The Project Gutenberg eBook of Az erkölcsi világ by Zsigmond Bodnár

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 291. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=kWQ-AAAAYAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

AZ ERKÖLCSI VILÁG

ELŐSZÓ.

E könyvben az 1894. októbertől 1895. októberig írt dolgozataim nagyobb részét van szerencsém közzétenni. Remélem, hogy a ki elolvassa, világos fogalmat alkothat magának az erkölcsi világ törvényéről; hogy elhigyje, hogy meggyőződjék felőle, erre több is kell, mint lapos realis gondolkodás, mely 15–20 év óta uralkodik a bölcsészet, a történetírás, az összes természeti tudományok terén, mely mint léhaság és nyájasság, hazudozás és zsebelés, érzékiség és szórakozás stb. széttépte a társadalom erkölcsi kötelékeit, ledöntötte az egyetemes szobrait és az individuum, a hitvány egyed kitömött bábjait helyezte az oltárra, melyen azelőtt istenek állottak. Teljesen jogosult vala az anyagiság e diadalma. Noha beszennyeztük magunkat erkölcsi tekintetben; de annyi kényelmet, akkora jólétet teremtettünk, minővel tudtunkra még sohasem dicsekedhetett az ember. Majdnem kiveszett belőlünk minden isteni; de megmaradt az állatember, a ki mennyországot akart alkotni e földön, melyben örökös munkával és szórakozással, érzéki mámorral és asszonyos lágysággal pótolta a hiányzó lelki boldogságot. Most tünőben vannak ez időszak csillagai, egy égi nap kezdi első sugarait vetni a földre s ujra földerül az isteninek, az erénynek, a becsület- és tisztességnek fenséges világa. Kiszélesedik az ember látköre, megnemesűl érzése, gondolkodása, fogékony lesz a vallás és bölcsészet nagy igazságainak megismerésére, mert az aprózás, a szétválasztás, megkülömböztetés helyett tudunk összefoglalni, lesz érzékünk az eszmék magasztos egységéhez és átérzik, felfogják az én tanaimat is.

I.
A HALADÁS UTJA.

Mióta Hegel, a jeles német bölcsész, századunk második tizedében számos hallgatója előtt magyarázgatta a fejlődés philosophiáját, azóta a gondolkodók mindig a fejlődés törvényének megoldásán töprenkedtek. Csakhogy már az ötvenes években tetemesen fogyott az idealisták száma. A gondolkodót sem igen csábították a nagy kérdések, a messze kalandozó problemák megoldása. A világ mosolylyal kísérte a pusztuló hegeliánusok erőlködését, a gyarapodó realismus megelégedett a gyakorlati és összerű kérdések tanulmányozásával.

Engem azonban a hatvanas években is gyötrött a haladás, a fejlődés kérdése. Bármily tüneménynyel találkoztam, mindig azt kérdeztem magamtól, hogy miért? Miért van ez így és nem úgy? Ekkor írta meg a nem rég elhunyt Taine az angol irodalom történetét, melyben a faj, a környezet és az időpont alapján akarta kimagyarázni a britt sziget irodalmának jelenségeit. Sok érdekeset találtam benne, de nem elégített ki. A hetvenes évek elején Brandes dán tudós adta a XIX. század irodalmának áramlatairól szóló művét. Lázas nyugtalansággal olvastam; de távolról sem oldotta meg a kérdést. Mindig a nagy eszméket hangoztatta, holott épen a mi Aranyunknál láttam, hogy bár nagytehetségű költő, nem tartozik a nagy eszmék poétái közé. Épen a legnagyobb költőknél hiányzanak ezek a nagy eszmék. Homérnek, a mondák e hasonlíthatlan szájának sincsenek ideái, pedig magasztalja minden bírálója. -6-

Shakespearenél, a nagy tragikusnál, is szokásban volt nagy eszmét keresni, de nehéz, mondjuk, lehetetlen volt megtalálni. Más részről látnom kellett, hogy épen a nagy eszmék poétái, egy Hugo Victor, egy lord Byron; nálunk is egy Eötvös József kezdenek veszíteni népszerűségükből. Ez tehát nem magyarázat, gondolám magamban. Volt ugyan Brandes művében nem egy szép gondolat, volt kellemes, könnyed előadás; de hiába kerestem benne az emberi élet tüneményeinek az erkölcsi, aesthetikai, szellemi és gazdasági jelenségeinek okát.

Odaadó figyelemmel olvastam a kiválóbb történetbölcsészeket, a müveltségtörténetírókat és az irodalomtörténetek művelőit. De mindenütt csalódás követte buzgóságomat, könnyű volt megczáfolnom nézeteiket. Hisz az egyik lerombolta a másikét. Nem egyszer akadtam bennök gyönyörű helyekre, találó igazságokra; de ezek elszigetelten állottak és nem tudtam őket beilleszteni egységes rendszerbe, egészbe, a mire pedig az emberi természet hajt bennünket. Mert úgy vagyunk alkotva, hogy keresnünk kell a tünemények okait, melyeket ismét távolabb eső okokra és utoljára egy végokra kell visszavinnünk. Lessing után ugyan sokan elmondották, hogy ha a kész igazság és az igazságra törekvés között kellene választaniok, ez utóbbit kérnék az istenségtől; de nincs igazuk, mert ösztönszerűleg hajtatunk az igazság megismerésére, s az ily igazság nem lehet különálló valami, nem lehet részleges igaz, hanem az igazságok, az okok egységes rendszerének kell lenni. Ez magyarázza meg, hogy miért kapkodunk minden újabb bölcselő rendszer után s csalódva vetjük el bizonyos évek leforgása után.

Egyébiránt saját életemben is átéltem egyes tüneményeket, melyeket máskép ítéltünk meg 1855-ben, máskép 1875-ben s egészen eltérőleg napjainkban. -7-

Ha például visszaemlékeztem ifjú koromra, az ötvenes évekre, mikor mint felsőbb gymnasiumi tanuló örömmel olvastuk Jósika Miklós regényeinek végén az új szók magyarázatát és büszkén mondogattuk, hogy nincs olyan tökéletes nyelv a világon, mint a magyar, mert ez minden fogalmat tiszta magyar szóval tud kifejezni, míg a német tele van francziával, latinnal: 1870 körül azonban hallottuk emlegetni, hogy meg van rontva, el van korcsosítva a magyar nyelv, hogy tele tömték korcs, fattyú szókkal a tudatlan nyelvújítók, a kik a nyelv törvényeit nem ismerve össze-vissza faragták a czifrábbnál-czifrább szavakat, mint: elv, eszme, jellem, tömkeleg stb. És elkezdtük az ifjúságot tanítani, hogy ne használja ezeket a borzasztóan hibás kifejezéseket, inkább maradjon az idegen szóknál. Ime alig múlt el 15 év s a mit égig magasztaltunk, most sárral dobáltuk. Igaz ugyan, hogy többen védelmére keltünk a neologiának, a nyelvújításnak: magából a nyelv természetéből okoskodva igazolni akartuk a neologiát, de senki se hallgatott ránk; a tanárok magyar nyelv tanítása főleg abból állott, hogy a rossz képzésű szók elhagyására buzdították az ifjúságot, mindenfelé Vörösmarty, Petőfi, Arany magyartalanságaival táplálták a tanulók szellemét, s az írók remegve fogták kezökbe a Nyelvőrt s aggódva lapoztak benne, keresvén, nincs-e valami csípős megjegyzés ellenök. Utóbb olvastam, hogy más irodalmakban is dúl az orthologia; hogy az öreg Manzoni előszedte híres regényét, s az I promessi sposi minden nem toscanai eredetű szavát kiirtotta belőle. – Ugyanekkor sokfelé felszólaltak a czéhrendszer és a védvámok mellett, kárhoztatták a kereskedés, az ipar szabadságát, azután kiütött mindenfelé az antisemitismus. Én ekkor arra a nézetre jutottam, hogy bizonyosan kell valami atyafiságnak lenni az orthologia, az antisemitismus, a czéhrendszer és védvámok között. Tovább azonban nem tudtam haladni. -8-

Egész 1891. június haváig csak sejtettem ezt az atyafiságot, ekkor azonban egyszerre rendkívüli fény, világosság árasztott el. Századokon keresztűl láttam, hogy az egész művelt társadalomban hogyan ismétlődnek ugyanazon tünemények, a nagy atcióra hogyan következik a reactió, a visszahatás az erkölcsi élet minden terén, s a kettőnek harczából támad a harmadik állapot, mely beolvasztván magába az új eszme egyes sajátságait, megpihenni látszik, hogy azután újra kitörjön az új eszme.

Természetes, hogy ekkor ezer meg ezer új kérdés merült fel, melyekre sehol sem találtam megnyugtató magyarázatot. Nagy bölcselők, híres történetírók és elismert gondolkodók műveit csalódva tettem félre s beláttam, hogy minden kérdésre saját fölfedezésemből kell megadnom a választ; hisz ha ők helyes magyarázatot adtak volna, bizonyosan ismerniök kellett volna az erkölcsi világ törvényét. Én tehát a legnagyobb bölcsészek, történetírók, államférfiak és más tudósok bizonyos lenézésével folytattam munkámat. Nem kellettek többé a híres emberek, hanem közönséges lexikonok, írók, államférfiak, művészek és gondolkodók életrajzai, hitvány, összetákolt, de annyira mennyire pontos dictionáriumok. Ezek segélyével építém fel azután e roppant épületet, melynek minden szobáját egy-egy lakóval láttam el, mint az idők árjának képe mutatja.

De még mindig válasz nélkül marad a kérdés, mi okozza, mi szüli az emberiség életének e szabályos váltakozását, ritmusos mozgását. Azt tudtam Spencer Herbert, Tyndall és mások műveiből, hogy a mozgásnak ritmusosnak kell lenni. Ebből következtettem, hogy szellemi haladásunk sem lehet más mint ritmusos. Két erő működik közre itt is, az egyik előre lök bennünket, a másik akadályoz. Eleinte a lökés győz, könnyen legyőzi az akadályt, de minél tovább halad, annál jobban gyöngűl, míg végre teljesen elveszti erejét. -9-

De kérdés, hogy mi adja a lökést és mi szolgál akadályul? A természetben különféle erőket különböztetnek meg, melyeket egy erőre akarnak visszavinni a gondolkodók. E törekvés ős időktől megvan az emberben, mindig egységre tört érzésében, gondolkodásában. Ugyanezt teszszük a vallás terén, mikor a teremtő és gondviselő isten előtt hajtunk térdet, midőn a természeti és erkölcsi világ összes tüneményeit reá mint szülő okra viszszük vissza. A bölcsészek is keresték ezt az egységet s megvetéssel szólottak az úgynevezett ecclecticusokról, a kik különféle, egymással ellenkező nézetekkel akarták magyarázni a tüneményeket. Két csoportra oszthatni a bölcsészek különféle nézeteit, az egyik a spiritualismus, a másik a materialismus, az első főleg az idealismus idején dívik, a másik a realismus napjaiban, az első a szabadságot vallja tényezőjének, a második a kényszerűséget. De sem az egyikkel, sem a másikkal nem lehetett megmagyarázni az erkölcsi világ tüneményeit.

Tömérdek nehézség allott a bölcsész előtt, melyeken nem tudott áthatolni. A spiritualista nem tudta megérteni a világban uralkodó kényszerűséget, az elvitázhatlan szabályosságot, a materialistának gépies mechanismusa nem tudta megérteni a látszatos szabadságot, a roppant különféleséget. Ujabban némely bölcsészek hangoztatták az eszmét mint erőt, Fouillée Alfréd el is nevezte az ő bölcsészetét az eszmeerő philosophiájának s valóban nagy világosságot vet az ember erkölcsi életére, mikor determinismusába beleolvasztja az eszme befolyását. E világosságot azonban az én fölfedezésem adja meg legjobban. Mert ha be tudom bizonyítani, hogy az emberiség több évezredes történetén keresztül szabályos hullámokban halad előre s a hullámok egyes részeinek megfelelő sajátságaik vannak; hogy a tartalom ugyan változik, a mint műveltebb lesz az ember, módosul az élete, de csak külsőleg; belső -10- világa azonban szabályosan ismétlődik, a hullám első részében fölemelkedik, megnemesül, az általános, az egyetemes, a fenséges, a magasztos iránt érdeklődik, vagyis idealista lesz; a hullám utórészében pedig a realismusnak, az anyaginak, az érzékinek, a kedvesnek, gyöngédnek, bájosnak, a részletesnek hódol. Ezt nem tudták sem a bölcsészek, sem a történetírók. Most, hogy tudjuk, bátran hirdethetjük, hogy az erők, melyeket a természetben észlelünk, szellemi, erkölcsi és aesthetikai életünkben eszme név alatt szerepelnek, mint eszmeerők hatnak reánk, módosítják szervezetünket, átalakítják érzésünket, gondolkodásunkat s eszközlik, hogy bizonyos időkben eszményileg érez az egész társadalom, máskor pedig realis gondolkodású, érzésű.

Ezer meg ezer alkalmam volna e tényt bemutatni előadásaimban, de mégis mindjárt fölmerűl az ellenvetés: Kérem, bocsásson meg, mindig ilyen volt az ember, mint napjainkban, csak műveltebb, tanultabb, finomabb és talán okosabb; de alapjában mindig ugyanaz, az egyik jó, a másik rossz, az egyik nemes, önérzetes, de tiszta és becsületes, a másik dölyfös, büszke, követelő, kapzsi; az egyik szerény, alázatos, lemondó, a másik tolakodó, durva, nyers stb. Pedig nem úgy van. Az ember örökké változik: érzése, gondolkodása modosúl. Legjobban mutatja ezt az irodalomtörténet. A XVI. század idealismusa alatt a művelt Európa rajongva olvassa a lovag- és pásztorregényeket, Tasso nagy éposa: A megszabadított Jeruzsálem, maga is ily lovagtörténet; a XVIII. század idealismusa újra az önfeláldozó, nemes, magasztos és sentimentalis jellemek históriáját szolgáltatja s századunk huszas, harminczas éveinek idealismusa ismét a nagylelkű, önzetlen, majd a jóban és rosszban szertelen jellemek története. A ki ily olvasmányokban gyönyörködik, az többé-kevésbbé így érez, így gondolkodik, Ma elszunnyadunk, jótékony -11- szendergésnek adjuk át magunkat, ha Vörösmarty Zalán futását olvassák fel nekünk, Klopstock Messiásának álomhozó természete közmondásos. Pedig volt idő, mikor elragadtatva olvasták ezeket s a velök rokonműveket. A mai olvasó ügyesen átsikamlik Eötvös Carthausijának érzelmes lapjain, kihagyja hosszú körmondatait, csak a történetet, a regény meséjét halászsza ki az érzelmek árjából; míg 1840-ben a legtöbb olvasó épen e sorokon gyönyörködött, ezeket a hullámzó körmondatokat írták ki, tanulták be, szavalták önmaguknak és másoknak. Hány öreg úr íróasztalának fiókjában találni jegyzőkönyvecskéket, melyekben Eötvös sentimentalis gondolataiból számosat írt össze, most azonban a bohó fiatalság egyik balgaságának rója fel, pedig nem úgy van, mert nemcsak a fiatal, hanem az aggastyán olvasó is gyönyörködve forgatta.

Tehát valóban változik az ember nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Idáig azt mondottuk, hogy beleunt, belefáradt az emberiség ebbe vagy abba a rajongásba, elfordult tőle, okosabb, józanabb lett. Fölfedezésem után tudjuk, hogy ez nem áll, újra visszatér a rajongás, legfölebb tárgya változik, módosul. Ha beköszönt az idealismus, újfent megragad bennünket és magával hurczol az eszményi tetterő, a nemesebb morál, a tisztább, fensőbb erkölcs, az önzetlen érzés, gondolkodás, rajongunk a haza és nemzet, a világ és emberiség eszméiért; míg ha uralomra jut a realismus, a magunk és családunk, községünk és vidékünk érdeke lebeg szemünk előtt.

Mi szűli e változást? Nem képzelhetni mást, mint egy az emberen kívül álló erőt, a mit eszmének nevezünk; ez az eszme hat reánk s halkan, észrevétlenül módosítja érzésünket, gondolkodásunkat. Az eszmének, úgy mint a villanyosságnak, kétfélének kell lennie, az egyik igenleges, positiv, ez az idealis eszme, a másik a nemleges, a negativ, ez a realis eszme, mely visszaszorítja -12- az előbbit, miután magába olvasztotta az igenleges eszme egy részét. A kettőnek harcza nagy izgalmat szül, közepe táján kitörhet a forradalom, véres harczokat idézhet elő a positiv és negativ eszme képviselői között; de külső vérontás nélkül is nagy lelki harcz van ilyenkor minden egyes ember keblében; bensejében a legrajongóbb idealista is érzi a realismus némi igazságát és viszont a realista az idealismusét.

De azt mondhatná valaki, hogy mi szükségünk van kétféle eszmére. Elég ha az eszme adja a lökést, az emberi szervezet pedig az akadály. Ezzel azonban nem magyarázhatnánk meg számos tüneményt, mert ekkor az eszme képviselné az idealismust, szervezetünk pedig a realismust, az eszményiség idején az eszme győzné le az emberi természetet; míg a realismus napjaiban szervezetünk szorítaná vissza az eszmét. De akkor hogy fejtjük meg az oly jellemek alakulását, változását, melyek a realismus idején majdnem teljesen megbomlanak; de a mint beköszönt az idealismus, derék, kitűnő férfiak lesznek. A sok ezer példa közűl álljon itt Kisfaludy Károly, a ki 1788-ban az idealrealismus napjaiban született, ifjú korában sok bajt okozott atyjának, tanítóinak, majd katona lesz, ott sem boldogul, 1811 után kilép a katonaságból, pár hónap alatt eltékozolja anyai örökségét, nyomorában tubákszelenczékre érzéki, illetlen képeket fest és így tartja fenn magát, 1817 körűl megnemesedik, a haza és nemzet eszméje lángol keblében, példánya lesz a testi-lelki tisztaságnak, felmagasztosul előtte a nő és a jóbarát, tisztelettel tekintenek rá írótársai: Vörösmarty, Bajza, Toldy stb., míg 1830-ban a realismus ébredezésével le nem sújtja a halál.

Az emberi szervezetben, idegrendszerünkben kell tehát lenni eszményi és realis sajátságoknak: egyikünk jobban tud összefoglalni, általánosítani, mint a másik, a ki alkalmasabb -13- az intensiv munkára, a részletezésre, az elemzésre; az első, ha nem tud símulni az uralkodó eszméhez, a realismushoz, rosszul érzi magát, bomladozik, kicsapongó, részeges, kártyás, tékozló lehet belőle, vagy a melancholia támadja meg, mint Berzsenyi Dánielt a tízes években, vagy ingerült, ideges lesz, mint Kölcsey, sőt a nagy Goethe és a mi Kazinczynk is.

Sok ezer példa van az ellenkezőre is, midőn jeles, hírneves realisták nem tudtak átmenni az idealismus világába. Tekintélyes elemző, bonczoló, részletező túdósok, írók, költők, államférfiak felháborodva nézik az idealisták bolond világát, józan és egyszerű okosságuk nem képes átérezni kortársaik általánosító gondolkodását és elpusztulnak. Kitűnő példa rá a Bánk-Bán szerzője, Katona József, a ki felháborodva nézi Kisfaludy Károly tragédiáinak fényes sikereit, pedig nem talál bennök se cselekvényt, se jellemzést, csak hiú nemzeti dicsekvést, melyre a csőcselék és hebehurgya ifjúság őrülten tombol. És a szegény költő haza megy szülőföldjére, az italnak adja magát, elkölti a közpénzeket és korán elpusztul.

Nem akarom fölösleges példákkal szaporítva bizonyítgatni ez állítás igazságát, úgy is bővebben kell még róla szólanom. Itt egy igen fontos kérdésre kell még válaszolnom. Mikor nyilatkozhatik meg az új eszme, hogy támad az idealismus? Annál inkább felelnem kell reá, mert szorosan összefügg az előbb említett tüneményekkel.

Mondottam ugyanis, hogy sok idealis szervezetű ember rosszúl érzi magát a realismus alatt, hogy minden bántja, hogy bomladozik, hogy némelyik megőrül, korán elpusztul vagy elpusztítja magát. De hát hogy támadhat e jelenségből az idealismus? Ha az emberi cselekvésből akarnók kimagyarázni e tüneményt, így okoskodhatnánk: Mi a realismus? Expansiv munka helyett intensiv munka: mindenütt részletezés, elemzés, bonczolás, szétmállás. -14- Az ember nem rajong többé az általánosért, hanem a rész, az egyed érdekli. A társadalom egésze nem lelkesíti többé, hanem a faj, a törzs, az osztály, a testület, a család és saját magánérdeke vezeti érzésében, gondolkodásában. Végre léha egyedekre bomlik szét a társadalom. Idegesen, tehetetlenül egymagában áll az ember. A meddig van egy kis erkölcsi összetartás a társadalomban, erőtlenül lézeng a bomladozó idealista. Bárhová fordul, mindenfelé idegen elemekre talál, rosszul érzi magát embertársai körében, sehol sincs otthon, mások se látják szívesen. De a mint teljesen szétmállott a társadalom, mikor csak léha egyedekkel áll szemben az idealista, akkor visszanyeri erejét s minden téren legyőzi az egyedűl álló realistákat. Ez azonban alig magyarázhatja meg az idealismus szabályos kitörését az egész világon. E kitörésnek ugyan viszonyban kell lenni az emberrel; de hogy minő e viszony, még nem tudjuk megmondani. Most csak azt tudjuk, hogy mikor az individuumra zsugorodik össze a társadalom, tör ki az idealismus. Ez történhetik hosszabb vagy rövidebb idő alatt. A Socrates előtti hullám valamivel hosszabb mint 200 év, a Socrates kezdette hullám mintegy 260 esztendő; a középkor legnagyobb hulláma 975-től 1490-ig tart, míg a mostani 1816-ban kezdődik és napjainkban végződik.

Roppant erős az idealismus napjaiban az eszményiség embere. Az idealista e rendkívüli ereje megmarad jó ideig, egész a realismus ébredezéseig, támadására megdöbben és visszariad a realista s meghódol az eszményi ember merész fölléptére. Mikor a XVI. században Sztáray Mihály Tolnában, Baranyában rövid idő alatt százhúsz protestáns egyházat szervezett, munkájában sokszor egymaga állott egész katholikus hitközség elé, vitára hívta fel a plébánost, a ki legtöbbször remegve állott ki a jövevény elé, vagy igen sokszor jónak látta elmenekülni, -15- Fenmaradt azonban egy közmondásban annak emlékezete, mikor jámbor asszonyok egy teknő alá rejtik a menekülő plébánost s a teknőn űlve nyugodtan dolgozgattak, hogy elhárítsák magukról az üldözők gyanúját.

De mikor azután ébredezik a realismus, mikor ez is erőhöz jut, megváltozik a helyzet, csakhamar a realista lesz erős; gyönge és gyámoltalan az idealista. Hogy régi példákkal éljünk, a XVI. század utolsó negyedében az egész művelt világon gyarapszik a realismus, mindenfelé nagy nemzeti egységre, centralisatióra törekszenek, az egyházakban uralomra jut az orthodoxia, a nyelv terén lassankint jelentkezik az orthologia, a grammatikában és helyesírásban a történeti, etymologiai irány, a költészet és más művészetekben az ideálreál akadémismusa, a társadalomban a születés aristocratiája, a gazdasági életben a vagyon plutocratiája: ekkor a realismusnak, a nemzeti eszmének hatása alatt mindenfelé győzelmes hadjáratot visel a catholicismus; a jezsuiták híják vitára a protestáns papokat, a kik félelemmel térnek ki e felhívásokra, 1600 körül Pázmány Péter jezsuita, a későbbi esztergomi érsek, Magyari István sárvári prédikátort és jeles írót híja fel vitára, a kitűnő férfiu azonban tagadólag válaszol, mert nem akarja lelke csöndjét zavartatni. Valóban nem a lélek nyugalma volt az oka félrevonulásának, hanem az eszme ereje. Már elgyengűlt az idealismus, elfordult tőle az emberiség és e nyomott helyzetben nem mert kiállani a jeles Magyari. A derék theologus és tanító Súri Mihály eltávozik hazúlról, ha megtudja, hogy Pázmány Péter Komjáthra jön a Forgách-család látogatására. Minek tér ki a jeles tudós az egyszerű jezsuitának, miért szeretik a Forgáchok Pázmányt és jezsuita társait? Egyéni szervezetük mellett az uralkodó eszme tette őket szeretetre, tiszteletre érdemesekké, hatalmasokká és félelmesekké. Az eszme erősít bennünket s ha nem tudunk vele haladni, -16- gyöngék, tehetetlenek leszünk. A legnagyobb lángész erőtlenül lézeng ilyen esetben s dúlt kedélylyel mereng vagy dühöng szerencsétlen állapotán. Nekünk is van ily költőnk, kinek vasidegei több mint harmincz év óta élet-halál harczot vívnak az eszmével; míg mások könnyen összetörnek roppant nyomása alatt. Jean Jaques Rousseau, a mult század e nagy gondolkodója és sentimentalis költője, nem bírja ki az ébredező realismus nyomását és oly dolgokat művel, melyekről mostani bírálói mintegy bomlott elme cselekedeteiről beszélnek; Tassót, a Gerusalemme liberata nagynevű költőjét, szintén bomlottá teszi az ébredező realismus a XVI. század második felében, a németek nagy Schillere nem bírja ki az idealrealismus delét, a nagy nemzeti eszme központosító egységét, az erősödő realismus összetöri és a sírba viszi gyönge testét. Tömérdek példával szaporíthatnók ez állítás igazságát, minden egyes ember például szolgálhat reá: ügyvéd és orvos, kereskedő és iparos, pór és munkás, csak úgy, mint a legnagyobb államférfiú és fejedelem, költő és művész; csak életök részleteit kellene pontosan ismernünk, érzésöket és gondolkodásukat kellene apróra tudnunk. E tekintetben a legnagyobb tájékozódással szolgálnak az írók és költők, mert műveikben le van téve, meg van örökítve érzésök és gondolkodásuk világa s ha még hozzá szervezetöket is közelebbről ismerjük, majdnem teljes bizonyossággal magyarázhatjuk életök folyását és pusztulását. Meg tudjuk mondani, miért volt derült, vidám és jókedvű az egyik, miért hideg, méla, unalmas a másik, miért virágzott az egyik egészsége és volt silány, gyönge, szenvedő a másiké.

Valaki azt vethetné ellenem, hogy kevésbe veszem az öröklést. Az utóbbi harmincz év alatt roppant sokat írtak és beszéltek az öröklésről. Különösen az orvosok a nemzedékek egész sorával hozakodtak fel, a kik ugyanazon erkölcsi és testi hibákkal jöttek a világra és távoztak -17- innét. Nem csekély fontosságú ez az ellenvetés. Tény, hogy beteg szülőknek sokszor hasonló betegségben hunytak el gyermekeik és unokáik. De sok példát tudunk az ellenkezőről is. Tüdővészben elhalt szülőknek voltak egészséges gyermekeik, a kik nagy korban és más betegségben hunytak el. Általában úgy vagyunk az örökléssel, hogy a sok ezer meg ezer halál közűl rendesen csak kevésre tudjuk alkalmazni ezt az okot; míg ha valaki jól ismeri az erkölcsi világ törvényét és ezzel az ismerettel vizsgálja elhunyt barátjainak és rokonainak életét és halálát, eddig nem sejtett világosságban mutatkozik neki társainak, bensőbb barátjainak élete folyása és elhunyta. A kik pedig megették kenyerök javát, a kiknek adatott hosszabb időt élniök, bámulattal fognak visszatekinteni a lefolyt 40–50 esztendőre: vissza fognak emlékezni a jó és rossz napokra, s az erkölcsi törvény ismeretével meg tudják magyarázni, miért ment jól vagy rosszul a dolguk. A nyolczvanas években, harminczhárom éves korában, elhunyt jeles bölcsész, Guyau a pessimismusról szólva mondotta, hogy egy új tudományt kell megalkotni, a népek értelmi egészségtanát és az egyének értelmi gyógytanát. E nézet nem nagyon merész. Tény, hogy tömérdek életunt és ideges ember van a mai realis társadalomban, a kiket hideg vízzel, fürdővel, hegyi levegővel, utazással és más egyébbel gyógyítgatnak, még pedig legtöbbször csekély sikerrel, az orvos urak; mely betegségre azt sem lehet ráfogni, hogy örököltük, mert szüleink épen nem voltak neki alávetve, hanem ha adunk valamit a történetre, ki kell mondanunk, hogy a realismus okozza e gyűlöletes bajt, nem pedig az orvosok és bölcsészek semmitmondó indokolása, hogy sokat dolgozunk, a pénzt és szerencsét hajhászszuk, hogy sokat tudunk, mert tény, hogy épen nem a sokat dolgozó, tudó és szerencsehajhászó egyének vannak e betegségnek legjobban alávetve, hanem azon szép hölgyek -18- és előkelő urak, a kik épen azon törik szegény fejöket, hogy miféle mulatsággal, szórakozással töltsék el a holnapi napot. De hát a sok orvos utána mondja egyik a másiknak szavát, ítéletét s ott keresik a baj okát, a hol nem találni. Pedig itt az ok az uralkodó realismus erkölcsi tehetetlensége, korlátoltsága, aprózása, részletezése, mely megakadályozza a lélek minden elánját, fenséges, magasztos elragadtatását, szélesebb és korlátlanabb cselekvését. S e szörnyen elterjedt betegség gyógyszere a közeledő idealismus lesz, mikor tetemesen megfogyatkozik. Valószinű sejtelem, hogy testi-lelki bajaink a legszorosabb egységben vannak az uralkodó eszmével, hogy a betegségek nem véletlen okok következményei, hanem hogy e betegségeknek, kóroknak épen az eszme és szervezetünk viszonya miatt van veszélyes hatásuk, s a kiknek sikerül elhárítaniok a veszélyt, szervezetök és az eszme egymáshoz való viszonyának köszönhetik. Sejtjük, hogy nem létezik véletlen, hanem a mi történik szigorú corollariuma az eszme és szervezetünk viszonyának.

Fölmerül most a kérdés: mi hát az idealismus, mi a realismus? A bölcsészek könnyen megfeleltek reá. Náluk régi megállapodás, hogy a realismus csak azt ismeri el igaznak, a mit érzékeivel észrevesz, az idealismus pedig az ész megismerő tehetségét vallja. A művészetek terén is elég könnyű volt a válasz, bár sok hibát követtek el, kivált a határok kijelölésében. Annál határozatlanabb lőn a felelet az erkölcsi téren. Itt tömérdek hibába estek a fogalmak megállapításánál. Tény, hogy a dolgok lényege előttünk ismeretlen, csupán a tünemények sajátságait látjuk és ismerhetjük. Az idealismus és realismus lényegének meghatározása összeesnék az eszmeerő mivoltának megfejtésével. Idáig azonban még nem jutottunk. Most egyelőre meg kell elégednünk azon eredménynyel, hogy teljesen tisztában vagyunk ama lelki állapotok ismereteivel, -19- melyeket idealismusnak és realismusnak nevezünk. Világosan látjuk sajátságait, jellemvonásait, melyeket ezután nem zavarhatunk össze. Idáig a realismus egyik vagy másik vonását az idealismus jegyei között találhattuk. Fölfedezésünk után nem történhetik többé. Minden gondolkodó, ha végig pillant az idők árjának képén, rögtön helyesnek fogja találni az idealismus és realismus, s a harczukból származó idealrealismus fő jellemvonásait. Ezek az emberi élet minden terén egyszerre mutatkoznak, tehát a vallás és erkölcs, a nyelv, az irodalom és művészet, a jogi, állami és családi élet, meg a gazdaság, ipar és kereskedés terén. A föld egyetlen zuga, szeglete sincs kivéve alóla, Londontól Tokióig, innen New-Yorkig nincs ember, a ki nem érezné az eszmeerő hatását. Férfi és nő, ifjú és öreg, szegény és gazdag, gyönge és erős, vad és civilizált mindnyájan hatása alatt állunk. Részben tőle függ szerencsénk és szerencsétlenségünk. Ő a mi boldogságunk kovácsa. Nincs módunkban szabadulni tőle, hihetőleg a halál sem fejt ki ölelő karjaiból, s hogy a szentírás szavaival éljek: ő az, in quo vivimus, movemur et sumus, benne élünk, mozgunk és vagyunk. A bölcsőtől a sírig vezet bennünket. Édes szüleink ajkairól rendesen az eszme szózatát hallja a gyermek, nevelői, tanítói az eszme irányadása szerint járnak el, kedves könyveink, kedvelt olvasmányaink az ő szellemében írvák, ebben szólalnak meg társaink, barátaink, sőt kedvesünk szerelmes szavain, modorán is, megérzik az uralkodó eszme hatása, s ha bíró elé kerülünk, ítéletét módosítja az eszme: máskép sújt az idealismus, máskép a realismus idején, s ha politikával foglalkozunk, szervezetünk és az eszme egymásra hatásánál fogva egyikünk liberális, másikunk radikális, némelyik clericalis és conservativ lesz. Szüleink, társaink, barátaink, szóval az egész társadalom rólunk való ítélete nem csupán saját szervezetünktől, hanem kiválóan az uralkodó -20- eszmétől függ. A kik összefoglalni és magasabb szempontra tudnak emelkedni, azokat az idealismus idején nagy eszű embereknek híják, tekintélyök messze hat s nagy nevet hagynak hátra; míg a realismus napjaiban félszeg lelkeknek, ferdeeszű embereknek mondanák őket; a kik pedig aprózni, részletezni, elemezni tudnak, a realismus idején jeles orvosok, kitünő ügyvédek, éles eszű bírák, alapos tudósok, derék tanárok, hírneves államférfiak, kiváló gazdák vagy iparosok és kereskedők lesznek, míg az idealismus napjaiban buta frátereknek, korlátolt és jámbor teremtéseknek, ügyetlen és kicsinyes lelkeknek tartatnak, a kik sajnálatraméltók, de nem alkalmasak valamely nehezebb feladat megoldására.

