell segiteni a bajon, a mikor mord az
asszony vagy szótalan? Mikor legjobb a hajadon leányt férjhez adni?
Mikor ficzánkol a macska? A viz ezerszer erősebb, mint az ember, az
ember mégis fölmegy a hegyre, a viz pedig azt meg nem tudja cselekedni.
Hogy van ez? Mi az oka annak hogy egyszer zordon, másszor enyhe a tél?
Nem attól függ ám az uraság, ki jár pantallóban, ki jár pőre gatyában?
Sárban az ember nyoma sem szebb, mint a kutya nyoma. A tyuk akkor is
beszél, a mikor senki se hallgatja.

Nagyon tetszettek Deáknak az efféle kérdések és reájuk következő
magyarázatok.

Egy napon lelkendezve, ijedt képpel fut be Deákhoz Kovács Ádám uram
leánya.

– Tekintetes uram, segitsen az istenért, szegény apám jóllakott gombával
s most megbolondult.

Deáknak volt kézi gyógyszertára. Amolyan homeopatha-féle. Az ötvenes
években ezelőtt félszázaddal csaknem minden uri-ember agya
többé-kevésbbé látott igazságot a homeopatha-elvekben. Valami van is
bennök kétségtelenül. Ott a falun nem volt se gyógyszerész, se orvos.
Csak pálinka volt, kenőasszony, hashajtó. Az igaz, hogy három hatalmas
gyógyszer. Deák puszta-szent-lászlói orvosát Smalkovich Károlynak
hivták. Ha szükség volt rá, Söjtörre küldtek érte. Minden utért és
látogatásért Deák tiz forintot szokott adni nagy köszönet mellett. Tőle
és az akkori és az ottani szokás szerint szép munkadij volt. Magát Deák
nem homeopatha kásaszemmel gyógyitotta, de falun tartott magánál
efféléket.

A leány lelkendezésére nyomban sietett Deák a duruszájához. Klára
urasszony a kertben volt, a jó sógor a gazdaságban volt, más nem is
segithetett, minthogy az orvos meg messze volt.

Fogta a gyógyszer-tokját s ment. Bizony ebül volt a falusi bölcs. Olyan
belső nyilalásai voltak, olyan görcsei, csak ugy izzadt bele. Hol
ledült, hol felugrott, hol pedig a lészát akarta szétbontani. Engedelmes
leányára még a fogait is vicsorgatta. Alávaló betegség a bolondgomba
mérge.

– Vizet melegitsetek leányom, azonnal.

Adott a bölcsnek hánytatót. Az nem használt semmit, mivelhogy az csak
patikaszer volt. De beletanácsolt azután vagy három liter meleg vizet.

– Vizet! És pedig meleg vizet.

A bölcs, habár falusi is, nem igen szokott vizet inni. Nem állja a
természete. Meleg vizet pedig nem ivott soha életében az öregapja se. De
lett is akkora eredménye, a mekkora csak kellett.

Idő multán egy kis jó erős fekete kávé, rá két pohárnyi erős törköly
pálinka, kegyetlen izzadás s egy vagy két órai álom: de oly üdén kelt
föl Kovács Ádám uram, mint a föcske. Igaz, a mi igaz.

Deák dévajkodott.

– No, duruszám, ebül voltunk kissé.

– Tessék elhinni, tekintetes uram, a gomba volt az oka. Bolond volt ám
az a gomba. Csak az volt a hibám, nem néztem meg jól. Pedig én azt is
tudom, miért bolond a bolond gomba.

Mondott aztán olyan elméletet, a mely mellett elbujhat minden
növénytudós, méregtudós és vegytudós.

Deák hangosan nevetett.

Estennen, mikor sógora hazajött, azt mondta neki:

– No, édes sógor, mig oda jártatok, Deák Ferencz megbolondult.

– Ugyan édes Ferkóm, hogy’ beszélhetsz igy?

– Ne ijedj meg. Egyelőre nem én velem történt az eset, hanem a
duruszával.

Igy szeretett pajzánkodni.

Az élemedett Deák lelkének egész világa csak akkor tárul fel előttünk
tisztán, ha megtudjuk, miként érezte magát nők közt s kivált fiatal szép
leányok közt.

Mint jó testvér és édes gyermek: ugy játszadozott velük. Mint jó lelkü,
de vásott gyermek: ugy dévajkodott velük. Elfeledte életkorát, termete
nehézségét, szervezetének lappangó kórjait, nemzetének nehéz gondjait s
államférfiu szerepének rettentő felelősségét, a mikor jókedvü, fiatal
leányok közt lehetett s velük játszadozhatott.

Különösen Puszta-Szent-Lászlón!

1855-től 1870-ig töltötte itt a nyarakat. Ötvenkét éves korától 68 éves
koráig. Szerelmi izgalomról szó se lehetett. A leánykák többnyire közeli
és távolabbi rokonok leányai. Hű rokonság s nemes barátság kötötte a
szülőkhöz. Fiatal leányok gyakran sokra engedik nőni lelkükben a
képzeletet. Világhirü nagy férfiak, uralkodók, győztes hadvezérek, nagy
művészek iránt, habár öreg korban vannak is, gyakran föltámad fiatal
leányszivekben a vonzódás érzete, gyakran rajongássá is fokozódik.
Sokszor megtörtént ez Deákkal is, a min nem lehet csodálkozni. Szebb
férfiarcz, mint az övé volt, alig képzelhető a világon. Erő, hatalom,
nagy sőt tökéletes nyugodtság, szelid, nyilt és komoly tekintet, mélyen
néző tiszta szemek s gyermekes vidám lélek: ime ezek fénylettek arczán.
Mind olyan tulajdonságok, melyek a lelkesülő és ábrándozó nemesebb
leánylelkek képzeletét annyira izgatják.

S a mindenütt elterjedt vélemény az ő hatalmáról. A császár az ő
tanácsát kéri, mikor hadseregét szétszórják s attól kell félnie, hogy
trónusa összeomlik. Egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata
teremt és buktat kormányzókat. Az országgyülés többsége rendületlenül
követi. Bölcsesége s jellemének fensége lefegyverzi még indulatos
ellenfeleit is. Vagyona ugyan nincs, de ha akarná: milliókat
szerezhetne. Egész nemzet tisztelete környezi, mig él s holta után örök
emlékezet, örök dicsőség.

Ily férfiakért rajongani szoktak az asszonyok.

Ő e rajongás ellen nyájas, szelid, nemes játékkal, változatlan
vidámsággal védekezett. S habár apróságnak véli is nyájas olvasóm,
játékainak néhány esetét el kell mondanom.

Puszta-szent-lászlói nyaralásából Deák csak igen ritkán mozdult ki
azért, hogy a megyében vagy csak a környékben is látogatásokat tegyen.
Egyszer-kétszer dolgai miatt Pestre kellett berándulnia, elment három
vagy négy hétre Balaton-Füredre, tett látogatást Jozéfa nénjénél s tőle
való unokahugainál s öcscseinél Tolna vármegyében, nagy ritkán átrándult
a szomszéd Söjtörre s a nem messze fekvő Gelsére: ez volt ugyszólván
egész kocsikázó mulatsága. A Sümeghy, Festetich és Séllyey családokat
nagyon szerette. Ezek laktak ott közelben.

Hanem azt igen szerette s szinte megvárta, hogy rokonai s barátai
fölkeressék s fiaikat, leányaikat is oda vigyék.

Egy időben egyik legbuzgóbb látogatója volt Festetich Mária grófnő.

Tolnai gróf Festetich Sándornak három szép leánya volt: Adél, Mathild,
Mária. Söjtörön laktak többnyire. Söjtör Deák Ferencz apai és anyai
öröklött birtoka volt. Mikor a kis grófleányok föl kezdtek cseperedni,
Deák már akkor is ismerte őket. Talán legjobban kedvelte a
legkisebbiket, Máriát.

Meg is érdemelte. Alig ismert, de mégis történelmi szerepe volt e
grófnőnek. Ez volt egyik udvarhölgye, társalkodója s mondhatni barátnője
Erzsébet királyasszonynak.

Nagy következése lett ennek.

Mária magyar leánynak nőtt fel a szó igazi értelmében. Minden csepp vére
tele volt magyarsággal. Magyar érzéssel és akarattal. A mi nem is
lehetett másként ott a Deákok, Csányiak, Oszterhuberek, Kisfaludyak,
Séllyeyek, Sümeghyek, Csertánok, Farkasok, Hertelendyek s a többi erős,
hazafias, ősnemes család közelében.

Ily nő jutott a királyné mindennapi bizalmas társaságába. El lehet
képzelni, hogy a nemes királyné miért szerette ugy meg nyelvünket és
nemzetünket.

Engem a szerencse sohase hozott össze a grófnővel. Nem ismerem. De Deák
többször, Kerkapoly sokszor beszélt nekem róla. Kerkapoly is nagy
tisztelője s bizalmas ismerőse volt. Mind a kettő nemes gondolkozásu,
hazafias érzésü eszes és kiváló nőnek mondotta.

Deák halála után való kora reggel összejöttem Kerkapolyval a nagy
nemzeti veszteség fölött eszmét cserélni. Arról is volt szó köztünk,
vajjon a király eljön-e Bécsből személyesen a temetésre? Tanácsosai
jónak látják-e, hogy ezt a tisztességet megadják a magyar nemzetnek, a
ki nagy fiát vesztette el.

– Nem bizonyos az!

A királyasszony épen a budai várban lakott már több idő óta, de az
udvari rendelkezések szerint épen e napon délután kellett Bécsbe
elutaznia.

No épen ez kellene még. A király esetleg nem jön el a temetésre, a
királyné pedig épen a temetés elől utazik el.

Mit csináljunk?

Az udvari felfogás, a hivatalos felfogás furcsa, sőt bolond.

Deák Ferencz az osztrák udvar spanyol illemtana szerint senki se volt és
semmi se volt. Se pap, se katona, se nagy tudós, se nagy művész, se nagy
rendek tulajdonosa, se gróf, se báró, még csak kamarás se, még csak
utolsó kegyelmes vagy méltóságos ur se. Nem volt egyéb egyszerü
tekintetes urnál, egyszerü köznemesnél. Ilyen senkiért és semmiért,
bármily tisztességes és érdemes polgár is, az udvar nem czeremóniázhat s
a király szentséges személyét temetésre ki nem állithatja.

Megállapodtunk abban, hogy a királynéval tudatni kell, hogy Deák
halálakor mit várunk az uralkodóháztól s mi a nemzet jogos óhajtása.

Kerkapoly kocsira ült ott előttem. Még pedig kivételesen
fiakker-kocsira. Manó vigye azt az öt forintot, a mennyibe a két lovas
fogat kerül. Hajtott föl egyenesen a várba s fölkereste Festetich Mária
grófnőt.

Megbeszélte vele a dolgot.

A grófnő vállalkozott a királyasszonyt értesiteni, felvilágositani.

Az eredményt mindenki tudja. A királyasszony nem utazott el. Budapesten
maradt s a halál után harmad vagy negyednapra odament Deák ravatalához,
saját kezével tette a ravatalra koszoruját s a hideg holttest lábánál
letérdelve forró imádságot rebegett a halottnak örök üdvéért s a magyar
nemzetnek örök boldogságáért.

Ott volt vele Mari grófnő is.

A történelmi igazságért meg kell jegyeznem, hogy a nemes buzgalomban hű
társa volt Ferenczy Ida is, a királyasszonynak másik bizalmas hölgye és
társa. Kecskeméti lány, magas miveltség, tökéletes magyar. Ő ült a
királynéval együtt a kocsin, a mikor a várból lementek Deák ravatalához.
De Kerkapoly és Deák őt kevésbbé ismerték, mint Mari grófnőt.

Söjtör Puszta-Szent-Lászlóhoz alig van távolabb három kilométernél. Egy
kis gyalogséta. Ha szép idő volt, Festetich Mari grófnő maga mellé vette
komornáját vagy valami kis pitykés dolmányu inast s minden harmad-negyed
nap meglátogatta Deákot s az »öreg ur« mindig a legnagyobb szivességgel
s hálás érzéssel fogadta a látogatást.

Ez a kiegyezés és koronázás előtt történt, a mikor még a grófnő nem volt
a királyasszony udvarhölgye.

Emlitettem, hogy nagy ritkán Deák is ellátogatott Festetich grófékhoz.

Egyszer rendes falusi kerekes rokkát lát a nagy társalgóban. Valamivel
diszesebb tán, mint a parasztasszonyok rokkája, de alakja, szerkezete,
nagysága ugyanaz. Szösz a fáján, fonál az orsóján, a szösz és az orsó a
fonállal összekötve.

Világos, hogy itt valaki fon.

Deák kérdi: ki fon?

Adél grófnő, a legidősebb leány előáll: ő fon.

Deák megdicséri, de egyuttal elhatározza, hogy a mesebeli dévajságot
elköveti.

Az éléskamra kulcsát észrevétlen megkeritette s a szöszbe titkon
elrejtette.

Egy hét mulva ujra átmegy látogatóba s fürkészi az arczokat, vajjon
kitudódott-e a cselvetés. Nem vesz észre semmit. Gyönyörü szőke leány
volt a grófné, édesen csevegett Deákkal. S egyszer csak azt mondja:

– Képzelje csak, Deák, mikor utoljára nálunk volt, elveszett az
éléskamránk kulcsa.

Deák mintha nem hallotta volna a kérdést, nyájasan kérdezte:

– Mennyit font azóta, Adél grófnő?

– Legalább két gombolyaggal.

– Akkor meg is lett volna az éléskamrakulcs.

S kivette a szöszből a kulcsot.

No hiszen lett pirulás és nevetés és ugrándozás a leányok között.

A fiatal leányok közül talán senkit sem szeretett jobban, mint Dőry
Fannit, Dőry Imre leányát, Oszterhuber László feleségét. Sok és szép
levelet irt hozzá, nagy kár volna, ha egyetlen egy is hiányoznék a
levelekből. Egyet közöl a Ráth Mór-féle levélgyüjtemény is. Ennél szebb
levelet nem tud felmutatni a világirodalom.

Az elhagyatottságról, az agg hajadon és agg legény állapotáról igy ir e
levélben:

»A gondok nem ölik meg az élet boldogságát, csak a csalódások, a bánat s
az elhagyatottság keserü érzete az, mi a lelket elöli s a boldogságot
feldulja.«

»Elhagyatottság, édes lányom, keserü állapot, mely a korral nem fogy,
hanem sulyosbodik. Ha nincs, kit az ember szivéből szeressen, vagy
legalább nincs közelében; – ha nincs, kinek életét, munkásságát,
érzelmeit szentelje, ha nincs életczélja: rideg az élet, megdermed a
sziv s a gond, a mit megosztani nem lehet, kétszeresen sulyos.«

Ime, a levél egyik pontja. Külön értekezésre méltó ez. Hiszen Deák a
maga sorsát, a maga gyakori bánatát is rajzolja e sorokban.

De idéztem azért, mert e sorok is bizonyitják, mily mélységes
szeretettel volt Dőry Fanni iránt, a kihez e levelet 1861. évi április
20-án, éppen akkor irta, a mikor naponkénti hosszu munkával az 1861-iki
országgyülés első feliratát szerkesztette.

És e nagy szeretet daczára még se volt elnéző e gyönyörü, fiatal és
jókedvü leány iránt, ha hibázott.

Egyszer Puszta-Szent-Lászlón több vendég-nő társaságában a leányka
szeleskedett, hebehurgya volt s jó kedvében szivarra gyujtott. A többi
nő, mind rokon vagy barátnő, rárontott, dobja el a szivart. A leányka
odafordult Deákhoz:

– Hát maga, bácsi, mit tart arról, ha én szivarozok?

Deák komolyan felelt:

– Tisztelem a nőket, mig a nőiesség határai közt megmaradnak, de azon
túl nem!

A leányka meghökkent.

– Mit értsek ebből, bácsi?

– Főzőkanalat jobb szeretek a kezedben, édes leányom, látni szivar
helyett.

Deák éppen nem rajongott a dohányzó nőkért.

– – Sümeghy Ferencz, mint már emlitettem, benső barátja volt. Kiváló
hazafi, jeles fia vármegyéjének, 1841-ben szolgabiró, 1844-ben és
1861-ben főbiró s 1861-ben, 1865-ben és 1869-ben országgyülési
képviselő. Maga deákpárti, fia és leányai tüzes függetlenségiek.
Különösen legidősb leánya, Mariska, tele rajongó hazaszeretettel,
Kossuth lángoló hive, Ferencz József nevét az ajkán se akarta kiejteni.

Deák 1857-ben Marienbadból hazajövet gyönyörü Albach-féle imakönyvet
vett emlék-ajándékul Mariskának, de dévajsággal akarta neki átadni.

Megkérte Sümeghyt, hogy Mariska imakönyvét titkon hozza el hozzá.
Megtörtént. Deák pedig Ferencz József képét kemény arab enyvvel
beragasztotta az imakönyvbe. Ott, a hol a lányka a templomban belőle
imádkozni szokott. S a könyv megint visszakerült a helyére.

Másnap, vasárnap mennek a templomba. Deák is, Sümeghy is lesik, mit
csinál a leány. Hát bizony gyanutlanul kinyitja a könyvet s majd leesik
a székről, a mint meglátja a császár képét. Majdnem sirva fakadt.

A kék bársony kötésü, aranykereszttel diszitett uj imakönyv
megvigasztalta.

Deák nagyon örült az efféle csintalanságokon.

A komoly leányarcz is nagyon szép, a mikor szép. De a mozgékony
leányarcz az alaki szépség csodái közé tartozik.

A leányarcz, a mikor komoly, főleg csak körvonalakból áll. A körvonal
nem a szépség teljessége. Ha a körvonalak hullámos vonalakkal és szelid
hajlásu szegletekkel váltakoznak vagy mindez együtt van az arczon,
örökös mozgásban, örökös játékban: ugyanaz a leányarcz a szépség
százféle alakulásának ragyogását tárja elénk.

Deák nagyon érezte ezt, tudta is. Egyébként is erős figyelő volt. De
volt hatalmas szobrásztehetsége is. Örökös faragása s néhány igazán
csinos és találó faragott képe bizonyitja ezt. Teljes művészetté nem
fejlesztette képességét. Az élet és a környezet más feladatot bizott rá.
De a képesség azért megvolt.

Szobrász és festő más szemmel nézi az emberarczot, mint más ember. Ezer
meg ezer olyan vonást, mozdulatot, szögletet s lélekjelet vesz észre
rajta, melyet más nem tud észrevenni. Sok ismerősünk arcát csak akkor
ismerjük meg igazán, ha nagy művész kezén készült arczképét meglátjuk.

A szobrász és festő csaknem oly biztosan belát az arczon át a lélekbe,
mint a fényiró gép. A fénykép nagy áruló. A jó ember képét is igazán
megmutatja, de a gyönge vagy rossz emberét is. El nem titkol semmit.

A hiuság és dicsekvés, a gőg és durvaság, a bűnös indulatok minden
gonosz neme nyilván ott van a fényképmutatta arczon. A hazugot, a
gyilkost, a lókötőt csalhatatlanul föl lehet ismerni a fényképen.

De hát a szobrász és a festő a lélek minden titkát tudja?

Szerencsére, még se tudja.

A szobrász és festő nem lélekbuvár. Az ő lelkét csak az alak maga köti
le. Hogy az az alak szenté vagy gyilkosé; azzal ő nem törődik. Ha a
gyilkos alakja gazdagabb: akkor az tetszik neki igazán. A kegyetlen
tigrist és a ravasz rókát csak ugy kedveli, mint a nemes gazellát vagy a
szelid galambot. De még sokkal jobban is kedveli, ha az alak élő és
mozgó részletekben gazdagabb.

Deáknak igazán fönséges élvezetet nyujtott Puszta-Szent-Lászlón, ha
fiatal, szép leányok serege vette körül, ha ő velük dévajkodhatott s ha
pajzánkodása a leányok arczára fölváltva mosolyt, nevetést, bámulást,
csodálatot, megrezzenést vagy pillanatnyi ijedelmet fösthetett.

Minde lelki indulat a leányarczon villámgyorsasággal tünik föl és tünik
el. Az arczot egy pillanatig átalakitja, de egy pillanatig se torzitja
el. Gyakran szebbé is teszi vagy legalább uj szépség alakitására birja.

Nézzük csak a pajzánkodásokat.

Ott ülnek és csevegnek Deák körül a hires vadgesztenyefák alatt a
gyönyörü leányok. Távoli rokonok, hű barátok leányai.

Okolicsányi Amália, nyulánk barna leányka.

Sümeghy Mari, barna, tömött termet. A kiről az imakönyv története szól.

Séllyey Mili, szőke leányka, gazdag.

Fábián Mili, hires szépség.

Bertha Amália, Deákhoz anyai öreganyja után rokon.

Mind szép, mind hamvas fiatal, mind jókedvü. Ám a kik élnek közülök:
vegyék jó szivvel a visszaemlékezést. Nem sok hija ötven esztendőnek, a
mikor ez a jelenet történt. Az időért, a mely azóta elmult, nem kár;
lesz helyette megint. Hanem az ifjuságért, a mit elvitt magával, nagy
kár.

Egyszerü, nemes izlésü, finom ruhában van minden leány. Se Klára
urasszony, se Deák nem kedvelte a pillangó-tarka ruhát.

A mint jókedvüen csevegnek, egyszer csak nagy csördités hallatszik az
utczáról s könnyü sétakocsin beruczczan az udvarra két ifju lovag:
Báthor Géza és Nedeczky Jenő. Megállnak a társaság irányában.

A vadgesztenyefák alja árnyékos. A napfényről bejövő homályt lát. S a
homályból kiragyog öt ragyogó leányalak, mint a csillag a felhők mellől.

Báthor Gézát elragadja a bámulat. Még nem is tudja, kik vannak ott,
kezét fölemeli s elkiáltja magát.

– Hajh, az áldóját, de szépek itt…

Akkor veszi észre, hogy Deák is ott van. Meggondolja a dolgot, s
hirtelen igy fejezi be fölkiáltását:

– errefelé a gabonák!

A lovagok bementek kimosdani, kikefélkedni az uti porból. Deák azt
mondja:

– No, édes leányaim, folytassuk a gyerekek tréfáját. Minden leány valami
gabonafaj lesz köztünk s aztán megkérdezzük a gyerekeket, hogy náluk
milyenek a gabonák. Séllyey Mili legyen árpa; – Fábián Mili: zab; –
Okolicsányi Amália: rozs; – Sümeghy Mari: buza; Bertha Amália: bükköny.

Jól van. A leányok beleegyeznek. Nem is tudják, mi lesz belőle. Deák
vezeti a játékot.

Jönnek a fiatalok.

– No, öcsém, hát nálatok milyenek a gabonák? Például a rozs?

– A szalmája nagyon megnőtt, de a feje picziny, kevés van benne!

Deák azt feleli, komolyan:

– Nálunk is!

Erre hatalmas nevetésbe törnek ki a leányok. Okolicsányi Amáliáról szól
a mese. Szalmája nagy, feje picziny, kevés van benne.

– Hát az árpa milyen?

– Nagyon keresett lesz az idén, mert kevés van, s elég szép.

Deák azt feleli:

– Nálunk is.

Ez is találó. Ez is nagy vidámság. Séllyey Mili az árpa, százezer forint
hozományra becsülik, van udvarlója elég.

– Hát a bükköny milyen?

– Volna-volna, de penészes!

Bertha Amália a bükköny. Deák nagy komolysággal azt feleli:

– Meglehet, nálunk is olyan, de még nem vizsgáltuk meg igazán.

No, de már erre minden leánynyal felfordul a szék. Maga Deák is hangosan
nevet. A leányok fölugrálnak, a kaczagás miatt nem birnak magukkal s
befutnak a szobákba, hogy bomlásnak indult piperéjüket rendbehozzák.

A két lovag csak bámul. A mesét nem tudja. Mi történik itt? Ki akar
megbolondulni?

Ime, Deák egyik társasjátéka leányok között!

Volt Deáknak vagyis inkább sógorának egy bájos nőrokona. Fiatal
patvarista koromban magam is sokszor láttam a hóditó szépségü ifju
lányt. Veszprémben volt Oszterhuber Ferencz kanonoknál. Ma is él, egyik
nagy tudósunk boldog házastársa. Nevét nem mondom meg, hátha
izetlenségnek tartja ezt a kis történetet. A veszprémi központi főbiró
udvarolt neki életre-halálra. Villax István volt a neve, az egykori
zirczi apátnak unokaöcscse. Eléggé mivelt s jó alaku uriember.

Azonban Róza, nevezzük a leánykát Rózának, egyáltalán hideg maradt és
semmiképpen sem fogadta el udvarlását. A főbiró tudta, hogy Deák rokona
a leány s hogy Deák faragni szeret; járásában a szentgáli erdőkön
levágatott minden Tiszafát és a szépjét elküldte Deáknak
Puszta-Szent-Lászlóra. A Tiszafa kihalóban levő özönviz előtti fa, kevés
van az egész földkerekén. A főbiró tisztelte is Deákot, de egy kis
számitás is lehetett a küldeményben. Deáknak hatása lehetett Rózára.

Róza gyakran hosszabb időt töltött Puszta-Szent-Lászlón s Deák sokat
évődőtt vele. Ismeretes volt előtte a főbiró sikertelen udvarlása. De
azért mindig csak azt állitotta, hogy titkon Róza is vonzódik a
főbiróhoz.

A főbiró vörös ember volt. Vörös haja, vörös bajusza, vörös szakálla.
Egyszer valami pamlag megbomlott a háznál s Deák látta, hogy belül vörös
lószőrrel van kitömve.

Róza kis medaillont viselt a nyakában. Deák megkérte szobalányát, hogy a
medaillont lopja el urnője nyakáról, mikor mélyen alszik.

Megtörtént. Deák a vörös lószőrből beletett egy vagy két szálat s a
szobalány megint visszatette a medaillont helyére.

Másnap, harmadnap megint csak kötődött Deák a leánykával s váltig
erősitette, hogy a főbiró vörös szakálla bizonyosan ott van a
medaillonban.

Egyszer csak felpattant Róza, lekapta nyakáról a kis ékszert s odaadta
Deáknak.

– Nohát nézze meg, bácsi, ott van-e?

Természetesen ott volt a vörös lószőr.

Klára urasszony akkor nem élt már. Csak Oszterhuber Józsefnek s Deáknak
okozott a cselszövény s a leányka pirulása és bámulása vidámságot.

Hogy szokta Deák a leányokat megdobálni hógolyóval; miként viaszkolta le
néha a kötő és horgoló fonalakat oly alattomban, hogy az asszonyok és
leányok majd ónossá váltak a sok sikertelen kötő és horgoló kisérletben;
– hogy állt ki lapdázni a két Festetich grófnővel s a két Fábián
nővérrel, s miként cserélte ki a lapdát olyannal, a mely vizet eresztett
magából: mindezt részletesen elmondhatnám, de Deák már rég porrá vált,
azok a ragyogó ifju leányok pedig vagy nagy tiszteletövezte nagyanyák,
vagy örök álmaikat aluszszák már ők maguk is.

Szivén viselte Deák boldogtalan hazájának minden gondját, de legnagyobb
gondjai közepett is boldog gyermekké tudott válni Zala vármegye ifju
hölgyei közt. Áldás legyen e hölgyeken s maradékaikon.

Klára urasszony konyhája és asztala hires volt messze földön. A konyha a
gazdagságról, az asztal azon túl diszéről és jókedvéről is.

Gyermeke nem volt. Magtalan volt a család, maradéktalan a boldog
házasság. Miért kellett volna az asztalnál is takarékoskodni? Ugy is
józan, okos, takarékos gazdák voltak s öröklött vagyonuk értékét
kétszeres magasságra emelték.

Voltak nagy ebédek, kis ebédek. Vendéglátáskor, sátoros ünnepen,
névnapon, születésnapon, toron, szüretkor, atyafilátogatáskor mindig
nagy ebéd volt.

A nagy ebéd tizenégy-tizenöt fogásból állt. Leves legalább három, az
egyik becsináltféle. Mellékételül hideg dolgok. Főzelék édes is, savanyu
is. Legalább négy-ötféle sült, a mit az udvar s erdő, mező nyujthatott.
Magyar tészta, sült is, főtt is. Édes tészta mindenféle. Pedig a férfiak
semmiféle édes tésztát, tortát, nyakon öntött felfujtakat nem szerettek,
de már az asszonyok ezeket is szerették. Hát még az érett és aszalt
gyümölcsök nagy sokasága!


V.

(Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. – A
piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A
„fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.)

Husvéti nagy ebédjeit, ha röviden is, ismertetnem kell. Ősi magyar
szokás volt ez. Apám, öreg apám házánál is ily módon volt szokásban.
Talán egy-két jó nemesi családnál most is megvan még Zalában, Vasban,
Somogyban. Az ősi jó egyszerü szokások talán itt maradtak meg legtovább.
De már napról-napra mulnak, enyésznek, halványulnak. Maholnap a feledés
köde boritja el őket. S a mint a mai öregek elmulnak, senki sem marad, a
ki emlékezzék rájuk.

A husvéti ebédeket a piros tojások s az apróbb emlékajándékok tették
nevezetessé.

Deáknak sok öregapai unokatestvérje volt. Apjának testvérje Deák József
alapitotta meg a tárnoki ágat. Tárnok volt az ősi Deák-birtok, Söjtör és
Kehida eredetileg Hertelendy-birtokok voltak s ezeket Deák Ferencz és
testvérei leányágon örökölték.

Deák Józsefnek kilencz felnőtt gyermeke maradt, hat fiu és három leány.
Ezek voltak Klára urasszonynak is, Deák Ferencznek is unokatestvérei. A
mult század közepén még mind éltek s többen közülök Tárnokon laktak.
Zala-Tárnok nincs nagyon messze Zala-Szent-Lászlóhoz, ide tehát a
tárnokiak husvéti ebédre könnyen átjöhettek. Bárki jött: szivesen
látták, mint vendéget és atyafit, de azt mind Deák, mind Klára nénje
szinte megkövetelték, hogy Deák György és Deák Lajos, ha csak lehet,
átjőjjenek.

György szerencsétlen lett. Festőnek született, kitünően rajzolt és
festett. Azonban sulyos erkölcsi tévedésbe esett, bankjegyrajzolást
bizonyitottak rá s e miatt hosszabb szabadságvesztésre itélték. Felesége
bécsi udvari futár leánya volt: Profetti Karolina. Utódaik, ha nem
csalódom, nem maradtak.

Deák Ferencz az erkölcsi tévedések megitélésében szigoru volt s talán
György unokatestvérétől el is zárkózott volna, azonban az asszonysziv
sokkal enyhébb volt s Klára nénje meg tudott bocsátani s az ő kedvéért
Deák is megbocsátott s igy azután Puszta-Szent-Lászlón sátoros
ünnepeken, de máskor is gyakran együtt voltak: a két kehidai
Deák-testvér s a két tárnoki Deák-testvér.

Ilyenkor gyárrá alakult át a puszta-szent-lászlói kastély valamelyik
félreeső szobája.

Volt Klára urasszonynak egy tojásdad alaku fehér font vesszőből készült
jókora kosara, belefért harmincz tojás. De volt is benne ugyanannyi
festett tojás. Börzsönyfőzettel festette maga az urasszony. Világosabb
és sötétebb piros, világosabb és sötétebb lila, sőt lilakék is. Ezek a
husvéti piros tojások. Ezeket kellett a férfiaknak kirajzolniok.

Maga az urasszony hozta be a kosarat s tette le az asztalra.

– No, gyerekek, hoztam dolgot a számotokra!

Csak igy szólitotta őket. Magát Deák Ferenczet a család kebelében
sohasem hivta másként, mint »kis Ferkó«. Ő már tizenkét-tizenhárom éves
volt, mikor a kis Ferkó született. A mikor pedig már a világon voltát is
tudta: akkorra tizenöt-tizenhat éves hajadonná nőtt fel. A kis Ferkó
anyát nem ismert, apát se sokáig. Klára nénje volt testvérje, anyja,
nevelője, játszótársa, ápolója, őriző angyala. Csecsemő korában már kis
Ferkónak nevezte, igy szokta meg s igy nevezte haláláig. Pedig nagyot
fordult a világ. A gyermekből hirneves ifju lett, megyei táblabiró,
alispán, vármegye követe, Zala bölcse, országos hirü férfiu, azután a
haza bölcse, ötvenkét vármegye táblabirája, 1848-ban az igazságügyek
kormányzója, a nemzet vezére, de azért neki csak »kis Ferkója« maradt.

Hát csak eléje tette a kosár piros tojást.

Lajos épen oly ügyes faragó volt, mint maga Deák Ferencz. György pedig
tehetséges festő és rajzoló, a ki az alakokat kigondolta s a piros
tojásokra rákarczolta. A kidolgozást azután Deák Ferencz és a tárnoki
Deák Lajos végezte.

Szebbnél szebb alakok és jelzőképek kerültek a husvéti piros tojásokra.

Ezeket emlékajándékként maga Klára urasszony osztogatta szét
nővendégeinek. Sohasem mondta meg, hogy a tojásokra minő jelző alakok
vagy rajzok jőjjenek, de Deák Ferencz jól tudta már, kik lesznek a
nővendégek s hogy ezek családi életében mi a legnagyobb érdekü ujság
vagy belügy.

Volt leányka, a kinél félben maradt a házasság, felbomlott az eljegyzés
és a mátkaság. Darabokra szakadt rózsakoszoru jőjjön a tojásra.

Volt leányka, a kiért köztudat szerint két ifju egyenlő reménységgel
viaskodott. Erre is volt a tojásnak szava. A jércze ott gubbaszkodik a
háttérben magát összehuzva, az előtérben pedig két tépett kakas
berzenkedik egymás ellen.

Siró szivek, nevető szivek, ölelkező szivek, szamártövissel átszurt
szivek: mind torzképek, de egyuttal jelképek a leányok számára.
Rózsakoszoruk a menyasszonyok számára. Volt egy rokon vidám menyecske,
minden évben gyereke lett, annak is kellett husvéti piros tojás. Tiz
gyerekfejből azután tiz kölyökmacskafejből egy-egy koszoru a hímes
tojáson.

A jó hazafi cserkoszorut, a szájas hazafi nemzeti czimeres kancsót, a
tanitó ur koszorus nemzeti czimert, a plébános duczifaros szakácsnőt,
ispán uram sallangos pipát és zacskót s efféléket nyertek a piros
tojásokon.

Hát a kinek halottja volt! Szomoru fűz, letört fakereszt, fejfára boruló
siró asszony, temetőn kóborló árva gyermek. Gondosan kikarczolva s
arabos diszitésekkel körülvéve. Némelyik igazán szép.

György, a festő, természetesen jobban értett a rajzoláshoz s a
rajzfogalmazáshoz, mint akár Lajos öcscse, akár Deák Ferencz, de már a
karczolásban ezek se igen maradtak el tőle.

Csodálatos ez a nagy bölcstől! Hétköznapi észszel azt gondolhatnók, hogy
ez gyereknek és közembernek való időtöltés s egészen gyümölcstelen
mulatság. Törje a fejét a nagy bölcs eszméken és gondolatokon, hazájának
nyomoruságán, az emberiség jóvoltán s ne töltse az időt ily semmiséggel.
Legyen bölcs mindig s ne legyen gyerekes soha. A mi másnak a dolga,
bizza azt másra s a mit csak ő végezhet, más nem: csak azt végezze.
Irjon okos könyvet, terjeszsze a bölcseséget, áraszsza szét környezetére
bölcs tanácsait s legyen mindig komoly és méltóságos, mint a szobormű.

A ki Deáktól ezt várta: az nem ismerte Deákot.

Deák egész lelke tele volt szeretettel és szerénységgel.

Senkinek szivét se égette akkora fájdalommal a haza sorsa, mint az övét.
De a sorsnak ő nem volt ura s mig az idők teljessége őt parancsoló
hangon nem hivta a tettek mezejére, addig ő ki nem mozdult. Hivatlanul
soha semmibe nem ártotta magát. Hiszen mikor hivatását teljesitette, se
tudott tökéletes sikert biztositani. Hiszen hazájának helyzete a
világhelyzetnek egyik szerves része. Hazája sorsa tehát a világhelyzet
változása nélkül gyökeresen nem változhat. Igy tudta, igy látta, igy
érezte. Hivatását igen is teljesitette, a mikor a nemzet tettre
szólitotta, mert ez kötelesség volt. A kötelességet pedig még akkor se
szabad elmulasztani, a mikor a tiszta elme tisztán látja a
sikertelenséget. De a pusztába belekiáltani sohase kötelesség. Tudósok,
izzó agyak, nemes, de hő nagyravágyások, pezsgő vérü ifjak, tanszéki
férfiak tehetik ezt, de bölcs ember nem teheti. Vox clamans in deserto.
A Bach-korszak és a Schmerling-korszak alatt pusztaság volt a haza
bölcse számára az országkormányzás és törvényhozás egész birodalma. Mit
akadékoskodjék ő ott, a hol se meg nem kérdik, se meg nem hallgatják?

De azért mégis csodálatos, hogy gyermekké tudott válni fiatal leányok
közt s husvéti piros tojást himezni nénje számára.

Dehogy csodálatos.

Hiszen mondtam már, szeretet volt az ő lelke s bölcseségének főforrása
is a szeretet volt.

A hímes tojásokat asszony és leány vendégei s rokonai közt Klára
urasszony osztotta szét.

– Ezt pedig ugy adom asszonyok, leányok, hogy ezt a tojást Ferkó öcsém
föstötte.

Minő fájdalmas lett volna az az ő szivének, ha ezt meg nem tehette
volna! Ha az asszonyoknak és leányoknak Deák Ferencz ajándékával annyi
örömöt nem nyujthatott volna.

És minő angyalöröm élt a szivében, hogy ezt megtehette.

Hát csodálatos az, hogy Deák Ferencz ezért az angyalörömért egy-két
napon át, habár gyerekesnek látszó munkában is, buzgón és örömmel
fáradozott. Hát nem boldogság volt az rá nézve is, hogy imádott nénjének
ilyen örömöt nyujthatott? Hát nem szomorodott volna el az ő lelke is
mélyen és sötéten, ha nénjét meglepte volna husvét szent ünnepén a bánat
azért, mert édes vendégeinek nem kedveskedhetett öcscsének diszes
kezemunkájával?

Hiszen ő irta, régen, még fiatalabb korában irta sógorának: vigyázzatok
egészségtekre, vigyázzatok magatokra te is, Klára is, hiszen tudjátok,
hogy rajtatok kivül nekem senkim sincs a világon!

Ugy szerette Klára nénjét.

És azután világ bölcsei, világ tudósai, nagy elmék és nagy hivalkodások
el ne feledjétek, hogy nem az ám a bölcs, a ki bölcs mondásokkal tud
előállani s épen nem az ám a bölcs, a ki nem a szeretetben bölcs. A
szeretet pedig azt parancsolja, hogy a mikor az ember otthon van,
családi fészkében: akkor ne legyen más, mint jó apa vagy jó férj, vagy
jó gyermek, vagy jó testvér.

Ez az igazság!

A mikor jelentették, hogy kész az ebéd: abban kellett hagyni minden
pipázást, furást, faragást, férfitársaságot. Deák rászólt a férfiakra.

– Az asszonyok!

Minden férfi, örege, apraja sietett az asszonyok, leányok után,
felhajszolták őket a szobákban s karonfogva nagy tisztelettel vezették
az ebédlőbe. Asztali áldás előtt dévajkodásnak nem volt helye.

Az ebédet, el ne felejtsük, mindig gazdag villásreggeli előzte meg.
Ennek a neve túl a Dunán mind maiglan fölöstököm. Egyhangu szó, hosszu
is, tatárhangzásu is, de már ezt a nyugati ősmagyarság igy ejti ki a
száján.

A mi tudósaink korszakonként sok furcsa betegségbe, s mindig másba, meg
másba estek. Volt idő, a mikor azt tanitották, hogy a világteremtő öreg
isten maga is tiszta magyar nyelven, és pedig borsodi szójárásban
beszélt Ádámmal és Évával, Noéval és Ábrahámmal. – Volt más idő, a mikor
ugy jöttek ránk a tudósok, mint a sáskák: hogy merünk mi magyar nyelvről
beszélni, holott a mi nyelvünk finn, tót, német s minden más gyülevész
származás, csak magyar nem. Ebben az időben a fölöstököm szóról is
bebizonyitották, hogy azt a némettől tanultuk, lévén az voltaképen nem
egyéb, mint fröstök, vagy früstük, vagy mint Erdélyben divatba is jött:
frustuk.

A jó Hornyik János váltig magyarázgatta, hogy a mikor a magyar ember
maga perli el a maga jó ősi szavát, hogy idegent öltsön helyette, ugy
cselekszik, mint az ökör, a ki a maga fejére hányja a földet. Hiszen
épen a »fölöstököm«-ről legbizonyosabb az ősi tiszta magyar eredet.
Őseink a reggeli időben nem feküdtek neki az evésnek, a sütés-főzésnek,
– ezt hagyták akkorra, a mikor már a napi munka nehezebb részét
derekasan elvégezték s az ellenséget vagy levágták vagy elkergették.
Ellenben az erősitő ital élvezetéhez ugyancsak hozzáláttak a leghevesebb
csetepaté, futás és kergetésközben is.

Mi volt ez az erősitő ital?

Bizony nem más, mint a szeszszé erjesztett jó sürü kanczatej. Erős,
csipős, savanyu, édes, tápláló, erősitő, valósággal isteneknek való
folyadék, ételnek-italnak egyaránt beválik. Nem olyan szines, mint az
iró, nem is olyan átlátszó, mint a savó, nem is olyan sima, mint a tej,
hanem habos és fölleges és réteges, mint a mely erjedés után a tej
föléből készül, s azért a régi följegyzések szerint a neve is »föl«,
vagy »fölös«. A tejfölben ma is megvan e szó.

Miben tartotta ezt a honfoglaló vitéz?

Bizony nem is cseh üvegben, nem is ezüst kancsóban, nem is töredékeny
mázas korsóban, hanem igenis tartotta tökben, melyet vékony szijra füzve
a nyakába akasztott, az oldalán félszakosan hordott.

Az a tök volt ez, a melyet kobak néven ismer tul a Duna is, más vidék is
s a melyet már kertekben is igen ritkán látni, mezőn és vadon pedig
sehol. Kettős öblü tök. Felső öble valamivel kisebb, mint az alsó. Ebben
szokták tartani őseink legbecsesebb italukat. Ebben az erjesztett
kanczatejet is. Ennek volt a neve »fölös tök«. Két szó, mely utóbb
egygyé nőtt össze. S kiterjedt értelme nemcsak a kanczatejre, hanem
minden reggeli étkezésre.

Ezt bizonyitotta be Hornyik János, Kecskemét hirös városának határjáró
irásaiból. És pedig olyan időből, a mikor még Kecskemét határain nem
láttak németet.

Hanem azért mégis van tudósunk, a kin nem fog az oktatás s tovább is
csak ökör módjára hányja a saját fejére a földet.

De nem hallgatott az ilyenekre Klára urasszony. Hanem a mint a nagy
asztal meg volt rakva, szentelt tárkonyos báránynyal és szentelt
sódarral és mindenféle kalácscsal, a sódar pedig körül volt ékesitve
tormával és fölvagdalt piros husvéti tojással, bizony csak azt mondta ő
szerettinek, vendéginek:

– No, kedvesim, az asztalon a fölöstököm!

Nem törődött ő se a finnugorokkal, se a töröktatárokkal, se a
tótnémetekkel, se a szumirakkádokkal, hanem beszélt magyarul.

Igy is illik ma is.

Az ebéd hosszasan tartott.

Ebéd alatt a politikát tárgyalni nem volt szokásban, Nem szerette Deák
se, de a ház ura se. A zalai nemes mindig tüzes hazafi volt. A közügy
mindjárt felkorbácsolta vérét. Hangosan beszélt, ha közügyet tárgyalt. A
hangos beszédből gyakran heveskedések, izetlenségek támadtak.

De még ennél is nagyobb ok volt a nők iránt való figyelem. Az országos
közügy nem minden nőt érdekel annyira, mint a férfiakat. Sokat untat is.
Deáknak pedig az volt a törvénye, hogy nők előtt csak oly dolgok fölött
társalogjanak a férfiak, a melyek a nőket érdeklik, vagy legalább őket
is érintik s a melyekbe a nők is teljes joggal és bátorsággal
beleszólhatnak. Ilyenek például a családi csevegés szokott tárgyain s a
divat részletein kivül a napirenden levő irodalmi kérdések s az ujabb
költői s szépirodalmi művek.

Hanem a felköszöntők nem hiányoztak.

A felköszöntők fölséges füszerei a nagy ebédeknek, ha nem szakszerüek,
nem csupán okosak s nem hosszadalmasak. Deák maga teljes életében ritkán
mondott felköszöntőt, de a rövid, szikrázó, talpraesett felköszöntőt
kedvelte és szivesen hallgatta. Jókedv, vidámság, önkénytelen kaczagás
az ily felköszöntők eredménye, ebben pedig öröme telik minden jó
léleknek.

Boldogtalan család az, melynek keblén némán folynak le az ebédek. Boldog
család az, melynek ebédjei vidámságoktól hangosak.

A puszta szent-lászlói társaság sok édes örömet nyujtott azoknak, a kik
ott megjelentek. A két nagy testvérnek: Deák Antalnak és Ferencznek, ha
már e szót: boldogság, kiejtjük ajkunkon, alig volt más igazi boldogsága
és öröme, csak addig, a mig akár Puszta-Szent-Lászlón, akár Kehidán
Klárával és férjével együtt lehettek.

Puszta-Szent-László azonban nemcsak a családi s nemcsak a vidéki és
vármegyei örömök tanyája volt, hanem nagy, országos gondok szinhelye is.
Különösen az 1860-ik év őszétől kezdve, a mikor az 1849-iki nagy nemzeti
bukás után a nemzeti közélet s az alkotmányos mozgalom először kezdett
megindulni. De mielőtt erre kitérnék, sulyos és szomoru balesetet kell
elbeszélnem, mely egykor épen husvéti ebéden történt.

E baleset: Deák György halála.

Élemedett koru, de csak ugy a negyvenedik életév körül. Szép, erős
férfiu, a Deák-faj hatalmas arczával, vastag bajuszával, vállas
termetével.

Hozzálátott a husvéti fölöstökömhöz, de csak ugy módjával. Megevett
három darab piros tojást is, a mi nem több másfél tojásnál. Mi ez erős
férfinak?

Étkezés után szótalan lett, kivált a társaságból s odaállt a kályha
mellé.

Klára urasszony éles szemét nem kerülte ki semmi. Nyomban észrevette,
hogy György öcscsének szine változik, arczán kevesebb a pirosság s ajkai
kissé reszketnek.

– Fázol te, édes Gyurim, befűttetek azonnal.

– Csak fektessen le, édes Klári néni.

Ágyat bontottak, lefektették. A kocsi pedig legyen készen s nyargaljon
Egerszegre orvosért. Kocsit, lovat nem kell kimélni. Addig, mig az orvos
megjön, majd Deák Ferencz ápolja a beteget.

Meg is jött az orvos. Viszik a beteg szobájába. A beteg már halott.
Ágyán ott ül a bölcs, nem szól, sürü könyek gördülnek le kemény arczán.
A halállal való tusakodásban még az ő bölcsesége is erőtlen volt.
Veszedelmes szivbajnak hirtelen támadt rohama ölte meg az erős férfit.

Tor lett a husvéti ebédből.

Éjfélkor indult el a szénás szekér a holttesttel Zala-Tárnok felé. A
széna közé volt rejtve a koporsó. Igy vitték haza az utközbe eső falvak
babonás népein keresztül. Fiatal felesége majdnem megőrült. A tárnoki
Deákok kegyuri nagy régi templomának sirboltjába helyezték el.

Deák nagyon sajnálta György öcscsét s unokatestvérjét. Faragó
idötöltéseiben ujra meg ujra eszébe jutott. A több munkát igénylő, kissé
nehézkesebb alakok rajzát megszokta már tőle.

Ha arczképet, zsidót, drótos tótot, ispánt, urasági hajdut, vármegyei
huszárt, iskolamestert, ismert alakot akart faragni: a festő mindig
eltalálta azt a két vagy három fővonalat, mely az egyik arczot a
másiktól biztosan megkülönbözteti. Ebben Deák még se volt oly
találékony. Lajos öcscsével azután is szorgalmasan faragtak, de a mikor
nem volt kielégitő az eredmény, gyakran felsóhajtott:

– Szegény Gyuri, ha itt lehetett volna!

Ismeretes, hogy a hölgyek nemcsak Klára néni megrajzolt piros tojásai
után, hanem Deák apró ajándékai után is vágyakoztak. Készült is e czélra
sok faragvány. Papirvágó, levélnyomó, körte, fürtös berkenye, dió,
kinyilt mandulaszem, vadgesztenye kütyüstől, csermakk, tölgymakk,
piskóta, kis fa-lakat, siró baba kis ujjnyi, apró papucs, kulcs s több
efféle. Zalában ma is őriznek egy csomót a jobb családok.

– Ezt még Deák Ferencz faragta.

A férfiak, a kik megérdemelték, rendszerint botot kaptak emlékül. Nagy
ritkán sajátkezü névirásának hiven hasonló mását is ráfaragta Deák a
készités évével együtt. Gyakrabban a D. és F. betüket.

A botok somfából készültek, hogy szilárdak legyenek, könnyen ne
törjenek. A botoknak való fát meghámozták, kisimitották és eleven lángon
tarkára szinezték. A fogantékra jött a faragvány. Rendszerint az erős
tollkésnek közepén kettétört pengéje volt a faragó és véső szerszám. De
a somfa bütyke vagy zalaiasan: bötke roppant kemény. Csaknem olyan mint
a kő. Ehhez gyakran használt apró vésőt, kalapácsot.

Az ajándékok szétosztása gyakran ebéd utánra maradt.

Deák a nagy ebédeket nem szokta végigenni. Csodálatosan mértékletes volt
az evésben, kivált Antal bátyjának halála után. Becsinált-féle, egy
darab sült, valami főzelék, ritkán tészta: ebből állott ebédje.
Naponként csak egyszer evett Puszta-Szent-Lászlón is. A paradicsomos
csirkét különösen kedvelte. Gyümölcsből evett. A szőlőt nagyon szerette.
Ebből még reggelenként is elköltött két-három fürtöt.

Sietett minél előbb szivarra gyujtani.


VI.

(Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem
szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag ur“. – Gróf
Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza
Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes
története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A
király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.)

Deák kehidai tanyáját nemzeti kegyelet övezte, mig Deák ott lakott.
Puszta-Szent-Lászlón a világ szemében maga is vendég volt. Az
önkényuralom szomoru éveiben oda nem sokan zarándokoltak Deákhoz ezelőtt
félszázaddal.

Legalább nem annyian, mint 1861 után.

Sajátságos oka volt ennek.

Deák már 1843 óta gyakran kedvetlen volt, ha az ország közügyeire
gondolt. Néha mintha megunta volna a nyilvános szereplést. Mintha undor
lepte volna meg, ha a közügyekkel s a vezető férfiakkal kellett
foglalkoznia. A közvélemény támogatásában s dicső emlékü barátainak
ragaszkodásában nagy hatalommal rendelkezett ugyan, de az ország sorsa
még se ugy alakult, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő akarta. Volt hát oka
rá, hogy időnkint elkedvetlenedjék.

Ilyenkor aztán lelke fölött ős szerénysége lett urrá. Törekedett a hir
nélkül való magánélet árnyékába vonulni. Erős kötelességérzete is alig
tudta felszinen tartani.

Az önkényuralom éveiben végre visszavonulhatott. A bécsi kormány ugyan
szivesen bizott volna rá fontos állami dolgokat, de ő e kormánynyal még
érintkezni se akart. Pesten a téli évszakon át s a hidegebb hónapokban,
a mikor ott lakott, szorgalmasan fölkeresték ugyan rokonai s barátai, a
kik fölkereshették, de köztevékenységre alig nyilt alkalom. Azután
megfogyatkozott a benső barátok száma is. Wesselényi, Vörösmarty
meghalt; Csányi, Batthyányi bitón végezték életüket; Széchenyi bolondok
házában, Bónis börtönben, Beöthy Ödön számkivetésben, Zádor György
Bécsben. Csak Kemény Zsigmond és Eötvös József, Klauzál és Szalay és
Csengery voltak régibb barátai közül közelében. A közügyek körül
legfölebb irodalmi dolgokról lehetett eszmét cserélni.

Tiz év folyt le a nélkül, hogy Deák az ország dolgába befolyhatott
volna.

Lehetett valaha ily tiz év?

Volt. 1850-től 1860-ig. A nemzet mégis élt. Vagy meghuzódva az önkényü
hatalom rideg parancsa alatt vagy bujdosó vezéreinek forradalmi
szenvedélyeit titkon ápolgatva.

Deák neve tiz év alatt alig fordul elő a hirlapokban. Hogy hatalomhoz
jusson: senki se hitte; – hogy ő legyen a nemzet vezére, hogy ő hozzon
törvényeket, ő alkosson kormányokat: erre kevesen gondoltak. Ha meglesz
a nagy fordulat: vagy a forradalom férfiai vagy a konzervativ urak
kerekednek felül. Deák nem. Ő örökre elmult korszak emléke marad. Bölcs,
de nem hatalmas többé.

Az ily férfiu közelébe nem sietnek se az élni és boldogulni akarók, se a
lázas tevékenység emberei, se a számitó férfiak. Csupán a régi barátok
és a történelmi érzékü lángoló lelkek. De ezek közül kevés születik,
amazok pedig naponkint fogynak.

Most már ötven év mulva nehéz volna kinyomozni, hogy az országos férfiak
közül kik keresték föl Deákot a puszta-szent-lászlói gesztenyefák alatt.
Klára urasszony negyvenöt éve halt meg; jó férje, a puszta-szent-lászlói
uraság harminczöt éve, maga Deák huszonnyolcz éve. Egyik se vezetett
naplót. Csak Söjtörön élnek még, a kik emlékezhetnének. De hiszen ez is
szomszéd falu, az öregebbek itt is elhunytak már s idegen nevekre s
évszámokra itt se biztos az emlékezés.

A mikor alkotmányos élet kezdődött vagy volt folyamatban, Deák lakását
csaknem közintézeti helyiségnek tekintették a közügyek vezetőférfiai.
Sőt azok is, a kik csak ugy gondolták, hogy ők is vezetőférfiak. S
leginkább azok, a kik az uj idő kezdetén és folyamán szerephez és
álláshoz akartak jutni. A lakás ajtajának kilincsét egyik kéz a másiknak
adta át. Egész hónapok teltek el gyakran, a mikor Deák szobája olyan
volt, mint a telekkönyvi hivatal. Iktató könyvet nem vezettek, rovatos
iveket nem irkafirkáltak, de azért a szoba mindig tele volt emberrel, a
kik kérdésekkel és tanácsokért jöttek, de a kik egyuttal ezerféle
tanácscsal is jöttek.

Azt a fél esztendőt, mely az 1861-iki országgyülés megnyitását
megelőzte, Deák Pesten töltötte az Angol Királyné szállóbeli lakásában.
Zala-szent-lászlói magányát tehát ez az országgyülés nem zavarhatta.
Másként történt az 1865-iki országgyülés előtt.

Akkor már az 1861-iki tapasztalatok után Bécsben is tudták s itthon is,
hogy a nemzet Deákot fogadta el vezérének; a ki hát a nemzettel számolni
akar, Deákot az ki nem kerülheti.

Mailáth Györgyöt 1865. évi junius 8-án nevezte ki a király
főkorlátnokká. Azután báró Sennyey Pál lett csakhamar főtárnokmester.
Ezzel kezdődött az uj korszak.

