The Project Gutenberg eBook of Midás király (2. kötet) by Zoltán Ambrus

Ime, itt vagyok, jelentkezem. A lustaság ördöge le van küzdve. Az erény diadalmaskodott. Remélem, meg van elégedve velem?

Először is, köszönöm a könyveket. A Zord időket hamarjában mindjárt el is nyeltem. Volt rá időm. Tegnapelőtt egész nap nem csináltam egyebet, csak olvastam, mert itt is átkozott zord idők járnak.

Mondja, kérem, de tegye a kezét a szivére, nem bolondság-e Trouvilleba jönni, csak azért, hogy az ember Kemény Zsigmondot olvassa?

Kegyed azt fogja mondani, hogy én nem is azért jöttem ide, hanem a miatt, mert hőn szeretett Alisz néném beteg.

Erre én azt válaszolom, hogy hőn szeretett Alisz néném nem beteg, hanem ellenkezőleg: igen jeles -2- szinésznő. Szinleli, esküszöm kegyednek, hogy csak szinleli a betegséget. Az egész kirándulás csak arra való, hogy megpuhitson, és a fejembe verje, hogy drága Viktor fia egy gondviselésszerü lény, a ki egyesegyedül arra van hivatva, hogy engem boldogitson. (Mennyi »hogy«!… Ne haragudjék, kedves aranyos Helén kisasszony!…)

Mondhatom, hogy ha hőn szeretett Gina néném látná ezt a ravasz mesterkedést, a mit itt hőn szeretett Alisz néném kifejt, tüstént lefeküdnék és menten meghalna (már t. i. a vén Gina, mert Alisz néném sem meg nem hal, sem meg nem adja magát, semmi áron).

Persze, óvakodom elárulni az öreg Alisz előtt, hogy átláttam a szitán. Kitelnék tőle, hogy összeesküdnék ellenem a többiekkel, s egyszerre csak mindnyájan a faképnél hagynának, legalább egyelőre, a mig úgy nem tánczolok, a hogy ők fütyülnek. Egyedül pedig csak nem csavaroghatok a világban! Mit mondana hozzá ünnepélyes nagybátyám, az érsek?!

De térjünk okosabb dolgokra. Érdemes nagynéném már bele találta magát a trouvillei életbe, s olyankor, ha nincsenek zord idők, mindig csak azt miveljük, a mit előtte való nap cselekedtünk.

Reggeli 9 óra. Kornyikálás. Hát nem borzasztó az, kedves, draga Helén kisasszony, hogy egy huszonegy esztendős duenna még kornyikálni tanuljon?! És még hozzá, Miss Harriettől! Ó, milyen boldog ön, hogy nem ismeri Miss Hariett-et! Brrr! Nem szeretnék a férje lenni!

10 óra. Fürdés. Tenger mormogása, tenger habja fölött futó szél zúgása. És az én sóhajaim.

11 óra. Lawn-tennis. Társaság kritikán alul. Csupa majmok. Nincs itt senki, de senki, Helén kisasszony, senki, még a kis Birulov se, imádnivaló parasztvicczeivel! Ó, milyen sivár is ez az élet! -3-

Aztán rövid szabadság. Szabadság, szerelem!… (Lásd Petőfit.) Ebben a boldog időben firkálom önnek ezeket a sorokat.

Aztán: ki az estacade-ra. Hatkor ebéd, néha még egy kis séta, rendesen a szobában csücsülés és pont.

Alisz néném kiállhatatlanabb, mint valaha. Ugy-e, el se tudja képzelni, hogy még kiállhatatlanabb is lehet, mint a minőnek már akárhányszor mutatta magát?! Igen, de kegyed nem látta olyankor, mikor nagyon, de nagyon szeretetreméltó akar lenni. Nos, mondhatom, ilyenkor szenvedhetetlen.

U. i. Henrik unokatestvéremtől egy tréfás levelet kaptam, melyben arra kér, hogy fizessem ki az adósságait. Azt mondja, csak úgy lehet jövője a közélet terén, hogy ha rendbe hozom. Adjon jó tanácsot, kedves Helén kisasszony, megtegyem-e neki? Az adósság hétszáznegyvenezer forint. A kutyafáját! Nem loptam a pénzemet, hogy igy dobáljam! Nem igaz?

Még egy u. i. De megvallom, nem tudok haragudni erre a szegény Henrikre, mióta kijelentette, hogy ne hallgassak az anyjára, mert ő bizony nem pályázik a kezemre; nem pályázik pedig már csak azért se, mert ujjal mutatnának rá, hogy a feleségéből él. Szeretem az őszinteségét. A büszkesége ugyan kissé ingadozó, de a nyiltsága mégis szép, ugy-e?

II.
Ugyanaz ugyanannak.

Ó, maga… legkedvesebb, legjobb, legaranyosabb minden zsémbes vénkisasszony közül! Úgy, úgy, dorgáljon csak meg! Húzza össze a szemöldökét, csináljon szigorú, rettenetesen szigorú arczot, és pirongasson, pirongasson! Mintha bizony nem tudnám, hogy minden nagy zsörtölődéseinek kiáltó daczára, mennyire szereti ezt a lelketlen, illetlen, és mindenképpen »atlan«, »etlen«, rossz kis teremtést!

Szivem teknőjének legfenekéből köszönöm kedves, haragos prédikáczióit!

A mi a szegény Henriket illeti, azt hiszem, kissé szigorú iránta. De minek vitatkoznánk róla?!… Oly kevéssé érdemli meg a szót!…

Képzelje, van egy nagy ujságom! Már nem vagyok olyan elhagyatott, mint panaszoltam, s a jókedvem kezd visszatérni. Mindezt egy inczi-finczi kis személy okozta, a kiről tavaly sokat beszéltem önnek.

A mint tegnap az estacade-on őgyelgek, árván, mint egy gólyamadár, a távolba mélázó szemem egyszerre csak egy ismerős ábrázatot fedez föl a látóhatáron. De hisz ez Pimprenelle márkiné, saját személyében!… mint a hogy a szindarabokban mondják.

Persze, hogy ő volt. Oda rohanok hozzá, s balul sikerült kisérletet teszek, hogy majd megfojtom az ölelésemmel. Ő tűri, (úgy látszik, szokva van az ilyen jelenetekhez), végre, nagynehezen, lefejt magáról, megnéz, rám ismer és felkiált: -5-

– Azt ugyan nagyon rosszul tette – feleli ő. Aztán igy simogatja meg a hiúságomat:

– Mondhatom, édesem, soha sem láttam tehetségesebb szobrásznőt, mint maga.

Az jutott eszembe, hogy már maga ez a szó is: »szobrász-nő« – milyen ostobául hangzik! De bölcsebbnek találtam megkérdezni tőle:

– Azért habozom, kedvesem, mert ebben a pillanatban nem vagyok tisztában vele, hogy tulajdonképpen van-e nekem becsületszavam, vagy nincs?

– Tudja, olyan régen nem gondoltam a becsületemre, s mikor utóljára foglalkoztam vele, olyan kényes helyzetben volt szegény, hogy hamarjában igazán nem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt vele?!… Ah, igen, igen, emlékszem már!…

Megmenekült, ismét megmenekült, de őszintén szólva, ha nagyobb baj nem történt vele, az nem az ő vitézségén, hanem a támadó ügyetlenségén mult.

S mindezt csak úgy, az első lélekzetre!… Ha még kétségeim lettek volna, erről ráismerhettem.

Mert nem változott egy cseppet sem. Épp olyan szeleburdi, meggondolatlan kis személy, s épp olyan nagy szájhős, a milyen volt.

Természetesen, nagyon megörültünk egymásnak. Annyival inkább, mert ebben a közönséges, hogy ne mondjam: ronda fészekben egyikünk se várta a másikat.

– De hát hogy kerül ön ide? – álmélkodtam. – Hisz én önt St. Mauriceban képzeltem. -6-

– Takarékosságból, édesem, hitvány, nemtelen takarékosságból!… Nekem voltakép Scheveningenbe kellett volna mennem, de a férjem igy gazdaságosabbnak találta a dolgot. A mint tudja, Pimprenelle itt van egy kőhajitásnyira; Trouvilleban gubbaszkodnom tehát éppen annyi, mintha otthon ülnék… Ó, az én férjem nagyon sötét jellem, édesem! Isten óvja önt hasonló veszedelemtől! De hát ön, ön mit csinál itt?!…

– Mi sorra járjuk a nagy állomásokat, mintha vándorló komédiások volnánk. Igazán nem tudom, miért. Kérdezze Alisz nénémet. De nem, ne kérdezze. Miért szerezne magának egy nagyon rossz napot?!…

Elpanaszoltam neki, hogy az idén még lóversenyek sincsenek Trouvilleban. Harmadéve legalább érdekes lovakat láthattunk, ha már érdekes embereket nem is. De most!… Ó, nyomorúság!…

Majdnem sírva borultunk egymás nyakába. Megigérte, hogy egy pár napra elvisz magával Pimprenellebe. Ott legalább nem untatnak bennünket hamburgi szivargyárosok, sem kedves csemetéik. Pimprenelleben magunkra leszünk és nagyokat fogunk nevetni.

Legközelebbi levelemet már alkalmasint Pimprenelleből fogom világgá röpiteni, az én szép Budapestemre, az én kedves, veszekedő öregemnek,

III.
Ugyanaz ugyanannak.

Igenis, Trouvilleból küldöm ezeket a szarkalábakat. Nem megyünk Pimprenellebe.

Mit mondtam önnek? Hogy Trouville unalmas? Szó sincs róla. Ellenkezőleg; hisz ez roppant kedves hely! És a mi fő, rendkivül mulatságos.

Nézeteim ilyetén gyökeres átalakulásában kiváló része van egy kisded, de érdemekben máris gazdag kolóniának, mely csak az imént telepedett le a Montjoliban. De akár hiszi, akár nem, meg kell vallanom, Helén kisasszony, hogy Trouville, mely kilenczezer fürdővendéggel még rettentő fészek volt, most, hogy kilenczezernégyen vagyunk, igen helyes, és érdekességekben bővelkedő várossá változott át. (Ugy-e, szép mondat?)

Nekem határozott szerencsém van. A véletlen úgy akarta, hogy Trouville ujjáalakitóinak a bevonulásán jelen lehettem. Kár, hogy virágot nem szórtam eléjük.

Összebeszéltünk a márkinéval, hogy az öreg Aliszt elviszszük ebédelni a Casinoba. Az ebéd ugyan a Casinoban is elég gyászos volt, de legalább nem olyan dermesztő, mint otthon.

Már éppen indulni készültünk, mikor egyszerre csak elléptet előttünk a díszes társaság.

Nagy feltünés. Mindenki az uj ábrákat nézi. Én vigyorgok. Hogyne! Egy lengő vörös szakállt látok, s -8- ennek vidám ficzánkolásából egyszerre megjóslom Trouville szép napjait. A szakáll epikus. De a társaság sem jelentéktelen.

Azt mondanám, hogy: Guy, Gontran és Gaston. (Remélem, emlékszik a Journal Amusant gavallérjaira?!) Csakhogy négyen vannak.

Az első – látnivaló, hogy ez a társaság feje – egy huszonnyolcz-harmincz éves, jóképü fiatal ember, kaczkiás szőke bajuszszal, melyet minduntalan elégedetten pödörget. Csinos gyerek; de az arcza valamivel több észt is sugározhatna. Ugy rémlik, mintha ezt a figurát már láttam volna valami képes ujságban. De hol?

A második a vörös szakáll viselője. Hosszú, hórihorgas ember, szüntelen mosolygó, apró, vig szemmel. Semmi kiválóságot vagy nevezetességet nem sejtet. Minden egyéb jelentéktelen rajta, de a szakáll, az igazán tüneményes. Ilyen nevető, vidám szakállat nem láttam még soha. Negyven-negyvenöt éves lehet (nem a szakáll, hanem az ember.)

A harmadikat nem mondhatom sem öregnek, sem fiatalnak, sem csinosnak, sem rútnak, se szőkének, se barnának. De egy kis könnyelmüséggel rá lehet fogni ezeknek a tulajdonságoknak mindegyikét. A mi a leghatározottabb rajta, az, hogy egy kicsit kopasz. Roppant érdekes. Minden vonása, minden mozdulata kiáltja a párisit, a ki megfordul »minden világokban«, a ki nem csinál semmit, a kinek soha sem volt semmi foglalkozása, még csak szenvedélye sem. Csak »él« és jár a világban. Esküszöm, hogy ez a jellemzés találó. A pofa nem szellemtelen.

A legfurcsább alak a negyedik. Nagyon szép fiú; fekete haj, érdekes, okos, veszedelmes szem. Komoly, mint egy bank; soha még csak el se mosolyodik. Mintha fogadásból mulatna. Vagy ez a komolyság csak rendszer? -9-

Alig foglalnak helyet, megerednek a találgatások. A szőke arczképét a márkiné is látta valami képes lapban; de ennyi az egész, a mit tudunk. Különben nincs ember a teremben, a ki nem töri a fejét. Végre egy ismerőstől, a ki több értesülést szerzett, mint mi, meghallunk annyit, hogy a szőke ezt a nevet irta a vendégkönyvbe: »M. d’Alicante.« De ez a név csak valami inkognitót takar. A többi név nem mond semmit; egyik is, másik is teljesen ismeretlen. Pedig annyi bizonyos, hogy a négy ember közül egyik sem »akárki«. Kik az ördögök lehetnek tehát?

Persze, a mig a Casinóban együtt volt a társaság, kifogástalanul viselkedtek. Hanem azután a következők történtek:

1. (Egész bün-lajstrom ez, rövid két nap alatt.) Van Trouvilleban egy auvergne-i czigány, a ki vörös nadrágban jár, és Miczkievicz Ádámnak nevezi magát. Tehát: mikor a jeles társaság magára maradt, a szőke elhozatta Miczkievicz Ádámot és a bandáját, aztán zeneszó mellett dőzsölt reggelig a czimboráival. Reggel nyolcz órakor a szőke és a vörös az asztal alatt feküdtek, katalepsziában. Mikor a párisi is hanyatlani kezdett, a fekete felállt, frissen, »mintha esküvőre menne«, s azt mondta, hogy: »Most már talán mehetünk haza«. Megszámlálták; huszonegy üveg volt körülötte. A pinczérek kocsiba rakták a három gentlemant; s a fekete szépen haza vitte őket. Azt mondják, azután sétálni ment a tengerpartra.

2. Másnap őrült szerenádot csaptak Micaëla urhölgynek, a ki a spanyol követ Micaëlája. Egész sereg párbajra van kilátás.

3. Ugyanakkor este a vörös kifosztott egy játékbankot, mely a Hôtel de Bagdadban tartja titkos üléseit. -10-

4. Végre tegnap bált rendeztek a Montjoliban, a melyre a tánczosnőket egy külön vonat hozta Rouenból. Azt beszélik, ki volt adva a rendelet, hogy ezen a bálon faubourg-saint-germain-i hangnak kell uralkodnia. A hölgyek aztán szörnyen igyekeztek előkelők lenni, s ez pokolian mulatságos volt.

Persze, mindezt, magában véve, még nem találnám tulságosan mulatságosnak. Az, hogy ők megiszszák a huszonegy üveg bort, engem még nem tesz jókedvüvé. Hanem annál jobban mulattat az a rendkivüli hatás, melylyel ezek a csinos botrányok már is dicsekedhetnek.

Ha látná, édes Szép Helénám, a többieket! Hogyan tüszkölnek, berzenkednek, s mily rettentően fel vannak háborodva! Az általános elszörnyedés leirásához Jeremiás próféta sötét szineit kellene használnom. Azóta, hogy megérkeztek, egész Trouville forrongásban van. A szivargyárosok eddig már két bizalmas értekezletet tartottak, melyeken csak arról folyt a tanácskozás: hogy mi módon lehetne tőlük szép szerével megszabadulni?! Nyiltan azonban aligha fognak fellépni, mert úgy látszik, ezek az urak, ha maguk tréfás emberek is, a mások tréfáit nem igen kedvelik.

Egyébként pedig, a négy kiváló fürdővendég rá se hederit a többi kilenczezerre. Sőt, úgy tetszik, a fekete nem igen törődik sem a kilenczezerrel, sem a maradék hárommal. Mert olyan fagyasztó komolysággal vesz részt a czimborái kirugásaiban, mintha mélyen megvetné ezt a mulatságot. Mondhatom, nincsen jó izlése.

Alisz néném a szerenád óta magán kivül van. Ma délelőtt azzal állott elém, hogy egy pár hétre menjünk át Cabourgba. Tiltakoztam. Neki jutott eszébe, hogy ide jöjjünk, hát most már csak maradjunk itt. -11-

Én és a márkiné, el vagyunk ragadtatva. Titokban megvallottuk egymásnak, hogy hideg szemlélőnek maradni a botránkoztatók és a botránkozók között, királyi élvezet.

A márkiné azt inditványozta, hogy öltözzünk fehérbe, kössünk a derekunkra háromszinü övet, s vigyünk Trouville felszabaditóinak két-két babérkoszorút.

Az ajánlatot helyénvalónak találtam, s állottam elébe. De a márkiné az utolsó perczben visszarettent.

Különben pedig, levelemet ezennel bezárva, maradok hűséges és jó kis tanitványa:

IV.
Ugyanaz ugyanannak.

Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony! Tudom már, kik a botrányhősök; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.

Botrányhősöket mondtam? Bocsánat, visszavonom. Sokkal előkelőbb (vagy előbbkelő?!… Nem, nem kelnek valami korán. Tehát:) sokkal előkelőbb személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.

Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek közénk, közönséges halandók közé. -12-

Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, a min kegyed sem fog csudálkozni, ha megtudja, hogy:

a szőke ő királyi fensége Dom… Bizony isten, elfelejtettem a neveit. Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leány-neve van. Tekintettel arra, hogy a bajusza elég tömött, a leány-nevei bizonyára feleslegesek voltak.

Szóval: princz, s hazája egy szép kis, exotikus ország, a hol a »Dom«-ról itélve, nagyon meleg lehet.

Ez az exotikus kis ország különben közönbös nemcsak rám nézve, de a princzre nézve is. Azt mondják, nagyon gyéren látogatja. Esztendők óta Párisban lakik, a hol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a Gardenia-herczeg néven ismeretes.

A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői. A princz ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a ballerináknak – mert inkább abban a világban forog, a hol az előkelők vigadnak, mint abban, a hol az előkelők unatkoznak – gardéniát szokott osztogatni, a hányszor csak találkozik velük. A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága. Költői princz; kár, hogy nem birja az italt.

Nem, soha se találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a gavallér, a kit eddig csak a párisinak neveztem.

(Ugy-e, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak a második személyü megszólitásban kellett kitörnie?!)

De hát, igazán, soha se kukkantott bele abba az elátkozott Gil Blasba, a mikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!

Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a Gil Blas mindennap tele van Monplaisir-rel. Monplaisir itt, Monplaisir ott, Monplaisir mindenütt, akár Figaro.

De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme sincs.

Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat élő, tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek – vannak köztük igen régóta fiatalok is – »a kik mulatnak«, a kik Párisban a legnagyobb pazarlást űző könnyüvérü hölgyecskék világában élnek.

Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes mulatságokat, melyekről a Gil Blas annyi kényes dolgot tud pletykálni.

Fájdalom, orcza-pirulással kell megvallanom, hogy a különböző napihirekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját. Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet tudok.

A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir izlése szab törvényt és határt. Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpiti világgá a félvilág csillagait, ő nevezi ki az uralkodó planétákat. (Példának okáért, a Smilis-lányokat, a kik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban énekeltek, Párisban ő »hozta divatba.«) Sőt Monplaisirnek befolyása van a toalett-politikára is. Worth, Laferrière, Paquin rettegnek tőle s megkérdezik a -14- véleményét. Ő küszöbölte ki a világból az utálatos alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem jutott el a táncztermekig.

A Monplaisir név különben, a melyet a hölgyek adtak neki, és a melyen nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, a mikor a Gil Blas közönségének jelentéseket irnak róla – csak afféle komázó elnevezés. Az igazi neve Fervacques. Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem csinált semmi okosat.

Ez az ember, a kire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, a ki arra született, hogy egy czirkuszi némajáték első előadásán restauráczió-korbeli esti öltözékben négyest tánczoljon, ez az ember nem más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don Juanja!

Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom. De hát őrültek az asszonyok?!

Ugy látszik, igen. Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen kivül ez a Lord Fitzroy az, a ki a szegény Mullem grófnét megszöktette. Tudja, a szép, szőke Mullem grófnét, a kit kegyed is ismert Ostendeban, s a kiről mindnyájan azt hittük, hogy tizig se tud olvasni.

Igen, az én vörös szakállasom az, a ki Mullem grófnét megszöktette, a ki Lavergne bárónét elválasztotta az urától, a ki mint Mefisztó szerepelt Mac Gregor urnak Mrs. Mac Gregor ellen inditott pörében, s a kiért a szegény kis Davril megmérgezte magát. (Hisz emlékszik? A ki Belcolort játszotta a Françaisban.)

Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban foglalkozunk azzal a mondakörrel, -15- mely a nevéhez füződik. Rettentő dolgokat beszélnek róla. De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolcz élő gyermeke van, a kik mind törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá, hogy egykor tizenketten lesznek. Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a vörös ura után, a ki otthon úgy bánik vele, mint egy cseléddel, s koronkint, patriarkálisan, meg is veri. De lehet, ez csak tulzás.

Ó, sziv örvényei! Ki láthatna mélységeitekbe?! Hinné ezek után, kedves Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött, csakhogy közelebb legyen az urához. Mondja, Helén kisasszony, milyen odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre? Másfélszeres pénz ellenében sokat tennék rá.

Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, a mi némiképpen megmagyarázza a sikereit. Ugy vív, mint Gomard, és úgy lő, mint Carver. Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját. A mint mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tiz páczienst.

A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda. Ha kiderül, azonnal megirom. Képzelem, mennyire kiváncsi rá.

Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom. De, istenem, csak nem irhatok folyton Alisz nénémről?!

Végre, megverni nem fog érte, hogy ha untatom is, mint egyszer, kicsi koromban, mikor nagyon rossz voltam. Emlékszik-e még rá? Én ugy emlékszem, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen, az, hogy megvert, már rég kiment volna a fejemből, de soha se felejtem el, hogy aztán mindjárt hogy megsiratott! -16- Soha, soha se felejtem el, mint hullottak a könnyei, és most is hallom azt a pár szót, a mit akkor mondott: »Ó, te szegény kis árva, még én is, én is bántalak!«

Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves kis öregem még mindig sírva csókolta az arczomat. Még nekem kellett helyre vigasztalnom!

Ugy-e, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől, mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!

V.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

De, kedves Masa, micsoda rémségeket ir maga nekem össze?! Egy hölgy, a ki úgy keresi a becsületét, mint a keztyüjét, és attól tart, hogy elhagyta valahol!… Egy herczeg, a ki szereti a ballerinákat, de nem szereti a hazáját!… Meg az a lord, az a borzasztó lord, nyolcz gyermek apja, a kinek nincs egyéb gondja, mint hogy elbolonditson, sőt halálba kergessen egy egész sereg szánandó, szerencsétlen asszonyi teremtést! Ki hallott már ilyen szörnyüségeket?!

Igazán, a gyönge és véges emberi elme néha elámul és képtelen megérteni az Isteni Gondviselés titokzatos, -17- magas czélzatú rendelkezéseit. Nyolcz gyermek nevelése, rábizva egy romlott s minden kötelességről megfeledkező férfira, a ki dézsaszámra ontja a vért, s megmételyezi a hitükben megrendült asszonyok lelkét!… De az Ő szándékai kifürkészhetetlenek. És meglehet, a Gondviselés csak azért adott ilyen apát ezeknek a boldogtalan, s minden részvétre méltó, kedves gyermekeknek, hogy maguk előtt látva a bűnt, lelkükben szent irtózat ébredjen, s annál inkább őrizkedjenek a jó utról letérni.

Pedig még nem is ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az, hogy maga érdekesnek talál egy fiatal embert, a ki sohase kel fel az asztaltól a nélkül, hogy huszonegy üveg ne legyen körülötte!

És még azt mondja, hogy Henrik gróf iránt tulságosan szigorú vagyok! Ne csodálkozzék rajta, kedves Masa, hogy nem tudok neki könnyü szivvel megbocsátani. Örömest elismerem, hogy Henrik gróf igen szép tehetségü s kellemes fiatal ember, de nem tagadhatom, hogy meggondolatlanságai aggodalmakat keltenek bennem jövője iránt. Igy nem kárhoztathatom eléggé önnel szemben elkövetett könnyelmüségeit. Maga az az egy, hogy nem gondolva önre, olyan szégyenletes ujságokat járatott a házhoz, a milyet multkori levelében ön is emlitett, elég volna rá, hogy megrenditse személyébe helyezett bizalmamat. Csakhogy, fájdalom, ezt a bizalmat már régen elvesztettem; akkor, mikor fogadása ellenére ismét kártyához nyúlt.

Különben, ha már arról a bizonyos ujságról van szó, a melynek a nevét se akarom leirni, engedjen meg, kedves Masa, de nem olvasta maga azt olyan -18- gyakran, mint dicsekszik vele. Maga engem csak rémitgetni akar. Azt mondta magában, hogy: »Majd megijesztem egy kicsit azt a zsémbes vénkisasszonyt. Előbb megijesztem, aztán elérzékenyitem«.

Mondhatom, sikerült is mind a kettő. Azaz, hogy bizony csak az utóbbi sikerült, mert ha egy kicsit megijesztett is, az ijedtség nem tartott sokáig, s mindjárt átláttam a szitán. Engem ugyan nem tart bolonddá. Ismerem én az én Mikulásomat.

A mi azonban Pimprenelle márkinét illeti, ha még egyszer szerencsém lesz hozzá, bizony lesz neki egy kis mondanivalóm. Hát illik az, igy beszélgetni gyermekleányokkal!

Ennek a szeleburdi asszonykának egy dologban nagyon igaza van. Igen helyesen emlitette, hogy végtelen kár volna, ha az én kis tanitványom csakugyan abbahagyná szobrászati tanulmányait. De hogy is gondolhat erre, édes Masám, mikor már oly szép sikerei voltak! Bizonynyal magam sem vagyok barátja annak a szemérmetlenségnek, a melyet még nálunk is látni a múzeumban, tudniillik, hogy fiatal, sőt serdületlen lányok teljesen öltözetlen női szobor-alakokat mintáznak, de hát hol van megirva, hogy e nélkül nem válhatik valaki művésznővé? A művészet oly szép, oly fenséges, oly magasztos!… nem hihetem el, hogy össze kell lennie kötve a szemérmetlenséggel. Mintha e nélkül nem lehetne szép dolgokat alkotni! A Psychét, megvallom, nem szerettem; de lássa, édes Masám, az imazsámolynál térdeplő leánynyal oly jeleset alkotott, hogy mindenki, a ki látta, el volt ragadtatva.

(Nem szeretném, hogy ha valami nagyon elbizakodottá válnék, de magának éppen az ellenkezőre van hajlandósága.) -19-

Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Masám, a szives sorokat, melyekben annyi szeretettel szól rólam! Hisz maga mindig… de nem, mert megint elérzékenyedem.

U. i. Nem irja, kedves Masám, forgatta-e már Krisztus követésének ama gyönyörű kiadását, melylyel születésnapjára az érsek úr ő nagyméltósága volt kegyes meglepni. Ne felejtse el megirni.

Az imént – nagy meglepetésemre – igen előkelő vendég járt nálam. Az érsek úr ő nagyméltósága kegyes volt meglátogatni.

Eleinte nem tudtam elgondolni, mire magyarázzam ezt a példátlan kitüntetést.

Semmiségeken… – mit mondok?! – szeretetreméltóságokon kezdte, a melyekkel igen megtisztelte csekélységemet.

– Elégedetten értesültem – szólt elismerő hangon – hogy Mária hugom önként, csak szive sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a tarjáni templom épitésére.

Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék arról a tántorithatatlan vallásos érzületről, melyet maga, kedves Masám, mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanusit. Elismeréssel emlitette -20- azt is, hogy ha szent czélokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről van szó, az én kis tanitványom bőkezüsége nem ismer gazdasági tekinteteket.

Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajjon mit akarhat?! Azért, hogy ezt nyilvánitsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hivséges, de igen szerény szolgálójához?!

– Csakhogy sajnos – folytatta ő nagyméltósága – ez a bőkezüség nem csupán szent czélokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon, melynek Mária hugom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura, nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.

Azután előadta, hogy az, a mit ő »leánygazdálkodás«-nak nevezett, mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár. Végül oda nyilatkozott, hogy nagyon kivánatosnak tartaná, ha a kegyed uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfi gazda kormányzása alatt állana.

Tudom, kedves Masám, hogy a mit irok, kegyednek nem kellemes; de kötelességem megirni.

Ő nagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy kijáró van. Az, ha maga, édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében lemond »kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai), s nőül megy Viktor grófhoz.

– Kegyednek – szólt hozzám ő nagyméltósága – jelentékeny befolyása van Máriára, a mit én természetesnek találok. Remélem, ezt a befolyást érvényesiteni fogja, Mária és a család közös érdekében. -21-

Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a Jóistenen kivül, nem hallgat a világon senkire. S rám kevésbbé, mint bárki másra.

Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt persze én sem találom örvendetesnek.

Ő nagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszúl esett, a mit mondott.

Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szivére, s tegyek meg minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, a mely egyszersmind az ön érdeke is. Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, a mit irok, az egész család óhajtása.

Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet teljesitenem kell.

De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor gróf igen komoly férfi, a kire bizonyára nagy politikai jövő várakozik. Komolysága, meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig arra nézve is kezességet nyujtanak, hogy mint férj a példás kivételek közé fog tartozni. Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint egyedül, dísztelen magánosságban.

VI.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez! Soha se is erőlködjék; úgy is hiába minden. Hagyja abba ezt a csunya mesterséget.

Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak. Oly mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképészszel, a ki az itt küldött arczképet csinálta (csinos pofácska, ugy-e?), s a ki szintén igen komoly ember.

De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb gavallérja (a mitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék vele valami sokat.

Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint-arnould-i apátságot. Az elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást tettek rám. De ez nem tartozik ide. Ha érdekelni fogják saint-arnould-i benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.

Csak azért emlitem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, a mit el akarok beszélni.

A hogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes kő-hasadékon: egyszerre csak, a másik teremben, a hová beléptem, magam előtt látom az én négy gavalléromat. -23-

Éppen szembe jöttek velem. Át akartak menni abba a szobába, a honnan mi jöttünk. A hogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet engedtek nekünk.

Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy – rá se nézve a gavallérokra, a mi magától értődik – oda ne szóljak az öreg Aliszhoz, persze magyarul:

A fekete állott hozzám a legközelebb. S a hogy ezt a pár szót kimondtam, ez a gentleman, a ki soha, semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám nézett, s egy másodperczig úgy tett, mint a ki meg van lepetve.

A dolog már azért se valószinü, mert a következő pillanatban hidegen elfordult. Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak aztán vette észre, hogy rá nézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.

De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett. Mert a mozdulata ezt is jelenthette:

– Hát aztán?!… Hogyha magyar is?!… Mi közöm hozzá?!… S mit érdekel engem?!…

Szép gyerek, annyi bizonyos. Az én izlésem. Igen csodálnám, ha utazó ügynök volna.

És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél nekem, hát én is mondok magának valamit.

Eszem ágában sincs férjhez menni. De nem tartom kizártnak a lehetőséget, hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, a kinek nem tudom a nevét.

Szinte látom, milyen kis ijedt arczot vág az én jó Lenkám ehhez az ujsághoz! Tessék, egy második bomba!

U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltünt benne valami, a mit először, a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.

Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.

Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges érzelemnek köszönhetjük.

Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha egyszerüen megmutatja neki a levelemet.

Ha ő nagyméltóságát ez a kis családi emlék sem inditaná több alázatosságra, minden esetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ tisztában van vele, minek köszönheti ő nagyméltósága díszes állását, meg a többi földi jót, a mik, úgy látszik, egy kissé elvakitották.

Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott, teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peczkesen járjon, mintha nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli kinyilatkoztatás.

Azért talán nem ártana, ha ő nagyméltósága egy olyan szent leánynyal szemben, mint az én tanitónőm, valamivel kevésbbé magas hangot használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.

Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon mindjárt szabadkőművesnek. Imádom a derék, egyszerű, jólelkű plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket. -25-

II-ik utóirat. Igaz, a komoly Viktor! A komoly Viktor, a kire oly szép politikai jövő vár, egy nagyképü szamár, a kit gyűlölök, mint a bűnömet. De hogy ha ez a szép törekvésü ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben. Van tudniillik ennek az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, a mit soha, semmi szin alatt nem tudok neki megbocsátani: és pedig az, hogy tulajdon édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek. S mi több, a szerencsétlen még rettentően hasonlit is kedves mamájához!

Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szives volt észrevenni az én millióimat, a melyek nem volnának éppen ártalmára a politikai küzdő-téren. Én is azt hiszem, hogy ezek a milliók valamivel simábbá tennék az útját s megkönnyitenék joggal várható diadalait. De kissé merésznek találom azt a kivánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt igy hozná magával. Sajnálom, de ezt a kivánságot nem teljesithetem, még akkor se, ha a dolog nem csupán »az egész család óhajtása«., hanem egyszersmind Magyarország összes úri családjaié. Nem, kedves Helénám, szó se lehet a komoly Viktorról; soha, de soha se leszek a felesége.

Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer forintnyi végkielégités iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi tanácscsal komolyan értekezni.

Hanem, tudja mit, aranyosom? Máskor ne beszéljünk efféle nyomorúságokról.

VII.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

Ha talán megbánta, a mit irt, sietek megnyugtatni, hogy a két utóiratot kivágtam leveléből és rögtön elégettem. Kedves sorainak csak első részét tettem el az emlékeim közé.

VIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Bolondságot cselekedtem, még pedig háromemeletes, tornyos és kupolás bolondságot. Sietek meggyónni, valahogy ne a kedves rokonaim előadásából tudja meg a dolgot.

Caudebec-ben kigyullad egy viskó, s leég az egész utcza. Szegény nép; jó öreg plébános; gyüjtések; szivargyáros fiúk jótékony czélú ünnepet rendeznek. Délután korzó, este álarczos-mulatság. (A szerencsétlen hamburgiak azt képzelik, hogy helyreállitják az álarcz -27- becsületét húsz fok Réaumur mellett.) Szivargyáros fiúk küldöttsége, meghivó. Márkiné, Masa vigyorognak. Kijelentjük, hogy nem őrültünk meg.

Második fejezet. Délután két órakor vihar kerekedik, korzó fucscs. Borzasztó hideg, brrr, nehéz órák. A tenger utálatos, az élet unalmas, mint egy litánia. Kis Daranda térdre hull (elfelejtettem megirni, hogy Bécstől kezdve mindenütt a nyomomban van), megváltozott hangulatok, Márkiné, Masa összesúgnak.

(Ballábbal kelt föl? Vagy azt nem tudta megbocsátani, hogy megint kidobtam tizezer frankot abból, a mit már a Viktor vagyonának tart?! Rejtély.)

Harmadik fejezet: a vétek gondolatban. Ingerlő akadályok, kis Daranda laposakat pislant, készülődések mindenfelé. Börtönőr hajlithatatlan. Márkiné, Masa összeesküsznek. Kijelentjük, hogy megőrültünk.

(Ez előtt a kis márkiné előtt csak meg kell penditeni valami eszeveszettséget, már lángol. Vajjon jó emésztése van-e a férjének?!)

Negyedik fejezet: vétkezés cselekedettel. Eugénie, a márkiné szobalánya. Ügyes leányzó, dominó, minden. Szélcsend, képmutatás. Márkiné, Masa álmosságot tettetnek. Öreg boszorkány be van csapva.

Nagy jelenet. Éjszaka, 10½ óra. Némaság, sötétség. Márkiné értem jön. Elhagyott folyosók, három árnyék (elvittük Eugéniet is) szökés. Ill a berek, nád a kerek.

Finále: óriási botrány. Másnap reggel gyónás. Öreg boszorkány magán kivül.

Tudom, kedves Helén kisasszony, mit fog mondani. Igen, ez menthetetlen őrültség volt. Magam is elrémültem másnap, mikor eszembe jutott, hogy mi mindennek tettem ki magam; egy ostobaságért, semmiért.

Persze, a botrányos csinyt itt senki se sejti, kivéve Alisz nénémet, a bűntársakat, meg még egy embert, a ki felismert.

Azt akarom, hogy ez a levél még a déli postával elmenjen. Nem szeretném, ha például a paptól értesülne erről a diákos cselekedetemről. (NB. Az utóiratokat nem bántam meg; különben is, minek az a nagy elővigyázat?!)

IX.
Ugyanaz, ugyanannak.

Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szives tanácsot, a minőt csak kegyedtől remélhetek. Főbenjáró dologról van szó; meglehet, életkérdésről. (A mi attól függ, hogy kegyed miképpen fogja fel a dolgot).

A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg. A kitartása és hűsége igazán tiszteletreméltó.

Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor ujra előállt örök fohászával, s mint egy ágról szakadt kis troubadour, ujra elzengte előttem a tökéletes szerelem dalát, igazán meghatott.

Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kacczenjammeres délután. És ez a szegény kis lantpengető!

Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomácziai szolgálatból. Athénba küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha. Aztán elkezdett rimánkodni, igen, rimánkodni, ez az igazi szó. És mialatt beszélt, mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.

Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most kétségbe van esve. Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel több akaratereje?!

Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem-e az eszemet?! Nem, ezt nem mondhatnám. És ha már erről van szó, kénytelen vagyok megvallani, hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom, szeretni nem szeretem egy cseppet se. Ha az ő szeme véletlenül nem akad meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se tudnám, hogy létezik.

Különben, a mi a szerelmet illeti, úgy számitom, hogy eddig mindössze három-négy férfit szerettem. Az első ideálom Baradlay gróf volt, huszár-kapitányi egyenruhájában. Kegyed persze ezt nem is gyanitotta; pedig, mondhatom, tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva. Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.

Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan rózsás arczú, ismeretlen fiatal -30- emberbe, a ki az Opéra Comiqueban az egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és a kinek a csillogó tekintete olyan gyermekes nyiltsággal árulta el a lelkesedését, hogy engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.

A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az összes rendjeleit és vitézségi érmeit. Czivilben nem szerettem; czivilben egyszerüen csinos fiúnak tünt fel előttem.

Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakspere azt a bizonyos, ismert s könnyelmü nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?!«

A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk. A lovaink már lépésben mentek. Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen ábrándos kedvemben voltam.

Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal. S mialatt elhaladtunk mellettük, egyszerre csak belébolondultam, a mint hosszan nézett rám, mialatt a kocsi lassan ment tova. Azóta viszontláttam, a nélkül, hogy ez a találkozás nagyobb hatást tett volna rám. Nem éreztem egyebet, csak annak a különös megrázkodásnak az emlékét. Ő maga nem tett rám többé semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére ujra átéltem azt a megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.

Ime, ez szerelmeimnek a története. A kis Daranda nevét, fájdalom, nem vehetem fel a lajstromba.

Hanem azért hozzá megyek, ha ön úgy tanácsolja. Végre is, nagyon jó fiú, és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.

Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed válaszát, boldoggá tehetjük szegényt.

N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet. A fekete nem létezik.

X.
Ugyanaz, ugyanannak.

… És még hozzá expressz, ajánlott, retour-reczepisszes levélben siet válaszolni, hogy valahogy bolondulod a ne igérjem magamat egy kis szőkének, a kit nem szeretek!

Nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a kedvem a dologtól. Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a legagyafurtabb fejü bölcsészektől. Aztán meg, nem hasonlit a belvederi Apollóhoz sem. Pisze, édesem, határozottan pisze.

Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek, melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.

Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett. Kint ültünk a terasszon. Nem állithatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a kis Darand a olvadt.

– Ime, itt van az ön halálitélete vagy boldogsága – szóltam, rámutatva a levélre. – Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.

– Várjon egy pár perczig, még nem bontom fel. Hogy meggyőzzem a jó hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.

Rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem. És én még tizezerszer lássam ugyanezt a tekintetet! Nem állhattam meg, elnevettem magamat.

– Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján. Tegyünk be a kalapjába két czédulát: egy igen-t és egy nem-et. És aztán válaszszon.

– Mi baja? Azt hiszi, hogy csalni fogok? Hát mondok mást. Bizzuk a döntést a baden-badeni nagy versenyre. Nézze, Quadalquivir és Dunsinan a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak. Ha Quadalquivir győz, az öné leszek, ha Dunsinan, nem látjuk egymást többé soha. No, és ha outsider jön be, akkor – ujra kezdjük. Megegyeztünk? Igen, nem?

– Mit tudom én?! – felelt ő. – Elmegyek, mintha már bejött volna Dunsinan.

– Ej, ez nem lovagias – szóltam én. – Hisz ön meg sem várja a válaszomat.

Megvárta. Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a határozott nemmel elkeseriteni.

– Tudja mit? – szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét – adjon még egy negyed évi haladékot. Várjunk a Cambridgeshireig.

– Nem. Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg. Hadd legyen vége ennek a vergődésnek.

