*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63585 ***

A BAZINI ZSIDÓK

REGÉNY

IRTA

BIRÓ LAJOS

1921

Copyright by John Biro 1921.

W. Hamburger, Wien.

A mohácsi csata után Szulejman császár rövid látogatást tett Budán, a
királyi palota kincseit leküldte Sztambulba, azután összetereltette a
budai zsidókat és magával vitte őket. Ugy vélte, hogy szüksége van rájuk
és hogy birodalmának hasznára lesznek. Az erőszakkal áttelepitett zsidók
közül két fivér – Dávid és József – Baja tájékán átszökött a laza
gyűrűn, amelyet a szultán lovas katonái vontak éjszakára a zsidók tábora
köré, és eljutott a Dunáig. A két fivér itt szerzett egy rozzant ladikot
és néhány napig a Duna mocsarai között lappangott, azután visszament
Budára. Budán a városi tanács a zsidók házait ekkorra a várnagy
engedelmével kiosztotta már a város lakósai között; a két fivér tehát
egy éjjel kiásta azokat a drágaságokat, amelyeket nemrégen elhunyt apjuk
rejtett el egy utcai zendülés idején a háza pincéjében, azután elment
Tatára, onnan Sopronba és onnan Pozsonyba. Ezekben a városokban azonban
a zsidók szorongattatva éltek, hajlott hátuak és nyomott lelküek voltak,
és a két fivérnek nem támadt kedve a maradásra. József Olaszországba
vágyódott, ahol mind a ketten eltöltöttek egy-egy évet a páduai
főiskolán, Dávid azonban azt mondta, hogy Olaszországból is mindig
visszakivánkoznék Magyarországba, épen úgy, mint ahogy Törökországból
visszakivánkozott volna, ha tehát József azt akarja, hogy ő ne veszitse
el a lelke nyugalmát, telepedjenek le Magyarországon valahol. Ugy
határoztak, hogy ellátogatnak Kassára, ahol elégedetten élt egy Izsák
nevü rokonuk, akit néhány évvel ezelőtt Lajos király nevezett ki az
ottani pénzverő műhely vezetésére; Kassa felé való útjukon azonban nem
jutottak túl az első állomáson. Reggel indultak el Pozsonyból, déltájban
betértek Bazinban az ottani kis zsidó község előljárójához, Mihályhoz,
akit ott Szappanos Mihálynak neveztek, mert nagy szappankészítő műhelye
volt. Itt megismerkedtek ennek a Szappanos Mihálynak a két lányával,
Eszterrel és Judittal; és Dávidnak úgy megtetszett Eszter, hogy nem
akart tovább menni, hanem ott maradt és nemsokára feleségül is vette. A
tizenhét éves Eszternek mély, meleg, barna szeme volt; finom, kis orra;
puha, szép szája; szelidség, melegség, barna sugárzás és csendes hüség
volt az egész lány. Ilyen maradt asszonykorában is. Judit más volt.
Hófehér az arca és kékes fekete a haja; finoman metszett, hajlott orra
volt és keskeny, hideg, szép szája. Nagy szeme mindig olyan volt, mintha
kérdezne valamit, vagy olyan volt, mintha nagyon messzire nézne.
Józseftől mindenki azt várta, hogy vegye el Juditot, mint a bátyja
Esztert; ő maga is ezt várta magától; néha hosszu órákig beszélgetett
Judittal, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérje. Érezte, hogy Judit
sem akarná őt. Az én szemem is olyan, gondolta sokszor, mint az övé:
mindig kérdez és sohase felel; és ha együtt vagyunk, ahelyett, hogy
egymásra néznénk, valami reménytelen messzeségbe nézünk. József így az
öregedő Márton nagy bosszuságára nem vette el Juditot, hanem a bátyja
házánál élt magányosan. Ami ennél még nagyobb baj volt, Juditot nem
lehetett férjhez adni, mert ha az apja a házhoz hozott valakit akiről
azt sejtette, hogy a férjéül szántak, mély ájulásba esett és néha hosszu
órákig feküdt mozdulatlanul.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három év mulva, május elején egy napon Dávid Trientből jött haza, ahova
lovakat és prémeket vitt le. Kora délután jött meg; József egész délután
nem zavarta; az esti istentisztelet előtt azonban bekopogtatott hozzá.
Dávid ránézett és látta, hogy rossz hírt hoz. Eleresztette az Eszter
kezét, amelyet eddig a kezében tartott. Boldogságtól napfényes arca
elborult egy kissé. Mi ujság? – kérdezte fanyarul.

– A pozsonyi purgerek, – mondotta József nyugodtan, – küldöttségben
jártak a grófnál, hogy tiltsa el nekünk a posztóval és a lovakkal való
kereskedést, amint a pozsonyi zsidóknak el van tiltva.

– Hogyne. – szólt Dávid a haragtól elpirulva, – csak rongyokkal legyen
szabad kereskednünk!

– Igen, – mondta József nyugodtan, – csak rongyokkal.

– És a gróf? – kérdezte Dávid visszafojtott lélegzettel.

– A gróf megigérte nekik.

Dávid szótlanul harapott bele az ajkába, és az arca lassan elsápadt a
tehetetlen dühtől. Eszter rátette a karjára a kezét, Dávid lassan
elháritotta magától ezt a csendes csillapitást és szótlan, keserű
rágódásba merült. József csendes részvéttel nézte kínlódó bátyját és
nyugodtan mondta:

– Ha a grófnak nem tagadtuk volna meg azt az ötszáz aranyat, amelyet az
elutazásod előtt kért, akkor a jó pozsonyi polgárok négykézláb hagyták
volna el a bazini várat. Sőt azt gondolom, be se merészkedtek volna a
várba; és bizonyosra veszem, hogy a gróf Gregorovius mesterrel
megüzentette nekik, hogy olyan kedvében van, hogy a zsidók ellen mindent
lehet kérni tőle. A bazini grófok pártfogása hatalmas pártfogás, de
előbb-utóbb koldussá teszi az embert.

– Én azt hittem, – szólt halkan Eszter, – hogy csak Tamás gróf gyűlöl
bennünket.

– Ferenc nem is gyülöl, – válaszolta József. Csak pénzt akar.

Mindahárman hallgattak. Eszter néha aggódva pillantott Dávidra, József
pedig elgondolkozva és figyelmesen nézte mindakettőjüket. Dávid végre
felállott és elment Józseffel az esti istentiszteletre. Az
istentiszteletre összegyűltek a bazini zsidó férfiak mind: összesen
tizenketten. Istentisztelet előtt Mihály, a hitközség előljárója
tanácskozást tartott velük. Ferdinánd király tárnokmestere újra
kivetette a zsidó-adót a hitközségre; az új adó kétszerese volt annak,
amit az elmult évben fizettek. Most arról volt szó, hogyan rójják ki
egymás között a fizetendő összegeket. Mihály azt ajánlotta, hogy fizesse
mindenki a kétszeresét annak, amit tavaly fizetett. Ez ellen a
szegényebbek hevesen tiltakoztak, A tiltakozók közt a legelkeseredettebb
volt Jakab, egy magas, sovány, hajlott hátu ember, aki batyuval a hátán
járta a környékbeli falvakat és aki csak a parasztokkal kereskedett.

– Fizessenek azok, – mondotta szikrázó szemmel, – akik olasz
bársonyruhában járnak. Ha az adót idén megkettőzték, jövőre majd
megtizszerezik, hiszen látják, hogy bazini zsidók között milyen mágnások
vannak.

Sámuel, a gazdag öreg borkereskedő hallgatva nézte Dávidot. Ábrahám és
Izsák, akik szegény emberek voltak, lázasan helyeseltek Jakabnak. Dávid
összeszoritott szájjal hallgatott. Mihály közbelépett.

– Azt gondolom, – mondta nyugodtan, – hogy az adót azért emelték fel,
mert a budai hitközség megszünt, Budán nincs zsidó prefektus, a király
nem is lakik Budán…

– János király ott lakott – szólt közbe Simon, aki kardcsiszár és
páncélkovács volt és fiatalkorában Szapolyay nádor szolgálatában állott.

Erre haragos felzúdulás támadt. Ruben, egy hunyorgó szemü,
csepüszakállu, hajlott orru kis szabó magánkivül rikácsolt:

– Mi közünk nekünk az ő tusakodásaikhoz? Mi közünk nekünk hozzá, hogy a
tisztátlanok közül kit neveznek királynak? Nekünk mindegy, hogy kit
fizetünk meg azért, hogy disznóból ne legyen ragadozó farkassá. És az a
trón, amely felé mi nézünk, messze van innen.

Eleazár, a község jegyzője és templomszolgája megszólalt. Rajongó szemét
felfelé emelte és a hangja reszketett a felindulástól.

– De a király, – mondta éneklő, zengő, ujjongó hangon, – már utban van,
hogy a trónt elfoglalja. Hallom a lépéseit; és érzem a jövése drága
illatát. Cion reszket a várakozástól, mint a szerelmes asszony; és az
arkangyalok emelik már ajkukhoz a harsonát. Készitsétek a lelketeket és
figyeljetek, hogy készen legyetek, amikor a kürt szava végighasit a
földnek egyik végétől a földnek másik végéig.

Összekulcsolta a kezét és lihegve hallgatott. A gyülekezetben elfogódott
csend támadt. A világ az utóbbi időben megint tele volt nyugtalansággal;
a lelkek hánykolódtak uj gondolatok sarkantyujától és régi megszokások
zablájától; a zsidók között pedig északon és délen újra meg újra
végigfutott egy lázas suttogás, hogy most… most telik be az idő! – útban
van már, közeledik már, jön már ama megváltó király, a Messiás. A
magyarországi zsidók között a régi hit olyanná lett, mint egy távoli és
halvány emlék, de az északról idevándorolt, sápadt, vézna Eleázár a
gyengéden szkeptikus megszokást mostanában mind sűrübben felrázta
extatikus vizióival. Jön… érezni a jövése drága illatát… Hátha? – minden
egeknek mindenható ura, hátha? A bazini zsidók megborzongva meredtek
maguk elé, csak a József szelid, barna tekintete siklott jóindulatu
kiváncsisággal egyikről a másikra.

A beszélgetés ezután halkabban és szelidebben indult meg, de hamarosan
megint izzó vitává lett. Jakabnak a husát sorvasztotta el az az emésztő
vágy, hogy a gyerekeinek némi vagyont szerezzen; de korlátolt elme volt
és nem tudott a pénzszerzésre más módot találni, mint azt, hogy a
parasztokkal kereskedik. A Dávid és a József felsőbbsége és nyugodt
előkelősége az első perctől fogva ingerelte őt, az a mód pedig, ahogyan
pénzt kerestek és pénzt költöttek, felszított benne minden keserű dühöt.

– Lovas karavánnal végigvonulni a városon! – mondta gőzölögve. Bársony
ujjasban fesziteni! Tollas kalapot a fejre, flórenci selyemruhát az
asszonyra, – azután _mi_ fizessünk! Azután mi szenvedjünk érte! Vagy van
a községnek előljárója, vagy nincs!

Mihály tudta, hogy a vejének milyen rossz néven veszik a szokásait, az
életmódját, az öltözködését. Tudta, hogy még Sámuelnek, a gazdag
borkereskedőnek is az a meggyőződése, hogy zsidó ember csak kopottan és
alázatosan mutatkozzék mások előtt, a háza is legyen kivülről rongyos és
piszkos, – belül ragyoghat, ahogy tud; és a ház ura otthon fejedelem
lehet, ha tud. Most Dávid felé hajolt és nyugodtan mondta:

– Dávid, a szerénység még senkit sem tett kisebbé. Én legjobban szeretek
abban a bőrkötényben járni, amelyet a műhelyben hordok, de mindenkire
ráhagyom, járjon, ahogy tud és ahogy jónak látja. Neked azonban most meg
kell gondolnod, hogy ha zsidó ember hibát követ el, mindig a testvérei
rovására is követi el. És meg kell gondolnod, hogy zsidótól hiba lehet
olyasmi is, ami másoknál nem hiba. Te tulságosan sok pénzt keresel és
tulságosan sok pénzt költesz. Te nagyon is fent hordod a fejedet ott,
ahol be kellene húznunk a fejünket a nyakunk közé; és hangos
lódobogással haladsz el ott, ahol lábujjhegyen kellene járnunk.
Veszedelmet hozhatsz ránk Dávid, ezt gondold meg; ez az, amire kérünk.

– Mit kérünk! – kiáltotta Jakab. Követeljük! A község parancsolja meg.

Halk helyeslés támadt. Dávid talpra ugrott. Lehajtott fejét felemelte és
égő szemmel nézett farkasszemet a többiekkel.

– Az én nagyapám, – mondta az izgalomtól akadozva, – húsz lovas élén
lovagolt Ulászló király mögött a koronázáskor. Az én dédapám talpig
bársonyban és karddal az oldalán lovagolt ki a fehérvári kapun, amikor
Mátyás király Beatrix királynét hozta Székesfehérvárról Budára. Én
pedig… ha Isten úgy akarja… még különb helyen fogok lovagolni… ha majd
az egész ország hódolatát fogadja… _János király oldalán_.

Simon, az öreg kardcsiszár elégedetten nézett fel Dávidra, a többiek
azonban felháborodott zúgásba törtek ki. Jakab rikácsolva követelte,
hogy Dávid felett itélkezzenek az előljárók, és Mihály gyorsan
kihírdette azt a határozatot, hogy a község előljárói valamelyik
környékbeli tudós rabbi bevonásával az itélőszékük elé fogják idézni
Dávidot. Azután mindnyájan bementek az istentiszteletre. Bement Dávid
is. Mozdulatlanul űlt a helyén, és József látta, hogy két ajka holtan
záródik össze az egész istentisztelet alatt. Istentisztelet után
szótlanul mentek hazafelé. Hazaérve Dávid kiszólt az istállóba és
meghagyta, hogy hajnalra nyergeljék fel a legjobb hátaslovát. József
várakozóan nézett rá. Dávid nem szólt.

– Hova mégy? – kérdezte ekkor József.

– Győrbe.

József felemelte a fejét, azután lassu bólintással szótlanul lehajtotta,
mint aki egy mélyértelmü szót hallott és belőle mindent megértett.
Azután bementek a házba, ahol Eszter odaadástól ragyogó és szerelemtől
alázatos mosolygással jött Dávid elé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap délben Győr város mosoni kapujánál szállt le Dávid a lováról.
Bement egy fogadóba, a lovat beállította az istállóba és ő maga
letisztogatta a port a ruhájáról. A fogadó előtt egy buggyos ujjasu
német zsoldos beszélgetett néhány borozó fuvarossal. Hangosan káromkodva
szidta az égieket, amiért azt a gondolatot sugallták neki, hogy
Magyarországra jöjjön. Ő azt hitte, hogy itt lesz most legnagyobb kelete
a jó katonának; – erre nem tud gazdát találni. Kincset hord a zsebében;
és itt senki nincs, aki megvenné. Egy elefántcsontból faragott, arasznyi
Diana szobrot halászott ki a tasakjából. A fuvarosok zsírosan nevettek a
szobor meztelenségén, és az egyik tréfásan azt tanácsolta a katonának,
hogy ajánlja a kincsét megvételre Dávidnak, ő talán megveszi. A katona
rögtön elindult Dávid felé, és a fuvarosok nevetve várták, hogyan fog a
beszélgetés lefolyni. A katona közeledett Dávidhoz.

– Hé zsidó! – mondta hányiveti hangon.

Dávid készen volt a ruhája leporolásával és kiegyenesedett. A
tekintetétől a katonának a torkán akadt a szó. Meglepetve nézte végig
Dávidot, azután szinte alázatosan folytatta:

– Nem venné-e meg az ur ezt itt e?

Dávid elutasitó mozdulatot tett és indulni készült kifelé. Egyszerre
azonban rátévedt a pillantása a kis szoborra és megállott. Vizsgálódó
tekintettel nézte végig a katonát.

– Te ugye a Bourbon connétable hadseregében szolgáltál? – kérdezte
lassan.

– No már látom, hogy az úr ért a dologhoz. Rómából hoztam én ezt el egy
kardinális palotájából, – csupa ilyen meztelenség volt ott, – de ami
ezüstből, aranyból volt, mind eladtam, – hanem az ur tudhatja, hogy
Olaszországban, meg Franciaországban több aranyat kaphat ezért is, mint
amennyit nyom.

– Adok érte egy aranyat, – mondta Dávid.

A katona, aki a negyedrészét sem várta az egy aranynak, boldogan fogadta
el a pénzt, és csak amikor Dávid messze járt már, kezdte a fuvarosoknak
szidni a zsidót, aki rútul becsapta és aki az élete legjobb üzletét
fogja csinálni az elefántcsont szoborral. Dávid ekkor már a püspöki
palota előtt volt. A főkaput elkerülte és egy kerti kapun ment be az
udvarra. Egy inas, akinek pénzt nyomott a kezébe, gyorsan bejelentette a
püspök titkáránál. A titkár barátságosan fogadta, és Dávid nemsokára
bejutott a püspök elé. A püspök félretette Ovidiust, amelyet csendes
örömmel szürcsölt eddig. Derü és jóindulat volt a szemében. Kinyujtotta
a balkezét Dávid felé és Dávid olyan mélyen hajolt a kezére, mintha
megcsókolta volna.

– No, mi jót hoztál Dávid? Királyi névrokonod finom költő volt, de ha az
én izlésemet kérdezed, _ez_ itt közelebb áll a szivemhez.

Jobb kezének gyürüs mutatóujjával rákopogtatott a vörös-arany
bársonytáblás kódexre és jóindulatu, kissé felsőbbségesen kötekedő
mosolygással nézett Dávidra. Dávid hallgatott, hátha a püspöknek kedve
van Ovidiust még tovább összehasonlitgatni a zsoltáros Dáviddal.

– No, mi jót hoztál Dávid?

– Egy előkelő hölgyet hoztam, kegyelmes nagy uram, akit igen méltatlan
fogságból szabaditottam ki.

A püspök tréfás megütközéssel nézett Dávidra. Dávid kivette a zsebéből a
kis elefántcsont szobrot és egy meghajlással átnyujtotta a püspöknek.

– _Me Hercule_, – mondta a püspök, – igazad van. Ennél előkelőbb hölgyet
valóban nem hozhattál volna. Nézd feje tartásának a méltóságát; nézd az
ölének azt a szűzi gráciáját; nézd a csipői nemes hullámvonalát, amely
egyszerre tud simaságot mutatni, mint amilyen a selyemé és erőt, mint
amilyen az acélé. – Tudod, hogy ez remekmü, Dávid? Hol tettél szert rá?

– Egy német zsoldos tisztátlan kezéből váltottam át, aki két évvel
ezelőtt jutott hozzá, mikor a Bourbon connétable csapatai Rómát
kifosztották. Azt mondja, egy kardinális palotájából hozta el.

A püspök gyöngéd kézzel simogatta a szobrocskát és jókedvűen mondta:

– Én pedig azt mondom, hogy ez remekmü, akárhonnan hozta. Az alkotója
elsőrangu mester, akárki volt. Jól tetted, hogy kiszabaditottad a
börtöntartója piszkos kezéből. Mit fizessek érte neked?

A Dávid arca feszült lett az izgalomtól és megmerevedett a figyelemtől.
Óvatosan rakta egymás mellé a szavakat.

– Arra kérem kegyelmességedet, fogadja el kegyesen tőlem: jelképeként
annak, hogy nagylelküségére és kegyességére bizakodva számithat az, aki
a védelmét keresi és a nyájába kivánkozik.

A püspök tágra nyilt szemmel nézett Dávidra, mint aki nem akarja
elhinni, amit hall. Dávid meghajtotta a fejét hogy ez a szótlan
meghajlás oszlassa el a kételkedést. A püspök letette a szobrocskát az
Ovidius-kódexre, felállott és két kezét rátette a Dávid vállára.

– Dávid fiam, – mondta felsugárzó jókedvvel, – látod, ez aztán derék
dolog. Én már kezdtem attól tartani, hogy a néped ősi nyakassága,
amelyről már a próféták annyit panaszkodtak, benned is erősebb lesz,
mint az a szép okosság és azok a kiváló tehetségek, amelyekkel az
istenek megajándékoztak. De látod, most annál nagyobb az örömöm… Hát
akkor átköltözöl ide hozzám Győrbe? Mikor? Minél előbb! Egyedül? A
feleségeddel?

– Még nem beszéltem vele, de hiszem, hogy igen.

– Hát csak vigyázz. Aszonyok nagyon makacsok tudnak lenni a
tévelygésben. – Én magam készitelek elő benneteket. Én magam
keresztellek meg benneteket. Mikor? Pünkösd után. A kerti házamat neked
ajándékozom. Már holnap költözködhetel. – A fiadat magaddal hozod?

– Igen, kegyelmes uram. És a fivéremet.

– József is! No, derék, nagyon derék. Hát belátta ő is?

– Ő már régen kegyelmes uram! Ő azt tartja, hogy minden vallás csak
jelképe egy örökkévaló ideának, és az értéke attól függ, meg tudjuk-e a
kereteit tiszta erkölccsel tölteni.

A püspök mosolygó bosszusággal nézett Dávidra.

– Hiszen ez rosszabb eretnekség, mint zsidónak lenni. Ezt nem kell
mondani fiam. A filozófia nemes tudomány, de csak odáig szabad mennie, a
hol isteni kinyilatkoztatások megszabták a határait. Tudod: a _teológia
cselédlánya_. Majd én most már vigyázok rátok, – csakhogy egyszer
ráléptetek a helyes útra. Ülj le fiam. Ugy! És mondd el nekem, hol
jártál mostanában; és mondd el, mit tervezel, ha ideköltözöl hozzám. Azt
tudod, ugye, hogy most már sok munka vár rád, mert rád bizom majd a
pénzügyeim intézését. Hogyne! – tudom, hogy te mindent jobban intézel
majd ezentul, mint ahogy eddig intézték. Hja, eddig mégse lehetett.
Rossz példa lett volna. No, mondd el, hol jártál mostanában, mit láttál?

– Trientben jártam, kegyelmes uram. És azt láttam, hogy a Fuggerek
palotát épitenek maguknak ott is, pedig micsoda nekik Trient? Pihenőhely
a karavánjaiknak. Határállomás Olaszország felé.

A püspök elnevette magát.

– Dávid, Dávid! – mondta jóindulatu tréfás hangon, – ideje, hogy
átköltözködj hozzám, mert különben belebetegednél a Fuggerekbe. Láz
gyullad ki a szemedben, ha a Fugger-nevet kimondod. No, majd nálam
megmutathatod, hogy igazán versenyre tudsz-e kelni velük. Sok pénzre van
szükségem, Dávid.

Dávid meghajtotta a fejét. Ha a püspöknek sok pénzre van szüksége, ő
majd sok pénzt csinál. A homlokát azonban egy más gondolat, egy
sasszárnyu, merész, új, nagy gondolat felhőzte be, és egész testében
minden izom megfeszült attól az elszánt akarattól, hogy a püspököt
megnyerje nagy, uj gondolata számára.

– Kegyelmes uram, – mondotta, – mikor én Trientben megláttam a Fuggerek
uj palotáját, nagyon elgondolkoztam. Azután volt időm gondolkozni
Trienttől Pozsonyig.

– És mire jöttél rá Dávid? – kérdezte a püspök, halk és jóindulatu
felsőséggel.

– Arra, hogy a Fuggerek rosszul csinálják a dolgukat.

– No, Dávid, ezt nem lehet mondani.

– Rosszul csinálják. Ahova a Fuggerek lépnek, ott nem nő többé fű. _Igy_
pénzt teremteni könnyü dolog, csak ravaszság és erőszakosság kell hozzá.

– Hogyan akarnál _te_ pénzt teremteni, Dávid?

– Ugy, kegyelmes uram, hogy _mindenkinek haszna legyen belőle_. Ez az,
amire rájöttem Trienttől Pozsonyig. Ha egyszer kegyelmességed akaratából
kicsavarjuk a Fuggerek kezéből a bányáikat, az erdőiket, a földjeiket, a
jogosítványaikat: ott, ahová mi betesszük a lábunkat, ott mindenkinek
örülnie kell. Ott áldásnak kell fakadnia. A városi polgárokat segiteni
kell, és a parasztból nem szabad kisajtolni a velőt. A magyar paraszt
olyan állapotban van az Ulászló király korabeli lázadás óta, mint a
barom. Nem csoda, ha fele annyit sem termel, mint az olasz paraszt.
Mindent ott kell kezdeni, hogy fel kell segiteni a parasztot.

– Lehet, Dávid, lehet… bár én nem sokat bízom a paraszt alacsony
értelmében. De mit szólnak majd ehhez az urak?

– Erős király kell nekik, aki kényszeritse őket, – mondta Dávid
visszafojtott lélegzettel.

A püspök ránézett, azután olyan mozdulatot tett, mint aki leleplezi a
másiknak a gondolatát.

– Te, úgy látom, csakugyan át akarsz engem téríteni János király
hüségére, – mondta mosolygó fenyegetéssel.

Dávid megrezzent az örömtől, hogy a püspök ilyen derülten fogadta a
javaslatát. Felindultan mondta:

– Ha kegyelmességed János király mellé állna, akkor okossággal és
ügyességgel, jó szóval és pénzzel, igérettel és hatalommal melléje
lehetne téríteni az egész országot. Kegyelmességed lenne… az első ember
a király után az országban. Megint lenne egy erős akarat, amely
uralkodik; – lenne, aki parancsol, tehát lenne rend és lenne pénz; –
lenne pénz, tehát lenne hadsereg; – könnyü szerrel és véres fejjel
kergetnénk vissza a törököt.

– Azt hiszed, a török újra jön?

– Bizonyosra veszem. A velencei tanácsnak jelentette is már a
konstantinápolyi követe.

– Akkor annál inkább Ferdinánd király mellé kell állnunk. Általa
megkapjuk a császár segítségét.

– De nem, kegyelmes uram, – mondta Dávid türelmetlenül, a meggyőződése
hevétől elragadtatva, – ez az óriási tévedés. A császár el van foglalva
a francia királlyal. El lesz még sok évig, sok évtizedig foglalva, – mit
tudom én, hány száz évig. A császár nem törődik Magyarországgal; és
Ferdinánd királynak csak arra kell Magyarország, hogy Ausztriát és
Stiriát védje. Magyarországnak magát kell megvédenie. És ha János király
uralkodik rajta, könnyü is lesz megvédenie magát. Békés szomszédságban
is élhet Szulejmán császárral; mert a magyar királyt eltűri a
szomszédságában a török, de a német császárt soha.

A püspök töprengve nézett maga elé. Az ország sorsára gondolt, és
egyszerre az esztergomi székesegyház hatalmas kupolája jelent meg a
szeme előtt. János király mellé állni: ez az esztergomi érsekséget
jelentené. Esztergomi érseknek lenni, egy könnyen vezethető király
mellett az ország első emberének lenni, parasztok felett és urak felett
úrnak lenni: szép hatalom és nagy feladat. Lehet, hogy a török ujra
visszajön; _egy_ ember bátorságán, okosságán és erején múlhatik akkor,
hogy egy sötét sorstól megmenekül-e az ország. Néhány másodpercre az
egész lelkét eltöltötte a vezetésnek, az emberirányításnak a kemény
vágya, azután éles és eleven vizióként egyszerre arcokat és tekinteteket
látott maga előtt. Dölyfös fejeket és kemény nyakakat: ezeket meg
kellene hajlítani. Gúnyos tekinteteket és sziszegve csúfolódó szájakat:
ezeket meg kellene szégyeníteni. Urakat, papokat, éhségeket,
büszkeségeket, gonoszságokat, konokságokat, – milyen fáradságos,
hálátlan, keserves, nehéz küzdelem lenne.

– Óh Dávid, – mondta a hirtelen bágyadtságtól elszürkülő arccal, –
együgyű barbár vagy te is, hogy ilyen dolgokon töröd a fejed, ahelyett,
hogy rábeszélnél: költözzem el végre a fagyos Duna mellől oda, ahol
Egeria nimfa adott tanácsokat Numa Pompilius királynak. Palotát
épittetnék a Coeliuson, és neked egyéb dolgod nem lenne, mint hogy szép
szobrokat vásárolj nekem; és nekem egyéb dolgom nem lenne, mint hogy a
tudatlan néptől és az erőszakos uraktól távol, finom szellemekkel
társalogjak: a szépség világában a bölcseség nyelvén.

Felállott, töprengő és szórakozott arccal járt fel és le a teremben,
azután legyintett egyet.

– Majd meglátjuk, no majd meglátjuk Dávid.

Dávid még egy kisérletet tett, hogy a püspököt jobb kedvre derítse.
Megkérdezte, nem lehetne-e része abban az örömben, hogy a Pannónia
megtérítéséről szóló hősköltemény ujabb verseit meghallhatja. A püspök
évek óta dolgozott egy latin nyelvü époszon, amelynek a hőse Szent
István volt, és néha kedve tellett benne, hogy uj hexametereit Dávidnak
felolvassa. Most azonban erre sem volt kedve. Majd máskor, mondta
szórakozottan. Reméli azonban, szólt erre Dávid, hogy a munka elég jól
megy; a legutóbbi ének – a lázadó Koppány táborba szállása Lucifer
ösztönzésére – mintegy füllel hallhatóvá és kézzel tapinthatóvá tette a
harci lármát és az egész tábort. A munka elég jól megy, felelte röviden
a püspök. Dávid erre elhallgatott, és mikor a püspök tovább folytatta
töprengő sétáját, csendesen felállott. A püspök elmélyedve járkált még
egy ideig, azután a gondolataiból felébredve odafordult Dávidhoz:

– Hát eredj, fiam, haza. És gyere minél előbb ide; itt már vár rád majd
a házad. – A grófok eleresztenek, mi? Nem tartozol nekik semmivel?

– Inkább Ferenc gróf tartozik nekem ezer arannyal.

– No, és?

Dávid a vállát vonogatta és olyan mozdulatot tett, mint aki nem tud
elháritani egy veszteséget. A püspök felélénkült.

– De már olyan bolond dolgot ne csinálj, hogy ezer jó aranyat csak
egyszerűen ott hagysz a szenteket ócsárló Ferencnél. Tudod, hogy ha
egyszer megkereszteltelek, ezt a pénzt nem követelheted soha többé.

– Hogyne tudnám, kegyelmes uram. Akit a keresztviz ért, az az egyház
törvénye szerint neofita; és újszülöttnek se követelései, se tartozásai
nem lehetnek.

– Jól tudod. Csak épen ugy kellett volna mondanod: a _szent_ keresztviz.
No, majd megtanulod ezt is. De ha te ilyen jól ismered a kánonjogot,
akkor…

Elmosolyodott.

– Inkább azt kellene csinálnod, hogy adósságokat csinálsz, ahol tudsz és
sietve felveszel minden pénzt, amit fel tudsz venni. De most komolyan:
illetlen és helytelen dolog lenne, hogy te a szent keresztség által
károsodjál. Menj el ahhoz az istentagadó és pazarló Ferenchez és
követeld tőle a pénzedet. És ha nem akarja megfizetni, mondd meg neki,
hogy a pénzt nekem igérted és hogy én Ferdinánd király kancellárját
kértem meg rá, hogy hajtsa be számomra. A kancellár halálosan gyűlöli
Ferencet, és Ferenc tudja, hogy Ferdinánd király udvarában nem nagyon
szeretik a zabolátlan, istenkáromló szája miatt. – Hogy a kancellárhoz
fordultam: ezt fogod neki mondani, – értetted?

– Igen, kegyelmes uram.

– No, most menj fiam. És térj vissza minél előbb – családostul. _Vale
bene_.

A kezét nyujtotta. Dávid ráhajolt a kezére és kiment. Sietett a
fogadóhoz, felnyergelte a lovát és sebesen indult hazafelé. A gyors
ügetés jól esett annak az izgalomnak, mely forró lángokkal lobogott az
egész testében. Cselekedni szeretett volna, munkához látni;
legszivesebben mindjárt verekedni azokkal, akik az utjába akarnak állni.
Milyen lassan megy minden, milyen soká tart minden, – miért nem lehet
percek alatt elvégezni mindent, ami ahhoz kell, hogy ráléphessen az új
útra! Áthozni Győrbe Esztert, a gyereküket, Józsefet, a holmijukat,
ráadásul az ezer aranyat is a gróftól, megkeresztelkedni azután munkához
látni: most máris, rögtön! Mennyi teendője van: rendbehozni a püspök
pénzügyeit előbb. Azután áttériteni a püspököt János király hűségére.
Azután jönnek a Fuggerek: kicsavarni a kezükből a bányáikat, a
földjeiket, a jogositványaikat. Azután erős hadsereget állitani: a
fejére ütni annak, aki az urak közül hánykolódik, és fejére ütni a
töröknek is, ha kell. Olaszországban van egy ágyuöntő, azt ide kell
hozatni; Mohácsnál ágyuval győzött Szulejman császár, ágyuval lehet
legyőzni, – csak legyen ágyuja az embernek. Kinek van ágyuja? Akinek
pénze van. A püspök nem méltányolta eléggé az ő nagy gondolatát; azt,
amelyet Trient és Pozsony között kigondolt: úgy kell pénzt teremteni,
hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Miért olyan gazdagok az olasz
polgárok? Mert védett városokban laknak és szabadon kereskedhetnek. Meg
kell védeni a magyar városokat is; nagy kereskedő utakat kell megnyitni
déltől északra és nyugatról keletre; és fel kell szabadítani a
parasztot. Persze erős király kell, aki a hánykolódó urakra zablát rak.
Lesz-e János király elég erős? Mátyás király elég erős volt. Mátyás
király… Hm! Mátyás király alatt a pécsi érsek: Ernuszt Zsigmond
megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Csáktornya várura: Ernuszt
János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt a zágrábi érsek:
Thuz Oszvald megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Túróc
főispánja ifjabb Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király
alatt Horvátország bánja: Thuz János megkeresztelt zsidó volt. János
király azzá lehetne, ami Mátyás király volt. Mi lesz akkor abból az
emberből, aki a királynak karja és kardja lett, aki visszahóditja neki
azt, amit elvesztett, leveri azokat, akik ellene feltámadnak és gazdaggá
teszi az országot? Gazdaggá tenni az országot: ez a legfőbb feladat. A
besztercei hegyekben egy felhagyott ezüstbányát ujra meg kell nyitni; a
máramarosi sót Csehországba kell szállitani; Olaszországnak búza kell és
ló; a németeknek hús; – minden várost gazdaggá lehet tenni ebben az
országban és minden parasztot jól lehet lakatni. És ezt ő fogja véghez
vinni, Dávid, Péter fia, véghez fogja vinni, ha minden oktalanság és
rosszindulat, minden tunyaság és ostobaság össze is esküszik ellene. Az
agya zugva őrölte a gondolatokat; mindig ujabb és ujabb feladatok, ujabb
és ujabb lehetőségek jutottak eszébe; és alig vette észre, hogy
besötétedett körülötte. Szeretettel elnézett a sötét mezők felett,
amelyek láthatatlan messzeségekbe vesztek az út jobb oldalán és
baloldalán, fáradtan ügető lovát lépésre fogta, megveregette a nyakát,
azután ismét lázas álmodozásba merült. Késő este ért haza. Eszter ébren
várta, azután leült vele az asztalhoz és csendesen és derülten nézte,
amint kiéhezetten enni kezd. Dávid jóétvággyal evett, de halk feszültség
nyugtalankodott a lelkében. Az ezer feladat közül, amely rá vár, most
jön az első; nem a legkönnyebb; talán a legnehezebb: meg kell mondania
Eszternek… rá kell beszélnie Esztert. Szűkszavuan felelgetett az Eszter
kérdéseire; várt, amig lefekszenek. Akkor karjai közé vette az asszonyt,
magához ölelte és megcsókolta. Eszter hálásan símult hozzá és boldogan
adta át magát az ölelésnek. Ekkor a sötétségben, mialatt a felesége
szíve a mellén dobogott, összeszedte minden erejét:

– Eszter, – sugta halkan, – szeretsz?

Eszter egy szorosabb öleléssel és egy halk sóhajtással felelt:

– Eszter, – kérdezte tovább, – én elmegyek innen lakni. Velem jössz?

– Veled.

– Akárhová?

– Akárhová.

Ekkor mind a két karjával átölelte, hogy az asszony a karjai között
olyan lett, mint egy gyerek, akit felemelhet és elvihet, magához
szorította, mintha a testét és a lelkét át akarná olvasztani a maga
testébe és a maga lelkébe, és a fülébe súgta:

– Győrbe költözöm. A püspök védelme alá.

A két karja még szoritotta az asszony drága testét, de érezte, hogy a
két kar mindjárt bágyadtan fog lehullani. Mert az Eszter teste a két
karja között egyszerre megmerevedett. Nem állt ellent, csak
meghidegedett. A melegsége kialudt. Elhalt. Dávid érezte, hogy hiába
lenne minden erőfeszítése, ezt a melegséget most nem tudja többé
felgyujtani. Lassan kieresztette a karjai közűl az asszonyt.

– Hát mit akarsz? – mondta kétségbeesve. Nem bírom tovább.

Az asszony hallgatott.

– Eszter! – szólt halkan Dávid.

– Igen, – hallatszott az asszony elfakult hangja a sötétségből.

– Csak nem hiszed azokat az ostobaságokat, amiket ezek az őrültek
összefecsegnek? Hogy holnap jön a Messiás? – Csak nem hiszed, hogy
Istennek valami különös célja van velünk és hogy ellene vétünk, ha
keresztvíz hull a fejünkre? – Mért nem felelsz? Mondd! Hiszed?

– Nem, – jött az asszony vonakodó, bágyadt hangja.

– Hát akkor miért ne tegyem?

– Ne tedd! – szakadt fel az asszony forró, könyörgő suttogó hangja.

– De miért? Miért? Miért? Miért?

Eszter hallgatott. Miért? Ha azt úgy meg lehetne mondani. Az ősi hit ő
bennük régen kialudt. Régen nem érezték többé, hogy az igéret, a
kegyelem és az igazság csak nekik adatott, és régen nem érezték azt, ami
az öregek között derült nyugalmu meggyőződés volt, hogy amit ők hisznek
és megtartanak, az Istentől való örök igazság, amit mások hisznek és
megtartanak, az babona és hazugság. Lehet, hogy babona az egyik, akkor
babona a másik is, és egyiknek sincs több joga a másiknál. Miért
ragaszkodtak mégis eddig a maguk öröklött vallásához? Mert szorongatták
őket érte; mert igazságtalanságokat kellett érte elszenvedniök; mert
gonosznak érezték az erőszakot, amely hitet akart rájuk kényszeriteni,
mert ha az ősi hit bennük kialudt is, égőnek és elevennek érezték azt a
jogot, hogy vallást tegyenek róla akár ők, akik nem ragaszkodnak hozzá
többé, akár a testvéreik, akik még ragaszkodnak hozzá. És most átmenni
az elnyomóhoz? Most átpártolni az üldözőhöz? Most igazat adni az
erőszaknak, – a gonoszságnak, amely nem szűnik meg hajszolni őket, az
ostobaságnak, amely soha nem pihen meg a csúfolásukban, a gyűlöletnek,
amely nem akarja látni az embervoltukat, az ártatlanságukat és a
tisztaságukat? Kiszolgáltatni a testvéreiket? Árulóvá lenni?

Eszter egy kétségbeesett öleléssel kapaszkodott hozzá Dávidhoz.

– Ne tedd, – jajdult fel sírva, – ne tedd.

– De miért?

– Nem tudom, – zokogta Eszter, – nem tudom… Nem szabad elhagyni az
ártatlanokat.

– De mi közöm nekem hozzájuk, Eszter? Akit szeretek közülük, azt
szeretni fogom ezentúl is. És meg fogom védeni majd, ha igazságtalanul
bántani akarnák. De a többiekhez: mi közöm? – mi közöm? – mi közöm?

– Bántják őket.

– Hát védjék meg magukat, ahogy tudják, Ugy lenézik a mások babonáit.
Hát ne ragaszkodjanak a magukéhoz se. Miért legyek én áldozata az ő
makacsságuknak és az ő babonáiknak?

– Miért?

– Igen, miért? Ha olyan okot tudsz mondani, amelyet el lehet fogadni,
engem meggyőzhetsz. Miért?

Az asszony nem tudott felelni, amint soha nem tudott előtte és soha nem
tudott utána zsidó ember felelni akkor, amikor egy zsidó ember nyugodtan
felvetette azt a kérdést, hogy miféle ok tarthatná őt vissza a józan ész
és a hideg értelem nevében attól, hogy megkeresztelkedjék.

– Miért dacoljak én, miért álljak én ellent? Miért tartsak én ki egy
olyan ügy mellett, amelyben nem hiszek? Miért különítsem én el magam
attól az egész országtól, amelyben élek és amelyben meg akarok halni?
Ahol élt és ahol el van temetve az apám és a nagyapám és a dédapám?
Jeruzsálem! Én nem akarok Jeruzsálembe menni, még ha az arkangyal
trombitája hina, akkor sem. Hát mit várjak én akkor? Mit tiltakozzam én?
Mit álljak én itt örökös kihivásként, – meddőn magamnak és meddőn nekik?
Én dolgozni akarok, cselekedni akarok, segíteni akarok; – cserébe azért,
hogy engednek, miért ne tenném meg, hogy a szép győri székesegyházba
járok a sötét és rút kis bazini zsinagóga helyett? Istennek mindegy.
Isten azt akarja, hogy dolgozzam, és mindegy neki, hogyan imádkozom
hozzá. Nem hiszed, hogy mindegy? Felelj: nem hiszed?

– De igen.

– Hát akkor miért ne tegyem meg?

– Ne tedd.

Dávid fáradt dühvel vetette magát neki újra a meggyőzés munkájának. Kért
és könyörgött; új és ellenállhatatlan érveket halmozott egymásra; Eszter
nem tudott ellentmondani, de mikor arra a kérdésre kellett felelnie, meg
van-e győzve és arra a kérdésre kellett felelnie, helyesli-e tehát, hogy
Dávid megkeresztelkedjék, megrendíthétetlen makacssággal elsóhajtotta
vagy elzokogta kétségbeesett „ne tedd“-jét. Dávidot lassanként egészen
kihozta a sodrából ez a konok ellenállás. Félóra eltelt félóra után; a
hangja egyre hevesebb lett, a beszéde ingerült és sértő, az ajkáról
végre haragos és sebző szavak záporoztak az asszonyra és a két keze
felindultan szorította az asszony vállát. Eszter csendesen sírt. Dávidra
mély szégyenkezés és kínos lehűlés jött rá. Eleresztette az asszonyt és
sokáig hallgatott.