E férfiak állásfoglalása két dolgot jelentett. Az egyik az, hogy az
1848-iki törvények helyreállitásáról alig lehet szó. A másik pedig, hogy
az ország kormányzását ép ugy, mint 1848 előtt, a konzervativ urak,
mágnások és főpapok akarják kezükbe venni.

Deák nézetét mindenki ismerte.

Ő konzervativ mágnást és főpapot, a régi korszak udvari embereit az
ország élén nem szenvedhette. Főleg ezek okozták az ő erős meggyőződése
szerint az elmult háromszáz év nemzeti szenvedéseit. S ezeket okolta
nagy részben azért az összeesküvésért is, melyet az uralkodócsalád 1848
előtt s 1848-ban Magyarország ellen szitott és szervezett.

Másrészről pedig magánuton is százszor kijelentette, hogy koronázás,
királyi eskü és hitlevél nélkül nincs törvényes és alkotmányos király,
az 1848-iki törvények elismerése és végrehajtása nélkül pedig nincs
alkotmány és nincs kibékülés.

Mit csináljanak hát a konzervativ urak?

Vagy elfogadják Deák nézetét, csakhogy akkor rájuk semmi szükség. Az
ország élére Deák emberei állanak, ők pedig térjenek vissza a magányba
és a feledésbe.

Vagy Deákot beleszoritják az ellenzékbe, mint volt 1833-tól 1848-ig.
Csakhogy nehéz dolog alkotmánynak nevezni oly állapotot, a mikor Deák
mögött áll a nemzet s a parlament nagy többsége, a kormányt még se az ő
emberei vezetik, hanem a bécsi udvar kegyeltjei.

Vagy pedig minden kisérletet és szelid erőszakot elkövetnek arra, hogy
Deákot a maguk nézetének megnyerjék legalább annyira, hogy Deák ne
ellenezze az átmeneti konzervativ kormány alakulását.

A három közül ez utolsót választották.

Igy indult meg a bucsujárás Deákhoz. A puszta-szent-lászlói urilak igy
fogadhatott falai közt oly látogatókat, a milyenek se azelőtt, se azóta
ott meg nem fordultak és ezentul soha meg nem fordulnak.

Klára urasszony nem élt már. Hatodik éve ott porladt a temetőben. Hires
asztalai nem görnyedtek többé az izletes magyar ételek sulya alatt. De
azért volt, a ki az éléskamrára ügyeljen s a konyhát vezesse. Még mindig
a régi vendégszerető ház volt az urilak az öregedő urasággal s világhirü
vendégével.

Julius utolsó hetében Deák Balaton-Füredre ment felejtkezni s a fürdőt
használni. Zala neves férfiai közül már többen voltak ott s volt egy-két
országos közférfiu is. Nem hajón ment Deák, nehogy ágyuszóval, lobogó
diszszel fogadják s ünnepi szónoklatokkal untassák. Kocsin jött feltünés
nélkül. Sőt az udvarlására siető igazgatót, a jó öreg Écsyt még arra is
megkérte, hogy a zenekar üdvözlő zenéje is maradjon el.

Semmi sincs, a minek örülni és ujjongani lehessen. A zajos és tömeges
ünnepeltetést pedig épen nem szerette.

Az országos férfiak közül legelőször Somssich Pál kereste föl. Mintha
csak Somogyból, birtokáról véletlenül jött volna a fürdőhelyre. Pedig
küldve jött.

Régi, legénykori ismerőse Deáknak. Remek és magyar miveltségü férfiu
erős elmével s jeles szónoki tehetséggel. Jól tudott irni is. De a
konzervativ tábor embere 1848 előtt is és most is. Ügyes, ravasz,
kitartó és bátor. Később ugyan őszintén Deák pártjához csatlakozott, de
csak akkor, a mikor Deák a konzervativ pártot szétverte s a parlamentből
kiszoritotta. Deák azonban sohase melegedett fel iránta tökéletesen. Jól
tudom. Én is ültem vele együtt a törvényhozásban s Deák kétszer is
nyilatkozott róla előttem.

Somssich azért jött, hogy Deák nézetét a kibontakozás nehéz kérdéseiről
megtudja s a vezető konzervativ államférfiak iránti érzületét
kipuhatolja. S azután Mailáthnak és Sennyeynek jelentést tegyen.

Deák bizony nem titkolódzott előtte. Már csak azért se, mert tudta, hogy
Somssich alkorlátnokságra – vicekanczellárnak – van kijelölve, tehát
Mailáth jobb keze lesz.

Somssichnak e látogatásáról Mailáth-hoz intézett levelében van
megörökitve az a név, melyen a konzervativek Deákot mintegy gunyosan
maguk között nevezték. Bizony ők csak vastag urnak nevezték.

»Vastag ur.«

Sehogyse megtisztelő szó. Különös kegyeletet semmikép se jelent. Talán
inkább kicsinylést s némi gunyt is. Czélzás ez Deák vállas, zömök
termetére s kövér, vastag derekára. Igazi mágnások közt az ily termet
nem divatos. Waldstein János grófon Széchenyi benső barátján és Zichy
Manó grófon kivül nem is igen emlékszem, hogy az országos nevü mágnások
közt oly zömök, terebélyes testalkat lett volna, mint Deáké. Wesselényi
Miklós báró hasonlitott hozzá, de a magyarországi habsburgi mágnások őt
már inkább erdélyi mágnásnak, nem közülök valónak tekintették.

Deák mellékneve 1839 óta ez volt: »a haza bölcse«. Később 1848 óta
bizalmas körökben csak »öreg ur«-nak nevezték. Kedves szó mind a kettő.
Az »öreg ur« talán kedvesebb, mint a »haza bölcse«. Az »öreg« szó, a
mint népünk használja, gyakran nem az életkor nagyságát jelenti, hanem a
nagyobb erőt, nagyobb hatalmat, nagyobb sulyt jelzi. Az öreg Isten, öreg
fejsze, öreg biró, öreg béres, öreg ur szólásokat igy kell érteni.

Később, az 1867-iki kiegyezés után a vastag ur jelzés a konzervativok
közt is kiment a divatból, hiszen ők maguk is kimentek a divatból. A
mikor már Ferencz József király is használni kezdte az »öreg ur« s
németül az »alter Herr« szólást, akkor már észre tértek az öregebb
mágnás urak is.

Egy nappal előbb vagy utóbb, szintén augusztus 4-ike körül felkereste
Deákot Füreden gróf Mikó Imre is.

Mikót Deák az 1848 előtti időkből nem ismerte, vagy legalább vele semmi
közelebbi érintkezésben nem volt. Először az 1855-ik év végén
érintkezett vele levélben. Mikó nem tartozott Wesselényi Miklós
táborához, őt is konzervativnak tartották, még pedig erdélyi értelemben.
Az önkényuralom azonban felnyitotta szemeit s a tőlünk ujra elszakitott
Erdélynek ő lett egyik legelső s legünnepeltebb vezérférfia.
Megalapitotta nagy áldozattal az erdélyi Nemzeti Muzeumot. Élére állt
összes nemzeti és közművelődési törekvéseinknek Erdélyben. Erdély
Széchenyiének nevezték el és pedig nem méltatlanul. A mikor Kemény
Ferencz bárót az alkotmányos élet derengésekor Erdély főkorlátnokává
kinevezték, Mikó is buzgón közreműködött abban, hogy a törvényesen
alkotmányos állapotok utjából az akadályokat el lehessen háritani.
Később a Deák által alkotott és támogatott első kormányban, gróf
Andrássy Gyula kabinetében ő is tárczát vállalt.

Deák, a mikor a Vörösmarty árvák gyámjává és gondnokává lett, levélben
fordult hozzá, hogy az árvák számára a nemzeti adomány ügyét Erdélyben
vegye kezébe. Mikó nagy buzgósággal felelt meg a felhivásnak. Ettől
kezdve közte és Deák közt benső nemes barátság fejlődött ki. Mikó méltó
volt Deák barátságára.

Mailáthék és báró Kemény Ferenczék felkérésére igy kereste fel Mikó
Deákot. Deák teljes nyiltsággal megmondta neki is nézetét. Külön erdélyi
országgyülés nem lehet. 1848 óta Erdély Magyarországba van bekebelezve,
az unió szent, Erdélyből is csak a választókerületek utján lehet Pestre
az országgyülésbe követeket küldeni, másként nem.

Alig távozott Füredről Somssich és Mikó: jött báró Wenckheim Béla. Ő
Deák pártjához tartozott 1848 előtt is. Deák kedvelte hű
ragaszkodásáért. Az első miniszteriumban a belügyi tárczát vette kezébe.
Őt egyenesen Mailáth és Sennyey kérte meg, hogy Deákot keresse fel,
nézetét puhatolja ki s Deák netaláni szigoru felfogását kisértse meg
enyhiteni.

Végül Szent István király napján, augusztus 20-án Füredre jött báró
Kemény Ferencz maga is. Az erdélyi kérdés igen nehéz volt. Az erdélyi
követek nélkül nincs kiegészitett országgyülés. Csonka országgyülés
pedig nem koronázhat, ki nem egyezhet. Az 1848-at szentül meg kell
tartani. Bécsben pedig épen csak ezt nem akarták. Azért jártak hát Deák
nyakára, hogy ő javasoljon valami kibonyolódást.

– Meg kell tartani a törvényt!

Deák minden fejtegetésének ez volt utolsó szava.

Deák mindenkivel szemben előzékeny volt. A nagy nemzeti ügy fontossága
is ugy hozta magával. De a sok kisérlet és kérdezősködés utóbb mégis
izgatta kissé. Báró Bánffy Albert is fölkereste néhányad magával. Bánffy
maga beszélte nekem, hogy Deák őket már egyenesen összeszidta.

– Nézzétek meg az 1848-iki törvényeket, magatok is rájöhettek, mit
tegyetek.

Végre megunta a sok tanácskozást ott a fürdőhelyen. Nem arra való a
fürdőhely. Összecsomagolt, fölkerekedett s visszament
Puszta-Szent-Lászlóra. Oda nem vezet se hajó, se vasut; ott félig-meddig
kivül van a világon, ott nem zaklatják.

Csalódott. Sőt vederből-csöbörbe jutott. Ott hajszolták még meg igazán.

Mindjárt szeptember 8-án meglátogatta Tisza Kálmán.

Tisza Teleki László gróf halála után az 1861-iki országgyülésen a
határozati párt vezére lett. E párt volt többségben s vele szemben Deák
a kisebbséget, az ugynevezett felirati pártot vezette. Igaz, hogy a
mikor kenyértörésre került a sor, saját többsége elől a határozati párt
megfutamodott s igy az országgyülés sikere vagy sikertelensége iránt
való felelősség látszólag Deák nyakára tekeredett.

De utóbb Deák mellé állt a valódi többség is. És pedig annyira, hogy az
1865-iki országgyülésre a követek kilencz-tized részét Deák nevével
választották meg. Tisza ezt igen jól látta. Deák mögé állani nem akart.
Ösztöne, egyénisége arra birta, hogy Deák ellenese vagy utóbb ellenzéke
legyen, de Kossuth-párti még se legyen. Tisza bizony ily helyzetben
szükségesnek látta, hogy Deák nézete iránt jó eleve tájékozódjék.

Ez volt oka a puszta-szent-lászlói látogatásnak.

Én ugy tudom, volt még másik mellékes, noha elég érdekes oka is.

Megtudni, vajjon Deák kiengesztelhető-e Ghyczy Kálmán iránt.

Deák nem szerette Ghyczyt, sőt eléggé nem is becsülte. Ezt ugyan
külsőleg nem igen vették észre az emberek, de én igen jól tudom, mert
magától Deáktól tudom. Idegenkedésének valódi okait talán másutt fogom
előadni, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az irányadó férfiak már
suttogtak arról, hogy Deák az uj országgyülésen Ghyczyt nem fogadja el a
parlament elnökének. Ez kedvetlenné tette Ghyczyt. A mult 1861-iki
országgyülésen ő volt az elnök, elnöksége ellen nem is volt kifogása s
ime, most mégis kibukik az elnökségből.

Ha Deák elfogadja Ghyczyt: ez valószinüleg nyomban az ő pártjához
csatlakozik. Ha el nem fogadja: Tiszáékhoz áll. Igy látta mindenki.

Deák mégse fogadta el. Inkább megbarátkozott azzal a kellemetlenséggel,
hogy elveszti és az ellenzékbe kergeti Ghyczyt.

Hiába: nem szerette őt. Ghyczy se 1848 előtt, se 1861-ben nem tartozott
az ő pártjához. Azonkivül Deák ingadozónak s megbizhatatlannak tartotta
az elnöki székben. Az országgyülés esetleg koronázó és kiegyező
országgyülés lesz, az elnöki székben tehát oly férfiunak kell ülni, a ki
szivvel-lélekkel Deák embere. Igy lett elnöke az öreg Szent-Iványi
Károly, Deák régi barátja.

Tisza Kálmán tehát azért is ment Puszta-Szent-Lászlóra, hogy ott Deákkal
bizalmasan Ghyczyről is beszéljen s ha lehet Ghyczy iránt kiengesztelje.
Nagy előnye lesz ugyan Tiszának, ha Ghyczy hozzá csatlakozik, de magára
és pártjára mégis nagyobb előnyt látott abban, ha Ghyczy lesz az elnök.

Alig ment el Tisza, egy-két nap mulva Puszta-Szent-Lászlóra érkezett
Nyáry Pál, a kit Jókai a vasembernek, rendithetetlennek nevezett el.

Érdekes történelmi alak. Élete, halála különös és megrenditő.
Jellemének, sőt még tehetségének is sok részlete egészen egyezik
Deákkal. Sok részlete azonban természetesen nem egyezik. Mégis Deák
másának lehet tekinteni, de egészen nyers állapotban. Történelmünknek
hézaga támadna, ha alakját s történeti cselekményeit alkalmas irói
tehetség nagy gonddal és szeretettel meg nem örökitené.

Nyáry Pál a kiegyezés eshetőségeiről óhajtotta Deák nézetét ismerni. De
talán még inkább arról, hogy a vármegyéket visszaállitsák-e és minő
hatáskörrel s hogy a felelős kormányzatot miként egyeztessék össze a
vármegyével.

Óriási kérdések voltak ezek egykor. S ha egészséges lesz a nemzet
alkotmányos élete: fölmerülnek egykor még ezen túl is. A mai nemzedék
lelke sokkal bágyadtabb, semhogy e kérdésekkel megbirkózhatnék.

Ekkor beszélte el Nyáry Deáknak a Beleznay grófok rettenetes tragédiáit.
Nyáry ismerte a grófokat személyesen is s ismerte ügyeiket, mint
szomszédbirtokos közvetlenül is, de a peres iratokból is. Egész délután
s még fél éjszakán át is folyt ezekről a beszélgetés. Deák figyelmét
nagyon lekötötte a beszélgetés.

Érdekes, miként tértek rá a Beleznay ügyekre.

Arról volt szó, hogy Deák mennyit ás-vés, fur-farag, kerekit. Nyáry Pál
csodálkozott e fölött.

– Sohase csodálkozzál e fölött, Pali. Nekem ez orvosságom. Közdolgok,
magándolgok gyakran fölháboritanak. A furás-faragás, kerekités
megnyugtatja, lecsillapitja a lelket.

Ezt mondta Deák. A kerekités alatt az esztergályozást értették abban az
időben.

Nyáry azt felelte:

– Nem vagyok meggyőződve az efféle kézimunka lélekcsillapitó
természetéről. A fiatal Beleznay gróf élete sehogyse igazolja e
felfogást.

S elmondta a következő esetet:

A mikor a lefejezett gróf fia agyonlőtte a szolgabirót, a ki pedig
tiszti megbizásban volt nála, akkor fia, a most is élő kis gróf talán
öt-hat éves gyermek volt. Szép, pufók, erős, egészséges gyermek.

Mindenki ismerte már a Beleznay grófok vad, szilaj természetét, a
bajorpusztitó hires tábornoktól kezdve a szolgabiró gyilkosáig, de azért
mégis közbeszéd tárgya volt a szomoru eset. Hiszen a gróf apját is
apagyilkosság miatt fejezték le. S ime, fia mégis csaknem olyan
borzasztó cselekményt követett el.

Naponkénti beszéd tárgya volt ez az eset a budai várban, a nádorispán
udvarában is.

Mi hát az oka annak, hogy ily kiváló főuri családot annyira üldöz a
végzet?

A vér. Az öröklés. A szelidithetlen vad természet. A fékezhetetlen
szilaj indulat. A mely apáról-fiura száll harmad és negyediziglen s
talán mindaddig, mig a nemzetség ki nem hal.

Ez volt az általános vélemény.

Dorottya főherczegasszony, a nádorispán felesége másként vélekedett.

Ő azt mondta: a nevelésben van a hiba és a környezetben. Rosszul
nevelték a grófokat s a szilaj magyarok társaságában könnyen elvadultak.
Ám adják ő neki a kis öt-hat éves gyermeket, majd ő fölneveli, a magyar
környezetből kiszabaditja s majd ő megmutatja, hogy szelid, jó ember
lesz belőle.

József főherczeg nádorispán szaván fogta feleségét. A kis grófnak ugy is
kellett a gyámság, neveléséről ugy is kellett gondoskodni, a főherczegi
udvar nem is keriti költségbe a nevelést, mindenképen czélszerü, ha a
vármegye elfogadja Dorottya főherczegasszony ajánlatát. Tetszett az
eszme Dubraviczky Simonnak, az alispánnak; tetszett Szentkirályi
Móricznak és Nyáry Pálnak, a vármegye vezérembereinek is. A kis grófi
gyermek Dorottya kezére és gondjaira került.

Nosza, tegyünk hát kisérletet.

A főherczegasszony a legtudósabb és legeszesebb német pedagógusoktól
kért tanácsot. Ezek, mint afféle szakértők, természetesen egyetértettek
a fönséges gyámanyával. A kis grófot ki kell szabaditani a nyers
magyarok közül, el kell küldeni Drezdába, németté és tudóssá kell
nevelni s különösen meg kell tanitani az esztergályos mesterségre.
Furjon-faragjon, kerekitsen, gömbölyitsen: ember lesz belőle.

Igy történt.

Mire a kis gróf tizennégy-tizenöt éves lett: tökéletes németté lett s
egy szót sem tudott már magyarul. Belevertek annyi tudományt, ugy
füstölt tőle a feje, mint a kémény. Az esztergályos mesterséget is
tökéletesen megtanulta. Annyi orsót, rokkakereket, tálczát, tintatartót,
butordiszletet kerekitett és gömbölyitett, hogy tele lett vele egy
raktár.

Szóval: tökéletesen sikerült minden.

Azonban magyar gróf fiu még se lehet esztergályosmester. A kire tizezer
hold föld néz Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyékben: az
már még se válthat munkakönyvet, még se köthet bugyrot a hátára s még se
mehet városról-városra, szállóról-szállóra nyavalyogni, kéregetni,
műhely után esenkedni, mint valami mezitlábas, foltos nadrágu,
éhenkórász vándorlólegény.

Hozzá méltó pálya kell a magyar gróf fiunak, ha mindjárt német tudós is,
kitanult esztergályos is. Mi lehetne pedig hozzá méltóbb, mint a
hatalmas és dicső bécsi császári udvarnál való alkalmazás? Oda beteszik
udvari apródnak, lassanként megnő, megszépül, megerősödik; vivni,
lovagolni, katonáskodni megtanul; sorsát fölviszi magasra neve,
gyámanyja és a jó szerencse; valami előkelő udvari hölgy, grófi vagy
herczegi kisasszony beleszeret és igy tovább gyorsan, dicsőn mindig
előbbre.

Valóban özönével ontá rá áldását az égnek kegyelme. Neve nagy, ősapja
hires tábornok, diadalmas ellenségverő, személye érdekes, öregapja is
gyilkos volt, apja is; apja most is vasat hord lábain s naponkint söpri
a vármegyeház udvarát; nevelése jó, alakja délczeg, erős, mint a bika,
otthon uradalmai, itt a legmagasabb figyelem kiséri, maga a fiatal
császár Ferencz József is ismeri és kegyelmében tartja. Még magyarul is
ujra megtanult. Az udvari istállók körül rá akadt egy-két kiszolgált
huszárra, azok ujra belehozták ősei nyelvébe.

Lehet-e ennél szebb pálya, boldogabb élet, biztosabb jövő?

Lehet-e vagy nem lehet: a fölött az ifju grót nem sokat tünődött. Hanem,
a mikor tizenkilencz éves lett, egyik barátjába ott a császári udvarnál
beleveszett, annak a fejét beszaggatta, földhöz vágott kardot, diszes
egyenruhát, fényes jövendőt s ugy ott hagyta azt a fényes és hatalmas
császári udvart, azt se mondta, hogy befellegzett.

Elszökött.

Hogy hamarosan meg ne találják, hazament Magyarországba.
Mezőszentgyörgyön, Veszprém vármegyében lakott anyai nagybátyja, annál
keresett és talált menedéket. Azzal is összeveszett két hét alatt.
Haragjában puskát ragadt s rá lövöldözött saját nagybátyjára, csak az
isten őrizte, hogy agyon nem lövöldözte.

Nos hát a sok német tudománynak, furás-faragásnak ez lett a vége.
Szegény gyámanyja, Dorottya főherczegasszony elájult volna, ha mindezt
igazán megtudja.

Bizony a vér, a vér! Sohase lesz a párduczból mopszli.

Deák nagyokat nevetett, Oszterhuber József még a hasát is fogta, ugy
nevetett Nyáry Pál elbeszélésén. Igy jött azután a sor a nagy tragédiák
elmesélésére is.

De még Nyáry Pállal se végződhettek el a nagy tanácskozások.

Báró Sennyey Pál főtárnokmesternek volt valami megbizása apósa, báró
Fiáth Ferencz részére. Báró Fiáth Veszprém vármegye főispánja lett.
Deáktól kellett tanácsot kérni: miként kezdődjék a vármegye élete, hogy
azután a szerint igazodjanak a többi vármegyék is. Báró Fiáth Késmárky
Józsefet, későbbi alispánt küldte Deákhoz tanácsért. Igy tett a többi
szomszéd vármegye, Zala, Somogy, Vas vezető emberei egymásnak adták
Puszta-Szent-Lászlón az ajtókilincset.

Egyszer fényes fogat kanyarodik be a kapun s robog el a hires
vadgesztenyefák előtt. Négy fekete a kocsi előtt, ezüstre a szerszám,
nagy rózsás kürtőkalap a kocsis fején, ezüst paszomántos, ragyogó
öltönyü inas a bakon.

Vajjon ki lehetett?

Sohase szokott ilyes kocsi járni Puszta-Szent-Lászlón. A kis falu népe
összefut a kapu előtt. Talán csak maga a császár jött a »tekintetes«
urat meglátogatni.

No, nem épen maga a császár, de mégis a főkorlátnok, a hatalmas Mailáth
György. Gróf Festetich György kocsiján jött Molnáriból.

Szeptember 21-ikén történt ez a látogatás. Száz mende-monda lett belőle
Zalában. Pedig a főkorlátnok is csak azért jött, hogy Deák jó tanácsát s
egyelőre legalább sok mindenféle dologra kegyes elnézését kikérje.

Még két látogatást kell felemlitenem.

Az egyik a königgrätzi csata után történt.

A császár seregeit szétverték, mint a polyvát. Jött a diadalmas ellenség
Bécs ellen, mint a felhő. Egyes ellenséges csapatok már Pozsony körül
Magyarország határainak közelében száguldoztak. Fönt a Kárpátoknál
Klapka György hozta az ország felszabaditására légióit. Magát a császárt
gyülölködő szavakkal kisérték uton-utfélén Bécs polgárai. Ugy látszott,
mintha felbomlott volna minden.

A császárnak az jutott eszébe: most érne már sokat a jó tanács. Hol van
Deák Ferencz? Senki sincs más, a kinek bölcseségében ugy meg lehet
bizni.

1866. évi julius 17-én, késő esti órák egyikén ért oda Bécsből az udvari
futár a császár nagy pecsétes levelével. Az ispán, a jó öreg Szabó Antal
háta borsódzásával emlékszik ma is ez éjszakára. Sötét volt, esett az
eső, fujt a szél. Hideg is volt, elbujt mindenki. Az uraságok rég
nyugalomra tértek már s aludtak mélyen, nyugodtan. A »tekintetes« ur is
rég eloltotta már gyertyáját. Bizonyára ő is aludt.

Jön az idegen, ismeretlen ember s fölveri az ispánt.

– Bécsből jövök, udvari futár vagyok. Deák ur ő nagyságának van átadni
való levelem, keltse föl ő nagyságát iziben.

Az ispán néz. Nem érti a szót, pedig magyarán van mondva.

– Kit keltsek föl?

– Deák Ferencz ur ő nagyságát.

– A tekintetes Deák urat keltsem föl?

– Azt, azt, ő nagyságát.

Az ispán megcsóválja a fejét.

– Már pedig azt én meg nem cselekszem.

Most azután az udvari futár néz nagyot.

– Boldogtalan ember! Miért nem kelti föl?

– Miért? Elgondolhatja az ur könnyen. Tekintetes Deák Ferenczet, a mikor
édesdeden aluszik, álmából fölzavarni nem szabad az angyalok kedvéért
se, de még a Herkó páterért se. Pedig az csak valaki.

Az udvari futár nem tudta ugyan, ki az a Herkó páter, de azért nem
kérdezősködött utána, hanem e helyett kegyetlen tekintélylyel förmedt rá
Szabó Antal uramra:

– Most pedig ne teketóriázzon kend, hanem takarodjék rögtön, verje föl a
cselédeket, engem a császár ő felsége küldött, az ő levelét kell Deák ur
ő nagyságának átadnom, még pedig azonnal. Érti kend?

Hűh, a ki áldója van! Most akadt meg már Szabó Antal uram. A császár
talán mégis nagyobb ur, mint a Herkó páter!

– No hát, isten neki. Valamit megkisértek.

A kulcsárnét felzörgette a cselédszoba ablakán keresztül. A kulcsárné
keltse föl a szobaleányt, a szobaleány keltse föl az uraságot, az uraság
keltse föl a »tekintetes« urat, császár embere van itt Bécsnek
városából, izenetet hozott a császártól, sietős a dolga nagyon.

Ezen az uton elvégre csakugyan fölkelt Deák Ferencz s átvette a császár
levelét. Az udvari futár nyomban vissza is indult. Hiába marasztalták,
hiába kinálták még egy pohár borral is, sárban, esőben, szélben,
sötétben elutazott, meg sem állott Bécsnek városáig.

Igy tudja a vidék. Igy beszéli Szabó Antal ispán uram.

Pedig hát nem egészen igy történt a dolog.

Az az udvari futár nem udvari futár volt, hanem Szegedy György, Mailáth
főkorlátnok unokaöcscse s Deák Ferencznek is valami nagy messzeségből
rokona, különben akkor az udvari korlátnokságnál tisztviselő. Nem is a
császár levelét vitte, hanem Mailáth Györgyét, de a levélben csakugyan ő
felsége hivta Deákot, hogy tanácsát kikérje.

Szegedy György esti kilencz óra után ért oda. A jó ispánnak igaza volt
abban, hogy a kastély ajtai már be voltak zárva. Hiszen épen három év
előtt estennen rohanták meg a haramiák az uraságokat. Most is háborus
idők jártak s most is czélszerü volt az óvatosság.

Egyébiránt Szegedy György küldetése és látogatása Kónyi könyvében
bővebben olvasható.

Deáknak ő felségével való beszélgetéséből azonban a legfontosabb rész
Kónyi könyvében sincs megirva. Ezt nem hallgathatom el.

Ő felsége részletesen előadta Deáknak a hadi helyzetet. Nem csinált
titkot abból, hogy a hadsereg ellenállóképessége a legnagyobb mértékben
meggyengült s a birodalom állapota válságos. S igy folytatta:

– A magyar nemzet hűségében és erejében nagy bizodalmam van.
Biztosithat-e ön Deák ur arról, hogy ha őszinte nyilt felhivást intézek
a nemzethez, a nemzet ép oly buzgósággal és lelkesedéssel siet a
birodalom védelmére, mint a hogy dédanyám, Mária Terézia idejében
cselekedte?

Deák egy pillanatig gondolkodott, ő felsége nagyon el volt érzékenyülve,
az jutott eszébe, vajjon az uralkodót a nyers valóság föltárásával
megfossza-e ábrándjaitól? Végre is kötelességérzete győzött. Az
uralkodónak mindig a nyers valóságot kell megmondani. Deák más kérdést
tett föl.

– Fölséged bocsánatára számitok, ha én azt kérdem, vajjon biztos-e arról
Fölséged, hogy Ausztria s különösen fővárosa Bécs teljes buzgósággal és
lelkesedéssel utolsó erőfeszitésig kész a birodalom védelmére?

Ő felsége izgatottan és gyorsan felelt.

– Épen erről nem vagyok biztos. A legbotrányosabb jelenetek történnek
itt. Rám kiabálnak az utczán.

– Fölséges ur, én a Mária Terézia alatt történt dolgok ismétlődéséről
nem tudom, nem merem biztositani fölségedet. Az ország szegény,
kimerült, az idei fagy is inséggel fenyeget. A nemzet szegény s
bizodalma megcsökkent. Mennyit áldozott Bécsért a birodalom, sőt
Magyarország is s ime, Bécs mégis szükkeblü, még sem hajlandó semmi
áldozatra, semmi erőfeszitésre. Hogy lehessen hát ezt várni a magyar
nemzettől? A nemzet bizodalmát kell minél előbb visszaállitani. Ez csak
a nemzet alkotmányának s jogainak visszaállitásával történhetik. De a
mig a háboru tart, ez lehetetlen. Kössön békét fölséged minden áron és
minél előbb. Én egyéb tanácsot nem adhatok.

Több kiváló férfiunak mondta ezt el Deák. Egészen bizonyosnak tartom,
hogy Csengery Antalnak is elmondta s ha csakugyan elmondta, Csengery
naplójában nyomának kell lennie. De biztosan tudom, hogy báró Kemény
Zsigmondnak és Kerkapoly Károlynak elbeszélte. Kerkapolytól két-három
izben is hallottam s Kemény Zsigmondtól is egy izben, 1869-ik évi
májusban, tehát az eset után közel három év mulva. De feljegyeztem
magamnak gondosan mind a két férfiu szavait. Kemény báró az eset után
nem egészen két hónap mulva Pulszky Ferencznek is elbeszélte s Pulszky a
maga emlékirataiban meg is jegyezte. Csonkán és hebehurgyán jegyezte
meg, de azért lényeges tartalmára nézve megegyezik az én
följegyzésemmel.

Pulszky Ferencz is ellátogatott Puszta-Szent-Lászlóra.

Pulszkyt képzelhetlen családi szerencsétlenség érte az 1866-ik év
szeptember havának első napjaiban. Imádott neje, Harrie leánya s Gábor
fia rövid néhány nap alatt halt meg itthon Magyarországon.

Pulszky akkor még számüzött és bujdosó volt. Hogy haldokló leányával,
ennek forró óhajtására még beszélhessen, barátai menedéklevelet
eszközöltek ki számára. Igy jött haza néhány napra. A nagy
szerencsétlenség minden hidegvére daczára is egészen elkábitotta.
Csaknem ösztönszerüleg gondolt arra, hogy Deákot meg kellene látogatnia.
A bölcs talán nyujthat vigasztalást.

Elindult Puszta-Szent-Lászlóra szeptember 9-én. Deákot nem értesitette
előre, látogatásával ugy lepte meg. Szép őszi délután volt, mikor
odaért. Deák a kastély homlokfalának tövében üldögélt, szivarozott és
faragott magánosan. A kocsi zörgésére fölnézett s első pillanatra
megismerte látogatóját, pedig tizennyolcz év óta nem találkozott vele.

Pulszkyt az 1839-ik évi országgyülésen ismerte meg, mint fiatalabb
követtársát. Sokoldalu tudását, erős tehetségét, elmésségét s röpködő
eszejárását különösen megkedvelte. Pulszky műveltsége se magyar, se
ugynevezett remek műveltség nem volt. Tudása nagy, korszerü s a követek
közt uj és sajátságos. Minden művelt európai nyelven tudott beszélni.
Sokat utazott már fiatal korában. A műtörténetben s a régiségtanban már
akkor is járatos volt s e tudományokban nem volt társa az országgyülésen
s az országban is alig egy-kettő. Ezenkivül érzéke volt a korszerü
törvényhozási kérdések iránt. S e kérdések szakirodalmát német,
franczia, angol, olasz könyvekből jól ismerte. Munkaszerető,
fáradhatlan, jókedvü mindig.

Csoda-e, ha Deák megkedvelte?

1848-ban Esterházy herczeg miniszteriumában foglalt el magas állást.
Szinte csoda, hogy a forradalomhoz s annak is hevesebb, gyökeresebb
árnyalatához csatlakozott. A függetlenségi harcz folyamán nagy
tevékenységet fejtett ki. Pedig nem volt forradalmi szellem. Mély érzés,
erős lelkesülés, eszmények imádása az ő gyakorlati gondolkozásában nem
verhetett gyökeret. Talán inkáb összefért volna természetével, hogy
udvari ember legyen, semmint forradalomszitó. Gyökeres ujitásokra igen
is erős hajlama volt s forradalmi hajlamának az erős, gunyolódó
természeten kivül más jelenségét észrevenni nem lehetett.

A bujdosásban sok éven át Kossuthnak volt benső bizalmasa s a megélhetés
gyakorlati kérdéseiben – mondhatni – jobb keze. Meg is maradt Kossuth
iránya mellett mindaddig, mig európai szükségnek ismerték a hatalmak
Ausztria gyöngitését. A mint a königgrätzi csata után Ausztria kimélése
lett a jelszó s a mint a franczia, olasz és porosz udvar a magyar
bujdosókkal minden összeköttetést megszakitott: Pulszky is Deák
Ferenczhez csatlakozott.

De 1866 szeptember 9-ikén, a mikor Puszta-Szent-Lászlóra ment, ez még
nem volt nyilvános dolog. Nem is lett volna rá ok és alkalom. Hiszen ő
csak menedéklevél oltalma alatt, családi gyásza miatt néhány napig
lehetett itthon. E napon legalább még igy állt a dolog.

Maradhatatlan szellem volt Pulszky még a bujdosásban is. Folyton
olvasott, tanult, utazott, buvárkodott, s élénk, sőt erős tehetségü
gyermekeit, fiukat, leányokat gondosan nevelte. Deákkal is levelezett s
Deák néhány szép levelet irt hozzá.

Deák, a mint meglátta Pulszkyt, fölugrott ültéből, odament hozzá, s mint
nagyon rég nem látott jó barátját, szives érzéssel megölelte és
megcsókolta. Ő volt első látogatója a rég elmult nagy korszak kiváló
emberei közül, a bujdosók közül.

Deák tudta már Pulszky rettenetes családi szerencsétlenségét. Tudta,
hogy Pulszkynak vigasztalódásra, felejtkezésre van szüksége. Sehogy se
hozta elő a családtagok halálát. De nem hozta elő a politikát se. Nem
akarta szaggatni a bánkódó férj és apa fájdalmas sebjeit. Bölcs ember
gyöngéd figyelmével csak a rég mult idők közös érzelmeiről s
törekvéseiről, s egykori közös barátaikról hozakodott elő. S engedte
Pulszkyt beszélni. Nagy szeretettel kérdezősködött tőle Kossuthról, a
kit csak »Lajos« néven, családi bizalmassággal emlitett, és Kossuth két
fiáról. Az idősebb fiu Ferencz, Deák keresztfia volt, azért kapta a
Ferencz nevet is, csak az ifjabbik kapta meg atyja nevét.

Érdekes Deák egyik akkori megjegyzése.

Kérdezte: miként tanulnak, mit dolgoznak, testben-lélekben miként
izmosodtak meg Kossuth fiai?

– Mig itthon voltak – ugymond – sokan ugy vélekedtek, hogy Lajos erősebb
elme, mint az én keresztfiam, Ferencz.

Deák keresetlen, bölcs, szives modora ugy elringatta, ugy megvigasztalta
Pulszky lelkét, hogy hazajötte óta Puszta-Szent-Lászlón töltötte el az
első éjszakát, a melyen jól és nyugodtan tudott aludni s a melyen
gyötrelmei is szüneteltek.


VII.

(Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy
dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a
hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. –
Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az
1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához
hasonlit.)

Nemcsak államférfiak s nemcsak országos nevü és szerepü férfiak
látogatták Deákot. Hanem megyei nevezetességek is. Főispán, alispán s
egyéb oszlopos emberek, minden nagyobb kérdés felmerülésénél fölkeresték
nagy buzgósággal. Ebben a buzgóságban szerepe volt az ártatlan hiuságnak
is.

– Az öreg urtól jövök Puszta-Szent-Lászlóról.

Mert a ki az »öreg ur« ismerősei közé tartozhatott, az már különb
embernek tartotta magát, mint a ki oda nem tartozott.

Rokonai sürün jártak hozzá Kehidán is, Puszta Szent-Lászlón is. Sok
rokona volt. Jozéfa nénjét, Nemeskéri Kissnét sok gyermekkel áldotta meg
az isten. A gyermekek férje, felesége, s ezek gyermekei gyakran mentek
Puszta-Szent-Lászlóra tanácsért, osztályrészért, segitségért,
pártfogásért. Sok barátja lakott Söjtörön és komája és komaasszonya és
keresztfialeánya. Ezek is fölkeresték minden ünnepélyes alkalommal.
Vittek neki ajándékot, emléktárgyat. Természetesen nem olyat, mely
észrevehető pénzbe került volna. Az ilyet nem fogadta volna el. De
minden ajándékot szivesen viszonzott, a mennyire szerény jövedelméből
kitelt. Néha erején túl is ment.

Jozéfa nénjét, s tőle való unokaöcscseit és hugait ő is meg szokta
látogatni Tolna vármegyében. Hol Puszta-Szent-Lászlóról kocsin, hol
Pestről hajóval. Klára nénjét rendesen ő kisérte el atyafilátogatóba.

Az atyafilátogatás hajdan nagyobb divatban volt, mint most. Jelentősége
is nagyobb volt, mint most. Az öröklés végtelen évig terjedt, nagyobb
birtoku családoknál sok volt az osztatlan birtok is, sok a pörösködés,
egyezkedés, tárgyalás is. Hol összevesztek, hol kibékültek, de az
atyafiságot megtartották. Erre pedig a leveleken kivül legbiztosabb
társadalmi intézmény volt az atyafiságos látogatás.

Puszta-Szent-Lászlón nem fürdött rendesen Deák. De fürdött azért, kivált
a forró juliusi napokban hetenként kétszer-háromszor. Gyakran elvitte
fürödni magával sógorát is. A fürdő az urbonaki puszta birkausztatója
volt. Hüvös patakviz, a Valiczka vize.

Nyári falunlétét soha be nem fejezte a nélkül, hogy előbb Tolna
vármegyében látogatásba el ne ment volna. S ilyenkor nemcsak rokonait,
hanem belső barátját Bezerédj Istvánt, Csapó Dánielt, Bartal Györgyöt s
Vizsolyi Gusztávot is meg szokta látogatni.

Miért nem dolgozott Deák?

Ez a kérdés önkénytelenül felmerül előttünk.

Az 1855-ik évet ne számitsuk a dologtalanság évei közé. Ez év őszén s
telén gyámgyermekei, a Vörösmarty-árvák érdekében óriási munkát végzett.
A hatvanas évekből is ki kell vennünk 1861-et, 1863-at és 1865-öt s
utána a többit. Agguló állapota, betegsége s törvényhozási működése
lehetetlenné tették a hosszabb, egyszerü irodalmi munkásságot. De az
1856-ik, 1857-ik, 1858-ik, 1859-ik és 1860-ik s az 1862-ik és 1864-ik
évek a nélkül tüntek el, hogy nagyobb, terjedelmesebb irodalmi művet
alkotott volna.

Azt kellene hinnünk, hogy oly nagy irói képesség, oly erős agy, oly
gondos megfigyelés s annyi tapasztalat, mint az övé, gyümölcstelenül nem
tünhet el. Hét tél, hét nyár nagy eredmény nélkül nem veszhet el.

Pedig nem dolgozott. Mi ennek az oka?

Tisztába kell jönnünk azzal, mit értünk államférfi dolga és munkássága
alatt? Különösen: mi látható munkát végzett Deák?

Vezető államférfi voltaképen csak háromféle munkát végezhet. Beszédeket
tart. Irodalmi művet alkot, ideértve leveleit is. És a mi a legfőbb:
cselekszik. A mi azt teszi, hogy bölcseségével s eszének és
egyéniségének sulyával valamely ország ügyeit vezeti és igazgatja.
Köznapi nyelven mondva: kormányoz.

Deáknál arról lehet szó: miféle irodalmi műveket alkotott és mennyit?

Az állapotok nem mindig fértek össze természetével. Vagyis nem mindig
volt vezető államférfi, nem mindig állt az ügyek élén, nem
kormányozhatta az országot mindig.

1833-ban lépett föl a nyilvánosság előtt, az egész ország szemeláttára,
a törvényhozás mezején. Még nem volt egészen harmincz éves. Az 1876. év
elején halt meg. A munkás, tevékeny férfikorból tehát 42 évet adott neki
a végzet.

De ebből sokat le kell számitanunk.

Le kell az utolsó két évet: 1874-et és 1875-öt. Ezt sulyos betegsége
nyelte el.

Le kell 1862-őt, 1863-at, 1864-et és felét az 1865-ik évnek. Ez években
a bécsi hatalmi erőszak leszoritotta a törvényhozás és kormányzás
teréről.

Le kell 1849-et. Harcz és háboru, forradalom, összeesküvés, idegen
seregek hadjárata folyt a nemzet ellen. Deák nem volt hadvezér, hanem
bölcs. Nem katona volt, hanem kormányzó és törvényhozó. Részint önként,
részint kényszeritve félrevonult.

Le kell számitani 1844-et, 1845-öt, 1846-ot és 1847-et. E négy év alatt
nem lehetett törvényhozó, nem avatkozhatott az ügyek vezetésébe, a
munkásságra kevés tér nyilt előtte.

Végre le kell számitani az 1850-től 1860-ig terjedő évsort. Tizenegy
esztendőt. Az önkényuralom buta és gonosz rendszere volt az ur ez idő
alatt. Még Deákra nézve is lehetetlenné tette az állami közéletben való
szereplést.

Tehát az országos munkásságra forditható 42 évből le kell számitani 21
és fél évet. Deák tehát igazán csak husz éven keresztül vezette a
törvényhozást s az ország ügyeit. Nem teljes hatalommal, nem
bölcseségének és honszerelmének egész erejével, de husz éven át mégis
alkotó államférfi volt. Ugymint 1833 közepétől 1843-ig, 1848-ban és
1861-ben majd egy-egy egész évig s 1866-tól kezdve 1873-ig.

A kényszerü pihenés éveit egyik fele részben Kehidán, másik fele részben
Puszta-Szent-Lászlón töltötte. Tiz vagy tizenegy évet itt, ugyanannyit
amott. Mit dolgozott és mit dolgozhatott volna huszonegy év alatt? Minő
irodalmi művet alkothatott volna ily hosszu időn át? Csak irodalmi műről
lehet szó a félrevonulás e többször ismétlődő korszakaiban.

Az ország élén álló államférfi terjedelmes és egész irodalmi művet nem
alkothat. Ha egyéb nem: az időnek és az emberi erőnek korlátozottsága
szab neki határt. Még oly határtalan elménél s nagy tapasztalatokkal még
oly gazdaggá lett szellemnél is, mint Deák.

Batthyányi Lajos és Andrássy Gyula grófoknak nem készült és nem maradt
irodalmi alkotásuk.

Lónyay Menyhért gróf és Tisza Kálmán irtak ugyan valamit, de nagyobb,
becsesebb tartalmu munkát egyik se. A mit irtak is: ellenzéki korukban
irták, a mikor csak kevéssé folyhattak be az ügyek vezetésébe.

Igy áll a dolog idegen művelt nemzetek államférfiainál is. Igy áll a
legnagyobbaknál is. Van néhány jelentékeny iró, kivált angol, franczia,
olasz s német, ki egyuttal kormányzó, sőt vezető államférfi is volt.
Csakhogy ezeknél is más-más életkorban támadt az iró, semmint az
államférfi. A kettős minőség egyszerre, egy időben, ezeknél se állott
elő.

Nálunk a nemzeti fölébredés korszakában sok nagy szellem támadt. Köztük
irók is. Vörösmarty nem a közélet férfia volt. Kölcsey beletévedt
egyszer-másszor a közéletbe is, kivált a vármegyében, de az állami
közélet szereplői közt inkább csak figyelő, semmint cselekvő volt.
Felső-bükki Nagy Pál, idősebb és ifjabb Balogh János, az 1825-ik és
1832-iki országgyülések vezető tagjai egyáltalán nem irtak, Széchenyi,
Wesselényi, Kossuth iró volt, de irodalmi mű alkotása nem volt az ő
czéljuk se. Kossuth és Wesselényi közéleti czélra törekedtek irói
működésükkel. Kossuth is csak leveleiben, és csak akkor emelkedett irói
magaslatra, a mikor a gyakorlati állami közéletből kiszorult s
bujdosásának korszakában 1868 után – ugy lehet mondani – nyugalomba
vonult.

Széchenyi szelleme csodálatos gazdag volt s benne óriás arányokban
megvolt az irói képesség is. Ám e képességet a közélet nagy czéljai
iránt való buzgalma részint elnyomta, részint bénitotta. _Hitel_ és
_Világ_ és _Kelet Népe_ czimü műveiben, de egyebütt is vannak lapok és
fejezetek, melyek a világ legnagyobb irói alkotásaival fölérnek. De
egészben véve ezek mégis csak töredékek, mint Kossuthnál a _Felelet_ és
_Irataim_ czimü műveiben néhány magasztos fellobanása.

Deáknak sem beszédeiről, sem állami, közéleti cselekvéseiről e könyvben
nem akarok beszélni. Még irodalmi alkotásait is másutt méltatom, ha lesz
rá időm. Itt csak azt a kérdést akarom megvilágitani, miért nem
dolgozott ő többet, sokkal többet a közéleti pihenés amaz éveiben, a
mikor 1844-től 1847-ig, s 1850-től – az 1861-ik évet nem számitva –
1865-ig procul negotiis élt Kehidán és Puszta-Szent-Lászlón?

Volt-e Deáknak irói képessége?

Volt, óriási volt. Nagyobb volt, mint talán, Széchenyit kivéve,
mindazoknak, kik az ő korában, vagy előtte és utána mind máig magyarul
irtak. Eszméje, megérlelt gondolata, gondos figyelése oly sok volt és
oly mély, hogy senkinek se lehetett több. S a hogy eszméit és
gondolatait meg tudta alakitani, a hogy a nyelv szépségeit s tartalmi
tökéletességét gondolatainak megalakitására fel tudta használni: mind
ezzel elérte azt, a mit mi felülmulhatlan remeknek szoktunk mondani. Ha
egy-két beszéde s néhány levele külön könyvben együtt volna összegyüjtve
s más nem maradt volna utána még emlékezetben sem: az egész emberiségnek
egyik legnagyobb irója állna előttünk, a kinél nagyobb egy sincs s hozzá
hasonlitható is kevés.

Volt hát irói képessége. Ezt bebizonyitotta. Kölcsey, Szemere Bertalan,
Fábián, Kemény Zsigmond báró, hogy kötetlenül dolgozó legnagyobb komoly
iróinkat emlitsem, sőt Széchenyi és maga Kossuth is mind messze
következnek utána. Ha eszmék és érzések gazdagságában elérik is, az
eszmék és gondolatok megalakitásának tökéletességében el nem érik.

De volt-e hát irói kedve?

Nem volt.

Sohase érezte szellemében ama feszitő erőnek működését, mely örökké
mozog, dolgozik, mely ki készül törni, ki készül áradni s még rombolni
is kész, ha elnyomják s szilárd és szabályos uton való mozgását
meggátolják. Állandóan sohase érezte az alkotásnak s a lázas
munkásságnak szükségét arra a czélra, hogy az emberi nemzetségnek vagy
legalább saját nemzetének értelmi, műveltségi s szellemi kincseit
szaporitsa. Irodalmi foglalkozáshoz nem volt kedve. Csak olyankor
dolgozott, a mikor külső szükség tolta, a mikor nemzetének közéleti
érdeke egyenesen rákényszeritette. Akkor is azért, mert határtalanul
érezte felelősségét s mert emberi és hazafi kötelességét teljesiteni
szempillantásig se habozott.

Elve az volt: a mi kötelesség, azt teljesiteni kell, akár van sikere,
akár nincs.

Iróként irni, irodalmat egyénileg művelni pedig nem egyéni kötelesség.
Az csak különös egyéni hajlam, vagy istennek különös adománya. A nemzet
iróit tiszteli és becsüli, az értékes irodalmi alkotásokért ugy rajong,
ugy lelkesül, mint senki más, vagy legalább senki jobban, de ő maga nem
dolgozik, nem alkot. Vagy csak véletlenül és mellékesen.

Miért? Mi ennek az oka?

A köznapi ész könnyen megfelel erre. Deák Ferencz szerény volt. Sőt a
szerénység mintaképe marad az idők végeig.

Ez a felelet egyszerü is, könnyü is. Sőt többet mondok: még teljesen
igaz is.

De mi hát a szerénység?

Nem akarok bölcselkedni. Arról a szerénységről van szó, mely a közélet
vezető férfiának lehet tulajdonsága. Arról, mely Deák jellemében egyik
főbb alkotó rész.

Deák nem volt hiu. Nem volt nagyravágyó.

A hiuság csak egy és egyféle, csak mértéke más. De már a nagyravágyás
nem egyféle. A mikor Deákról beszélünk, csak nemes nagyravágyásról lehet
szó. Olyanról, melyhez a legszerényebb férfinak is joga van s melyre
törekedni a közélet legszerényebb férfiának is elvitázhatlan szent
kötelessége. A mi nem más, minthogy a közélet cselekvő férfiának minden
munkáját, sikerét és buzgalmát a kor és a szokás és a társadalom
gyakorlata szerint külsőleg is és a nyilvánosság előtt is teljes
elismerésben és méltánylásban részesitsék. És pedig vagy az állami
hatalmak vagy maga a nemzet, vagy a kettő egyetértve. Ez a nemes
nagyravágyás. Erre szüksége van a közélet emberének. Jövendő
munkásságának sikeréhez szükséges ez.

Más a hiuság!

A hiuság nem egyéb, mint vágy és remény mindenhatóvá lenni.

Én vagyok a legszebb, legerősebb, leggazdagabb, leghatalmasabb,
legszerencsésebb. A ki ezt hiszi magáról: az a hiu. Ez a hit a hiuság.

Van hiuság, a mely tiszteletreméltó. Van, a mely nevetséges s van a mely
utálatos. Az a kérdés csak: mi a tárgya s mi a mértéke.

A ki hazáját és nemzetét akarja boldogitani s szentül hiszi, hogy semmi
másra, csak arra törekszik; a ki czélját szentnek, eszközeit okosnak,
erejét elégnek és sikerét biztosnak tartja csak azért, mert ő és nem más
vezeti a közügyeket: az is hiu. De hiusága még akkor is
tiszteletreméltó, a mikor nincs igaza s diadal helyett bukás a végzete.

De a ki csak véletlenül gyült pénzére, ékszerére, pipájára, bajuszára,
piperéjére s efféle haszontalanságokra büszke s minden nagyravágyása
csak effélékre tör: annak hiuságát méltán nevetik az emberek. S az üres
lelkek még jobban nevetik, mint a bölcsek.

A kik oly dolgokra hiuk, melyek sértik az igazságot s a nemesebb érzést:
azok hiusága utálatra méltó.

A hiuság voltaképen nem egyéb, mint az önszeretet. Ha nagy mértékben
megvan: önimádásnak hivják. Ha korlátozni nem lehet: bűnökre is képes. A
minthogy minden erénynek s bűnnek a legmélyebb és legalsóbb forrása a
hiuság.

Megvan az állatokban is, habár igen sokszor nem vesszük észre. Az
életnek és hatalomnak vágya e nélkül gyönge. Nagy tettekre, rendkivüli
dolgokra, halálos hősiségre senki se vállalkozik e nélkül. A nagy erélyt
az erős hiuság szüli.

Deák Ferencz lelkéből hiányzott. Legalább nem volt meg oly mértékben,
mely szükséges lett volna rá is, hazánkra nézve is. S ha valaki egykor
azt a tüneményes államférfit, a kit Deák Ferencznek neveztünk, egészében
birálja meg: kétségtelenül azt fogja mondani: kevés volt erélye, mert
kicsiny volt hiusága. Mulasztott, mert hazájának nagyobb áldása lehetett
volna. A hiuság nagyobb terjedelme is gyöngeség, melyet talán nem lehet
orvosolni, de a szükségesnél kisebb mértéke is gyöngeség, melyet azonban
erős elszántsággal orvosolni lehet. Ha pedig lehet: akkor kell is
orvosolni.

Hiuságának csekély voltában látom az okot arra nézve is, hogy nem lett
iróvá.

Vajjon mit is irt hát Deák?

Irodalmilag is jelentékeny nagyobb művei a következők:

Követjelentése az 1833–36-iki országgyülésről.

Ugyancsak követjelentése az 1830–40-iki országgyülésről.

Két felirata az 1861-iki országgyülés irományai közt.

Végül: Adalékok a magyar közjoghoz. Ezt az 1864. és 1865. közti télen
irta.

Nagyobb munkája nincs több. Alakja és alkalomszerüsége, sőt tulnyomó
részben tartalma után is mind az öt az állami közéletre és vitás közjogi
kérdésekre vonatkozó ugynevezett publiczisztikai mű.

Ezeken kivül vannak beszédei, melyeket Kónyi Manó bámulatraméltó
fáradsággal és gonddal gyüjtött össze. E beszédek több vaskos kötetre
rugnak. Ujabb kiadásából megjelent három terjedelmes kötet, mely azonban
Deák beszédeit csak 1866-ig foglalja magában. Valószinüleg még negyedik
és ötödik kötet is meg fog jelenni.

Végül ott vannak levelei.

Ezekből 158-at Ráth Mór 1890-ben összegyüjtve kiadott. Leginkább
olyanokat, a melyek már negyven-ötven év óta különböző lapokban és
könyvekben napvilágot láttak s melyeket a kiadó barátai s ismerősei s
Deák egyik-másik rokona bocsátott rendelkezésére.

A levelek értéke nem egyenlő.

Vannak köztük örökbecsü s örök szépségü irodalmi alkotások. Olyanok, a
melyek messze tuláramlanak a közéleti működés határgátjain s
beszáguldozzák a bölcselet és költészet birodalmát. Ezeket maga Deák is
gonddal, figyelemmel, lelkének egész hatalmával szerkesztette.

De vannak e levelek közt alkalomszerüek s tartalmuk szerint teljesen
jelentéktelenek is.

Vajjon ennyi levele volna csak Deáknak?

Nem.

Deák 1856. évi januárban azt irja sógorának Oszterhuber Józsefnek, a hó
egyik napjáról: most végeztem be nyolczszázadik levelemet, melyet a
Vörösmarty-árvák érdekében irtam, de hiszem, lesz is sikere.

Nyolczszáz levél és csupán csak egy ügyben!

Ebből a nyolczszázból alig kettőt-hármat vett föl gyüjteményébe Ráth és
Ráth gyüjteménye mégis testes nagy kötet.

E levelek közt sok a nagyon szép, sok a valódi remek. Deák Ferencz esze
és irói lángelméje fejti ki ezekben azt a kérdést: mije volt Vörösmarty
a magyar nemzetnek s mivel tartozik nagy költőjének művelt és nagy
nemzet?

Maguk a kérdések is szépek és gazdagok.