– De hát mi ütközött önhöz? Honnan egyszerre ez a nagy határozottság? Hisz én nem ismerek rá önre?! -33-

– Ön tudja, hogy mennyire szeretem!… S ha az, a kit szeretünk – kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet. Vagy-vagy. Nem igaz? Nekem tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.

Hanem azért még sem utazott el »örökre«. Abban egyeztünk meg, hogy csak egy év mulva adok határozott feleletet.

Ne mondjon üresszivünek, kedves Helenám. Vagy ha annak mond is, higyje el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok. Ez a kis Daranda csak egy szegény kis pincsi, a kit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.

XI.
Ugyanaz ugyanannak.

Ha nem emlitem többet azt az urat, ennek oka egyszerüen a következő. Az az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.

Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom. Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:

– Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem! Mintha hirtelen megvakultam volna, nem látok -34- semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentőn szédülök.

A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva. Észrevettem, hogy terhére vagyok. Mit volt mit tennem? Teljes szabadságot adtam neki, kikötve, hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágit mellőlem.

Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen bálba. A kiváncsiság. A gyerekes, ostoba kiváncsiság. Szánom-bánom, de úgy van.

Tudtam, hogy a szőke és czimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitünő alkalmat, s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy kicsit zavarják a vizet. Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a fekete, az ismeretlen is.

Ne itéljen el mindjárt, aranyosom. Tudom, hogy a kegyed élete tisztább, mint a Szentek életének legszebb fejezete. De mondja, soha, soha se jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral, a ki meg fog halni a nélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!…

Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent; én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó, csunya szó, ó, csunya fogalom!)

Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög, márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.

Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa mulatságba.

A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött -35- ruhával kikölcsönöztem volna más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt egyszerre.

Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött énnel.

Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.

Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót, meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«

– De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem állott. – Ő is éhes.

– Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek, hogy négy helyett fogunk enni.

Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián hölgyet, a kik sétára kivánkoztak. -36-

Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania, mikép csúszhattak ki az én szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.

A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha sem fog megismerni.

Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én legnagyobb vétkem.

A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez kelthette fel a lovagom gyanúját.

A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha -37- álarczom hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…

Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen, magyarúl:

– Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül forgatta a Goncourt Henriette Maréchalját, s ebben a munkában igen megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz: vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt év mulva?!…

Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? – talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.

– Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a pókhálóját; s kétségbeejtő -38- nyugodtsága és közönbössége felháboritott. – A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs, mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra, a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre, hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.

Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább félholt voltam, mint eleven.

Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az első pillanatra megkapja az embert. Mintha csak azt mondta volna:

– Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes elmondani. Azért engem mégis végig szoktak hallgatni… a mi különben engem -39- nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.

Szóval, talán még most is gépiesen koczognék az oldalán, ha el nem követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az udvariatlanságával. Ez az utolsó izléstelenség azonban visszaszerezte a lélekjelenlétemet.

– Köszönöm az őszinteségét. Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy megszólitottam. Föl kellett volna ismernem önön a Childe-Harold-vonást.

– Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugy-e? Akármi, mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt megszólitani. De, a mint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.

– Ha úgy gondolja – szóltam – akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.

Már közel voltunk az étteremhez. A szegény Eugénie nem tudta, mit csináljon. Annyit gyanitott, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart, de nem mert megállapodni addig, a mig jelt nem adok neki.

Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szivéről, mikor intettem, hogy várjon. S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kisérőnő a klasszikus szomorújátékokban.

Nem, soha se képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az alávaló!

– Ha már elég balszerencséje volt – szólt mosolyogva – hogy egy pedánsra kellett bukkannia, némi kárpótlásul -40- fogadja el tőlem azt a semmiséget, a mi egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot. Óvakodjék, grófnő, az apró őrültségektől. Kis patakokból lesznek a nagy folyók.

Arczom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól. De türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:

– Ön már is nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés teljesen felesleges volt. Adieu.

Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve. A balkezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből. Egyszerüen annyit mondott, hogy:

És utat engedett, hogy ott hagyhassam. Soha ennél szégyenletesebb elvonulást!

Oda sugtam neki, hogy én nem maradok tovább. Minden várakozás ellenére, rögtön kész volt követni. Hanem méla volt az egész úton.

Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz: megtudni, bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, a ki a mulatságomat megrontotta. De reggelre jobbat gondoltam.

Kérem, kedves Helén kisasszony, rójjon rám súlyos penitencziát: Ibykus darvait hétszer, Theramenes elbeszélését -41- tizszer, és a Karácsonyi ének egész első fejezetét. De teljes feloldozást kérek.

Vagy ne is büntessen meg. Minek? Hisz a bűn úgyis magában hordja a bünhödést. Én legalább megkaptam, a mit kerestem.

XII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Szorgalmasan tanulok görögül, és Lebonnard úr, a kitől órákat veszek, azzal biztat, hogy nemsokára már Homért olvashatjuk.

Lebonnard úr úgy találja, hogy tanulékonyságom meglepő, s hogy az az előmenetel, melyet máris tettem, a mesével határos.

Az egészben pedig nincsen semmi csoda. Haladásom titka az, hogy minden időmet ennek az egy örömömnek szentelem.

Alig várom már, hogy végre megláthassam az Akropoliszt. Ez az egyetlen vágyam.

De nem akarom, hogy csak azért, mert elég szerencsétlen voltam leánynak születni, olyan bután álljak majd előtte, mint egy borjú az uj kapu előtt.

Azt akarom, hogy akkorára a kis ujjam hegyéig tele legyek görög szellemmel. -42-

Holnap vagy holnapután Párisba megyek, hogy vagy tiz perczre viszontlássam a milói Vénust és a Gladiátort.

XIII.
Ugyanaz, ugyanannak.

Meglássa, a kegyed öcscse is csak olyan lesz, mint a többi. Igen, Emilke, a kit most is magam előtt látok fekete bársony-kabátkájában, és sötétkék, nagy máslijával a nyakában, a ki ma még olyan kedvesen, olyan ártatlanul néz önre diószinü, nagy hajsátora alól: Emilke egy szép nap rekedt hangon fog krákogni kegyed előtt valami butaságot, és ekkor kegyed észreveszi, hogy Emilke már férfi. Ó, be csunya dolog is férfinak lenni!

Leánynak lenni pedig nyomorúság. Aláirom. Az ember megőszül, hogyha bölcselkedik.

Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Előveszek egy franczia regényt, s a hogy kinyitom a könyvet, ezt a mondatot olvasom nagy lelki épüléssel:

»Minden nő életében van egy pillanat, a mikor ingadozik. Csak ezt a pillanatot kell megtalálni, és…« -43-

De hát ezek az emberek mind egyformán gondolkoznak, vagy mind egyformán nem gondolkoznak?!…

Soha, soha se emelkednek odáig, hogy egy perczre belepillanthatnának egy olyan nő lelkébe, a ki méltó erre a névre?!…

Ugy hiszem, egy nőnek, a ki szeret, ha nem vág hozzá olyan bárány-arczot, mint a szinpadi Ágnesek, nagyon rossz dolga lehet ezen a világon.

De hát nem tudják elképzelni, hogy micsoda sátáni gőg lakik egy hozzám hasonló lénynek a lelkében?!…

Nem tudják elképzelni, hogy ha az életemet kellene megváltanom egy szennyességgel?!… ha elég szerencsétlen volnék úgy imádni egy férfit, mint az istent!… inkább bele ugranám az első pocsolyába!…

XIV.
Ugyanaz, ugyanannak.

Vége. Soha se simogathatom meg többé gyönyörü, olajzöld tollazatát… Kedvem volna sirni. -44-

Ó, milyen hitványság is, ellopni egy szegény papagályt! Egy nyomorult madarat, a melynek csak arra nézve van értéke, a ki megszokta és szereti szegényt!… Egy nyomorult madarat, a melynek a tolvaj nem veheti semmi hasznát, mert bajos olyan valakit találnia, a kinek eladhatja!… És még erre a menthetetlen tolvajlásra is akad vállalkozó!…

Ki fogom hirdettetni, hogy ötszáz frankot adok a becsületes megtalálónak. De a reménységeim nagyon halványak.

U. i. Most kapok Hollósytól egy levelet, melyben bocsánatot kér tőlem a miatt, hogy késve érkezvén meg Tátrafüredről, nem küldötte meg kegyednek a szegényeink részére járó összeget annak idejében, hanem csak napok, sőt talán egy hét multán. De, istenem, hisz akkor kegyed a magáéból volt kénytelen előlegezni a kis Ilmának, meg a szegény Zsófiának!… Bocsásson meg, édes angyalom, bocsásson meg!

XV.
Ugyanaz, ugyanannak.

Természetesen, úgy van jólminden, a hogy intézkedett. Miért is kérdezi? Hisz ha otthon volnék, akkor sem tudnék egyebet tenni, mint hogy kegyedtől kérnék tanácsot.

XVI.
Ugyanaz, ugyanannak.

Egyszerre érkezett meg a napfénynyel; s nem tudom, melyiknek örültem meg jobban a kettő közül.

A hogy megláttam kefe-haját és macska-bajuszát, a hogy a távolból felém villant gonoszságtól ragyogó szeme, felugrottam a székemről, és elébe szaladtam.

– Tegye meg, grófnő, az isten áldja meg. Higyje el, megérdemlem, olyan nagy utat tettem meg önért.

– De hát, hogy jutott eszébe ez a képtelenség? És minek köszönhetem, hogy rám gondolt?

– Meguntam a sok csavargást s arra gondoltam: milyen jó volna letelepedni a kandalló mellé, a hol egy gyönyörü karosszék, nem, valóságos trón várja önt, vagy négy esztendő óta. Reménykedni kezdtem, hogy talán már ön is megelégelte a nomád életet, és – itt vagyok. Gondolja meg a dolgot, Masa grófnő. Egy, kettő, három, adjon kezet, s nevessük át együtt az életet. -46-

– Nem, szegény Birulov, az ötlet nem jó. Az egész tervben csak egy okos pont van: a nevetés.

De nem tette. Még mindig a régi kedves kölyök. Két útitáskát hozott tele mulatságos esettel.

Az első nap nem is engedtem át a társaságnak. Átvigyorogtuk az egész délutánt.

Másnap már a márkiné elkaparintotta előlem, s csak a lawn tennisnél találkoztam vele.

Ez a márkiné valóságos polip. Száz karja van, és ha csak teheti, hasznát veszi mindegyiknek. Birulov megjelenése felvillanyozta az egész társaságot. Még a hamburgi lányok is kedvesebbeknek látszanak, mióta ő itt van.

Különben semmi ujság. Azaz bocsánat: Birulov bemutatta a lordot és Fervacques-ot. Fervacques elég kedves.

A négy »elválaszthatatlan« közül, mint itt nevezik őket, most csak ez a kettő van Trouvilleban. A gardenia-herczeg meg a negyedik elmentek Honfleurbe.

XVII.
Ugyanaz, ugyanannak.

Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a leglelkesebben és a legtöbb kitartással. Világos, hogy ha egyszer életében meg kellett bántania -47- valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más, mint az én csekélységem.

Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember, mindig, következetesen hálátlan legyen.

Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap ott üljek a nemzetközi kiállitásban.

Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra, hogy:

– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi a képeket; azt érdemes megnézni.

Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami Angelus, s volt ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész bámulója: Galanthay Masa.

Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki festette… nem, legyünk tárgyilagosak.

Tehát: azt a hires Angelust valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.

Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.

De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a gondolkozásra a bölcselkedő elmének.

Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.

Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.

Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a ki már készen van!…

Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart – különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát… -49-

Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a percztől fogva, hogy megházasodott, a Notre-Dame költője nem ir többé.

Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült ránk, mely uj életre hí.

XVIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola (remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a fejemben.

A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának, egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek egyik alárendelt, -50- élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.

Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.

Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést. Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz, s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még propellerre se.

Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel, eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal – elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.

Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.

Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést érzesz. Szétosztod vagyonodat -51- a szegények között, sirva búcsúzol el tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.

Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt megvetésem súlyos kövével.

Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.

Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.

Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott. Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.

És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit megpillantok, az én halottam.

Hanem, úgy kellett történnie – hiszi-e már, hogy van egy gonosz aeon, a ki incselkedik velünk?! – úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő ur, két napra rá, hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, még pedig komoly, jelentékeny szolgálatot. -52-

Higyje el, nem csodálkoznám rajta, ha igy kellett volna történnie. Nem ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna egyszer kilovagolni, mulhatatlanul bekövetkeznék az, a mit mind a ketten két milliószor olvastunk két millió angol regényben. A ló elragadna; erre ő, a napbarnitotta ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak, utólérné, aczél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a nyeregből, s én mindjárt ott maradnék szépen a nyakában.

S mivel mostanában kitünően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett, nem kicsinyelhetem.

Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörü reggelünk volt; s az ön lusta tanitványát, a ki máskor kilenczig aluszsza az igazak álmát, ez egyszer felköltötték reggel hat órakor.

A ki felköltötte, az nem volt más, mint ő felsége, a Nap, saját úri személyében. Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán még valamivel szebb.

Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, a mi szép. Csakhogy a májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől duzzadó, csinos -53- vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban, egyedül Biarritzban), az arab regék bűbájos királykisasszonya.

A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi leiró Pétereket. Inkább lefestem az egészet, mint hogy leirjam.

Elég az hozzá, el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam silányitva.

Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam. Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.

Kegyed, drágám, a ki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán nem is sejti, minő hangulatok szállják meg a délig alvót, ha egyszer, véletlenül, korán talál felkelni.

Az ember tizszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik abban a tudatban, hogy hőstettet követett el. Mindent szebbnek lát maga körül, mint rendesen; a világ ujnak, szűznek és elragadónak tünik fel előtte.

Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelen cselekvések órája. A ki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre, a melyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.

Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot«, s mindjárt hozzá is fogtam az eszme megvalósitásához.

Addig szutyongattam Lenkét, mig végre illőképpen felöltözött, s aztán, nem is hederitve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a hegyek közé.

Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam rá a fejem, hogy ezt a szegény -54- Lenkét hozzam el magammal, a ki egész Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.

De végre, mit tehettem egyebet?! Livia, az én felejthetetlen Liviám, a ki tavaly még aggasztóan kaczérkodott az Orsini-család legfrissebbik hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak, a kulcsárt elébe a történelmi neveknek. Ida pedig sokkal rövidebb idő óta van nálam, semhogy nyugodtan rábizhattam volna magamat.

Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki Zrinyi Ilona legyen. És mondhatom, leszámitva azt, hogy Makót boszantóan sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint vártam.

Csakhogy az a könnyelmüség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen megbízni, hamarosan megboszulta magát. A tapasztalt és sokat hányódott Liviával ez a kaland soha se esett volna meg.

Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet. Ezeket a hegyi utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.

Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat. Kerestem a mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, mig végre a hosszabbat se találtam meg többé.

Hanem abban a perczben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s a hogy felnéztem, aggasztó, szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegyláncz felett. -55-

Ennek a fele se volt tréfa. Ha még egy óráig kóválygunk igy, fejvesztve: kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza. S tudja, mennyire félek az esőtől.

Még hozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két ballerina. A náthát biztosra vehettem.

Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se akartak feltünni a látóhatáron. És igy ő se tudta tájékozni magát.

Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, a hol hasonló helyzetben az ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszinek alá.

Ebben a válságos perczben, a hogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, a mint a legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.

Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam. A másodikban visszahőköltem.

Igaz, hogy egyszerüen Lenkét küldhettem volna hozzá. De világos, hogy felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot. Talán már látott is.

Vajjon megtegyem-e? Vajjon nem derekabb dolog-e, tovább is békén hagyni a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?

Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg. És másodszor, csakugyan büszkeség volna-e ez, vagy pedig gyávaság?!… -56-

Mert, hiszi-e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg. Az az előérzet, melyet jól ismernek mindazok, a kik sokáig szoktak ingadozni a nagy elhatározások előtt. Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.

Éreztem, hogy ha most nem szólitom meg, akkor igazán meg van halva, mélységesen, alaposan, örökre. És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.

Eh, miért ne mernék szembe szállani ezekkel a nagy dolgokkal?!… Csak nem ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a sors ide-oda dobál?!… Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami végzetes szenvedélytől félnék?!… Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura, hanem én magam!

Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, a mi rábirt, hogy csakugyan megszólitsam.

A hogy feléje tartottam, észrevett és felállott. Ha véletlenül meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.

A legelső ötletem az volt, hogy francziáúl szólitom meg, mintha nem ismerném s idegennek tartanám.

De ezt a gondolatot elutasitottam magamtól. Ha rászorulunk valakire, vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a kérelmünkben, hogy:

– Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez. Ne érezze magát nagyon megtisztelve.

Ha vannak norma-perczek, a mikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek a perczek bizonyára azok, a melyekben kéréssel terheljük. Kérni és egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság. -57-

– Lovagiasabb fiatal embert, mint ez a Masa, keveset találni. (Emlékszik-e még rá?)

Aztán meg, ha igy cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt. Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy haragszom.

Úgy fordultam tehát hozzá, mint egy ismerőshöz, a kivel egyszer találkoztunk, s a kire emlékezünk.

– Biró úr, kérem – szólitottam meg magyarul – nem lenne szives megmondani, merre kell mennem a Casino felé? Eltévedtem, s tartok tőle, hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.

– A legjobb irányban volt, grófnő – felelt – de ha megengedi, hogy elkisérjem…

Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s megjegyeztem:

– Hanem a képe… Valószinüleg vár valakit, a ki eljön érte és az eszközeiért…

– Bátran itt hagyhatnám. Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a vászon. Különben, van nekem itt, vagy tiz lépésnyire, egy Robinzon-barlangom, a hol biztonságba helyezhetem a kincseimet.

Úgy tett, a hogy beszélt. Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s átvette a vezérlő angyal szerepét.

Biarritzról beszéltünk, a hol most van másodszor, majd Spanyolországról, a honnan csak pár napja érkezett meg. A társalgása elég kellemes; nem látszik ostobának.

Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem emlitette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint ismerkedtünk volna meg. Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez nagyon boszantott. -58-

Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy: fajankó, a kivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.

Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltünően rossz melegvezető.

– Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént, ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.

Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a többiek között, bizvást állithatom, csak egy hölgy van, a ki imádnivaló.

Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó izlésü gavallértól, a ki azonkivül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.

Semmi félreértés. Ha egy úr szinészkedik s úgy tesz, mintha nem venné észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat hunyorgat a szemével: ennél hizelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a páczban, nyakig.

De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán, valósággal, tökéletesen: ez már fölháboritó. -59-

Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, a ki félelmetes tudós vagyok a kaczérkodás művészetének összes szak- és segéd-tudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.

És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem soha sem csal meg. A kaczérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.

Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó arczocska, a melyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd a Magamhoz irt költeményt.)

Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage, lehet még egy csomó kitünő tulajdonság boldog birtokosa, de izlése nincsen.

Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulirottnak egy jó szolgálatot. Ezt az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinohoz, az eső vastag cseppekben kezdett hullani.

Ime, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, a ki előbb meghal, s csak azután nyájaskodik:

XIX.
Ugyanaz, ugyanannak.

Csak futtában irok, mert itt van Georges; Georges, a ki tavaly még a Lenthéric jobbkeze volt.

Nem szalaszthatom el azt a rendkivüli szerencsét, hogy végre alkalmam nyilt ezzel a kiváló férfiúval -60- fésültetnem meg magam; azt mondják, csodákat művel.

A Casinoban leszünk, a hol Réjane és Cadet valami szörnyüséget fognak eljátszani. Réjanet már láttam; csunyább és elragadóbb, mint valaha.

Egy ismerős amerikai hölgy, Mrs. Archer beszélte, hogy az előadáson ott lesz Pablo is, a hires toréador.

Kérem, nagyon kérem, édes szentem, ha még mindig megvan az a rossz szokása, hogy megőrzi az irkafirkáimat, égesse el Trouvilleból irt utolsó levelemet. Nincs benne semmi különös; de szeretném, hogy ha nem irtam volna meg.

A Figaroban olvasom, hogy a lord, a vörös szakállú, szörnyeteg lord, Brüsszelben véresen viaskodott P. márkival.

Tartok tőle, hogy a mi szegény márkinénk meg tudna felelni erre a kérdésre, ha ugyan nem volna elfoglalva egy súlyos beteg ápolásával, a kinek nincs ugyan vörös szakálla, de azért mégis megérdemel némi részvétet.

XX.
Ugyanaz, ugyanannak.

Kedves, aranyos Helén kisasszony! (Felkiáltó jel, pont, vagy csak vessző?) A gyüjtés szenvedélye rettenetes. Vannak, a kik lepkéket, érmeket, vagy elhasznált bélyegeket gyüjtenek; vannak olyanok is, a kik nem gyüjtenek mást, csak leveleket.

A levélgyüjtő a legveszedelmesebb minden gyüjtő közül. Istenem, ha elgondolom, hogy engem az ön irományai alapján legalább is hivatalvesztésre és polgári jogaim elveszitésére lehetne itélni!…

Ime tehát egy vallomás, melyet már egy hét óta fojtogatok vissza a kebelembe.

Alisz néném, enyhén és rokoni tisztelettel szólva, fölöttébb lehetetlen asszonyság. Úgy őriz az imádóimtól (a kik, elképzelheti, számosan vannak), a mint Bartolo, Arnolphe és Argus együttvéve se volnának képesek. Ez a túlságos nagy gondoskodás lelki békémről, komolyan mondom, néha terhemre van egy kissé.

Elkezdtem sóhajtozni. Reggeli alatt szemem a semmiségbe tévedezett, odakünn el-elmerengtem, kétszer aláhúzott ah-okat és oh-okat bocsátottam világgá, szóval úgy adtam a szerelmest, mint egy vidéki szende. -62-

Azt hiszi, nem ment lépre? Dehogy nem. A félelem majnem olyan hiszékenynyé tesz, mint a hiúság. A mit szeretünk hallani, azt szivesen elhiszszük; a mitől nagyon félünk, annak a rémképétől is könnyen megijedünk. (Úgy hiszem, ezzel a bölcs mondással nem fosztottam meg dicsőségétől se La Bruyère-t, se Pascal-t; mindegy.)

Szóval, ravasz asszony létére, beugrott. Beugrott olyan együgyüen, mint egy falusi a csepűrágónak.

Ez az igazi szó. Mondhatom, a drámai szende mímelésében nyomorúlt kontár vagyok. Úgy hiszem, hogy ha valaha igazán szerelmes lennék, akkor se tudnám mutogatni szivem sebeit.

Ha engem megcsípne a szerelem tarantellája, a következő regényes dolgok történnének:

I. fejezet. Kis Masa egy szép őszi este megállapitja, hogy tönkre van silányitva.

II. fejezet. A nevezett megvizsgálja lelkiismeretét. A kérdés az, hogy a Céladon lángol-e, vagy nem lángol?

A) Ha nem lángol. Egy méla sóhaj; hosszu vonás, s a szerelmi főkönyv lezáratik.

B) Ha lángol. Bonyodalmak, ujabb kérdések. Vajjon a királyok vagy a pásztorok rendjéhez tartozik-e?

a) Király, vagy királyka. E szerint semmi sem tartja vissza, hogy elpanaszolja: »Ó, hölgy, a legfényesebb gyémánt hiányzik koronámból!« A legfényesebb gyémánt kéreti magát, de leereszkedik a koronához.

b) Pásztor. Föltétlen diadala annak az örökkön igaz életelvnek, hogy: »Többet ér egy ifju pásztor, mint egy vén király.« Ujabb kérdések.

2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez. A hegy megadja magát a kényszerüségnek, és ő megy Mahomethez. -63-

III. fejezet. Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolcz nyoszolyóleány, fáklyatáncz. Masa és Céladonja lelépnek a szintérről. Viktor boszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát. Vége a komédiának.

A mint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye a szerelmi áradozásoknak. A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha üzletet kötnék vele. S ha eszébe jutna az első napon igy udvariaskodni: »Szeretlek, szép kis Vadvirág!« – azt mondanám neki: »Céladon úr, az effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani«.

De térjünk vissza a tárgyhoz. Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint a minő az enyém, nem illett ez az elkalandozás.

Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra Lignerolles Lujzát.

Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg szintársulatra? Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem volna el Szent-Ivánról.

Pedig Szent-Ivántól századok választanak el. Patriarkának képzelem magam, ha Szent-Ivánra gondolok.

Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet sikerült becsapnom. Addig faggatott, mig végre keblére borultam, s megvallottam neki, hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.

Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti a guta. De nem csinált jelenetet. Összeszedte magát, s egész költői lénye ezt fejezte ki: »No majd meglássuk!«

Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomaczia művészetében, én pedig csak liba vagyok: -64- az lesz, a mit ő akar, s nem az, a mit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.

Vagy három napig egy hanggal se emlitette a dolgot. És azt vettem észre, hogy kételkedik.

A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat. És mikor bemutattam, egy pillantást vetettem Alisz nénémre.

Persze, arra számitottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:

– Kedves néném, az a gavallér házas ember és nyolcz gyermeke van. Az ő társaságuk csupa nyolczgyermekes családapákból áll. Egyelőre tehát mindnyájan nyugodtan alhatunk. Nekem elveim vannak.

Pedig megértett. Láttam, hogy megértett. Többet mondok, azóta emberemet nem téveszti szem elől. Tud minden lépéséről.

És… itt a bökkenő. Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint képzeltem. Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kis fia van, a ki itt van vele Biarritzban.

Ugy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam. S most már nem hinne nekem.

A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak elkövetni. Félek ettől a gyanús némaságtól.

Ha valami ügyetlenséget követne el!… Ha el találná árulni a gyanúját!… Ha ez a kékszemü ember azt hinné, hogy… Fuj!

Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.

Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság a nevezett urral? Miért mutattam be Alisz nénémnek? És igy tovább.

Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni. Ha sokáig váratnám, igen szigorúan itélné meg a mázolásaimat.

XXI.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

Hogy önnek a legkedvesebb időtöltése: riogatni azokat, a kik önt szeretik, az már régi dolog.

Én ugyan nem értem ezt a kedvtelést. Istenem, egy olyan együgyü, gyáva vénleányt, a milyen én -66- vagyok, könnyü megriasztani. Olcsó mulatság ez, nagyon. Hogy, mégis, mi öröme lehet benne, ha a rakétája elpukkan, nem tudom elképzelni.

De eszem ágában sincs ezért panaszkodni. Elég jó maga nekem a hibáival együtt; nem óhajtom másnak, mint a milyen. A hibái nélkül talán nem találnám olyan kedvesnek, mint igy.

Sőt megvallom, ez a gyermekesség is szeretetreméltónak tűnik fel előttem. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kiket az Isteni Gondviselés oly fényes tehetségekkel tüntetett ki, mint önt, azokban a magasabb rendü értelmiség rendesen meglepő gyermekességekkel egyesül, talán azért, hogy a többiek ne zúgolódjanak.

Tehát, valahogy félre ne értsen, nem akarok szemrehányást tenni. Csak el akarom mondani őszintén, a mi nyugtalanit.

Egy darabig azzal biztattam magamat: »Nini, Masa megint a mumust játszsza«. Annyira hozzászoktatott már a mulatságához, hogy eleinte nem is gyanakodtam.

Ujra meg ujra elolvasom kedves leveleit, melyekért nagyon hálás vagyok, a mint elképzelheti; iparkodom olvasni a sorok között, és nem ismerem ki többé magamat.

Ezekben a nekem oly kedves, várva-várt levelekben mind gyakrabban és gyakrabban van szó egy úriemberről, a kiről már tudom, hogy fekete haja és kék szeme van, de mindössze csak ennyi az, a mit róla tudok.

Ellenben sejtem, hogy ez az úr azok közül az úgynevezett érdekes emberek közül való, a kik rengeteg sokan vannak; s igy messziről azt a hatást teszi rám, -67- mintha a mi silány angol regényeinkből szökött volna meg.

Hogy teljesen elmondjam, a mit gondolok, mindenekelőtt sehogy sem tudom felfogni, hogy maga, a ki olyan kényes izlésű, a ki annyira gyűlöl mindent, a mi közönséges, hogyan foglalkozhatik ennyit egy olyan úrral, a kinek minden érdekessége abban áll, hogy szereti a bort, s hogy fiatal lányokkal szemben nyersen viselkedik?!

A szegény hindu, a ki egy kis rizsből él, azt tartja, hogy: ne üsd meg a nőt, még virággal se, s bizonyosan hozzá gondolja, hogy: ne bántsd meg soha, még jó tanácscsal sem. Csak egy angol regényhősben lehet annyi önzés és durvaság, hogy a nyerseséggel akarjon hatni üvegházban felnőtt fiatal leányok gyöngéd képzeletére.

De ez mellékes. Bizonyára nagy megtiszteltetés volt arra az úrra nézve, hogy kegyed észrevette, hanem ez már megtörtént.

A kérdés nem ez. A kérdés csak az, van-e annak akármilyen kis jelentősége, hogy maga oly feltünően sokat foglalkozik ezzel az úrral, hozzám irt, kedves leveleiben?

Mert, talán észre se veszi, de – nagyon sokat ir róla. Tréfa-e mindez elejétől végig, vagy van benne talán egy szemernyi komolyság is?

Nagyon szeretném, hogyha azt felelné: persze, hogy tréfa volt az egész. Szeretném, ha kiderülne, hogy ezt csak az én együgyüségem nem vette észre.

Őszintén megvallva, azt vártam, hogy egy szép nap a maga jókedvéből fog ezzel az ujsággal megörvendeztetni; de hiába vártam. Nincs más választásom, mint hogy megkérdezzem egyenesen.

Nagyon aggódom, édes Masám, nem tagadom. Az az úr, a kit én az ön leveleiből ismerek, nem igen kelt bennem -68- rokonérzést. A huszonegy üveg, melyet maga fénykörben lát a feje körül, én rám nincsen semmi hatással.

Higyje el, édesem, még a legiszákosabb férfiak sem érdemlik meg, hogy szeressük őket.

Nevessen ki, lelkem, nagyon szeretném, hogy ha kinevetne. Csúfolja ki ezt az ijedős, poltron vénkisasszonyt; ő maga fog rajta a legjobb izüt nevetni, hogy ha kicsúfolja.

Attól tartok, hogy nem fog kicsúfolni. Nagyon is tudom, hogy a tréfái alatt néha veszedelmesen komoly dolgok rejtőznek.

Nagyon félek, édes Masám, a szeszélyeitől; mert tudom, hogy azoknak az ötleteinek, a melyeket nem tagad meg máról holnapra, holnapután bolondja, későbben rabja, s ha kell, vértanúja is tud lenni.

Nem pörlök én, lelkem, e miatt. Ez a hiba csak nagylelkü, nemes természetek hibája; köznapi lelkek nem szoktak bele esni.

De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csunyább tulajdonsága, csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha végzetes.

Ez a szép, kedves hiba csábit azokra a balgaságokra, melyek közül egy elég egy életre.

Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kivánom is, hogy úgy legyen. Akár igy, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.

Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre egészen komolyan. Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyiltságára.

XXII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Igérem, hogy komoly leszek; olyan komoly, a milyen csak tudok lenni. Az ember nem tökéletes.

A kérdés tehát ez: van-e egy szemernyi igazság is abban a temérdek gyerekességben, a mit összefirkáltam?

Az az úr (mert hiszen róla van szó, ugy-e?) ma még csak a nagy X., az ismeretlen. Hogy holnap nem válik-e előttem a nagy Ő vé, arról fogalmam sincs.

Teljességgel nem tartom lehetetlennek, hogy egy félesztendő mulva felesége leszek annak az úrnak. Ez függ egy kissé tőle is (mert nem képzelem, hogy valami nagyon kapna ezen az ötleten), és függ egy kissé tőlem is, a holnapi, a holnaputáni énemtől, melyet nem ismerek, s melyről csak annyit tudok, hogy nagyon bájos lesz.

X. úr mindenesetre érdekel. Érdekel, mint érdekeltek összes eltemetett szerelmeim, s rajtok kivül számos müvészeti nagyság, többek közt két vagy három hires tenor is. Ma X.-nek határozott előnye van az operisták felett, sőt úgy hiszem, még Birulovot is erősen hátra szoritotta kegyeimben. -70-

De, kérem, ne csodálkozzék azon se, ha ezentúl nem irnék róla többet, s három hónap mulva azt is elfelejteném, hogy létezett. Minden attól függ, mit hoz a jövő.

Ezzel befejezhetném a komolyságot, s áttérhetnék a napirendre. De tartok tőle, hogy nem fogja kielégitőnek találni a feleletemet.

Hogy tehát semmit se hallgassak el: itélje meg maga a helyzetet. Ime, a tények.

A tények, vagyis: oknyomozó története annak, hogyan keveredtem atyafiságba kiváló nevü honfitársammal.

1. Mikor első találkozásunk után a Casino előtt elbúcsúztam tőle, nagylelkű akartam lenni, és azt mondtam neki:

– Igaz, nem nézné meg egyszer a mázolásaimat, meg a szobrászati remekeimet?! Lekötelezne, ha egy kicsit agyonbirálna. Például holnap, féltizenkettőkor?

Tüntetni akartam vele, hogy a sértése nem hatott fel hozzám, vagy legfeljebb olyan jelentéktelen volt, hogy a kis szolgálatával lemosottnak tekintem.

A ki kővel dob meg, dobd vissza olyan kitüntetéssel, a melyben közönséges halandók nem szoktak részesülni.

Udvariasan tért ki s azt felelte, hogy valami kötelesség foglalja le arra az időre.

2. Kiváncsi voltam, mi lehet az a kötelesség, mely előbbvaló, mint Masa ő fensége, és az ő gyönyörűséges mázolásai? Vajjon létezik-e ilyen kötelesség? Vagy az egész csak ürügy volt s tulajdonkép fél tőlem?

Megtudtam, hogy féltizenkettő a kis fiának a fürdőórája, s hogy a gyermek fürdésénél ő is mindig jelen van.

Ugyanekkor megtudtam azt is, hogy özvegy ember, hogy a kis fiával egy öreg nevelőnő és egy öreg bonne van, s hogy a Continentalban laknak. -71-

Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, a melyben ők. A gyermekkel lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire együtt maradtunk.

4. Kerti mulatság Billion bárónénál, a kit nyájas ujságirók Biarritz királynőjének szoktak nevezni.

Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arczot, s örömömben elrikkantom magamat:

Egy fekete frakk állott mellettem, a kit előbb nem vettem észre. A mi emberünk.

– De hát mi jó szél hozta önt ide? – kérdeztem az én szerelmes fiamtól, a kiben nekem kedvem telik. – Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!

– Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain nélkül!…

Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval, vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, a mely nem számit többé.

– Ha tudná, grófnő, hogy verstekben kifejezve, milyen hosszú az az út, a melyet önért tettem!…

Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott. Különben Birulovnak nagyon jó napja volt. A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni. Néha magam is azt hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, a melyek elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.

– Másnap már útban voltam hazafelé. Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap mulva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik, teljesitsem vagy legalább teljesiteni igyekezzem az elhunyt utolsó kivánságát. Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.

Igazságtalan voltam iránta. A körülményekhez képest elég mulattató tudott lenni. Koronkint úgy tetszett, hogy még soha se láttam ilyen kedvesnek.

Kifogyhatatlan volt a paraszt-vicczekben, s egy-egy pillanatra eszembe jutott, hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó czimborával, elég kedélyesek lehetnek… De éreztem – és ez az, a mi följegyzésreméltó – hogy Birulov rosszkor jött. Akaratom ellenére összehasonlitásokat tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére. A »bonvivant« lehet akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes«-nek mindig van egy előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az őserő. És hiába veszekedtem -73- magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat, úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik. Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!…

Úgy, hogy mikor Birulov egy ujabb madrigált koczkáztatott meg, nem is állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:

– Nincs szerencséje, szegény Birulov! Mi mind a ketten mostoha gyermekei vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik belőlünk az, a melyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben támadjanak az ötleteink.

A kit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes napon.

A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghivóival; ott volt nála az egész Biarritz.

Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végkép eltünik a szemem elől. S ha így történik, másnap már aligha gondolok vele. De az a bizonyos gonosz aeon máskép akarta.

Alig egy negyedóra mulva, ujra találkoztam vele. Darzens-szal beszélgetett, a híres festővel, a kit ön is ismer.

A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem. Lehetetlen volt elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.

A mester és a tanitvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól hallottam mindenik szavukat.

A Látomásról volt szó, a tanitvány legujabb képéről. Darzens csupa bók volt. -74-

– Milyen haladás a Léda óta! – szólt, nem minden édeskésség nélkül, mely úgy látszik, kissé boszantotta a másikat.

– Ön nagyon türelmes a Látomással szemben, de kissé szigorú a szegény Léda iránt. Abban legalább volt egy kis fiatalság!…

– Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorusága, a kik már túlélték magukat – felelt amaz.

Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész úrból. Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm, mint a hazugságot.

(Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám. Azóta rájöttem, hogy tévedtem. Emberünk őszintén elégedetlen minden ujabb munkájával. Ez egyszerűen érthetetlen, de igy van.)

Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy megszólitsam. Feltünőnek találhatta volna.

Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet. Ha ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játszszék az életemben: ám lássuk, minő szerepet választ?!

– Tudja-e – szóltam hozzá – hogy meg akarom ismételni a multkori merész vállalkozást?! De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy haza vezéreljen, nem volna-e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!

Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva. De azért igent mondott. Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy jóvá tegye, a mit Trouvilleban vétett. -75-

Aztán közönbös dolgokról beszéltünk. Két percz mulva visszatértem Birulovomhoz.

Úgy neki készülődtem ennek a kirándulásnak, mintha az északi sarkra indultam volna. De minden óvatosság és esőköpönyeg felesleges volt.

Tapasztalatlanságom felett Lenke őrködött; meg kell jegyeznem, nem igen volt dolga.

Én: Lássa, hisz mi egészen jó pajtások lettünk!… Őszintén szólva, Trouvilleban még nem gondoltam, hogy ennyire meg fogunk barátkozni.

Én (közbevágva): Ó, Trouville meg van bocsátva. A biarritzi szivesség mindenesetre jelentékenyebb volt, mint a seb, melyet Trouvilleból hoztam.

Az egész históriáról nem váltottunk tiz komoly szót. Valami olyanformát mondott, hogy nincsenek mindig olyan silány hangulatai, mint akkor este, s hogy bizonyára a legostobább dolog ilyen hangulattal álarczos bálba menni.

6. A Réjane-este, mikor elég balgatag voltam emberemet a vén Alisz ellen kijátszani: semmi uj. -76- Ismét meggyőződtem róla, hogy nincsenek meg benne azok a formátlanságok, a melyek a festő urak nagy tömegétől annyira elveszik a kedvemet.

Ezt hálával nyugtatom. Nem szeretnék olyan úr iránt érdeklődni, a kit Birulov megitélhetne.

7. Végre megnézte a tudvalévő pocsolyákat és gólyákat. Szegény szobraimat, meg kell vallanom, nem igen magasztalta.

Biztat, hogy ne hagyjam abba a mázolást. Ez sujtó a szegény imádkozó lányra.

Aggasztó tünet. Nem nagyon haragudtam meg az inkább lesujtó, mint biztató birálatért. Egy félóra mulva elmult a haragom. Egy óra mulva lehetségesnek tartottam, hogy egyben-másban igaza is lehet.

Ekkép híven beszámoltam volna legujabb szerelmem egész történetével. Itéljen, aranyosom, maga, s közölje velem, hogy: elveszettnek tart-e?

A mi az én véleményemet illeti, Montaignet kell idéznem: »Mit tudom én azt?!« Meglehet, ezzel befejeztem róla szóló értekezésemet, de megeshetik az is, hogy nemsokára már így irhatom alá a leveleimet:

XXIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Meglobogtatom a vörös zászlót, a veszedelem-jelzőt. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Viktor, szabaditóm hol vagy?! -77-

Ha már kicsikarta belőlem az igéretet, hogy nyilt leszek, ime. Bár megvallom, egy darabig gondolkoztam, ne hallgassak-e a dologról mélyen, mint a ki érzi, hogy ludas, és czélszerünek látja, nem adni életjelt.

Ó, tudom igazolni ezt a jobbra át-ot! Győződjék meg maga, hogy ha nézeteimen csavarintok egyet, igazam van-e, vagy nincs? Előszámlálom a jó tulajdonságait.

1. Soha se hazudik. (Már pedig ez a jótulajdonság magában foglalja az összes erényeket. Hősöm tehát kifogástalan lévén, ezzel be is végezhetném a felsorolást. De várjon csak).

5. Jó czimboraságot tart velem, és ha elgázolna a vonat, elmondaná rólam, hogy: »Szegény leány!« (Ehhez hozzá kell tennem: soha, egy pillanatig se jut eszébe, hogy annak az elragadó teremtésnek, a kivel beszél, kissé udvarolhatna is. Ha már nagyon észrevehetően pályázom erre, úgy beburkolja az udvariasságait, mint Chevet a legelső rangú gyümölcsöt. Nem tagadom, ebben a pontban megbocsátanék neki némi gyöngeséget; a boszantó erényekért nem rajongok).