– Eszter! – szólalt meg azután halkan a sötétben.

– Igen…

– Én… elmegyek Győrbe. Te… tehát nem akarsz velem jönni?

Hosszu hallgatás következett. Dávid feszülten meredt bele a sötétségbe;
a sötétség nehéz csendje és súlyos mozdulatlansága tele volt számára az
asszony néma vivódásával. Mit fog mondani? Mi lesz erősebb a lelkében? A
sötétség súlya kezdett elviselhetetlenné lenni. Az ólomleplet végre
félrelebbentette egy leheletnél könnyebb hang: két ajak kettényílása a
megszólalás előtt. Dávidnak összeszorult a szive.

– Én… jött az asszony haldoklóan halk hangja, – veled megyek, akárhova
mégy. De…

Dávidnak az öröm forróságával telt el a teste. Átölelte az asszonyt és
egy lázas csókkal szakította félbe az ajkán a mondatot. Tudta, hogy ez
jönne: de ne tedd. De ő megteszi; és az asszonyt magával ragadja; és
Eszter is látni fogja majd, hogy így volt jó és okos és szép; látni
fogja, mert hiszen mindennél jobban szereti. Ha semmivel nem tudta
Esztert meggyőzni, a szerelmükkel meg tudta győzni. Az asszony teste
azonban mereven feküdt a karjai között. Dávid kétségbeesetten
erőlködött, hogy magához melegitse, de minden forró erőfeszitése
hiábavaló volt. A könyörgő csókjai meddőek maradtak, az asszony fagyosan
és elhaltan feküdt a karjai között.

Dávid másnap reggel fanyar kedvvel és halálos fáradtan ébredt. Eszter
már talpon volt, a reggeli készen állott, és a kis fiuk vidáman játszott
a harmadik szobában Józseffel. Dávid egy ideig mozdulatlanul hevert az
ágyban és az az érzése volt, hogy semmiért a világon nem érdemes az
embernek megerőltetnie magát. De azután eszébe jutottak azok a
gondolatok, amelyek tegnap, hazafelé jövet foglalkoztatták, a fantáziája
kigyulladt, és egyszerre megint forró hullámként ömlött végig a testén a
cselekvés vágya. Kiugrott az ágyból, gyorsan felöltözködött és bement
Józsefhez és a fiához. A fiát az ölébe vette és Józsefnek röviden
elmondta, mit beszélt a püspökkel. József nyugodtan bólogatott, Eszter
fakó arccal járt kelt körülöttük. Dávid látta rajta, hogy Józseffel már
beszélt a dologról. Sietett megreggelizni, hogy egyedül hagyhassa őket.
A József csendes okosságától és nyájas bölcseségétől várta, hogy
meggyőzi majd az asszonyt; hiszen József tanitotta meg mindakettőjüket
arra, hogy minden vallás csak jelképe egy felfoghatatlan ideának és hogy
őseik vallásának nincs különb rangja más vallásoknál. Felállott.

– Hová mégy? – kérdezte József.

– A grófhoz, – felelte Dávid.

– Azt gondolom, – mondotta csendesen József, – hogy azért nem kell
erőltetni a dolgot. Ferdinánd király kancellárja lehet, hogy gyülöli a
grófot, de a kancellár messze van, Győr is messze van, a gróf pedig
közel van.

Dávid igent intett, azután elment. A lelke tele volt dacos haraggal és
keserü elszántsággal. A gróf közel van? Nagyon is közel volt három
hosszu évig és a közelsége gyakran fojtogatóvá lett. Amikor idejöttek,
Ferenc gróf a hálának és az elragadtatásnak forró indulatát gyujtotta
fel a szivében. Ferenc gróf akkoriban egyre-másra magához hivatta őt,
vagy Józsefet, leültette őket és órák hosszat elbeszélgetett velük olasz
és latin irókról, német tudósokról, és spanyol tengeri utazásokról,
Magyarországról, a világról, életről, halálról. De időről-időre a
grófnak furcsa kedve támadt, szidta az égieket és összetörte a drága
szobrokat, amelyeket pár hete vásárolt, a feleségét hazaküldte néhány
hétre a szüleihez, kalandos nőszemélyeket csőditett a várba, és ilyenkor
estétől reggelig és reggeltől estig folyt a bor, és senkinek nem volt jó
a gróf közelébe kerülni. Ezek voltak azok az időszakok is, amikor pénzre
volt szüksége, mert ilyenkor szórta a pénzt; és ilyenkor nem volt
tanácsos megtagadni tőle azt, amit kivánt. Dávidon három év sok
megaláztatásának minden keserüsége végigborzongott. Oh, ha a gróf urral
ő egyszer még szembenállhatna ugy, hogy a fejét magasra emelheti; nem is
ugy, hogy ő erősebb és hatalmasabb legyen, csak úgy, hogy a feltételek
egyenlők legyenek: ember ember ellen, ököl ököl ellen, fegyver fegyver
ellen. Lázas fantáziája egyetlen villanással elébe is rajzolt már egy
ilyen helyzetet. Igen, József mosolyogni szokott az efféle forró vágyban
nyögő bosszuálmokon; József azt mondja, hogy a tiszta erkölcs világában
élő lélek nem törekedhetik megtorlásra, mert a megaláztatás, amely érte,
nem is juthatott közelébe gondolatai független birodalmának. Józsefnek
két élete van: az egyik, amelyet kifelé él, a másik amelyet az ideák
világában él. De neki, Dávidnak, a megaláztatások a bőrén égnek, mintha
sebek volnának, és a lelkén égnek, mintha a lelke hus és vér volna. Ő
szembe akar egyszer kerülni a kinzójával; – ha például János király jön,
hogy visszavegye az országot; és Ferenc gróf a Ferdinánd pártján lesz; a
két sereg közeledik egymás felé; akkor ő, Dávid, messziről meg fogja
ismerni a bazini grófok sólymos lobogóját… Remegő lélekkel merült bele
lázas álmának a részleteibe.

– Jóreggelt szomszéd, – szólt rá egy derülten dörmögő hang.

Dávid hideg zökkenéssel felébredt. Pongrác András szólította meg, a
városbiró, termetes, hatalmas, jókedvű ur.

– Jó reggelt városbiró úr, – felelte lehülten.

– Mi ujság szomszéd?

Dávid ránézett a városbiró husos fejére, a vidám kis szemre, mely a
bozontos szemöldök alatt hunyorgott és a széles szájra, a vastag bajusz
alatt. Egy másodpercig még habozott. Jó lesz-e igy? Azután lassan
felelte:

– Egyetlen egy ujságot tudok, városbiró ur: hogy ha még mindig kedve van
rá, a házam most eladó.

A városbiró kis szeme felgyulladva fordult a ház felé és a házon tul a
kertek felé.

– Hogy adná szomszéd?

– A ház a kerttel, szöllővel, felszereléssel, állatokkal együtt
kétezerötszáz magyar forint. De azért ilyen olcsó, mert ezt az árat egy
héten belül készpénzben le kell fizetni.

– Hó… szomszéd, ki tud ennyi pénzt egy héten belül lefizetni?

– Ha városbiró ur nem, akkor talán Neuperger János.

– No, megálljunk csak. Hát elköltözik tölünk szomszéd? Hová megy? Csak
nem az uj Indiákba? Mert oda lenne jó. Azt mondják, hogy Károly császár
spanyol katonái olyan országokat találtak ott, ahol lapátolják az
aranyat, mint nálunk a homokot.

A városbirónak ez volt a szerelme: messzi országokról hireket hallani és
a csodálatos hireket nyugalmasan megbeszélni. De Dávidnak most nem volt
kedve Károly császár spanyoljainak tengerentuli felfedezéséről
beszélgetni.

– Hát ha városbiró ur nem akarja…?

– Megálljunk csak. A gróf eleresztette-e már magukat?

– Most megyek hozzá.

– Hát ha végzett vele, nézzen be hozzám a városházára.

– Igen.

Dávid köszönt és tovább ment. Mikor a vár közelébe ért, dobogni kezdett
a szive. Megalázottnak érezte magát ezért a szivdobogásért.
Összeszoritotta a fogát és ökölbe szoritotta a kezét. A várkapuban a
grófnak néhány huszárja sütkérezett. Szó nélkül beeresztették Dávidot.
Dávid áthaladt a várudvaron és egy csigalépcsőn felment Gregorovius
magiszterhez, a gróf titkárához. Gregorovius rosszkedvüen soványan,
rövidlátóan hajolt az irásai fölé és fanyar közömbösséggel fogadta
Dávidot.

Dávid jelentette neki, hogy szeretne a gróf elé jutni.

– Most kelt fel, – mondta Gregorovius, – most még én se tartom
tanácsosnak, hogy elébe kerüljek. Ülj le és várj.

Dávid leült. Gregorovius az irásai fölé hajolt, azután felnézett
Dávidra.

– Hallottad, – kérdezte fanyarul, – hogy egy portugál hajós elindult a
hajójával kelet felé és nyugatról jött vissza?

– Hallottam, – felelte Dávid.

– Tehát a föld gömbalakú. Én ezt megmondtam már negyven évvel ezelőtt,
amikor a száját se nyitotta ki senki azok közül, akik most hires
emberek, mert ők előre tudták. Én megmondom most előre azt is, mit
fognak találni azok, akik a földet északról délre akarják megkerűlni:
mély örvényeket fognak találni, melyeken a viz folyton áramlik, a föld
belsején át, északról dél felé és délről észak felé a hold különbőző
szakai szerint. Ez az áramlás a föld testén át: ez tartja egyensulyban a
földet, ez táplálja a forrásokat és ez okozza a földrengéseket. Én ezt
megmondom előre. De ha majd bebizonyosodik, hogy igazam volt, akkor a
doktorok, filozófusok, fizikusok, egyetemi tudósok, akik az egész
világon összetartanak és támogatják egymást, megint fel fogják fedezni,
hogy ő kőzülük mondta meg valaki elöszőr; és a nemzetközi gonosz
összetartás megint hiressé tesz valakit, ki az _én_ gondolatomat lopta
el és csinált rendszert belőle. Nekik rendszer kell; és aki nem az ő
tolvajnyelvükön beszél, az nem igazi tudós nekik. A te József testvéred
is ezt mondta, amikor átadtam neki a nagy filozófiai munkámat, amelyben
megdönthetetlen érvekkel bizonyitom be, hogy az univerzum lényege a
nedvesség és szárazság, vagyis: akarat és erő. Azt mondta, hogy nem
adhatja át és nem ajánlhatja annak a páduai Pontecorvo nevű zsidó
könyvnyomtatónak, mert az filozófiai könyveket szokott nyomatni és az én
munkámnak nincs az a filozófiai terminológiája, amelyhez ez a Pontecorvo
hozzá van szokva. Megértettem. Nem akarja, hogy a munkám napvilágra
kerüljön. Mert ti zsidók is országról országra össze vagytok esküdve. El
akarjátok takarni a nemzetek elől az univerzum lényegének a
megismerését, hogy ti lehessetek urrá minden nemzet felett. Én ismerlek
benneteket, és József fivéred hiába vágott nekem udvarias arcokat, én
láttam: mi a véleménye a nagy munkámról. Csakhogy nem soká fog
diadalmaskodni, mert Tamás gróf segitségével én most Bécsújhelyen
kinyomatom egy másik munkámat, amelyben bebizonyitom, hogy a
Szentirásban igenis benne van, hogy a föld gömbalakú, de másrészt az
egyház ellenségei hazudnak, amikor azt próbálják elhitetni a tudatlan
tömeggel, hogy a föld forog a nap körül.

Dávid szórakozottan hallgatta Gregorovius mestert. Nagyon jól ismerte
már a tudományát és sokszor hallotta, amint arról panaszkodott, hogy
másoknak jut ki a hir és a tudós dicsőség, holott ő volt az, aki egy
hosszú és immár alkonyodó élet folyamán mindent elsőként és előre
mondott meg. A gróf szobái felől nemsokára zeneszó hangzott fel;
Gregorovius mester sokáig beszélt még; azután egy keserű mozdulattal
elhallgatott és görnyedt háttal kiment. Amikor visszajött, szótlanul
intett Dávidnak, hogy mehet befelé. Dávid lassan bement a reggeliző
terembe. A terem alsó végén olasz zenészek voltak. A terem felső végén
ott állott a dúsan megteritett asztal. Az asztalfőn Ferenc gróf ült;
jobbra és balra tőle egy-egy nő. Dávid ismerte ezt a látványt. Az asztal
másik végén azonban tetőtől talpig fekete ruhában, mozdulatlan, sötét
arccal, összeráncolt homlokkal most ott ült Tamás gróf.

– A szentek meghallgatták az imámat, – kiáltotta Ferenc gróf Dávid felé.
Tudod-e hogy miért imádkoztam?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr, – felelte Dávid.

– Hát azt tudod-e, hogy a trieri érsek micsoda szent kincseket állitott
ki a hallei székesegyházban?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr.

– Nem közönséges relikviák voltak ott, szép öcsém, nem holmi korhadt
csontok, – hanem voltak ott elköltözött szentek egész kadáverei. Volt
ott Izsák ősapa testének egy hiteles darabja. Volt ott maradék abból a
mannából, amely a pusztában hullott. Voltak ott ágak Mózes égő
csipkebokrából. Volt ott egy kancsó a kánai mennyegzőből, sőt némi
maradék abból a borból is, amelyet Jézus vizből változtatott borrá.
Voltak ott tövisek Jézus töviskoszorújából és volt ott egy öklömnyi kő,
amely azok közűl a kövek közűl volt, amelyekkel Szent Stephanust halálra
kövezték. Tudod hány ezer ilyen relikvia volt ott? Kilencezer összesen.
Tudod, mit hirdettetett ki a trieri érsek – a római kuria kardinálisa, a
német birodalom választófejedelme – valamennyi templomában? Hogy aki
elzarándokol Halle városába, ott a szent kincsek felmutatását áhitatos
lélekkel végigszemléli; azután derekasan belenyúl a bugyellárisába és
kiguberálja az érsek úr számára a pénzt, az _kiváló_ bűnbocsánatot kap
minden vétkeért. Ezt tette Albrecht herceg ő eminenciája, de felkopott
az álla, mert a hallei szent kincseket kevesen bámulták meg, és a végén
a goromba, bolond wittenbergi barát, az uj Husz János olyan mérgesen
rámordult, hogy mind a kilencezer szent kincsét ijedten dugta el az
éléskamrába. De amit ő ilyen kevés dicsőséggel kezdett, azt én teljes
dicsőséggel fogom folytatni. Ügyetlen kontár volt a trieri érsek. Izsák
ősapa testének egy darabja! Mi az? Ha én szent kiállitást rendezek, még
a spanyolok is idehurcolják mindazt az aranyat, amelyet az uj Indiákon
összerabolnak. Mert én nálam látható lesz maga az a felséges fenék,
amelyet Mózes csak röptében láthatott. Én nálam látható lesz az a
legfelségesebb anyaméh, amelyben szüzen fogantatott meg a mi…

Egy dördülés hallatszott. Tamás gróf egyenesedett ki és kemény ököllel
rávágott az asztalra. Szép aszkéta arca sápadt volt, csak mélyen ülő
szeme tüzelt fivére felé. Szótlanul állott az asztal alsó végén.

– Óh, bocsánat, – mondta Ferenc gróf, – nem akarom az érzelmeidet
sérteni. Foglalj helyet, látod, Psziche, itt a balomon, mert azelőtt
egyszerü tót parasztlány volt, egészen elsápadt a haragodtól, bár
Asztarte itt a jobbomon, aki azt állitja magáról, hogy a török szultán
háreméből szűzen szökött meg, a tekintetével arra csiklandoz, hogy
folytassam a lázadozásomat ellened, akiben Mihály arkangyal képviselőjét
látja. De foglalj helyet, igyunk rá egyet és folytassuk úgy, hogy neked
is kedved teljék benne.

Dávidhoz fordult.

– Mondd megátalkodott Krisztus-tagadó, tudod, miért imádkoztam volt
minden szentekhez?

– Nem tudom, nagyságos gróf úr.

– Azért imádkoztam, hogy hozzanak téged gyorsan elém, mert szentet
akarok csinálni belőled is. Egy hét óta tartom itt magamnál a
selmecbányai hóhért, hogy megértsétek: milyen illetlen, helytelen és
botrányos dolog, hogy nektek, a megfeszített Jézus tagadóinak olyan
ötszáz aranyatok van, amely után én, akinek igényem van minden malasztra
és a túlvilági üdvösségre, hiába vágyódom. Felelj hát nekem Beliál fia
és Mammon imádója, megkapom-e az ötszáz aranyat, vagy olajba főzesselek
meg, nyárson forgassalak, kóccal tömesselek ki, egyszóval olyan szentet
csináljak belőled, hogy, ha a gyüjteményemben kiállitalak, a trieri
érsek sírva fakad szégyenletében. Felelj tisztátlan, hitetlen,
szentségtagadó zsidó.

Csend volt. Dávidnak a belei is reszkettek a lázadó haragtól. Eszébe
jutott a József figyelmeztetése, de tajtékzó dühe minden meggondolást
elsodort.

– Nagyságos gróf ur, – mondta dacos alázattal, – arra kérem,
sziveskedjék visszafizetni nekem azt az ezer aranyat, amelynek a
visszafizetését már tavaly megigérte.

– Mit? Miiit?

Ferenc gróf előrehajolt és álmélkodva bámult rá Dávidra. Nem akart hinni
a fülének. Dávidnak az egész belsejét rázta már a dacos harag.

– Elköltözöm a győri püspök úr védelme alá…

Ferenc gróf hátravetette magát a székében és elkezdett nevetni.
Harsányan, hosszan nevetett, és a nevetése olyan hosszúra nyúlt és olyan
görcsössé lett, hogy a két nő előbb ijedten fordult hozzá, azután
egyszerre feléje hajolt. Ferenc gróf hirtelen szétütött közöttük, a
nevetést abbahagyta, és az arcára olyan fájdalmas komorság űlt rá,
mintha nagy kinokat szenvedne.

– Elköltözöl a györi püspök úr védelme alá? És nemcsak, hogy nem akarsz
itthagyni nekem ötszáz aranyat, hanem meg én fizessek neked ezret?
Valószinűleg sürgősen is? Azonnal, mi?

– Azonnal, mert a győri püspök urnak megigértem, hogy ezt a pénzt
magammal viszem.

Ferenc gróf dölyftől rekedt hangon mondta:

– Hát menj, és mondd meg a győri szoknyás embernek, hogy jöjjőn ő és
próbálja behajtani ezt a pénzt, ha ugy szereti a pénzt. Mondd meg neki,
hogy akkor összekötözöm a szakállát a szakálladdal és együtt
korbácsoltatlak ki benneteket Magyarországból, és minden csuhással
összekötözök egy-egy zsidót, és ahány csuhás és ahány zsidó van
Magyarországon, mindet egyszerre hajtom ki innen.

Dávid nem mozdult. A torka száraz volt a felindulástól. Egy másodpercig
habozott, azután lassan, mint aki biztosan tudja, hogy a döfése találni
fog, megszólalt:

– A győri püspök úr nem maga akarja behajtani ezt a pénzt, mert a
behajtásra már megkérte Ferdinánd király kancellárját.

Ferenc gróf elsápadt. Lassan felállott és mereven nézett Dávidra. Dávid
összeszedte minden erejét, hogy farkasszemet tudjon nézni vele, de a
gróf szeme vak tekintettel meredt rá. Nem is ránézett tulajdonképen,
hanem messze, túl rajta, a győri püspököt kereste. Ezt merészelte vele
tenni a szoknyás ember? A vargaivadék? Ezt üzenni? – egy zsidóval? –
neki? Nehány hosszú, nehéz lélekzetet vett, azután a szeme ujra meglátta
Dávidot. Legyintett.

– Menj! – mondta halkan.

Dávid elment. Ferenc gróf sápadtan és szótlanúl nézett utána egy ideig,
azután intett a két nőnek, kotródjanak ki. A két nő kiment. Ferenc gróf
járkálni kezdett a teremben. Rágódva és kinlódva járkált sokáig.

Tamás gróf szótlanúl nézte a bátyja gyötrődését, végre megszólalt.

– Ferenc, – mondta halkan és gyöngéden, – most megaláztatás ért és a
lelked nem talál olyan gondolatra, amely megenyhitené. És ezentúl sorra
jönnek a megaláztatások, és a lelked soha meg nem találja a nyugalmát,
ha csak vissza nem térsz arra az utra, amelyet bűnös könnyűséggel
elhagytál. Te most olyan vagy, mint aki eladta a lelkét, és ha szólásra
nyitod a szájadat, minden szavadból az örök kisértő beszél. Most még
felszabadithatod magad; most még visszafordulhatsz; most még
megpróbálhatsz világosan látni. Gondold csak meg, egyszerű és józan
ésszel: hogyan érhetett téged ez a megaláztatás? Nem ugy-e, hogy a
zsidókat, akik valóban a megfeszitett Jézus ellenségei és akiknek hivő
keresztényekkel való együttélését megengedni botrányos dolog és akiket
Pozsony és Sopron és minden keresztény nemzet törekszik kiűzni a maga
kebeléből, hogy a hitetlen, konok zsidókat te ide befogadtad és a
védelmed alá vetted? Nem igy történt-e? _Mert_ befogadtad őket: azért
ért _ez_ a megaláztatás. De te többet tettél: te őket gyakran az
asztalodhoz ültetted, és olyan kérdésekről beszéltél velük, amilyenekről
keresztény embernek csak lelkipásztorával szabad beszélnie, ha
megnyugvást, vagy utbaigazitást keres. Nem érzed te, hogy ezek a
beszélgetések készitették elő a lelkedet az örök kisértő számára? Nem
látod te, hogy igy támad fel benned a bujaság, a pénzszomjuság, és mind
a hét főbűn? Nem világos előtted, hogy az első megaláztatás után még sok
és egyre sulyosabb és egyre nagyobb megaláztatásnak kell jönnie? Most
megint a nagy megkisértés korszaka jött el a világra. A luteránus pestis
már ide is átharapózik. Tegnap Szentgyörgy faluban egy bibliát találtam,
amelyet ide becsempésztek és amelyből az oktalan parasztok maguk
próbálták kiolvasni az igazságot. De én azt mondom neked: hogy ha maga a
császár is gyengének bizonyult a wormsi gyűlésen a sátán bérencével, a
wittenbergi árúlóval szemben, aki százszorosan rászolgált a Husz János
sorsára, kell, hogy legyenek, akik nem bizonyulnak gyengének. Én meg
fogom tenni azt, amit Isten és a Boldogságos Szűz szolgálatában megtenni
kötelességem. Én ezentúl nem mozdulok el itthonról. De a legelső
kötelességem itthon az, hogy téged megmentselek. Meg foglak menteni…
rábeszéléssel vagy erőhatalommal… egyelőre ülök az asztalodnál és várok.
De a Boldogságos Szűz segitségével meg foglak menteni.

Ferenc gróf eleinte állva hallgatta a fivérét, azután csendesen leült.
Tamás valamikor szerzetes akart volt lenni, de feladta ezt a tervét,
mert a magyarországi szerzetes-rendek közűl egyet sem talált elég
hitbuzgónak. Most a legforróbb vágya az, bárcsak indulna meg már a
luteránusok ellen való harc és bárcsak ő megszerezhetné ebben a harcban
a mártirkoronát. Tamás… milyen kedves, szőke fiú volt; most milyen
rajongó aszkéta-arca van. Miket beszél össze… milyen furcsa keverék ez a
beszéd… közbe kellene szólni, ha nem valami harsogó blaszfemiával, akkor
néhány hideg és józan érvvel… De hiszen nem használna… és igazán
szeretetből történik az egész… de milyen furcsa, hogy valaki a
keresztény eget ilyen komolyan veszi, holott az Olimpuszt se lehet
komolyan venni, pedig az mennyivel szebb ég volt… milyen csodálatos
szükséglete az embernek ez az örökös kisérletezés azzal, hogy egy
elfogadható eget gondoljon ki.

Tamás tovább beszélt; Ferenc pedig félrehajtott fejjel, elgondolkozva
hallgatta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávid lement a várból, felment a városházára és hosszu tárgyalás után
szerződést kötött a városbiróval, hogy eladja neki a házát, kertjét és
szőllőjét kétezerötszáz magyar forintért és hogy a városbiró tartozik
neki ezt az összeget egy héten belül megfizetni. Azután hazament és
elmondta Józsefnek, mi történt. József szelíd figyelemmel hallgatta
végig, azután így szólt:

– Ha rám hallgatsz, azonnal lóra ülünk és vágtatunk Győr felé.

– És az ezer arany?

– Itt hagyjuk.

– És a kétezerötszáz forint.

– Majd kitalálunk valamit. És ha nem, legfeljebb az is elveszett.

Dávid habozott egy másodpercig, azután elöntötte a harag.

– Oh nem, – mondta fogcsikorgatva, – azt nem. Mitől féljek? A gróf
tudja, hogy a győri püspök védelme alatt vagyok. Tudja, hogy ha eljön az
én időm, akkor a bosszum… oh, nem félek tőle.

József csendesen belenyugodott abba, hogy maradjanak, és aznap nem is
történt semmi különös dolog.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap déltájban Mihályhoz, a zsidó hitközség előljárójához betért
Zakariás, a hires pozsonyi orvos. Lovon jött Trencsénből, ahová azért
hívták, hogy gyógyitsa meg a trencséni hercegnőnek egy beteg unokahugát.
Pozsonyig ekkor már meg sem akart állni, de az erősen tűző napban olyan
gyengeség vett rajta erőt, hogy ágyba kivánkozott. Nyolcvan éves volt
már és Mihálynak, aki vigyázva és gyöngéden fektette ágyba, bágyadt
mosollyal mondta: „Lejárt az időm Mihály. Ha itt halnék meg nálad,
bocsáss meg érte.“ Néhány órai fekvés után azonban annyira megüdűlt,
hogy fel is kelt. Mihály örömmel mondta neki, hogy ime mégse járt le az
ideje, de Zakariás derülten rázta meg hófehér fejét és azt felelte, hogy
legfeljebb még napokról lehet szó. Az ideje lejárt. Ma hadd maradjon még
itt, azután holnap hazamegy Pozsonyba meghalni. Később azonban olyan
jókedvűen beszélgetett Mihálylyal, hogy Mihály két kérést terjesztett
eléje. Az első az volt, hogy nem tudná-e meggyógyitani az ő Judit
lányát, aki mindig mély ájúlásba esik, ha kérő jön a házhoz, a másik az
volt, hogy nem vezetné-e a tanácskozást valamelyik környékbeli rabbi
helyett, amikor a község előljárói itélkeznek Dávid felett. Zakariás
elgondolkozott.

– Az ösapákról, – mondta csendesen, – meg van írva, hogy hosszú élet
után _elteltek az élettel_, azután meghaltak. Én nekem most a halálra
kellene készülnöm, és talán bűnös telhetetlenség tölem, hogy még mindig
nem tudtam eltelni az élettel. De fiatal lányok szenvedése, fiatal
férfiak dacos ágaskodása, minden, ami élet, engem még most is mindennél
jobban érdekel. És igy, ha Isten hozzád vezérelt, én szivesen segitek
nektek igazságot tenni a vőd ügyében, és megpróbálom, hátha meg tudom
gyógyitani a lányodat.

Megállapodtak abban, hogy Dávid felett másnap fognak itélkezni, azután
Mihály behivta a feleségét – Gunda asszonyt – és ketten elmondtak neki
Juditról mindent, amit el tudtak mondani. Gunda asszony panaszosan
mondta végűl, hogy ő azt hiszi, ezt a lányt szemmel verte meg valaki,
mire Mihály ráförmedt, ne legyen olyan együgyü, hogy elhiszi a parasztok
babonáit; tudhatná, hogy minden betegség abból ered, hogy a test nedvei
valamilyen ok következtében megromlottak. Zakariás hallgatva nézett
rájuk, azután megkérdezte, Judit volt-e az, akit az előbb énekelni
hallott. Amikor megtudta, hogy ő volt, kérte, hogy küldjék be hozzá
Juditot, de ne mondják neki azt, hogy ő meg akarja gyógyitani. Judit
nemsokára bejött a szobába. Az öreg Zakariás az asztalnál űlt egy
karosszékben, előtte bor volt – Mihály legjobb bora – amelyből néha
ivott egy-egy kortyot. Leültette magával szembe Juditot és meleg
örömérzés járta át öreg testét. Milyen szép, hogy ilyen rejtelmes sötét
szépség van a világon. Mégis szép volt ez az élet. Milyen kár volna
ennek a bóditó virágzásnak meddőn elhullnia. Beszélgetni kezdett
Judittal. Judit tartózkodva felelgetett. De az öreg Zakariás azután ezt
mondta: „Nagyon szépen énekelsz Judit. Olyan szép hangot, mint a tiéd,
nem hallottam azóta, mióta Milanóban jártam. Ott a herceg udvarában
szinjátékot játszottak, és egy szinjátékban az éj királynőjeként lépett
fel egy csodálatos hangú és rendkivüli szépségű asszony.“ Judit ekkor
kitáguló szemmel nézett Zakariásra és nemsokára mohó beszélgetésbe
merült vele. Estefelé Zakariás azt mondta Mihálynak: „Még nem tudom
Mihály, mi baja a lányodnak, de tartok tőle, hogy ha a gyógyúlását
akarod, el kell küldened magadtól valahová idegenbe.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kint ragyogó májusi alkonyat volt. A nap vonakodva ereszkedett le a
nyugati hegyek mögé, az árnyékok hosszúra nőttek már, de a világ még
tele volt kicsorduló fényességgel és olyan hömpölygő jó szaggal, amelyet
mintha óriási, mennyei tömjénhintők hintettek volna el. Földek páráztak,
fűvek zsendültek, akácfák illatoztak; és a bazini várból lassan és
rosszkedvüen lefelé indúlt a városba a selmecbányai hóhér. Tetőtől
talpig bőrbe volt öltözve. Szulejmán császár ázsiai katonáin látta,
milyen félelmes az ilyen sötét bőrpáncél. A selmecbányai hóhér szerette,
ha félnek tőle; ez a félelem az előize volt annak az örömnek, amelyet
akkor érzett, ha vért látott kicsordulni a kezére adott emberi testből.
Vaszilinak hitták. Görögországi cigány-félvér volt; és gyerekkorában
végignézte egyszer, hogy török katonák hogyan kinozták sorra a faluja
embereit, mert az emberek nem akarták bevallani, hová ásták el a
pénzöket. Ezt a látványt nem tudta többé elfelejteni; nemsokára
elszökött otthonról és beállt azok közé a gyülevész csapatok közé,
amelyek a szultán rendes katonaságát kiegészitették. Mikor a törökök
Magyarországon jártak, el kellett szöknie a szultán hadseregéből, mert
megölt néhány foglyot, akit nem lett volna szabad megölnie. Selmecbányán
felfogadták hóhérnak. Nemrégiben Pozsony város kölcsönkérte néhány
napra. Amikor megint utban volt hazafelé, a bazini gróf itt fogta azzal,
hogy dolgot ad majd neki: nehány zsidót kell a maga módján rábeszélnie,
hogy ne ragaszkodjék olyan bűnösen a pénzéhez. Napok teltek el és még
mindig tétlenűl sétált. A torkában száraz görcs támadt már és a hátán
hideg bizsergések futottak végig a vágytól, ha arra gondolt, milyen az,
mikor a kés alatt kicsordul a vér vagy a hüvelykszoritó szoritása alatt
ropog a csont és szakad a hús.

A selmecbányai hóhér lassan ment le a város felé. Az út szélén sűrű
galagonyabokrok voltak. A hóhér megállt és hallgatózott. A bokrokon túl
két különös hang veszekedő, rikácsoló és siró párbeszédét hallotta.
Átbújt a bokrokon. Az út mellett, az árkon túl piszkos vityiló állott; a
vityiló előtt egy rút öregasszony hajolgatott a föld felé, köveket
szedett fel és a köveket rikácsolva hajigálta egy kilencéves fiú felé. A
fiú sirva ugrált el a kövek elől és sirva kiabálta az öreg asszonynak,
adja vissza a pénzt, amelyet elvett tőle. A hóhér egy ideig szótlanúl
hallgatta a kiabálást, azután átugrott az árkon és megállott az
öregasszony és a kisfiú között. Az öreg asszony ijedten pislogott fel a
hóhérra és egyszerre remegni kezdett. A fiú bátorságra kapott. Elmondta,
hogy délben a Szent Floriánhoz cimzett fogadóba – az a város másik végén
van, Szered felé – küldte az apja két ezüstpénzért, amellyel a fogadós
tartozott neki. Ez az asszony – mindenki tudja róla, hogy boszorkány –
elcsalta tőle a pénzt, azzal, hogy azt mondta, olyan madarat mutat neki,
amilyent még sohse látott. Mig ő a madárra várt, kicsavarta a kezéből a
pénzt, azután eltünt. De ő tudta, hogy a boszorkány hol lakik. A pénz
nélkűl nem mert hazamenni, hanem itt várt mostanig, a boszorkány most
hazajött, s ő követeli vissza a pénzét.

A hóhér nézett az öregasszonyra. Tekintete alatt az öregasszonynak
egészen meggörnyedt a háta és vacogni kezdett fogatlan szája. A hóhér
sokáig nézett rá, azután a fiúhoz fordult. „Gyere be,“ mondta neki, „ide
a házba, a boszorkány vissza fogja adni a pénzedet.“

Az öreg asszony remegve mutatott utat a piszkos vityilóhoz. Mindahárman
bementek. A nap leszállt a nyugati határhegyek mögé. Kint sötét lett és
csípő, tavaszi hűvősség támadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap szombat volt, hetivásár napja Bazinban, és a vár felől a város
felé vivő uton vásárosok igyekeztek befelé. Az egyik kocsit hirtelen
megállitották, mert a mezőn a sűrű tövisbozót mellett egy öregasszony
jajgatva kezdett kiabálni. A férfiak leszállottak a kocsiról, azután az
asszonyok is átmentek a mezőre; azután megállott még néhány kocsi, és a
gyalogosok is odagyültek a tövisbozót köre. A tövisbozót alatt egy
kisfiú holtteste feküdt. A két lába kötéllel volt összekötözve; a teste
tele volt szurások nyomaival, a kezén és a lábán fel voltak az erek
vágva. A vásárosok meghökkenve állták körül a kis holttestet és
elszörnyedve kérdezték, ki tehette ezt. Vért sehol nem lehetett a
közelben látni, a holttestet máshonnan kellett idehozni. Az öreg asszony
azt mondta, ő nem tudja ki követte el ezt az istentelenséget; ő nem
látott senkit; csak hajnalban látott valamiféle zsidókat erre
lopózkodni, de nem tudja, ők tették-e. Az öregasszony azután elment. A
vásárosok tanácstalanúl állták körűl a tüskebozótot; a tömeg egyre
nagyobb lett; végre valaki azt mondta, hogy a holttestet fel kell tenni
egy kocsira és be kell vinni a városházára. Minthogy a holttestet senki
nem akarta a kocsijára felvenni, egyelőre nem történt semmi. A tömeg
folytonosan nőtt, és egyszerre egy bazini ember megismerte a kis
halottat. Ez, – mondta, – a Meylinger György Jancsi fia. Az emberek
elálmélkodtak ezen a közlésen és hangosan kiabálták, hogy értesiteni
kell Meylinger Györgyöt. Azonban senki se mozdult, a tömeg állt és zúgva
beszélgetett. A vár felől jövet ekkor megjelent az országuton Tamás
gróf. Le akart menni a hetivásárra, mert rá akart csapni azokra az
árúsokra, akik ujabban mindenféle lázitó, luteránus nyomtatványokat
adtak el a hetivásáron és ezekkel a nyomtatványokkal megmérgezték a nép
lelkét. Mikor a tömeget meglátta, átjött a mezőre. Az emberek
elcsendesedtek. Levették a kalapjukat és utat nyitottak neki. Tamás gróf
meghökkenve állott meg a holttest előtt.

– Ki tette ezt? – kérdezte haragosan.

A körülötte állók sietve felelték, hogy ők nem tudják, ők a vásárba
igyekeztek, a holttest itt feküdt a tövisbozótban, egy öregasszony
talált rá, és az emberek azt beszélik, hogy hajnaltájban zsidókat láttak
erre lopózkodni. Tamás grófon a mély megrendülés forró borzadása futott
végig. Ki tette ezt? A kereszténység ellenségei tették, azok, akiket egy
vétkes lanyhaság nagyon is sokáig tűrt a keresztény nemzetek kebelében.
Csoda-e, hogy az igaz hit megromlik és mindenütt felemeli fejét a
gonosz, ha Krisztus nyilvánságos ellenségeinek ilyen szabadságuk van? A
Németországból fenyegető hitrontás ellen a védekezés legelső és
legsürgősebb cselekedete, hogy azokkal kell leszámolni, akik nyilt
tagadással merészelnek Krisztus ellen támadni. A Boldogságos Szűznek
harcosokra van megint szüksége: oh, _egy_ harcosa lesz a Boldogságos
Szűznek, aki el nem lanyhul és meg nem pihen a keserű végig. –
Összerázkodott és körűlnézett. Az emberek várakozva néztek rá.

– Tegyétek fel, – mondta nekik komoran, – ezt a szegény áldozatot egy
kocsira. Be kell vinni a városházára.

A holttestet most feltették a legelső kocsira, Tamás gróf odafordult egy
emberhez.

– Menj fel, – mondta, – a várba és mondd meg a várnagynak, hogy tizenöt
huszárral azonnal jöjjön le a városházára.

Az ember sietve indult a vár felé, Tamás gróf pedig a kocsi mögött
lassan ment befelé a városba. A városban a tömeg, amely követte, még
jobban megnőtt. A városháza előtt a kocsi megállott. Tamás gróf
lehivatta Pongrác Andrást, a városbirót.

– Városbiró úr, – mondta neki felcsendülő hangon, – ki tette ezt?

A városbiró megütődve nézett a holttestre, azután megzavarodva nézett a
grófra.

– Ezt a szegény áldozatot, – mondta Tamás gróf, – a mezőn, egy
tövisbozótban találta Isten rendelése szerint egy öregasszony. Elhoztuk
ide. Nézze meg; és mondja meg: ki tette ezt?

A városbiró levett süveggel állott a gróf előtt és lassan a homlokához
emelte a kezét, hogy letörölje róla az izzadságot. A tömegből, amely
eddig hallgatva állta körűl őket, most megszólalt egy hang:

– A zsidók tették.

Egy másik hang:

– Csak a zsidók munkája lehet.

Nehányan helyeseltek, de a tömeg egyébként hallgatott és várt. Tamás
gróf összevont szemöldökök alól nézett a városbiróra. A városbiró
zavarodottan próbálta kitalálni, hogy mit akar, de az arcáról semmit se
tudott leolvasni.

– Ki fogjuk nyomozni a bűnöst, – mondta habozva, – de el fogjuk
hallgattatni azt, aki tudatlanságból és ostobaságból ártatlanokat vádol.

Tamás gróf felcsattant:

– Én pedig össze fogom törni azt a birót, aki lanyhaságból vagy
megvesztegetettségből futni engedi a bűnösöket.

A városbiró elsápadva nézett rá és nem értette, mit akar.

– A zsidókat azonnal el kell fogatni, – mondta Tamás gróf. Nem tűröm,
hogy a zsidó pénz munkába fogjon és megint egyszer elhomályositsa az
igazságot.

A tömeg halkan morajlott. A városbiró meghajtotta a fejét és
engedelmeskedett. Semmiképen sem volt az az érzése, hogy helyesen
cselekszik. De ha a gróf igy akarja? És hiszen az igazság majd kiderűl.
Bement a városháza kapuja alá és kiadta a városi darabontoknak azt a
parancsot, hogy menjenek és hozzák a városházára a zsidó férfiakat.
Tamás gróf a kocsit a holttesttel eközben elküldte Meylinger Györgyhöz
és a tömegnek megparancsolta, hogy oszoljon szét. Azután belépett a
városháza bolthajtásos kapuja alá. A hat városi darabont indúlóban volt.
Tamás gróf megállitotta őket, megkérdezte, milyen parancsot kaptak,
azután hideg haraggal fordult a városbiróhoz:

– Ha csak a férfiakat fogatja el, az annyit jelent, hogy a nők kezében
szabad utja van a zsidó pénznek arra, hogy birákat vesztegessen meg.

A városbiró most őszinte és becsületes dühbe jött. A gróf harmadszor
gyanusitotta meg mások előtt. Káromkodva mondta a darabontoknak, hogy
hozzák be, valamennyi zsidó a városban van; az ölbeli csecsemőt is.
Tamás gróf rövid fejbólintással vette tudomásúl a parancsot. A
darabontok elmentek. Tamás gróf töprengve járkált a kapubejárat alatt. A
városbiró mérgelődve várakozott. Tamás gróf megállott előtte:

– Kire tartozik a zsidókon való itélkezés? – kérdezte komoran.

– Negyedik Béla király szabadságlevele szerint, amelyet utóljára második
Lajos király is megerősitett, főbenjáró ügyekben felettük a nádor
itélkezik, vagy pedig a budai király várnagy.