II.
A VILÁGTÖRTÉNELEM BEOSZTÁSA.

Hol vannak tehát az emberiség haladásának hullámai, melyekben az idealismus legszélesebb látkörét fokozatos lassusággal a realismus legszűkebb világa váltja fel; melyekben az idealismus legáltalánosabb, legegyetemesebb, mondhatni végtelen eszmeköre a legléhább individualismusra zsugorodik össze; melyekről mi könnyebb tájékozódás kedvéért azt szoktuk mondani, hogy az elejök eszményi, közepök idealrealis, a végök pedig realis? Ha vannak, pontosan ki kell mutatnunk, mert senki sem hiszi el egyszerű állításunkra. Semmi se könnyebb. Kissé unalmas a részletező, aprózó munka, de játszva megcsinálhatja minden művelt ember. Régóta szokásban van a világtörténelem tanulásánál időrendi táblákat használni. Nagyon hasznosak a tanulónak, emlékezetébe vési az egyes fejedelmek, vezérek, államférfiak, költők, művészek, tudósok, bölcsészek nevét, születése vagy elhunyta évét, nem felejtkezik meg a nagy csaták és fölfedezések napjairól, jeles művek és alkotások időpontjáról.

Ily időrendi rendi tábla tehát rendkivűli segítség a történelmi hullámok megállapításánál. Csakhogy a haladás felöleli az ember vallási, erkölcsi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és közgazdasági életét. A ki ily táblával kezében akarja megállapítani az egyes hullámokat, ismernie kell a vallás, a bölcsészet, a nyelvek, irodalmak, művészetek, társadalmak, országok történetét. Ha elég jártas bennök, játszva megcsinálhatja ezt a nagy beosztást. Kivált ha tudunk összefoglalni, a messzeeső -22- tünemények közös jegyeit felismerni, talán egy kis gyönyörűséget is fogunk benne találni. Lássunk tehát hozzá, csupán az a baj, hogy nehéz e roppant anyagot egy kis keretbe szorítani. Azért tömérdek jellemvonást kell félretennem, s a többit is csak nagy körrajzokban, végtelen vonásokban jelezhetjük, mert különben az ismert világ politikai és műveltség történetét kellene megírnunk, ami nem kelletlen munka ugyan, de roppant sok időt nyelne el, úgy hogy fiatalabb vállakra kell hagynunk. Azok könnyen megbírják.

Első kérdés, hogy mit keressünk? Mindenekelőtt az idealismus tüneteit kutassuk. Az idealismus összefoglalás, expansio, magasabb szinvonal. Az emberek szeretnek általánosítani, rajongnak a bölcsészetért, különösen az erkölcsi kérdések tetszenek, az eszmei, az erkölcsi, a történeti tudományok ragadják magukkal a finomabb közönséget, a történetírók nemcsak leírnak és elbeszélnek, hanem az események fensőbb okait vizsgálják. Reformot követelnek az emberi gondolkodás, cselekvés minden terén, különösen az erkölcs, a moral javulását sürgetik. Többé-kevésbbé elhanyagolják a külsőt, nem adnak annyit a finom ruhára, fényes étkezésre, drága butorokra, pompás ünnepélyekre. Különben is nagy bajok állanak be a gazdasági téren, általános kereskedelmi és ipari pangás, itt-ott szörnyű bukások; zajongnak a kereskedés, az ipar korlátjai ellen. Többfelé követelik az ipar és kereskedés szabadságát. A nemzetek kezdenek tetterősek, harcziasak lenni, a barbár nemzetek némelyike megindul hazájából, kezdődnek a népvándorlások, jobb, boldogabb föld keresése végett, a népek rajongó tisztelettel kezdik emlegetni egykori nagyjaikat, ez a hősimádók korszaka, dicsőítik az elmult fényes időket. Nem az osztályok, a felekezetek, vidékek, hanem az egész haza és nemzet, világ és emberiség érdekeiért rajonganak. Megvetik a nemzeti elavuló szokásokat, erkölcsöket, -23- meg akarják nemesíteni, újjá, magasztosabbá kivánják tenni: a barátság önzetlen nemes érzés lesz, a szerelem magas erkölcsi szinvonalra emelkedik, a nő eszményképpé válik s kissé háttérbe szorul az érzékiség. A drámák és elbeszélések telvék a lovagias, nemes, önfeláldozó jellemek magasztalásával, a hit, az erkölcs, a hazafiság összeütközése a szerelemmel rendesen ez utóbbinak bukásával végződik. A drámai jellemek epikusok, s az előadás lyrai hangon folyik. Az emberek szónoki pathossal beszélnek, a szónokok szivesen generalisálnak, nagy elveket hangoztatnak, a lyrai költők többnyire megvetik a népies dalt, bölcsészeti, socialis, hősi ódákban törnek ki, majd sötét satyrákban és érzelmes elegiákban öntik ki fájdalmukat. A nyelvet új szókkal, sokszor idegen szólásmódokkal akarják megnemesíteni, feszes, ünnepélyes, akárhányszor körmondatos vagy túltömött mondatokkal írnak. Utóbb nagy ostromnak van kitéve az egyház, a közoktatás, a nevelés, a közigazgatás és bíráskodás. A mint kissé szűkűl az idealismus legszélesebb látköre s halványan ébredezik a realismus, mindenütt az észszerűséget és az emberi méltóságot hangoztatják. A vallásban háttérbe szorítják az érzéki elemet, a szertartásokat, a külsőséget; némely protestans felekezet majd minden szertartást eltörölt; megtámadják a nehezen érthető vagy érthetetlen dogmákat, az oktatásban a szellem kiképzését sürgetik, sok tudást követelnek a tanulótól, kit kemény, szigorú bánásmódban részesítenek a szülők és tanítók, ha könnyelmű s nem akar tanulni; elhanyagolják testi nevelését, a tanárnak soha sem elég nagy a tankönyv, mindig tud valamit belédiktálni, a tanítást a definitión kezdi és azután támogatja példákkal, elhanyagolja a szemléltetést, megveti a képekkel való illustrálást. A jogi téren sürgetik a szabadságot és egyenlőséget, a törvények észszerűségét, a szabadság kiterjesztését, a bureaucratia hatalmának -24- gyöngítését, az ügyvédek és bírák szeretnek a nagy elvekből kiindulni, a részeket egységre visszavinni.

De csakhamar ébredezik a realismus s utját kezdi állani az idealisták módnélküli rajongásának. Visszaszorítja szélsőségeit s beáll az idealrealismus, a nagy eszmei harcz, mely sokszor véres forradalmakat, szörnyű pusztításokat idéz elő. Ez okozta Sulla és Marius borzasztó kegyetlenségeit, általában a Kr. e. első század rémséges történeteit, a Kr. u. III., IV., V., VII., VIII., XI., XII., XIII., XVI. és XVII. század borzalmait, az 1789-iki és 1848-iki forradalmakat. Eleinte az idealisták látszanak győzni e harczokban, utóbb azonban a realismus hősei szorítják ki sánczaikból s minden téren győz a nemzeti egység. Nagy hadvezérek, kitünő fejedelmek s az egész nemzet dolgozik ezen az egységen, mely nagygyá, hatalmassá akarja tenni az országot. A melyik erősnek érzi magát, más népek hódítására indúl, így tesznek Nagy Sándor, Julius Caesar s az előtte és utána való híres római vezérek, az V. században Attila, a nyolczadik században az arabok és Nagy Károly, a XIII-ban a mongolok, később I. Napoleon és mások. De a hol nincs is meg ez a hódító törekvés, mindenütt emelik a központi hatalmat, a törvények rendesen centralisálnak, elnyomják a vidéket, nem törődnek érdekeivel, követelni kezdik a nemzeti nyelvet, barbár időkben sokszor kegyetlenül bánnak az idegen nemzetiséggel, tűzzel-vassal pusztítják az eretnekségeket, embertelenül munkálkodik az inquisitio, vérrel viszik keresztűl az egységes nemzeti érzést, gondolkodást. A vallás terén létre jön az orthodoxia, a szigorú tan és fegyelem, a nyelvben az orthologia, a nyelvtan- és helyesírásban a történeti és etymologiai irány, az irodalomban az akademismus, a moralban eleinte a nemes, büszke, önérzetes erkölcs, később gyarapszik az önzés, a szinlelés, a hazugság, kinevetik az erkölcsi pathost, a tanításban sürgetik -25- a módszeres oktatást, a szemléltetést, a jobb bánásmódot az ifjúsággal, az orvosok és némely paedagogusok megtámadják a sok tanítást, túlterhelést, az egészség, az emberi test elhanyagolását, a szülők rajonganak a zenetanításért, követelik a gyöngédséget, simaságot, udvariasságot magunktartásában, az emberek határtalanul figyelmesek lesznek, gyűlölni, megvetni kezdik az általánosítást, az események eszmei kapcsolatát. Az efféle bölcsészeti, történeti és irodalmi munka nem tud figyelmet kelteni. Csupán a concrét kérdés, tény, esemény érdekel bennünket; virágozni kezdenek a természettudományi, statistikai, földrajzi, régiségtani, könyvészeti, közgazdasági ismeretek, megkezdődik az úgynevezett alexandrinismus, mikor roppant gyűjteményeket, nagyszerű múzeumokat rendeznek be, végtelenűl szaporítják a tanszereket, tömérdek tudóst és tanárt alkalmaznak, roppant munkássággal gyűjtik a régi iratokat, hozzáfognak költséges kiadásukhoz, a történetírók csak festők és elbeszélők, a lyra kezdi veszteni hangját, erejét; dallamos, hangulatos, gördülékeny, de eszmétlen lesz; a vers technikája nagy tökéletességre jut. Rendesen az idealrealismus alatt éri el tetőpontját a drámai és eposi költészet. Ekkor élnek Homer, Aeschylos, Sophocles, Euripides, Virgilius, Dante, Bocaccio, ekkor írják a Niebelungéneket, Shakespeare, Corneille, Racine, Goethe, Schiller, Arany János és más nagyok rendesen e kor szülöttei.

Majd beköszönt a teljes realismus világa s azok a tünemények, melyekkel az idealrealismus második felében elszórtan találkozunk, most teljes uralomra jutnak. Egészen eltünik az erkölcsi és eszmei, az ember nem tud összefoglalni, magasabb erkölcsi színvonalra emelkedni, mindenütt részletez, apróz, drámái, elbeszélései finom lélektani elemzések, a lelki állapotok rajzai vagy léha comicus és humoros történetek; olykor kitünö vígjátékírók és elbeszélők -26- támadnak, mint Aristophanes, Plautus, Terentius, Ariosto, Macchiavelli, Lesage s mások. Bámulatos sikert ér el az emberiség a képzőművészetek, a festészet, szobrászat és épitészet terén. Számtalan jeles festő, szobrász, mérnök és építész dolgozik. Nagyszerű középületek, gyönyörű paloták épülnek. Nem lehet elszámlálni a tömérdek találmányt, melyek az emberi kényelemnek, anyagi jólétnek szolgálnak, úgy hogy míg az idealismus az ember erkölcsi haladását, a realismus az anyagi jólétet mozdítja elő. Az ipar és kereskedés hatalmas lesz, a védvámok oltalma alatt roppant gyárak emelkednek, kitünő utakat, csatornákat stb. készítenek. De másrészt ünnepelni, mulatni, gyönyörködni, a szépség bájait és az izlés élveit felhasználni a realismus idején tudjuk, csakhogy a jólét és szórakozás nem nyugtat meg sokáig, fokozatosan gyarapszik az elégedetlenek, a rosszkedvüek, az idegesek és a pessimisták száma, elgyöngűl, tehetetlen lesz az ember, nincs lelki ereje, sokan a halál karjaiba sietnek a bajok elől, tömérdek az öngyilkosság és végtelen a megbomlottak, az őrültek száma. És a gyönge ember résztvevő, könyörülő tud lenni. Hallatlan mérveket ölt a jótékonyság, gazdagok, szegények nagy áldozatokat hoznak az emberi nyomor enyhítésére. A nagy részletezés, aprózás következtében feltárulnak előttünk az emberi lélek rejtelmes sötétjei, hypnotismus, telepathia és más titkos jelenségek gyakrabban mutatkoznak s míg a középkor idealis századában egy Kálmán király kijelenti, hogy a boszorkányokról, a kik nincsenek, említés se történjék, a realismus idején máglyára viszik a tömérdek öregasszonyt és bomladozó elméjüeket mint boszorkányokat.

Engedje meg a t. olvasó, hogy áttekintésünket csak a jól ismert történeti időktől kezdhessem. Egy-kettőt csak -27- megemlítünk. Körülbelűl 1200-on túl kezdődik egy hullám, mely mintegy 900-ig tart Krisztus előtt, tehát vagy háromszáz esztendeig. 1000 körül Dávid király uralkodik, az idealrealismus idején hatalmassá teszi Zsidóországot, megteremti a nemzeti egységet, támogatja a vallás orthodoxiáját, de már megkezdi a fényes udvartartást, királyi palotát emel a Sion hegyén; utána fia Salamon jut a hatalomra, a ki csak emeli a külső pompát, testőrsereget állít, fényes templomot épít, gyönyörű érzéki költeményt, az Énekek énekét írja. Realis vonásaiból itélve ez időtájt, a X. század első felében készülhetett a görög Homer Iliása és Odysseája. Salamon halála után 975 körül, a realismus hatása alatt megbomlott Israel egysége.

A 900-tól 600-ig terjedő hullámról sem mondhatni sok jelentőset. A kor eszményi kezdetén Joel, Amos, Illés próféták lépnek föl; a görög Hesiodos költő tanító elbeszéléseket ír, a nyolczadik század közepén, tehát ideal-real időkben Samos szigetén művész iskola virágzik, emelkednek az olympiai, megkezdődnek a nemeai játékok, másrészről nagy hadjáratok mindenfelé, Assyria kiváló hatalom lesz, ugyanakkor Zsidóországban Izsaiás próféta (740–700 körül) mint egy napkeleti Juvenalis lép föl. A realismus haladásával Sargon Khorsabadban palotát épít, Cyprus szigetén diadaloszlopot emel, mely most Londonban van, gyarapszik a hajózás, Korintban háromsoru evezős-hajókat készítenek, virágzik a költészet és zene; 721-ben a chaldaeusok megfigyelik a napfogyatkozást, 670 körül Pheidon király Aegina szigetén felállítja az első európai pénzverdét, Assurbanipal Kujundsikban könyvtárt és palotát emel.

A hetedik század közepén túl mutatkoznak az új hullám idealistái, új korszak hajnala virrad, mely mintegy 420-ig, vagyis kerekszámmal harmadfélszáz esztendeig terjed. Ekkor számos lyrai költő lép föl a görögöknél, -28- mint Tyrtaeus, Mimnermus, Stesichorus, Sappho, Alkaeus, utóbb Arion, Simonides; Pittacus, Thales, a hét görög bölcs, utóbb Pythagoras; ugyanekkor az erkölcsi érzés fölébredésével Solon, Zaleukos, Dracon szabályozzák a törvényeket, a zsidóknál Jeremiás írja halhatatlan siralmait, szabályozza a Jehovah tiszteletét. Indiában Buddha új vallást alapít, Chinában utóbb Confucse és Laocse hirdetik tanaikat, működésük azért a hullám realisabb szakába esik. Az idealrealismus a görög tragédia legfényesebb korszaka, ekkor él a három nagy tragikus. Az első Aeschylus (525–456), ő a legeszményibb, jellemei emberfölöttiek, majdnem félistenek, utána jön Sophocles (496–405), kinek jellemzés-módja nemes emberi, utolsó Euripides (480–406), már jóval realisabb. Ez időben él Pindar (552–444), a magasztalt lantos is, ő az idealreal második felének erőteljes, fenséges, de kissé dagályos lyricusa. 490 körül vannak a nagy perzsaháborúk, a görög dicsőség halhatatlan emlékei, Miltiades, Aristides, Themistocles és más jeles vezérek, Rómában Coriolanus.

Az ötödik század második fele a realismus kora. Pericles vezeti 429-ig Athen ügyeit, virágzik a tudomány és művészet, az ipar és kereskedés. Gyönyörű épületek emelkednek, csupa kéj és élvezet jelentkezik a társas életben, terjed a demoralisatio, szerepelnek az Aspasiák, léha, sophisticus bölcsészet az uralkodó, elbeszélő lesz a történetírás, ennek remeke Herodotos (484–428?). Phidias teremti gyönyörű szobrait (488–432).

De mikor legmélyebbre sülyedt az erkölcstelenség, egyetemes lőn a léhaság, frivol egyedekre mállott szét a társadalom, ébredezni kezdett 425 körül az eszményiség, új hullám kezdődött, mely körülbelül 150-ig tartott. Egyike a legérdekesebb hullámoknak. Nagy mozgalom támad a szellemi és erkölcsi élet minden terén, legnagyobb, legmélyebb a bölcsészet világában. Legelső Socrates (467–399.) -29- Tanai főleg az erkölcsi életre vonatkoznak, s azért áldozatul esett, ellenségei vallásos ürügy alatt méregpoharat itattak vele. Tanítványa a nagy idealísta Plato (428–347.) ma is az eszményiség legcsodáltabb bölcsésze. Aristoteles (385–322) már az idealrealismus nagy és évezredeken keresztűl ünnepelt mestere. Plato csupa eszme és magas szárnyalás; Aristoteles az eszményt a valóval egyezteti, lehetőleg positiv alapokon építi fel bölcsészetét. Epicurus (342–270) már tetemesen az érzéki felé hajlik, bölcsészete kiválóan a gyönyör, az élvezet philosophiája; ugyanakkor Zeno a Stoa bölcsészetet alapítja, mely a férfias, önérzetes, büszke aristocrata moralt hirdeti, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus idején. A büszke gondolkodó azonban nem bírja ki a gyarapodó realismus nyomását s önmaga vet véget életének. Utánok a realismus erősbödésével mindig sülyed a bölcsészet tekintélye. Bár az egész görög világ tele van velök, nagy részök genialis fecsegő, szellemes vitatkozó, a kikben hiányzik az erkölcsi alap, úgy hogy 150 körül, az idealismus ébredésével Cato kiűzeti őket Rómából. Eszményisége, vallásos-erkölcsi érzése nem tűrte ezek léhaságát.

A szónoklat szempontjából is nagyszerű ez a hullám. Az ideal-realismus hajnalán ott van a nagy Demosthenes (384–322), talán a világ legnagyobb szónoka. Mélyen megható a jeles férfiú harcza, philippicája Macedoni Fülöp ellen. A szabadság apostolának azonban buknia s Fülöp királynak győznie kellett, mert az idealreal egysége, nemzeti központosítása, hatalomvágya csak Macedonia fejedelmében talált kielégítést. E király fia, Nagy Sándor alatt éri el a görög hatalom a legmagasabbat: Európa, Ázsia, Afrika meghajlik a világbíró fejedelem parancsára. Rövid 13 évi fejedelemség után meghal és a roppant birodalom, melynek oly csekély összetartó kapcsa volt, az erősödő realismus nyomása alatt széthullott. Az egyes országokat -30- vezérei kapták, kik a görög és a helyi nemzeti szellem, továbbá az ipar és kereskedés segélyével életrevaló fejedelemségeket alkottak. A Ptolomaeusok Egyptomban Alexandria városában könyvtárakat, muzeumokat, s egész tudós világot teremtettek, melynek hire-neve mindenfelé elterjedt, de mivel a realismus nyomása alatt hiányzott benne az eszme, ez az ifjító erő, még ma is alexandrinismusnak nevezik azt a költői és tudós szellemet, mely realis aprózás, kutatás, átírás, melynek költészete lágy, hangulatos, könnyed, gördülékeny verselés erő és szenvedély nélkül, mely azonban főleg a vígjáték és víg elbeszélés terén remekműveket is tud teremteni, példáúl a rómaiaknál épen ekkor élt Plautus és Terentius. A realismus szülöttei Aristophanes, Molière, Lesage és mások. A Kr. e. III. és II. század tömérdek tudóst mutat fel, számos grammatikus, kritikus, mathematikus, csillagász, természettudós stb. lép föl. Szeretik a pompát és a fényt, még 215-ben Rómában törvényt hoznak a nők fényűzése ellen, de csakhamar senki sem tartja meg, gondoskodnak a kényelemről, a díszes és alkalmas épületekről, 189-ban kezdik a római utakat kövezni, a birodalomban katonai és kereskedelmi utakat készítenek, még a svájczi Simplonon keresztül is; kőhidakat, circusokat, amphitheatrumokat, fürdőket építenek, kiszárítják a pontini mocsárokat. A katonaságnál a zsoldos hadakat alkalmazzák úgy mint a XV. században a condottieriket, pedig aránylag keveset harczolnak. A Krisztus előtti harmadik század tele van Róma, Carthago és más népek harczával, de már a II. század első felének nagy realismusa vagy csöndes, vagy jobbadán felszabaditó szabadságharczokat visel, mint a zsidók a Macchabaeusok alatt Antiochus Epiphanes ellen.

A Kr. e. 150-től a Kr. u. 180-ig, tehát majdnem háromszázötven esztendeig terjed a következő hullám. Az elején föllép az idealismus, erőhöz jut az erkölcsi -31- érzés, Cato kiüzeti a görög sophistákat; a művelt római világ a görög irodalmat, a hellen klassikusokat tanúlmányozza, feszes, ünnepélyes stilusban írnak, Cicero a nagy szónok még az ideal-real első felében is hatalmas körmondatokban beszél. Polybios történetíró az idealismus elején eszmei kapcsolatokat, fensőbb okokat keres előadásában. Az idealrealismus alatt nagy költők és történetírók lépnek föl. Virgil írja Aeneisét, Horatius ódáit és gyöngéd satyráit, Livius Róma történetét; nagy hadvezérek szörnyű harczai folynak; megalapítják a birodalom egységét és kiterjesztik határait, mindenfelé római gyarmatok lepik el a meghódított országokat: Hispaniát, Galliát, Italiát, Pannoniát, Észak-Afrikát latinizálják. A realismus alatt a birodalom aranykora folyik, már az első században Kr. u. egyes jó fejedelmek mint Titus, az emberi nem szeretete és gyönyörűsége, de Nervától és Trajantól egész Antoninus Piusig és Marcus Aureliusig 96–180-ig csupa jó császár uralkodik, alattok az anyagi jólét roppant emelkedik, mindenütt tudomány, pompa és fény; virágzik az ipar és kereskedés.

180 után kezdődik egy új hullám, mely majd 600-ig tart. Vége a békének, mindenfelé megindúl a harcz. Diocletián, Nagy Konstántin, Julián, Nagy Theodosius alatt és tovább tart az idealrealismus, míg 395-ben a gyarapodó realismus nyomása alatt ketté mállik a nagy birodalom, keleti és nyugoti részre: hisz keletet soha sem tudták a rómaiak latinizálni, ott a görög műveltség uralkodott; 476-ban teljesen összeomlott a nyugot-római birodalom, s a barbarok foglalták el egyes részeit. A hóditók csekély száma azonban a VI. század realismusa alatt nem volt elég erős a romanizált országok germanizálására, műveletlenségök nem tudott oly szörnyű kegyetlen lenni, sőt, mint a longobardok, aránylag békésen éltek az italok mellett s hamar beolvadtak a meghódított népbe. Ezért maradt -32- meg Gallia románnak, Hispania spanyolnak, Italia olasznak. Míg Pannonia teljesen elvesztette latinságát, mert már az idealismus és idealrealismus idején a barbarok kezébe kerűlt. – Az idealismus alatt rohamosan terjedt a keresztyénség, az idealrealismus alatt pedig kitünő egyházi férfiak állottak az élén, szent Athanáz, szent Jeromos, szent Ambrus és mások. Óriási harczot vivott egymással az arianismus és catholicismus, míg végre a római orthodoxia legtöbb helyen győzedelmeskedett. A VI. század a realismus kora, mindenfelé az anyagira és érzékire veti magát az emberiség, különösen a kelet-római császárság az élvek és gyönyörök, a pompa és fény tanyája.

A hatodik század végén Nagy Gergely pápával kezdődik az idealismus, s nagy munkásságot, reformot fejt ki, Ethelbert kenti király alatt az angol földön hirdetteti a keresztyénséget, átalakítja, komolylyá, fenségessé teszi az egyházi éneket; mindenfelé felébred a vallásos rajongás, tömérdek a szent ember, Spanyolországban 601-ben Reccared király a kath. hitre tér, Autharis király alatt 600 körül a longobardok lépnek át a kath. egyházba. A realismus nyomása alatt szétmálló frank birodalmat 613-ban egyesítik, 611-ben Mohammed próféta lép föl az arabok között, új vallást hirdet, melynek kevés a dogmája, mert már az idealismus látkörének szűkűlésével, a skepticismus napjaiban kezdődött; az idealismus nyomása alatt kitör a görögöknél a képrombolás a nyolczadik század első felében, maga Isauri Leo császár (826) áll az élére, míg végre 787-ben az idealrealismus orthodoxiája visszaállítja a képtiszteletet. E század elején az arabok már egész Észak-Afrikát és Spanyolországot hatalmukba kerítik, 800 körül az arab és frank hatalom, Harun-al-Rasid és Nagy Károly képviselik az idealrealismus nemzeti egységét, központosítását, de a kilenczedik század gyarapodó realismusa megbontja a birodalom egységét, külön országokra bomlik szét nemzetiségek -33- szerint, s a tizedik században aránylagos jólét uralkodik, különösen a spanyolországi araboknál bámulatos a civilisatio, a fény, a pompa, a tudomány pártolása, az ipar és kereskedés virágzása; de nagy az érzékiség, a családi és magánérdek is. Általános a léhaság, egyetemes a római pápák és püspökök erkölcstelensége, az egész keresztyén és arab társadalom kéjelgése.

A X. században 975 körűl jelentkezik megint az idealismus. Ezer körűl megindúl a nemzetek tettereje, harczkedve, az angol partokon lakó dánokat legyilkolják az angol-szászok, kik a realismus alatt békében laktak egymás mellett, Dél-Itáliában megjelennek a normann kalandorok, Nagy-Kanut, Svéd-, Norvég- és Dánországban elterjeszti a keresztyénséget, Szent István Magyarországban; a lengyelek is katholikusok lesznek. Az idealismus rajongása kifejleszti a lovagvilágot, a lovagok eszményi szerelmét, a szerelmi törvényszékeket. A XI. század második felében megkezdődnek a keresztes hadjáratok, számos szerzetes- és lovagrend keletkezik, utóbb megjelenik az idealrealismus alatt a nemzeti egység eszméje, minden ország egységre, önállóságra törekszik, az egyházban is egységes hatalmas orthodoxia jut uralomra, tűzzel-vassal pusztít az inquisitio s körűlbelűl a XIII. század végeig túlsúlyban van mindenütt az egyházi hatalom; ezután a gyarapodó realismus lassankint gyöngíti, erősödnek a nemzeti egyházak, a terjedő demoralisatió megpuhítja a pápai hatalmat, az egyházi mindenhatóságot, erősbíti a világiakat. A XI. és XII. században sok idealista bölcsészszel és szabadabb gondolkozóval találkozunk nyugaton úgy mint az araboknál; a XIII. században már mindenütt győz az orthodox tan s a nagy aquinói Szent Tamás biztosan megállapítja a theologia scholastica tanait. Az idealismus költészete még hideg ünnepélyes és elmélkedő, de már az idealrealismus alatt Dante, Petrarca, Boccacio -34- az olaszoknál, Wolfram von Eschenbach, Gottfrid von Strassburg, Walter von Vogelweide és mások a németeknél, Chaucer az angoloknál, hatalmassá teszik a költészetet; míg a XV. század realismusa mindenfelé emelte a jólétet, az ipart és kereskedést; a XIV. században többnyire még csak fényes templomok és középületek emelkednek, a XV.-ben gyönyörű paloták is. Már a XIV. században megindúlt a gyűjtés munkája, a XV-ben megvizsgáltak minden zárdai könyvtárt s keresték a classicus ókor kéziratait. Eszméjök ugyan nem volt a tudósoknak, léha jellemtelen népség vala, mely a kutatásnak és zsebének élt; de roppant érdemeik vannak a becses müvek megmentéseért. Bámulatos haladást mutatnak a képzőművészetek is, a festészet, a szobrászat, az építészet világhírű mesterek alkotásaival dicsekedhetett. A realismus aránylagos békéje kedvezett nekik, mindenfelé kiverték a hóditó és idegen hatalmakat, Hunyady János a törököket, a francziák Jeanne d’Arc és mások alatt az angolokat, Spanyolországból az arabokat, Oroszországból a mongolokat; sokfelé zsoldos és rendes hadsereggel segítettek magukon a fejedelmek, hisz a realismus sokat költ a katonaságra, a haza védelmére, bár maga ritkán harczol.

1490 körül újra jelentkezik az idealismus és egy 1710-ig terjedő hullámot kezd meg. A realismus erkölcsi léhasága ellen egy Savonarola, egy Luther, Loyola, Kálvin és mások nagy számmal lépnek föl, később a protestánsok eltörlik az érzéki szertartások legnagyobb részét, eltörölnek néhány dogmát, az unitáriusok megtámadják magát a Fiú istenségét is, sőt a szombatosok, a zsidózók, a régi izraelita szokásokat honosítják meg.

De már a század közepén ébredezik a realismus, erőt gyűjt a katholikus vallás s borzasztó vérengzéssel sürgeti a réginek visszaállítását. E vérengzés a westphali békéig, 1648-ig tart. Ez időtájt mindenfelé emelkedett a -35- fejedelmi, a királyi hatalom, mert az idealrealismus nyomása alatt a központot, a kormányt szeretjük támogatni hogy teremtse meg a nemzet egységét és nagyságát.

Még egyszer megujul az idealrealismus végén 1680. körűl a harcz, az üldözés, hogy azután vagy megszűnjék, vagy enyhüljön. A nemzetek politikai története szorosan összefügg az egyházival. A XVI. század hetedik tizedétől kezdve erős akaratú fejedelmek és vezérek, mint egy II. Fülöp, Erzsébet, Báthori István, Gusztáv Adolf, Wallenstein, Bethlen Gábor, Richelieu és mások dolgoznak a nemzeti egységen, utóbb Cromwell és XIV. Lajos uralkodásának első felében. A realismus alatt fogynak a háborúk, XIV. Lajos, XII. Károly támadó hadjáratait siralom követi. Ilyenkor szerencsétlenűl szokott járni a támadó fél, az idegen hódító rendesen kiveretik, mint nálunk a török, kit a XVII. század második felében egyik csapás a másik után ér. Az irodalom terén nagy mozgalmat teremtett az idealismus. A külföldön és nálunk is, divott a satyra, a felháborodás és a gyűlölet hangja, lovag- és pásztorregények eszményi hősei mulattatják a közönséget, Tasso gyönyörű eposban beszéli el a lovagvilág keresztes hadjáratát; de már a XVII. század első felében egy Cervantes kedves humora örökös nevetés tárgyává teszi a vakmerő lovagot és kisérőjét: Don Quijotot és Sancho Pansát. 1600 körűl írja Shakespeare halhatatlan drámáit, nálánál reálisabb a későbbi Corneille, még reálisabb és érzékibb: Racine. Szintén erősen realis Milton éposa: Az elveszett paradicsom. Csekélyebb jelentőségű, de szintén nagyon érzéki Gyöngyössy István elbeszélő költészete. Ugyanekkor a vígjáték nagy, talán legnagyobb mestere Molière virágzik. Az idealrealismus alatt a XVII. század első felében virágzik a két nagy bölcsész: Descartes és Baco, utóbb a realis Hobbes s később az egészen realista angol Locke.

A XVII. század folytán bámulatos haladást tesznek -36- a természettudományok, mindenütt fejedelmi pártolással emelkednek a fényes tanintézetek, muzeumok, gyűjtemények, hatalmas középűletek és paloták. Colbert franczia miniszter a védvámok segítségével meghonosítja a legkülönfélébb iparágakat, Anglia, Hollandia és más országok roppant gazdagságra tesznek szert. Az emberiség az anyagira vetvén magát, aránylag mindenfelé jólét uralkodik. Fejedelmek, országok, városok kitünő utakat és csatornákat, a vízi és szárazföldi közlekedés eszközeit teremtik. A realismus hatása alatt erősen érzéki lesz az ember, bámulat és égő kívánság tárgya lesz a női szépség, a kik tehetik, rémes összegeket áldoznak a divatra, pompára, mulatságok- és más ünnepélyekre.