7–100. Műveltebb, mint mutatja, egyszerűbb a beszédében, mint a gondolkodásában, türelmes, mint a ki kijárta az élet összes iskoláit, nem szereti Alisz nénémet, stb. stb. stb. Ezeket a jelentéktelen erényeket kissé unalmas volna felsorolni.

Mindebből persze semmi se következik. Lehetne tőlem oly dicső, mint maga a tökéletesség, és még se törődném vele. A Pantheon nem remegteti meg a szivemet.

Van ebben az emberben valami nyugtalanitó. Például, mintha egy nagy, nagy bűn nyomná a lelkét. Vagy, mintha… Végre is, nem tudom.

Szóval, meg vagyok győződve róla, hogy ennek az embernek valami titka van. S én szenvedélyes talányfejtő vagyok.

Ne essék még egészen kétségbe, aranyosom, de nem hallgathatom el, hogy tegnap magam is megrőkönyödtem magamtól.

Roland, a kis négerem, most fog először gyónni és áldozni, s mialatt erre készülődtünk, kiderült, hogy Roland, bár régóta a leggondosabb vallásos nevelésben részesül, még nem volt megkeresztelve. Nosza, szerezzünk hamar egy keresztapát, de kit?

Az első pillanatban rá gondoltam. De – nem mertem megkérni rá, mert a keresztanya én leszek.

Ha érdekli a Roland sorsa, megnyugtathatom, már meg van keresztelve. Keresztapjául Birulovot választottam.

Birulov örömmel fogadta el ezt a sok felelősséggel járó hivatalt. Elég aljas volt megjegyezni, hogy ez az uj összeköttetésünk méltó az ő légies szerelméhez.

A kis szerecsent Roland, Antal, Márius, Árpád és Szergiusz nevekre kereszteltettem. A Szergiusz nevet Birulov tiszteletére kell hordania.

A pap igen szép beszédet tartott a keresztelőn, s kijelentette, hogy a tizennégy éves kis néger most már az én gondjaimra van bízva, s hogy, mint lelki anyja, tartozom gondot viselni rá, hogy az erény utjáról le ne térjen. -79-

A gyermek ma egész este ájtatosságait végzi. Holnap Birulov elviszi a templomba, hogy meggyónjék és megáldozzék.

Birulovot még nem láttam ilyen ünnepies körülmények között. Azt hiszem, ő maga is fél egy kicsit, hogy holnap nem fogja tudni a leczkéjét. De minthogy a tennivalója jóformán semmi, remélem, kifogástalan lesz.

XXIV.
Biró Jenő úrnak. Aláirás nélkül.

Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek! Bele beszéltem magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem léteznek.

S ha véletlenül hizelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt jobban: ön-e, vagy a tenger?

De nem, ez nem hízeleg önnek. Ez is mindegy; minden mindegy. Az egész história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú egyiptomi istenséget.

Jó. Én nem így voltam. Én gyerekül, bolondul, butául örültem a tréfának. És ezt nem szégyellem megvallani. Soha se gondolok és soha se teszek olyat, a mit szégyellnék elmondani.

Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet. Láttam, hogy megbánta, a mit elejtett; de hiába, már -80- késő volt. Én ugyan igyekeztem a gonosz szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem ellenök, a méreg már hatott.

Vallja meg őszintén, olyan bőkezüen, olyan pazarul szórta az elkedvetlenitő, a lesujtó, az agyonbiráló, a a megsemmisitő észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik tanitványának is.

Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek. És hogy ha koronkint magam is úgy beszélek, mintha kisérletezésem csak egy elkényeztetett kamasz leány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése. Nem könnyelműség, hanem szemérem.

Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden bátorságomat.

Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim«-at meg kellene nyirbálni a tulajdon érdekemben?!

Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucczszárnyak. Nem arra valók, hogy repüljek, hanem csak, hogy koczogjak velök!

S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakitott volna, mintha én egy hülyén elbizakodott, félbolond kis teremtés volnék, a kit néha-néha nem árt egy kis jeges zuhanynyal leönteni.

De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt belefúl a vizbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez vágjuk.

Tudom, hogy a mit eddig »alkottam«, nem sokat ér. De ezek a tanulmányok vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é. -81-

Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok. Biz ez nagy idő, de még sem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.

Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem felfuvalkodottságból, hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.

Nem találja ön, hogy olyan valakit, a ki csupa jóakarat, csupa lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »A mit ön csinál, az semmi!« – majdnem embertelenség?

Nem egy hiúságában sértődött kis leány hitvány boszucskája ez, mely, iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik megboszantani. Nem; ez egy kis kiábrándulás – az emberből. Én annyira imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rám nézve megsemmisitő. De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az embertől ne tudjam teljesen külön választani.

S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az ember, kegyelmesebb lehetett volna.

És tudja-e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról, a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak nagy, szomorú seregéről volt szó, tudja-e, hogy én önt kivételesen, eszményien jó embernek képzeltem?!

De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen, gonosz perczei is. -82-

És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat, tudja-e, kire emlékeztet engem ezekben a rossz perczeiben?

Arra a gonosz iskolamesterre, a kinek beteges szenvedélye az volt, hogy a kisleány-tanitványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, a mig az egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelid szadizmusba.

Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a legnemesebb lélek vagyok a világon. Vagy talán nem igaz?

Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, a kik nem értenek meg, s hogy azok, a kikkel törődöm: megértenek.

A mi pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl is tiszteletben tartom nagy számú, jeles tulajdonságát. (Ezek az erények kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)

XXV.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Tudja, hogy mennyire megvetettem az egész bandát. Ezt a kedves Viktort, a ki a kormányt ostromló hatalmas beszédeitől meg egyéb szónoklati remekeitől nem ér rá a körtét puhitgatni, hanem a kedves mamáját oda állitja csősznek a körtefa alá; és ezt a Volumniát, a ki Coriolanusának érdekében ilyen szép szerepre vállalkozik… meg a többieket.

Gyűlöltem őket mindig, mint a bűnömet. De ekkora gyalázatosságot még se vártam tőlük.

Még most is arczomba szökik minden vérem, mikor már csak le akarom irni a dolgot.

Vagy két hét óta, a délelőtti órákban, nagyokat szoktam kószálni, Lenke czimborámmal. Mióta a szerencsétlen Birulovnak haza kellett utaznia, ez az egyetlen mulatságom.

Ábrándozással teljes kirándulásainkról csak a reggelire szoktunk visszatérni; pontban egykor állitunk be, előbb nem is várnak.

Ma, véletlenül, korábban jöttünk haza. Odakint észrevettem, hogy Lenke nagyon rosszúl érzi magát -84- – ez a szegény leány egyre jobban hervad Makó ózonos levegője híján – mit volt mit tennem, visszafordultam vele.

Alisz néném éppen öltözködött, mikor haza értünk; a lányok odabenn voltak a szobájában. És igy, kis négeremen kivül, senki se vette észre, hogy megjöttünk.

Lefektettem a beteg honleányt – a kinek egyébként már semmi baja – aztán visszahuzódtam a szobámba, s elővettem a regényemet.

Lakosztályainkat ez a terem választja el egymástól. A pamlag, a melyen feküdtem, mindjárt ott áll az ajtó közelében, s az ajtó nyitva volt. Minden szót meg kellett hallanom.

Ó, bizonyára nem a szive sugallatának engedelmeskedett, mikor a vén Aliszt meglátogatta. Ha jött, akkor hívták. S ha hívták, ugyan miért?…

Igazán nem értem, hogy a férfiak a hallgatózást olyan szigorúan itélik meg. A kinek titka van, óvja meg a hallgatózók elől. Ha mi magunk nem ügyelünk eléggé a titkunkra, nem követelhetjük egy idegen személytől, hogy ő ügyeljen rá mi helyettünk is.

Szóval, hallgatóztam, a mint nem is tehettem máskép. Ha megmozdulok, vége a beszélgetésnek.

Ó, egy cseppet se bántam meg ezt a szobalányos cselekedetet! Mindezt jó volt tudni, és mindezt másként nem tudtam volna meg soha. -85-

Undor fog el a gondolatra, hogy papirra tegyem ezt a beszélgetést, mely különben nem állt egyébből, mint Alisz néném legválasztékosabb aljasságaiból. A másik csak azért szólt közbe, hogy útját egyengesse a minél gyorsabb menekülésnek.

A részletek érdektelenek. A különböző aljasságokat csak ismertetni fogom, mint egy ügyész; hidegen és utálattal.

Bevezetés. Bocsánatkérés, hogy a tisztelt urat fárasztotta, de a dolog komoly, stb. A tisztelt úr kijelenti, hogy rendelkezésére áll ő méltóságának.

Következett a tisztelt úr felmagasztaltatása. A szegény ember elhárit magától minden megtiszteltetést, s a hangján megérzik, hogy kezdi rosszul érezni magát.

A művészről az emberre kerül a sor. Az a nagy vélemény, melylyel a tisztelt úr nemes jelleme iránt viseltetik, arra inditja a beszélőt, hogy egészen nyiltan szóljon vele, s ne hallgasson el előtte semmit, még azt sem, a mi a család legfájdalmasabb titkai közé tartozik.

– A vonzalom – szólt amaz – melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, kötelességemmé tette, hogy ezeket a titkolt sebeket…

A szegény fiú tiltakozik kézzel-lábbal. Ilyen vonzalom nem létezik; azt ő jobban tudja.

– Kérem önt – sziszeg a vipera – ne tegye szomorú feladatomat még terhesebbé és még kínosabbá. Én méltánylom az ön lovagiasságát s nagyon is értem, ha oly tekintetekből, melyeket a társadalmi megegyezés tulságosan fontosaknak talál…

– Kedves asszonyom – szól – ha csak ezért volt kegyes hivatni, akkor már tisztában vagyunk. Én becsületszavamra mondom önnek, hogy hamis nyomon jár. Mária grófnő, mély sajnálatomra, még azt a, közös érdeklődésünknél fogva barátságos viszonyt is megszakitotta velem, a melylyel azelőtt megtisztelt, és igy…

– Hagyjanak már egyszer békében, mert únom az egész tisztelt úri társaságot. Lehet tőlem az a hölgy a szépséges georgiai királykisasszony, semmi közöm hozzá. Egyáltalában nem törődöm semmiféle asszonynépséggel, se a vénekkel, se a fiatalokkal.

– Engedelmet… számitok rá, hogy végig fog hallgatni. Nem olyannak képzelem önt, a ki a gyanú elől egyszerüen ki szokott térni, hanem olyannak, a ki szembe száll vele.

De csakugyan nem szokott kitérni a gyanú elől; kijelentette, hogy kész meghallgatni ő méltóságát.

– A vonzalom tehát, melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, fájdalmas kötelességemmé teszi, hogy családunk titkolt sebeit föltárjam ön előtt. Ez a vonzalom, a mily heves, épp oly kevéssé megtisztelő önre nézve.

Olyan ostoba voltam, hogy még most se találtam ki, mit akar mondani. Lángoló arczczal hallgattam; tudtam, hogy valami hallatlan gyalázatosság rejtőzik a szavai mögött, de nem, ezt nem tudtam elképzelni.

Kegyed, a szent, soha se tudna rájönni, micsoda alávalóságot eszelt ki ez a némber.

Ha őrültséget mondok, csak szép szóval akarok kifejezni egy rettentő csunyaságot. Azt találta ki, hogy Charcot egy betege vagyok, a kinek… a kinek őrültsége a szerelem. Hivatkozott idegességemre, szeszélyeimre, művészi hajlandóságaimra, azt hazudta, hogy a legnagyobb gonddal kell ügyelni rám, s nem átallotta beszennyezni szegény édes anyám emlékét, nem átallotta rágalmazni apámat, a kinek a jótéteményeiből élt ő is, meg egész aljas fajtája!…

Az első gondolatom az volt, hogy oda rohanok hozzá, s megkorbácsolom, vagy legalább is kidobatom a házamból, mint egy alávaló cselédet.

Ki biztosit róla, hogy nem használják-e fel ellenem ezt a kitörésemet? Ki tudja, nem bizonyitják-e rám ezen az alapon, hogy dühöngő bolond vagyok? Mert hogy ezek, ha máskép czélt nem érnek, készek becsukatni az ön szegény tanitványát az őrültek házába, arról bizonyos vagyok.

Mondja, édesem, van-e arra mód, hogy egy ép eszü és szerencsétlenségére gazdag leányt, csak azért, mert nem akar feleségül menni egy úrhoz, a kit utál, bezárhassanak a gyógyíthatatlan őrültek közé? Én azt hiszem, van. Olvastam efféle történeteket.

De a félelmen kívül volt még egyéb is, a mi visszatartott, s végig hallgattatta velem ezeket az aljasságokat.

Mert boszút fogok állani rajta és kedves csemetéjén. Meg fogom torolni azt az aljasságát, hogy beszennyezte szüleim emlékét, és boszúm az lesz, mely nekik a legjobban fog fájni.

Tovább hallgattam tehát a kigyó-sziszegést, és erőt vettem magamon. Behunytam a szememet, nyugalmat -88- erőltettem az arczomra; ha itt talál a pamlagon, hadd marja a kétség: vajjon aludtam-e, vagy hallottam mindent?

– Meg voltam és meg vagyok győződve, – folytatta a rettenetes vén személy – hogy ön nem az az ember, a ki képes volna hasznot húzni egy családi szerencsétlenségből s visszaélni egy beteg vonzalommal, hogy ekkép vagyont szerezzen magának. De kötelességem volt önt figyelmeztetni, úgy az ön érdekében, mint a miénkben. Végre is, a mint én tudom, ön nem gazdag ember, s a szegénységhez a gyanú hamarább hozzáférkőzik, mint a… de beszéljünk a másik nagy érdekről. Másrészt, meg fogja érteni, hogy szerencsétlen húgomat nemcsak a kalandoroktól kell megvédelmeznem, hanem azoktól a jóhiszemü Lauzunöktől is, a kik szerelmi kalandot keresnek ott, a hol…

Az a másik szegény ember, a ki úgy került bele ebbe a csunya históriába, mint Pilátus a krédóba, olyanformán érezhetett, mint én, mert valami affélét felelt a viperának, hogy:

– Kedves asszonyom, úgy látom, hogy ebben a házban mindenki bolond, de a legnagyobb bolond én volnék, ha még tovább is igénybe venném az idejét. Soha se féltse tőlem a húgát; csak egyszer kinn legyek az ajtón, esküszöm, vissza se nézek többet.

Udvariasabban mondta, de az értelme körülbelül ez volt. Megcsókoltam volna, olyan goromba volt.

S ha meggondolom, hogy csak egy semmiségen mult, s ezt a gyalázatosságot nem tudtam volna meg soha!… Vajjon hogy nézett volna rám ez az ember, ha véletlenül találkozom vele?!… -89-

Ó, most már lesz gondom rá, hogy még egyszer találkozzam vele, s hogy ekkor zavarodás nélkül nézhessek a szemébe!…

Mozdulatlanul vártam meg, vajjon kedvelt rokonunk benéz-e a szobámba? Nem, nem is álmodta, hogy kihallgattam. A hogy Biró elment, nyugodt lelkiismerettel tért vissza a fészkébe.

Kiosontam, figyelmeztettem Lenkét, hogy hallgasson, megértettem Roland-Árpáddal, hogy nem látott se jönni, se menni, aztán nagy énekszóval vonultam be, mint a ki most érkezett haza.

És egész nap igen nyájas voltam hőn szeretett nénémmel. Ó, nem záratom magam az őrültek házába!

Nyugodtnak látszom, olyan nyugodtnak, mint egy tengerszem felszine. De kegyed előtt nem titkolom el, hogy nemcsak felháborodás, undor és gyűlölet az, a mit érzek; hanem egy kicsit meg is vagyok szeppenve.

Istenem, majdnem egészen a hatalmukban vagyok! Ha mindenre készek, könnyen elbánhatnak velem. Pedig, úgy látszik, nem igen vannak lelkiismeretbeli aggodalmaik.

Bizony, nem jó egyedül lenni; kezdem belátni, hogy a bibliának ebben is igaza van. De mit tegyek? Férjhez menjek, csak azért, hogy nyugodtan alhassam? Ez talán mégis szokatlan neme volna a személy-biztonsági intézkedéseknek.

Ha Birulov ma itt van, csakugyan nem tudom, hogy ijedtemben nem ejtem-e ki azt az igent, melyet oly régen vár. Lám; igaza volt. Végre ütött az ő órája is. De – hogy átkozná magát, ha tudna a dologról! – -90- ma talán ismét Pertofkában ül; szegénynek nincsen szerencséje.

A titkos óhajtásom az, hogy az ön nyakába varrjam magamat. Ugy-e, nem űz el magától, kedvesem?! Meglátja, jó leánya leszek a mamájának, és Emilkének se lesz ellenem semmi kifogása.

Ha semmi se jön közbe – és mi jöhetne?! – tiz nap vagy két hét mulva indulunk. Pesten aztán egyszerüen megszököm borzasztó őrömtől; addig pedig óvatos leszek, s nem árulom el magam.

Mindenesetre kérem a válaszát: oda menekülhetek-e kegyedhez? Irja meg azt is, mit mond kis elbeszélésemhez?

Ugy hiszem, egyetért velem abban, hogy akármilyen otromba volt is maga a cselszövés, attól a vakmerő gazságtól, melylyel Alisz néném a tervet végrehajtotta, lehetetlen megtagadni a csodálatunkat.

XXVI.
Biró Jenő urnak. Aláirás nélkül.

Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom. De nem tudom megállani, hogy hallgassak.

Én nem akarom, hogy ön, a kivel aligha találkozom többé, vagy más, akárki, a kivel valaha három szót váltottam – beszennyezett emléket vigyen magával rólam. Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis teremtésről, a kit ma egész nap siratok… -91-

Igen, eltalálta. Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam én is; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést megfojtsam érte.

De… bár a régi barátságnak vége, fellázit az a gondolat, hogy ön hitelt adhat ennek a rettenetességnek.

Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsitsa meghalt kis érzéseimet. Ha valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.

Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és egészen ostobák.

U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el. Gyáva vagyok, félek; nem akarok az őrültek házába kerülni. Az élet oly szép.

XXVII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Ha mához egy hétre, esti kilencz órakor kisétál a központi pályaudvarba: valaki a nyakába fog borulni, és megkéri, adjon neki szállást az éjszakára.

Az ismeretlen tudniillik szökését annak ürügye alatt késziti elő, hogy önt két-három napra meg akarja látogatni.

XXVIII.
Ugyanaz, ugyanannak. Telegramm.

Nem megyek. Levélben bővebben. Kedves sorait nagyon köszöni s kezét csókolja

XXIX.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves tanyámtól.

Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinzon-tanya utóljára második otthonunkká válik, a melyet búcsú nélkül hagyni el szinte lelketlenség volna.

Ugy tetszik, mintha az álmainkból is ott hagynánk valamit. És ki tudja?! Vajjon visszatérnek-e valaha a tegnapi álmok?

Nem tudtam volna elindulni innen, a nélkül, hogy a helynek, melyet megszerettem, s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába szegődött, istenhozzádot ne mondjak.

Tehát: magam mellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele búcsúlátogatásomra.

Jóreggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket. Azt csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.

Pedig nem igaz; van itt egy úr, a ki könnyen vigasztalódnék, hogy ha nem látna többé.

Világos, hogy találkoznom kellett vele. Ott bukkantam rá, a hol először volt szerencsém ő komorságához.

Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál egy kicsit), s a hogy meglátott, előmbe jött. Mintha várt volna.

– Soha se féltsen! A mint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű vagyok.

Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról és művészetről.

Megmutattam neki Baudelairet. Nem szólt semmit, de láttam az arczán, hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, a kik Baudelairet olvassák.

Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserben hagyni a kedveseimet.

S elkezdtem magasztalni a költőmet. Mikor láttam, hogy szeretné összeránczolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megboszantom.

– Hát van szebb vers a Semper eademnél?! Én nem ismerek, és nincs nap, hogy eszembe ne jusson:

Rám nézett. Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse étrange«-ára czélzok, s egyszerüen annyit felelt, hogy:

Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem – mint a komoly Viktor mondaná.

Soha sem ettem jobb izü reggelit, mint Zuritánál. Szereti ön a kecsketejet? Mondhatom, felséges.

A lovagom majdnem vidám volt. Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.

Nem mintha valami nagyon olvadozott volna. De a hangja melegebben csengett, mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szeliden nézett rám, mint eddig még soha. És az őszi reggelek oly szépek Biarritzban!

A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint -95- máskor. Nem tudom, de úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a baraczkfák másodszor virágzanak.

A lugasban terittettünk reggelire, s a hogy letettem a poharamat, két égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rám függesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.

Valami kóbor czigánygyerek volt, a ki ekképpen megcsodált. Egy tambour de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább festői, mint czélszerü öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyitották, hogy a kis csavargó a kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.

El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját fogtam. Oda hívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy bemutassa a művészetét.

A Zurita korcsmája nem mondható feltünően előkelő helynek. A Café Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem. De nekem úgy tetszett mintha egy gyönyörű vig operának a díszlete környezne. Még a tyúkokban is átöltözött kis balletlányokat láttam.

Valami áldott béke ült az egész tájékon. Édes fényben fürdött az udvar, az országút… de maga ezt -96- nem méltányolja. Majd egyszer lefestem az egész jelenetet.

Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem Baudelaireről, a kit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton Musset járt a fejemben:

(Ugy-e, a legelső levele igy fog kezdődni: »Kedves Masám, egy idő óta nagyon sok vers van a leveleiben…«?!)

Tudja, nem mintha lángoltam volna, s kéz-kézben mentünk volna le a hegyoldalban. Ó, nagyon illedelmesen mentünk egymás mellett, s inkább valami boldog, nagyon boldog nyugalmat éreztem, mint azt, a miről a költők mesélnek. A szivem nem kalapált vadul, és ha a szemébe néztem, nem gondoltam, hogy a menyországot látom benne.

Csak azt gondoltam, hogy ha ez a két becsületes, okos szem virrasztana fölöttem: akkor nagyon, nagyon édesen tudnék aludni.

Ön, a ki szent, mert megérti és megbocsátja azt is, a mi öntől idegen, nem fog nagyon megijedni, ugy-e?

XXX.
Napló-jegyzetek.

… Milyen különös! Nem történt velem semmi, de semmi. Még csak egy rózsát se tűzhetek ide, erre a tiszta lapra…

Mikor Spaaban, egy gyönyörü este, az egész Casino oda gyűlt az ablakom alá, hogy meghallgassa az énekemet, s a mint kiléptem az erkélyre, riadó brávók dobogtatták meg a szivemet.

Aztán meg, mikor először jöttem ki a római operából, s meglepetve vettem észre, hogy a száz meg száz férfi, a ki ott sorfalat állt, mind, mind egy szálig, engem néz, mintha királynő volnék. Az a temérdek égő szempár… mintha égő gyémántok között gázoltam volna, mint egy mesebeli szépség.

A hogy előre lapozok ebben a kapcsos könyvben, találok még sok efféle szép napot. Bolondság.

Mindjárt három óra, s még most se vagyok álmos. Egy dallam jár a fejemben, az nem hágy aludni.

NEGYEDIK RÉSZ.

Biró Jenő úr kezet fogott egy bájos kis leánynyal, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »a viszontlátásra!« – aztán megindult magános sétájára. Az ő otthona egy kissé messzebb volt; odáig lehetett még vagy kétszáz lépés.

Birulov úr, ha egyszer-másszor abban a végtelen szerencsében részesült, a melyben az imént Biró Jenő úr, az ilyen jelenetek után egy darabig még sugárzó arczczal szokott járni, mint a hogy a látóhatár is fénylik egy kis ideig, azután, hogy a nap leáldozott. Biró Jenő úr ellenben lehorgasztott fejjel bandukolt, s olyan volt, mint a kinek az orra vére folyik.

Alighanem azt olvashatta abból a méltán csodált szempárból, hogy élni szép, hogy élni gyönyörűség, mert egy novemberi éjszakára gondolt, egy rettentő novemberi éjszakára, a mikor Biró Jenő úrnak csak egy gondolata volt: az, hogy megöli magát.

Azóta sok éjszaka mult már el, de Biró Jenő úr még most is élénken emlékezett erre a novemberi éjszakára. -99-

Ugy rémlett neki akkor, mintha hosszú, nagyon hosszú, nehéz álomból ébredt volna fel. Mintha heteken, hónapokon át nem gondolkozott, nem érezett volna, s mintha csak akkor tért volna vissza az öntudata.

Pedig hát azelőtt is fenn járt, mozgott, beszélgetett az emberekkel, talán evett és ivott is, csakhogy édeskeveset tudott magáról.

Ugy volt, mint a kit nagyon fejbe találtak kollintani; élt, de ez az élet csak kábultság volt.

A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, s melynek sokféle katonára van szüksége, gondoskodik róla, hogy a kiknek nagy ütéseket kell kiállaniok, egy jótékony zsibbadtság segitségével ki is állják a rájok mért sorsot, s valahogy hamarosan, a mig a sajgás még friss, ne szökjenek meg állomáshelyükről.

Ez a jótékony zsibbadtság tartotta hatalmában egy pár hónapig a Biró Jenő úr fejét, s tette lehetővé, hogy künn járhasson a többi ember között, eleget tehessen a legkevésbbé mulasztható kötelességeknek, végezhesse, a mit az emberek tőle megvártak, s telhetőleg még értelmes válaszokat is adhasson a hozzá intézett kérdésekre.

Ez a kábultság azonban nem tarthatott a végtelenig. Azon a bizonyos novemberi éjszakán föleszmélt, tudatára jutott annak, hogy ő él, s egyszersmind tudatára jutott annak is, hogy ez egy cseppet sem örvendetes.

Az igaz, hogy nem látszott rajta semmi különös változás. A tagjai épek voltak és fiatalok; az ütőere rendesen vert. Csak egy kis sajgást érzett a szive körül, ez volt az egész.

De ez éppen elég volt neki arra a különös gondolatra, hogy: milyen jó volna meghalni!

És egy fehér tündér, az egyetlen, a ki igazat mond az embereknek, a szellemek, villik, tündérek és gnómok szegény játékszereinek, azt suttogta neki: -100-

– Hidd el, nincs szebb dolog, mint szépen, összekulcsolt kézzel feküdni egy érczkoporsóban, a másik érczkoporsó mellett, a hol el van temetve az egész világ. Nincs szebb dolog, mint nem gondolni senkire és semmire, csak hallgatni a méhek zümmögését, vagy nem hallgatni még ezt sem, mert még ez is hazugság, hanem egyszerüen belemerülni a semmibe, és fürödni benne világ végeztéig, mert a Semmi az egyedüli jó, s a Semmi az egyedül igaz.

Biró Jenő úr, ámbár testének hőmérséklete 37·5, érverése rendes, a feje világos és tiszta volt, s nem volt semmi baja, csakhogy éppen egy kis sajgást érzett a szive körül, hitt ennek a fehér arczu tündérnek.

Hogy igen, ott feküsznek majd szépen, egymás mellett, hogy még holtan is feléje fog fordulni, Ő felé, a ki a Szép volt s az egész világ, hogy hallgatni fogják együtt a bolond csízt, a ki szerelemről énekel, s nem tudja, hogy a szerelem csak egyetlen egy tavasz, hogy igen, ott lesz megint Mellette, a ki mellett lenni élve-halva az egyedüli boldogság.

Kezébe vette a revolverét (kitünő szerszám volt, Simpson és társa készitették), de annyi ideje se volt, hogy egy kicsit gyönyörködjék a szép fényes aczélban, a másik szobából gyermeksírás hallatszott be hozzá, s ez a hang egy kissé habozóvá tette.

Biró Jenő úr »erkölcsi lény« volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és czéljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak. Meg volt győződve róla, hogy ha itt -101- vagy ott élet fakad fel, ez nem valami bolond véletlen munkája, hanem egy nagyon logikus Erőé, melynek határozott czéljai vannak, s melynek mi csak gondolattalan katonái, vak eszközei vagyunk. A szerep megalázó volta nem tette lázadóvá, s nem érezte magát feloldottnak a rejtelmes kötelességek alól, csak azért, mert nem kérdezték meg, hogy vállalja-e vagy sem. Bár a titokzatos küldőről teljességgel nem voltak tiszta fogalmai, s bár az ismeretlen czélok egészen hidegen hagyták, úgy vélte, hogy még a legokosabb: vakon engedelmeskedni.

Az ilyen meggyőződések halványulhatnak és kophatnak, de sohasem enyésznek el teljesen. A ki egyszer »erkölcsi lény« volt: az nagy bűnössé válhatik, de az akasztófa tövében is »erkölcsi lény« marad.

Nem vesztette el tehát ezt a meggyőződését a mi emberünk sem, a kit éppen ezek a nézetek tesznek érdemessé arra, hogy esetével foglalkozzunk. Ha Biró Jenő úr véletlenül nem tartozik az emlitett nézet hívei közé: az, a mi következik, sohase történt volna meg vele; de másrészt lehetett volna bármily csodálatos kalandok középpontja, kalandjaival foglalkozni nem volna érdemes.

De ha megállapitható, hogy Biró Jenő úr ama bizonyos nézetekhez minden időben, minden viszontagságok között ragaszkodott, másfelül meg kell jegyezni azt is, hogy ezt minden lelkesedés nélkül cselekedte, és voltak órái, a mikor zúgolódott. Éppen ezért nem nevezhető története »hős«-ének; egy hős sohase zúgolódik.

Ismeretes, hogy régebben mért zúgolódott. Alázatos katona volt; nem voltak lázadó hajlandóságai. Nem panaszolta, hogy a megkérdezése nélkül sorozták be, hogy nem tudja: miért csatázik, s nem panaszolta -102- végül, hogy sohase lengett fel szeme láttára a zászló, melynek vak szolgálatára rendelték. Azt nehezellette, hogy nem kapta pontosan a zsoldját.

S úgy tünt fel előtte, hogy az a szolgáló szellem, a mely mindnyájunkat ellát utasitásokkal, cserben hagyta őt, ámbátor éppen az ellenkezőt igérte. Ez a Szellem egykor igy szólt hozzá: »Csak menj előre vakon, ha bajban léssz, ha csüggedni fogsz, hívj. Jönni fogok.« Biró Jenő úrnak valaha régen, többször is eszébe jutott ez a titkos igéret. És kiáltott is egynéhányszor, hogy: »Jövel Szellem!«, de a Szellem csak nem jött.

S ha zúgolódott is egy kissé, aztán csak megbékélt, s ment előre tovább, az ismeretlen tengerek felé.

Ezen a novemberi éjszakán nem zúgolódott többé, hanem fellázadt. Azon a ponton volt, hogy megszökjék az állomáshelyéről.

Ezen a novemberi éjszakán ott tartott, hogy elhajitson magától minden meggyőződést, s nemcsak a meggyőződéseit. Feloldozva érezte magát minden kötelességtől. Azt hitte, hogy tisztán lát a sötétben, s a mit ott látott, mindarról úgy találta, hogy ez nem volt az alkuban. Hogy a Természet egy lelketlen csaló, s hogy az ember csak az örök paraszt, a ki mindig be van csapva, bizonyosabbnak tetszett előtte, mint eddig akármikor. És úgy rémlett neki, hogy ő a legkifosztottabb minden kifosztott közül. Korábban úgy gondolkozott, hogy ha a Természet rá is szed bennünket, ez még nem ok arra, hogy mi viszonzásul ne teljesitsük a ránk rótt kötelességeket. A Természet megcsalhat bennünket, de az Ember legyen gavallér.

Ezen a novemberi éjszakán azonban nagyon fáradtnak és nagyon megtörtnek érezte magát. Nem érzett -103- magában semmi kedvet még egyszer fölegyenesedni. A fehér arczú tündér oly csábitó, oly édes szavakat suttogott a fülébe, hogy immár képtelen volt minden ellenállásra. Csak egy gondolata volt, és ez a gondolat éppen nem volt büszke. Pihenni akart. Pihenni ott, az ő eltemetett világa mellett.

És ha csak a kötelesség hideg, intő szavát hallotta volna, bizony, Simpson és társának kitünő aczélja alighanem megtette volna azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.

Hanem az a hang, melyet Biró Jenő úr hallott, nem a kötelesség hideg, intő szava volt, hanem egy eleven lény hangja, a kinek kis szivében friss vér lüktetett, s a kinek gyomrocskája követelte a táplálékot, hogy majdan férfivá fejlődjék, ujabb áldozatnak, az ismeretes gyötrelmekre, s ki tudja talán ismeretlen szenvedésekre is.

Ez a hang elriasztotta a fehér arczú tündért. A jelenések nem tűrik el az Élet harsány szavát.

A revolveres ember megkövülve hallgatózott tovább. Nem mert megmocczanni, mint egy tolvaj, a ki neszt hall a másik szobából. Csak a szive dobogott egy kicsit sebesebben; várakozott.

De alig vette vissza a csend sötét birodalmát, kiséretében rémek raja lepte el a szobát. A rémek körültánczolták az ágyat, aztán tanyát ütöttek a pallón, mintha otthon érezték volna magukat.

Akármerre nézett a sötétben, mindenütt rémképeket látott maga előtt. Itt az angyalcsináló boszorkány rettentő oduját látta, a kuczkóban egy iszonyatos kis vázzal, a ki hústalan, nyomorult karocskáit ölelésre terjesztette felé; amott egy didergő, éhes, a korai -104- munkától elnyomorodott rongyos kis alakot látott, a ki éjszakának idején a hólepte utczát rójja, és kéreget, hogy otthon meg ne verjék; látta az apátlan-anyátlan kis árvát vérben, fagyban, megromolva, látta koldulni, látta haldokolni, látta elpusztulni a szeméten… És ezek a látomások felkorbácsolták a könnyü mámorból, melybe a fehér arczú tündér csókja ejtette.

A Simpson és Társa czég kitünő aczélja ezúttal még nem tehette meg azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas. Várjunk; a mi késik, nem múlik.

Ezt a novemberi éjszakát Biró Jenő úr nem felejtette el; s ez a novemberi éjszaka jutott eszébe, mikor Biarritzban, egy gyönyörű őszi délelőtt, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, és ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »A viszontlátásra!«

II.

Akkor este, a hogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot nézte – egy ismerős fehér fényalakot látott ott, a hol nem káprázó szemek a tejutat látják – egyszerre csak a nevén szólitotta valaki:

Tisztán hallotta, hogy a nevén szólitották. A hang sima és megnyerő volt; s a szobája felől jött.

Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta. De mivel harmincz és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak, hanem elvégezte, hogy:

Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján. Csakugyan, valaki bejött a szobájába.

Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli öltözékben. Az arcza kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.

– Ön bizonyára csodálkozik – szólt sima, kedves hangján – hogy bár az ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek, s a dolgom sürgős.

– Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet?!… Valóban, ingeimet a legjobb czégektől hordatom. A művelődés, kérem, elhatolt a pokol fenekéig.

– Parancsol egy szivart? Merem ajánlani. Azokból való, a melyeket a portlandi herczeg készittetett.

– Nagyon lekötelez. Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem tehetem. Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy pillanat, és a szivarnak vége… De, ha megengedi, a dologra térek.

– Bár a költők fecsegő hirébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet. Azért, igyekszem: a legrövidebben szólni. Én egy kis levélkét hoztam önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a választ velem egyetértésben lenne szives megszerkeszteni.

– Bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, a mint én óhajtanám. Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt. Fájdalom, a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.

– Tökéletesen igaza van. De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre, bízom a tulajdon rábeszélő képességemben. Ámbár, megvallom, csupa olyan dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, a miket ön bizonyára nem először hall.

– Kérem, hallgatom. Az a forma, a melylyel, megvallom, -107- kellemesen lep meg, könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem látszottak tetszetőseknek.

– Elhalmoz a szivességével. Remélem azonban, tüstént meghálálhatom. Ez a levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra puszta alkalmatlanságnak tünhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi kellemetlent. Szabad arra kérnem, hogy legyen szives elolvasni?

»Kedves barátom!

Meilhac egy vigjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, a melyek közt egy férfi és egy nő, a kik szeretik egymást, s a kik egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény, szokás és illendőség ellenére, elébe nem menne a férfinak.

Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vigjátékában szó van, egyszerüen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, igy van rendén, ime, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja-e, hogy a felesége legyek?

Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy kissé. Ne higyje, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta képzelődöm igy.

Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:

Galanthay Masa.

U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom. Nem igérek semmit. -108-

Még egyet. A világért se szóljon senkivel rajtam kívül. Nekem nemcsak hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.

M.«

– Tudja-e, kedves uram – kérdezte az idegen – mennyit ér ez a kis papiros?

Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, a kit előbb igen jó nevelésü úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta olyan kellemesnek, mint előbb.

– Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajczárokra, úgy hiszem, nem kiváncsi.

– Ön elpirul? Tulságosan bizalmaskodónak talál? Hátha még azt is megkérdezném, hogy a haragtól, vagy az örömtől pirúl-e? Ej, legyen őszinte, kedves uram; előttem kár feszélyeznie magát. Legyen őszinte és vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyujtanom és szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba«, az embernek végig borsódzik a háta. Csak nem haragszik igazán? Vigasztalhatatlan volnék, hogy ha haragudnék. Tessék elhinni, eszem-ágában se volt önt megbántani. Megbántani egy embert, a kinek akkor van huszonöt milliója, a mikor akarja! Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz. Ennek az összegnek a hallatára még az ördög is lekapja a süvegét.

– Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom. De meg fogja engedni, hogy én másfélekép is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.

– Mindenesetre azt kell hinnem azok után, a miket szives volt előadni. Én nem kapom le a süvegemet -109- egy nagy vagyonnak a gondolatára. Nem vagyok én szinész-asszonyka, a ki nem tudja az életet négy ló, batár, automobil, yacht, libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni. Nem tartozom a gabonatőzsde apró epikureusai közé, a kik az emberi boldogság netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedő segédeknek, a kiknek a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet, mint ha az ember versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek. Miért törném magam a nagy vagyon után? Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és rettenetes szinekre festett mail-coach-aim legyenek; sőt akár hiszi, akár nem, azok közé tartozom, a kik a lehető legkevesebbre vágyódnak. Azokat az apró kényelmeket, a melyek nélkül meglennem talán nehezemre esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig nem áhitozom, a mint nem áhitozom például arra sem, hogy király legyek Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, a kik egyenruhaképpen czilindert és fehér gallért viselnének.

– Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot. Nem veszi rossz néven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.

– Ön nem olyan büszke, mint a milyen büszkén szól, és nem olyan elégedett, mint a milyennek mutatja magát. Igaz, hogy ön ma nem lát olyan szükséget, mint régen, a mikor még vágyai voltak; igaz, hogy nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy a mi az élet apró kényelmeit illeti, ma semmi oka a -110- panaszra. Utazhatik, jöhet-mehet, úgy élhet, a hogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz jót tenne a kis fiának, hónapokat tölthet Biarritzban. Ez bizonyára olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni. És mégis, kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.

– Először is, mert ez a kényelem csak szinpadi kényelem, és senki se veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga. Esti nyolcztól éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a padlásszobájába. Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herczeg bolondul az ön képeiért, s igy a munkáinak mindig van egy biztos vevője. Szerencséjére, a gardénia-herczeg nem maradt magára az itéletével: vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, a kik nemcsak beszélnek, hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit. Igy ön könnyen szerezhet annyit, a mennyi elég rá, hogy a kis fia kényelemben éljen s hogy ön se nyomorogjon. Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, a mit szerez. A mily büszkén hivatkozott a munkájára fenszóval, titokban annyira bántja, égeti önt ez a kereset. S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg, hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott, mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet megszégyenitőnek kell találnia. Senki se mondta önnek, talán nem is jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy a mije van, azt nem a munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatal ember szeszélyének köszönheti, a ki II. Lajost játszsza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül. És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor herczegi barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül -111- magasztalja az ön uj képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek), önnek az szokott eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna-e, kiszedni a zsebéből az aranyait, oda vágni a herczeg elébe, s elmenni a kis fiával száraz kenyeret enni?!… Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.

Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fujt maga elé és hallgatott. A másik mosolyogva sanyargatta tovább:

– És nem is elégedett. Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön méltóságérzetére nézve: ragaszkodnia kell hozzá – mit mondok? – görcsösen kell kapaszkodnia belé. Mert ez a mentsvára; a végnek a legvége. Ha a gardénia-herczeg véletlenül azt a bolondot találja gondolni, hogy W. G. Baring mégis csak nagyobb művész, mint ön, akkor ön egy rövid esztendő mulva lelógathatja a lábát a semmibe. A mi nem lehet kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.