A Tamás gróf szeme komor lobogással tűzött a városbiróra. A nádor? A
budai király várnagy? Elhúzni a vizsgálatot? Nyujtani a pert? A
bűnösöket talán még utnak is inditani innen Budára? Közben felvenni a
jutalmakat az igazság eltemetéseért? Oh, odakint holtan fekszik egy
ártatlan, szegény gyermek; az igazságot, te pénzre éhes biró: azt nem
fogod megölni és eltemetni. A városbiró elvörösödött a gróf
tekintetétől, amely ujra a gyanusitás ostorcsapásaival verte végig, és
keservesen küzdött, hogy bátran és nyugodtan tudjon a gróf szemébe
nézni. Kint lódobogás hallatszott. A gróf huszárjai érkeztek meg. Tamás
gróf elfordult a városbirótól. Lázas elszántság égett minden csontjában,
a cselekvés vágyának kinzó lobogása. Kilépett a kapu elé és gyors
parancsokat adott ki huszárjainak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bazini zsidók istentisztelet előtt összegyűltek a zsinagógában, hogy
Dávid ügyében itélkezzenek, de nem tudták megkezdeni a tanácskozást,
mert Dávid és József hiányzott. Előbb vártak rájuk, azután értük
küldtek. A küldött még nem jött vissza, amikor a városi darabontok
bejöttek a templomba és azt mondták Mihálynak, aki elébük lépett, hogy a
zsidók valamennyien tartoznak rögtön a városházára menni. Mihály
meghökkenve felelte, hogy épen istentiszteletre készűlnek, és majd
istentisztelet után felmennek a városházára; a darabontok azonban erre
gorombák lettek, kiabálva követelték, hogy a zsidók azonnal jöjjenek és
fenyegetően emelgették az alabárdjaikat. A zsidók felzúdultak és ki
akarták szoritani a darabontokat a templomból, Mihály azonban rábeszélte
őket arra, hogy engedelmeskedjenek. A zsidók tehát összeszedelőzködtek
és a darabontokkal együtt elindultak a városháza felé. Útközben
találkoztak Tamás gróf huszárjaival. Négy huszár átvette a zsidókat a
darabontoktól, a többi huszár pedig a darabontokkal együtt elment az
asszonyokért, a gyerekekért és a hiányzó férfiakért. A zsidók
felindultan siettek a városháza felé. A városháza előtt nagy tömeg
állott. A tömeg szótlanúl fogadta őket. A zsidók bementek a városháza
kapuja alá. A kapu alatt halvány arccal és égő szemmel állott Tamás
gróf. A zsidók meg akartak állani előtte, de ő szótlanúl intett, hogy
menjenek tovább. A zsidókat felvitték a városbiró elé.

– Városbiró úr, – szólt felindultan Mihály, – mit akarnak tőlünk?

– Az istenfátokat, – fakadt ki Pongrác András, – sok bajom van veletek.
Jegyző úr, irja fel a nevüket. Porkoláb! Vegye át ezeket a zsidókat.

– Városbiró úr, – mondta Mihály haragtól reszketve, – azt csak
megmondja, hogy miért csuknak be bennünket?

– Majd tudjátok ti már azt! Porkoláb! – le ezekkel a zsidókkal a
pincébe.

A zsidók vonakodtak indulni, a huszárok azonban lökdösni kezték őket,
azután kardot huztak. A zsidók erre álmélkodva és elhülve lementek a
városháza pincéjébe. Ott bezárták őket; magukra maradtak; nemsokára
azonban kinyilott az ajtó, és az ajtón behajtották hozzájuk az
asszonyokat és a gyerekeket is.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávid otthon volt és komor nyugalommal rendezgette az irásait. Várta,
hogy érte küldjenek a zsinagógából és fanyar elégtétellel forgatta
magában azt a dacos feleletet, melyet a küldöttnek adni fog. József a
másik szobában játszott a Dávid fiával, Eszter pedig fakó arccal
járt-kelt a házban. A külső ajtót ekkor hirtelen felrántották; a
szobákon végigrohant Vidra Gergely, egy tizennyolcéves legény, aki három
év óta volt Dávid szolgálatában. Dávid Pestmegyéből hozta el; az apját
és az anyját megölték volt a törökök, a házukat felgyújtották, a
tizenötéves fiu otthontalanúl bolyongott volt ide-oda.

– Gazdám, – mondta lihegve, – nagy baj van.

Dávid talpra ugrott.

– Mi az? – kérdezte megdobbanó szivvel.

– Azt mondják: a zsidók megöltek egy gyereket. És a gróf huszárjai most
minden zsidót összefognak.

Dávid egy ugrással a szekrénynél volt, egy mozdulattal kirántotta és
zsebregyűrte azt a pénzt, amely a szekrényben volt, azután egy másik
ugrással kint volt a szobából. Csak az istállóig juthasson el, csak lóra
ülhessen. Nem érzett aggodalmat azért, hogy Esztert és Józsefet
itthagyja. Ha magával akarná őket vinni, egyikük sem menekülhetne; ha
azonban ő ki tud siklani, ő megmenti, ő kiszabaditja, ő kivágja Esztert
és Józsefet, ha ezer ördögöt kell is letipornia a szabaditásukért. A ház
előtt állt, az istálló felé fordúlt és a mellében megakadt a lélegzet.
Az istálló előtt ott állott a gróf két huszárja, és az egyik épen
kardlappal vágott végig a kocsison, aki nem akart tovább kotródni. Dávid
a kert felé fordúlt; a fák között átlátszott néhány ezüstsujtásos kék
huszárruha. A kapúban városi darabontok álltak. Dávid villámgyors, lázas
munkára kényszeritette az agyvelejét. Mit kell itt tenni? Mit lehet itt
tenni? Ekkor meglátta a bazini várnagyot, amint a kapún át jött be,
egyenesen őfelé. Erre megfordult és berohant a házba. Maga mögött
bezárta az ajtót. A lakáson végigsietett, vissza az asztalhoz, amelynél
ült, tollat vett a kezébe és két lázas sort irt a győri püspöknek. A
gróf – irta – fogságra veti őt és nyilván el akarja vesziteni; az
irgalmas Isten nevében kéri ő kegyelmességét, jöjjön és tegyen
igazságot.

A külső ajtón dörömbölni kezdtek.

– Gergely fiam, – mondta Dávid, – én megigértem, hogy telket veszek
neked, ha majd megházasodol. Nem telket: ötven holdas birtokot vásárolok
neked, ha ezt a levelet elviszed a győri püspöknek. Tedd el, űlj lóra…

József lassan elindult, hogy kinyissa a bezárt ajtót. Dávid Gergelyhez
hajolt.

– Bizhatom benned, Gergely? Elviszed a levelet?

– El.

József kinyitotta az ajtót, a gróf huszárjai bejöttek, gyorsan
közrefogták Dávidot és Józsefet, azután megparancsolták Eszternek is,
hogy álljon oda melléjük. Eszter réműlten szoritotta magához a kisfiát
és odaállott Dávid mellé. Dávid megfogta az Eszter karját és haragtól
fuldokolva fordult szembe a várnaggyal.

– Vigyétek őket, – mondta derűlten a várnagy, – aki szökni próbál, azt
levágjátok.

A huszárok elindultak a foglyokkal; a várnagy ott maradt a házban,
gondosan megvizsgált mindent, némi értékes apróságot elvett a maga
számára, azután a gróf parancsa szerint lepecsetélte a házat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A városháza pincéjének pántos ajtaja kinyílt és a porkoláb betolta rajta
Dávidot, Józsefet és Esztert a gyerekével. A bazini zsidók mind együtt
voltak már a pincében, férfiak, nők és gyerekek, riadt és megzavarodott
csapat, amelynek a rémülete még testet se tudott ölteni. A férfiak
kérdésekkel rohanták meg Dávidot. Dávid egy türelmetlen mozdulattal
elhallgattatta őket.

– Egy ember beszéljen egyszerre. Mivel vádolnak bennünket?

– Mi semmit se tudunk, – felelte Mihály. Az asszonyok azt beszélik, hogy
mikor őket behozták, valaki azt kiabálta utánuk, hogy ha husz
zsidógyerek ég a máglyán, az se lesz elég az egy Meylinger Jancsiért.

Dávid sötét és merev arccal bólintott.

– Igen, – mondta mozdulatlan arccal, összeszorított foggal és odavetően,
– a Meylinger György Jancsi fiát meggyilkoltan találták a vár felé vivő
országut mellett a mezőn.

Elhallgatott, mintha folytatást, vagy feleletet várna. De senki sem
szólt semmit. Dermedt, nagy csend lett. A bazini zsidókra, mint egy
fekete köd, rászállt az iszonyat. A szemek elveszve meredtek egymásba,
mintha a másiknak a szeme támasztékot, megpihenést, meleg nyugovást
adhatna a rémületnek ebben a jégsivatagában. Az asszonyok sírni kezdtek.
A gyerekek velük sírtak.

– Elég, – mondta Dávid fogcsikorgatva. Az asszonyok vigyék el innen a
gyerekeket. Eszter, keress helyet magadnak valahol. – Ti pedig mondjátok
meg; mit tehetünk.

Az asszonyok sírva elvitték a síró gyerekeket, a férfiak űzött
nyugtalansággal tanácskozni kezdtek. Az öreg Zakariás, aki fáradtan dőlt
neki a falnak, félbeszakitotta a tanácskozást.

– Bocsássatok meg, – mondta – én nem bírom tovább. Ha valamiben
hasznotokra lehetek, majd megmondjátok. Addig is: le akarok pihenni.

Átvezettette magát a bolthajtásos pince másik részébe, az asszonyok
közé. Ott néhány köteg szalma volt a földön. Judit sietve szétteregetett
egy köteget, segitette Zakariást benne, hogy a szalmára feküdjék, azután
leült melléje a földre. Az öreg rámosolygott, és csendesen beszélgetni
kezdtek.

A férfiak folytatták a fuldokló sietségű tanácskozást. Dávid komoran
hallgatta őket. Mikor a többiek elhallgattak, megszólalt:

– Hogy itt Bazinban lehet-e igazságra számitani, igen vagy nem, arról
most nem érdemes beszélni. Most arról kell beszélni, hogyan jussunk
segitséghez.

A többiek hallgattak. Dávid folytatta:

– Azok között a tervek között, amelyek felvetődtek, egy van, amelyről
beszélni lehet: az a terv, hogy kérjünk segitséget Báthory István
nádortól. A magyar zsidóság szerződést kötött a nádorral, és a nádor évi
négyszáz forint fizetése ellenében vállalta, hogy a magyar zsidóságot
minden igazságos ügyében támogatni fogja. Hogy a nádor most beváltaná-e
az igéretét? Lehet, hogy igen, – a jövő évi négyszáz forint kedvéért, –
négyszáz forintnál nagyobb pénzek reményében, – ha nem esnék tulságosan
terhére. Mindenesetre megmarad az a kérdés: _hogyan_ kérjük a
segitséget. Buda messze van. És ki tudja, a nádor Budán van-e.

A zsidók fanyar szájjal hallgattak. Senki sem tudott ellentmondani és
senki sem tudott hozzátenni a Dávid szavaihoz semmit.

– Ha általában sikerül valakitől segitséget kérnünk, – folytatta Dávid,
– olyanhoz kell fordulnunk, akinek a készségére _bizonyosan_
számíthatunk.

– A pozsonyi zsidók! – szólt közbe Sámuel.

– Ugy van, a pozsonyi zsidók, – felelte Dávid. De minthogy a pozsonyi
zsidók maguk is elnyomottak és tehetetlenek, meg kell próbálnunk, hogy
mindjárt oda forduljunk, ahova a pozsonyi zsidók is fordulnának: a bécsi
zsidókhoz. A bécsi zsidók talán kieszközölhetik Ferdinánd király
kancellárjánál – mert a kancellár halálos ellensége a bazini grófoknak –
hogy Ferdinánd király vizsgálóbiztost küldjön ki ide. Ezt
megpróbálhatjuk. Mást nem. A kérdés az, hogyan adjunk hirt a bécsi
zsidóknak.

A meginduló beszélgetést Dávid egy türelmetlen mozdulattal elvágta:

– Csak két lehetőség van, – mondta bosszusan. Az első az, hogy
megfizetünk valakit. Én hoztam magammal némi pénzt. Azonkivül, ami gyürü
és fülönfüggő itt van, az –.

Kivette a zsebéből a pénzt, lehúzott az ujjáról egy gyűrüt és az egészet
átadta Mihálynak. A többiek is megmozdultak.

– A legelső pedig az, hogy mindent elrejtünk itt valahol. Eszükbe
juthat, hogy ezt elfelejtették elvenni tőlünk. Olyan helyre kell
rejteni, ahonnan gyorsan magunkhoz vehetjük, ha innen máshova vinnének.

Siető kutatás indult meg alkalmas rejtekhely után. Mihály azonban
rátette a Dávid vállára a kezét.

– Két lehetőségről beszéltél, – mondta, – és csak egyet mondtál meg. Mi
a másik?

Dávid körülnézett. Most megint minden szem feléje fordult Ennek a riadt
kis embercsoportnak most, bizony, bizonyosan ő a vezetője. A bánat
epekeserüsége öntötte el a lelkét. Szegény vezetettek és szegény vezető.
Már belenézett minden szempárba, amely kérdezve és várakozva fordult
feléje, és lesütötte a szemét.

– A másik lehetőség, – mondta halkan, – az hogy valaki… hogy én innen
megszököm és segitséget hozok.

Nem várt feleletre, hanem elindult, hogy végigjárja a börtönüket. Két
nagy bolthajtásos pincehelyiségbe voltak bezárva. Az egyik oldalon volt
a pántos ajtó, amelyen bejöttek; a másik oldalon valaha szintén ajtó
volt, de az ajtót befalazták. Ha ezt a falat kibontaná az ember? Mögötte
valami lépcső van, amely a torony alá vezet. De ott megint ajtó van.
Dávid töprengve nézte a falat, azután elfordult az ablakok felé. Az
ablakok fent voltak az udvar szintjén, másfél ember-magasságnyira a
homokos talajtól. Rajtuk sürü és nehéz vasrácsok. Ha az ember egy ilyen
vasrácsot meg tudna lazitani odafent, akkor kijuthatna az udvarba. Az
udvarból azután… az udvarból azután kijutna az ember valahogyan…
pénzzel, csellel, erőszakkal… csak a legközelebbi lóig, csak egyszer
lóháton legyen az ember; Dávidnak fájni kezdett a keze, amint ökölbe
szorítva a kezét tehetetlen dühvel és rettenetes vággyal nézett fel
ezekre a vasrácsos ablakokra.

– Ábrahám! – kiáltotta türelmetlenűl.

Ábrahám lassan odament hozzá. Negyven éves, derült óriás volt, akit a
balszerencse mindig üldözött és akit a jókedv soha el nem hagyott.
Féléve, amióta az utolsó szerény vállalkozásával is kudarcot vallott, az
öreg Simon szolgálatában volt. Most kiváncsian nézett Dávidra.

– A válladra szeretnék állani, Ábrahám, – mondta Dávid.

Ábrahám készségesen tartotta a vállát.

– Én hordozom most a vállamon, – mondta csendesen, – a bazini zsidók
minden reménységét. Olyan is ez a reménység! Ha valaha kitanulom a Simon
gazda mesterségét, senki a világon már páncélt nem fog hordani: én
vagyok az az ember, aki ha halotti leplekkel kereskedném, a halálangyal
nyomban és azonnal beszüntetné a tevékenységét.

Dávid állt az Ábrahám vállán, a két kezével belékapaszkodott a vasrácsba
és kinézett az udvarra. Az udvaron néha átment egy-egy ember, de
senkisem figyelt a pinceablakokra. Dávid egy kést kért. Feladták neki a
kést és ő feszegetni kezdte a kovácsolt vaskosár egyik ágát. A vas
azonban kőbe volt eresztve, és a kés gyorsan elpattant. Dávid látta,
hogy így sohasem ér el semmit. A kőkockákat kell meglazítani és
kifejteni. A kés törött pengéjével feszegetni kezdte az alsó kőkockákat.
A kezéről lehorzsolódott a bőr; egy ujját megvágta; véres kézzel és
sajgó körömmel vájta és tépte tovább a kőkemény vakolatot a kockák
között, amig Ábrahám fel nem szólt neki, hogy jön valaki. Ekkor leugrott
és lihegve fordult a másik pincenyilás felé. A pántos ajtó kinyílott, és
a porkoláb jött be rajta. Mögötte három legény nagy kosarakat hozott. A
porkoláb jókedvüen mosolygott, hatalmas, vörös orra alatt.

– Ebédidő van, – mondta derüsen. Ne mondjátok, hogy rosszul éltek
nálunk. Hanem evvel gazdálkodjatok, mert holnap délig elégnek kell
lennie.

A három legény letette a kosarakat. Mihály a porkolábhoz lépett. A
porkoláb azonban intett a három legénynek, hogy menjenek ki, és maga is
kiment utánuk. A pántos ajtó bezárult. A zsidók megnézték, hogy mi van a
kosarakban. Kenyér volt bennük és szalonna.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A délután lassan és tompán vonszolta magát előre. A gyerekek éhesek
voltak és sírtak. Az öreg Zakariás óvatosan megpenditette azt a
gondolatot, nem-e volna helyes legalább a kenyérből adni nekik, de a
férfiak nagy része haragos felháborodással fogadta ezt a gondolatot
márcsak azért is, mert a kenyerek a szalonnán feküdtek. Mihály
néhányadmagával sokáig dörömbölt a pántos ajtón, de a dörömbölésre nem
jött felelet. Kint végre alkonyodni kezdett és a pince elsötétedett. A
bazini zsidók elhelyezkedtek a két boltiv alatt. Az asszonyoknak és a
gyerekeknek jutott némi szalma; a gyerekek gyorsan álomba sirták magukat
az anyjuk ölében. A férfiak komor töprengésbe merülten ültek közöttük a
földön, meggörnyedt háttal és lehajló fejjel. Egyre sötétebb lett, de a
férfiak sokáig ültek még mozdulatlanul, mint a némán borongó gyászolók.
A fáradtság végre rájuk sulyosodott, és a fekete árnyékok a sötétségben
egyenként végignyultak a földön.

Judit elment aludni az anyja mellé; a helyét Zakariásnál József foglalta
el. Mikor a többiek elaludtak, ők ketten suttogva beszélgettek még. A
beszélgetésben aztán egyre nagyobb szünetek álltak be. Egy hosszu szünet
után József nagyon halkan, nagyon óvatosan, a sőtétségbe belefeszülő
figyelemmel megkérdezte Zakariástól, miért hagyta ott délelőtt a
tanácskozást. Fáradt volt; igen; de nyilván más oka is volt rá: mi?
Zakariás előbb hallgatott, a sötétségben József felé fordult, mintha
belenézhetne a szemébe, aztán igen halkan felelte:

– Céltalannak éreztem a tanácskozást.

– Miért? – kérdezte József.

Zakariás ismét várt. Azután reszkető, öreg kézzel kinyúlt József felé,
tapogatva megkereste a fejét, lassan és gyöngéden magához vonta és
belesuttogta a fülébe:

– Mert itt hiába minden. Mert mi itt mindnyájan meghalunk.

József mozdulatlan maradt úgy, amint lehajolt Zakariáshoz. A fülében
érezte még egy ideig az öreg ember lassu, nehéz lélekzetvételét,
Zakariás aztán visszahanyatlott a szalmára, József pedig meggörnyedt
testtel, borzongva bámult bele a sötétségbe.

– Gondoltam erre én is, – mondta azután halkan és tördelten. De
lehetséges az, hogy akadjon biróság, amely tökéletesen ártatlan
embereket elitél? Egy olyan bűncselekményért, amelyet álmukban sem
követtek el?

Zakariás gyors mozdulattal felkönyökölt. A szalma zizegni kezdett a
sötétségben hirtelen mozdulatától és a szájából lihegve hullottak József
fülébe a forró szavak.

– _Mindnyájan be fogjuk vallani, hogy elkövettük_, – suttogta
fuldokolva.

József megrázkódott. Hajlott helyzetéből felült. Zakariás
visszahanyatlott a földre; és József gyors mozdulattal feléje kapott,
mintha számon akarná kérni tőle, amit mondott. Megfékezte magát, hogy a
szavai ne legyenek majd sértőek az öreg emberre, de nem szólhatott még,
amikor Zakariás kinyújtotta a két karját, mind a két karjával magához
ölelte és fiatal arcát ráhuzta ráncos, fehér szakállas öreg arcára,
amely nedves volt a könnyektől.

– Fiam, – sugta sírva a József fülébe, – fiam, fiam, te nem tudod, mi a
kínvallatás. Hogy az apját megölte az ember az anyjával együtt, azt is
bevallja. Nincs olyan erős lélek, amely a húsnak azt a kínját kibírja.
Én magamat nem bánom, én meghalok már, ha csak rákötnek a kinpadra, – de
benneteket hogy sajnállak, hogy sajnállak! Ennyi fiatal szép élet, –
milyen kár, – milyen kár, – milyen kár.

Lassan eleresztette Józsefet és halkan sírt tovább a sötétségben. József
dermedten hallgatózott az öreg ember sirására, aztán maga elé meredt a
pince súlyos, nagy feketeségébe. A Zakariás halk sirása lassan
elhallgatott; akkor elmúlt a József borzongása is. Ez az öreg ember, aki
itt fekszik mellette, ez az aggastyán, aki olyan nagyon szereti az
életet, talán nem is él már. Ha él, vagy ha meghalt már: élet vagy
halál: igazán olyan nagy különbség, amelyért érdemes az embernek a
lelkét gyötörnie? József csendesen elgondolkozott még egy ideig, azután
lefeküdt aludni. Belehanyatlom a sötétségbe, – mondta magában, –
sötétségbe, alvásba, halálba. Nemsokára csendesen aludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dávid macskatalpon járt kelt az alvók között. Eszter merev testtel
feküdt a földön és álmában is vigyázva, mozdulatlanul tartotta a karjai
között a fiát. Dávid nem birta volt ki tovább a fáradt forgolódást a
földön; felugrott és lángoló vérrel és zakatoló aggyal jártkelt az alvók
között. Kint feljött a hold és bőséges fényéből beverődött valami a
pincébe is. Dávid most már könnyebben ki tudta kerülni az alvókat, és
járása siető és űzött bolyongássá lett. Nincs innen út kifelé? Nem lehet
áttörni ezen a pántos ajtón? Nem lehet nyílást bontani ennek a sulyos
falnak a durva kövei közé? Nincs út innen kifelé? Lihegő makacssággal
vizsgálgatta végig újra az ajtót, a falakat, a befalazott ajtót és
reménytelen konoksággal bámult fel újra meg újra az ablakok vas
rácskosaraira. Néha megállott, szédülve behunyta a szemét, és a
képzelete egyszerre rohanó, lobogó képeket bontogatott ki előtte.
Gergely megérkezett Győrbe, – átadta a levelet a püspöknek, – a püspök,
ime, haragra lobban, – parancsokat ad ki, – az egész püspöki bandérium
ott üget már a pozsonyi úton, – a lovak lába itt csattog már a bazini
utcákon, körülveszik a városházát, – a püspök felemeli gyűrüs, erős
kezét, nyílik a pántos ajtó és… Kinyitotta a szemét és az ajtó felé
nézett. Szédülve nyúlt a homlokához és folytatta gyötrődő bolyongását az
alvók között. Mi volt ez? Ez nem az alvók ólmos álmának a hangja. Valaki
suttog itt… felűlről… a másik pincenyilásban az ablakból. Két ugrással
bent volt a másik pincenyilásban. Most világosan hallotta. „Gazdám,
gazdám!“ Ez a suttogó hang a Gergelyé. „Igen, – rögtön, Gergely!“ –
suttogta vissza elszoruló szivvel. Felkeltette Ábrahámot. Ábrahám
dörmögve állott fel és jókedvüen panaszolta, hogy álmában épen szombati
ebédhez volt leülőben, és ki tudja, ha ujra elalszik, sikerül-e neki
épen szombati ebédet álmodnia megint. Dávid felkapaszkodott a vállára,
megfogta a vasrácsot, a rácshoz szorította az arcát. A rács előtt a
földön feküdt Gergely. Az arcuk majdnem összeért, csak a vasrács
választotta el.

– Mi az Gergely? – kérdezte Dávid el-elakadó szívdobogással.

– Baj van, gazdám. Én rögtön indultam Győrbe, de a város minden
kijáratát a gróf huszárjai őrízték már. Elvették tőlem a levelet,
elvették a lovat, halállal fenyegettek, ha ki merek mozdulni a városból.
Most nem tudom mit csináljak.

Dávid úgy markolta a vasrácsot, hogy megint fájt a keze tőle, és a
cselekvés vágyának olyan görcse rohanta meg, hogy minden tagja
reszketett. De a feje egy másodperc mulva ismét hideg lett, és a
gondolatai pontosan kapcsolódtak egymásba.

– Félsz tőlük Gergely? – kérdezte nyugodtan.

– Nem félek én. De nem tudok olvasni, nem tudom, mi volt a levélbe írva.

– Szerezz egy másik lovat. Ha nem tudnál: indulj el gyalog. Menj a
püspök úrhoz, mondd el neki azt, ami itt történt. Mondd el neki, hogy én
a börtönből az irgalmas Isten szerelmére kérem, jöjjön ide ő maga és
tegyen ő maga itt igazságot. Megértettél?

– Meg.

– Menj, lovon vagy gyalog, a kertek alatt ki a trencséni útra, onnan
vágj át Szered felé és valamelyik kompon kelj át a Dunán. – Menj. –
Várj. Mit beszélnek a városban az emberek? Hiszik, hogy mi öltük meg a
Meylinger gyereket?

– Nem igen hiszi senki. Mostanáig hallgattam a városi darabontok
beszélgetését, nem tudtam eddig tőlük bejutni, csak most aludtak el, –
azok is nevetnek rajta. Azt mondják, Ferenc grófnak pénzre van szüksége.

– Ki ölte meg? Nem hallottad?

– Azt nem hallottam. De a Karasz Péter Gyuri fia alkonyatban látta még a
vár felé vivő uton. A gyerek sírt, mert – azt mondta – egy öreg
boszorkány elcsalt tőle két ezüst huszast, és a pénz nélkül nem mert
hazamenni.

Dávid töprengve nézett a Gergely arcába. Most itt van még meleg
közelségben hozzá ez a hüséges arc, ez a becsületes két szem: – most
kell neki megmondani mindent, most kell kérni tőle mindent, ami
megmentést hozhat.

– Gazdám, – szólt ekkor Gergely, – én elhoztam magammal Lindwurm
Tóbiást, a Mihály gazda legényét is…

A Dávid ajkán halk felkiáltásban tört ki a felbuggyanó örömujjongás. Ez,
– ezt akarta kérni, – még valakit, akire számitani lehet, – még valakit,
aki segíthet. Az ujjait kidugta a rácson, hogy megsímogassa a Gergely
arcát.

– Köszönöm Gergely fiam, – mondta. Sohase, sohase fogom neked
elfelejteni, – Hol van Tóbiás?

Gergely intett és halkan füttyentett egyet, és a fal mellett, az
árnyékban odacsúszott az ablak mellé Tóbiás.

– Tóbiás, – mondta neki Dávid halkan, – te derék ember vagy! – Hiszed te
azt, hogy a gyilkosságot mi követtük el?

– Dehogy hiszem, – felelte Tóbiás halk, dörmögő, mély hangon. Hiszem
azt, hogy Tamás gróf dühöngő farkas, aki minden igaz evangélikus
keresztényt is máglyára akarna hurcolni. Én pedig az vagyok. Luther
Márton hűséges követője. Én olvastam már a bibliát, ahogy Luther Márton
leforditotta és…

Dávid félbeszakította.

– Köszönöm Tóbiás. Derék ember vagy. Ide figyelj: én itt, Gergely legyen
a tanu rá, megesküszöm, hogy ha te az igazságos Isten nevében segitesz
nekünk, hogy ebből a szorongattatásból kiszabaduljunk, én teneked itt,
vagy ahol akarod, vásárolok egy műhelyt és adok neked azonkivül ötven
magyar forintot.

– Köszönöm. De nem azért teszem.

– Tudom. De tudod: jó tettért jót várj.

– Igen. Mit csináljak?

– Két dolgot. Az egyik: keress még egy-két embert – talán a Mihály gazda
legényei közül, vagy a Simon gazda legényei közül, aki hajlandó nekünk
az igazság nevében, vagy jó pénzért segíteni. Mondd meg nekik, próbálják
kikutatni, ki ölte meg a Meylinger gyereket és mondd meg nekik, hogy
éjszakánként, ugy mint ti most, jöjjenek el ide, elmondani, amit tudnak,
és meghallgatni, amit mi kérünk. A legelső az legyen, hogy két erős
ráspolyt hozzanak nekem. Minden jó tettért és minden jó szolgálatért
arannyal fizetek. Ez az egyik. A másik: ha ezzel megvagy, ha van már
egy-két embered itt, akiben megbizhatol, rögtön indulj útnak és eredj el
Bécsbe. Keresd fel az ottani zsidók előljáróját. Mondd el neki azt, ami
itt történt, és mondd meg neki, hogy a bazini zsidók a börtönből
kiáltanak hozzá, hogy az irgalmas Isten nevében segitsen rajtuk.
Megértetted Tóbiás?

– Meg.

– Bizhatom benned?

– Ha pápista volnék azt felelném, hogy…

Gergely félbeszakitotta:

– Jó lesz most innen iszkolni, – mondta halkan. Kint lódobogást
hallottam; és most beszélgetést. Istennek ajánlom, gazdám.

– Isten áldjon meg. Ne feledkezzetek meg rólunk.

A két legény eltűnt a fal árnyékában. Dávid fájó szemmel meredt utánuk.
Azután leereszkedett a sötét pincébe. Azután egy pillantást vetett fel a
holdos, szabad éjszakába.

A zsidók közül néhányan felébredtek volt és didergő csoportban fogták
körül a fáradt Ábrahámot. Dávid a lázas kérdésekre válaszul elmondta
nekik, amit a két legénytől hallott és elmondta nekik, hogy milyen
megbizásokat adott Tóbiásnak. Arról, hogy Gergelyt a győri püspökhöz
küldte, most is hallgatott. Ez az ő titka. Ez az ő titka kell, hogy
maradjon addig, amig a püspök lovas katonáinak a patkói itt nem
csattognak a városháza körűl és a pántos, nagy ajtó fel nem nyilik a
püspök gyűrűs kezének az intésére. A kapkodva felsusogó beszélgetésben
nem vett részt. Felkereste a merev testtel alvó Esztert és lefeküdt
melléje. Az éjszaka meghidegedett. Dávid vacogó foggal hánykolódott
sokáig a fagyos földön, míg végre elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tamás gróf délelőtt visszament a várba, felköltötte a bátyját és
elmondta neki, mi történt. Ferenc gróf, aki előbb álmosan káromkodott,
mert felköltötték, most felült az ágyban, ránézett Tamás grófra és
harsányan nevetni kezdett.

– Ez nagyon jó, – mondta hahotázva. Ez jó munka volt. Azt is sejtem,
hogy ki csinálta. Mester a maga szakmájában.

– Ki csinálta? Sejted? – szólt Tamás gróf komoran. A zsidók csinálták.

Ferenc gróf már ugy nevetett, hogy a könnyeit törölgette.

– Persze, hogy a zsidók, – mondta nevetve. A városháza pincéjébe dugtad
őket? Dávid barátom, azt hiszem, nem sajnálna most tőlem ötszáz aranyat.
De ilyen olcsón most nem szabadul meg.

– Semmilyen áron nem szabadul meg, – mondta megvető haraggal Tamás gróf.
Én az én keresztény testvérem vérét nem adom el pénzen.

Ferenc gróf nevetett és kikiáltott, hogy jöjjön be hozzá Psziche és
Asztarte. A két nő bejött. Tamás gróf megfordult és kiment. Felkereste
Gregorovius mestert és hosszasan tanácskozott vele. Gregorovius mester
azután levelet írt Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város
tanácsához a gróf nevében. A levél előadta, milyen kegyetlen és
borzasztó gyilkosság történt itt Bazinban és felszólította a tanácsot –
Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsát – küldje ki
sietve a tanács két tagját ide Bazinba hogy a két becsületes és
megvesztegethetetlen küldött itt szemügyre vegye és megvizsgálja, ami
történt. Róla majdan tanuságot tegyen, ha kell; és a bűnösökről való
itélkezésben bölcseségével és igazságszeretetével támogassa azokat, akik
itt itéletet fognak mondani. A három levelet lepecsételték, és pár perc
múlva a grófnak egy-egy huszárja nyargalt velük Pozsony, Nagyszombat és
Modor felé.

Déltájban elhozták Tamás grófnak a Dávid levelét, amelyet Gergelytől
vettek el a huszárjai. Tamás gróf felindultan olvasta el a levelet,
azután bevitte a bátyjához.

– Itt van a bizonyitéka, – mondta, – a zsidók bűnösségének. Ha
ártatlanok volnának, nem keresnének máris külső segitséget. Bűnösek!

– Persze, hogy bűnösek, – felelte Ferenc gróf, – ők találták ki ezt az
ökröknek való vallást, amelybe mint egy járomba, Európa minden nemzete
belehajtotta a fejét. Ezért nagyon csekély bünhődés, ha mindannyiukat
máglyára rakják. Ami engem illet, én Pszichével és Asztarteval nemsokára
elköltözködöm Törökországba, mohamedán leszek és megpróbálom a görög
istenek szellemében reformálni a mohamedanizmust. _Azt_ érdemes
reformálni; _ennek_ a reformálásához csak egy hájfejü barát foghat
hozzá. _Ez_ a Luther Márton büne, fiam, nem az, amit te felrósz neki.

Tamás gróf hiába próbálta félbeszakítani. Mértéktelenül ivott és közben
égő blaszfémiákat harsogott minden ellen, ami tiszteletreméltó és szent.
Tamás gróf hiába próbálta elmondani neki, hogyan akar a zsidók felett
ítélkezni és milyen rendelkezéseket tett eddig, Ferenc gróf minden
szavába ujabb káromlásokkal vágott bele. Erre otthagyta és átment
Gregorovius mesterhez. A magisztert felhevült munkában találta.
Gregorovius mester sovány tagjaiban hevékeny élet lüktetett. Most olyan
alkalom nyilt meg számára, amikor felragyoghat páratlan kiterjedésű
tudása. Egy csomó vastag könyvet szedett ki a könyvtárból és felhevült
szorgalommal készitett jegyzeteket. A Dávid levelét nagy örömmel
fogadta. Azután Tamás gróffal együtt lement a városházára, hogy
megtudja, mit derített ki a vizsgálat eddig a zsidók bünösségének
tisztázására. A városházáról pedig elindult a városba, hogy maga vegyen
szemügyre mindent, ami szükséges és ő maga derítsen ki mindent, amit
lehet. Tamás gróf elment megnézni a huszárjait és megerősíteni az
őrségeket.

Estére Ferenc gróf teljesen belemerült a borba és a boros tombolásba. A
zene szólt. Ferenc gróf levetkőztette a két nőt és azt ígérte nekik,
hogy zsidó pénzen tetőtől talpig aranybrokátba fogja őket öltöztetni; a
két nőnek azután táncolnia kellett és szent cselekedeteket kellett
parodizálnia. Mikor Tamás gróf otthagyta a késő éjszakáig felhevülten
dolgozó Gregoroviust és bement a bátyjához, a két nő épen azon
könyörgött Ferencnek, hogy legyen szabad már felöltözködniök. Ferenc
gróf ránézett fivérének elkomorodó arcára és nevetni kezdett.

– Jó, – mondta, – öltözködjetek fel. Ne vigyétek Tamást a kisértésbe.

Tamás leült az asztal végére és szótlanul nézett a bátyjára. Ferenc
kötekedve nézett rá vissza és egyszerre elfintorította az arcát.

– Mondd Tamás, – kiáltott bosszusan, – igazán nem látod, hogy ezek a
zsidók becsapnak bennünket?

Tamás megütődve nézett a bátyjára. Ferenc haragosan kiáltotta:

– Most Európa lovagjai, királyai és minden nemzetei arra készűlnek, hogy
betörik egymás fejét, mert nem tudnak megegyezni azon, hogyan kell
magyarázni egy megátalkodott butaságokkal és konokságokkal teli könyvet,
amelyet ezek az átkozott zsidók ott Palesztinában azért találtak ki,
hogy megbolonditsák vele a világot. Hogy kell magyarázni? Tűzre kell
hajitani az egészet. Ki kell hirdetni, amit a bölcs, a legbölcsebb, a
kereszténység egyetlen bölcs fejedelme, második Frigyes a sziciliai, a
háremtartó megmondott, hogy vegye tudomásúl az egész kereszténység:
három nagy világcsaló volt: az egyik Mohamed, a másik Mózes, a harmadik…

Tamás gróf ököllel rávágott az asztalra. Ferenc gróf nem fejezte be a
mondatot. Ivott. Azután elfanyarodva hajtotta le a fejét.

– Tamás, – mondta elbúsulva, – hozzál fel nekem egy-két zsidót, hadd
vallják ki, hogy csalás volt az egész, és hazugság az egész biblia.

Mértéktelenűl ivott és egyre jobban elkomorodott.

– Ha a zsidók nekem bebizonyitják, hogy nincs Isten, én minden bűnüket
és tartozásukat elengedem.

Elsöpörte maga elől a boros kancsókat és boros poharakat, és ráhajtotta
fejét az asztalra.

– És ha bebizonyitják nekem, – mondta bele halkan a bortócsákba, amelyek
köré lehajtotta a fejét, – hogy van Isten: akkor nekik ajándékozom a
bazini várat és az utolsó mentegombomat is.

Tamás mély részvéttel nézett rá. Tudta, hogy most a panaszkodás és a
síró vivódás következik. Felállt és kiment. Ha a bűnös zsidókkal Isten
segitségével végzett, akkor ezt a tévelygő lelket fogja visszavezetni az
igaz hit ösvényére. Le akart feküdni, de tele volt a lelke
nyugtalansággal. Nem tudta, mi nyugtalanitja, hirtelen elhatározással
lement a várudvarra, lovat nyergeltetett s pár perc mulva sietve ügetett
le a hűvös éjszakában a városháza felé. A városi darabontokat alva
találta. Összeszidta őket, átkutatta a városháza udvarát és folyosóit és
nemsokára megdöbbenve nézett bele a Gergely és Tóbiás ijedt arcába. A
darabontok mind a kettőt ismerték, és Tamás grófnak semmi kétsége sem
volt arra nézve, hogy ezek éjszakának idején mit kerestek itt a
városháza udvarán.

– Nem szégyelled te magadat, – mondta Gergelynek szomorúan, – hogy
keresztény ember létedre a hitetlen és bűnös zsidókon akarsz segiteni?

– Az én gazdám ártatlan, – felelte Gergely dacosan.

– Honnan tudod? Ez a következménye annak a botrányos és bűnös dolognak,
hogy keresztény emberek zsidók házában élnek. – És te?

Tóbiás nagyon meg volt ijedve, mert félt tőle, hogy a gróf rájön
valamiképen, hogy ő a bibliát is olvasta már és hogy Luther Márton hive.
Akadozva felelte:

– Én azt gondolom, hogy hátha ártatlanok… akkor segiteni kell nekik az
igazság kideritésében.

– Nem a ti dolgotok az igazságot kideriteni.

A két legény hallgatott. A gróf azután vallatóra fogta őket, mit
kivántak tőlük a zsidók és mit igértek nekik. Gergely nem vallott
semmit, az ijedt Tóbiás azonban mindent elmondott.

– Látjátok, – szólt Tamás gróf, – hogyan akarja a zsidó pénz megölni az
igazságot is. Hm! Műhelyt vásárolnak neked? Hiszen ha bűnösök és ha
bűnhődni fognak, akkor mindenüket elvesztik, és én akkor a vagyonukat ki
fogom osztani a keresztények között, akiket kiuzsoráztak és ezerszer
megcsaltak. Te voltál a Mihály zsidó első legénye? A mühelye akkor
teneked jut. Miért fogadnál el tehát te bűnös zsidó pénzt? Nem érted meg
te azt egyszerű, józan eszeddel is, hogy a zsidóknak bünöseknek kell
lenniök, ha téged a bécsi zsidókhoz akarnak küldeni segiségért, még
mielőtt a per megindult volna ellenük? Ha nem volnának bűnösek, akkor
miért kellene nékik a bécsi zsidóktól segitséget kérniök?

Tóbiásnak úgy tetszett, hogy ez csakugyan igy van. Ha nem bűnösek, –
miért kérnek segitséget?

– Esküdjetek meg most, – mondta a gróf, – hogy ezentúl semmit sem
tesztek arra, hogy a bűnös zsidóknak segitségére legyetek.

Tóbiás habozva megesküdött. Gergely nem akart esküdni. A gróf Tóbiást
elbocsátotta. Elrendelte, hogy a városházát ezentúl gondosabban őrizzék,
nehogy bár az udvarra is bejusson valaki. Azután felvitte Gergelyt a
várba. A várban átadta a várnagynak. A várnagy huszonöt botot veretett
Gergelyre a megátalkodottságáért, azután becsukta a várbörtönbe, ahol
bezárva is maradt egészen a bazini zsidók perének a végéig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap – vasárnap – sorra megérkeztek a modori, a nagyszombati és a
pozsonyi küldöttek. A városházáról a bazini tanáccsal együtt elmentek a
meggyilkolt fiú holttestét megszemlélni és megállapitották, hogy a
gyilkosság csak zsidó munka lehet. Azután misére mentek, azután ebédre a
Pongrác András házához. Ebéd után felgyülekeztek a bazini városházára,
ahol Tamás gróf parancsai szerint megalakult az a biróság, amely
itéletet volt mondandó a zsidók felett. A biróság vezetője lett Pongrác
András, tagja a bazini tanács három kiválasztott tagja. Hozzájuk jött a
hat kiküldött, továbbá Moravek Gellért a bazini plébános, és végűl
Gregorovius Sebestyén mester, aki nagy tudományára való tekintettel
úgyszólván a vádat volt hivatva képviselni. A biróság döntéséhez a gróf
hozzájárulása volt szükséges, hogy érvényessé váljék, és Tamás gróf
egyébként kinyilatkoztatta, hogy az egész tárgyalást elejétől végig nagy
gonddal meg fogja hallgatni.

A biróság a bazini városháza tanácstermében foglalt helyet sötét
posztóval leteritett asztal mellett. Az asztal bal végén Gregorovius
mester ült. Mellette kisebb asztal állott amelyen könyvek voltak
felhalmozva. A nagy asztalon gyertyák égtek, és az asztal közepén
feszület állott. Tamás gróf számára az asztaltól jobbra szőnyeggel
leteritett kis deszkaemelvényen karosszéket állitottak fel. Amikor
mindenki elfoglalta a helyét, Pongrác András kiadta azt a parancsot,
hogy a városi darabontok vezessék a biróság elé a zsidókat. A terem
hátsó ajtaja nemsokára felnyilt, és a városi darabontok behajtották
rajta a zsidókat. Összesen ötvenen voltak: férfiak, nők és gyerekek. A
biróság tagjai kiváncsian vártak rájuk. A zsidók többnyire habozva és
szorongva vonultak előre a biróság asztala felé, és mindnyájan sápadtak
és ziláltak voltak: éhségtől, félelemtől, virasztástól, felindulástól. A
porkoláb jelentette a városbirónak, hogy a fogoly zsidók mind itt
vannak. A városbiró ekkor megszólalt:

– Bazini zsidók! Rettentő bűn vádjával terhelten jelentek meg ez előtt a
törvényszék előtt.