Mindezek lassankint hanyatlanak 1710 körűl. Az emberiség kezd átváltozni, megjenik az idealismus. Undor, megvetés tárgya kezd lenni az érzékiség, a családi élet bomlása; hozzá fognak a nemesebb erkölcsök, a férfiasb magatartás dicsőítéséhez, a léha erkölcstelen irodalom lassú lépésben átalakúl, megkezdődik az érzelmesség, a sentimentalismus, a rajongó hang; később szeretni kezdik a feszes, ünnepélyes, pathetikus irályt, némelyek túltömött körmondatos szólamokban édelegnek. Voltaire 1720 körűl készíti Henriadeját, egy patriotismussal áradozó epost, minő Firduszi Sahnáméja 980 körül és Vörösmarty Zalán futása 1824-ben. Klopstock ódai hangon irja nagy költeményét a Messiást. Utóbb Diderot, D’Alembert és mások teljes irodalmi, vallási és politikai reformokat sürgetnek, mindenhatónak tartják az emberi észt, mely át tudja alakítani a világot, elterjed ez a bölcsészeti világnézet, mely a papok csalásának tekinti a vallást, a fejedelmeknek és tányérnyalóiknak az állami hatalmat. Az idealismussal járó anyagi bajok sem maradnak el. 1720-ban a Misisippi-féle, 1730-ban bekövetkezik a borzasztó Law-féle bukás, a köznép, a pór sorsa foglalkoztatja a fejedelmeket és államférfiakat, támadnak -37- az oeconomisták és physiocraták, utóbb mindenfelé a kereskedés, az ipar, a gazdaság szabad fejlődését, a védvámok törlését kezdik hangoztatni, mi magyarok is zúgolódunk az osztrák vámok ellen. 1770 körül teljesen beáll az idealrealismus, megindul teljes erővel a két eszme harcza, az írók egy része még erősen idealis, a másik már realisabb, szereti a nemzetit, majd egyezteti a kettőt. Nálunk Kazinczy és mások túlzó idealisták, vakmerő nyelvujítók, a kik az idegen szólásmondók meghonosításától sem riadnak vissza, Dugonics szereti a magyarost tárgyban és hangban, de ízetlen, még sok benne az idealismus. Gvadányi huszártábornok, a Peleskei nótárius szerzője, már erősen reális. Külföldön is mindenütt jelentkezik a két eszme arcza. Burns gyönyörű dalokat tud írni, de nem veti meg az eszmét sem; Goethe dalai is kedvesek, elég bensők, melegek, de 1773-ban még Werther keserveit, ezt a sentimentalis novellát irja.

1789-ben kitör a rémes franczia forradalom, a szellemek harcza dúl mindenfelé, nálunk is mutatkozik a rendkívüli izgatottság, de már 1795-ben mindenütt tért veszít az idealis elem. Napoleon összetöri a forradalom nyomait, nálunk vérpadra és börtönbe hurczolják Martinovichékat, a művelt nyugaton kezdenek rajongni a catholicismusért, Chateubriand könyve, a Génie du christianisme óriási sikert arat; az egyházban uralomra jut az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, virágzanak a természettudományok, Napoleon hódító hadjáratai bámulatba ejtik a világot, mindenfelé a nemzeti egység érvényesűl, hogy 1800 után helyet adjon a realismusnak, melynek a század első tizedében számos jelével találkozunk. Míg 1800 körűl Révai etymologiai és történeti alapon építi fel a magyar nyelvtant, Verseghy 1805-ben hátat fordít multjának, Rikótijában kigúnyolja a classicismust, tótosnak mondja az ikes igéket s velök a Halotti Beszédet, követeli a szokásos, a köznyelv -38- irodalmi használatát, behozza a kiejtési alapon álló helyesírást. Érvényesűl a magyaros egyszerű írásmód, külföldön is realisabb lesz a bölcsészet, grassál az úgynevezett német romanticismus, szeretik a népiest, a mesét, a a mondát, az exotikus és keleti históriákat, hallatlan könnyű a verselés, terem a tömérdek vers, páratlanúl ki van fejlődve a vers technikája. Az emberiség elveszti tetterejét, csak a védelemben erős, azért összetörik a győzhetetlen Napoleont, általános az érzékiség, bomlik a családi élet, örökös evés-ivás, mulatság, szórakozás és munka az élet. Idegesség és mesmerismus, a mai hypnotismus, mysticismus s lágy pietismus foglalja el az emberi kedélyt.

1815 után újra kitör az idealismus, az egész világ eszelősködik, totus mundus stultisat, mint I. Ferencz király mondotta. A realismus végén és az idealismus hajnalán nyugtalankodtak az olaszok; taliánokkal teltek meg az osztrák börtönök és casamaták, mint az olasz költők, a magyarok, németek, francziák, angolok s a művelt világ minden népének költészete nagy lelkesedéssel hangoztatta az új időket. Hugo Viktor, Leopardi nagyszerű, fenséges ódákkal tiltakoztak a letűnt napok hitványsága ellen, Vörösmarty ostorozta a gyáva kort, Kisfaludy Károly, Bajza s mások mindig ünnepélyes és érzelmes hangon szólanak a hazáról; az írók regényeikben eszményítik a szerelmet és barátságot, magasztos egyéniség lesz a nő, a kinek szerelme megjavítja a férfit. A mint ébredezik a realismus és beáll a reform-idealismus, úgy 1830 felé, rajongani kezdenek lord Byron zsarnoktipró költészetéért; gr. Széchenyi kimondja, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s a költők többnyire abban hagyják a letűnt idők erényeinek dicsőitését. De még az idealrealismus első felében is szertelenül szoktak jellemezni, a drámai ellentétet, az egyén belső ellenmondásait még nem igen tudják megcsinálni, nagyszerű, csapongó meséket képzelnek -39- ki, melyekben szélső jellemek szerepelnek. Így dolgoznak Dumas, Sue, Jókai és mások. Petőfi azonban már a negyvenes években meleg dalokat teremt mint Heine, csakhogy mindkettőben még élég erős az idealismus, hogy sokszor gúnyban, éles ellentétek keresésében törjenek ki. Annál realisabb Arany az idealrealismus második felének legnagyobb költője. A nemzeti egység, a nemzeti nagyság lebeg előtte, Toldijában még erős az eszményi, azután realisabb lesz, a mi Buda Halálában szembetünő, s még jobban szemünkbe tűnik Toldi szerelmében. Arany már panaszkodik, hogy a hetvenes években kosmopolita lesz a magyar költészet. Így kimondva, nincs elég világos értelme, mert mi sem magyarosabb mint a realismus, hisz a költő csak azt rajzolja a mit lát, hall és érez; de nagyon igaz, ha úgy értjük, hogy az idealrealismus hanyatlásával megszűnnek a költők a nagy nemzeti eszméket énekelni. Arany panasza felhangzott a külföldi irodalmakban is, hol szintén csak így van értelme, a hogy magyaráztuk. Tizenöt év óta a világirodalom összes termékei között alig jut eszembe olyan alkotás, mely tartósb becsével kiállhatná az idők változását: a lyra kedves, benső és hangulatos dalokból, a regények, novellák vagy érzéki élet rajzai, vagy léha és béna meg mystikus jellemek bemutatása, vagy finom lélektani elemzések, minőket Bourget, Maupassant, s nálunk is többen adnak.

A hullám legnagyobb sikereit a politikában aratta, a harminczas években, az idealrealismus hajnalán megkezdődött a nemzeti egység harczias föllépése, 1848-ban általános összeütközés volt a két eszme képviselői között, melyben az idealisták mindenütt kudarczot vallottak. Az ötvenes és hatvanas években Tocqueville, Laboulaye, Eötvös és számosan meg akarták menteni az eszményi és a szabadságot, törekvésök azonban füstbe ment, összetörve vagy megbomolva -40- hunytak el, mert a nemzeti eszme létre hozta mindenfelé az egységre és nagyságra törekvést, nagy háborúk segélyével megszületett az olasz, a német, a magyar egység, míg a realismus gyarapodásával az alkotó részek kezdtek érvényre jutni: Angliában a gyarmatok, Irország, Skóczia és Wales, az északi félszigeten Svéd- és Norvégország, Ausztriában az egyes tartományok bomladoztak; Törökország elvesztette balkáni provinciáit, mindenütt fölemelik szavukat a nemzetiségek, s egyes apróbb kedvezményeket, legalább is elnézőbb bánásmódot vívnak ki maguknak.

A mi a vallást illeti, 1815 után az emberiség az Isten és erkölcs nemesebb, eszményibb hangját kezdi fölemelni és érvényre juttatni, ezzel győz a katholikus egyház, unio-törekvések mutatkoznak mint mindig a realismus végén s az idealismus hajnalán; utóbb a harminczas években a szabadabb gondolkodást pengetik az egyházban, jelentkezik a rationalismus és skepticismus, megtámadják az egyes dogmákat és szertartásokat; de már a negyvenes években követelőleg lépett föl az orthodoxia, bámulatos erőre tőn szert az ötvenes, hatvanas években, ezt betetőzte a vatikáni zsinat, mely kimondta a pápa csalhatatlanságát, kárhoztatta a liberalis gondolkodás tanait, elfordult az úgynevezett szabadelvű katholikusoktól. IX. Pius halála után a realismus hatása alatt a szelid és okos realista, XIII. Leó jutott a pápai trónra, a ki az eszmének engedve, megszüntette a jezsuiták befolyását, lazította a szigorú és merev egység és orthodoxia kötelékeit, megengedte a szláv liturgiát még a latin katholikusoknak is, szóval mindenütt okos engedékenységgel kormányoz.

A bölcsészet 1820 körül Hegel nagy népszerűségével a szélső idealismus utján haladt, sok tanítványa mindenfelé elterjesztette a művelt világon, de már az ötvenes években leszorította a régi Herbart és a franczia Comte, a ki -41- rendkivűli befolyásra tőn szert; a hetvenes évek vége felé azonban hanyatlott, a tudósok nem mutattak érdeklődést a bölcsészet iránt. Csak most pár év óta kezdenek vonzódni feléje. – Hanem annál nagyobb sikert arattak negyven év óta a természeti és más realis tudományok, a találmányok és fölfedezések csodálatos sikereiről nem lehet eléggé beszélni, a képzőművészetek, az ipar, a kereskedés virágzása hallatlan mérveket öltött. De elértük s megéltük a realismus mind azon sajátságait, melyekre újolag ki kell törni az idealismusnak.

III.
AZ EMBERISÉG POLITIKÁJA. NEMZETI EGYSÉG ÉS NEMZETISÉGI TÖREKVÉSEK.

I. Az emberiség oly társas lények összege, a kik törzsek, fajok szerint csoportosulnak és élnek együtt, társadalmat, nemzetet, országot alkotnak. A mult század jeles gondolkodója, Rousseau, az idealismus bölcsészeti világnézetével azt képzelte, hogy az emberek közmegállapodás szerint alkotják meg az államot, pedig belészületünk és vele megyünk az eszme nyomása alatt. Az eszme két árama: az idealis és realis s e kettőnek küzdelme az idealrealismus, rendkívüli befolyással van állami s így politikai életünkre. Az idealismus napjaiban rajongunk a világ és emberiség, a haza és nemzet fogalmáért; a realismus napjaiban a vidék, a felekezet, a törzs, a faj, a család érdeke az uralkodó s mindenekfölött a magunk java. Ilyenkor főleg a rész az uralkodó, a szülőföld lelkesít, nem sokat törődünk a haza javaival. E két szélsőség között foly le a közép, az ideal-real, mikor a két eszme küzd bensőnkben és küzd a társadalomban is. Az idealismus összefoglalását nyomja a realismus szükebb térfogata és főleg a haza, a nemzet fogalma nyer vele. Az idealis hazafi lelkesedik az észszerű, a szabadabb nézetekért, a nemzeti nagyság és szabadságért, a realista pedig nemzetivé, a magyar hazát magyarossá akarja tenni, a németet németessé, e két erő küzdelme szüli azután a nemzeti nagyságot és egységet, hódításra, terjeszkedésre csábítja a nemzetet és vezéreit. Ilyenkor minden egyes polgár a központ emelésén fáradozik s rosszul érzi magát, -43- ha az események ellentétbe hozzák a központtal. A lázadót nyomja lelkiismerete, hogy éppen az ellen harczolt, a mit emelnie kellett volna. A realismus gyarapodásával gyöngűl a központ ereje. Az állami élet alkotó részei, a felekezetek, a fajok, a vidékek több önállóságot követelnek, a gyarmatok némi szabadságokban részesülnek, főiskolákat, főtörvényszékeket s a központ más előnyeit követelik maguknak. Ha az idealrealismus a központosítás kora, a realismus a decentralisatióé. Ilyenkor szabadabban lélekzik föl a vidék és ha nem kap, zúgolódik; a központnak pedig nincs ereje sokáig ellentállni e duzzogásnak, egygyel-mással végre is elhallgattatja. Minél erősebb a tartomány, a vidék, a nemzetiség: annál követelőbb és magasabb igényeket támaszt, a kevésbbé szoros kapcsolatban álló részek el is válnak a birodalomtól vagy majdnem szakadásig jutnak. Különösen nem tűrik az idegen hódítókat, kisebb erővel is képesek lerázni magukról, vagy visszaverni sokszor óriás erejét.

Ez nagy vonásokban a nemzetek politikai élete, melyet teljesen igazol a történelem, hisz belőle van elvonva. Az emberi haladás bármelyik hullámát tekintjük, megtaláljuk e törvényt. Szűk terünk nem engedi, hogy mindnyáján áthaladjunk, hanem pillantsunk végig az 1490-től 1710-ig terjedő hullámon. A hullám elején kitör az idealismus, az emberiség a vallás és erkölcs iránt kezd lelkesedni, gyűlölettel fordul erkölcstelen, kapzsi vezetői felé, az erkölcs és vallás nevében lázadoznak az emberek, Florenczben egy lángeszű szerzetes, Fra Girolamo Savonarola jut a köztársaság élére. A társadalom nagy része azonban még léha realista, noha kivált az előkelő világban hatalmasan jelentkezik a becsület és tisztesség. Utóbb, a mint szűkül az idealismus széles látköre, kezdik bolygatni a tekintély, a hagyomány uralmát s nem csupán egyes bölcsészek, mint Pomponazzi, tesznek külömbséget -44- a vallás és a bölcsészet igazságai között, hanem már támadni kezdik az egyes dogmákat. Éppen ezért nagyon érdekes e hullám. Ennek következtében a római keresztyén egyházban roppant szakadás állott be, értem Luther és társainak hitújítását, a protestantismust. Az előbbi hullámban, mely 975-től 1490-ig terjedt, el lehete fojtani az eretnekséget, kevés volt, s a harcz jobbára csak a két hatalmas központ, az egyházi és világi között indult meg. Az idealrealismus alatt pedig a legszörnyűbb harczokat vívta a középkori pápaság és császárság, míg végre a realismus nyomása alatt mindkét fél gyöngűlt, bomladozott s nem a császárság győzte le a pápaságot, mint eddig tanították, hanem a rész győzte le az egészet, mert az egyes országok papsága már nem Rómával, hanem saját nemzeti kormányával kezdett tartani a római központ ellenében, csakhogy otthon megint az ország kormánya veszített központi erejéből.

A XVI. században mindez megváltozott. A haladó idealismus a german országok nagy részében meghonosította az észszerűséget a vallás terén, megapasztotta a dogmák nagy számát, eltörölte a szertartások egy részét, meggyöngítette az érzéki elemet s mivel hiányzott az idegen központ, nemzetivé tette az új religiót. Mindez nem mehetett végbe csöndesen. Ha egy idealista az eszményiség napjaiban újítólag lép föl, rendesen sokáig tűrik, hisz az emberek egy része már érdeklődik az új, az eszmei, az erkölcsi, az összefoglalás iránt: de ha, mint Socrates, számos tanitványt vesz maga mellé s izgat velök, ha mint Savonarola a XV. század végén kezébe ragadja az államhatalmat, ha mint Luther, Zwingli és a többiek vallásos testületeket alkotnak, mely megtámadja a régi államrendet, akkor nem maradhat el a háboru, mely a a XVI. században elég hamar jelentkezett! Az idealismus idején nagy az ember tettereje, nem veszi számba az -45- anyagi veszteséget, a háború roppant kárait mint a realista. Az egyházi vagyon kérdését is el kell dönteni s mivel kivált Németországban egész tartományokról volt szó, nem csoda, ha kitört a háború s nemsokára lángban állott egész Európa. Eleinte persze inkább a papíron és a gyűléseken harczoltak. Luther 1520-ban három röpiratot bocsát ki, melyekben megtámadja a pápa egyházi és világi hatalmát, a szerzetes fogadalmat, a nőtlenséget, az egyházjogot, a misét, a bérmálást, az utolsó kenetet, az egyházi rend és házasság szentségét, még ugyanazon évben elégetik a pápai bullát, mely Luther tanait kárhoztatja. Ez időtájt ütött ki a szörnyű parasztlázadás, mely állítólag 150,000 ember életébe került. Általában az idealismus idején sokfelé nagy anyagi bajok lépnek fel. XII. Lajos franczia király (1498–1515.) kényszerűl leszállítani az adókat, a miért a nép atyjának nevezték. Úgy látszik legtovább tartott Portugalliában az anyagi jólét, ekkor élte aranykorát Nagy Emmanuel alatt (1495–1521).

Az újító idealisták rohantak előre tanaik merészségében, Luthert követte Kalvin a század közepén, a hatvanas években az egységhivők, az unitariusok, végre a szombatosok jöttek egy-két országban. A legtöbb északi nemzetnél 1530 körül terjedt el a protestantismus, a tan szigorúbb megállapítása azonban már az idealreal időkbe esik; ez követeli az orthodoxiát és a nemzeti egységet. Legelőbb talán a kath. egyház kezdte. Összehítta a trienti zsinatot 1545-ben, csakhogy 1563-ban zárta be. Miért? Politikai s kivált egészségügyi okokat szoktak felhozni, igazi oka azonban a még erős idealismus volt. 1556 körül akárhány püspök rationalista volt. Nem egy főpap hasonlított a mi Veránczunkhoz, Dudicsunkhoz, a ki pedig egyik legjelesebb szónok volt Trientben, mégis levetette egyházi öltönyét és megházasodott. A későbbi Oláh Miklós -46- esztergomi érsek sem tartozott a rajongók közé, bár behozta a jezsuitákat. Körülbelül az ötvenes-hatvanas években egész Európában mutatkoznak az idealrealismus követelései. 1559-ben kiadják a híres heidelbergi kátét; II. Henrik franczia király (1552–1559) felesége Medici Katalin üldözi a protestansokat, míg 1572-ben szent Bertalan éjén megtartja a párisi vérmenyegzőt. Angliában Erzsébet királyné (1558–1603) megalapítja az anglican egyházat és annyira kiirtotta a catholicismust, hogy az idealrealismus nem volt képes visszahozni. Hasonló történt Svédországban is, hol III. János (1568–1592) kath. rokonszenve nagy izgatottságot szült. Spanyolországban II. Fülöp (1556–1598) tűzzel-vassal írtja az idealistákat és a németalföldi protestansokat, de 1588-ban elpusztul győzhetetlen hajóhada, a hatalmas Armada s Alba vezér sem tudja kiölni a protestansokat. Hollandiában az idealisták új eszméje és a nemzeti függetlenség realismusa egyesülnek az idegen hódító ellen, a mi csak megerősítette a protestans vallást. A spanyol földön azonban sikerül neki végrehajtani a nemzeti egységet. Alba herczeg 1580-ban elfoglalja Portugalliát, mely csak a realismus gyarapodásával 1640-ben tud ismét kiszabadulni a spanyol iga alól.

Angliában az idealrealismus hatása alatt erősen dolgoznak a nemzeti egységen, a protestantismus mint államegyház orthodoxiára törekszik és terjeszkedni iparkodik, üldözi a szabadabb nézetűeket, 1636-ban Skócziában akar érvényesülni, de bevitele nagy polgárháborút szül; 1641-ben az ír katholikusok pusztítják el a protestansokat. Lengyelországban III. Zsigmond (1586–1632) alatt űldözik a protestansokat. De éppen mivel egységre törekszik a nemzet, ha erősek a széthúzó elemek s gyönge ember kezében van a központ, gyakoriak a polgárháborúk. Oroszországot I. Fedor halála után 1598-tól kezdve 15 éves polgárháború gyötri, Mihály alatt (1613–1645) annyira -47- meggyöngűlt, hogy több tartományt veszít, míg utódja Elek, európai nagyhatalmasságra emeli.

Hazánk a német, a magyar és a török hadaínak örökös harcztere velt. Ausztria el akarta foglalni és magáévá tenni a magyar földet, de két ellenféllel állott szemben, a törökkel és az erdélyi magyarokkal; szerencsénkre, mikor nagyon erős volt a központosítás, 1620 körül II. Ferdinánd alatt a nagy diplomata és erélyes férfiú Bethlen Gábor ült az erdélyi fejedelemségben. A német-római császárok az idealrealismus föllépte óta erőszakosan irtották a protestánsokat az osztrák tartományokban; mint magyar királyok is megkísérlették keresztül vinni a nemzeti egységet legalább a vallás terén, de soha sem sikerült. De hogy hazánk nyugoti részében mennyire terjedt a katholikus visszahatás, Pázmány Péter szerencsés térítgetéseiből tudjuk, a ki több mint harmincz főúri családot hozott vissza a kath. egyház ölébe. Mindezt az eszme hatásának tulajdonítjuk, mert az idealrealismus idején erősödik a nemzeti, elfordulunk az új egy részétől, szívesen felkaroljuk a régit, a nemzetit, a magyarost. Azért a protestánsok védekezése, apologiája is főleg abban állott, hogy vallásuk régiségét próbálták bizonyítgatni. A wittembergi egyetem tanárai és talán minden művelt protestáns kérdezhette magától, mi az oka számos hittársuk kitérésének; természetesen mindnyájan a rendes választ adják, hogy az anyagi haszon, a világi előmenetel, a jezsuiták csábítása stb. tette őket árulókká; csak az igazi okot nem mondják, hogy a centralisatio idején szívesen támogatjuk a központot, hogy szeretjük a régi nemzetit, a minő a catholicismus is volt, szívesen látjuk az érzéki elemet, a fényes templomokat és szertartásokat, s így jobban megfelel ínyünknek a kath. vallás mint a protestáns. S valóban a realismus végeig, az idealismus feltűntéig mindig jobban győzött a katholikus egyház, -48- azzal a külömbséggel, hogy az idealrealismus delén mindenható vagy legalább félelmes volt az ultramontanismus, az egyházi központosítás; utóbb a realismus nyomása alatt gyöngűlt Róma befolyása, a különféle nemzetek egyházai szabadságaikra, jogaikra hivatkoztak, mint a franczia papság, a clerus gallicanus 1682-ben. Már előbb keletkezett a jansenismus, titkolt támadás a kegyelem tana és a római központosítás ellen, ostromolták a pápa fensőbbségét, kárhoztatták a jezsuitákat, a pápai központ vitézeit, tele voltak mysticismussal, csodákat láttak és csodás tüneményeket hirdettek. Róma iránti ellenszenvöket különfélekép magyarázták, s legjobb érvnek találták a Port-Royal tagjainak nagy eszét, egy Pascal és mások mély gondolkodását, mely nem tud kibékülni a föltétlen parancsolással, pedig semmi egyéb mint a realismus idején a részek nagyobb önállóságra, szétmállásra törekvése volt az ellenszenv oka.

A realismus gyarapodásával hanyatlik az önzetlenség, 1650 után már sokat, ha nem mindent jól meg szoktak fizetni. A király fizeti a tudósokat, a történetírókat, még a költők is beállanak szolgálatába s udvarolnak neki. Lassankint terjed a kapaszkodók és zsebelők száma. Minden fáradozásért jutalmazni kell. Ingyen senki sem csinál semmit, legalább is a jobb jövő reményében fáradozik. XIV. Lajos fizet mindenkinek, még az angol királynak is, csakhogy magasztalják nagylelkűségét, dícsérjék jótékonyságát és nagyságát. Tömérdek tányérnyaló lepi el a kir. udvarokat s e tányérnyalók otthon másokat tartanak, szóval egyetemessé válik a szolgaság, ezek mind kitartásra, kisebb-nagyobb fizetésre várnak és senkinek sincs ereje megtagadni szolgálatuk bérét. Csupa önzésből áll a társadalom. Legjobban fizettetik magukat a nők. Lassankint mindenhatók lesznek. Ők a legbefolyásosabbak. Papok és világiak pártfogásukhoz folyamodnak, kezök -49- legyintésétől függ számtalan ember sorsa. Uralomra jut az érzékiség. A XVII. században még nincs ugyan kitalálva a nőemancipatio, de ők emancipálják magukat az erkölcsöktől. Ha előbb néha vad orgiákban tört ki az ember, a realismus idején sima, választékos és finom érzékiségnek hódolt. Csupa társalgás, mulatság, szórakozás lesz az élet, csaknem egészen elenyészett az erkölcsi érzék, idegesen izgatott lesz a férfi és a nő, a legkülönfélébb szeszes italok, liqueurök, izgató szerek jönnek divatba, a költőknek nincsenek eszményeik, a színészek nem játszanak a pathos hangján, csak beszélnek, így a híres Baron élte vége felé és Lecouvreur kisasszony; a lyrai hangot a természetes váltja fel mint most Dusenál hallani; minden nagyobb városban irodalmi társaságok alakulnak, melyek ünnepeket, felolvasásokat rendeznek, az iskolában a külső csínra, biztos föllépésre, kecses mozdulatokra rendkívül sokat adnak. Még folytathatnók a társadalom számos jellemvonását a realismus idején, nekünk azonban csupán azért volt rájok szükségünk, hogy lássuk minő lehet ily viszonyok között a nemzet politikai élete, mely férfias erkölcsöket, önérzetes magatartást, nemes, önzetlen gondolkodást kívánna. Természetes, hogy ilyenkor minden jámbor realista a békét akarja, nem szereti a háborút, a harczias gondolkodást. Neki nyugalom kell. Nem is sikerülnek a nemzeti háborúk, kiverik az idegen hóditókat. XIV. Lajos hadjáratai 1690 után rendesen szerencsétlenül ütnek ki, XII. Károly svéd király katonai lángelméje daczára tönkre jut, mi a törököt verjük ki és mikor Ausztria minket akar leigázni, II. Rákóczy Ferencz alatt fellázadunk ellene s méltányos alkura lépünk.

II. Miután a nemzeti egységre törekvés rövid képét egy korszakban bemutattuk s láttuk, hogy ez mindig az emberiség politikája: alig szükséges részletes fogalmát adnunk a nemzeti eszmének és a nemzetiségnek. Pedig -50- mennyi tinta folyt az utóbbi száz év alatt épen e kérdések megoldására! Hány tudós mélyedt beléjök s hirdette igaznak az ő tanait, melyekről nagyon meglátszik, hogy az idealismus, vagy ideal-realismus, vagy épen a realismus idején hirdette azokat. Mert az ideálista jobban kedvezett a szabadságnak, az ideal-realista már kevesett törődött vele, a realista pedig engedékenyebb volt, hogy nyugalma legyen a zúgó-búgó nemzetiségi mozgalomtól. Mint láttuk, az idealreal időben a nemzet az összes emberi érzés, gondolkodás és cselekvés terén egységre, önállóságra, függetlenségre törekszik, tehát a nyelv terén az orthologia, a nyelv hivatalos használata, a társadalomban, a közéletben, az iskolában lehető egyeduralma, az irodalomban a tekintély, a tudós társaság befolyása, a nemzeti tárgyak felkarolása, a haza történetének feldolgozása, az úgynevezett akademismus győz. A vallás életében a lehetőleg szigorú orthodoxia, a tan és a fegyelem pontos megállapítása és követelése, az ellenkező vagy eltérő nézetek sokszor kegyetlen üldözése, ha lehet, lobog az inquisítio máglyája, melyet szívesen támogat és gyujtogat az állami hatalom, mert elősegíti az egységet. A társadalomban érvényre jutnak a nemzeti, a hazai szokások és erkölcsök, jól esik látnunk mindazt, ami magyaros, örömmel, lelkesedéssel nézzük a nemzeti fényes öltözeteket, szívesen társalkodunk egy nemes, művelt, de a mellett magyaros egyéniséggel, a ki egész modorában, megjelenésében elénkbe tükrözi a nemzetit, a typicus magyart. A jogi és állami életben oly törvényeket kezdünk behozni, a melyek emelik a központ befolyását, tekintélyét, egész lélekkel támogatjuk az efféle javaslatokat, a pusztuló idealisták ugyan duzzognak a szabadság vesztén, néha keresztűl is visznek egy-egy módosítást; a hatalom azonban kiesett a kezükből, nincs módjukban ismét érvényre juttatni a szabadságot. Sőt rendesen vagy korán elpusztúlnak, -51- vagy felháborodva meghasonlott kedélylyel félrevonúlnak, vagy az uralkodó eszméhez símúlva úsznak az árral. Örvendünk a hazai ipar és kereskedés fellendülésének, erősen támogatjuk a központ védvámos törekvéseit, az ipar és kereskedés szabadságának hívei még zúgolódnak, háborognak ugyan egy kevéssé, de napról-napra fogynak, szóval az emberi cselekvés minden ágában jelentkezik a központosításra, az egységre törekvés.

Ez érvényre is jut az oly kevésbbé művelt országokban, hol a népesség nagy többsége meg tudja adni az országnak a nemzeti jellemet mint például egyes középkori államokban, de ahol két vagy több erős nemzetiség lakik együtt, ilyenkor rémes harczok, lázadások, kegyetlen üldőzések állanak be, melyekről a történelem számos lapja szól. A mai műveltebb országokban ritkulnak az efféle üldözések, mert nagy okai és alkalmai részben elenyésztek. A civilisatió haladásával ugyanis erejét veszti a vallás, a műveltebb államokban meggyöngűlt az orthodoxia, mely azelőtt a nemzeti egységnek legfontosabb kérdése volt, a legegyszerűbb falusi pap is hatalmas eszköze volt a nemzeti egységnek, sőt Oroszországban még napjainkig az. A művészetek is, az irodalom is gyöngült, elveszté kizárólag nemzeti jellegét; a festő, a szobrász, az építész, az író feldolgoz ugyan magyar motivumokat, tárgyakat is, de másoktól sem riad vissza, a zene is gyöngűlt erejében, a szokások, erkölcsök tetemesen módosúltak, a nemzetek úri osztályai, legalább férfi tagjai lehetőleg észszerűen öltözködnek, étkeznek, állami és jogi berendezésünk jóformán csak nevét tartá meg a régi rendnek, még vannak fő- és alispánjaink, szolgabíráink, itt-ott esküdteink, főkapitányaink stb. eljárásuk azonban nyugat-európai lőn. A törvények kevés módosítással az idegen államok mintájára készűlnek, néha úgy látszanak, mintha azok egyszerű fordításai volnának. -52-

Ime tehát a nemzeties érzés, gondolkodás és cselekvés minden eleme meggyöngült, csupán egy maradt meg, a nyelv, ezen nem lehetett úgy változtatni, hogy más népek nyelve legyen. Azért az ideal-realismus egységre törekvése főleg a nyelvet erőszakolja. Nem lévén módjában a vallást követelni, szigorúan megköveteli a nemzeti nyelvet s fáj a szive, boszankodik, felháborodik, ha más nyelven is beszélnek a hazában. Kisfaludy Sándort, mikor 1790 körűl Erdélybe viszi az utja, mély fájdalom hatja át, hogy az első faluban is románokkal találkozik. Hisz egész más képet festett magának Erdélyről, hol legtovább élt a nemzeti önállóság, a magyar függetlenség. És a mit Kisfaludy érezett, érzi minden magyar, különösen az ideal-realismus delén, mert ekkor legerősebb bennünk az egység követelése.

Még mindig olvashatni, hogy csak százéve uralkodnak a nemzetiségi törekvések, hogy azelőtt nem ismerték. E nézet igaz lesz, ha a részletező, aprózó szemével tekintjük, mert ez nem látja, hogy régebben nem csupán a nyelvet, a szokásokat és erkölcsöket követelte az állam egysége, hanem mindenekelőtt a vallást, a nemzeti eszme ezen legkifejezőbb sajátságát s olykor megtörtént, hogy más nyelvüek is az egyenlő vallás oltalma alatt megtarthatták anyanyelvöket, az ilyenek azonban lassankint legalább vezetőikben elveszték nemzetiségöket, hacsak nem laktak együtt nagy tömegben. Természetes, hogy a mai civilisált világban a nyelv a nemzetiségnek majdnem egyedüli ismertető jele, lényeges sajátsága.