– Ó, kérem – makacskodott a kérlelhetetlen vendég – el tudom képzelni, hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az apróságokról. Ha az embernek le kellett mondania mindenről, a miért élni érdemes, a miért élni öröm: nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem silány élvezeteiről. És tudom azt is, hogy ha úgy beszél, mintha az élet apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonitana, ez csak onnan van, mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert fájdalmasan nélkülözi azt, a mi helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell beérnie. De, végre is, önnek nincs annyi veszteni valója, hogy ez a veszteség közönbös lehetne. Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez a kényelem, megvan neki a maga -112- jó oldala. Ma ön szép csendesen bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába. Egy kissé már meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a feje fölött; de ön még mindig ön. A kagylójából eddig még nem kaparták ki: még nincs egészen vége. De ha ön egy szép nap megint a koldusok piaczán találja magát, ha harminczöt-negyven éves korában, idő előtt megvénülten, elaggott lélekkel, szárnyaszegetten visszamegy a törekvő ifjuság boszorkány-konyhájába, uj életet kezdeni, fiatal emberek közé, a kiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek. Bizony mondom, csak elpusztulni menne oda. Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz egészen átadnia magát a jövőnek, a melyben nem hisz: akkor önnek vége, és mondhatom, másodszor hal meg, a mikor eltemetik. Ismétlem, kedves Biró Jenő úr, az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem melegágy neki, a melyben még csak elteng valahogy. Veszitse el még ezt a melegágyat is, biztositom, hogy lelkéből nem marad meg semmi. Még az a kevés se, a mi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy az ember eltengődjék még egy darabig.

– Művésznél igazán csodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! – folytatta mosolyogva az idegen. – De ám legyen. Csakhogy ha ön elveszíti a kényelmét, ezt ön nem egyedűl fogja megsinyleni, és itt a bökkenő. Ebbe az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégis csak jólét, nem csak ön szokott bele, hanem másvalaki is, a kinek a kényelme kedvesebb önnek, mint a magáé. Könnyü azt kimondani, hogy: »akkor hát elmegyek -113- száraz kenyeret enni!« – ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár. Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második személy, az első egy más valaki. Egy más valaki, a ki nem kérte az életet, egy más valaki, a kiről önnek szép májusi napokban rózsaszinü álmai voltak… nagyon türelmetlen ön?… szóval egy más valaki, a kinek a sorsa ma még az önéhez van kötve.

Elhallgatott. Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a szivarját, mintha kötelességet teljesitene.

– Végre egy pont, a melyben, úgy látszik, egyetértünk – jegyezte meg a kisértő. – Megengedi, hogy folytassam?

– Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének van némi értéke. Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem, hogy ez a jólét milyen ingatag. Ön még rövid időre sem biztositotta magát; nem tett félre, a mint hogy nem is tehetett volna félre valami sokat. Higyje el, eszem ágában sincs, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek. Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget. Volt egy idő, mikor önt hatalmába keritette az a meggyőződés, hogy minden küzdelem hiábavaló. Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a csaló iránytűnek. Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és… menjen a gálya, a merre akar!… jöjjön akármi!… Ugy gondolkozott, hogy a holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal. Ugy gondolkozott, hogy a mit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a bizonytalan holnapért, a holnapért, a melyre reménységgel nem, -114- csak félve, aggódva tudott gondolni. Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy ez a pár szó is fájt önnek. Szóval, ön nem tett félre, már akármiért. Pedig talán jobban cselekedett volna, mert ime most már közel van ahhoz a megzavaró, válságos naphoz, a mikor: nincs tovább. Ha déli szél talál fúni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége. És ön remeg, ha rágondol arra a rossz órára, a mikor a gardénia-herczeg, a kinek az itélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál gondolni, a mikor a gardénia-herczeg visszhangjai kikiáltják önről, hogy az ön tehetsége kimerült, a mikor az ön szives vásárlói egyszerre a faképnél hagyják önt, s a mikor ön elmehet koldulni. Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett. Azért kérem, könyörgök, ne sujtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön ajtaján.

– Ön igen jó logikus hírében áll – szólt Biró Jenő úr. – Bocsássa meg a merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a következtetéseit. Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve (bár ön is szives megengedni, hogy nem pusztán a herczegnek köszönhetem a jólétemet), tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a képeimre), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna ujra kezdenem a küzködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva): remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állitom, hogy annyit a legrosszabb esetben is kereshetek, a mennyiből a gyermekemet eltarthatom. Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, a ki teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan. Kérdem tehát: ha számithatok rá, a mi előttem a fődolog, miért -115- tagadjam meg, a mit harminczöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud egyebet mondani, mint hogy tálczán hozza azokat a kényelmeket, a melyek nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, a melyekre nem vágyódom, a melyekre soha se vágyódtam?!

– Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemü – felelt a sátán szemrehányóan. – Ha a nagy vagyon, melyre szives figyelmét kérem, nem volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett anyagi élvezeteket nyujtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni olyan érzékeny lélekkel szemben, a minő ön. De ez a nagy vagyon jó valami egyébre is, a mint alattomban ön is szives volt elismerni. Jó például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, a mit az imént ön se tagadott. Hozzátehetem ehhez, hogy van más jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, a melyről, úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg. Ez a nagy vagyon mindenkorra megmentené önt a legnagyobb gondjától. Mert, kedves uram, ön teljességgel nem számithat arra, a mit fődolognak nevez. Nem láthatja meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik: »Utánam az özönviz!…« -116-

A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta, hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:

– De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!

– Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét, nyugalmat.

– Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást, lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…

– Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút állani.

– Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész -117- összes művészei közül! De azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem, nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj, ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram, akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga a művészet.

– Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia a nagy vagyonnal… -118-

– Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám, semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.

(Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte, s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)

– És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok, a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…

– Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor, hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…

– Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem -119- makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával, a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni, a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek az oldalán már ott lát egy másikat.

– Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos gazságot… -120-

– Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.

Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:

– Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt igaza, mikor ezt az erős szót használta.

– Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra akar csábitani?!

A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.

– Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó mellett. -121-

– Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt, csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem, mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive kincsei hóditották meg -122- önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára, tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla, hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat, hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.

– És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.

– Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza, megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.

– Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő, majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut, hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék, aljasul, nemtelenül csalnék -123- meg egy minden ízében nemes, becsületes, nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.

– Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja, hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem. Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram, csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk, mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben! A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a küldője iránt érez, az nem szerelem.

– Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent. Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az nem valami mindennapi dolog.

– De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem, hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.

– Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé, a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom, hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával, hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől, rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes áldozatokra, hogy -125- neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet, hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek, de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel a tiszteletreméltó indulatokkal.

– Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle érzelmekről.

– Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök. Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót -126- török be, mikor nagy hévvel bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.

– Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói közé.

– Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.

– Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.

– Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom viselni.

– Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt. Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben? -127-

– Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni szoktam vele, nyerni soha.

– Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi! Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy igent mondjon-e? -128-

– Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.

– Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék, megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak, de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar előttem hivalkodni -129- az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét, kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze, a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet, legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni méltóságot adjunk érte. Ha már az i le van irva, ne riadjon vissza attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.

– Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog, mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé háboritja meg -130- a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást, ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani. Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.

– Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.

– Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással, -131- szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de munkával vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel, vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot, hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.

– Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.

– Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel; nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló levelet ahhoz, a ki a mezők -132- liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.

– Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém volt előadni. Visszajövök.

– Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt csakugyan nem könnyü mesterség megpuhitani. Egészen kiszáradt a torkom. Mondja, kérem, nem kinálna meg egy pohár pálinkával?

Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán töltött magának is.

Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot. Mire a pohárkát elvette az ajkától, a kisértő már eltünt.

Fölébredt. A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.

Körülnézett. A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert előtte, egy ezüst tálczán.

III.

Mikor először szólalt meg a hír, hogy Masa grófnő férjhez megy valami Biró Jenő úrhoz, a kaszinóban senki se találkozott, a ki komolyan vette volna az ujságot.

Viktor gróf éppen a kártyaasztalnál ült, mikor a dolgot, tőle két lépésnyire, szóba hozták. Hallania kellett Simi gróf értesülésének összes részleteit. De mindaz, a mit hallott, oly kevés hatással volt rá, hogy hátra se fordult, pedig a kártyaasztalnál éppen osztottak, tehát ráért volna egy perczig beszélgetni. A következő játékban Viktor gróf harmadik kettest vett fel, s csupa figyelem volt, hogy megnyerje a játékot. Meg is nyerte, a mi általános feltünést keltett, mert a körülálló szakértők a játékot megnyerhetetlennek tartották. A játék után nagy vitatkozás támadt; Simi grófnak a története kárba veszett.

Az, hogy a hír Viktor grófot ennyire közönbösen hagyta, többet mondott minden hivatalos czáfolatnál. Simi gróf maga se hitt a történetkéjében; csak azért bocsátotta szárnyra, hogy Viktor grófnak, a kire még folyvást haragudott Aszfalt Betti miatt, borsot törjön az orra alá.

Még a második társaságban sem ugrott be senki a képtelen ujságnak. A Henrik gróf szép miniszteri tanácsosnéja, a ki mindig együtt érzett az arisztokracziával, -134- s a ki, megszokásból, félig-meddig grófnénak tartotta magát, megbotránkozva fogadta a hírt, s kijelentette, hogy az ilyen otromba meséknek csak az adhat hitelt, a ki soha se nézett körül a világban.

Valaki, a ki Cannesból érkezett, szintén hallott a dologról; s rögtön rá, hirtelen mindenütt kezdtek beszélni róla. A láthatatlan beavatottak azt is hozzátették a hihetetlenül hangzó ujsághoz, hogy az esküvő Pesten lesz, s hogy az ifju párt maga az érsek-nagybácsi fogja összeadni.

Akármilyen meseszerünek tetszett is az egész, s különösen az utóbbi részletek, a »negyedik rend«, mely szivesen hallja az ilyesmit, elvégezte, hogy okvetetlenül kell valaminek lennie a dologban.

A kaszinó közvéleménye az volt, hogy Masa grófnő valami ostobaságot követhetett el. A szép miniszteri tanácsosné is ebben a véleményben volt, csakhogy ő azt is hozzátette az itéletéhez, hogy az e fajta ostobaságok éppen nem állanak jól egy olyan kisasszonynak, a kinek huszonöt millió a hozománya. Egy szegény leány nak sok szabad, de egy sokmilliomos kisasszony illetlenül cselekszik, ha nincs kellő tekintettel a komoly kérőkre.

Viktor gróf se fogadta a kósza hírt a felsőbbségnek azzal a biztosságával, melyet először láttak rajta. Nem állt a beszélgetők közé, s tökéletesen úgy viselkedett, mint kormányválságok idején. Két nap egymásután egy sort sem olvasott az angol parlament naplóiból, ellenben sokat járt fel s alá, az unalomig fütyörészve Siegfriedet s különösen a Siegfriedet biztató Erdei Madárka dalát.

Ez már komoly tünet számba mehetett, mindamellett a nagy többség még most sem adta meg magát. Masa -135- grófnő ugyan meglehetősen kiszámithatatlan hölgy, de vannak dolgok, a melyek kívül esnek minden számitáson és minden lehetőségen.

Hanem a mikor a meghivók, a melyeken világosan olvashatók voltak a nevek is, és az esküvő napja is, elárasztották az egész társaságot, akkor már igazán nem lehetett helye semmi kételkedésnek. Ez kissé sok lett volna ízetlen tréfának. A meghívókból kaptak az erdélyi szegény rokonok is; s ez a körülmény már éppen megpecsételte a dolog komolyságát. Ha az erdélyieket is meghivták, akkor a házasságnak meg is kell lennie; az erdélyieket hiába kizavarni az otthonukból már több volna vétkes könnyelműségnél.

Masa grófnőt már hetek óta élesen birálták; arról, hogy ballépést követett el, nem lehetett többé vitatkozni. Hogy ki az az ember, a kinek a kedvéért megfelejtkezett magáról, közönbös volt az egész világ előtt.

De most, hogy a világ immár befejezett történettel állott szemben, Masa grófnő egyszerre háttérbe szorult. A hogy a meghivókat, az erdélyieket és az érseket nem lehetett többé letagadni, a szegény Masáról alig volt szó, csak egy kérdés volt minden ajkon: kicsoda hát az a vakmerő conquistador, vajh’ ki ő, és merre van hazája?!…

Először úgy találták, hogy a botrány rémséges. Egy festő, egy ismeretlen festő! Mi jutott eszébe annak a szerencsétlen lánynak?!

De valaki aztán fölfedezte, hogy az a festő nem is olyan ismeretlen, mint hiszik. Oda kinn jobban becsülik, mint itthon; s ez már valami. Az illető hozzátette a legfrissebb értesüléshez azt is, hogy akár ismeretlen, akár nem, mindenesetre ügyes ember, mert igaz ugyan, hogy Masa grófnő tökéletesen meg van bolondulva, -136- de legény kellett a gátra, a ki ezt a bolondságot fel tudja használni.

Rövid idő mulva mindenki tisztában volt vele, hogy Biró Jenő úr: kétségtelenül vakmerő kalandor, a ki pokoli ügyességgel hálózta be a beteg képzelmü leányt. Egész regényeket tudtak róla, hogyan babonázta meg, hogyan bilincselte le magához, s hogyan ragadta vissza, mikor a lány, egy világos pillanatában, menekülni akart. A mesélők valóságos Petrucchionak festették.

A kételkedők tagadták ezeket a meséket, de azt ők is megengedték, hogy a festőnek kemény gyereknek kell lennie. A mit tett, az egyszerü, mint a Colombus tojása, de végre is, azt az érdemet, hogy eszébe jutott, a mire mások nem gondoltak, lehetetlen volt tőle elvitatni.

– Bah! – jelentette ki Simi gróf a Viktor jelenlétében – hirbe keverte, hogy elvehesse! Istenem, a hadicsel nem uj.

Simi gróf ugyan, a kinek a nyelve gonosz, de a lelke hermelin volt, még soha se kevert hírbe senkit, sem önzésből, sem önzéstelenül (Aszfalt Bettit nem lehetett hírbe keverni), de elméletben igen értette a dolgot. Igazat is adott neki mindenki, s nemsokára ismeretesekké váltak a részletek is. A leghitelesebb elbeszélés szerint, Biró Jenő úr elég ügyes volt meglepni Masa grófnőnek egy szerencsétlen pillanatát, s elég vakmerő magához lánczolni a szegény leányt olyan barbár módon, a mely csak kalandornak juthatott eszébe.

Ettől a becstelenségtől lehetetlen volt megtagadni az elismerést. S bár még jóformán senki sem ismerte, egyszerre sűrűn kezdték emlegetni a nevét. -137- Jelképévé lett azoknak a nagyratörő zsiványoknak, a kik korunkban a Borgia Czézárok vad akaraterejét és férfiasságát a gondolkodás, a ravaszság, és a mély emberismeret fegyvereivel teszik még veszedelmesebbé.

Általánossá vált róla a nézet, hogy olyan ember, a kivel számolni kell, s a ki meg fogja csinálni az utját. Elvégezték róla, hogy félelmetes, lelkiismeretlen, mindenre képes ficzkó, s elkezdték tisztelni.

IV.

Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta össze az ifju párt. Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az érseknek soha, pedig a nagy alapitvány, melyet Masa grófnő esküvője alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.

A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak. S ha az öreg grófnők meg a Viktor gróf távolléte kellő szinpadi hatással volt is, az esküvő még se vesztette el az előkelőség minden jellemvonását. A kiváncsiság erősebb volt, mint a botránkozás. Három vagy négy fiatal asszony, a kiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.

A kiváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis szóbeszédet, a mibe került. Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.

– Egészen jól fest a piktor – suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek, azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni fogja az egész társaság.

– De nagyon – felelt Dora grófnő, a ki nem számithatott ekkora sikerre – s én úgy találom, hogy -139- a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint képzelné az ember.

Ugy, hogy voltak, a kik megbotránkoztak ezen a merészségen. A dolog közel járt az illetlenséghez.

Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik. S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.

A megjelenése is elég jó hatást tett. A botrányos frigy kezdett kevésbbé botrányosnak tünni fel.

– Határozottan igen jó arczot csinált magának – jegyezte meg az öreg Linka, a ki le nem vette róla szemcsiptetőjét.

Ugy beszéltek róla, mint egy szinészről. Alakja nemességét, termete szép arányosságát, érdekes arczvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámitott hatásokat.

– Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitünően játszsza a szerepét.

Azok a fiatalemberek, a kiket a kiváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre, teljesen lefegyverezve tértek vissza.

Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról. Biró úr olyan szerepet játszott ott, mint a szinpadi hős a népség és katonaság között. Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség. A szegény erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni, és Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princz. -140-

Simi gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabásu kalandort nem látott még soha.

Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a közvéleményt. Az ujságok kiadták az arczképét, s fölfedezték, hogy Biró Jenő úr, a milyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párisban, a hol a nagy Darzens legjobb tanitványának tartják, s a hol, egyszóval, tudják róla, hogy művész isten kegyelméből.

A reklám, a mily önkéntes, olyan ügyetlen volt. Csakhogy ekkor már az egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul pukkant rakéta sem árthatott meg neki.

Később aztán összezavarták a dolgokat. A kik ismerősek voltak Párisban, úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hirneve van itthon; a kik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párisban rózsa-ágyakon hál s tenyereken sétál.

Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki. Megtörtént ez is, még akkor, a mig Biró a nászutján volt. Az elégedetlen művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, a ki a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon ügyes és nagyon könnyü dolog volna Birót játszani ki. Biró nagyon kényelmes ember, először mert messze van, másodszor mert, ha visszajön, akkor se fog vadászni a megrendelésekre. A versenytársak ugyan jobban hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök, de egy félesztendő mulva nem volt többé kétség, a trombitások megvaditották egymást, s ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.

A társaságban nem volt senki, a ki természetesnek ne találta volna, hogy Biró Jenő urat egyszerre igy elárasztják borostyánnal. Hogy Birónak különb művésznek -141- kell lennie, mint a milyen az a szerencsétlen Barta, a kin még soha senki se látott egy pár rendes keztyűt, az világos volt, mint a kétszer-kettő.

Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkivül elmés ember. Valaki, a ki Firenzében találkozott velök, szerte hordta a világba Biró Jenő úrnak egy élczét, melylyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki, s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt. Muki egyik nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a legjobb társaságban.

Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, a ki Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.

Masa grófnő soha se látta még a játékot. Puszta kiváncsiságból nézett be a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, a mely soha se tűnik el az arczáról, s a melylyel mintha örökösen várakoznék valamire, a mi soha se következik el.

Masa grófnőt tiz percz mulva tökéletesen megejtette a játék mámora. Minden áron nyerni akart egypár aranyat, a mi olyan furcsa volt, mint mikor Saint Paul herczeget, Francziaország legszebb parkjának tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.

Természetesen nem volt egy vörös garasa sem. Az urához fordult egy kis barátságos kölcsönért.

– De, kedvesem, nekem nincsen pénzem – szólt Biró és összekutatta minden zsebét. – Nézze, ez az egész vagyonom.

Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket. De Biró nagynehezen mégis csak összehalászott vagy ezer frankot papirban. Megkinálta vele a feleségét, a ki ijedten csapta össze a kezét. -143-

Minden áron aranyat akart. Kijelentette, hogy a világért se tenne többet egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszit, soha se játszik többet.

Biró kiüritette a nadrágzsebeit is. Tizenhét darab aranya volt, mint később kiderült.

Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta, hogyan lehet a legcsunyábban játszani. Mint a félénk játékosok legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, még pedig nem mindig, hanem lesve a valószinüséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, a kik az évek óta ki nem jött számokon csüggenek makacs, kitartó szerelemmel.

Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna még egyszer annyit, mint a mennyit koczkáztatott. De nem volt szerencséje.

Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is. Majdnem megsiratta őket. És ettől fogva még óvatosabban, még takarékosabban játszott.

Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat – értekezett a monte-carloi eset szemtanuja – a kik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy rakáson száz forintot, s a kik két polka között, a bac asztalnál, a legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s mondhatom, kedveseknek találtam azokat a tarka tollu kis madarakat, a kik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az elibéjük került apró gyöngyszemeket.

De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek találtam, mint azokat a pompázó csatorna-virágokat. Istenem, azt, hogy a szemétdomb -144- koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják megenni a leghatalmasabb vagyonokat is. De olyan hölgyet, a ki minden esztendőben épittet egy templomot, s a kinek legforróbb vágyakozása, hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carloi bankot, ilyen hölgyet még keveset láttam. Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka látvány.

Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arczán, hogy nagyon szeretne odakünn lenni és szivarozni.

Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számitgatásaiba, de minél okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra, megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.

– Tizenhét arany! – kiáltott fel olyan hangon, hogy a játék-terem kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt hitték, hogy mindenét elvesztette) – tizenhét arany! Egy egész vagyont játszottam el!

– Hja, kedvesem – szólt Biró mosolyogva – a kit annyian és annyira imádnak, mint önt, annak nem szabad játszania!

– Milyen ravaszság! – botránkozott az asszonyka. – Észrevette, hogy most már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem van), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja belekapaszkodni az özönviz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem rá… de azért is megkérem. -145- Kedves, kedves férjem-uram, nyerje vissza a pénzemet! Ugy-e, visszanyeri? De megigéri, hogy ha száz frankot elveszit, nem játszik tovább?!…

Igazán, ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész jelenetet kieszelték előre.

Biró úgy tett, mint a ki csak azért siet teljesiteni egy asszonyi szeszélyt, hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de engem nem csalt meg. Én arról a módról, a hogy a száz frankját az asztalra vetette, rögtön fölismertem benne a nagy játékost.

Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat. Előbb csak támolygott a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de a hogy megérzik a mester kezét, a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli biztossággal repül előre, mint a Phaëton szekere.

A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és úgy fogadta, a mint illik, hódolattal.

Bezzeg, nem krajczároskodott ez! Számra tett, mint az igaziak. A kettesre játszott.

A gonosz szerszám perdült. Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze, mire tett az ura, már kiáltották:

S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott hevert a száz frank fölött.

Más embernek ilyen esetekben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét érzi annak, hogy félre tegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a váratlan nyereséget, aztán szépen haza koczogni. Azok már hősies jellemek, a kik a nyert pénzzel szinre vagy »innen«-re-»túl«-ra játszanak tovább; olyat, ki -146- teljes nyereségre megismételje a tétjét s még egyszer számra játszszék: csak két embert ismertem. Az egyik a szegény Barcsi volt, a ki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész örökségét, a másik Biró Jenő úr.

Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az egész nyereségét is. Voltak, a kik azt hitték, hogy hirtelen megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.

Biró Jenő úr a harminczasra tett. Mindenki a feketét, a páratlanokat és az »innen«-t rakta.

Nem, nem volt megbolondulva. Olyan hideg és közönbös maradt, mintha nem is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis játékszer, melynek ugrándozását annyi szem kisérte. Udvarolt a feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb angyalainak se szoktak udvarolni.

A mi pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt. Ugy hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.

– Ez a harminczas nagyon derék szám – szólt a feleségéhez. – Megérdemli, hogy még egyszer tegyünk rá.

Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni. Akárhányszor láttam, hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát, illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se törődik velök. Láttam azt is, mikor miss Moore, a kit önök mindnyájan ismertek, ott az asztalnál bolondult -147- meg, s kibontott ősz hajjal szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia. Ezt már nézték, de nem sokáig, mert hamar kidobták szegényt. Láttam végre, mikor Webb, kétszer egymásután fosztotta ki a bankot. Ez már derekas izgalom volt. De ahhoz hasonló jelenetet, a milyen ez után következett, úgy hiszem, ebben a században már nem lát Monte-Carlo.

Egy ember, a ki csak számra játszik, a ki kétszer egymásután nyert, s a ki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember, hanem maga az ördög.

Nekem legalább a Mefistofele zenéje zúgott a fülemben, mikor a kisértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a játékbank egyik tisztviselőjének a szava:

Természetesen, nem tudták kifizetni. A banknak különben is rossz napja volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.

Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, mig a főpénztárból elhozzák a neki járó, és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget. Elég hamar megtörtént, de még sem oly gyorsan, mint Biró kivánhatta volna. Nem kerülhette ki, hogy neki ne essenek. A babonások – pedig ki nem babonás ebben a teremben? – megrohanták minden oldalról. Könyörögtek neki, hogy tegyen még egyszer, legalább egy, egyetlen egy aranyat; csak még egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a kabátjába.

Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, a ki józan maradt. Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.

Szentűl meg voltunk győződve, hogy ez után már világ végeztéig mindig a harminczas fog nyerni.

A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete hiján a harminczas számra vetettük magunkat. Én is elvesztettem egy ezrest. A zéró jött ki.

– És Biró Jenő úr? – kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.

– Biró Jenő úr úgy tett, a mint beszélt. Egy garast se tett többé; nem tett egy szerencse-aranyat se. Karjára fűzte a feleségét, hátat forditott a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett. Bejárta San-Remot, Bordigherát, Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, a mit érdemes megnézni, és nem törődött többé a játékteremmel, a mint mi nem törődünk egy elhasznált keztyűvel.

A monte-carlói urat sokan hallgatták, a kik közül néhányan a sors kiválasztottjai közé tartoztak. De ebben a sok fejben ugyanegy dolog történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.

Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is különböző hatásokban szokott nyilvánulni. A fájdalom az egyiket bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol szótalanná, a harag néha tombol, néha magába zárkózik. Csak egy érzés van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá tesz: az irigység.

Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda czégnek sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember. És nincs az a bőség, a mely megóvjon a csábitásaitól.

A társaságban akárhány ember volt, a ki jóval -149- nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint a mekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze, hogy megalapitani segitsen egy uj pénzkirályságot. De, istenem, mekkora különbség a szerzésben! Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, mig ez az ember öt percznyi előkelő viselkedéssel ott van, a hová ők csak annyi körültekintés után érkeztek!

Az izgalom is mámoritó lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat szinlelt is. És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé! Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből! Bizonyára, ez az »egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a történelem arany könyvében a mellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó nélkül halál!«

Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát. Ő volt a legszűzibb lélek a társaságban.

– És ha meggondolom – szólt – hogy nekem egy külvárosi jelenetem van ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, a melyet ötven forintért vásároltam!

– Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, a melyből a multkori Van Ostade került ki – felelt a monte-carlói úr.

Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt. Külvárosi jelenetével is kinevették. Egy valódi Birót nem vásárolnak ötven forintért.

VI.

Simi gróf meg volt sértve. Azért se hagyta a dolgot annyiban. Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.

A szakértő megállapitotta, hogy a munka eredeti. Megjegyezte ugyan, hogy a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű szembeszökő szépségei előtt.

Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még az nap kiadta a rendeletet, hogy vigyék át a képet az előszobából a nagy terembe.

A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arczképét, Simi gróf a szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozó madár vetette rá magát azokra a gyanútalanokra, a kik az emlitett képes lapokon szenderegtek.

Nem engedte el nekik, hogy az ő gyüjteményében van egy külvárosi jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester első korszakából való.

S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek. -151-

– Jobb orra van, mint hittük – mondogatták eleinte, ha a képeiről beszéltek. – Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet egyszer-kétszer megtéveszteni?! A szakemberek is megbotlanak néha, kivált képdolgokban. És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban a nagy tehetséget. Ez már valami.

Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő volt az első, a ki Birónak a tehetséget fölismerte. A tréfa élét vesztette; nem akadt többé, a ki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna. Egy szép nap arra ébredt, hogy az első rangú szakértők között emlegetik.

Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz, erre csak azt lehetne felelni, a mit az olvasó már úgyis tud. A London News kiadta az arczképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az Illustration, mint Darzens kitünő tanitványáét, a kiről mostanában annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes ujságok is, a melyek már mint kitünő hazánkfiát emlegették.

S ha valaki ezt keveslené, ha azt vetné ellen, hogy az ujság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben csak arra lehet hivatkozni, hogy méltóztassék megszámlálni: hány nagyságot ismerünk, a mely nem az ujságok egybehangzó dicséretein épült?

VII.

A szerencse, attól fogva, hogy Monte-Carlóban hozzászegődött, hű maradt Biró Jenő úrhoz. A szerencse is asszony; s nem azok a legmulandóbb viszonyaink, a melyeket a legkésőbben kötünk.

Ez a kései szerető, akárhová lépett Biró Jenő úr, mindenütt ott járt a nyomában. Elválaszthatatlanok voltak.

A játékterembe ugyan nem kisérte többé, de talált más alkalmat, hogy a hűségét bebizonyitsa. Biró Jenő úr nem játszott többet; okosabbat csinált ennél: üzleteket.

És minden vállalkozásának mesés sikere volt. Ha az egész környéket elverte a jég, az ő földeit kikerülte a csapás; ha a szél kifútt a tárczájából egy ezrest, hazatérőben ott találta meg a pénzt a park kapujánál, egy bokron fennakadva.

A legőrültebb vállalatok aranybányákká váltak, ha ő állt az élükre; a bot kivirágzott volna a keze között, hogy ha virágszállitásra adja magát.

A mihez hozzányúlt, aranynyá változott a keze között, mint Midás királyról beszéli a mese.

Az ilyen embert a világ mindig meg tudja becsülni érdeme szerint; megbecsülte Biró Jenő urat is.

Elhalmozták tisztességgel, kitüntetésekkel; válogathatott -153- a méltóságok között; mindenféle rangú szolgahad leste a parancs-szavát; mindennap bebizonyitották neki, hogy milyen végtelen nagy ember, s még életében tudta az egész világ, hogy hol fog majd a szobra állani.

Nagy ember volt, kétségtelenül nagy, kiváló ember. Voltak az élet játékasztalánál sokan, de csak ő találta ki, hogy másodszor is a harminczas fog kijönni.

VIII.

Eleinte úgy látszott, hogy Biró Jenő úr meg tudja becsülni, a mit a tűnő pillanat ád, s ki tudja színi minden virágnak a mézét.

Nem mintha az apró anyagi örömökre vetette volna magát, de a szeméből, mely néha-néha a régi fényben ragyogott fel, ki lehetett olvasni, hogy neki is megvannak a maga gyönyörűségei.

Igy fel-fellángolt néha a szeme, ha egy-egy régi ismerőse magasztalni kezdte előtte valamelyik halhatatlan alkotását, melylyel szives volt megajándékozni a világot. Ilyenkor aligha a bóknak örvendett oly nagyon; mert bókban, hízelgésben ugyancsak volt része. De, úgy tetszik, annak is van valami titkos öröme, ha az ember mélységesen megvetheti egy-egy felebarátját.

Ezekben a szerencsés napokban, mikor az áldás csak úgy ömlött a fejére, nagyobbára viszontlátta a régi ismerőseit. Vezekényi, Weinberger úr, az egykori jury-tag O betűvé görbülve jelentek meg előtte, kérvén egyben-másban a kegyes pártfogását. Sietett teljesiteni a kivánságaikat, s meglátszott rajta, hogy szivesen adja az alamizsnáját.

Megérhette azt az örömet is, hogy jelentékeny szolgálatot -155- tehetett egykori pártfogójának, a gardénia-herczegnek, a kinek társaságában valaha annyi kellemes, gondolattalan órát töltött.

A gardénia-herczeg ugyanis, hosszas várakozás után, elfoglalta ősei trónját, de alig foglalta el, nemsokára kénytelen volt ismét elhagyni, s kivonulni székvárosából, mely különben se tartozott a hajlandóságainak megfelelő helyek közé. Nyugalomba tették, a mibe a gardénia-herczeg némi húzódozás után, bele is törődött.

Ez a kis húzódozás azonban – polgári háborunak nem lehet mondani, legfeljebb polgári csetepaténak – sok pénzébe került a gardénia-herczegnek, s a fegyvergyárosok, a kik tudvalevőleg több pénzt tudnak elnyelni, mint a világ összes hölgyecskéi, pillanatnyi zavarba sodorták.

Ebből a pillanatnyi zavarból Masa grófnő és Biró Jenő úr segitették ki a nyugalmazott királyt, néhány millió frank barátságos kölcsönnel, melyet a virágok barátja, ki a királyságból csak az udvariasságot őrizhette meg, olyan gardéniák kiséretében sietett megküldeni, a milyenek sem azelőtt, sem azóta nem termettek ezen a szép világon.

IX.

Akármit mondanak is a költők, jobb selyemmel párnázott kocsiban járni, mint gyalog, fel a hegyre, déli egy órakor; jobb Derbyt nyerni, mint olyan költőnek lenni, a kit minden omnibuszló legázol; végre jobb, ha az embert az egész világ süvegeli, mint hogy ha folyton oldalba lökdösik.

De akármilyen jó dolog is a kényelem, ha az ember sokáig jár selyemmel párnázott kocsiban, végre ezt is megúnja, s ha valaki háromszor egymásután megnyeri a Derbyt, utóljára ezt az örömet se tudja méltányolni. Azonképpen, ha a szerencse gyermekét folyton-folyvást, mindig süvegelik, többnyire elfelejti, hogy őt oldalba is lökdöshetnék. Igy történt Biró Jenő úrral is.

Beleszokott a selyem párnákba; nem tűnt fel neki többé, milyen jó módban él, s ettől fogva úgy kezdte találni, hogy ő voltaképpen igen sajnálatraméltó ember.

A kinek megvan mindene, a mit az ember maga körül kivánhat, az rendesen magában keres valamit, a mit aztán nem lehet megtalálni.

Biró Jenő úr is magában kereste, a mije hiányzott, és ő is hiába kereste, a mint hogy ez mindig igy szokott történni. -157-

Eszébe jutott, hogy eddig, ha szomorú élete volt is, ha meg kellett is izlelnie minden emberi szerencsétlenséget, fájdalmat és nyomorúságot, volt egy vigasztalója, az, hogy magát nem vádolhatta soha. Eddig mindig volt egy jóbarátja, a ki őt szerette, s a kiben megbízhatott: önmaga.

Azóta elvesztette ezt a jóbarátot. S ha azt mondjuk, hogy elvesztette, csak szépitjük a dolgot. Mert a rideg igazság az, hogy: feláldozta, eladta.

Attól a naptól fogva, a mikor eszébe jutott, hogy áldozatot hozott, a fejébe vette azt is, hogy tulajdonképpen semmiért áldozta fel lelkének a békéjét.

Mióta fiának a sorsa biztositva volt, úgy tűnt fel előtte, mintha a gyermek jövőjén aggódni soha sem s lett volna oka. Ha túl vagyunk valami bajon, az első dolgunk, hogy kicsinyelni kezdjük a veszedelmet, a melyben forogtunk.

Miért áldozta fel tehát az énjét? Egy kis bőségért, mint az utolsó szédelgő. Olyan bőségért, melynek örömét nem tudta élvezni.

Ez a bőség pedig egyre növekedett. Biró Jenő úr már régen összetette a kezét, de a vagyona csak nőtt magától, és egyre rohamosabban, mint a hógörgeteg.

Csinálhatott akármit, minden birtokából uj birtokok támadtak, s Biró Jenő úr úgy tekintett erre a nagy áldásra, mint a Bűnre, melynek mindig uj bűnöket kell szülnie.

Az emberek nem tudták megérteni, hogy ennyi szerencse kegyeltje mért jár mindig olyan arczczal, mintha az orra vére folynék.

ÖTÖDIK RÉSZ.

Naplót irni – a legtöbbször azok gyöngesége, a kik senkinek se mondhatják el azt, a mi a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, a kiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába keritette a lelköket, – szerelmes lányoké, a kik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, a kit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, – asszonyoké, a kiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató asszonyoknak a lelkéből kikivánkozik valami. Az elhallgatott, feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, a kiben tökéletesen megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott tanúit, hogy árulóikká -160- ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulcscsal zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki, hogy megint irjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, a mi már benne van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük. Milyen ostobák voltak – akkor! És nem hinnék el, hogy a mit ezek a gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, – hogy nem ők lettek komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, a mikor minduntalan koplalnia kellett; a mit akkor állott ki, most már vidám, humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjuság, a kalandos élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában, mely tulajdon erejének véli azt, a miben csak a sors kedvezését kellene látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna, ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg nem könyörülnek rajta.

Naplót irni – sokszor azoknak a gyöngesége, a kik szerelmesek magukba. A kik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; a kik megfigyelésüket olyan értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind veszendőbe menne. Naplót irnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, a mikor ez a sok elfelejtett holmi megint ujnak tűnik fel előttük. -161-

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második czélt bizonyosan elérik.

Naplót irni – végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, a kikkel vagy a kik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A napló-irók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy másikához tartozik. Én, Biró Jenő, a ki az itt következő jegyzeteket irom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, a mi a leginkább foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vágygyá. Soha se voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a hosszú megszokás zárkozottá tett. A lelkemből nem kivánkozik ki semmiféle vallomás. Nem keresem a rokon lelket, a ki megértsen. Tudom, hogy nem igen van ilyen rokon lélek, és ha véletlenül mégis akadna, rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire hasonlit az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna, semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, a mit ma gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörüséget találhatnék ezekben a följegyzésekben. Soha se leszek kiváncsi arra, hogy milyen voltam öt, tiz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, a minek a följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi, és mégis a -162- szomorúságok egész hegyei férnek belé, – hogy az emberek a rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak lenni, – hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, – hogy a boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, a ki magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a legkevésbbé boldogok, a kik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők – ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi történik kívül, a világban, azt talán minden ember közűl én tudom a legkevésbbé. Ugy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, a a mi a napfényen élőket foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre birja. Csak éppen akkor mozdulok ki remeteségemből, a mikor az élet eleséget követelő föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, a mikor nincs más választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat vetni papirra.

Mindennap van egy pár órám, a mely a gyönyörüségé. Él – hálaistennek, él! – egy kis lény a világon, a kiért én is mintha élnék. A kinek a jövőjéért mozgok, táplálkozom, igyekszem dolgozni, már a mennyire tudok, a kinek az érdekében teljesiteni szeretném azt a feladatot, melyet mindnyájunkra ránk róttak, melynek végső czélja ismeretlen, s melynek teljesitése rám nézve még terhesebb, mint a legtöbb küzködőre nézve, mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem -163- már nincs jövőm, csak jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen, – mindig oly rövid! – gyönyörüségét napról-napra megujuló, sok óráig tartó, s szinte elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem. Él egy kis lény, a ki szerelmemből fakadt, s annak szivéből, a kit mindenekfelett szerettem. Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni arczocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, a kit el kellett temetnem, viszontlátni rajta, elevenen, valamit az ő lényéből, az ő szemét, az ő ajkait, élve látni egy picziséget az ő szépségéből, az ő bájából, nap-nap után valami ujat fedezni fel benne, a mi az ő életének a folytatása, a mit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a piczi lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni ő rá, a ki ime, nem mult el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését játszani vele, ha ébren van, s lesni a lélekzetét, ha alszik – bizonyára isteni gyönyörüség… s aligha irom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörüségem nem, marad meg. De ez a gyönyörüségem naponkint csak egy pár óráig tarthat – ennek a kis lénynek az érdekében. Az az ápolás, a melyre szüksége van, a legjobb ápolás, a melyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig, könyörtelenül elválaszt tőle, és nappal is tovább, mint szeretném.

Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte. Dolgozom, a mennyit és a hogyan tudok; akkor, a mikor csak egyátalán képes vagyok rá. De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök. A rajzolás elemeire oktatni vásott sihedereket, a kiknek a rajzoláshoz nincs semmi hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk – nem nekem való mesterség. Képpel látni el egy olyan élczlapot, melynek a tartalmát megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, -164- nemcsak hogy folytonosan sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő, de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is. Ugy látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a boszorkánynyomástól; rövid idő mulva talán már nem lesz, a mi lefokozza bennem azt a megbecsülést, a melylyel magunk iránt viseltetnünk kell, azt az önérzetet, a melyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessen. Ugy látszik, a közel jövőben elérhetem, hogy csak a művészi munkának éljek. Van valaki, a ki megkedvelte a képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem dolgozom hiába. Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan, hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes. A jobbnak igérkező jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik. A mi kiemel rabszolgaságomból, nem az, a minek a segitsége büszkévé tenne; nem a művészet igazi szeretete, nem a jóizlésü nagyközönség tartós megbecsülése. Hanem egyetlen egy embernek a szeszélye – olyan emberé, a kinek a gondolkozása felszines s az izlése nem tulságosan finom, a ki a művészi munkát is csak úgy nézi, a hogy egy szép agarat vagy egy ügyes szerkezetü automobilt – s ezen a szeszélyen kivül, a (valószinüen csak rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt. Ez a siker nem tesz büszkévé, még kevésbbé elbizakodottá, sőt éppen nem elégiti ki az önérzetemet. Azonkivül nem igen biztat azzal, hogy a jobb jövő maradandó lesz. És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem magammal is. Mi hasznom uj keletü kis sikereimből, mikor azt kell látnom, hogy azok a képeim, a melyekkel ilyen eredményt érek el, nem érnek annyit, néha sokkal, nagyon -165- sokkal gyöngébbek, mint a régiek, a melyek az ördögnek se kellettek?! Azért még akkor is kedv nélkül dolgozom, a mikor festek. Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek valami értéket adott, az ujakon egyre halványabban mutatkozik; sőt látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a munkaképességem is mind inkább hanyatlik. És ez a keserves tudat, ez a szomorú látvány csak annál jobban megbénit, csak annál hamarább elfáraszt.

Aztán, mikor tökéletesen bele fáradtam a munkába, és mikor – késő este – ki vagyok zárva arról a helyről, a hol egyetlen örömömet találom, egyedül maradok gondolataimmal. Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel. Ó, nem akarok felejteni! Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim. És úgy érzem, Ő addig nem halt meg egészen, a míg legalább az én emlékemben még ott van az a kép, a mely valaha az Ő lényéből sugárzott, a mig tekintetének, mosolyának, hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él. Hogyne őrizném hát az emlékeimet! Annál féltékenyebben őrzöm, mert keservesen érzem, mily hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett illatszeres üvegből. És még se adhatom át magamat egészen az emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem. Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés tulságosan kimerít. Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.