Hol vannak a levelek?

Sok százat valószinüleg sohase látunk belőlük. Keletkezésük óta
innen-onnan fél század eltelt már. Nagy idő arra, hogy a levelek nagy
része biztosan elkallódjék. Sok száznál azt se tudjuk, kihez voltak a
levelek intézve, tehát még csak nem is kereshetjük őket biztos nyomon. A
véletlenre vagyunk utalva: mennyi lát ezekből valaha napvilágot?

Kónyi Manó barátomnál kell lenni egy csomónak. Nem kérdeztem, nem is
mondta, de csaknem biztosan tudom. Hiszen több, mint egész évtizedre
terjedő kutatásai közben ezekből is kétségtelenül jutott kezébe igen
sok. S a mikor ő kutatott Deák művei után, akkor még nem is közel ötven
év, hanem annak csak fele választott el Vörösmarty halálától.

De még ezeken túl is sok százra vagy talán több ezerre is emelkedik Deák
leveleinek száma. Ráth gyüjteménye az 1822-ik évvel kezdődik s utolsó
leveleit 1875-ben irta. Irt hát ötvenhárom éven keresztül. Ha minden
héten csak egyetlen levelet is irt, leveleinek száma közel háromezerre
rug. Jó tizenöt kötet ez, mely ha együtt volna, egyéniségének,
családjának, vármegyéjének s nemzetének történetét több, mint
félszázadra világitaná meg.

S mennyi irodalmi kincsünk lenne ezekben!

Azonban hetenkint többet irt egy levélnél.

Antal bátyját például és sógorát, Oszterhubert, rendszeresen értesitette
Pozsonyból az országos és fontosabb személyi dolgokról. Bátyját 1833-tól
1842 közepéig, sógorát pedig 1833-tól a téli hónapokban 1868 végéig.

A bátyjához irt levelekből nem sok maradt meg. Bátyja ugyan gondosan
őrizte ezeket, de halála után Deák Ferenczre szálltak, a ki ezeket utóbb
mind elégette. De azért valami módon megmaradt egy-két darab, valamint a
sógorához intézettekből is az 1848 előtti időkről több mint tiz darab.

Mindezek sohase láttak napvilágot, de biztos kézben vannak. Láttam s
átnéztem őket. Egykor közkincscsé fognak válni. Tartalmuk rendkivül
becses. Olyan, mint Wesselényi Miklóshoz s Kossuth Lajoshoz irottaké
Ráth gyüjteményében.

Természetes, hogy nemcsak Antal testvérével és nemcsak sógorával
levelezett. Jozéfa testvérével s annak nagyszámu gyermekeivel s
unokáival is állandó s rendszeres levelezésben volt serdülő kora óta
1875-ig. Hány száz levél volt s talán van ma is ezek birtokában!

Ott vannak anyai rokonai s közelebbi és távolabbi barátai, zalavármegyei
benső jó ismerősei, tanulótársai s vármegyei tiszttársai és az idegenek!
Ezerféle magándolgaikban fordultak hozzá. Köszöntők, üdvözletek, családi
ünnepről vagy gyászról szóló jelentések, kérelmek, esedezések tömegesen
jöttek hozzá naponkint. Kivált 1861 óta, leginkább pedig 1867 eleje óta!

Deák figyelmes volt, udvarias, sőt előzékeny a levélirásban. Felelt
mindenkinek a levelére mindjárt. A felelete a dolog természete szerint
rövid vagy hosszu, de mindig kimeritő volt. S élemedett, sőt öregedő
korában még gondosabb volt a levélirásban, mint az ifjukor mulatságai
közt.

Hova lettek a levelek?

Ráth gyüjteményében öt százaléka sincs meg ezeknek.

Deáknak jó csomó levele van az én birtokomban. Sajtó alá még nem került.
Minden levél tartalma – kevés kivétellel – magándolog. De Deák irta: ez
teszi közérdeküvé. Ha egyebet nem, Deák egyéniségét közelebb hozzák
hozzánk a levelek. Deák egyéniségének tökéletes ismerete pedig a nemzet
történetéhez tartozik.

Azonban maradjunk szorosan a kérdés mellett: miért nem dolgozott többet
Puszta-Szent-Lászlón?

Nézzük csak erre nézve saját felfogását. Nem mondom, hogy az ő
felfogását tökéletesnek kell elfogadnunk, de azért az mégis igen fontos.

1827. évi október 16-án azt irja Vörösmarty Mihálynak:

»Én fenn repdeső gondolataidat kövérségemből eredett lelki lomhaságom
miatt elérni képes nem vagyok.«

Egy-két nap különbséggel épen akkor volt Deák huszonnégy éves.

Huszonnégy éves életkorban épen befejezi növését a férfi. Az ifjuságnak
akkor áll tetőpontján. Erejének teljessége akkor van meg. Aztán kezdődik
a férfikor. A lélek is akkor a legtökéletesebb s érzésekben,
ábrándokban, sőt még gondolatokban is a leggazdagabb. Felfogása gyors,
tiszta, éles.

De hát Deák már huszonnégy éves korában kövér lett volna?

Igaz: vannak kövér ifjak, de kevés számban. A huszonnégy éves ifju
rendszerint nyulánk, karcsu, se nem kövér, se nem sovány szokott lenni.

Bátyja Antal csaknem ugyanez időben, 1827. évi május 30-án irja
Pozsonyból sógorának:

»Klárit, Ferkót ezerszer csókolom s jó egészséget kivánok nekik. Ferkó
ugyan ebben nem szenved szükséget, mert hallom, egyre hizik, de Klárinak
– gondolom – sokat kell kivánni, hogy legalább valamit is kapjon
belőle.«

Tudniillik az egészségből és hizásból.

Maga Deák azt mondja 1827-ben, hogy kövér volt, Antal bátyja pedig
ugyanakkor azt mondja, hogy Ferkó öcscse egyre hizik. Két tanu s
mindkettőnek szava szentirás. Kétségtelen tehát, hogy Deák Ferencz már
1827-ben kövér volt.

De Deák azt is irja Vörösmartynak, hogy ő lelki lomhaságban szenved s
hogy ennek oka kövérsége.

Kétségtelen, hogy Deák ezt szentül hitte, mert az élet folyamán át e
nézetét többször kijelentette. De hát lomha volt-e lelkileg? És
csakugyan a kövérség okozta-e a lelki lomhaságát?

E kérdésekre nem mernék jóváhagyólag felelni. Hogy lelkileg nem volt
lomha: erről később még szólok majd. S hogy a kövérség okoz-e lelki
lomhaságot: erre se lehet könnyedén felelni.

A kövérség mértékét és természetét mindenesetre figyelembe kell venni.
Egészséges-e a kövérség vagy beteges s mily foku: ez a kérdés.

Én Deákot mintegy ötven éves korától kezdve ismertem, tehát több mint
husz éven át jól ismertem, mert jól megfigyeltem. Utolsó éveit kivéve
bizony nem beteges, hanem igen is egészséges volt az ő kövérsége. Széles
váll, hatalmas csontok, zömök termet, nagy koponya: sok izmot követel.

Mi volt testének sulya: nem tudom. Nem hiszem, hogy 105 kilónál utolsó
halálos betegsége előtt többet nyomott volna. Ha csakugyan ennyit
nyomott, legföljebb 15 kilót vehetünk kövérségszámba. Ez pedig, nem
nagyfoku kövérség. A 15 kilón felüli izom és zsir nagyon jól áll oly
hatalmas csontozaton, a milyen Deáknak volt.

Hogy ifju korában nem nyomott ennyit se: kétségtelennek tartom. Hiszen
harmincz éves korában Pozsonyban Wesselényi báró után a legizmosabb,
legerősebb férfi volt az országgyülés tagjai közt. Ha kövérsége nagyfoku
vagy beteges lett volna: ily erőssé, izmossá semmi esetre se válik.
Arczképe, az első, harminczhét éves korából való s ez az arczkép, nyak
és váll semmikép se mutat nagy kövérséget.

De a nem nagy foku és az egészséges kövérség önmagában nem is okoz lelki
lomhaságot. Biztosan tudom magamról. Én 58 éves koromban kezdtem
meglehetős nagy foku kövérséggel irodalmi műveket rendszeresen irni s
azóta, legalább eddig, sokkal nagyobb munkakedvem van, mint azelőtt, a
mikor pedig soványabb voltam.

Hallgassuk meg azonban Deák tanubizonyságát későbbi időről is.

Azt irja 1846. évi szeptember hó 12-én Wesselényi Miklós bárónak:

»Bajom sokféle változásai s ezer alaku tünetei között legnehezebb
viselnem azt, hogy kedélyem általában levert, munkára rest és tehetetlen
vagyok, részvétlen, örömtelen s néha ok nélkül is ingerült. Ha ezen
lelkiállapot nálam tartós leend, a politikai tér előttem el lesz zárva,
mert hasznavehetetlen leszek.«

E levelében a restség oka gyanánt már nem a kövérséget emliti, hanem az
általános kedvetlenséget, mely valami idegességből származik.

A következő évben, 1847. évi január hó 26-án, ugyan Weselényi báróhoz
irja:

»Attomyr… megtiltott minden fejbeli munkát, minden irást s még a
komolyabb olvasást is. Most tehát csak paraszt ember vagyok s nagyapáink
módjára könyv és toll nélkül élem le napjaimat.«

Ez az Attomyr orvos volt Pozsonyban, még pedig, ha nem csalódom,
homeopatha orvos. Ezzel Pozsonyban ismerkedett meg Deák az 1839-iki
országgyülésen s gyakran folyamodott azóta hozzá. Ime, a munkátlanság
oka itt már idegesség és orvosi rendelet. A mult század negyvenes
éveiben 1843-tól kezdve sokat betegeskedett Deák egészen 1848-ig.
Betegségének eredetéről alig hihető hagyományt ismerek, melyet, ha sor
kerül rá, másutt beszélek el.

Mindez még nem Puszta-Szent-Lászlón töltött nyaraló éveire vonatkozik.
De már azokra vonatkozik az a levele, melyet 1862-ik évi május hó 3 án
Lónyay Menyhérthez intézett. Ebben ezt irja:

»Te fiatal vagy és erőteljes, karcsu, mozgékony, tevékeny és szorgalmas,
én pedig vén vagyok és vastag és lusta.«

»Te szeretsz gondolkozni és dolgozni, én pedig nem szeretek és… rövid
időn elutazom, falun pedig sem irni, sem olvasni, sem gondolkozni nem
akarok.«

Bizonyos pajzánság van e levélben is, mint abban, melyet 1827-ben
Vörösmartyhoz intézett. Szóról-szóra egész komolyan nem szabad vennünk.
A mikor irta, még nem volt Deák egészen hatvan éves. Az a szava pedig,
hogy falun se irni, se olvasni, se gondolkozni nem akar, épen nem azt
jelenti, hogy nem is tud s nem is fog. Csak azt jelenti, hogy nem akar,
tehát ha ok és ösztönző alkalom nincs rá, nem is fog. De itt megint
hivatkozik kövérségére, vastagságára.

Bővebben ir erről Vachott Sándornéhoz 1862. évi julius hó 19-én.

»Minden embernek van valami szenvedélye, mihez ragaszkodik. Ilyen
szenvedély nálam az, a mit uri társalgásban kényelmességnek neveznek, a
mit a keresztény anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, a minek
valóságos magyar neve: restség. E szenvedélyem félszázad óta daczol
mindennel, magam akaratával, mások neheztelésével. Sokat küzdöttem
ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel s azóta békében
élünk egymással.«

Tehát a restség! Maga Deák komoly és pajzán leveleiben a restség
szenvedélyének tulajdonitja munkátlanságát. Maga Antal bátyja is sokszor
emlegeti sógorához intézett leveleiben, hogy Ferkó öcscse ritkán ir,
röviden irja leveleit, mert ismert commoditása nem engedni, nem is türi
a serénységet. A commoditás pedig magyarul azt jelenti: kényelmesség.

Nagyon nehéz e kérdésben végleg dönteni.

Talán igaza volt Deáknak, hogy ő gyakran rest és kényelmes volt akkor
is, mikor a betegség nem bántotta. De bizonyos, hogy gyakran nemcsak
serényen végezte a munkát, hanem alig hihető óriási erővel és
szorgalommal is.

Csak egy-két példát hozok fel.

Vörösmartyt 1855. évi november 21-én temették el. Az özvegy Deákhoz
fordult a vagyontalanul maradt család érdekében. Deák fölkarolta a nagy
költőnek, legjobb, legbensőbb barátjának ügyét. Elfogadta a kiskoru
gyermekek gyámságát és gondnokságát. Nemzeti adományt szánt az árváknak.
E végből fölkereste a teljhatalmu kormányzót, Albrecht főherczeget. Ez
ridegen elutasitotta. Azután az akadémia utján fordult a kormányzóhoz.
Ennek se lett sikere. Akkor kapta magát és magánuton barátjaihoz irt
levelet a nemzeti adomány tárgyában.

1856 évi január közepéig nyolczszáz levelet irt. A napot pontosan nem
tudom, de mindenesetre január 20-ika előtt kelt az a levele, melyben
sógora előtt a nyolczszáz levélről emlitést tesz.

Most tegyünk egy kis számitást.

Bizonyos, hogy deczember 1-e előtt nem kezdhette meg levelezését. Hiszen
a Vörösmartynéval, az Albrecht főherczeggel s az akadémiával való
tárgyalás november 22-től a temetés utáni naptól kezdve a hónap végéig
30-ikáig okvetlenül eltartott.

Deczember 1-től január 20-ig 51 nap. Közbeesik a Karácsony és uj év s
legalább 7–8 vasárnap. Száz üdvözlet, látogatás, levél, felhivás s egyéb
tennivaló éri Deákot, ha elzárkózik is lakásán. És 51 nap alatt mégis
megir és postára ad nyolczszáz levelet. Tehát naponkint irni kellett
15–16 levelet.

S milyen leveleket!

Ráth gyüjteménye ez időről csak három levelet közöl. Kettőt gróf Mikó
Imréhez, egyet pedig Horvát Pius apátplébánoshoz. Egyik rövidebb, másik
hosszabb.

A nyolczszáz levél mindegyike nem egyenlő nagy. Tartalmuk egy tárgy
körül mozog, de valamennyié szép és gondos. Soknak tartalma szórul-szóra
ugyanaz. Ezek szövege idegen kéz irása. Csak az aláirás Deáké. Soknak
tartalma hosszu. Ezeket maga Deák egészben sajátkezüleg irta.

Naponként 15–16 levél! S nemcsak egy-két napon, hanem egyfolytában ötven
vagy ötvenegy napon át!

Lelki lomhaság ez? Restség, lustaság, dologtalanság ez?

Ott van például még az 1861-iki országgyülés második felirata. Ez
augusztus 6-án már készen volt, mert 7-én Deák megmutatta egy
bizottságnak. Julius 23-ika előtt Deák nem kezdhette meg készitését,
mert csak előző napon terjesztette az elnök az országgyülés elé azt a
királyi leiratot, melyre felelet volt a második felirat. Julius 23-tól
augusztus 6-ig tizenöt nap.

A felirat több mint százezer betüből áll. Mennyi ez? A nagyközönség erre
világosan nem tud magának megfelelni. Nyujtok némi tájékozódást.

Hirlapjainkban a szokott nagyságu, nem rövid és nem épen hosszu
vezérczik 4500 betüt foglal magában, a jó nagy szokásos tárcza pedig
kétszer annyit, legfölebb tizezer betüt. Az a felirat tehát akkora, mint
23 szokásos vezérczikk vagy 11–12 tárcza. S Deák ezt megirta tizenöt nap
alatt.

Azonban országgyülési felirat és vezérczikk két különböző dolog.

A vezérczikket gyakorlott iró könnyen és gyorsan irja, 4500 betüs
vezérczikkhez elég két órai idő. A szavakat, mondatokat,
meghatározásokat, kijelentéseket nem kell különös gonddal megválogatni
és szerkeszteni. A vezérczikk czélja csak az, hogy az olvasó egyszer
elolvassa s okulást, mulatságot vagy értesülést, vagy tájékozódást
szerezzen belőle rövid időre.

A felirat diplomatikai okirat. Abban az egész országgyülés többsége
fejti ki nézetét a törvényekről, a törvényhozási szükségek természetéről
s a teendő intézkedések mivoltáról. Az 1861-iki országgyülés feliratai
különösen fontosak voltak. Az egész nemzet várakozása s Európa szeme
fügött azokon. Egyetlen szót vagy meghatározást se volt szabad abban
elhibázni. A szerkezetnek is olyannak kellett lenni, mintha kőbe vésték
volna az egészet.

Hiszen alapokirat volt. Jelentősége a nemzet történelméhez tartozik.

S Deák mégis elkészitette tizenöt nap alatt.

Kisértse meg ezt a munkát akárki. Nem beszélek arról, hogy hasonló
fontos és magasztos művet tud-e más alkotni, maga az anyagi munka
óriási.

Ez bizony nem restség, nem lelki lomhaság.

Nem is volt Deák rest, akármiként állitja leveleiben. Több példa is áll
rendelkezésünkre. Például követjelentése az 1833–1836-iki
országgyülésről. Ez még nagyobb s talán magának Deáknak is még nehezebb
munka volt. S bámulatraméltó szorgalommal és buzgósággal ezt is gyorsan
szerkesztette.

Deák jellemvonása más s nem a restség. A szereplés után való vágy s a
hiuság tulságosan szerény mértéke. Ez vonul végig egész életén, a hogy
ezt az életet ismerjük.

S még egy más fontos érzés. A természet szeretete, a természet
szépségein való álmodozás.

Kölcsey azt vette észre Deák Antal arczán, hogy abban a férfiuban költő
lakik. Kölcseynek igaza volt. Deák Antal csakugyan költő volt s irodalmi
alkotásai csakugyan voltak. Leveleiben ugyan kevés költői száguldozást
látok, de azért ilyet is látok. A komoly és vidám dévajságnak, melyet az
irodalom humornak nevez, ő épen annyira mestere volt, mint a haza
bölcse. Sőt még talán jobban is. A természet szépségei a törvényhozás
mezejéről őt is mindig vonzották haza. 1826-ik évi november hó 10-éről
Deák Ferenczhez e sorokat irja az országgyülésből:

»Itt vagyok tehát ismét Pozsonyban, de elgondolható kedves öcsém, hogy a
hol a csendes édes nyugodalmat a görcsös köveken zörgő hintóknak
robajja; az eke után halkan ballagó béresnek perdölő füttyét a zsibongó
sokaság riasztó lármája, s a kényén legelésző nyájnak vidám kolompolását
az orditó harangok durva zugása váltja fel: a falusi magányt kedvelő s
ujra ismét a mezei munkához szokott ember minő érzésekre fakadhat? De
mit használnak mindezek a poetikai elragadtatások? Elég az, hogy a sors
mérte ki nekem ezt a sorsot s ugyan a sors adhat is más sorsot. Ez az én
mostani rendeltetésem!«

Költő léleknek minő valódi felsóhajtása ez?

Irt regéket. Nem is hiszem, hogy nem belső barátjának, Kisfaludy
Sándornak vagy Berzsenyi Dánielnek példája buzditotta erre. Azt irja
1841-ben sógorának, tartson kéznél 500 forintot is s igy folytatja:

»Pesten levő regéimet ki szeretném nyomtatni, és e végre kellene
legalább is, a mint gondolom, 500 forint.«

Hova lettek vajjon e regék, Deák Antal költői alkotásai?

Hogy a költői verses nyelvvel miként tudott bánni Deák Antal: nem tudom.
Hogy művei értékesek lehettek: szentül hiszem. Nagy elme, nagy és nemes
érzés s a léleknek sok tartalma volt Deák Antalban.

Gyorsan bekövetkező halála miatt a regék kinyomatása elmaradt.
Valószinü, hogy halála után Deák Ferencz kezébe kerültek a művek, ő
pedig azokat a többi kehidai irattal együtt 1850 után megsemmisitette.
Erről a dologról másutt bővebben irok.

Ime egy kis bepillantás Deák Antal lelkébe. Ez a lélek azonban megvolt
Deák Ferenczben is. Azt irja barátjának, Wesselényi Miklós bárónak
Kehidáról 1839-ik évi junius 27-ről:

»Pozsonyban három nap hosszabb volt, mint itthon hat hét, pedig bizony
ott sem volt időnk unatkozni. Most ismét paraszt ember vagyok. Bátyám
holnap megy Füredre egy hónapot ott töltendő s én veszem kezembe az eke
szarvát. Kerületi ülések helyett a rétre járok, nem a szavazatokat
számlálgatom, hanem a kaszásokat; nem üzenetekről, hanem a mezei munka
czélszerü elrendeléséről aggódom. Itt nem a rossz válaszok boszantanak,
hanem a rossz idő, mely a munkát hátráltatja s ámbár a déltájban
tornyosuló felhők, mikor sok széna van renden, gyakran aggodalmat
okoznak, ez mégis sokkal kisebb, mint a mit a politikai horizonnak
sokszor vészszel teljes felhői bennünk Pozsonyban támasztottak.«

Ezek Deák Ferencz sorai.

Hogy jobban megérthessük, meg kell mondanom, hogy a kehidai és söjtöri
uradalmakban fő gazdasági ág volt a juhtenyésztés; – a szénakaszálás
tehát a legfontosabb gazdasági munka volt. Kehidán nyári felhőszakadások
alkalmával a Zala vize el is szokta iszapolni és hordani a renden levő
szénát.

1840-ben az országgyülés főkérdése a szólásszabadság sérelme s
Kossuthnak és az ifjaknak bebörtönzése s kiszabaditása volt. E kérdésben
viaskodott az alsó tábla a mágnások táblájával oly hosszu időn át. A két
tábla üzenetekben – nuncziumokban – beszélt egymással. Erre czéloz Deák
az »üzenetek« szóban. »Válaszok« alatt meg a királyi leiratokat érti.

Kitünik e levélből, hogy a haza bölcse, ha Pozsonyból vagy Pestről
szabadulhatott, nem feküdt neki az irásolvasásnak, hanem egész nap a
réteken, földeken, mezőkön és erdőkben andalgott.

Szerette a természetet. Elmerült a szabad természet szülte ábrándokban.

Ezért irta Lónyaynak, mint föntebb már idéztem, hogy ő falun se irni, se
olvasni, se gondolkodni nem akar.

Ő is, más is restségnek, lelki lomhaságnak nevezte részint komolyan,
részint dévajul e lelki állapotot.

Pedig nem az volt.

A mezei gazdának, a földes uraságnak őseitől örökölt s gyermekkorától
megerősödött szokása volt. A szabad napnak, a szabad szellőnek, a zöld
és virágos mezőnek, a szabad természetnek szerelme ez. Álom, ábránd,
gyönyörüség, nagy lelkek andalgása, mint a berekben az éneklő madár
röpködése.

Deák dolgozott. Gyakran emberi erőt csaknem felülmuló munkát végzett. De
csak akkor, ha a hazának szentséges érdeke, ha a közszükség parancsolta.
Csak akkor dolgozott, a mikor a munka kötelesség volt. Akkor se a
kövérség, se a kényelmesség, se a betegség s az idegek ernyedése, se a
természet imádása a munkától vissza nem tartotta.

– – Befejezem munkám e részét.


VIII.

(Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára férjhezmenése. –
Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. – Miveltsége. – Deák Antal
levelezése. – Deák Ferencz levelei. – Oszterhuber tekintélye. – Állásai.
– Bölcs volt.)

De el nem válhatok Puszta-Szent-Lászlótól addig, mig Oszterhuber
Józsefet s nejét Deák Klárát nyájas olvasómmal röviden meg nem
ismertetem.

Mi volt hát az a vonzó erő, mely a haza bölcsét a szeretett rokonok
haláláig oly szorosan Puszta-Szent-Lászlóhoz kapcsolta?

Gyönyörü részlet ez Deák Ferencz életében!

De a mily szerény s a mily önérzetes és önérzetében alkut nem ismerő
szilárd volt Deák, oly bizonyos az, hogy nem ragaszkodott volna
Puszta-Szent-Lászlóhoz annyira, ha ott tökéletes szeretettel, bizalommal
és ragaszkodással nem találkozik. Ha annyi örömöt és szivességet nem
okozhatott volna rokonainak, mint a mennyit ő nyert tőlük, oly állandó
lakója nem lett volna Oszterhuberék urilakának.

Oszterhuber Józsefet, Puszta-Szent-László urát, közelebbről nem
ismertem. Alig láttam egyszer-kétszer Balaton-Füreden s talán egyszer
Veszprémben. Régen volt. Nagy korkülönbség is volt köztünk, épen ötven
év. A véletlen nem hozott össze bennünket s én sokkal kisebb s
jelentéktelenebb ember voltam, semmint közelébe törekedhettem volna.
Eszembe se jutott.

Ugy rémlik előttem, középtermetü, rövid nyaku, vállas, kövéres férfiu
volt. Az orvosok azt mondanák róla: jól táplált. Bizalomkeltő arcz és
modor. Ismerőseim, a kik egyuttal jó ismerősei s barátai voltak, mindig
nagy tisztelettel nyilatkoztak róla. Jellemének tisztasága, magas
értelme s jeles magyar miveltsége ismert volt Zalában, sőt vármegyéjének
határain kivül is.

Előkelő, vagyonos család ivadéka. A család eredetileg nem volt ősnemes s
talán nem is volt magyar. De nemessége már öt-hat nemzedékre mégis
kiterjedt. Ő már a törzsökös nemesség minden társadalmi előnyét élvezte.
Dédapja Oszterhuber János nyerte Mária Terézia uralkodásának első évében
a nemességet.

A család neve eredetileg Oszterhueber volt. Deák Antal és Deák Ferencz
még mindig igy irták leveleik boritékán. De Zalában csak Oszterhubernek
ejtette ki mindenki. Igy hivták Ferencz öcscsét is, a ki veszprémi
kanonok volt s a kit jól ismertem.

A család a legjelesebb s legtörzsökösebb zalai ivadékokkal házasodott
össze már a 18-ik század elején, csaknem kétszáz év előtt. A Gyömörey,
Sidó, Sándorffy, Kisfaludy, Tarányi, Forintos, Deák, Hertelendy, Bogyay
s más előkelő családok kölcsönös házasodás utján mind rokonok. A Tarányi
nevet az Oszterhuber helyébe még 1868-ban vették föl, még Deák sógora
életében. A Tarányi-család fiága kihalt. Az utolsók közül való volt
Tarányi Anna, Oszterhuber György felesége. Ez volt Deák sógorának
öreganyja.

Oszterhuber József, e néven III. József, 1792-ik évi márczius 1-én
született. Deák Antal kevés hián épen három évvel volt idősebb, mert ő
meg 1789. évi április 15-én született Söjtörön.

Az Oszterhuberek ősi birtokai Légrád és Sümeg körül feküdtek.
Hitbizományi kastélyuk és földbirtokuk ma is Sümeg mellett Nyirlakon
fekszik. Ezt Deák sógorának öregapja 1762-ben szerezte meg
sógorasszonyától, Tarányi Katalintól s annak férjétől. Hajdan Vrancsics
vagy a mint Zalában hivták, Verancsics-birtok volt. Puszta-Szent-László
utóbbi szerzemény. Ez a Sümeghy-családé volt egykoron. Nagybirtoku,
előkelő régi család volt ez, a Deákokkal rokonságban is, de magával, a
haza bölcsével is benső bizalmas barátságban. Söjtör ősfészke volt e
családnak, de a 18-ik század második felében Deák Ferencz apjának s
öregapjának is.

A két Deák-testvér itt született s itt nevelkedett. Különösen Deák Antal
itt volt gyermek. Kétségtelen, hogy Oszterhuber Józseffel, mint
szegről-végről rokonnal is már jókor megismerkedett s a két gyermek és
ifju közt szorosabb barátság is szövődött. Ugy látom kivált levelezésük
hangjából, hogy a három évvel idősebb Deák Antal volt kettőjük közt az
erősebb, eleintén csak az izom, de később talán az elmebeli tehetség s a
tanultság dolgában is. Mintha fölöttevalóságát önkénytelenül s édesen
elfogadta volna a fiatalabb Oszterhuber. Birtokban is szomszédosak
voltak. Söjtör alig két vagy harmadfél kilométernyire fekszik különben
is Puszta-Szent-Lászlóhoz s a Deák-testvérek urbonaki pusztája épen
Oszterhuber birtokára dült.

Deák Klára Söjtörön született 1793-ik évi október 28-ikán. A
keresztségben Klára Emilia nevet kapott. Keresztszülői szintén rokon
családbeliek voltak: Dervarics Mihály és neje Tuboly Terézia. Klára
másfél évvel volt fiatalabb, mint férje Oszterhuber József.

Klára nem sietett a férjhezmenéssel. Tiz éves korától kezdve, a mikor
édes apja Kehidára költözött, sokkal több időt töltött Kehidán, mint
Söjtörön. Ott megismerkedett Csányi Lászlóval, a forradalmi hőssel,
miniszterrel és vértanuval. Ábrándos ifjukori vonzalom fejlődött ki a
két fiatal között. Gyakran látták egymást. Csány nagyon közel fekszik
Kehidához. Csányi azonban 1809-ben elment Napoleon ellen nemesi
fölkelőnek, az akkori szójárás szerint inzurgensnek s aztán ott maradt a
katonaságnál. A fiatalkori ábrándoknak az állandó s nagy távollét véget
vetett.

Azonban ki tudja, mikor? Ki tudja, meddig tartott Klára szivében a
merengés és állhatatosság? A Deák-testvérek vérében nagy volt a
makacsság. Nemcsak Antalban és Ferenczben, hanem Klárában is. Azonban
utóbb mégis Oszterhuber József felesége lett Deák Klára.

Mikor esküdtek meg: nem tudom.

A mult század elején az anyakönyvekbe, kivált Zalának ezen a részein, a
házassági egybekeléseket nem igen szokták bevezetni. E helyett a
nemességnél a házassági szerződések, az ugynevezett móring-levelek,
egyezségek, osztálylevelek, leánynegyedi örökségekről szóló tárgyalások
szokták a házassági egybekeléseket megörökiteni.

De csak a napját nem tudom az egybekelésnek. Ugy hiszem az 1821-ik évi
deczember hó 20-ika körül volt. Talán e hó 20-tól karácsonyig terjedő
négy-öt nap valamelyikén. 1825-ik évi deczember 25-én ir Deák Antal
levelet a pozsonyi országgyülésről sógorának s ebben hivatkozik arra,
hogy sógora mostanában töltötte be házas életének negyedik évét. A
levél, melyben sógora az esküvő napját is megirja, eltünt.

Deák Klára ekkor huszonnyolcz éves hajadon volt, Ferkó öcscse, a haza
bölcse pedig tizennyolcz éves ifju. A házasságból gyermek nem maradt, se
fiu, se leány. De a házasság azért tökéletes boldog volt harmincznyolcz
éven át, Klára urasszony haláláig. Tartós viszály sohase volt a
házasfelek közt, összeéreztek s összeértettek mindenben.

Oszterhuber józan, okos és takarékos gazda volt, ügyes és szerencsés
birtokszerző.

Mig az urasszony élt, sokat szereztek. Tökéletes jó karba helyezték s
gazdag állatsereggel ellátták Puszta-Szent-Lászlót. Tófejen megvették a
Lochutné-féle birtokot. Söjtörön megvették a Farkas Ferencz, Simon
György s Nunkovich-Tuboly Anna-féle birtokrészeket. Szereztek Boczföldén
és Szent-Erzsébeten birtokokat. 1825-ben épitettek Puszta-Szent-Lászlón
krumpli- és jégvermeket s ugyanott, mint fönnebb emlitettem, épitették
1833-ban a mai kastélyt. Korábban Magyaródon épitettek gazdasági
épületeket s itt 1830-ban tetemes szőlőket alapitottak s ezekhez a
szőlővessző nagy részét Olaszországból, Kataniából szerezték be.

Volt már szőlőjük Puszta-Szent-Lászlón is, Magyaródon is, de ezek bora
savanyu és olcsó volt. Deák Antal minden szüret alkalmával kigunyolta a
szent-lászlói kadarkaszőlőt és sógorának borát torokreszelőnek nevezte.
A kehidai bor sokkal jobb és értékesebb volt.

A kehidai bort például akónként 9 váltó forintért vették, a mikor a
puszta-szent lászlóit csak 6 forintért. Kehidán az ősi Rakszőlő és
Bajorszőlő volt az elterjedt divatos faj, mint Somlyó hegyén, mig
Puszta-Szent-Lászlón a Kadarkaszőlő ritkán érett be igazán édesre.
Söjtörön is jobb bor termett s azért Oszterhuberék itt is vettek
szőlőföldet s alapitottak szőlőt.

Egyik főjövedelmi forrás a gyapju volt. A juhtenyésztésre, rétekre,
kaszálókra, szénára, szénás szinekre nagy gondot kellett forditani. S a
jó és gondos sógor nemcsak a maga birtokára, hanem sokszor a
Deák-testvérekére is buzgón felügyelt.

Deák Antal korán alispán lett s a vármegye közügyei sok idejét
fölemésztették. 1825-től 1833 tavaszáig országgyülésen volt Pozsonyban.
Ez idő alatt a fiatal Deák Ferencz gazdálkodott Kehidán és Söjtörön. De
a két uradalom messze esett egymástól. Több mint 40 kilométernyire. Az
utak gyakran átkozottul rosszak voltak. Deák Antal sokszor megkérte
sógorát, hogy Söjtörön a közeli szomszédságban nézzen utána a birkának,
szénának, pinczének, boroknak. S utána nézett buzgón, hűségesen, még
néha Kehidán is, de Söjtörön rendesen.

A bőkezü jótékonyságtól se riadt vissza Oszterhuber. Minden efféle
dolgát természetesen nem tudhatom. Rokonait szivesen segitette, ha
rászorultak. Deák Antalt és a haza bölcsét gyakran ellátta nagyobb
kölcsönökkel is. Mindig volt készen pénze és sógorainak kéretlen
szivességgel mindig fölajánlotta pénzét, ha látta, hogy arra szükség
van. A Vörösmarty-árvák tőkéjéhez hazafias buzgalommal ő is hozzájárult
s Kisfaludy Sándor »bátyánk« balaton-füredi szobrára 1858-ban ő is
tetemesen áldozott. Deák Antal mindig »bátyánknak« nevezte a nagy
költőt, a mikor sógorának irt róla.

A mult század elején nem voltak biztositó-intézetek hazánkban az elemi
csapások ellen. A tűzi veszedelem nagy és borzasztó szerepet játszott a
gazdák életében. Az elkeseredett jobbágy, a hűtlen cseléd, a szökött
katona, az utonálló, erdőkön járó, ha megneheztelt az uraságra, gyakran
felgyujtotta a szineket, csüröket, asztagokat, szénakazlakat. Ha pedig
nem volt széna a teleltetésre, elpusztult étlen az állatsereg is. A
juhok eldöglöttek vagy egymás szőrét leették s a következő évben nem
volt gyapjujövedelem. Miből lehessen épitkezni? Bankok, pénzintézetek,
takarékpénztárak se voltak. A vármegyék minden lépten-nyomon folyamodtak
a rögtönitélő biróságért. A gyujtogatókra is kiterjedt a rögtönitélet.

Az 1830-ik év őszén valami gonosztévő a szomszédos Csányban lakó Csányi
Istvánné szénás pajtáit fölgyujtotta s elégett kevés kivétellel minden
szénája. Az özvegy ott állott a tél előtt éhező juhaival széna nélkül.

Mit csináljanak?

Ilyenkor az volt szokás, ha voltak tehetős és jólelkü rokonok: maguk
közt felosztották a nyájakat s egy-egy csapatot kiteleltettek. Ha nem
volt: pusztulás lett.

A kárvallott özvegy Deák Antalhoz fordult, vele tudatta balsorsát. Deák
Antal segitett is, a mennyire tudott. De minden bajából az özvegyet ki
nem segithette. Értesitette tehát sógorát is, a távollakót s a
távolatyafit, talán nem is atyafit. S az eredmény az lett, hogy a
jószivü sógor is átvette kiteleltetésre az özvegynek egy csomó birkáját.

Ezért pedig s általában a szénáért, állati eledelért pénzt kérni vagy
elfogadni minden ősi erkölcsnek gyalázatos megcsufolása lett volna. Ha a
kárvallott kinált érte valamit, csak abból állt a legszelidebb
visszautasitás:

– Mit gondol kegyelmed? Nem vagyok én német. Ha engem ért volna a kár,
kegyelmed is csak ugy segitett volna rajtam.

Igy volt a szokás akkor.

Még egy nagy szerzeményt csinált, az utolsót, Oszterhuber a felesége
halála alkalmával.

Közös házaséletükben annyi kölcsönt adtak a testvéreknek, hogy a mikor
osztoztak, a söjtöri birtok Klára urasszonynak jutott. Pedig itt volt az
ősi kastély, itt volt a haza bölcsének szülőfölde. Ez inkább Deák
Ferenczet illette volna, mint Kehida. Többet is ért, mint az egész
Deák-örökség egyharmada.

De azért Söjtört kapta meg Klára, mert ez Puszta-Szent-Lászlóval
összeesett, tehát férjének kezére volt.

Azonban végrendelete ugy szólt, hogy halála után birtokainak férje,
Oszterhuber József, legyen a haszonélvezője, az ő halála után pedig
szálljon az Deák Ferenczre.

Másutt részletesen elbeszéltem ez ügy történetét. Szép és megható
történet ez. Deáktól aztán sógora egy-két év mulva akarva, nem akarva,
megvette Söjtört százezer korona vételárért. Mindjárt ki se fizette a
vétel árát, de Deák Ferencz volt a hitelezője. Évek mulva elintézték a
kiegyenlitést benső rokoni szeretettel.

Mint jó birtoku nemes, mint hazájának és vármegyéjének hű fia, ő is
viselt tisztséget, ő is fáradozott a közügyekben munkabiró egész életén
keresztül.

Korán táblabiróvá lett. 1825-ben már, mint Deák Antal leveleiből látom,
bejárt a sedriákra vagyis a birósági és hatósági ülésekre. Zala-Egerszeg
volt a vármegye központja, oda Puszta-Szent-László nincs is nagyon
messze, bizony Oszterhuber szorgalmas táblabiró volt.

Sajátságos tisztség volt a táblabiróság. Fizetéssel nem járt, de
munkával igen is járt. És erkölcsi és politikai felelősséggel. Kivált
oly férfiaknál, mint a Deák-testvérek és sógoruk, a kik a közügyekhez
igazán értenek s azokat igazán szivükön viselik.

Oszterhuber évszakonkint heteket töltött Egerszegen tiszti dolgaiban.
Magának, kocsisának, lovainak ellátásáról természetesen maga
gondoskodott. De azért henye vagy távolmaradó sohasem volt. Alispán
előtt, közgyülés előtt soha nem mentegetődzött egészséggel, betegséggel,
kárvallással, otthon való sok munkával. A közügyet szolgálni tisztség
is, kötelesség is. Még pedig nemes kötelesség. Nobile officium, mint a
nemesi világban mondták. Mivelhogy anyagi haszon nem járt vele.

Más lélek, más gondolkodás, más emberek, más intézmények, mint most.
Egészen más világ, mint a mai.

Nagy tekintélye volt.

S bizony nem vagyona alapitotta meg tekintélyét, hanem nagy értelmisége,
nagy tudása és erkölcsi fensége.

Ujságot mondok irodalmunk számára. Eddig nemzetünk köztudata
Puszta-Szent-László urában csak egy jó birtoku vidéki nemest, csak
közönséges megyei táblabirót látott, a milyen kétezer volt az országban.
A ki hirnévre csak azzal tett szert, hogy Deák Ferencznek volt sógora s
a haza bölcse 1855-től kezdve nála töltötte a nyarakat.

Nem ugy van. Oszterhuber kiváló egyéniség volt minden tekintetben. A
mult század összes politikai törekvéseit, a fejlődés és felvilágosodás
minden irányát, országos közférfiaink minden érzését és gondolkozását
jól ismerte. Magasabb felfogása és érzése ugyanabból a forrásból
származott és táplálkozott, a melyből Deák Antalé s Deák Ferenczé.
Együtt érzett hazánk legjobb s legnagyobb fiaival. Szilárd volt a
szabadelvü haladás követelésében és támogatásában, mint a Deákok.
Olvasta ezek olvasmányait. Együtt lelkesült, együtt ábrándozott Túl a
Duna nagyjaival, a Kisfaludyakkal, Berzsenyivel, Vörösmartyval. Neki is
oly benső barátjai voltak ezek, mint Deák Antalnak és Ferencznek. Nagy
gazdasága, egyéni természete és bámulatos szerénysége visszatartották
ugyan attól, hogy országos szerepre vállalkozzék, de ezzel csak
országunk vesztett igen sokat.

Tekintélyét azonban nagyban emelte a két Deák-testvérrel való állandó
családi érintkezése. De ez se volt se véletlen, se külsőséges dolog.

A két Deák-testvér 1825-től 1869-ig nagy dolgokban semmit se tett és
semmit se gondolt, hogy előbb Oszterhuberrel ne közölte volna szándékát
és gondolatát s az ő tanácsát ki nem kérte s meg nem hallgatta volna.

Nem azt mondom én ezzel, hogy Oszterhuber nagyobb vagy bölcsebb, vagy
élesebb itéletü volt, mint a Deákok. Csak azt mondom, hogy ezek ő nála
nélkül se családi, se gazdasági, se országos, se megyei ügyekben semmit
nem határoztak. Hogy bizalmuk és ragaszkodásuk sok oka közt melyik volt
a legerősebb, nem kutatom. Az atyafiságos érzelem, a megszokás, a
kölcsönös szeretet, a gyakori együttlét, a tiszta és művelt elméjében s
nemes önzetlenségében való bizakodás, ime ezek tették a Deák testvéreket
oly bizalmassá és ragaszkodóvá.

Oszterhuber bizony méltó volt hozzájuk. Három fenséges alak együtt ez a
három férfi s én nem tudom, Klára urasszony nem volt-e a negyedik az ő
finom női eszével s nemes és csalhatatlan tapintatával. Hiszen mégis ő
volt a valóságos középpont ebben a puszta-szent-lászlói társaságban. Igy
érezte, igy mondta, igy irta ezt maga Deák Ferencz.

Igaz az, hazánk története s Deák szerepe ugy alakult, hogy ma Deák neve
és dicsősége vet fényt erre a társaságra s ez a fény oly ragyogó, ugy
megtéveszti a látást, hogy benne és mellette Deák Antalt, Deák Klárát és
Oszterhuber Józsefet alig vesszük észre. Vagy csak annyiban, a mennyiben
ők is a haza bölcsének környezetéhez tartoztak.

De én Deák egyéniségét ismertetem s én az egész igazságot fel akarom
állitani. A történelmi igazság csak körvonalakból áll, néha eltorzitvák
e körvonalak is. A történelmi igazság, minél messzebb vagyunk a történet
idejétől és szinhelyétől, annál magasabb bércztetőre száll föl előttünk
köddel, föllegekkel, idegen ragyogásokkal körülvéve. Kevés történelmi
igazság ép, legtöbbje csonka, csaknem valamennyi üres nagy részben. Én
rá akarok arra mutatni, miként fejlődött Deák lelke s mi szerepe volt
ebben a puszta-szent-lászlói társaság tagjainak.

A mikor Deák Antal alispán lett s a mikor 1825-ben követté lett, előre
megtárgyalta e kérdéseket Klári hugával s ennek férjével.

– Mondd el vélekedésedet, sógor, de alugyál rá előbb s igazán mondd el.
Tudod, hogy én itthon szeretnék maradni, a hiuság vásárát utálom, a
tolongásban résztvenni semmi kedvem.

Oszterhuber biztatta rá, vállalja el a követséget. A haza java s a
vármegye becsülete kivánja ezt.

Deák Antal elvállalta s a mint Pozsonyba ért, rögtön belekapott levelei
megirásába sógorához.

1833-ik évi áprilisig volt követ Deák Antal, három országgyülésen át.
Sógorához intézett levelei közül megmaradt talán hetven darab. Alig
egy-kettő hijával tartalmas és hosszu levelek.

Rendszeresen követik egymást. Minden tiz-tizenöt napban készül egy-egy.
Az 1832-ik évi országgyülésen minden héten. A vasárnapot arra szánja
Deák Antal, hogy levelet irjon sógorának.

Közli vele az elmult hétnek történetét.

Megirja a kérdéseket, intézkedéseket, tanácskozásokat, melyek ott
folynak az országgyülésen.

Mulatságok, udvari hirek, közpletykák, európai mozgalmak mind
megörökitvék a levelekben. Hol hosszan, hol röviden, de pontosan.

Nincs gondolata, nincs érzése Deák Antalnak, melyet föl nem tárna
barátja és sógora előtt.

Sürgeti a választ minden levelére. Tanácsot, utbaigazitást, tájékozódást
kér. Vagy megnyugtatást. Kétségei vannak minden nagy lelke daczára is
mindaddig, mig sógora azt nem irja vagy azt nem mondja neki:

– Ugy van jól, kedves sógorom, a hogy’ cselekedtél.

Deák Antal 1825-ben s a következő években nem »Ferkó« öcscsével közli az
országos dolgokat, hanem Oszterhuberrel.

Igaz, hogy »Ferkó« öcscse még fiatal ember. Huszonkét-huszonhárom éves.
Vele csak gazdasági leveleket vált. De az is igaz, hogy már akkor is
mindig arra kéri sógorát, hogy hozzá intézett leveleit mutassa meg
»Ferkó« öcscsének is. S ez természetes.

– Hadd tanuljon a gyerek!

S a miként Deák Antal, ép ugy cselekedett Deák Ferencz is.

Az 1833-ik év április 15-én választotta meg Zala vármegye generális
gyülése Deák Ferenczet követnek. A gyülésen kevesen voltak. A főispáni
helytartó, gróf Batthyányi se ment haza Pozsonyból a gyülésre. Maga Deák
Antal is Pozsonyban maradt. A gyülés lelke Oszterhuber József volt. A
választás simán ment s egyhangulag. Se ellenjelölt nem volt, se
korteskedés. Különben Deák Ferencz nem is fogadta volna el se a
jelölést, se a választást. Nem volt kedve és szándéka törvényhozóvá
lenni.

Miért nem volt?

E kérdés felderitését máskorra hagyom.

Szent-György napjára ért Pozsonyba. Addig még dolga volt otthon a
gazdaságban is. De az alispánságot, az iratokat, pénzeket,
letéteményeket is át kellett adnia utódjának. Antal bátyja megvárta
Pozsonyban, hogy a törvényhozási ügyek titkaiba bevezesse s barátainak
bemutassa. Csak azután ment haza, hogy soha többé Pozsony városát ne
lássa.

A levelezést sógorával csak ugy folytatta a haza bölcse, mint bátyja.
1833-ik április végétől 1843-ig, több mint tiz éven keresztül legalább
négyszáz levelet irt – hosszabbat, rövidebbet – sógorának Pozsonyból és
Pestről.

Hol vannak e levelek? Hol vannak a Deák lelkének mélységéből jövő ama
bizalmas megnyilatkozások, melyek talán csak Oszterhuberhez s az édes jó
Klára urasszonyhoz juthattak el?

Ráth Mór gyüjteménye csak 16 levelet közöl. A legkorábbi is ezek közül
1848. évi márczius 28-ról szól s a legutolsó 1861. évi deczember 1-ről.
Tehát az 1833-tól 1848-ig terjedő idő e gyüjteményben üres. Üres a
korábbi idő is s a későbbi közlemény se teljes.

Ebből az időből, ugymint 1833-tól 1848-ig biztos helyen, de magánkézben
tudok – ugy emlékszem – 17 darabot. Köztük történetirói fontossággal
birókat. De irodalmilag mind fontos természetesen, a mi Deák tolla alól
jött ki. Ezeket – hitem szerint – egykor látni, olvasni fogja a nemzet.

Az én birtokomban is nagy csomó levél van, melyet Deák Ferencz a
sógorához intézett, de ezek is a mult század ötvenes-hatvanas éveiből
valók.

Sok levelet irt Deák 1842-ig Antal bátyjához. Ezek valószinüleg mind
elvesztek. Ezeket Deák, mint emlitettem már, megsemmisitette.

De visszatérek oda, hogy Oszterhuber az ország minden nyilvános és
minden titkos dolgáról értesült rendszeresen, rövid időszakonkint, lehet
mondani, hetenkint. S a kik értesitették, nem kisebb emberek voltak,
mint Deák Antal és Deák Ferencz. A kik eljutottak minden titokhoz s a
kiknek minden szava igaz volt.

Ime, ez az ok, a mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oszterhuber
tekintélye ott a vármegyében igen magasra emelkedjék.

Hisz oly ember volt, a ki puszta-szent-lászlói magányában is együtt élt,
sőt mondhatni együtt dolgozott az országgyülésekkel s azok férfiaival.

Tudott mindent. Tökéletes értesülése volt mindenről. Még a
külviszonyokról, még a gabona-, bor- és gyapjuárak emelkedésének és
sülyedésének biztos vagy legalább valószinü körülményeiről is.

Akkor nem volt tőzsde hazánkban. Kezdetleges hirlapjaink az
értékviszonyok változásairól nem hoztak tőzsdei és kereskedelmi
tudósitásokat. E viszonyokról Bécs és Pozsony magasabb kereskedelmi
körei voltak csupán jól értesülve. De ezek iránt mind a két Deák
érdeklődött. Ők is nagybirtokosok és gazdák voltak. De érdeklődtek azért
is, hogy sógorukat mindig jó értesültségben tarthassák. Leveleikben erre
nézve minden fontos adat, mely most vagy közel jövőben változást jelent,
ott volt világosan.

Már most képzeljünk egy falusi embert. Ott ül isten háta mögötti
birtokán Göcsejben, a Valiczka-patak völgyében, a hová út is alig vezet.
Gazdálkodik és pipáz serényen s a külső látszat szerint egyebet nem is
csinál.

De mindent tud, mint a kormányzó miniszterek s a potentátok. Annyit tud,
mint a legelső törvényhozók, hiszen Deák Ferencztől nyeri értesülését.
Jönnek hozzá rokonok, jó barátok, látogatók, vármegye kormányzói. Száz
közkérdés merül fel a társalgás folyamában. S a házigazda minden
kérdésre tökéletes feleletet nyujt. Még a politika kérdéseire is jobbat
és biztosabbat, mint akár a főispán, akár a püspök, akár a megyei mágnás
urak. Adások, vevések, árhullámzások dolgában is teljesen tájékozott.
Még az Eszterházy herczeg főtisztjei is, ha valamit biztosan akarnak
tudni, hozzá folyamodnak.

Vajjon nem természetes-e, nem szükségképen való tünet-e, hogy az ily
férfiunak egyéni és társadalmi tekintélye napról-napra nől s végül igen
magasra emelkedik?

Ez volt Oszterhuber helyzete. A kinek segitségére nemcsak
értesültségének külső szerencséje szolgált, hanem magas értelmisége s
tudományos műveltsége is, hogy megtámadhatlan fényes jelleméről, nagy
vagyonáról s nagy családi összeköttetéseiről ne is szóljunk.

De a tekintélynek aztán meg voltak következései.

Hajdan állami s egyuttal társadalmi intézmény volt az osztoztató
biróság. Elhalt a birtokos nemes ember. Sokféle érték, sok örökös és sok
adósság maradt utána. Kiegyezni, megosztozni nem tudnak. Ha pedig
birósághoz mennek, mindenki kimulik ez árnyékvilágból, a mikorra a
pörnek vége lesz. De egyuttal vége lesz, akkorra minden örökségnek s
minden vagyonnak is. Igazság van, de vagyon nincs, csak koldusbot a
maradék sorsa.

Hogy ennek elejét vegyék, azért alkotta a törvény az osztoztató
biróságot. Maguk a felek választották ismerőseik köréből a birákat, a
birák elnöküket, összeült a biróság s egy-két ülésben megcsinálta az
osztályt.

Nagyon gyorsan. Csak egy jó ebédbe került a biráskodás. Mindjárt tudta
mindenki, mi lesz az öröksége.

Oszterhubert ily osztoztató birónak s birósági elnöknek akarta mindenki.
Annyi dolga volt efféle néha, mint akármelyik tisztviselőnek. Elintézni
pedig el kellett, mert csupán bizalom és tisztesség volt a fizetés.

Voltak a vármegyének nagy ügyei, nagy tőkéi, nagy alapitványai, a
melyeket kezelni kellett. A nemesi fölkelő pénztár, az Inkey-alapitvány,
a Kelemen-alapitvány, az árvák pénztára, az árvaügyek, a hadi és házi
pénztárak s effélék. Rendesen kezelték őket, de egyszer-másszor
mindegyiknél akadt valami zavarodás. A közbizalom rendesen Oszterhuber
Józsefet szólitotta ki ilyenkor magányából, vegye kezébe az ügyet s
igazitsa el gyökeresen. S ha már élére állt egyszer, nyakában hagyták a
tisztséget. Vesződjék vele. Magános ember, csak felesége, semmi
gyermeke, elég vagyona.

Soha semmiféle köztisztségre nem vágyakozott Oszterhuber, hanem azért
ifju korától kezdve a táblabiróságon kivül is mindig volt munkával és
áldozattal járó két-háromféle tisztsége.

Végre 1848-ban nem térhetett ki az igazi tisztség elől s a vármegye
alispánná választotta. Zivataros idők voltak, minden oszlopos ember
képviselővé, miniszterré, kormánybiztossá vagy katonává lett a
vármegyéből, a vármegye élére erős lélek, tiszta kéz kellett. Igy lett
alispánná.

Az önkényuralom kezdetével azután visszavonulhatott végkép
puszta-szent-lászlói magányába. Öregedett is már. Forradalom után két
évre már elmult hatvan éves. Angyallelkü áldott felesége is gyakran
betegeskedett, 1859-ben meg is halt. Végre az 1869-ik év elején 77 éves
korában ő is őseihez tért. A jeles férfiu halálát, a haza bölcsének
legjobb barátját s első és örökös bizalmasát, mikor meghalt, alig vették
észre a hirlapok. Nyakig voltunk bent akkor a politikában és a
pártoskodásban, országgyülési választásra készülődtünk, senki se
állította össze jótékony és dicső életének történetét.

Szilaj vére daczára igazi bölcs volt. Talán még annál is több: igazi
okos ember volt.

Boldog családi élete, mindig rendben levő s folyton gyarapodó gazdasága
mind azt bizonyitják. De legjobban bizonyitja, hogy oly férfiut, mint
Deák Antal, s oly férfiut, mint Deák Ferencz, állandóan magához tudott
bilincselni. Igaz, nagy érdeme van ebben Klára urasszonynak, talán
nagyobb, mint neki, de az ő érdeme is igen nagy. Az ő bölcsesége nélkül
mindez nem történhetett.

Szerette a nyilt házat s a vendégszeretetnek mintaképe volt. Nagyon
ritkán volt háza vendég nélkül s a vendégek nemcsak az ő s nemcsak neje
vérrokonai voltak. Otthon érezte nála magát mindenki, mintha édes apja
házánál volna. De érdemében itt is osztozik felesége.

Szemes, ügyes, jó gazda volt magának is, nemcsak a vármegye jóllétének
emelésére. Intézkedései talpraesettek. Aranynyá vált kezében minden.

Lobbanékony természetü, hirtelen haragu. Áldott neje azért a ház körül
alig engedett valami tennivalót neki. Maga végzett el mindent. A külső
gazdaságba, majorokba, pusztákra, szőlőkbe nem kisérhette mindig. De
haragja pillanatnyi volt. Szivének nemessége s elméjének ereje rögtön
urrá lett lelkében.

Későn kelt.