Azt is kevesen gondolják meg, hogy a szabadság és nemzeti egység, ez a két mai vezéreszme a legnagyobb ellentétben állanak egymással. Régi és új erős gondolkodók mint egy Eötvös azonnal észrevették a két érzelem ellenséges voltát; de még ma is találni publicistákat, akik megfontolatlanul a két érzelem egyenlő jogosultságát vitatják. Pedig természetes, -53- hogy ellenfeleknek kell lenniök, mert a szabadság a reform-idealismus kifolyása, a nemzeti egységi törekvések pedig a realismusé. A rajongó idealista él-hal a szabadságért, neki éltető eleme, mindene a szabadság, a szabadabb érzés, gondolkodás, hogy cselekedhessék, hogy emelje az eszmei és erkölcsi műveltséget, hisz utjában, haladásában mindenütt nemzeti korlátokkal találkozik, a nemzetinek hepe-hupás, dombos, buczkás vidéke utját állja az ő egyenes észszerű gondolkodásának, azért az idealismus idején megtámadják e nemzeti korlátokat, a haza lelkes fia és lángoló idealistája meg akarja nemesíteni, erkölcsét magasabb színvonalra óhajtja emelni a nemzetinek: műveltebbé kivánja tenni, s e munkájában szabadságra van szüksége, azért mondja egy sz. István, az ezredik év idealistája, hogy jó, ha többféle nyelven beszélnek az országban. A XIII. század egyesítő szelleme azonban nem hallat ily nézetet, a bevándorló németek törvényekkel, kiváltságokkal biztosítják nemzetiségöket, s a kik ezt nem teszik, vagy pedig utjába esnek a magyar áramnak, okvetlenül elmagyarosodnak. A XII. XIII. és XIV. század volt a nagy magyarosító századcsoport; nyelvében és vallásában sokfelé egyenlő lett a nemzet; a XV. század realismusa és a XVI. század idealismusa már kevésbbé kedvezett a magyarosításnak. A mennyire a történet lapjairól leolvashatni, főleg a XIV. század magyarosított, épen úgy mint a XVII-ik vagy később 1800 és 1875 körül nagyon haladt a magyarosság, A mint tudniillik eltűnik, visszaveretik az idealismus, teljes uralomra jut a realis, a nemzeti, mely ha elég erősnek érzi magát, kiméletlenűl követeli érvényesülését, teljes erővel sújtja végre a nemzeti egységet. Azért helyesen mondja már 1854-ben Szent-Tornyán báró Eötvös József, hogy „a nemzetiség eszméje mindig azon mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma valósulásnak indul“. Csakhogy ő sem látja, hogy a nemzetiségi -54- törekvés mindenkor megvolt az emberiségben, mióta nemzeteket alkot; nem tudja, hogy a realismus idején a törzs, a faj, a felekezet, a vidék, s így a külön nemzetiség is nagyobb önállóságra törekszik, míg az idealrealismus napjaiban a központ nyomása, egységre törekvése utjokat állotta széthúzó törekvéseiknek. Azt hiszi, hogy a római világban nyoma sincs a nemzetiségi törekvésnek, pedig a rómaiak telepítései mindenütt a latin nemzetiség érvényesítésére törekedtek; igaz hogy a római polgár nevével díszíték fel e törekvést, de egyre megy a dolog. Az idealrealismus alatt kegyetlenűl kiűzték vagy kiirtották a meghódított barbart, s így könnyen ment a latin nemzetiség megalapítása. A középkorban a hódító barbarok özönlék el a római birodalmat. A hol már az idealismus alatt vagy az idealrealismus első felében betörtek mint Pannoniába, ott csakhamar eltűnt a latin világ, mert kegyetlenűl irtottak; de mihelyt később, például az V. század végén léptek fel hódítóknak mint a keleti góthok 488-ban Itáliában, vagy később a longobardok 568-ban, mikor a realismus egy kissé megszelidítette őket, vagy a frankok Galliában 486-ban, a vandalok Afrikában, vagy a nyugati góthok Galliában és Hispaniában, többé nem kegyetlenkedtek, nem irtották ki a benszülött népességet, mert habár még idealrealismus volt, de csakhamar beléptek a realismus korába, a mikor becsülni tudták az anyagi jólétet és hasznát vették a benlakók munkájának, s kivált ha kis számmal lepték el az új földet, rendesen beléolvadtak az ottani lakók nemzetiségébe. Ha azonban 250, 300 körül hódították volna meg e barbarok a római tartományokat, első dolguk lett volna kiirtani az ottani lakosságot s teljesen magukévá tenni az országot. A magyar nemzet szintén realis időkben foglalta el mostani hazánkat és hogy nem olvadt fel az itteni lakosságban, csupán annak tulajdoníthatni, hogy az egész széles alföldön nagyon kevés lakóra talált, és másutt sem akadt -55- sűrűbb népességre. Az alföld tiszta magyar maradt és mindig istápja, támogatója lőn a magyarságnak. Eötvös azt gondolja, hogy a hódító barbarok különféle nemzetiségűek voltak; hogy ezek nem gyűlölték egymást, a mivel felvilágosult századunkban annyiszor találkozunk; hogy nem iparkodtak a nemzetiségek közötti ürt szélesbíteni; hogy mint a longobardok tevék, fölvevék maguk közé a meghódítottakat, s így hiányzott bennök a nemzetiségi érzés: mindez nagyon helyes lehet, csak a következtetés hibás, mert az idegen törzsek fölvételét az erősen realis időknek lehete tulajdonítani, mikor bennök is megfogyatkozott a nemzeti egységre törekvés. Mikor Eötvös elszámlál néhány kedvezményt, melyet a barbarok adtak a benlakóknak, felkiált: „Hogyan lehetne mindezen dolgokat kimagyarázni, ha azon népeknél, melyek a nyugatcsászári birodalmat meghódíták, hasonló nézeteket teszünk fel, minőket korunkban a nemzetiség nevében hirdetnek?“ Azt hiszem, elég világosan kimagyaráztam e jelenséget, mellettem bizonyítanak a mai barbár népek, melyek szintúgy érzik a nemzetiségi gyűlöletet mint a felvilágosultak 1854-ben. Az sem támogatja Eötvös felforgását, hogy számos apró tartomány egyesüléséből jöttek létre a nagyobb államok nemzetiségre való tekintet nélkül, s ezért nem volna szabad állítanunk, hogy már a középkorban léteznek nemzetiségi fogalmak. Az Europában most fennálló nemzetiségeknek még csak akkor kelle kifejlődni: a jelen nemzetiségi fogalmakat tehát hasztalan keresnők ama korban, mondja Eötvös. Nagy tévedés, a történelem nagy ignorálása. Azt nem tudjuk, mikor fejlődtek ki a frankok, góthok, vandalok, longobardok, burgundok, hunok, avarok, magyarok, de annyit tudunk, hogy mint önálló nemzetek léptek föl saját nyelvvel, vallással, nemzeti szokásokkal, erkölcsökkel, melyekre büszkék voltak az idealrealismus idején, melyeket nemzeti kincsöknek tekintettek s nem váltak meg tőlük senki kedvéért. -56- De a mint bekövetkezett az idealismus, nem soka adtak e kincsekre, elhagyták vallásukat a keresztyénségért, odaadták nyelvöket a benlakók műveltebb latin nyelvéért, idegen és nemesebb szokásokat vevének föl, s a mit nem tudott megcsinálni az idealismus, végrehajtá a rákövetkezőt idealrealismus, ez kegyetlenül megteremté a nemzeti egységet, amennyiben kiirtotta a pusztuló pogányságot.

IV.
A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

Mi a vallás? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi életnek, mely lehetetlen, hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában, köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk, mikép emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának, melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájok; térdelnek egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja, megnemesíti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte, istenházának híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen: lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt, melyet ennyire becsűltek embertársaink.

De bárminő felfogásunk legyen felőle, mindenesetre az emberi élet egy magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember.

A mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép -58- magyarázzák. Némelyek az emberfölötti világ physikai, metaphysikai és erkölcsi magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások általános függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s vígasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily meghatározását olvassuk a a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát, sajátosságát emelik ki a religiónak.

De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk a hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája, a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan nem bizonyíthatók. A hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak, s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hívő erkölcsi eszményét foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos ragaszkodásunkat, meggyőződésünket külsőleg is jelezzük.

Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint. Mindegyik megérzi a haladás hullámának idealis, idealrealis és realis korszakát. Tudjuk, hogy az idealismus az összefoglalás kora, a rokon tünemények csoportosításáé. Már most mi következik ebből a vallásra nézve? Mikor az ember az idealismus legszélesebb látkörében él, a nagy mindenséget és még nagyobb alkotóját -59- látja meg lelki szemeivel, ekkor rajong az isteniért s mély hódolattal borul le szentsége előtt. Gondolkodása bámulatos egységbe hozza össze az igaz, szép és jó eszméit s e végtelen egység élén maga az Isten, az alkotó, a nagy egységes idea áll. Mihelyt szűkűl az idealismus látköre, halványodik az Isten képe; az igaz, a jó és a szép eszméi kezdenek elválni egymástól; mig a realismus alkonyán csak a mysticusnak van sejtelme az istenről s édeleg a vallásos érzés melegében, az igaz, szép és jó eszméi pedig egymás ellenségeinek látszanak. Az idealista el sem tudja képzelni, hogy ne volna czélja a mindenségnek, tehát a teleologia hive; a realista az ő parányi körében csupán az okviszonyt látja, a közvetlen, a látszatos okot veszi észre, azért lenézi a teleologiát. Az idealismus napja legfényesebben ragyog első kitörésekor, azután homályosodni kezd s mutatkozik a skepticismus, a rationalismus, mely az emberi észt teszi az eszmei világ birájává. Ekkor szokott erősen fellépni a vallásújítás; mikor pedig annyira szűkül az ember látköre, hogy kezd elmosódni az isteni s csak érzéki szertartások és formaságokban él a vallás, akkor már nem igen törődnek vele és reformjaival. A mi a vallás történeti megjelenését illeti, a következőket mondhatni róla. A kezdetleges műveltségű ember az ő barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a realisabb idők kedveztek e fejlődésnek A rationalismus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy némely tüneménynek természetes és némileg magyarázható oka van, az istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Újabb idealis korszakok újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és -60- a rossz istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealismus alatt végre eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnként visszaesett a realismus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták rendesen kiemelték: így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VI. század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből fejlődött a keresztyénség, melyet az idealrealismus delén hirdetett Krisztus. A Kr. u. első és második század realis érzése sok mysticus elemet vitt be a keresztyénségbe, minő volt a gnosticismus, melyeket a harmadik század eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a krisztusi vallást, nagy küzdelembe került ugyan Arius rationalis tanának háttérbe szorítása, a keresztyénkatholikus doctrina egységessé tétele, ami az idealrealismus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerűlt. A hetedik század idealis iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a keresztyénségben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos tisztelete, ezen érzéki elem berohanásai ellen, de csak a VIII. század elején tört ki a harcz, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az idealrealismus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század első felében lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő tanában, mert a későbbi idealismus, az észszerűség napjaiban lépett föl. Némileg érthetővé válik a Honorius-kérdés is. E buzgó, tevékeny és erkölcsi fegyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius patriárka, melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy közvetítő inditványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen hitágazati feszegetéseket, beléegyezett tehát a kifejezés használatába, hisz az istenség „nem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti -61- természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat“. Csakhogy keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat (682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is kárhoztatta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki zsinat magát a pápát is megróni; mert még annyi idealismus volt a társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen elsimítani a dolgot; a mi könnyen megtörténhetik az idealrealismus delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, a mi a VIII. egyetemes zsinaton (869) sikerűlt is, mely kárhoztatta Photius szakadását; a X. század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek; 968-ban összeütközés támadt azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak czímezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi patriárka (1043 óta) a reformidealismus napjaiban idézte elő; ez kikelt a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár nem támogatta a császári hatalom, keresztűlvitte a szakadást. A XI. sz. idealismusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói valának, például Leuthard, egy pór, a ki Chalons sur Marne parasztjait a képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok (1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, a mit a Szent-Lélek írt az ember szívébe, Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet, mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a kézi munkát mondotta az igaz -62- tannak, nem pedig a keresztséget, a penitencziát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patarinok. Amint lassankint ébredezett a realis irány, nagy volt a szellemi mozgalom, beállott a két eszme harcza a XII. században s még mindig számos eretnekséget okozott. Ilyenek voltak Tanchelm (1115–1124) követői Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei Bretagneban, bruisi Péter, egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél s hasonlóknál sokkal jobban terjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek.

Az idealrealismus egységre törekvése, merev orthodoxiája borzasztó mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel rohanta meg őket; nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg volt hagyva, hogy kutassanak, házról-házra járjanak az inquisitorok, fogdossák, vallassák a gyanusakat s a világi hatalomnak adják át a bűnösöket. Már a harmadik laterani zsinat (1179), noha kijelenti, hogy non sitit sangvinem, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az idealrealismus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes törvénykönyvében sem hiányzanak.

De míg az idealreal idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a scholasticus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet, fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét, pompáját, behozta az úrnapját: megkezdődött lassankint a realismus akna-munkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok egyházainak kisebb-nagyobb -63- önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság, hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú tanokért. A lelkészek inkább moralisáltak s nem feszegették a hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticismus, az első lágy, kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek, száraznak, érzés nélkülinek tartja a velök foglalkozást, az utóbbi magasztos szemlélődésbe, vallásos intiutióba merűl és a realismus részletező intensiv munkájával titkos, rejtelmes dolgokat sejt a léleknek istenhez való viszonyában. E titkos, rejtelmes világ egyik tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a realismus gyarapodásával, ugy hogy a XV. század nyolczvanas éveiben inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa.

E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassankint nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, utóbb pedig észszerűbbé vallását, gyöngitette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a szertartásokat. Luther lassankint elejtette a szentségek nagy részét, eltörölte a misét, a kath. szertartások e központját. Kálvin még jobban keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerűlt visszaverni az erősödő idealrealismusnak, a lutheránus és kálvinista felekezet azonban uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealismus orthodoxiája szigorúságával megóvta tagjainak a katholikus egyházba való visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha a XVI. század első felében és később is szabadságot követeltek maguknak, a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. -64- Az egyházak tanának megállapitására tömérdek megyei és tartományi zsinatot hittak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545–1563) elvégezte ezt, különféle országos és megyei zsinatjai főleg az erkölcsi és a hitélet emelésével foglalkoztak.

Az idealrealismus központositása folytán rendkívüli hatalomra tőn szert a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a központositás s a hol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be. Portugallia már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispania is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok szintén kivívták önállóságukat. A pápai hatalom is megérezte a realismus gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a Decreta cleri gallicani, a franczia papság határozatai. Az inquisitió tekintélye is vesztett erejéből. Mig a XVII. század első felében majdnem mindenható volt, most akárhányszor megtagadta segitségét a világi hatalom. A vallásos polemiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és mysticismus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang, mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a directio spiritualis, áhitattal forgatták szalezi szent Ferencz Philotheá-ját, Kempis Tamás Krisztus követését, Fenelon cambray érsek és mások hasonló műveit. Népszerűek valának a jansenisták, a kik művelték az egyházi és világi tudományokat s maguktartásában tele valának mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű -65- párisi diaconus halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál, nyavalyatörősek és mások meggyógyulnak éppen úgy, mint most Lourdesban.

1710 körül már jelentkezett az idealismus, tiz-húsz év mulva pedig utat tört sokfelé a rationalismus, az észszerűség. A léhasággal szemben mutatkozott a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel később az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. Ecrasez l’infame, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s utána mondotta a világ jó része körülbelűl 1770-ig. Sikerült is nekik eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben, meg a templomi szentbeszédekben is meghonosítani a rationálismust. Rousseau és mások kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat; a sentimentalis novellák és regények is sokszor magasztalással írtak a vallás felől; de nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a franczia forradalom letaszitá trónjáról magát a legfőbb lényt is; a gyarapodó idealrealismus azonban csakhamar visszahelyezte nemcsak őtet, hanem a dogmákat is. Mindenfelől nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a catholicismus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra divatba jött a catholicismus. Minek köszönhetni ezt? A gyarapodó s végül uralomra jutott realismusnak, mely nem szerette a protestantismus észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi beszédeit; úgy, hogy mikor 1817-ben a protestantismus -66- három százados emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való volt a hitújitás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást okozott? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének kiontásával!

Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a választ. Az érzéki, a kenetes, lágy és mysticus realista rövid néhány év alatt tetterős, munkás idealista lőn. Az erősebb gondolkodók rajongva fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták, magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel effajta merészebb magyarázók. A franczia Lamennais, az elragadó tollú író és gondolkodó, s társai: Lacordaire, a későbbi szerzetes, Montalembert gróf, a 30-as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak kiméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész 1870-ig, az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végeig szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek nehány esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. – Ronge és mások az egyház fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a nőtlenség eltörlését. Eötvös József az ő Carthausi-jában a vallást mutatja be vigasztaló angyalként, de neki még nem kellenek a dogmák, Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az uralkodó idealis áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, noha még nem érkezett meg az ő idejök; még Montalembert, Lacordaire, -67- Gioberti és mások idealis catholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberalis politikára bírja rá a pápát, a ki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theologiában a németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud felmutatni többet vagy kevesebbet.

A 48-iki forradalom volt az eszményi és realis eszme roppant csatája, mely az idealisták bukásával végződött. A rajongók földönfutók lőnek. A legtöbben hazátlanul bolyongtak és most idegen országok kenyerén élősködtek. Hugo Viktor, a mint akkor hívták, a század legnagyobb költője, Jersey szigetén, a tenger szikláján élt, hová számtalan idealista az eszményi gondolkodás e búcsújáró helyére zarándokolt. Gyakran megfordultak nála a mi földönfutó magyarjaink is. Honn pedig mindenütt erősödött a központi hatalom, a világi úgy, mint az egyházi. Sok helyen frigyre lépett a két erő, másutt hallgatag támogatta egymást. Az egyházi élet követelte a dogmákat, egységre törekedett a tan és fegyelem terén, egyenlővé akarták tenni az eltérő szertartásokat is, melyek némely egyházaknak, mint például a milanóinak, ősidőktől sajátjaik valának; a semináriumok nyelvévé a latint tevék, mindenfelé megyei és tartományi zsinatokat tartottak, melyek a fegyelem, a vallásos élet élénkítését sürgették. Úgynevezett missiók járták be az országokat, melyek lángoló hévvel buzdíták a hiveket, gyóntatták, áldoztatták őket, tömérdek hallgató jelent meg előadásaikon, melyeket jó időben a szabad ég alatt tartottak, a püspökök szentgyakorlatra hívták össze a megye papjait. A katholikus egyházban roppant hatalomhoz, befolyáshoz jutottak a jezsuiták, a protestánsok körében az orthodox, a conservatív irány. A pápa egészen a jezsuiták karjaiba veté magát. 1854-ben dogmává tette szűz Mária szeplőtelen fogantatását, a hatvanas években kiadta a Syllabust, melyben össze voltak gyűjtve a modern gondolkodás politikai, erkölcsi, -68- theologiai stb. tanai, mint a jelen idők nagy tévedései, 1870-ben pedig a vatikáni zsinat kimondotta a pápa csalhatatlanságát, mikor ex cathedra szól. A realismus azonban annyira növekedett, hogy ellenkezésbe kelle jönnie IX. Pius központositó, egységre törekvő orthodoxiájával. Vagy engednie és a korhoz símulnia, vagy meghalnia kelle. Ez utóbbi történt. Helyet adott a realista XIII. Leónak, a ki mindjárt szakitott elődje politikájával, engedékenységet mutatott minden irányban, megszüntette az éles harczokat a különböző államokkal, még Olaszország kormánya ellen sem árult el rendkívűli gyűlöletet. Alatta az eszme realis áramlata folytán megszünt az ultramontanismus, mely semmi egyéb, mint az idealrealismus központositó orthodoxiája s így sem az idealismus, sem a realismus idején nem virágzik. Az egyházi fegyelem húsz év óta tetemesen meglazult, nincs lélek, nincs buzgóság a papokban, élik világukat az egyházi élet nagy eszméi nélkül, végzik a szertartásokat, ledarálják imádságaikat, elmondják miséiket és szent beszédeiket lelkesedés, a szentség exaltatiója nélkül. Egy-két mysticus ugyan keresi a bensőséget, de nem talál követőkre; a pápai udvar engedélyével szent fegyelemre, igazi szerzetes életre akarták kényszeriteni a magyarországi barátokat, szt. Ferencz édes fiait, de minden erőlködés hasztalan volt. Nem akadt közöttük elég mysticus gondolkodású, a kiket rá lehetett volna bírni a fegyelem megtartására. A pápa engedékenysége végűl a legnagyobbra határozta el magát. Tudjuk, hogy az orthodoxia a legszigorúbban ragaszkodik az egyház latin nyelvéhez, a latin mise és szertartás az egység leghatalmasabb nyilvánulása. XIII. Leo azonban Strossmayer djakovári püspök sürgetésére a szlávoknak a latin helyett megengedte nemzeti nyelvök használatát. Hogy fog ezen siránkozni a jövő idealrealismusának orthodoxiája! -69-

Ime, röviden vázolva, ilyen az ember vallásos élete: az idealismus idején felmagasztosul, utóbb háttérbe szorítja az érzéki elemet, a szertartásokat, nem rajong a dogmák finom distinctióiért, nem szereti a theologusok észbontó zabhegyezéseit; sőt időnkint, különféle eretnekségek formájában pusztítást végez a hitágazatokon, eltörli a nagyon képteleneket, a fejlődő skepticus bölcsészet megmételyezi számos gondolkodó lelkét, sokan hitetlenek lesznek. Az idealrealismus első felében nagy harcz támad a szabadabb gondolkodók és a vallás hívei között, a kornak még erősen eszményi jelleme van, a forradalom után azonban beköszönt a vallás erőteljes orthodoxiája, a hivők érdeklődnek a hitágazatok iránt, csodálják a theologusok mély és finom tudományát, ha lehet az egyház szaporítja dogmáit, építi templomait, érvényre juttatja befolyását az iskolákban és a társadalomban, előkelő szerepet kezdenek játszani a papok, mindenütt kitüntetéssel fogadják megjelenésöket; míg lassankint elnémul az orthodoxia, nem kellenek a dogmák, csak a szertartások, melyeket szivesen lát az ember, a legtöbbnek szemében csupa külsőség, formalitás lesz a vallás, a mysticusok azonban félre vonulnak, maguk ájtatoskodnak, sőt némelyek külön felekezetbe verődnek össze, mint nálunk a baptisták, nazarenusok, néhol a spiritisták, külföldön az úgynevezett buddhisták, továbbá az üdv hadserege és más hasonló gyülekezetek, Oroszországban tömérdek apró mystikus felekezet, melyekről alig adhatni számot.

Most térjünk át második tárgyunkra, az erkölcsi életre. Az erkölcs mindig nehéz vagy fejthetetlen kérdése volt a gondolkodóknak. A legkülönfélébb elméletek jöttek divatba, hogy nem sokára mások váltsák fel. Tulajdonkép kettőre vihetni vissza e sokféle nézetet: az egyik az ember közvetlen öntudatát, a másik a hasznot, a jólétet, a gyönyört stb. teszi az erkölcsi élet forrásává. Az egyik -70- azt tartja, hogy bensőm, ugynevezett erkölcsi érzésem sugallja, hogy úgy vagy amúgy viseljem magamat; a másik azt véli, hogy a jólét szüksége vezet cselekvésemben. Már Plato és Aristoteles irataiban is fölfedezték a két eltérő vélemény nyomait s azóta száz meg száz bölcsész, theologus, gondolkodó haladt az egyik vagy másik irányban. Hány ezer kötetet írtak a kétféle nézetnek és változatainak támogatására! Lecky azt mondja, hogy azért is nehéz az erkölcs fogalmát és eredetét feszegetni, mert ha az utóbbi nézethez hajlunk, némely moralisták saját jellemünket is belékeverik a vitába: mert önzők, léhák, élvhajhászók vagyunk, azért csatlakozunk a tanhoz, mely a hasznot, a gyönyört teszi az erkölcs forrásává. Hogy kikerüljűk e veszélyt, próbáljuk meg, legyünk két kulacsosak s adjunk mindkét félnek egy kis igazat. Igy lekenyerezzük, talán jóakaróinkká teszszük őket és teljes nyugalommal foghatunk rövid fejtegetésünkhöz, a nélkül, hogy vaskos könyveket kellene írnunk.

Tudjuk, hogy az eszme hat az emberre és uralkodik fölötte. Az eszme idealis és realis fajtája vezeti érzésében, gondolkodásában és cselekvésében. Máskép érzünk, gondolkozunk és cselekszünk az idealismus, az idealrealismus és realismus idején. Jól sejtette Kant, hogy categoricus imperativus, hogy feltétlenűl parancsoló az erkölcs, a kötelesség szava, de nem terjesztette a szép és igaz ideáira, megelégedett azzal, hogy csupán a jóra vonatkoztatta. Pedig az idealismus napjaiban csak az eszményi szépet és az egyetemes igazt kell kiválóan szépnek, igaznak tartanunk, míg a realismus idején bolondnak tartanának, ha egy idealis képért, vagy valamely általános igazságért, minő az emberiség, a nemzet, rajonganánk. Igen, mi az eszme öntudatlan rabjai, teszszük, a mit nekünk parancsol, érezzük, a mit tőlünk kíván s úgy gondolkodunk, a hogy követeli. A katonai börtönökben évek -71- óta ülnek egyes fiatal nazarenusok, a kik nem akarnak fegyvert fogni kezökbe s a mai realista szegény bolondoknak hívja őket; a második század realismusa alatt hány keresztény vértanú hős lélekkel ontotta vérét, állotta ki a legnagyobb kínokat, a kikre szánalommal nézett Róma léha érzéki gyermeke, míg hóhéraik is lesve-lesték ajkaikról az igen szót, hogy benyújtják a pogány áldozatot: nem értették ezt a szent őrültséget. A római hadvezér megtiltja, hogy távolléte alatt csatába bocsátkozzanak az ellenséggel, s mikor visszatér, látja, hogy győztek ugyan, de megszegték parancsát s halálra itéli saját gyermekét. A realista megbotránkozik az apa zord szigorúságán, felháborodik e katonai brutalitáson, a szülői tekintély e vadságán, míg az idealista, sőt az idealrealista is, nagynak, fenségesnek tekinti az atya kérlelhetlen szigorát. Schiller Don Carlosában II. Fülöp spanyol királyt hozza ily lelki küzdelembe, benső harczba; fia vét az orthodoxia, az állami centralisáló eszme ellen, azért pusztulnia kell, a mit más szemmel néz az idealista, mással az idealrealista és ismét mással a realista, noha mindnyájan könnyeznek. Valóban, az idealismus napjaiban a világ és emberiség, a haza és nemzet lelkesít bennünket, azért önzetlenek, magasztosak, önfeláldozók vagyunk. Csak az önzetlenség a jó; megvetést, lenézést érdemel az önző. Ilyenkor az elbeszélések és színjátékok tele vannak önfeláldozó jelenetekkel, a szerelem és hit, az érzékiség és a hazaszeretet, a magán- és közérdek összeütközéseiben mindig az utóbbinak kell győzni, különben rossz benyomást tesz ránk. Elégedetlenűl, bosszankodva teszszük le az ily könyvet, bosszúsan hagynók el az effajta színművet. Nemesebb jellemeket várunk, csak ilyenekért rajongunk. Az idealrealismus alatt, mikor mind az idealismus, mind a realismus tüneteivel találkozunk, már kezdjük érteni az önzés némi jogosultságát, már a szerelem kezd győzni -72- különféle összeütközéseiben, a magán, a családi érdek a közérdekkel szemben; a realismus idején nem is látunk szívesen oly eseteket, melyekben valaki feláldozza magát és családját az egyetemes javára, effajta összeütközésekre sem szeretünk gondolni. Nézzük meg az összes színműveket, melyeknek előadására szivesen jár a közönség, s látni fogjuk, mily egészen más fajta drámai küzdelem folyik bennök, mint a minőkkel az idealismus és idealrealismus idején találkoztunk. Persze, azt szoktuk az utóbbiakra mondani, hogy elavultak, hogy kimentek divatból, hogy vén salabakterek, melyeken szegény apáink könnyeztek, de nekünk már bolondságok, melyeket meg sem érdemes tekinteni. Pedig csekély változattal újra visszatér az ő koruk s akkor gyönyörűséget találunk jobb darabjaikban. Egy városatya mondotta a realismus idején, mikor jó áron ki akarták sajátitani a telkét, de ő jóval többet követelt: Én nem csak polgár, hanem családapa is vagyok. Pedig polgárságát és városatyaságát is bőven kizsákmányolta s e mondásán senki sem háborodott fel, mert a realismus napjaiban jogosultnak tartjuk az önzést. Ekkor léha, érzéki, lágy lesz az ember, sokan kenetes pietisták, némelyek mysticusok, de nincs bennök erő. Tele vagyunk érzéssel, részvéttel, nem tudjuk nézni a szenvedőt, csupa könyörűletből állunk. Tömérdek jót tesznek a gazdagok, egy Peabody jótékonyczélokra hagyja 90 millióját, Hirsch báró az egész világon szórja millióit a szegényeknek. Karácsonykor sokat költetünk a Jézuskával gyermekeinkre, évközben is sok játékot kapnak a tehetősb családok fiai és leányai, egész irodalmat tartunk fenn számukra, sőt a halottakról sem feledkezünk meg, emlékezetök napján koszorukkal, virágokkal lepjük el sirjokat. A betegek számára kórházat állítunk, a szegények segélyezésére tömérdek egyesületet alakítunk, melyek százezreket fordítanak jótékony czélra. Szóval az ember csupa -73- szív lesz, csupa érzés, mely élvezni, gyönyörködni, a jólétben uszni óhajt, de a mellett nem feledkezik meg embertársairól sem.

Gyanítjuk, hogy mikor tör ki az idealismus a realismus végén. Mivel a realismus részletezés, aprózás, szétmállás, végre a társadatom léha, önző egyedekre omlik szét, kiket a közöttünk levő és újra támadó idealisták könnyű szerrel legyőznek. Hisz az eszme hat reánk és fogékonynyá tesz bennünket az idealismusra, különösen az eszményi morálra. E fogékonyság már azzal megadatott, hogy általánosítani tudunk. Ugyanis mihelyt fensőbb szinvonalra emelkedve az általános-, az egyetemesért rajongunk, erkölcsünk is fensőbb lesz, már nemcsak magunkat, családunkat, környezetünket látjuk, hanem az emberiséget is, vagy legalább nemzetünket, szóval látkörünk tetemesen kiszélesedik s ezzel megnemesednek erkölcseink, fenköltebb lesz morálunk.

Az idealismus idején virágzik a bölcsészeti világnézet, a realismusén a történeti. Az első azt hirdeti, hogy az ember saját erejéből alkotja és módosítja nyelvét, hitét, irodalmát, művészetét, erkölcseit, rendezi állami, jogi életét. A történeti világnézet már kisebb-nagyobb mértékben szükségszerű, a természettől fejlődöttnek mondja e tüneményeket. Némely realista az ember legcsekélyebb befolyását is tagadja. A nyelv, a vallás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az irodalom, a művészet, a szokások és erkölcsök, szóval maga az egész társadalom egyszerű termék, physis, productum naturae. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy mikor Darwin felállította a létért való küzdelem tanát, Schleicher prágai tanár, jeles nyelvész hirdette, hogy a nyelv önmagában él ajkainkon, nincs rá befolyásunk, s a nyelvek épen úgy harczolnak a létért, mint az ember és más szerves lények. S mikor a század tizes éveiben a történeti jog tudománya virágzott, mikor -74- Savigny nagy tekintélylyel hirdette ez iskola tanait, az eszményi gondolkodó Hegel felkiáltott: Ez a legnagyobb szégyene a századnak; der grösste Schandfleck des Jahrhunderts!

Az erkölcs terén sem gondolkodunk máskép, mint a hogy az eszme sugallja. Ha Platótól és Aristotelestől, Zenotól és Epicurustól kezdve több mint két ezer éven keresztül a bölcsészek erkölcstanait vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy az idealismus idején rendesen a bölcsészeti világnézet alapján az erkölcs, a moral forrásává a közvetlen öntudatot teszik, míg a realismus idején a haszon, a gyönyör, a tetszés stb. forrása a moralnak; az idealrealismus alatt pedig mindkét nézettel találkozunk, de legtöbbször a férfias, büszke, önérzetes erkölcsöket sürgetik, melyeknek Zeno stoicismusa volt legnagyobb mesterök.

V.
A JELLEM.

A jellem az ember erkölcsi világa, az egész erkölcsi ember. S mivel mi a külső tünetekből ítélünk, azért némelyek úgy határozzák meg, hogy a jellem azon mód, melyben érzésünk, gondolkodásunk és cselekvésünk mutatkozik. A társadalmi életben sokszor emlegetjük, mert gyakran rászorulunk embertársainkra és segélyöket jellemök szerint mérlegeljük. Jellemes embernek a közéletben azt tartjuk, a kire bizton számíthatunk, a ki nem könnyen riad vissza a nehézségektől, bajoktól, különösen mások nemtetszésétől. Használjuk a jellemtelen szót erkölcsi értelemben, rendesen a szószegő és önállóság nélküli felebarátjainkat értjük alatta. Természetes, hogy e szokásos kifejezéseknek nem vehetjük hasznukat, mert jelleme van mindenkinek, mindegyikünk jellemes ember és senkise jellemtelen. Érzésünk és gondolkodásunk, meg cselekvésünk módja tárja fel jellemünket.