Azért nem temetkezhetem bele a multba olyan mélyen, mint a mennyire szeretném. Mikor már nagyon -166- sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat ebből az elernyesztő érzésből. De nem menekülhetek a jövő képéhez sem. A jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek. És még folyvást órák választanak el attól az időtől, a mikor el tudok aludni. Nagy ideje már, hogy igen keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.

Ezeket az órákat, a melyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel. Ugy teszek tehát, mint a ki munkaközben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal, emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő hieroglifákkal rójja tele az előtte heverő tiszta papirlapot. Leirom ide, a mi olykor foglalkoztat, s a min egy kissé elszórakozom.

Nem naplót irok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán mindennap ugyanazt kellene leirnom, és annak a sok egyformaságnak, a melyet napról-napra ujra meg ujra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid, de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem szórakoztatna. Csak időnkint irok ebbe a könyvbe; olyankor, a mikor más menedéket már nem találok. És csak azt irom ide, a mi éppen eszembe jut, de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a czéltalanul rajzolgatónak. Nem szántam ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, a kiknek idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért irok az érzéseimről, hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi levelei, a melyeket nem szivesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá, -167- hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kiváncsiak kezébe.

Van valaki, a ki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz. Nem czélom éppen, nem is kivánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan korszakban, a melyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság: az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetü ember, sőt talán ostoba ficzkó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba ficzkó, a ki valami egyebet is kiván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.

II.

Olyanoktól, a kik derülten birálják embertársaikat és soha se néznek vissza arra a csekélységre, a mi a multjokban egy kissé feketéllik: az édesanyára, a ki éhen halt s a kivel nem törődtek, – a felebarátra, a kit gyöngéd, a büntetőtörvénynyel egy cseppet se ellenkező formában, de azért nem kevésbbé hathatós módon segitettek kituszkolni ebből az árnyékvilágból, – az elhagyott kedvesre, a kit a nyomoruságba taszitottak, – a magzatra, a kinek életefonalát a lehető legkorábban juttatták Atroposz párka ollós kezébe, – a szegényekre, a kiknek ügyesen elvarázsolt piszkos krajczárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont épitettek maguknak, – a testvérre, a kit kizsákmányoltak, – a párbajban lelőtt ellenfélre, a kinek a holttestéből talapzatot készitettek maguknak, hogy végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, – a megrágalmazott vetélytársakra, a kiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az üres helyekre ők ülhessenek, – a megtévesztett ezrekre, a kiknek ostoba bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk adófizetőivé tették, – és igy tovább, mert ennek soha se volna vége, – az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:

– A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős -169- akaratú, kemény legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre. Az érzelgős ember nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.

Érzelgősnek ők háromféle embert neveznek. Mindenekelőtt az olyat, a kit az ostoba meggyőződés még arra is rábir, hogy e miatt ellentétbe keveredjék a tulajdon érdekével. Azután az olyan embert, a kinek az érzései erősek, mélyek, tartósak, s a ki, érzésből, még áldozatokra is képes. Végül azokat, a kikre (előttük örökkön megérthetetlen) nagy hatással van a szerelem, a részvét érzése, vagy a fájdalom.

Érzelgés vagy érzés nekik mindegy. Se a két szót, se a két fogalmat nem tudják egymástól megkülönböztetni. Minthogy érzés nem igen van bennök: a nagy és a mély érzést képtelenek megérteni. És mert ők taplós szivüek: az érezni tudókat szánalmasan gyöngéknek, betegeknek, ostobáknak, maguk alatt valóknak nézik.

Ha az orrszarvúval meg tudná értetni valaki, hogy az ember bőrén a szúnyogcsipésre hólyagok támadnak, az orrszarvú agyvelejében bizonyára valami olyan képzetféle derengene fel, hogy: az ember igen gyatra és alsórendü állat. Pedig abból, hogy az orrszarvú bőre föl se veszi azt, a mi az érzékenyebb bőrű embernek már egy kissé fájdalmas, nem az következik, hogy az orrszarvú egészséges, az ember pedig beteg, nem az, hogy az orrszarvú eszes, és az ember ostoba, hanem csak az, hogy az orrszarvú és az ember két különböző állat.

Ezeknek a taplós szivü felsőbb lényeknek, a kik olyannyira szivükön viselik a világ haladását, s oly meghatóan gondoskodnak a messze jövő ismeretleneiről, miután fenevadak módjára viselkedtek a hozzájok tartozókkal szemben, azt lehetne mondani: -170-

Meglehet, hogy a világot ezentúl azok fogják előbbre vinni, a kikben annyira túlteng az értelem, hogy minden érzést kiszorit a lelkükből, de eddig nem egészen igy történt. A mi a társadalom mai berendezésében jó és az eleveneknek hasznos, olyan halottak alkották meg, a kik a meggyőződéseiket előbbre helyezték a személyes érdeküknél. A mi az előttünk lévő emberi alkotásokban maradandó, vagy legalább tartósabb, mint az egyes ember élete, nagyrészt (s ha csak a leginkább kiemelkedő jelenségeket tekintjük: általában) olyanok műve, a kik érzésből képesek voltak áldozatokra is. A legértékesebb eredmények, a melyekhez az emberi elme valaha eljutott, azok, a melyeknek felkutatását az érzés sürgette; kivívásukban olyanok működtek közre, a kikben az érzékenység és ennek megfelelően a részvét érzése fejlődöttebb volt, mint a nagy tömegben, mig az érzés nélkül való értelmesek megelégedtek azzal, hogy tarkává tették a világtörténelmet.

Mi teremtette meg, például, a művészeteket, ha nem az érzés? (Mert, ha a szépet szeretjük: öntudatlanul is a jót keressük; azt, a mi a természetben vigasztaló; azt, a mi a természet és az ember rendeltetésében azonos.) Igaz, csinálnak ma már úgynevezett művészetet ügyeskedéssel, tisztán »észből« is; de a remekműveket, a melyekhez a divat hóbortjainak ellenére is vissza-visszatér az emberiség, mindenkor a nagy és mély érzések sugallták.

Érezni tudni: nem beteges állapot, hanem a fejlődöttebb emberi léleknek egyik tulajdonsága. (Mert az érzés kiigazodik a homályos képzetek közt, a hol az értelem nem tud itélni; mert az érzés birodalma: a csak sejthető; az, a mi az észnek örökre »ignorabimus«; az, a mi csak a bennünk rejlő legtitokzatosabb valamivel, -171- az ösztönszerü itélettel, a természeti erő legrejtelmesebb részével közelithető meg.) Adomány, mely olyan, mint az élet többi adománya: nemcsak gyönyörűséggel jár, hanem bajjal és fájdalommal is.

És nem természetes-e, hogy a művész, a kit aprócseprő dolgok kevésbbé foglalnak le, tehát kevésbbé szórakoztatnak el, mint más embert, – a ki a többieknél szabadabban adhatja át magát az érzésének, mert hisz ez: kötelességének nem ellensége, hanem ellenkezőleg: ihletének forrása, – hogy a művész, a ki végre is az egész természet életében megnyilvánuló örök érzés egyik követe volna (mert az életfolyamatok bonyodalmas összejátszásában nem csak egy titokzatos erő, nem csak egy titokzatos önző czél jelentkezik, hanem egy még titokzatosabb, minden szervessel és szervetlennel szemben hozzája mérten gondoskodó örök érzés is, mely mintha a bennünk lévő érzőképesség ősforrása volna), – hogy a művész erősebben érez, mint a számitó kalmár?

Hallom, hogy számitó kalmárok, a kik festenek és űzérkednek a képeikkel, azt beszélik rólam, talán meggyőződésből, de talán egy kissé azért is, hogy így könnyebben rázhassanak le a nyakukról, s ne kellessen éppen kiöklözniök a piaczról… szóval a barátaim azt mondják, hogy beteg lélek vagyok. Mert egészséges lélek-e az, a melyen ilyen sokáig rágódik a fájdalom? Ők sokallják, a mi nekem fáj.

III.

Lehet, hogy, ha többet forognék az emberek között, már nem mondanák rólam, hogy beteg lélek vagyok, és – már nem érezném annyira, a mi most csak úgy fáj, mint a legelső napon. Az életünk föltételeit szabályozó törvény úgy kivánja, hogy az uj benyomások háttérbe szoritsák a régieket; hogy a sok apró uj benyomás háttérbe szoritsa a legerősebb régi benyomást is; s hogy a sokszor, sokára háttérbe szoritott régi benyomások lassankint elhalványodjanak, elsorvadjanak. Ha keresném a felejtést, ha el akarnám altatni a szivemet, ha azt kivánnám, hogy valami elölje a fájdalmamat, ha nekem is csak egy óhajtásom volna: átaludni azt az időt, a mig a sebem beheged, s valami lelki altatószer használata után kábultan helyeződni át abba az állapotba, abba az időpontba, a mikor az ember már nem emlékszik s nem érez, – csak sokat kellene az emberek közé mennem, és nekem is sikerülne az, a mi sikerül másoknak, a gyászolók ama nagy többségének, a melyben megvan az ehhez való jó szándék.

Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, a mig ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a mult képeit, a melyek, ha olykor összefacsarják a szivemet, fölidézik az eltünt napok -173- édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak – nem akarom elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem. Nem félek, nem kínos nekem Rá gondolni. Megőrzöm, a mi Ő belőle még él, a mig megőrizhetem. Hisz azok a képek is, a melyek a legerősebben dobogtatták meg szivünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, a mikor az idő már mindentől meglopott bennünket, a mikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyuan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén!… a mikor a multat is csak úgy sejtjük, akár a jövőt!

De azért nem akarom mesterségesen ápolni a fájdalmamat. Étherrel, pézsmával csikarni ki egy iczipiczi haladékot a természetes elmúlástól – mit érünk el vele? perczeket! A ki balzsammal akarja feltartóztatni a természetes feloszlást, mássá teszi halottját, egyszerre megváltoztatja azt, a mi volt, s egy árnyéknak az árnyékát őrzi. És hiába minden. Igy is, úgy is hiába. Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az az ujjaink hegyén. Mit nyernék vele, ha erőszakolni akarnám a zavartalan, az állandó emlékezést? Talán napokat; talán semmit. Az emlékezésnek egy irányba erőltetése talán még csökkentené az emlékezés erejét. És ez a meddő kisérletezés mindenesetre meggyöngitené az akaraterőmet. Akármilyen jól esnék visszavonulni emlékezésem csigaházába, s ki nem mozdulni onnan: nem tehetem, hogy csak a multamnak éljek. Nem szabad megfelejtkeznem arról, a ki élve maradt meg az Ő lényéből, a ki az Ő második élete. S ha én megfelejtkezném erről a kötelességről, az Ő árnyéka emlékeztetne rá… intene, hogy egész lélekkel gondoskodjam -174- életének folytatásáról, hisz már csak ennyit tehetek Ő érte! Nem zárkozhatom el emlékeim közé, s ha valami beteges érzésem azt kivánná, hogy mesterségesen ápoljam a fájdalmamat, akkor se tehetném, mert minden szent kötelességem tiltja.

Tehát, ha húzódozom az emberektől, ha a magánosságból, a melybe megvonultam, csak akkor lépek ki, a mikor a kénytelenség szólit ki belőle, ennek más oka van.

Az ember társas lény; már a legelső gondolkodónak sikerült megállapitania ezt a tételt. Egyedül gyönge. Rá van utalva a többiekre. Tehát már puszta érdekből is keresnie kell a társaságot. Ez alig szorul bizonyitásra. Csak éppen körül kell nézni a világban és azonnal látni, hogy maga a mindenfelé jelentkezés is eleven erő, s hogy a sok összeköttetés egyike a világot mozgató néhány hatalomnak. Minden esetben áll ez, nem csak abban az esetben, ha pusztán az anyagi eredményeket nézzük. Hamis az a tanitás, hogy az erős férfi igazán csak egyedül erős, hogy a sokaság befolyása, a sokasággal való küzködés, a sokasághoz való surlódás, mely szükségképpen alkalmazkodással járna (mintha okvetetlenül a gyöngék változtatnák meg az erőst, s nem történhetnék ez megforditva is!) – csak meggyengíti az erőst; hamis ez a tanitás, mert következtetéseiben minduntalan összetéveszti a tünetet az okkal. Bizonnyal csak az erősebbek között akadnak, a kik olyan erőseknek vélik magukat, hogy azt képzelik: megélnek ők egyedül is, minden összeköttetés nélkül. De ebből nem az következik, hogy a magánosság tesz erőssé, hanem csak az, hogy ez a lehetetlen vállalkozás csak az erőseket kisérti és csak az erőseket -175- teszi tönkre, mint például a túrista-szenvedély. És már ezeknek a példája is bebizonyitja, hogy a magánosság az erőst is gyöngévé teszi. Nincs az a testben és javakban erős, bátor, derék, igaz ember, a kit, ha tenni is akar valamit, és nem csak úgy akar élni, mint a remete: gyökéren és álmodozáson, gyorsan meg ne őrölne az élet, mihelyt egyedül akar meglenni, szövetség, társulás, segitők nélkül. A világ nem bocsátja meg, ha lenézik és fittyet hánynak neki; s jaj annak, a ki kiköt az egész világgal. Elemi hatalom ez, mely porba teperi a legerősebbet is.

De nem csak érdeke az embernek a társaság, hanem lelkiszüksége is. Ez a lelkiszükség épp úgy természettől való, mint alkatának egyéb tulajdonságai, és többek közt, egyik jele a karom, agyar, hatalmas fog, szarv, aczélos láb, állatias izomerő, szőrbunda, tollazat, szárny és pikkelyes pánczél nélkül való állat egymásrautaltságának.

És nincs az az emberkerülő, a ki, életmódjának ellenére, valójában ne vágyódnék rá, hogy a hozzá hasonlókkal érintkezhessék, néha-néha szót válthasson, s egyszer-egyszer olyan dolgokról is beszélhessen velök, a melyek a leginkább érdeklik. Én is óhajtanám a társaságot: a hozzám hasonlók társaságát. Koronkint olyan, szinte parancsoló szükségét érzem annak, hogy valakivel szólhassak, olyan szomjuság fog el másvalakinek a gondolatai, másnak velem együttérzése, másnak a szavai után, hogy azt képzelem: kivánságom majdnem legyőzhetetlen, mint az éhség vagy a szomjuság érzése. Igen, ez a lélek természetes szomjusága; csakhogy a lelket könnyebb legyűrni, mint a testet, mert a lélek sokkal többre képes, mint a test, nemcsak sokkal nagyobb erőkifejtésre, hanem sokkal több nélkülözésre is. -176-

Mondom, én is óhajtanám a társaságot; de csak a hozzám hasonlók társaságát, és nem azokét, a kikkel érintkezhetném.

Az én környezetem, sajnos, nem olyan, a mely ezt a szomjuságomat kielégithetné. Hiába, nekem nem volt szerencsém. Bizonyára igen sok olyan ember él a világon, a ki után nem érdemes vágyódni, a kit a legokosabb kikerülni, a ki nem nekem való társaság, s a ki számomra örökre idegen marad. De végre vannak, emezeknél jóval kevesebben, jóravaló, derék, értékes és kedves emberek is. (Tudom, tapasztalásból.) Csakhogy a körülöttem élő emberek, az én mai ismerőseim, jóformán mind az első osztályba tartoznak. Abból a társaságból, a melyre áhitoznám, nekem nem igen jutott ki.

Az én ismerőseim három csoportba sorozhatók. Az elsőbe tartoznak Weinberger Arnold úr és társai; azok, a kiket az üzleti érdek köt hozzám (inkább az ő érdekök, mint az enyém). Az ezekkel való érintkezés még a legkevésbbé volna terhemre, és szivesen elnézném nekik, hogy engem csak azért keresnek, mert azok közé tartozom, a kik nem kapzsiak és nem kicsinyesek, a kiket tehát a legjobban kizsákmányolhatnak. De nem tudom elnézni nekik, hogy kicsinyes érdekhajhászatukat a barátság mezébe öltöztetik, – hogy, a mikor hasznot húznak abból, a mit bennem élhetetlenségnek tartanak, ezt olyan formában cselekszik, mintha még leköteleznének, mintha voltaképpen szivességet tennének nekem, – és hogy szeretnék, ha ezt a képzelt szivességet hallgatag én magam is elismerném, bár nem igaz, bár ők tudják, hogy nem igaz, és tudják, hogy én is tudom, mennyire nem igaz. Szinlelt barátságuk hazug szólamai bántanak; nemességet játszó haszonlesésök -177- undorit; még a nyomorúság se birhatná rá, hogy mikor tulajdonképpen megvetem őket, barátságot mutassak irántuk, a mit pedig ők a tettetett szivesség viszonzásául megkövetelnének; önérzetem nem hajlandó rá, hogy akkor, a mikor csak kiaknáztatom magamat, odáig megalázkodjam, s odáig lealacsonyodjam, hogy az övékhez hasonló érdekhajhászatból vállaljam a lekötelezett szerepét, a mit képmutatásuk és hiúságuk megkivánna; szóval: egyszerüen nem tudok beszélni velök.

Aztán az úgynevezett jóbarátok következnének. A pályatársak, a kikhez egy közös vonzalom: a művészet szeretete fűzne. Képzelhető-e érdek-ellentét jóbarátok között? Nos, tehát örökre elválaszt tőlük az érdek. Nem az én érdekem, hanem az ő érdekük. Az ő érdekük, a melyet én, akaratlanul, sokszor megsértettem, mikor őszintén, becsületesen elmondtam, hogyan vélekedem a művészetükről. Nem szivesen birálgatom a társaimat; minden szót, a mit valaha róluk kiejtettem, valósággal ki kellett csikarni belőlem. A legtöbbször ők maguk kényszeritettek szinvallásra, abban a reményben, hogy magasztaló szavakat fognak hallani. Máskor mindig valami kötelesség kivánta, hogy igazat beszéljek róluk – és igazat beszélni: bizonyára a legnagyobb fényűzés a világon. Mindannyiszor, a mikor ekképpen vétkeztem: jobban szerettem volna hallgatni; de nem tehettem mindig azt, a mi rám nézve sokkal kellemesebb lett volna. Ők pedig nem méltányolják, hogy csak a kénytelenség beszélt belőlem (és az igazság-szeretet, a melyet nem ismernek). S minthogy sokkal különbeknek tartják magukat, mint a mennyit érnek: csak arra emlékeznek, hogy megsértettem az érdeküket. A kinek a hiúságát bántottam: azt megtámadtam személyében; a melyiknek nem váltam czinkosává, mikor az igazság ellenére valami -178- előnyhöz akart jutni: azt megtámadtam nemes becsvágyában, jogos anyagi érdekében, sőt kenyérkeresetében, családja, gyermekei kenyerében. Mindezt, természetesen, nem tudják megbocsátani nekem.

De útjokban is állok. Azt képzelik, ha bármi csekély sikert érek el: ezt a sikert tőlük loptam, mert ez az előny is voltaképpen őket illetné. Ha gyűlölnek, mert megsértettem az érdeküket, még jobban gyűlölnek azért, mert azt hiszik, hogy minden falat kenyeret, a melyet a képeimmel keresek, az ő rovásukra, a nekik járó jutalomból hóditottam el. A legtöbben megölnének egy kanál vizben. Hogy megtorolják ellenök elkövetett vétkeimet, s hogy védekezzenek azzal a versenynyel szemben, a melyet úgy fejtek ki, hogy én is élek és én is festek: a mennyire megtehetik, a meggyőződésük ellenére is kisebbitenek, s ha rajtok áll, akadályokat görditenek a tehetségem érvényesülése elé. Hogy minél inkább ártalmatlanná tehessenek, szánnivalónak hirdetik a munkásságomat; letagadnak a képeimről minden jót, a mi egyátalán letagadható; mesterségesen, czélzatosan, következetesen terjesztik a rólam szóló, meglehetősen rosszakaratú itéletet; még attól se idegenkednek, hogy apró rágalmakat bocsássanak világgá rólam – legutóbb azt találták ki, hogy az ivásnak adtam magamat – s hogy alaposan népszerüsitsék ezeket az apró rágalmakat, mert hiszen ezek is megtámadják a művészi hirnevet, ezeknek is megvan a maguk – rájok nézve hasznos – hatása. (Nem szenvedek a képzelt üldözés tébolyában, s nem képzelem, hogy csak velem tesznek igy. De velem is igy tesznek, s ez nekem elég.) És azért mégis azt várnák tőlem, hogy úgy szóljak hozzájok, mint jóbarát: pajtáskodó hangon, kedvesen, szeretettel. Erre nem vagyok képes.

De látni se kivánom őket. Miért kivánkoznám -179- Krajnay, Barta és Vezekényi művésztársaim után? Mi közöm hozzájok? Nem nézem őket rokonlelkeknek; közöttük és közöttem nincs semmi szellemi közösség. Társam nekem Krajnay, a ki, minthogy művésznek utolsó rangú, az élczeivel teszi ismertté magát, és a társaséletben tanusitott fürgeségével szerez magának közönséget, mert az emberek szeretnek nevetni, s a ki gyakran mulattatja őket, arról elhiszik, hogy egyébként is jeles embernek kell lennie?! Vagy Barta Pali, a ki végig zsúroz, végig uzsonáz, végig tánczol és végig udvarol minden házat, a hol az ebédlőben még elfér egy képecske, a hol egy csipetnyi műérdeklődést szimatol, és a hol még találkozik száz forint képvásárlásra?! A kivel arczképeket festetnek, mert mindenütt ott van?! És Vezekényi! Vezekényi, a kinek még a szobafestésre sincs tehetsége, a kinek azonban a tudós asszony alaposan felvágta a nyelvét! Vezekényi, a ki összes ismerőseiről – ha valaha megsebezték a hiúságát, pedig ezt aligha kerülhették el – a legcsunyább eseteket kedélyeskedi el, Vezekényi, a kitől sokan félnek, mert veszedelmes, mint a csörgő kigyó, Vezekényi, a kit egypáran komolyan is vesznek, mert – tudva, hogy ez gyümölcsöző – hol a mókás embert játszsza (pedig még a paprikajancsiskodáshoz sincs tehetsége, kedélye, ötlete), hol meg a művészlelket, a kit felháborit mindaz, a mi nem szép, a vidáman lármás embert, a ki nem tud uralkodni magán, a kit elragad az ifjuság tüze, s a kinek a szava oly népies zamatú, hogy öröm hallgatni! Vezekényi, a ki mindenkivel szemben mézédes, a ki mindenkit vállon vereget, a ki mindenkivel szemben csupa bók, s a ki a bókjait olyan ügyesen fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen lebecsüli a megtiszteltet! Vezekényi, a ki olyan bohó, mint egy komédiázó gyermek, s a ki alattomban olyan -180- okosan számitó, mint egy uzsorás! A ki csupa jókedvü lárma, s a ki valóságos művész az apró ármányok petéinek ügyes elhelyezésében! A kinek a múzsa csók helyett monoklit adott, s a ki egy inget nem tudna lefesteni, de maga úgy öltözködik, mint egy gróf, mert ha a tehetségével nem teheti, az öltözködésével nyit utat magának a nagyvilágba… és mert a jól öltözködés tehetsége az egyetlen tehetség, a melyet nem tagadtak meg tőle az istenek! A kinek minden igyekezete: minél felsőbb körökbe jutni, s a ki az előkelők termeiben olyan czifrán beszél, mint Szilaj Pista! A ki egy alkalmat se mulaszt el, a mikor az előkelők között megjelenhetik, s a ki ott a Murger Marceljét játszsza, a született bohémet, a legbohémebb bohémet, pedig valójában nem festő, hanem gyüjtő, mert takarékpénztári könyveket gyüjt! Miért kivánkoznám Vezekényi után?!

Vezekényi díszpéldány, de sokan vannak, a kik nagyon hasonlitanak rá, és kevesen, a kik nem hasonlitanak rá egy cseppet sem. Igaz, ismertem ilyen pályatársakat is. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy éppen ezek tünjenek el mellőlem. Meghaltak vagy más világtájakra kerültek.

Maradna még egy harmadik csoport. Pályatársak vagy nem pályatársak, de olyanok, a kiktől nem idegenkedem, a kiket becsülök, a kikkel örömest volnék együtt. Csakhogy ezek, véletlenül, hozzám hasonlóan: szenvedők, és még érzékenyebbek, idegesebbek, nem olyan sokat kibiró szervezetek, mint én. Ha velök vagyok: örökösen rettegnem kell, melyik ártatlanul kiejtett szavammal okozok nekik akaratlanul rossz érzést?!… néha látnom kellett, hogy irántam való figyelmességük, gyöngédségük bizonyos önmegtagadásra, idegességeik eltitkolására, kínos lelki erőfeszitésre -181- birta rá őket. Mert olyanok, mint az aeol-hárfa, s én nem ismerem őket annyira, hogy tudnám, mik azok a kicsinységek, a melyek már szenvedést okoznak nekik. Áldozatot fogadnék el tőlük, ha keresném őket.

És utolsó környezetem? Azok az egyszerü, jó emberek, a kik boldogságom rövid ideje alatt a közelünkben, egy kissé a társaságunkban éltek? Velök szemben én vagyok ideges, s talán érthetetlenül türelmetlen. Nem tudom látni őket, mert fáj, hogy ők olyan könnyen túltették magukat azon, a mi volt és a mi elmult! Pedig hisz ez természetes. Az ő életökben mi csak kis szerepet játszottunk; azt, a ki nekem az egész világ volt, ők csak kedves ismerősnek látták, a ki átváltozott szomorú emlékké. És mégis rosszul esik látnom, hogy annak elköltözésével, a ki nekem minden volt, ők milyen keveset vesztettek; nem tudom nézni, hogy ők, a kik ismerték boldogságom világát, tovább is örülni tudnak az életnek, – most is olyannak látják a világot, mint azelőtt, – és mig bennem a szerető szív egyre lázong a halál ellen, a melynek erőszakosságába az élő soha se nyugodhatik bele, a mely az élőre nézve örökkön megérthetetlen szükség, örökkön gonosz, kegyetlen ellenség marad: ők már olyan nyugodtak!

Uj ismeretséget keresni semmi kedvem. De nem is volna érdemes. Ez szükségképpen oly sok csalódással, oly sok kellemetlen kalanddal járna, hogy az, a mit nyerhetnék, nem érne annyit, mint a mennyibe kerül.

És hol keresném az uj ismeretséget? melyik társadalmi osztályban? miféle emberek között? Néha, mikor szót kell váltanom idegenekkel, néha, mikor végig kell hallgatnom ismeretlenek beszélgetését: ujra -182- meg ujra meggyőződöm róla, hogy a hozzám hasonlók vagy nagyon elrejtőznek, vagy nagyon szét vannak szórva a nagyvilágba. A mit akaratlanul hallok: csupa olyasmi, a mit az én gondolkozásom vagy üres, vagy igazság nélkül való beszédnek talál. Milyen önzően elfogultak, milyen megértés és méltányosság nélkül valók a különböző társadalmi rétegek egymással szemben! valamennyi, a hány osztály csak van, szemben a többivel! Milyen türelmetlenséget tanusitanak egymás iránt! Milyen előitélettel teli, milyen rideg, milyen méltányosság nélkül való majdnem minden ember, mihelyt az övé felett vagy az övé alatt lévő osztályok érdekéről és embereiről van szó! Milyen igazságtalanul, milyen hamisan itéli meg a többi osztály embereit, és milyen szűkkeblű emezek jogos érdekével, élet-szükségével szemben! Igazság-érzetem majd emezektől, majd amazoktól távolit el, mert mind a hányan, a mennyire különbözők életföltételeikben, olyannyira egyformák igazságtalanságukban. Hová, merre fordulhatnék a rokonérzésemmel?!

Aztán a tömeg! A nagy sokaság, a melyben összevegyűl mindenféle elem! Ez legalább őszinte; ha az őszintesége nem is láttat egyebet, mint vadállati önzést és durvaságot. A tömegnek majdnem minden egyes alakja milyen önzően követelő, milyen kiméletlen, milyen ragadozó állat – szemben a többivel, szemben az egész világgal! Éppen emberies érzésem távolit el az emberi sokaságtól, a melyben annyi fenevadat kell találnom! És ha lehetetlen kikerülnöm a tömeget, mindaddig, a mig el nem menekülhetek a sokaság közeléből, folyton csak az a kérdés foglalkoztat: »Ugyan mi az ördögöt szeretnék az embereken?!«

Igen, ez mizantrópia. Az igazságérzettől szabadulni nem tudó, a magának és másoknak egyforma mértékkel -183- mérő, a jólelkü és minduntalan rosszaságot tapasztaló, a senkinek se vétő és sokszor lelketlenül megbántott, az érzékeny lelkű és önző, rideg, embertelen környezetben élő, szenvedő Alcestenek a mizantrópiája.

Nem tudok megbocsátani a gonoszoknak és azoknak, a kik nagyot vétettek ellenem. Az igazságtalanság látása idegessé tesz. Azokkal, a kik hazugok és képmutatók, s tőlem is csak hazugságot és képmutatást várnak, nem birok beszélni; elég látnom az ilyeneket és már rosszúl vagyok. Nem tudok megalázkodni; nem tudok hizelegni. Nem vagyok ebbe a világba való.

IV.

Régen tudtam, hogy menthetetlen; hogy nemsokára meg kell halnia. Régóta úgy gondoltam rá, régóta úgy néztem, mintha már nem is élne. És mégis… ez az átmenet az alig-életből a halálba… a feloszlás lassú folyamatának ez az utolsó válsága olyan nagy hatást tett rám, a melyet nem vártam, a melynek átérzésére magamat már képtelennek tartottam.

Azt képzeltem előbb, hogy csak kevésbbé meggyötört s kevésbbé fásult szivek érezhetnek effélét.

Azt hittem: úgy fogom nézni a halálraitélt csöndes elmulását, a hogyan őszszel az elsárgult falevelek hullását nézem, bánatosan, elmélázva, de megértéssel, a mindenség életéről gondolkodó embernek azzal a nyugalmával, a melyben ugyanannyi a megadás, mint a szomorúság.

De a szinte előre látott, legalább is várható esemény váratlanúl megrázott, megrenditett.

Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, a mikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehellete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, -185- eltompitja érzékeinket, lesujtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, a mi szivünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketitő, butitó…

A természetben nincs ugrás, csak lassú, szünettelen átváltozás; de akármilyen jól tudjuk ezt, mikor a szemünk előtt van az az utolsó átmenet: a halál mégis mindannyiszor valami szörnyű ugrásnak tűnik fel előttünk.

És abban a pillanatban, a mikor egyszerre úgy éreztem, hogy Gabriellának a keze rémesen hideg… aztán az orvosra pillantottam, a ki intett, hogy már nem ver a szive… úgy rémlett, mintha ismét valami váratlan csapás sujtott volna. Ostobaságok jártak a fejemben: nem követtünk-e el valami iszonyú mulasztást, én, vagy az orvos?!… Hirtelen megérthetetlennek tünt fel előttem, hogy a halál ilyen hamar elvégezte rettenetes munkáját. Vádoltam magamat, hogy, ha az utolsó időben nem is követtem el mulasztást, mert a beteg, a haldokló ápolásáról nagyobb figyelemmel már nem gondoskodhattam volna… annak idején, régen, nem foglalkoztam vele eléggé… akkor, a mikor még talán megmenthető lett volna, nem gondoltam vele annyit, mint ha közelebb áll hozzám… És kétségbeesetten kezdtem keresgélni emlékezetemben azokat a szavakat (az ő szavait, meg egy orvos szavait), a melyek már elveszettnek mondták, – abban az időben, a mikor még alig egy párszor láttam.

Halála perczében jobban éreztem, mint valaha, hogy mily közel jutottunk egymáshoz, – mennyi hálával tartoztam neki, – mily jó és nemes volt, – s mily szomorú a sorsa.

A csapás fájdalmasabban sujtott, és most: gyászom mélyebb, mint akkor képzeltem, a mikor Gabriella -186- még élt, de el kellett készülnöm rá, hogy már nemsokáig fog élni.

hogy egykori boldogságom világának a romjaiból ismét elveszitettem valamit; ismét elveszitettem valamit, a mi Ő hozzá tartozott; elveszitettem, nemcsak az egyetlen jóbarátomat, hanem azt, a ki Őt majdnem úgy szerette, mint én; azt, a kiben ugyanaz a vér folyt, a mely Ő benne; azt, a kiben volt valami az Ő testéből-lelkéből; azt, a ki valaha a legjobban hasonlitott és még nemrégen is sokban emlékeztetett Ő rá, ha csak egy-egy mozdulattal, egy-egy hanggal, egy-egy szóval is…

Elveszitettem szenvedéseim osztályos-társát; azt, a ki mellettem volt a gyászban, a ki velem sirt, és kivette részét a fájdalomból, melylyel a végzet meglátogatott.

És lelkemnek utolsó társát is. Mert az volt, lelkemnek a társa, ez a megtört szivű, szegény, beteg asszony, a kit élethosszig tartó gyötrődésre itélt a végzet, mert jobban tudott érezni, mint a könnyebbvérüek, s mert úgy gondolkozott, mint én, hogy: a szerelemből egy is elég, az egész életre!

Még a sorsunk is hasonlitott egy kissé. Ő is a szerelemtől várt életet vagy halált; ő is az egész jövőjével játszott a sorssal való nagy koczka-játékban; és ő se tudta kiheverni, hogy mindjárt az első koczkavetéssel mindent elveszitett, a puszta életén kívűl.

Neki talán jobb így, hogy nem élt hosszú életet. Alighanem ezután is csak szenvedett volna; hosszasabban, tovább szenvedett volna: valószinüen csak -187- ennyi az, a mit az élettel veszitett. Várhatott-e rá még valami jó? Annyi bizonyos, hogy ő maga hívta és óhajtotta a halált.

De az én érzésemet ez a meggondolás nem nyugtathatja meg. A mig az élet meg nem szűnik: mindig van remény!… ha a reménynek csak egy utolsó parazsa is!… Akármilyen kevés, akármilyen szikrányi, akármilyen ostoba remény!… Hiszen még fiatal volt!

Jól esik, hogy az utolsó napjaiban valami keveset tehettem érte. Nem kellett nélkülöznie; nem kellett gonddal küzködnie. Mindez bizonyára igen kevés, cserében azért, a mit ő tett nekem; és nagyon adósa maradtam, az igaz. Nemcsak csodálni való gondviselője, igazán anyja volt a gyermekemnek; az édesanyát tökéletesebben már nem lehet pótolni. Nem értem tette, hanem azért, a kit majdnem annyira szeretett, mint én, és azért, a ki ezt a szeretetet örökölte. De nekem tette; és bánt, hogy odaadását – egy beteg teremtés önfeláldozó sok fáradozását! – nem hálálhattam meg úgy, a hogyan szerettem volna.

Nemcsak az érzésem, az önzésem is gyászolja. Nagyobb veszteség már nem érhetett volna. Aggodalom kínoz, hogy a gyermekem vesztesége egyátalán pótolható-e? Az a szerencsétlenség, hogy: másodszor veszit anyát, nem lesz-e ránk nézve végzetes? Ha egy kis gyermek gondozásáról van szó, az apa szeretete oly gyámoltalan, oly tehetetlen! Ez a gyönge kis lény nekem: az egész világ… és egész szeretetem nem képes rá, hogy egy napig gondját tudjam viselni! Ha pillantásom az ablakon át kitéved az utczára, gyakran látok odakünn egy nagyobbacska kis lányt, a kit egy rossz szalmakalapú, őszes szakállú, pápaszemes ember vezetget, dajkál, hurczol jobbra-balra. Valami özvegy ember lehet, a ki -188- sokkal szegényebb, semhogy gondviselőt fogadhatna a gyermekének; azt hiszem, éppen a szomszédban laknak, és csak egy takaritó cseléd jár hozzájok. Ha látom őket, nem tudom, melyiket sajnáljam jobban: az apát-e, vagy a gyermeket?

Most már az én kis fiamnak sem lesz sokkal jobb sora, mint ennek az árva leánykának. Mert hiába vagyok kész mindenre, a mi tőlem telik, és hiába fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt, házvezetőnőt, cselédeket, egész testőrséget, a gondviselők egész csapatát, a kik ellenőrizzék egymást: a kis gyermeknek mindenekelőtt szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.

Egy pillanatig Terkára gondoltam. Ő, a ki annyi szeretettel foglalkozik minden kis gyerekkel, a ki oly szivesen pásztorolja, gondozza az idegen emberek gyermekeit, mintha valamely ösztön élne benne, mely arra készti, hogy szeretetet áraszszon maga körül, mintha már előre megnyilatkoznék benne az a hivatás, mely minden női lénynek legszentebb hivatása – ő bizonyára jó anyja tudna lenni az én árva gyermekemnek, a kinek az édesanyját ő is szerette. De hajlandó volna-e erre az önfeláldozásra? És ha: igen, ha – tegyük fel – a szegénység, szűkös viszonyai rá kényszeritenék erre: elfogadhatnám-e ezt az áldozatot? Cserében a gondosságáért: micsoda helyzetet tudnék adni neki a házamban?… neki, egy fiatal leánynak! Ha elfogadná azt a helyzetet, a melyet én nyujthatnék neki: nem kellene-e lemondania arról a jogos várakozásáról, hogy annak idején magának is lesz igazi családja? Nem odázná-e el ez az elfoglaltság a férjhezmenetelét?… ki tudja, nem hiusitaná-e meg a férjhezmenetelét mindenkorra, végképpen éppen az a helyzet, a melyet nálunk -189- elfoglalt?… vagy ha egyéb nem, az, hogy közben eliramlik az idő?… És mi czimen tehetnék neki ilyen ajánlatot? Azon a czimen, hogy: szegény?… és hogy: még nem ment férjhez, s talán soha se is fog férjhez menni?… Nem, ha ő maga tenne nekem ilyen ajánlatot, akkor is nemmel kellene felelnem. Ismét elfogadni egy áldozatot, a melyet soha se hálálhatok meg! Nem, sajnos, erről nem lehet szó.

Ma négy esztendeje, valaki, a kit akkor még csak egy pár nap óta ismertem, igy szólt hozzám:

– Szeretném, ha lefestene valaki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből (a tűkörbe mutatott) egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak emlék se.

– Gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor víg társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem!

– Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?

Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kaczérkodás? Rosszhiszemű színeskedés, istenkisértő játék, melylyel egy elkényeztetett gyermek érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan megtörténhetik az, a mivel fenyegetőzik?

Ma nem kérdezem többé, hogy: csak játszott-e a halállal, vagy hogy: az, a mi akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem volt-e?

Nekem ez a négy esztendő volt – az egész életem. A mi azelőtt történt, nem számit. És az se, a mi ezután következik.

Ma, ugyanaz az óra nem talált »vig társaságban«. Itt maradtam, a hol annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélekzik, mosolyog, gőgicsél. A hol minden arra a helyes, szép kis teremtésre emlékeztet, az arczképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, a melyet az ő keze nem érintett.

»Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!…«

A teás csészéink még itt vannak, a szemem előtt. Ha kinyitom a szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját… más ruháit, más kalapjait is… A barna hárász kendőjével most takartam be a kis fiát… Mintha csak kiment volna a városba.

»Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra…« -192-

Egy perczig nem néztem senkire… de nem kellett megerőtetnem az emlékezetemet, hogy magam előtt lássam, olyannak, a milyen akkor volt…

A képe, az csak hasonlit hozzá. De a lelkemben ott van, úgy, a hogy akkor láttam.

Látom innen a mauzóleumot. Annak a közelében… ott… arra, jobbra… a sok kőkereszt közül az egyik az övé. A többi sírkő meg a cziprusok elfedik a tekintetem elől. De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját, a hol, alant, egy sirhalom áll, a melyen csak rózsa nyílik, és a melyet ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.

A gyermek alszik. Behunyom a szememet… és zongoraszót hallok. Halk zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket, lassan, csöndesen… mintha valaki szinte simogatná a zongorát… Micsoda bolondos, léha dalocska ez? De hiszen jól tudom, hogy a Denevér bordala:

VI.

II. Rikárd király, Anna nevű feleségének a halála után, lebontatta azt a palotát, a melyben a királynéval együtt élt. Ne maradjon kő kövön abból az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte! Ne lássa többé azt a helyet, a hol minden elveszített boldogságára emlékeztette! A falak, a melyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé semmire! Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!

Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg. Az egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban. Nekem a gyász mást sugall; nem azt, a mit az angol királynak. Más a gondolkozásom; és nem érzem azt, a mit a nagy olasz mond, hogy: nincs nagyobb fájdalom, mint ha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő! Úgy érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami; és annál több, minél kevesebbje maradt.

Szeretném, ha minden változatlanul maradna, a mi kedvesemet környezte. Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul tartani fenn -194- mindazt, a mit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.

Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szivesen hisznek betegnek: nem vagyok fétis-imádó. A gondolkozásomat nem zavarja meg semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, a melyeket valaha megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.