Deák Antal sokszor évődik fölötte is, vele is, hogy a reggeli órákat
ágyban tölti vidám »pöfékelés« és olvasás közben. De a mint kilencz és
tiz óra közt fölkelt, nyomban gazdasága után látott. Az ebéd és vacsora
utáni időt szánta irásra, olvasásra.

Epicurus iskolájából való. A csendes vidámságu, nyugodt élet az, a mely
jó étel, jó ital és jó barátok mellett megérdemli az élet nevet. E
nélkül sinlődés a világ. Kutyának való, nem becsületes embernek.

Ez volt elve. S hű volt hozzá haláláig. A két Deák-testvér, maga a haza
bölcse is, sokat tanult tőle.


IX.

(Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság. –
Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. –
Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és
nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. –
Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik
Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a
veszprémi káptalan.)

Minő édes és bizalmas viszony állott fenn a puszta-szent-lászlói
társaság tagjai közt: erre nézve idéznem kell valamit a Deák-testvérek
leveleiből.

Deák Antal azt irja Oszterhuber Józsefnek 1825. évi október 17-iki
levelében, hogy csak bőven egye a retket.

Azt hitte Deák Antal s nem is minden ok nélkül, hogy a retek különösen
egészséges ennivaló hizodalmas embernek. Megtölti a gyomrot s az ember
azután nem lesz nagyevő. Szörnyeteggé nem hizik. A retek hatása üditő s
elvégre mégis csak viz. Napkeleti emberek nagyon szeretik s bár
soványan, de erőben maradnak és sokáig élnek.

1830 november 4-én Pozsonyban kelt levelében szemére hányja Deák Antal,
hogy neki nem ir eléggé sürün és szaporán. Ennek oka »a restségnél egyéb
nem lesz, ezt pedig egy olyan emberről, ki reggel 9 óráig a meleg ágyban
is szeret pöfékelni s délután is a falnak dült háttal szembehunyva
Morpheusnak áldozni, föltenni nem is bátorkodom. Aludjál tehát kedves
sógor csendesen, de keveset. Nehogy a véred megsürüdvén, egyébiránt is
neki kerekesedett zömökös tested a dominus Gutát édesitse magához«.

Vidám évődés ez. Féltette sógorát a gutaütéstől.

Sógora gyakran, ha a levélirásban késlekedett, azzal mentette magát,
hogy a vidéken nincs ujság, nincs miről irnia. Deák azt feleli erre
Pozsonyban 1826 junius 19-én kelt levelében:

»Ha mást nem tudsz is irni, ird meg azt, hogy feleségednek hány csirkéje
van s hány ludtojás maradt zápon? Ugyebár diaetális kérdés s legislatori
kötelesség ezt tudni? Vale!«

Az 1827-iki farsangra vonatkozva ezt irja Deák Antal 1826 deczember
25-iki levelében:

»Neked pedig sógor azt kivánom, hogy egészséges légy, birkáid jól
teleljenek, a szénád meg ne fogyjon és erszényed mindig domborodva
maradjon. A farsangot töltsétek vigan s ha netalán vigabban töltenétek,
mint én, emlékezzetek meg felőlem is«.

Deák Antal levelei hosszuak. Bő tudósitások vannak a levelekben az
országgyülési dolgokról. Erre való igéretét igy indokolja 1826. évi
május 1-én Pozsonyból küldött levelében:

»Megengedsz, kedves sógor, hogy ily mellékes dolgokkal terhelem
levelemet s ezzel erszényeden is nagyobb sebet vágok; de tudom, hogy
olyan ember vagy, ki az igazi hazafiui lelket nem az egyes követeknek
heves kikeléseikből vagy azoknak egymás ellen, sőt sokszor az udvar
ellen is ok nélkül nyakaskodó indulatoskodásaikból, hanem a fontos
tanácskozásoknak okos előadásából s a vitatásoknak a haza javára czélzó
rezultátumából nézed… Azért föltettem magamban, ha csak időm engedi s
neked alkalmatlanságodra nem szolgál, a mit csak érdemesnek látok,
mindent tudtodra adok. Arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az
ilyen diétai észrevételeket és vélekedéseket közöld«.

Az erszényen való sebvágást, mely a levélben érintve van, tudni kell.

Abban az időben a Valiczka völgyén nem volt postahivatal. Nem volt
Söjtörön se, pedig az nagy falu volt, előkelő uri és mágnás családokkal,
sok zsidóval. Hanem volt posta a csatorna völgyén, melytől uttalan
hegyláncz és erdőség választotta el Puszta-Szent-Lászlót. De a posta nem
hordta szét a levelet. A kinek levelezése volt, a ki levelet várt, az
maga küldött naponként vagy időszakonként a postára. A posta Hahóton
volt. Söjtörnek kerülve, hegyeken, szőlőkön, mezőkön át lehetett
odajutni. Gyalog embernek egész napba került, mig hazatérhetett a
levéllel. Hát télen, zimankós, fergeteges időben? Bizony a levélért
járót a farkas is megehette.

Ez került hát pénzbe Oszterhuber Józsefnek. A ki különben a levelekért
nem sajnálta a pénzt.

Igazán jó hazafi volt, a milyennek lennie kellett. Olyan volt, a
milyennek Deák irja. Mérsékelt gondolkozásu, de az udvarral szemben
bátor és kitartó és egész magyar s a haladás kérdéseiben szabadelvü s a
főrendek, a nagyméltóságok, a hatalmasok előtt nem görnyedező.

Olyan, mint a két Deák-testvér.

Semmit se ad a czimekre, kitüntetésekre, udvari kegyekre.

Deák Antalt meg se kérdezték, csak kinevezték 1830. évi szeptember
elején királyi tanácsosnak. Consiliarius Regius! Nagy szó volt ez akkor,
nem ugy mint most. A királyi tanácsosok, udvari tanácsosok, asztalnokok,
kamarások, kegyelmes urak nem hemzsegtek, nem őgyelegtek ugy
uton-utfélen, mint most. A köznemesnek akármekkora birtoka vagy
tisztsége volt a vármegyében, ha kormányzó-alispán volt is, legmagasabb
czime csak a »tekintetes« ur volt. A »nagyságos« czim csak a királyi
tábla biráinak s a helytartótanács előadóinak volt czime s a megyei
urnők is hiába reménykedtek ez után. Az igaz, hogy nem is reménykedtek.

Négyen kapták meg egyszerre a kitüntetést. Tökölyi csanádi alispán,
Bittó aradi alispán, Fodor borsodi alispán és Deák Antal zalai alispán.
Mind követ s természetesen mind elfogadta a kitüntetést.

Deák Antal is tünődött. Sorba szedte azokat az érveket, melyek miatt el
kell fogadni és ismét azokat, melyek miatt még se fogadhatja el.

Szép levelet ir erről. E levele egyik pontjában igy dévajkodik
sógorával:

»Mérő serpenyőbe raktam tehát két ellenkező okaimat és hogy az a tányér,
melyben a Tanácsosi titulust elfogadható okok állottak, hovahamarább
leszálljon és amazokat felrántsa, még Zuwagnak hozzá dobtam arra való
büszkélkedésemet, hogy a mikor majd tőled levelet fogok kapni, azon a
Magnificus titulus rajta lesz«.

Oszterhuber nagyon melegen helyeselte, hogy Deák Antal e rátukmált
udvari czimet és kitüntetést el nem fogadta. Azt irta egyebek közt, mint
sógora is:

»Nem az eke körül járkáló mezei gazdának való a Consiliariusi Titulus.
Tartsák meg maguknak azok, a kik abban dicsőséget keresni tudnak, bárha
a közönség előtt nem lelnek is«. Erről egyébiránt másutt a kornak
megismertetése végett többet irok.

Oszterhuber gyakorlati, de egyuttal nemes lelkét s egész egyéniségét igy
jellemzi Deák Antal 1830 szeptember 27-én kelt pozsonyi levelében:

»Kedves Sógorom Józsi!«

»A midőn te ekéid által hasitott barázdáin földednek – fürjezésre
ballagva – használod a Természet örömeit, kellemeit s a midőn szived
csendes nyugalmával számlálod a jövő életre szánt gabonamagvaknak jól
szántott telkeidbe való eltakaritását: akkor hiszem, csak az előtted
forgó tárgyaknak elmélkedésébe merülvén, nem terjeszkedik vágyad a
lármás városi vigságok özönére. Boldog neked az a kör, melynek kebelében
csöndesen, de elégedve élheted a jelennek hasznait s ugyan csöndesen és
teljes megelégedéssel készitheted a jövendőnek tápláló gyümölcseit. Igy,
a midőn andalogsz hasznaidon s nem foglalják elmédet más dolgok felől
való elmélkedések, egyedül magadnak élni láttatol csak s azon hazafiui
szent érzés, melyet kebledben buzogni ismerék, tompulna és elhalna
egészen, ha mezei gazdaságodnak munkái közben a haza dolgai is mint
Magyart és Polgárt s mind a két tekintetben igazi Hazafit nem
érdekelnének«.

»Add ki tehát cselédeidnek a holnapi munkatételre hasznos rendeléseidet,
gyujts pipára s olvass valamit ezen soraimban azok felől is, melyeket mi
itt a Haza javára ügyelve mivelünk s habár műveink hasznos gyümölcseit
nem a legbővebb aratási reménynyel képzeljük is hirdetni, de a szántás
és vetés munkáival egyes erőnket és szorgalmunkat készitjük szinte a
jövendő gyümölcsözésére«.

Im a hang, mely köztük uralkodott. A tiszteletnek, a kölcsönös mély
szeretetnek s a teljes bizalomnak hangja. Vajjon nem Klára urasszony
idézte-e ezt elő, az egyiknek felesége s a másik kettőnek testvérje.

Vizsgáljuk csak meg az urasszony történetét. Adataink gyérek. Elmult
száztiz éve, a mikor született s negyvenöt éve, a mikor meghalt. Kevesen
élnek már, a kik tökéletesen ismerték, ifju korából már egyetlen
kortársa sincs. Életének fontosabb eseményeit nem jegyezte föl senki.
Mint hű feleségnek s derék falusi nemes urnőnek valósággal nem is volt
története. Élt, érzett, munkálkodott s boldoggá tette azokat, a kik
közelében voltak. Igazi fájdalmat csak halálával tudott okozni.

Én nem ismertem.

De Antal és Ferencz bátyja és testvérje száz meg száz levélben emlékezik
róla. Hagyomány is szól fiatal leánykoráról. Néhány nemes cselekményét
is ismerjük. Az emlékezésekből, a hagyományból s cselekményeiből
jellemének főbb vonásait mégis össze lehet állitani.

Igazán megérdemli.

Deák Antal ezt irja egyik levelében: vérével is megváltaná, hogy
egészséges legyen s boldog legyen.

Deák Ferencz pedig azt irja, a mint idéztem már, egyik 1854-iki
levelében sógorának:

»Az istenre kérem, vigyázzon magára s óvakodjon a meghüléstől, ne
felejtse, hogy az ő élete… nékem oly igen szükséges. Hiszen én annyira
egyedül állok a világon«.

A kihez a haza bölcse igy szólt, ez a határtalan és nyugodt elméjü
férfiu: annak a nőnek kiválónak kellett lenni.

Testvérek közt a szeretet mindennapos tünet. Még az önfeláldozásig
fokozódó szeretet is gyakori. Oly szeretet azonban, mely a csecsemő
kortól kezdve hosszu életen át a halálig tartson, mely mindig egyenlő
gyöngéd és mély legyen s melyet pillanatra se zavarjon meg semmi házi,
vagyoni vagy érzelmi viszontagság: csakugyan ritka.

Ily testvéri szeretet volt Deák Klára és Deák Ferencz között. Igazán
fenséges tünemény. S akkora érdeme van ebben Klárának, a mekkora
Ferencznek.

Deák Ferenczről az a hagyomány élt egykor, hogy burokban született.

A közszólás az oly ifjuról vagy férfiról, a kinek különös tehetsége vagy
különös szerencséje van, szokta mondani: »burokban született«.

A burok, melyben a magzat van, élettani és orvostani szó. Néha a magzat
csakugyan ugy jön a világra, hogy méltán mondják rá: burokban született.

Deák Ferencz születése azonban nem volt rendes. Édes anyjának vajudása
vele kínos volt. A hagyomány szerint a vajudás ideje alatt gyakran
féltek attól, hogy vagy az anya, vagy a gyermek, vagy mindkettő meghal.

Idősb Deák Ferencz nagyon szerette ifju feleségét, akkor már hat
gyermeknek s köztük három élőgyermeknek anyját. Csaknem eszelősen
kiabálta a kétségbeesés pillanataiban:

– Csak az anyát mentsétek meg!

A bábák tehetetlenek voltak. De épen jókor jött
Bucsu-Szent-László-Egyházáról a kolduló ferenczrendi barát, az óriás
termetü Róbert atya, megértette, mi a baj a söjtöri kastélyban, rohant
oda, a sok sápitozó asszonynépet szétturta s orvosi segitséget nyujtott
a szülésnél.

Az anya meghalt, a gyermek megmaradt.

De az anyaméhnek valami foszlányai voltak rajta. Ezt nem felejtették el.
A mikor pedig husz-huszonöt év mulva Deák Ferencz oly csodálatos
tehetségü ifjuvá vált, a mikor az egész vármegyében s később az egész
országban is oly hiressé lett: még születésének esetleges körülményeit
is kezdték emlegetni.

Ráfogták, hogy burokban született. A mi különben, meglehet, igaz is
volt.

A kis Klári akkor épen otthon volt. Tiz éves volt épen. Az idősebb leány
Jozéfa volt. Ez több, mint harmadfél évvel volt korosabb. Ez már
nevelőbe volt a pozsonyi szüzek zárdájában. Csak mellékesen jegyzem meg,
korán is férjhez ment nemes-kéri Kiss Józsefhez. Már 1814-ben leánya
született, Nedeczky Pista barátom édes anyja.

A kis Klárit mintha a gondviselés már akkor arra szánta volna, hogy ő
legyen a kis Ferkónak, a haza bölcsének második édes anyja, nevelője,
ápolója, dajkája.

Azonban a kis Ferkó ekkor nem sokáig maradt otthon. A mint alkalmas
szoptatós dajkája akadt, a zala-tárnoki rokonok elvitték magukhoz.

Idősb Deák Ferencznek, a ki a haza bölcsének apja volt, fiatalabb
testvérje, Deák József, Zala-Tárnokon lakott. A tárnoki birtok volt az
ősi Deák-birtok. Ott van az igazi ősi Deák-kastély. Osztálykor idősb
Deák Ferencz az anyai birtokot kapta, Söjtört és Kehidát, Deák József
pedig az apai birtokot, Tárnokot. Természetesen mindegyik
főosztályrészhez nagyszámu részbirtokok is tartoztak más falvakban és
pusztákban.

Idősb Deák Ferenczet nem lehetett vigasztalni. Feleségét elveszitette,
fájdalma határtalan volt. A kis ujszülöttnek gondozására se volt eléggé
képes. József öcscse gyöngéd testvéri szeretettel ajánlotta föl az
ujszülött számára az ő házát s az ő családjának szeretetét. Volt
felesége, volt már négy élő kis gyermeke – lett még azután kétannyi is –
ő nála egy kis gyermekkel több vagy kevesebb, meg se látszik.

Igy került a kis Ferkó Tárnokra.

S most egy másik hagyományra kell ráutalnom.

Sok bölcső és czifra bölcső bizony nem volt akkor még sok uri házban se.
Ezüstből, aranyból, selyemből, tafotából nem csinálták falun a bölcsőt.

A kis Ferkónak is nagyon egyszerü volt a bölcsője. Csak amolyan
czigányvájta teknő.

Nyárfát, jegenyefát szoknak a czigányok kidönteni és feldolgozni. Vájnak
belőle vájut vagy válut, medenczét, sütő- és mosóteknőt, még pedig
kicsinyt és nagyot s vájtak belőle bölcsőt is.

A czigányvájta teknő különösen jó bölcsőnek. Hogy lába legyen, arra
semmi szükség. Kicsiny is, könnyü is, a csecsemőt bele lehet pólyázni és
kötözni. A dajka könnyen felölelheti a bölcsőt. De akár ágyra, padra,
asztalra vagy a földre teszi: mindenütt könnyen hintálhatja. Alszik
benne az egészséges csecsemő, mint a kősó.

Csakhogy a kis Ferkó porontynak gondatlan volt a dajkája.

A mint egyszer Klári átmegy Tárnokra, hogy az ő kis öcscsét
meglátogassa, megcsókolgassa, hát csak látja ám, hogy a kis gyermek
piros, pufók, egészséges ugyan, de tele van féreggel. Hurczolták a
bölcsőt erre-arra s kézen-közön, paraszt-gyerekek, cselédgyerekek közt
megkapta a férget. Maga is, ruhácskája is. S ugy elszaporodott a sok
féreg: csak ugy nyüzsgött, mikor Klári észrevette.

Nosza nyomban eltörött a mécses cserép!

Sirt-ritt Klári, a hogy tudott. Vette ki nyomban a kis Ferkót a
czigánybölcsőből és nyirta, mosta, tisztogatta, a mig csak mindenféle
féregtől meg nem szabaditotta. Sőt kijelentette, hogy többé nem is
ereszti szeme elől, majd ő hazaviszi, fölneveli, embert csinál belőle.

Mi lett vége a zürzavarnak, ki tudná azt most már? Száz év mult el azóta
s mindenki örök álmát aluszsza, a ki az esetnek tanuja volt. Jozéfa
nénjét 1810 körül mint menyasszonyt elvitték a kehidai kastélyból, azóta
a kastélyt is, konyhát és baromfi udvart is s a kis Ferkó nevelését is
egyedül Klára vezette. Az ő gondos szeme, fáradhatlan buzgalma és édes
gyöngéd szeretete viselte gondját Deák Antalnak is, Deák Ferencznek is.

Bizony halálig tartó igaz jó testvéri viszonynak kellett a három testvér
között támadni. S nemcsak a vérség, talán nem is a vérség tartotta ezt
fenn oly tisztán, üdén és mélyen, mint Klárának mindig munkás égő
szeretete.

A fehérnemüt a férfiak számára nem a boltban vették akkor. Egy-két nagy
várost kivéve nem is volt olyan bolt az országban, a hol venni lehetett
volna. Zala vármegyében épen nem volt. Lenből, kenderből minden uri ház
maga szőtte-fonta a fehérnemüt. A végvásznak ott fehéredtek a napon, az
út alatt, a Zala-völgy partján. Bent a kastély udvarában pedig, a mikor
ideje volt, vigan folyt a tilolás, kendertiprás, fonás, fonalfőzés s
azután a fehérités, szabás, varrás. Csak a szövést végezték a házon
kivül az urasági zsöllérségekben a takácsok. Télenként huszonöt háznál
kattogott és berregett egész nap és fél éjszaka a szövőszék.

S Klára volt a munkavezető mindenütt. Vendégség, konyha, disznóölés,
gyümölcsök, aszalások, befőzések, belső rendtartás, cselédek fogadása,
tanitása; ezer gond és mind az övé. Se éjjele, se nappala, se álma, se
pihenése. S teszi ezt jó kedvvel, mosolygó arczczal, angyalokhoz méltó
édes kötelességérzettel.

A háztartás és család gondjai nem foglalták el egész lelkét. A magasabb
és nemesebb miveltség virágai is bőven tenyésztek, élénken nyiladoztak
abban a lélekben. Csaknem könyv nélkül tudta Kisfaludy Sándor bájos
regéit már lánykorában. Berzsenyi, Csokonay, Takács Judit s kisebb
költőink alkotásai jó ismerősei voltak. Kölcsey uj és gyönyörü nyelvét s
mély nemzeti érzését nem hagyta nyomtalanul elröppenni lelke fölött.
Kölcseyt különösen kedvelte. Még országgyülési beszédeit is. Öcscse,
Deák Ferencz is megküldte nehány beszédét neki Pozsonyból. Férjéhez s
testvéreihez méltón ő is lelkesült a kor nagy eszméin s nagy
törekvésein.

S nemcsak a hazai irodalmat kisérte figyelemmel. Deák azt irta
Vörösmartynak 1825-ik évi deczember 29-én, hogy Klára nénje dicséri
Zalán futását s igy folytatja levelében:

– És ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom,
hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német litteraturának nem
csekély ismerője lévén, a szép litteratura mezején termett virágoknak
megitélésére alkalmas.

Ezt a haza bölcse irja róla. S nem túloz.

Ugyanő irja, hogy Zalán futásában a munka könnyüségét, helyes
változásait és nagy erejét dicséri.

Mit jelent ez mai irodalmi és birálati nyelven?

Azt, hogy Klárát meglepték a könnyü és folyékony verselés, a
meseszerkezet változatos és helyes beosztása s a nyelvnek csodás ereje
és pompája. Hát, hiszen Vörösmarty épen ezekben multa felül óriás
mértékben elődeit és kortársait. Minő döczögős, tört-mart, nehéz nyelv ő
előtte a magyar hexameter nyelve? És ragyog-e a magyar nyelv akármelyik
kortársánál és utódjánál oly gazdagsággal, mint nála?

Ime Klára nemesebb miveltsége!

Igy ment férjhez az 1821-ik év vége felé.

Üres maradt utána a kehidai kastély.

Antal már rég megyei tisztviselő, Ferencz már innen-onnan végzi a
magasabb iskolákat is. Olyan árvának látják magukat, házukat. Nincs
köztük a jókedvü gondviselés. Az udvar se olyan tiszta, az ágy se oly
meleg, a szobák is oly elhagyatottak, az étel se izlik ugy, semmi sincs
ugy, mint a mikor a jó Klára itthon volt. Lusta a gazdasszony, gondatlan
a szakácsné, dologtalan a cseléd, csak Klára tudott köztük rendet
tartani.

Mit csináljanak?

A vármegye is sok időt kiván, a gazdaság is. Külön Kehida, külön Söjtör.
Ketten vannak azonban hozzá. De egymást el nem hagyhatják. A két
testvér-ifju is nagyon szereti egymást.

Ejh, nincs a világ végén Puszta-Szent-László. Söjtör épen csak
szomszédsága. Fölkerekedik a két Deák-testvér s megy a harmadik után, az
édes jó Klára után Puszta-Szent-Lászlóra. Igy lett itt állandó vendég
Antal is, Ferencz is. S ez volt oka annak, hogy a mikor távol voltak,
messze jártak, ország dolgát intézték, jó testvéri levelük minden héten
ott volt pontosan sógoruknál. A három testvér együtt élt, együtt érzett
és gondolkozott azután is maga közt is, de a hozzájuk mindenben méltó
Oszterhuber Józseffel is.

Igy értem én meg s igy fogták fel annak idejében Zalában is, miért nem
tud elválni Deák Ferencz Puszta-Szent-Lászlótól. Világhire is azt hozná
magával, módjában is állana, hogy nyarait tengerparton, világfürdőkben,
utazásban, világvárosokban, a képző és alakitó művészet remekei közt
töltse. E helyett félrevonul isten háta mögé egyszerü falusi nyaralásra,
a honnan hire se jut hozzánk.

Ez volt Deák egyénisége.

És azután ott a falun, ott volt az ő édes jó testvérnénje, a jó Klára
urasszony! A mi időt engedett hivatása: a mellett kellett töltenie.

Okát is megmondja Deák Ferencz abban a levélben, melyet sógorához
Pozsonyból, mint uj követ irt 1833. évi május hó 31-én. Ebben igy szól:

»Habár oly szorgalmas nem vagyok is, mint Antal, de te csakugyan lustább
vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort
se kaptam. Pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére,
édes volna tőletek s rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni
veletek s ezáltal a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelve,
körötökben álmodni magamat«.

Igy végzi levelét:

»Klárit ezerszer csókolom, ird meg egészségének mint létét, tudósits
magadról, bajaidról és örömeidről, hogy mint levelem kezdetén mondám,
veled aggódhasson, veled örülhessen hű barátod – Deák Ferencz«.

Egy-két sor megjegyzést szintén megérdemel e levél.

Deák nem volt érzelgős, hanem igenis mélyen érző. A mi azt jelenti egy
részben, hogy szivének hurjai csak nagy, komoly és megfelelő esetekben
rezdültek meg. De más részben azt jelenti, hogy érzéseivel nem állott a
világ elé minden apró-cseprő alkalommal. Maga-kellető se volt, hizelgő
se, szinlelő se. Szava tehát komoly és igaz.

S ime, már 1833. évi május 31-én forró vágya Puszta-Szent-Lászlón lenni
sógora és Klára nénje társaságában. Pedig fiatal ember, nincs még
harmincz éves, egy hónapja alig mult, hogy Pozsonyba ment, ott követ;
figyelem, előzékenység és bizalom kiséri, az ország minden disze és
ragyogása ott van körülötte s ő ezt mind a »viszálykodás untató
helyének« látja, érzi és mondja s vágyai odavonzzák sógorához és Klára
urasszonyhoz.

Az egész hosszu életen át megőrzi ez érzését Deák Ferencz. Ez érzés nem
hanyatlik soha. Az aggnál is oly üde, mint a fiatalnál. A mig csak
Klárát és férjét el nem temeti a sir. S ebből nem csinál titkot a haza
bölcse.

Mintha ez érzést a vele járó ezer gyöngédséggel ugy örökölte volna Antal
bátyjától. Antal bátyja is ugy érzett és ugy cselekedett, mint ő.

Alig ér 1825. év őszén mint követ Pozsonyba, már november 1-én téli
kalapot küld Klárának, pedig a küldözgetés akkor a vasuti és postai
szállitás teljes hiányában nem is épen kényelmes dolog.

A kalap fekete bársonyból van s a legujabb bécsi divat szerint készült.
Zala vármegye urnői közt bizony kevésnek volt legujabb bécsi divatu
kalapja. Legfölebb Győrből vagy Sopronból szerezték be divatáruikat. De
véletlenül Pozsonyban van Gottlieb Mayer nagy-kanizsai zsidó. Ez
vállalkozik arra, hogy elviszi a kalapot, tovább szállitja Zala
Egerszegre, ott leteszi a Kaiser zsidónál, onnan Klára urasszony, ha
majd levelet kap, vitesse haza.

Vesz Klára hugának 1826. évi május 1-én tavaszi és nyári kalapot is.
Pozsonyban 35 masamód van. Antal ur ezeket Marchand d’Modenak irja
francziául. De akárhogy irja: nagy, komoly alispán és követ létére
végigjárja mind a harminczöt masamódot, mert az ő Klára hugának szépet
és jót kell küldeni.

Megszerzi s országos gondjai közt is magával hordja a kalap-mértéket.
Azt irja Pozsonyból 1830. évi október 11-iki levelében:

»Klárit csókolom s azt izenem neki, hogy általad adassa tudtomra, kell-e
neki téli kalap és milyen forma? Hogy gusztusát el ne hibázzam, ugy
emlékszem rá, hogy fejének mértékét Kehidán kezemhez adtad. De igaz
vallást tenni kénytelenitettem a felől, hogy azt sehol nem találom.
Eltévedett tehát az, vagy nem is volt kezemhez adva. Ha tehát tovább is
ily kalapra szüksége vagyon, küld meg a mértéket egyik leveledben,
teljes igyekezettel fogok lenni, hogy a legutolsó izlésü formát
szerezhessem meg számára«.

Klára urasszony bizony nem volt hiu és hivalkodó. Nem is a piperének
élt, hanem családjának. De mégis mily jól esett asszonylelkének, ha
ruhanemüi elsőranguak voltak s ha a söjtöri és mogyoródi urnők nála
ismerhették meg az utolsó bécsi divatot. S azután divat ide, divat oda:
az édes jó testvér küldi szives jó kivánsággal az adományt.

Küld neki Antal bátyja viklert, akkori divatu női felöltőt. Ma már ez a
ruhafaj nincs is meg. Aggódik, vajjon ez nem lesz-e Klárának hosszu? Ő a
szeretőjét használta ruhapróbának, annak pedig Kláráénál magasabb
termete van. De ha hosszu: el lehet vágni belőle. A kanizsai nőszabók
rendbehozzák.

Klára urasszony szerette az eczetes salátát s a téli gyümölcsfélék közt
a szőlőt és birsalmasajtot. Antal figyelmezteti, hogy ne takarékoskodjék
egyikkel se.

Küld neki Pozsonyból mandulás kalácsot, kétszersültet, hónapos
retekmagot. Francziák, németek már ilyet is találtak ki. Küld két
véndely liptói sajtot. Meg küldi hozzá Ferkó öcscsének egy ingét is,
melyet utolsó ottlétekor ott feledett. Ez 1827. évi április 5-én
történt. Küld neki 1833-ban kora tavaszszal prominczen czukrot.
Akkortájban kezdték Párisban. S nem is kisebb ember a hordárja, mint
Csányi László, Antal urnak jó barátja, a későbbi miniszter és vértanu.
Ott járt Bécsben, Pozsonyban, Antal ur tehát felhasználja az alkalmat,
hogy valamit küldhessen.

Igy élnek együtt a testvérek egymástól nagy távolságban is. Érzésük,
gondolatjuk együtt jár. Klára urasszony sokat betegeskedik. Csúza van és
örökös meghülése, hurutja, láza. Antal ur végigtanulmányozza az uj meg
uj orvosszereket. Beszerzi, leirja, gondosan megirja a használati
utasitást is. Tanácskozik orvosokkal, különösen valami dr. Lebell nevü
hires pozsonyi orvossal s értesiti, megoktatja Klára hugát.

Divatba jön a hasonszenvi és a vizes gyógymód. Belebolondul minden
ember. A vizes gyógymód egyik neme abból áll, hogy az ember kiöbliti a
száját naponként ötszázszor. Antal ur megkisérli önnönmagán, nem
ártalmas-e? Ugy találja: jó dolog. Megirja Klárának, ajánlja az uj
csodaszert. Szegény urasszony gyötri magát vele. Minden nap kikerget a
szájából és torkából minden jótékony és szükséges nedvességet. Utóbb is
belebetegszik, ágynak esik, majd belehal. Szegény Antal bátyja
vigasztalhatatlan lesz, hogy az ő tanácsa okozta a sulyos betegséget.
Szerencséjére ez alatt Klára urnő rendes házi orvosa is szájöblitő vizes
orvossá lett s magára vette a felelősséget.

Hiába ment el a háztól, hiába ment férjhez Klára urasszony: magával
vitte két hatalmas testvérjének szivét. Pedig Antal ur Zala vármegye
disze, dicsősége, alispánja, követe, bölcse volt már és a »kis
Ferkó«-nál már látszottak az oroszlánkörmök. Annak a jó asszonynak a
szeretete hatalmasabb volt, mint testvéreinek tudománya és bölcsesége.

»Kis Ferkó«.

Igen is, igy nevezte Klára urasszony a haza bölcsét. Az a férfi, a ki
jellemének fönségével s bölcseségének páratlanságával meghóditotta már
az egész országot, neki még se volt egyéb, csak az ő »kis Ferkója«, a
kit csecsemő korától kezdve ápolgatott.

Mennyi édesség van ebben a szóban!

S a két Deák-testvér ugy érezte, hogy Oszterhuber csak oly méltó az ő
ragaszkodásukra, mint Klára urasszony. Semmi dolgukat egymás bizalmas
tanácsa nélkül el nem végezhették.

Antal Oszterhubert kéri meg ismételve, vegye rá Ferkó öcscsét, hogy
vállalja el a követséget 1833-ban. S Deák Ferencz csakugyan sógora és
Klára nénje szavára szánja el magát a követségre.

Pörök, egyezségek, Jozéfa testvérjük családi viszontagságai, országos
ügyek, birtokkérdések, gazdasági teendők: mindezek fölött közösen
tanácskoznak.

A mult század harminczas éveinek végén – évet, hónapot nem tudok
biztosan – Oszterhuber a veszprémi székes káptalan jogügyeinek
igazgatója lesz. Sok munkával járó tekintélyes állás. A káptalannak nagy
uradalmai, községei, erdőségei s jobbágyai vannak három vármegyében. Sok
az elszámolás, uri szék, birtokháboritás, megyei képviselet.
Puszta-Szent-László félre esik. Sokat kell utazni Veszprémbe is. A
káptalan fiskusára pletykálkodnak is. A sok tiszt s a sok kanonoki
rokonság körében bőven tenyészik a pletyka. Oszterhuber mindezt megunja
s lemond tekintélyes, nagy befolyásu és nagy jövedelmü állásáról.

1841-ben a veszprémi székes-káptalan azonban ujra felhivja Oszterhubert,
legyen ő most már a káptalani jószágok kormányzója. Ugynevezett bonorum
director. Ez szintén javadalmas és diszes állás. A káptalan ingatlanai
vagy negyvenezer holdnyi kiterjedésüek. Valóságos közügy, mert
nemzetgazdasági feladat okos és jólelkü ember előtt ily óriási vagyon
gondos kezelése. Oszterhuber mindamellett lemond a diszes és nagy
jövedelmü állásról.

Ez történt május hóban. Azonban a nemes káptalan ujabb határozatot hoz,
megszabja a jeles hivatal jövedelmeit s ujra felhivja Oszterhuber
Józsefet, hogy legalább a jogi kormányzói állást – jurium directoratust
– fogadja el. Oszterhuber most már hajlandó ezt elfogadni, de első dolga
e tárgyban Deák Antalt megkérdezni és megkérni, mi a véleménye?

Deák Antal 1841. évi julius 5-én Kehidán kelt levelében felel. Felelete
egyszerü: önérzetes férfiunál fődolog a függetlenség. A ki nem szorult
más kenyerére, ne egye más kenyerét. A ki nem szorult arra, hogy más
legyen az ura: legyen az csak s maradjon a maga ura. Végül odacsatolja
leveléhez:

»Te ismered azonban leginkább a körülményeket, kövesd azon ösvényt,
melyet czélodra legalkalmasabbnak itélsz«.

Mi lehetett volna más vége a dolognak, mint hogy Oszterhuber József
megint nem fogadta el a nagy jövedelemmel járó diszes állást.

A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: maradjon az csak a maga
ura.

Aranyszó. Igazmondás. Valódi bölcseség.


X.

(Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása. –
Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi
köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi
omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre
elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.)

De talán Deák Ferencz még gyöngédebb, még figyelmesebb, még ragaszkodóbb
volt Oszterhuberhez és nejéhez, mint Antal bátyja. Megható az, a hogy
egymás kis és nagy dolgát is elintézték kölcsönös bizalommal.

Minő gyermekes, pajzán, bizalmas volt társalgásuk, időtöltésük,
mulatozásuk egymással, magas műveltségük daczára, korosságuk és
komolyságuk daczára és minő játszópajtásokká tette őket szeretetük s
egymáshoz ragaszkodásuk: erre nézve el kell mondanom egy-két esetet s
Deák leveleiből egy-két ismeretlen részletet.

Festetich Sándor gróf jó ismerősük, jó barátjuk volt. Söjtöri birtokos,
szomszéd, gyakran találkoztak.

A gróf nagyon előzékeny ember volt. Köszöntéssel, üdvözléssel,
kalapemeléssel senki megelőzni nem tudta. Valahányszor Deákkal
találkozott, mindig nagy messzeségből üdvözölte Deákot s egyuttal emelte
kalapját.

– Servus humillimus, domine spectabilis!

Ez volt üdvözlésének módja. Deák mindig elkésett a maga Adjon isten
szavával.

Egyszer Deák és Oszterhuber nyitott kocsin együtt mentek valahova
Söjtörön keresztül. Deák odaszól sógorához:

– No Józsi, most csuffá tesszük a jó grófot!

– Hogy-hogy?

– Előbb levesszük a kalapot, mint ő, ha találkozunk. Várj csak!

Nyár volt, meleg volt. Deák levette a kalapját s a térdén tartotta, feje
fölé pedig ernyőt tartott, ne süsse a nap.

Beérnek a hosszu faluba, a grófot nem látják sehol. Elhagyják az uri
lakokat, a postát, a jegyzői lakást, a biró házát, sehol sincs a gróf.
Végre a falu vége felé közel érnek a Szűz-Mária szobrához. Ez kőfallal
van körülvéve. Deák fölteszi a kalapját s odaszól sógorához:

– No Józsi, cselszövényünk nem sikerült.

Egyuttal odaszól a kocsishoz:

– Most már jobban hajts!

E pillanatban a szobor kőfala mellől előlép a gróf s jó előre
megemelinti kalapját s mintha gunyolódni akarna, erősen meghajtja magát:

– Servus humillimus, domini spectabiles!

Oszterhuber a visszaköszöntést is elfeledte, csak odaszólt nevetve
Deákhoz:

– Bizony ez nem sikerült, Ferkó!

Efölött azután este is, másnap is, egész héten elmulattak, eladomáztak.
Hogy a Deák Ferencz cselszövénye nem sikerült.

Deák megirta Pestről sógorának a farsangolást, a tánczvigalmakat, a
dáridókat is. Tudta, hogy ezek iránt sógora is érdeklődik, de különösen
Klára nénje.

Mutatóul, miként szokott Deák báli tudósitást késziteni, eddig
ismeretlen leveléből közlök egy részt. A levél Pesten kelt 1858. évi
január hó 23-án. Az olasz háboru előtti év volt ez. Gonosz idők voltak
országunk állapotában. Vad önkény-uralom.

A levél eme része igy szól:

»Szerencsés emberek vagytok ti, barátom, Zalában, hogy annyira
vigadoztok a farsang folytán. A vigság jókedvnek, megelégedésnek jele. A
lármás vigságok, tánczvigalmak pedig, mik költséggel is járnak, arra
mutatnak, hogy pénzetek is elég van. Mert ha nem volna, nem költhetnétek
zajos mulatságokra.«

»Itt Pesten a farsang rendkivül csendes és szomoru. Sem nyilvános, sem
magán tánczvigalmak nincsenek. A Nőegylet adott egy tánczvigalmat a
szinházban, pénztárának gyarapitására, de ez sem ütött ki kedvezőleg.
Mindazok, kik eddig nyilvános tánczvigalmakat szoktak rendezni,
megkisértettek ez idén is mindent, de nem kaptak aláirókat s nem
létesithettek semmit. A Nőegyletnek emlitett szinházi tánczvigalmán
kivül még eddig tudtomra nem volt egy uri tánczvigalom se. Lesz-e
ezután, nem tudom, de a Lövészeken kivül mást alig hiszek. Azon főurak,
kik eddig mulatságokat, estélyeket szoktak adni, egészen visszavonják
magukat; a polgárok nem igen akarnak mulatni s költeni, a népies
tánczvigalmak is gyérebbek s ugy hallom, üresebbek, mint máskor. Még ily
csendes, szomoru farsangra a pestiek nem emlékeznek. Minden ember levert
és pénztelen.«

»Meglepett engem azon tudósitásod, hogy Zalában az előtánczosság felett
két ur versenyez s olyan két ur, kik már nem fiatalok, kiknek egyike
házas, gyermekes ember s talán negyven éves; a másik pedig szintén nem
fiatal s annyira elernyedt, hogy előtánczosnak mégis egy kissé
nevetséges jelenet.«

»Eszembe jut az öreg báró Schmerzing, ki, midőn 60 éves korában egy
tánczvigalomban mint előtánczos visszavezette üléséhez tánczosnéját, azt
mondotta neki:

– Ebben a teremben nagyságodnak nagyanyjával is előtánczoltam.«

»Ő tehát három nemzedéken keresztül teljesitette az előtánczosnak magas
hivatását. – Egyébiránt az általad emlitett versenyzés arra mutat, hogy
Zalában vagy épen nincsen fiatalság, vagy sokkal komolyabb, mint azon
férfiak, kik koruknál, tapasztalásaiknál s kiállott testi vagy lelki
bajaiknál fogva már csakugyan komolyak lehetnének. – Mindenesetre
szegény nőket sajnálom leginkább, ha már ily koros előtánczosokra
szorulnak.«

Ime, Deák báli tudósitása. Ez bizony a mai hirlapok hasábjain már nem
lenne divatos báli tudósitás.

A levélben emlitett Schmerzing báró Schmerzing Antal Hannibál volt,
kamarás és 1848 előtt huszárőrnagy. Deák ismerte s 1847-ben volt hatvan
éves s még mindig előtánczos. Fiát, Tádét, az utolsó magyar Schmerzing
bárót én is jól ismertem.

Mily állandó, sürü és rendszeres levelezés folyt Deák és Oszterhuber
közt, miként dévajkodtak egymással, ha egyik vagy másik elmulasztotta a
levélirást, erről igy ir Deák a fentebb közölt levél elején:

»Kedves sógor! Mióta az idők viszontagságai megfosztottak táblabirói
hivatalodtól, kitanultál az igazságból. Mióta megszüntél a megyei
számvevőszéknek elnöke lenni, elfelejtettél helyesen számolni. Ezen
kettős felejtésnek eredménye azon méltatlan vád, mit ellenem tegnap este
érkezett leveledben emelsz.«

»Számoljunk tehát, hogy kitünjék az igazság.«

»Elváltam tőled november 2-án s már november 3-án irtam neked innen
Pestről első levelemet. – E levélre válaszodat sem várva, november 20-án
irtam a másodikat. – Deczember 5-én vagy 6-án kaptam a te első leveledet
s arra már 8-án azonnal válaszoltam s ez volt harmadik levelem, a
melylyel együtt megküldöttem azon portékákat is, a miket megbizástokból
itt vettem és csináltattam. – Az én harmadik levelemre érkezett a te
második leveled január első hetében s erre is csakhamar válaszoltam
január 12-én retourrecepisse mellett s értesitettelek a Kisfaludy-emlék
ügyéről és megküldöttem az emlék tervrajzait is s ez volt negyedik
levelem. – Harmadik leveled tegnap este érkezett s abban azon vád, hogy
»el nem gondolhatjátok, mi okozza, hogy én oly gyéren irok nektek.« – E
harmadik leveledre most felelek reggeli 8 órakor és igy 12 óra mulva
leveled érkezése után. – Ez tehát ötödik levelem hozzád harmadfél hónap
alatt, te pedig ugyanezen idő alatt csak hármat irtál hozzám.«

»Azt irod, hogy első két levelemet nem kaptad. De barátom, én arról nem
tehetek, ha vagy a közönséges posta, vagy az
Egerszeg–Söjtör–Szent-László közötti posta rendetlen, vagy gondatlan; ez
csakugyan nem az én hibám. Engem is megszólitottak itt egy pár levél
iránt, miket nékem a nyáron Puszta-Szent-Lászlóra irtak. Egyiket innen
Pestről, egyiket Szatmárból s én azokat soha nem kaptam. Egyébiránt,
habár két első levelemet nem kaptad is, tudtad mégis, hogy én azokat
irtam, tudtad harmadik levelemből. Miként vádolhattál mégis, hogy én
néktek oly gyéren irok? – Hiszen nem gyérebben, sőt talán gyakrabban,
mint máskor.«

»Látod, sógor, ilyen igazságtalan táblabiró korodban nem tudtál volna
lenni!«

E vidám szemrehányásból kitünik, hogy Deák az ő leveleit gondosan számon
tartotta.

Kitünik, hogy rendes és gyakori levéliró volt.

Kitünik, hogy sógorához és Klára urasszonyhoz intézett gyakori levelét,
időt és fáradságot nem kimélve, buzgalommal s minden őket érdekelhető
kis dologra is bőven kiterjeszkedve szokta irni.

S végre kitünik, hogy ily munkára okos embert, a ki azonfelül még koros
és elnehezedett is, csak igaz barátság és mély szeretet szokott
inditani.

Azonban idézéseimnek még nincsen vége. Deák a távolból is ugy vigyázott
szeretteinek egészségére, mint a jó szülők szoktak gyermekükére.
Különösen féltette őket a disznótoroktól.

A puszta-szent-lászlói urilak és család nagy uriház volt tömérdek
vendéggel. Az éléskamrát tehát ősi szokás szerint zsirral, füstölt
hússal bőven el kellett látni. Kis faluban nem lehet, de nem is illik
ily dolgokért a boltba küldeni. A sok belső cseléd is sokat fogyasztott.
Azért minden november és deczember hóban, két vagy három alkalommal
összesen vagy tizenkét hizott disznót szoktak leölni.

Nagy dolog ez!

Tudja-e az én nyájas fővárosi olvasóm, mi a disznóölés, mi a disznótor
faluhelyen s különösen mi volt hajdan?

Jókor hajnalban kelnek föl a háziak, az urnő és az egész cselédség. Hó
és hideg és zivatar és sötétség uralkodik. A paprikás forró bort
megkapja mindenki. Ne dideregjen az istenadta.

Lámpafénynél fogdozzák ki az áldozatokat.

Az urasszony gondosan ügyel arra, hogy a vért kellő gyorsasággal és
ügyességgel keverjék. Annak megaludni nem szabad. Mert különben a
mindenféle hurkák, kolbászok, gömböczök, töltelékek nem készülhetnek el
jól.

A pörköléshez nem megy az urasszony, de a kaszabolásra való felügyeletet
el nem mulasztaná. A hentesnek, böllérnek, kaszabnak ezerféle tanácsot
ad.

A kaszabolásra már kibujik az ágyból az öreg uraság is. S mire kibujik:
készen várja a lesipecsenye.

Mi az a lesipecsenye?

Csak a szó érdekes, nem maga a dolog. Lesipuskás, lesipecsenye, lesitál:
csak ebben a három összetett szóban használja ezt a szót a magyar nép.

Lesitál az olyan ebéd, melyre hiába várakozik az éhes ember, nem kapja
meg.

Lesipuskás az olyan vadász, a ki jogtalanul, orvul, leshelyről akar
másnak területén vadhoz vagy áldozathoz jutni.

Lesipecsenye a hizott és megölt disznóról lemetszett első szelet hus,
melyet hirtelen megsütnek s a disznóöléssel foglalkozó munkásoknak
reggeli étkezésre adnak. Lesipecsenyét kap a jó reggelt kivánó vendég s
ilyet kap a ház ura is. Mint kenyérsütésnél a lángost.

Klára urasszonynak tiz napi munkát kell elvégezni a disznóölés napján.
Kora hajnaltól éjfélig kell talpon állania. A husfélék besózása, a
mindenféle töltelékek elkészitése, a sódarok és lapoczkák beáztatása,
hájnak és szalonnának kiválogatása, a szalonnaapritás, a zsirsütés s
több efféle. Az időközi étkezések.

A zsirsütés gyakran éjfélre sincsen készen. A félfenekü zsiros
hordócskák tisztára elkészitve ott várnak az éléstárban sorban. Egymás
mellett, mint az ágyuk a fegyvertárban. Tizenöt-husz egy csopron.

Az urasszony hol a forró konyhában, hol a hideg munkaházban, hol kint a
dermesztő hidegben. Ugyis csúzos. Bizonyosan ujra meghüti magát. Hetekig
fekszik a disznótor után. De gyakran a kedves sógor se tud étvágyának
parancsolni.

Jól tudja ezt Deák Ferencz. Ő sohase megy haza disznótorra. De intő,
bölcs levele mindig hazaér.

1856-ik évi deczember 3-án Pestről azt irja sógorának:

»Szegény Klári, betegeskedése engem is aggaszt. Az istenért, vigyázzon
magára. Most a disznóölés ideje is itt van, féltem őtet a meghüléstől.
Téged meg a kolbászoktól féltelek«.

Deák visszatér e kérdésre a második levelében, melyet két hét mulva
küld.

»Mint vagytok, kedves sógor? Végbe ment-e a disznóölés veszély nélkül
reátok nézve? Azaz Klári nem hütötte-e meg magát szokás szerint? És te
nem ettél-e több kolbászt, hurkát, kocsonyát, mint kellett volna?«

Leveleiben Deák, melyeket Puszta-Szent-Lászlóra intéz, nem hagy
érintetlenül semmi fontos körülményt. Néha csak nem a költészet
birodalmából szedi virágait, hogy azokkal kedveskedjék sógorának és
Klára nénjének.

Ó-esztendő, uj-esztendő! A mulandóság és örök élet fogalmai. Vajjon nem
kell-e Deáknak ezekre gondolnia? De vajjon a bölcs miként gondol ezekre
a jó rokon és jó testvér előtt?

Az 1858-ik év deczember 30-ikán igy ir Deák:

»Az esztendő is igen elkopott már s aggódnánk kopottságán, ha nem
tudnánk, hogy holnapután ujat kapunk helyette. Jobb lesz-e az ónál, azt
csak isten tudja. De mi bizunk, reménylünk jobbat s ezt már félszázad
óta igy szoktuk, pedig nem egyszer csalatkoztunk. Ha minden jó kivánat
teljesednék, mit az emberek holnaputánra egymásnak elmondanak: kevés
ember maradna boldogság nélkül. Ha pedig minden álnok szó, minden
hazugság, mi az uj évi köszöntések között elmondatik, annak, a ki
mondja, torkára szaladna: volna harákolás, köhögés vég nélkül«.

»Azonban én reménylve, hogy kivánatom teljesedik, kivánok néktek
kedveseim egészséget, békességet, megelégedést. Kicsi baj, kicsi
boszuság, ugy hiszem, a jövő évben nem hágy látogatlanul. Csak
nagyobbtól mentsen isten s adjon erőt és türelmet a kicsi bajokat is
elviselni!«

Oszterhuber ekkor közel volt a 67-ik évhez, Klára 65 éves volt, a haza
bölcse pedig 55 éves. Egyik se fiatal s ime, ily édes bizalmas, gyermeki
hangon beszéltek egymással.

A hogy pedig Deák Ferencz az ő jó Klára nénjének kedvében járt, a hogy
mindenféle apró-cseprő dolgát a távolból is intézte: szinte páratlan.

Egészségére folyton figyelt, azért folyton aggódott, mint egykor Antal
bátyja. Minden levelét ezzel végzi: »Klárit csókolom ezerszer«, vagy
»Klárit csókolom milliószor.« Olyan levele is van, melyben azt irja:
»Klárit csókolom milliószor, azaz 10×100.000-szer.« Mind gyöngéd
pajzánkodás ez, de Klára urasszony szemeiből az öröm könnyei
harmatoztak, a mikor »kis Ferkó«-jának e sorait elnézegette.

Klára urasszony büszke volt asztalára és kertjére. Falun ujságnak
nevezik a zöld főzelékek első zsengéjét s a külországból meghonositott
zöldséget, főzeléket, salátaféléket. Deák észrevétlen gondoskodott
arról, hogy Klára urasszonynak meglegyen mindene s először legyen meg.

1859-ben azt irja:

»A multkor küldött magokat ujakkal toldom meg. Küldök többféle
dinnyemagokat azon fajokból, mit e vidéken minden külföldről behozott s
itt diszlő fajok között legjobbaknak tartanak. Egy részét otthon, egy
részét Szivölgyön jó lesz elültetni. Küldök különösen dicsért tökmagot.
Uri tökfaj, igen nagy és sütni rendkivül jó«.

1868-ban küld sógorának finom csetneki dohánymagot. Akkor minden pipás
gazdának szabad volt kis területen saját használatára dohányt
termeszteni. Oszterhuber nagy pipás, nagy dohányos volt. Tizenöt-husz
pipa dohányt hajdan elszitt naponként. Deák Antal azt irja egyik
levelében 1825-ből, hogy sógora a büdös streleczi dohányt szerette
legjobban. Akkor még fiatal ember volt a sógor, birta az erős dohányt.
Deák azért küldte korábban is a finom csetneki fajta magot, hogy Klára
nénje illatos, izes, de gyöngébb dohánynyal lephesse meg férjét.
Természetesen az 1868-iki küldeményt már nem érhette meg a jó asszony.

1859. évi február 22-iki levelében ezt irja Deák:

»A kivánt kerti magvakat küldöm Klárinak. Ha isten éltet, megegyük
termését együtt. Küldök ezenfelül még egyféle magot: Sorghum
Saccharaeumot, melyet Eötvös Miskától kaptam. Ezt ugy kell ültetni, mint
a kukoriczát s ugy kell kapálni, művelni. Rendkivül jó takarmányt ád a
szára éretten is, zölden is. Ha utóbb több magod lesz belőle: vetheted
csalamádénak is. Küldök fél fej kukoriczát is, melyet szintén Eötvöstől
kaptam. Ez is Amerikából jött, de már itt termett. Fő becse az, hogy sok
és nehéz szeme van. Nálunk is jól megérik. Megkisérteni nem árt.«

Deák gondosságát mindenre kiterjedő figyelmét és gyöngédségét talán erre
nézve legjobban feltünteti 1855. évi márczius 18-án kelt levele, mely
igy szól:

»Kedves sógor! E napokban vettem szives leveledet. A kivánt
veteménymagvakat azonnal megvásárlottam s vártam alkalmat Zalából, mely
által azokat elküldhessem, reménylvén, hogy talán a vásár csakugyan
felhoz valami egerszegi vagy kanizsai zsidót. De minden tudakozódásaim
daczára sem találtam mindeddig ily alkalmat; – nehogy a kerti
veteményezés elkéssék, a magokat diligenceon küldöm Egerszegre.«

»A kivánt magokon kivül küldök még némelyeket, miket a kereskedő
különösen dicsér. Vannak tehát a diligencera feladott iskátulyában
következő magok: 1. korai czukorborsó; – 2. korai fejér kalarábi; – 3.
késői fejér kalarábi; – 4. késői kék kalarábi; – 5. korai kapucziner
kehl; – 6. késői kapucziner kehl; – 7. igen nagyfejü káposzta; – 8.
fejér spanyol hagyma; – 9. veres spanyol hagyma; – 10. igen apró ugorka;
– 11. sárgadinnyemag tizenegyféle a dicsértebb fajokból. Minden
papirosra reá van irva a magnak a neve és mennyisége. Mindezeknek árát
majd csak természetben veszem, vagyis inkább eszem ki a termésből, ha
isten engedi Szent-Lászlón.«

Megveszi s elküldi Deák a fagylaltkészitő könyvet is nénjének. Igen
érdekes, a mit erről ir 1859 évi április 23-ik levelében.

»Megvettem a fagylaltkészitésről irott könyvecskét is, melyet, mivel
kicsiny s igy a kalapban talán kárt nem tesz, a kalapiskátula fenekére
teszek.«

»Ezen könyv, tekintve nagyságát, kiállitása egyszerü silányságát és
beltartalmát, jelenleg minden európai uj könyvek között aránylag
legdrágább. Az egész igen közönséges nyomással, nem szép papiroson,
pongyolán kötve, másfél ivnyi tartalmu s ára 1 forint 15 krajczár
osztrák értékben. Ily arányban Szalay László Históriájának 250 pengő
forinton kellene árultatni. Beltartalma pedig igazán nyomorult s a mód,
melyet a fagylalt készitésére javasol, azt hiszem, nevetséges; – és
abból áll, hogy először a tiszta havat réz vagy bádog formába kell
tenni, ott kissé megnyomkodni s azon keverékkel, miből a fagylaltot
késziteni szokták (például eper vagy málna, vagy vaniliás és czukros
édes tej) mondom ezen keverékkel a formába tett havat le kell önteni s
azonnal kész a jó fagylalt. Higyje, a ki akarja.«

»Vettem egy szakácskönyvet is, magyart. – Német Zsuzsánnáét, de abból
bizony Klári semmit nem fog tanulni. Ezt, minthogy a kalaptokban kárt
tehetett volna, majd csak magammal viszem el.«

Deák ekkor már nem fiatal ember, közel van a hatvan évhez. El is van
kövérsége miatt nehezedve. Volt miniszter. Az ország vezére. Ezer
gondja, látogatója, tennivalója. Beteges is gyakran.

Azért nyakába veszi a várost s összekeresgéli a kerti és asztali
ujságokat s magvaikat összeszedi. Befutja a vásárt, van-e ott egerszegi
vagy kanizsai zsidó ismerőse. Osztályozza, csomagolja vesződséges
portékáját és irja hozzá a hosszu leveleket.

Csupán azért, hogy Klára nénjének és sógorának egy napi örömet
nyujthasson.

Vajjon nagyságos, méltóságos és kegyelmes országkormányzó urak: ki teszi
ezt meg ma közületek?