Folytatni akarta. Ekkor azonban előlépett a zsidók közül Mihály,
meghajolt a gróf felé és igy szólt:

– Nagyságos gróf úr, kegyes engedelmét kérem rá, hogy mindenekelőtt egy
kérést terjeszthessek elő.

Tamás gróf, akinek a sötét tekintete komoran kutatva siklott végig a
fogoly zsidókon, most ránézett Mihályra, azután alig észrevehető
mozdulattal engedelmet adott neki a beszédre.

– Minket, – mondta Mihály, – tegnap délelőtt óta tartanak itten fogva.
Ez alatt az idő alatt kétszer adtak ennünk és mind a kétszer
disznószalonnát.

– Na, és! – kérdezte Tamás gróf összevont szemöldökkel.

– Arra kérem a nagyságos grófot, kegyeskedjék elrendelni, hogy – ha
bennünket tovább is fogva tartanak – a házainkból hozathassunk ott
készen álló ételt, mert a mi törvényeink tiltják a disznószalonna
elfogyasztását.

Tamás gróf sötét szeme villámlani kezdett.

– Én, – mondta erre Mihály, – ezzel a kérelemmel nem zavartam volna itt
a tárgyalás megkezdését, de a gyerekek sirnak az éhségtől és az
asszonyok közel vannak az elájúláshoz.

Tamás gróf elpirult a haragtól. Megszólalt és a hangja pengett az
indulattól.

– Mert a szivetek átkozott keménysége még a börtön nyomorúságában sem
tud megpuhulni. Merészelsz még itt is elém állni és kihivóan kérkedni
vele, hogy nektek nem jó az az étel, amely minden keresztény embernek
jó? – Nem kaptok mást.

Az asszonyok közül ekkor elájult az egyik. A gyerekek sirni kezdtek.
Moravek Gellért, a bazini plébános nyugtalanúl mozgolódott a székén.
Szelid, egyszerű, kövér ember volt és nem tudott gyereksirást hallgatni.

– Nagyságos gróf úr, – mondta zavarodottan, – azt kérném, mutassuk meg
tévelygő nyomorultaknak, mi az igazi keresztényi irgalom, és azt kérném,
hogy engedtessék meg nekik, lakjanak jól, úgy, amint megátalkodott
babonáik szerint jóllakni szoktak.

– Nagyságos gróf úr, – mondotta Gregorovius mester, – én ugyancsak ezt
kérném, már csak azért is, mert sötétségben vakoskodó esztelenek
egyébként nem esznek, és akkor a per tárgyalását ki nem birja
elgyengűlő, hitvány testük.

Tamás gróf erre fáradt utálattal megengedte, hogy városi szolgák
menjenek el a zsidók házaiba és ottan összeszedjék azokat az ételeket,
amelyeket a zsidók megjelölnek. Az asszonyok kezdték elmondani a városi
szolgáknak, hogyan és honnan hozzanak el készen álló ételeket; a
városbiró pedig kissé megzavarodottan tekintett Tamás grófra, mert nem
tudta, folytassák-e már most a tárgyalást. Gregorovius mester kimentette
a zavarból. Felállott és igy szólt:

– Addig is, amig bendőtöket megtöltitek, mondjátok meg nekem ti
gőgösködő zsidók, miért tartotok ti más asztalt és az evésnek más
rendjét, mint a keresztények? Álljatok elő, ha mertek, azzal a
tudománnyal, amellyel hivalkodni szoktatok, és lássuk meg, meg tudtok-e
állni velem szemben, aki az Anyaszentegyház tanitásaival sujtalak le
benneteket. No, ki mer kiállani közületek vitára? – Senki? – Magatok
valljátok be ezzel a hallgatással, hogy nincs igazatok. Még azt sem
tudjátok megmondani, miért nem eszitek a disznónak jóizű és egészséges
húsát?

A zsidók komoran és kedvetlenűl hallgatták a Gregorovius mester
felszólitását. Nem szerették a nyilvános hitvitákat, amelyekben idöről
időre részük volt és amelyekről tudták, hogy az ellenfél benne szabadon
megmondhat mindent, ők ellenben felhördülő haragra, esetleg szitkokra és
esetleg ütlegekre számithatnak, ha elmondják azt, amit legerősebb
érveiknek tartanak. A Gregorovius mester felszólitására tehát
hallgattak. A felhevült magiszter azonban haragosan csúfolta őket, és
erre egyszerre megmozdult Ruben, a csepűszakállas kis szabó.

– Amit nem eszünk, – mondta megvetően, – azt azért nem esszük, mert az
Úr megtiltotta. Amint az elolvasható Mózes harmadik könyvében, ahol azt
parancsolja az úr, hogy válasszuk el a tiszta állatot a tisztátalantól,
amint az Úr is elválasztott bennünket más népektől.

– Ezért nem szabad disznóhúst enni?

– Ezért.

Gregorovius mester a biróság tagjai felé fordult és igy szólt:

– Ime, nagytekintetű biróság, most hallottuk Ruben szabót, a zsidók
bölcs teologusát.

A tanács tagjai nevettek. Gregorovius mester kiegyenesedett.

– Én pedig, – mondta diadalmasan, – utána az igazi tudás fényével meg
fogom világitani a tévelygő zsidó sötétséget. Mert igaz, hogy Isten
eltiltotta bizonyos állatok húsának élvezését az ó testamentumban. De
_miért_ tiltotta el? Ez a kérdés. Eltiltotta, hogy a zsidókat elválassza
a pogányoktól. Miért tiltotta el őket a disznóhús evésétől? Mert az
egyptusiak, mint azt bölcs Plutarchos is irja, nagy tiszteletben
tartották egyéb barom állatok között a disznót is. Mert Ovidiusban is
olvasható:

  Prima Ceres avidae gavisa est sanguine porcae
  Ulta suas, merita caede, nocentis, opes.

Vagyis: Ceresz, midőn magának istenasszonyként tiszteletet tétetett,
buzájáért disznót kivánt és e kártékony állat vérével fizettetett.
_Ezért_ tiltotta el az Ur akkor a disznóhús evését. De már most: meddig
tartott ez a tilalom? A zsidók erősködve állitják, hogy tart ma is. De
én őket saját mestereik tanitásával sújtom le… Mert itt van ama sötét
babonákkal és esztelen tévelygésekkel teli _talmud_, amelyet ők szentnek
tartanak és amelyben benne van – a _midrás_ nevü részben – hogy maguk a
rabbinusok is ugy vélekednek, hogy midőn a Messiás el fog jönni, szabad
lesz enni azokat az állatokat, amelyek azelőtt tiltva voltak.

Gregorovius mester kiválasztott egy könyvet a többi közül, felvette és
igy szólt:

– Azt mondja itt a _midrás_: „miért hivatik a disznó zsidóúl chazir-nak?
Azért, mert eredetet veszi ettől a szótól: _chazar_, azaz visszajövés.
Mert eljő még az idő, melyben szabad lesz a disznóhúst megenni.“

Gregorovius mester letette a könyvet, és lassan, de egyre emelkedő
hangon folytatta:

– A zsidók mestereinek tanitásaiból is kitetszik tehát, hogy a Messiás
eljővetele után a tiltott állatok fogyasztása is szabad lesz. Mi
keresztények azonban tudjuk, hogy a Messiás már eljött ezelőtt
ezerötszázhuszonkilenc évvel. Tehát: az ami az ó szövetségben nem
törvény, hanem csupán ceremónia, azaz szertartás, az eltöröltetett.
Tehát: a miénk az igazság és a világosság, a zsidóké pedig a tévelygés
és a vakoskodás.

A biróság tagjai elégedetten bólogattak. A zsidók fanyarúl hallgattak.
Ruben reszketve nyelte a mérget és újra meg ujra nekikészűlt, hogy
feleljen, a többiek azonban rángattak a ruháját és kérve suttogták neki,
hogy hallgasson. A Gregorovius mester döntő érveire veszedelmes dolog
lett volna felelni. Gregorovius mester azonban folytatni akarta a vitát.
Ismét felszólitotta a zsidókat, álljanak elő a mondanivalójukkal, ha van
mondanivalójuk, azután nekilendülten csúfolta őket, amiért most a
szájukat se tudják kinyitni. A zsidók komoran hallgattak és lesütötték a
szemüket. József azonban nagy érdeklődéssel nézte Gregoroviust, és
amikor a magiszter tovább szónokolt, csendesen elmosolyodott. Furcsának
találta ezt a tudós embert, aki ilyen győzelmeket akar aratni.
Gregorovius mester észrevette a József futó mosolygását és még jobban
felhevűlt. Egyenesen Józsefhez fordult, csúfolódott azon, hogy József
nagy bölcs filozofusnak tartja magát és felszólitotta, hogy álljon hát ő
elő azzal, amit tud, ha tud valamit. József csendesen megrázta a fejét.
Nem! Ekkor azonban a városbiró is rászólt, hogy álljon elő vele, ha tud
valamit, és József egyszerre látta, hogy ezeket az embereket érdekli az
ilyenféle vita, amely őt untatja és amely a többi zsidók számára kinos
szorongás. A Gregorovius mester ujabb felszólitására tehát előlépett és
rámutatott a könyves asztalra:

– Itt van ezek között az új testamentum? – kérdezte nyugodtan.

A zsidók szorongva nézték, mit akar; a biróság tagjai kiváncsian
várakoztak, Gregorovius mester igent intett és átadta Józsefnek az új
testamentumot. A latin forditás volt.

József lapozgatott benne, azután igy szólt:

– Itt vannak, – mondta csendesen, – az _Apostolok Cselekedetei_. Itt
irva van, hogy Jeruzsálemben összegyültek az apostolok és a vének és
elküldötték Antiochiába Barnabást és Pált, Judást és Silást a következő
üzenettel: _tetszett a Szent Léleknek és nekünk, hogy több terhet rátok
ne rakjunk ezeken a szükséges dolgokon kivűl: hogy tartózkodjatok a
bálványoknak áldozott dolgoktól, továbbá a vértől, a fulva holt állattól
és a paráznaságtól_.

Becsukta a könyvet és visszatette az asztalra. Mindenki nagy figyelemmel
nézett Gregorovius mesterre. Gregorovius mester összevont szemöldökkel
hajolt József felé.

– Vagyis azt akarod mondani, – szólt megfontoltan, mintha sulyos
töprengésre lenne szüksége, – hogy az evangélium predikáltatása után is
tiltva van az, ami azelőtt volt? Tehát csak azt lenne szabad ennünk,
amit a zsidók is esznek? Tehát ugy kellene az állatokat levágatnunk,
amint a zsidó metszők vágják?

József halk derűvel bólintott: Gregorovius mester hirtelen
kiegyenesedett és a hangja magasra felcsapott:

– Megfelelek én erre az ellenvetésedre is hamis tudományodba belebódult
zsidó, és megmagyarázom neked Mózes törvényének hármas végét és határát,
tudniillik: a Törvénynek eleven, holt és halálthozó állapotát. Az élő
vagy eleven Törvénynek ideje és állapota tartott Mózestől fogva és
kötelezte a zsidókat a Krisztusnak haláláig. A holt Törvény attól a
szempillantástól fogva, amelyben Krisztus a keresztfán lelkét kiadta,
mondván: beteljesedett, – az evangeliumok elégséges kihirdetéséig
tartott. Végre a halált hozó Törvény az evangeliumnak kihirdetésétől
tartani fog világ végeztéig. Már most: miért rendelték a szent apostolok
ama megtartóztatást? Nagy fontos okból: az evangélium kiterjedése
végett, – hogy szép egyező békességgel lennének meg egymás között a
zsidóságból és a pogányságból megtért hivek abban az időben, amelyben az
ó törvény, noha immár meghalt, de halált hozó még nem volt. Mert
lehetetlen lett volna az anyaszentegyházat plántálni, ha az apostolok
ezt az alkalmas módot ki nem gondolják. Mert ha látták volna a zsidók és
mások, akik velük tartottak, hogy az ujonnan megtértek azt eszik, amit a
pogányok, méltán gyanakodhattak volna, hogy talán a bálványozásban is
velük tartanak. Miért adatott tehát az utasitás? A pogányok miatt
adatott. Van-e azonban ma már pogányság és bálványimádás? Isten
irgalmasságából teljeséggel megszünt. Kötelesek vagyunk tehát igenis
kerülni azt, ami Isten és a természet törvényei által tiltatik, mint
például a paráznaság, de nem tartozunk elkerülni és megvetni azt, ami
hajdan csak azért tiltatott, mert a pogányság jelensége és bélyege volt,
mint példáúl a fojtott állat evése. Igy világosodik ki számunkra a
Szentirás igaz értelme, amelyet a zsidó konokság és a rabbinusi
megátalkodottság el akar csavarni a maga kedvére.

A biróság tagjai megint elégedetten bólogattak, és Gregorovius mester
azzal a kérdéssel fordult Józsefhez, tud-e és merészel-e még valamit
felhozni tévelygése védelmére. József habozott egy kicsit, azután
derülten mondta, hogy nem tud. Gregorovius mester ekkor ismét
felszólitotta őt és a zsidókat mind, álljanak elő bármely állitással
vagy tétellel, Mózes öt könyvéből vagy a prófétákból vagy bárhonnan,
amivel szokásaikat, szertartásaikat, egész vallásukat igazolni próbálják
és ő vállalkozik rá, hogy mint Dávid a parittyával, ő az igazság
fegyverével kezében egy szempillantás alatt leteriti tévelygéseik
Góliátját. A szidók hallgattak. Ruben azonban, aki percek óta dühtől
elborulva mormogott és kutyánál piszkosabb ebnek, tisztátlan, mocskos
bálványimadónak és még rosszabbnak szidta magában Gregorovius mestert,
hirtelen kitépte magát a többiek kezéből és lángoló arccal odatoppant
Gregorovius mester elé:

– Te hazugságoknak piszkos zsákja, – mondta neki a felindúlástól
hörögve, – felelj meg hát arra, mi igértetett az igazi Messiás
eljöveteléről?

– Hol? – kiáltotta Gregorovius mester, – hol? Mondd meg csak a helyet,
dühöngő zsidó, és megfelelek neked.

– Mózes ötödik könyvében, hazugságokat csaholó, rühes kutya. „_Ha az ég
szélére volnál is taszitva, onnét is összegyüjt téged az Úr, a te
Istened és onnét is felvesz téged. És elhoz az Úr, a te Istened arra a
földre, melyet birtak a te atyáid._“ Hol van ennek a beteljesedése? Hol
van az igazi Messiás?

Gregorovius mester mélyen elgondolkozva nézett a rikácsoló Rubenre.
Lehajtotta a fejét, mint aki fájdalmasan töprengeni kénytelen. A biróság
tagjai most feszűlt érdeklődéssel és némi agodalommal néztek rá. Ruben
lihegve állott előtte és haragosan verte el magától a zsidókat, akik
vissza akartak őt húzni maguk közé. Gregorovius mester lassan felemelte
a fejét és halkan megszólalt:

– Hol van az igazi Messiás, azt kérdezi a mérgesen üvöltő zsidó, holott
mikor a nazaréti Jézus eljött, nemcsak össze nem gyüjttettek a zsidók,
hanem épen akkor széleszttettek el az egész világra? Meg tudunk-e
felelni a zsidó hányivetiségnak erre a követelésére? – Kérdezzük csak
meg először: igaz-e, hogy a Messiás eljövetelekor össze kellett
gyüjtetniök a zsidóknak az egész világból? Vegyük a kezünkbe Hoseás
profétát.

Felemelt egy könyvet, lapozott benne és igy szólt:

– Azt mondja Hoseás proféta: „Az ő találmányoknak gonoszságáért az én
házamból kivetem őket: és nem cselekszem többé, hogy szeressem őket;
gyümölcsöt semmiképen nem teremnek: hogyha nemzenek is, megölöm az ő
méhüknek legszerelmesebbit.“ Ezt jövendölte felőlük Hoseás próféta. Hol
van itt az, hogy a zsidóknak össze kell gyüjtetniök? Bizonyára épen az
ellenkezője áll itt, amint azt akárki megértheti.

Gregorovius mester szünetet tartott, végignézett a biróság tagjain,
azután folytatta:

– De nézzük meg, mit mond Jeremiás proféta? „_Térjetek meg eltévedt
fiak, ugymond az Úr… és én magamhoz veszlek benneteket, egyet a
Városból, kettőt a Nemzetségből, és beviszlek Sionba._“ Hogy értsük
Jeremiás profétának ezt a jóslatát? Maguk a zsidók is megütődtek rajta,
és babonaságokkal és csüréssel-csavarással teli talmudjuk nem tehetett
mást, mint hogy igy magyarázza: valamiképen az igéretföldjére is a
hatszázezerből csak ketten mentek be (ugymint Jósue és Kaleb) akként
leszen a Messiás eljövetelekor is. Magához vesz Isten egyet a Városból
és kettőt a Nemzetségből. Azaz keveset. De ha már maguk a vakoskodó
zsidók is kénytelenek beletörni magukat ebbe a beismerésbe, akkor mi,
akiket égi világosság kalauzol, ne ismernénk fel, mi az értelme Jeremiás
próféta jóslatának? Egyet a Városból! Ki az? Gondolkozzunk csak. Bizony
megvilágosittatott és befogadtatott a Krisztus eljövetelekor a Tarsus
_városából_ való Saulus, aki nem volt más, mint Szent Pál apostol. És
bizony megvilágittatott és befogadtatott kettő a Nemzetségből: két egy
testvér-atyafi: Péter és András, Jakab és János. A jóslat tehát betelt
és, bizony, dühöngő zsidók, igaz következtetéssel mondhatjuk, hogy
Krisztus az igazi Messiás és nagy oktalan esztelenség rajta kivül más
valakit Messiás gyanánt várni.

A tanács tagjai elégedetten és felderülten helyeseltek. A reszkető
Rubent Ábrahám acélszoritású ököllel huzta hátra a zsidók közé. Ott
rárivalltak, hogy fogja be a száját.

– Próbáljátok csak felemelni a fejeteket, – szólt Gregorovius mester.
Elvágom az inatokat és agyonsujtlak benneteket Malakiás prófétával,
Ezekiél profétával, Jeremiás profétával, Dániel profétával, Ezsajás
profétával, Zakariás profétával, a héber szöveggel és a kaldeai
szöveggel, a grammatikával, a teólogiával és az egyszerű józan ésszel, a
Szentirással és az istentelenségeknek és esztelenségeknek azzal a
gyüjteményével, amely a talmud. Be fogom bizonyitani, hogy minden
hivalkodástok hazug, be fogom bizonyitani, hogy tele vagytok babonákkal
és bübájosságokkal, be fogom bizonyitani, hogy még a Mózes
parancsolatait se tartjátok be, hanem hozzátesztek és elvesztek belőle,
kicsavarjátok az értelmét és meghamisitjátok.

Ruben tehetetlenül vonaglott az Ábrahám karjainak a szoritásában.
Ábrahám befogta a száját, de az Ábrahám rettenetes tenyerén is áttört a
tajtékzó dühének egy felhördülése.

– Sziszegsz kigyó? – kérdezte Gregorovius mester. Azt állitottam,
nagytekintetű biróság, hogy ezek az elveteműlt tévelygők hozzátesznek
még Mózes parancsához is. Bizonyitom… Feleljetek nekem, ti zsidók,
igaz-e, hogy zavaros és rendtartás nélkül való imáitok között van ez az
ima is, amelyet kezetek mosása után szoktatok elmondani: „áldott légy te
Isten, a mi Istenünk, a Világ Királya, aki a te parancsolataiddal
megszenteltél minket és megparancsoltad nekünk, hogy megmossuk tisztán
kezeinket?“ Feleljetek. Szoktátok-e ezt imádkozni, igen vagy nem?

A zsidók hallgattak. A városbiró rájuk szólt:

– Feleljetek. Szoktátok? – Sámuel!

– Szoktuk, – mondta halkan Sámuel.

– Tehát szokták, – kiáltott Gregorovius. De kérlek és kényszeritlek,
mondjátok meg nekem, hol parancsolta meg ezt az Isten? Melyik részében
található ez a Szentirásnak? Én megmondom nektek. Sehol. – Esztelen és
izetlen koholmány ez is, mint talmudjuk, kabalájuk, imaszijjaik,
imaköpenyegük, minden ünnepük és egész szertartásuk. Mit szóljunk hozzá,
nagytekintetű biróság, ha esztelen talmudjukban azt olvassuk, hogy maga
az Isten is imaszijjat és imaköpenyt visel? Ha azt olvassuk, hogy az
Isten a leviatánnal játszadozik? Ha azt olvassuk, hogy rabbinusokkal
vitatkozik és a rabbinusok rábeszéléseinek enged? Mit várjunk a
kereszténységgel szemben ilyen elvakultaktól, akik az Uristenről nem
átallanak eféle esztelen költeményeket költeni?

A terem hátsó részében megjelent néhány városi szolga, aki ételeket
hozott. Gregorovius mester megfékezte a maga patakzó ékesszólását,
habozott egy kicsit, azután a birósághoz fordult és igy szólt:

– Eresszük el most nyomorultakat, nagytekintetű biróság, hadd töltsék
meg bendőjüket. De vegyük eszünkbe, hogy nincs a rabbinusi
esztelenségnek és a zsidó babonaságnak határa. Mert hinné-e valaki, hogy
ha majd hasukat kiüresiteni akarják, szegény bolondok, még ez sem megy
babonaság nélkül? Látom, nagytekintetű biróság, senki sem akarja hinni.
Hát itt van Németországban nyomtatott ritualéjuk; ez mindjárt a harmadik
levélen azt tanitja, hogy amikor négy ölnyire vannak attól a helytől,
ahol amaz alkalmatlan terhet lerakni akarják, akkor állapodjanak meg.
Miért? Bizony nem másért hanem mert a bolondos, babonás zsidónak épen
itt, ezen a furcsa helyen könyörgést kell elmondania: visszatekintvén az
öriző Angyalokra. Azt mondja ilyenkor a zsidó: „Oh dicsőséges angyalok,
a felséges Istennek szolgái, őrizzetek meg engem, segitsetek meg engem,
várjatok meg engem, mig bemegyek és visszajövök.“ Mi a könyörgés oka?
Elhitetik magukkal esztelenűl babonás együgyűek, hogy ama tiszta Lelkek,
az Angyalok nem mehetnek be olyan tisztátlan helyre. Azt hiszi a zsidó,
hogy mialatt a természet elhalaszthatatlan közrobotját elvégzi, kint
várnak rá az angyalok a házikó előtt.

A biróság tagjai harsogva nevettek. Gregorovius mester várt, azután igy
szólt:

– Megmutattam őket igaz mivoltukban, nagytekintetű biróság. És most hadd
menjenek bendőjüket megtölteni.

A városbiró intett a zsidóknak, hogy mehetnek. A zsidók a keserű
szégyentől halálfáradtan indultak lefelé. A darabontok lekisérték őket a
pincébe, ahol szabad volt enniök. A biróság tagjai felélénkülten
üdvözölték Gregorovius mestert, azután elmentek uzsonnázni és uzsonna
közben sokat nevettek a zsidókon, különösen akkor, amikor Gregorovius
mester ujabb részleteket beszélt el a zsidók ritualéjából és
talmudjából.

Tamás gróf ezalatt egyedűl és töprengve sétált a városháza előtt. Mikor
a biróság ismét összeűlt, és a zsidókat behajtották a terembe, a
tekintete akaratlanul is a nőkre siklott és megpihent Juditon. Ez a
gyengeség már a tárgyalás első felében is megzavarta; most mély
megszégyenűlést érzett miatta és kiadta az parancsot, hogy a gyerekeket
és a nőket, akik zajongásukkal csak hátráltatják a tárgyalást, vigyék
vissza a pincébe. A nőket és a gyerekeket erre visszavitték a pincébe és
csak a férfiak maradtak a biróság előtt.

– Bazini zsidók, – szólt azután a városbiró, – hallottátok: rettenetes
bűn vádjával terhelten álltok itt előttünk. Figyelmeztetlek benneteket:
szálljatok magatokba, adjátok fel ősi nyakasságtokat, mert az igazság
ugy is ki fog derűlni és csak a töredelmes bűnbánat enyhitheti bűnötök
megitélését. Azzal vádoltattok, hogy Meylinger György kilenc éves János
fiát kegyetlenül megöltétek, bűnös babonából vérét vettétek, a vért
cudar bűbájosságaitokra egyrészt magatok használtátok, másrészt idegen
zsidóknak tovább adtátok. – Erre a vádra kell felelnetek.

A zsidók kis csoportja megremegett a felindulástól. Közülök azonban
ismét Mihály lépett elő.

– Én, mint ennek a községnek az előljárója, erre a rettenetes vádra azt
felelem, hogy mi a meggyilkolt fiút nem is láttuk, a megöletéséről
addig, amig bennünket ide be nem hoztak, nem is hallottunk, hogy mi az
egy igaz Isten szine előtt hajlandók vagyunk megesküdni, hogy… Az Úr
szine előtt esküszöm rá, hogy ártatlanok vagyunk.

Mihály elveszitette a nyugalmát és reszketve kiáltotta esküjét felfelé,
a nagy terem boltozatán túlra, valahova a magasságba. A zsidókból
kibuggyant a reszkető izgalom és a Mihály szavai után egy harsanó
dühorditás csapott fel remegő csoportjukból, bizonykodás, eskü,
könyörgés, fenyegetőzés, az ártatlanságuk felüvöltő, siró erősitése. A
biróság tagjai, a bazini polgárok és a többiek megrázottan ültek a
helyükön és megütödve néztek a zsidókra. Pongrác András zavarodottan
kereste, mit mondjon. Gregorovius mester azonban előrehajolt és igy
szólt:

– Nem gondoljátok azt zsidók, magatok is, hogy felette gyanus dolog,
hogy ilyen nagy ingerültséggel tiltakoztok a vád ellen?

Mihály magából kikelve toppantt Gregorovius mester elé.

– Ha pedig nem tiltakoznánk felindultan, te zagyva fecsegő, – orditotta,
– akkor azt mondanád, az a gyanus, hogy nem tiltakozunk felindultan.

A városbiró ekkor megtalálta, mit kell mondania és szigoruan
rendreutasitotta Mihályt. Gregorovius mester a biróság tagjaihoz fordult
és igy szólt:

– Lám, az agyafurt zsidónak mindenre meg van a felelete. De én majd
megmutatom nekik, hogy az igazságot nem lehet sem eltakarni, sem
eltüntetni, sem meggyilkolni, sem eltemetni.

Mihály bocsánatot kért, amiért elragadtatta magát. Őszintén bánta is a
hirtelenkedését. Hozzá volt szokva, hogy mindenki egy bizonyos
megbecsüléssel beszél vele. Műhelyi bőrkötényében szokott volt járni; a
testi munka szerény méltósága szokta védeni; amióta börtönben volt,
külön is elhatározta és a többieket parancsolóan rábeszélte, hogy a
tárgyaláson nyugodtan viselkedjenek. És most ő ragadtatta el magát
elsőnek. Hogyan kell helyrehozni ezt a hibát?

– Nagyságos gróf úr! Nagytekintetű biróság! – mondta a felindulásával
küzködve. Negyedik Béla király törvénye és szabadságlevele szerint,
amelyet számos királyunk, legutóbb második Ulászló és második Lajos
király megerősitett, a magyarországi zsidók felett főbenjáró ügyekben a
nádor vagy a tárnokmester, helyettük a budai királyi várnagy itélkezik.
Minthogy itt főbenjáró váddal vádoltatunk, alázattal kérem, méltóztassék
intézkedni, hogy illetékes biránk elé kerüljünk.

Tamás gróf szótlanul intett Gregoroviusnak.

– Negyedik Béla király zsidótörvénye, – mondta Gregorovius mester
szárazon, – nem országos törvény, hanem kegyelmi cselekedet. Maguk a
zsidók sem állitják, hogy dicsőségesen uralkodó Ferdinánd királyunk ezt
a szabadságlevelet, ezt a királyi kegyelmi cselekedetet megerősitette
volna, amint például második Lajos király megerősitette. Ebből az
következik a jogtudomány álláspontja szerint, hogy a zsidók minden
jogukat elvesztették, a teljes jogtalanság állapotában vannak, nem
hivatkozhatnak tehát semmiféle privilégiumra, és peres eljárásban
egyáltalán nem kivánhatnak és nem követelhetnek semmit.

A biróság tagjai komoly fejhajtással erősitették meg a vélemény
helyességét.

– Ha ez igy, van – mondta Mihály nehéz lélekzetvétellel, – akkor a
jogtalanná vált zsidók felett érvénybe lép a római császár tulajdonjoga.
A jogtudomány tanitása az, hogy mivel Zsidóországot a római császárok
győzték le, a zsidók a római császárok utódainak birtokába jutottak. A
római császárok utóda a német nemzet szent római birodalmának
dicsőségesen uralkodó császára: Károly császár. A zsidók a császári
kamara tulajdonai. Kamaraszolgák. Alázattal kérem tehát, hogy bennünket
a római császár itélőszéke elé méltóztassék utalni.

– Világos, – szólt erre Gregorovius mester, – hogy ennek a kivánságnak a
teljesitése már az egyszerü józan észbe is beleütköznék. Károly császár
őfelsége messze van. Ha a zsidókat az itélőszéke elé akarnánk juttatni,
az nemcsak az időnek, hanem az igazságnak is felesleges
elvesztegetésével járna, mert mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a zsidó
pénz felhasználná ezt a halasztást az igazság elhomályositására, a
vádlottak kiszabaditására, a bűnösök megmentésére. Károly császárt
egyébként Ferdinánd király képviseli. Ferdinánd királyt a bazini grófok
ő nagyságaik. Ők a zsidók felett itélkezni nem óhajtanak. Minthogy az
elkövetett szörnyü bűn azonban megtorlatlanúl nem maradhat és valakinek
itélkeznie kell, megalakúlt ez a biróság, melynek az itélkezést a bazini
gróf urak átengedik. Népitélet fogja eldönteni, mi történjék a szörnyü
bünnel vádolt zsidókkal. Ennek az eljárásnak a helyessége bibliai
példákkal, számos egyházatyának és tudós doktornak a véleményével
igazolható. És amikor a zsidók semmis ürügyek alatt a császár elé vagy
koholt jogcimen a nádor elé kivánkoznak, megsértik ezt a biróságot, mert
eleve azt vetik az arcába, hogy nem biznak a szigoru igazságszeretetében
és tiszta itélethozatalában.

Mihály halkan sóhajtott egyet, azután azt a kérést terjesztette elő,
legyen szabad jogvédőt fogadniok, aki érdekeiket képviseli és segit
nekik az igazság kideritésében. A biróság tagjai várakozva néztek
Gregorovius mesterre. Gregorovius mester most felugrott.

– Jogvédőt kivánnak a zsidók? – kiáltotta haragosan, – mert azt
semmiféle vádlottól nem szokás megtagadni? Azt kérdezem én erre: volt-e
jogvédő a szerencsétlen és boldogtalan Meylinger János mellett, amikor
irgalom nélkül meggyilkolták? De továbbmegyek és azt kérdezem: van-e itt
valaki, aki Meylinger Jánost, vagy gyászbaborult, örökre megszomoritott,
reménységes, szép fiuktól megfosztott szüleit képviseli? Nincs. Maguk a
zsidók sem mondhatják, hogy van. Ez nem olyan per, ahol
előterjesztésekkel, felebbezésekkel, halasztásokkal, replikákkal,
duplikákkal, csürésekkel-csavarásokkal lehet dolgozni. Itt a biróság
minden tagja egyre törekszik: az igazság kideritésére és a bűnösök
megbüntetésére. Ha tehát a zsidók nem akarják magukat eleve bünöseknek
elismerni, azt ajánlom, ne próbáljanak tovább csűrni és csavarni, hanem
éljenek azzal a joggal, amelyet a biróság megad nekik: védjék magukat a
szörnyű vád ellen, amely terheli őket. Ha ártatlanok: megvédhetik
magukat. Ha nem akarnak védekezni: beismerték a bűnösségüket.

A városbiró erre komolyan megintette a zsidókat, ne akarjanak kibúvókkal
élni és ne sértegessék oktalan kérelmeikkel a biróságot, azután ismét
Gregorovius mesternek adta meg a szót, aki röviden elmondta a biróságnak
a gyilkosság történetét.

– A biróság tagjai, – szólt egyebek között, – látták a szerencsétlen
áldozat holttestét. Nem feltünő-e az a gonosz szakértelem, amellyel a
számos sebet ejtették rajta és amellyel ereit felnyitották? Nos,
pénteken szokatlan vendégük érkezett a bazini zsidóknak: Zakariás zsidó
orvos és seborvos. Miért jött ide Bazinba, ahol semmi keresnivalója nem
volt? Amikor megérkezett – tanu van rá – azt mondta Mihálynak, a zsidók
előljárójának, hogy valakinek meg kell halnia. Kinek kell meghalnia?
Miért kell meghalnia? Azok után, amik történtek, nem kételkedünk benne,
hogy ebben az évben a bazini zsidókra volt kiróva az a kötelesség, hogy
keresztény vért szerezzenek és hogy Zakariás azért jött, hogy a bazini
zsidókkal együtt elvégezze azt, amit halaszthatatlan kötelességként rótt
ki rájuk a minden országhatáron át szövetkezett zsidóság. Délután látták
már megbizható tanuk, hogy egy zsidó csalogatta a kis Meylinger Jánost.
Később egy zsidó nagy csomagot vitt be a Mihály pincéjébe. Oda, vagy a
zsinagógájukba később összegyülekezett az egész zsidóság, és ekkor
történt meg a mindennél kegyetlenebb gyilkosság. Aki kétségbe vonná,
hogy a gyilkosságnak a vérvétel volt a célja, annak azt felelem: mondja
meg, hová lett akkor a vér. Sem a pincében, sem a zsinagógában semmi
nyoma. Tehát gondosan felfogták. Tehát elvitték valahová. Nemcsak
gyilkosság történt, hanem zsidó vérgyilkosság.

A zsidók haragtól és kintól reszketve hallgatták a Gregorovius mester
szavait és néha egy-egy felhördüléssel félbeszakitották. A városbiró
megintette őket, maradjanak csendben, azután felszólitotta Zakariást,
lépjen a biróság elé. Zakariás eddig Józsefre és Ábrahámra támaszkodott
és most halkan azt felelte, hogy ha a biróság ki akarja őt hallgatni,
engedjék leülni, mert az aggkor gyengesége miatt nem tud a lábán állni.
A városbiró Tamás grófnak egy legyintésére elrendelte, hogy Zakariásnak
hozzanak széket. Zakariás leült. A biróság tagjai kényelmetlenül
nézegették. Zavarta őket a nagy öregsége, zavarta őket a hófehér haj,
amelyre megszoktak bizonyos tisztelettel tekinteni. Zakariás ezután
elmondta, hogy Bazinba ugy került, hogy Trencsénből igyekezett haza
Pozsonyba és az uton nagy gyengeség fogta el. Hogy éppen Mihályhoz tért
be, annak az a természetes oka, hogy Mihály az itteni zsidók előljárója;
feltételezhette, hogy Mihály szivesen befogadja; nem tételezhette fel
ellenben, hogy például Gregorovius mester szivesen látná.

– Ami továbbá azt illeti, hogy én Mihálynak azt mondtam, hogy valakinek
meg kell halnia, – valóban ezt mondtam; és bizonyára meg is kell halnia
valakinek. Nekem kell meghalnom, tisztelt urak; – nagy kort éltem és
legfeljebb nehány napom van még. Ezt mondtam Mihálynak, ezt mondom most
is, Ennyi az igazság abból, amit a magiszter ur elmondott. Minden egyéb:
mese, kitalálás, álomlátás, fecsegés. Én mindezt könnyen vehetném, és ha
csak magamról lenne szó, arra se szedném össze hanyatló erőmet, hogy bár
egy szóval is feleljek rájuk. Én tőlem a nagytekintetü biróság és
akármilyen földi hatalom már csak egy pár rövid napot vehet el. De
rajtam kivül vannak itt mások is. Ezért azt mondom: én sok évtizeden át
nappal és éjjel abban fáradtam, hogy szerény tudásommal mások bajain
segitsek; akiket ingyen gyógyitottam azok között volt zsidó is, de
sokkal több volt keresztény, amint azt talán az egész vidéken tudják, de
amint a pozsonyi urak, gondolom, megerősitik.

A két pozsonyi kiküldött szótlanul bólintott.

– Az elmult hosszu évekre és évtizedekre hivatkozom, amikor azt
kérdezem: elgondolható-e, elképzelhető-e, feltételezhető-e, hogy én egy
ilyen élet után az öregségemet, az életem végét, az utolsó napjaimat egy
ilyen oktalan, esztelen, ostoba bünnel szennyezzem be? De a multon kivül
van jövő is. A zsidók hite épen ugy azt tartja, mint a keresztényeké,
hogy ha az ember meghal, akkor egy magasabb biróság előtt kell számot
adnia a tetteiről. Én nemsokára ez elé a magasabb biróság elé lépek. És
abban a tudatban, hogy ott kell számot adnom róla, esküszöm mindenre,
ami nekünk vagy másoknak szent: a bazini zsidók ártatlanok abban a
bünben, amelyel vádolják őket.

Nagy csend volt. A zsidók csoportjában egy fojtott hang hallatszott,
mintha valaki felzokogott volna. Tamás gróf komor feszültséggel bámult
Zakariásra. A biróság tagjai lesütötték a szemüket, ide-oda mozogtak a
helyükön, keresgéltek valamit az asztalon vagy igazitottak valamit a
ruhájukon. Gregorovius mester azonban kiegyenesedett, mint aki harcba
akar szállni és nyugodtan megszólalt:

– A zsidó eskü értékét mindnyájan ismerjük. Nagyon jól tudjuk, hogy a
szidó rabbinusok tanitása szerint, érdemet szerez magának az, aki a
keresztényt hamis eskűvel becsapja.

– Nem igaz, – szólt nyugodtan Zakariás.

– Majd erről egyébként még beszélünk. Most ami ezt a fennen dicsekedve
emlegetett multat illeti: nagy gyengesége, fogyatkozása és hibája a
kereszténységnek, hogy a zsidó doktorokat keresztény betegek közelébe
engedi. Hogy is lehet feltételezni, hogy egy zsidó segiteni akarjon egy
keresztényen? Bünt követ el az a keresztény, aki a zsidó orvost házába
ereszti.

– Tudja-e magiszter úr, hogy ő szentségének, Kelemen pápának kicsoda az
orvosa? – kérdezte Zakariás.

– Nem tudom.

– De én igen: egy Mortara nevü zsidó. És nemcsak őszentsége bizta rá
egészsége gondozását zsidó orvosra, hanem zsidó orvosa volt tizedik Leó
pápának, második Gyula pápának és hatodik Sándor pápának is.

A biróság tagjai meglepetve néztek Gregorovius mesterre. Gregorovius
mester felugrott. Kopott pergamenszinü arca tűzben égett; kis szeme
szikrázott.

– Mindnyájan tudjuk, – mondta felhevülten, – hogy emberi gyengeségek,
könnyelmű mulasztások és bűnös elnézések következtében veszedelembe
jutott maga az egyház is és hogy az egész kereszténységet kárhozatos
hitromlás fenyegeti. Ütött az utolsó óra, hogy magunkhoz térjünk.
Ébredjünk fel, és lássuk meg, hogy minden eretnekségnek, hitszakadásnak
és az örök igazságok ellen való lázadozásnak az eredete az, hogy
megtürjük magunk között még azokat is, akik a megfeszitett Krisztus
nyilvánságos ellenségei. Ha erre egyszer ráébredtünk: vessük fel csak
egyszerű józan ésszel azt a kérdést, mi az oka annak, hogy a zsidók
olyan nagyon törekszenek az orvosi mesterségre, holott ravasz és
kegyetlen természetük sokkal inkább a kereskedésre és az uzsorára vonzza
őket?

Zakariás elmosolyodott. Szomorú mosolygással ingatta fehér fejét, azután
melankolikus öngúnnyal csendesen odavetette Gregorovius mesternek:

– Dat Galenus opes.

– Igen, – szólt Gregorovius mester, – kincsekre is vágyódik a zsidó,
amelyeket adhat Galenus, vagyis az orvosi tudomány, de minden kincsnél
jobban vágyodik arra, amit az orvos legkönnyebben szerezhet meg:
keresztény vérre. Ez a zsidónak a legnagyobb, legforróbb, legégetőbb
vágya.

– Szamár! – mondta Zakariás megfékezhetetlen, mély megvetéssel.

Gregorovius mester egy mozdulattal elhallgattatta a városbirót, aki
közbe akart szólni.

– Majd megfelelek én a mérges zsidónak, aki dühösen emelgeti már a
szarvát, mert érzi, hogy kezemben a tudomány taglója. – Miért vágyódik
keresztény vérre a zsidó? Egyrészt a keresztények elleni gyülöletből,
másrészt azért, mert elvakult, istentelen tudatlanságában azt hiszi,
hogy _lelki üdvösségének használ_, ha a keresztény vérnek bár egy
cseppjét elfogyasztja. Meritek tagadni, ti zsidók, hogy gyűlölitek a
kereszténységet? Meritek tagadni, hogy keresztény vérre vágyakoztok?

A zsidók remegve figyelő csoportja felmorajlott, Zakariás pedig igy
szólt:

– Nagytekintetű biróság, kérem, méltóztassék meggondolni, hogy a mi
szent könyveinkben, amelyekre a kereszténység is épült, nekünk még az
állati vér fogyasztása is tiltva van; és ez a vértilalom olyan szigoru
volt a zsidóságban, hogy, amint az előbb láttuk, még az Uj Testamentomba
is átment egy időre. Hogyan lehetne tehát olyan rettenetességet
elképzelni, hogy akik még az állati vértől is undorodva elfordulnak,
embervér után vágyódjanak?