De nekem ezek a holt tárgyak folyton, ujra meg ujra, a multról beszélnek, és csoda-e, ha szivesebben gondolok a multra, a mely gyönyörű volt, mint a jelenre, a mely örömtelen, ha szivesebben élek az emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, a melyben a bánaton kívűl nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek, a melynek ködében több a ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés, mely reménységeket fakaszthatna bennem?!

Egy idő óta, ugyanabból a czélból, a mely arra indít, hogy néha leírjam ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot találjak: sokat olvasok. Sokat olvasok, bár valójában csak kevés érdekel. Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.

Mindaz, a mit olvasok, egy kissé vádol engem. Természetesen nem közvetetlenül, mert hiszen valami egyébről szól. De mégis vádol, magam előtt.

Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, a melyhez egy bizonyos időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk; nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem -195- azért kaptuk, hogy örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy, örömök és szenvedések között élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele vannak írva a lelkünkbe. A halottak nyugodjanak békén!… Szertelenül ne sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kivánságainak meg kell felelned! A halottak nyugodjanak békén!… Gondolkozzál, érezz, tégy azokért, a kik megmaradtak! Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok irányában, a kik első sorban követelhetik az életedet, és még ezután is maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold, a mi megmásithatatlan, hogy visszasírd, a mi visszahozhatatlan, hanem arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet! Nem lehetnek óráid, a melyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások, a kik élnek: a szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, a kik még csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte, az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az, a mire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!… A halottak nyugodjanak békén!… az élet hí, és kivánságainak meg kell felelned!

Mindaz, a mit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten, alattomban. Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, a mely mind valamely egyetemesség czéljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb czélra, íródott. Ezt mondja továbbá az a nyugalom, melylyel a betűkben megnyilatkozó szellem az általánosság czéljait szolgálja; olyanok szelleme, a kik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, a kik már békén nyugosznak, de a kiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk, az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű czélok érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán még az -196- olyan levertségén is, a mely már örökösnek látszott, mint örökösnek látszik az enyém.

Talán azt, hogy: az egyetemesség czéljait csak kicsiny munkakörben szolgálhatom, a melyet nem én magam választottam… a melynél többet, nagyobbat nekem nem juttatott a sors. Ebben a kicsiny munkakörben elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom. És ha szertelenül gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, a melyet legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.

A magasabb rendű kötelességet pedig… hogyan teljesíthetném, én, a festő, ha nem: a művészi alkotással?! És azzal az igyekezettel, hogy a bennem lévő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, a mire képes vagyok: nem hagytam fel. Vérezve is tovább megyek az utamon. Mindig a legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el. Rajta vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, a mely a lelkembe van írva; rajta vagyok úgy, a hogy az isten tudnom adta.

A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam. Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést, önkéntelenül is rá tapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek érzi magát vele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy ebből a szent közösségből uj élet fakadjon, olyan élet, a melyet nem a test ad, hanem a lélek.

Nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a virágok lehellnek, nekem nem is adta meg. -197-

És – ki tudja?! – talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely most elvon attól, hogy az egyetemesség czéljaira gondoljak, szintén nem egészen hiába való… hiszen a természetben semmi se vész el! Ki tudja, talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a velem született isteni megbízásnak?!

VII.

Megint olvasgatok; és a mi legutóljára a szemem elé akad, az ismét vád, mely nekem is szól.

Olvasom, hogy a lelkek mindenfelé zaklatottak. Az embereknek uj vallás kell; a régiek már nem elégítik ki őket. Ujra szomjuhoznak, mely kevesebbet adjon a külsőségekre, jobban meg tudja vigasztalni őket, és nagyobb szerepet juttasson a hitnek. (Mintha a régi vallások akármelyikében nem a hit volna a lényeg.) Azonkivül az emberek a tudomány eredményeivel sincsenek megelégedve. A kutatás, a megfigyelés, az egyes jelenségek között megtalált egybefüggés, az eddig megismert törvények, csak megdöbbentették az embert, de nem tették boldogabbá, és éppen nem elégítették ki a megismerésre való vágyódását. (Nagyon valószinű, hogy ez a vágyódás utóljára is egy zárt kapura fog találni, melyen ez a felirat lesz olvasható: Ignorabimus.) És végre az emberek nincsenek megelégedve a társadalmi berendezkedéssel sem. (A miben igazat adok nekik; mert a társadalmi berendezkedésben csakugyan nagy tökéletlenségek vannak, a mint hogy mindenkor nagy tökéletlenségek voltak, és előre láthatóan mindenha nagy tökéletlenségek lesznek, kivált ha a leginkább égető kérdések a -199- legműveletlenebbek kivánsága szerint fognak megoldódni.)

Szóval mindenfelé uj irányok foglalkoztatják az elméket. Európaszerte erre is, arra is, uj eszmék zászlóit lobogtatják.

Mi nem veszszük észre, hogy a föld gyomrából valami morgás hallatszik. Hogy milliók és milliók lelkében nagy csaták dúlnak. Nem látjuk azokat a jelenségeket, melyek egy uj világ kialakulásának az előfutárjai. Nem halljuk, hogyan döngeti egy uj irányzat az elvénhedt társadalom falait. A nagy társadalmi és tudományos kérdések bennünket hidegen hagynak. Nálunk süket fülekre talál mindaz, a mit a külföld jelesei beszélnek. Arra, ha a külföld jelesei tudományos könyveikben uj és jobb vallást, theologiai vitatkozásaikban több és vigasztalóbb tudományt, regényeikben pedig tökéletesebb és kevésbbé kiokoskodott társadalmi berendezkedést követelnek, mi nem mondunk se »bű«-t, se »bá«-t.

A legjobb esetben az országunk bajával. A legrosszabb esetben pedig a személyes bajainkkal.

Világos, hogy egy országnak összes bajai csekélységnek tünnek fel a nagy társadalmi és tudományos kérdések mellett. Világos, hogy az az igyekezet, melynek eszménye csak: fajtájának fenmaradása, a nemzeti eszme diadala, egy mindenfelől ellenségtől környezett, kívülről szorongatott, belülről nyomorgatott ország államiságának az érvényesülése, világos, hogy ez az igyekezet kicsinyes.

Hát még, ha a művész, a helyett, hogy a milliók és -200- milliók tribunus plebis-évé, kereskedelmi konzulává, tollal és ecsettel harczoló katonájává, utazó ügynökévé, prókátorává, haruspexévé vagy augurává szegődnék, – ha a helyett, hogy beállana a nagy társadalmi mozgalom ama katonai zenekarába, mely béke idején harczra lelkesít, háború idején pedig nem csinnadrattáz többé, mert az ő szerepe már elvégződött, – ha a művész, e helyett, megelégszik azzal, hogy a tulajdon gondolkozásából, a tulajdon érzéseiből merítsen mondanivalót, kifejezni valót, mert hiszen ő is egy volna a milliók közül, és a milliók között lehetnek, a kiket nem csak a propaganda érdekel, és nem csak az a nagy koczkajáték, a melyet a propaganda a jövőtől kiván?!…

Tehát nevetséges vagyok. Mert… az ám! – most veszem észre – engem csakugyan hidegen hagytak a kort mozgató eszmék!

Mert ezek az uj irányok, kivétel nélkül, csak az intézmények megmásítását akarják. Egyébre nem törnek. A kort mozgató eszmék hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaczeát, és megváltották a világot, ha a régi intézményeket ujakkal cserélhetik fel. Ezek az uj intézmények, a szerint a hány az irány, sőt a szerint, a hány a világjavító, mások és mások volnának; egyik ezt a régi intézményt kezdi ki, a másik amazt; és nincsen két világjavító, a ki megegyeznék abban, hogy a lerombolni valót mivel kell helyettesíteni; de mindannyian egyformán azt képzelik, hogy az összes földi nyomorúságok oka valamely régi intézményben rejlik, és hogy az uj intézmények, a különbözőképpen álmodott, különféle uj intézmények, az emberiséget boldoggá fogják tenni.

Nem vagyok meggyőződve, hogy ezek az álmodott -201- uj intézmények többet érnének, mint a megunt, meggyűlölt, megútált régiek.

De ha ebben tévednék is, ha az utópiák hamarjában testet öltenének, és az uj társadalmi berendezkedés valamivel különbnek bizonyulna, mint a régi, bizonyos vagyok benne, hogy nagyjában akkor is csak ott tartanánk, a hol előbb, és a világjavítók meggyőződnének róla, hogy minél inkább változnak a körülmények, a külsőségek: annál inkább ugyanaz – maga az élet. Mert nem hiszem, hogy az emberiség nyomorúságait a rossz intézmények okozták.

Tehát nem hiszem, hogy más intézmények az emberiséget boldoggá fogják tenni. Még azt se, hogy legalább is sokat javíthatnának az emberiség sorsán. Azt hiszem, valamicskét se fognak javítani rajta.

Az emberi nyomorúságok legeslegnagyobb része két forrásból ered. (Szaporíthatják, valami kevéssel, ezeknek a nyomorúságoknak a rengeteg sokaságát a rossz intézményekből eredő bajok is, de ez a kevés, a többihez képest, már olyan csekélység, hogy szóra se érdemes.)

Az egyik forrás: maga a természet, maga az élet, a világrend. Az, hogy az ember az önfentartás ösztönével született, hogy ettől az ösztöntől nem szabadulhat, és mégis rövid időn el kell pusztulnia. A halál, mely rendeltetése, s a melynek mégis ellentmond minden érzése, melytől mégis borzad egész gondolkozása, mert így van alkotva, a végből, hogy vigyázzon az életére. És mindaz, a mi abból következik, hogy meg kell halnia. A testi épség hiánya, a betegség, az öregség, a testi erőnek és szépségnek már a születésből vagy az élet folyamatából eredő egyenlőtlen felosztása, az elemi erőknek az emberi életbe való ama beavatkozása, melynek tengernyi változatosságát a »véletlen« szóval szoktuk kifejezni, a véletlen, mely folyton leselkedik -202- életére s egyre csapkodja, vesszőzi, ostorozza érzését… és így tovább… szóval: a dolgok folyamata, a dolgok rendje.

A többi emberi nyomorúság forrása pedig: maga az emberi lélek, vagy jobban mondva: az emberi lélekből még ki nem irtott vadállat. A »homo homini lupus«. Az állati önzés, melynek telhetetlen falánksága az embert az ember ellenségévé teszi, a helyett, hogy szövetségesévé, segítőtársává, gyámolítást, enyhülést, vigasztalást nyujtó jóbarátjává tenné, abban a nehéz küzdelemben, a melyet az embernek az elemi erőkkel szemben kell vívnia, egész életén át.

Az emberi nyomorúságoknak az az első forrása örök. A belőle eredő nyomorúságok örök osztályrésze az embernek. Ezek ellen védekezni az embernek nincsen hatalmában.

De azok a nem kevésbbé nagy számu nyomorúságok, a melyeket az ember okoz az embernek, nem erednek örök forrásból; nem örök osztályrészünk, nem örök végzetünk; ezeket kiirtani a világból, megszüntetni, vagy legalább csekélységekké szelidíteni az embernek hatalmában volna.

Csakhogy ezzel a czéllal szemben minden intézmény tehetetlen. És erre a czélra az intézmények, a melyeken sokkal könnyebb változtatni, mint az ember megrögzött rossz hajlandóságain, fölöslegesek is.

Ez a czél, a melynél nagyobbat, fenségesebbet nem képzelhetünk, csakis úgy volna megközelíthető, ha valaha az emberek – az egész világ – gondolkozása és érzésvilága tökéletesen átalakulna.

El lehet képzelni, hogy az emberek a műveltség és a lelki megnemesedés valamely igen magas fokán el fognak jutni a világ tiszta látásához, az életnek, -203- önmaguknak és egymásnak tökéletes megértéséhez; hogy át fogják látni és át fogják érezni azt a nagy közösséget, mely a mindenséggel való egységben egymáshoz fűzi őket, a testvér-atómokat; hogy meg fogják érteni, mily lelketlenség, micsoda öntudatlanság: a másik emberben egy más, idegen világot látni, s érezni fogják, hogy a ki a másikat megöli, lelki vagy testi épségében bántja, kizsákmányolja, éhezésre kényszeríti, nélkülözésbe, szenvedésekbe hajtja stb., az voltaképpen önmaga ellen is tör, mert a másik élete a mi életünk is, minthogy az élet egy… szóval, hogy egyszer nem fognak nevetni azon, a mit ma a költők álmodozásának, talán hóbortnak tartanak.

És akkor, ha majd az ember épp annyi tekintettel lesz a másikra, mintha csak önmagáról volna szó, ha épp olyan türelmes lesz a másikkal, mint tulajdon énjével szemben, ha – különbséget tudván tenni a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsei közt – le fog mondani falánkságának és telhetetlenségének kicsapongásairól, ha vérengző fenevadból gondolkozó lénynyé szelidül, a ki hatalmas és mégis ártalmatlan, hatalmasabb és ártalmatlanabb, mint a nagy erejű és növényevő elefánt, ha ragadozó állatból, emberevő kannibálból minden életet kimélő, minden falánkságnak hijjával való, kevéssel megelégedő, igénytelen emberré, valóban homo sapiens szé válik, tehát ha egyszer csakugyan eljön a szeretet országa, a melyet Krisztus igért, és a melyről a rajongók mindenkor álmodoztak: akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el fog tünni a világból, megszünik magától.

Ez a messzi, nagyon messzi jövő – mely ma még oly nehezen képzelhető el, hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik – egy cseppet se képtelenség. Nincsen benne semmi lehetetlen. Inkább azt hihetjük, -204- hogy ez az emberi haladás egyik végső czélja (ha talán nem is a legvégső.)

Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek rengetegül hosszú és meglehetősen lassú, talán tizezer vagy százezer évig tartó folyamatát kell az emberiségnek megvárnia. A pápuák egy kissé hátra vannak; és olyan ember, a ki lélekben pápua, meglehet, sokkal több van, semmint »bölcselmünk álmodni képes.«

És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen sokáig csak annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon lassan, a jó emberek ma még parányi kisebbsége. Mert a jó ember és a rossz ember viszonyában okvetetlenül a jó ember húzza a rövidebbet. Nem egyenlő fegyverrel küzdenek; azaz: az egyik nem is küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó ember nem védekezik, és nem használja fel azt az erőt, a mely megvolna benne is. De ha így csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj! rosszabbúl is lehetne!… Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna eszébe, hogy majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja: milyen érzés lehet az, rossz embernek lenni?!… akkor a jó embernek csak egygyel több ellensége lenne: magamagában. A jó embert megöli az, a mi amazt élteti. A mi amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra, és mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez szokott hozzá, mihez alkalmazkodott.

Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ. Hiszem, hogy a hosszan lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni: egyoldalú harcz után valamikor béke fog következni.

Ez az én utópiám. És ez talán nem is utópia – a szó megszokott értelmében. -205-

– Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! – mondta Ibsen. – Legyünk jók, igénytelenek, önmegtartóztatók! – mondta Tolsztoj. És mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.

Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószinű, hogy ezután se fognak megoldani.

VIII.

Magyaroszágon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból, hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog. Az az érzék, mely a képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a legműveltebbek között is igen kevesen vannak, a kiknek a szemük eléggé gyakorlott és az izlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagy közönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a sátoralja ember is jóformán czigányokból áll: olyanokból, a kik maguk is festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az országunk még szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, a kinek valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyüjtés egyike a legtöbb anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak, a melyeket csak olyanok engedhetnek meg maguknak, a kiknek a fölöslege is jelentékeny. A meczénás, az igazi képkedvelő olyan kevés, hogy mindnyájukat elszámlálhatom a tiz ujjamon; az a közönség pedig, a melyet már képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes izlésü és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a -207- művész, a kiben komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyátalán nem számíthat. Ez a közönség nem gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyén valónak, magához illőnek, kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot, melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a nyilvánosságra jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen utánozza a jobbmódút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki, innen se. Nem sokat tehet, de a mit tud, meg akarja tenni; tehát az olcsóságot keresi; a minőségre, a melyhez úgy sem ért, nem sokat ad. Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a butorzatát kiegészítette néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel, ha szerzett egy pár családi arczképet, valamelyik olyan festőtől, a kit személyében is ismer, és a ki kevesebbért dolgozik, mint más – tökéletesen ki van elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken az állapotokon. Ösztöndijat, úti költséget, kitüntetéseket, jutalmakat és mindenféle czimű gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út elején vissza ne rettenjenek a keveset igérő pályától, hogy ezen a téren is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb és a legpazarabb képvásárló… de végre is az állam, akármennyi a jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi embernek! Az állam is szegény; talán még nálunk is szegényebb. -208-

Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek között, a nagyon sok között, ezek:

Azt a festőt, a kiben még él a becsvágy, a ki az átlagos termelésnél különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy igyekezzék az erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől. A művészi munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs piaczi értéke, csak a sokat termelésnek. A festő a legtöbbször szegény ember. Nem csoda, ha mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az erkölcsi erejét. Ha nem veszti el, ha daczolni próbál, ha igazán alkotni akar – senkinek: megbűnhödik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhödik, hogy alkotása a nyakán marad, hogy, ha a maga kedvéért festett, örökkön gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal az erkölcsi elégtétellel, a melyet ő maga utalványoz magának, hanem azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbbé tehetséges, de okosabb társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, a kik időközben sokat pacsmagoltak össze, s a kiknek a neve ennélfogva forgalomba került.

Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. A kik a közönséget óhajtják kielégiteni, és nem magukat. A kik hatásvadászó jeleneteket, adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; a kik megfestik az utszéli regények, drámák vagy vigjátékok csattanóit, az »érdekes«, a népszerü alakokat vagy az utczáról ismeretes embereket, a legdivatosabb szinésznőket stb., a kik a kiváncsiságánál vagy a hajánál fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. A kik nem a természet finom, hanem a játékkártyák rikitó szineivel dolgoznak. A kik színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább. -209-

És még nehezebb a versenye azokkal szemben, a kik nemcsak ügyesek, hanem számitók is. A kik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket. A kik gondoskodnak róla, hogy a világ egy perczre se felejtse el őket, a kik kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan tulságosan szemérmesek, hogy meg ne szólaljanak valami előnyért – legyen az állami megbizás, jutalomdij, megrendelés, dicsérő birálat, egy kis emlegettetés, akármi – ha erre alkalom kinálkozik vagy nem kinálkozik. A kik társadalmi szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal, hogy mindenütt jelenvalók. A kik alaposan kiaknázzák az összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsitott élénkségüket, és a mi a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tizezer, százezer lépéssel.

A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, a ki igazán művész akar lenni vagy művész akar maradni, és e mellett semmi kedve ahhoz, hogy »adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát: teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának. Minthogy jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka értékéről véleményt mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs itélete, nem mond ellent nekik, nem birálja meg a birálatukat – az ő társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapitja meg: mit érsz, mit érdemelsz, lehet-e beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat, juttassanak-e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból, jutalmakból, a melyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is szánnivaló, a ki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és végzésük feljebbezhetetlen. A pályatársak született birálóink; illetékes és – természetesen – szigorú -210- birálóink. Ez rendén van. És nem művész az, a ki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy a bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom, mely – nem csak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is – megrövidíti és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot; néha meg is öli, a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbbé komolyan, igazán… És megesik, hogy abban a kis csoportban, a melyet a véletlen alakit, a melynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, a mely megbízás nélkül itélkezik, és a mely felelősség nélkül hangoztatja, hirdeti, terjeszti a meg nem feljebbezhető bírálatot, kevés a lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémitja az erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, a kiben nagyobb a buzgalom, a kinek az utjában vagy, a ki boszút áll rajtad, vagy a ki nem tudja megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs könnyebb, mint valakinek veszett nevét költeni; s a művész jóhire olyan, mint az asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a tehetséged ellen… a másik megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a háború, és háborúban ez már így megyen ám!«… a harmadik büszke rá, hogy milyen erős legény: lám, ő vele nem jó kikötni! A mig köztük élsz, a veszedelmed nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége van, hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?! -211- Fölteszik rólad, mert magukról itélnek. De ha medve vagy, ha lemondasz arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesitsd a visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok azokról a társaikról, a kiktől vagy a kiknek hatalmas rokonaitól, összeköttetéseitől mindenki vár valamit!… világos, hogy ezt valamivel ellensúlyozniok kell!… világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a lelkiismeretüket!… Másutt, a hol a nagyközönség az igazi bíráló, a hol a dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem történhetik meg; de nálunk, a hol a közönség vakon fogadja el azt az itéletet, a melyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás. Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki se tehet róla; s az egész olyan érthető!… szegényke, mért volt olyan gyönge?!

Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy micsoda apró galádságokat követnek el ellenem. Az ember nem képzelné, hogy még az olyan – meglehetősen nyomorúságos életet élő – valaki is, mint én, hány másiknak áll az útjában!

Mindaz, a mit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes; csupa egyformaság, mely a részleteiben egy kissé utálatos. Nem érdemes leirni. Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a megrontásomra.

De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat? A. B. C. D. és így tovább, végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki. Mindig más. Vezekényi barátom és a társai; majd ez, majd amaz. -212-

Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és tudom, hogy nem esküdtek össze ellenem. Eszük ágában sincs, hogy megöljenek. A mit megtesznek, nem teszik valami különösen ellenséges czélzattal. Egynek-egynek nem sok terheli a lelkiismeretét. Nem tervelik a megrontásomat; mindegyik csak éppen megrövidít, a mikor rá kerül a sor, a mikor az érdeke úgy kivánja; némelyik talán nem is tudja, hogy nem csak ő rövidít meg, hanem a többi is; egyik se felelős azért, a mit mindnyájan csinálnak.

Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a legnevezetesebb jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy jutalomdijakat, állami megbízásokat, kitüntetéseket, hangzatos elismerést és ennek eredményéűl jól fizetett megrendeléseket, a mikhez ők könnyü szerrel jutnak hozzá, én nem kaphatok: ezt csak magamnak tulajdoníthatom. A ki az effélékben részesedni akar, annak nem így kell élnie, a hogyan én élek.

Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok hozzá, a mi megilletne: a munkám értékének megfelelő elismeréshez, és ahhoz, a mi ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a munkásságomból itthon is megélhessek.

Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez az ország, annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy, mig mindenféle munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő dija, minden fáradozásnak a maga kis gyümölcse, -213- csak éppen a művészi munkának ne volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi piaczi ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább valamelyes eredménynyel fog járni.

És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá – itthon – semmiféle megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon – nincs semmi ára.

Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem semmit, csak eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak közül való, nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget tanulnom, vagy hivatalt keresnem.

Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba kezd ejteni.

Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még Weinberger úr is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem nagyon válogatós, ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított áru dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már nem veregeti meg a vállamat, nem csinál velem több üzletet, felmondta a sokat emlegetett, régi barátságot.

Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek a híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar ujságban, felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom -214- nevét különben csak gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül, nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párisba, a hol megértik? És mért marad itthon, a hol nem értik meg?« Ez az elmésség szép pályát futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is megokolják, kisütötték rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.

Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség« közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem bolond, akkor mégis csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem van, talán mégis én tévedek, a mikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen végem«?! Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen vágy, a tehetetlen áhitozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, a helyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!

Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez keveset enyhit a dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.

Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel. Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a fizetésből pedig, a melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen megélnem. Adósságaim -215- vannak. Volt egy idő, a mikor sok adósságot csináltam. (Nem bántam meg.) A sokból mára is maradt egy kevés. Aztán most se élek szegényesen. Sőt fényűzően élek. Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a mire szüksége van. És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint azt, a melyik az anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség, minden gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se sokallok, a mi a gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy az én kis árvám a születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom, hogy olyan ápolásban, olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak egyátalán meg lehet szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a gazdag szülők gyermekének. És ez persze sok pénzbe kerül.

Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb hozzám, mint a pályatársaim.

Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt keresek. A herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek itthon garasokért se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet kínál értök, mint a mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak egy szemernyi volna bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát, hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.

Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem, meczénáskodása csak nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese. (Megvallom, szeretném látni a képtárát. Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?) -216-

És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek. Egy kissé czigánynak érzem magamat ebben a helyzetben. Semmi kedvem hozzá, hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs is udvara, és a kinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy rosszul festett hajú, de szép vállú leány.

Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, meczénásoknak, Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők voltak. Ma már a jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy gondolkozunk, hogy a tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből; nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr csak egy urat ismerhet el magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót, csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb úr: a milliónyi ember, a közönség.

És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy darabig vakon követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy félévig divatban voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban hűséges maradt.

Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet. De mindig várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre esnék: egy kissé kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja meg ezt. Fölkeres, sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?

Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A mi nem csoda; egy cseppet se vagyok -217- szokva az efféléhez. Aztán nem igen van más választásom. A mikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad – a meddig csak aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is kell adnom a derekamat mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a művészi önérzetemet, nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek. És mégis csak »ez az első!«

IX.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű mesterség. Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges. Dehogy! Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.

Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből. Hogy nincs az a csábítás, a mely rábirhatna az anakoréta-életmóddal való szakításra. Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni: akkor, ha majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető kocsit Szent Mihály lovai fogják az uj szállásra húzni. Mily tévedés!

A herczegnek, a ki pedig nem valami furfangos ember, mindössze egy pár levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.

Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt fogok meghalni ezek közt a falak közt, a hol már kezdtem fogalmat szerezni róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap multán csomagolok és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok vándorolni, bár minden ide köt. Persze, másképpen cselekedni, mint a hogy gondolkozunk, ez egyike azoknak a régi történeteknek, a melyek mindig ujak maradnak. -219-

Igy történt: A herczegnek, a ki nem rossz ember, de a kiben van valami a renaissancekori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe jut, hogy fessem meg az arczképét, de azonnal. Csomagoljak össze és menjek Párisba; a jövő héten még ott lesz. De előbb intézzem el itthon a dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak kinn: Párisban, vagy Trouvilleban, mert Párisból Trouvilleba megyünk. Legyek készen minden eshetőségre, mert néha van kedve ülni, néha nincs. Most volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után képtelen lesz erre, és sokáig tarthat, mig »folytathatjuk a munkát«. Utóirat: valahogy ne intézkedjem sokáig! Menjek a legelső Orient-Express-szel.

Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, a melyben nincsen semmi bántó leereszkedés. Az ajánlata nem csak csábító, hanem az ő pazarságához mérten is fényes. A képért olyan összeget kínál, a melyet Tizian se keveselne. Azonkivül minden költséget visel, és természetesen a vendége leszek.

Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból úgy kirí a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papirra az egész tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivihető dologról volna szó.

Mikor végig olvastam a levelét, elmosolyodtam – a mi már régóta nem történt meg velem.

Megirtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen. Hogy rövid időre se mehetek el Pestről. Egy pár sorban igyekeztem megértetni vele, hogy micsoda viszonyok közt élek. Hogy gyermekem van, és hivatalom. Hogy a kis fiamat nem hagyhatom idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide köt. Szóval, hogy -220- nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem mozdulhatok.

Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a válaszával. A levelét ide tűzöm:

Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, a mi nem lep meg, sok aggodalmaskodást, a mit nem értek, de nem találtam meg az igazi okot, a miért nem akar jönni.

Teringettét, az egész olyan egyszerű!

Hozza el magával a kis fiát, és mindazokat, a kikre a kis fiának szüksége van! Biztosithatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy cselédséget, a mely nekem terhemre volna. Azok a vendégek, a kik őseimet látogatásukkal szerencséltették, olykor néhány száz, olykor néhány ezer csatlóssal jelentek meg udvarunkban; őseim szívesen látták az egész kiséretet – volt rá akárhány eset, hogy sok esztendeig – azért házunk, amint látni fogja, nem pusztult el.

A mi pedig a hivatalát illeti: kérem, bizzék bennem annyira, hogy mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még az nap, a mikor a levelemet megkapja!

Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos, hogy ön az én kedvemért nem rövidülhet meg. Engedje meg tehát, hogy ezennel kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli felügyelőjévé. Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való minden kötelezettségét. Mindazt a jogosultságot, a melyet ön a rajztanársággal már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg, kérem, érvényesítse majd velem szemben. És ugyanazt a javadalmazást, a melyet eddig a hivatala nyujtott, később pedig, a mi annak idején Budapesten járna önnek, vegye fel az én pénztáramból. -221-

Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át önnek, mert meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha van, erről ma valamelyik miniszterünk rendelkezik. Meg kell vallanom, egyelőre nem gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem, hogy soha se is fogok gyakorolni. Még nem tudom, micsoda paradicsomi örömöket nyujt az, ha az ember valóságos hivatalokat osztogathat; az isten adja, hogy ne is tudjam meg soha. Elég az hozzá, ha hivatalt mondok, csak czímzetes hivatalt érthetek, s annak az állásnak, a melyet felajánlok, nincsen meg a kellő komolysága, a mint hogy, azt mondják, a cselekedeteimből is hiányozni szokott a kellő komolyság.

De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt kötelezettséget elvállalom, az már egészen komoly dolog, a mint hogy, akármilyenek a cselekedeteim, s akármit mond a látszat, higyje el, van bennem egy kis komolyság is.

Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is olyan, mint az, aki adja. Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán nem lesz semmi dolga: gondoljon azokra, a kik rosszabb helyzetben vannak, mint a milyenben ön lesz; azokra, a kiknek volna mire felügyelniök, volna mit dolgozniok, és azért még se csinálnak semmit.

Rendben vagyunk?

Ha lehet, induljon azonnal.

Alfonso d’Alcantara.

Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé boszúsan feleltem, s tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat. Mindenesetre izléstelenül irtam. A parasztgőg kitört belőlem.

Azt feleltem neki – valamivel több szóval, mint a -222- hogy itt irom, igen udvariasan, de határozottan – hogy olyan állást, a melyért nem kell és nem lehet dolgozni, soha, semmi czimen nem fogadok el; senkitől, tőle se. Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha én magam még el is fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi szín alatt nem tudnék bele nyugodni, hogy a gyermekemet apró parazitává alacsonyítsam és egész háznépemet az ő nyakába varrjam. Azért a kérdés megoldhatatlan; és akármilyen szives is a szándéka, a tervből nem lehet semmi – a mit különben őszintén sajnálok.

A milyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz. Ez a levél így szól:

Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy szenvedélyemmel.

Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz illenék, a melylyel másoknak tartozom. Gyüjtök mindenfélét, nemcsak szép képeket, becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is. Szeretek virágot osztogatni, szeretem az ostobákat megbotránkoztatni, szeretek vigan élni.

Van egy pár szenvedélyem is; több, mint a menny a harmincz esztendőmhöz illenék. Tulságosan kedvelem a szép leányokat, a kalandos életet, a változatosságot, s megvallom: a jó bort is. Nem érdemlem meg, hogy komoly embernek tartsanak; nem is tartanak annak.

De van egy szenvedélyem, a mely már nincs hijjával minden komolyságnak, a melyben ön mindenesetre talál egy kis komolyságot, és éppen ez az uralkodó szenvedélyem, a fő, a legnagyobb szenvedélyem.

Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem -223- az olyan emberek társaságát, a kik nem zsebtolvajok.

Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért, mert olyan sokan vannak.

Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, a kik ebben a pontban nem követik a divatot, a kik az általános szokást nem teszik magukévá, s a kik, akármilyen gyakran nyílik rá alkalom, soha se vállalkoznak zsebtolvajlásra.

Azt mondanám, hogy gyüjtöm az ilyen embereket, mert gyüjtök minden ritkaságot. De ön az én gyüjtőszenvedélyemet nem tartja eléggé komolynak. Azért többet mondok. Azt, hogy – mint valaha Diogenes – lámpással keresem az olyan embereket, a kik… szóval a kik nem zsebtolvajok.

Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka. Ön nem képzeli, mennyi zsebtolvaj van a világon. Ezt én tudom csak.

És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen becsületes embert.

A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok kénytelen zsebtolvajok közt élni. A legnagyobb szenvedélyem, hogy minél több embert csábithassak a társaságomba, azok közül a ritka emberek közül, a kik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.

Ön már kitalálta, mért irom ezt ilyen hosszasan.

A ritkaságaim egyike: Fervacques – emlékszik még rá? – már régóta beszél nekem önről. És már régóta tudom, hogy a Fervacques legendái nem legendák, vagyis, hogy ön ugyanaz, a ki volt. Már régen meggyőződtem róla, hogy ön az az ember, a kit nekem, akárhogyan, a társaságomba kell csalnom.

Elég az hozzá, én nem csak a festőt várom, hanem először is, főképpen az embert. -224-

Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a kis körnek, a melyben élek, s a melyet ön éppen úgy meg fog kedvelni, a hogy én megkedveltem. A ritkasággyüjtő szenvedélyem kivánja ezt; az az egy állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek társaságát minden jónál nagyobb jónak tartom.

Kérem, találjon rá módot, hogy teljesithesse a kérésemet.

Igen óhajtja a barátságát:

Alfonso d’Alcantara.

Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen jótulajdonságom. Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyujtott kezet. Mert én nem az az ember vagyok, a kinek ő képzel. Nem az vagyok, a ki voltam. Fervacques, a kire örömmel emlékszem, más embernek ismert; azóta nagyon megváltoztam. Akkor víg czimbora voltam. Azóta szomorú ember lettem. Olyan, a ki nem való semmiféle társaságba. Csak terhükre volnék. Csak elrontanám a kedvüket. És én se találnám a helyemet az ő víg körükben. Aztán meg semmit se tudok kieszelni, a mi a dolgot lehetővé tenné. Higyje el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie. De azért ne vonja meg tőlem a jóakaratát.

Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen elintéztem az ügyet. Tévedtem. Négy nap multán ezt a levelet kaptam:

Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok közé a furcsa emberek közé tartozik, a kik iszonyodnak a más ember pénzétől. Nos, hát én megtaláltam a módot. -225-

A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, a mely önnek az arczképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám ezt az összeget!

A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom a lelkiismeretemet azzal, hogy, ha követelő, másrészt hálás, és készséges – minden viszonzásra.

Ez után a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam. De – én az ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesiteném a kérését annak, a ki már többször adta jelét irántam való érdeklődésének.

Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét és egész házanépét, a nélkül, hogy el kellene fogadnia az én vendégszeretetemet, a melytől különben kár ennyire félnie – és a miről, bizony isten, nem érdemes beszélni.

Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se aggaszt. Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás. Önnek a hivatal csak nyűg. Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének egy részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a változással, de nem veszíthet. Minden képének van egy biztos vevője. És ha valamelyik képét nem akarja ennek az embernek adni, hanem másutt akarja elhelyezni, akkor se féltem önt.

A mi már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával? – azt bízza rám. Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom. Éppen eleget tudok önről.

Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól. Erre nézve csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se zsarnoki. (Most ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy van, a mint mondom.) Sokkal jobban szeretem a függetlenséget, semhogy valakit meg tudnék rabolni ettől. -226-

Ön úgy fog élni, a hogy önnek tetszik. Ha rosszkedvű lesz és szórakozni kiván: fel fogjuk deríteni. A mikor kedve lesz hozzá: velünk tart. De a mikor ránk ún, és megkívánja a csöndet, a magányosságot: olyankor nem zavarjuk. Mindig tiszteletben fogjuk tartani a komolyságát, ha mi magunk soha se is vagyunk komolyak.

Nem erőtetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném megszorítani a kezét.

Alfonso d’Alcantara.

Megfogott. Erre már nem lehet nemet mondanom. Nem sok hiúság van bennem, de hálátlannak tűnni fel még se szeretnék. Minden aljasság közűl a hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.

Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész háznépemmel. Egy időre meg kell válnom attól, a mi ide köt.

Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok, most írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak azért, hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam ellen!

Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt, mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt le, most el kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha, mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet, a melyet ez uj élet rótt rám. Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy teljesítettem a herczeg kívánságát, de végre is elestem egy kevés jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon; tehát többet kell festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell lennem, ki kell használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy darabig ugy viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis csak meg kelljen fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból« tettem.

És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a költözködés, az idegen környezetbe való beleilleszkedés, -228- egyszóval ez a nagy változás sok olyan aprólékossággal jár, a melyek minduntalan megfosztanak a szabad perczeimtől.

Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most már nem kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, a mikor egészen a magamé lehetek.

De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a könyvet!

Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se esett ennyire nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom, hogy: nem, nem csak azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én breviáriumomat, mert most már több a munkám; s több az elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.

És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak, nemcsak lefoglalnak: el is szórakoztatnak!

Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és – elvonnak a régiektől.

Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás eljön értem.

Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak magával ragad!…

A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az élet« – érezteti velem hatalmát.

Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely elvon a multtól. -229-

Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd hozzám hasonlítani.

Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem gyermek; már kis fiú.

Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt; valakivé, a ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se mutatkozott, akármilyen régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé válni.

Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a multból valók, s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a melyek hol megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha a tűkörbe pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény már sem Ő, sem én, hanem kettőnkből egy harmadik.

Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind változatosabb jelenség, mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mind jobban elfedi előlem a multat, a melynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb fátyol takarja el révedező szemem elől – a mely még el-elmereng, de már néha elfelejtkezik!…

Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai, érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a multtal.

Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta Párisban vagyunk.

A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges érdeklődést keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és hamarjában az apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az uj, erős akaratot. -230-

Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a fejlődő erő, a mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.

Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az, hogy féltettem minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.

Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a testének van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván meg, eddig nem igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi levegője, a mennyi a lelkének kellett volna.

Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbbé cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert adtam neki társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis léleknek odaadó, minden kalandjában, minden vidámságában résztvevő, hűséges társa.

Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le kell mondanom mások, közönbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég szórakozása. -231-

Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról. Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit elmulasztottam.

Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit; kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem fejlődésében, erősödésében.

És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait, kívánságait: egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul ki egy uj világ, itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ jobban érdekel, mint az, a melyik én velem pusztul el.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket ad, és ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.

XI.

Négy képet készitettem el rövid időn. A herczeg arczképét, a mely még tűrhető, és három más képet, a melyekről nem érdemes beszélni. Ha valaha a jövő egy Vasarija megirja az életrajzomat, a mi nem valószinű, de nem is lehetetlen: az életrajzomban ennek a három képnek aligha jut hely. Engem legalább, akármilyen elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép éppen nem tesz büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak a jegyzékét, a melyekre tartok valamit: egyiket se irnám be a jegyzékbe. És – a mi a legszomorúbb – ez nem a jóakaratomon mult.

A herczeg azonban el van ragadtatva. Egy darabig azt hittem, hogy csak udvariasságból vagy gyöngédségből, kiméletből dicsérgeti azt, a mit magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek neki ezek a mázolások. Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy állhatatosan Van Dyckhoz hasonlítgat. Egyéb már nem hiányzott hozzá, hogy a boszúságom, az elkeseredésem teljes és tökéletes legyen. Olyan konokúl magasztal, hogy ujra meg ujra pirulnom és boszankodnom kell. Az összehasonlítgatásaival valósággal kétségbeejt. Még csak ez kellett nekem! Mintha nem emészteném magamat úgyis eléggé! Egyszerűen rettenetes a Van Dyck-jával; és nem is sejti, milyen idegessé -233- tesz!… Nem szeretem, ha ócsárolnak, ha kisebbitenek, ha lebecsülnek; de még kevésbbé szeretem, ha akkor is dicsérnek, a mikor nem érdemlem. Semmi se aláz meg annyira magam előtt, mint ha ingyen is hozzá jutok ahhoz az elismeréshez, a mely csak a fáradsággal végzett és értékes munkának jár, s a melyet néha ki tudok érdemelni.

Megbocsátok a herczegnek, mert, bár véletlenűl éppen az én képeimet tünteti ki a tetszésével, nagyon jól tudom, hogy nem valami kiváló műbiráló. Van érzéke a művészet iránt; jobban szereti és jobban tudja értékelni a képeket, mint a legtöbb műkedvelő, de ahhoz, hogy meg tudja látni a mesterségbeli nagyobb finomságokat vagy a mesterségbeli kisebb hibákat, a technika tökéletességét vagy erőtlenségét, nincsen elég tárgyismerete és nincsen eléggé iskolázott szeme. De megbocsátok a herczegnek azért is, mert a tévedése egy olyan jellemvonásából ered, a mely megnyerő és irigylésreméltó.

A herczeg olyan szerencsés természetű, hogy az érzései mindig uralkodnak az itéletén, és ha a szeme olykor ráczáfol az érzésére, a képzelete mindig kirántja a zavarból. Mindent olyannak lát, a milyennek akarja, a milyennek óhajtja; és azt, a mi az érzésével ellenkeznék, nem látja meg soha. Hihetetlenül elfogult; ha egyszer megkedvelt valakit, ez a valaki nem festhet olyan képet, a mely nem tetszenék neki. A kit ő szeret – igaz, hogy kevés embert szeret – annak az apró hibáit nem veszi észre; nem veszi észre mindaddig, míg a kedveltje fel nem háborítja az érzését; attól fogva aztán mindent másképpen lát, s épp olyan elfogultan itél a kegyvesztett rovására, mint előbb a javára.