Deák azonban nemcsak Klára nénjének számára szerzett veteménymagvakat,
hanem sógora számára is szerzett olvasmányokat. S ezeket előre csak ugy
átnézte és megbirálta, mint Klára szakácskönyvét és fagylaltkészitő
könyvét. Különösen átnézte azokat, melyeket sógora saját izlése szerint
óhajtott megszerezni.

Csak egy példát erre ezuttal. Ugy is nagy terjedelmüek már jegyzeteim.

Sógora a hirlapok közlései s magánuton való megjegyzések után meg akarta
szerezni Aszalay »Szellemi Omnibus« czimü könyvét. E könyv afféle
adomgyüjtemény, a német Demokritósznak satnya utánzása. Erről azt irja
Deák 1859. évi április 23-iki levelében.

»Aszalay Szellemi Omnibuszát nem tartom méltónak arra, hogy azt számodra
megvegyem. Az egész munka haszontalan férczelés, melynek sem iránya, sem
morálja, – összefüggés, eszmék s költészet nélkül. Nagyrészt régi
elpenészedett anekdoták, soknak a nyaka kitekerve, élet nélkül s nem kis
részben az illedelmet is annyira sértő, hogy kissé feszesebb
társaságban, kivált nők előtt sokat felolvasni sem lehetne. Az egész
inkább szellemi szeméthordó szekér, mint szellemi omnibusz. Sajnálom az
időt, mit elolvasására forditottam s a pénzt, a mit, mivel nyakamra
küldötték, érette kiadtam.«

Ime, egy kis mutató, miként szokott Deák olvasni s miként szokta a
könyveket megbirálni.

De gondoskodik egyébről is.

1856. évi márcziusban szerez Klára nénjének hajfürtöket. Klára akkor már
64 éves s haja ritkulni kezd. Maga Deák ugy szerette látni nénjét, mint
a hogy korábban volt, tele hajfürtökkel. Klára szivesen föltette az
álfürtöket öcscse gyönyörüségére.

Levelekből azt olvasom, hogy 1858-ik év végén sógorának bundát vesz,
Klára nénjének pedig köpenyeget. Ezek nagyon örülnek a ruhadaraboknak.
Meg is irják. Deák azt feleli:

»Örülök, hogy Klárinak a köpenyeg, neked a bunda tetszéstekre van. Női
ruhákhoz nem értek, de annyit láttam mégis, hogy a köpönyeg igen elegáns
és divatszerü. A bundához már jobban értek s meg vagyok győződve, hogy
az meleg, kényelmes és tartós leend.«

Sógora és nénje azontul is minden alkalommal megkérik a beszerzésekre.
1859-ik évi november 10-én egyik levelében igy ir Deák:

»A megbizásokban eljártam s azokat holnap küldöm el. Ramazetter Vincze,
ki pár nap óta itt van, holnap utaz vissza s ajánlkozott, hogy a
küldeményt Egerszegre viszi: ott kerestesd tehát azt kedves sógor
Koppány barátunknál.«

»A küldemény következőkből áll:

_a)_ egy női bunda, ára                                    85 frt o. é.
_b)_ egy kis rövid térdig érő prémes szőrös ködmeny        18 frt o. é.
_c)_ egy selyemmel bélelt vattázott Joppe                  12 frt o. é.
_d)_ egy téli kabát                                        19 frt o. é.
_e)_ egy pár téli topánka                                   5 frt o. é.
_f)_ egy szentséghordó selyemkendő a mogyoródi templomnak  22 frt o. é.
összesen hat darab ára                                    163 frt o. é.

E hat darab 2 külön csomagban és egy iskátulában van pakolva.«

»A _b)_ és _c)_ alatt emlitett két ruhadarabot azért küldöm, hogy Klári
azokból válasszon. Az egyik melegebb, de nehezebb, a másik is meleg, de
könnyebb. A melyik nem tetszik, azt visszaküldheti, a boltos
visszaveszi. Meglehet az is, hogy mindeniket megtartja; egyiket téli
nagyobb hidegre, a másikat tavaszra és őszre, azért küldöttem el
mindeniket – de a mint mondom, a boltos kész bármelyiket minden
legkisebb követelés vagy nehézség nélkül visszavenni.«

Emliti a levélben Deák »Koppány barátunk«-at.

Koppány Ferencz zalavármegyei birtokos s a nemesi pénztár gondnoka volt
évtizedeken át. Szigoru pontosság s becsületesség volt jelleme. Nagyra
becsülték. Deákkal egykoru csaknem s 1824-óta benső jó barátja.
Egerszegen lakott később is még s 1859-ben is.

Ramazetter Vinczét is emliti. Ez volt a gazdag sümegi kékfestő és
borkereskedő. Badacsonyi és somlyai birtokos. Igen derék ember. Balatoni
utazásaim harmadik kötetében bőven emlékezem róla. Deáknak jó ismerőse.

* * *

Tovább nem folytatom az esetek és példák felsorolását, hogy miként
érintkezett a haza bölcse testvéreivel és sógorával. E példákkal csak
azt akartam megvilágitani, miként élhette le életének nagy részét, az
1855-től 1869-ig terjedő időt Puszta-Szent-Lászlón? Minő erő, minő
érzés, mekkora szeretet volt az kölcsönösen, mely őt oda mindig
visszavonta s állandóan odakötötte?

Klára angyallelke s Oszterhuber magas műveltsége s egyszerü és nemes
egyénisége volt a kettős vonzó erő. S rég elhunyt bátyjuk szent
öröksége. A ki csak ugy volt a Valiczkavölgyi uri lakkal s annak urával
és urnőjével, mint maga Deák Ferencz.

Klára urnő középtermetü nő volt. Festők, költők talán nem találtak volna
különös szépségnek s nem is volt az. De nagy szemeiben, nemes tiszta
arczában s a Deák-testvérekhez hasonló arczjellegében mégis volt valami,
a mely a tartalmas férfilelket erősen vonzotta. Hiszen egykor Csányi
László rajongott érte, Oszterhuber feleségül vette s egész életében
boldog volt vele, a két Deák-testvér pedig szeretetének és
gyöngédségének hatalma alatt állt haláláig.

Naptól kissé barna arczbőre volt, mint Deák Ferencznek.

Termete inkább sovány volt. Soványsága még leánykorából származik. Deák
Antal azt irja egyik levelében:

»Klári hugom sovány complexióju«. De erről a soványságról hagyomány
szól.

E hagyomány szerint Klára uraszony mindig attól tartott, hogy meghizik s
kövérsége növekedtével serénysége s munkaszeretete csökkenni fog. Azért
azután kissé mesterségesen óvakodott a hizástól; kerülte a zsiros és
tésztás ételeket; sok zöldséget és gyümölcsöt evett s hozzászokott az
eczetes ételekhez.

Bizonyos, hogy Antal bátyja s Ferencz öcscse is kövérek voltak.

Deák Ferencz termetének sulyát nem ismerem, utolsó éveiben 105,
legfölebb 110 kilóra becsülöm. Jó középtermetü férfiunál ez már
kövérség.

Deák Antal 1822-ben, tehát 33 éves korában, megmérette magát s 175 bécsi
fontot nyomott. Ez 98 kilónak felel meg. Ő se volt magasabb termetü,
mint Ferencz öcscse, tehát őt is kövérnek lehet mondani.

Klára urasszony nem akart ilyen lenni.

Gyermeke nem volt. Legalább Deák Antalnak és Ferencznek 1825-től kezdődő
leveleiben nincs emlékezés arról, hogy gyermeke lett volna. Ha volt is
1822-től 1825-ig, annak korán el kellett halni, mert az én tudtommal
nincs róla emlékezés.

Sokat betegeskedett. Nem kimélte magát, éjjel-nappal talpon állt a nagy
gazdaságban. A mit jótékony szive szegényeknek, egyházaknak, kolduló
barátoknak juttatott, pedig sokat juttatott: azt szorgalommal,
igyekezettel törekedett jó férjének tizszeresen visszafizetni.

Tárnokon hatvan hold erdőrész jutott neki a tagosztályban – az
ugynevezett Aszuvölgyi részben. A mikor a tagosztály készült:
unokatestvérei, Deák József gyermekei viszálykodtak. Becslésen,
elhelyezésen nem tudtak megegyezni. Klára urasszony az ő birtokát nekik
adományozta ingyen, de csak arra az esetre, ha békés, barátságos uton
egyeznek ki. Tudta, hogyha kilencz osztozó gyerek pörösködik: a nagy
birtokot elemésztik az irók-birók. Igy azután békesség lett.

Igazi Deák-felfogás, Deák-jellem.

Unokaöcscseit, a kik rászorultak, bőkezüen segélyezte.

A hagyomány szerint magának Deák Ferencznek is juttatott igen gyakran
bőséges ajándékot. Ő pedig nem szorult rá és csakis Klára nénjétől
fogadott el szivességet.

»Jó lélek.« Igy szokta a magyar nép jellemezni az olyan asszonyt, a
milyen Klára volt.

De az örökös szorgalomban gyakran meghült. Csúzos lett s ebből nem
tudott kiszabadulni. Bécsi doktorokhoz, külországi fürdőkre el nem ment
volna a világért se. Ugy hitte: magyar asszonynak idegen országban nem
szabad üdülést keresni.

Világhirü öcscse, kis Ferkója is hiába kérte, hiába intette. 1855-ben
azt irja sógorának:

»Kedves jó Klárinkat milliószor csókolom s arra kérem, vigyázzon jobban
egészségére. Ő mindig oly kényes és ovatos volt, midőn másét kezelte.
Gondolja meg, hogy az ő egészsége nem egyedül a magáé, hanem a mi
kincsünk is!«

El kellett mulni ennek a kincsnek is.

Az 1859-ik év őszén állandóan betegeskedett. Különösen idült hörghurutja
bántotta. November közepe táján mintha jobban lett volna. Azt irja Deák
1859. évi november 10-iki levelében:

»Kedves Sógor! Rendkivül megörvendeztetett szives leveled, melyet a
napokban vettem s melyből szegény Klári egészsége javulását értettem.
Keresztlányom Dőry Fáni is irt s ő is azt irja, hogy Klári, istennek
hála, tetemesen jobban van. Adja a mindenható, hogy javulása oly gyors
és teljes legyen, a minő buzgó a mi óhajtásunk s imádságunk
gyógyulásáért.«

A haza bölcse imádkozott!

Hiába volt a remény! Javulását arra használta, hogy végrendeletet
csinált. Deczember 21-én tüdőlobot kapott s 25-én nemes lelke felröppent
az égbe.

Betöltötte 66-ik évét. Kis körében ragyogó volt élete. Szeretet vette
körül s boldogságot árasztott mindenkire.

* * *

Deák Ferencz azért eljárt Puszta-Szent-Lászlóra, mig kedves sógora is el
nem hunyt 1869. évi január 10-én.

De még ez év nyarán is ellátogatott oda. Senki se volt már az öregek
közül életben. Tarányi Ferencz barátom fogadta igaz szivvel, Oszterhuber
József testvérének, Mihálynak fia s az összes Oszterhuber–Tarányi birtok
örököse. De gyöngéd figyelme s nemes vendéglátása hiába volt.

A bölcs azt mondja egyik napon Tarányinak:

– Gyere kedves öcsém, menjünk sétálni!

Mentek.

Deák Ferencz a temető felé vette utját. Árnyas fák közelében ott áll két
magas fehér kőkereszt. Egyiken Klára neve, a másikon az egykori kedves
sógor neve.

Uj sirhalom és régi sirhalom egymás mellett. Mind a kettő zöld a
pázsittól s tele nyiló virággal.

A haza bölcse megáll a két fehér kő előtt. Nem szól semmit, csak nézi a
követ.

Ajka remeg. Imádkozik. Szemeiből forró könyek gördülnek le arczán. De
oroszlánarcza akkor se változik.

De nem is sétál tovább. Hazamegy s onnan elutazik. Sohase látta többé
Puszta-Szent-Lászlót. És sohase látta többé Söjtört és Tárnokot, a
Deákok ősi fészkeit s az ő édes szülőföldét.

És a vidéken a rokonok és jóbarátok! Alkotmányunkért való nagy
harczaiban hű bajtársai! És a szép urnők, a csevegő lánykák, serdülő
korától fogva szivének szerettei!

Sohase látta őket többé!




DEÁK ANTAL NAPIDIJA.

Ki volt, mi volt Deák Antal?

Hatvankét éve mult, hogy ott fekszik a kehidai családi sirbolt mélyén.
Azóta alig szól róla az irás. Két nemzedék született és mult el azóta.
Már Zalavármegyében is kevesen élnek, a kik igazán tudják, ki volt, mi
volt Deák Antal egykoron.

Hálátlan és feledékeny a világ. Nem annyira hálátlan, mint inkább
feledékeny. Gyorsvonat sebességével rohan a világ előre. Tovább, mindig
tovább. A kik a vonaton ülnek: a legszebb várost, a legszebb fát, tavat,
völgyet és vidéket is elfeledik. A folyton változó és szaporodó uj, meg
uj tünemény elmossa a régiek ábrázatát. Előbb-utóbb szürke lesz előttünk
az egész világ. A mily gyorsan száguldunk előre: oly gyorsan feledjük
el, a kit egykor láttunk, a kit egykor szerettünk s a kiről
életre-halálra hittük, hogy soha el nem felejthetjük.

Pedig Deák Antalról érdemes volna történetet irni.

Először Deák Ferencz nemzetsége, testvérbátyja s legjobban szeretett
igaz barátja.

Másodszor Zala vármegye hires követe egykor az 1825–27-iki és
1829–30-iki országgyüléseken s az 1832-ik országgyülés elején. Nagy
elme, jeles törvényhozó, rendithetlen hazafi és országos hirü alispán.

És végre ő nevelte Deák Ferenczet azzá, a mivé lett. Valami főbiróvá,
vagy alispánná, vagy jóizü vidéki urasággá talán nála nélkül is lett
volna Deák Ferencz, de ez se bizonyos.

Csak annyi bizonyos, hogy jellemét és bölcseségét ő képezte ki világhirü
öcscsének s a magáét is szent örökségül hagyta rá. Öcscsében hát kettő
gyült össze egy ember számára.

Nos hát ez a Deák Antal Pozsonyból 1827. évi május 30-ról levelet
intézett sógorához Oszterhuber Józsefhez Puszta-Szent-Lászlóra Zala
vármegyébe. E levélben értesiti az ország dolgairól, a törvényhozás
feleseléseiről s egy csomó titkos hirről, melyről senki se tud semmit,
de a melyről azért mindenki beszél mindent. Lesz-e háboru a törökkel?
Hogy mulatnak az udvari dámák? Ki halt meg a potentátok közül? Hány
püspökség üres? Kik lesznek püspökökké? »Ugy hull most a Püspöki
denominatio, mint nyári fergeteggel a mennykő!« És a többi, és a többi.

Ebben a levélben a sok mindenféle közt ezt is irja Deák Antal. Közlöm
szó szerint.

»Kedves Sógor!… osztozni látszol velem mind azon gondoskodásokban,
melyek engemet is körülfogva tartanak. Közületek lett elköltözködésem,
majd közel két esztendeig idegen földön való tartózkodásom, hosszas
fáradozásaim, egészségem megbomlása és feles költségeim: azok az okok,
melyek irántam való aggódásaidat szülik. És mindezeknek jutalmában
elveendő bérem, a hálátlan gáncsolódás az az ok, mely ezen aggódásaidat
neveli.«

»Ugy van kedves Sógor!«

»Ezek azok, melyek az embert nem kevéssé érdekelhetik. De megvallom,
engemet a többin kivül a költségek keveset, a gonosz lelkek gunyolódása
pedig éppen semmit se kedvetlenitenek.«

»Mert valamint, hogy én soha a mások előtt tetszeni vágyó hiuság s az
ugymondott populáris aurán kapkodó törekedés által cselekedeteimet
vezéreltetni nem engedtem, ugy mindazoknak, kik belső meggyőződésemből
származott tetteimet maguk alacsony lelkü indulataik után mérni s maguk
gyáva itéleteik által elhatározni szeretik, gunyolódásaikat mint
ebugatást, mely a mennyekig nem hat, büszkén megvetem. Nem hagyok én
magamnak senki által is zsinormértéket szabatni. A tiszta lelkiismeret
és önön meggyőződésem meghatározták már én bennem mindazokat a vezér
princzipiumokat, melyeken járni tudok és fogok, legyen bizvást szálka
akárkinek is szemében az, hogy diurnumot a szegény ember véres
verejtékéből nem veszek: én magam megnyugtatva lelem magamat azzal, hogy
ezt igy és nem máskép tettem.«

»Ha ez káros én reám nézve, tudom én, károsodásomat kipótolni senki se
fog sietni. Minden kárt csak magam viselek, annak elvállalására senkit
hivni nem fogok. Azért csak hagyd őket mulatni azzal, a mit nem messze
ható belátásuk, rövid itéletük, alacsony lelkük s mások rágalmazásához
szokott indulatuk nékiek mulatságuk tárgyául eleibük rendelt. Csak azon
kevés számu jó barátim, kiknek eddig szives barátságaikkal élni
szerencsém lehetett, legyenek ezentul is tiszta érzéssel irántam, melyre
számot tartani merek. A többinek mind, a ki csak gáncsoskodni akar és
szeret, bátran elmondom, hogy kurvanyja!«

Ime a levél!

Erős érzés, tiszta, nemes és erős önérzet indulata lüktet a levélben.

Mi történt hát? Honnan a megbántódásnak, a neheztelésnek talán élénk
kitörése?

Megmondja a levél.

A követek hajdan is napidijat kaptak, a mig tartott az országgyülés. Öt,
hat, hét vagy nyolcz pengő forintot naponként, a mint a vármegye
nagysága és vagyonossága vagy bőkezüsége megszabta.

A napidijat ugyanis nem a törvény szabta meg, nem is a kormány, nem is a
király, hanem a nemes vármegye.

Adott a vármegye kocsit, fogatot a követnek, hogy elmehessen Pozsonyba.
Adott neki tiszti huszárt, hogy legyen szolgálattevője. Adott melléje
irnokot, vagy jurátust vagy kanczellistát, hogy a követ levelet irhasson
a vármegyének. Pozsony városa adott neki ingyen lakást is. Két szobát
magának, egyet huszárjának s egyet kanczellistájának. A főlovászmester
az országgyülés megnyitása előtt elment Pozsonyba, ott összeiratta az
alkalmas lakásokat, egy-két ezer szobát kijelölt s onnan kiszórta a
háziurakat és a lakókat s betelepitette a követeket és mágnásokat. Eb
ura a fakó. Nem is fizetett a háziuraknak semmit. Ha öt esztendeig
tartott az országgyülés, hát akkor öt esztendeig másoké, idegeneké volt
a lakás ingyen, nem a háziuré.

Adott napidijat is. Hiszen valamiből a követnek is csak élni kell.

De a napidijat a királytól, vagy a kormánytól nem lehetett elfogadni. A
közjog és a tisztesség ezt meg nem engedte. Erkölcstelen dolog lett
volna a királytól és a kormánytól fogadni el pénzbeli fizetést. Adta
tehát a napidijat a vármegye.

De miből adta?

Adóból, porczióból. Mi másból adhatta volna?

A vármegye vetett ki adót. De kire vetette ki? Hát bizony a szegény
parasztokra, a föld népére, a misera plebs contribuensra. Azért is
nevezték a népet közjogilag a közéletben »szegény adózó nép«-nek.

A nemes ember nem fizetett adót se istennek, se embernek. De a királynak
se. A nemes ember ugy gondolkodott: nem kell a királyt az éhenhalástól
félteni. Ha már egyszer királylyá lett, majd csak megél valahogy. Ha
török, tatár, franczia jött az országra, akkor ugyan adott valamit a
királynak is, a hadseregnek is, de azt se nevezte adónak, hanem
segitségnek, megsegitette a királyt.

Nos hát Deák Antal, a mikor követ lett, azt mondta, hogy ő a paraszt
pénzéből, a szegény adózó nép verejtékéből napidijat nem fogad el. Övé a
birtok, övé a jog, hatalom és uraság, ő a követ, még se fizet adót, még
se viseli a közterheket s még ezenfelül a napidiját is a szegény nép
adja? Még ezért is saját jobbágyát nyuzza meg? Nem ő.

S a hogy beszélt akként cselekedett. Nem fogadta el a napidijat.

Miből élt hát? Az országgyülés 1825. évi októbertől 1827-ik évi
augusztus 18-ig tartott, tehát egy hónap hián két esztendeig. Elköltött
ez idő alatt vagy 2500 pengő forintot. Az akkori idők szerint pénz volt
ez.

Bizony nem ő volt a leggazdagabb a követek közt. Talán nem is a
legszegényebb. A követeknek több mint fele sokkal gazdagabb volt, mint
ő. Ezek azért mégis elfogadták vármegyéjüktől a napidijat.

Deák Antalt e miatt rágalmazták meg saját vármegyéjében is. Hiszen igaz:
ha ablakon dobálja is ki a pénzét, senkinek semmi köze ahhoz. Csakhogy
nem mindig ő lesz a nemes vármegye követe. S talán más se vegye fel a
napidijat? Mi lesz akkor? Ingyen a Krisztus koporsóját se őrzik. Ha
pedig mások elfogadják a napidijat: akkor azt mondja a nép: mégis csak
Deák Antal volt a derék ember. Ezt pedig nem lehet türni. Ne
büszkélkedjék mások felett!

Természetesen a rágalom nemcsak e kérdésre szoritkozott. Ez bántotta
Deák Antalt!

Az országgyülés elején koronázták meg a királynét: Karolinát. E közjogi
ünnep emlékezetére aranyérmeket veretett a kormány. Ezekből egyet-kettőt
minden követ kapott emlékül. Deák Antal ezt ajándékba elküldte Klári
hugának, Oszterhuber József feleségének. S azt irta hozzá levelében:

– Tegye Klári az aranyai közé, hogy számuk szaporodjék. Ez az én egyedül
való szerzeményem az országgyülésen. »Egyedül való acquisitiom a
Diaetán!«




THALY KÁLMÁN DEÁK-ADOMÁJA.

Thaly Kálmán nagy történetbuvárunk és jeles irónk egyik képviselőházi
ülésben fölötte érdekes nagy beszédet tartott. E beszéde folyamán érinti
azt a történelmi esetet, a mikor Ferencz József osztrák császár 1866-ban
a königrätzi csata után magához hivatta Deák Ferenczet s tőle tanácsot
kért. A két tanácskozó férfi közt természetesen hosszabb beszélgetés
folyt. Thaly előadja a beszélgetésnek kis részét; – még pedig oly
részét, mely Deák szavait tartalmazza.

Az eset csakugyan megtörtént. Kónyi Manó könyve nincs kezemnél, de ugy
emlékszem: e könyvben az eset külső körülményei részletesen leirvák.
Thaly ezekre nem is terjeszkedik ki, csupán Deáknak egy hires adomáját
mondja el. Az adoma hires volt egykor, ma már feledni kezdi a világ ezt
is s egyebet is s azért bizony jól tette Thaly, hogy visszaidézi az
emberek emlékezetébe. Ámbár előre megjegyzem, hogy én az adoma eredetét
másként tudom.

Ezt akarom elmondani.

Szentül hiszem, hogy a Ferencz József és Deák Ferencz közt lefolyt
beszélgetést szórul-szóra talán Csengery Antalon kivül senkise jegyezte
föl s azért azt szó szerint soha meg nem ismerhetjük.

Az uralkodó nem szokta a négyszemközti bizalmas beszélgetést se
följegyezni, se befejezte után valaki előtt leirás végett elmondani. Nem
is volna ez könnyü dolog, ha a beszélgetés hosszasan tart. Oly felette
komoly és gondos fejedelem, mint a mi királyunk, alig is érhet arra,
hogy emlékezetében minden szót meggyökereztessen. Az uralkodó ezerféle
dolga alig engedheti ezt meg. Akkor pedig az elvesztett döntő csata után
az osztrák hadsereg hanyatt-homlok menekült mindenfelé, a poroszok Bécs
és Pozsony felé tartottak, a holnapi napról senkise volt biztos, magát
az uralkodót is kegyetlen kétségek gyötörték; – egészen természetesnek
tartom, hogy ő Deák minden szavára, de idő multán saját szavaira se
emlékezhetett teljes biztossággal.

Az azonban kétségtelenül megtörtént, hogy a fölség a vezető miniszter
előtt s közelálló bizalmasai előtt a beszélgetés lényeges részeit
elmondotta. Igy szokta minden alkalommal. De bizony ezek se szoktak
erről nyomban pontos irást késziteni.

Azonban Deák Ferencz is elmondhatta a beszélgetés részleteit, sőt lehető
pontosan még szavait is. Óriási emlékezőtehetségében meg volt az erre
való képesség.

De hát elmondta-e? Vagy kérdezhetnők: szóról-szóra való pontossággal
mondta-e ezt?

Meg vagyok arról győződve, hogy Kemény Zsigmond bárónak, Andrássy Gyula
grófnak és Csengery Antalnak elmondta. Egészen biztosan tudom, Majláth
Györgynek és Kerkapoly Károlynak elmondta. Andrássy és Kemény s a
többiek nem irtak naplót, Csengery irt. Láttam magam is, egy-két
fejezetet felolvasott előttem ő maga. Ha másutt nem: Csengery naplójában
meg kell örökitve lenni ama fontos tanácskozásnak.

Világtörténeti fontosságu volt az a tanácskozás. Ez birta Ferencz
Józsefet arra, hogy a fegyverszünetet készséggel elfogadja, melyből
kinőtt a békekötés, a bécsi kongresszus német-szövetségének összedőlése,
Ausztriának a német-szövetségből kiszoritása s északi Németországnak
egységes állammá alakulása.

Deák Ferencz azonban másokkal is közölt fontos részleteket. Biztosan
tudom, közölt – mint mondám – Kerkapolyval és Széll Kálmánnal is, velem
is. A mit ily módon én tudok: leirom szórul-szóra, noha röviden már
másutt elbeszéltem.

Tanácskozás közben Ferencz József császár azt a kérdést intézte Deák
Ferenczhez:

– Tud-e ön biztositani arról, hogy most a birodalom válságos helyzetében
a magyar nemzet ha őszinte, nyilt felhivást intéz hozzá, ép oly
buzgósággal és lelkesüléssel seregel körülem, mint egykor Mária Terézia
köré s ép ugy megvédi a birodalmat, mint dédanyám idejében?

Deák egy perczig gondolkodott. Első pillanatban nem találta meg a
kérdésre a helyes feleletet. Percznyi hallgatás után igy szólt:

– Engedje meg fölséged, de számitok is bocsánatára, hogy egy kérdést
tegyek fölségedhez, melyre nézve nem vagyok biztos, minthogy az osztrák
viszonyokat nem ismerem eléggé.

A fölség nagy előzékenységgel felelt.

– Kérem – csak teljes nyiltsággal.

Deák azt kérdezé:

– Fölséged biztos-e abban, hogy Bécs és örökös tartományai teljes
áldozatkészséggel utolsó emberig, utolsó erőfeszitésig buzgón sietnek
fölséged és birodalma megvédelmezésére?

Ült mind a két férfi karos széken. Deák e szavaira Ferencz József
fölpattant ültéből s nagy izgatottság vett rajta erőt. Deák érző szivét
nagyon meghatotta ez izgatottság. Szokatlan hévvel felelt a fölség:

– Épen ebben nem vagyok biztos. Nagyon rossz a bécsi hangulat. Képzelje,
ön, rám kiabálnak az utczán. Hogy viseljek én ezekkel háborut?

Ismét leült a fölség, mintha megbánta volna szokatlan fölpattanását. A
fölség a figyelemnek, az udvariasságnak s a példányszerü katonai nemes
modornak megtestesülése.

Deák ekkor ezt felelte:

– Ha maga fölséged nem biztos arról, hogy Bécs, a melyért a birodalom s
különösen Magyarország is annyit áldozott, a legnagyobb hazafisággal és
hősiességgel áll fölséged mellé s a birodalom védelmére s ha a bécsi
polgárság hangulata is oly rossz: miként biztosithassam én akkor
fölségedet arról, hogy a magyar nemzet kész oly buzgóságra és áldozatra,
mint Mária Terézia idején? Szegény az ország, a tavaszi fagy elvette a
termést, nyomor és inség fenyegeti a nép nagy részét, kedvetlen az egész
nemzet, alkotmányos szabadságától rég idő óta meg van fosztva, hősi
áldozatra képtelen. Mély részvétet, sőt fájdalmat érzek fölséged
aggodalmas helyzete iránt, de nekem más javaslatom nem lehet, csak az:
kössön békét fölséged azonnal, állitsa vissza Magyarország alkotmányát s
megelégedett és boldog népei ismét helyreállitják a birodalom
tekintélyét s fölséged hatalmát és dicsőségét. Jó lelkiismerettel más
tanácsom nem lehet.

A fölség első szava erre ez volt:

– Nehéz, nagyon nehéz!

De azután melegen megköszönte Deáknak tanácsát, udvariasan bocsánatot
kért az utazás okozta fáradalmakért s bizalmas kézszoritással vett tőle
bucsut.

De megfogadta a jó tanácsot s nyomban elrendelte a fegyverszünet iránti
intézkedések megtételét.

E történet vezérszavait följegyeztem magamnak. Bizonyos, hogy lényeges
részeiben nem tévedek.

Thaly Kálmán fölemlitett egy másik Deák-adomát is. A mely arról szól,
hogy ha az ember rosszul gombolja be a kabátját s egy lyukkal följebb
vagy alább tévedett a gombolásban: egyébként nem lehet segiteni, mint
ugy, hogy az ember minden gombot kigombol s ujra kezdi az egészet.

Ez is igaz, országszerte ismert Deák-adoma. De ez nem Bécsben s nem ama
válságos tanácskozás alatt történt. Hanem a mint én tudom, Pesten
történt a Nemzeti Kaszinóban a mult század 60-as éveinek elején.

Deák mindig azt állitotta, hogy a kiegyezés másként meg nem történhetik,
csupán csak az 1848-iki törvények elismerésével. Ezen kell kezdeni a
kiegyezési tárgyalásokat.

Erről folyt szó egy alkalommal a kaszinóban is. A konzervativek
vitatkoztak Deákkal. Ott volt egy pár osztrák főur s egy volt osztrák
miniszter is, a kik azonban nem vettek részt a vitában.

Egyik magyar konzervativ főur mondta Deáknak:

– Már az még se lehet, hogy 1848-nál kezdjük. Mennyi minden történt
azóta? Mindazt visszacsinálni mégse lehet.

– Bizony pedig, igy szólt Deák, ha valaki rosszul gombolja be a
mellényét s egy gombbal följebb, vagy alább kezdte; nincs ott más mód,
mint kigombolkozni egészen s ujra kezdeni az egészet.

A vitatkozó ellenfél azt felelte:

– Vagy lemetélni a gombokat.

Deák fölkelt, az ily bolond beszédet hallani nem akarta s csak ugy
távozóban szólt oda:

– Akkor éppen nem lesz a mellény soha begombolva.




KÖLTŐ VOLT-E DEÁK ANTAL?

Költő volt-e Deák Antal?

Bizonyára furcsa kérdés. Eddig eszébe se jutott senkinek. Sohase irtak
róla. Hagyomány nem emliti. Költeménye nem maradt. Életét-halálát
elfeledte mindenki, jó részben még az irodalom is. 1789-ben született,
1842-ben halt meg. Hatvankét esztendő óta ott hamvad a kehidai családi
sirboltban. Senki se él már, a kivel együtt volt gyermek és ifju.
Barátai mind elporladtak már. A ki mint tizenöt-husz éves ifju még
ismerhette: az is aggastyán már, a nyolczvanadik év körül hurczolja
életkorát. De ilyen is hány van? S ki az, a ki még van? Alig ismerek
kettőt-hármat.

Pedig kiváló férfiu volt. Nem azért, mert a haza bölcsének, Deák
Ferencznek, volt testvérbátyja s igazi, benső nemes barátja. Ez is
valami ugyan, de Zala vármegyének 1815 óta választott tisztviselője,
azután alispánja, három országgyülésen követe, az ébredő nemzet nagy
eszméinek ápolásában vezére, hatalmas és független férfiu, a kit a
zsarnoknak sem haragvó tekintete, sem édesgető szava meg nem inditott s
a ki a népkegytől, az aurea popularistól se fogadott el semmit. Ezért
volt kiváló ember. Remek alak, a kit jó kedvében az Isten csak Rómának,
Angliának és csak Magyarországnak adhatott béke idején. Táblabiró a
nemességnek s a méltóságnak legtisztább magasságában.

Hogy a kor elfeledte: fájhat, de nem csodálhatjuk. Öcscsének neve, hire,
dicsősége már életében homályba boritotta az ő nevét. Irodalmi művei, ha
voltak is, nem szálltak ránk. S ha országunk területén szóba jött a Deák
név, már 1833-tól kezdve csak Ferenczre gondolt mindenki s nem Antalra.

Pedig bölcs ember volt ő is. Nagy elme, nagy tudás, dicső jellem, valódi
emberszeretet, vármegyéjének igazságos kormányzója, országának bölcs
törvényhozója. Hogy költő is volt: vannak rá nyomok, tünetek. Ezeket
szedem össze e kis czikkecskében.

Valahol megjegyeztem már, hogy 1840 körül azt irja egyik levelében
sógorának Oszterhuber Józsefnek:

– Pesten lévő regéimet ki szeretném nyomtatni és e végre kellene
legalább is, a mint gondolom, 500 forint.

Ez a levele nincs meg egészen, csak csonkán. Kelete hiányzik. Mellékes
körülményekből gondolom, hogy keletét 1840-re vagy legfölebb egy évvel
előbbre vagy utóbbra tehetjük.

»Regéimet«.

Az a kérdés, saját alkotásait értsük e szó alatt vagy idegen szerzőknek
kézirati gyüjteményben levő alkotásait?

Kétségtelenül saját alkotásait kell értenünk. Kisfaludy Sándor regéi s
egyéb szerzőknek a mult század első negyedében irott regéi is ki voltak
nyomtatva. Idegen alkotások kinyomatására Deák Antal nem is forditott
volna tetemes pénzt. Gondos, takarékos gazda volt. A ki pedig az ő
sajátságosan szerény és önérzetes gondolkozását ismerte, el nem hiheti,
hogy ő mások műveiről azt mondta vagy irta volna: »regéim«.

Csak az ő alkotásairól lehet szó. A mit egyébiránt teljesen bebizonyit
öcscse levelezése.

Deák Ferencz, mint huszonkét éves ifju, már az 1825-ik év nyarán
értesité Vörösmartyt, ifju barátját arról, hogy Antal bátyja Regék czim
alatt egy kötetnyi költeményt irt. S tudakozódik tőle a kiadás költségei
iránt. Vörösmarty felelt is a levélre, de a felelete Kehidán
elhányódott. Elveszett.

1825-ik évi november 15-én igy ir Deák erről Vörösmartynak:

– Ugyanezen elveszett leveledben megirtad már: Antal testvérem Regéinek
kinyomatása mennyibe kerüljön? De ezen levélnek elveszitésével ismét nem
tudjuk magunkat mihez igazgani; kérlek tehát ujra testvérem nevével is,
ird meg, kisebb nyolczadrétre kleine garmond antiqua betükkel 900
példányra, középszerü vékonyságu irópapiroson 500 példányra mennyiért
nyomtatnak egy ivnyit az universitás műhelyében? és igy az egész munka
kinyomtatásaért mennyit? és milyen időszakokban kelljen fizetni? hogy mi
itthon tudósitásodhoz alkalmaztatván magunkat, az erre szükséges pénzt
elkészithessük és az ország gyülésének végével nyomtattatásához
kezdhessünk. Előbb is megtenné testvérem a contractust, de mivel megyénk
követjei saját költségeiken vannak az ország gyülésén és a vármegye
cassájából járó napi bért teljességgel el nem fogadták: szükséges mindig
kezünknél tartani, mert nem tudjuk, meddig tarthat még ezen
országgyülés.

Deák Antal irt hát költeményeket Regék czim alatt. Öcscse levele arról
is bizonyságot tesz, hogy e költeményeket ő is ismerte és szerette s
azok kinyomatását, kiadását Antal bátyjával együtt ő is óhajtotta sőt
egyenesen akarta.

Vajjon mikor irta e költeményeket Deák Antal?

Nézzük csak fiatalkori éveit.

1808-ban végezte győri jogakadémiai tanulmányait, Akkor mult 19 éves.
Nem lehetetlen, de épen nem valószinü, hogy jogász tanuló évei alatt
1804-től 1808-ig, tehát 15 vagy 18 éves korában irta volna a
költeményeket. Nem valószinü azért, mert alig lehet kételkedni, hogy a
költeményekhez az első ötletet, ösztönt, munkakedvet, valamint a czimet
is Kisfaludy Sándor bátyjának regéi nyujtották, e regék pedig 1807 után
jelentek meg. De nem valószinü azért se, hogy az éles komolysággal s
kiváló szellemmel teljes férfiu 1840-ben, tehát 51 éves korában kiadásra
méltónak alig tartotta volna az oly zsenge korban irt bizonyára zsenge
műveket.

Teljesen valószinü, hogy e művek később készültek. De még se mindjárt. A
következő 1809 elején Deák Antal vármegyéje ezredében inzurgens lett,
még pedig nem utolsó. Hadnagygyá választották s nemsokára a győri csata
után kapitánynyá lett. Csaták, hadgyakorlatok, táborozások nem
alkalmasak irodalmi foglalkozásra. Inter arma silent musae. Hadi
pályafutása 1810-ben ért véget, nyomban alszolgabiró s Ferencz öcscsének
gyámgondnoka lett. Csak az ez utáni években 1813-tól 1823-ig irhatta
költeményeit huszonnégytől harmincznégy éves koráig.

De hát hol voltak azok 1840-ben Pesten?

Ferencz öcscse 1839-ben és 1840-ben Pozsonyban volt az országgyülésen.
Annál tehát Pesten nem lehettek. De ha nála lettek volna is, valószinü,
hogy azt sógorának megemliti.

Legvalószinübb, hogy valamelyik pesti könyvkiadónál vagy nyomdásznál
voltak. Talán Vörösmartynál, kivel ő is barátságban állott. Letette oda
áttekintés s talán birálat végett, s hogy mikor és miként nyomtatja ki s
valóban kinyomatja-e, ez iránt az elhatározását későbbre halasztotta.

Hogy szándéka megvolt a kinyomatásra: maga irja. Hogy a kinyomatás
végkép elmaradt: kétségtelen. A könyv sohase látott napvilágot.

Szentül hiszem, a kézirat is elveszett. Maga Deák Ferencz semmisitette
meg vagy bátyja halála után 1842-ben, vagy kehidai birtoka eladása után
1854-ben. A leveleket különben is tűzbe szokta dobni, ekkor pedig külön
is nagy irathalmazokat semmisitett meg. Nedeczky Pista közvetlenül tudja
ezt. De egyébként hova is lett volna a Deák-nemzetség leveles tára?

A költői tehetségről sokan irtak már. Sokan igen szépen irtak.
Sajátságos természete vagy tulajdonsága vagy tökéletessége az az emberi
léleknek. Nem minden lélek alkalmas rá. Oly mértékben legalább, hogy
méltán költőnek mondhassa a világ, kevés lélek alkalmas rá. A költői
alkotás az agy munkája, de nem egyedül az ész munkája. Több is, más is
kell hozzá, az ész maga nem elégséges.

Kell hozzá gondolat és eszme. E nélkül nincs költői alkotás. Deák Antal
észbeli tehetsége nem mindennapi volt. Gondolatokban, eszmékben nem volt
szegény. Bizonyság erre levelezése s közéleti, megyei és országgyülési
működése.

Kell hozzá ihlet, mély érzés, erős képzelet, elmésség. És kell hozzá
gyakran a felfogásnak, tapasztalásnak és érzésnek az a neme és
gazdagsága, melyet a mi népünk édes-bús érzésnek, az irodalom pedig
humornak nevez. Az a lélek, mely ebben gazdag, tele van szeretettel és
igazsággal. Ismeri az emberi gyöngeségeket s ezek daczára is szereti az
embert. Ismeri, meglátja, meg figyeli a tüneteket, de azok
változatosságát s mulandóságát is jól tudja. A világ és annak
mérhetetlensége tisztán áll előtte, de se oda nem tapad hozzá, se el nem
merül benne. Felfogásában, érzésében független tőle. A világ is más, ő
is más. Elméssége, bölcsesége és szeretete a világ fölé helyezi őt. Ez a
humor s különösen ez a magyar humor, a mint például Bercsényi grófnál, a
kurucz generálisnál és Jókainál tökéletes alakra jut.

Deák Antalnál ez nagy mértékben megvolt. Bebizonyitom példákkal,
melyeket gyakori költői gondolkozásának nagy seregéből emelek ki.

Ahhoz, hogy valaki költő legyen, kell alkalom is.

Irodalmunk története szerint sajátságos fogalma van ez alkalom szónak.

Ma az óriási város, a hányt-vetett élet, az életviszontagságok és
szenvedélyek harcza idézi elő, fakasztja ki s hozza életre a költő
lelkének alkotó vágyát. Igy képzeljük, igy tudjuk. Jókairól, Keményről,
Eötvös Józsefről s nagy és jeles iróink egész seregéről el se tudnánk
képzelni, hogy másutt is ugy dolgozhattak volna, mint Budapesten, az
ország fővárosában, a nemzet állami, kormányzati s irodalmi életének
központjában.

Hajdan nem igy volt.

Hajdan nem volt efféle központ.

Kazinczy, Kölcsey, a két Szemere, Fáy, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi,
Csokonai s mások s később is sok ideig Vörösmarty, Arany, Tompa, Madách
és még igen sokan falun, a világ háta mögött, a fővárostól távol,
alkották meg nagy és szép műveiket vagy azok nagy részét. Egymással is,
a központtal is alig érintkezve, csendben, némán, mezei munkáik
szünetelése alatt s a mikor a falusi zajos vidámságtól s a pezsgő
vármegyei élettől félrevonulhattak, alkották meg gondosan, huzamos idő
alatt költői munkáikat.

A csöndes, falusi élet volt az ő alkalmuk a költői munkásságra.

S megvolt ez és épen igy volt meg Deák Antal számára is. S ott volt
mellette és körülötte Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel s részben
Kisfaludy Károly is. A nemesi regék nagy költője, Himfy szerelmének édes
hangu dalnoka tizenöt évvel volt ugyan idősebb Deák Antalnál, de azért
1810-től kezdve sürü érintkezésben álltak egymással, rokonok is voltak s
egymáshoz közel is laktak. Deák gyöngéden mindig »Sándor bátyám«-nak
mondta és irta a nagy költőt. Ez időtől kezdve volt jó ismeretségben
Berzsenyivel is, ki csak kilencz évvel volt idősebb s Kisfaludy
Károlylyal is gyakran összejött, a ki vele egyidős volt.

Csoda-e, különös dolog-e, ha ily környezet mellett Deák Antal gazdag
lelkében is megfogamzott az isteni vágy: költői alkotásokkal működni
azon, hogy szebbé, nemesebbé, magasztosabbá tegyük a magyart?

Azon csodálkoznám, ha meg nem fogamzott volna. Egészen természetesnek s
egészen bizonyosnak tartom, hogy Deák Antal jelentékeny költői
kisérleteket alkotott. S hogy épen regéket irt, mint levelében maga
emliti, ebből azt következtetem, hogy már a rokonságnál s benső
barátságnál fogva is főleg Kisfaludy Sándor volt előtte a példakép s az
ő hatása alatt dolgozott leginkább.

Más okom s talán erősebb okom is van erre. Az, hogy a Deák Antal után
maradt töredékes kisérletekben sok helyütt fölismerem a regék költőjének
felfogását és érzéseit.

Lássuk csak közelebbről ezt a körülményt.

Deák Antal regéi, mint mondottam, elvesztek. Egyéb költeménye se maradt.
De maradtak levelei s ezekben itt-amott szép költői részek. Egy-egy
gondolat, egy-egy érzés és elmésség, egy-egy édes-bús fölfogás költői
alakitásban.

Nézzünk néhányat ezek közül.

Az országgyülésről 1825. évi deczember 3-án ir sógorának, ebben
megemlékezik Farkas Ferenczről, Zala jeles fiáról s az ő egyik legjobb
barátjáról. Igy emlékezik meg:

– Farkas Ferencz emlékezzék meg gyakran felőlem, csendesen égő
kandallója mellett, a hol az ember távol a nagyvilág zajától, édes
nyugodalomban töltheti napjait s megvetve az udvari fényt, megvetve az
irigyek rágalmait, édesen emlékezhetik jó barátairól.

Ime a magyar nemes ember gondolkozása, a hogy Kisfaludy Sándor is
megrajzolja előttünk.

Vajjon utánzás, érzelgősség vagy hizelgés ez Deák Antaltól?

Nem. Jelleme mindezt meg nem türné. Én költői érzést és gondolatot látok
benne.

Szeretett elandalogni, mélázni, elábrándozni, a mikor ideje engedte. Nem
mindig engedte. Hivatala sok és sokféle és nagy birtoka sok gonddal
járt. Kötelességérzete pedig tökéletes volt. A csonka munkát nem
szerette. De azért van ideje az alispánnak is, a földesurnak is néha.
Főbiró és alispán korában is Kehidán lakott s gyakran nyakába vette a
határt s bejárta a dülőket. Ilyenkor gondolatainak s ábrándjainak élt. A
dülők nevei, a melyek az ő birtokához tartoztak Kehidán, a következők:
Komlókert, Kiserdő, Örvényesi gyepük, Égett mező, Papfene-fenyves,
Almási határ, Csomabükk, Pusztafalu, Paprét s még néhány. Ezeket járta.
Néha az este vetette haza. Andalgás, ábrándozás nélkül lehetetlen is a
költő lelkét elgondolni.

Ilyennek szerette volna sógorát is. Ezt irja neki Pozsonyból 1833-ik évi
február 24-én:

– Kedves barátom, sógorom! Gyujts pipára, minek előtte soraimat olvasni
kezded s égő dohányod bodor füstjének enyészetéhez hasonlitván a lefolyt
vig farsangi napoknak sirbaszaladtát, ezen jelen lévő szomoru bőjti
napokban a földi léha hiuságot megvetve, füstöld el a világ
bolondságait. Gyujts pipára kedves sógor! S ez után komoly
hidegvérüséggel olvasd által levelemet.

Nem hitte, hogy sokáig él. Állandóan valami belső betegséggel vesződött,
melyet akkor talán az orvosok se ismertek tökéletesen. Erős fejfájásai
és gyomorgörcsei szoktak lenni. A közeli halál gondolata azonban hidegen
hagyta.

Deák György Zala-Tárnokról unokaöcscse volt. Ez német leányt vett el
feleségül, bécsi udvari futárnak, Profettinek a leányát. A házasság
1834-ben történt. Unokaöcscse hét év mulva, 1841-ik évi augusztusban
vitte el német feleségét és gyermekeit Kehidára atyafilátogatóba. Azt
irja erről sógorának:

– Talán 7 év megint eltelik, mire ujolag eljön ide, de már akkor, ugy
hiszem, többet nem az én látogatásomra. De ilyen a sors!

Ekkor 52 éves volt Deák Antal. Látszólag erős alak. S alig tiz hónap
mulva csakugyan meghalt. Unokaöcscse s annak német felesége többé
csakugyan nem mehettek az ő látogatására.

Nagyobb, mélyebb költői erőről azonban nem méla gondolatai tanuskodnak,
hanem elméssége, édes-bús vidámsága, humora. Ebben lett volna kitünő, ha
kijut az irodalom napfényére.

1830. évi november elején vagy október végén sógora disznót öletett.
Nagyon szép, kövér süge volt s Pozsonyba irt levelében Deák Antal előtt
nagyon megdicsérte. Erre azt feleli neki Deák Antal:

– Hogy a második személy házadnál eddig a megölt disznó volt, azt most
értettem leveledből. Igy tehát, ha magadat feleségeddel egy személynek
tartod is, már én nekem nálad létemkor a disznó után volt a
kompetencziám, ugy-e? Servus humillimus! Jó, hogy ezen dominust
kimustráltad házi embereidnek sorából. Nem kell legalább vele a helynek
elsőbbsége felett kompetálnom, stb.

Ez falusi elmésségnek látszik. De nem fukarkodott ő ezzel más kérdésben
se.

1830-ban a királynénak, Karolinának, nevenapját november elején a karok
és rendek megünnepelték. Volt nagy templomi hejje-hujja s mindenféle
hókuszpókusz. A katonaságot kivezényelték diszben, a vár falán dörögtek
az ágyuk, a hálaadó szent misét maga az ország primása, Rudnay, végezte.
Deák Antal igy ir erről sógorának 1830. évi november 4-én.

– Már ha valakiért ilyen csákósüveges misét mondanak, talán csak
egynéhány lépcsővel fölebb emeltetik a mennyeknek kapujához, mintha a mi
szegény falusi papjaink dörmögik el a requiem aeternam-ot. A nagy urak
csak urak, sógor. Még Isten előtt is megcsalnák a szegény embert!

Sógora az 1832-ik év deczember havában azt ajánlotta neki, hogy
házasodjék meg. Deák Antal ekkor 43 éves agglegény volt. Sógora is, Deák
Ferencz is, de Klára huga is szerették volna, ha megnősül. Volt Söjtörön
arra való urnő, derék, szép hajadon, közös ismerősük s Deák Antalnak is
kedvelt barátnője. Származás, vagyon, alak, életkor, teljesen illő.
Jókedvü hölgy, de kissé beszédes hajlamu. Oszterhuber hallott valami
biztosat arról, hogy a nő szivesen lenne Antal ur felesége, Pozsonyba
intézett levelében tehát melegen ajánlotta neki a házasságot s épen ezt
a leányt.

Deák Antal erre 1832. évi deczember 30-án kelt levelében igy felel:

– Szives, de általam ezuttal el nem fogadható ajánlatodat köszönöm;
tartsd fel azt más olyannak számára, ki reá nagyobb érdemeket tett. Jól
tudod te, hogy én minden hosszas csevegésnek ellensége, akkor, mikor a
csendességet óhajtva keresem, egy bőbeszédü Proserpinának hangjai által
mulattatásomat nem eszközölhetem. S addig, kedves Józsim, mig
elbusultában ő szánakozó szivre találhat, légy mentora te, vezesd
ügyeit, oszlasd bajait, töröld le könyeit, pótold ki szükségeit s nyujts
ideig tartó enyhet és irt sebjeinek s oltóeszközt tűztől izzó
Aetnájának!

Ime, miként elméskedik saját házassága, vagy legalább azzal az urnővel
való házassága dolgában.

Az 1830-ik év október havában Oszterhuber egyik ujjába szálka szuródott.
A seb meggyuladt, nehezen lehetett kivenni, a seb fájdalmas volt, de
azután begyógyult. Mindezt bőven megirja Deák Antalnak Pozsonyba. Antal
ur erre fölséges vidámsággal felel. Levele igy szól:

– Hála Istennek, hogy még élsz! Azon nagy fájdalmaidnak, melyeket egy
szálkának ujjadból lett kipiszkáltatásával szenvedtél, utolsó hozzám
küldött leveledben való olvasásánál elszörnyedve iszonyodtam s alig
tudtam magamon erőt venni szerfelett való csodálkozásom miatt, hogy ama
rettentő kinokat egyébaránt is gyenge complexiód hogyan lehetett képes
kiállani?

Tudni kell, hogy Oszterhuber József hizásra hajló, erős termetü,
egészséges természetü fiatal férfi volt ekkor, a kinek ily kis mértékü
sebzés épen nem árthatott. Mégis hosszan irja le az esetet levelében,
mintha valami nagy dolog lett volna. Ezért évődik vele Antal ur, a ki
egyébként igy folytatja levelét:

– De hátha azt még meggondolom, hogy ha ezen kis szálka nagyobb lett
volna s azt vagy fogóval ujjadból kihuzni vagy kolbászvágó bárddal
kivagdalni kellett volna és igy testeden nagy sebet kapván, az a mostani
csipős hideg időben csak addig is, mig kosaidnak szőrét vizsgálgatván, a
gyapjat ujjaid hegyével elválasztani igyekszel, megmérgesedett volna s
igy a brandt hozzá ütvén, ujjad hegyéről kezed fejére, onnan könyökedig,
ettől válladra, válladról pedig a fejedet ugyan elkerülve, lefelé a
szived gyökeréig terjedett volna: ugyan micsoda szomoru következése
lehetett volna a kis faszálkának. Már ezen esetre előszedvén minden
poeticai ideáimat, ily forma epitaphiumot készitettem volna sirkövedre:

  Itt nyugszik egy borserejü,
  Tüzes, mint a paprika.
  De egy gyenge szálka szegényt
  A világból kibirta.

– Semmit se óhajtanék tudni inkább, mint azt, hogy a mig ezen ártatlan
kis szálka kipiszkálva lett ujjadból, hány ebadta csuszott ki a szádból.
Azonban hála Istennek, csakhogy annyira lehettél utánna, hogy a
levélirásban nem voltál akadályozva. Azért, sógor, vigyázz magadra ez
után is, tüzet ne sokat, inkább mást piszkáljon ujjad, ne hogy a mi nem
tiszted, abba kapva, oly sérelmet okozz ujjaidnak, hogy azok tollat
ragadni nem tudván, a nekem küldendő levélirásban egészen felakadva
légy.

Egyik gondolat a másikat követi, egyik elmésség a másikra tolul e
levélben s a többiben is. Szinte csodálni lehet a vármegye oly komoly
kormányzójától s a felelősségét annyira érző törvényhozótól. Költői
lélek az, a mely besugározza az egész embert.

Sokáig volt az országgyülésen, de mindig vágyakozott haza. Erdei, mezei,
barátai, a nyugalmas elmélkedésnek s a természetnek ezer bája, az ősökön
való elmerengés: ime, ezek vonzották őt. A tömeget, az udvari
feszességet, a politikusok hivalkodását és ármányait nem szerette,
mindig nehezen türte.

Vajjon a költői nyelv minő tökéletességével szerkesztette regéit?

Mert a költői tehetséghez a neki való különös nyelv birása is tartozik.

Deák Antal 1810-ig, husz-huszonegy éves koráig tanulta meg a magyar
irodalmi nyelvet. Ez életkor az, melyben legfogékonyabb a lélek s
melyben a költő elsajátitja, kiműveli s tökéletessé teszi a maga
nyelvét.

1810-ig nem irt még se Vörösmarty, se Kisfaludy Károly, se Kölcsey s
elismert nagy költő nem volt még Berzsenyi se. Az a magyar nyelv, a
melyet ezek teremtettek, még nem volt meg. Deák Antal az ő ifju korában
a nagyok közül egészen jól csak Csokonayt, csak a Himfy szerelmek
költőjét, csak Kazinczyt ismerhette. De az ő nyelvük még nem a magyar
költészet nyelve. Nem az, mely Vörösmarty, Petőfi, Arany alkotása.

Deák Antal nyelvét csak leveleiből lehet megismerni. Ez a nyelv a 18-ik
század végének s a 19-ik század legeslegelejének irodalmi nyelve. Telve
latinossággal s az akkor ugynevezett dicastériális nyelvészet sok afféle
tulajdonságával, melyet ma furcsának és ódonságnak tekintünk.

De költeményei kétségtelenül mégis szebb nyelven irvák, mint levelei. A
levelek nem a nyilvánosság számára készülnek s ott a pongyolaság nem
hiba, hanem szokás. A költemények gondosabban készülnek bizonyára.

Minden költői mű becse lényegesen attól függ, hogy benne a gondolatok és
érzések minő alakban, a nyelv mekkora bájával jelennek meg. Költőnél és
szónoknál a legfölségesebb gondolat is elvész vagy elgyöngül, ha nincs
jól megalakitva.