– Megmondom én, – kiáltotta Gregorovius mester. A zsidók, mikor bajba
jutnak, azt szokták mondogatni, hogy ők csak Mózes könyveihez
ragaszkodnak. De igaz-e ez nagytekintetü biróság? Hiszen én minden szem
számára láthatóan és minden fül számára hallhatóan megmutattam ezen a
helyen, hogy a zsidók _nem_ ragaszkodnak Mózes törvényeihez. Belőle
elvesznek. Hozzá hozzáadnak. Az Isten igaz ismeretétől elpártolt
zsidóság nem Mózes törvényei szerint él, hanem a rabbinusok esztelen,
izetlen, gonosz és alávaló kitalálásai szerint. Nem az Ó Testamentum az
ő szent könyvük, hanem a talmud. Ennek engedelmeskednek elvakúlt
nyomorúltak. A talmud pedig igenis, _megparancsolja_ nekik, hogy a
keresztényt öljék meg, ahol érik.

– Nem igaz, – mondta Zakariás.

– Nem igaz, – zudultak fel hangosan a zsidók.

– Lesujthatnálak benneteket felmorduló zsidók, – szólt Gregorovius
mester, – magával a talmuddal Idézhetném azt, amit a talmudban Eleázár
rabbi mond, idézhetném azt, amit Majmunidesz rabbi tanit, de akkor módot
adnék nektek arra, hogy csürjetek és csavarjatok, tagadjatok és
hamisitsatok. Másképen világitok hát én rá sötétségben lappangó
utatokra. Miért kivánkozik keresztény vérre a zsidó, nagytekintetü
biróság? Rettentő oka van, de nagyon egyszerü. A zsidók megtagadták volt
Jézust és tovább vártak az igazi Messiásra. De amikor telt az idő, –
irja a tudós Teofilusz barát, aki maga is megtért zsidó – feltámadt
bennük az a félelem, hogy hátha a nazaréti Jézus, Mária fia mégis az a
Megváltó, akire apáik vártak. Az istentelen rabbik jól tudták, hogy ő
volt az, de a kevélységük és szivük keménysége nem engedte, hogy ezt
beismerjék. A zsidók azonban egyre jobban rettegtek az örök kárhozattól.
Tudjuk, hogy a legnyomorultabb lélek is sóvárog a megváltásra. Mit
gondoltak ki tehát az istentelen és esztelen rabbik, hogy a zsidókat
visszatartsák a kereszténységtől, de az üdvösségben megis részeltessék?
Nagyon jól ismerték ők Szent Pál tanitását, aki megmagyarázza, hogy
minden keresztény egy szellemi testnek a tagja, a test feje Krisztus és
a test a Krisztus testével az Oltáriszentségben tápláltatik. „Egy test
vagyunk mindnyájan, akik egy kenyérben részesülünk,“ – úgymond Szent Pál
a korintusiakhoz és efezusiakhoz irott levelében. Tudták ők azt, hogy –
mint az Úr megmondta – éltető erő hatja át a főt és a tagokat, miként a
szőllőtőt és a szőllővesszőt. Mit gondoltak már most ki az elvetemedett
rabbinusok? Ha nem lehetünk részesek Krisztus engesztelő vérében,
vegyünk akkor egy keresztényt és az ő vére által, nekünk is részünk lesz
a megváltásban. Rettentő gondolat nagytekintetü biróság, de rettentő a
zsidó gyülölet és a zsidó konokság is. Ha ezt tudjuk: megértjük-e akkor,
hogy a legyilkolt áldozat vérének semmi nyoma nincs? Bizony megértjük.
De ha tudjuk, hogy a keresztény vér erre kell nekik _saluti animarum
ipsorum judeorum_, akkor kezdjük megérteni azt is, hogy egy öreg ember,
aki gőgösködve emlegeti közeli halálát, miért tesz meg nagy utazást és
miért teszi ki magát még a legnagyobb veszedelemnek is azért, hogy
mielőtt meghalna, mégegyszer keresztény vérhez jusson. Közeledik számára
a nagy itélet. Retteg; és be akarja lopni magát az üdvözülésbe. És
bizonyára bejut érte az örök kárhozatba. – Ezt felelem a szenteskedő,
alakoskodó, tévelygő, örők kárhozatra méltó öreg zsidónak.

Zakariás elnevette magát. Előbb türelmesen hallgatta Gregorovius
mestert, az utolsó mondatainál lehajtotta a fejét a mellére és most
halkan nevetett. A biróság tagjai megütődve néztek rá, a városbiró pedig
felszólitotta, hogy viselkedjék értelmes emberhez méltóan.

– Bocsánatot kérek, tisztelt urak, – mondta Zakariás derülten, – de a
tudós magiszter olyan ludszárnyon bukdácsoló együgyűségeket eregetett
itt fel, hogy nem tudtam nevetés nélkül megállani.

– Azt nem lehet mondani, hogy ezek olyan együgyüségek volnának,
Zakariás, – mondta a városbiró komolyan.

– Már bocsánatot kérek, vagy hiszek abban, hogy Jézus a Messiás, vagy
nem.

– Hiszel benne? kérdezte a városbiró.

– Nem hiszek. De akkor hogyan hihetném azt, hogy egy keresztény fiu
vérének néhány cseppje elég az üdvözülésemhez?

– Tele vagytok ti zsidók mindenféle babonával és esztelen
bübájoskodással, – mondta habozva a városbiró.

– Lehet, hogy vannak babonáink. _Ilyen_ babonánk nincs.

A biróság tagjai mozgolódtak. Az egyik pozsonyi kiküldött megszólalt:

– De azt nem tagadhatjátok ti zsidók, hogy gyűlölitek a Krisztust?

A zsidók mereven figyelő csoportja megremegett. Ábrahám rátapasztotta a
tenyerét a vonagló Ruben szájára, hogy a dacos kiabálását elfojtsa.
Zakariás lassan válaszolt:

– Nem gyülöljük, csak nem hiszünk benne.

– Aki nem hisz benne, az gyülöli. Akkor pedig gyűlölitek az egész
kereszténységet, amely maga a Krisztus. És a keresztények elleni
gyűlöletből akkor minden kitelik tőletek.

– Nagytekintetű biróság, mondta Zakariás, – érzem, hogy fogynak az erőim
és hamarosan már igy ülve sem tudom tartani magamat. Amig még erőm van a
szólásra: arra kérem az urakat, ne higyjenek annak az esztelen vádnak,
amely ellenünk emeltetett, ne terheljék meg a lelküket avval, hogy
ártatlanokat elitélnek. Gondolják meg, hogy a kereszténység is a
zsidóságból keletkezett és hogy latin irók tanusága szerint a pogány
Rómában a keresztények ellen is emeltek ilyen tudatlanságból és
rosszindulatból keletkezett szörnyű vádakat. A főtisztelendő úrhoz
fordulok, erősitse meg, amit mondok.

A bazini plébános szótlanúl intett igent.

– Épen ezért, – mondta Zakariás, – maga az egyház volt az, amely a
zsidókat az eféle vádak ellen többször védelmébe vette. Ince pápa és
Gergely pápa ebben a bölcs nagylelkűségben annyira ment, hogy különböző
időkben pápai bullákat bocsájtottak ki, amelyekben eltiltották, hogy a
zsidók a vérvétel vádjával illettessenek.

A városbiró meglepetve fordúlt a plébánoshoz.

– Igaz ez, főtisztelendő ur?

– Igaz, – felelte a plébános.

A biróság tagjai nagyon meg voltak lepetve. Némelyek sietve cserélték ki
szomszédaikkal az észrevételeiket, mások áthajoltak az asztalon,
általános mozgolódás és felzsongó beszélgetés támadt. Gregorovius mester
az asztal bal végén, székében hátradűlve ült és fénylő diadalmosollyal
szemlélte az általános mozgolódást. Egy ideig várt, azután lassan
felállott. A beszélgetés erre elhallgatott. A csendességben Gregorovius
mester még mindig várt. Mikor a városbiró feléje hajolt, azzal, hogy
megkérdezi, mi mondanivalója van, akkor hirtelen megszólalt:

– Most a kezemben tartalak, álnok zsidó, – mondta emelt hangon. Magad
adtad magad a kezemre, mert elvakultságodban és szemtelenségedben
merészeltél az egyházra hivatkozni. Ha te kérdeztél, majd én is
kérdezek. Kérdem, főtisztelendő úr, benne van-e a római mártirologiában
Szent Vilmos neve? Kérdezem, benne van-e Szent Werner neve?

– Benne van, – felelte halkan a plébános.

– Bizony benne van, – szólt Gregorovius mester. És én most a tudomány
fáklyájával kezemben meg fogom világitani a multat ugy, hogy fény
derűljön a jelenre is.

Könyveket rakott maga elé az asztalra, felvett közülök egyet és igy
folytatta:

– Monsa Róbert krónikás jelenti, hogy 1100-ban husvét ünnepén Bloisban
több zsidó Krisztus elleni gyülöletből megölt egy gyermeket. A
gyilkosokat Theobald, Chartres grófja tűzhalálra itélte.

Másik könyvet vett fel és lapozott benne.

– Az angolországi Norwichban történt, 1144-ben, hogy zsidók halálra
kinozták Szent Vilmost. – Franciaországban történt 1179-ben, hogy a
zsidók Pontoise kastélyában megöltek egy fiút, akit a párisi nép utóbb
Szent Richard néven tisztelt. – Lincolnban történt 1225-ben, hogy az
akkor éppen kilenc éves Szent Hugót a zsidók Joppinus rabbi házában
megölték. – A németországi Bacharachban történt 1287-ben husvét táján,
hogy a zsidók a tizennégy éves Szent Wernert megölték; tüskebokrok közé
dobták; ott találták meg Isten rendeléséből arrajáró katonák, akiket
csodálatos fényesség és páratlan illat vonzott a holttest felé.

Gregorovius mester letette a könyvet.

– Elég ez? – kérdezte nyugodtan. Mert felsorolhatnék még sok más
mártirt, akik mind a zsidók keze által pusztultak el. De áttérek a mi
korunkra, amikor az emberi nem haladása szemmel látható és amikor a
tudomány fénye elterjedt az egész világon.

Ujabb könyvet vett fel.

– Tirol tartományában Rinn faluban 1462-ik évben a zsidók megölték a
három éves Oxner Andrást. – De lépjünk még közelebb korunkhoz. A
Németország és Olaszország határán levő Trientben 1475. nagyhetében a
zsidók megölték a húsz hónapos Gerber Simont. Ennek a pernek minden
irata meg van. Meg vannak a zsidók vallomásai, és belőlük tudjuk, miért
kell a zsidóknak a vér és hogyan használják fel. – De tudunk mást is.
Tegyünk még egy lépést, és időben és térben ugyszólván megérkeztünk a
bazini zsidók bűnéhez.

Lassan felvette az utolsó könyvet, a bal kezével felemelte és a jobbkeze
kifeszitett mutatóujjával rámutatott.

– Itt van, – mondta, – a tudós Bonfinius könyve. Hol történt az a
gyilkosság, amelyet leir? Nem másutt: Nagyszombat városában. Mikor? Az
1494-ik esztendőben. Tizenkét zsidó férfi és két zsidó asszony egy nemes
ifjat ölt meg ott. A zsidókat bünükért elégették (megerősithetik a
nagyszombati urak, akik szájhagyomány utján hallhatták.)

A két nagyszombati küldött igent intett.

– Mit vallottak ki a zsidók Nagyszombatban, amikor kinok között kérdésre
vonattak? Miért szomjuhozzák annyira a keresztény vért? Azt mondja
Bonfinius: „Négy okát adták és vallották ennek: 1. Hogy régi hagyomány
légyen az őnáluk, hogy a keresztény vér igen hasznos a környülmetéléskor
a zsidó gyermek vérének megállitására és a sebnek gyógyulására. 2. Ha a
keresztény vérrel összveelegyitett pogácsából a zsidó eszik és abból más
személynek is ad, azt a maga szerelmére gerjeszti. 3. Mivelhogy a
zsidóknál valamint az asszonyok, ugy a férfiak is havi vérfolyást
szenvednek, nagy orvosság e nyavalyában a keresztény vérnek megivása. 4.
_Régi, de titkos törvényük_ szerint _tartoznak_ a zsidók esztendőnként
egy keresztényt megölni és annak vérével az Istennek áldozni; ez a sors
ebben az esztendőben a nagyszombati zsidókra szállott.“ Ki mondja ezt
nagytekintetü biróság? Én mondom talán? Bizony, nem én, hanem a tudós
Bonfinius. Ki vallotta ezt? A zsidók ellenségei talán? Nem, maguk a
zsidók. Régi, de titkos törvényük szerint tartoznak a zsidók
esztendőnként egy keresztényt megölni. Ki végzi el e rettentő hóhérlást?
Egyszer ez a község, máskor a másik. Egyezernégyszázhetvenötben Trient.
Éppen az a város, amelyből ez a konokul hallgató Dávid-zsidó nemrégiben
visszaérkezett. Ezernégyszázkilencvennégyben Nagyszombat: az a város,
amely felől a tettető, öreg Zakariás ide érkezik. És
ezerötszázhuszonkilencben? – Dávid meghozta a parancsot Bazinba.
Zakariás megsürgette a parancs végrehajtását, mert öreg, reszket a
haláltól és minden áron be akarja lopni magát az üdvözülésbe. A vért
kiontották. Egy részét maguk fogyasztották el, más részét tovább
küldték, hogy a rabbinusok osszák ki a zsidóságban. Akinek szeme van, az
lásson. Aki nem akar látni, az kössön mindjárt szerződést a zsidókkal,
hogy évenként elad nekik lemészárlásra egy keresztény gyermeket. Én az
én keresztény testvéreim vérét pénzen el nem adom. Én állitom, vallom és
hirdetem: ezerötszázhuszonkilencben a bazini zsidók gyilkoltak és
bizonyára méltók éppen ugy a halálra, mint a nagyszombatiak, vagy a
trientiek.

Leült. A biróság tagjai feszült figyelemmel hallgattak; most
elkomolyodva mérlegelték azt, amit hallottak. Egy-egy halk megjegyzést
váltottak, és pillantásuk időről-időre idegenkedően, kérdően,
felelősségrevonóan tért vissza a zsidókra. A városbiró megkérdezte
Zakariást, mit tud felelni arra, amit most hallottak. Zakariás
összeroskadtan ült a székén. A nehéz bágyadtság, amely ellen eddig még
nagy erőfeszitéssel tudott védekezni, most egészen megrohanta. A két
kezével belekapaszkodott a szék karfájába, hogy le ne essen. A szemét
becsukta. A városbiró kérdésére csak egy szótlan fejrázással tudott
felelni.

Kint alkonyodott. A városbiró összenézett a biróság tagjaival és készült
rá, hogy a tárgyalást mára berekeszti és a zsidókat visszaküldi a
börtönbe. Ekkor hirtelen előlépett Dávid. Eddig hallgatott. Komoran
nyelte fel-feltajtékzó dühét és sebesnek és összetörtnek érezte az egész
testét attól a gyötrelmes erőfeszitéstől, a mellyel nyugalmat
kényszeritett magára. Most nem birta tovább. Igy végződjék ez az első
nap? Igy menjenek vissza a sokszoros tehetetlenségbe, a tehetetlenségnek
abba a poklába, amely ez a pincebörtön itt alattuk? Odatoppant a hosszu
asztal elé és felemelt fejjel kiáltotta:

– Városbiró úr! Főtisztelendő úr! Választ kérek erre a kérdésre:
hihető-e hogy egy zsidó épen akkor kövessen el ilyen bünt, amikor _amugy
is meg akart keresztelkedni_?

Kis szünet támadt. Nagy csendesség.

– Nem hihető, – mondta azután habozva a városbiró.

– Semmiképen se hihető, – mondta felélénkülve a bazini plébános.

– Akkor kérem a biróságot, hallgassa ki tanuként a győri püspök
őkegyelmességét. Én áldozócsütörtök előtt nála jártam. Neki
bejelentettem, hogy meg akarok keresztelkedni. Ő megigérte, hogy maga
készit elő a keresztségre és maga keresztel meg a győri székesegyházban.

A teremben mérhetetlen elálmélkodás támadt. Dávid szavai keményen
pattogtak szerteszét, mint a puskagolyó, és amikor elhallgatott,
mindenki úgy ült vagy állt a teremben, mintha puskagolyó érte volna.
Tamás gróf hirtelen mozdulattal előrehajolt és előrehajolva bámult bele
a Dávid arcába. A biróság tagjai mintha mind fel akartak volna ugrani a
helyükről. A zsidók eltorzuló arccal néztek össze, és mindegyiknek
egy-egy felkiáltás fagyott meg az ajkán. Zakáriás is, nehezen és lassan,
felemelte fáradtan lehanyatló fejét és csodálkozva nézett Dávidra. Nagy
csendesség volt. A városbiró végre Tamás gróf felé fordult, mint aki
utbaigazitást keres. Tamás gróf komoran elgondolkodva hajtotta le a
fejét. Ekkor egyszerre rekedten kiáltó hang hallatszott. Gregorovius
mester, aki előbb megsebzett álmélkodással lendült hátra a székén, most
felugrott.

– Meg akarsz keresztelkedni, azt mondod? – kérdezte kiáltva.

Dávid összevont szemöldökkel, szótlanul fordult feléje. Gregorovius
mester egész testével előre hajolt és jobbkeze kinyujtott mutatóujját
Dávidra szegezte.

– Mondd ezt utánam: Hiszek a Jézus Krisztusban, Isten egy fiában, ki
fogantaték Szent Lélektől, születék Szüz Máriától…! Mondd! No mondd!

Dávid megremegett. Fuldokló lélekzetet vett. Szólásra nyitotta a száját,
és alsó ajka reszketve vált el a felső ajkától. Tamás gróf megint
előrehajolt és feszült figyelemmel meredt az ajkára. A biróság tagjai
visszafojtották a lélekzetüket, Dávid egy szédülő pillantással
végignézett rajtuk és minden arcot egyszerre látott, és az egész
testében érezte azt a feszültséget, amely a szemekből feléje sugárzik.
De a háta mögött ott voltak a zsidók. És a jelenlétüket és tekintetüket
és a gondolataikat még jobban érezte; érezte a hátgerincében és az egész
testében: hidegségként, megláncoltságként, tőrdöfésként. Dideregve zárta
ujra össze szólásra nyitott ajkát. Összeszedte minden erejét;

– A győri püspök úr előtt akarom, – szólt dadogva, – elmondani mindazt,
ami…

Harsogó, győzelmi kacagás hangzott fel. Gregorovius mester feszült
előrehajlottságából kiegyenesedett.

– Nem tudta kimondani! – kiáltott a biróság felé. Ismerem én minden
ravaszságtokat, cselszövő zsidók! – Tudni kell, nagytekintetű biróság,
hogy szabad ám a zsidónak a rabbinusok tanitásai szerint meg is
keresztelkednie. A feltétel csak az, hogy a megtérése ne legyen őszinte
és hogy tovább is kárositani és megrontani törekedjék a keresztényeket.
Ha ezt tudjuk, kell-e akkor csodálkoznunk azon, hogy ez a ravasz Dávid
néhány nappal ezelőtt a győri püspök úrnak bejelentette, hogy meg akar
keresztelkedni? Vajjon miért jelentette be? Trientből jött ő akkor.
Tudta ő már nagyon jól, hogy a bazini zsidók nem halaszthatják tovább a
rájuk rótt véradó megfizetését. Hát majd megfizetjük – gondolta ravaszul
magában – de én jó előre gondoskodom róla, hogy büntetlenül maradjak.

Dávidnak elöntötte a vér az arcát. A düh ugy lobbant fel benne, mint a
puskapor. Süket lett; az egész testét, mint valami elviselhetetlen
feszültség, egy örjöngő kérdés töltötte el: meddig fogja ez az átkozott
paprikajancsi kinozni őt a hangjával, a bölcsen kanyargó mondataival, az
egész létével. Egy dühorditással nekiugrott Gregorovius mesternek és
torkon ragadta. A teremben nagy riadalom támadt. A biróság tagjai
felugráltak, a városbiró a darabontok után kiáltott. Gregorovius mester
a Dávid keze szoritásában hörögve fuldokolt, amig Ábrahám oda nem ment
és ki nem szabaditotta. A városbiró szólni akart, de Gregorovius mester
nem engedte szóhoz jutni. Felállott és még levegő után kapkodva, kezét
fájó torkára szoritva, boldogan mondta:

– Letéptem róla a jámbor katechumen álarcát. Mindenki megláthatta, mi
van mögötte.

Tamás gróf hirtelen felállott, odalépett a lihegő Dávidhoz és halkan az
arcába mondta:

– Csaló zsidó.

Aztán megfordult és kiment. Kint besötétedett. A városbiró keményen
összeszidta Dávidot, aztán a tárgyalást mára berekesztettnek
nyilvánitotta és elrendelte, hogy a darabontok vigyék vissza a zsidókat
a börtönbe.

A zsidók mentek vissza a sötét lépcsőkön át a börtönbe. Lehajtott fejjel
vonszolták magukat, és lehajtott, kábult fejjel ment közöttük Dávid is.
Mikor a pántos ajtóhoz értek, eszébe jutott, hogy a sötét lépcső
fordulói és kanyarulatai között megszökhetett volna. Vissza akart
fordulni, de akkor már késő volt. A darabontok betuszkolták az ajtón.
Dühös kétségbeeséssel állt meg a bezáruló ajtó előtt és haragosan
marcangolta magát azzal a váddal, hogy egyik ostobaságot a másik után
követi el. Ekkor ráütött valaki a vállára. Megfordult és szembenállott a
hosszu, sovány, szegénységtől és epekedéstől kiszáradt Jakabbal.

– Te kutya, – mondta Jakab magánkivül, – neked köszönhetjük az egész
szerencsétlenségünket. Én megmondtam előre; pedig még nem is tudtam,
hogy a győri székesegyházba vágyódol. Kövekkel kellett volna
agyonvernünk, mint egy kutyát…

– Elég! – szólt Dávid.

Egy megvető legyintéssel utat akart nyitni magának.

– Elég? – orditott fel akkor Ruben; – minden átok a fejeden.

Dávid felé köpött és ütésre emelte fel a kezét. Dávid megragadta a
csuklóját, de ekkor más kezek ütései érték. Nem tudta, kik voltak.
Izsák? Simon? Elkeseredett haraggal dulakodott velük, József a
segitségére sietett, de Mihály és Ábrahám ekkor már szétválasztotta a
dulakodókat. A többiek mind ott álltak körülöttük. Dávid lihegve fordult
hozzájuk és mondani akart valamit. Az öreg Sámuel azonban felemelte a
kezét és elhallgattatta.

– Menj, Dávid, – mondta. Semmi dolgunk egymással.

Dávid körülnézett közöttük. A pincében egy homályos mécses égett. Látta,
hogy Mihály, az apósa sem akar a szemébe nézni, lesüti a szemét és
elforditja a fejét. Erre ő is magasra emelte a fejét és összeszoritott,
gőgös szájjal elindult a másik pincenyilásba. Megkereste Esztert,
megfogta a kezét és elvitte a pincenyilás legszélső zugába. Eszter, a
gyerekével a karján, szótlanul ment vele és mereven engedelmeskedett
neki. A legszélső zugban letelepedtek. Egyedül voltak ott, a többiek
közösségéből kizártan, közöttük és a többiek között szabadon maradt egy
kis terület, de ezen a területen senki nem jött át. Ők sem beszéltek a
többiekkel és velük sem beszélt senki. Később József is hozzájuk
csatlakozott, miután segitett az öreg Zakariásnak lefeküdni. Mindahárman
hallgattak és mozdulatlanul ültek, csak Eszter hajolt néha ölében alvó
fia fölé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A két mécsest a porkolábtól kapták a zsidók. Mikor Mihály először kért
volt éjszakára valami világosságot, a porkoláb kinevette és azt mondta,
hogy nagyon drága az olaj. Mihály pénzt igért neki. A porkoláb erre
elhozta a két mécsest és meglepetve nézegette a pénzt, amelyet Mihály a
kezébe nyomott. Mihály erre beszélgetni kezdett vele és megkérdezte, nem
tudna-e nekik irószert és papirost szerezni. A porkoláb megigérte, hogy
szerez és estére be is hozta az irószert és a papirost. Átvette érte a
pénzt és várakozott. Mihály erre óvatosan azt kérdezte tőle, nem lenne-e
e lehetséges, hogy ők leveleket küldjenek Pozsonyba és Bécsbe. De bizony
az nagyon lehetséges, felelte a porkoláb. Tudna e olyan megbizható
embereket találni, akik a leveleket elviszik? – kérdezte Mihály. Ha az
embereket jól megfizetik, akkor a levelek bizonyosan eljutnak oda, ahova
el kell jutniok, – felelte a porkoláb. A zsidók erre felindultan
nekiültek a levelek megirásának. A porkoláb jött és közölte, hogy az
emberek már megvannak. Mihály maga szeretett volna az emberekkel
beszélni, de a porkoláb azt mondta, hogy az emberek Tamás gróftól való
féltükben nem mernek idejönni. De csak bizzák őrá a leveleket, ő majd
átadja őket azoknak a megbizható embereknek. Mihály igy nem tudott mást
tenni, mint hogy a leveleket és a pénzt átadta a porkolábnak. A porkoláb
odakint a leveleket eltépte, a pénzt megtartotta. Félt Tamás gróftól,
aki megfenyegette azzal, hogy leütteti a fejét, ha a zsidókkal
megvesztegetteti magát, de viszont azt gondolta, hogy kár lenne a pénzt
a zsidóknál hagyni. Derült lélek volt, vidám borivó, aki nem szerette a
kinos összeütközéseket és az elkeseredett harcokat. Azt a megoldást,
amelyet választott, minden lehető megoldások között a legkitünőbbnek
találta, sokkal kitünőbbnek annál, mint ha megtagadná a zsidók kérését,
vagy mint ha Tamás grófnak adná át a leveleiket. Igy a következő
napokban még több üzenetet, levelet és megbizást vett át a zsidóktól és
ugy érezte, hogy nemcsak a törvénynek nincs nála lelkesebb szolgája,
hanem a nyomorult zsidóknak sincs nála nagyobb jótevője.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zakariás végigfeküdt a földön és ugy érezte, hogy az az ájulás, amely
fenyegeti, most már maga a halál lesz. Rövid fekvés után azonban ismét
magához tért, és amikor evett is valamit, egészen felüdült. Józsefet
ekkor elküldte Dávidhoz, hogy Dávid ne legyen teljesen egyedül, ő pedig
odahivta maga mellé Juditot. A férfiak ekkor Sámuelt és Mihályt vették
körül, akik a leveleket irták, Zakariás pedig csendesen beszélgetett
Judittal. Eleinte óvatosan kerülték a Dávid nevét, de azután Judit
megérezte, hogy Zakariás nem haragszik Dávidra azért, mert a győri
székesegyházban meg akart keresztelkedni. Erről halkan elbeszélgettek
előbb, aztán mindketten elhallgattak.

– Gyerekkoromban, – mondta hirtelen Judit, – én sokszor voltam
keresztény templomban.

– Hogyan, Judit? – kérdezte Zakariás.

– Egyszer elmentem az apácák temploma mellett és hallottam az apácákat
énekelni. És nem tudtam a vágyódásnak ellentállni és belopóztam a
templomba, hogy az éneket jobban halljam…

– Azután mi történt Judit? Kikergettek?

– Egyszer parasztgyerekek ki akartak kergetni, de az apácák észrevettek.

– És?

– És bevittek oda, ahol, egy rács mögött, ők énekeltek, és oda szabad
volt mindennap elmennem.

– És?

– Én akkor azt hittem, hogy az apácák asszonyok. De ők elmondták nekem,
hogy ők Krisztus menyasszonyai és hogy nincs nagyobb gyönyörűség mint
Krisztus menyasszonyának lenni.

Zakariás a könyökére támaszkodva előrehajolt és felindultan nézett a
Judit arcába. Judit a földön ült, a két kezével átkulcsolta a térdét, a
fejét majdnem a térdére támasztotta és elgondolkozva nézett maga elé. A
mécses bágyadt fényében Zakariás csak az arca és a homloka élesen
metszett, tiszta vonalát látta. Mi van ennek a lánynak a szép homloka
mögött? Szemmel verte meg valaki: mondta az anyja. Minden betegség attól
ered, hogy a test nedvei megromlanak: mondta az apja. Lássuk csak.

– És benned, Judit, feltámadt az a vágy, hogy te is Krisztus
menyasszonya legyél.

– Nem, nem. Én csak énekelni szerettem volna.

– És miért nem jártál tovább oda az apácák templomába?

– Az apácák azt akarták, hogy a gyóntató papjuk kereszteljen meg, és én
nem mertem többé odamenni.

– Hanem?

Judit megrezzent, mintha álomból ébredt volna fel, zavartan
elmosolyodott és legyintett.

– Semmi – Jobb lesz, ha megyek anyámhoz lefeküdni.

Zakariás azonban nem engedte. Mi a titka ennek a bezárt szirmu léleknek,
mi a titka ennek a sötét szépségü szűznek, aki elájul, ha kérők jönnek
az apja házához? Gyöngéd kérdéseket tett fel, a kitérő válaszokkal nem
elégedett meg, egy-egy véletlenül kiejtett szót felragadott, és a Judit
zárkózott lelke lassan kezdett megnyilni. Zakariás szeretettel biztatta
és gyöngéden támogatta. Judit sokáig ellentállott, de végre egészen
közel hajolt Zakariáshoz a félhomályban és halkan a fülébe sugta:

– Volt akkor egy régi cselédünk, vasmegyei öreg parasztasszony, aki
engem nagyon szeretett. Annak elmondtam, hogy nem merek többé az
apácákhoz menni, és ő sokáig könyörgött, hogy csak menjek megint. Én nem
mentem. De nemsokára nagy beteg lettem. Az öreg asszony azt mondta, hogy
ez Isten büntetése, és egyszer, amikor az anyám kiment a szobából, ő
titokban bejött és…

– És?

– És megkeresztelt. Szentelt vizet hozott volt a templomból, a vizet a
fejemre hintette és az Atyának, a Fiunak, a Szentlélek Istennek nevében
megkeresztelt.

– És?

– Én lázas voltam és alig tudtam, mi történik velem, de amikor
meggyógyúltam, és az öreg asszony boldog volt és azt mondotta, hogy ime
a szent keresztviz csodát müvelt, akkor nagyon megrettentem. Rövid
idővel azelőtt hallottam egy történetet; – hogy Rómában ugyanigy
megkereszteltek egy zsidó fiut és mikor a dolog kitudódott, maga a pápa
küldte el érte a katonáit, hogy vegyék el a szüleitől. – Sirva
könyörögtem az öreg asszonynak, hogy ne szóljon senkinek; és megeskettem
rá, hogy hallgatni fog. De…

– De?

– De cserébe nekem is meg kellett esküdnöm…

– Mire?

– Hogy legkésőbb tiz év mulva, mire husz éves leszek, elmegyek vagy a
pápához, vagy az esztergomi érsekhez, vagy ha egyikhez sem lehet, akkor
egy püspökhöz vagy egy apáthoz és elmondom neki a dolgot. Akkor a pápa,
vagy az érsek, vagy a püspök, vagy az apát kioktat majd a keresztény
hitről, és akkor elhatározhatom majd, kivánom-e, hogy ő – a pápa vagy az
apát – ujra megkereszteljen.

– És te Judit, – kérdezte lassan Zakariás, – nagyon vágyódtál rá, hogy
a… a pápa vagy az apát megkereszteljen?

– N… em, – felelte Judit elgondolkozva. Én… másra vágyódtam.

– Mire?

– Én, – mondta Judit zavart mosolygással, – énekelni szerettem volna.

– Hogyan Judit? Hogyan függ ez össze a megkereszteléssel? Apáca
szerettél volna lenni?

– Nem, nem, – felelte Judit határozottan. Hanem egy kereskedő, aki
Olaszországból jött, sokat beszélt arról, hogy ott szinpadok vannak,
amelyeken szinjátékokat játszanak és amelyeken énekelnek is; és hogy a
szinészek előre megtanulják a szerepüket; hogy nők is játszanak és
énekelnek.

– És?

– És én sohase láttam szinpadot. De az apácák templomában egyszer láttam
egy ünnepi misét. Több pap volt ott, aranyos ruhában mozogtak az oltár
körül, az apácák énekeltek, – én ennél szebbet sohase láttam; és ugy
képzeltem, hogy egy szinjáték ilyen lehet. Mert hiszen… de ez ostobaság.

– Mi az Judit? Mit akartál mondani?

– Azt, hogy hiszen a papok is megtanulják előre, amit mondaniok kell, és
én, ha a papokra gondoltam, egész gyerekkoromban sohase neveztem őket
papoknak, hanem magamban igy neveztem őket: a jó Isten szinészei. – Ezek
olyan gyerekes csacsiságok.

– Hm! És igy… az egész idő alatt… arra vágyódtál, hogy…?

– Magam se tudom, mire. Énekelni! Énekelni! Isten dicsőségére! Hogy az
emberek örüljenek neki!

– Úgy? Hm! – Hány éves is vagy te Judit?

– A jövö hónapban leszek húsz.

– Igen, fiam… nézd csak… késő van már… menj most aludni.

Judit engedelmesen felkelt, átment az anyjához és lefeküdt melléje a
földre. Zakariás a kezét az arcára szoritotta, hogy minden hangot a
szájába fojtson. A szeméből azonban feltartóztathatatlanul ömlöttek a
könnyek, és a homályban hangtalanul megint sokáig sirt. A két
pincenyilásban ekkor kezdtek a beszélgetések elcsendesedni. Nemsokára
mindenki aludt, csak Dávid volt ébren. Sorvasztó dühvel bolyongott
ide-oda a két pincenyilásban az alvók között: nem talál-e a földben,
vagy a falban vagy az ajtón valami lehetőséget arra, hogy kijusson.
Időről-időre őrjöngő vágyódással nézett fel az ablakokra; visszafojtott
lélegzettel figyelt, hogy nem hall-e valami hangot. Nem jön-e Tóbiás,
vagy másvalaki; nem hoz-e valami hirt; nem hoz-e egy ráspolyt legalább.
És a győri püspök lovas katonáinak a patkói nem csattognak-e végre
odakint a kövecses bazini utcán? Az egyik emésztő óra eltelt a másik
után, mig végre kint hajnalodni kezdett. Dávid ekkor összezuzottan
leroskadt a merev testtel alvó Eszter mellé; és ráereszkedett a halálos
fáradtság nehéz álma.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap, hétfőn, reggel Pongrác András, a városbiró Gregorovius mesterrel
együtt haladt a városháza felé. Szép, napos májusi reggel volt. A
főutcán kint állott a ház előtt az utcán és süttette magát a nappal
Neuperger János, a gazdag szücs.

– No vallanak e a zsidók, városbiró ur? – kérdezte, amikor odaértek
hozzá.

A városbiró Gregorovius mesterrel együtt megállott és a kérdésre
Gregorovius mester felelt:

– Még nem vallottak, konok megátálkodottak.

– Hát én nem is hiszem, hogy ők tették, – mondta Neuperger János.
Ismerem őket.

Gregorovius mester heves magyarázatba fogott arról, hogy senki nem
ismerhette a zsidók babonáit és bübájosságait, amelyeket azonban ő a
biróságnak már leleplezett. De ezeket a babonákat és bübájosságokat
nemsokára meg fogja ismerni az egész világ, mert ő könyvet ir róluk, és
a könyvet a gróf ki fogja nyomattatni. Neuperger János kétkedően
felelgetett Gregorovius mesternek; egy-két járókelő megállott; nemsokára
nagy kör vette őket körül és figyelmesen hallgatta a beszélgetést.
Gregorovius mester azt magyarázta, milyen végtelen kárára van a
kereszténységnek, hogy a zsidókat eddig megtürte a maga kebelében.

– Bazin városának csak hasznára voltak, – mondta Neuperger János
makacsul.

– Azt mondja Neuperger uram, – kiáltotta Gregorovius mester, hogy a
zsidók hasznára voltak Bazin városának és hogy kára lenne Bazin
városának, ha egy igazságos itélet őket innen kiirtaná. Hát azt kérdezem
én először, hogy a lelki haszon, amely az igazságos kiirtásukból
származnék, nem kárpótolná-e ezt a nemes, keresztény várost minden
világi kárért? A lélek felette áll a testnek; és csak hitükben ingatag
emberek kivánhatják, hogy a hitvány haszonért a zsidókat a lelkek
általános romlására itten tovább is megtürjük.

Körülnézett. A hallgatóság szótlanul várakozott.

– De ha már csak a világi hasznot nézzük is, – szólt erre Gregorovius
mester megujult buzgalommal, – hát elhiheti akárki, hogy nagyobb haszon
lenne a városra a zsidók kiirtása, mint a további bünös megtürése.

– No, már azt nem hiszem, – mondta Neuperger János. Dávid éntőlem
nagyobb áron vásárolta a prémeket, mint akárki más. Mihály is, Simon is,
Sámuel is külső országokból hoztak be ide pénzt.

– Hát én pedig bizonyitom, amit mondtam; mert én, mint a tudományok
világában élő ember szokva vagyok hozzá, hogy semmit se állitsak
bizonyitás nélkül. – Nézzük csak. Ha a zsidókat az elkövetett bünért
méltó büntetésként halálra itélik, akkor a törvény értelmében elveszitik
minden vagyonukat is. Mi történik a házaikkal, mühelyeikkel,
szölleikkel, áruikkal és prémeikkel? Tamás gróf, akit minden
cselekedetében a tiszta igazságszeretet vezérel, ki fogja ezt az egész
szidó vagyont osztani Bazin város lakósai között, kárpótlásul azokért a
veszteségekért, amelyeket a zsidó ravaszság és gonoszság által
szenvedtek. Nem lesz ez nagyobb haszon a városra? Hát Neuperger urnak
nem lenne jobb, ha az agyafúrt Dávid zsidó helyett mindjárt maga
szállitaná le a prémeket Olaszországba?

Neuperger János elgondolkozott, azután lassan vállatvont. A
megszaporodott hallgatóságból azonban elkiáltotta magát valaki.

– Máglyára a zsidókkal.

– Majd ha vallanak, – szólt Gregorovius mester csittitóan.

– Égjenek: akár vallanak, akár nem, – kiáltotta egy másik ember.

Gregorovius mester rosszalóan csóválta meg a fejét és intően emelte fel
a kezét:

– Nem, barátom, ilyet nem szabad mondani. Senkit sem szabad máglyára
küldeni, csak aki bűnösnek bizonyult és a kit a biróság elitélt. A
biróságnak pedig még a zsidók felett is igazságosan kell itéletet
mondania. Mi nem vagyunk se törökök, se tatárok, itten jog és törvény
uralkodik.

Néhány ember helyeselt és Gregorovius mester elégedetten indult Pongrác
Andrással a városháza felé. A városbiró szótlanul ment Gregorovius
mester oldalán. Sulyos gondolatok foglalkoztatták.

– Magiszter uram, mondta végre, – feleljen meg nekem, mint jogtudós, egy
kérdésre.

Gregorovius mester megállott és komoly készséggel fordult a városbiró
felé.

– Én ezzel a Dávid zsidóval, – szólt a városbiró, – áldozó csütörtök
után való pénteken szerződést kötöttem, hogy megveszem tőle házát,
kertjét, szőllejét, lovait, árúit most pénteken fizetendő kétezerötszáz
magyar forinton. Már most, ha ez a Dávid a gyilkosságban bünösnek
találtatik, akkor először: érvényes-e ez a szerződés, másodszor: kinek
tartozom én a kétezerötszáz magyar forintot lefizetni?

Gregorovius mester elgondolkozott, azután igy szólt:

– A jogtudomány tanitásai szerint a helyzet egészen világos. _Pro
primo:_ a szerződés érvényes, mert semmi ok nincs rá, hogy egy jóhiszemű
szerződő félnek kára legyen belőle, ha a zsidók egy szörnyü bünt
követtek el.

– Nem gondolja, magiszter uram, hogy a gróf a házat és a többit oda
találja itélni… példáúl Neuperger Jánosnak?

– Nem teheti, mert a szerződés: szerződés. A ház városbiró uramé. Nem is
teszi, mert a gróf sohasem cselekszik jogtalan dolgot és a jogtudomány
kérdéseiben mindig az én tanácsaim szerint jár el. Ez világos. _Pro
secundo:_ kinek kell megfizetnie a kétezerötszáz magyar forintot? A
felelet erre a kérdésre attól függ, hogy a fizetés kitüzött határidején
tehát pénteken, Dávid még életben van-e. Ha életben van: neki. Ha nincs
életben, illetőleg ha főbenjáró bűnért halálra itéltetett és az itélet
végre is hajtatott, akkor senkinek. Minthogy a halálraitélt nemcsak
életét vesziti el, hanem egész vagyonát és minden jogát is, a
követelései maguktól megszünnek, épen úgy, mintha például királyi
kegyelem engedte volna őket el.

Pongrácz András megköszönte a felvilágositást, azután továbbment
Gregorovius mesterrel a városháza felé. Az előbb nagyon megrettentette
az a gondolat, hogy a gróf Neuperger Jánosnak ajándékozhatná a Dávid
házát és most nyugodt és édes örömet érzett arra a gondolatra, hogy a
ház, a szöllő és minden egyéb elvitathatatlanul az övé, akármi történik
a zsidókkal.

A kétezerötszáz magyar forintja minden esetre együtt lesz. De ha ezt a
pénzt nem kellene kifizetnie, akkor ujabb földet vásárolna érte. Vagy
még jobb lesz, ha ő csinálja azt, amit Gregorovius mester Neuperger
Jánosnak ajánlott: Dávid helyett ő szállit prémeket és lovakat
Olaszországba. Olasz aranyak csillantak meg a szeme előtt. Ha sok olasz
aranya lesz, akkor eljön az ideje annak is, hogy Ferdinánd király
kancelláriájában kiállitsák számára végre azt a nemesi levelet, amelynek
a cimerrajza tiz esztendő óta ragyogó arannyal és tűzvörös karminnal
annyiszor jelent meg lelki szemei előtt. Közben odaértek a városházához
és amikor a boltajtásos kapu alá bementek, Pongrác Andrásnak
eszébejutott, hogy a zsidók nemsokára ismét előtte fognak állani és hogy
idővel itéletet kell felettük mondania. Eszébe jutott, hogyan riadt itt
rá Tamás gróf azzal a gyanusitással, hogy a zsidókkal meg akarja
vesztegettetni magát. Azután arra gondolt, hogy a zsidók elitéltetése
neki hasznot hozhatna. Erre elhatározta, hogy nem néz se jobbra, se
balra, hanem részrehajlás nélkül és rendithetetlenül igazságos lesz.