Irigylem ezt a szerencsés – mert zavartalan nyugodtságot adó – tulajdonságát, mely végképpen hiányzik -234- belőlem. Én, sajnos, igen tisztán látom még annak a hibáit is, a kit a legjobban szeretek; tisztán látom a legkisebb hibáit is. Még a fiam se tesz elfogulttá; még ő rajta se, még ő benne se lehet valami nem szép, a mi elkerülné a figyelmemet.

Tisztán látom magamat is, olyan tisztán, mintha egyebet se csinálnék, csak folyton tanulmányoznám magamat, tűkörrel és valami lelki erőmérővel. Tisztán látom a munkámnak minden hibáját s minden fogyatékát, mintha mikroskóppal és rosszakarattal nézném.

Ez a tiszta látás teljességgel nem boldogító tulajdonság. A lelki elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az, hogy az ember másokban is, magában is, csak azokat a szépséghibákat lássa meg, a melyek már szemetszúrók, a melyeket a vak is lát.

Igen, én irigylem azokat, a kik magukban és maguk körül mindent szebbnek látnak a valóságnál; a kiknek, mint Jánusnak, két pár szemük van: egy pár, tisztán látó, közönbös dolgok számára, és egy másik pár, elnéző, a melylyel a maguk és a szeretteik dolgát tekintik.

Csak legalább a magam hibáit ne kellene olyan átkozottul éles szemmel látnom! A fiam apró hibáival csak meg tudnék békélni; hanem magammal megbékélnem nehéz.

Nincsenek könnyen felsorolható hibáik; rosszabbak, mintha hamarosan észrevehető, felötlő hibák éktelenkednének rajtuk; a hibájuk az, hogy: gyöngék.

Nem tudok elsietni, elnagyolni semmit; a lelkiismeretesség nem erényem, hanem megszokásom, második természetem. Ennek a három képnek a kidolgozása is becsületes, jó, nagyobb hibák nélkül való. -235-

De meglátszik rajtuk, hogy az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, s hogy akkor is erőtettem a munkát, a mikor ez számomra már nem annyira gyönyörűség volt, mint inkább kötelesség.

A képességeim megnyilatkoznak ezekben is. De nem olyan erővel, bágyadtabban, halványabban nyilatkoznak meg, mint azokban a munkáimban, a melyeket jobb órákban festettem.

Észrevenni rajtuk, hogy ugyanannak az erőnek a művei, a mely valamikor az Angelusig vitte; de ugyanez az erő nem nyilvánul meg bennök régi teljességében. Ugyanez az erő a három uj vásznon nem olyan könnyedén fejezi ki mondanivalóját, mint annakelőtte; a szokottnál kevesebb biztonsággal haladt czélja felé; ugyanennek az erőnek, mely most, a rossz órákban, nem találta meg magát egészen, nagyobb erőfeszitésre, több vonásra volt szüksége, hogy kevesebbet érjen el, mint boldogabb időkben.

Talán egy kissé túlozok ijedtségemben. Talán nagyobbnak látom a bajt, mint a minő. A rémület mindig elborzasztó nagyságra növeli meg az árnyékokat.

Azzal biztatom magamat, hogy: igen, megriadásomban van egy kis szerepe a félelem képzelődésének is. Jól esik azt hinnem, hogy egy kissé túlzok.

De annyi bizonyos, hogy igen fáradt vagyok. Ha nem tudnám ezt: lám, megmondják ezek a képek, rémes őszinteséggel, ellentmondást nem tűrő ridegséggel!

Szivesen elhiszem, hogy ez a fáradtság még nem a tehetség megfogyatkozásából ered, és nem a kor erőveszteségének elrémítő jele. (Hiszen ehhez még fiatal vagyok. És éppen a festő művészi ereje az, a melyet -236- a legkevésbbé visel meg a kor. Hányan voltak a nagyok között, a kik még kilenczven éves korukban is nagyok maradtak!) Szivesen elhiszem, hogy csak nagy kimerültség vett rajtam erőt, s hogy ezt a nagy kimerültséget kellőképpen megmagyarázza a közelmult: az, hogy hosszabb ideig kelleténél többet dolgoztam. Fáradtságom a túlhajtott munka természetes következése; és nem a művészi hanyatlás első hiradója.

Minthogy pedig semmiféle emberi erő nem kimerithetetlen, s a lelkierő a testierőnél csak rugalmasabb, de nem kevésbbé véges és nem kevésbbé megviselhető, a tanulság az: hogy, ha nem akarom a baj növekedését, ha nem akarom, hogy bágyadtságom időnkint visszatérővé s egyre gyorsabban visszatérővé váljék, ha nem akarom, hogy az erőveszteség csakugyan elkövetkezzék, még pedig idejekorán, akkor ezt a nagy fáradtságot alaposan ki kell pihennem, s meg kell várnom, míg a kimerültségem teljesen elmúlik.

Ha félig pihenten ujra dologhoz látok, engedve a kereset-szomjúság ostoba sürgetésének, mohóságának, akkor a visszaesés, az ujból elfáradás csak rövid idő kérdése, és nemsokára beállhat a megviseltségnek az a korszaka, a mikor a kimerültség már szinte mindennapos, s a hanyatlás már fel nem tartóztatható.

Ahhoz, hogy megőrizhessük, mindenféle erőnek szüksége van gyakorlatra, de szüksége van végzett munkájának megfelelő pihenésre is.

És ez a három mázolás, a melylyel oly elégedetlen vagyok, módot ad rá, hogy jó darabig pihenjek. (A sors mindig gúnyol; a jobb képeim nem tettek ilyen úrrá.)

A »polgári kötelességek« arra ösztökélnek ugyan, hogy ne mulaszszak időt, hogy szorgalmas legyek, -237- hogy minél többet keressek, minél inkább biztosítsam a jövőt, és minél messzibb jövőt – de a művészetemnek is tartozom valamivel. Ez lát el mindennel; ettől várhatom, a mit még várhatok. És a művészet, ha követel, mint a jó anya, csak a javamat akarja.

Ha ujra megerőtetem magam, és összekaparok egy pár garast, a mi gondtalanná tenné vagy két esztendőmet, a jövő azért továbbra is bizonytalan marad. De az meg bizonyos, hogy ha még sokáig feszítem a húrt, előbb-utóbb elpazarolom az erőmet, s inkább előbb, mint utóbb.

De annál inkább érzem és tudom, milyen távol vagyok attól nyugalomtól, mely alapföltétele minden kiváló alkotásnak.

XII.

Lám, lám, milyen ritkán veszem elő ezt a könyvet, pedig most már nem ölöm magamat a dologgal!

Társaságba járok; gondtalan, vidám, mulató emberek közé. És nem csak társaságba, hanem: szinházba, hangversenybe, és mit tudom még hová, a hol sokadalom van! Alig hogy kiléptem a remeteségemből, máris azon veszem észre magamat, hogy egyik szórakozás a másiknak ad át.

Csakhogy éppen nem vagyok ott minden népünnepen. Különben nemrég láttam ilyet is; el kellett mennem Palika kedvéért, a kit semmi se gyönyörködtet annyira, mint a tűzijáték.

Sőt már egy tánczmulatságon is voltam; igaz, hogy Palikával. Egy gyerekbálon, a hol jól esett látnom, hogy az én fiam is csak olyan, mint a többi gyerek; nem szomorodott el végképpen a magánosságban.

Ma még inkább csak az ő mulatságáért kóborlok erre-arra. De már látom azt az időt, a mikor mulató emberek közt leszek, és Palika nem lesz mellettem.

Ma még meglehetősen öntudatlanul kóválygok a lármás helyeken; a gondolataim többnyire másutt kalandoznak. De nemsokára, meglehet, már annyira öntudatlan leszek, hogy nem fogok egyébre gondolni, csak arra, a mi a szemem előtt történik – ha ugyan ezt gondolkozásnak lehet nevezni.

Néha már most is egészen elfelejtkezem magamról. -239- Néha meglepem magamat, hogy, perczekre vagy órákra, nemcsak a szememet, hanem a lelkemet is megejtette, lekötötte valami gyerekesség, valami hiábavalóság.

Koronkint aztán feleszmélek és elcsudálkozom rajta, hogy hol találom magamat.

Ilyenkor egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek. Azt kérdezgetem magamtól: én vagyok-e én? Csakugyan, testestül-lelkestül én vagyok-e ez a fehér nyakkendős ember, a ki beszélget, mosolyog, sőt egészen bele melegszik a beszélgetésbe?

Máskor, ha sok ember között járkálok, de egy pár perczre a tömegben magamra maradok, vagy ha körülöttem száz meg száz ember beszédének, nevetgélésének egybe keveredő zsivaja hallik, s én Palika mellett egy szinházi széken ülök, pár pillanatra szótlanul: a villamos ívlámpák vagy a szinházi csillár fénye el-elkápráztatja a szemem, s ilyenkor mintha egy árnyék suhanna el előttem.

Órákig nem gondoltam rád, ugy-e? Már én is elhagylak, már én is elfelejtelek!

A szórakozás figyelmeztet, hogy ügyeljek rá. Majd tova hurczol. Változatos képeket vet a szemem elé. Elvonulok a képei elől, s még akkor is a fülembe zsong a hangja. Rám kényszeríti, hogy utóbb is foglalkozzam vele. És másnap ujra eljön értem.

Úgy látszik, így kell lennie. Úgy látszik, nincs olyan erős érzés, mely magára hagyatva meg tudja őrizni az erejét. Úgy látszik, nincs olyan sziv, melynek a hálája le tudná birni az érzékek természetes, gyors, öröktől való és örökkön folytonos hálátlanságát.

Ezelőtt – pedig mennyire óhajtottam ezt! – soha se álmodtam róla. Most mindig róla álmodom.

Ma éjjel úgy láttam, mintha benyitott volna hozzánk, a szinházi páholyunkba. A barna ruhája volt rajta és a rózsás szalmakalapja. »Ó, csakhogy megérkeztél! – szóltam. – Miért is utaztál el?!« Azt felelte, hogy most már soha se hagy el bennünket, és mosolygott. De nekem feltünt, hogy milyen sápadt; és valami finom fehér port láttam az arczán, a mi nyugtalanitott. A szemembe nézett, olyan édesen, mint egykor, mikor rejtegette előttem, hogy a kivánságom ellenére valami cselédmunkát végzett, és azt mondta: »Ó, kedvesem, ez csak az út pora rajtam! hidd el, csak az út pora!« És ismét mosolygott, rejtelmesen, mint a Gioconda. Ez a mosoly a szívembe nyilalt, és felébredtem.

Csak nagyritkán történik meg, hogy arról álmodunk, a mi napközben is foglalkoztatott, a mire ébren is sokszor gondolunk. Álmaink a régi benyomásainkból szövődnek, azokból, a melyeket már-már elfelejtettünk.

XIII.

Ha valamelyik régi ismerősöm, valahonnan messziről, látná, hogy merre járok és mit csinálok: nem ismerne rám. Én magam se ismerek rá magamra.

Hogyan, mikor kezdődött ez az élet? – nem tudnám megmondani. Ilyenformán kezdődött:

A herczeg és Fervacques a fejükbe vették, hogy fel fognak deríteni. Egy darabig lemondtak a szokásaikról, csak azért, hogy velem lehessenek. Hiába tiltakoztam, a kedvemért feláldozták a mulatságaikat, és egyszerre nagy mértékletességet és józanságot erőtettek magukra, hogy ne legyen ürügyem: elhúzódni a társaságukból.

Nem mondhatnám, hogy a társaságukban nem találtam semmi örömet. Jól esett, végre, valahára, olyan emberek között lennem, a kikről tudom, látom, hogy szeretnek. Fervacques régi ismerősöm. Egyike azoknak a kivételeknek, a kik soha se bántottak meg, a kik minden időben csak szivesek, kedvesek voltak hozzám. A herczeg pedig, minden szeszélye mellett is, nagyon jó fiú. Kellemesnek találtam, hogy: íme, egyszerre, csupa derék ember között találom magamat. És, míg a kedvemért megpróbálták, megízlelték a csöndes életet, csakugyan elszórakoztattak. Nem olyan -242- komor emberek, mint én; vidámak és léhák, egészen a menthetetlenségig léhák, mert csak a mulatságaiknak élnek, és ezek a mulatságok néha nem éppen választékosak. De léhaságukat sok kedvesség mentegeti. És talán nem is arra születtek, hogy csak léhaságokat kövessenek el. A becsület dolgaiban való nagy kényességük, szigoruságuk legalább ezt bizonyitja. Ha gondolattalan életet élnek, a társalgásuk nem gondolattalan; beszédükben élet- és emberismeret, ép erkölcsi érzés, egészséges itélőerő, elmésség és humor nyilatkozik meg; azt mondhatnám, még a bolondságaikban is van egy szemernyi filozófia. Elmésségük, szeretetreméltóságuk, még jókedvük is, megnyerő s minden komorságot megvesztegető. Könnyü volt megejteniök a figyelmemet és az érdeklődésemet. A társaság, kivált a jó társaság, már valósággal ujság volt rám nézve; abban az örömben, hogy néha szót válthassak hozzám való, hozzám hasonló emberekkel, olyan régen nem volt részem, hogy egy kissé rá is szomjaztam erre az örömre. Elszórakoztattak; és nem sok idő telt bele, hogy lassankint, észrevétlenül, hozzá szoktam a társaságukhoz.

És mire ez a megszokás úrrá lett rajtam, észre kellett vennem, hogy mind a kettőjöknek jókora áldozatába kerül, ha egy idő óta többet foglalkoznak velem, mint a mulatságaikkal, ha a kedvemért rá fanyalodtak a csöndes életre s a megszokott élvezeteik helyett beérik azzal a sovány mulatsággal, a melyet az én meglehetősen unalmas társaságom szerez nekik. Ezt az áldozatot nem akartam elfogadni. Nem volt tehát más választásom, mint: vagy megszökni tőlük, vagy velök tartani még a lármában is.

Illőnek tartottam, hogy visszakényszerítsem őket a régi világukba. És ehhez az kellett, hogy elkisérjem őket. -243-

Én magam voltam az, a ki véget vetett bölcseségük rövid korszakának; a ki kisegítette őket abból a tisztes életből, a mely olyan nehezükre esett. Én magam ajánlottam, hogy, ha czigányt akarnak hallgatni, velök tartok, és meg fogom ismertetni velök a legszebb nótáinkat.

Ajánlatomat hálával és kitörő lelkesedéssel fogadták. Csak ekkor vettem észre, hogy összeesküvés áldozata vagyok: számítottak rá, hogy a bennem lakó »lelki nemesség« nem fogja elfogadni önkéntes mártiromságukat.

De már nem lehetett visszavonulnom; és a többi magától ment. »Csak az első lépés nehéz« – a közmondásnak igaza van. Az első jégtörés természetes következése egy második jégtörés lett; egyik kicsapongás a másikat vonta maga után.

Nem volt nehéz végképpen megrontaniok, mert, vesztemre, a kénytelen mulatságban mártiromság helyett valami kellemes kábultságot találtam. Már a legelső alkalommal sajátságos, jóleső zsibbadtság fogott el; és azóta ez a zsibbadtság teljesen hatalmába ejtett.

És most: velök iszom, sőt: helyettök iszom, mert az ő idegrendszerük kevésbbé birja azt a szép mennyiségű italt, a melyet – talán csak a következetesség kedvéért – magukba kényszerítenek, mint az én idegrendszerem, a melyre az alkoholnak most még csak csillapító hatása van. Az én jó paraszt-szervezetemnek csak altató az, a mi nekik már méreg; aztán meg én pihent erő vagyok… ha a lelkem, a melynek jól esik a zsibbadtság, nem is őrizte meg régi, tökéletes épségét, a testem, ó, az maga az erő és az egészség!

Velök iszom, velök tartok, mikor szoknyák után járkálnak, velök megyek, mikor valamelyiknek eszébe jut, hogy tönkre fogja tenni a trouvillei játékbankot, -244- és velök vagyok akkor is, a mikor botrányokat csinálnak.

Mert, a mióta Trouvilleban vagyunk, és társaságunk, Fitzroy barátunkkal erősödvén, végképpen elvidámodott, az életrendünk az, hogy: a hány nap, annyi botrány.

Nem mondhatnám, mintha ezek a botrányok: a Micaëla kisasszonyt ünneplő szerenádok, vagy a Montjoliban rendezett bál, a melyre Rouenból kellett megrendelni a tánczosnőket, azzal a kikötéssel, hogy tisztességesen kell viselkedniök – engem valami nagyon mulattatnának. Czimboráim tréfái, a melyek nem az én ízlésem szerint valók, a legkevésbbé se deritenek fel; és ha velök dőzsölök, ha részt veszek minden tivornyájukban: szilaj jókedvük nem csaphat fel olyan magasra, hogy az általános jókedv rám is elragadna, és a rendesnél lármásabbá tenne. Bizonyára furcsa alak lehetek ebben a féktelenül vidám társaságban. Mert, ha ügyelek is magamra, hogy ne hasonlítsak a híres, elmés, nemes »szomorú ábrázatú lovag«-hoz, nem igyekszem a nem érzett vidámságot tettetni, és azt hiszem, a legnagyobb dinomdánomban is olyan az arczom, hogy az idegen azt gondolhatja rólam: »Ez az ember alighanem a testet öltött nyugalom, az elevenné vált rendíthetetlen hidegvér!«

De nem rontom a kedvüket, ha már a kedvük úgy kivánja, hogy mindig velök legyek.

Végre is azon kívűl, hogy egy kis embernek meglegyen mindene, a mire szüksége van, és azon kívűl, hogy ezt a kis embert mindennap legalább egy pár óráig láthassam – egyébbel nem igen törődöm. Hogy hol járok és mit csinálok olyankor, a mikor ez a kis ember a magához hasonlókkal játszik, tanúl vagy alszik, az már nekem mindegy. Ezen az egyen kívűl minden mindegy. -245-

Rajta, folytassuk. Csináljunk botrányt, mentül többet. Igyunk. Szórakozzunk. És megint igyunk. Ez valami kellemes kábultsággal jár; egy kis zsibbadtsággal, a mely jólesik.

Persze, most már ritkán nyitom ki ezt a könyvet. Most már nem nagyon érdemes magammal beszélgetnem.

XIV.

Tegnap levelet kaptam egy kisasszonytól, a kinek sok az üres ideje. Levelet, a mely csupa gyermekesség, és a melynek a legokosabb mondata így szól: »Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.«

Annyira boszantott ez a gyermekes levél, hogy órákig nem gondoltam egyébre. És későbben aludtam el, mint rendesen, annyira izgatott az a fölfedezés, hogy akaratom ellenére is gondolnom kell a küldőjére.

De hát mi közöm nekem ehhez a kisasszonyhoz, hogy tegnap ilyen hosszan foglalkoztatott?!

Semmi közöm hozzá. Találkoztam vele egy párszor, és udvariasabban szóltam hozzá, mint a többiekhez, mert jóvá akartam tenni, hogy megbántottam, a mikor még nem ismertem.

A véletlen úgy akarta, hogy egyszer szolgálatára legyek. Aztán ujra találkoztunk pár perczre. Egy más alkalommal nem térhettem ki az elől, hogy vele menjek, mikor sétára indult. Végre kierőszakolta, hogy megmondjam neki őszintén: miképpen vélekedem a vázlatairól és a szoborműveiről. -247-

Nem. Ha kellemetlen érzést okoztam neki, mikor először beszéltem vele, csak magára vethet. Arról a hölgyről, a ki Pimprenelle márkiné társaságában járt-kelt, a ki dominóban jelent meg egy álarczos bálban, s a ki engem, az ismeretlent, úgy szólított meg, mintha a kalandot keresné, nem gondolhattam egyebet, mint hogy legalább is alaposan rászolgált arra a kis leczkéztetésre. Rosszúl itéltem meg; mert könnyűvérűségnek véltem azt, a mi csak egy nagyon elkényeztetett és nagyon kiváncsi gyermek meggondolatlan vakmerősége volt. De, ha tévedtem, ő az oka; akkor, a mikor kellemetlen érzést okoztam neki, nekem volt igazam. És ha megbántottam, azóta már jóvátettem, a mit ellene vétettem. Később, egész viselkedésemmel, megadtam neki a képzelhető legteljesebb elégtételt; és, bár el kellett ismernie – hallgatagon el is ismerte – hogy a hibát ő követte el, nem én: bőségesen kifejeztem, hogy mennyire boszant, ha tévedésbe estem. Igyekeztem jelét adni, hogy meg akarom követni; figyelmesebb és gyöngédebb voltam vele szemben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve, figyelmesebb és gyöngédebb, mint bárki iránt régóta, sok esztendő óta.

Vagy azért furdalna a lelkiismeret, hogy elmondtam neki nyiltan, teljes őszinteséggel, mit tartok a művészi kisérleteiről?! Nem. Ezért se bánt a lelkiismeretem. Ha rosszúl esett neki, a mit meggyőződésből és nem színlelt érdeklődésből mondtam, ismét csak magát okolhatja. Mért faggatott, ha csak hízelgést akart hallani? Láthatta rólam, hogy nem vagyok bókolgató természetű, és hogy az udvariasság kedvéért se szoktam -248- hazudozni. Tehetségesnek tartom; úgy gondolkoztam, hogy a tehetsége kibirja az igazságot; megtiszteltem azzal, hogy olyan szigorúan bíráltam, mint magamat szoktam. Ha a hiúsága megsértődött: ez az ő gyöngesége, és nem az én hibám. Ne kérdezett volna; nem tehetek róla.

De, ha nem a lelkiismeret bánt, ha nem az izgat, hogy – kétszer is – rossz érzést okoztam valakinek, a ki csupa kedvesség irántam – mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

Az, hogy nagyon kedves, okos teremtés? hogy érdekes, elmés, megnyerő valaki? hogy bájos, vonzó jelenség, a kinek a társaságát még egy embergyűlölő is csak kellemesnek találhatja? hogy minden elkényeztetettsége és minden szeszélyessége mellett is nagyon jó kis leánynak látszik?

De hát, édes istenem, mit érdekel az engem, ha ilyen is?! Kedves, okos, jó!… Bánom is én! Mi közöm hozzá, ha még olyan vonzó és megnyerő is?! Mit törődöm vele, ha jó, ha rossz?! Nem mindegy nekem, akár okos, akár ostoba?! Mit tartoznak rám a hibái és a jótulajdonai?! Mi közöm nekem a világ akármelyik fehérszemélyéhez, ha tetszetős, ha nem tetszetős?!… ha kisasszony, ha asszony, vagy lányasszony?!… akár romlott a lelke mélyéig, akár tiszta, mint egy földre szállott angyal?!

És mégis órákon át foglalkoztat az a gyerekesség hogy ez a kisasszony – nem imád többé!

Már kezdtem megbékélni magammal. Kihevertem a fáradtságomat, és kihevertem a »pihenést« is. Magamhoz tértem a zsibbadtságomból; kigyógyultam abból a lelki elernyedtségből, a melyben a tivornyázás kínálta apró izgalmakat idegességem csillapító szereként használtam. -249- Visszatért a munkálkodó kedvem és a munkálkodó képességem is. A Látomással nem sokáig bajlódtam; és ez a kép már különb, mint az összes ujabb dolgaim. Sikerem is volt vele; nagyobb, mint a milyet vártam. Mióta Biarritzban vagyok, megint sokat dolgozom. Könnyen és elég jól. Rendes munkát végzek, nyugodtabb lettem, már-már azt hittem, hogy megint ember vagyok.

Mert bizonyára csak idegesség az, a mi elfogott. De ezt az idegességet nem tagadhatom le magam előtt.

Egy kisasszony tudtomra adja, hogy felmondja nekem a barátságot, és én, a ki alig tudtam erről a barátságról, észreveszem, hogy: igaza van, csakugyan valami barátság-féle szövődött közöttünk, mert most, hogy túl vagyunk minden további veszedelmen, egyszerre átlátom, hogy: igenis, ez a kisasszony hatással volt rám.

Vagy talán azt kell mondanom, hogy: hatással van rám, mert hisz igazában csak most kezd foglalkoztatni.

Annyira erőt vett volna rajtam a felejtés, hogy a szivem már közpréda, Csáky szalmája, s elég megjelennie a legelső kisasszonynak, a ki valamivel kedvesebb, okosabb, szeretetreméltóbb, jobb és nemesebb, mint a Pimprenelle márkinék, és ez a kisasszony már megzavarhatja a lelkemet?!

Nem tudtam másképpen élni. Régente is mindig az volt az érzésem, hogy ahhoz, a ki egész ember, csak az a szerelem méltó, a melyhez a szívnek és a léleknek is van egy kis köze. Nemcsak a vásárolt csóktól undorodtam; úgy éreztem, hogy abban a szerelemben, a mely a szívet és a lelket teljesen közönbösen hagyja, a mely csupán két vágy találkozása, van valami szentségtörés, van valami, a mi természet ellen való.

Aztán, későbben… későbben rá se tudtam nézni az asszonyokra. Nem tudtam megbocsátani nekik, hogy ők, a kiket nem szeretek, élnek, és az, a kit szeretek, az az egy nem él!

Másképpen lett volna-e, ha nem a remeteségben élek? – lehet. Egy kis undor után talán megszoktam volna azt a csókot, a melyet szerelem nélkül ad és kap az ember.

De anakoréta maradtam, mert nem gondoltam a szerelemre, és arra se, hogy vannak, a kik szerelmeskednek szerelem nélkül is.

Mert, a mig az élet tart, a léleknek mindig vannak kivánságai, a melyek annál messzibb csapongók, minél hosszabban szunnyadtak. És ha a léleknek teljesithetetlen követelései vannak, ezt a követelőzést semmi se fékezheti jobban, mint a test teljes nyugodtsága. A kivánságokkal teli lélek lázai ellen nincs jobb védőszer, mint a jóllakott test hűvössége. -251-

A bűn ritkábban bűnhödik, mint az erény. Az erény mindig megbűnhödik; az erény magában hordja bűnhödését. (De hiszen nem is azért erény, hogy jutalmat várjon.) Az anakorétának is meg kell bűnhödnie önmegtartóztatásáért. Ha Szent Antal kevésbbé szent: nem esik olyan gyakran kisértésbe.

Senkit se lehet olyan könnyen megzavarni, mint a remetét. Elég, ha a csábító látomás egy kissé a lelkéhez is szól: és már nyugtalan.

Ezért hatott rám úgy Masa kisasszony, a kit pedig alighanem csak a festő érdekelt, a művésztárs, a kitől bókokat várt. Ezért foglalkoztatott tegnap órákig egy csinos, helyes, kedves teremtés, a kit alig ismerek, s a ki a szivemnek mindig idegen marad. Ezért boszantott a levele. S ezért vagyok annyira gyönge vele szemben, hogy most – idegeskedem miatta.

Szerencse, hogy ez a valaki, a ki ilyen gyöngeségben talált, nem asszony, hanem leány. Micsoda átokban fogant viszony keletkezhetnék abból, ha egy nő, a ki nem kötheti le a szivemet, megejtené a gyöngeségemet! Szerencse, hogy ez a leány egészen más világból való, mint én, s így a gyöngeségemből másféle bonyodalom se támadhat. És szerencse, hogy úgyis vége az egész kalandnak.

XV.

A véletlen szeszélye úgy akarta, úgy bonyolította az eseményeket, úgy intézte egypárunk úgynevezett elhatározását, hogy: csak igent kell mondanom és feleségűl vehetem azt a leányt, a ki olyan hatással volt rám, hogy akaratom ellenére lefoglalta gondolataim nagy részét. Csak rajtam áll, és valóra válik, a mi a hozzám hasonló szegény emberekkel egyesegyedül a mesékben szokott történni. Csak a kezemet kell kinyujtanom, és feleségűl vehetek egy bájos, kedves, okos leányt, a kinek a társaságában lenni öröm, egy édes, jó, tiszta teremtést – az egyetlen lényt, a kihez szerelemhez hasonló kivánsággal vonzódom – egy szép, eszes, érdekes nőt, a ki azonkívül, hogy csupa jótulajdonság és nemesség: előkelő származású, nagy rangú, és gazdag, iszonyúan gazdag!

Irigylésreméltó helyzet, ugy-e? Irigyelnek is sokan, mert sokan vannak, a kik erősen óhajtották ezt a szerencsét. Csak azok nem óhajtották, a kik nem merték óhajtani, vagy nem voltak abban a kellemes helyzetben, hogy ilyen álmokat szőhettek volna. Nincs a környezetemben fiatal férfi, hamarjában nem is tudok képzelni olyat, a ki két kézzel ne kapna rajta, ha ez a szerencse, vagy ilyen szerencse pottyan az ölébe. Kire nézve ne volna ez a megvalósulható álmok teljes -253- megvalósulása, a beteljesedhető szép álmok legszebbike? Kire nézve ne volna ez nagy, nagy szerencse?

Bizony, szerencse ez, rám nézve is. Azon a sok más egyeben kívül, a mit mások még nálam is jobban értékelnek, íme, a kilátás, hogy: lesz egy szép kis feleségem, a kit megcsókolhatok a nélkül, hogy undorodnom kellene tőle és undorodnom kellene magamtól!

Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Az a kis hiba, hogy: ha én kimondom ezt az igent, akkor én gaztettet követek el.

A türelmes, az elnéző bölcselet tiltakozva mond ellent nekem. Már hogy lehet itt gaztettről beszélni?! De hiába mond ellent, és hiába vitatkozik velem.

Mert nem szeretem igazán. Mert nem szeretem szerelemmel; úgy, a hogy csak egyszer tudtam szeretni. Mert csak érdekházasságot köthetek vele; aljas és gaz érdekházasságot.

– Micsoda holdvilágfaló ábrándosság?! – suttogja körülöttem a czinizmus. – Hová jutnánk, ha az érdekházasságot mindjárt gaztettnek kellene neveznünk?! Érdekházasság és érdekházasság közt rengeteg különbségek vannak! Vannak, a kik pénzért elveszik a púpos leányt… ez egy kicsit természet ellen való. Vannak, a kik pénzért elveszik azt a leányt is, a kinek a lelkén már folt esett… ez egy kicsit aljas dolog. De hogy mindjárt gaztett volna, ha valaki érdekből köt házasságot?!… Eh, hisz minden házasságba bele játszik az érdek, a józanság!… nincs az a házasság, mely egy kissé érdekházasság ne volna!… senki se házasodik önzetlenül, mindenki keres a házasságban valami jót, a minek a megszerzését össze akarja egyeztetni az érdekeivel, már a hogyan lehet!… Aztán, mit is -254- beszélsz folyton érdekházasságról?! Ha nem akarod, nem nevezed annak; ha nem akarod, nem az! Hiszen magad is elismered, hogy vonzódol hozzá?! Magad is úgy találod, hogy ilyen társsal élni együtt, ilyen feleséggel csókolózni nem volna kellemetlen! Mit tagadod?! Legelőször is a kivánság vonzott feléje!… A mint mondod: szerelemhez hasonló kivánság!… És csak azért ne vennéd el, mert véletlenül gazdag?! Micsoda ostobaság!

Aligha. Nem tudhatom ezt bizonyosan, mert nagy hatással van rám, és nem is sejthetem, hogy mi következnék, ha szegény volna… De nem valószinű, hogy elvenném; talán nem is vehetném el. Akármennyire vonzódom hozzá, akármennyire sajnálom, hogy olyan emberek közt kell élnie, a kik ellenségei, akármennyire szeretném kiszabadítani mai helyzetéből: vonzódásom és részvétem nem olyan erős, hogy a vele való együttélésért ujra fel tudnám venni a harczot az élettel. Alighanem legyőzném a kívánságomat, hogy megőrizzem a kényelmemet, a teljes szabadságomat, és azoknak a kötelékeknek az épségét, érintetlenségét, a melyek a multhoz fűznek. Nem hiszem, hogy elvenném, mert nem szeretem igazán. A mint hogy én többé senkit se fogok igazán, szerelemmel szeretni.

Nem a magam javáért cselekszem; nem magamnak kívánom azt a jómódot, a melyet ez az összeköttetés kínál. A fiam javáért teszem meg ezt a lépést, mely a pokolba visz.

Eluntam az élettel való hiábavaló küzködést. Eluntam azt az örök aggodalmat, hogy: mi lesz a fiamból, nem -255- kerül-e, elhagyatottan, a pocsolyába, ha én, ma vagy holnap, hirtelen meghalok? Szomjazom azt az édes érzést, hogy egészen nyugodt lehessek annak a jövője felől, a ki már régen lefoglalta mindazt, a mi a szivemből még megmaradt.

Számítok, mint egy uzsorás. Számot vetettem azzal, hogy ez az alkalom, a melynek a felhasználása lehetővé teszi, hogy tökéletesen biztosithassam a fiam jövőjét, nem kinálkozik kétszer.

Senki se tudja, hogy számításból cselekszem. Mindenki természetesnek találja a lépésemet. Mindenki azt képzelheti, hogy megszerettem ezt a leányt, a ki méltó volna rá, hogy igazán megszeressem, a ki szegényen is férjhez mehetett volna, s a ki szegényen is nagyon boldoggá tenné a kiválasztottját… ha ez a kiválasztott másvalaki, nem én. Ő maga is csak azt képzelheti, hogy úgy szeretem, a hogy megérdemelné; ő maga is joggal úgy gondolkozhatik, hogy a személye százszor többet ér, mint minden gazdagsága.

Lehetnek, a kik kételkednek. A kik gyanítják, hogy az, a mit Masa grófnő iránt érzek, talán nem vitt volna rá, hogy feleségül vegyem, akkor, ha véletlenül szegény. Ezek a kételkedők az én helyemben ugyanazt tennék, a mit én teszek. És ezek a kételkedők is csak gyanakodhatnak; tudni nem tudhatnak semmit.

XVI.

Hosszú idő multán mégis csak előveszem ezt a könyvet. El kell mondanom valahol – »el kell suttognom a titoktartó nádasnak« – hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Mindenem megvan, a miről az emberek álmodoznak. És egyebem is, a miről nem álmodoznak, de a mi többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó feleségem, a ki csak nekem él, és gyönyörű fiam, a kiben csak örömem telhetnék.

Hiába akartam felejteni, csak felejteni!… A méregnek egy cseppje is elég volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, a mi számomra még megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből még ki nem ürített erőtadó italt.

Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel teli, mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam, eladtam magamat! -257-

Bizonyára vannak mentségeim. Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy kisértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szivem sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.

És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.

Mily szörnyű eltévelyedés! Mily jóvátehetetlen vétek! Mily őrült rosszcselekedet!

Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak e felől, jó. De ha nem követem el ezt a hitványságot – nem lett volna ember belőle úgyis?! Megvolnánk mind a ketten szépen. És nyugodtan! Ó, hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot! Hogy még élek akkor, a mikor már nagyocska, a mikor már nem kell féltenem semmitől! Hiszen egy fiú megél a jég hátán is! És annál erősebb, annál derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!

És ezen a megnyugváson kívűl, a melyre csak a gyávaságomnak volt szüksége, – mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, a melyért eladtam magam?

Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés szerencsével jutalmazzon… Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró kényelmeket ismertetett meg velem, a melyekre azelőtt nem is gondoltam… Igaz, hogy, mihelyt felmásztam -258- az uborkafára, aljas élvezetet találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason csúszni elém mindazok, a kik valaha megbántottak, – abban a nevetséges és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre olyanok, a kik azelőtt lebecsültek, – abban a kaczagtatóan förtelmes komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam… És igaz, hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.

De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle aljas élvezeteket hamar elúnja az ember. Egy kis idő multán nem szereznek még silány örömet se.

Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, a ki életemnek egy tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam és nem tudom megszokni!

Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztett volt nehéz, és azután már könnyü volt elaljasodnom. Azt a fölfedezést, hogy kapzsi lettem és kapzsi maradtam mindaddig, a míg el nem fogott a csömör, a magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.

Utóbb: azt a boszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem érdemlem, mindennel elhalmoz, a mit hiába óhajtottam, a mig megérdemeltem volna. Hogy, mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, a mit akartam, az is, a mit nem akarok. Hogy, mióta a művészi erőm hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki. Hogy, mióta az üzletcsinálásra adtam a fejemet – én és az űzlet! – a szerencse, a melyet hiába vártam, -259- míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb részével küzködtem érte, most folyton a sarkamban jár. Hogy, mióta meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott megrontóját: ömlik hozzám a pénz. Nem a feleségem pénze, hanem az enyém. Mert arra, a miért a gaztettemet elkövettem, soha se volt szükségem, soha se szorultam rá!

Ugy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta minden kincsemet oda adnám a multnak egy békés órájáért: minden aranynyá válik, a mihez nyúlok. A sors a szemembe kaczag: »Arany kellett neked? Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, a miben részed volt? Az aranyért lemondtál minden egyéb jóról, még a lelkiismeretedről is? Nesze! Nesze arany! Ez mind arany! De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz pusztulni, mert a mihez hozzá érsz, az mind aranynyá válik!… Látod?!… ez is arany, az is arany, minden arany!«

Annak a szegény asszonynak pedig, a kit galádul megcsaltam, a kinek a legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló… nem, nem a rabló módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazficzkó, – ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.

Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá. Még nem lát; csak érzi, hogy valami átok környékezi.

De előbb-utóbb észre kell vennie, meg kell tudnia, hogy gazul megloptam a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, a hogy megérdemelné.

A milyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni. -260-

Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: ujra kezdheti az életet – ha tudja.

Vannak óráim, a mikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a gaztettemre emlékeztet.

Vannak pillanataim, a mikor hirtelen el kell fordítanom róla a tekintetemet, mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.

Nem akarok másra gondolni, csak ő rá, a ki engem még egész embernek ismert!

Mindig csak ő rá akarok gondolni, és arra az időre, a mikor még méltó voltam hozzá!

A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak, a kinek csak a külső világban lehetnek ellenségei. Jobban kell óvakodnia az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.

A jóra született embert megöli az, a mi élteti a másikat, a ki gonosznak született.

XVII.

Idegen nem fogja olvasni; a fiam olvassa el – abban az időben, a mikor majd pályát kell választania.

Ezekből a följegyzésekből talán meg fogja érteni, hogy: mi történt az apjával.

Azt mindenesetre meg fogja érteni, hogy az apja, életének utolsó idejében, mért volt egészen más, mint azelőtt. Mért volt mogorva, zárkozott, levert. Mért riadt fel, ha megszólította valaki azok közül, a kik szerették.

Az apja ekkor valójában már nem élt. Valójában lassankint, ízenkint halt meg, mind jobban és jobban megundorodva attól, a mit cselekedett.

Nem tudta kiheverni önérzetének az elvesztését. Nem tudott önbecsülés nélkül élni. Attól fogva, hogy meg kellett vetnie magát, lassankint kihalt belőle minden életerő.

Hogy életének messziről még épnek látszó épülete hirtelen dőlt le, ezt nem valami nagy esemény idézte elő.

Valakinek meg kellett tudnia, hogy ez a félig halott ember, a ki régebben olyan önérzetes volt, a kisértés és az őrület egy szerencsétlen órájában, gaztettre vetemedett. Csak ennyi történt. -262-

A míg a bűnét csak ő maga tudta, nem siettette a végső leszámolást. Úgy gondolkozott, hogy rászolgált a vezeklésre.

Hogy van valaki, a ki bele lát a lelkébe! Az a valaki, a ki ellen olyan súlyosan vétett!

Ez volt a tartalma annak a kapcsos könyvnek, a melyet csak két ember olvashatott el: Galanthay Masa grófnő, és Biró Pál, húsz esztendős korában.

HATODIK RÉSZ.

Masa grófnő, a ki egy idő óta ismét ráért leveleket írni, így kezdte az egyik levelét, melyet Szoláry Helén kisasszonyhoz intézett:

Nem, nem, nem. Ne hidd el. Rágalmazom. Olyan derék, olyan jó, olyan nemeslelkű!«…

Mikor leírta, hogy szerencsétlen, már maga se hitte. Pedig volt a dologban valami.

Bizonyára mindig volt közöttük egy csepp idegenség. Csak egy parányi, de volt.

A szegény Masa önönmagát okolta ezért. A bolond tartózkodását, ostoba leányos előítéleteit.

És igyekezett közelebb húzódni az urához, ellesni a titkos óhajtásait, alkalmazkodni a szeszélyeihez. Igyekezett olyanná válni, a milyennek az ura kivánhatta.

De minél inkább iparkodott a kedvében járni, minél jobban törte magát, hogy azt, a mit a férje ideáljának képzelt, megközelítse, minél jobban igyekezett (ó, pedig mily szemérmesen, mily végtelen gyöngédséggel tette!), hogy bejuthasson a férje legbensőbb bizalmasságába, -264- amaz annál távolabb húzódott tőle, s annál nagyobbra nőtt ez az idegenség.

Mintha az ura napról napra új és új rossz tulajdonságokat fedezett volna fel benne, mintha örökös összehasonlításokat tett volna egy ideál között és közötte, a mely összehasonlítások mind csak az ő hátrányára üthettek ki, mintha egy félelmetes vetélytárssal kellett volna megküzdenie s mintha e küzdelemben napról-napra erőtlenebbé, esetlenebbé lett volna.

Micsoda vetélytárs lehet az, a kivel szemben neki nem marad, csak a szégyen, a kihez ő, minél jobban összeszedi minden erejét, annál méltatlanabb?! S van-e igazán ilyen vetélytárs?!