Nem hiszem, hogy Deák Antal költeményei 1840-ben már az akkori magyar
költői nyelv magasán álltak volna. És valószinünek tartom, hogy halála
után öcscse, Deák Ferencz is igy vélekedett. A bölcs, meleg testvéri
szeretettel, de mégis gondosan biráló szemekkel nézte meg azokat. S ugy
találta bizonyára, hogy azok most már a Petőfi-kor hajnalán a világ elé
nem jöhetnek. A nemzet azokban csak az elmult kor tiszteletreméltó
avultságait szemlélhetné.

S a haza bölcsét még az a gondolat is vezethette, miért tegye ő közzé
most már azokat a költeményeket, melyeket az ő édes, jó bátyja, mig élt,
közzétenni, noha sokszor gondolt rá, soha nem sietett?




IGAZOLÁSUL.

Gyüjteményes munkáimnak »Emlékezések« czimü VI. kötetében van egy
czikkem e czim alatt: »Deák utolsó bécsi utja«. Ezt több mint husz év
előtt irtam. Ennek egyik-másik tételét megtámadta, kérdésessé tette
azóta elhunyt jeles történetbuvárunk és irónk, Pesty Frigyes. Valami kis
vita fejlődött ki köztünk. Vitázó feleletem ez.

Pesty Frigyes némileg kétségbevonja, vajjon én hiven közöltem-e ama
fejtegetéseket, melyekkel Deák Ferencz 1867-ik évi február 8-án ő
felsége a király előtt Bécsben a magyar király legfőbb kegyuri jogának
törvényes és alkotmányos értelmezését megvilágositotta.

Annyi bizonyos, hogy én az ő felsége és Deák Ferencz közti beszélgetésen
jelen nem voltam; azt is hiszem, hogy ott a két beszélgető egyénen kivül
más nem volt, se gyorsiró, se jegyzőkönyvvezető s hogy ennélfogva a
beszélgetést szóról-szóra visszaadni senki nem képes.

Én ugy irtam le, a mint Deáktól hallottam először 1869. évi májusban a
Deákpárti klubban futólag s másodszor 1872. évi karácsony első ünnepének
délutánján Deák Angol királynő-beli lakásán – de már ekkor részletesen
beszélte el. Közleményemből kihagytam először Deák beszédének azokat a
részeit, melyek nem a legfőbb kegyuri jogra s nem Simor primás 1867.
januári előterjesztésére vonatkoztak s másodszor kihagytam ő felségének
Deákhoz intézett némely szavait, melyek közzétételére – ugy hiszem – nem
vagyok feljogositva.

S Deák Ferencz nekem nem véletlenül s nem mellékesen beszélte el e
fontos értekezést. Én egyenesen véleményét kértem akkor a fölött, vajjon
helyes-e az én felfogásom bizonyos egyházpolitikai kérdésekben?

A 72-iki választásoknál ugyanis a veszprémi káptalan némely tekintélyes
tagjai egyenesen interpelláltak engem, hogy az akkori Apponyi-féle
egyházpolitikai programm pontjai felől mint vélekedem? Én nyiltan
megfeleltem erre a Deák-párt pártgyülésén, de bizalmasan is kifejtém
nézetem Markl nagyprépost és Pribék István püspök előtt. Amaz elhunyt
már, utóbbi most is él s neki választási programmom ide vonatkozó
pontját irásban is átadtam.

Erre nézve kérdeztem én meg Deák Ferencz véleményét, ki atyai
kegyességgel és bizalommal mondá el előttem nézeteit s e közben az 1867
február 8-diki bécsi kihallgatást is.

Szavait, mint más alkalommal is szoktam, feljegyeztem magamnak, noha
jegyzeteim nagy részét s köztük ezt is – fájdalom – 1875-diki
hordozáskodáskor elvesztettem. De szavai oly élénken maradtak
emlékezetemben, hogy azok valószinüleg nagyon kevéssé térhetnek el, in
merito semmi esetre se az általa mondottaktól.

Irott bizonyitványok természetesen nem állanak rendelkezésemre. Hiszem
azonban, hogy gróf Andrássy Gyulának s báró Eötvös Józsefnek a
kihallgatás után nem sok időre szintén elmondta Deák s nem lehetetlen,
hogy Csengery Antal nagybecsü jegyzeteiben, melyek közül azonban én csak
egy kormányválságra vonatkozót ismerek, szintén meg lesz örökitve e
fontos tanácskozás. Biztosan tudom azonban, hogy Kerkapoly Károlynak is
elmondotta Deák Ferencz s ő is emlékezik arra, ha talán nem oly
részletesen is. Ő is él ma is, módjában áll nyilatkozni e dologról.

Pesty Frigyes két körülményre alapitja látszólagos kételyét. Az egyik
az, mintha tán Deák nem mondta volna, hogy királyaink az apostoli király
czimet csak Mária Teréziától kezdve használnák – s Pesty Frigyes
csakugyan kimutatni igyekszik, hogy már korábban is használták.

Deák Ferencz 1873-ik évi junius hó 28-án a képviselőházban igy
nyilatkozott:

»Emlitik, hogy Magyarország királyát, mint apostoli fejedelmet illeti
meg e jog, (t. i. a jus placeti) de hivatkozom nálamnál a históriában
jártasabb férfiakra, én ugy tudom, hogy az »apostolicus rex« czimét
legelőször Mária Terézia kezdte használni, különösen egy pápai breve
folytán; azelőtt e czimet a magyar királyok sohasem használták. Tehát e
brevének volna az az eredménye, az apostoli czimből folyna az a jog,
hogy a magyar király más jogokat is gyakorolhat, mint minőket más
státusok fejedelmei gyakorolnak?«

Ime e szavak világosan mutatják, hogy Deák Ferencz csakugyan ugy tudta,
a hogy én közöltem, hogy t. i. Mária Terézia volt az első rex
apostolicus.

Igaz, hogy Pesty Frigyes nagyobb historikus, mint Deák volt. És Pesty
hivatkozik is I. Lipót királynak az esztergomi érsekhez intézett egyik
leiratára, melyben ő magát apostoli király minőségében állitja elő s
ebből következteti Pesty, hogy már Mária Terézia előtt is használták az
apostoli királyi czimet.

Azonban én Deákot a közjognak, sőt a közjog történetének terén is –
értvén a hazai közjogot – Pesty Frigyesnél jártasabbnak s mindenesetre
illetékes interpretatornak tartom, és sok minden okból azt hiszem, hogy
e kérdésben Deáknak van igaza.

Mindenekelőtt hivatkozom XIII. Kelemen pápának 1758. évi augusztus 19-én
kelt s Mária Teréziához intézett »Carissima in Christo Filia« kezdetü
brevejére, melyet Pesty Frigyes is jól ismer s melyben a pápa az
országnak és a magyar nemzetnek a keresztyénység védelmében szerzett
nagy érdemeiért Mária Teréziát, de csak ugy, mint Magyarország
királynéját és csakis »ezen országban való örököseit« motu proprio et
certa scientia ac matura deliberatione deque Pontificae auctoritatis
plenitudine az apostoli király czimével, nevével és nevezetével
feldisziti, megtiszteli, felékesiti és kitünteti. Vajjon tehát
használhatták-e ez előtt királyaink az apostoli czimet?

Egyébiránt tényleg maga I. Lipót se használta. Ő is csak a primáshoz
intézett leiratában a »regius apostolatus« czimet használja. Ez pedig
közjogilag véve egészen más dolog, legalább a nomenclatura mezején, mert
ez a magyar királyoknak Sylvester pápa bullájára alapitott jogából
folyik.

S végül Deák közjogilag létezőnek csak azt ismerte el, a mi az ország
törvényein alapult, alkotmányának megfelelt s az ország hozzájárulásával
gyakorlat által szentesittetett. S azért mind I. Lipótnak, mind II.
Józsefnek, mind I. Ferencz Józsefnek lehetnek s kétségtelenül vannak is
nagy számban oly intézkedéseik s elnevezéseik, melyeket közjogilag
érvényesnek, tehát létezőnek se Deák el nem ismert, se mi soha el nem
ismernénk. Például a »Szerb vajdaság és Temesi bánság ura« – czimezés s
több efféle.

Másik aggálya Pesty Frigyesnek, hogy azt a levelet, melyet Deák ő
felségének idézett, nem Hunyadi János irta, hanem a pesti 1450-ik évi
országgyülés.

Ez igaz.

De megjegyzem, hogy Deák Ferencz maga se tudta, mi mindenféle tárgyban
kérdi őt ő felsége s különösen nem készült előre a patronátus kérdésében
való érvelésre s azért nem is vitte magával se Schwandtner Scriptores
stb. II. kötetét, se Kollár Ferencz Ádám Historiae dipl. Juris
Patronatus stb. könyvét, a hol e levél egészben közölve van. Hanem
hamarosan eszébe jutott – mint nekem is későbbi kérdésemre mondá –
Kelemen Historia Juris stb. művének első kötete, mely ben a 196-ik lapon
a levél csakugyan olyformán van a jegyzetekben bevezetve, mintha azt
Hunyadi János kormányzó küldte volna a pápához. Egyébiránt az 1450-ik
évi országgyülés decretumai a hivatalos Corpus jurisba nincsenek fölvéve
s azért Deák bizony nem nagyon tévedett, hogy a levelet Hunyadinak
tulajdonitá. Meglehet, ő Schwandtnert és Kollárt nem is látta, vagy csak
fiatal korában igen régen, de Kelemenre jól emlékezett.

Pesty Frigyes egyéb fejtegetéseivel különben egyetértek.

De habár a dolog természeténél fogva én szórul-szóra nem irhattam is le
az ő felsége és Deák Ferencz közti beszélgetést: a kérdés meritumában s
az ezt feltüntető fontosabb szavakban nem tévedtem s kétség nem bántott.
Ha biztos nem lettem volna erről: ily alig megmérhető fontosságu nagy
kérdésben bizonyára nem közöltem volna azt a czikket, mely közjogi
küzdelmeink történetének egy kis fejezetét van hivatva megörökiteni.

Bár közéletünk kiválóbb s maholnap sirba szálló férfiai, kik Deákhoz
közelebb állottak, mint én, megőriznék emlékezetét ama szavaknak,
melyekben Deák az ország történetének elrejtett részleteit bizalmas
körben oly gyakran felvilágositá, oly gyakran fölfedezé.




DEÁK ANTAL NEM FOGAD EL UDVARI KITÜNTETÉST.

Deák Antalt meg se kérdik, meg se hallgatják, hanem tudta s beleegyezése
nélkül kinevezik királyi tanácsosnak. Deák Antal pedig meg se köszöni a
király kegyét, hanem egyszerüen visszautasitja. Pedig alispán volt és
követ volt.

Igy beszéltek hajdan az öregek. Meg is mondták az esetről véleményüket.
Az udvari emberek azt mondták:

– Bolond, neveletlen, szerencséjét elhányta magáról.

A hazafiak azt mondták:

– Ez már ember, igaz magyar nemes!

Vajjon melyiknek van igaza? Az udvari embernek, vagy a hazafinak-e? Hogy
történt hát az eset? Mi az a királyi tanácsosság?

Királyi tanácsos ma is van, régen is volt. Régen consiliarius regius
volt a neve latinul. Udvari kitüntetés ma is, régen is az volt. Nem jár
vele se rang, se hivatal, se munka, se felelősség, de fizetés se.
Tisztességnek csakugyan tisztesség azok előtt, a kik komoly dolognak
tartják. Mindig sokan vannak, a kik annak tartják. De még többen vannak,
a kik semminek se tartják. Csak társadalmi csecsebecsének, játéknak,
hivalkodásnak, czifraságnak. Valami jó, kemény hazafinak sohase szokták
adni. A kemény hazafi ferde szemmel néz rá, mintha labancz volna, a ki
királyi tanácsos. Mintha azt gondolná: vajjon mit vétkezett ez az ember
a haza ellen, miben járhatott az osztrák kezére, hogy az udvar igy
kitüntette?

Ingyen bizony nem adták hajdanában sem… Vagy meg kellett érdemelni, vagy
meg kellett szolgálni. De azonfelül meg is kellett fizetni. Hajdan
hatszázötven forint volt az ára, a mai pénzben ezerháromszázhatvanöt
korona. Nem tudom egész bizonyosan, de ugy hiszem, ma is ez az ára, ha
különös kegyből felét vagy az egészet el nem engedik. Kellett érte
folyamodni, a főispán adott hozzá ajánlatot, megszerzésének tehát csak
az volt a módja, a mi körülbelül ma is. A király hajdan se tudta, ma se
tudja, ki az ő vidéki, mezei tanácsosa. Hajdan nem is szokták
személyesen megköszönni a királynak. A király német is volt, messze is
volt, Bécsbe kellett járni utána, nem is szerette a sok ismeretlen
járó-kelőt maga körül. Most másként van. Most a királynak kedvére van,
ha kegyességét megköszönik. Igy kell érteni az ujságok czikkét, a mikor
olvassuk, hogy a király általános kihallgatást adott s ötvenen-százan,
ime ezek-amazok voltak felséges szine előtt.

Ma bővebben osztogatják ezt a czimet, mint hajdanában. Több ember van
hozzá. A vágy és törekvés is nagyobb utána. Isten tudja, mi az oka.
Bizonyosan a közerkölcs lett sikérebbé. Hajdan az emberek mintha többet
adtak volna a belső értékre, mint a külső látszatra. Most mintha
megforditva volna. Pedig az egyenlőség érzete ma nagyobb az embereknél,
mint régen volt. Legalább szivesen dicsekszünk effélével.

Hajdan nagyobb értéke volt a »nagyságos« czimnek, mint most. Ma mindenki
»nagyságos ur« és »nagyságos asszony.« Ki tartja most már különös
megtiszteltetésnek a »nagyságos« czimet?

Régebben nem igy volt. A vármegye törzsökös tisztviselőit, sőt az
országgyülési követeket is csak a »tekintetes« czim illette meg. A
nagyterjedelmü uradalmak ura is csak tekintetes ur volt, ha nem volt
mágnás, főispán vagy aranykulcsos. Festetich Antalt Veszprém vármegyében
csak tekintetes urazták, pedig hatvanezer hold földje volt s rettenetes
gazdagsága.

A »nagyságos« és »méltóságos« czim ritka volt, mint a fehér holló.
Mágnás még csak akadt, de nagyságos ur kevés akadt. Ha valami nyugdijas
referendárius, vagy királyi táblabiró közibénk tévedt: megnéztük jól.
Mert ő már nagyságos ur volt vagy méltóságos is. Bécset is látta,
királyt is látott, potentátokat is látott. Hires, nevezetes ember.

Deák Antal 1825-től 1833-ig volt követ Zalából s egyuttal Zala vármegye
alispánja is. Feltünt Kölcseynek, pedig valami bensőbb barátság nem volt
köztük. Deák Kölcseyt ott az országos ügyekben nagyon is poétának
tartotta, komoly dolgokban pedig nem szerette a poétát. Hiszen igaz,
hogy Kölcsey csakugyan költő volt Isten jóvoltából.

Hanem az a furcsa, hogy Kölcsey is költőnek tekintette Deákot. Azt irta
róla országgyülési naplójában:

– Arczában van valami Himfyhez hasonló, van valami, a mi költőt
sejdittet.

Volt költői tehetsége Deák Antalnak is, irt költeményeket ő is. De
honnan tudhatta ezt Kölcsey?

Elvégre költő is lehet királyi tanácsos, noha egy se jut eszembe, a ki
száz esztendő óta az lett volna. Deák azonban, mint alispán és követ
csakugyan lehetett. És lett is.

A mikor Pozsonyba fölkerült: az udvarnál s a magas kormányszéknél
csakugyan nem a legjobb hirben állott. Kurucz szivü, kemény fejü,
ellenzéki férfiunak tartották. Jól emlékeztek három év előtti dolgára.
Akkor volt 1822-ben és még 1823-ban is, a mikor a kormány a törvénytelen
adókat és ujonczokat be akarta hajtani. A vármegyék megtagadták az
engedelmességet. Nem fogadtak szót. Nem adtak adót és ujonczot. A
mindenható miniszter, a hires Metternich herczeg, a főkorlátnok az
utolsó Koháry herczeg volt. Mindenképen igába akarták hajtani az
országot. Királyi biztosokkal és katonákkal árasztották el a
vármegyéket. Törni vagy hajolni: ez volt a kormány bölcsesége.

Zala vármegye is megtagadta az adót és a katonát.

A vármegyére komisszárius ült és katonaság. Összehivták a nemesi karokat
és rendeket közgyülésre Zala-Egerszegen a vármegyeházába. Ott volt Deák
Antal is. mint a vármegye egyik vezér-tisztviselője.

A komisszárius nem hitte, hogy a karok és rendek valami simán fogadják
el a törvénytelen rendeleteket. Biztatta őket, meg is akarta őket
ijeszteni. A mikor legjobban tanácskoznak, csak hozzák ám a hirt a
terembe, hogy kivül baj van, a svalizsér katonák körülvették a
vármegyeházát. A ki kuruczkodik, jaj lesz árva fejének.

Könnyü elgondolni, mi lett ennek a következménye. Ritka korszak az,
mikor az emberek a fegyverrel szembeszállnak. Akkor még nem volt olyan
korszak. A karok és rendek, ki féltéből, ki jókedvéből, ki
fogcsikorgatva elhallgattak s elfogadták az engedelmességet. De Deák
Antal nem fogadta el, hanem a helyett azt mondotta:

– Tekintetes nemes karok és rendek! A kormány követelése törvénytelen,
de talán a felséges királyunk iránt való jobbágyi hódolatból magam is
rászántam volna annak elfogadására. De, ha a katonaság kényszerit, nem
fogadom el. Jó szóért, okosságból talán megtettem volna, de az erőszakos
karhatalom se nem jó szó, se nem okosság. De nem is törvényes. Látom,
hogy a tekintetes karok és rendek meghajolnak. Én nem. Itt hagyom a
karok és rendek gyülekezetét.

Föltette kalpagját s kiment. Ugy ott hagyta a megyegyülést, mint Szent
Pál az oláhokat.

Az ily ember nevét akkor, ha egyébként jeles név volt, föl szokták
jegyezni a feketekönyvben. Az ily ember hiába folyamodott volna udvari
kitüntetésért, rendért, rangért, titulusért, még királyi tanácsosságért
is.

Csakhogy Deák Antal nem is folyamodott.

Hogy mégis megkapta, annak története van. Följegyezte maga is,
följegyezték a történetirók is. S hogy elutasitotta magától, azt
hazafi-érdemül jegyezték föl. Maga Kölcsey is megjegyzi országgyülési
naplójában:

– A zalai Deák Antal… éppen az, ki a mult országgyülésen az udvartól
önként ajánlott tanácsosi czimet el nem fogadta!

De hát valami különös érdem volt ez? Valami nagy dolog ez? Hogy még a
koszorus költő is méltónak tartotta emlékezetét megörökiteni?

Fölment az országgyülésre. Alig harmadfél év mulva a vármegyeházi
jelenet után. Igaz, hogy a miként országszerte hirdették, akkor már a
nemzet és a király kiengesztelődött egymással. Csakhogy az emberek akkor
még nem voltak oly feledékenyek, mint most. Nem volt annyi röpködő
ujság, nem árultak két-filléres lapokat uton-utfélen. Nem olvastak az
emberek annyit, nem is feledhettek annyit. Deák Antalt az a hir előzte
meg, hogy benne a legjobb hazafiak egyike, a nemzeti ellenzék
vezérférfia lépett föl az alkotmányért folyó harcz porondjára. Valóságos
kurucz.

Igy is volt.

Csakhogy nagyravágyás nélkül való, szerény, hallgatag, ritkán szóló
férfiu. Terhére volt a csillogás, terhére volt a tömeg rivalgása,
nemcsak nem kereste, hanem egyenesen elkerülte a zajos népszerüséget. Ez
volt egyik oka annak is, hogy a hol vezérkednie kellett volna, onnan
gondosan félreállt.

Erkölcse őstiszta, felfogása és gondolkozása köztársasági. Dicső
öcscsének, a haza bölcsének példaképe. Az akkori viszonyok közt csaknem
komor gondolkozásu. Kiáltó példát hozok fel erre.

A trónörökös koronázását 1830. évi szeptember 20-ára tüzték ki. V-ik
Ferdinánd fejére kellett tenni a szent koronát. A nagy eső és vihar
ugyan e napon elmosta az alkotmányos szertartást, de azért hat nap mulva
megtartották.

Szeptember elején Pozsonyba vitték a koronát. Nagy udvari pompa kisérte
az ereklyét. Kiállt a polgárság és a katonaság. Ágyudörgés és
harangzugás töltötte meg a levegő-eget. Uri bandérium, fényes, aranyos,
ezüstös fogatok, ragyogó küldöttségek tolongtak a koronát vivő kocsi
körül. Öröm, vigság, hejje-hujja.

Deák Antal igy ir erről 1830 szeptember 9-én kelt levelében sógorának,
Oszterhuber Józsefnek:

– Magam is a nép tolongásai közbe szorulván, alkalmatosságot adott a
fényes látomány a felől való elmélkedésemre, hogy ha vajjon egy idegen
nemzetbeli, kivált gyökeres republikánus ember itt megjelenvén, látná,
hogy egy minden élet és lélek nélkül való portékának mint lehet oly
hathatós morális erőt tulajdonitani, hogy annak ennyi pompát csinálnak
üdvözlésére, vajjon nem hinné-e inkább azt, hogy mi a felvilágosodásnak
még sötét századában egy arany bálvány tiszteletével ábrándozunk,
semmint azt, hogy az uralkodási despotizmusnak fanatikus hódolói
vagyunk, kik a megkoronázott főnek kormánya nélkül magunkat vezérelni és
igazgathatni nem is tudnánk. Pedig ugy van! Egy magyar arisztokratának
legtisztább felvilágosodása mellett is azt kell hinnie. Mert
konstituczionális dogmája, hogy a megkoronázott király lehet csak
törvényes kormányzója s e nélkül a király nem is lehet király. Amaz
nevetségének tárgyává tenné azt, a miben emez hathatós erőt lel. S
mindkettőnek igazsága van a maga nézőpontjában!

Ime, Deák Antal elmélkedése!

A korona csak élet és lélek nélkül való portéka. Arany bálvány
tiszteletével ábrándozunk. Az uralkodói despotizmus hódolói vagyunk. Ily
gondolatok lepik meg elméjét. Pedig ily gondolatokért, mikor még ő
ötéves gyermek volt, nemes vértanuk vére boritotta a vesztőhelyet Buda
várának Vérmezején.

Ily férfiut akartak legfelsőbb királyi kegygyel udvari kitüntetésben
részesiteni.

Rendszer volt ez akkor. A haza igaz nagyjait, a nemzet méltó vezéreit
mind meg akarták ejteni. Vagy rémitéssel és üldözéssel elnémitani s a
köztérről leszoritani. Igy tettek Kölcseyvel, Wesselényivel, ifj. Balogh
Jánossal, Kossuthtal. Vagy pedig kitüntetéssel, magas hivatallal,
adománynyal, kecsegtetéssel az ellenzéktől elvonni s a kormány
szolgálatába hajtani.

Metternich rendszere volt ez. Minden hitvány kormány igy dolgozott a
Habsburgok alatt. De talán sohase jobban, mint a nemzeti ébredés
korszakában. A két Deák-testvér szemei előtt. Az 1825-iki, 1830-iki és
1832-iki országgyülés minden nagy alakját kisértetbe hozták.

Bartal Györgyöt, a nagy közjogtudóst, megtették az udvari
főkorlátnoksághoz referendáriusnak, udvari tanácsosnak, méltóságos
urnak.

Szerencsy Istvánt, a jeles szónokot, személynökké, kegyelmes urrá, a
követek táblájának elnökévé tették.

Plathy Mihály Bars vármegye ragyogó tollu főjegyzője volt. A vármegyék
ellenállásának korszakában az ő hatalmas művei védték az alkotmányt s
kéziratban elterjedtek az egész ország területén. Kitünő szónok is volt.
Királyi tábla birája lett. Nagyságos ur. Elnémult.

Elnémult Somssich Pongrácz is. Ő is a királyi táblára vonult s aztán ő
is kegyelmes rangra emelkedett. Kiváló tagja volt Somogyból a követek
táblájának.

Ragályi Tamást a nemzet vezérévé jelölte ki a sors. Hatalmas szónok,
hóditó egyéniség, forró népszerüség vette körül alakját, minden szavát.
Két vármegye is megválasztotta követének egyszerre. Róla készült a
legszebb országgyülési dal. Elterjedt a dal végig az országon. De mi még
gyermekkorunkban énekeltük. A mikor az önkényuralom a Szózatnak s a
Kossuth-dalnak éneklését eltiltotta: ezt kifeledte a tilalomból.
Félszázad előtt, mikor Jókai Pápára jött, Eszter nénje látogatására, a
főiskola ifjusága e dallal üdvözölte. Régen porrá, hamuvá vált már
Ragályi, a mikor e dalban a hon nagyjai még mindig könyeiket hullatták,
»hogy Ragályi nem jött el követnek«. A hirharang azt kongatta, hogy
felesége »nagyságos asszony« akart lenni. E miatt fogadta volna el a
királyi táblai biróságot. Akár ezért, akár másért – elfogadta. Elnémult
örökre.

Hát Vay Ádám, a lelkes hazafi, az óriás birtoku, büszke ősmagyar, az
ellenzék dicsősége? Grófságot adományozott neki a király.

Hát Felső-bükki Nagy Pál, a ki legelső volt a nagyok között, a ki
fölkeltette Széchenyiben a hazamentő isteni szikrát s a kinek nemzetünk
történetében nagy iróink még mindig nem jelölték ki eléggé azt az örökké
ragyogó helyet, mely őt alkotmányunk és nyelvünk megmentésében méltán
megilleti. Elhallgatott, csöndessé vált, nagy ritkán emelte föl hatalmas
szavát. A felszin után gondolkodók azt beszélték, hogy gróf Pálffy
Ferencz erdőségeinek gondnokságát kapta meg a kormánytól évi
tizenhatezer pengő forint fizetéssel.

Idősb Balogh Jánost és idősb Pázmándy Dénest nem kisértették meg. Öregek
voltak már s a természet rendes törvénye szerint ki kellett dőlniök.
Inkább fiaikat kisérte szemével a kormány.

Ezek sorába tartozott Deák Antal. Csakhogy ő nem volt öreg. 1830-ban még
csak negyvenegy éves volt. Jó lett volna megszéditeni őt is. Csakhogy
nem merték. Elméje mély és éles, természete közdolgokban komor, jelleme
szilárd, mint a bércz, még a népszerüség zaját is tudatosan kerüli;
miként merjenek közeliteni ily férfiuhoz?

A régi főkanczellár herczeg Koháry Antal volt. Ő hirtelen gutaütésben
meghalt 1826. évi junius 27-én gróf Zichy osztrák miniszter oroszvári
kastélyában Utána Reviczky Ádám lett a főkanczellár. Ez eredetileg
köznemes volt; jobban szemügyre vette az embereket, mint Koháry herczeg.
Ez valami mást gondolt ki, hogy Deákot megközelitse. Nem az egyszerü
durva adományt vagy megvesztegetést.

A követek, kivált a kik alispánok vagy főjegyzők is voltak egyuttal,
csak ugy bomlottak a nagyságos czim után. Ha már hazamentek, mint
nagyságos urak akartak hazamenni. Ez a gyöngeség lepte meg az embereket,
a társaságokat, különösen az asszonyokat.

Deákot nem lehetett megkérdezni, hogy elfogadja-e a királyi
tanácsosságot? A felelet nyilvánvaló lett volna. Se nem kéri, se el nem
fogadja. Ez fölfelé nem is lett volna se sértés, se gorombaság.

De ha meglepik vele? Ha megkérdezése nélkül ruházzák föl az udvari
kitüntetéssel? Mi lesz akkor?

Akkor már a király neve is ott szerepel. A király nyilvánvaló s közhirré
tett kegyét visszautasitani már gorombaság lenne a kormány ellen, sőt
sértés a király szent személye ellen. Ezt már Deák nem cselekszi
Köztisztségekhez, vármegye kormányzásához szokott oly higgadt és komoly
férfiu, mint Deák, azt nem teszi. Ha nem tetszik is neki, jó arczot
mutat s hallgat.

Hajdan az országgyülésnek első hete látogatásokkal, üdvözlésekkel,
deputácziókkal, hiábavaló szertartásokkal telt el. Az alsó tábla
üdvözölte a főrendeket, a főrendek az alsó táblát. A nádorispánt, a
nádorispánnét, az ország primását üdvözölték mind a főrendek, mind a
megyei karok és rendek. Ha király jött vagy királyné, vagy trónörökös,
vagy valamely nevesebb főherczeg: meg szokták köszönteni. Minden
üdvözlést küldöttség végezett. A küldöttség megválasztása mindig nagy
gonddal történt. Nem lehetett megsérteni egy kerületet is. A papságot
nem volt szabad kihagyni. A horvát követekre tekintettel kellett lenni.
A jászok, kunok, hajduk, királyi városok is a világon vannak.
Mindezeknek ott kellett lenni a küldöttségekben. Ha pedig már azok a
legmagasabb és magas uraságok megkapták az üdvözlő jó reggelt:
következtek még a főkorlátnok, az országbiró, a bán, a tárnokmester, a
főlovászmester, a királyi személynök s egyéb mindenféle zászlós urak. Jó
reggelt, kegyelmes uram! Hogy érzi magát, kegyelmes uram? Egészségére
váljék az éjszakai nyugodalom, kegyelmes uram! És igy tovább.

Deák Antal kerülte a feltünést s ámbár rettentő terhére volt a sok
öltözködés, kard, sarkanytu, kalpag, kócsagtoll, azért csak elment
gratulálni, a hova küldték. Vármegyéje tisztességét meg kellett óvni.

Elment hát a főkorlátnokhoz, Reviczky Ádámhoz is, a ki már akkor gróf
volt, titkos tanácsos volt és mindenféle jeles rendek tulajdonosa. És a
kinek a zsebében már ott volt titkon a királyi tanácsosság.

Az volt a szokás, hogy a követek elsétáltak a kegyelmes ur előtt,
megmondták a nevüket s meghajtották magukat. A kivel a kegyelmes ur
beszélni akart, azt megszólitotta és ott fogta magánál. Igy történt Deák
Antallal is.

– Deák Antal vagyok, Zala vármegye követe. Üdvözlöm exczellencziádat!

A főkorlátnok hivatalos mosolylyal felelt:

– Gratulálok én is, Domine Magnifice! Hallottam már nevét, jó hirét. Ő
felsége Consiliáriusa lett a Domine Magnifice!

Deák Antalt meglepte ez a szó. Hogy ő Consiliárius Regius! Nem is
álmodott volna ilyet. Már most mit csináljon? Megköszönje? Hisz ez azt
jelentené, hogy el is fogadja. Vagy talán nyomban visszautasitsa? Ott a
fényes gyülekezetben, magával a főkorlátnokkal keveredjen vitába?
Elrontsa talán az ünneplést?

Akármilyen bölcs ember volt Zala követe és alispánja: egy szempillantás
alatt nem tudta magát valami okos dologra határozni. Nem szólt egy szót
se, meghajtotta magát s tovább ment, helyet adott az utána következőnek.

Ez volt a legokosabb.

A dél elmult, az ebédet is elköltötték, pipaszóra is került a sor.
Deáknak óriási fejfájása és gyomorfájása támadt. De azért tünődött a
dolog fölött.

Hiszen az udvari kitüntetést kérni kell, ő pedig csakugyan nem kérte.
Talán nem is kapta meg. Talán a főkorlátnok összezavarta valakivel a
nevét. Most koronázás előtt és folyamata alatt ugy ömlik az udvari kegy,
mint a záporeső. Kartársai közt, a követ-alispánok közt Tökölyi, Bittó,
Fodor csanádi, aradi, borsodi alispánok is megkapták a tanácsosságot. Ő
nála bizonyosan tévedett gróf Reviczky Ádám főkorlátnok.

Tévedett a manót. Délután négy óra tájban jön egy secretarius-féle
lótófutó s nagy pecsétes praesidialis levelet hoz Domino Domino
Magnifico Antonio Deák, Consiliaro Regio, Vicecomiti et Ablegato Inc.
Comitatus Saladiensis ibi-ubi etc.

Tehát mégse tévedés. Mégse tréfa. Mégis megvan a baj! Ott a király
sajátkezü aláirása.

De most már nem gondolkodott tovább. Fogta a nehéz, reczés, kékszinü
diósgyőri papirost s a jó vastag lúdtollat s efféle levelet irt a
főkorlátnoknak. Közlöm a levél egy részét, hogy nyájas olvasóm lássa,
hogy milyen udvarias, ünnepélyes, czikornyás, sőt ravasz módon kellett
még Deáknak is a nagy urakhoz szólani hajdanában.

– Domine Excellentissime! Megértvén ő felségének irántam mutatott
kölcsönös kegyelmét, azt a legmélyebb alázatossággal vettem. Mivel pedig
ezen Tanácsosi hivatalért vagyis Titulusért sohasem instáltam, sem az
arra való vágyás soha elmémet és szivemet el nem foglalta, ugyanazért
ezen különös kegyelem megnyerését egyedül csak Excellentiádnak
tulajdonithatom s ezért örökös hálaadó köszönetet nyilvánitok érte stb.
Mivel azonban én semmi jutalomra méltó érdemeket nem tettem, azok pedig,
melyek hivatalom viseléséből folynak s a melyek addig, mig azon hivatalt
viselni is fogom, legszorosabb kötelességemhez tartozók, mint olyanok,
melyek jutalmat se nem érdemelnek, se nem is kivánnak, de egyébként is
az én tulajdon helyzetemben a diszes Tanácsosi ranggal diesekedni nem is
bátorkodom, azért engedje meg Excellentiád, hogy… ő felségének ezen most
nekem érdemetlenül nyujtott kegyelmét valamely más esetben önmagam
kérhessem. Excellentiádnál pedig a végett könyöröghessek, hogy ezen
általam el nem fogadható megtiszteltetéstől fölmenteni s az ujonnan
kinevezett Királyi Tanácsosok sorából kihagyni méltóztasson. Egyébiránt
erősen igérem, hogy én minden Titulus nélkül is, a mig élek, valamint
hazámnak hiv fia és polgára, ugy bizonyosan Királyomnak is hiv
alattvalója lenni meg nem szünök.

A mikor ezt megirja sógorának, igy folytatja sorait:

– Igy tehát, kedves sógor, oda a pünkösdi királyság, vége van a
Magnificus Titulusnak. Voltam tehát néhány óráig Consiliarius Regius,
bár a király tanácsomra nem szorult is… Azt fogják némely Nagyok
gondolni magukban, hogy vagy durvaság, vagy butaság tőlem ily nem kért
kegyelmet el nem fogadni, én pedig nyugodt vagyok szivemben, hogy van
még a magyar ég alatt olyan ember is, ki a hiuságot megveti. Ehhez
egyébiránt nem nagy meggyőződés kell, nem is virtus tőlem.

Ezzel nem lett vége egészen a dolognak.

Mind a bécsi, mind a magyar ujságok kiirták természetesen, hogy ő
királyi tanácsos lett. A csufság hát megesett rajta.

Nem akarta türni. Nyilatkozni akart, hogy se nem kérte, se el nem
fogadta. Azonban a Királyi Személynök rárontott, hogy az isten
szerelméért ezt meg ne tegye. Legfelsőbb utasitása van, hogy erről őt
lebeszélje. Ez torzsalkodás lenne a királylyal.

Deák Antal nem hagyta magát könnyen legyőzni. Végre abban egyeztek meg,
hogy jól van, ujságban ugyan nem nyilatkozik, de a ki őt nagyságos urnak
meri szólitani, annak megmondja az igazságot magyarán.

Igy tudta meg Kölcsey is, meg az egész országgyülés.

De azért volt egyszer-másszor némi perpatvara miatta. Öreg barátja és
rokona Csertán Károly például Zalából olyan levelet irt neki egy hónap
mulva, mely tele volt nagyságossal és királyi tanácsossal. No hiszen
megfelelt neki istenesen.

– Vak apád, öreg barátom! Látszik, hogy a vén lantos minden nap egy
nótát felejt. Tudod te, hogy én nem vagyok tanácsos. Ha a király csufot
üz belőlem, el kell türnöm, mert jó alattvalója vagyok s armádiám
sincsen. De már rokonaimtól, barátaimtól el nem szenvedhetem. A ki
vagyok, az maradok.

Igy bánt el Deák Antal az udvari kitüntetéssel.




MARASZTJÁK A KÖVETET.

Ez is Deák Antallal történt az 1832-iki országgyülésen. A követséget
megunta, le akart mondani róla, azonban követtársai nem akarták
megengedni, hogy lemondjon. Marasztalták minden áron.

Igy egyszerüen előadva is érdekes az eset. Országgyüléseink történetében
igy egyszerüen és röviden van megirva. De a hogy a marasztás történt,
annak részletei valósággal gyönyörüek. Kivált most, hetven év mulva, a
mikor ezer ember lót-fut, izzad a követség után s pusztitja egészségét,
vagyonát és jókedvét, hogy megnyerhesse a választók bizodalmát.

Ha nem csalódom, az 1832-iki országgyülést ez év deczember hónapjának
valamelyik napjára hivta össze a király. Deák Antalnak már nem volt
kedve a követséghez. De a megyei karok és rendek rajt hajtottak, Ferkó
öcscse is javasolta, sógora Oszterhuber is sürgette, hát csak
belenyugodott a választásba. Meg is jelent Pozsonyban az országgyülés
megnyitására kellő időben. Pontos szokott lenni minden dolgában.

Jó lakásról is gondoskodott számára a Főlovászmester. Valami Birinek
nevü jó pozsonyi polgár 444-ik számu házában kapott kellemes lakást.
Maga is, irnokja is, huszárja is. Még a jó társaságot se feledték el szá
mára. Tőszomszédja Villax volt, a zirczi apát s Balassa kanonok, a
veszprémi székes-káptalan követe.

Mindene meglett volna hát, csak éppen a kedve nem jött meg a
követséghez. Sőt az is elment, a mi talán idejöttekor megvolt.

Mi ennek az oka? Hiszen az 1825-iki és 1830-iki országgyüléseken is itt
volt már. Mondhatni, majdnem szokásává vált a törvényhozói foglalkozás.

A mi okokat ő maga felhozott: alig egyedüliek.

Nem hitte, hogy hosszu életü lesz. Ekkor negyven három éves volt. Kinzó
főfájásokkal és gyomorbajokkal vesződött állandóan. Igaz, hogy kilencz
év mulva meghalt, de ő maga azt se tartotta bizonyosnak, hogy élete
addig is eltart. Élete hátralevő részét, mint mindenki szokta, otthon
való nyugalomban szeretné eltölteni.

De ez még se elég ok. Okos ember tudja, hogy az élet folyamata s vége
nem szükségképen ugy következik be, a hogy az ember maga sejti vagy
gondolja. Ő pedig okos ember volt. Sőt az okosnál is különb. Jó és remek
gondolkozásu ember volt, a kinek meggyőződése, vére, jelleme azt
parancsolta, hogy a kötelességet teljesiteni kell, akármeddig tart az
élet. S nem is volt ő valami sinylődő ember szinében. Jól termett,
zömök, erős, hatalmas alak, széles vállakkal, vastag nyakkal s gyakran
ábrándozó, de rendesen kemény tekintettel. Ily arczot látott benne
Kölcsey is.

Talán költségesnek vélte a pozsonyi életet. Fizetést, napidijat, mint
követ, nem fogadott el. Senkitől soha semmit se fogadott el. Hidegen
nézett a kormány kezében levő gazdag javadalmakra is. Sohase látott
belőlük még egy jó ebédet se. – De azért lemondásának oka ez se
lehetett. Több ezer holdra rugó birtokai elbirták az ő szerény igényeit.

Azt irja sógorának 1833 márczius elején, hogy az országgyüléssel már
torkig van.

Miért? Közelebbi okokat nem emlit.

De az ő egész felfogása, egész hazafiui bölcsesége, ugy látszik, már nem
fért össze az időkkel. Más idők, más viszonyok, más emberek támadtak,
mint a hogy ő igazán szerette volna.

Sok ellenzéki jó barátja az 1825-iki országgyülésről már elmaradt,
megingott, a kormány táborába ment át.

Az ujak közül néhány kiváló férfiut nem tudott megkedvelni. Kölcseyt se
szerette. Inkább költőnek tartotta, mint államférfinak. Azt irta róla:
»inkább literator, mint diplomatikus«. Talán Wesselényi s ifjabb Balogh
János heves kifakadásait is erőseknek vélte, a melyek nem vezetnek jóra.

Talán Werbőczy régi magyar nemesi alkotmányát is féltette kissé. Mint
benső barátja: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Kerékkötő nem akart
lenni, de a viszonyokkal, az időkkel és a sok beszédü szónokokkal se
akart együtt száguldani. Hová? Meddig? Mi a végczél? A nemzet nagysága
és boldogsága. De utunkban áll Bécs is, a Habsburgok kajánsága és nagy
hatalma.

Arra törekedett, hogy Ferkó öcscse legyen a követ utána. Öcscsének
csodálatos bölcsesége talán biztosan tudja vezetni a nemzetet.

Sok egyéni oka mellett talán ez volt döntő rá nézve. Talán ezért sietett
a követségről lemondani.

Nagyon sietett.

Márczius 3-án 1833-ban azt irja sógorának:

– Csak kérlek kedves sógor továbbá is, hogy közgyülekezetetek alkalmával
válaszszatok helyettem követet s ha akárki talán az én további
megmarasztásomra törekedne, egész elhatározással nevemben jelentsd ki,
hogy én semmi, de a világon semmi esetre is (ha csak halva nem),
Pozsonyban maradni nem fogok. Azért válasszatok s ha lehet, válasszátok
Ferkó öcsémet.

Pedig nagyon szerették, nagyon becsülték, kiváló és jeles embernek
tartották kartársai, a követ urak. Azt irja erről sógorának:

– Minden eddigi fáradságomért az a legszivesebb elégtétel részemre,
melyet édesdeden is érzek, hogy nemcsak az országgyülési Előlülők, hanem
követtársaim is általában, még pedig mind az ujak, mind az öregek is
nagy részvéttel bánkódnak elmenetelemen s szünet nélkül iparkodnak, sőt
kérnek is szándékomat változtatni és az nekem elég satisfactió, hogy
ezen pályámat is becsülettel futhattam által.

E szavakban se önhittség, se hivalkodás nincs. Deák természete idegen
volt ettől. De még tévedés, még tulzás sincs.

A mikor a követek nem birták Deák elhatározását megingatni, elmentek a
nádorispánhoz s azt kérték föl, hivassa magához Deákot s beszéljen
lelkére. Talán akkor megmarad.

József főherczeg nádorispánnak mérhetlen tekintélye volt Pozsonyban.
Nádorispán és főherczeg is, az országgyülés elnöke is s azon kivül öreg
ember. Sokkal öregebb, mint Deák. Lehetetlen, hogy szavának, kérésének,
intésének ne legyen foganatja.

Nem lett.

A nádorispán magához hivatta Deák Antalt s érzékeny szavakkal intette és
kérlelte, hogy hazája és vármegyéje iránt ezentul is ugy teljesitse
tisztét, mint eddig. De legalább az urbéri kérdések befejeztéig.

A beszéd nincs megörökitve. Deák feleletét se ismerjük szóról-szóra. De
felelet maga a tény. Deák Antal megmarad elhatározása mellett. Lemond.

De a követek még ekkor is remélték, hogy megmarasztják. Összebeszéltek
titkon s 1833. évi márczius 19-én a következő nyilatkozatot
szerkesztették. Bezerédj István, Tolna követe fogalmazta.

– Bizodalmunknál fogva, melyet Deák Antal, nemes Zala vármegyének
követje képviselői pályáján egyenes, tiszta lelkü, derék magatartásával
s eljárásával méltán s nagy mértékben megnyert s eleven kivánságunkhoz
képest, hogy jeles tulajdonai Hazánknak javára tovább is a
törvényhozásban gyümölcsözzenek, szivesen kérjük őtet, hogy képviselői
hivatalát tovább is folytassa s barátjainak körükből, kik köztük létét
igen nagyra becsülik, ne távozzék. Kelt Pozsonyban, márczius 29-én.
1833.

És ez iratot feliratba foglalták s nyomban aláirták 52-en.

Minden vármegyének két követe volt. Ötvenkét vármegyéből száznégy
követnek kellett volna lenni, de csonka volt az országgyülés, csak
kilenczvennyolczan voltak jelen. De igy is a követeknek több mint fele
volt ott az értekezleten, a ki a nyilatkozatot aláirta.

Azt irja erről Deák Antal az ő sógorának:

– Ezt az irást 52 követ, még pedig a legjelesebbek aláirták. Sőt sokan,
kik alá nem irták is, még aznap és másnap személyesen megszólitottak,
hogy ők nem tudván előre az irománynak készültét, nem irhatták ugyan
alá, de szinte azon forró vágygyal és óhajtással vannak, a melyet az
aláirottak az irásban kifejeztek.

Azonban a követek nem maradtak meg az irásnál. Gyülést hivtak össze Deák
tudta nélkül s ott öt tagu küldöttséget választottak részint az irat
átadására, részint kérelmük élő szóbeli előterjesztésére.

A küldöttség tagjai voltak: Gróf Andrássy György, Palóczy László Borsod
követei, Dubraviczky Simon Pest-Pilis-Solt követe, Hertelendy Miksa
Torontál követe és Bezerédj István Tolna követe. Ezek lakásán
ünnepélyesen fölkeresték Deák Antalt.

Igy ir erről:

– Szállásomon megjelenvén, valamennyinek nevében Palóczy ékes
előadásával s több… a Haza javára törekvő igyekezetem dicsérésével
megkért, hogy az országgyülésen tovább maradjak. Elgondolhatod kedves
sógor, micsoda érzésbe helyheztetett engemet ily sok jeles, az ország
minden részéből itt megjelent hazafinak ezen szives indulatja!…
Sajnálom, hogy föltett szándékomat nem változtathatom, de ezen érdemes
barátaimnak is… nyilt szivvel, de fájdalmas bánkódással is
kijelentettem, hogy ha egészségem s ez által életem fentartása nem
hajtana az otthoni nyugodalomra, bizonyosan én volnék az, ki nemcsak
kérésüket, de csak egy intésüket is örömmel teljesiteném.

– Kedves sógor, eltökéllésem hazamenni!

Ime, tehát az országgyülés marasztása se sikerült.

Deák Antalnak volt igaza. S az igazságot meg is mondta ott
követtársainak. Azt mondta:

– Ne aggódjatok kedves barátim. Nem vesztetek velem semmit s nem veszt a
haza. Ámbátor szives barátságtokért mig élek, háládatos érzéssel leszek,
de azért elfelejtetek ti engem. Küldök én magam helyett egy fiatal
embert követnek, kinek kis ujjában több ész és tudomány van, mint egész
bennem.

A követek hihetetlenül rázták fejüket. Nem lehet az.

Lehetett.

Tizenhét nap mulva, április 15-én Deák Ferencz lett Zala vármegye
követe.

Akkor emlékeztek Deák Antal szavaira, melyeket azután megörökitett
nemzetünk történetirása.




MIKOR DEÁK FERENCZET KÖVETNEK VÁLASZTOTTÁK.

Mindig eszembe jut, valahányszor követválasztás vihara zug az országban,
hogy lett követté először Deák Ferencz. Ha eszembe jutott: el is mondom
apróra.

Nem azért mondom el, hogy az ő választását összehasonlitsa valaki a mai
követválasztásokkal. Hetvenkét év előtt lett követté. Nagy idő. Öreg
emberré válik a csecsemő is ennyi idő alatt. Elidősül a felnőtt tölgyfa
is hetvenkét év folytán. Azóta özönviz rohant végig felettünk, –
eltemetett árja és iszapja sok mindent. Átalakult a világ s megváltoztak
a lelkek. Miként lehetne tehát azt a kort összehasonlitani a mostanival?

Azután Deák Ferencz se születik ma már. Ha születik is, meg nem nő.
Nincs jó föld hozzá az emberek szellemében. Ős föld, ősi talaj kellett
ahhoz. Hol van az már? Ma iskolában nevelik a szivet, könyvből a lelket,
hivatalban a hazafiságot, magas kegyek árnyékában az emberi nagyságot.
Törpék nemzedéke. De a választás is más, mint akkor. Hol van most már a
régi vármegye? Most a kerületek zajongó sokasága választ zászlók
lobogásával, harsogó éljennel, fuvarral és napi ellátással minden
vármegyében öt-hat helyen. Akkor pedig összegyültek egy helyre a
vármegye egyházi és világi főrendei s a köznemesekből álló karok és
rendek. A vármegye háza fogadta őket, diszruhás huszárok a kapu alján
karddal adták meg a tiszteletet. Kardosan, panyókával, templomi diszben
foglaltak helyet a zöld asztal körül a karok és rendek. Előttük a
feszület és az ólom-tintatartó. Hátuk mögött az ifjuság, a jövőnek
nemzedéke, a jövőnek reménysége. Érett megfontolással
meghányták-vetették, ki köztük a legalkalmasabb, ki lehetne disze az
országnak, dicsősége és becsülete a vármegyének? Kinek elméje bölcs,
tudása bőség, hazafisága kőszirt. Találtak. Higgadt módon kijelentették:
ő lesz a követünk. Azután feszület elé állitották. A legelső egyházi
rend felolvasta előtte a vármegye esküszövegét. Hitet kellett tennie az
Atya, Fiu, Szentlélek, Teljes Szentháromság egy örök Istenre, hogy
hazájához és annak alkotmányához hű marad. Kezébe nyomták az
igazságlevelet s aztán nagy sürü isten áldásával utnak eresztették.

Hát bizony ily módon választották hajdan a követet, a mig a bécsi udvar
bele nem egyeledett a követválasztásokba. Ily módon lett először Deák is
követté. Nem is lett ő másként soha. A mikor korteskedés folyt, embervér
folyt, vesztegetés folyt és szenvedély lobogott a választásnál: el nem
fogadta a követséget világért se.

Volt ilyen választása is egyszer. De én nem erről akarok szólani, hanem
az 1833-ikiról, a mikor huszonkilencz és fél éves korában a
zalavármegyei nemesi karok és rendek először küldték föl Pozsonyba.

Antal ur volt a követ, az ő bölcs és nemes testvérbátyja. Azonban Deák
Antal ur megunta a követséget. Most már a harmadik gyülésen képviselte
vármegyéjét, de szörnyen megunta követi állását. Miért unta meg? Hiszen
még csak negyvennégy éves volt. Bizalom környezte otthon, szeretet és
tisztelet az országgyülésen. Szava se volt sulytalan, tekintélye is
nagy, még a nagyméltóságu főkorlátnok és királyi személynök is nagy
figyelemmel voltak iránta. Hát miért unta meg?

Talán meg lehetne erre is felelni, de én bizony ezt most nem feszegetem.
Bizonyos, hogy 1833. évi márczius 3-án azt irta sógorának:

– Az ország gyülésével már torkig lettem.

Bizonyos, hogy korább azt irta ugyanannak:

– Engemet, ki már csak nyugodalomban kivánom életemnek kevés, hátralevő
napjait tölteni, mostani helyheztetésemből Ferkó öcsém mentsen ki.

Bizonyos, hogy a nádorispán közbenjárása s követtársainak marasztalása
se használt semmit. Le akart mondani s haza akart menni minden áron.

Meg is cselekedte.

Azt irja sógorának február 17-iki levelében:

– Márcziua elején a nemes vármegyére adandó resignatiomat Hertelendy
Károlynak el fogom küldeni, azon kinyilatkoztatással, hogy az április
15-iki közgyülekezetre szolgáló meghivó levelében ezen tárgyat
beiktassa.

E tárgy volt Deák Antal lemondása s ujabb követnek az ő helyébe
választása.

Igy is történt. Az április 15-iki megyei közgyülésen már uj követet
kellett választani.

A vármegye hirdetései, körlevelei, értesitései akkor nem a hivatalos
hirlapok utján történtek. Hirlapja nem is volt a vármegyének se
hivatalos, se másféle. Még magának az országnak se volt igazi. A
nyilvánosság egészen más volt, mint a mostani.

A mi a vármegye dolga volt, ahhoz nem volt semmi közük se a királyi
városoknak, se a parasztoknak. Az csak a nemesség dolga volt.

Ha közgyülést tartott a vármegye, az összehivót elkészitette az alispán
s a fontosabb kérdést az összehivóban megemlitette. Deák Antal
lemondása, beszámolása s az uj követ megválasztása a fontosabb kérdések
közé tartozott.

A meghivót a vármegye kanczellistái leirták a szükséges számu
példányban. Annyi példány volt szükséges, a hány szolgabirája volt a
megyének s azon fölül még két példány. Egyiket a főispánnak kellett
elküldeni, a másikat a megyeház kapujára kellett kiszegezni.

Egy szolgabirói járáshoz tartozott Zalában harmincz-negyven falu.
Több-kevesebb. A szolgabiró már jól tudta, hol laknak a nemesek. Néhány
faluja nemes falu volt. Oda elküldte az alispáni meghivót. Nemes uraimék
lássák, hallják, értsék: miről van szó. Hogy azután elmennek-e a
közgyülésre vagy otthon maradnak: az az ő dolguk.

De ki legyen Deák Antal helyett az uj követ?

Tudni kell azt, hogy senki se akart abban a rengeteg vármegyében követ
lenni.

Ha pedig igy áll a dolog ki lenne más a követ, mint Deák Ferencz?

Először is a vármegye iránt való alkotmányos kötelessége. Most Antal
bátyja volt az alispán. Mig odajárt Pozsonyba: ő volt helyette a
substitutus alispán. Ha tehát Antal hazajön, pedig senki se hivja,
menjen helyébe Ferkó öcscse. Helyettesitse ott is. Ez már csak világos.

Azután az legyen a követ, a kinek mindenképen van hozzá esze, tudománya,
ereje, egészsége. A ki helyett van, a ki gazdaságát vezesse. A ki után
nem sipákol se asszony, se sok gyerek. A ki el nincs adósodva s a ki nem
sóvárog hivatal és kitüntetés után.

Ha mindezt nemes uraimék számba vették: mindenképen Deák Ferencz
mutatkozott alkalmasnak.

Azonban nemes uraimék nem sokat törődtek az egész követválasztással.
Valaki csak elfogadja a követséget. Körülbelül mindegy az: akárki lesz.
Azután a nemes urak rábizták az ügyet vezéreikre. Ott van Csányi László,
Horváth János kamarás, Deák Antal, Hertelendy Károly, Oszterhuber József
s a kálvinista nemesség vezetője Kerkapoly István. Elég nagy fejük van
hozzá, elég okos és jó emberek, majd tudják ők, kiből legyen az uj
követ.

Erről az oldalról is Deák Ferencz volt a legalkalmasabb. Hiszen a
vezérek valamennyien rokonok. Ki testvér, ki sógor, ki vér szerint való
atyafi, ki jó szomszéd, ki jó barát. Egyetlen egy sincs köztük, ki Deák
Ferencznek vételkedő társa volna vagy a kinek ellene kifogása lenne.

Maga Deák Antal, a legnagyobb tekintély, épen csak Ferkó öcscsét óhajtja
követnek.