De most azt kérdezik, honnét ered ez a jellem? Két csoportra, vagy mondjuk világnézetre vihetni vissza az idevágó véleményeket: a bölcsészeti és a történetire. Az előbbi főleg az idealismus napjaiban uralkodó s döntő fontosságot tulajdonit a szülők és tanítók nevelésének; a másik, a történeti, tagadja a nevelés, oktatás befolyását, vagy legalább csekély jelentőségűnek tekinti. Az eszményi, a bölcsészeti világnézet azt tartja, hogy neveléssel még a rossz gyermeket is megjavíthatjuk, sőt teljesen átalakíthatjuk; a történeti világnézet rendesen kicsinyli ezt a befolyást. Szerinte természeti szükségességgel olyan az ember, -76- a milyennek született s ilyennek marad többé-kevésbbé mindvégig, egész a sírig. Az ember charactere állandó és változatlan, – mondja Schopenhauer, – ugyanaz marad egész életén át. Esztendei, viszonyai, sőt ismeretei és nézetei változékony burka alatt ott rejlik, mint rák a héjában, egy ugyanazon ember változhatatlanul. A characternek csak irányában és anyagában mennek véghez úgy látszó módosulások, melyek az életkorok és szükségleteik külömbségéből keletkeznek. Az ember soha sem változik meg, a mint egy esetben cselekedett, úgy fog teljesen egyenlő körülmények közt, – fölteszem a körülmények pontos és hibátlan ismeretét, – mindig ismét cselekedni. „Némely ember tagadni fogja szóval ezt az igazságot, de fölteszi eljárásában, mert a kit egyszer gazságon ér utól, többet soha sem hiszen neki; de bízik abban, a kit korábban becsületes embernek tapasztalt. Mert az említett igazságon alapul az egész emberismeret… az is, hogy az igazi becsületet (nem a lovagiast, a bolondok becsületét), ha egyszer elveszett, soha sem lehet helyreállítani, hanem egyetlen egy semmirekellő cselekedet mocska örökre elfogta az emberét, mint mondani szokták, bélyeget sütött rája.“ – „Innen van az is, hogy bármily tisztán látja, sőt megutálja hibáit és gyarlóságait az ember, sőt bármily igazán eltökéli, hogy megjobbítja magát, még sem jobbítja meg, hanem komoly szándéka és becsületes fogadása ellenére, új alkalom adtán ismét az előbb járt ösvényeken kapatja magát, úgy, hogy maga is megütközik rajta… A jellem változhatatlan… a jobbulás és nemesbülés egész köre és uradalma csupán csak a belátásban áll… többre, mint az ismeret igazítására nem is terjedhet semmi erkölcsi behatás és abban járni, hogy egy ember jellemének hibáit beszéddel és moralizálással megsemmisítjük és így characterét magát, tulajdonképi moralitását újra teremtsük, éppen oly vállalat, mintha az ólmot -77- aranynyá változtatni, vagy gondos ápolással arra akarnók képessé tenni a tölgyfát, hogy baraczkot teremjen.“1)

Schopenhauer e nézete nagyon merev, nagyon rideg, nem hiába írta a realismus napjaiban, hisz akkor nem is szokott változáson átmenni a jellem, senkiben sem találunk nagyobb erkölcsi átalakulást, embertársaink nem látszanak erkölcsi tökélyre törekedni, mindenki éli világát, a hogy tudja. Hiába beszélünk, moralisálunk neki, rendesen úgy találjuk, hogy az egyik fülén beereszti, a másikon kibocsájtja szavainkat. Ez azonban csak a látszat, a közönséges jelenség. Mert ha gondosabban megfigyeljük, a realismus idején is találkozunk a jellemek átalakulásával. Intsük például társunkat, gyermekünket, tanítványunkat oly hibákért, gyarlóságokért, melyek nagyon ellenkeznek a realismus simaságával, csinosságával, külsőségeivel, nemsokára észrevehetjük, hogy hajtani kezd szavainkra. Néha nagyobb erkölcsi átalakulás is történhetik embertársainkkal a realismus idején. Nem kell messzire mennünk, közelünkben a nazarénusok között is vehetjük észre, hogy az új hittársak megváltoznak és erkölcsileg megújulnak. Igaz, hogy ritkák e látható tünemények s itt is nehezen bizonyíthatni, hogy nem volt-e bennök erős mysticus elem, mely kapott az első alkalmon, hogy az új szentek közé álljon. De hisz csakis efféle változásokról lehet szó, midőn az eszme nyomása alatt jellemünk módosúl. Igaz, hogy e módosulás a realismus idején a lehető legritkább; annál többször fordul elő, sőt általános lesz az idealismus hajnalán. Tény, hogy ilyenkor az emberiség átalakul szellemi, erkölcsi és aestheticai tekintetben. A miért tíz-húsz év előtt talán lelkesedett, de a mit legalább is szívesen látott, azt most megvetéssel nézi. Így járt az emberiség nagy része 1820 körül. Még néhány év előtt csak aprózni, -78- részletezni tudtak, az érzéki és az anyagiért lelkesedtek, a huszas években már rajongtak a felsőbb, nemesebb erkölcsökért, olvasmányaikban, költői alkotásaikban csak az önzetlen magasztos jellemeket becsülik, a világ és haza, az emberiség és nemzet fogalma rajongásra birja őket. A lelki erőt, az önérzetet, a nemes büszkeséget, a magasztos lemondást stb. dicsőítik, melyek néhány év előtt mint makacsság, dölyf, gőg, bárgyúság, élhetetlenség szerepeltek az irodalomban és életben.

Ha az érzés, gondolkodás és cselekvés változását akarjuk szemléltetni, vegyünk elő egy szomorújátékot, mely 1820 körül íratott. Ilyen például Kisfaludy Károly Stibor vajdája, mely 1819-ben került a színpadra. A vajda fia, Rajnáld belészeretett egy parasztleányba s a nép gúnyájába öltözve látogatja Gundát, a szerető leányt, kinek fivére, Demeter, meg akarja tőle tudni, hogy kicsoda. Rajnáld fél megvallani, mert a kegyetlen vajda fiát nem fogják szeretni, azért töpreng, aggódik s felsóhajt: „Oh miért nem születtem ily csendes hajlékban, mért nem födözte vastag vászon romlékony testemet, miért nem neveltettem munkás embernek, itt, az anyatermészet csendes kebelében! Miért nem vagyok hasonló én is ezekhez! Oh egek! mily boldog, mily szerencsés volnék, mert itt elvonulva a nagyvilágtól, életemet nem szabnák hiú szokások s a szív sok szép ösztöneit békóba nem szorítanák hideg feltételek és annyi szívrepesztő aggodalmak. Kérkednék aztán bárki szép sorsával, tetézve aranynyal lépjen a világba, játszszék a dicsőség fénykoszorújával, ragyogjon személye legfőbb méltóságban, én szebb örömök közt folytatnám éltemet!“ S mikor atyja, a vajda, elpusztítja Gunda családját, Rajnáld csupa lemondás, önfeláldozás. Mikor Demeterhez, Gunda testvéréhez tér be a vajda s a testvér bosszút állhatna rajta, nem teszi, mert nemtelen cselekedet lenne orgyilkos módon támadni a kegyetlen -79- emberre; Dezső, Rajnáld nevelője büszkén dobja vissza a vajda aranyait: „Ámbár sárkány tündöklik melleden, ámbár te engemet megvetve illetél, azért még sem cserélnék én veled és még a koldusbottal is reád csak szánakozva nézhetnék. Ezen ércz (az arany) emelt uraságra; im, megint porban hever, nincs szükségem reá.“

Mind oly jellemek, minőket nem tudunk látni, olvasni a realismus idején. Érdekes, hogy a realismus külsőségei, formaságai neki csak hiú szokások, hideg feltételek, melyek békóba szorítják a szív igaz érzésit. Az idealismus gyűlöli e formaságokat s e gyűlölet birta rá Rousseaut, hogy az igaz embert nem a civilisált világban, hanem a vadak közt keresse.

Kisfaludy Stibor vajdája elég volna, hogy az idealismus jellemeit bemutassuk, de forduljunk a hires franczia költőhez, Hugo Viktorhoz, lássuk, minő jellemek ragadják meg képzeletét. A tizes évek realismusának léhasága, üres puhasága, erkölcsi petyhüdtsége után szertelen vadságban kellett kitörni a felháborodott idealistáknak, a mire érdekes például szolgálhat a nagy franczia költő első regénye: Han d’Island (1823.) Igaz, hogy ezt huszonegy éves korában írta, de a Bug Jargal (1825.) Notre dame (1831.) Triboulet (1832.) is többé-kevésbbé ugyanazon jellemvonásokat mutatják. Ős időkben élt Izland szigetén egy szörnyű teremtés, Ingulf, félig ember, félig ördög. Irtózatos dolgokat szokott művelni. Egy boszorkánytól született a fia s ettől tovább a család utolsó tagja: Han. Ordításától kapta nevét. Gyermekkorában elhagyatva, megszánták a a jámbor szerzetesek s kolostorukban nevelték föl. Hálából felgyújtotta a zárdát és egy fatörzsön átúszott Norvégiába, a hol folytatta hivatását. Betemette a faroeri bányákat és bennök a munkásokat, a búcsú ünnepén letaszítá a sziklát, mely a Golvo völgye fölött lebegett s elpusztította a falut lakóival, vendégeivel együtt, szétrombolt -80- egy hidat, mikor sokan voltak rajta s a mélységbe hullottak, az istentisztelet alatt felgyújtotta a drontheimi székesegyházat, egy viharos éjszakán eloltotta a világító torony lángját. De nagyon szerette a fiát s mikor ez belé fúladt a tengerbe, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, a kik nem voltak okai halálának; hanem gyermeke nagyon szeretett egy leányt, a ki többre becsülte Munksolm ezredének egy katonáját s mivel Han nem tudta meg, hogy melyik volt a szerencsés, az egész ezred kiirtására szánta el magát. Azért egy katlanfélébe csalja, lázadókkal megtámadja és összemarja őket. A kik kikerülték a halált, azokat úgy végzi ki, hogy rájok gyújtja a kaszárnyát, a hol maga is elvész. Az ily regényhős természetesen soha sem szokott mosdani, körmeit, vagy inkább karmait soha le nem vágja. Ruhája egy vállaira vetett friss véres bőr, melyet valamely vonagló vadállatról húzott le. Egyetlen barátja egy jeges medve, melyen a meredek sziklákról is lenyargal. Megismerkedik egy másik embergyűlölővel, gróf Schumacherrel, a kinek elmondja, hogy természete az embereket gyűlölni: „hivatásom nekik ártani; kell egy istenemnek is lenni, hogy káromolhassam.“ A grófnak tetszenek az elvei s kezét nyújtja neki. „Minek? Hogy felfaljam?“ Az új barát szánja és az emberek rosszaságáról panaszkodik. „Oh velem csak jót tettek. Minden gyönyörűségemet nekik köszönhetem. Mily kéj, mikor vonagló testöket fogaimmal rágom össze, mikor gőzölgő vérökkel kiszáradt torkomat megnedvesíthetem, mikor jajgatásuk tagjaik ropogásába vegyül bele. Hanen kívül van egy sereg boszorkányom, hóhérom, hullaőrzőm stb.“

A realismus idején nem lehetne ily irodalmi művet írni. Ekkor nem tudják elhinni, legalább 1810 körül nem, hogy valamely szörnyű teremtésnek egyetlen szenvedélye az embereket fölfalni, rájok bajt és szerencsétlenséget -81- hozni. Hisz a realista nem bánt senkit, csak őtet ne bántsák. Ő lehet lágy, szelid, léha, önző, kenetes pietista vagy mysticus, de nem lehetnek ily borzasztó fogalmai az emberi életről. De hogy alkothat magának ily képet az idealista, mint a minőt Hugo Viktor más műveiben is találunk, hisz ez képtelenség, őrült mese, szörnyű bolondság? Nem lehet tagadni és mégis könnyen érthető. Az idealistában nagy a tetterő, némelyikben, mint például Hugo Viktorban, ez minden természetes mértéket felülhalad. Képzeljünk most magunknak egy ilyen szélső idealistát 1820 körül, mikor még csak kezd átalakulni a társadalom, nem fog-e őrült szertelenségekbe kitörni? Mert jegyezzük meg, az a Han d’Island senki más, mint maga Hugo Viktor, a kinek nem voltak ugyan karmai, valamely vadállat frissen nyúzott meg véres bőrébe sem öltözködött, állásánál fogva hihetőleg finom ruhába takaródzott, lelki állapotja azonban sokszor hasonlított Han d’Islandéhoz, sokszor szeretett volna felfalni nem egy ezred, hanem egy millió buta realistát. Meglehet, hogy ilyen volt Hugo Viktor, de nem a többi ember, mondja a mai realista. Pedig ilyen volt Hugo s ilyen volt kisebb-nagyobb mértékben a társadalom számos tagja, külömben nem tartották volna nagy költőnek, hanem szépen elhelyezik az őrültek házában, hol tovább is álmodhatta volna szörnyűségeit. És nem ez történt, hanem az olvasók tetemes része, a század legnagyobb költőjének kiáltotta ki. Igaz, hogy a hatvanas években leapadt tisztelőinek sora, megfogyott a száma, a nyolczvanas években pedig a nagy idők emlékeül reánk maradt tiszteletre méltó romnak tekintették; de a huszas években nem állott magában, hanem számtalan kortársának érzését, gondolkodását fejezte ki.

Az idealismus e szélsősége sokszor a legbizarrabb, a legfurcsább nézeteket hozza felszínre, például Hugo Viktor -82- egyik-másik hősébe épen nyomorúsága és rútságaért szeret belé kedvese. Ez az önfeláldozás legmagasabb foka akar lenni, de képtelen valami, mert a szerelem az érzelem dolga, mely ösztönszerűleg hajlik a szép felé és ha megszánja is az oly rútakat, mint a Notre Dame-i harangozóban Quasimodót, Tribouletben a király borzasztóan rút udvari bolondját, de szerelemre gyúladni épen rútságukért, nem lehet. Tény azonban, hogy az idealismus idején nem uralkodik a szépség, a báj annyira, mint a realisabb napokban; az úgynevezett erkölcsi szépségek, mint a lélek nemessége, tisztasága, a nagyobb műveltség, okosság, háziasság kiváló szerepet játszanak a szerelem ébredésében, míg a realisabb napokban a szépség hiányát a nagy vagyon, dús örökség, fényes összeköttetések szokták pótolni.

Az idealismus szélsősége magával hozza a jellem élére állítását, szertelenségét. Idáig azt mondottuk, hogy a költő annyira eszményíti hőseit, hogy megszűnnek emberek lenni, s vagy angyalok, vagy ördögök. És ezt nem lehet tagadni. Azt mondottuk, hogy az eszményi költő idealis, a realista pedig való jellemet alkot. Egy Bánkbán jellemei nagyon valószerűek. A mit Bánk tesz, tenné ezer meg ezer realista. Mikor látja, hogy felesége erényét a királyi herczeg ostromolja, megelégszik egy pár visszaútasító szó hallatára, s más dolga után néz; mikor a lázadókat csillapítja, elég neki néhány megalázó szólam, hogy kiengesztelődjék, az érzékiség napjaiban azt is elhiszi, hogy az erényes nő egy kis italra mindjárt őrjöngő szerelmes, hogy azonnal odaveti magát az első kéjencznek, s csak azon töpreng, hogy örült-e neki felesége. Nem csoda, hogy Vörösmarty idealis gondolkodásának nem tetszett Bánkbán: az idealismus hősének nem szabad ily kétes, ily habozó szerepet játszania, tüstént bátornak, elszántnak kell lennie a legnagyobb összeütközésekre, -83- melyek nem ellenkeznek fensőbb moráljával, mert az általános, az egyetemes mindig imponál neki, s így a költő sem fonhatja belőle tragicumát. A legelső támadásnak sértenie kell büszkeségét, önérzetét, s egy idealista mindenesetre egészen máskép szövi a mesét, máskép alkotja meg az összeütközést, Melindának nem szabad elesnie még az izgató por segélyével sem; de a realista Katona József mindezt természetesnek, helyesnek találja. Hisz 1815 körűl általános volt az érzékiség, nagyon megbomlott a családi élet, mindennap láthatta a szerelmeskedés jelenségeit, tehát a valót, az igazat adta. Az eddigi aesthetica csupán abban tévedett, hogy az idealista költők jellemzését szertelennek, az igaztól eltérőnek, hamisnak mondotta, míg a realistákéra ráfogta, hogy csak ez találja el az igazat, hogy csupán ez teremti meg a való jellemeket. Pedig mindkettő igaz, mindkét fajta költő a valót adta, a mennyire a költészet szereti az igazságot. Mert mindketten az életből merítenek, az eszményi költő az idealismus életét teremti újra, a realista a realismus életét, csupán az idealrealismus napjaiban, mikor fokonkint közeledünk a realismus felé, mikor egyikünk még túlzó idealista, a másik már erős realista, van értelme az aesthetica eddigi szavainak. Ekkor nagyon szemünkbe tűnik a kétféle jellem, mindkettővel találkozunk felebarátjaink között, s lassankint kezdünk a való, a realisabb jellemekhez fordulni.

Az idealismus egyik fővonása a jellemek alakításában a sóvárgás, epedés. A kikben nincs nagy erő, lelkök nem tud szenvedélyesen kitörni, vadul tombolni, nem festenek oly szélső jellemeket, mint a minőket Hugo Viktor és mások rajzoltak; hanem édes, epedő, ábrándos, hervadó és világfájdalmas egyéneket. Tele vannak nemes, önfeláldozó, magasztos érzéssel, de nem erős, hanem lágy sentimentalismus az, a mi sorvasztja őket. Különösen el vannak terjedve az ily jellemek, mikor a realismus jelentkezik; -84- tulajdonkép minden idealista megérzi kisebb-nagyobb mértékben, de igen soknak egész lelkét lefoglalja. Bensejökben a csalódás érzése uralkodik. A nélkül, hogy nagy küzdelmeik, szenvedéseik lettek volna, fáj nekik minden, tele vannak könynyel és bánattal. Ha költők lesznek, csupa elegiákat szeretnek írni nőies lágysággal, gyöngédséggel. Visszaemlékezni az emberiség aranykorára, a múlt szép időszakára, a gyermekkor játszi, bohó, gondtalan napjaira, tetszik legjobban. Szeretik a magányt és boldogságát rajzolni. Idylleket írnak, nem a realismus idylljei ezek, hanem a természetet énekelik meg egész rajongással. Itt ki tudják beszélni magukat, a néma völgy, a hangtalan sziklák, a pusztuló erdő, az őszi levélhullás, mind elhallgatják az ő fájdalmaik, bánataik elbeszélését; szeretik a pásztori költészetet, a pásztor örök magányát, zavartalan csendjét, ábrándozva néznek az esti szürkületbe, soha sem telnek belé a hold bámulatába.

Az idealismus napjaiban mindig el van terjedve az ily érzés-, gondolkodásmód. A XI. században a rajongó szerzetesek leveleit olvasva, látjuk, hogy e szegény emberek sem valának mentek ettől a rajongástól. A XVI. század pásztorregényeit mily kitartással olvasta az akkori műveltebb közönség, az irodalom történetéből tudjuk. A XVIII. század idealistái nem győzik rajongva festeni a természetet, a világirodalom számos költője foglalkozik e feladattal s nálunk is, kivált Ányos Pál e tárgyat, ezt a kimeríthetlen kérdést variálják. A múlt század aestheticusai, kivált Schiller egy elméletet találtak ki, melyben szembe állították egymással a naiv és sentimentalis költészetet. A görög, római, szóval az antik költészet nekik naiv volt, a mai pedig sentimentalis. Okát is megmondja az idealis Schiller. Honnét van az, hogy mindenben a mi természetes, felülmúlnak bennünket a régiek, pedig mi felsőbb fokban hódolunk a természetnek, bensőséggel függünk rajta, s -85- magát az élettelen világot a legmelegebb érzéssel öleljük? Azért van ez, mert a természet eltűnt az emberiségből, s csak magunkon kívül, a lelketlen világban találjuk fel a maga valóságában. Nem a mi nagyobb természetességünk, ellenkezőleg viszonyaink, állapotaink, erkölcseink természetellenessége hajt bennünket, hogy az egyszerűség és igazság utáni ösztönünknek, mivel az erkölcsi világban nem reméljük, a természeti világban keressünk kielégítést. Azért azon érzelem, melylyel a természethez ragaszkodunk, oly közel rokon amaz érzelemmel, melylyel az eltűnt gyermekkort és gyermeki ártatlanságunkat siratjuk. Gyermekségünk az egyedüli csonkítatlan természet, melylyel még a művelt emberiségben találkozunk, azért nem csoda, ha a természet minden nyoma gyermekkorunkba vezet vissza. Szerinte a görögök nem érezték ezt a rajongást a természet iránt. Leírják, gyönyörködnek a természetben, de nem rajonganak érette. A természet inkább eszét és tudvágyát; nem pedig erkölcsi érzékét érdekelte, nem csüng rajta édes ábrándozással, érzelmességgel.

Schiller magyarázata megfelel az idealista felfogásának, mely a mai szokások, erkölcsök természetellenességében keresi az ő rajongásuk okát. Tény, hogy az idealista elégedetlen a társadalom erkölcsi, politikai s más viszonyaival s tehetetlenségében sóhajtozik, eped, idylli világot teremt magának, pásztori vagy rokon költészetet alkot, ez azonban mindig így volt nem csupán nálunk, hanem a régi világban is. Igaz, hogy csekély nyoma van az e fajta régi költészetnek, mert az idealismus antik költőitől igazán kevés maradt reánk. Például a Kr. e. 600 körül uralkodó idealismus nagy számú költői, valamint a 400, a 150, a Kr. u. 200 körüli eszményi költők keveset hagytak reánk, mert az idealrealismus gyarapodó bensősége és melegsége hidegnek, ünnepélyesnek és fárasztónak tekinti a legtöbb eszményi költőt, a kinek olvasásában -86- nem, vagy alig talál élvezetet. A mi bírálatunk többnyire Homer, Virgil, Horatius stb. után ítéli meg az antik világot, kik közül az utóbbiak az idealrealismus delén, az előbbi pedig a végén alkotott. Schillernek e nagyhatású értekezése 1795-ben jelent meg. Mikor az egész világirodalomban szemlátomást fogytak a sentimentalis költők, s ha megéri, a tízes éveket, látta volna mennyire elenyészik. Hisz a realismus költészete majd olyan naiv, mint a görögöké volt, legfölebb az a külömbség, hogy a haladás hullámai következtében több idealismus, mélyebb erkölcsi érzés hatolt be a realismusba, mint az antik világ idején volt. Ezért lehet most nagyobb és tartósb a sentimentalismus.

De haladjunk tovább az emberi jellem változásában, s mutassunk egy hibát, mely kivált az idealrealismus napjaiban uralkodik. Ez a hypocrisis, a pharisaeismus, mely az erényes, különösen a vallásos érzelmek feltüntetésében áll. Mikor az állam és az egyház nagy központosítása hajtatik végre, mikor az orthodoxia erős és az állam segélyével erőszakosan lépett föl, uralkodott a hypocrisis, kikről azt mondotta Voltaire, hogy szemökben az ég, de szívökben a pokol. La Rochefoucauld pedig az ő szellemes gondolatai közt mondja, hogy a hypocrisis oly hódolat, melyet a bűn tesz az erénynek. Az eszményiség és a realismus harczában, mikor tele van a társadalom kétféle jellemmel, mikor az egyik még erősen idealista, míg a másik már jóízű realista, akárhányszor találkozunk e fajta színlelő, tettető jellemekkel. A finom emberismerő azonban mindjárt tudja, hogy kivel van dolga, de a társadalom elfogadja annak, a minek mutatja magát. Csakhogy a mint erősödik a realismus vagy egészen uralomra jut, fogy a számuk, s ilyenkor már ki lehet csúfolni. Így tesz például Molière, ki a realismus növekedésével Tartufe darabjában gúny tárgyává teszi a hypocritát, a mit lehetetlen lett volna 1620 körül megírni, annál kevésbbé előadni. Molière -87- idejében is nagy nehézséggel járt előadatása, magának XIV. Lajosnak pártolása azonban színpadra hozta. A realismus idejében apad a hypocriták száma, a vallási orthodoxia nyomása megszűnik, vagy legalább gyöngűl, de általános lesz a színlelés, tettetés. A realista síma és gyöngéd, szinlel és tettet sokszor csupa lágyságból, előzékenységből, udvariasságból. Ilyenkor egy kis vallásos hypocrisis a papokkal szemben csak a figyelem, a kellő udvariasság és műveltség jele. Társaságban megtámadni, kigúnyolni valamely vallás tanait, merő udvariasságból sem szabad. Charles de Remusat gróf, a franczia akadémia volt tagja írta a tízes évekről, hogy finom társaságban a vallást bírálgatni vagy észrevételeket tenni nem volt szabad. A háziasszony rögtön az operai vagy drámai újdonságra, vagy más közelfekvő tárgyra fordította a beszédet. Ujabban, a 70-években, Sardou kisérlette meg egyik drámájában szinpadra hozni a hypocrisist, de csak ritkán adják, a realismus nem igen érti és nem sziveli. Az ő vallása úgy is csak külsőség, formalitás, tehát nem játszhatik nagy szerepet a hypocrisis; de mikor a társadalom erősen vallásos volt, mikor az orthodoxia zsarnoki szerepet játszott az egyes, a család és a társadalom életében, akkor számtalan hypocritával lehet-e találkozni.

Az ember jellemének módosulásáról nagyon sokat lehetne még mondanunk, hisz minden egyes erény és bűn a legszorosabb egységben van szervezetünkkel és az uralkodó eszmével. Külön fejezetben szólhatnánk mindegyikről, a mi azonban nem szorítható egy felolvasás keretébe. Elmondhatnók az eszme nagy hatását az emberre, de mindez sok időbe kerülne. Talán a t. hallgatóság is a törvény ismerete után maga kiegészíti és meg tudja magyarázni, mikor van bizonyos lelki sajátságok, erények és bünök dele vagy alkonya.

Legyen szabad egyet a legfontosabbat, mégis különösen -88- kiemelnünk. Ez a realismus udvariassága. Udvariatlanság a realismus napjaiban rendkívüli sértés. Ilyenkor csupa figyelem az ember. Szívesen köszöntünk és szívesen köszöntenek. A név- és születésnapokat azonnal észreveszik, újévkor tömérdek üdvözletet írunk és kapunk. A gyászjelentésre számtalan részvevő levél érkezik, aki csak közelebbi ismerős, mindegyik egy-egy koszorúval emlékszik meg a család halottjáról. A számos estélyen, mulatságon vagy mindennapi látogatáson végtelenül udvariasak vagyunk, vígan, könnyedén folyik a társalgás, mert az ember nem latolgatja szavainak igazságát, semmi nehézségekbe sem kerül füllenteni, egy udvarias bókot mondani. Az idealista megválogatja kifejezéseit, óvatos, vigyázó, némely emberek iránt hideg, kimért, feszes; csak rendkívüli esetben bizalmas; a realista mindig síma, kedves, udvarias, enyelgő, nyájas. A realismus idején ritka embernek van zord, kemény, parancsoló tekintete, már jóságos nézésünkben eláruljuk, hogy símák, gyöngédek, nyájasak vagyunk. Bárminő kellemetlenség ért bennünket, ha csak bírjuk, nem alkalmatlankodunk vele másoknak, iparkodunk nevetni, mosolyogni s nem éreztetjük velök, hogy kisebb-nagyobb baj ért bennünket. Csupán az ideges jogosult ezt kimutatni; igaz, hogy nagyon sok az ilyen.

Az udvariasság hangja azonban bizalmaskodó, különösen a két nem érintkezésében sokat engednek meg egymásnak. Állitólag kihalt az úgynevezett gentlemanek faja. Az a nemes, választékos, úri, nyájas és mégis büszke magatartás, mely nem sért, sőt inkább magához vonz, csakhogy három lépésnél tovább nem közeledünk hozzá; melyet rokonszenvvel, de a mellett tisztelettel fogadunk és látunk körünkben, ma alig, vagy jobban mondva, nem található. Az idealrealismus büszke, önérzetes, nemes morálja idején voltak ily előkelő jellemek és tetszettek is. Ma alig kellenének. Most azt kívánjuk, hogy mindenki -89- nyájaskodjék velünk. Ha mégis valaki megpróbálná az idealrealismusnak gentlemankedését, csakhamar elfordulnánk tőle, mert bensőséget, közvetlenséget melegséget, símaságot, szolgálatkészséget vagy legalább szinlelését követeljük minden téren. Legalább mutassa, ha nem érzi. Azért a társaság csupa mutatás, persze sokszor csak képmutatás.

De hát miért ennyire síma, nyájas udvarias a realismus? Mert a realismus részletezés, aprózás, szétmállás. Léha egyedekre hullik szét a társadalom. Ilyenkor mindnyájan érezzük, hogy magunkban állunk. Csupán egy kapocs füz össze bennünket: az érdek, melynek jele és kifejezője az ajkainkon élő mosoly, arczunk nyájassága, modorunk símasága, A realista nem tud akarni, nem tud parancsolni; csak ha anyagi érdeke kivánja, tud egy kissé erősebb lenni. Ekkor is könnyen megalkuszik, kivált ha könyörgésre, sirásra fogják a dolgot. Nincs erőnk ellentállni a könnyeknek, különösen egy bájos nő könnyeinek, a kinek közeledése érzékiségünket is csiklandozza vagy legalább fölébreszti. Bár az idealismus az apostola a nagy elvi democratiának, a gyakorlati democrata gondolkozás azonban épen a realismus idején valósul meg. A legszegényebb ember is nagyra viheti, ha tehetsége és hozzávaló erkölcsi érzékhiánya van. Alacsony helyzetből a legmagasabb társadalmi polczokra emelkedhetünk, ha ügyesek vagyunk és nem válogatunk az előmenetel módjában. Minden jó, ha a vége jó. Alkalmunk is akad elég, mert ilyenkor mindenki rászorul embertársára. Még a nagy úr sincs e szabály alól kivéve. A realismus rendszeretete mindenbe beavatkozik és kellemetlenséget okozhat a kisvárosi elüljáró is, ha nem vagyunk elég símák iránta. Benső tartalma, erkölcsi érzéke pedig, a mi igazán büszkévé, önérzetessé tehetné, senkinek sincs.

VI.
PESSIMISMUS ÉS MYSTICISMUS.

Sajátságos tünemény, hogy a haladás hullámának második felében nagy számmal akadnak oly embertársaink, a kik e világot, e földi létet sötét szemmel tekintik, tömérdek rosszat látnak rajta és benne. Eleinte csak kevesen vannak, később szaporodnak s a realismus vége felé nagyra emelkedik a számuk. Szomorú világnézetöknek bölcsészeti rendszere is van, melynek legkiválóbb mestere, igazi megalkotója Schopenhauer Arthur, a ki 1818-ban készült el nagy munkájával, de oly csekély hatást ért el, hogy művét csomagoló papirnak használta fel a kiadó. Harmincz év múlva azonban derengeni kezdett neki s a megvetett vagy lenézett bölcselő iránt érdeklődni kezdettek, s az ötvenes években sokan ünnepelték, a nyolczvanas években pedig számtalan tisztelője elragadtatással szólott a világ nagy, sőt szerintök legnagyobb gondolkodójáról. Harmincz év óta Hartmann és mások dolgoztak e bölcsészeti irányon, többi közt Bahnsen, Nietzsche, a ki néhány év előtt megőrült; Mainlaender Fülöp, a kit Schopenhauer művei ragadtak el s mikor megcsinálta saját bölcsészetét, Die Philosophie der Erlösung, a megváltás philosophiáját, az első példány megjelenésekor felakasztotta magát 1876 márczius 31-én. Nékem is volt egy zseniális ifjúkori társam, egy bácskai sváb fiú, Augsburger, utóbb Rónay István, a kinek gyönyörű szónoki tehetsége elragadtatással tudta tolmácsolni e bölcsészetet, s mint pap a keresztyénséggel akarta összeegyeztetni, hisz ez a vallás is a siralom völgyének rajzolja a földi életet. -91- Lelke azonban lassanként elborult, visszavonult az emberektől, s a fényes jövőjű férfiú magába zárkózva írta borongó szép költeményeit és dolgozott bölcsészetén, míg végre aránylag fiatalon elragadta a halál.

Úgy látszik, hogy a nyoczvanas években volt legjobban elterjedve ez az úgynevezett pessimista bölcsészet. Azóta mintha egy kevéssé apadna a számuk. Akkor még számos művelt asszony forgatta Schopenhauer lapjait. Ma mintha az ébredő idealismus félretétetné a frankfurti meghasonlott lélek könyveit.

Kérdés, mi lehet az oka, hogy e pessimista gondolkodás bizonyos időszakban annyira elterjedhet felebarátjaink között. Mint bölcsészeti rendszert természetesen csak a műveltek karolják fel, de maga a pessimista gondolkodás a társadalom minden rétegében található. Királyoktól, fejedelmektől le az egyszerű pórig, munkásig, sőt koldusig mindenütt ráakadhatunk. Kérdés tehát mi lehet az oka ennek a gondolkodásnak épen az utóbbi harmincz év alatt, mikor az egész világ roppant haladást tőn az anyagi téren? Hisz nem tudjuk elszámlálni, leírni azt a tömérdek sikert, a mit az emberiség oly rövid idő alatt elért. A közlekedés, az ipar, a kereskedés, a kényelem, az anyagi jólét körében csodák történtek, sokan azt hiszik, hogy nincs is határa e haladásnak, hogy feltaláljuk a röpülést s néhány óra alatt Párizsban, Londonban lehetünk.

Némelyek azt sejtik, hogy az emberiség sokáig csodálta, bámulta a világ szépségét, el voltunk ragadtatva gyönyőrűségétől, illő tehát, hogy most a másik végletbe csapjunk át; ha előbb dicsértük okos berendezését, most szidjuk oktalanságát, a sok nyomort és szerencsétlenséget.

Második okának a realis tudományok gyors haladását tekintik. E haladás oly rendkívüli, hogy az eszmék alkalmazkodása nem tudott lépést tartani vele. Szédítő gyorsaságunkban úgy érezzük magunkat, mintha elragadó lovon -92- vagy rohanó léghajón űlnénk. Roppant tudományunk ma már csömört idéz elő, megzavarja lelkünk egyensúlyát.