Masa grófnő sokkal inkább asszony volt, semhogy ebbe bele tudott volna nyugodni.

Elhatározta, hogy ha a férjének valami titka van, ez a titok csak egy nő lehet.

Az árulás ugyan nagyon korai, nagyon durva lett volna, s a férjétől távol volt minden, a mi durva, nemtelen. Nem tudott mit gondolni. Hitt és nem hitt. Mindegy; látni, tudni akart.

Majdnem minden lépését tudta, és soha se vett észre semmi gyanusat. Nagyon sokat voltak együtt; ilyenkor mindig gyöngéd, néha beszédes is volt.

De koronkint, mikor Masa nem figyelt rá, vagy úgy tett, mintha nem figyelne rá – a remegő, aggódó, féltékeny feleség egyszerre csak nem létezett rá nézve; elfelejtkezett róla.

Ilyenkor Biró Jenő úr nem volt jelen. Ha fel s alá sétált is a szobában, nem volt jelen. -265-

Masa mindent elkövetett, hogy megtalálja az ura titkát; fürkészett, kutatott, nem tudott meg semmit.

Egy délután újult erővel ébredt fel a gyanuja. Sétakocsizásról jöttek, a Stefánia-útról. A mint a körút tájára értek, Biró hirtelen megállíttatta a kocsit, kiszállt, azt mondta, hogy valakivel beszélni akar, s kérte Masát, hogy menjen haza egyedül. Rögtön követni fogja.

Azzal a körút felé iramodott, s Masa látta, hogy egy szegényesen öltözött fiatal leányt szólított meg, a ki négy vagy öt kis gyerekkel éppen akkor fordult be a körútra.

Ő, a ki Masán kívül nem tűrt meg maga körül társaságot, a ki alig tudta elfojtani az ásitásait Cannes-ban, Madame Buloznál vagy Madame Aubernon-nál, a hol a felsőbb tízezernek színe-java szokott találkozni, a kinek az érdeklődését a legjobb könyv se tudta lekötni, a kinek az arczáról lépten-nyomon le lehetett olvasni, hogy nem talál gyönyörűséget se a természetben, se a művészetben, s egyformán közönbös minden ember iránt, ime, egyszerre föléled, s nosza, vesd el magad, utána iramodik egy jelentéktelen arczú kis leánynak, a ki a külsejéről itélve legfeljebb nevelőnő lehet!

És hogy szaladt! Mintha az üdvössége függött volna tőle, hogy utólérje azt a leányt.

Aztán, milyen tisztelettel üdvözölte! A leány nem is csodálkozott rajta. Pedig Biró Jenő úr a miniszterekkel nem szokott ilyen udvarias lenni.

Masa megállíttatta a kocsiját, s elnézte, hogy koczog az ura a gyerekcsapat között. Mi köze lehet hozzájok?!

Nincs az az asszony a világon, különösen ha az illető a Masa világából való, a ki az első pillantásra meg ne tudja itélni a másik nőről, vajjon vetélytársa lehet-e vagy sem? Annak meg, a kinek csak igen -266- kevés vetélytársa lehet, éppen könnyű dolog az itélkezés.

Nem ez az, a kitől ő fél, annyi bizonyos; de hogy nincs-e a közelében annak, a kit ismerni akart, azt már nem tudta ilyen könnyen kitalálni.

Nagyon szeretett volna utánok menni s meglesni a helyet, a hova befordulnak. De még ideje korán eszére tért. Dénes, az inas, már most sem állhatta meg, hogy meglepetésében hátra ne pislantson. A hogy Masa észrevette ezt a tolvaj-tekintetet, intett, hogy hajtsanak tovább.

II.

Masa nem tévedett. Terka egy cseppet sem csodálkozott rajta, hogy egyszerre csak szemközt találta magát Biró Jenő úrral. Tudta, hogy előbb-utóbb találkozni fog vele.

Egy-két esztendő óta nagyon sokat hallott róla. Hallotta azt is, hogy nagyon gazdag s nagyon híres ember lett belőle.

Terka ezt természetesnek találta. Mindig úgy nézett Biró Jenő úrra, mint egy másvilági lényre. S Terka mesevilágban élt. A mesékben pedig a másvilági lények végre is kiküzdik a pályabért, aztán elfelejtik a viszontagságaikat s boldogan élnek, a mig meg nem halnak.

De azon se volt meglepetve, hogy Biró nagyúr létére szóba áll vele. A mesékben a királyok és a pásztorok olyan kedélyesen beszélgetnek el egymással, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.

– Maga az, Biró úr? Már igazán kezdtem nem érteni, hogy soha sem találkozom önnel.

– Fájdalom, nem az enyimek – szólt kissé mosolyogva. S nem sütötte le a szemét.

Biró csupa kérdezősködés volt. A hangjában annyi melegség rezgett, hogy Masa grófnő nem győzött volna csodálkozni rajta. -268-

Terka elmondta, hogy csak megvannak. Hogy még mindig ott laknak a harmadik emeleten, hogy a nagy folyosó még mindig hangos a gyereklármától, hogy a Vandrák-fiúk meg a többiek már felnőttek, s hogy most új gyermekeket pásztorol.

A tenger fenekén tengődő világ életében az évtizedek nem idéznek elő nagyobb változást.

Aztán Grunovszkyékról kezdtek beszélni. Terka elmondta, hogy már nem laknak ott. Most éppen Vandától jön, a ki egyedül lakik.

– Igen – magyarázta Terka. – Összezördültek valamin, s kétfelé mentek lakni. Margit Grunovszky úrral az Andrássy-útra költözködött, Vanda pedig a Liliom-utczában vett ki egy hónapos szobát. E szerint Margitot se látta soha?

Biró nem értette ezt a kérdést. Terka elbeszélte, hogy Margit Virányi Ella néven egy operett-színházhoz szerződött, s nagy sikerei vannak.

– Csudálom, hogy az utczán se látta soha. Nagyon szép két kis fehér lova van. Mindig itt szokott kocsikázni az Andrássy-úton. Jó módban él; egy villája is van a Svábhegyen.

– Mért nem látogat meg egyszer? – kérdezte Terka, mikor már közel voltak a szegények országához.

Arra gondolt, hogy így lesz egy igen jó ürügye, olyankor, ha meg találnák lepni, a mikor a kapu alól félórákon át néz fel két udvari ablakra, a honnan nem hallatszik le többé zongora-szó.

III.

Masa hiába várta, hogy az ura majd csak tesz egy czélzást a különös találkozásra. Biró, a ki máskor maga volt a figyelem és az udvariasság, ez egyszer mintha elfelejtette volna, hogy bocsánatot kell kérnie a feleségétől.

Masa sokkal büszkébb volt, és sokkal inkább megsebezve érezte magát az asszonyi méltóságában, sem hogy a kérdezősködésig alázkodjék.

Hozzá volt szokva, hogy gyorsan határozza el magát, s most sem sokáig tépelődött, mittévő legyen. Minthogy nem volt más választása, megalkudott a lelkiismeretével, s elvégezte, hogy a mit az ura elhallgat előtte, meg fogja tudni máskép, akármilyen úton.

A leány eltünt előle örökre. Hogyan jusson nyomára, ebben a nagyvárosban, egy szegényesen öltözött leány nak, a kinek egyedüli ismertető jele, hogy négy vagy öt gyerekkel jár az utczán?!

Figyelemmel fogja kisértetni minden lépését. Ha kell, hónapokig nem téveszti szem elől.

De miként? A cselédei előtt csak nem alázhatja meg magát! Olyan bizalmasa, a ki előtt szabadon szólhatott volna, nem volt; az apró ravaszságokat nem ismerte, eddig csak egyenes utakon szokott járni.

A véletlen segítségére volt. Kezére játszott valakit, a ki eddig nem jutott eszébe, Liviát.

Volt egy idő, mikor az elhagyatottság néhány hónapjában, Livia volt az egyetlen meghittje. Egy-egy kegyes pillanatában elejtett előtte egyet-mást a legrejtettebb, a legcsípősebb gondolataiból. Tehát ha Livia előtt árulja el magát, ez még a legkevesebb megalázkodással jár minden képzelhető megoldás közül. Aztán meg Livia nem volt mellette az utolsó időkben; a szemérme is kevésbbé szenved, ha ő rá bizza titkát! A hűségében nem kételkedett; a szemfülességében meg éppen megbízhatott. Livia a szent könyveknek csak egy mondását tartotta szem előtt: »Legyetek okosak, mint a kigyók«, de ezt aztán szem előtt tartotta.

Livia fényesen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Be tudott számolni Birónak minden órájáról, s birtokában volt minden lakásczímnek, a mely Masát csak a legtávolabbról is érdekelhette.

Ezek közt a lakásczímek közt Masa csak egyetlenegyet talált gyanúsnak, de ez annál inkább felköltötte a figyelmét, mert nagyon sűrűn szerepelt a Livia jelentésében. Biró úr, gyalogsétái közben, órákat töltött a Kismező-utcza 123. számú házban, s Livia éppen ezekről a látogatásokról tudott a legkevesebbet.

Masa rögtön feloldotta Liviát minden egyéb kötelességétől, de annál sürgősebb jelentést kivánt a Kismező-utczai házról. Kinek a háza, kik laknak benne, -271- a lakók közül kit illet a Biró látogatása – mindent tudni akart, még a lakók életrajza iránt is érdek lődött.

Livia hamarosan s nagy óvatossággal járt el a megbizatásában, de kissé csalódott arczczal tért haza. Livia, minden bővebb közlés nélkül is tisztában volt vele, miről van szó.

A Kismező-utczai 123. számú ház egy kis földszintes épület, mely már esztendők óta a Biró Jenő úr tulajdona.

Az egész épület csak egy lakásból áll, melyet Biró úr özvegysége első évei óta a maga számára tart fenn. Úgy látszik, azért vásárolta meg ezt a csöndes kis fészket, hogy vándor-éveiben (régebben sokat utazgatott) megszálló helynek használhassa. Kívüle egy lélek sincs a házban, csak egy öreg házmesterné, a ki a lakásra gondot visel.

Livia elég előrelátó volt megtudni, hogy Biró úr soha semmiféle látogatót nem fogad ebben a lakásban.

Hozzá tette, hogy Biró úr jelenleg valószinüleg irodának használja a félreeső kis házat; ha azt akarja, hogy ne háborgassák.

Ah, nem, nem; nem fogják félrevezetni, ha mindnyájan ellene esküsznek is. Minél több megnyugtatót tudott mondani a kém, a gyanú annál nagyobbra nőtt benne.

Igen, ez a kis ház, gyanútalan czímével, látszólag tisztes homlokzatával, egy ama titkolt szerelmi fészkek közűl, melyekről Masa annyit olvasott. Istenem, a regények, a színdarabok teli vannak velök, az egész világ tud egynehány ilyenről; vannak, kétségtelenűl vannak ilyen titkolt fészkek, pedig hát minden háznak -272- olyan becsületes, olyan ártatlan, olyan álszent külseje van.

Igen, igen, minden arra mutat. A félreeső hely; az, hogy Biró Jenő úr elég óvatos volt megvásárolni, ez a nagy titokzatosság, a mely körülveszi, még az is, hogy állítólag senki sem látogatja. Mintha bizony egy öreg asszonyt olyan nehéz volna eltávolítani, ha az ember egyedül akar maradni!

Hogy irodának használja! Ugyan kit lehetne megtéveszteni ilyen dajkamesével?! Mi szüksége volna rá, hogy a város végén keressen magának békés dolgozó helyet!

Nos mindegy; akár így van, akár úgy. Bizonyosat akar tudni, nem állapodik meg a félúton.

Ha téved, annál jobb. Ha pedig, a mint félve sejti, a mint meg van győződve – mert hisz minden idegszála vaktában is esküszik rá – egy nő van a játékban, nos hát akkor ismerni akarja ezt az ellenséget.

Ismerni akarja, hogy fölvehesse vele a keztyűt. Ó, nem azért akar ő látni, hogy aztán könnybe boruljon, hogy összetéve a kezét, sírásnak és kesergésnek adja át magát. Neki nincsenek ilyen gyöngeségei.

Hanem, ha nem akar is könnyekké olvadni el, mint a mythologia nimfája, azért nem hagyja ám magát. Egy nő elcsábítja tőle a férjét. Jó. De hát ki ez a vetélytárs? Ki az, a kit egy pillanatig is többre lehet becsülni nála, – nála! Eh, majd meglássuk. Mert vissza fogja hódítani a férjét, bármi áron, s csatába ereszkedik érte akárkivel. De látni akarja az ellenfelét: sötétben nem lehet csatázni.

– Itt az alkalom, hogy egy igazán nagy szolgálatot tégy nekem. Megigéred vakon? -273-

– Ezek a tennivalóid. Meg fogod szerezni nekem ennek a lakásnak a kulcsát. Akárhonnan, de úgy, hogy ő ne sejtse. Ne fukarkodjál s ne törődjél vele, akármibe kerül. Ha aranyból van is ez a kulcs, száz annyi aranyat adhatsz érte, mint a mennyit nyom. Átadod nekem a kulcsot, aztán várakozol. Majd értesitelek. Ha kellesz, huszonnégy órával előbb tudni fogod. Akkor, egy bizonyos órára el fogod távolítani az öreg asszonyt, akármilyen ürügy alatt, rád bizom. A fő az, hogy ne is gyanakodjék. Ha ez megvan, az utczasarkon vársz rám. Az előkészületekre van még egy pár napod. Meglesz?

– A hátulsó bejárás kulcsa – szólt. – Az elsőnek csak egy kulcsa van, s ezt a méltóságos úr mindig magával hordozza.

Masának nem sokáig kellett várnia. Ritka véletlenségből mindjárt másnap akadt valami, a miről bizonyos lehetett, hogy az urát egy pár órára lefoglalja. Biró nagyszerű mauzóleumot építtetett az első feleségének. A fia még nem látta az emlékművet, s Biró úgy kivánta, hogy a gyermek ismerje anyja sirját.

Masában sokkal több igaz gyöngédség volt, semhogy ne érezte volna, hogy ő erre az egy-két órára nem létezik. Csak később ejtett el annyit, hogy holnap Helént kell meglátogatnia. Biró nem szólt rá semmit.

IV.

Livia már egy negyedóra óta leste a Kismező-utczával szomszédos utczák mindenikét, hiába.

Pedig nem volt könnyű, úgy járkálni a néptelen utczában, hogy föl ne tünjék, s hogy szükség esetén mindent le lehessen tagadni, még a czirkálást is. De Livia szokva volt a szerelmi kalandokhoz, s nyilvános rendes tanár lehetett volna abból a gyakorlati tudományból, mely arra tanít, hogyan kell cselekedni, mindent, a mit tetszik, nyilvánosan és mégis észrevétlenül.

Más még azt sem látta volna meg, hogy jön-e arra valaki, vagy sem, de a Livia szemének nem létezett se távolság, se sűrű fátyol, se gyanutlanúl egyszerű polgári öltözet.

Különben is megismerte volna a járásáról. Meglátszott rajta, hogy egy kissé fel van indulva, s hogy az utolsó pillanatban elfogta valami habozás, a mit Livia nem tudott ugyan megérteni, de a mit, nagyon okos lény lévén, nem tagadott le, ha nem értette is.

Mihelyt azonban találkoztak, ez az utolsó aggodalmaskodás is kimúlt végelgyengülésben. Livia látása elszánttá tette Masát. A földé volt újra.

Liviára egyébként csak az őr szerepe várakozott. Két percz mulva Masa besurrant a 123-ik számú házba, s eltünt a szeme elől.

Valami babonás sejtelem szállotta meg. Eszébe jutott a kékszakállú herczeg felesége, a ki férje távollétében a hetedik szobába akar bepillantani. S eszébe jutott, hogy vannak titkok, a melyeket nem jó megtudni.

– Milyen bolond vagyok! – pirongatta magát. – Mintha nem gyaníthattam volna, hogy ezek mögött a leeresztett, ó-divatú zsalugáterek mögött csak vastag sötétség lehet. Lám, a rossz lelkiismeret.

És talán szükségét érezve, hogy megtalálja a természetes magyarázatát annak, a mi oly idegenül hatott rá, így bátorítgatta magát:

– Világos, zárva tartják a zsalut, hogy az ide tűző nap ki ne szíjja a bútorok színét.

Belépett, és szép csendesen betette maga mögött az ajtót. Vak sötétségben maradt.

Mindegy. Majd csak el fog tapogatózni a szomszéd szoba ajtajáig. A belső, az utczára néző szobák nem lehetnek ilyen teljesen elzárva a fénytől. Látta az utczai ablakokat; azokon nem volt zsalu, csak szép fehér függönyök. -276-

Az előbb, a hogy benézett, egy pillanatra látni vélte a szomszéd szoba ajtaját. Megindult arra felé.

Lábujjhegyen járt, pedig nem volt oka erre a nagy elővigyázatra, s minden lépés előtt óvatosan tapogatott maga körül, hogy meg ne üsse magát valami kiszögellő bútordarabba.

A teljesen elhagyatott és elzárt helyeken, a hol semmi illó anyag nincs többé s a hová az ember a maga szennyével nem téved be soha, valami rendkivül finom, erősen átható illatot érezni, a mi oly nyugtalanító, mint a fekete szín, a mi már nem szín, hanem a színek teljes hiánya.

Masának úgy rémlett, mintha ugyanazt a nyugtalanságot érezné, melyet a sirboltokban a másvilágnak ez a lehellete okoz. Kedve lett volna visszafordulni.

De kinevette magát a gyávaságáért. Meg kellett adnia, hogy a levegő egy cseppet sem fülledt a szobában, így hát rémeket lát. És tovább tapogatózott.

Ösztönszerüleg a másik oldalra fordult. Egy másik ágy. Két ágy egymás mellé állítva a falnak, a mint polgári házaknál látni.

Persze, hogy igaza volt. A másik szobában már egészen jól lehetett látni. Itt is zsaluk voltak az ablakon, de csak félig leeresztett zsaluk; a napfény keresztül szűrődött a hasadékokon.

Úgy képzelte, mintha egy óráig botorkált volna a sötét szobában. A világért sem mert volna visszanézni.

No ugyan volt is oka megijedni! Persze, hogy laknak itt! Hisz ez a gyerekszoba! Amott két kis rácsos ágy, itt meg egy kék selymes szép kis bölcső. Nini, egy fa-lovacska a sarokban, ott meg ólomkatonák.

Csak az nem tetszett neki, hogy minden olyan szép rendben van benne. És a gyerekek? Hova lettek innen a gyerekek?

Persze, hogy oda van valahol az egész család. Máskülönben hogy járhatna ő itt?!…

Az egész család!… Igen, nem lehetett többé kétsége. A harmadik szobában, a hol már egész világos volt, semmi nyoma többé a lakatlanságnak. Mintha már minden a vacsorához volna készítve. A teaforraló és a teáscsészék itt vannak az asztalon. Igen, ez az ebédlő.

Bejárta a többi szobákat is. Lám, ez itt az asszony szalonja. A zongorája most is kinyitva. A karos-széken egy barna hárász kendő. Mintha csak a kertbe szaladt volna le.

Egyébként mindenütt a legnagyobb rend. Feltünő rend, a hol gyermekek vannak…

Masának a kiváncsisága levetkőzött minden szemérmet. Felnyitogatta a szekrényeket és bele nézett titkaikba. Látni akarta a ház asszonyának ruháit, fehérneműit, ezüstjeit, hogy következtetéseket vonhasson belőlük az ismeretlen nőnek a jellemére. -278-

Ej, úgy látszik, a kis polgárasszony nincs minden ízlés nélkül. A fehérneműi polgári asszonykához képest rendkivül finomak, a ruhái egyszerűek, de ügyes szabó munkái, a háztartáshoz szükséges holmijai sem beszélnek arról a kalandos lényről, a kinek az isten felvitte a dolgát. A vetélytársnő majdnem egyrangú vele, s annál veszedelmesebb, mert polgári asszonyka.

Csak azt találta különösnek, hogy ezek a ruhák már mind kimentek a divatból. Nyolcz-tiz év előtti formák, a melyeket ő már régen elfelejtett. Milyen furcsa!

Eh, hát az uj ruhái másutt vannak, ennyi az egész. Még két szobát nem látott.

És mindenütt minden csak róla, a kis polgári asszonykáról beszélt. Látszik, hogy királynője ennek az eltitkolt fészeknek.

De hol van hát a kis polgárasszony?! Nincs egy parányi fényképe, mely elárulna valamit ama varázs titkából, a mely őt meglopja?! Vissza kell térnie, a nélkül, hogy megértené a férjét, ezt a különös embert, a kinek mindene megvan a világon, a mit emberek csak irigyelni szoktak, s a kinek nem telik öröme ebben a mindenben, hanem titkon eljár ide a Kismező-utczába, keresni valamit, a mi több, mint a minden?!

A hogy kinyitotta a nagy utczai szoba ajtaját, egyszerre elsáppadt… azután ott maradt a küszöbön, mozdulatlanul.

Tizian leánya ott állt vele szemben, s elébe mosolygott a rámából, kihívó, örök ifjúsággal, megszégyenítően, diadalmasan.

Ott állt tizennyolcz éves szépsége egész pompájában, boldog mosolylyal; és hajának aranya mellett megfakult az ablakon betévedt fényözön. -279-

És minő vetélytárs! Masa megalázkodva, mélységes irigységgel bámult reá.

Mily szép! Tehát nem mese, tehát valóság a formáknak ez a csodás tökéletessége és harmóniája?! Tehát igazán nem multak el a renaissance-szal végkép ezek a gyönyörű vonalak és az asszonyi arczszínnek ezek a bűvös árnyalatai?! Tehát ma is születnek még istennők, a szegény földi asszonyok vesztére?!

S ha még csakis szép volna, egyesegyedül csak szép! De mikor maga a báj, maga az ifjúság és az élet, maga a tavasz és a mosoly!

A gyönyörű szempár boldog, derült tekintettel – az isteni gyermekek szelid derüjével – mosolygott le a hivatlan vendégre; de a vörös napernyő és a fantasztikus szalmakalap nem voltak ilyen méltóságosak; ezek egyszerűen kinevették az ő gazdag ruháit.

Istenem, mi az ő sápadt, okos, kedves párisias arczocskája ehhez a ragyogó szépséghez képest, a kinek csak maga a napfény és a rózsa lehetnek a versenytársai! Mi az ő vékony kis szellemessége a formák és színek ez ezeregyéjszakai gazdagsága mellett! Ó, a visszahódítás munkája nehéz, emberfölötti lesz!

Úgy gondolta, hogy csak a szívével győzhet, de bízott a szívében. Ah, itt már fölveheti a küzdelmet akárkivel és fel is fogja venni!… Nem tudta, hogy olyan szivekkel szemben, a melyek nem dobognak többé hasztalan minden küzdelem.

Úgy ábrándozott, hogy az a szépség, melynek most itt a képét látja, egykor el fog hervadni, s akkor, a bűbáj oszoltán, ha majd a varázs-barlang zára -280- pattan, csak ki kell tárnia a karjait, a tévelygő vissza fog térni hozzá.

Addig nem is remélte, hogy visszakapja. Látta, hogy a legerősebb lánczczal, színarany hajszállal van lekötve…

Elfogta a keserűség. Soha, még a legderűsebb óráiban sem jutott eszébe, hogy az ő vonásait vászonra tegye. Még csak egy vázlata se volt róla. Pedig hát ő se az utolsó az asszonyok között… És ezt a másikat!…

Meg kellett vallania magának, hogy igen, ez a kép a mesterműve annak, a kinek a nevét viselte. Nem csak a Szépség, a Művészet is diadalmaskodott a ragyogó vásznon, melynek mását nem ismerte az ő szerető emlékezete.

S ez a kép nem volt az egyetlen. A terem tele volt a tiziani arczczal. Itt egy madonna – soha se látott ilyen szép madonnát – egy kis fiúval, a minő Palika lehetett, ott egy zongorázó hölgy, valamivel távolabb egy firenzei szépség, tükörrel, mint a Laura de’ Dianti, majd egy czigarettázó leány, vázlatok, kisérletek, de mindegyiken ugyanaz az arcz, ez a csodaszép arcz.

Egyszerre, a mint körülnézett, egy festő-állványt pillantott meg, a melyet jól ismert. A festő-állványon egy félig kész kép, az utolsó.

Megnézte hát ezt az utolsó képet is, és a mint nézte, a pirosság lassankint eltünt az arczáról. Most már nem volt láza, csak nagyon sápadt volt.

A kép egy nagy padlásszobát ábrázolt, a mely műtermül szolgált. Hogy kinek a műterméül, azt ki kellett találnia; a művész maga is ott volt a képen, de csak mint a környezet egy jelentéktelen alakja. Festett s valószinüleg a kép főalakját festette.

Különös társaságban, egy sereg mindenféle gyerek mellett ült, de úgy, mint a hogy egy királynő trónol udvarnépe között. A szegény kis népség szép sorjában foglalt helyet körülte, nagy mellett kicsi, kicsi mellett kisebb, mint az orgonasíp.

A padlásszoba nyitott ablaka mögött mesés hegyvidék látszott; s a hegyi úton egy kakastollas embert lehetett látni, a ki sípot emelt az ajakához és furcsán vigyorgott.

Ő is hallgatja, mint a többiek. Szép szeme nyugodtan pihen a mesélőn… vajjon mit gondol?

Vörös napernyőt tart a kezében, s az a fantasztikus szalmakalap van rajta, a melyet Masa már a nagy képen látott. A tartás és az arcz is ugyanaz… de nem, az arcz nem. Az az arcz, amott a nagy képen, maga az Élet, az Öröm, az Ifjuság, mig ezen a másik arczon, nyilván a művész akarata ellenére, van valami fájó vonás, mely oly feltünő ezen a derüs képen.

… Tehát abban a sötét szobában soha sem alszik senki, a két kicsi rácsos ágy, a kék selyem bölcső, soha meg nem született gyermekeké, a barna hárász kendőt senki se viseli többé, s ez a ragyogó Ifjuság, ez a félelmetes, elragadó Szépség… mind csak mult, emlék, álom.

Ó, ez a vetélytárs legyőzhetetlen, tudta jól. Mit tegyen ő, a szegény, ügyetlen, sápadt asszony a diadalmas Álommal szemben, a ki csupa fény és csupa ragyogás?!…

VI.

Valami neszt hallott; léptek, kulcszörgés. Az ajtót nyitotta ki valaki, ott, tőle két lépésnyire.

És Masa most már tudta, hogy a bűne nem közönséges asszonyi kiváncsiság, hanem szentségtörés.

Egy pillanatig ott maradt, mintha a lába gyökeret vert volna. Arcza eltorzult a haragtól…

Masa nem mert a szemébe nézni, nem mert szólani, csak a két karját terjesztette elébe könyörgő mozdulattal.

És ekkor ez az ember, a ki maga volt a jóság, a gyöngédség és a finomság, oda lépett hozzá, megragadta az egyik kezét, úgy, hogy Masa fájdalmában majdnem felkiáltott, előre vonszolta, mintha ki akarná taszítani… aztán magához tért.

Masa, a gyerekek mozdulatával, a kik ha rossz fát tettek a tűzre, sietnek a bőrüket menteni, – engedelmeskedett.

Összehúzta magát, mint egy űzött macska és kiment a nyitott ajtón. Maga se tudta, hogy ért az utczára. A min nem lehet csodálkozni; először történt meg vele világéletében, hogy kidobták valahonnan.

VII.

A hogy a szellő megcsapta az arczát, nagyot lélekzett. Végre elkezdett gondolkozni. Előbb, mig az utczán bolyongott s hasztalan kereste Liviát (Livia, mikor megpillantotta Biró Jenő urat, úgy vélte, hogy itt rá nem lesz többé szükség) – csak egy gondolata volt: a szégyen.

Most aztán annál gyorsabban kergették egymást a fejében bolondabbnál bolondabb ötletek. Ha arra gondolt, mennyire pórul járt a kiváncsiságával, magamagát gúnyoló hajlandósága kiapadhatatlan volt a hóbortos gondolatokban, egyebekben pedig nagy kedve lett volna sirva fakadni.

De az egy pillanatig se jutott eszébe, hogy olyan dolog történt vele, a melyet teljességgel nem érdemelt meg.

Az olcsó kételkedés nem ejti meg a nőket olyan könnyen, mint a férfiakat. Az asszonyok érzik (a mit az önmagát imádó kételkedés szeret letagadni), hogy minden nagy és kitartó érzésben van valami tiszteletreméltó. Az asszonyi csalhatatlan ösztön fölismeri az erőt minden álöltözetében.

A fölfedezés tehát, melyet az imént tett, nem kisebbitette Birót Masa szemében; ellenkezőleg, csak tisztelettel és félelemmel tudott rá gondolni, mint arra a skót várra, melynek van egy láthatatlan szobája, a hová ajtó nem vezet, s melynek háromszázegyedik ablakára babonás megilletődéssel néz idegen és földi egyaránt. -285-

De ha Biró nem vesztett előtte, annál siralmasabbnak tünt fel előtte az a helyzet, melyben magát találta. Nem gondolt rá, hogy megcsalták, hogy sorsát talán nem érdemelte meg; de annál többet gondolt rá, hogy: »hiába, nincs szerencsém!« – mint Birulovnak szokta mondani.

Nem, nem lehettek többé kétségei. Ez az ember, a kivel a legbensőbb közösségben él, a kivel együtt tölti el a napok, hetek, hónapok majdnem mindenik óráját, ez az ember nem szereti őt, nemcsak nem szereti, soha sem szerette.

Ne csodálkozzunk az elkényeztetett gyermekek szegényes kis hiúságán. Százszor is elmondta magában azt a kérdést, hogy: »de hát akkor miért…?« – és századszor sem találta meg a feleletet. A vér elborította az arczát, mikor először jutott eszébe a végzetes »mert«.

Elszégyelte magát a gondolatáért. Hogy is juthatott eszébe ez a csunyaság!

Nem, ez az ember, a kit jobban ismert, mint akárki más, ez az ember, a kiben soha se fedezett fel, csak finom érzést, soha se lepett meg, csak nemes gondolatot, – nem, ez az ember nem követhetett el ily aljasságot.

A szíves olvasó észrevehette, hogy Masa grófnő nem tartozott a legközönségesebb lelkek közé. S ha igen, nem fogja meglepőnek találni, hogy a mint lassankint meg kellett adnia magát a gyanujának, mely majdnem bizonyossággá erősödött, annál türelmesebbé vált magával a dologgal szemben. Mire elvégezte, hogy a föltevése nem lehetetlen, akkorára nem talált többé semmi borzasztót abban, a mit előbb aljasságnak nevezett magában.

Megtalálta a fő-mentséget: a gyermeket, s közel volt hozzá, hogy elérzékenyedjék, hogy helyesnek és jogosnak -286- ismerje el azt az elhatározást, mely az ő életét szerencsétlenné tette. Megtalálta az enyhítő körülményeket is, s a hogy megtalálta, rögtön beléjük kapaszkodott. Igen, igen; barátsággal, rokonérzéssel volt iránta, különben soha se határozta volna el magát erre a lépésre. Elvette, mert vonzódott hozzá, mert a gyermeknek szüksége volt egy második anyára. Mondjuk, hogy nagyon józan volt, a mikor megházasodott, de nem a vagyonáért vette el őt – nem, nem!…

És a mint megtalálta a mentséget, talált reménységet is. Ha vonzódásból vette el, csak rajta áll, hogy ez a vonzalom sokkal erősebb és sokkal melegebb érzéssé változzék át. Csak teljesen odaadónak kell lennie, csak meg kell hajolnia akarata, kedve, szeszélyei előtt: és ez olyan könnyü lesz!… El fogja felejteni, a mit soha sem kellett volna megtudnia, s ha hidegebbnek fogja találni férjét, mint óhajtaná, ő benne egymagában lesz annyi szerelem, a mennyi elég rá, hogy meleggé tegye a már-már kihült családi tűzhelyet. Alkalmazkodni fog az urához mindenben; akárhogyan közeledjék hozzá, csak egy felelete lesz rá: a gyöngédség; és hűséges, kitartó, alázatos szeretetével előbb-utóbb meg fogja ejteni. A megszokás segítségére lesz; az idő mind sűrűbb és sűrűbb ködbe burkolja a multat, mely férjét tőle ma még visszaköveteli; évek multán az álom elszáll szép csendesen, s az álomból ébredő fel fogja ismerni az ő türelmes, szenvedésre kárhoztatott szerelmének egész értékét.

Igen, kérni fogja az istent, hogy fordítsa feléje ezt a gyötrődő szivet, és az isten nem fogja őt elhagyni.

VIII.

Biró Jenő úr éppen akkortájt érkezett vissza a palotájába, mikor felesége bezárkozott s vallásos könyveinek adta át magát.

Kérdezősködött utána; mondták, hogy az imaszobájában van. Azt felelte rá, hogy ne háborítsák.

Aztán visszavonult a dolgozó-szobájába, a hol a titkárja várakozott rá. A titkárt igen fontos közleni való bátorította rá, hogy ilyen szokatlan időben alkalmatlankodjék. Nagyon előnyös szerződési ajánlatról akart jelentést tenni. Az ajánlat előkelő angol társaságtól érkezett s százezrekre rugó hasznot kinált a nábobnak. A titkár előadta az ügyet s tisztelettudóan várta a választ.

Biró Jenő úr igen szórakozottan hallgathatta a jelentést, mert azt felelte rá:

– Jól van. Küldjön neki ezer forintot. Vagy küldjön neki annyit, a mennyit akar.

A titkár szokva volt már az efféle szórakozottságokhoz, s az alárendeltek nyugalmával fogadta a furcsa feleletet. Megjegyezte magában, hogy úgy látszik, a méltóságos úr ma már nem hajlandó vele tanácskozni, s jobbnak gondolta másnapra halasztani a dolgot. Meghajlott a felsőbbség előtt, s magára hagyta a méltóságos urat. -288-

Palika egy óra hosszat maradt az apjánál. A mint másnap elmondta, az apja torzképeket rajzolt neki, s játszott vele, úgy, a hogy Palika kívánta.

Úgy volt, hogy együtt mennek majd az ebédlőbe, de a méltóságos úr az utolsó perczben meggondolta magát. Bocsánatot kéretett a feleségétől, azzal a mentséggel élve, hogy rosszul érzi magát s egy-két órát aludni akar. A komornyiknak fel is tünt, hogy a méltóságos úr kissé szenvedőnek látszott.

A hogy a komornyikot elbocsátotta, Biró Jenő úr az ablak felé fordult, s egy megnyerő arczú, csinos fiatal embert pillantott meg a kedves karosszékében. Ugyanaz volt, a kivel Biarritzban ismerkedett meg.

– Bocsáson meg, kérem, de meguntam, hogy a dolgaimba avatkozzék. Megvallom, számos olyan órát éltem át, a mikor semmi kedvem sem volt hálával gondolni önre, de ha vannak fokozatok a hálátlanságban is, úgy bizonyára most érkeztem el hálátlanságom tetőpontjára.

– Ej, csakugyan hálátlanabb, mint képzeltem. Üt, és nem akar meghallgatni. Sőt már el se akar fogadni. A sátán megtette kötelességét, a sátán mehet.

– Igen, kedves uram, mi mind a ketten megtettük a kötelességünket, s most már mehetünk mind a ketten. S ha ön véletlenül haza kivánkoznék, én kész vagyok önt követni. -289-

– Ellenkezőleg, le akarom beszélni erről a bolond szándékról. Nem mondaná meg legalább, hogy mi csábítja erre a kissé korai kirándulásra?

– Szivesen; a dolog nagyon egyszerű. Eddig csak én magam tudtam azt, hogy nyomorult vagyok, ma már van még egy ember, a ki tudja. És még hozzá az, a ki belát a lelkembe, olyan valaki, a kit mindennap látnom kell, a kinek naponta százszor kell a szemébe néznem. Ez a szép, nyájas, kedves szem mától fogva mindennap százszor vetné a szememre, hogy: »Eladtad magadat, eladtad magadat« – s nekem semmi kedvem ehhez a mulatsághoz.

– S hogy megóvja magát ettől a kényelmetlenségtől, nem habozik a szegény asszonyt még szerencsétlenebbé tenni. Nem sajnálja egy kicsit?

– Nagyon sajnálom. De ezzel elkéstem. Előbb kellett volna sajnálnom. Most már későn gondolok rá. Különben szerencsétlenebb már nem lehet, mint a milyen. Ellenkezőleg; ha megszabadul tőlem, még ujra kezdheti az életet. Mondja, micsoda élet várna rá én mellettem? Inkább egy köszvényes vagy egy haldokló mellett éljen szegény. S remélem, szerencsésebb lesz.

– De becsületes apára, s nem olyanra, a milyen én vagyok. Én már csak egy szolgálatot tehetek neki: ha elpusztulok, s nem zavarom a szándékait. -290-

– És nem szeretné látni, hogyan fejlődik, hogyan nő fel emberré?!… Nem szeretné, ha ön taníthatná meg édes anyja emlékének a tiszteletére?!… Ne türelmetlenkedjék, végzem… Szóval, nem szeretné látni ujra és ujra, pusztán csak látni, holnap, holnapután, mindig… ezt a kedves kis fiút, az Ő kis fiát?!…

– Meglehet, igaza van. Eddig egyebet se tettem, csak szétosztani igyekeztem magam mindenféle kötelesség parancsa szerint, hadd tegyek egyszer valamit a magam mulatságára is.

– Nézze, az én órám közeledik, egy percz és el kell hagynom. Gondolja meg magát, még nem késő.

Biró Jenő urat másnap reggel szétlőtt fejjel találták meg a dolgozó szobájában. A revolvere ott hevert mellette; az öngyilkosságot nem volt nehéz megállapítani.

Se az ujságok, se az érdeklődő magánosok nem tudták megérteni: mi bírhatta rá ezt a nagy embert a tudvalevő sötét elhatározásra?! Mikor mindene megvolt, a mit csak kivánhatott: mesés vagyon, dicsőség, kitüntetések, magas rang, társadalmi tekintély, szép -291- feleség, szép kis gyermek, boldog családi élet, ifjúság, egészség… mikor mesés szerencse kisérte, akárhová lépett, mikor a mihez nyúlt, aranynyá vált a keze közt… az emberek hiába törték a fejöket, nem találták meg a feleletet. Remélem, e regény türelmes olvasói nem járnak hasonlóképpen.

A nagy embert az egész ország meggyászolta. Az akadémiából temették el, s fényes végtisztessége volt. A kik ott voltak, holtuk napjáig emlegették ezt a napot, mint a nagy eseményekét szokás.

16	Es ilyenkor	És ilyenkor
34	Ugy e	Ugy-e
63	Céladon	»Céladon
77	»Szegény leány!»	»Szegény leány!«
89	benéz e	benéz-e
95	balletlányoka	balletlányokat
112	szomorú ságába	szomorúságába
112	Blzony mondom	Bizony mondom
144	annál obban	annál jobban
199	»bű»-t	»bű«-t

Megjegyzések:

MIDÁS KIRÁLY

HARMADIK RÉSZ.

I. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonyhoz.

II. Ugyanaz ugyanannak.

III. Ugyanaz ugyanannak.

IV. Ugyanaz ugyanannak.

V. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

VI. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

VII. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

VIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

IX. Ugyanaz, ugyanannak.

X. Ugyanaz, ugyanannak.

XI. Ugyanaz ugyanannak.

XII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XIII. Ugyanaz, ugyanannak.

XIV. Ugyanaz, ugyanannak.

XV. Ugyanaz, ugyanannak.

XVI. Ugyanaz, ugyanannak.

XVII. Ugyanaz, ugyanannak.

XVIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XIX. Ugyanaz, ugyanannak.

XX. Ugyanaz, ugyanannak.

XXI. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

XXII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXIV. Biró Jenő úrnak. Aláirás nélkül.

XXV. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXVI. Biró Jenő urnak. Aláirás nélkül.

XXVII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXVIII. Ugyanaz, ugyanannak. Telegramm.

XXIX. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXX. Napló-jegyzetek.

NEGYEDIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

ÖTÖDIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

HATODIK RÉSZ.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

Javítások.

I.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonyhoz.

II.
Ugyanaz ugyanannak.

III.
Ugyanaz ugyanannak.

IV.
Ugyanaz ugyanannak.

V.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

VI.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

VII.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

VIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

IX.
Ugyanaz, ugyanannak.

X.
Ugyanaz, ugyanannak.

XI.
Ugyanaz ugyanannak.

XII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XIII.
Ugyanaz, ugyanannak.

XIV.
Ugyanaz, ugyanannak.

XV.
Ugyanaz, ugyanannak.

XVI.
Ugyanaz, ugyanannak.

XVII.
Ugyanaz, ugyanannak.

XVIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XIX.
Ugyanaz, ugyanannak.

XX.
Ugyanaz, ugyanannak.

XXI.
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

XXII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXIII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXIV.
Biró Jenő úrnak. Aláirás nélkül.

XXV.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXVI.
Biró Jenő urnak. Aláirás nélkül.

XXVII.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXVIII.
Ugyanaz, ugyanannak. Telegramm.

XXIX.
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

XXX.
Napló-jegyzetek.