A biróság tagjai mind összegyültek, megérkezett Tamás gróf is és a
városi darabontok nemsokára behajtották a zsidókat a terembe.
Zakariásnak meg kellett engedni, hogy leüljön, mert nem tudott a lábán
állni. A zsidók köréje csoportosultak és mindnyájan elhúzódtak egy kissé
Dávidtól és Józseftől. A délelőtt tanukihallgatásra volt szánva. Elsőnek
egy ijedt kis cselédet hallgattak ki, aki azt vallotta, hogy Zakariás a
megérkezése után azt mondta Mihály nak, hogy valakinek meg kell halnia.
Zakariás melankólikusan ingatta a fejét:

– Még egy-két napom van rá, hogy ismételjem: _nekem_ kell meghalnom.

Azután egy reszkető fejű, folyós szemű öreg ember lépett a biróság elé
aki azt vallotta, hogy ő korán délután látta, amint egy zsidó a kis
Meylinger Jánost csalogatta.

– Melyik volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg ezeket a zsidókat, –
megismeri-e közöttük azt, aki a szegény áldozatot csalogatta?

Az öreg ember reszkető fejjel fordult a zsidók felé és vörös szegélyü,
vizes szeme zavarodottan siklott egyikről a másikra.

– No, melyik volt az? – kérdezte a városbiró.

Az öreg ember zavartan mozgatta fogatlan ajkát, mintha rágna valamit.

– Hát megismeri, vagy nem ismeri meg? – kiáltott rá a városbiró.

Az öreg ember ekkor kinyujtotta jobbkeze bütykös mutatóujját és
rámutatott Dávidra, aki hozzá legközelebb állott, kissé eltávolodva a
többi zsidóktól.

– Az volt az? – kérdezte a városbiró. Nézze meg jól. Vigyázzon arra,
amit mond. Hát az volt?

– Az volt.

Dávid bosszusan vállat vont.

– Nagytekintetü biróság, – mondta, – én tiz tanuval tudom bizonyitani,
hogy pénteken egész délután ki nem mozdultam otthonról.

– Milyen tanukkal? – kérdezte Gregorovius mester.

– Például Vidra Gergellyel, a lovászommal.

– Igen. Ezeknek a tanuknak az értékéröl majd szó lesz még, – mondotta
Gregorovius mester.

A városbiró keményen lelkére kiabált az öreg embernek, hogy gondolja
meg, pontosan emlékszik-e rá, hogy ez volt az a zsidó. Az öreg ember a
szigoru hangtól nagyon megijedt és egyre buzgóbban mondta, hogy
bizonyosan ez volt. Ezt a tanut erre elbocsájtottak, és a következő tanu
– Mihálynak egy legénye – azt vallotta, hogy délután négy óra tájban egy
zsidó, akit Izsákban meg is jelölt, gyanus külsejű zsákot hozott a
Mihály házába és rohant le vele a pincébe. Izsák, akit előszólitottak,
erre azt mondta, hogy az, amit ő vitt, nem zsák volt, hanem olajos
tömlő, és ő azért sietett le vele a pincébe, mert közeledőben volt a
szombat előestéje, amikor a zsidóknak nem szabad többé dolgozniok. A
városbiró megkérdezte a tanut, olyan külseje volt-e annak a zsáknak vagy
tömlőnek, mintha csakugyan olaj lett volna benne. A tanu azt felelte,
hogy nem volt olyan külseje. Erre Mihály előlépett és azt mondta, hogy a
tömlő alighanem még mindig ott lesz a pincében, mert aznap már nem
használhatták fel – beállván a szombat – vasárnap pedig a zsidók már
börtönbe kerültek. Erre Gregorovius mester állott fel és kijelentette,
hogy ő maga kutatta át igen alaposan a pincét, de ott olajos tömlőnek
semmi nyomát nem találta. A tanú – fiatal legény – erre egyszerre
elsápadt, mert eszébe jutott, hogy a szomszédok a pincéből minden
könnyen elmozditható holmit elvittek, még mielőtt a bazini várnagy a
pincét lepecsételte volna. Azon habozott, szóljon-e, amikor a városbiró
azt kérdezte tőle, nem látta-e, hogy abban a zsákban, vagy tömlőben
vajjon mozog-e valami. Erre megnyugtatta a lelkiismeretét azzal, hogy
teljes határozottsággal azt mondta, hogy a zsákban vagy tömlőben nem
mozgott semmi.

Ezután különböző tanuk jelentek meg, akik mind azt vallották, hogy
szombaton hajnaltájban mindenféle, gyanús, zsidókülsejű embereket láttak
a vár felé vivő országuton mozogni. Hogy a jelenlevő zsidók közül melyek
voltak a lopózkodók, azt nem tudták megmondani. A kutyák nagyon ugattak;
a hold épen lemenőben volt; ők csak épen álmosan kinéztek az ablakon,
hiszen nem gondolhatták, hogy a lopózkodó zsidók ilyen rettentő dolgot
követtek el. Ezután még egy-két tanu jött, aki azt vallotta, hogy
éjszaka valami sikoltást hallott a zsinagóga felől, végűl Gregorovius
mester félelmes külsejű késeket mutatott be a biróságnak. A kések egy
részéről Mihály azt vallotta, hogy nála szokták vele a szappant vágni, a
többi késről Eleazár nem tagadhatta, hogy azok az ő metszőkései.

A városbiró ekkor azt a felszólitást intézte a zsidókhoz, szálljanak
végre magukba és könnyitsenek töredelmes vallomással a lelkükön és a
helyzetükön. A zsidók fáradtan hallgattak egy másodpercig, aztán Mihály
előlépett.

– Az állittatik, – mondta, – hogy a szerencsétlen meggyilkoltat délután
négy óra tájban valami tömlőben vagy zsákban behozták az én pincémbe.
Kérem a negytekintetű biróságot, hallgassa ki a kis Kárász gyereket, aki
alkonyattájban még beszélt a kis Meylinger fiúval a vár felé vezető
uton, és aki el fogja mondani, hogy a kis Meylinger fiú arról
panaszkodott, hogy valami öreg asszony kicsalt tőle két ezüst huszast.

– Figyelmet érdemel, nagytekintetű biróság, – szólt erre Gregorovius
mester, – hogy az egyetlen mentőtanu, akire a zsidók hivatkoznak, egy
tiz éves gyerek. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, milyen könnyű gyerekeket
irányitani és kitanitani, és mit ér gyerekek vallomása. Jó okaim vannak
rá, hogy azt ajánljam, hogy erről és minden egyébről döntsön a biróság a
zsidók jelenléte nélkűl.

A városbiró erre megparancsolta, hogy a zsidókat vigyek vissza a
börtönbe Mihály azonban nem mozdult. Rángatódzó, fehér ajakkal keresett
szavakat. Azután még egy lépést tett előre, ugy, hogy egészen a biróság
asztalánál állott, és remegő hangon megszólalt:

– Nagytekintetű urak, – mondta, – még egyszer hadd helyezzem lábuk elé
azt a könyörgést, ne higyjék el könnyű lélekkel azt a vádat, amely
ellenünk emeltetett. Ismernek bennüket régóta; egyikünket-másikunkat
gyerekkora óta. Vannak közöttünk, akiknek itt élt és itt halt meg az
apja, a nagyapja és a dédapja is. A törvényt tiszteltük; senkit nem
bántottunk; dolgoztunk, ahogy tudtunk…

– Csaltunk, ahogy tudtunk, – szólt közbe Gregorovius mester.

Mihály dühtől fehérre vált arccal fordult feléje, aztán lihegve gyürte
le a haragját.

– Akármivel vádolnak bennünket, zsidókat, – mondta, – azzal nem szokás
bennünket vádolni, hogy ostobák volnánk. Hogyan lehet tehát feltételezni
rólunk, hogy ha elkövettünk volna egy ilyen borzasztó gyilkosságot,
akkor a holttestet nem igyekszünk eltüntetni, eltemetni, elégetni, hanem
odatesszük az országut mellé, hogy az első járó-kelő megtalálja.

– Mert a sátán bujtogat benneteket, – kiáltott Gregorovius. Nagyon jól
tudjuk, hogy a gonosz lélek tulajdonságai között első helyen van a
kérkedő és kevély kihivás. Nemcsak meg akarja gyalázni, hanem meg is
akarja alázni a hivő lelkeket. Láttuk, hogy Bacharachban is tüskebokrok
közé rejtették a szerencsétlen áldozatot. Épen erről van szó: van-e elég
akaratunk, erőnk, bátorságunk és hitünk, hogy a gonosznak erre a
kihivására keresztényi, erős lélekkel megfeleljünk?

A városbiró ujra felszólitotta a zsidókat, hogy menjenek vissza a
börtönbe. A biróság most mindent fontolóra fog venni és igazságosan fog
dönteni. Mihály egy halk sóhajtással elindult. Ekkor azonban Dávid
lépett a biróság asztala elé.

– Én, – mondta halk, fanyar gőggel, amely inkább szólt a zsidóknak, mint
a biróság tagjainak, – én meg akarok keresztelkedni. A biróság
sziveskedjék értesiteni a győri püspök ő kegyelmességét: én alázattal
kéretem, hogy igérete szerint kereszteljen meg.

A biróság tagjai megint idegesen kezdtek mozgolódni. A városbiró
zavarodottan pillantott Tamás gróf felé, Gregorovius mester azonban
gyorsan azt ajánlotta, hogy erről a kérelemről is a zsidók távollétében
döntsenek. A városbiró igy a zsidóknak most már teljes határozottsággal
megparancsolta, hogy minden további halogatás nélkül menjenek vissza a
börtönbe. A darabontok körülvették őket, és a zsidók lehajtott fejjel,
lassan indultak kifelé. Dávid Józseffel együtt a többiektől különváltan
ment a darabontok között.

Amikor a zsidók kimentek, a teremben élénk és hangos vita indult meg. A
vitát Gregorovius mester irányitotta; és lassanként beleszólt a biróság
minden tagja. A gondolkodásuk nagyjában egyforma volt. A fallal
körülkeritett város fiai voltak mind; és mint az apáik, ők is a szük
város valamelyik szoros céhében élték le az életüket. A lelkük céh-lélek
volt, amelynek megvolt a nyugodt felelete a földi és a földöntúli élet
minden kérdésére. Ennek a léleknek a polgári nyugalma,
egyensulyozottsága és megbizhatósága annál ingerültebb gyűlölettel
fordult a nyugtalan, a hánykódó lelkű, a mindig utrakészülődőnek látszó
zsidók ellen, minél nehezebbé lett az élet és minél jobban csökkent az a
biztosságérzés, amelyet a céh a tagjai testi és lelki szükségleteinek
adott. A zsidók szokásai, imái, ünnepei irritálták őket; a zsidók egész
léte, amely állandóan kivüle maradt azoknak a pontosan megszabott
formáknak, amelyekben a falak közé szoritott város leélte a maga életét,
nyugtalanitotta őket; a zsidók versenye pedig, amely azonnal lázas
munkába fogott és rögtön veszedelmessé lett, mihelyt a legkisebb
lehetőséghez jutott, felbőszitette őket. Nem tudták elismerni a
szombatot ünneplő, zsinagógába járó, Krisztustagadó zsidónak semmiféle
jogát arra, hogy versenyével megnehezitse az ő életüket; őszintén és
mélyen meg voltak róla győzödve, hogy Istennek tetsző és embernek
hasznos cselekedet, ha a zsidókat kiűzik a városaikból, és ahol a
királyok vagy a grófok engedelmet adtak rá, ott hamarosan ki is űzték
őket. Amikor összeültek a bazini zsidók felett biráskodni, meg volt
bennük az a meggyőződés, hogy a zsidók minden esetre bűnösek, ha nem
ebben a bűnben, akkor száz másban, mindenekelőtt a megfeszitett Krisztus
konok tagadásában, de azután valószinüleg a szentelt ostya
megyalázásában, a szentek ócsárlásában és sok egyéb bűnben. A tudományt
és a tudomány embereit áhitatosan tisztelték, és Gregorovius mester
rendkivüli tudománya, latin és héber idézetei, a szent könyvekben való
járatossága, előttük diadalmasan megvivott hitvitája, mélységesen hatott
rájuk és tudós könyvekből szedett bizonyitékaival együtt csaknem
teljesen meggyőzte őket arról, hogy a zsidók ezt a bünt is elkövették.
De az is hatott rájuk, amit Zakariás és Mihály elmondott; a Dávid
bejelentése pedig – hogy meg akar keresztelkedni – egészen megzavarta
őket; a tanuk vallomásai sem voltak egészen meggyőzőek számukra; és igy
nem tudtak könnyen megegyezni abban, hogy hogyan kelljen már most a pert
folytatni.

Az első kérdés az volt, teljesiteni kell-e a Dávid kérését és értesiteni
kell-e a győri püspököt. Igaz, hogy Dávid nem tudta tegnap habozás
nélkül utána mondani Gregorovius mesternek az apostoli hitvallás
szavait, de viszont meg kell gondolni, hogy még nincs is előkészitve a
megkeresztelkedésre. És igaz lehet, hogy a rabbinusok gonosz tanácsokat
adnak a keresztség után törekvő zsidóknak, – de hátha ebben az esetben a
megkeresztelkedés vágya és akarata őszinte? És nagyon felelősséges dolog
az, hogy amikor olyan szokatlan és rendkivűli dolog történik, hogy egy
zsidó meg akar keresztelkedni, hogy akkor ezt az óhajtását ne közöljék
rögtön azzal a püspökkel, aki már meg is igérte neki, hogy meg fogja
keresztelni. Gregorovius mester élénk részt vett a vitában és végül igy
szólt:

– Vannak, akik azt mondják: nem kell értesiteni a győri püspök urat.
Vannak, akik azt mondják: értesiteni kell. Magam is azon a nézeten
vagyok, hogy értesiteni kell. Igaza van a főtisztelendő urnak: nem
szabad utjába állani annak, ha egy zsidó óhajtja a szent keresztséget. A
kérdés az: _mikor_ kell értesiteni a győri püspök urat? Nyilvánvaló,
hogy illetlen és botrányos dolog lenne, ha a szent keresztség arra
szolgálna, hogy egy épen folyamatban levő rettentő bünperben az igazság
elhomályosittassék. Hiszen az igaz hit ellenségei azt mondhatnák, hogy
ez a Dávid csak a jogos büntetés elől menekűlt a kereszténység védelme
alá, és ez kárára lenne magának az egyháznak is. Ellenben: ha az itélet
úgy szólna, hogy ártatlan volt, milyen haszon és milyen dicsőség lenne
akkor a megtérése. De viszont ha bűnösnek itéltetnék, azért akkor még
mindig kivánkozhatik a keresztség után. Megkeresztelkedhetik. És akkor
azután igazságosan el lehet dönteni, hogy a megtérésére való tekintettel
hogyan kell enyhiteni a büntetését. Előbb tehát le kell tárgyalni a
pert, _azután_ értesiteni kell a győri püspök urat.

A biróság tagjait a Gregorovius mester szavai teljesen meggyőzték, és a
Gregorovius mester álláspontját mindenki elfogadta. De azután megint
heves vita indult meg. Arról a kérdésről kellett dönteni: bizonyitottnak
tekinthető-e a zsidók bünössége és térjen-e át a biróság az
itélethozatalra, vagy pedig szükség van-e még további tárgyalásra és az
itélethozatalt egyelőre el kell-e halasztani. Voltak, akik ugy
vélekedtek, hogy a zsidók bünössége a tanuvallomásokból, a büncselekmény
körülményeiböl és különösen a tudomány által szolgáltatott adatokból
olyan világosan kiderült, hogy nincs más hátra, mint itéletet mondani
róluk. Ezzel a vélekedéssel többen szembeszálltak; különös nyomatékkal
esett latba a bazini plébános szava, aki teljes határozottsággal
kimondotta, hogy az eddigi adatok alapján ő nem hajlandó a zsidók felett
itéletet mondani. Erre Pongrác András is felemelte a fejét és hangosan
igy szólt:

– A zsidók bünösségét nem látom eléggé bizonyitottnak, folytatni kell a
tárgyalást.

Ebbe igy mindenki belenyugodott és Pongrác András feltette a következő
kérdést:

– Mi módon vezessük tovább a pert és hogyan folytassuk a tárgyalást?

A bazini plébános azt inditványozta, hogy a biróság igyekezzék jobban
kideriteni a büncselekmény körülményeit, hallgasson ki ujabb tanukat és
hallgassa ki azokat a tanukat is, akikre a zsidók hivatkoznak.
Gregorovius mester, aki hosszabb idő óta hallgatott, most lassan
megszólalt:

– A főtisztelendő ur azt kivánja, hallgassunk ki tanukat. De kérdezem:
hol állunk meg, ha egyszer elkezdtünk tanukat válogatás nélkül
kihallgatni? Péter-Pálkor is itt ülhetünk még és hallgathatjuk
tanulatlan emberek zagyva fecsegését. De nagyon jól tudjuk azt is, hogy
a tanukihallgatások csak arra jók, hogy elhomályositsák az igazságot.
Miért keresgéljünk tehát értelmetlen és tudatlan tanukat? Miért engedjük
húzni és halasztani ezt a pert és miért engedjük, hogy veszedelembe
jusson az igazság? Én magam is azt mondom: itéletet még nem lehet
mondani, mert a zsidók még nem vallottak. De kérdezem: ha százezer tanut
hallgatunk is ki, fognak e a zsidók vallani? Soha. Miért futkossunk
tehát korlátolt értelmű tanuk után, amikor a zsidók itt vannak kéznél.
Itéletet még nem lehet hozni, de igenis lehet és kell tanuk keresgélése
helyett a zsidókat, amint szokásos és jogos, további vallatóra fogni, s
velük szemben a szigorú vallatást alkalmazni.

A biróság tagjai közül néhányan helyeseltek. A bazini plébános
nyugtalanul mozgolódott a helyén. Csendesen elhizó, békességes, szelid
ember volt és Gregorovius mester inditványa nagyon megrettentette, bár
az első perctől fogva érezte, hogy előbb-utóbb rákerűl a sor.

– Alaposan meg kell fontolnunk, – mondta nyugtalanul, – hogy mi a
leghelyesebb eljárás.

– A leghelyesebb eljárás: gyorsan határozni, – szólt Gregorovius mester.

– Vannak egyházi tekintélyek, akik azt tartják, hogy a zsidókat nem
szabad a vérvétel vádjával illetni.

– Milyen egyházi tekintélyek? – kérdezte Gregorovius mester hevesen.

– Például az Ince pápa és a Gergely pápa bullája.

Gregorovius mester kis szeme győzelmesen villant fel.

– Jó, hogy a furfangos öreg zsidó után a tisztelendő ur megemliti ezt.
Mert főtisztelendő ur hihetőleg tudta, hogy ezek a bullák először is nem
hitelesek, másodszor pedig bennük csak az foglaltatik, hogy a zsidókat
nem szabad _igazságtalanul_ üldözni. Hát kérdezem én, igazságtalanúl
üldözzük-e mi a zsidókat, amikor egy rettenetes bünért felelősségre
vonjuk őket?

– Nem! nem! – kiáltott a biróság néhány tagja. Kinpadra velük.

Tamás gróf, aki eddig karosszékében hátradőlve, szótlanúl hallgatta a
vitát, most felkelt, lassan az asztal elé ment és a plébánossal szembe
fordulva megállott. A bazini plébánosnak nagyon kinos volt ez a néma
elébeállás, de összeszedte minden erejét és igy szólt:

– Egyházi és világi tekintélyek egyaránt azon a véleményen vannak, hogy
a kinzó vallatást akkor kell elrendelni, ha a bűnösség egészen
bizonyitottnak látszik és ha feltételezhető, hogy a vádlott csak
megátalkodott makacsságból vonakodik a bünét bevallani.

– De hát nem épen igy van-e a zsidók esetében? Vannak-e megátalkodottabb
és makacsabb bűnösök a zsidóknál? – kérdezte Gregorovius mester.

A bazini plébános szólni akart. Gregorovius mester felállott és ünnepi
komolysággal folytatta:

– Látom, nagytekintetű biróság, hogy még mindig vannak olyanok, akik
eltakarják a szemüket, hogy ne lássanak és befogják a fülüket, hogy ne
halljanak. Elérkezettnek látom tehát az időt arra, hogy nagyságos uram,
Tamás gróf ur engedelmével döntő fontosságú közlést tegyek. – Két tanúra
hivatkoztak itt előttünk a zsidók. Az egyik egy tiz éves gyerek volt.
Már most: nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy egy gyereket
könnyű szerrel, nehány botütéssel, vagy némi édességgel rá tudok venni
arra, hogy azt vallja, amit akarok. A másik tanú volt Vidra Gergely. Ki
ez a Vidra Gergely? Ez a Vidra Gergely a Dávid zsidó szolgálatában
állott és ezt a Vidra Gergelyt maga Tamás gróf ur kapta rajta, amint
másodmagával idelopózkodott a börtönhöz, hogy segitségükre legyen a nagy
bűnükért bajba jutott zsidóknak. Ezt a Vidra Gergelyt annyira
elvakitotta a zsidó pénz és annyira megrontotta a zsidó szellem, hogy
semmi bűnbánatot nem mutatott őszinte vallomást nem tett és még azt sem
akarta megfogadni, hogy vétkes segitőkisérleteit ezentúl abba fogja
hagyni. Társa, Lindwurm Tóbiás, Mihály zsidó legénye azonban a komoly
megintésre magába szállott és a következőket vallotta: _először:_ a
zsidók azt igérték neki, hogy ha segitségükre lesz, műhelyt vásárolnak
neki és azonkivül fizetnek neki ötven magyar forintot; _másodszor:_ a
zsidók arra kérték, keressen más legényeket is, akik segitenének nekik,
ha ők jól megfizetnék a segitséget; _harmadszor:_ a zsidók arra kérték
őt, hogy vagy ő, vagy valamelyik segitőtársa csempésszen be ráspolyokat
a börtönbe, hogy a zsidók az ablakrács elreszelése után megszökhessenek;
_negyedszer:_ a zsidók arra kérték őt, hogy ha ezt elvégezte,
haladéktalanúl induljon Bécsbe, menjen el a bécsi zsidók előljárójához
és kérjen tőle segitséget a bajbajutott bazini zsidók számára. Ezt
vallotta a tettenért, de bűnbánó Lindwurm Tóbiás magának Tamás gróf
őnagyságának.

A birói asztal körül ülő polgárok megdöbbenve csóválták a fejüket és
végűl óvatosan kérdő pillantásokkal fordultak Tamás grófhoz. Tamás gróf
egy intéssel megerősitette Gregorovius mester közléseit.

– Ezek után pedig, – szólt Gregorovius mester, – én nekem csak néhány
kérdésem van. Kérdezem: hova vezetnének már most a tanukihallgatások?
Kérdezem: miért akartak a zsidók megszökni a börtönből, ha ártatlanoknak
érezték magukat? Kérdezem: miért kértek a zsidók segitséget a bécsi
zsidoktól, ha nem bűnösek? A feleletet adja meg ezekre a kérdésekre a
biróság lelkiismerete.

Csend volt. A biróság tagjai elkomolyodva néztek maguk elé. Érezték azt
a nagy felelősséget, amely a szive megkeményitésére kötelezi a birót. A
bazini plébánosnak hevesen dobogott a szive az izgalomtól, de
összeszedte magát és megszólalt:

– Nekünk keresztényi irgalmat és szeretetet kell gyakorolnunk a
legkonokabb bünösökkel szemben is és…

Gregorovius mester hevesen dobbantott a lábával.

– Én azonban, – kiáltotta felindultan, – irgalmat kérek a meggyilkolt
szegény áldozat számára. Én szeretet kérek nem a kereszténység
ellenségei, hanem a kereszténység számára. És bizony mondom, nem az
ellenségei döntik bajba, viszik veszedelembe, ragadják hitszakadásba a
kereszténységet, hanem a lanyha keresztények, akik, Szent Pállal szólva,
nem akarják megharcolni a hitnek szép harcát, akiknél, Szent Pállal
szólva, megvan a kegyességnek látszata, de akik megtagadják annak
erejét.

A bazini plébánosnak kiütött a homlokán a veriték. Ott állott vele
szemben Tamás gróf, és ő tudta, hogy Tamás gróf lanyha lelkipásztornak
tartja őt, akinek a hanyagsága és gyengesége tette, hogy a luteránus
pestis már-már elharapózott a nyájában. Végigsimitotta verejtékező
homlokát és bizonytalan tekintettel odafordult Tamás gróf felé. Amikor a
Tamás gróf sötét pillantásu szemébe belenézett, mégegyszer összeszedte
magát.

– A kinvallatás, – mondta, – nagy megpróbáltatás a nyomorúlt emberi
testnek. A bünös és az ártatlan egyformán szabadulni akar tőle.

– Ugy értsük ezt főtisztelendő ur, – kérdezte Gregorovius mester élesen,
– hogy Isten megengedhetné, hogy ártatlanokat itéljünk el?

A bazini plébános lesütötte a szemét és nem felelt. Gregorovius mester
várt egy ideig. Azután ég felé forditotta a szemét.

– Ha ártatlanok, – mondta ünnepiesen, – Isten erőt fog nekik adni, hogy
elviseljék.

Senki sem szólt. Pongrác András megkérdezte, van-e valakinek
ellenvetése. Senkinek nem volt ellenvetése, és Pongrác András a biróság
egyértelemmel hozott határozataként kimondotta, hogy a zsidókat az
igazság kideritése végett kinzó vallatás alá fogják venni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A porkoláb kinyitotta a pántos ajtót és bekiáltott, hogy Dávid jöjjön a
biróság elé. Ő egyedűl. Dávid meglepetve állott fel a földről, ahol
Eszter mellett ült és habozó reménységgel és ideges nyugtalansággal
indult kifelé. Mi történt? Mégis értesitenék a püspököt? Vagy a püspök
üzent volna? Vagy ő maga jött volna el végre? Amikor a biróság elé
lépett, rögtön látta, hogy a nyugtalanságának volt igaza és nem a
reménységének. A Tamás gróf széke üres volt; és hiányzott a bazini
plébános is, aki mikor délben hazament, betegnek érezte magát és ágyba
feküdt. A biróság tagjai egyébként teljes számmal itt voltak. Dávid
végignézett rajtuk és úgy érezte, hogy kőarcok merednek rá. A szive
fájdalmas nagyot dobbant és az arca lassan elfehéredett.

– Utóljára szólitalak fel Dávid zsidó, – szólt Pongrác András, – hogy
töredelmes vallomással enyhitsd a bűnöd sulyát.

Dávid még egyszer körülnézett a birái között. Kőarcok.

– Én pedig ujra felszólitalak benneteket, – mondta szédűlve a gondolatai
száguldásától, – értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok
keresztelkedni.

A kőarcok megmozdultak. Ezt még mindig nem tudták nyugodtan hallgatni.

– A megtérésed szándékának őszinteségét mutasd meg azzal, – szólt
hirtelen Gregorovius mester, – hogy töredelmes vallomást teszel.

– Értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.

– A vallató szobába vele, – kiáltotta Gregorovius mester.

– Hogy merészlitek? – csattant fel Dávid. A fejeteket ütteti le a győri
püspök. Üzenjetek a győri püspöknek, hogy meg akarok keresztelkedni.

– Darabontok! – kiáltotta Gregorovius mester.

A darabontok körülvették Dávidot. Dávid kitépte az egyiknek a kezéből az
alabárdot, egy másikat fejbe ütött vele, de a darabontok azután
leteperték, megkötözték és vitték le a vallató szobába. Gregorovius
mester a biróság néhány tagjával utána ment. A vallató szobában ott volt
már a selmecbányai hóhér két legénnyel, akik vállalkoztak rá, hogy
segiteni fognak neki. Átvették Dávidot és rákötözték egy alacsony padra.
Gregorovius mester megintette Dávidot, hogy valljon. Dávid, aki még
mindig nem adta meg magát, hanem tajtékozva vergődött a kötelek között,
amelyekkel lekötötték, felelet helyett az arcába köpött. Gregorovius
mester intett a selmecbányai hóhérnak, hogy fogjon munkához, egy
nagyszombati esküdt azonban megindultságtól remegő hangon ismét a
lelkére beszélt Dávidnak, adja fel ezt a megátalkodott makacsságot, ne
kényszeritse őket arra, hogy az igazság kideritése végett szivük
ellenére kemény eszközöket alkalmazzanak.

– Te ájtatos barom, – mondta Dávid fuldokolva. Én ártatlan vagyok.

A nagyszombati esküdt szomoruan lépett hátra néhányat, és a selmecbányai
hóhér munkához látott. Dávidot hátrakötözött kezénél fogva felhuzták egy
csigára; a két lába is össze volt kötözve, és a két lábát egy másik
csigán át lefelé huzták. Egy modori esküdt megintette Dávidot, hogy
valljon.

– A győri püspök, majd eljön… és majd kiszabadit, – mondotta Dávid
hörögve, – akkor szijjat hasitok a hátatokból… piszkos bugrisok.

Gregorovius mester megmozdult.

– Valld be! – mondta.

– Neked pedig… kopasz vén szamár, – lihegte Dávid, – lehuzom a fejedtől
a bokádig… az egész tetves bőrödet.

A biróság tagjai nyugtalanul mozgolódtak. Gregorovius mester intett, és
a selmecbányai hóhér csendesen csavart egyet a csigákon. Dávid halkan
nyögött. A selmecbányai hóhér tovább dolgozott. Dávid ajkán ekkor a
dühnek és a fájdalomnak egy hosszu, kinban vonagló, rettenetes dühü
orditása tört ki. Az irtózatos orditás áttört a falak vastag kőkockáin;
kijutott az utcára, és az utcán ijedten álltak meg, akik hallották;
átfuródott a pincéig; a pincében elsápadtak tőle a feszült aggodalomban
várakozó zsidók, Eszter pedig levetette magát a földre és őrjöngve
szoritotta a kezét a fülére, hogy ne hallja.

Dávid elájult. A selmecbányai hóhér gondosan és hozzáértően locsolta
vizzel, amig magához tért. Ekkor ujra felszólitották, hogy adja fel
megátalkodott makacsságát és vallja be a bünét. Dávid most nem
káromkodott és nem szitkozódott többé. Zavarodott sötét tekintettel
nézett körül, mintha keresett volna valamit, aztán komoran megrázta a
fejét.

– Ártatlan vagyok, – mondta.

A selmecbányai hóhér erre a hüvelykszoritót vette elő, és most ropogott
a csont, szakadt a hus és kibuggyant a vér. Dávid lihegve vergődött a
kötelek között, amelyekkel lekötötték; azután ujra kitört az ajkán a
fájdalomnak kinban vonagló, lázadó, hosszu üvöltése és elájult. Mikor
magához tért, a nagyszombati esküdt könnyes szemmel könyörgött neki,
adja fel végre ezt az átkos makacsságot és tegyen vallomást. Dávid
zavaros, sötét szemmel nézett rá és nem felelt. Igy a selmecbányai
hóhérnak ujra munkához kellett látnia. A délután haladt előre, kint
bágyadtan sütött már a nap; és érezni lehetett, hogy nemsokára jön az
alkonyat. Dávidot megint egy ájulásból locsolták fel, és a selmecbányai
hóhér ugy vélte, hogy ma már hiábavaló dolog vele foglalkozni, mert vagy
mindjárt elájul, vagy bele talál halni. Gregorovius mester vörösre
pirult arccal vizsgálta az eszméletre térő Dávidot, aztán föléje hajolt.
A Dávid szemén, a bus megvetésen és a kinzott gőgön, amely az ajka körül
volt, látta, hogy most sem vall. Odafordult a biróság tagjaihoz, akik
zavartan álldogáltak körülötte:

– A sátán ad neki ilyen erőt, – de mi majd legyőzzük a sátánt is.

Megparancsolta, hogy vigyék vissza Dávidot a börtönbe és hozzák ki
helyette Jakabot. A darabontok talpra állitották Dávidot. Dávid
megpróbált járni, de nem tudott. A darabontok erre elvitték a börtön
ajtajáig. A pántos ajtó kinyilott. A zsidók mind ott álltak mögötte és
sápadt arccal és égő szemmel várták, mit hoz az ajtó megnyilása. A
darabontok megpróbálták Dávidot talpraállitani. Dávid összeesett volna,
de ekkor már mellette volt József, aki támogatta, és egy felzokogással
térdrehullott előtte és a térdét átkarolta Eszter. Mihály odalépett,
hogy segitsen, de Dávid egy mozdulattal elháritotta. Beesett, vérvizes
szemmel lassan körülnézett; könnyes szemek néztek vissza rá. Felemelte
Esztert és Eszterre és Józsefre támaszkodva lassan elindult. Végigment
mindakét pincenyiláson, a legszélső zugig, amelybe elvonultak volt.
József le akarta fektetni, ő azonban megállott arccal a falnak, mintha
még tovább akart volna menni. A szája mellett a kinnak és a gőgnek két
mély vonása húzódott lefelé, szenvedő szemét félig lehunyta, de két
véres kezét hirtelen felemelte, mintha a kőkockákkal akarna harcra
kelni, és a száján egy lángoló kiáltás tört ki:

– Halljad Izráel, az Örökkévaló, a mi Istenünk: egy.

A kiáltás felvillant a boltivekre és betöltötte izzó harsanásával az
egész pincét. A zsidók megremegtek tőle és azután keserves sirásra
fakadtak. Dávid leroskadt a földre. Eszter zokogva térdelt melléje és
dideregve kereste a sebeit, hogy bekötözze őket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jakabot felvitték a biróság elé. Hosszu, sovány teste meggörnyedten
reszketett a félemtől.

– Te vagy az a hirhedt, lelketlen uzsorás, – szólitotta meg Gregorovius
mester.

– Szegény ember vagyok, – felelte Jakab vacogó foggal.

– Tönkreteszed a tudatlan, jámbor népet a gaz uzsoráskodással.
Petneházyék egy jobbágya már tizenkét forintot és egy tehenet fizetett
neked _egy_ forintért, amit kölcsönadtál neki.

– Nagy uraim, – mondta Jakab reszketve, – én nekem nincs pénzem.
Zaleszky uram megmondhatja, hogy tőle kapom azt a pénzt, amit kölcsönbe
kiadok, és neki szolgáltatom be a kamatok háromnegyed részét.

Könyörögve fordult a biróságnak egyik bazini tagja – Zaleszky Szaniszló
– felé. A hosszu, ősz szakállát méltósággal hordó Zaleszky elvörösödött
és haragosan kiáltott rá Jakabra:

– De én csak azt engedtem meg neked, szemtelen zsidó, hogy törvényes
kamatot számits.

– Hiszen csak azt számitottam. Akárki kiszámithatja.

Pongrác András ránézett Gregorovius mesterre és egy csendes pillantással
jelezte neki, hogy ennél a tárgynál nem lesz helyes tovább időzni.

– Bűnbe viszitek ti a legjámborabb keresztényt, – mondta Gregorovius
mester.

Azután felemelte a hangját.

– Mondd el most nekünk, Jakab zsidó, teljes őszinteséggel, mit tudsz
arról a rettentő bünről, amelyet a bazini zsidók elkövettek.

– Magiszter uram, – szólt Jakab reszketve, – hiszen én nem is voltam
itthon pénteken. A péntek este Szereden ért, csak szombaton reggel
jöttem haza.

– Épp azért kérdezünk téged. Te a kegyetlen gyilkosságban nem vehettél
részt. Teneked nincs annyi okod a konok tagadásra; és különösen akkor,
ha töredelmes vallomást teszel, kegyelmesebb megitélésre is számithatsz.
– Mondd el: miért és hogyan ölték meg a bazini zsidók a kis Meylinger
Jánost.

– Nem voltam itthon, nagy uraim.

– Azt mondd el, amit tudsz róla.

– Nem tudok semmit, – felelte Jakab reszketve.

– Darabontok! Le a vallatószobába vele.

Jakab sirva erősitette, hogy nem tud semmit, ájuldozva botorkált előre a
darabontok markai között és könyörögve fordult vissza időről-időre a
biróság tagjai felé, akik a darabontok mögött jöttek lefelé a lépcsőn.

– Mondd el töredelmesen, amit tudsz, – szólt Gregorovius mester.

– Nem tudok semmit, higyjék el, kegyelmes nagy urak, esküszöm az élő
Istenre, nem tudok semmit.

A selmecbányai hóhér átvette Jakabot. Jakab kétségbeesve sirt, és amikor
a selmecbányai hóhér munkához látott, jajveszékelve könyörgött
kiméletért és irgalomért. A selmecbányai hóhér szorgalmasan dolgozott.
Kint alkonyodni kezdett. Jakab könyörgött.

– Holnapig itt fogsz lógni, – kiáltotta Gregorovius mester magánkivül, –
ha nem teszel vallomást. – Vaszili! Csavarj egyet azon a csigán.

Ekkor Jakab nem birta tovább. Ugy érezte, hogy az ő ártatlansága még
különb ártatlanság, mint a többieké, és hogy neki nemcsak a többiekért,
hanem a többiek miatt is kell szenvednie. A Dávid ellen való régi
gyűlöletéből még most is parázslott valami a lelkében, és miközben a
kinzás gyötrelmeit szenvedte gyenge teste, a lelkén átsajgott annak a
gondolatnak az égése, hogy ezt a szenvedést is Dávidnak köszönheti. Ha
vallomást tenne, ő megmenthetné az életét. Hogy Dáviddal mi történik, az
neki mindegy. A többiekre nézve megnyugtatta magát azzal, hogy valami
módon majd megmenekülnek ők is. De mindezek a gondolatok csak kusza
felvillanások voltak, az egész lelkét szomjasan és epedve egy gondolat
és egy vágy töltötte el: megszabadulni ettől a kinzástól akárhogyan és
akármilyen áron.

A jajveszékelése elhallgatott.

– Akarsz töredelmes vallomást tenni? – kiáltott rá Gregorovius mester.

– Akarok.

Levették a kötélről és lefektették egy padra. Gregorovius mester
lehivatta a biróságnak a felső teremben maradt tagjait is, hogy időt ne
veszitsenek.

– Mikor hallottál először a gyilkosságról?

Jakab fáradtan forgatta a fejét jobbra és balra. Mikor hallott először a
gyilkosságról? Itt hallott róla először a börtönben. Belenézett azokba
az arcokba, amelyek föléjehajoltak. Keseregve forgatta a fejét ujra
jobbra és balra és a biróság tagjai mögött megpillantotta a selmecbányai
hóhért.

– Kegyelmes uraim, – mondta sirva, – könyörüljenek…

– Mikor hallottál először a gyilkosságról? – szakitotta félbe
Gregorovius mester. – Megint lógni akarsz? – Akkor beszélj. Mikor
hallottál először a gyilkosságról?

– Szombaton délelőtt, – felelte Jakab.

– Hol? A zsinagógában?

– Ott.

– Mit mondtak a többiek? Féltek?

– Nagyon féltek.

– Akkor miért követték el a gyilkosságot?

Jakab remegve habozott egy kicsit.

– Ki követelte, hogy a gyilkosság megtörténjék? – kérdezte Gregorovius
mester.

– Dávid, – felelte Jakab.

– Ő hozta a parancsot?

– Honnan?

– Trientből.

– Ki csalogatta a kis Meylinger gyereket?

– Dávid.

– Kik vettek részt a kegyetlen ölésben?

– Csak Dávid.

– Menteni akarod a többieket? – Vaszili! – Kik vettek részt az ölésben.

– Nem tudom, magiszter ur. Higyje el. Én nem voltam ott.

– Mi történt a vérrel?

– Nem tudom.

– Vaszili, láss munkához.

Jakab reszketve kapaszkodott a padba, amelyen feküdt.

– A vért… elvitték.

– Hová?

– Pozsony felé… nem tudok mást… hiszen én nem voltam ott.

– Kicsoda?

– Valamelyik gyerek.

– Melyik? Dániel? Benjámin?

– Azt hiszem, Dániel.

– Te mit mondtál, amikor ezt a zsinagógában hallottad?

– Én azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok, Dávid viselje a
következményeit annak amit elkövetett.

– Te is kaptál a vérből?

– Én… nem… én… én…

Gregorovius mester egy mozdulatot tett a hóhér felé:

– Én… én későn jöttem, – mondta gyorsan Jakab.

– De azt tudod, hogy a többiek mind kaptak belőle?

– I… gen.

Gregorovius mester kiegyenesedett. Kint leszállt az alkonyat; bent
meggyujtottak egy mécsest. Gregorovius mester megrendült, kérdő arccal
fordult a pad körül álló birákhoz, mintha azt akarná mondani, hogy
bármilyen szomoru, ugye, mindenkinek látnia kell, hogy a zsidók a
rettentő gyilkosságot csakugyan elkövették. A többiek szomoru
fejcsóválásokkal vagy komoly bólintásokkal feleltek.

– Mára elég volt, – szólt Gregorovius mester. És most már a sátán nyakán
van a lábunk.

A biróság tagjai azután elmentek és a városi darabontok Jakabot
visszalökdösték a börtönbe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A pántos ajtó kinyilott és bevánszorgott rajta Jakab. A zsidók rögtön
látták az arcán, hogy mi történt. Néhányan szótlanul lehajtották a
fejüket. Ruben azonban dühtől rázottan lépett elébe és ráemelte a kezét.
Mihály megfogta a felemelt kezet.

– Hagyd! – mondta.

Jakab feljajdult:

– Nem birtam, – mondta, – nem birtam.