Harmadik oka lehet – mondják – magának a gondolkodásnak túlcsigázott kifejlődése, mely nyomja és gyötri szervezetünket. Az értelmiség túlcsapongásában szenvedünk. A kik a gondolkodás munkájával foglalkoznak, az élet és halálról elmélkednek, végre mindazok, a kik bölcselkednek, érzik ezt a szenvedést. Hasonló nyomást éreznek az oly művészek is, a kik a többé-kevésbbé elérhetlen eszmény megvalósításán fáradoznak. Az emberi elme minden oldalról igénybe van véve, minden tudománynyal, minden művészettel szeretnénk foglalkozni, de nem lehet. És a fokozatosan gyöngülő elme felcsigázza az idegrendszert s belső harczot, bomlást okoz magunkban. Ha tudnánk magunkon uralkodni s vagy a gondolatra, vagy az érzelemre vetnők mugunkat, mily gyönyörrel, élvezettel tudnánk dolgozni. De nem lehet, hanem szaggatottan, töredezve kell munkálkodnunk, szervezetünk végre kimerül az eszme és a test e harczában, megzavarodik az értelem, halvány, pislogó fényt ad.

Azután a mai ember nem csupán a természetet érti behatóbban, hanem saját belvilágát, öntudatát is. Stuart Mill azt hirdette, hogy a magunk fölötti elmélkedés, a lélektani elemzés haladása bomlasztó hatással van reánk s a nagy világosság csalódása szomorúvá tesz bennünket. Mily kínos ellenmondás: a bölcsész, a művész egész lelkével dolgozik rajta, hogy új világot teremtsen magának és embertársainak s ez az új világ gyötri, megsemmisiti őket.

Mennél behatóbb lesz értelmünk; minél jobban önmagába száll: annál finomabb lesz érzékenységünk. Maga a rokonszenv, a részvét csak a fájdalom tényezője lesz, mert jobban érezzük mások szenvedéseit. A társas élet gyarapítja az emberi gyötrelmek visszhangját s elnyomja -93- az örömekét. A megélhetés nehézsége is aggaszt bennünket, mi lesz majd később velünk!

A pessimista gondolkodás nagy okának tekintik az akarat elnyomását az értelem és érzelem túlságos exaltatiója miatt. A pessimismus egy neme a metaphysikai sugallatnak, melyet természeti és erkölcsi tehetetlenségünk szűl. A tehetetlenség tudata pedig gyöngíti, megsemmisíti önérzetünket, önbecsülésünket, a mit a bölcselők azután rendszerbe öntenek. Lélektani vizsgálódások mutatják, hogy az őrültek és hypnoticusok némelykor jól érzik magukat, a mi a mozgási erő gyarapodásakor történik. E gyarapodás dynamométerrel mérhető. Az elégedetlenség, a rosszúlérzés idején pedig nyomást szenved az akarat, mely az izomerő gyöngülésével párosul. Ez néha felére száll.

Végre odajutnak némely bölcsészek fejtegetésökben, hogy a pessimismust valószinűleg az egyéni tehetetlenség érzése szűli. Éppen a tudás rendkívüli gyarapodásával érezzük az emberi tehetség határait. A pessimismus tehát nem tiszta őrültség, vagy ha az, nagyon természetes. Szóval: századunk a válság, a vallásos, erkölcsi, társadalmi romlás, a bomlasztó elemzés kora, azért van elég okunk a szenvedéshez. Az értelem és érzelem minden újabb haladása újabb fájdalmakat szűl. Tudvágyunk, az emberi vágyak e legveszélyesebbike, ma kielégíthetetlen s nem csak egyes elszigetelt emberek baja, hanem egész népeké, mindenekelőtt ez a század betegsége. És ez folyton növekvő baj, mivel az ember agyában fészkel, az egész emberiség feje szenved miatta.

A bölcsészek e magyarázatában van egy kevés igaz; de jóval több a tévedés s mint egészet tekintve, alapjában hibás. Mert hogy azért volnának pessimisták, mivel erkölcsi világunk, eszméink nem tudnak lépést haladni tudományos ismereteinkkel, ez jó lehet phrasisnak, de nem bizonyítéknak. Hogy ma villamos vasúton mehetünk, vagy -94- saját skatulyáján gyújthatom meg a gyufámat; hogy Péter kárpitos új ruganyt talált föl az ágyamba, vagy aluminiumkulcsot hordozok zsebemben s nem egy súlyos vaskulcsot s számtalan efféle haladás, nem bomlasztja meg gondolkodásomat s nem zavarja meg eszméimet. Hallgassunk azzal a roppant tudománynyal is, mely örömet okozna lelkünknek s megzavarná fejünket. Mondjuk ellenkezőleg, hogy soha sem butább az ember, mint a realismus idején, mikor grassál a pessimismus. Ma szóba állhatunk hírneves, mondjuk világhírű tudósokkal s bámulva veszszük észre, hogy e kitűnő ember feje tele van egy halmaz ismerettel, de fogalma sincs az eszmékről, nem tud összefoglalni, nincs semmi egység gondolkodásában, igazán korlátolt specialista. A gépész ismer mindenféle csavart, de nem tud mást, a füvész jártas a füvekben, a geologus ismeri a föld rétegeit, a bibliographus megmondja, hogy ennek vagy annak a könyvnek hány kiadása van s milyen papirra nyomtatták, a diplomatikus az okirat betűiből megmondja, hogy mikor jelent meg a kérdéses diploma, szóval a tudás e vigéczei mind más-más szakban utaznak, saját szakukban kitűnően jártasak, de az eszmei, az erkölcsi tudományokban teljesen járatlanok. Most 1894. szeptemberben tartották nálunk a közegészségügyi és demographiai kongresszust s e népes gyülekezeten senki sem tudott valami eszmével felhozakodni, e világhírű tudósok, mint aprózok, részletezők, kutatók, vizsgálók, a kiknek azonban nem fáj a fejök az eszmék szédítő magasságától. Hogy valaki egy kővel, egy fűvel, egy baczillussal, egy csavarral többet vagy kevesebbet tud mesterségéből, nem öli meg a fejét; ezek mind oly gyakorlati ismeretek, melyeket könnyen eltanul, játszva elsajátít, a ki szívesen foglalkozik velök. Ezek nem észfeszítő és szédítő tudományos dolgok, lassanként középszerű elme is magáévá teheti őket. E tudósok nem is igen szenvednek pessimismusban. -95- Gondolkodásuk nincs túlcsigázottan kifejlődve, jobbadán csak emlékezetök van igénybe véve s éppen nem szenvednek az értelmiség hypertrophiájában. Az orvos, a ki csak az ember fogain dolgozik, a ki csak a lábaszárát vagy karját egyenesítgeti, nem csigázza el szegény elméjét, nem teszi tönkre idegrendszerét.

Van egy kis igazság abban a nézetben, hogy a pessimista gondolkodás okát saját belvilágunk elemzésében és akaratunk tehetetlenségében keressük, de nem úgy, a hogy a bölcsészek magyarázzák. A tehetetlenség érzete megsemmisíti ugyan önérzetünket, de nem tudvágyunk tehetetlensége bánt bennünket mint a bölcsészek gondolják, hanem erkölcsi tehetetlenségünk. Ez háborít fel, ez dúlja bensőnket. Az emberi tudvágy épen a realismus idején könnyen kielégíthető, mert az eszmei nem igen érdekel bennünket, természeti, történeti, archaeologiai, bibliografiai stb. ismereteink pedig folyton gyarapodnak. Stuart Millnek is igaza van, hogy az önmagával való tépelődés bomlasztó hatással van az akaratra; de azt is tudjuk, hogy e téplelődés, ez a saját lelkünkbe szállás csak egyesek, az úgynevezett mystikusok sajátja, a kik nagyon elszaporodnak a realismus idején, de nem pessimisták.

Tehát kik a pessimisták? A realismus idején élő idealisták. Tudjuk, hogy az emberi szervezet el van látva eszményi és realis sajátságokkal. Némely emberben harmonikusan vannak e sajátságok, egyik sem nyomja el a másikat, úgy, hogy mikor az uralkodó eszme hat rájok, szépen elfogadják e hatást s életök nyugodtan, zavar nélkül folyik tovább. Nagy szerencse és nagy baj forrása lehet, ha valakinek túlnyomók az idealis, vagy realis sajátságai. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Széchenyi, egy báró Eötvös József és más idealisták jól érzik magukat az idealismus hatása alatt, lelkök tele van idealis elemekkel; -96- egy Szabó József, egy Eötvös Loránd, egy Than és a többiek számtalanon szépen, kedélyesen megvoltak, mert lelkök kiválóan realista, csupa részletezők, aprózók, intensív munkások.

De ha valakinek lelki sajátságai túlnyomóan idealisak, ha gondolkodása csupa összefoglalás, expansív munka, a ki mindenütt egységre, áttekintésre törekszik, ismereteit nem úgy mint a realista egymás mellé rakni, hanem egy magasb eszmére, fensőbb elvre akarja visszavinni; az ilyen embernek meg kell zavarodni, meg kell bomlani a realismus idején, mert senki sem érti meg. Önmagával és másokkal meghasonolva él a világon. Az emberek, legalább a józan, egészséges, léha realisták kerülik, nem értik zúgolódását, kifakadásainak vak töltéseit; mondásai furcsáknak, bohó dolgoknak tetszenek, melyeket mosolyogva mesélnek el egymásnak a jóízű realisták. Ha politizál, oly okokat keres a bomladozó idealista, melyek nevetségesek; ha moralizál süket füleknek beszél. Különösen ez utóbbi vérig sérti a szegény idealistát. Ő tudniillik magas összefoglaló színvonalról nézvén a világot, látja az erkölcsi léhaságot, az általános tettetést, színlelést, az erkölcsi érzék tompulását, mit a realista nem vesz észre, mert a maga vaczkában, gubójában ismer ugyan minden szálat, minden pelyhet; a felsőbb, az erkölcsi világ azonban terra incognita, ismeretlen tájék neki, melyet föl kell fedezni számára. A bomladozó idealista elkeseredve látja ezt a realis társadalmat, látja az erkölcsök egyetemes sülyedését, az érzékiség, az önérdek uralmát, látja a tömérdek bajt és nyomort, az emberek elégedetlenségét, saját tehetetlenségét, nem csábítja el őtet sok ember anyagi jóléte, sőt felháborítja a gazdagok dőzsölése, fénye, pompája, kicsapongása, mert rögtön mellé állitja a nyomoruak, a szenvedők kínjait, nélkülözését. Lelkének bomlása egész viseletében, beszédében, ruházkodásában, -97- magatartásában nyilvánul. Míg a realista síma, nyájas, ő goromba udvariatlan; a realista figyelmes, megjelenik a család ünnepein, jól érzi magát a társaságban, ő figyelmetlen s távozik, ha mások közelednek; a realista, ha teheti, finoman, elegánsan, a legutolsó divat szerint öltözködik, ő cynikus a ruházatában, nem hódol a divatnak.

Az igazi pessimisták azonban nincsenek valami nagy számmal. Két nagy ellenségök: a tébolyda és a halál könnyen végez velök. De kisebb mértékben sok ember sajátságai közt vannak idealis elemek, akárhányunknak van egy kis összefoglaló képessége, az ilyenek nagyjából símulnak ugyan a korhoz, de többnyire idegesek lesznek, sok minden bántja őket, a miről nem tudnak számot adni, keresik a szórakozást, az izgatottságot, bomlanak a szép asszonyok és szép férfiak után, mások az ivásban, utazások- és kirándulásokban, tengeri és más fürdőkben keresnek enyhülést. De nemcsak az úri népben mutatkozik ez a kisebb fajta pessimismus, melyet legtöbbször idegességnek hivnak, hanem az egyszerű gyári és mezei munkásban is. A munkás azonban némi orvosságot talál egész napi tevékenységében. Reggeltől estig dolgozva ráér ugyan gondolkozni, de a legtöbbnek kiveri fejéből a sok töprengést, a kenyérkereset nehéz gondjától nem ér rá sokat elmélkedni és beszélni s a hosszu munka után elfáradva nagyot alszik, álmában nem nyugtalanítják a rémes ijedelmek. Részben ez lebeg azon paedagogusok előtt, a kik az iskolákban meg akarják honosítani a kézimunkát, mint a svédek nevezik, a slöjdöt. E bajnak azonban észrevétlenül közeledik az orvossága s ez az ébredező idealismus, melynek jelentkezését mindnyájan észlelhetjük a kitörő erkölcsi érzésben. -98-

II.

A realismus mélyreható intensív tevékenysége egy különös jelenségnek lesz szülőanyjává, melyet egy szóval mysticismusnak neveznek. Honnét ered ez a sajátságos tünemény, idáig nem tudtuk megmondani. Mi az oka, hogy némely felebarátunk, rendesen igen békés, szelid és síma embertársunk, tele van áhitattal s a lelki, a vallásos élet, az istenes gondolkodás titkaiba merűl és buzgón szemlélődik? Magába vonulva, az érzék fölötti szemlélet és tudás foglalja el egészen az ily embereket, a szemlélődés csendes régióiba emelkedve, keveset törődnek a földi lét örömeivel, kisebb-nagyobb fájdalmaival, magába száll a kedélyök s nem bántják őket a politikai s társadalmi harczok. Főleg a realismus idején szaporodnak el. Idáig a katholikus egyházban leginkább azt mondották, hogy e szentek megunták a nagy dogmaticai harczokat és zabhegyezéseket. Például a XIII. században a scholastica theologia finom megkülönböztetései, észbontó distinctiói és a belőlök származott, s bizony sokszor keserű viták kifárasztották az okosabbakat, s az áldatlan harczok helyett magukba szállva az isteni szemlélődésbe merűltek. Igy említik kölcsönösen az 1000 – 1500-ig terjedő hullámban a jámbor Eckhart (1327 ✝), Tauler (1361 ✝), Suso Henrik (1366 ✝), Ruysbroech (1381 ✝), Mersvin (1382 ✝) neveit, kiknek a XV. században tetemesen gyarapodott a számuk. Ez a magyarázat azonban csak a látszatnak szól és épen nem fejti meg a kérdést, mert a Kr. u. II. század realismusa szintén tele volt mysticus tüneményekkel, a mai realismus számos mystikus jelenségeit sem tagadhatni, pedig már a nagy társadalmat nem igen bántották a theologusok véres ütközetei. A második század mysticismusát úgy szerették magyarázni, hogy tömérdek ázsiai rabszolgát hoztak Rómába, a kik meghonosították a keletiek mysticus hajlamait. Napkelet vallásos -99- symbolicája és Plátó mystico-poéticus dagálya szűlték ezt a szellemi mozgalmat. A jelen mysticismust sokan az előbbi felvilágosodás nagy reactiójának tartják. Ezek mind üres szólamok, melyek semmit se magyaráznak. Sokkal egyszerűbb és világosabb az, hogy a realismus aprózó, részletező, elemző munkája sok olyat lát, érez, szemlél vagy sejt, a mit az idealista összefoglaló gondolkodása épen nem vehet észre. A realista Semmelweisz hiába magyarázza 1850 körül a gyermekágyi láz okait, a sok idealista orvos még nem akarja belátni, nem tudja átérteni a magyar tudós nézetének igazságát, mert az eszményi ember gondolkodása messze kalandozik, s az erdőtől nem látja a fát, míg a realista belemélyed a sejtekbe, vizsgálja a vízcsöppeket és millió bacillust vesz észre bennök, megkülönbözteti fajaikat, s egész új világot tár fel embertársainak, melyekről az idealista nem is álmodozott. És az oly realisták, a kik a lelki világba merűlnek, ott fedeznek fel ily bacillusokat, titkos, rejtelmes dolgokat, melyeket sokan tagadnak, sokan hisznek és vallanak, de a miknek magyarázatát adni még nem tudjuk. A vallásos mysticismuson kívül ilyen tünemények a spiritismus, a hypnotismus, a telepathia, a csodagyógyítások, a pórnépnél divatos ráolvasások, a számos jövendölések, melyek beteljesednek, a boszorkányságban való hit, a szemverés, megigézés stb. stb. A jelenségek egyikét-másikát tagadni lehet, de mikor a történeti bizonyítékok egész sora szól valamely eset mellett, akkor legfölebb azt szabad mondanunk, hogy igaz, de nem tudjuk megmagyarázni. Hogy Lourdesban, ez új búcsújáró helyen, nem egy csoda történik, annyi bizonyitékkal szemben csak egy elvakult idealista merné tagadni, a realista inkább hallgat és nem feszegeti a kérdést.

Mikor a mult realismusban, a század elején a mesmerismus dívott, a rákövetkező huszas évek sok ideálistája tagadta, csalásnak, a hiszékenyek rászedésének jelentette -100- ki, pedig igaz volt a tünemény. Az ötvenes évek jelentkező realismusa alatt megkezdődött az asztalmozgatás, többi közt virágozni kezdett a spiritismus s feltűnt a hypnotismus; a realismus gyarapodásával mindezen tünemények száma növekedett. Most a realismus végén társadalmunk számos tagja bomlik a spiritismus és hypnotismus után, egész társulatok gyűjtik a kisértetek megjelenéseit, a telepathikus tüneményeket és évenkint kötetekben adják ki bizonyitékaikkal együtt. Falukon, sőt a fővárosi művelt hölgyek között is nagyon el van terjedve a kuruzslókban, jövendőmondókban, kártyavetőkben való hit. Legkiválóbb emberek bajaikban a Kneippokhoz és más csodadoktorhoz folyamodnak, ezer meg ezer izraelita társunk drága pénzen keresi föl csodarabbiját. Az irodalom tele van mysticus rajzokkal, éppen ugy, mint 1815 körül, mikor Werner Zacharias irja az ő: Február 24-ét. Most pl. Hauptmann Gerhard színmüvét: Hannele’s Tod-ot mindenfelé hatással adják. Finom és mystikus lélektani elemzést számos regényben és drámában találunk, melyeket gyönyörködve olvas a mai realista. Némelyek ezt az irodalom nagy haladásának tekintik; Doumic René franczia író összehasonlítja egy Zola és más realista írók 1880 előtti alkotásaival és némi dicsekedéssel látszik mondani, hogy ime mennyit haladt az irodalom. Azok még nagyon külsők, a mostaniak már le tudnak szállani a lélek mélyébe. Jules Lemaitre az irodalom spiritualisatiójának nevezi ezt a jelenséget s igaza van, csakhogy ez nem más, mint a realismus szélsősége, ez már az aesthetikai világ vége, melyen lelógathatjuk lábainkat, Ugyanez a mysticismus jelentkezik a képzőművészetben különösen a festészetben is. Egy Munkácsy, Makart, Matejkó, Benczur és mások nagytehetségü realisták, de többé-kevésbbé rokonok Zola irodalmi erejével, megvan bennök a test és lélek. A mysticusok alkotásai már csupa -101- lélek, csupa kifejezés, csupa elmélyedés, úgy hogy másodrendű a test. A mysticus festő is magába száll mint az író s a lélek titkos redőiből szedi motivumait, egy ismeretlen rejtelmes, átszellemült, kisérteties világot tár elénk, mely tetszik napjainkban, mert számosan vannak közöttünk a mysticusok és még számosabban olyanok, a kik egy kissé rokonszenveznek a mysticismussal. Hisz néhány év előtt olvashattuk egy világi lap tárczájában, melyben Nogáll János Kempis-fordítása volt kidicsérve, hogy e könyvnek ott kellene lennie minden magyar család asztalán. Ma kiváló protestáns emberek kezében is látni Kempis Tamás Krisztus követés-ét, vagy szalezi Szent Ferencz Philotheá-ját, magam is ismerek egy kiváló protestáns tudóst, a ki zsebében hordozta a latin Kempis Tamást, mert a realistának érzés meg nyugalom kell, nem feszegeti a vallás dogmáinak igazságát, nem töpreng tanainak igaz vagy kétséges voltán, hanem szívesen belemerűl az édes, megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe. Az idealrealismus delén tetszenek az ész rideg bonczolgatásai és idealismus alatt a nagy összefoglaló eszmék háborgása, zajongása; a realismus alatt lecsillapodnak az az eszmei hullámok, elsimul az eszmék és érzelmek tengere s az édes, meleg vizek lágy érzésében fürdőzik a megvénült emberiség. Ez az öregkor, a megvénhedt ember, a ki a halál nyugalmát keresi, a sír örök pihenőjét akarja megízlelni, vagy legalább készül hozzá; az emberiség azonban még nem szállhat le sírjába, neki élnie kell és megifjodnia s úgy tesz mint a phoenix-madár, a vénség alkonyán meggyújtja fészkét, elhamvad benne; de hamvaiból egy új madár támad: az idealista emberiség!

VII.
ÉJSZAK A DÉL ELLEN.

Lemaitre, a jeles franczia író, egy érdekes kérdést vel föl a szép világában: meg akarja magyarázni, mi az oka, hogy a szászok és germánok, a geták és a thrákok, a havas Thule népei újra meghódították Galliát. A hódítók: Turgenyev, Tolstoj, Dostojevszki, Ibsen, Björnson, Hauptmaun, Sudermann és más idegen költők. Első okának a franczia udvariasságot, a szellemi vendégszeretet tartja, melylyel Renan Goethét, sőt Herdert is nagyobbnak tekinti a legnagyobb franczia költőnél. Taine nemcsak Shakespearet, ami magától értetik, hanem a mostani angol költőket és elbeszélőket is többre becsülte honfitársainál. A XVI. és XVII. szazadban a dél, Hispánia és Itália léptek fel hódítólag, most azonban éjszak igázza le a francziákat. Ez az iga még most is tart. Azt hiszi, hogy körülbelül tizenkét év előtt kezdődött. Ekkor ugyanis a franczia naturalisták baromisága ellen Scherer és Montégut az angol Elliot Györgyre hivták fel a francziák figyelmét; azután M. de Vogüé Tolstoit és Dostojevszkit magasztalta. Majd a Theatre-Libre vette elő a színműirókat és elcsábította a közönséget; előadták Ibsent, Björnsont, Hauptmant, Rydberget, másutt a belga Maeterlincket stb. A fiatal emberek és némely asszonyok rajongva magasztalják e költőket. Augier, Dumas legjobb darabjai nem idézték elő a tapsok e mámorát; az éjszak e poétái valóban lelkünkhöz tudnak szólani s Vogüé felkiált, hogy az általános eszmék, melyek átalakítják Európát, nem erednek többé a franczia szellemből. -103-

Vigasztalódjék jeles franczia kollegánk, e tünemény okát nem kell a francziák ismert szellemi vendégszeretetében keresnünk, se Renan és Taine kaczérkodásában, vagy a Zoláék elleni reactióban; sem Motégut és Scherer vagy Vogüé magasztalásaiban, sőt a Theatre-Libre vagy a Theátre-Idéaliste is bizonyosan megbukik, ha oly idegen darabokat mer szinre hozni, melyek nem a közönség aesthetikai és erkölcsi szinvonalának felelnek meg, hanem néhány rajongó fiatal ember vagy szép asszony sürget.

Lemaitre okai tehát nem magyaráznak meg semmit. Vogüénak sem szabad az Európát átalakító általános eszmékről szólani, mert a jelenség nem általános egyetemes idea, mely összefoglal, hanem realis gondolat, az ember erkölcsi tehetetlenségének, nyomoruságának gondolata. Az idealismus napjaiban ugyanis duzzadunk az erőtől, nagyot, merészet gondolunk és akarunk vagy legalább sentimentális rajongás tölt el bennünket minden nemes és magasztos, isteni és fenséges iránt; az idealrealismus alatt összébb szorul érzésünk és gondolkodásunk, lejebb szállunk az emberi gyarlóság és gyöngeséghez, veszít erejéből a morál, nincs reánk oly nagy hatása az egyetemesnek, a nemzeti és az egyéni tud csak lelkesíteni; a realismus alatt már csak az egyéni, családi érdek, legfölebb a faj, az osztály, a törzs, a város, a vidék érdeke tud fölmelegíteni. De erkölcsi és szellemi világunk szűk körében lágyak, jóságosak, elnézők, könyörülők, részvevők vagyunk. Kicsinyes, törpe, léha és erőtlen az ember, de végtelenül jószívű, tele van sejtelemmel, ismeretlen, titkos hatalmak sejtésivel, mert szűk világában sok olyat is meglát, amire a magasan szárnyaló idealismus gondolni sem akar, amit észre sem vehet.

Lemaitre sincs tisztában az idealismus- és realismussal a mint a legtöbben nincsenek. Apponyi székfoglalójában az idealismus egyszer tettvágy, másszor jóság. Lemaitrenek -104- az északiak érzése és gondolkodása eszményi. Azt hiszi, hogy megundorodtak a naturalismustól és azért fogadták szivesen az idealismust. Pedig az idealismus semmi egyéb, mint az emberi ész uralma a szív fölött, a gondolkodásé az érzés fölött. Az emberi ész az eszmétől segítve kitör a realismus szűk köréből, kétségbeejtő bilincseiből s magasabb erkölcsi, szellemi és aesthetikai szinvonalról tekinti az embert és a világot. E magasabb szempontnak köszönheti, hogy máskép jár el, növekedik tettereje, e tetterő azonban a világ és emberiség, a nemzet és haza eszméjéért hat és fárad; míg a realista csupa részvét, jóság, lágyság, mert szűk körében nem tudja nézni a szenvedést, a nyomort. Az idealista is részt vesz mások szenvedésében, nyomorában, de lelke a magasban csak a közérdeket, a közjót látja.

Lemaitre nem veszi észre, hogy Tolstoj, Ibsen és rokonaik művei a legszélsőbb individualismus alkotásai; már pedig az individualismus azon állapotja a társadalmi életnek, mikor le akarjuk rombolni a köznek, az egyetemesnek minden korlátját, melyeket a vallás és erkölcs, a nemzet és haza eszméjének támogatására alkottunk. Ők igazi realisták, a kik mint a socialisták és az anarchisták, az egyén legteljesebb szabadságát hirdetik. Mikor fölébred és kitör az idealismus, ez is hangoztatja a szabadságot, megveti a társadalom elavult kötelékeit, csakhogy még nem az egyéni szabadság, hanem a közérdek szempontjából indul ki. A szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a nemesebb erkölcs nála mind a magas szempont szülöttei. A realista ajkáról is hallani olykor, sőt elég gyakran e szavakat, de módosul az értelmök.

De hát minek tulajdoníthatni az idegen költészet meghonosulását? Az irodalomtörténet mutatja, hogy két időszakban honosul meg könnyen az idegen befolyás, az idealismus és realismus idején. Az előbbi meg akarja nemesiteni -105- a nemzeti irodalmat s azért nagy lelkesedéssel teszi magáévá az idegen remeket, különösen a görög-római irodalom remekeit. Azért divott annyira a XVI. és XVIII. században a classicismus, valamint századunk húszas, harminczas éveiben. A XVII. század második felében, továbbá századunk első két tizedében, valamint most is vagy 30 év óta szemlátomást hanyatlott a classikusok kedvelése és tanítása.

Az idealrealismus nagy nemzeti czéljai háttérbe szorítják az idegen remekek utánzását és csodálatát; bár a legnagyobb költők sem riadnak vissza még a külföldi tárgyak feldolgozásától; de mégis látni, észre lehet venni, hogy tulnyomó a nemzeti élet rajza. Mikor azonban beköszönt az igazi realismus, lassankint észrevétlenül átalakul izlésünk. Mivel a realismus az alkotó részek szétmállása, aprózás, részletezés, a társadalom egyedekre bomlik szét, megszünik a nemzeti központosító, egységesítő törekvés, az irodalom is bomladozik, ahány író, annyi varians keletkezik az egyes műfajokban, a kis tárczák, rajzok ezer fajtája keletkezik. Ilyenkor az idegent is szivesen olvassuk, csak fejezze ki érzésünket, gondolkodásunkat. A hazai tárgyak, történetek, mesék, mondák kedvesek ugyan előttünk: de azért nem félünk a modern idegenekért is rajongani. Az idealismus napjaiban az idegen remekirók töltenek el bámulattal, meg akarjuk honosítani szépségeiket, hogy velök megnemesítsük a nemzetit; a realismus idején rendesen a modern idegenért lelkesedünk. Ilyenkor nem kellenek a görög-római classicusok, különösen most nem, mikor a realismus legvégére jutottunk. Ma t. i. a léhaság, pietismus és mysticismus határszélén állunk.

II.

Lemaitre azonban egy vakmerő dologra vállalkozik, be akarja bizonyítani, hogy mindazon érzelmek és gondolatok, melyeket a germán és orosz írókban csodálunk, -106- megvoltak a korábbi francziákban. Amit Sand György, Dumas, Flaubert hirdettek, tanítottak, azt adják vissza most negyven év mulva mint eredetit a germánok és oroszok. Bizony merész állítás. Ehhez egy kis vakmerőség s még több rövidlátás kell.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ideálista éppen úgy emberi történetet dolgozik fel mint a realista, tehát semmi sem könnyebb, mint két hasonló, egymáshoz közelálló történetet találni müveikben. Néha megesik, hogy ugyanazon történetet teszi alkotása tárgyává az idealista és realista. Csakhogy mégis eltérnek egymástól; részint az előadás egészen más, részint a finom indokolás.

Azt is figyelemre kell méltatni, hogy némely író és költő szervezete már az eszme legelső érintésére fogékony az új szellem iránt, például Rossini már 1817 körül idealista zenész, pedig még 1818-ban kifütyölik, mert a nagy közönség kevésbbé eszményi, de négy-öt év múlva a legünnepeltebb zeneköltő. Wagner Rikhárd az idealrealismus leghatalmasabb zenésze, a negyvenes-ötvenes évek alatt azonban kevesen értik, a hatvanas-hetvenes években mindenfelé rajongnak érette. Beethoven Fidelioját 1805-ben fütytyel fogadják, hogy pár év múlva a legnagyobb elragadtatással csodálják. Ekkor már eléggé realis volt. A regényíró alkotása hasonló viszontagságoknak van kitéve. Például Sand György Léliá-ja 1832-ben jelent meg, oly időben, mikor halaványan jelentkezett egyesek keblében a huszas évek idealismusánál realisabb irány. E regényében a szerelem magas eszményét állitja fel és tiltakozik természetellenes házassági kötések ellen, megtámadja azon szabályokat, intézményeket, melyek a szegény nőt egy kiállhatatlan férjhez lánczolják. Az előadásmód még nagyon idealista, a történetet azonban könnyen megírhatná a nyolczvanas évek realistája is. A mű hatása mindjárt -107- kezdetben elég erős volt, később csak növekedett, a gyarapodó realismus kedvezett neki. De a huszas években aligha lehetett volna ilyen munkát nagyobb hatással írni, mert oly erős volt az idealismus, hogy a szerelmet föl kellett áldozni az egyetemes idea tekintélyének. Még 1832-ben is meglepte a közönséget az a merész, ékesszóló és lelkes hang, melylyel az irónő új tanát hirdette. Ma Sand György regényeit már nem vagy kevesen olvassák, mert előadásmódja nagyon idealis nekünk, bár a Lélia kérdése, a nő szabadsága, egészen korszerű volna.

A realisabb irány jelentkezésével Dumas már a hatvanas években hangoztatja az egyén, a szív jogát a törvénynyel szemben. Ibsen ugyanazt teszi, csakhogy mint Lemaitre megjegyzi, Dumas rendesen a törvény egy pontját ostromolja, Ibsen általában a törvény és a társadalom ellen harczol; vagyis Dumas még az idealreal idők delén szól és nem lesz soha teljes realista, addig Ibsen a realismus gyökeres bomlásának napjaiban alkotja müveit, mikor az egyén föllázad minden törvény és az egész társadalom ellen. Dumas is hangoztatja, hogy a vőlegény szintoly mocsoktalanul lépjen házasságra, mint menyasszonya, vagyis a két nem jogegyenlőségét követeli, a mi megfelel a realismusnak, mert az a nőuralom kora. Ugyanezt követeli Björnson egyik vígjátékában; a kettő között azonban szemreható különbség van, mert itt egy fiatal leány nyiltan, férfiak előtt vitatja tételét. Ez megint csak a realismus vége felé történhetik. Az ötvenes-hatvanas évek idealrealis napjaiban furcsa ítéletet hoztunk volna az oly fiatal leányról, a ki efféle tant mert volna nyilvánosan vitatni. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy egy realisabb szervezetű regényíró az eszme hatása alatt effélét írhasson; a közönség azonban csak lassan, a realismus gyarapodásával szokott volna hozzá, s természetesen ünnepelte volna mint nagy gondolkodót, a ki jóval megelőzte korát. -108-

Az orosz regények, különösen Tolstoi művei telvék az emberi nyomor rajzolásával, a részvét, a szánalom kifejezésével. Soha sem érezzük annyira az élet nyomorúságát, hitványságát, mint a realismus idején; soha sem dobjuk el magunktól oly könnyen az életet, mint ekkor. A realismus szűk köre annyira nyom, hogy mindjárt elkeseredünk, a végsőig jutunk s a halál torkába rohanunk. Az idealista eszmékért lelkesűl, neki magasztos czéljai vannak, szent előtte a haza és nemzet, a világ és emberiség, a morál és kötelesség, a közérdek és közjó, ezek tettre buzdítják és élni kíván; a realista gyönyörködik, élvez, dolgozik, hogy pénzt keressen, de ha nagy akadályok gördűlnek útjába: lemond, passív, tehetetlen, egykedvű lesz, a ki közönyösen fogadja az élet apróbb változásait, lelki tompasággal néz a jelenbe és jövőbe. Senki sem tudja ezt a passiv, dermedt lelki állapotot annyi igazsággal rajzolni, mint az orosz írók. Természetesen, mert a roppant birodalom autocratiája merev formáival és romlott tisztviselőivel megdermeszti az életet és lehetetlenné teszi az individuum, az egyed minden szabad mozgását. Ebből magyarázhatni a szörnyű kegyetlen büntetés daczára még mindig élő nihilismust, másrészről az írók műveiben nyilvánuló végtelen részvétet, szánakozást és gyöngédséget. Már most Lemaitre azt hiszi, hogy a franczia írókban sem hiányzott ez a szánalom. Miért hiányoznék? Ezeknél is találni már az ötvenes-hatvanas években mélyen megható rajzait az élet nyomorúságának, hitványságának. Hisz az 1848-iki forradalom az idealisták földönfutásával és a nemzeti nagyság, központosítás realisabb apostolainak győzelmével végződött. Már ekkor számos ember keblében jelentkezett a pessimismus, mutatkozott a szenvedő ember iránti részvét. Csakhogy akkor még az elején voltunk, mert az emberiség óriási tömegét a nagy nemzeti eszmék lelkesítették, a haza nagyságáért. -109- dicsőségeért rajongtunk, s csak mellékesen vettük észre, hogy nyomorúság az élet. Bár hallottunk néha efféle nyilatkozatot is, mindjárt kihullott emlékezetünkből, mert a nagy nemzeti ideák foglalkoztatták érzésünket, gondolkodásunkat.