Örökké érdekes az a levél, melyben erről sógorát értesiti. Sorai igy
szólnak:

– A mostani országgyülési tanácskozásokban én nem legcsekélyebb aktivus
részt veszek; meg is nyertem eddig követtársaimnak bizodalmát; –
meghallgatnak s több előadásaimat elfogadják. Ferkó öcsémet már csak
azért is becsülnék, hogy az én testvérem s ő ezzel is sokkal hamarabb s
előbb eljuthatna a bizodalomnak azon fokára, melyet más minden
erőlködése mellett is soha el nem érhet. Bőbeszédü emberre itt nincs
szükség, mert az ugyis elég van. Hanem hideg megfontolásra; – józan
itéletü s az előforduló tárgyakhoz egész mértékletességgel szóló ember
kell itt, a kiknek száma pedig nem sokra telik. Ilyen nemü követet
képzelek és várok Ferkóból, kinek mind egészsége, mind ideje is a
mellett megengedi a hosszabb itt lételt. Iparkodjál azért őtet te is
arra birni, hogy ha a sors a választásban ezen nemes és mindenkor
becsületre méltó provincziára őt találná, egynéhány rágalmazó embernek
ostoba kifakadásaira ne hajtson s hazájának ügyét szivén hordozván, azt,
a mire őtet, mint hazai polgárt e részben kötelessége felhivja,
teljesiteni igyekezzék s engemet… mentsen ki s azon becsületet is,
melyet megyénknek én szerezni törekedtem és szereztem is, továbbra
tartsa fenn… Válasszátok, ha lehet, Ferkót, kit én Pozsonyban bevárok s
őtet minden dologba bevezetni kivánok és fogok.

Ime, Antal ur levele! Nagyon fontos s komoly figyelemre nagyon méltó ez
minden tekintetben. Milyennek kell lenni a követnek? Miféle természetü
férfiak a követ urak? Miféle követet vár ő Ferkó öcscséből? Hogy kell
megőrizni a vármegye becsületét? E kérdésekről be hagy ez a levél
pillantani Antal ur gondolkozásába.

A vármegye becsülete is fődolog.

Volt egyik országgyülésen egy követtársa Baranyából. Kajdacsynak hivták.
Egészen jóravaló ember volt, de az a szerencsétlenség történt vele, hogy
egy nyilvános teremben épen akkor ütötte meg a guta, a mikor egy tévedt
fiatal nővel enyelgett. Hajh, minő megbotránkozást keltett ez Deák Antal
lelkében!

Minő gyalázat ez a vármegyéjére is!

– – Hát hiszen azt jól sejtette Deák Antal, hogy az ő Ferkó öcscse
fentartja a vármegye becsületét. Hanem hát baj támadt. Olyan baj, mely
dugába dönthetett minden reménységet.

A bajnak oka pedig az ő Ferkó öcscse volt. A ki sehogy se akarta a
követséget elvállalni. Azt mondta:

– Nem nekem való.

Szükszavu volt. Nem igen mondta meg, miért nem való neki a követség.
Rajt hajtott Csányi László is, Oszterhuber is, még a jó Klári nénje is.
Nem igen használt.

Márczius közepén megirta Oszterhuber Pozsonyba, hogy Ferkó nem akar
vállalkozni. Antal ur igy felel márczius 24-ről:

– Ferkónak, azt irod, nincs kedve helyembe az országgyülésre jönni. Ezt,
megvallom, nagyon sajnálom. Kár neki egy néhány zavart okozni törekvő
embernek alattomosságai által magát a közjónak előmozditásától
elrettentetni engedni. Ha nekem is ez zsinórmértékül szolgált volna, nem
kellene most itt lennem s talán némely jónak elősegéllésében munkástárs
nem lettem volna. Ha azonban épen nem engedi magát reá beszélleni:
erőltetni nem lehet.

Minő szép gyöngédség! Ne erőltessétek!

Az ember azt gondolná: Antal ur azért akart a követségtől minden áron
menekülni, hogy Ferkó öcscsének utat nyisson munkára, érdemre,
dicsőségre. Óhajtotta is, hogy öcscse jőjjön utána. De ha nincs kedve
hozzá: ám ő maga mondja, ne erőltessétek.

De hát miért is nem volt kedve Deák Ferencznek a követséghez?

Hogy üres hiuságból vonakodott volna, hogy rokonai és barátai unszolását
várta volna: föltenni se lehet. Az ő jellemében ily gyöngeség nem
lakott.

A kérdés csakugyan nehéz. Hiszen a követséget valakinek mégis csak el
kell vállalni. S akármily szerény volt is Deák, bizonyára érezte,
mulhatatlanul éreznie kellett, hogy ő annyira legalább is rátermett mint
a vármegyében akárki.

S vonakodásának egyik oka mégis a szerénység.

Csodálatos ez, de én mégis ismertem kiváló férfiakat, a kik erejük ugy
vélt gyöngesége miatt nem akartak követté lenni.

Ott van Salamon Ferencz.

– Mit keressek én ott – ugymond – a képviselők közt az én fogyatékos
ismereteimmel?

Pedig a legnagyobb elme összes történetiróink között. S igazán nagy
elme, óriási magyar tudással és miveltséggel.

Ott van Kerkapoly Károly. Negyven év előtt biztattam a képviselőségre s
megjósoltam, hogy fényes jövő vár rá.

– Nem ugy lesz az. A sok kiváló jeles ember közt észrevétlen keveredem
el.

– Miféle jeles emberek? Nézd meg a mi vármegyénk követeit. Ezeket
ismered. A többi vármegye is csak ilyeneket küld.

Nem hitte el.

De ott van maga Kölcsey. A gazdag, nagy és szép lelkek mintája.
Felfogásáról, érzelmeiről, mikor követté választották, számot ád
naplójában. Ő is csekélynek tartotta erejét arra, hogy követi állásának
fenséges feladatait teljesithesse.

Azt hiszem, Deák is ekként gondolkodott. Ez volt kedvtelenségének főoka.

De lehetett egyéb indoka is.

Végtelenül szerette Antal bátyját s büszke volt rá. Semmire másra, de
bátyjára büszke volt. Egyszer-kétszer Pozsonyban is fölkereste s
boldoggá tette a nagy tisztelet, figyelem és barátság, mely bátyját
körülvette. Azt hitte talán, ha ő nem áll be helyette követnek, talán a
bátyja szivesen megmarad helyén.

Még egy körülményről tudok, mely kedvét elvehette.

Bátyja is czéloz levelében erre. Arra inti Ferkó öcscsét, hogy néhány
zavart okozni törekvő embernek allatomosságaival ne törődjék. Ez azt
mutatja, hogy a Deák-testvéreknek is volt ellenségük vagy legalább
pártos ellenfelük.

Csakugyan volt.

Valami Csik Boldizsár nevü nemes ember, ugy rémlik előttem, ügyvédfele,
valamikor siker nélkül törekedett valamire Deák Antal alispán előtt.
Törekvése nem sikerült s azért boszusággal volt tele Deák Antal ellen.
Ebből nem is csinált titkot s uton-utfélen birálgatta személyét s
hivatali és követi működését. Néha ocsmány szavakat is használt. Ugyanez
időben. Oszterhuber megirta Deák Antalnak, hogy Csik azt mondta
Egerszegen nyiltan, hogy Antal ur az ő országgyülési működésében csak
egy jezsuita generálishoz hasonlitható.

Antal ur nagyon érzékeny volt az ilyen bántalomra Csiknak volt néhány
kortyándi társa is. Szájaskodása nyomatéktalan volt ugyan, de Antal urat
egyszer-másszor mégis keserü kifakadásra birta.

Deák Ferencz ezt jól tudta, Csik hitványsága neki is fájt.

Elgondolta, hogy nemesebb és önzetlenebb hazafi, mint Antal bátyja,
senki nem lehet. Ő se lehet. Ime, nem fogad el napidijt s visszautasit
minden javadalmat és kitüntetést. Még se ment az ócsárlásoktól, még se
ment a rágalmaktól. De hát ez legyen a közéleti szereplés jutalma? A
haza iránt való szent kötelességek hű teljesitésében se legyen már
menedék az irigyek, orvok, rágalmazók alattomosságai ellen? Mire való
akkor a követség s még a vármegyénél is a tiszti állás? Nem sokkal
jobb-e otthon maradni, az ősi földet szántogatni s a világ zajától
elvonulva az életet csöndes elmélkedésben tölteni? Vagy fönt a bükkös
szélein, a Kehida-patak omlásos és vadvirágos partjain méla andalgásban
ábrándozni s a mikor lehet, a kandalló mellett vidám jó barátok
társaságában bodor pipafüst mellett enyelegni?

Talán valamennyi ok közrehatott, hogy Deáknak ne legyen kedve a
követséghez.

Végzetét azonban mégse kerülhette ki.

A karok és rendek az április 15-iki közgyülést Zala-Egerszegen
megtartották. Nem voltak sokan. Átkozott rossz tavaszi utak voltak
mindenfelé. Alig voltak kétszázan. Deák Antal lemondását elfogadták, de
abban is megegyeztek az urak, hogy mást nem küldhetnek helyébe, mint
Ferencz öcscsét. Egyhangulag, vita nélkül választották meg egy-két percz
alatt.

Deák Ferencz e szép, egyhangu választás után elfogadta a követséget. De
nem örömmel s nem jó kedvvel. Tiz nap mulva ment Pozsonyba, hol még
néhány napot együtt töltött Antal bátyjával.

Minden vármegyének két követe volt. Az egyik az első, a másik a második
követ. Ezt a sorozást nem a törvény rendelte, hanem a szokás. Eddig Deák
Antal volt az első követ s zalabéri Horváth János a második. Most
Horváth lett az első s Deák Ferencz a második. Második a szokás szerint,
de valósággal első. S azóta mindig első negyvenkét éven keresztül.
Elsőségét sohase vitatta el senki.

Mi különbség volt az első és második követ között? Valósággal és törvény
szerint semmi. De a gyakorlat mégis megszülte azt a különbséget, hogy a
mikor a vármegyének az országos ülésben szavazni kellett: akkor az első
követ adta elő a vármegye szavazatát. A régi országgyüléseken nem a
követek, hanem a vármegyék szavaztak. Pest, Zala, Borsod például ide
szavaz, Pozsony, Veszprém, Szatmár amoda. Néha a két követ nem volt egy
véleményen. Ritkán fordult elő ez az eset, de előfordult. Ilyenkor egyik
követ szavazata lerontotta a másik követ szavazatát. S ilyenkor annak a
vármegyének nem volt szavazata. Igy vezették a naplóba például:

– Baranya nem szavazott.

Ez azt jelentette, hogy két követe nem értett egyet.

Deák Ferencz Pozsonyba érkeztétől fogva egy ülést se mulasztott el. Se
országosat, se kerületit. Szorgalmas volt példásan. De kedve bizony
sokáig nem jött meg a követséghez.

Május 7-ről azt irja haza:

– Itt ülök az iróasztalomnál betegen és kedvetlenül. Betegen, mert az
influenza engemet is meglepett, de mellette még egy ülést sem hagytam
el. Kedvetlenül pedig, mert mostani idejövetelem azon fontos lépése
életemnek, melyet megbántam. Hidd el, édes barátom, ha kötelesség és
becsület állhatatosságot nem parancsolnának, én hamar, igen hamar
közöttetek lennék; de igy csak levelem jelenik meg helyettem. Csak abban
panaszlom sorsomat és a közjónak sülyedését.

Csodálatos a követségtől való e nagy iszonyodása!

Ime, 1843-ban se vállalt követséget. Erre azonban jó oka volt legalább
Zalában.

De 1847-ben se vállalt. És ha gróf Batthyány nála nélkül meg akarja
alakitani az első felelős kormányt, még 1848-ban se vállalt volna. Pedig
ki aratott több sikert? Ki szerzett nevének maradandóbb dicsőséget?

Lelkiállapotának olyan tünete ez, melyet érdemes különösen megvizsgálni.
Talán lesz rá időnk.

Az influenza, melyet emlit, akkor volt, akkor terjedt el köztudat
szerint először hazánkban. Vagy tiz évig garázdálkodott akkor.
Megtámadta keményen Deák Antalt is. Ő le is irja a betegsége természetét
és lefolyását. Deák Ferenczet mégis enyhébben érintette. Erős testalkata
s fiatal kora megmentette attól, hogy ágynak essék.

Ime, Deák Ferencz első követsége!




LEVELES LÁDA.

Tudós ember tudja, öreg nemes tudja, a mai nemzedék alig tudja, mi az a
leveles láda. Beszélnek irásról, iratcsomagról, irattárról, levéltárról
s más efféle gyüjteményről, de leveles ládáról nem.

Belép az ember a kis birtoku öreg nemes falusi hajlékába. A szobabeli
mind olyan, mint másutt és mindenütt. Hosszu lócza a fal mellett, túl a
Dunán pad a neve. A lócza hajlatánál, vagy fönt, vagy a lócza alatt –
ott van egy kis faszekrény. A neve láda. Hossza nincs egy méter,
magassága nincs félméter. Fekete, régi, avult készség. Se nem butor, se
nem szerszám, mégis valami. Van rajta némi czifraság is, inkább faragva,
mint festve. Ütött-kopott, csorbult portéka. Sokszor volt már kézben. De
azért szuette. Ezer apró lyuk van rajta mind a hat oldalán. Hanem be van
zárva keményen. A macska ráfekhetik a tetejére, de a gyermekek nem
nyitogathatják.

Mit őriznek titkos rejtekében? Mit féltenek a gyermekektől? Mi van
benne?

Semmi más, csak levél. Papirosból és kutyabőrből való levél. Szennyes,
sárgásbarna a szine, töredezett a hajtása, itt-ott egérrágta, esőitatta
a széle minden levélnek. A penész is belekapkod egyikbe-másikba. Pöcsét
is van némelyiken, még selyemzsinóron függő ökölnyi pöcsét is.

A jó öreg nemzetes ur, a kis nemes gazda nem tudja már a leveleket
elolvasni. Idegen nyelven, deák nyelven irvák. Ő is tudna hozzá, ha
kedve lett volna a kollégiumba járni. De nem volt. Jobb szeretett otthon
őgyelegni, vadászni, lóháton mászkálni. De azért minden levélről tudja,
mi van benne. Megtanulta még gyermekkorában az öregektől. Ime ez Kun
László király levele. Abból az esztendőből való, a mikor a cseheket
agyonverte. A búberki pusztáról és malomról és halastóról van benne szó.
A levél megvan, de Búberek már hol van? Az is megvan ugyan, de
ráfeküdtek az Esterházyak. Ember legyen az, a ki őket onnan elhengeriti.
– Ime a másik levél. Nem is Mária királyné adta, hanem az ura, a mikor
még nem volt király, csak a feleségének volt ura. Ezt a levelet már
Hunyadi János is látta fiatal legényember korában. – Ime ezt a
káptalanbeli urak irták alá Esztergomban. Ez a másik valami mandátum, ez
a harmadik valami statutoriális, ez a negyedik valami divizionális. És
igy tovább. Ha az ember szivesen hallgatja, elmeséli nemzetes uram a
magyarok történetét a kievi csatától kezdve s nemzetségének történetét a
tatárfutástól kezdve. Mert ez mind benne van a leveles ládában.

Ma már nem sokat törődnek a leveles ládákkal. Más a világ. A török és a
német össze-vissza pusztitotta az országot. De azért Zala vármegyében
száz meg száz háznál megvan a leveles láda. Esztendők is el mulnak a
nélkül, hogy valaki fölnyitná vagy belenézne, de azért őrzik gondosan. A
család kincstára az.

Hajdan nem volt anyakönyv és nem volt telekkönyv.

Ha csikó született: arról bizony nem vettek föl jegyzőkönyvet. Ha gyerek
született: azzal se futottak paphoz, iródeákhoz, közjegyzőhöz, hiteles
helyhöz, hogy nevét, korát, nemét, apját, anyját, minden pereputtyát
irják föl valami papirosra. Most papirosvilágot élünk, akkor szabad
világot éltünk. Hanem azért az igazságról akkor is gondoskodtak.

Ott volt az ősi birtok, a nemzetség birtoka. Arról kellett lenni
irásnak. Ha határt jártak, birtokot háboritottak, ha adtak-vettek,
csereberéltek, ha zálogositottak, ha osztozkodtak: minderről irás
készült. Ez az irás azután megőrizte a birtokot is s az elevenek és
holtak igazságát is. Ez az irás volt az anyakönyv is, a telekkönyv is.

Még másról is jó volt az az irás.

Minden nemes ember atyafia, vérsége, osztályos rokona volt minden nemes
embernek. Ezt a rokonságot ugyan száz évről könnyü volt kimutatni, mert
az öregek el tudták mondani élőszóval. De kétszáz, háromszáz vagy ötszáz
évről már csak akkor lehetett kimutatni, ha a leveles láda tele volt
alkalmas irásokkal.

Mai észszel azt kérdeznők, mi köze ahhoz Péternek vagy Pálnak, hogy az ő
ősei ötszáz esztendő előtt kivel házasodtak, kivel voltak
vérrokonságban? De üres ám ez a kérdés, ha a régi állapotra gondolunk.
Ma ugyan csak hatodiziglen engedi meg a törvény az örökösödést, de
hajdan, 1848 előtt végtelenül megengedte s nekem nemcsak ahhoz volt
jogom, hogy öregapám öregapja vagyonát örököljem, hanem ahhoz is jogom
volt, hogy a dédősapám dédősapjának vagyona is rám nézzen, ha közelebbi
rokonok nincsenek. Tehát már ennélfogva is mulhatatlanul szükséges volt
a leveles ládát gondosan őrizni s abba minden birtokirást szépen
beletenni. Másként ki tudná a mohácsi csata előtt való időkből az
atyafiságot kimutatni?

Néhai nemzetes Hertelendy Gáspár urnak is megvolt az ő leveles ládája
ezelőtt jó kétszázötven esztendővel. Csakhogy ez a leveles láda Söjtörre
nézve meglehetősen szegény volt.

El nem kell felejteni, hogy Hertelendy Gáspár volt Deák Ferencznek, a
haza bölcsének anyai ágon vagy jobban mondva leányágon dédősapja,
minthogy az ő egyenes unokája volt az a szépséges Hertelendy Anna, a ki
hites férjétől, Deák Gábortól szülte idősb Deák Ferenczet, a haza
bölcsének édesapját. És el nem kell felejteni, hogy Söjtör volt Zala
vármegyének az a hires falva, a melyben Deák Ferencz meglátta a
napvilágot. Itt halt meg a szülés fájdalmai közt édesanyja; itt van ma
is változatlan ősi alakjában a szülőház s itt van a szülőházon Zala
vármegyének emléklapja.

Söjtör ma is nagy falu, hajdan is nagy volt. Sok nemese, sok jobbágya,
hatalmas urai. A gazdag Sümeghy nemzetségnek egyik ősi fészke. Valamikor
sok pusztája volt. Ugy gondolom, Szivölgy vagy a mint hajdan nevezték,
Aszuvölgy, Tófej, Puszta-Szent-László, Urbonak hozzátartoztak. Részben
most is hozzátartoznak. A Deákok nemzetségének sok dicsősége sugározza
be ezt a vidéket.

Régen Sütör, Sőtör, Sütér néven is nevezték. Nagysága s lakosságának
száma csak Zala falvaihoz képest érdemel emlitést. Zalának öt-hatszáz
falva sokkal kisebb mint Söjtör.

Két-háromszáz év előtt még fontosabb hely volt, mint most. A
Valiczka-patak völgyén terül el. E völgy a török háborukban nagy
katonaút volt. A mikor a kanizsai basák egy-egy csapat katonát
martalóczutra kiküldtek Zala, Vas vármegyék és Stájer ellen, a
martalóczok gyakran erre vették utjokat. El kelle hát látni a vidéket
őrségekkel. Ebből aztán nagyobb baj lett, mint a török harácsolásból.

A jó osztrák szomszéd különösen őrködött, hogy Stájert a török ne
bántsa, telerakta tehát a Valiczkavölgyi falvakat beszállásolt
katonákkal. Ám e katonák németek, vallónok, olaszok, csehek, mindenféle
gyülevész népek voltak. Gyülölték, pusztitották a magyar népet. Sokkal
nagyobb és sulyosabb átokként nehezedtek a népre, mint a török
martalóczok. Török, tatár csak keresztül száguldott a falun; el is
vitte, a mihez könnyen juthatott, de meg is lehetett vele alkudni. Csak
a menyecskéket, leányokat kellett egy-két napra előle az erdőbe, bozótba
eltelepiteni. Azon túl békesség volt megint egy-két esztendőre.

De nem ugy tett az osztrák, a pokol fajzatja. Nem ismert ez semmi
szentet, a ki magyar volt. Ágyasházat önmagának, ólat a lovának tetszése
szerint foglalt, követelt, parancsolt, durva volt, lopott, rabolt,
fosztogatott. Feltörte a pinczéket, gyujtogatott, dőzsölt, kinozta az
embereket s üldözte az asszonyokat. Megtörtént gyakran, a nép maga hozta
ellene titkon a törököt.

A sok keserü panaszt a vármegye nem türhette. Söjtörre laktanyát
épitett, természetesen a söjtöriek segitségével. A hol most az emeletes
Deák-ház áll, fönt a domb magasán, odaépitette a laktanyát. Akkor nem
laktanya volt a neve, hanem kvártélyház. A nép kovártéháznak nevezte, a
mint hogy a huszár ma is ugy nevezi a szállást katonanyelven.

A söjtöri leveles láda legrégibb levele csak 1698-ról szól. Csak egy-két
év előtt kergették ki a törököt Nagy-Kanizsa várából. Nemzetes
Hertelendy Gáspár uram ekkor nagyon meg volt szorulva pénz dolgában. Nem
éppen hiábavaló módon, hanem szerzés miatt. Söjtörön akkor pénzzé tett
mindent, a mit a birtok csonkitása nélkül pénzzé tehetett.

Volt ott egy nemes birtokos társa: Mátay Márton, Pénzes és szerző ember.
Ennek zálogba adja egy söjtöri és egy tófeji jobbágyát s két puszta
jobbágytelkét 100, azaz száz forintért. A jobbágyat természetesen
ijastul, fiastul, feleségestül adja zálogba. Nem oly módon, mintha
valaki ma zálogba teszi az óráját. Hanem ugy, hogy ezentul a jobbágy
Mátay Mártonnak dolgozik s nem Hertelendy Gáspárnak. S igy marad
mindaddig az állapot, mig a száz forintot Hertelendy Gáspár vissza nem
fizeti.

Fél év mulva ujra megszorul. Akkor megint egy jobbágyát s negyedrész
puszta jobbágytelkét adja zálogba megint Mátay Mártonnak s fiainak és
testvéreinek, de csak hat évre, 150 magyar forintért. A jobbágy neve
Bana Gergely.

Ilyen világ volt akkor s ilyenek a hitelviszonyok.

A leveles láda legérdekesebb levele mégis az, a mely arról szól, a mikor
Deák Gábor, a haza bölcsének öregapja 1765-ben megveszi a vármegyétől a
söjtöri laktanyát. Nem is épen olcsón veszi meg. Fizet érte vagy kétezer
forintot. Négy darab elismervényt a megtörtént fizetésekről gondosan
megőrzött a leveles láda.

Ebből a laktanyából épült a söjtöri Deák-kastély magas dombon, emeletre.
Nincs is oly magas ház több Söjtörön. A kastély történetéről másutt
szólunk. Itt lakott Deák Gábor s fia idősb Deák Ferencz. De a haza
bölcse is sok időt töltött itt, különösen 1825-től 1833-ig, a mikor
Antal bátyja országgyülésen volt s helyette ő gazdálkodott Kehidán is,
Söjtörön is.




KEHIDA TÖRTÉNETÉBŐL.


I.

(A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi
följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? –
Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az
elsikkasztott forradalom. – A papot földnégyelésre itélik. – Csodálatos
menekülése.)

Kehida történetéből csak arra ügyeltem, csak azt az időt vettem különös
figyelembe, a mely alatt a Deákok voltak urai. Deák Gábor, idősb Deák
Ferencz, Deák Antal és Deák Ferencz.

Se történetbuvár nem vagyok, se Zala vármegye történetirója. Nem is
leszek. Én a haza bölcsének egyéniségét kutatom.

Ez az egyéniség a gyermek és ifjukorban fejlődött, miként másé s korán
és kereken kiképződött, megalakult és megállapodott, miként igen kevés
emberé a világon.

Az egyéniség ugy fejlődik, ugy képződik ki, mint az élőfa. Nagy lesz-e
vagy törpe marad, szabályos lesz-e vagy csonka, szabályos méretekben
nő-e vagy elmarad, vagy ugrál a növésben, a legmagasabb életkorra
képződik-e vagy korán fog elvénülni: mindez ezer körülménytől, ezer
esetleges befolyástól függ. Minő a talaja, minő talajának a fekvése,
magánosan áll-e vagy sürü társaságban, nem érték-e pusztitó viharok, nem
érte-e villám, ifjukorában nem harapdálta-e őz, szarvas vagy legelésző
marha, nem fészkelt-e bele féreg, nem rakodott-e rá fagyöngy?

Miként a tölgy: ugy fejlődik az ember.

Apa, anya, ősi vérnek tisztasága. Egészséges és erős csont és izom.
Játék, tisztaság, elég alvás, okos étel-ital. A mikor a gyermek föllép
az élet szinpadára: ott már egész embersereget talál. A szülők, a
rokonok, a cselédek, a munkások, a jó és rossz barátok, a bejárók, a
falusiak, pap, tanitó, jegyző, köztisztek, előljárók. A gyermek mindjárt
megszeret közülök egy csomót s meg is gyülöl. A kiket megszeret: sziv és
lélek nemes-e bennük? A kiket meggyülöl: mi bennük a gyülölet oka s mi a
gyermekben? A gyerekagy gyorsan tanul és sokat tanul. Gyorsabban, mint a
villám s többet, mint száz pap. Csodálatos lángelme a figyelő gyermek
egészséges agya. Az életnek és természetnek millió tünete rajzik előtte
és körülötte. Valamennyit látja, figyeli, vizsgálja, érzi. A mi agyunk,
élemedett embereké, közönyös lelkeké, kiábrándult bölcselkedőké, kialudt
sziveké: minő gyönge és gyámoltalan gépezet ez az erősen figyelő
gyermekéhez képest.

A hogy ügyel a gyermek az emberekre: ugy ügyel az állatokra, a fákra, a
kövekre, forrásokra, madárfészkekre, távoli hegycsucsokra, omlatag
várakra. A mesék, regék, szólások, példák, hagyományok lelkére ülnek s
ott megfogamzanak. Tündérvilág alakul a a gyerek lelke köré a
hagyományokból s élteti és mozgatja, szinezi és gazdagitja az öregek
emlékezete s mesemondása azt a világot.

Milyen volt ez a világ a kis Deák Ferencz körül? Kehida természete,
története s hagyományai miből álltak?

Két jegyzetet láttam Kehida történetéről.

Az egyik a plébánia anyakönyvi iratai közt. Czime: Brevis Historia
Parochiae Kehida. Anno domini 1858. Magyarul: a kehidai egyház rövid
története. Akkor, a mikor ez készült, ha nem csalódom, Rumy József volt
a plébános s talán ő készitette e jegyzetet.

A másik jegyzetet Deák József, egykori kehidai plébános készitette. Még
beszélek majd e plébánosról később is. Sokáig, majdnem félszázadig
legeltette nyáját Kehidán az urnak szőlejében. Egyszerü, jó lélek volt.
Deák Antal és Deák Ferencz társaságában benne is föléledt a tudás és
kutatás vágya. Nem volt tudós s a hogy a régebbi századok dolgaiban
kalandoz: arról szóló jegyzetei semmit se érnek. De az mégis becses
némileg, a mit élő öreg emberek beszédeiből s szóbeli hagyományaiból
följegyezgetett.

Jegyzeteit nem állitotta össze rendszeresen. Hanem annyira-mennyire
összeállitotta 1864-ben Tibortz István, csányi plébános, a kinek irásait
átadta. A történetkutatásban ez is kis tudásu jámbor ember volt, nem is
sokat érnek az ő följegyzései se, de valamit mégis érnek. Munkájának
bezáró szavai igy hangzanak: »kehidai néhai plébános Deák József
kézirataiból összeszedegette Tibortz István, m. k. csányi plébános
1864-ben«. Hogy a kéziratokból mit hagyott ki: azt természetesen nem
tudhatni.

Nem is fontos dolog, hagyott-e ki valamit. Végre is Kehida történetét,
ha valaki részletesen meg akarná irni, a Hertelendy és Deák-családok
irataiból s a falu urbariumából tisztán lehet látni. De nekünk erre
nincs szükségünk. Én a történetből csak azokat a részleteket érintem, a
melyek a gyermek Deák Ferencz figyelmét megragadhatták s gondolkozására
hatást gyakorolhattak.

Az egyház anyakönyve 1740-től kezdődik. A község természetesen régibb,
mint az anyakönyv. 1700 előtti időben nagyon kevés anyakönyvet vezettek
hazánkban. Csak a 18-ik században kezdték a papok a könyvvezetést. A
kehidai anyakönyv nyelve 1831-ig latin, attól kezdve magyar. Ez már Deák
Ferencz hatása. Antal bátyja nem sokat törődött még az anyakönyv
nyelvével is.

A mai templom 158 éves. Az akkori kegyur alapitotta és épitette.
Hertelendy Gábor és neje Uzsovits Judit volt az alapitó, Deák Ferencz
öreganyai dédapja és dédanyja. Alapkövét 1747. évi junius hó 18-án
tették le. Megépült, a hogy a kegyuri templomok szoktak épülni Az
épitőanyagot és költséget adta a kegyur, az igás és gyalogos napszámra
pedig behajtotta jobbágyait, zsölléreit és hiveit. A templom mellett
kellett épiteni paplakot is.

A templom és paplak elkészültével meg kellett alapitani a plébániát is.
Az épitések, fölszentelések, alapitások, püspöki jóváhagyások
megtörténtek 1755-ig. Ez évben iktatták be az első plébánost Ebergényi
Józsefet.

Kisebb vagyonu zalai nemes család fia volt Ebergényi. A család egyik
ivadéka Ebergényi László, katonai érdemekért nagy hatalomra jutott már a
század elején. Labancz volt, Rákóczi ellen csatázott, utóbb
altábornagygyá lett s gazdaggá. Ez alapitotta a vasvármegyei előkelő
Ebergényi-ágat. A templomot Békássy Ferencz Imre, szombathelyi plébános
és a tőszomszédos kapornaki konvent apátja szentelte be s ő végezte
Ebergényi beiktatását is. Ugyanő választotta el akkor Kehidát Csánytól
és Koppánytól. Addig ez a három község képezett egy plébániát s
Kehidának bizony csak filiális szerep jutott e három-egységben. A
kehidai templom Gyümölcsoltó Boldog Asszony tiszteletére áll fen.

De hát az előtt nem volt Kehida?

Volt, de külön plébániája nem volt. Legalább a mohácsi csata óta nem
volt. A nép lelki szükségeiről a hatalmas Pálos barátok, ritkábban a
kapornaki szerzetesek, néha a kolduló barátok és a remeték gondoskodtak.
A Pálos barátoknak a kehidai határban is volt némi részbirtokuk, de volt
a szomszédos Barát-Szigeten és Csányban is. Különben mint emlitém, a
csányi plébános egyházi gondjai alá is tartozott volna Kehida, mint
Csánynak leányegyháza.

Azonban a falu se ott feküdt, a hol most.

A Deák-kastélyt Hertelendy Gábor épitette mostani helyére csaknem egy
időben a templommal. A falu fent a dombon volt, a hol most a kehidai
szőlők s a Deák-sirbolt feküsznek. Ezek fekvését megrajzoltam más
helyütt. A hagyomány szerint a sirbolt kápolnája lett volna 1755 előtt
az istentiszteletre szánt hely.

A falu sokkal kisebb volt, mint most.

Emlitettem már, hogy a Hertelendyek kitünő jobbágytartó uraságok voltak.
Kehidán eredetileg kevés volt a jobbágy, sok erdő, nagy rétek. Munkáskéz
hiányában gyöngén ment a gazdaság, kevés a jövedelem. Hertelendy Gábor
tehát az urasági birtokból szivesen hasogatott ki urbéri telkeket,
készséggel jelölt ki irtásokat s örömmel alapitott s osztogatott
hegyvámos szőlőket. Szaporodott a tized és a hegyvám ily módon s
különösen a robot, az igás és a gyalog napszám.

Csak embert kellett fogdosni.

Néptelen volt az ország. De azért mindig voltak bujdosó legények,
szökevény jobbágyok, elszegényedett ágilisek, urahagyott urbéresek és
zsöllérek. Ezekből Hertelendy Gábor uram összefogdosott annyit, a
mennyit tudott. A kehidai uraságnak jó neve volt a tüzhely nélkül való
szegénység között. S azután el is lehetett édesgetni, el is lehetett
csalogatni más uraság jobbágyát. Ezt ugyan a nemes urak maguk között nem
tartották valami dicséretre méltó dolognak, de azért élelmes uraság
megcselekedte.

Igy épült, nőtt, szaporodott, gyarapodott a mostani Kehida.

Második plébánosa is – lehet mondani – bujdosó szegény legény volt. A
neve: Horváth Zsigmond, Kehidán volt 1763-tól 1776-ig. Ennek nagy
története van. A nagy történet egy-két részét legalább röviden érintenem
kell.

Hallotta-e nyájas olvasóm hirét a Törő-Pethő-Bujdosóféle zivatarnak?
Törő-lázadásnak is nevezik a titkos krónikák. 1848 előtt ennek
történetét igazán megirni nem volt szabad. 1848 vagy 1867 óta se irták
meg az én tudásom szerint. A nevét hallotta, de igazán nem tud róla
semmit se Fessler, se Horváth Mihály, se az Ezredéves történet leirása.
Az akadémiáról, egyetemről ne is beszéljünk. Pedig szomoru s nem is
jelentéktelen dolog ez fajunk habsburgi történetében. Nagy, sok, derék,
jó magyarnak, ezereknek vére omlott ki hiában. Nagy forradalom volt, de
elsikkasztották krónikásaink. Deák ismerte s azt is megmondom, honnan?
Túl a dunai ember, különös ok és alkalom nélkül nem ismerhette. A
Duna-Tisza közén, jászok és nagykunok vidékén sokat tudnak róla, sok
mesét is, sok ábrándot is, de Kehidára, az ifju Deák Ferenczhez, el se
lehet képzelni, miként jutott el hire. Deák Ferencz beszélt nekem erről.
Uj és nagy dologról szólt beszéde, de mindig azt hittem, csak előttem uj
az a dolog. Pedig most tudom már, hogy az egész történet még egyáltalán
nincs földeritve.

Az a Horváth Zsigmond, a kehidai második plébános tiszamelléki származás
volt. 1730 körül születhetett, kemény kálvinista volt, a debreczeni
kollegiumban tanult, akkor még nem rég mult a kuruczháboru, még
dicsőséges fejedelmünk Rákóczi is élt Rodostóban, az ifju Horváth
Zsigmond lelke tele lett kurucz vágygyal, kurucz erkölcscsel.

A jász és nagykun földön nagy eset történt 1753-ban.

A szép asszony, Mária Terézia királyasszony nem volt ám az a jó magyar
király, a milyennek a krónikairók mondják. Hazudnak a történetirók mind.
Utálta, gyülölte, üldözte, irtotta az a magyarságot szive-lelke
mélységéből s egész erejével. Csak azt a magyart szerette, a ki németté
vált s legföljebb azt a magyart szenvedhette, a ki »pápistává« lett.

Pápista!

Ma tudjuk, mit jelent ez a szó. Jó katholikust, jó hazafit, jó testvért
jelent s ha magyar, jó magyart. Igy értjük, igy tudjuk.

De nem ezt jelentette ám Karaffa, Kollonits és Mária Terézia idejében. A
jó római katholikust akkor is szerette és becsülte a magyar, de azért
példaszóvá tette a »pápista« szót. Azt értette alatta, a ki labanczczá
lett, a némethez szegődött, Bécshez szított, saját véreit elárulta s az
udvartól jutalmat és birtokbeli adományt kapott árulásának jutalmául.
Volt az ily »pápisták« közt lutheránus is, kálvinista is elég.

A derék jászokat a bécsi urak készpénzért eladták a németeknek. Nagy
eset ez. Sok keserves panasz lett ebből. A bajnak még most sincs vége.
Pedig maga Deák Ferencz is beleavatkozott már 1868-ban. Természetesen ő
is a jászoknak adott igazat.

De hát miért adták el a jászokat idegen országbeli németeknek?

Sok oka van ennek. Jó földjük volt, derék vitéz nép volt, sok pénzt
kaptak értük. De a főok mégis az volt, hogy igaz magyarok voltak,
nagyobbrészint kemény kálvinisták voltak s Rákóczi fejedelmünkhöz
szítottak s nem a bécsi némethez.

Mária Terézia azután azt gondolta, hogy ha már ugy is eladták a
jászokat, most már át kell őket tériteni a római egyházba s németté kell
őket tenni iziben. Nem kell sokat teketóriázni velük.

Gyilkos, rabló, fosztogató német katonákkal s német jezsuitákkal
telerakták a jászok földét. A kálvinista papokat, rektorokat, diákokat
elkergették, agyonkinozták vagy rabságra hurczolták; a templomokat,
iskolákat, szent alapitványokat elkobozták; még a harangokat is
erőszakkal elvették. Jámbor kálvinista hivő magyar lélek, ha a magyarok
istenéhez akart fohászkodni, nem hallotta ezen túl az intő jelt.
Kálvinista harang könyörgésre buzditó szavát nem hordta ezentul szét az
esti szellő a jász pusztákon.

Egyéb ezer baj is volt. Bizony nem türte békén a kemény jász nép ezt az
állapotot. Talán lassanként bele törődött volna. Át is tért már s
lelkének sebjei behegedtek. A némettől, akinek eladták, meg is váltotta
már magát. Bizonyára nem tört volna ki haragjában. Hanem a német
katonáknak s a magyarfojtogató jezsuitáknak megfájdult a foguk a
nagy-kunokra is. Mező Túr, Túr-Keve, Kis-Uj-Szállás, Hódmező-Vásárhely
mind nagy határ, mind isteni jó föld, milyen jó lenne ez a németnek. S
azután mind magyar lakja és mind kálvinista eretnek. Eretneksége miatt
bele lehet kapczáskodni s vagy áttér és német lesz egyuttal, vagy
elveszti birtokát.

Ez a sötét terv készült az alföldi magyarság ellen. Folytatni akarták a
jász példát, még rutabbul. A magyarság helyére németet, tótot akartak
telepiteni, mint Békésben, Csanádban, Aradban s másfelé is. Ennek a a
pokoli tervnek szivárgott el a hire a nagy kunok közé. De már ennek
elejét kellett venni. Három derék legény összebeszélt, összeállott,
fegyvert fogott s fegyverre hivta a jászokat, Pest vármegye tiszaparti
részeit, Heves pusztai népét, sőt még a nagykunokat is. Nagy zenebona,
nagy lótás-futás támadt mindenfelé.

A három közül az egyik volt: Törő Pál Mező-Turról; a másik volt: Pethő
Ferencz Hódmező-Vásárhelyről; a harmadik volt: Bujdosó György, a ki jász
bujdosó volt. Ez volt igaz nevük. Vérségük és maradékaik ma is élnek.

Ezekhez csatlakozott Horváth Zsigmond diák is. Fiatal vére lángra
lobbant a sok keserü üldözés láttára. Elkeseredett magyar fajának
kinzatásán s ő is odaállt a fölkelők közé. Hatalmas termetét, messze
zugó édes hangját, lelkes szónoklatát megkedvelték a fölkelők.

Szomoru vége lett a dolognak. A fölkelés elbukott. Vad katonai erő
eltiporta. Budai vérbiróság hozta meg az itéletet. Az itélet egy szót se
szólt arról, mi történt valósággal. Egy szóval se emliti, hogy az
alföldi magyarságot hitétől, hazájától, birtokától, magyarságától
akarták erővel megfosztani s hazátlanná, földönfutóvá tenni. Az itélet
ugy szólt, hogy rablók, gyujtogatók, haramiák voltak a fölkelők. Ugy
szólt, hogy gonosz pártütők voltak s a haza belső békességének
háborgatói. A vezérek egy része csatában veszett el. A többit
elfogdosták, eleven tüzön elégették, fölakasztották, karóba huzták vagy
fölnégyelték.

Horváth Zsigmond diákot fölnégyelésre itélték.

A fölnégyelés abból állott, hogy erős kecskebakra kaput fektettek. A
kapun az elitéltet hasra boritották s odavasalták. A nyakát külön, a két
kifeszitett kezét külön s a két kifeszitett lábát külön. Akkor a hóhér
először levágta a fejét s azután kétfelé vágta az elitélt embert nehéz
bárddal hosszában s mindegyik felét megint keresztben. S a vérző
tetemeket azután kezével fölemelte s egyenként megmutatta a birák
uraknak, a katonáknak és a szájtátó sokaságnak. Még el is kiáltotta:

– Ez lett jutalma a gonosznak, a ki ő szent felsége a királyné
parancsának ellenszegült!

A testrészeket azután más-más városban akasztófára függesztették. Törő
Pálét Mező-Túron, Pethő Ferenczét Hódmező-Vásárhelyen. Százakat,
ezreket, pusztitottak el a legjobb magyarokból. Ily vérszomjas lélekkel
még nem konczolták a magyart soha.

Hát az ilyeneket se szabad elfelejteni, a mikor Mária Terézia kegyes
uralkodására gondolunk.

Igy akartak elbánni a diákkal is.

A történet ideje 1753.

Tudni kell, hogy a jász-kunok főkapitánya a nádorispán. De minthogy neki
ezer más dolga is van, maga helyett külön főkapitányt szokott
alkalmazni. Ekkor zsadányi és török-szent-miklósi Almásy János, Sarkad
örökös ura, hétszemélynök volt már nyolcz év óta a jász-kunok
főkapitánya. Ennek unokája Almásy Ignácz nyerte 1815-ben a nemzetség ez
ágának a grófságot. A másik ág, a generális ága gróffá lett már
1777-ben.

A nádori főkapitánynak jelentik, minő szemrevaló alak, minő derék legény
az a diák.

– Hozzátok ide!

Odavitték elébe. Régóta rab már. Láncz a nyakán. Vasak kezén-lábán. Csak
ugy görnyedt alatta a padló. Haja csapzott, kusza, a mit még a pribékek
ki nem téptek. Ruhája rongy, foszlány, szakadék. Összekinzott kék, zöld,
véres teste kikandikál a rongyok közül. Nem is emberhez hasonlit már,
hanem tépett vadhoz, melyen tizenkét kopó marakodott. De szeme még
lángban ég s fejét egyenesen tartja.

A nádori főkapitány mellett jezsuita a kereszttel, német katonatiszt
fegyverben, iródiák hajadon fővel.

– Te vagy az a hires diák?

Mit felelne erre a bolond kérdésre? Csak néz mereven.

– Szánod-e, bánod-e nagy bűnödet?

– Nem szánom, nem bánom, ujra tenném.

– Tudod-e, mi lesz sorsod?

– Tudom. Négyfelé vágnak.

– Áttérsz-e halálod óráján?

– Nem térek át.

– Áttérsz-e kegyelemre?

– Nem térek át.

– Beste fia! Hát apád-anyád?

A diák szempillantásig gondolkodik.

– Mi lesz apámmal, anyámmal?

– Fölakasztják!

A diák szeméből kicsordul a köny.

– Áttérek.

Nosza ugrik oda a jezsuita a kereszttel. Elmondja a szent igéket. Utána
motyog a diák valamit. Hangját alig értik, csak a szája mozog. A mikor
az olvasót a kezébe nyomja s a feszületet csókra nyujtja, a diák már
összeroskadt. Már nem birta a nagy vasakat.

Ezt a jelenetet sokszor elmondta Deák József kehidai plébános az ifju
Deák Ferencznek. Pedig Deák József nem ismerte Horváth Zsigmondot, noha
az első plébánost Ebergényit jól ismerte. Ebergényi mint öreg ember
kanonok vagy mi volt Veszprémben, a mikor ott Deák József ifju
szeminárista volt. De Horváth Zsigmond nem csinált titkot esetéből s
bizony azt Kehidán és környékén sok ideig mindenki tudta apróra.

Almásy János főkapitány emberséges ember volt. Szót szólt érte a budai
vérbiróságnál. Nem engedte akasztófára jutni a diák apját-anyját se. Sőt
megkegyelmezett a diáknak is. Leszedette kezéről, lábáról a vasat, ott
tartotta kevés ideig udvarában; utóbb ügygyel-bajjal besegitette,
beajánlotta a veszprémi szemináriumba. Igy lett a diák tiz év mulva
1763-ban, Hertelendy Gábor uram jóvoltából, Kehidán plébánossá.

Tizenhárom éven át volt ott plébános. Deák Gábor, a haza bölcsének
öregapja már jól ismerte. Utána 1776-ban Tóth János lett a harmadik s
1788-ban Liszits József lett a negyedik plébános. Ez tizenkilencz évig,
1807-ig viselte gondját a hivő lelkeknek. Ez már látta a haza bölcsét
mint csecsemőt, mint apróságot. Ez már plébánosi utolsó négy évét idősb
Deák Ferencz kegyurasága alatt töltötte.


II.

(Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a papi
ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova lettek
az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. – Deák
Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az okos
kanász.)

Ezután jött Deák József 1807-ben. Idősb Deák Ferencz nevezte ki
Kehidára. És pedig mint vér szerint való, noha paraszt rokonát.

A haza bölcsének paraszt véreit másutt fölsoroltam a 18-ik század első
háromnegyed részeig, 1770-ig. Ugyanott elmondtam, hogy a nemességszerző
Deák Péternek egyenes öreg unokája a haza bölcse.

Két ifjabb testvér nem kapott nemességet: Deák István és Deák János. Az
István-ág kihalt öreg unokájában, szintén Deák Istvánban Zsitkóczon. A
János-ág Dabronakra költözött vissza s ott telepedett meg véglegesen.
Ennek az unokája volt szintén János, dabronaki ágilis s ennek unokája
volt Deák József, a ki Veszprémben végezte a hittudományokat s a ki már
fiatal korában kehidai plébánossá tudott lenni.

Nemes és nem nemes között vérségi, természetrajzi rokonság lehetett, de
magyar közjogi rokonság nem lehetett. A nemes ember tagja volt a szent
koronának, a paraszt ember nem volt tagja. A nemes ember után, ha magva
szakadt, ha nemes rokona nem volt, a királyi fiskus örökölt, övé lett a
birtok, de a nem nemes ember nem örökölhetett, ha mindjárt apja vagy
testvérje volt is.

Bolond állapot, de hiába: ez volt az állapot 1848 előtt.

Más kérdés az, hogy nemes emberré lett-e a paraszt, ha pappá lett?

A parasztfiu lehetett kispap, lehetett plébános, kanonok, püspök,
lehetett esztergomi érsek is. Ha esztergomi érsekké lett: egyuttal
uralkodó fejedelemmé is lett, mert hiszen állásával együtt járt a római
szent birodalmi herczegség is. Az európai diplomácziában egyetemesen
elismert neve és rangja volt: Princeps Romani Sacri Imperii. Ennélfogva
megillette a Serenissime Domine czim, a mi magyarul: ő fensége.

De azért még se lett volna magyar nemes ember?

Az utolsó bocskoros magyar nemes embernek is közjogilag több joga lett
volna, mint az esztergomi érseknek, herczeg ő fenségének, a római
szentszék született követének s Esztergom vármegye örökös főispánjának,
a király főkanczelláriusának s a septemvirális tábla főbirájának?

Ezelőtt száz esztendővel sok vita folyt e fölött.

Bizonyos, hogy a pap sok nemesi jogot gyakorolhatott. Volt például
nemesi választó joga. Volt szólási és szavazó joga a vármegye gyülésén.
Lehetett köztisztviselő is. De azért nemesi örökséget, ha paraszt volt,
nem örökölhetett.

Ez volt az erősebb és hatalmasabb vélemény.

Idősb Deák Ferencz második unokatestvérje volt a kehidai plébános
öregapjának. Ez a plébános hát negyedfél unokaöcscse volt, még pedig
fiágon. Bizony nem távoli vérrokonság az életben és természetrajz
törvényei szerint. De a magyar közjog szerint, ezer esztendős egész
világ volt közöttük.

Ez a jó Deák József 1850-ig volt Kehidán plébános. A haza bölcse tehát
gyermek és ifjukorát egészen s férfikorának nagy részét is az ő
közelében, az ő társaságában töltötte. Akkor se halál vetett véget
papságának, hanem megunta már tisztét, lemondott és hazament Dabronakra.
Öreg volt már, közelgetett a 80 éves életkorhoz. Volt némi szerzeménye,
volt Dabronakon némi öröksége. Odavonult. Pihenni, meghalni, véreinek
haló földjébe temetkezni.

Utána már csak két pappal érintkezett Deák Ferencz Kehidán. Az egyik
volt Bölcsvölgyi Sándor, a kit 1851-ben elvitt a kolera, a másik volt
Lakner Sándor, a kit Deák otthagyott 1854-ben, a mikor Kehidát eladta s
örökre elhagyta. A következő plébánost Rumy Józsefet 1855-ben már gróf
Széchenyi Istánné nevezte ki.

De térjünk vissza Deák Józsefhez.

Emlitettem már, hogy ő szerény mértékü tudása daczára is, kutató
szellemü ember volt s már kegyurai kedvéért is Kehida multját, titkait,
hagyományait mindenképen föl akarta deriteni. S nem elégedett meg a
hegyek és völgyek vizsgálatával, a külső adatok összegyüjtésével s az
öreg emberek és öreg asszonyok meghallgatásával. Fürkésző gondját
kiterjesztette még a kegyurakra, még a padlásokra és pinczékre is.

Különösen buzgó volt 1837-ben és 1838-ban.

Ha kegyurai, Antal és Ferencz urak otthon voltak vagy csak egyikök is:
alig mult elegyetlen nap, hogy vagy az ebédet, vagy a vacsorát ne a
kastélyban költötte volna el. Egyszersmindenkorra meghivták állandó
vendégnek egész életére. Megvárták tőle, hogy el ne maradjon. Ha
elmaradt, okát kellett adnia, miért maradt el. Természetesen mégis
sokszor elmaradt. Neki is jöttek vendégei, látogatói. Ő is eljárt
bucsukra, vásárokra, névnapokra, látogatásokra. Csodálatosan szivesek és
vendégszeretők a zalai papok. S aztán egyszer-másszor náthás is az
ember; nyavalygó, kelletlen, az idő is rossz, esős, szeles, förgeteges.

Az asztal mellett bodor pipafüst közben gyakran firtatta a családi
irásukat. Hol vannak azok? Mi lehet azokban? Bizonyosan nagy tömegüek.
Bizonyosan sok titok, sok tudnivaló van azokban. Ha ő azokat egyszer
megnézhetné, rendbeszedhetné s jó kegyurainak azzal örömöt okozhatna!
Mily szivesen megtenné ő azt!

Antal ur bölcs hidegvérrel hallgatta az effélét. Bánja is ő a régi
háji-báji iratokat. Folyik ugyan öt-hat mindenféle pöre a kerületi és a
királyi táblákon, de az ezekhez szükséges iratok kéznél vannak, ott
vannak a tabuláris ügyvédeknél; a nem szükséges iratok pedig ne
foglalják a helyet hiába.

Antal ur tudott valamit az irásokról.

Kétféle irásról lehetett szó. Egyik a Deák-nemzetség irásai. Leginkább
Tárnokra s az ahhoz tartozó részbirtokokra vonatkozók. Ezekhez József
bátyjának, a tárnoki uraságnak volt erősebb joga s ezek az osztálykor
neki jutottak.

Másikféle irás a Hertelendy-nemzetség irásai. Öreganyja egy gyerek volt,
tehát az ősi irások rá szállottak. De öreganyjának is voltak irásai s
különösen missilis levelei, pignoratitius, cartabiancális,
quietantiális, liquidationalis, executionalis, régi divisionalis,
quartalitialis, metalis, inhibitionalis és a többi levelei s ezeken
kivül a vasvármegyei most már más kézre jutott falvakra, pusztákra és
szállásokra vonatkozó levelek. – Bizonyosan sok irás. A Hertelendy-féle
irások bizonyára a söjtöri és kehidai Deák-ágra szálltak, minthogy a
Hertelendy-javak osztálykor ez ágra háramlottak.

De Antal ur emlékezett is, hogy öreganyja halálakor édesapja ez
irásokkal sokat bajlódott. Antal ur már akkor 14 éves volt s okos fiu.
Arra is emlékezett, hogy édesapja halálakor, a mikor ő már 19 éves
legény volt, az összes irásokat rendbeszedték, összecsomagolták s két
nagy faszekrénybe zárták. A padláson van is ilyen két nagy szekrény.
Bizonyosan ezek a leveles ládák.

Ferencz ur már országos hirü államférfiu volt 1837-ben, ő talán jobban
is kegyelte a papot, mint Antal bátyja, hiszen a kezén, ölén nőtt fel. A
pap legalább harmincznégy évvel volt idősebb mint ő. Egyszer azután azt
mondta neki:

– Tudja mit urambátyám? Ott vannak bizony az irások a padláson két nagy
ládában; – majd lehozassuk onnan s aztán, ha fontosabb dolga nem akad,
unalomüzésből lapozgassa át őket.

Dehogy várta azt meg a jó pap, hogy valaki lehozza a leveles ládákat a
padlásról. Fölment maga a padlásra iziben, vitt magával fogót,
kalapácsot, tolvajkulcsokat, poroló seprőt, lekuporodott a szekrények
mellé, szétriasztotta az egerek, baglyok és denevérek sokaságát s
elkezdte kicserélni, nézegetni s rendezni maga az iratokat. Antal ur és
Ferencz ur hiába évődtek vele s hiába kináltak neki segitséget. De
bizony ő csak maga végzi azt a munkát. Nem való az tudatlan embernek.
Néha ugy tele lett porral, szeméttel, pókhálóval haja, szemöldöke,
reverendája: azt hihették, verébfiókák után mászkál a hiuban, a rag
alatt, a pajták, szinek, félszerek tetejében.

De hát talált-e valamit? Okult-e az irásokból? Följegyzett-e valamit
maga és utódai és kegyurai számára?

Mindezt nem cselekedte.

Se többet, se kevesebbet, csak annyit ir erről naplójában, hogy abból
épen semmit se lehet megtudni, a mi érdekelné a nemzetet.

– Hertelendy Gáspárnak fia Hertelendy Gábor, ennek egyetlen lányát Annát
elvette Deák Gábor, kiket idővel a szentszék elválasztott. Az asszony
Bécsben lakván, sok adósságot csinálván, a sors ugy hozta magával, hogy
annak sok hasznos és haszontalan irományai a kehidai kastély padlásán
két ládában s azon kivül is hányódtak 1810-től 1825-ig. Ekkor én magam
összeszedtem s Tekintetes Deák Ferencz urnak kezébe adtam. S ekkor már
31 éves pap valék Kehidán.

Ime: min akad meg szeme és esze a jó papnak.

Azt följegyzi, hogy a házasokat elválasztották. De már arról, meddig és
miként éltek egymással, hány gyerek és mikor született a házasságból, mi
volt az elválás valóságos oka, a férj akart-e válni vagy a feleség,
teljesen hallgat.

Azok közt az irások közt kétségtelenül igen sok volt a magánlevél.
Hertelendy Annának sok levele van birtokomban, melyet másokhoz intézett.
Ott a padláson azok voltak, melyeket hozzá intéztek. Lehettek ezekben
szerelmi ömlengések is; lehettek fontos vagyoni és családi titkok s
egyéb tudnivalók. Ezekből föl lehetne deriteni a válás rejtélyeit is.
Mindez a jó pap figyelmét nem vonta magára. Pedig Deák Antal és Deák
Ferencz kegyurai voltak s nagy sulyu és tekintélyü megyei urak voltak s
Deák Ferencz már 1838-ban országosan ismert és ünnepelt férfiu, a nemzet
vezére, a haza bölcse volt s már akkor is nagy történelmi alak. Apjának
és anyjának dolga tehát már akkor is némileg közérdekü dolog volt.