Senki se felelt. Jakab a felesége segitségével lefeküdt, a többiek némán
álltak egy ideig, azután lassan elszéledtek. Most senkinek se volt
mondanivalója a többiek számára. Mindenki számára rettentően világos
volt, mit jelent a Jakab gyengesége és a vallomása. Kezdettől fogva
érezték, és később egyre tisztábban látták, hogy ha kivülről nem kapnak
segitséget, egyetlenegy menekülésük lehet – talán – ha mindnyájan
állhatatosak maradnak a kinpadon is, ha közülük egyetlenegy se vallja
bűnösnek magát azért, hogy a kinzó vallatástól megszabaduljon. Ez a
bágyadt reménység most megszünt. Egyenként leültek a földre, mint a
gyászolók és imádkozni kezdtek. Az életük ugyis imádkozó élet volt.
Reggel és este mindennap a templomba mentek, az életüknek nem volt olyan
kis vagy nagy eseménye, amelyet ima ne kisért volna. De a megszokás imái
helyett most fájdalmasan hánykolódó, forrólázas imák fordultak az
Örökkévaló felé. Volt, aki csendben megszaggatta a ruháját és halotti
imákat mondott; volt, aki még háborgó könyörgésekkel tudta ostromolni az
Urat. A gyerekek nemsokára elaludtak, az asszonyok halk sirása elfáradt,
de a férfiak a félhomályban tovább mormolták élettel és halállal
küzködő, az Urral viaskodó imáikat. Az estéből éjszaka lett; az imák
halk mormolása lassan elhallgatott. A fáradt csendbe ekkor egy reszkető
kiáltás harsant bele.

– Mit akar tőlünk az Ur? – kérdezte egy kétségbeesett felorditás.

Az alvók felriadtak, a gyerekek sirásra fakadtak, a férfiak közül
néhányan talpraugrottak.

– Mit akar tőlünk az Ur? – hangzott fel ujra a siró panasz.

A férfiak elindultak a hang felé. A hang Ábrahámé volt. Ábrahám térdelve
dőlt neki a falnak. Óriási öklével a kőkockákat verte, az ökléből
kicsordult a vér, az egyik oldalon a felesége könyörgött neki, a másik
oldalon Ráchel, a lánya kapaszkodott belé. Mihály szólt hozzá, azután
Sámuel, de Ábrahám nem felelt nekik és nem hallgatott rájuk; óriási
melléből ujra lihegőbben és egyre harsogóbban szakadt fel ez az egy
kiáltás:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A férfiak körülfogták, vigasztalták, Isten kiszámithatatlan
rendeléseiről beszéltek neki, azután le akarták fektetni, de Ábrahám
lerázta őket magáról. Csak amikor a lánya felállott és könnyes arcát
odatette az övéhez, akkor hanyatlott le véres ökle. Engedte, hogy
elvonják a faltól, lefeküdt és most már csak csendesen, kétségbeesetten
felsóhajtva kérdezte még egyszer:

– Mit akar tőlünk az Ur?

A két pincenyilásban ujra csend lett. József, aki suttogva beszélgetett
volt Zakariással, felülve fülelt az Ábrahám utolsó, sóhajtó szavára,
aztán ledőlt a könyökére és csendes melankóliával mondta:

– Izráel örök és örökké meddő kérdése.

Zakariás sokáig hallgatott, azután halkan mondta:

– Te is meg akartál keresztelkedni, József.

– Meg.

– Miért?

– Mert azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a vallások csak
fogyatékos jelképei egy örökkévaló ideának és hogy a jelentőségük
tulbecsülése hátráltatja az emberi nem haladását és tökéletesedését.

– Hm! És mi vezesse az emberi nemet a haladás és tökéletesedés utján?

József habozott egy kicsit, aztán csendesen felelte:

– A filozófia.

– Hm… hallottam, hogy te egy uj filozófiai rendszer kidolgozásával
foglalkoztál.

József zavarodottan tekintett Zakariásra.

– Igen, – felelte, – én tudom, hogy az ismereteim nagyon hiányosak. De
ha Dávid Győrbe költözködött volna, én elmentem volna Olaszországba és
egykét év alatt elkészültem volna talán a munka egyrészével.

– És mi volt a terved alapgondolata?

József álmodozva nézett maga elé.

– Nehéz igy megmondani, bár voltak szerencsés napjaim, amikor
kristálytisztaságunak és ragyogó fehérségűnek láttam az egészet. –
Néhány egyszerü sarktételt akartam lerakni, mint egy nagy templomnak a
talapzatát és erre a néhány megmozdithatatlan és kétségbevonhatatlan
tételre ráépiteni az egész logikai épületet. Aki az alaptételt elismeri
– pedig az alaptételek kétségbevonhatatlan igazságok – kénytelen
elismerni a következtetéseket is: az épület lassu és szép emelkedését a
magasságba, az égbe, az Istenig. Meg akartam szerkeszteni az egész
mindenség logikai értelmezését olyan módon, hogy… ugy mintha… ha veszem
például Euklidesz első tételét…

– More geometrico, – szólt közbe Zakariás.

– Igen, – felelte József örömmel. Igy levezetni az etika törvényeit is
nehány alaptételből és megértetni az emberekkel, hogy igazi örömet csak
erkölcsös cselekedetek adhatnak.

– Szóval az egészet az emberi nem haladására és tökéletesedésére? Nem a
magad örömére?

– A magam örömére annyiban, hogy a munka fáradságát magamra vennem
erkölcsös cselekedet lenne.

– De hát hiszed te azt, – fakadt ki Zakariás, – hogy az emberi nem
haladhat és tökéletesedhetik?

– Igen, – felelte meghökkenten József.

– Látod: _ez_ Izráel örök kérdése, örök tévedése és örök csalódása. Irva
van: nem változtathatod meg a párduc bőrét és nem változtathatod meg az
ember lelkét. És mégis: Izráel legnyomorultabb fiában, az ilyen Jakabnak
a koldusszegény lelkében is ott pislákol valami kimondhatatlan
várakozásnak az ünnepi gyertyácskája. Valami uj földet és uj eget vár.
Hus sziveket a kő szivek helyett. – Te azt mondod, hogy a Dávid forró
lángokban fellobogó lelke más, mint a tied. Nem más. Ugyanaz. Haladás és
tökéletesedés? – Te, aki hust nem ettél, mert élő állat husa volt és aki
– Judittól hallom – a szobába tévedt éjszakai bogarat gondosan kivitted
a szabad éjszakába, nem sokára mehetsz a máglyára, mert itéletbe hozzák
rólad, hogy embervért ittál. Ha ott állasz majd a máglyán és elébed lép
valaki és azt kérdezi, mit tökéletesedett és mit haladt az emberi nem
ezer év óta és kétezer év óta: mit felelsz neki?

– Ezek, – mondotta habozva József, – ezek visszaesések.

– De nem visszaesések. Törvényszerűségek. Tudod mi ez? Az örök
boszorkányper, csak mindig más a neve. Tudod, milyenek a
boszorkányperek? A vádlott mindent állithat, és mindent bizonyithat,
csak egyetlen egy dolgot nem: hogy boszorkányok nincsenek. Ezért azután
hiába is való minden állitása és minden bizonyitása, mert minden ellene
fordul. Az emberi nem története: boszorkányperek sorozata. És ha az
egyik boszorkányhit elmult, csinál az ember magának másikat. Amig
Izráelnak országa volt, addig ott is voltak boszorkányperek. Ha országa
lenne, lennének. A próféták nem tudták Izráelt megváltoztatni, mert
hiszen lehetetlent akartak. De amióta Izráel elszéledt a világon:
átvette és magával hurcolja a prófétáknak ezt a rettenetes örökségét,
akarja a lehetetlent, meg akarja változtatni a világot. A helyett, hogy
megpihenne, lerakná magáról vélt küldetésének irtózatos terhét és lenne
olyan, mint a többi népek, ahelyett meg akarja változtatni a földet és
ostromolja az eget és amikor a föld nem változik meg, az ég hallgat, de
közben őt máglyára küldik, akkor gyötrődve veri az öklével a kősziklát
és azt kérdezi csodálkozva és örjöngve: mit akar tőlünk az Ur? Az Ur
kérdezhetné több joggal: mit akartok tőlem, örök békétlenek, akik a
teremtés örök rendjét akarjátok megváltoztatni? – Te ne feleld azt
nekem, hogy ki akartál menni a zsidóságból és ott akarod hagyni a
kiválasztottság szép babonáját és végzetes tévedését. Mert mit ér a
kimeneteled, ha magaddal akarod vinni a tévedésnek és babonának a
lényegét: azt, hogy az embert meg lehet változtatni? Az embert szeretni
lehet, de tökéletesebbé tenni nem. Megjavitani az életet nem, csak
csendesen élvezni, ami örömet tud adni. Ah, ez kellene. Ez kellene. De
ez az, amire Izráelt nem tudja, nem tudja, nem tudja ezer máglya se
megtanitani.

József töprengve bámult a sötétségbe. Zakariás fáradtan hallgatott.
Csendes éjszaka lett. Dávid néha felnyögött. Eszter rögtön felébredt és
aggódva hajolt fölébe, azután látta, hogy csak álmában nyög,
megtörölgette a homlokát és ujra lefeküdt a földre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap – kedden – a rendes időben összeült a biróság és megkezdte Izsák
vallatását. Izsák alacsony, zömök ember volt, szorgalmas egyszerű elméjű
dolgozó, aki még mindig nem tudta felfogni azt a szerencsétlenséget,
amely rájuk szakadt és aki ugyszólván elálmélkodva kinlódott a
selmecbányai hóhér keze között. Egy óra mulva megadta magát és mindent
bevallott, amit kivántak tőle. Utána Simon következett. Az öreg
kardkovács hosszu ideig némán viaskodott a kinpaddal, azután nem birta
tovább, csendes rezignációval vallott be és erősitett meg mindent, amit
kivántak tőle. Végül azonban Gregorovius mester azt kérdezte tőle, ő
küldte-e el Dánielt a vérrel Pozsony felé. Erre felriadt. Dániel az ő
fia volt, tizennégyéves fiu, a legkisebbik, aki itthon volt nála,
mialatt felnőtt fiai elszéledtek az országban és a világban. Abban
reménykedett, hogy ha neki meg is kell halnia, a fia megmenekülhet.
Gregorovius mester kérdésére felkapta a fejét és felemelte a hangját.

– Nem, – mondta kiáltva, – Dánielnek semmi dolga sem volt az egésszel.
Neki semmi köze sem volt az egészhez.

– Ugy? – szólt Gregorovius mester. Vissza a vallató szobába.

– Menjünk! – mondta Simon összeszoritott foggal.

Sajgó tagokkal megfordult és dacosan indult kifelé. És ha darabokra
tépik, ki fognak-e belőle tépni egyetlen szót is a fia terhére?
Gregorovius mester elgondolkozva nézett Simon után és megszólalt:

– Megállj! – Darabontok, vigyétek vissza a börtönbe.

Simon visszament a börtönbe. Lent sietve maga köré gyüjtötte a férfiakat
és arra beszélte őket rá, hogy ha a kinzást nem birják és vallanak,
valljanak mindent, csak olyant ne, ami a gyerekeket és az asszonyokat
terhelné. A pántos ajtó ekkor ujra felnyilott és a porkoláb bekiáltott
rajta, hogy Dániel jöjjön a biróság elé. A Simon sápadt, öreg arca ekkor
hamuszinű lett. Dániel indulni akart, de az anyja zokogva kapaszkodott
beléje. A porkoláb türelmetlenkedett. Simon ekkor odavánszorgott a
fiához. Remegve magához szoritotta. A feje lassan lecsuklott, hogy
megkeresse a fia fülét, aztán a fia fülébe suttogta:

– Vallj mindent, amit akarnak. Ne kinoztasd magad.

Dániel sápadtan állott a biróság előtt. Gregorovius mester elmondta
neki, hogy a megátalkodott bűnös kinzó vallatás alá kerül; elmondotta,
milyen rettenetes, de megérdemelt gyötrelem a kinzó vallatás gyötrelme
és végül azt a reményét fejezte ki, hogy Dániel, fiatal gyerek lévén,
nem lehet olyan megátalkodott bűnös, hogy mindent itt a biróság előtt
rögtön be ne vallana és hogy a biróságot rákényszeritené arra, hogy a
kinzóvallatás jogos eszközét vele szemben is alkalmazza. Dániel
reszketett. Hallotta volt a Dávid kinorditását; látta azokat, akik a
kinzóvallatásból visszatértek; mindent bevallott tehát, amit kivántak
tőle. Megerősitette, hogy rábiztak egy edényt, amelyben a kis Meylinger
János vére volt; megerősitette, hogy az edény ezüstedény volt és héber
betűk voltak rajta, és vallotta, hogy az edényt ő elvitte Pozsony felé,
ahol az országuton már várt rá egy pozsonyi zsidó.

– Hogy hivják azt a pozsonyi zsidót? – kérdezte Gregorovius mester.

Dániel zavarodottan nézett Gregorovius mesterre és nem felelt.

– Felelj őszintén, ha nem akarsz a vallató szobába kerülni, – mondta
Gregorovius mester. – Hogy hivták azt a pozsonyi zsidót?

– Mózesnek, – felelte habozva Dániel.

Gregorovius mester a biróság pozsonyi tagjaihoz fordult és megkérdezte,
hogy van-e Pozsonyban egy Mózes nevü zsidó. A pozsonyi polgárok
erősitették, hogy van.

– Ime! – szólt Gregorovius mester diadalmasan. A vért azonban hiába
keresnők már Pozsonyban. Szétosztották azt már a rabbinusok az egész
zsidóságban.

Dánielt ezzel elbocsájtották.

Délután Sámuel vallatására került a sor. Az öreg Sámuel imádkozva
vergődött egy ideig a kinpadon, azután bevallott mindent. Utána
Ábrahámot hivatta a biróság. Az Ábrahám éjszakai lázongó kétségbeesése
ekkorra elmult. Fanyar és dühös jókedvvel lépett a biróság elé és minden
kérdésre mérges derültséggel felelt. Gregorovius mester felszólitotta,
vallja be, hogy része volt a kegyetlen gyilkosságban.

– Bevallom, – mondta Ábrahám a széles fogait mutogatva. Magam ittam ki
az egész vért.

– Ne hazudj. Ez nem igaz.

– Igaz ez. Minden szombaton gyerekvért ittam, attól lettem ilyen erős.

Gregorovius mester intette és szidta, Ábrahám azonban hajthatatlan
maradt, dühös mosolygással mondta, hogy gyerekcombokat szokott ebédelni
és vigyorogva jelentette ki, hogy egyszer megevett egy pozsonyi
tanácsurat. A városbiró elrendelte, hogy vigyék le a vallató szobába, a
darabontoknak azonban hosszú küzdelmet kellett vivniok vele, amig
megtudták kötözni. Amikor lent volt a vallatószobában és a selmecbányai
hóhér munkához látott, Gregorovius mester felszólitotta, hogy tegyen
komoly és bünbánó vallomást.

– Mindent bevallok! – kiáltotta erre Ábrahám. – Bevallom, hogy ott volt
a magiszter is. – Ő tanitott ki rá, hogyan öljük meg a gyereket. Ő
segitett a megölésében.

– Segitett nektek a sátán, – mondta Gregorovius mester felindultan.

– Az is ott volt, – kiáltotta Ábrahám. Két szarva volt, lópatája volt,
karonfogva jött Gregorovius mesterrel.

– Hallgass istentelen zsidó! – kiáltotta Gregorovius mester. – Csavard
Vaszili!

– A magiszter tette az első vágást, – orditotta Ábrahám. A magiszter
itta az első kortyot! A magiszter lett részeg a vértől! A magiszter
táncolt egy boszorkánnyal.

A biróság tagjai meghökkenve hallgatták Ábrahámot, Gregorovius mester
pedig megparancsolta, hogy tömjék be a száját. Ábrahám Gregorovius
mester felé forgatta a szemét és hörgő hangokat küldött még feléje
egyideig. Azután elhallgatott, és végül megadta magát és összezúzottan
vallott úgy, ahogyan kivánták tőle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ábrahám visszavánszorgott a börtönbe. Tul volt mindenen: keserű
jókedven, dühös csúfolódáson és fájdalmas megadáson. Egyetlen vágya
volt: pihenni. De amikor a pántos ajtó felnyilt előtte és eléberohant a
felesége és a lánya, akkor, mint a hirtelen vihar, ugy támadt fel benne
egy örjöngő kétségbeesés. A tizenkétéves Ráchel egyetlen gyerekük volt;
nyolc évi házasság után született, és Ábrahám Isten kegyelmes
ajándékaként mámoros odaadásba vesző lélekkel imádta. Ő maga mindent
könnyen vett volna, és megpróbáltatásba és halálba néhány kesernyés
tréfával belenyugodott volna, de a lányának a féltése ugy rázta a
lelkét, mint a hidegrázás. Az elmult éjjel is a lányára gondolt, amikor
véresre verte az öklét a fal kőkockáin, és csak amikor a kinpad kinjai
elhatalmasodtak rajta, akkor feledkezett meg róla és mindenről, mert nem
maradt más gondolata, csak az, hogy elviselhetetlen gyötrelmeinek legyen
már végük. Most megrohanta a lelkifurdalás. Ráborult a lányára és
jajgatva és orditva vádolta magát hitványsággal, gyengeséggel,
gyávasággal; nyomorultak nyomorultjának jajveszékelte magát, akinek
hiába adott az Isten három embernyi erőt, de nincs benne egy gyereknyi
lélek se, mert nem tudott állhatatosan tűrni egy kis fájdalmat, hanem
hazug vallomással szennyezte be magát, hogy megszabaduljon a kinoktól és
a hazug vallomásával veszedelembe döntött másokat.

– Téged Ráchel; szememnek fénye; lelkemnek lelke; akiért le kellett
volna darabokban huzatni a bőrt magamról. A szememet vágnám ki érted. És
meg tudtam feledkezni rólad. Tapossatok rám. Köpjetek ki előttem.
Ráchel! Ráchel! Úristen, Úristen, mit tettem! Mit vétettem én ellened,
hogy ezt kellett tennem? Ráchel, Ráchel!

A tizenkét éves Ráchel zokogva vigasztalta. Köréjük gyültek a többi
asszonyok és a többi gyerekek is. A zokogás átharapózott rájuk is és
keserves jajveszékeléssé kezdett lenni. Sámuel és Mihály ekkor
megszólaltak. Az asszonyokra és a gyerekekre ráparancsoltak, hogy
hallgassanak és vigasztalni kezdték Ábrahámot. Azt mondták neki, hogy ne
gyötörje magát szemrehányásokkal. A kinzást mások se tudták elviselni,
de azért nem bűnösek. A test gyenge és erőtlen. Minden az Ur
kiszámithatatlan akaratából történik, és bele kell nyugodni az ő
végzésébe. Eleázár felült és néma figyelemmel hallgatta őket. Amióta
börtönbe kerültek, a szavát alig lehetett hallani. Merev
mozdulatlanságban ült, mintha a teste már megszünt volna élni és minden
élete tüzzel égő lelkébe menekült volna; néha sötét és vergődő imákba
sülyedt. Most felállott. Egy ideig szótlanul hallgatta, amint Sámuel és
Mihály vigasztalta Ábrahámot. De az egész teste reszketett és egyszerre
kürtharsogásu hangon megszólalt:

– Nem a test gyenge és nem a test erőtlen. Nem a testetek gyengeségével
követitek el a bűnt, hanem a lelketek erőtlenségével, bágyadtságával és
hitványságával. Mi a test? Semmi. Pornak pora és hamunak hamuja. Mi a
lélek? Minden. Benne van a világ, ha akarjátok, befogja a végtelenséget
és az örökkévalóságot, ha tudjátok. De nem tudjátok, mert nincs meg
bennetek, soha nem volt meg bennetek az akarat és a lángolás. Miért nem
jött el még a megváltó király? Mert csak akkor jön el, ha a lelketek
nagy hatalmával kényszeriteni fogjátok arra, hogy jőjjön. Mert a
mindenség minden titkának a kulcsa benne van a lelketekben, de ti nem
tudjátok megfogni a kulcsot és kinyitni a zárat. Korhadt fából van a
lelketek, ahelyett, hogy láng volna. Piszkos, szürke jégből van a
lelketek, ahelyett, hogy égne. Forditsátok el a szemeteket végre
emberektől és dolgoktól, az egész külső világtól, amely olyan, mint a
tűnő árnyék a falon. Vonuljatok be a lelketekbe. Gyujtsátok fel a
lelketeket, hogy az egész lélek olyanná legyen, mint egyetlen fehér
lángolás. A lángoló lélek: minden. A lángoló lélek: ur a föld felett és
mestere mindennek, ami a földön tul van. A lángoló lélek: kényszeriteni
tudja a mindenséget és a mindenség urát. Hetvenhét gyémántkapu zárja el
az eget, de a lángoló léleknek egyetlen sóhajtása ugy üt át rajtuk
süvitve, mint a nyil a falevélen. Világok reszketnek meg a mennyek
urának szemöldökétől, de a lángoló lélek kézenfogja és engedelmességre
kényszeriti őt, mint apa a gyermekét.

– Elég, – kiáltotta Sámuel. – Elég!

– Hallgass! – mondta Mihály. – Egy szót se többet.

Az asszonyokkal és gyerekekkel együtt ők is szótlanul hallgatták eddig
Eleázárt, de most bosszúsan közeledtek feléje.

– Gyujtsátok fel a lelketeket, – kiáltotta Eleázár, – és röpitsétek át a
vágyát a bezárt gyémántkapukon, és kényszeritsétek őt, aki
kényszeritésre vár, hogy elküldje hozzátok a szabaditó királyt…

– Elég, – mondta ujra Sámuel.

Mihály karonfogta Eleázárt és megrázta; és ugy hajolt feléje, mintha rá
akarna támadni.

– Hallgass, – mondta neki, vagy befogom a káromlással teli szádat.

– Menj, vonulj el, hallgass, – szólt Sámuel. Nyomoruságok nyomoruságába
sülyedtünk, de nem sülyedünk olyan mélyre, hogy meghallgassuk, amint
esztelen káromlásokkal sértegeted az Istent.

– Nem értitek a nagy titkot, – lihegte Eleázár, – a mindenség arra vár,
hogy a lelketek felgyulladjon és fehéren égő akarata megmozditsa a
megmozdithatatlant.

– Menj, bolond, – szólt Sámuel, – ha nem akarod, hogy elhallgattassunk.

A többiekhez fordult.

– Ez a bolond, – mondta, – azt hiszi, – hogy lenyelte a mindenséget
minden titkával. De mi tudjuk, hogy a titkok Istennél vannak. Hogy bele
kell nyugodnunk az ő akaratába. És hogy nem szabad tűrnünk még itt sem,
hogy egy elvakult az ő szent nevét káromolja.

– Ti vagytok a bolondok, – kiáltotta Eleázár. – Hiszen kényszeritésre
vár, és ti bolondok nem kényszerititek.

A férfiak egy része erre hevesen rátámadt Eleázárra, hogy hallgasson.
Eleázár lázas dühvel felelgetett nekik. Végre megfogták, elvonszolták és
ellökdösték egy sarokba és ott lehajitották a földre. Eleázár haragosan
viaskodott velük, lázasan szidta őket oktalanoknak, gyáváknak és
bolondoknak, aztán a földre roskadtan elhallgatott és sötét és vergődő
imákba merült.

Az órák csendesen haladtak előre. A börtön kimerült nyugalmába ekkor egy
zugva morajló hang hallatszott be. A városháza előtt a meleg májusi
estében összeverődött nehány ember és beszélgetni kezdett a városi
darabontokkal. Kérdezősködtek a zsidókról, néhányan vaskos tréfákat
eregettek utnak és a többiek harsányan nevettek a tréfákon. Aztán egyre
több ember gyült össze a meleg éjszakában, senki sem tudta, hogy
voltaképen miért jött, és a tömeg kezdett felizgulni a saját hangjától.

A város eleinte nem sokat törődött volt a zsidók elfogatásával, az
egészet inkább a grófok szórakozásának tekintették és azt várták, hogy a
zsidókat legfeljebb megkinozzák egy kicsit, megsarcolják egy kicsit,
kikergetik a városból, aztán egy-két hónap mulva ujra visszafogadják
őket. Abban, hogy a zsidók csakugyan bűnösek, eleinte kevesen hittek. A
város kicsi volt; a lakosai között sokan voltak a földmivelők, akikben
nem parázslott állandóan és mindig felrobbanásra készen a céheknek a
zsidók ellen való gyűlölete. Az a néhány ember azonban, aki gyűlölte a
zsidókat, vagy aki rögtön elhitte róluk, hogy gyilkoltak, az első
perctől fogva hangosan kiabált. Akik nem gyűlölték őket, vagy nem
tartották őket bűnöseknek, vagy hallgattak, vagy néhány langyos szóval
jelezték csak a meggyőződésüket. A kiabálók igy egyre hangosabbak lettek
és egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Hozzájuk csatlakozott a
zsidók szomszédainak egy része; és amikor elterjedt a hire annak, hogy a
grófok szét fogják osztani a zsidók vagyonát, ha a zsidókat elitéli a
biróság, a kiabálók száma ujra megszaporodott. A bazini plébános beteg
volt és ágyban feküdt. Neuperger János a vállát vonogatta és azt mondta,
rá kell bizni a biróságra, hogy igazságos itéletet hozzon. Lindwurm
Tóbiás egyik korcsmából a másikba vándorolt, nekibőszülten ivott és
elkeseredetten és sirva kiabálta, hogy a zsidók csak arra valók, hogy
válságokba vigyék az igaz ember lelkét. Amikor elterjedt a hire annak,
hogy a makacsul tagadó zsidók végre kezdenek vallani, a kétkedőket
mindenütt teljesen lekiabálták; lassanként egészen elhallgatott az a
vélemény, hogy a zsidók ártatlanok is lehetnek, a kiabálók pedig már azt
is ellentmondás nélkül kiabálhatták, hogy a zsidókat akkor is el kell
égetni, ha ebben az egy gyilkosságban nem volnának bűnösek; minthogy
azonban még ebben a gyilkosságban is bűnösek, annál inkább el kell őket
égetni.

Abban a tömegben, amely a városháza előtt összegyült, egy-két ember
hamarosan szintén kiabálni kezdett hogy máglyára a zsidókkal. A tömeg,
amely a saját céltalan morajlásától amugy is ideges volt, nemsokára
felgyulladt ettől a kiabálástól. Nyugodt emberek, akik egyszerűen
kiváncsiságból jöttek oda a városháza elé: megnézni, mi végre gyültek
ott össze a többiek, váratlanul tomboló kiabálásba törtek ki. A tömegnek
egyre jobban tetszett a saját hangja; egyszerre mindenki megértette,
miért álldogált eddig itt a városháza előtt, és egyre dagadozóbb és
egyre haragosabb üvöltésben áradt a városháza boltozatos kapuja elé az a
követelés, hogy a zsidókat máglyára kell vinni. A darabontok ijedten
üzentek fel a városbiróért. A városbiró lejött és hangosan kihirdette,
hogy a zsidók nem fogják elkerülni méltó büntetésüket, a biróságnak
azonban jog és törvény szerint itéletet kell mondania róluk, és mielőtt
a biróság itéletet mondana, ő inkább a saját testével védi meg a
zsidókat, semhogy eltűrje, hogy bárki egy ujjal hozzájuk nyuljon. Azután
becsukatta a városháza kapuját. A tömeg kint álldogált még egy ideig,
időről időre felmorajlott még, egy párszor megdöngették a nagy kaput,
azután szétoszlottak.

A zsidók elfogódottan figyeltek a börtönben a tömeg zugására, és amikor
a zugás egyre erősebb lett, zörögni kezdtek a pántos ajtón. Hosszu és
nyugtalan zörgetés után végre kinyilt az ajtó, és a porkoláb derülten és
biztatóan mosolygott rájuk.

– Összegyültek az emberek, – mondta megnyugtatóan, – és azt követelik,
hogy benneteket vigyenek máglyára. De nem kell félni; – a városbiró épen
most hirdette ki, hogy törvényes itélet nélkül a hajatok szálát sem
engedi meggörbiteni.

A zsidók kesernyésen hallgattak, a porkoláb pedig közölte velük, hogy
megint talált egy embert, aki most már bizonyosan elvinne egy levelet
Bécsbe, ha jól megfizetnék. A zsidók csüggedten irtak egy uj levelet, a
levelet átadták a porkolábnak, a porkoláb elvonult és széttépte a
levelet. Kint hallatszott még néhány kiáltás, aztán csend lett.

József, aki csendesen beszélgetett Zakariással életről és halálról,
ekkor egy óvatos kérdéssel fordult öreg társához. Azt kérdezte tőle,
hogy ő, aki azt tartja, hogy Izráelnek le kellene ráznia magáról vélt
küldetésének rettenetes terhét végre, hogy tehát ő egy hosszu életen át
miért maradt meg mégis a zsidóságban, ahelyett, hogy könnyebbé és
nyugalmasabbá tette volna az életét az egyszerű és bölcs eltávozással.
Zakariás, aki szelid és derült kedvben volt, szótlanul nézett Józsefre,
aztán szeliden és derülten felelte:

– Nem tudom, fiam. – Gondolkoztam már róla. Hidd el, nem tudom.

– Én azt hiszem, – mondta József, _az_ tartja meg a zsidóságot.

Felfelé intett, a pince ablakai felé, amelyeken át még néhány utolsó
kiáltás távoli zaja hallatszott be.

– Micsoda? – kérdezte Zakariás.

– Mikor Izráelnek egy kicsit jól megy a dolga, – mondta József, – akkor
elfeledkezik a multjáról és nem gondol a jővőre. Le akarja rakni
küldetésének irtózatos terhét. Különös törvényszerűsége, azt hiszem,
Izráel életének, hogy a szerencsétlenségek többnyire akkor szakadnak rá,
amikor legkevésbbé várja. Amikor teljes biztosságban érzi magát. A
biztosságban és nyugalomban Izráel már-már szétesik, mint egy oldott
kéve, már-már kényelmesen és nyugalmasan szétbomlik, már-már feladta a
külön létét. Akkor jön a szerencsétlenség, és összekovácsolja, és vassá
veri, és tüzben acéllá edzi.

– A tűzben, – mondta Zakariás nyugodtan, – mi porrá fogunk égni.

– De a többiek, Sámuelnek és Simonnak a fiai, akik innen távol vannak
valahol idegen országokban, és a barátaink és rokonaink és minden zsidó
közelben és távolban össze fogja szoritani a fogát és uj lélekkel telik
el és az egész lelke egy megujitott fogadalom lesz és egy holtig való
vágyódás, és azok a zsidók, akik már-már nem találták értelmét annak,
hogy zsidók, egyszerre ujra megtalálják a létüknek az értelmét, és
Izráel megy tovább a maga végzetes utján.

– Azért, hogy valahol ujra egy máglyára találjon? – És érdemes… nem
nekem, akinek ugyis lejárt az időm, hanem nektek… érdemes nektek
fiatalon meghalnotok azért, hogy a többieket megtartsátok egy olyan
uton, amely a máglyákhoz visz?

– Az életnek, – mondta József habozva, – önmagában nincsen értéke.

– Semmi másnak nincs értéke, csak az életnek, – szólt hevesen Zakariás.

József megrázta a fejét.

– Az életnek, – ismételte, – önmagában nincs értéke. És a halál nem
lehet más, mint kapu, amelyen átlépünk, bár be van hunyva a szemünk és
nem látjuk, mi van túl a kapun. Ha elvégeztük azt, ami ránk bizatott,
nyugodtan léphetünk át rajta.

– Ami ránk bizatott! – Hát hol maradnak a terveid? Hát nem érzed, mi
mindent hagysz itt elvégezetlenűl? Hol van a nagy munkád? Mikor éltél?

– Ha Izráelt elnézés és barátság venné körül, jóság és szeretet, –
mondta József elgondolkozva, – akkor Izráel nemsokára bágyadt örömmel
olvadna fel a népek tengerében. Megmarad azért, mert se elnézést, se
barátságot, se jóságot, se szeretetet nem talál sehol. Nem lehet azonban
kételkedni benne, hogy a világban egy előre megszabott nagy harmónia
uralkodik és hogy minden, ami történik, egy irdatlan, egy beláthatatlan,
egy felfoghatatlan nagy terv szerint történik. Az igazságosság, a jóság
és a szeretet követelését és parancsát Izráel prófétái hirdették ki a
világnak. És Izráelnek addig kell felvérzett lábbal vándorolnia,
botorkálnia és szenvednie, addig kell kihivnia ujra meg ujra,
konoksággal is, lázongásal is, könnyelműséggel is, hittel is és
hitetlenséggel is az embereket és a nemzeteket, amig az igazságtalanság
és a gyülölet egészen el nem fogy és az igazságosság, jóság és szeretet
be nem tölti az egész világot. Akkor beleomolhat Izráel a feléje tárt
karokba. Akkor felolvadhat Izráel a szeretet lelkével eltelt népek
között. Addig nem. Ez az Izráel küldetése. És ha ezt tudja az ember,
akkor a mi halálunkat még földi értelemben sem tekintheti oktalannak és
céltalannak, mert akkor a mi halálunk is égő áldozat lesz az emberi nem
haladásáért és tökéletesedéséért.

Zakariás megmarkolta József karját.

– De ember! – mondta felindultan, – de boldogtalan! – hát csakugyan
hiszel abban, hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik? A
máglyára fognak vinni, ember. Nem érted, hogy amikor egy ilyen halál
előtt vagy, valósággal bűnös ez a te konok optimizmusod! Hogy merheted
vallani és mondani, amikor tudnod kell és érezned kell, hogy nemsokára,
ha ott állasz a máglyán és a fiatal életedet mindjárt porrá égetik, el
kell majd átkoznod azt a percet, amelyben Isten ilyennek teremtette az
embert. Hogy hihetsz benne? Hiszel benne? Hiszel benne?

József elgondolkozott és lassan igent akart bólintani. Zakariás azonban
félbeszakitotta és sokáig és hevesen bizonyitotta neki, hogy a hite
végzetes, káros és bűnös hit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az éjszaka kimerült nyugalma elmult. Kint bőséges májusi sugárzással és
tündökléssel jött fel a nap és a börtönbe bejutó sugarai úgy
ébresztették fel a zsidókat, mint a korbácsütés. A nap halad előre a
maga ragyogó utján, itt pedig kilenc órakor ujra kezdődik a vallatás. A
zsidók szorongva várakoztak. Kilenc órakor végre kinyilt a pántos ajtó,
és a porkoláb Mihályt hivta a biróság elé. A felesége és a lányai sirva
könyörögtek neki, ne kinoztassa magát, most már ugyis mindegy minden,
most már ugyis meg kell halniok mindnyájuknak, vallja hát rögtön
mindazt, amit kivánnak tőle. Mihály megigérte, hogy nem kinoztatja magát
és vallani fog. Mikor azonban a biróság előtt állott, nem tudta azt
vallani, amit kivántak tőle, hanem kétségbeesett erőfeszitéssel és
remegő, elszánt komolysággal próbálta ujra meggyőzni a biróságot, hogy ő
a többiekkel együtt ártatlan. Levitték a vallató szobába. Mihály maga
sem reménykedett benne, hogy a kinzó vallatást kibirja, de egy bánatos
kötelességérzés azt parancsolta neki, hogy kinoztatnia kell magát, amig
birja. Sokáig viaskodotta rettenetes szenvedéssel, végre azonban aléltan
megadta magát és vallott. Utána Eleázár került sorra. Eleázár extatikus
imákat mormolt. Többször elájult a selmecbányai hóhér keze között és
végre, félig önkivületben, megerősitette mindazt, a mit kivántak tőle.
Délután Ruben került sorra. A csepüszakállu kis embert a városbiró
megintette, tegyen töredelmes vallomást, tudhatja és láthatja, hogy a
tagadás nem használ semmit. Ruben az egész testében remegett és a
felszólitásra beismerés helyett éles, halk, reszkető hangon rettentő
inzultusokkal felelt. Levitték a vallató szobába, és a városbiró haragra
gyulladtan mondta a selmecbányai hóhérnek, hogy alaposan törje meg ennek
a sátántól bujtogatott, vakmerő zsidónak a szemtelenségét és
szentségkáromló kedvét. A selmecbányai hóhér munkához látott, a biróság
tagjainak egy része ott várta a vallató szobában a munka eredményét, a
munka azonban nem akart eredményt hozni. Ruben gyenge és vézna teste
néha ugy látszott, darabokra szakad a selmecbányai hóhér kezei és
szerszámai között, de Ruben nem kérte, hogy szabaditsák ki és nem
mondta, hogy vallani akar. Néha nyögve elhallgatott, egyébként azonban
állandóan beszélt mintegy a dölyf fájdalmas megszállottságában. Tajtékzó
szidalmakkal halmozta el a biróság tagjait, Edom bélpoklos fiainak,
szukák nyüves kölykeinek, mocskos és alávaló bálványimádóknak szidta
őket. Mintha a lázas kevélység görcsei rázták volna, ugy szakadozott le
az ajkáról megvető szidalom szidalom után: a biróság ellen, a babonáik
ellen, a hitük ellen és minden ellen, amit szentnek tartottak. A biróság
tagjai között voltak olyanok, akik befogták a fülüket, a többiek sértett
bosszusággal ösztökélték további erőfeszitésekre a selmecbányai hóhért.
A selmecbányai hóhér minden hozzáértését összeszedte, de Ruben kintól
fuldokolva, félig önkivületben tovább hörögte határtalan megvetésének
rekedt szidalmait. Egyszer-kétszer úgy látszott, hogy elájul; de csak
rövid aléltság volt, amely után hamar magához tért, hogy a száját ujra
egy lihegő inzultusra nyissa ki. Vele telt el az egész délután;
alkonyattájban végre elájult. Ekkor fellocsolták, visszaküldték a
börtönbe és Gregorovius mester azt mondta, hogy nem fontos, ha a
vallomása el is marad, hiszen a többiek világosan és félreérthetetlenül
megvallották, hogy ő is részt vett a gyilkosságban és a vér élvezésében.

A biróság tagjai igy megnyugodva hazamentek. Este ujra összeverődött
néhány ember a városháza előtt és a lármájukra hamarosan megint nagy
tömeg gyült össze. A darabontok be akarták csukni a városháza kapuit, de
a tömeg ekkor nekik feszült, elsodorta őket és betódult a városháza
udvarára. Itt legtöbben nem tudták, mit csináljanak, de néhányan
odarohantak a börtönpince ablakaihoz és lekiabáltak a pincébe, hogy
máglyára a zsidókkal, akár vallanak, akár nem. Erre mindenki oda akart
menni az alacsonyan levő vasrácsos nyilásokhoz, veszedelmes tolongás
támadt, és néhány asszony és gyerek jajgatni kezdett. A városi
darabontok lassan kiszoritották a tömeget a városháza udvarából, közben
azonban a gyerekek köveket hoztak és a köveket kezdték a vasrácson át a
pincébe bedobálni. Néhányan a felnőttek közül is küvették ezt a példát,
és egy ideig a kövek csattogva zuhogtak a vasrácsra és a vasrácson át a
pincébe. A darabontok végre mindenkit kiszoritottak az udvarból.

A zsidók riadtan hallgatták a börtönben a hirtelen feldagadó lármát,
azután a kiáltásokat, amelyek a rácson át lesziszegtek hozzájuk, azután
ijedten huzódtak el a hulló kövek elől. A kövek egy-két asszonyt és
egy-két gyereket is értek; az asszonyok és a gyerekek hangos sirásra
fakadtak, és a sirás akkor sem hallgatott el, amikor a kövek hullása
megszünt és amikor kint csend lett. A börtön homályában és szennyében, a
haláltól beárnyékoltan kinokat szenvedve, vagy kinorditásokat hallgatva
is a börtönbe zárt zsidók eddig meg tudtak maradni valami könnyező
tompaságban, valami imádkozó és kábúlt nyugalomban, és ez a tompaság és
nyugalom rá tudta parancsolni magát a néha-néha felsiró asszonyokra és
gyerekre is. Most a néma börtönbe beleorditott a külső világ. Mindaz,
ami a börtönön kivül volt, az egész ellenséges élet, a láthatatlan nagy
szörnyeteg benyujtotta most rettenetes talpát a vasrácsokon és karmolt a
karmaival. Amit hirül adott: az nem volt uj iszonyat, de a hiradás
hangos orditás volt, amelytől dideregni kezdett a lélek. Az asszonyok és
a gyerekek sirtak; a férfiak eleinte elhallgattattak egyet-egyet; de az
egyik zokogás mindig ujra felgyujtotta a másikat; a zokogások
sikoltozásokká váltak, és a kétségbeesés tébolya, mint egy forró
forgószél söpört végig az egész homályos és piszkos börtönön. Az ajkak
érthetetlen szavakat dadogtak; akik összetartoztak, nem ismerték meg
egymást; senki sem értette, mit akar a másik és senkisem hallgatott
másra, csak a saját örjöngésének a szavára; voltak, akik megtépték a
ruhájukat; voltak, akik levetették magukat a földre és a földön
fetrengtek; voltak, akik a pántos ajtót ütötték, amig véres lett a kezük
a saját ütéseiktől; és voltak, akik céltalan átkokat és türelmetlen
könyörgéseket küldtek fel a rácsos ablakon át a messzeségben valahol
kékesen fénylő holdas éjszakába. A börtön tehetetlen tombolása, amelyet
a kint tomboló harag gyujtott fel, igy hánykolódott fájdalmasan és
sokáig, amig végre néhányan kimerülten elhallgattak, mások hideg
józanságra eszméltek és ismét elcsendesitettek olyanokat, akik még
örjöngve viaskodtak saját kétségbeesésükkel, mig végre a téboly
forgószele egészen elült és mindenki pihegve pihent. A csendben és a
homályban ekkor halkan megszólalt az egyik férfi, és bánat, gyöngédség
és szeretet volt a hangjában; aztán megszólalt egy másik, és reménységes
és vigasztaló dolgokat mondott az Ur akaratáról és arról, hogy nem
csalatkozhatik az, aki benne bizik; aztán mások szólaltak meg és
mindnyájan biztató és üditő dolgokat mondtak, és a homályos és szennyes
pince lassan megtelt a bizalomnak és az áhitatnak az illatos
derengésével. Ekkor Dávid felkelt abból a zugból, ahová ismét leroskadt
volt és fájó tagokkal lassan közeledett a többiek felé. Az első csoport
előtt megállott, lassan letérdelt, hogy közel legyen hozzájuk,
meghajtotta a fejét és könnytől ázott, halk hangon mondta:

– Kérlek, bocsássatok meg énnekem.