Az élet nyomorúságának, hitványságának rajzaival a hetvenes években kezdtek bennünket elárasztani a költők. Sokan humorral, mások a nélkül. Ugyanakkor a nemzetgazdák is a szegény ember felé fordultak. A társadalomban növekedett a jótékonyság, új egyesületek keletkeztek, a régiek megerősödtek. Az állam is megmozdult a szegény ember, a munkás érdekében, a ki maga is követelő kezdett lenni.

A realismus növekedésével azonban mindinkább szűkül az ember erkölcsi életének köre. Az idealismus delén a költők még szélesebben látnak, noha már szétszedik a lélek életének szálait. Kemény Zsigmond néha bonczol, elemez, realisabb mint Jósika Miklós; de még nem látja a lelki élet bacillusait; Flaubert jóval nagyobb elemző, bonczoló, nála gyöngébb a nemzeti eszme mint magyar kortársánál, de még ő sem lát a lélek titkos redőibe, Hogy ezt tehessük, több realismusra volt szükségünk. A jelesebb orosz írók, különösen Turgenyev, kezdték feltárni a realista lélek titkait, majd a skandinávok következtek, különben ugyanazt tette a művelt világ minden irodalma. A nyolczvanas években már sok olvasót csak a lélek redőinek szétszedése, a lelki bacillusok keresése, a finom elemzés, bonczolás érdekelt. Úton-útfélen hallottuk, hogy a regényírónak nincs szüksége merész képzeletre, csak finom megfigyelésre. Ma csak azt tartjuk jeles elbeszélőnek vagy drámaírónak, a kinek alkotása ily finom megfigyelés eredménye.

Ime ez az irodalom belső életének története! Ha tehát Lemaitre a negyven év előtti franczia írókban keresi a mai realismus érzelmeit és gondolatait, bizonyosan fog egyetmást találni, de jóval kevesebbet s nem annyira -110- mélyrehatót. Érzésök, gondolkodásuk sokkal expansivabb volt, mint a mienk, mi intensivebbek lettünk. Keblöket még a nagy eszmék hatották át, melyektől a realisabb lélek sem menekülhetett; míg bennünket csupán az élet nyomorúsága és léhasága tölt el, mit a napi teendők és szórakozásaink, mulatságaink vetnek ki egy-egy pillanatra emlékezetünkből.

Lemaitre kiemeli, hogy az orosz írók tele vannak sejtelemmel, mysticismussal. Valami religiosus van bennök, úgy, mint a germán realistákban, a mi hiányzik a francziákban. S ezt igazán különösen magyarázza. Oka az volna, hogy a protestans hívő nem ismer Isten és közötte valami közvetítőt, ezért van elmélkedésében valami vallásos elem, míg a francziák, mint hívő vagy hitetlen katholikusok, nem foglalkoznak a lelki élet gondjaival, hisz elvégezik ezt a szentségek. Nekik is van vallásos irodalmuk, de ez annyira különvált a világitól, hogy nem ismerik. Találni ugyan vallásos elemet Lacordaire, Veuillot műveiben, az egész Bossuetben, de nem olvassák. Hozzá tehette volna, hogy Chateaubriand, de Maistre, Bonald, Lamennais, Montalembert, Dupanloup, Gratry, Fenelon, szalezi szt. Ferencz stb. alkotásaiban sem hiányzik ez a vallásos elem; de csak azt akarta mondani, hogy a laikus világ nem igen hangoztatja a vallást, a miben igaza van nemcsak Francziaországban, hanem magyar hazánkban is. De azzal vigasztalódik, hogy náluk is javul a helyzet. Helyrehozzák, kipótolják e hiányt, Bourget Pál tele kezd lenni határtalan részvéttel és vallásos vagy erkölcsi hajlammal úgy, hogy utolsó regényei némely helyen valósággal pietista elbeszélések. Maupassant is komolyabb lesz, mikor a halálhoz közeledik. A halál gondolatába talán egy író sem hatott annyira mint Loti. És a többi.

Mindenesetre különös volna, hogy a hét szentségnek köszönhetnők a vallásos elem háttérbe szorulását a protestánsok -111- pár szentségével szemben. Azt hiszem, hogy ennek látszatos és közvetlen okát a protestáns vallás külső helyzetében kell keresnünk. A protestáns hívő maga intézi vallásos ügyeit, választja papját, több érintkező pontja van egyházával, azért költői alkotásaiban többet szerepel az egyház, míg a katholikusoknál majdnem kizárólag a templomra és az iskolára szorul az egyházi élet. A pap, kivált a városokban, nem igen érintkezik híveivel. Ennek meg van a maga előnye és hátránya. Lemaitre azt hiszi, hogy némi erkölcsi mélység hiányát okozza. Való, csakhogy a pharisaeismus és a vallásos hypocrisis sem oly gyakori a mai katholikusoknál mint a protestánsoknál, hol az idealrealismus második felében nagyon elhatalmasodik. Most a conservativ iránynak sincs a katholikusoknál oly erős támasza a vallásban mint a protestánsoknál, a hol az idealismus napjaiban könnyebben léphetnek föl az újítók, tovább haladhatnak merészségökben; másrészt igaz, hogy síkos útjokon nem ritkán csapnak át a szélsőségekbe, néha forradalmakba. A realismus idején azonban talán éppen az segíti elő a határtalan individualismust, hogy mint a skandivánoknál és oroszoknál a közélet minden tüneményében ott szerepel gátlólag a vallásos elem.

Főoka a nemzet jellemében rejlik. Nálunk épen úgy mint a francziáknál, jóval kevesebben szeretnek foglalkozni a lét nagy kérdéseivel, melyekre a vallás és bölcsészet válaszol. A román fajok, mint a franczia, az olasz, a spanyol, az oláh érzése, gondolkodása jóval összefoglalóbb mint a szláv és germán fajoké. A román a realismus idején csak ritkán lesz mysticus, hanem léha és önző materialista, a ki szereti világát élni. Ilyen a magyar is. A germán népek többé-kevésbé mindig érdeklődnek az isteni iránt, ezért jobban virágzik náluk a bölcsészeti és theologiai irodalom, mint a francziáknál, még a laikus is többet tart felőlük, mint Galliában vagy Hungáriában. -112- De ha az idealrealismus alatt mi magyarok elfordultunk a vallásos elemtől s kizárólag a nagy nemzeti eszméknek éltünk, most a realismus végső napjaiban mi is fogékonyabbak vagyunk a mysticus, a rejtelmes, a vallásos, az erkölcsi elem iránt. Napról-napra jobban, szembetűnőbben jelentkezik. A magyar közönség is érdeklődik iránta s mutatkozni kezd az irodalomban. Az ébredező idealismus hihetőleg még nagyobb szerepet juttat neki.

Azt gondolja Lemaitre, hogy a skandinávok és oroszok realismusa nem annyira érzéki mint a francziáké. A test kevesebb helyet foglal müveikben mint az övékben. Lemaitre őszintébbeknek tartja honfitársait, csakhogy az ő realismusuk érzékibb, baromibb, pusztítóbb, sivárabb; az éjszaki írók nem riadnak vissza a legborzasztóbb nyomor és szenvedés rajzolásától, de soha sem találni náluk oly érzéki lapokat, minőket nemcsak Zola, de még Flaubert és Maupassant is nyújt. Ezt a vallásos szellemnek tulajdonítja Lemaitre.

Valószínű, hogy előkelő szerepe van ez elemnek az érzékiség kicsapongásainak elhallgattatásában. Nem igen találni náluk az élet undorító dolgainak szélesebb rajzát. E jelenségnek azonban legalább napjainkban kissé más oka van. Az érzékiség ugyanis legkihívóbban szerepel az idealrealismus második felében. Így 1600–1680, 1790–1810, 1870–1880 között. Ilyenkor még sok erő van az emberben, akárhányszor vad ivásokban, féktelen orgiákban nyilatkozik. A Krisztus utáni I. század római császárai és nagy urai szeretnek így tombolni, féktelenkedni. Rubens, Makart és más festők ilyen időszakban festik erősen érzéki testű asszonyaikat. Később a teljes realismus idején finomabb lesz az érzékiség, csak szellemes alakban szeretünk érzéki dolgokról beszélgetni, sikamlós történeteket mesélni. Ma már undorodunk és boszusággal fordulunk el Zola egyes lapjaitól, melyeket tíz év előtt majd mindenki szeretett olvasni.

VIII.
A SZERELEM.

Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog egyesülésre törekszik s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem tudja czélját elérni; mely nem ismer gátat s lerombol minden korlátot, ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonkép a legszebb, legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fentartása s midőn czélját éri, nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza el őket, a kik sok örömet és bánatot szerezhetnek, a kik támaszai lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennök, a sírba is szállíthatják őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő méltatásban részesűl. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy idealista Plato tunya lelkek kóros állapotjának, Votlaire néhány napi szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek, üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen csak rossz kedvében tehette. -114-

A szerelem azonban csak úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének, mint az emberi élet más tüneménye. Itt is van hatásuk az idealis és realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának.

Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, a kihez csak félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem ilyenkor javitólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei szempontok vezérlik. A házasság kevésbbé a gyönyörök tanyája, mint inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésökben kerülik mindazt, a mi ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat, leszorítják keblöket.

Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak. Lassankint érvényesűl az érzéki elem is, habár még mindig szerény és tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a nőegyletek hazafias és emberbaráti czélokkal. Gyakrabban emlegetik a nők jogait, szerepelni kezd a női befolyás. Az idealismus alatt ritkán avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes kiváló kegyenczek engedik meg ezt maguknak, gyönge lelkű férjeknek van rájok szükségök; a realismus gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre jut a nő. Az idealista regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja meg benne az emberi vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, -115- hisz akkor aránylag a nő is erős; a sentimentalismus alatt, mely főleg az idealismus végén és az idealrealismus elején uralkodik, sokat szenved a nő, szenvedése azonban méla bánat, édes-bús hervadás, liliomhullás, bánatos elfonnyadás. Később az idealrealismus alatt harczol a nő is, mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből s midőn lelkesül a hazáért, kezd érzéki teremtés is lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk a magyar nő, a milyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai legtöbbször rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt s gúnynyal szólnak a pártában maradt leányokról, a kik nem működnek közre a nemzeti erő gyarapodásán. Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen Csokonai Dorottyájában. Az idealrealismus második felében az erkölcsbírák kárhoztatják a nők fényűzését, törvényeket hoznak korlátozására; de csakhamar senki sem tartja meg e szabályokat, mert lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel az idealismus összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb gondolkodás ideje, a férfi lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a családot, az ész fáklyájánál halad előre; a realismus pedig aprózás, részletezés, szétmállás levén, a helyi, a közelfekvő, az érzékeink alá eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert, azért csak az anyagi jólét, az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz bennünket. Ilyenkor az ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és lekötelező. Lelkünket csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört és boldogságot keresünk. Az idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a férfi, a realismus alatt ritkulnak az ily mulatságok, az ember inkább a finom élveket és gyönyöröket szereti, melyeknek a bájos és kedves nő a központja.

Az idealrealismus alatt sokszor nem ismerjük a határt, -116- nem tűrjük a féket, a realismus idején inkább a nyugalmas gyönyörökbe szeretünk elmerűlni és élvezni. Azért a szép és kaczér nő sokszor mindenható lesz. A költők, regény- és drámaírók az érzéki gyönyöröket rajzolják, a kéj mámorát regélik el s mivel a nőé a befolyás, a tekintély, bomladozik a családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom, előkelő világ úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a nő kísérői, mulattatói, végre például annyira sülyed a társadalom, hogy együtt neveltetnek a törvényes és törvénytelen gyermekek, mert ki tudná megmondani, hogy melyik nem az.

Ha az idealismus alatt elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy drámaíró. Bűnhödése pusztulás, még az idealrealismus idején is tragikus sors vár reá; a realismus idején már sokszor nincs büntetése, hisz az életben is, például 1812 körül a német költők csereberélik s váltogatják feleségeiket és kedveseiket. A költők műveiben ilyenkor hiába keresnénk tiszta és nemes hölgyeket, az ilyenek alig léteznek, s ha vannak, nincs történetök. Mivel kis körre szorul az ember cselekvése s minél jobban növekszik a realismus, annál összébb szorúl a korlát, a sorompó, hiába vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül háborog fészkében s ideges lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső napjaiban s legtöbbet szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon, cselekvésök kis köre talán épen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor hangoztatják a nőemancipatiót, a férfiéval egyenlő jogokat és szabadságot követelnek a nőknek s míg nálunk megelégednének az orvosi pályával s szivesen működnek a tanítói, pénztárnoki, postai és távírói pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is elnyerik. Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy ha a nő vall szerelmet a -117- férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha alkalmat adnak a férfinak a közeledésre.

Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre. Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem, minő tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban.

Nem tekintve a régibb időket, a Kr. e. II. század második felének eszményisége nagyra tartotta, fölemelte a nőt, különösen az anyát. Példáúl szokták ez időből emlegetni a Gracchusok anyját. Az idealrealismus alatt már szabadabban mozgott a nővilág. Lazultak az erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok, Pompejus eltaszítá nejét Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi összeköttetésbe, elvette ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől és áldott állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát, de azután elhagyta, hogy Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius Caesar, egy Augustus alatt minő léha volt a két nem érintkezése, tömérdek adat áll rendelkezésünkre. A családélet bomlása és a nagy nemzeti egység eszméje arra birta Augustust, hogy törvényt hozzon a nők pazarlása, színpadra lépése ellen, száműzetéssel sújtsa a házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje a házasságtörő asszonyt. Ez utóbbit kivéve, nem igen tartották meg törvényeit s a realismus végén legtalálóbb kifejezője volt a kor szellemének a jó császár és bölcsész Marcus Aurelius, ki türelemmel hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenczeit, irataiban egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által az istenek közé soroztatta s oltárt emeltetett neki, melyen az új házasok áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek. A bölcs Marcus Aurelius császár volt a II. század férfi typusának igazi kifejezője.

A III. század idealismusa felkarolta és elterjesztette a -118- keresztyénséget, mely a legeszményibb színvonalra emelte a nőt, az önmegtartóztatás és a szűzesség erényét. A lánglelkű Tertullian odakiált a pogányoknak: „Gyaláztok bennünket, mert szeretjük egymást, mikor ti gyűlölitek; mert egymásért meg tudunk halni, mikor ti készek vagytok egymást gyilkolni. Mi testvérek vagyunk javaink közösségében, nálatok épen ez szakít meg minden testvériséget. Minden közös nálunk, kivéve az asszonyokat, míg nálatok csak ez a közös.“ Elterjedt közöttük az ascesis, a vallásos rajongás s vele a remeteség, férfiak, nők ezrivel vándoroltak a pusztába és szent életet éltek. Háromszáz év mulva a realismus idején ismét az oltárra lép a nő, úr lesz és parancsol. Justinian császár a szép és kéjelgő Theodorát, a híres színésznőt emeli trónjára, a ki legfajtalanabb volt társai között, de némajátékával megragadóan tudta visszaadni az örömet és bánatot, a kéj mámorát és a szerelem gyötrelmeit, úgy játszott mint 1720 körül Lecouvreur, vagy most Duse.

A VII. században újra kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a nő, eszményi a szerelem, gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud csábítani a testi báj, barbár népek rohannak a keresztyénségbe; de már a VIII. században gyarapszik a realismus s vele érzékibb lesz a szerelem, míg a X. században a legőrültebb féktelenségre jut az érzékiség. Csupa ünnep és élvezet a társadalmi élet, megbomlott a családi kapcsolat, féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a XI. század idealismusa alatt ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse a lovagvilágot; a lovagokat, a kik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a vallás, a nő és a nyomorultak nemeslelkű védői. A hölgy félisten neki, a kire szent tisztelettel és ámulattal mer csak föltekinteni, évtizedekig, néha a sírig hordja emlékét szívében, a nélkül, hogy nevét ajkaira venné. -119-

Merész kalandokra indul, eleinte még nem az érzéki szerelem kalandjaira. S mikor egy várhoz ér, kürttel jelenti megérkeztét, mire felhúzzák a repülő hidat, s miután bemutatta magát, a vár hölgyei szedik le fegyverzetét, megkínálják fürdővel, illatszerekkel és jó borral. Majd társalog s egy-két troubadour dalt énekel nekik.

Néha ismeretlen akar maradni és csak fölvett nevét mondja meg, mint Fekete lovag, Bűnbánó, Fehérpaizsos, Aranylándzsás stb. Utóbb a realismus gyarapodásával kifejlődnek a szerelmi törvényszékek, mikor a szerelem kérdéseiben a nők mondanak ítéletet. Vannak tisztviselői a törvényszéknek, mint a szerelem helytartója a szépség birodalmában, a szerelem felségjogainak őre, a zöld berkek tisztje, a szerelem ügyviselője, örömtiszt, sőt volt szerelmi fejedelem is, a ki utóbb birsággal büntette az országon kívül házasodó lovagokat vagy kisasszonyokat. De mindez később az idealrealismus második felében még érzékibb szint kapott. Különösen a XIV. és XV. század realismusa alatt csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok élete. A XV. századból az érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk van. Szörnyű bomlása volt az erkölcsi életnek. Különösen a zárdák a demoralisatió fészkei voltak, az apáczák kaczér, testhez álló ruhákban jártak ki és be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek be. Általában nem ismert határt a fényűzés. Többször megkísérlették fékezni e szenvedélyt, hoztak törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város szabályai, melyekről maga a jelentésttevő Villani irja: Hogy ha kellemetlen érzés fog el ennyi megszorítás olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy ez épen úgy nem tartatott meg, mint sok más haszontalan törvény.

Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio Decameron-ját olvassuk. A realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a költők a kicsapongások durva -120- fajtáit finom alakba öltöztetik. Mesterségesen elburkolják a sikamlós dolgokat, s bár cynicusan lépnek föl, szellemet követelnek; nem is kell nekik az érzékiség, ha nem lép föl szellemes alakban.

Ez rendesen úgy van a realismus idején, mely már elveszti erkölcsi érzékét, csak finom formában szereti a gyönyört.

A XVI. század idealismusa lassankint megnemesítette az erkölcsöket, megint eszményivé tette a szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és pásztorregényeket, ujjongva szavalták Tassó Megszabaditott Jeruzsálemét, Shakespeare hatalmas tragédiáit, utóbb Corneille fenséges alkotásait; de már Racine a XVII. század második felében, a mi Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek Marssal társalkodó Venusa is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt érdekeit; de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az egész ország Széchy Mária árulását. Lesage Gil Blas-ja és Sánta ördöge, ezek a kedvelt olvasmányok, a léha élvek könnyűvérü elbeszélése mindenfelé tetszik. Üres, haszontalan, kaczagtató és érzéki elbeszélések és vígjátékok, bohózatok mulattatják a léha közönséget: az úri nő minden egyébbel törődik, csak férjével nem. Nincs ideje és nem is illik, hogy a családi bensőség ápolásával törődjék. Külön laknak, ritkán találkoznak. Mindkettőnek ugyanazon szerepe van. A nő férje távollétében rendkívül kedves, határtalanul szabad, kaczérkodása megélénkíti a társaságot. Nem igen féltékenyek, szórakozni és élvezni akarnak.

A XVIII. század idealismusa 1710 körül változást idéz elő a társadalomban. Ujra fölemeli, megnemesíti az emberek lelkét. Költészet és zene, irodalom és moral magasabb szinvonalra emelkednek. Az ember megint át kezd alakulni, némelyek rohamosan, mások lassan idealizálódnak. Legérdekesb alakja a szellem e módosulásának Madame Tencin, aki 1681-ben született, utóbb a -121- zárdába lépett, öt év mulva a nagy világba tért, hol gyönyörű szépségével és szabadabb erkölcseivel nagy vagyonra tőn szert, testvérét érsekké, bibornokká s miniszterré tette. Egy férfi öngyilkossága miatt börtönbe került s e léha nő, kit vérfertőzésről s más aljasságokról vádoltak, legjobb barátjok lesz az idealistáknak, aki gyermekét az utczára vetette, megnemesűl: Lambertini bibornok, a későbbi XIV. Benedek pápa, a nagy gondolkodó Montesquieu, a sentimentalis Marmontel és más jelesek szivesen megfordulnak nála. Maga is írónő lesz, Memoires du comte de Comminges, Louis de Valrose regényei nemes szív és ész tolmácsai. A szalon is tetemesen átalakúl; a század elején a szalonok finom női és írói világa az érzéki gyönyörök rajzában és a realismus kérdéseiben tetszelegnek; most a szalon a reformátorok, az idealis gondolkodók tanyája lesz. Egy-egy Pompadour ugyan fenn tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban nem csupán a szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is tartották, úgy, hogy Mária Terézia magyar királyné is írt neki levelet. Az idealismus és idealrealismus első felében az egész világot elárasztotta a sentimentalis irodalom. A hires Pamela, Rousseau Uj Heloise-e, Goethe Werther keservei, a mi Kármánunk Fanni Hagyományai és más számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus hirdetői, soha ennyire nem nyilatkozott ez a fájó bánatos szerelmi epedés, rajongás, mint épen a mult században. 1800 körül nagyon meglátszik a társadalom realisabb iránya, mindenfelé győz a fény, a pompa, az érzéki szépség, a jólét; szaporodnak az érdekházasságok, bomlik a családi élet, léha érzéki teremtésekkel, sok mysticussal, tömérdek pietistával van tele.

A pessimismus sem hiányzik. Chateaubriand Renéje. Senancour Obermannja, Benjamin Constant Adolpheja stb. ennek az idealista csalódásnak és blazirtságnak kifejezői. -122-

1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos lénynyé válik a nő. Eszményi szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni hölgyének szíve rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke előtt ott áll a nő az oltáron és a férfi elrebegi a költővel:

Itt eszembe jut Dante, aki a szerelem magasztos exaltatiójában kijelenti, hogy addig nem ír eszményi szerelméről, örök szerelmének halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről, míg olyat nem tud róla mondani, a minőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi szerelemnek nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri czélját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba, melynek boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leirásaik után alkothatunk némi fogalmat. De ha csalódás kiséri, követi a szerelmet, ha különösen a szegény nőt éri a csalódás fájdalma, akkor mint a szépen nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, ugy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, kínos emlék és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté (Vörösmarty).

Az idealrealismus alatt valamivel lejebb száll a nő az eszményi oltár magaslatáról, nemzeti vonások, realis sajátságok kezdenek mutatkozni cselekvésében, előtérbe lép a magyaros, mit Petőfi tudott költeményeiben annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt az ideát akarta kifejezni Garay, mikor a nagy mondást ejtette ki, hogy magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat, mintha gondolat volna bárminő hölgynek születni. A szerelem e -123- melege, édes heve azután növekszik, míg az eszményi hideg vonások fogynak, ritkúlnak. A hetvenes évek alatt már erősen uralomra jut a realismus, a szerelem elveszti magasztosabb vonásait, a nő édes, meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem hatalma feltétlenül uralkodik a szerető férfiun, aki engedelmesebb, alázatosabb lesz a nő erejével szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban is érvényesűl az érzéki elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a külső hatás eszköze, a krinolin, az óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott járás; melyek mind eltűnnek s az egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel őket.

A hetvenes években még tetszett sok embernek az a vad baromi érzékiség, melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még az undokságokat is szívesen olvasták; a mai realismus nem látja szívesen az ily rajzokat, csak a finomabb és szellemes érzékiségben gyönyörködik.

IX.
AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS.

Említettük, hogy két világnézet jelentkezik felváltva az emberiség életében, az egyik a bölcsészeti, a másik a történeti. Az előbbi az idealismus napjaiban túlnyomó, uralkodó; az utóbbi a realismus idején. Az első azt hiszi, hogy rendkivüli erő rejlik az emberben, a második azt tartja, hogy az ember s vele az erkölcsi, aestheticai és szellemi élet tüneményei szükségszerüleg fejlődnek, az emberi akarat keveset, vagy semmit sem változtathat, módosíthat rajtok. A vallás, a nyelv, az irodalom, a művészetek, a jog, az erkölcs, a szokások utja elő van írva, determinálva. Ilyenkor a nevelés csak szoktatás jellegével bír, inkább a külső magatartásra, csinos és ajánló meg-megjelenésre, behizelgő, kedves beszédmódra, könnyű előadásra vonatkozik a nevelés; az oktatás pedig lehetőleg keveset kíván felölelni, a társadalmi életre vonatkozó, a műveltség uralkodó fogalmát kiegészítő tantárgyakat, ezekből sem sokat, hanem csak annyit, a mennyit megkivánhatunk egy művelt embertől. Hanyatlik a görög-római nyelvek és irodalmak tanulása. A siker csekély, vagy semmi, mert minden oktatásnak czélja a közvetlen haszon, ez pedig kevés e nyelveknél. Mikor már apad a classicus nyelvek iránti lelkesedés, emlegetni kezdik, hogy észképző hatásuk van, hogy az emberi elme nagy növekedést, gyarapodást, kiművelést nyer általok; hogy össze sem lehet velök hasonlítani más nyelveket, különösen a moderneket nem; hogy azon népek, melyek nem foglalkoztak a görög-római irodalommal, elmaradtak, irodalmuk kevés, vagy semmi -125- jeleset sem tud felmutatni, míg a classicusok emlőjén fölnevelkedett irodalmak számos jeles alkotással dicsekedhetnek; hogy kitűnő írók és tudósok, államférfiak és gondolkodók maguk jelentették ki, hogy mennyit köszönhetnek a görög és római remekíróknak. Mindezek és hasonló okok sem képesek megállítani az idő kerekét, a classicusok iránti érdeklődés hanyatlik, immel-ámmal tanulja az ifju, végre a classicusok védői is felhagynak az észképző hatásból vont bizonyitékkal s igen sokan eltörlendőnek tartják a görög-római remekírók tanulását. Helyettök mindaz érdekli a nevelőket és tanárokat, a mi emeli a test nevelését, egészségét, helyes kifejlődését. Mindenfelé panaszkodnak a túlterhelés ellen, kitűnő orvosok állanak a mozgalom élére, becses tudományos értekezésekkel bizonyítgatják, hogy az iskola nemcsak a különféle járványok fészke, hanem tönkre teszi az ifju szemét, gerinczét, különösen idegeit. A szegény gyermek már az iskolában elsajátítja az idegességet. A tanárok szigorú, sőt durva bánásmódja remegővé, félénkké teszi. Tanúl, hogy jobb classificatiója, érdemjegye legyen s reszketve lép a tanár elé, mikor kihívja, hogy feleljen, a ki ha rögtön nem ad találó feleletet, megrója, korholja s elveszi a kedvét a tanulástól. Ezért maga a kormány, a hatóság inti a tanárokat a szelidebb, gyengédebb bánásra, eltörli a büntetések szigorúbb fajtáit, különösen minden testi büntetést; sokan követelik az osztályozás megszüntetését, a tanítás faggató részeinek, minő a helyesírás tanitásának eltörlését, mert azt ugyis megtanúlja az ifju, különben is kövesse a phoneticus, a kiejtésen alapuló, nem pedig az állami vagy akadémiai, történeti és etymológiai helyesírást. Legyen sok testgyakorlat, játék, korcsolya, úszás, fürdés, kirándulás. Hisz’ minderre nagy szükség van, mert az ifjunak, hogy művelt ember legyen, zenét, éneket is kell tanúlnia, sőt hogy elsajátítsa a finomabb modort, a szülőkkel, vagy nélkülök -126- társaságba, színházba, hangversenyekbe kell járnia. Az elemi iskolában sem szabad annyi mindenre tanítani a gyermeket, elég ha írni, olvasni és kissé számolni tanúl. Természetrajzi, természettudományi, földrajzi és más ismeretek még nem neki valók, legfölebb olvasmány utján nyujtandók, de nem szabad leczkére feladni. Végre igen sokan hangoztatják, hogy megbuktatni valamely tantárgyból, senkit sem szabad, csak haladjon előre, kiválasztja, kitanítja az élet, ez nem a tanár kötelessége. Elég küzdelem, harcz van számára fentartva az élet szinpadán, nem szabad engedni, hogy már a gyönge magzat és a növendék törje magát az iskola kemény padjain. Végűl megtámadják és gyöngítik a vizsgálatokat is. Sokan teljes eltörlésöket követelik; mások megelégszenek a kormány intézkedésével, mely látszatra megtartotta, de csaknem egészen elvette gyakorlati becsöket.

Ez nagyjából a nevelés-oktatás szerepe, feladata a realismus idején. Mi történik az idealismus napjaiban, mikor a bölcsészeti világnézet fáklyája mellett, mindent át akar alakítani az ember? Lássuk, hogyan kezdődik az idealismus. Rendesen felháborodással, még pedig erkölcsi felháborodással. A realismus vége felé megszünik az erkölcsi érzék működni, csak ha érdekeink vannak veszélyben sziszszenünk fel; különben nem ismerjük a felháborodást. A leggyalázatosabb visszaéléseket halljuk emlegetni, az egyik fülünkön be-, a másikon kieresztjük, legfölebb azt mondjuk rá, hogy ez még sem szép, jobban kellene vigyázni, meg kellene válogatni az embereket, azután elhallgatunk s nehány percz mulva elfelejtjük; csak ha a törvény elé kerűl a dolog, emlékeznek meg róla az újságok hírei szerint. Lassankint egyesek más lélekkel fogadják a visszaélések, hazugságok, szinlelések, csalások híreit. Zúgnak, búgnak, felháborodnak. Igy tőn Sokrates a Kr. e. V., Savonarola a XV. század végén. Míg kevesen vannak a -127- felháborodók, rosszúl járnak. Könnyen félretolják, vagy el is teszik láb alól. Sokratest halálra ítélik, bürökkel itatják, Savonarola máglyára kerűl. Később már nem lehet velök ily kurtán bánni. Gyarapodik az erkölcsi felháborodók száma, tiszteletre, befolyásra tesznek szert, izgága szavaikra sokan kezdenek hallgatni, észrevehetőleg emelkedik a társadalom erkölcsi érzése, nemesebb, fennköltebb gondolkodása s nagyon sokan fordúlnak az oktatás-nevelés kérdései felé. Mindkettő számos okot ad az idealista felháborodására. Nagyon meglazultak az ifjuság erkölcsi kötelékei. Mint maga az egész társadalom, ő is szereti a léhaságot, a könnyűvérű kaczérkodást, a házi mulatságokat, majálisokat s más szórakozásokat, akad kártyás, tivornyázó is közöttük. Az ifjuság e viseletén bosszankodik az idealista és szidja a nevelést, az iskolai és házi nevelést. Az erkölcsi színvonal emelkedésével apad az ifjuság szórakozása, többen megróják a két nem együttes mulatságait, külön dolgozik, tanúl, iparkodik a fiu és leány; még a családban is, ha vendégei, barátnői jelennek meg a leánytestvérnek, a fiú szobájába vonúl s tanulással foglalkozik, vagy barátjait keresi fel. Azelőtt sokáig öltözködött, csinosította magát, ezer gondot okozott neki a nyakkendő csokra, hajának engedetlen fürtjei, most alig van szüksége kezére. Nem sokat törődik a ruházatával sem, aggasztja a sok leczke, több gondot okoz neki a tanulás. Még az egyetemi hallgató sem igen nyalja ki magát, előtte magasabb, fensőbb dolgok lebegnek. Alig lehet elcsábítani egy kis női társaságba. Ha mégis el kell mennie, többnyire ügyetlenűl viseli magát, nem tudja kinek mit mondjon. Bezzeg a realista ifju mindjárt otthon érzi magát, nem jön zavarba, kivált a nőkkel szemben nem. Minél bátrabb, kihívóbb, annál jobban tetszik. Udvarol könnyű vérrel minden nőnek s nem győzik eléggé dicsérni ügyességét, finom társalgását. Igazán derék fiúnak tartják. Az idealista elhanyagolja -128- testi gyakorlatait, nem kell neki úszás, fürdés, kirándulás, nem megy mulatságba, mert tanúlni kell. Ha csak kiváló tehetsége nincs, nem akar zenét, tánczot, vívást tanúlni, hisz ezek csak ellopják az idejét. A tudományok közűl is főleg az erkölcsi és történeti tudományok érdeklik, mert ezekben van alkalom összefoglalásra, eszmei kapcsolatokra törekedni. A realis tudományokat fárasztó ismeretek roppant halmazának tartja, melyben nincs egység, nincs központ, nincs rendszer, különösen az orvosi és jogi, természetesen a gyakorlati jogtudomány adatai, paragrafusai keltik fel boszuságát. Annál nagyobb bámulója a bölcsészetnek. Itt lehet okoskodni, az eszmék világában élni, nem tömi tele fejét elszigetelt adatokkal, hanem minden ismeret kapcsolatba, egységbe akar jönni a másikkal. Szivesen tanulja a történelmet, különösen az irodalomtörténetet, ezt az eszmei tudományt, melyben a legkülönfélébb idők és népek eszmei életét találja fel. Elragadtatással hallgatja a nagy fejedelmek, vezérek, költők, művészek tetteit, alkotásait, igazi heroworshipper, hősimádó lesz, mert az idealismus idején dívik a nagy emberek cultusa. A nagyság ábrándjai töltik el ilyenkor az ifju szivét s tehetségének aránya szerint ideált állít fel magának, ezt, vagy azt a nagy embert, a kinek nevét azután mindig ajkain hordja. Lelkesedéssel tanulja be és szavalja az új idealista költők egy-egy költeményét, szent tisztelettel pillant fel szerzőjére, ha alkalma van őt látni, ha közelébe jut, ellesi egy-egy mondását és sohasem felejti el. S mivel az idealismus más remek irodalmak termékeivel akarja megnemesíteni a nemzetét, nagy divatba jönnek a classicus, a görög és latin irodalmak. Tekintélyes studium lesz a classica-philologia, mint olyan, melylyel a remekírók kincstárába szállhat be. Az egyetemen, a középiskolákban a bölcsészet, a classica-philologia és az irodalomtörténet tanárai ragadják magukhoz a tekintélyt. Egy-egy görög vagy latin idézet -129- gyakran beléjut a szónoki beszédekbe, sőt egyes kiváló szónokok többször, vagy minden lépten idéznek. Demosthenes, Cicero és mások közhelyei közkincsekké lesznek, melyeket szivesen hall minden művelt ifju. Nyugalomba vonúlt államférfiak, tisztviselők, tudósok pihenő napjaikban sokszor enyhülést, szórakozást keresnek a régi világ classicusaiban. Horátius, Virgilius, ritkábban Homer és mások kedvencz olvasmányai lesznek. Cicero nagy körmondatai nagybecsű szent ereklyék, melyek szépen gördűlnek le ajkaikról.