De a jó falusi pap mindezzel nem törődött. Eszébe se jutott ilyesvalami.

Pedig azokkal az irásokkal nem is épen kevés ideig bajlódott. Ő maga azt
irja, hogy 1825-ig hányódtak azok az irások, a mikor ő összeszedte s
kehidai papságának 31-ik évében Deák Ferencznek átadta. Minthogy kehidai
pappá 1807-ben lett, tehát 1838-ban adta át azokat. Meg is jegyzi a
napot. 1838-ik évi deczember hó 10-én volt az átadás. Ime tizenhárom
évig szedte össze s rendezte a »sok hasznos és haszontalan irományokat«.
Mégse tudott azok tartamáról semmit.

Mindez apróságot csak azért emlitem itt fel, hogy mindenki lássa, mit ér
a mult idők krónikásainak sok följegyzése. Pedig Deák József plébános
hamis vagy pártos dolgot ugyan csak nem irt.

Mit csinált Deák Ferencz ezekkel az irásokkal?

Unokaöcscse Nedeczky Pista barátom azt mondja, hogy az ő szemeláttára
elégette, mielőtt Kehidáról örökre elköltözött. Elhiszem. De az elégetés
csak a mult század ötvenes éveinek valamelyikén történt. Kétségtelennek
tartom, hogy Deák figyelemmel olvasgatta édes anyjának iratait. De erről
keveset beszélhetett. Legalább egyetlen barátjával se találkoztam, a ki
emlékezett volna arról, hogy ő neki beszélt volna róla. Nekem nem
beszélt.

A jó pap, mint emlitém, összejárta, nyomozta, átfürkészte Kehida egész
környékét ott a közelben, hogy régi várak, régi tornyok, régi uraságok
nyomait fölfedezze. Szentül hitte, hogy Kehida hajdan a Kanisay
nemzetségé volt IV. Béla király s a tatárjárás óta. Elmondtam már
másutt, hogy a Hertelendy–Deák család iratai szerint a Kanisay hatalmas
grófok miként és mikor jutottak Kehida felének birtokába.

De a papot különösen megerősitette hitében egy kőlap, melyen a Kanisayak
nemesi czimerét találta.

Deák Antal 1820 és 1830 között több gazdasági épületet emelt, a mely
most is fennáll még a kastélyhoz vezető bejárás baloldalán. Az
épületekhez kő kellett s vagy száz ölnyi követ arról a dülőről hozatott,
a hol most a Deák-sirbolt körül a szőlők feküsznek. Ezt a dülőt a pap
Örvényesnek nevezi. De Örményesnek, sőt okiratilag Erményesnek is
nevezték hajdan. Az épülethez szükséges kő itt régi tornyok és épületek
omladékaiból került.

A Deák Antal által hordott kövek közt volt ama czimeres kőlap.

A czimer csakugyan a Kanisay nemzetségé. Egyszerü paizs mezejében
kerekre kiterjesztett sasszárny sasköröm tetejében. Irás is volt a
kövön: anno domini, de az évszám le volt törve. Bizonyos, hogy Kehida
északi szomszédságában Pálos barátok laktak. Bizonyos, hogy Kanisay
György 1405-ben e barátok számára az örményesi zárdát épitette.
Bizonyos, hogy ez az Örményes a pap szerint a kehidai szőlők táján
feküdt. A Kanisay czimeres követ tehát Deák Antal könnyen hozathatta a
zárda omladékaiból. Ebből azonban a Kanisayak korábbi kehidai birtoklása
épen nem következik.

Deák Antal mint serdülő ifju azt a szőlőhegyet még puszta helynek,
erdős, csalitos dülőnek találta. Elhatározta kiirtását, kitisztitását s
részint irtásként, részint hegyvámos szőlőnek 171 holdat kiosztott. Maga
a jó pap is kiirtatott négy holdat, de azután benn törött a bicskája,
elfogyott az aprópénze s elpárolgott szőlőalapitási kedve, eladta négy
holdját.

A zárda tornyát még látta, még ismerte fiatalabb pap korában Deák
József. Magas torony, részben faragott kőből épitve, büszkén nézett le a
Zala völgyére s azon át Gyülevész község dombjaira s dombokon és erdőkön
át épen napkelet felé a méltóságos Rezivár magas falaira. Egykor ragyogó
tornyok, ma sötét, kopár omladékok.

Ha a jó pap szavát elhisszük – s miért ne hinnők el – még a Pálosok
zárdájának, templomának s tornyának pusztulását is tisztán látjuk.

A zárda és templom uratlanná lett 1790 körül. A hogy József császár s
kalapos magyar király a Pálosok szerzetét megszüntette: a mindenféle
birtokok, erdők, mezők, templomok, zárdák, malmok átvételét a kincstár
1790 körül befejezte. A Kehida körüli birtokok a tüskevári,
veszprémvármegyei Pálosok tulajdonai voltak. E birtokokat is a
tanulmányi alaphoz csatolták s a rokolányi uradalom rész birtokai
gyanánt vették közös kincstári gazdaság alá.

Az épületeknek nem volt lakójuk. Baglyok és denevérek ütöttek bennük
tanyát. Csalit, erdő, tüskebozót kezdte őket körülvenni. De a baglyok és
denevérek se birhatták sokáig békén. Az emberek kizavarták őket onnan. A
vidék ott a Zala közelében özönvizi áradás maradványa, lősz, homok,
márga; – köve nincs. A kik épitkezni akarnak, könnyen rávethetik
szemüket az omladozó uratlan nagy zárdaépületekre.

A mikor a szent-péter-uri templomot épitették, ehhez épen jó volt a
zárda köve. El is hordtak belőle annyit, a mennyi kellett. Senki se
kérte senkitől, nem is vette számba senki. Nem is lett miatta
viszálykodás.

Azután egyes magánemberek kezdték bontogatni, széthordani.
Zala-Koppányban tehetős ur volt Vajda Zsigmond. Nagy pinczét akart
épiteni. Nekiálltak szekerei a zárdának s hordták kövét. Példáját
követte Novák Szent-Grótról. Ő is a régi falakból bányászott. Emlitettem
már, hogy Deák Antal is elszállittatott belőle vagy száz ölnyi követ.
Volt a rossz uton vagy ötszáz szekérrel. A mikor pedig a hegyvámos
szőlőterületet kiosztotta: minden hegyvámos onnan hordta pinczéjéhez,
sajtóházához a téglát, követ. 1819-ben maga a kehidai pap, Deák József
is ebből épittetett pinczét a maga szőlejében. Meg is jegyzi, hogy 80
forintjába került a pincze, sajtóház, a mesterember, az igás és gyalog
napszám, szóval az egész épités.

1824-ben még büszkén állt a torony. A templomot és zárdát már elhordták
mellőle. Azok helyén már a páfrányok, bangiták, szömörczék, fagyal,
kökény, kecskerágó, törpe ihar-bokrok sürüsége élte világát. A tornyot
se alulról, se felülről nem merték megkezdeni az emberek. Fönt nagyon
magas volt; alant pedig, ha megbontják, hátha agyonüt mindenkit. Pedig
az ajtók, ablakok, párkányok, gót diszitések gyönyörü faragott köveire
ugyancsak ásitott mindenki. A torony tetején, ugy irja a pap, luczfenyők
nőttek, üregeiben pedig vércsék költöttek. De bizony egyebek is. A
zárdából kivert baglyok és bőregerek is ott ütöttek tanyát.

– A meredek tornyot bámulva nézegettük. Méregettük szemünkkel annak az
idővel daczoló izmosságát. Csodálkoztunk, a mikor az örökidőre
megalapitott falakat ásóval, kapával, likvágóval, feszitő-vasakkal s
mindenféle kőfejtő szerszámokkal dultuk, téptük, szaggattuk e vadon
erdőben. Még a gonoszt is szent borzadással lepte meg akaratja ellen az
isteni hely.

Igy sóhajt fel a jó falusi pap az ő együgyü jegyzeteiben.

Ehhez a toronyhoz sokszor ellátogatott az ifju Deák Ferencz is,
tizenöt-tizenhat éves korában. A mikor poéta volt és rhetor az iskolában
s a mikor otthon töltötte a nyári szünidőt. A mikor vágy és sejtés és
magasztos ábrándok érzete lepi meg az ifju lelkét. A mikor föltámad
benne az alkotás ösztöne, sarjadozni kezd a költészet istensége s a
mikor nevet, alakot, életet óhajtana teremteni ama gondolatok és érzések
számára, a melyeket alig ismer s a melyek ébren is, álmában is ott
rajzanak agya és szive körül.

Ilyenkor az ifju elandalog. Bebarangolja a berket és a virágos mezőket.
Belemélyed Almás felé a Kehida-patak partjain a bükkös erdő sötét
rengetegébe. Hatalmas szálfák, örökös árnyék alattuk s puha lágy
haraszt. Teljes csönd és némaság. A szél is csak a fák sudarát éri s
csak ott a magasban mozgatja a fényes, aranyos falevelet. Ha a rigó nem
kurjantana néha s ha a fakuszó nem kopogtatná olykor a fa oldalát: akár
szentegyházban érezné magát az andalgó lélek.

A pap többször elvezette ifju kegyurát, Deák Ferenczet a Pálosok
elhagyott tornyához. Természetesen örökké beszélt, örökké magyarázott a
fiatal tanulónak. Kik voltak azok a Pálosok? Mikor keletkeztek a mi
hazánkban? Nem is voltak másutt, csak minálunk. Ur volt, nemes volt
valamennyi. A Deák-családnak is több rokona köztük. A bécsi udvar
megirigyelte a nagy uraságot. Száz milliója volt a szerzetnek aranyban,
ezüstben. Elragadozták tőle mind. A Pálosokat sohase tudták rábirni,
hogy németté tegye a népet. Ezért haragudtak rájuk a jezsuiták. A bécsi
udvar most is a jezsuitákra hallgat s nem a magyarokra. Majd megtudja
ezt az ifju kegyuraság is, ha felnő.

Igy beszélt a jó pap.

Csodálatosak ezek a zalavármegyei plébánosok ma is. Van bennük buzgóság,
van még felekezetesség is. De ezen túl és e mellett oly erős magyarok,
oly jó kurucz erkölcsüek, oly szilárd hazafiak, oly jókedvü,
vendégszerető, nyilt szivü igaz férfiak, a milyenek századok előtt
voltak. Közel Bécshez, közel Ausztriához, ezerféle idegen áramlat
ostroma alatt: magyar függetlenségüket megóvták és megóvják mindenkor. A
hogy itt a vármegye közepén egykor a költő Zrinyi érzett és
gondolkozott: ugy éreznek és gondolkoznak ők is.

Az ifju Deák Ferencz megmászta a Pálosok tornyát. Eltekintgetett onnét
arra kelet felé, arra Sümegh, Csobáncz, Tátika, Rezi várak felé. A
melyeket már jól ismert gyalogszeri utazásból is s öreg nagybátyjának
Kisfaludy Sándornak költészetéből is. Ez a költészet mámorossá tette az
ő lelkét is. E költészet aranyos fénye ott ült már azon a remek vidéken,
a melyhez Kehida is tartozott. Már régóta ült ott, a haza bölcsének kis
gyermekkora óta. Ő már beleszületett a nagy költő eszmekörébe s abba a
magyar tündérvilágba, melyet a Regék csodálatos ereje alkotott meg.
Kegyeletet érezni a multak iránt, tisztelni az ősöket, dicsőiteni a
hőst, imádni a magyar asszonyt s mint egyetlen szent örökségünket, hiven
ápolni és őrizni ősapáink nyelvét, szokását s igaz magyar fenséges
erkölcseit.

Sok századnak eleven tanubizonysága az a torony. Az ifju lelket, ha
nemes az a lélek, sokra megtanitja.

De el kellett pusztulnia.

1824-ben Darázs Károly volt a rokolányi alapitvány gazdasági ispánja.

Ispán. Mi az az ispán? Ökrök, lovak, szamarak és cselédek őrizője,
kormányzója. Bizony nem régiségkutató, nem történetbuvár, nem bús
hazafi, nem hősköltemények alkotója, nem a hazafi szentségek hirdetője.
De sőt okos ember s gyakorlati férfiu. Ha rokolányi pusztán
cselédlakást, ökörólat, magtárt, ispánlakot kell épiteni: ahhoz bizony
olcsóbb követ s közelebbről épen nem lehet kapni, mint az örményesi
Pálosok tornyából. Van ott elég, csak a tornyot kell szétbontani,
széthordani.

De nem költségeskedéssel ám. Tótot, taliánt azért nem hozatunk idegen
országból. Ácsot, kovácsot, kalapácsot se rendelünk oda nagy pénzért.
Fenyőszálakat se vásárlunk stájerok földéről, hogy állást épitsünk sok
száz forintért a torony mellé s fölülről kezdjük annak lebontását.

Hanem szétdurrantjuk az egész tornyot – puskaporral.

Az ispán okos esze nem is rosszul gondolta ki.

A torony a kehidai plébános őrizete, gondnoksága alatt állott. Irt hát
Darázs Károly ispán uram 1824. évi február 11-én levelet a paphoz,
bejelentette toronypusztitó puskaporos szándékát s egyuttal elkérte tőle
vasdorongjait, hogy azokkal lyukat törhessen a torony falába a puskapor
számára.

Megtörtént.

Bizonyos napra készen lett a lyuk. Megtöltötték puskaporral. Lefojtották
a puskaport nedves agyaggal s meggyujtották a kanóczot.

De ispán uram jó eleve hirt adott erről mindenkinek. Eldönteti a Pálosok
tornyát. Lesz nagy riadalom. A száz esztendős bükköt ugy töri szét az a
torony, mint a pozdorját. Földindulás lesz. Talán még a Zala vize is
kilocscsanik az ágyából. Jöttek az emberek a világcsodára mindenünnen.
Kehidáról, Rokolányból, Almásról, Németfaluból, Gyülevészről,
Kustányból, Épiteni is kevés ember látott tornyot, hát összedönteni.
Nagy eset lesz az s ha sikerül: nagy áldomás!

Deák Ferencz az ő pajzán természetével oly szivesen beszélte el
adomaként ez esetet. Pedig ő oda se ment toronydöntést nézni.

A mint a kanóczot meggyujtották s az elkezdett sziporkázni: minden ember
menekült az erdőbe. Jó messzire, rettentő vastag fák árnyékába, hogy
kikerülje a veszedelmet. Emberben, lóban ne essék kár.

Visszafojtott lélekzettel várták az égszakadást, földindulást,
puskapordurranást.

Dehogy lett abból durranás.

Nem durrant az a puskapor, hanem csak posszant.

Igy mondta a pap. Igy mondta utána Deák Ferencz is. Posszanni: ez is jó
magyar szó ott Göcsej vidékén s minden ember ismeri és használja. A
falusi pap még értekezést is irt arról, mi különbség van a puskapor
közt, a mikor durran és a mikor posszan.

Hát bizony a puskapor kilökte a fojtást is, a kanóczot is, el is
lobbant, de egyebet nem is csinált. Az a torony büszkébben állt, mint
valaha.

Ispán uram csóválta a fejét, de nem esett kétségbe. Uj lyukakat furatott
a falba. Uj töltés, uj fojtás és uj kudarcz. Hiába. Az öreg apja se
értett a talián kőtörő mesterséghez. A népek hiába gyülekeztek, hiába
zajongtak és álmélkodtak: a torony nem dült össze.

Elvégre akadt mestere. Nem Hellenországból való ugyan, hanem a
szomszédos Németfaluból, nem is Herosztrátesz volt a neve, hanem Háry
Mihály s nem is városi tanácsos volt, hanem községi kanász. Baltájára
támaszkodva csak nézte szótlanul, mit akar itt ezzel a toronynyal az a
sok bolond ember. Nem értette sehogyse.

Mondják neki, hogy az urak a tornyot akarják eldönteni.

– Nem az a módja annak.

– Hát mi?

– Ez az én baltám ni! Ha jó áldomást adnak az urak: eldöntöm én!

Meg is cselekedte. Leöltötte szürét, tarisznyáját, körüljárta,
körülnézegette a tornyot, lekuporodott egyik sarkához s baltája fokával
elkezdte annak sarokkövét kopálni-kalapálni.

Kopál-kalapál s egyszer csak azt mondja:

– Minden ember addig fusson, a meddig a szeme lát.

El is futott mindenki, le is dőlt a torony sebten. Agyon is ütött maga
körül minden elevent. Fűt, fát, kigyót, békát, egeret. A mikor dült: a
vércsék, baglyok, denevérek vijjogva röpültek ki belőle. De a kanásznak,
Háry Mihálynak a haja szála se görbült meg. Ujra felöltötte szürét,
tarisznyáját.

– Hol az áldomás?

Igy lett vége a négyszáz esztendős gyönyörü gót épületnek.


III.

(A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslio remete. –
Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy Pók András
elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. – Az
örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek ma
remeték? – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.)

Deák József megmutogatta az ifju Deák Ferencznek a remeték lakását is s
mesélt neki a remetékről, a mint régi szóbeli hagyományként a kehidai,
csányi és kustányi öregektől hallotta.

A magyar költészetben és regényirodalomban nem igen szerepelnek a
remeték. Berzsenyi és Kisfaludy Sándor emlitik, itt-ott Jókai is.
Alföldi költőink, kivált a protestánsok nem igen találkoztak velük. A
nagy magyar alföldön századok óta alig voltak. S a ki a hegyes, erdős
vidéken volt is, az se volt magyar. Rendszerint idegenek, németek,
taliánok voltak a remeték. Egész vármegyei életemben magam is csak egy
remetével találkoztam, meg is irtam történetét a »Csatkai Szent« czimü
elbeszélésemben.

Zalának azonban sok remetéjének kellett lenni. Ezer meg ezer forrása,
patakja, hegye, erdeje s népének nagy buzgósága, sok szerzete, sok
bucsujáró helye könnyen föltámaszthatta egyesekben, kivált rajongó,
üldözött, menekülő vagy vezeklő lelkekben, a remeteélet gondolatát.
Kehidán volt még a 18-ik század vége felé is, Deák öreganyja életében.

Különösen kétfajta remetéről emlékezett a jó falusi pap. Kettő az egyik
fajtából a Remete nevü szigeten tartózkodott.

Ez a sziget ugyszólván eltünt az utolsó ötven-hatvan év alatt. A
minthogy a Zala-folyó igen sok szigetét megsemmisitette a folyó
szabályozása.

Remete sziget ott feküdt valahol Kehida és Kustány között, a
Pipagyujtó-malomtól a Berki-malomig terjedő ártéren. A Zala két ága
keritette. A régi hajdankorban a jó pap szerint, Elek szigete – Insula
Elek – volt a neve. Később Kustányi-szigetnek nevezték s utoljára
Remetének nevezte el a nép az ott lakó remeték után.

Az egyik remetének a neve nem maradt fönn, de életének szomoru végét ma
is emlegetik.

Kustány, legalább nagy részben, valami Spanyor nevü uraságé lett volna.
Az uraságnak volt egy rakonczátlan, dőzsölő henye életü fia. A fiu
egyebet se csinált, csak vadászott. Fönt az erdőkben is, de lent a
berekben is, a sürüséges egerfák alatt. Különösen szeretett medvékre
vadászni. A hagyomány szerint Kehida körül valamikor medvék is
csatangoltak.

A szigeten, a berekben élt a remete is.

A remete forró nyári napokon nemcsak gunyhójában szokta délesti álmát
aludni, hanem a berekben is. Kiválasztott valamely szél által ledöntött
vastag szálfát, fölmászott a törzsökére, derekára s ott hasra fekve
édesdeden aludt. Rajta volt bolyhos, barna szürdarócz ruhája; a fejére
fölhuzta a kámzsát; szemét, száját legalább kigyó, béka nem mászta meg s
az istentelen berki szunyogok se fértek könnyedén hozzá.

Az uraság fia éppen arra cserkészett, vadászgatott. Nagy, lompos medvét
hajszolt már régóta. Hát a mint oda közel ér, csak meglátja ám a medvét,
a mint a kidőlt fa törzsökén hosszan elnyujtózva szunyókál. Szinte jól
látta a mozgó ágakon és faleveleken keresztül.

Fogja a puskáját: durr!

Le is esett a medve a fáról, de fájdalmában, ijedtében nagyot is
kiáltott.

Nem a medve volt az, hanem a remete. Barna, bolyhos szürdarócz köntösét
medvebőrnek nézte a könnyelmü ifju, a tévedt vadász.

Nem halt meg mindjárt a remete, de azért egy-két nap mulva mégis
meghalt. Eltemették, meg is siratták a népek, mert ugy kellett
meghalnia, hogy a halálra el se készülhetett. Se utolsó kenet, se utolsó
gyónás, se lélekharang. Mint a vad az erdőn.

De e miatt aztán föl is háborodott a népség. Talán egyébként se
szerették azt az idegennevü uraságot: halált fogadtak a fejére. Nem
várta be. Otthagyta mindenét, éjnek éjszakáján nekiváltott erdőnek,
mezőnek. Eltünt, elbujdosott. Sohase látták többé, de még csak hirét se
hallották.

Igaz-e, nem igaz-e ez a medvetörténet: ki tudná azt ma már megmondani?
Nem élt azon a vidéken már medve ezer esztendő óta. De azért a jó falusi
pap, mint igaz történetet mesélgette ifju kegyura Deák Ferencz előtt.

Ezután szállt volna Kustány a gróf Niczkyekre, ezelőtt vagy százhatvan
esztendővel s Niczkyek jussán a gróf Schmideggekre. De mindezt nem tudom
biztosan. De Kustány egyik kisebb része, mintegy 60–70 holdnyi birtok
Kehidához tartozott s a Hertelendyeké s utóbb a Deákoké volt. Ezt
azonban a haza bölcse előbb eladta, mint Kehidát. Abban a szerződésben,
melyet Széchenyi István grófnéval kötött Czenken 1854-ben, Kustány már
nem fordul elő.

Másik remetéről is sokat mesélgetett, sőt még sokkal többet, a kehidai
pap. De ennek története már nem a mesék, hanem a hitelesen megirt
történetek körébe tartozik.

1778-ban egyházi vizsgálat, az egyház nyelvén canonica visitatio volt
Kehidán. Az erről készült iratban, a pap szerint, ezt mondják az urak:

– Quarta filialis est possessio Alsó-Kustány: Existit in hoc filiali
capella publica in insula fluvii Zala constituta. Sub cura ibi
residentis Eremitae Patris Aslionis. A quo et quando erecta sit: non
constat.

Ez magyarul azt jelenti: A negyedik leányegyház az alsó-kustányi birtok.
Itt a Zala-folyó szigetén nyilvános kápolna van, Aslion atya remetének
gondviselése alatt. Nem tudni, ki és mikor emelte.

A kápolnának misemondáshoz való fölszerelése is volt. Kicsiny és
szegényes, de volt. Ebből azt következteti a kehidai pap, hogy ez az
eremita misét is szolgáltatott s minisztránsgyereket is tartott maga
mellett.

Miből tartotta? Egyébből nem, csak a mije neki volt. A szegény nép adta
alamizsnából. A remetének nem volt fizetése, nem volt ellátása, még
hajléka se. A remete istenre bizta magát és az ő égi madaraira.
Bucsusok, járókelők, buzgó lelkek vetnek neki valamit, a mikor vetnek.
Ki egy darab kenyeret, ki egy fillért, ki egy darab ruharongyot.
Kalapja, kámzsája, szűrdarócza eltart ugyis harmincz-negyven esztendeig,
fehérnemüt ugyse visel, lábbelije télen fapapucs s a hideg ellen
rongyokkal tekergeti be lábaszárát; nyáron pedig fapapucs se. Mezitláb
jár, mint a lud. Bizony a remeteség nem nagy uraság. S ha volt
minisztráns-gyereke: az is csak oly szegény volt, mint ő maga.

Pater Aslió!

Ez volt a neve a canonica visitatio szerint. Aslió: micsoda név ez? Én
bizony meg nem mondom. A barátok szoknak ezer év előtti furcsa neveket
fölvenni. Talán ez az Aslió is ilyen név, talán ez a remete is barát
volt egykoron. Talán az olaszoknál honos ez a név. Talán ott nem is
csufnév az Asello vagy Aslo, a mi magyarul azt jelenti: szamaracska. Ne
késlekedjünk e kérdéssel.

Elvégre magyar származásu ember volt ez a remete s talán nem is
messziről való. Családi igazi neve volt Laky László. Irni, olvasni jól
tudott; irt leveleket Deák Ferencz öreganyjához is, a papnak kezében
voltak efféle levelei.

Ködös, borus mesét mondtak róla.

Valamelyik török vagy burkus háboruban katona volt. Az ellenség földjét
dulták. Ő is betört egy szegény ember házába fosztogatni. Ember, asszony
elmenekült. Senkit se talált otthon. És semmit se talált a háznál. Csak
egy bölcsőt, bölcsőben pólyát, pólyában csecsemőt. A csecsemőt
otthagyták a menekülők. Ki bántaná a csecsemőt? Nincs oly kegyetlen sziv
a világon. Istennek szerelme őrzi a csecsemőt.

A csecsemő fölébredt a durva katonai zajra. Meglátta a czifra katonát.
Azt gondolta: jó bácsi. Két piczi kezét kitárta s elkezdett mosolyogni.

A katona vad volt, őrült volt, talán részeg is volt. Isten ugy akarta:
eszeveszett legyen. Kardjára szurta a mosolygó csecsemőt s ugy vitte ki
az utczára.

Rettentő büntetés érte miatta. Megháborodott, a mikor felocsudott. Azt a
mosolygó arczot és azt a haldokló arczot látta azontul örökké. Nappal a
verőfényen, éjjel a pokol sötétében. Ha ébren, ha alva: az a
csecsemő-arcz állott előtte s hozta le rá az egek minden átkát. Durva
lélek lett. Borba, istenkáromlásba merült. Átkozott mindent, a mi él és
mozog és utjába kerül. Agyonkinozták a katonaságnál, utóbb elverték
onnan is. Bujdosott maga elől. Lelkiismerete ugy kergette, mintha
kölykevesztett tigris kergette volna. Hányszor összeroskadt
uton-utfélen. Hányszor töltötte az éjszakát árokban, gazban, vizben,
sárban, szemétdomb oldalában.

Nagybeteg lett, kórházba került, kigyógyult. Vastermészet volt öröksége.
Magába szállt. Vallásos őrjöngés kezdte háborgatni utóbb. Ebből is
kikeveredett. Elvégre megrögzött benne a gondolat, hogy az életet neki
nyomorral, vezekléssel a világon kivül, az embereken kivül magányban
kell töltenie és csak istent dicsérnie. Hátha igy megszabadul a pokol
gyötrelmeitől.

Igy akadt a Remeteszigetre s igy maradt ott. S ott is maradt haláláig.

Sokáig élt. A mennyire tudott, jótékonyságot is gyakorolt. Elhagyott,
árva, kóbor gyermekeket fölszedett. Táplálta, mig tudta s azután jótévő
szivekhez bekönyörögte. Öreg emberek, öreg asszonyok elbeszéltek ily
eseteket Deák József plébánosnak is. Némileg érdekes Biró József kehidai
lakos esete. Ezt egyébként Köcski Biró Józsefnek nevezték. Ezt
kiskorában a remete nevelte, ápolta, ruházta. Egyszer már felnőtt
korában megmarta a vipera kigyó. Teste megdagadt, szemei karikákat
hánytak, mindenki halálát várta. Köcski Birónak az volt utolsó
kivánsága: vigyék a remetéhez. Odavitték. A remete vermet ásott, a
kigyómarta embert beleállitotta s hónaljig a föld alá temette. Csak a
feje meg a válla állt ki a földből az embernek.

– Nem hagylak el fiam, mig az Isten el nem forditja bajodat!

Letérdelt mellette s éjjel-nappal imádkozott érte. Teljes három nap és
három éjjel a szemét le nem hunyta. Akkor kiásta az embert s ime az
egészséges volt. Baja elmult. Hazament dolgaira.

A kápolnának volt bucsunapja is.

Oly hiressé lett a remete, hogy a bucsura ezrével tódult néha a nép sok
faluból, távolabbi vidékről is. Sőt a bucsura odament még a toborzó
katonaság is szemrevaló katonalegényért.

Egyszer azután nagy baj történt. A toborzó huszárok csalfán keritettek
meg egy legényt, hamisan nyomtak csákót a fejébe. A legény dulakodott, a
toborzók erőszakoskodtak. A legénynek pártját fogták pajtásai,
hozzátartozói. Bucsus nép bort iszik s ha bort iszik: hangos lesz. A
zalai nép különben is kemény fajzat. De a huszár se enged, a mig birja.
Véres verekedés lett az esetből. Szétverték az egész bucsut. Minden
laczikonyha felborult, a mézesbábos sátorok semmivé váltak, az üveges
tótok, nadrágszijárusok szanaszét futottak, csattogtak a kardok, fokosok
és a koponyák. Tovább folyt a verekedés, vérengzés az uton is. A
hagyomány azt beszéli, hogy egész Szent-Grótig találtak uton-utfélen
holtakat, sebesülteket, huszárt-legényt vegyesen.

Nagy eset volt. 1789-ben történt, Liszits József kehidai papságának
elején. Beleavatkozott a nemes vármegye s örökre eltiltotta a
remeteszigeti kápolna bucsunapját. Ettől kezdve kétszeresen árva lett a
remete s a nép se becsülte ugy mint eddig.

Mikor halt meg?

A Deákok már nem érték ott. Csak emlékezetét ismerték. Egy levele
fönmaradt, melyet Hertelendy Annához, Deák Gábornéhoz intézett. Ez az
urnő volt kegyurasága, védője, pártfogója. A levél igy kezdődik:

»Tekintetes Asszony! Holtomig való kegyes Patrónám! Mély alázatossággal
szolgálok a tekintetes Asszonyságnak.«

Tudatja, hogy sulyos betegsége után a nyomoruságra ismét fellábbadozott.
De a lábai feldagadoztak, olyanok mint a hólyagok. Sok izben a tolvajok
feldulták gunyhóját s a szigetben semmi eledelre valót nem hagytak. Most
ott nyavalyog Patrónájának felső-kustányi jobbágyainál. Igy végzi
levelét:

– Az utolsó vénség már letapodott. Szivünk óhajtásával várjuk a
Tekintetes Asszonyt uri rezidencziájába… Terjessze a Fölséges Uristen
bőséges áldását a Tekintetes Asszonyra, nagyuri kegyébe holtomiglan
alázatosan ajánlom magamat, kegyes Patrónámnak holtomig való káplánja.
Páter Laky László s. k.

Ez volt utolsó levele. Szivbaj, vesebaj, vizibetegség, aggság,
nyomoruság erőt vett rajta. A halottak anyakönyvébe igy van beirva
halála: 1790. 12-a Januarii. R. P. Aslion Ladislaus Laky. Ex-Eremita
alsó-kustányiensis in F. Kustány. Annorum circiter 90.

Tehát kilenczven esztendős volt. Nagy idő. Hol és mikor született s
mióta volt remete: nem mondja meg az anyakönyv.

Vége lett a remete gunyhójának is, de elpusztult maga a kápolna is.

A szomszédos Gyülevésznek s Alsó- és Felső-Kustánynak urasága Sárladányi
gróf Schmidegg László lett a felesége gróf Niczky Mária révén. Az uj
uraság nem sokat törődött vallásbeli dolgokkal. Katona volt teljes
életében a vasas németeknél s utóbb ő volt vezére Somogy vármegye
fölkelt nemességének. Tiszttartóval, Pók András urammal kezeltette
Zala-parti birtokait. A tiszttartó is csak vadászni, mulatni szeretett,
istenes dolgokra nem volt ügyelése. A kápolna tehát Aslion remete halála
óta árva maradt.

A kápolna körül erdőség volt a szigetben, de közvetlen körületében
tisztás volt harmatos gyeppázsittal. Ezt a remete tisztán tartotta. A
Zala-ágon át felvonó hid vezetett a szigetbe. Ezt a hidat nagy
furfanggal a remete találta ki. Hogy ha mikor aluszik gunyhójában:
mindenféle vadállat, kóbor eb, bitang jószág, bolond ember őt ne
háborithassa. Halála után a felvonó hidat senki se tudta kezelni;
állandó hid jött helyére s azon át az uraság marhái is be szoktak járni
legelészni.

Volt egy zabolátlan sült paraszt bérese az uraságnak. A kehidai pap a
nevét is emlékezetben tartotta. Parrag Jankó volt a neve. Ő szokta a
Remete-szigetben a marhákat őrizni.

Már ugy a hogy ő szokta. Mihelyt betette lábát a szigetre, lefeküdt a
remete gunyhójába vagy a fa árnyékába s aludt időtlen időkig. A hogy a
rossz cseléd szokott, mikor a gazda szemét nem érzi közel. A marhák
isten szántában lehettek az erdőben. Kehida felé ugyan el nem
szökhettek, mert ottan a Zala szélesebb ága elzárta az utat, de Kustány
felé bizony a remete hidján könnyen elszéledhettek.

Hát mit gondolt ki az az istentelen Parrag Jankó?

Valamit ki kellett gondolnia, hogy ő is nyugodtan alhasson, a marhák is
bizton legyenek.

Volt a kápolnának szentje. Nem is volt kisebb szent, mint maga Szent
István király. Valamikor valami tudós faragó faraghatta ki képét fából.
Vastag bajusza, hosszu szakála, a szent korona fején, palást a vállain,
kard a kezében, sarkantyus csizma a lábán. Akkora volt a szobor, mint
éppen egy élő ember. Ott állott a kápolnában az oltár mögött.

Nyalábra fogta Parrag Jankó a szentet, kivitte a kápolnából s
odaállitotta a hid közepére. Kakastollat tett a koronája mellé, a kezébe
pedig odaerősitett egy béres ostort, amolyan karikásfélét. Igy őrizte a
szent a marhákat.

De meg is őrizte emberül. Ha a marhák a hidon át el akartak szökni: hát
ott találták az utban Szent Istvánt, a mint az ostort rájuk emeli. Hejh
az áldóját – erre nem jó lesz elszökni! Marha-észszel rögtön belátták,
hogy uj gulyásuk akadt. Nincs is kalapja, hanem koronája. Szakála is
hosszu, sarkantyu is a bocskorán, kakastoll is a füle mellett, ilyen
gulyást még eddig sohase láttak.

Ez még csak hagyján. De a népek is megtudták a dolgot lassankint.
Odamentek bámészkodni, hiábavaló beszédeket folytatni és röhögni.
Lassankint az a hir terjedt el a vidéken, hogy a kustányi Szent István
marhát őriz, ostorával ugy durrogat, mint egy kanász s ugy káromkodik,
mint a jégeső.

A fülébe jutott utóbb Pók András tiszttartó uramnak is. Ő is nagyot
nevetett rá, de azért bejelentette az esetet az ifju uraság gróf
Schmidegg József feleségének Alsó-Szátai Pethő Mária urnőnek, a ki mint
vallástisztelő kegyes asszonyság, az ily szentségtörést semmiképen nem
türhette, sőt nyomban meghagyta Pók András uramnak, hogy a kápolna
összes fölszerelését, oltárt, szentségtartót, füstölőt, csengőt,
zászlót, szenteket, magát Szent Istvánt is onnan hordassa el s vitesse a
kastélyba.

Igy történt. A kápolna puszta maradt, Parrag Jankó hoppon maradt.
Ezentul neki magának kellett ökreit őriznie.

Csakhogy Pók András uram tovább is gondolt.

Ha már a kápolnának se papja, se remetéje, se szentje, se oltára, se
szentségtartója: hát mirevaló akkor a kápolna s a remetének laka?
Pusztitsuk el, hordjuk el kövét, ugy is kell gazdasági épületet emelni,
jó lesz ahhoz.

Mire a kegyes grófnő megtudta és megtilthatta a rombolást: akkorra már
csak két oldalfal állott a kápolnából. Ez azután meg is maradt. Deák
József elvezetgette ide a kis Deák Ferenczet s elmondogatott,
megmutogatott neki mindent. Azt a két falromot akkorra már zöldre,
feketére nőtte be a moha.

A kikről eddig szóltam, bár a szigetben tartózkodtak, azok mégis a Zala
balparti remetéi voltak. Át-átmentek ugyan hozzájuk alamizsnálkodni a
jobbpartiak is, de őket mégis inkább a keleti falvak, Szent-Györgyvár,
Páhok, Boldogasszonyfa, Köszvényes, Egregy, Karmacs, Bük, Kustány,
Gyülevész, Zala-Szent-László, Sénynye s a vindornyavölgyi falvak népe
látogatta.

De a Zala jobbpartjának is megvoltak a kehidai remetéi. Ezeket örményesi
remetéknek nevezték. A Pálosok zárdája és temploma közelében a mostani
országut mellett kutfejek, forrásvizek voltak. Meredek domboldal
emelkedett fölöttük. A domboldal tele volt csalittal. E ligetes helyen
volt a remeték gunyhója. Ma már ennek nyoma sincs, de Deák Ferencz diák
korában nyolczvan-kilenczven év előtt még mindenki tudott tanyájukról. A
jó pap egyenesen odavezette a gyermekkoru Deák Ferenczet s ott
magyarázgatott neki óraszámra.

A legrégibb remetének Böröcz Bandi volt a neve a hagyomány szerint.
Ennek 1740 előtt kellett meghalnia, mert ennek halála az 1740-ben
kezdődő anyakönyvben nincs följegyezve. A jó plébános már nem talált
olyan öreg embert vagy asszonyt, a ki ezt a Bandi remetét ismerte volna.
Csak hirét hallották.

Utána valami Balina János nevü remetéről szól az emlékezés. Ez 1691-ben
született s 1755-ben, hatvan éves korában halt meg. Példás életünek
tartották. Az anyakönyv azt mondja róla: Vitae exemplaris frater Joannes
Balina, eremicola Kehidaiensis. Ugy látszik, mintha ez voltaképen
ferenczrendü barát is lett volna.

Az utolsó volt Hajdu Mihály. Ezt már mint öreg embert Deák Ferencz is
jól ismerte. 1775-ben lett remetévé legalább Kehidán s közel ötven évig
remetéskedett ugyanott. 1824-ben halt meg nyolczvan éves korában.

De mit is csináltak hát ezek a remeték? A szentségeket ki nem
szolgáltathatták. Keresztelés, gyónás, esküvő, temetés nem az ő gondjuk
volt. Misét nem szolgáltattak, hiszen nem volt templomuk. A
Remeteszigeti kápolna csak kivétel. Pap és barát volt elég mindenütt. A
remete erdőben, barlangban, fa odvában, gunyhóban, forrásvizek mellett
lakott, járt kocsiutak és gyalogutak közelében. A mit alamizsnául
kapott: abból mindig meg nem élhetett. Koldulnia, kéregetnie nem volt
szabad. Nem is volt természete. Neki Istenre kellett magát biznia.

Hát hiszen jó lelkek mindig voltak és mindenütt voltak. A kik kegyetlen
zimankós hideg télben még a hozzájuk menekülő szegény kis madarakról is
gondoskodnak. Hogyne gondolnának ezek a remetére is? De ez mégis
bizonytalan kenyér. Keresztelő János, mikor kint a pusztában
remetéskedett, sáskával és vad mézzel élt. Csakhogy nálunk se sáska, se
vadméz. Még a macska is csak akkor eszi meg a szöcskét, cserebogarat, ha
már egeret nem talál s nagyon éhes. Bizony a szegény remete, ha igazi
volt, sokszor rászorult a nyers természetre. Erdei vad gyümölcs,
gyökerek és gombák: gyakran ezek verték el éhét.

A Zala partján némely évszakban fölséges világa volt. Azon a vidéken már
itt-amott megterem a gesztenye. A kerek föld legédesebb gesztenyéje. S
azután a bükkfa az erdők divatos fája. A bükkfa makkja, gesztenyéje is
kitünő tésztás, lisztes ételféle. Sülve, főzve, sőt nyersen is jó, a ki
megszokta. A vadkörte, som, mogyoró, a mindenféle szedrek és eprek
alkalmas időben kitünő, izletes dolgok s elég táplálók is, ha van az
embernek legalább kenyere. A gomba is kedves falat, a ki szereti. A
parázson sült gombát a remeték és nyájőrzők találták fel. A piros bélü
csiperkegombát hátával izzó parázsra teszik s belét megsózzák. Mire kis
medenczéje tele lesz lével: akkorra megsült. A királyok konyhájának
sincs illatosabb és izesebb falatja, mint ez a gomba.

De hát miért nincs ma remete?

A buzgóság kisebb? Vagy dologkerülő ember nincs ma már? Vagy a nép szive
lett ridegebb s ma már apró alamizsnájával nem segitené azt, a ki se nem
kaszál, se nem kapál, noha épkézláb?

Ki tudná ezt?

Bizonyos, hogy ma már alig akad ember, a ki istenen kivül egyebet nem
ismer, a ki a vallásos áhitat mélységeiben elmerül s a kinek minden
gondolata, minden érzése csak a siralom völgyét látja ezen a világon és
csak az örök fényt és boldogságot a másvilágon.

Pedig ilyen ember való remetének. Ha nem ilyen: akkor álnok vagy
háborodott.

Áhitat, imádkozás, istendicséret, szomoru és szegény lelkek
vigasztalása: ez volt a régi remeték élete és foglalkozása. Durva
fakereszt a tanyájukon. Annak tövében térdeltek éj-napon át s
bocsátották fohászaikat a magasba. S nemcsak az egyház szokott imáit
morzsolták le. Alkalmi imák alkotásán is fáradozott lelkök.

Mai nap más vágyat táplál az ember. A megélhetés vágyát a tömeg, a
meggazdagodás vágyát a törekvők sokasága. Sok igazsága van e vágynak is.
Ennek az igazságnak fényénél kicsinyes, nevetséges, sőt gyakran
szánalomra méltó az a világ, a mely a remetéket szülte és türte. De ne
gondolkodjunk ledéren a multról. Ha örökre elmult: azért ne. Ha
valamikor még visszatér: azért ne. Mert különben megérdemeljük, hogy a
mit mi ma szentnek tartunk, arról is ledéren gondolkodjanak azok, a kik
utánunk következnek.

A vallás sohase alakul át számtanná. Ha átalakul: akkor már meg is
szünt.

A jámbor kehidai pap a kehidai remetékről gondosan kérdezősködött az
öregektől. Legtöbbet tudott neki mondani egy 1840 körül nyolczvan éves
korában elhalt kehidai öreg asszony. Német Éva volt a neve.

Ez azt beszélte, volt a remetéknek egy nagy keresztjük. Faragatlan
hosszu faderékra keresztben odaróva és szegezve faragatlan rövidebb
faderék. A fán rajta maradt héja is. Feszületként az üdvözitő alakja nem
volt rátéve. Csak maga a durva kereszt. Csupán jelkép.

De igen nehéz. Erős férfi tudta csak megemelni. Ott állott mindig a
remete gunyhójánál. Ha azonban jött az ádvent, fogta a remete a sulyos
alkotmányt, vállára emelte s bármily erőfeszitésébe került, elhurczolta
gunyhójától a kehidai templomig minden hajnali mise alkalmával. Kivül a
templom falához támasztotta, mig maga bent áhitatoskodott. A hajnali
mise után ujra fogta a keresztet s roskadozó vállán gunyhójáig
visszavitte.

Ezzel természetesen az üdvözitő Jézus Krisztus urunk egyik szenvedését
akarták példázni is, elszenvedni is. Ő is hurczolta a maga keresztfáját
a Golgotára vezető uton. Nem is birta el. Össze is roskadt alatta. A
czirénebeli Simon segitett neki, ő vittszentje, e helyette legalább egy
darabig.

A kehidai remetéknek is akadt Simonjuk mise után. Adventben gyakran
hideg, havas, szeles, zimankós időjárások uralkodnak. De mindig akadt
kehidai legény, nem is egy, a ki akár szánalomból, akár pajkosságból
elvette a remetétől a sulyos készséget s maga vitte. Hiába tiltakozott
ellene a remete. Letorkolták.

– Különb ember vagy te remete, mint Jézus Krisztus? Holott ő is
megengedte Simonnak a segitséget.

Mit szólhatott erre a remete?

– – Ime a kis Deák Ferencz ily világban nőtt fel.

A mikor legerősebb a lángelme, legtökéletesebb a figyelés,
legfogékonyabb a lélek s leggyorsabban megmozdul a sziv; a mikor a
tünődés, gondolkozás, ábránd, összehasonlitás, tünetek felismerése oly
könnyü: a serdülő gyermekkorban két világ élt a kis Deák Ferencz körül.

A középkor világa, a mely még Kehida körül nem halt ki egészen. Az
erdők, hegyek, rejtelmes szigetek és berkek, puszta várak, omladozó
tornyok, elhagyott zárdák a maguk ezerféle valóságos és ábrándalkotta,
meseszülte történetével; a remeték, a vallásos áhitat képviselői, a
kiknek élete s multjuk titkai ugy izgatják a gyermekagy képzelő és itélő
erejét, a csodák és regék és népies hagyományok szövedéke; a beteges és
tulzott vallásos buzgalomnak, a vakbuzgóságnak hol szánalmas, hol
vidámsággerjesztő jelenségei: ime mindezek ott röpködnek, ott rajzanak a
vaskos testü, kiváncsi lelkü s hatalmas szellemü Deák-fiu körül.

És az ujkor világa. Ez is végtelenül gazdag. Már kis korában érzi, hogy
uraságnak született. Ha nem érezné is: minden ember mindennap tudtára
adja. Kastélyban lakik, magasabb helyen, mint a többi ember. Még a pap
is hizeleg neki, hiszen kegyura lesz. Cselédek és szolgáló emberek
körülötte. Figyelnek rá, szavát lesik, szavát fogadják. A zsidó
hódolattal környezi a kis uraságot. Sok jobbágya, sok zsöllérje. Van
uradalmi tisztje. Vannak malmai, molnárai, mesteremberei, ácsa, kovácsa,
takácsa, sok. Mindenki fejet hajt. Parancsol Kustányban, Koppányban,
Söjtörön is, nemcsak Kehidán. Minő önérzet, mekkora önbizalom fejlődik
ki a kis Deák Ferenczben!

És mégis mekkora szerénység, mily nagy és nemes komolyság!

Hát hiszen olyannak született: ugy mondják a bölcselők.

Nem igaz. Az elmebeli tehetség ugy születik, de az erkölcs és a jellem
ugy képződik. Vagy talán az erkölcs és a jellem is csupán elmebeli
tehetség? Nem hiszem. Legalább nagy részben nem az. Egészséges elme
szükséges a nagy jellemhez: ez igaz. De a nagy jellem mégis a
környezetben, az élet változatai és viszontagságai közt s nagy
kötelességek sulya alatt képződik.

Kell-e szerencse a nagy jellem képződéséhez?

Nem kell.

Korszerü viszonyaink közt semmi se sikerül szerencse nélkül. Csak a
jellem. Kedvező élet a jellem képződését is könnyebbé teheti, de a
jellem kiképződhet és szilárd maradhat a nyomorban és boldogtalanságban
is.

A kis Deák számára ott volt millió tünetével az elmult és jelenvaló
korok egész világa. A mi még az élet és a társadalom tüneteiből
hiányzott: azokat megtalálta a városokban: Kanizsán, Pápán, Győrben,
Pesten. És megtalálta a tudományban és olvasmányaiban. És megtalálta ama
nagy szellemekben, Kisfaludy Sándorban, Vörösmartyban, a kikhez már
serdülő korában oly közel állhatott. Nagy mintákat fedezhetett föl Antal
bátyjában, sógorában és Csányi Lászlóban. S a női lélek sok vonzó és
bájos tökéletességét édes jó Klára nénjében.

Mily egyszerü, mily szegénynek látszó, mondhatni mily üres világ Deák
ifjukoráéhoz képest a rónák, a mezők, az alföldek és a komor
egyszerüségü kálvinisták világa!

Csak az én édes Mezőföldemre, a magam gyermekkorára gondolok.

Én, mig magasabb iskolákra nem mentem, a magam szülőföldén erdőt,
hegyet, völgyet, patakot, vizimalmot, puszta várat, elhagyott tornyokat
és zárdákat, rejtelmes ligeteket, berkeket, követ, sziklát,
szőlőhegyeket soha nem láttam s barát, bucsujárás, remete, utszéli
feszület, szentkép, középkori élet, várbeli daliák és urnők, régmult
idők regéi és hagyományai ismeretlen nevek és fogalmak voltak előttem.
Nagyon jól emlékszem, minő meglepődés, a gondolatok és képzetek minő
raja támadt lelkemben, a mikor az első Nepomuki Szent János-szobrot
megláttam a vörösberényi hid mellett s a mikor apám száz kérdésemre
annak történetét elmondta, noha maga se tudta.

Hiszen szép a nyilt mező is s tele gazdag költészettel. Petőfi és Tompa
és Arany alkotásai fölfedezték és bebizonyitották. De a történet, az
emberi lélek és a természet tüneteinek az a határtalan gazdagsága, mely
a gyermek Deák Ferencz serdülő lelkét körülvette, a sikon, a nyilt
mezőn, a róna végtelenségén még sincs meg. Tehát a születés véletlene is
két kézzel, egész erővel munkált arra, hogy Deák Ferencz fejlődő
szelleme az észrevevésnek, a figyelésnek, az összehasonlitásnak, az
érzések és ösztönök életrekeltésének, a bölcselő elme nyers anyagának
minden kincsét már jóeleve összegyüjthesse.

És össze is gyüjtötte.




ZÁRÓ SZAVAM.

Bezárom Deákról és nemzetségéről e művemet. Mint az olvasó látja, művem
nem rendszeres. Se tárgyi, se korbeli egymásutánra nem törekedhettem. A
hogy az egyes fejezeteket különböző időkben és különböző alkalomból
megirtam: ugy gyüjtöttem össze e két kötetben.

De művem nincs még befejezve.

A nemzetségről még sokat tudok a nemességszerző őstől kezdve Deák
Ferencz édesapjáig. Deák Ferencz öregapja, dédapja s ősapja egyuttal
első szerzők is voltak. Werbőczy szerinti primi aquisitores. Életük, a
mennyire fölötte hézagosan is ismerem, érdekes. Zala-Tárnok történetét
is ismernünk kell, ha a Deákok történetével tisztában lenni akarunk.

Össze kellene állitanunk a széles kiterjedésü Hertelendy nemzetség
multjának adatait is. Különösen azét az ágét, melyből Deák Ferencz apai
öreganyja, a szépséges Hertelendy Anna származott.

Ez asszonynak élete rendkivül érdekes. A haza bölcse ismerte ezt, de nem
beszélt róla sokat. Férjétől korán elvált. Sok ideig Bécsben lakott s
ott magas állásu és születésü imádók rajzották körül. Sok adósságot
csinált, sok részbirtokot eladogatott. Pöre volt fiaival is, idősb Deák
Ferenczczel és Deák Józseffel. Azután békülés lett a vége. Utoljára a
kehidai kastélyba vonult, hogy házi kápolnájának szótlan rejtekében
vallásos áhitattal készüljön halálára. Füssy Tamás, a derék szerzetes
sok adatot összegyüjtött róla, de az én tudásom róla sokkal gazdagabb.

Megismertettem Deák egyéniségének puszta-szt.-lászlói életét. Meg
kellene még ismertetnem kehidai, pozsonyi és budapesti életét s
Deák-körbeli alakját is. Ha az élet és az egészség engedi: nem is
mulasztom el. Az anyag óriás tömege van birtokomban. Hiszen Deákot én
Budapesten ismertem igazán a halála előtti utolsó tiz esztendő alatt.

Irni kellene szivbeli dolgairól is. Most már lehet s egy-két év mulva
épen lehet. A természet kérlelhetetlen s egy-két év elteltén mind
elmulnak azok a tisztes aggnők, a kik egykor a haza bölcsének szivét
lángra tudták lobbantani. Egyénisége örökre csonka maradna, ha a nőkhöz
való gyengéd és nemes viszonyáról soha semmit nem tudna a világ.

És hány kérdés van még, melyet tisztázni érdemes volna!

Adomáinak valódisága és hűsége.

Irodalmi alkotásainak, nyelvének, irásmódjának, gondolkozásának
természete.

Szellemének költői ereje összehasonlitva Wesselényivel, Kossuthtal,
Széchenyivel.

Jellemének különös sajátságai: rettenthetlensége, nyugodtsága, nyilvános
szerepléstől való huzódozása.

Nyájas olvasóimmal mindezekről talán még egykor társaloghatunk. Béke és
üdv addig is!




TARTALOMJEGYZÉK.

Puszta-Szent-Lászlón:

I. (Utam Puszta-Szent-Lászlóra. – A Deák-lakta szobák. – Deák
gesztenyefái. – A bükkös. – A hangyák utja. – A Katiczabogár konoksága.)
1

II. (Puszta-Szent-Lászlón épitkezni kell. – Deák ügyvédi oklevelét
kihirdetik. – Tiszti ügyész, árvaszéki jegyző, táblabiró. – Azután
alispán és követ. – A lengyel arczképe. – A butorok. – A
puszta-magyaródi akol. – A hires adoma.) 11

III. (Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra
jutni? – Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A
tűz a természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A
háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.) 22

IV. (A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A
bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához
imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry
Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü
lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Rózsa és a lószőr.) 37

V. (Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. –
A piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A
„fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.) 57

VI. (Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem
szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag nő“. – Gróf
Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza
Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes
története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A
király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.) 70

VII. (Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy
dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a
hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. –
Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az
1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához
hasonlit.) 95

VIII. (Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára
férjhezmenése. – Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. –
Miveltsége. – Deák Antal levelezése. – Deák Ferencz levelei. –
Oszterhuber tekintélye. – Állásai. – Bölcs volt.) 120

IX. (Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság.
– Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. –
Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és
nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. –
Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik
Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a
veszprémi káptalan.) 140

X. (Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása.
– Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi
köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi
omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre
elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.) 160

Deák Antal napidija 181

Thaly Kálmán Deák-adomája 188

Költő volt-e Deák Antal? 194

Igazolásul 210

Deák Antal nem fogad el udvari kitüntetést 216

Marasztják a követet 232

Mikor Deák Ferenczet követnek választották 239

Leveles láda 252

Kehida történetéből:

I. (A gyermek ugy fejlődik, mint az élőfa. – A kehidai anyakönyvi
följegyzés. – Deák József pap jegyzetei. – Mikor épült a templom? –
Ebergényi József pap. – A falu telepitése. – Horváth Zsigmond pap. – Az
elsikkasztott forradalom. – A papot fölnégyelésre itélik. – Csodálatos
menekülés.) 259

II. (Deák József pap. – A paraszt Deák-rokonságból való. – Nemes-e a
papi ember? – A családi iratok Kehidán. – A pap kikutatja őket. – Hova
lettek az irások? – A Pálos barátok régi zárdája. – A régi torony. –
Deák Ferencz ábrándozása. – A rokolányi ispán puskapora nem durran. – Az
okos kanász.) 272

III. (A kehidai remeték. – A kit medve gyanánt agyonlőttek. – Aslis
remete. – Katona volt. – Csecsemőt ölt. – Az utolsó búcsunap. – A hogy
Pók András elpusztitja a kápolnát. – Szent István király ökröket őriz. –
Az örményesi remeték. – Hurczolják a nehéz keresztfát. – Miért nincsenek
ma remeték. – A középkor és a jelenkor világa a kis Deák körül.) 288

Záró szavam 308


[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16 |rem tartok |nem tartok

115 |elzárkőzik |elzárkózik

165 |tartottta |tartotta

170 |zölden is- |zölden is.

194 |DÉAK ANTAL |DEÁK ANTAL

233 |Balasssa |Balassa

241 |17.iki |17-iki]

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64357 ***