A többiek megrendülten hallgattak, és az öreg Sámuel csendesen felelte:

– Nincs minekünk mit megbocsátani neked, Dávid. Nem miattad kell nekünk
elpusztulnunk. El kell pusztulnunk azért, mert zsidók vagyunk.

– Kérlek mégis: bocsássatok meg nekem.

Sámuel erre sirva megölelte, és azt mondta, hogy megbocsát neki. Dávid
felállott, a kinzástól még egyre sajgó tagokkal továbbment, és minden
egyes kis csoporthoz letérdelt és nem nyugodott addig, amig mindenki meg
nem bocsátott neki.

Másnap, csütörtökön reggel, elsőnek József került sorra. Némi szorongást
érzett, amikor a biróság elé lépett, de szelid érdeklődéssel nézte végig
ezeket a különös, ezeket a számára érthetetlen birákat, és amikor
Gregorovius mester felszólitotta, hogy hamis tudományával hivalkodó
gőgjét adja fel és tegyen vallomást, szótlanúl megrázta a fejét.
Levitték a vallató szobába. Miért nem vallok, – kérdezte ekkor magától,
– holott a többieknek megigértem, hogy nem kinoztatom magam? A magam
életét semmikép sem menthetem meg. Csak azért tehát, mert a többiek is
megkinoztatták magukat? Csak azért, mert egy különös kötelességérzés azt
mondja, hogy idegen, soha nem látott, más országokban élő zsidóknak
tartozom azzal, hogy egy ellenük is irányuló, baromi ostobaságú váddal
szembeszálljak egészen addig, amig a kinok össze nem zuzzák bennem az
emberméltóságot? Amikor már a selmecbányai hóhér keze között volt, akkor
értette meg hirtelen, hogy miért kinoztatja meg magát. Az a gondolat,
hogy épeszű és józan emberek egy másik embert igy kinozhatnak, olyan
idegen volt számára, olyan távoli, olyan megfoghatatlan, hogy az
elméjében és a lelkében ez a gondolat eddig nem tudott helyet találni.
Látta Dávidot összetörött és megtépett testtel visszatántorogni a
börtönbe; látta a többieket; és soha egy percre nem tudta azt érezni,
hogy ez a vallatás van, hogy ez a kinzás valóság. És most, amikor a
gyötrelem első nyilalásai hasitottak végig a testén, még most is szelid,
barna szemét kerekre feszitve kellett körülnéznie, hogy megértse, hogy
ez a szoba, ezek az emberek, ez az egész kegyetlen találékonyságu
berendezkedés realitás. A kinjai fokozódtak. Ekkor megrendült
kiváncsisággal hallgatózott ugyszólván önmagába és azt kérdezte magától,
meddig lehet ezt birni. Nagy meglepetésére sokkal tovább birta, mint
gondolta volna. A selmecbányai hóhér buzgón dolgozott. József végül
csendesen mondta, hogy szüntessék be a kinzást, vallani fog. Azután
szeliden vallott mindent, amit kivántak tőle.

Utána Zakariást hozták a biróság elé és leültették egy székre, mert
állni nem tudott. Zakariás nem akart vallani, és amikor a városbiró a
kinpaddal fenyegette meg, felsőbbségesen, csendesen elmosolyodott. Csak
vigyék már; a kinpaddal ezek az ostobák pár perc alatt meg fogják ölni,
de vallomást ki nem csikarnak belőle. A városbiró el akarta rendelni,
hogy Zakariást vigyék le a vallató szobába. Ekkor azonban megszólalt
Gregorovius mester.

– A ravasz öreg zsidó, – mondotta, – abban reménykedik, hogy ő meg fog
halni a vallatás alatt. Nem szabad azonban megengedni, hogy a ravaszság
és a gonoszág igy fölébe kerekedjék az igazságszolgáltatásnak. Azt
ajánlom tehát, hogy az agyafúrt öreg zsidó vallatását szakitsuk félbe és
hogy helyette fogassanak vallatóra az asszonyok. Azoktól könnyü szerrel
megtudhat a biróság mindent, amire szüksége van, hogy a zsidók bünének
képe teljes legyen.

A biróság tanácskozni kezdett és Gregorovius mester lesben állva
figyelte Zakariást. Zakariás remegett és szédűlve hunyta le a szemét. A
biróság többsége hajlott arra a véleményre, hogy mivel a férfiak
egyrésze megmarad a konok tagadásban, vallatóra kell fogni az
asszonyokat. Zakariás ekkor hirtelen megszólalt:

– Ha én vallok, akkor nem vallatjátok az asszonyokat?

– Nem, – kiáltotta gyorsan Gregorovius mester.

– Vallani fogok. Kérdezzetek.

– Bevallod, – kérdezte Gregorovius mester, – hogy te hoztad a bazini
zsidóknak azt a parancsot, hogy a gyilkosságra nem lehet tovább várni,
mert a vérre szükség van?

– Bevallom.

– Bevallod, hogy a szerencsétlen áldozaton te tetted az első vágást?

– Bevallom.

Gregorovius mester kérdezett és Zakariás mindent bevallott. Zakariást
azután leküldték a pincébe. Mikor leért a pincébe és visszaroskadt a
földre, a két kezével eltakarta az arcát, és a többiek látták rajta,
hogy ő is vallott mindent, amit kivántak tőle. Dávid ekkor lassan
felállott.

– Most ujra én kerülök sorra, – mondta.

Eszter zokogva simult hozzá és könyörögve kérte, ne kinoztassa magát,
hanem valljon mindent, amit kivánnak tőle. Dávid égő szemmel nézett maga
elé és makacsúl rázta meg a fejét.

– És ha izenként tépnek szét, –!

A porkoláb nemsokára bekiáltott a börtönbe és Dávidot szólitotta. Dávid
megsimogatta és megcsókolta Esztert. Ugy érezte, hogy élve nem jön többé
vissza. Azután felemelte a fejét és elindult. Zakariás mély szánalommal
nézett utána. Tudta, hogy vissza fog jönni, és tudta, hogy vallani fog.

Dávid sápadtan állott a biróság előtt, de sötét és bús elszántsággal
nézte végig ujra azokat az embereket, a kik róla itéletet akarnak
mondani. A városbiró felszólitotta, hogy most, amikor a többiek
mindnyájan rávallottak, tegyen ő is töredelmes vallomást. Dávid csendes
és keserű makacssággal rázta meg a fejét. Itéletet azt mondhatnak róla,
de hogy ő bünösnek vallja magát egy esztelen és becstelen vád követelése
szerint? És ha izenként tépik szét, –! Gregorovius mester ekkor
felállott és közömbös hangon azt inditványozta, hogy most, mivel a zsidó
férfiak között akadnak ilyen megátalkodott és konok bűnösök, mégis
kezdje meg a biróság az asszonyok vallatását, elsőként épen ennek a
sátánnal szövetségben álló Dávid zsidónak Eszter nevű feleségét hozatván
fel vallatás végett a börtönből. Dávid reszketni kezdett és az
elviselhetetlen haragnak egy felorditásával rávetette magát Gregorovius
mesterre. Gregorovius mester most készen várta, a darabontok
segitségével visszalökdöste a helyére és kiadta azt a parancsot a
darabontoknak, hogy hozzák fel a börtönből ennek a Dávid zsidónak a
feleségét. Dávidnak minden tagja sajgott a fájdalomtól, de ezeket a
fájdalmakat nem érezte. Csak az elviselhetetlen haragot, az
elbirhatatlan kétségbeesést, a tehetetlenségnek olyan gyötrelmét érezte,
amelynek mindjárt ki kell szakitani a szivét és ketté kell törnie az
életét. Egy darabont elindult, hogy megy a börtönbe Eszterért, Dávid
fuldokolva nyujtotta ki utána a kezét és töredezett hangon kérdezte,
hogy ha ő vall, nem bántják-e akkor az asszonyokat. A városbiró
jóindulatú férfiassággal felelte, hogy ebben bizhatik; ha ő vall, akkor
a biróság az asszonyokat, – bár szintén bűnösek – kimélni fogja arra
való tekintettel, hogy hiszen az asszony mindig csak a férfinak
engedelmeskedik, tehát az asszonyok csak másodsorban bűnösek. Dávid erre
lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy vallani fog és lehajtott fejjel
bevallott mindent. Amikor a vallomása véget ért, Gregorovius mester
néhány halk szót váltott a biróság tagjaival és igy szólt:

– Vedd tudomásúl, Dávid zsidó, hogy a biróság most már a ti iszonyatos
bűnötöket teljesen, tökéletesen és hiánytalanúl bizonyitottnak látja és
a holnapi napon tirólatok, bűnös bazini zsidókról, itéletet fog mondani.
De a biróság még az ilyen iszonyatos bünnel szemben sem feledkezik meg a
keresztényi irgalom parancsáról és módot akar nyujtani neked arra, hogy
tökéletes bünbánással enyhitsd a bűnöd sulyát és különösen arra, hogy
veszendő lelkedet őszinte megtéréssel megmenteni próbáld. Ezért a
biróság már most elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezzen:
kivánod-e felvenni a szent keresztséget?

Dávid felemelte a fejét, bús, sötét tekintettel végignézett a biróság
tagjain és lassan megrázta a fejét.

– Felelj Dávid zsidó, úgy, hogy mindnyájan megérthessük a szándékodat,
ugy, hogy mindnyájan megnyugtathassuk a magunk keresztény
lelkiismeretét. Kivánod felvenni a szent keresztséget, igen vagy nem?

– Nem.

Gregorovius mester szótlanúl fordult a biróság tagjaihoz. A biróság
tagjai méltatlankodva csóválták a fejüket, a városbiró pedig felindultan
mondta:

– Hát csakugyan félre akartál bennünket vezetni, és be akartál bennünket
csapni? Menj hát. Menj a halálba és menj a kárhozatba, amelyet
mindenkinél jobban megérdemelsz.

Dávid kinban és gőgben összeszoritott ajakkal hallgatott, azután
visszament a börtönbe. A börtönben elmondotta a többieknek, hogy a
biróság holnap mond róluk itéletet. A porkoláb nemsokára, némi pénzért
cserébe, derülten közölte velük azt is, hogy a vásártéren már ássák bele
a nagy oszlopokat a földbe, amelyek köré holnap majd a máglyát rakják.

Kint meleg, májusi délután volt, és szelid kedvességéből mintha jutott
volna a börtönnek is. A zsidók csendesen pihentek, mint aki hosszu,
hosszu út fáradságát piheni ki. És a börtön egyuttal tele volt egy
elfogódott, halk készülődéssel, mint amikor valaki messzi, messzi utra
készül. A kétségbeesés viharzása egészen elült már; a lázadás szavait és
a lázadás könnyeit mindenki elzokogta volt; egész délután kevés szó
hangzott el és az mind halk és vigasztaló szó volt; és ha a pihenő
emberek kezei megmozdultak, akkor gyöngéd simogatásra mozdultak meg.
Amikor beesteledett, senki se feküdt le aludni. Mindenkinek az volt az
érzése, hogy csendesen készülődnie kell; mint a bucsuzni akarók és a
válni készülök, mindnyájan csoportokba verődtek és lassan és
észrevétlenűl, anélkűl, hogy akarták volna, mindnyájan virrasztani
kezdtek. Az anyák le akarták fektetni a gyerekeiket, de a nagyobb
gyerekek könyörögve kapaszkodtak az anyjuk ruhájába és nem akartak
lefeküdni. De fáradtak és álmosak voltak, és erre Judit, akit nagyon
szerettek, maga köré gyüjtötte öket és mesélni kezdett nekik. Született
egyszer – mondta az egyik mese – egy nagyon szép, egy napszemű kis fiú
és született ugyanakkor egy nagyon szép, egy holdszemű kislány. Meg volt
irva róluk, hogy egymáséi lesznek és mert egymástól nagyon távol éltek,
egy jóságos szellem minden születése napján megmutatta a napszemű fiunak
a holdszemű leány képét egy tükörben és megmutatta a holdszemű leánynak
a napszemű fiu képét. Amikor mindaketten felnőttek, ugyanazon a napon,
ugyanabban az órában és ugyanabban a percben elindultak egymást keresni.
Mindaketten rendkivüli kalandokon mentek át. Jártak aranyországban és
jártak ezüstországban; jártak abban az országban, ahol a kisfiuk és
kislányok a földből nőttek ki, mint a virágok és olyan szépek voltak és
ugy nőttek fel, mint a virágok és persze nem tudtak elmozdulni onnan,
ahol kivirágzottak; jártak abban az országban, ahol az emberek járni nem
tudtak, csak repülni és beszélni nem tudtak, csak énekelni. Mindenütt
marasztalták őket, de egyikük sem maradt, mert meg volt irva róluk –
mint minden fiúról és minden lányról – hogy egymáséi lesznek, és mert a
napszeműfiu csak a holdszemű lány után vágyodott és a holdszemű lány
csak a napszemű fiu után. Többször elérkeztek a biborszinű tűz
országának a határára is, de innen mindig visszafordultak, mert féltek a
tüztől. Amikor azonban mindenütt hiába keresték egymást, végül megint
visszatértek ide. A jó szellem ekkor segitségükre jött és megmutatta
őket egymásnak, és a napszemü fiú ekkor látta a holdszemű lányt és a
holdszemű lány látta a napszemű fiut, és látták, hogy egyikük áll a
biborszinű tűz országának egyik szélén, a másik áll a biborszinű tűz
országának a másik szélén, és látták, hogy találkozni csak akkor
találkozhatnak, ha egyikük áthalad a biborszinű tűz országán. Sokáig
haboztak, mert féltek a tüztől, de végre egy napon, ugyanabban az órában
és ugyanabban a percben mindaketten elindultak. Eleinte féltek; és
eleinte fájt nekik a tűz égetése, de minél jobban haladtak előre, a tűz
égetése annál kevesbbé fájt, végre mikor a tűzország kellős közepén
találkoztak, a tűz égetését már teljességgel nem érezték; inkább azt
érezték, hogy a régi életük helyett uj életet kapnak; és végre elérték
egymást, megcsókolták egymást és akkor kimondhatatlanúl boldogok voltak.

Egy másik mese arról a királyfiról szólt, aki elindult, hogy megkeresse
a boldogságot és az élet célját és értelmét. Az élet hegyén, ahova
mindenféle kalandok után a királyfi eljutott, hatalmas szellemek
kinálták neki, hogy vezetni fogják. Ott volt egy komoly, szép angyal is;
de mikor a királyfi megtudta, hogy ez a komoly, szép angyal a
halálangyal, akkor haragosan elfordult tőle és más szellemek
kalauzolását fogadta el. A királyfit vezette előbb egy szellem, aki
minden hatalomnak az ura volt. De a királyfi nem találta meg a
boldogságot. Azután vezette egy szellem, aki a szerelem szelleme volt,
de a királyfi itt sem találta meg a boldogságot és az élet célját és
értelmét. Azután vezette a bölcseség szelleme, de a királyfi még mindig
boldogtalan volt és nem értette, mi célra és mi végre való az élet.
Közben elfáradt és megöregedett és ekkor kétségbeesetten visszatért
mégegyszer az élet hegyére. A szép angyal ott várakozott még mindig. A
királyfi kinyujtotta feléje a kezét és keserűen mondta, vezesse hát ő,
most már ugy sincs mit remélnie. És a halálangyal megfogta a kezét és
vezetni kezdte, és a királyfi egyszerre érezte, hogy megtalálja a
boldogságot és egyszerre világos lett számára az élet célja és értelme;
csak azon az egyen csodálkozott még, miért vesztegetett el annyi időt a
hiábavaló kereséssel, sajnálta, hogy elfáradt és megöregedett, ahelyett,
hogy már fiatal korában rábizta volna magát a komoly és szép angyalra,
de örült, hogy most végre mégis eljutott odáig, ment előre a
halálangyallal és nagyon, nagyon boldog volt.

A gyerekek hallgatták a Judit meséit, azután sorra lehunyták a szemüket
és ülve elaludtak. Judit az alvókat csendesen lefektette a földöre és a
többieknek tovább mesélt. Végül a gyerekek mindnyájan aludtak.

A férfiak a másik pincenyilásban egy csoportban ültek. Velük volt az
asszonyok nagy része is. Néha töprengve hallgattak, néha megszólalt
valamelyikük.

– Fel van jegyezve, – mondotta Mihály, – ez a történet. Egy népnek
egyszer el kellett hagynia a hazáját. Hajókra szálltak és elindultak uj
hazát keresni. Hosszú keresés után találtak egy szigetet, amely teljesen
elhagyatott volt, de olyannak látszott, hogy nagy munkával termékennyé
lehet tenni. Ez a sziget azonban nem volt sziget. Egy irdatlan nagyságu
szörnyeteg háta volt. A szörnyeteg a tenger mélységeiben élt, de néha
feljött a tenger felszinére pihenni. Ami a szörnyetegnek rövid pihenés
volt, az az embereknek sok-sok nemzedék élete. Igy a szörnyeteg hátára a
tenger iszapot hordott, az iszapba a szálló madarak magokat ejtettek le;
az iszapból termőföld lett, rajta fű nőtt és fa nőtt, és az uj hazát
kereső nép azt hihette, hogy kemény munkával a földet termékennyé fogja
tenni. Munkához láttak tehát és verejtékesen dolgoztak, és a föld
csakugyan termést kezdett adni nekik. És amikor már egy-két nemzedék
verejtéke öntözte meg a földet és amikor a hazáját vesztett nép már
kezdte magát otthonérezni, akkor a tengeri szörnyeteg pihenőideje épen
lejárt, a szörnyeteg megrázta a hátát és lemerűlt a tenger mélységeibe.
Vele merültek le a vizbe a vetések, ligetek, szöllők és házak.
Elpusztúlt az emberek nagy része is. A kevesek, akik hajókra tudtak
menekülni, könnyes szemmel néztek arra a helyre, a hol a szigetük volt,
a tengerre, a mely mindenüket elnyelte, az apáikkal, testvéreikkel és
fiaikkal együtt és nem tudtak mondani csak ennyit: Azt hittük,
szárazföld. – Miért jegyezték fel ezt a történetet őseink? Azért, mert
Izráel története ez. Nemzedékeken át azt hiszi Izráel, hogy végre hazát
talált. Azután egyszerre minden elsülyed a lába alatt. – Hol van, amire
épitettünk? Nincsen sehol. És mi… azt hittük… szárazföld.

A zsidók sokáig hallgattak, azután Sámuel megszólalt:

– Mikor az Ur engedelmével Sátán elvette az Uz földjén lakó Jób fiait és
lányait, akkor megszaggatta Jób a köntösét, leborotválta fejét, földre
borult és igy szólt: _Az Ur adta, az Ur vette el, áldott legyen az Urnak
neve._ Mikor az Ur engedelmével Sátán csontjában és testében verte meg
Jóbot és undok fekéllyel boritotta el, és a felesége igy szólt hozzá:
„erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? – átkozd meg az
Istent és halj meg“, – ezt felelte neki Jób: „úgy beszélsz, mint a
bolondok; ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat ne fogadnók-e el?“
Azután barátai jöttek Jóbhoz. És versengtek vele és a szavaikkal meg
akarták törni a Jób lelkét. És Jób lázongott és feddődött, az Ur lelke
azonban igy szólt hozzá: „Ki az, aki elhomályositja az örök rendet
tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd
kérdezlek, te meg tanits engem. Hol voltál, mikor a földnek alapot
vetettem? Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-e; avagy ki huzta el
felette a mérőzsinórt? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert?
Eljutottál-e a reggelnek forrásáig, bejártad-e a mélységnek a fenekét?
Megnyiltak-e neked a halálnak kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e?
Áttekintetted-e a föld szélességét? Melyik ut visz oda, ahol a
világosság lakik és a sötétségnek hol van a helye? Eljutottál-e a hónak
tárházához vagy a jégesőnek tárházat láttad-e? Melyik ut visz oda, hol
szétterjed a keleti szél a földön? Ki hasitott nyilást a záporesőnek és
a mennydörgő nyilásnak utat? Van-e atyja az esőnek, és ki szülte a
harmat cseppjeit? Összekötötted-e a Fiastyuk szálait; a kaszáscsillag
köteleit megoldhatod-e? A hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében,
avagy a göncölszekeret forgathatod e fiával együtt? Ismered-e az ég
törvényeit, vagy te határoztad-e meg uralmát a földön?“ Azután
továbbmondta az Úr: „_Aki pert kezd a Mindenhatóval, hazudtolja meg, és
aki Istennel feddődik, feleljen neki._“ Jób pedig töredelmesen igy
szólt: „_Ki az – mondod, aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul?
Megvallom azért, hogy én nem értettem; csodáknak dolgai ezek nekem és
fel nem foghatom őket._“

A virasztók sokáig hallgattak, azután Simon szólalt meg:

– Azt mondatta Ezsajás próféta szájával az Úr: „Hallgassatok rám, kik
tudjátok az igazságot; te nép, kinek szivében van törvényem. Ne féljetek
az emberek gyalázatától és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek.“ És ezt
mondta tovább: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak
titeket én is és Jeruzsálemben vesztek vigasztalást.“

Ültek és hallgattak. Azután halkan ismét megszólalt valaki. Azután
imádkoztak és azután könnyeztek. Egyikükre másikukra néha rászállott egy
derengő félálom, de azután megint mindnyájan ébren voltak, virasztottak,
hogy erősitsék a lelküket és vigasztalták egymást, mint a testvérek.
Zakariás halkan váltott néha egy-egy szót Józseffel. Dávid azonban
elhúzódott a börtön legtávolibb zugába Eszterrel és itt, ahol egyedül
voltak, megkérdezte Esztertől, megbocsát-e neki és szereti-e őt. Eszter
szótlan odaadással simult hozzá és pehelykönnyű karral ölelte meg, hogy
mindenütt fájó testét ne bántsa. Dávid azonban elkinzott karjával
magához ölelte őt, és az ajkuk megint találkozott, és néma könnyek és
néma csókok között, fájdalomban és gyönyörűségben bucsuztak az élettől
és készültek a titkokkal teljes, uj utra, amelyre együtt kell lépniök.

Emberek voltak mindnyájan, sok hibával és sok fogyatkozással
megterheltek. De most felemelte és megszépitette őket az a
kiválasztottság, amelyet a bánat ad azoknak, akik hordozzák. Életük
minden alacsonyságát és kicsinyességét lerázták magukról, és egész
fényével rajtuk ragyogott az a nemesség, amely rajta ragyog az
igazságtalanul üldözöttön és az ártatlanul szenvedőn.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pénteken reggel a városháza előtt levő térre kitettek egy hosszu
asztalt. Az asztalt letakarták fekete posztóval; az asztal közepére
feszületet állitottak; a feszület körül gyertyák égtek. Az asztal mellé
székeket tettek a biróság tagjai számára; az asztaltól jobbra
karosszéket Tamás grófnak. Az asztal körül Tamás gróf huszárjai
négyszöget formáltak. A négyszögön túl korán gyülekezni kezdtek az
emberek. Még csak félkilencet ütött a városháza órája, amikor a tér már
zsufolásig tele volt emberekkel. Nemcsak a baziniak voltak ott –
férfiak, asszonyok és gyerekek – és nemcsak a szomszéd városokból és
falvakból jöttek át emberek, hanem voltak ott nézők egészen távoli
vidékekről is, akik a környéken jártukban meghallották, mi készül
Bazinban és eljöttek ide, hogy tanui legyenek a rendkivüli eseménynek.
Kilenc órakor a városháza boltozatos kapuja alól kivonultak a biróság
tagjai és elfoglalták a helyüket a nagy asztal mellett. Azután kijött
Tamás gróf. A biróság tagjai felállottak és csak akkor ültek le megint,
amikor Tamás gróf is elfoglalta helyét a karosszékben. A városbiró ekkor
megparancsolta, hogy a városi darabontok hozzák a biróság elé a
zsidókat. A tömeg meghalkult zugása ekkor egészen elhallgatott. A
darabontok között nemsokára kijöttek a városháza kapuján át a térre és a
biróság asztala elé a zsidók. Fáradtak voltak mind, fájdalmaktól
megtörtek, börtöntől és virrasztástól sápadtak. Világosságtól elszokott
szemük hunyorogva erőlködött az áradó napfényben, hogy szembe tudjon
nézni mindazzal, ami a kapun kilépvén elébük tárúlt. Zakariás Józsefre
támaszkodott. Az asszonyokba gyerekek kapaszkodtak; egy-két anya a
karján hozta a gyerekét. Mikor a zsidók kiléptek a kapun és lassan
megindultak a birói asztal felé, a tömegben néhány kiáltás hangzott fel
ellenük. De olyan nyomasztó volt ekkor a nagy feszültség, amely az egész
teret eltöltötte zsibbadásával, hogy az egy-két kiáltás belefulladt az
óriási mozdulatlanságba. A zsidók halálos csendben állottak oda a birói
asztal elé. A városbiró szólni készült, de a csendet ekkor lódobogás
zaja zavarta meg. A tömegben, amely belenyult a szomszéd utcákba is,
mozgás támadt; az emberek tolakodtak, hogy lássanak és hogy utat
nyissanak, és egy szomszéd utcából belelovagolt a tömegbe és lassan
haladt a birói asztal felé Ferenc gróf. Mikor odaért a négyszögbe,
amelyet a huszárok alkottak, leugrott a lováról és a lovat beküldte egy
huszárral a városháza udvarára. A városbiró karosszéket akart számára
hozatni, de ő egy mozdulattal elháritotta a szándékot és odaállt az
öccse mellé. Tamás gróf fel akart állni és át akarta neki adni a
karosszéket, ő azonban a vállánál fogva visszanyomta a helyére és
intett, hogy folytassák, ami itt elkezdődött. Ekkor megint csend lett,
de nem jött vissza többé az a mozdulatlan és dermedt csend, amely az
előbb mintha a lelkek megzsibbadásából született volna.

A városbiró felállott és kihirdette a biróság itéletét. – A bazini
zsidók, – mondta, – bűnösnek találtattak a rettentő gyilkosságban, ezért
isteni és emberi törvények szerint, az örök igazság nevében az egész
bazini zsidóság kiirtatni rendeltetik és tűzhalálra itéltetik. Az itélet
a bazini grófok őnagyságaik megerősitésére vár. Isten legyen
mindnyájunknak irgalmas.

Ferenc gróf öccse karosszékére támaszkodva, félrehajtott fejjel
hallgatta az itéletet. Összevont szemöldöke alól sötét tekintete ide-oda
siklott a zsidók között és a biróság tagjai között. Az elmúlt napokban a
tombolása mind lázasabbá és mind hánykolódóbbá nőtt és borba és
szentségkáromlásba fúló örjöngéssé lett. Az elmúlt éjjel a két nőt
kidobta a várból, a csatornába öntetett minden bort, ami a várban volt,
lefeküdt aludni és reggel fáradtan és keserü rosszkedvvel ébredt.
Véletlenűl meghallotta, hogy ma lesz itélet a zsidók felett; lóra ült és
idejött. Az itélet elhangzása után elgondolkozva nézett maga elé egy
ideig. Tamás gróf hátrafordult hozzá, mintha sürgetni akarná, hogy
szóljon. Ekkor összerezzent, lehajolt Tamás grófhoz és halkan mondta:

– Csak nem gondolod, hogy én ezt az ostoba itéletet meg fogom erősiteni?

Tamás gróf hirtelen felállott.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte elsápadva.

– Valamelyik országos biróság elé utalom az egész pert.

Tamás gróf odahajolt hozzá; halkan beszélt; de mindenki láthatta, hogy
felindult szóváltás folyik közöttük. Azok akik hozzájuk legközelebb
állottak, meghallották a Ferenc gróf első szavait, és az egész tömegen
egyszerre végigfutott az a hir, hogy a grófok nem akarják megengedni az
itélet végrehajtását és meg akarják menteni a zsidókat. Az egyik száj a
másiknak adta a hirt; a szavak lihegve és áttüzesedve haladtak tovább; a
morajlás egyre hangosabb lett és a saját hömpölygésétől nőtt mint a
hegyi görgeteg, és a tömeg egyszerre dübörgő hangu orditásba tört ki:

– Máglyára a zsidókkal.

Ezer ajak orditotta át a huszárok négyszögén, hogy máglyára a zsidókkal,
és ezt a haragos orditást jól hallhatóan kisérte egy másik rivalgás:

– Le a grófokkal! A zsidók megfizették őket.

A tömeg szélén egy helyen rövid ideig tartó kavargás támadt. Lindwurm
Tóbiás állott ott a négynapos borivástól fáradtan, elcsüggedt
tompaságban. Amikor hozzá sodródott az a hir, hogy a grófok meg akarják
menteni a zsidókat, akkor Lindwurm Tóbiás felkapta a fejét, néhány nagy
lélekzetet vett és hadonászva kiáltotta: „Nagyon jól van. A zsidók
ártatlanok.“ A körülötte állók felháborodottan akarták elhallgattatni,
azután, mert még mindig kiabált, nagyon megverték és kézről kézre
lökdösték és lábról lábra rugdosták, amig a tömegen kivül egy árokba nem
esett. A tömeg orditása ezután még hangosabb lett. Öklök emelkedtek a
levegőbe; mindenki részeg lett a tömegorditástól, amelyet a saját
hangjának érzett; öklök emelkedtek a levegőbe, és a huszárok négyszögét
egyszerre szoritani kezdte és elsöpréssel fenyegette a tömeg nyomása.

Tamás gróf félbeszakitotta azt a felhevűlt mondatot, amely az ajkán volt
és egy erőszakos mozdulattal forditotta bátyja figyelmét a tömeg felé.

– Hallgass oda! – mondta.

Ferenc gróf gőgös figyelemmel hallgatózott egy kicsit, aztán
ajkbiggyesztve mondta:

– Lóra ültetem a huszárokat és öt perc alatt szétverem ezt az egész
csőcseléket.

Tamás gróf közelhajolt hozzá.

– Ha ezt akarnád, – suttogta, – esküszöm neked, hogy én meg azt a
parancsot fogom adni a huszároknak, hogy téged fogjanak el.

Ferenc gróf felvillámló szemmel nézett az öccsére. A huszároknak ekkor
már dulakodniok kellett a tömeggel, amely a zsidók felé nyomult. A
városbiró a darabontokat rendelte oda a huszárok erősitésére. A zsidók
sápadtan álltak az ingadozó négyszögben, Gregorovius mester pedig
felindulva sietett oda a grófokhoz.

– Nagyságos uraim, – mondta, – mindnyájunkat széttépnek, ha gyorsan nem
történik valami.

A tömeg hangja ekkor már mennydörgő orditás volt. Eltorzult arcok
kiáltoztak a két gróf felé, és öklöket ráztak feléjük. Ferenc gróf a
fivérével nézett farkasszemet. A Tamás gróf szemében a rendithetetlen
elszántság lángja égett. Ferenc gróf ekkor egy pillantást vetett az
orditozó tömegre is, aztán elbiggyesztette az ajkát, lassan vállatvont
és legyintett a kezével.

Tamás gróf intett Gregorovius mesternek. Gregorovius mester indult
visszafelé a birói asztalhoz. Ferenc gróf leült az üresen maradt
karosszékbe és lesütött szemmel és félhangon odavetette:

– Legalább a gyerekeket ne égessétek el.

Tamás gróf néhány szót mondott Gregorovius mesternek. Gregorovius mester
visszasietett a birói asztalhoz, jelezte, hogy beszélni akar és heves
mozdulatokkal jelezte azt is, hogy a közlései ki fogják elégiteni a
tömeget. Nehezen és lassan csend támadt. Gregorovius mester ekkor
felemelte a hangját és igy szólt:

– A bazini grófok őnagyságaik attól az igazságszeretettől vezérelve,
amely minden cselekedetüket irányitja, a biróság itéletét jóváhagyják,
azt helyesnek és igazságosnak ismerik el és végrehajtásának utjába semmi
gátat nem raknak. Minthogy azonban hinni lehet, hogy a zsidó
istentelenségnek, tagadásnak és gonoszságnak mételye a gyermekeket nem
fertőzte meg egészen és minthogy hinni lehet, hogy a gyermekek lelkei
még megmenthetők, őnagyságaik keresztényi szeretettől és buzgalomtól
vezéreltetve, a tíz éven aluli gyermekeknek kegyelmet adnak. Ezeket a
gyermekeket kiadják azoknak a bazini polgároknak, akik a zsidók javait
is megkapják: azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermekeket igaz hitben,
vallásosságban és istenfélelemben neveljék fel.

A tömegben tolakodás támadt. A városbiró kiadta a darabontoknak azt a
parancsot, hogy a zsidók közül válasszák ki a tiz éven aluli gyerekeket.
A zsidókon egy lázas feljajdulás reszketett végig. A halálra készűltek
már napok óta; előkészitették a lelküket rá, hogy mindnyájan meg fognak
halni, nagyok és kicsik egyformán. A váratlan parancs most felborzolta
és úgyszólván új irányba terelte fájdalmuk egyenletes folyását. Voltak,
akik feljajdultak arra a gondolatra, hogy a gyerekeiket meg fogják
keresztelni, de azért lemondó örömmel adták át a gyerekeiket az életnek.
Volt egy-két anya, aki semmire se gondolt, csak örjöngve szoritotta
magához a gyerekét, ugy, hogy a darabontoknak erőszakkal kellett
kitépniök a karjából. Eszter is reszketve szoritotta magához a fiát és
rémült szemmel és zokogva fordult Dávid felé. Egy darabont közeledett
hozzá. Dávid könnyes szemmel hajolt a fiára.

– Add oda, – mondta Eszternek. Ha Isten az élet ajándékát adja neki,
talán boldog lesz általa.

A vonakodók kezéből a darabontok kitépték már a gyerekeket. De volt egy
kislány akit türelmetlenűl és lihegve kináltak nekik. Ábrahám és a
felesége megrendűlve hallgatta a tiz éven aluli gyerekeknek szóló
kegyelmet; egy másodpercig haboztak, zokogva borultak Ráchelre, és
azután reszketve tolták oda Ráchelt a kisgyerekek közé. Ráchel sirva
akart visszafordulni hozzájuk, de ők kapkodva és dadogva tuszkolták be a
darabontok őrizete alá.

– Tessék, urak, ezt a kislányt is, még nincsen tiz éves.

A darabontok a gyerekek kis csoportját közrefogták. A tiz éven aluli
gyerekek összesen huszan voltak. A felnőttek és a tiz éven felüli
gyerekek összesen harmincan. A darabontok be akarták vinni a
kisgyerekeket a városháza udvarára, de a tolongás a tömegben ekkorra
heves és izgatott lökdöséssé lett, és a huszárok négyszögén át
mindenfelől viaskodástól kipirult asszonyok bujtak át a birói asztal
felé. Mindnyájan egy-egy gyereket akartak, hogy a kis ártatlanok ne
maradjanak egy percig se gondozás nélkül. A kisgyerekek körül dulakodás
támadt, mert a Dávid fiát öten is akarták, a Jakab fiát pedig nem akarta
senki. Gregorovius mester ekkor rákiáltott az asszonyokra és azt mondta
nekik, hogy a zsidók vagyonát teljesen egyformán fogják felosztani
mindazok között, akik zsidó gyereket igaz hitben felnevelnek. A
dulakodás erre megszünt, és miközben a biróság felállott és a huszárok
lassan utat kezdtek nyitni a tömegben, az asszonyok megosztoztak a
gyerekeken.

A huszárok lassan utat nyitottak a tömegben és a zsidókat közrefogva
elindultak a vásártér felé. A zsidók mögött haladtak a biróság tagjai. A
tömeg egy ideig körülöttük tolongott még, aztán mindenki elkezdett
sietni a vásártér felé, hogy jó helyet kapjon. A zsidók fáradtan és
lehajtott fejjel mentek a huszárok között. Zakariás Józsefre és Juditra
támaszkodott. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Dávid suttogva
bátoritotta. Eszter még szorosabban hozzá kapaszkodott és azt mondta,
hogy nem fél semmitől, csak Dávid maradjon végig a közelében, nézzen rá,
ha lehet, és fogja a kezét, ha lehet. Az asszonyok egy része halkan
sirt, a férfiak imádkoztak, sápadtan és megrettenten imádkoztak a tiz
évnél idősebb gyerekek is.

A vásártéren tiz nagy cölöp volt a földbe verve. A cölöpök mögött nagy
halmokban száraz rözsekötegek álltak. A cölöpökbe vaskarikák voltak
beleerősitve. A rőzsekötegek előtt ott állott a selmecbányai hóhér és
égő fáklyát tartott a kezében. A tömeg odaáradt a cölöpök köré és a
huszároknak előbb hátra kellett az embereket szoritaniok, hogy a
zsidóknak és a biróság tagjainak helyük jusson. A menet megállott a
cölöpök előtt. A zsidók kis csoportján ekkor egy feljajdúló zokogás
futott végig; a férfiak közül néhányan hangosan kezdtek imádkozni. A
városbiró kiadta a parancsot az itélet végrehajtására. A városi
darabontok hármanként odakötözték a zsidókat a cölöpökhöz. Eszter
reszketve kapaszkodott Dávidba. Amikor kötelekkel és láncokkal
odakötözték őket egy cölöphöz, a kötelek és láncok között megkeresték az
egymás kezét és hátraforditott fejjel keresték az egymás tekintetét,
Zakariás roskodozva ment Józseffel egy másik cölöp felé; amikor odaért,
szétnézett a májusi fénnyel csordultig megtelt reggelben és bucsuzóan,
halkan mondta Józsefnek: „Szép volt az élet. Csak az ember javithatatlan
állat.“

József megrázta a fejét. Zakariás, már kötelek és láncok között, feléje
forditotta a fejét és keserü megdöbbenéssel kérdezte: „Még mindig
hiszed?“ „Hiszem“, – felelte József. Zakariás megrázottan hallgatott el,
József pedig nyugodt, biztató szavakat suttogott Juditnak. Judit hófehér
arccal állott a kötelek és láncok között és lehunyta a szemét. Az
asszonyok egy része zokogott, a férfiak imája hangosabb lett. A tömeg
felindulva zugott. A tömegben ott voltak már azok is, akik között a
zsidók gyerekeit kiosztották. Az uj anyák és az uj apák magukkal hozták
a gyerekeket is. Nézzétek, – mondták nekik, – igy jár az, aki makacsul
megmarad istentelen gonoszságában.

A zsidók mind a harmincan oda voltak már kötözve a cölöpökhöz. A
selmecbányai hóhér ekkor jelt adott, és a legényei a rőzsekötegeket
lassan odarakták és felhalmozták a cölöpök köré. Azután a selmecbányai
hóhér égő fáklyájáról meggyujtott még néhány fáklyát és ő és a legényei
egymásután gyorsan meggyujtották a rőzsehalmokat. A száraz rőzse
lángralobbant. A fellobbanó lángokkal együtt egy jajkiáltás szaladt
végig a máglyákon. A tömeg izgalma egy felorditással felelt. A lángok
magasra lobogtak, a selmecbányai hóhér és a legényei uj rőzsekötegeket
dobtak a tüzre. A tüzből hangos szóval kihalltszott a Sámuel imája:
„Mindezekért is áldassék, dicsértessék és magasztaltassék az Ur.“
Töredezve és akadozva hatoltak át a tüzön a zsoltár szavai, amelyeket
Simon mondott hangosan: „Körülvettek engem a halál kötelei és a pokol
szorongattatásai támadtak meg engem… Az Urnak nevét segitségül hivom… az
Ur kégyelmes és igaz… Térj meg lelkem a te nyugalmadba.“ Azután a tűz
lángja körülvette és elnyelte a megkötözött embereket. A tömeg izgalma
hangosan orditott, és néhány férfi és néhány asszony izgalomtól
reszketve áttört a huszárok között, hogy a selmecbányai hóhérral és a
legényeivel együtt uj rőzsekötegeket rakjon a tüzre. A rend felborult.
Az uj anyák előrenyomultak és mutogatták a gyerekeknek a máglyát és
intették őket, hogy csak nézzék meg jól: hogy soha el ne felejtsék, mire
visz az istentelenség és a gonoszság. A tömeg zugásában ekkor egy
sikoltás hallatszott. Egy kislány kitépte magát egy asszony kezéből és
átbujva a huszárok között, előrehajtott fejjel rohant egy máglya felé. A
sárgán égő lángok között fel lehetett még ismerni Ábrahámot és
feleségét. A huszárok felbomló során át egy asszony kiabálva szaladt a
kislány után. Ráchel azonban már ott volt a máglyánál, egyetlen ugrással
bent volt a széles tűzkör közepében és térdre roskadva nyujtotta ki a
két kezét a cölöp felé. A selmecbányai hóhérnak egy legénye olyan
mozdulatot tett, mintha ki akarná menteni, de a hőség a máglyának a
közelében olyan nagy volt, hogy rögtön visszahuzódott. A térdre roskadt
Ráchelt igy elboritották a lángok.

A tömeg ujra felzugott. Egyre több ember furakodott át a huszárok
sorfalán, hogy izgalomtól reszketve dobálja a rőzsekötegeket a tűzre. A
tűzben alig látszottak már emberi alakok. A tömegen kivűl – lóháton –
ott voltak a bazini grófok is. Ferenc gróf fanyar mosollyal nézte a
máglyákat és a tömeget. Tamás gróf mereven nézett a tűzbe. A világ
ragyogó, biztató, reggeli napsütéssel volt tele. A máglyákon ember már
nem látszott; tiz bágyadt, sárga tűzoszlop állott egymás mellett, amely
felfelé nyujtogatta füstfejét és fekete betűket rajzolt a kék égre. A
tömeg zugása aztán elhallgatott; a máglyák leégtek, és a helyükön nem
maradt más, csak por és hamu.

Vége.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |lakik Budan |lakik Budán

23 |A ket karja |A két karja

30 |Jó lesz- e |Jó lesz-e

39 |az asztalodnal |az asztalodnál

40 |es elmondta |és elmondta

42 |idegenbe. |idegenbe.“

67 |város es |város és

71 |segitségetl kérniök |segitséget kérniök

74 |itt a tárgyalas |itt a tárgyalás

113 |nagyon vagyódtál |nagyon vágyódtál

126 |vagya és akarata |vágya és akarata

153 |kezdték Abrahámot |kezdték Ábrahámot

175 |egy csoportben |egy csoportban

180 |Józsefre- támaszkodott |Józsefre támaszkodott]






End of the Project Gutenberg EBook of A bazini zsidók, by Lajos Biró

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63585 ***