A tanítás is deduktiv, lehozó lesz. A realismus idején elolvastatja a tanár a költeményt, részletesen fölkeresi benne a jellemző vonásokat, összegezi azokat s végűl kimondja a költemény fajának meghatározását. Az idealista ezt haszontalan szószaporításnak, időfecsérlésnek tartja. Ő előre megmondja a költemény faját, adja meghatározását és felmutatja egyes költeményeken a jellemző sajátságokat vagyis a realismus inductiójával szemben deductive jár el. Ezt csúfoltuk ki akárhányszor, mikor a régi latin iskolák nyelvtanát vettük kezünkbe s elgondoltuk, hogy a vaskos latin könyv így kezdődött: Quid est grammatica latina? Mi a latin nyelvtan? a mit a szegény magyar gyerek, a ki még tíz éve körül járt, szóról-szóra betanult a nélkül, hogy értette volna.

A fegyelem is szigorúbb lesz. Keményen tartják az az ifjúságot. A hol nincs eltörölve a testi fenyíték, ott gyakran alkalmazzák, a hol pedig már nincs alkalmazásban, visszahozására törekszenek. Persze némely tanár órájának felét is igénybe veszi az executio, a fegyelem kezelése, különösen az osztályfőnökét. De otthon is szigorúbban tartják a gyermeket, sokszor maga a szülő kéri a tanárt, hogy büntesse a gyermeket, mert otthon nem bírnak vele. Pedig az ifjú is szerényebb, engedelmesebb és aránylag szorgalmasabb, mint a realismus idején volt. -130- De akkor nem tudtunk parancsolni, mert a realismus lágy, engedékeny, elnéző, könyörülő, senkinek sincs ereje parancsolni, különösen a gyermeknek nem. Csak kérni tudjuk, erélyes eszközökkel ritkán szoktunk ellene föllépni, igaz, hogy e kérés, könyörgő zaklatás néha felér az idealista kemény fenyítésével, melyet el sem bírna a realismus lágysága, erkölcsi gyöngesége. Ha oly szigorral bánnának az ifjuval otthon és az iskolában, sokan megszöknének s esetleg öngyilkosok lennének. Ma a katonaság sem bírja ki a fegyelmet, sok a beteg és öngyilkos, kiket a fegyelem szigora tesz azzá, pedig az idealismus idején kegyetlen büntetésekkel fékezték tetterejét és még sem sietett a halálba. Most minden lépten olvasunk egy-egy tanuló öngyilkosságáról, olyan tanulóéról, a ki megbukott valamely tantárgyból; az sem ritka, hogy magát a tanárt is megtámadják buktatásáért. Az egyetemeken számtalanszor fordúlnak elő tüntetések a buktató tanárok ellen. A melyik kissé szigorúbb, könnyen megkaphatja ezt a kitűntetést, akarom mondani, tüntetést; de az eszme nyomása alatt ritkán szereznek rá érdemet a tanárok, mert oly lanyhán vizsgálnak, hogy majdnem lehetetlen megbukni a tanulónak. Sőt vannak tanárok, a kiknél sohasem bukik senki. Majdnem azt mondhatnám, hogy ez helyesen van így a realismus idején, mikor minden tudományunk részletes, apró, egységnélküli ismeret, melyeket ha mind tudnánk is, vizsgálat után néhány hónap mulva felében sem tarthat meg emlékezetünk. De azt mondhatná valaki, azért mégis meg kell tanúlni, mert ha egyszer tudtuk, könnyű lesz föleleveníteni emlékezetünkben. Ez azonban nem áll. Mert a realista minden tudása gyakorlati czél felé törekszik. Nem igen becsüli az oly ismereteket, melyek nincsenek szoros kapcsolatban gyakorlati czéljával. Egy orvos tudománya a növény- és ásványtanból mosolyra indít bennünket, valamely ügyvéd ismerete a római és középkori jogi életről, -131- az egyházi és világi jogrendszerről oly csekély, hogy számba se jöhet. De nem így gondolkozik az idealista. Követeli, hogy az ügyvéd tudja, ismerje a népek jogi életét, hogy midőn pörömet viszi, nagy kapcsolatban álljon előtte a római, a germán stb. bíró s utoljára szóljon a magyar.

Az idealrealismus talán mégis a legérdekesebb korszaka az eszme változásának. Első felében még erősen idealis. Lelkesedik az eszmékért. A másodikban már erősebb a realis irány, de még mindig hallani az eszméről, habár csak vesztegetett szónak látszik. Általában az idealrealismus alatt rajongunk a nagy nemzeti ideákért, a nemzeti egység és nagyságért. A haza dicsősége lebeg szüntelen előttünk, tekintélye, boldogsága forró kivánságunk. Erre törekszünk az erkölcsi élet minden terén. Természetes, hogy az oktatás, a nevelés, kiválóan nemzeti feladat lesz. Megindul a közoktatás reformja, szervezik az egyetemeket, a közép- és elemi iskolákat, mind nemzeti irányban. Noha az idealismus is magasztosan érez a haza iránt, de annyira el van telve az egyetemessel, az általánossal, hogy némi cosmopolita szin ömlik el rajta s nem barátja a különféle fajok, nemzetiségek elnyomásának. Azért nem lelkesedik a nemzeti nyelvnek erőszakos terjesztéseért. Csupán a műveltseg, a felvilágosodás, a szabadság, a tiszta erkölcs ideái teszik rabjokká. Az idealrealismus beviszi a nevelésbe, az oktatásba a nemzeti eszmét, lassankint a hazai föld szempontjából indúl ki a oktatásügyi reformoknál. Híres-jeles tanárokról szeret gondoskodni. Nem sajnálja a költséget megszerzésökre. Vannak bölcsészei, de vannak már természettudósai is, a kik nagy reménynyel néznek a jövőbe. Tekintélyök rohamosan növekszik, a bölcsészeké és az idealis tanároké tetemesen apad. Némi lenézéssel kezdenek róluk szólani, nemsokára félre vonúlnak s realisabb irányú bölcsészek, történettudósok és -132- mások foglalják el helyöket, a kiket ünnepelnek, magasztalnak.

A nagy nemzeti ideák iránti lelkesedés nem tudja megakadályozni, hogy az iskolákban a nemzeti irány mellett be ne telepedjék a túlterhelés. Sokat és szigorúan tanítani az elv. Kitünő paedagogusok még mindig követelik a sokféle tanulását. Nagy fogalmuk van az iskolák fontosságáról. A tanulás mámora, láza fogja el az egész nemzetet. Számtalanszor rajonganak az egységes, centralizált közoktatás iránt, sok helyen úgynevezett közoktatási tanácsot vagy hasonló közeget állítanak fel; mely egységessé tegye, centralizálja a tanterveket, a tankönyvbirálatot. Az egész országban, összes iskoláiban megfelelő tantervnek kell lenni. Minden hívatalra kiszabják a képesítést, a ki el akarja nyerni, az illető iskolákat kell végeznie. Az idealrealismus második felében nagyon tanítják a nemzeti nyelvet, sok órát áldoznak reá, míg hanyatlik a vallás, a bölcsészet, a történelem s különösen a classicus nyelvek tanulása. Kezdik tehát emlegetni a módszer szükségét, felhozzák, hogy azért csekély a siker, mert nem tudnak tanítani az oktatás tényezői. Elvontan, szárazon magyaráznak, kiemelik a mellékes kérdéseket s elhanyagolják a fontosakat. Nem akarnak szemléltetni, pedig egy kép jobban megmarad az ifjú emlékezetében mint száz meg száz szó, melyet a tárgy magyarázatára vesztegetett a tanár. Azért sürgetik a képeket. Magukban a tankönyvekben és az iskola falain is alkalmaznak ilyeneket. Újra és újra felhangzik a módszer kérdése, ezen nyargal minden paedagogus, ez lesz vesszőparipája, míg végre be nem köszönt a realismus, mikor sokan azt mondják, a mit Ambrus Zoltán fejezett ki nem oly rég egyik tárczájában, hogy az iskola soha sem adott, most sem ad általános műveltséget; a mit az iskola valósággal megad: az 3–400 sornyi ismeret, jobbára historicum, -133- némi irodalmi máz, homályos emlékek rendszerekre és categoriákra, melyek a szegény fiú előtt sohasem voltak érthető dolgok; az iskola in praxi csak arra jó, hogy valamelyes minimális ismeretekkel lássa el a gyermekeket, tudniillik, hogy a különböző életpályákhoz megadja a kellő ismereteket s e czélból a tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekekre, a mennyi meg nem árt neki s a mennyiből még benne is maradhat valami. Az iskolai nevelés chimaera; nevelés dolgában az iskolának csak egy szerepe van: az, hogy megismerteti a gyermekkel a bűnt. Nevelés és iskola! Béke és Mannlicher-puska, egészség és tánczolás a jégen. A paedagogus kevélysége az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. A paedagogusnak, ha méltó akar lenni erre a névre, egyesítenie kell magában a nagy psychologus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata összes kitünő tulajdonságait. Én istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a paedagogusok a kertészetre adták volna magukat, e föld növényzetéből most már nem volna egyéb csak páfrány és zuzmó. A hová a paedagogus leteszi nehézkes mészároskezét, nyomában nincs egyéb, csak a himpor pusztulása.

A realismus egyetemes lágysága, gyöngédsége, különösen gyermekeink iránti vonzalmunk, aggodalommal tölti el a szülőket, mikor az iskolába küldik gyermekeiket. Ez aggodalomnak kifejezése Ambrus Zoltán fentebbi nyilatkozata. És mégis, sohasem jár annyi gyermek és ifjú az iskolába, mint éppen a realismus idején. Mindenfelé új iskolák felállításáról gondoskodnak, melyek csakhamar megtelnek tanulókkal. Keresik, képeztetik a tanárokat és tanítókat, hogy legyen a ki tanítsa őket, különösen szeretik a tanítónőket, mert simább, nyájasabb, gyöngédebb bánásmódot is várnak tőlük. Az idealismus napjaiban a tanárképzésre elégnek találják az egyetemet, a professorok -134- tudományos előadásából minden hallgató meríthet annyit, a mennyi tudományra szüksége van. Mikor ébredezik a realismus s vele a részletezés, az aprózás, az intensiv munka, akkor szükségesnek találják az úgynevezett seminariumokat, melyekben az egyes tanárok vezetése alatt gyakorlatilag vezetik be a hallgatókat az illető tudományok módszerébe. De még ezzel sem elégszik meg a realismus. Újabban többfelé úgynevezett tanárképzőket állítottak fel. Ilyet akarnak nálunk is. Lesz-e belőle valami, nem tudom. De ha lesz, valószinűleg eltörli az ébredező idealismus. Az összefoglaló gondolkodás idején lenézik a realismusnak a módszerrel való kaczérkodását.

X.
A GAZDASÁGI ÉS IPARÉLET.

A realismus végén és az idealismus hajnalán gazdasági válság szokott kitörni. Ma is az egész művelt világon e kérdés foglalkoztatja a politika embereit. Mindenfélével szoktak felhozakodni, hogy a kormány elhanyagolja a mezőgazdaságot, hogy a bankároknak és gyárosoknak adta bérbe magát, hogy a malomipar fentartására olcsó áron ereszti be a román búzát s így lenyomja a magyarét, hogy adóval túlterheli a földet, hogy nem javítja a talajt, hogy nem törődik a gazdasági iskolákkal, hogy nincs hitele a földmívelőnek, míg az egyszerű iparos és kereskedő könnyen hozzájut a kölcsönhez. És így tovább. E vádak változhatnak egyes országok szerint külső megjelenésökben; más formában jelentek meg a Kr. e. II., a Kr. u. III. században, továbbá a XVI-ikban, más alakot ölthetnek 1710, 1820 és 1895 körül; de alapjok semmi más mint az idealismus hajnalán beköszöntő gazdasági válság. Ha az ember végig hallgatja a mai országgyűlési beszédeket, vagy a kiváló iparos és gyáros, majd a kereskedő, majd meg a gazda nyilatkozatait, nem tud zöldágra vergődni, nem veszi ki szavaikból, hogy melyik félnek van igaza. Azt az egyet látja, hogy az ország rokonszenve jórészt a gazdák felé fordul. Még néhány év előtt mosolyogtak a politika férfiai az egyes gazdák panaszára. Agrarismussal és hasonlóval gúnyolták. A tőke urai parancsoltak, ők csinálták az ország politikáját, az ő felfogásuk uralkodott a megyéken és városokban. A nagy nemzeti egység egyik főképviselője, a plutocratia, tanai szerint vezették az ország -136- ügyeit s hiába szólottak egyesek más hangon, ezt nem értette se a kormánypárt, se az ellenzék. Ma változott a helyzet. A földből nőnek ki az agrariusok. Követelésekkel lépnek föl, melyeket feltétlenül jogosaknak tartanak. Magunk sem merjük tagadni kivánságaik igazi jogosultságát. Nem is tűrnek a gazdák semmi ellenmondást. Láttuk, mily lelkesedéssel tárgyalták az országos gazdasági egyesület elnökségének kérdését, mily gyűlölettel fordúltak az úgynevezett reformpárt ellen, mely végre sem egyéb mint az ipar és kereskedelem hatalmas embereinek képviselete a gazdasági élet terén. A közgyűlés jóformán elsöpörte ezt a pártot, óriási többséggel választotta meg a maga embereit, az igazi gazdák képviselőit.

Fölmerül tehát a kérdés, hogy nem nyilvánul-e az ember gazdasági, ipari és kereskedelmi életében az erkölcsi világ törvénye? Bár anyagi dolgokról és nem vallásról, nyelvről, nemzetiségről vagy irodalomról és művészetről van szó, melyek tárgyuknál fogva is szellemibb dolgok, mégis érvényesülni kell bennök az embernek, mert az ember gazdálkodik, űzi az ipart és kereskedést, s talán máskép tesz az idealista, máskép az idealrealista és újra végkép a realista.

Talán első pillanatra meglepő ez a gondolat, pedig úgy van. Hogy lehetne úgy, kérdi a t. olvasó, hisz a realista-kereskedő csak úgy árulja portékáját, mint az idealista. Mindkettőnek haszonnal kell dolgozni, különben bukik. Az a gyáros sem tehet másképen, bárminő realista vagy idealista legyen. És én újra ismétlem, hogy ezek daczára máskép fejlődik a gazdasági és iparélet az idealismus és realismus idején. Mert mit látunk, ha végig tekintünk az emberiség történelmén. Azt, hogy az idealismus idején nagy gazdasági válságok állanak be, melyek magukkal rántják az ipart, kereskedelmet. Az ember megszűnik pazarló, fényűző lenni, királyok és nagy urak -137- elkezdenek takarékoskodni, a szegény ember úgy is nyomorog és tengődik. Buknak a gyöngébben álló bankok, pénzintézetek, hanyatlik az ipar és kereskedés; de legjobban zúgolódik a földbirtok. Ez legelőbb megérzi a bajt és föllép panaszaival, úgy, hogy Grimm Jakab, a német tudós, a jelen század huszas éveiben fölkiálthatott, hogy a régi jobbágyság és szolgaság sok tekintetben könnyebb és gyöngédebb volt mint a mostani parasztok és munkások nyomott helyzete. Csakhogy nem a jobbágyság volt oka a jólétnek. A realismus derekán és vége felé, mikor panaszkodnak is az urakra, aránylag jólétben él a földmíves. Van húsa, van bora a nemesnek és parasztnak a XV. század közepén; Szászországban még 1482-ben is a munkások- és aratóknak naponkint négy tál étellel kell megelégedniök, bőjti napokon öttel; Oettingen grófnál a napszámosok a reggeli levesen kívül délben négy, este három tál ételt kapnak, melyek közül kettő mindig hús. Fényt űznek a ruhában. Nálunk is hasonló állapot lehetett, a mennyire történeti műveinkből sejthetni; de már a XVI. században, az idealismus napjaiban minden megváltozik. Münzer már azt mondja, hogy a paraszt nyomorult rabszolga. Azzá lett mindenütt a müvelt országokban és hazánkban is, hol szintén borzasztó eszközökkel nyomta el Zápolya a híres Dózsa-lázadást. A mult század idealismusa alatt majd 1750-ig ezer gondot ad a kormányoknak, fejedelmeknek a földbirtok kérdése. A gyönge XV. Lajos is töprenkedik rajta, hogy segítsen a pórokon és más földbirtokosokon. Quesnay Ferencz (1694–1774) nem törődik orvosi gyakorlatával, hanem beáll nemzetgazdának és oly elméletet hirdet, melylyel többé-kevésbbé találkozunk az idealismus napjaiban. A gazdagság, a vagyon képződését tisztán a földbirtokból származtatja, mert ez szolgáltatja az első anyagot s táplálja a munkást. A földmívelés adja az élelmet és az értékfölösleget, mely a -138- termelés költségei után marad és tiszta nyereségnek tekintendő. A többi iparág nem járul hozzá a nemzeti vagyon gyarapodásához, a nemzet jóllétéhez, mert az ő munkásaik csak annyit keresnek, a mennyit megemésztenek. A földbirtokos tehát külömb minden más polgárnál, s valóban látni, hogy az idealismus idején emelkedni kezd a földbirtokos becsülete, tekintélye, míg az iparos és kereskedő veszít. Természetes, hogy Quesnay sem ott keresi a baj okát, a hol találhatná, a realismus uralmában; hanem ugyanazt hirdeti, a mit a mi gazdáink, hogy nincs hitele a szegény parasztnak, hogy igába van szorítva a gabonakereskedés, akadályokat gördítenek a kivitel elé, elnéptelenedett a vidék, túl van terhelve adóval a föld, ránehezedik a véradó és a robot. Francziaországban ekkor többnyire kiváltságos társaságok kezében volt a gabonakereskedés, sőt még a belső vámokkal is megakadályozták, hogy az egyik tartományból a másikba lehessen szállítani a gabonát. Czélja az olcsó búza és olcsó napszám volt, hogy az iparnak tegyenek vele szolgálatot. Colbert óta a nagyipar támogatására fordította minden gondját az állam, mert ez hoz pénzt az országba. Laspeyres jónak találja ezt a politikát, csakhogy Colbert utódai alatt az iparnak állandó, kicsinyes és kínos ellenőrzése lett belőle és megromlottak az ország pénzügyei. Magyar hazánk pénzügyei azonban látszólag jól állanak, iparunkat sem öli meg a túlságos ellenőrzés, nincs kicsinyes és kínos felvigyázás és mégis ott vagyunk, sőt ott van az egész művelt világ, a hol 1720-ban és 1820-ban volt. Már nálunk is sokan vannak, a kik Quesnayval hirdetik, hogy a nemzeti jólét alapja a mezőgazdaság, hogy helyesen tartotta Sully (1560–1641) a földmívelést és baromtenyésztést az állam két oszlopának, hogy nem kiváltságok kellenek a gazdának, hanem a terhektől való mentesség, szabadulás a súlyos adóktól s némely esetben az állam jóakaró támogatása. -139-

Ugyanakkor szokott jelentkezni és utóbb erélyesen föllépni a szabad ipar és kereskedés tana is. A hollandi De Witt János, az angol Child Culpeper, a franczia Gournay Vincze és mások a földmívelés mellett az iparost, a kereskedőt is védelmükbe veszik s szabadságot követelnek számára. A védvámok, a helyi szabályok csak a termelés és a forgalom akadályai, ezek mind veszélyesek. Laissez faire, laissez passer – ez legyen a gazdaság, az ipar, a kereskedés főelve, hisz mind a három legjobban tudja, miből húz hasznot. E kétnevű iskola, az oeconomisták és physiocratáké uralkodott és küzdött a gazdasági és kereskedelmi téren. Turgot (1727–1781) a ki később XVI. Lajos alatt miniszter lőn, a munkásokat is két osztályba sorozta, egyikök termelő, a ki a föld művelésével új kincseket hoz létre, másik a meddő, mely az iparral csak annyit szerez, a mennyit megemészt. Természetes, hogy e tanok nem feltétlenűl igazak. Mi haszna lenne a búzának, ha nem őrlené meg a molnár, nem sütne kenyeret belőle a pék vagy az asszony? A mag értéke csak annyit emelkedik a föld kebelében, mint az arany, az ezüst pl. az aranyműves kezében. Nem voltak-e gazdag városok Velencze, Genua, pedig egy talpalatnyi földjük sem volt? Az ipar és a kereskedés csak növeli a föld termékének becsét. De mindez és hasonló okok nem használnak az idealismus napjaiban, mindenki a földtől és utóbb a szabad kereskedéstől várja az üdvöt. Ilyenkor dogmatice szokás beszélni, szidják az egyedárússágot, a védvámokat, minden rossz okozóját, lelkesedéssel beszélnek a kis- és nagygazdáról, költők, szónokok minden szépet és jót tudnak rólok mondani, nem győzik eléggé magasztalni erényeit, szerénységét, családi és természeti örömeit. A nép szeretete ömlik el az akkori nemzetgazdák iratain. Csupa hév, láng áradozik tollukból, mikor a szegény földmívesről szólanak. Morellet abbé, Dupont, -140- Chastellux iratai telvék ily szeretettel. A sentimentalis poéták gyönyörűen rajzolják az egyszerű emberek boldogságát, természetességét. Laspeyres szintén észreveszi ezt a gazdálkodás iránti rokonszenvet. De megjegyzi, hogy nem azt a szenvelgő keresését a pásztori életnek érti alatta, melyet az érzéki gyönyöröktől megcsömörlött király és szolgái szórakozásul hajhásztak, hanem a túlmívelt franczia élettől való erkölcsi undort, mely természetes állapotra sovárgott és e sovárgást, epedést a gazdálkodással kívánta kielégíteni és csillapítani. Pedig mindez nagyon hibás magyarázat. Az idealismus bírta rá XV. Lajost és az egész művelt világot a gazdaság, a földmívelés szeretetére, melylyel mindig találkozunk, a meddig csak szemmel látható jelei vannak az idealis gondolkodásnak. A mint a realismus gyarapszik, a mint az emberiség az anyagira veti magát, emelkedik a nagyipar és nagykereskedés becsülése, különösen kedvelik az ingó vagyont, a különféle értékpapirokat, járadékot, a hogy a XVIII. század elején, különösen 1720-ban a Missisippi-társulat és 1730-ban a Law-bank bukásánál látni lehete. Természetes, mondják reá, mikor majd nem csupán a földbirtok tartotta meg a becsét, okvetlenűl erre kelle vetnie magát az embernek; csakhogy ez a rokonszenv, a földbirtok e dicsőítése, a gazdaság e magasztalása mindig ismétlődik az idealis időkben. Tehát magasabb okának kell lenni; uralkodik még oly országokban is mint hazánk volt a XVIII. században, hol nem buktak a bankok, s Faludi mégis írt pásztori idylleket, Görögországban sem buktak a bankok, noha Theokrit remek idylleket alkotott.

A gazdák befolyása azonban támogatja a központi hatalmat, mikor az eszme nyomása alatt feléjök fordul. Gyámkodó hatalmat akarnak csinálni a királyból, családatyát, a ki védje, istápolja az ő vagy gyermekeinek érdekeit. Azért látni, hogy az idealismus, különösen a -141- mult századi alatt XV. Lajos, Nagy Frigyes, a mi Mária Teréziánk és számos más fejedelem bizonyos önkénynyel kormányozták országaikat. Mária Terézia a jobbágyság miatt meg is haragudott a magyar nemességre és sokáig nem hítt össze országgyűlést. Egy neme a törvényes kényuraságnak támad ilyenkor, egyúttal feltárják a czéhek, vámok, adók visszaéléseit, leálczázzák a pénzemberek, a bankárok, pénzügynökök, bérlők zsarolásait, dícsérik a földmívelést, a nemzetek testvériségét, el akarják törölni a személyes adókat, a közvetett terheket stb., mint a melyek ellenkeznek a tiszta bevételről szóló tannal. Turgot mint pénzügyminiszter ily szellemben járt el. Társával, Malesherbes-bel, nagy reformokhoz fogott. Alapjában felforgatta az adórendszert. Önkormányzatot honosított meg a községben, a járásban, a megyében, szelidítette a szigorú czéhszabályokat, elvetette a gazdaság, az ipar és a kereskedés sorompóit, különösen megszüntette a belső vámokat. Mindamellett Turgotnak buknia kellett, mert már erősen rázta, döngette a társadalom kapuját az ideabrealismus, mely más gazdasági nézetekkel állott elő, 1776-ban beadta lemondását a miniszter, a mi el is fogadtatott. Persze a történetírók azzal indokolják Turgot bukását, hogy minden osztályt ellenségévé tőn, míg reformjainak csak nagy későn lehetett sikere. Igaz, hogy a régi rendek aggodalommal láthatták jogaik veszélyeztetését, a földesurak félthették a robotot, a dézsmát, a czéhek szabadalmaikat, szóval mindenik a magáét. De a legfőbb ok mégis az idealrealismus föllépése volt, mely már a nemzeti egységre törekedett, s nem igen tűri a községi és megyei autonomiát. Ez népszerű lehet a realismus és idealismus napjaiban, de buknia kell az államférfiúnak, ha az idealrealismus idején decentralisalni akar. Már pedig Turgot eszményi iránya erre törekedett. Azért physiocrata újításait sem vihette keresztül. -142-

A physiocratia és az oeconomisták rendszere sokfelé rokonszenvre és elismerésre talált a század közepe táján. Némely országban, különösen Németországban számos művelőre, magyarázóra akadt, hol Schlettwein, Iselin, Süssmilch, Jung, Springer és mások hirdették. Károly Frigyes Baden markgrófja és physiocrata író pár községben kísérletet is tőn az impót unique vagyis az egyetlen adóval. Voltak országok, melyekben alig találkozunk az oeconomisták és physiocraták nevével; de maga az irány, a gazdasági érdekek felkarolása, támogatása, legalább sürgetése mindenütt nyilvánult. Még Hollandiában is, mely gazdagságát túlnyomóan a kereskedésnek köszönheti, nagyon megkezdték becsülni a gazdaságot, habár épen nem pártolták és hirdették a physiocraták rendszerét.

Az idealrealismus első felének tanait az angol Smith Ádám fejezte ki legtalálóbban (1723–1790). Épen akkor jött Francziaországba, mikor Turgot az idealismus tanait, az oeconomisták nézeteit akarta érvényre juttatni. Lelkesedett a mozgalomért, de nem elégítette ki. Hisz a gyakorlati élet nem igazolja az oeconomisták tanait, ez egészen mást mutat. Az oeconomisták ugyan fejtegetik a társadalmi élettan kérdéseit, de nem tudják megoldani; szólanak mindenről, de nem világosítanak föl. Nem is lehetett, mert akkor már az idealrealismus megkezdődött a nyelv, az irodalom, a vallás, a művészet, a politika, az erkölcs terén; az idealismus lejárta magát. Smith Ádám tehát elhagyta Francziaországot, visszatért Angliába, s hosszú töprengés, gondolkodás után felállította tételét. A föld nem hozna termést munka nélkül, a valódi gazdagság tehát a munka. Ennek segélyével a föld rendesen és bőven fizet, virágzik az ipar, ez szerzi meg a fogyasztásra szükséges és a kicserélhető czikkeket. Gazdag az, a ki vagy többet termel, vagy többet dolgozik. A kicserélhető érték külömbözik a hasznos értéktől, mert az elsővel sok dolgot lehet -143- megszerezni, míg a második cserébe sem adható. Van-e hasznosabb a víznél, még sem lehet kicserélni; míg a gyémánttal, melynek haszna igazán csekély, sok mindenfélét meg lehet szerezni. A viszonyt két kicserélhető érték közt a pénz fejezi ki és árnak nevezzük. A névleges ár külömbözik az igazitól, mely azt jelöli: mennyi munkába került az illető tárgy. Az ár megállapításához három elem járul: a föld terméke, a munkás bére és a vállalkozó haszna.

Íme így jelentkezik a gazdasági tudományban a realismus, vagyis a munkás bére és a vállalkozó haszna, más szóval a tőke szerepe, melyet zsarolásnak, kizsákmányolásnak neveznek az idealisták. Ez a tőke nem csupán aranyból és ezüstből áll, hanem minden vagyonból, melyet arra használunk, hogy új vagyont szerezzünk vele munkánkkal. Szilárd a tőke, ha műhelylyé változtatjuk; mozgó, ha az anyag beszerzésére és a munkások díjazására fordítjuk. Ha javítjuk a földet, gyarapítjuk a szilárd tőkét; mozgó tőke a pénz és az élelmiszer. És mi szabályozza a dolgok árát? a kereslet és kínálat. Ha keresik holminkat, jó ára van; ha nem, akkor nincs. És miből éljen a király meg az állam? Tartsa az egész társadalom. Aki tud szerezni, járúljon hozzá az adójával az élvezett szabadságért. Nincs meddő foglalkozás, mert munkájával mindenki adhat a dolgoknak oly értéket, melyet kicserélhet, pénzzé tehet. Minden ember független lehet munkájával; míg az oeconomisták annyi befolyást tulajdonitottak a kormánynak, hogy támogassák az állam mindenhatóságát: Smith azt kívánja, hogy szenvedőlegesen viselje magát az állam; távolítsa el a nyügöket, a sorompókat s a tőkepénzesek a maguk érdekében arra szentelik pénzöket, a mivel elősegítik a hazai ipart. A béke, tűrhető adók és az igazságosság a legmagasabb műveltségre emelhetik a barbár népet is. Mert az egyéni érdek a leghatalmasabb -144- rugó s a verseny a leghathatósabb búzdítás. A magán moral törvénye a rokonszenv, a természeti jog törvénye az igazságosság, a vagyonszerzés törvénye pedig a szabad munka.

Smith elmélete kitünően eltalálja az idealrealismus első felének gondolkodását. A társadalom még tele van idealismussal, követeli a szabadságot, a szabad versenyt; ifju erővel rohan előre, nem fél veszélyeztetni helyzetét, vagyonát, tőkéjét. Megindul a vagyon-szerzés, föllép a bírvágy; a jólét, a kincs utáni epedés. Kezd félrevonúlni a moral. Smith már alig veszi észre; szerepel ugyan az igazságosság, de ez csak egy fejezete a moralnak. S nem veszi számba, hogy az idealrealismus idején még nem lelkesít bennünket a béke, nagy az ember tettereje, nemzeti nagyságról, egységről, hatalomról és hódításról ábrándozik, lelkét a nemzeti dicsőség, a nemzeti eszmék töltik el, melyek előtt sokszor háttérbe szorúl a vagyonszerzés. Sőt kalmárszellemnek, kislelkű szempontnak csúfoljuk, hogy ha anyagi érdekből valaki a nemzeti eszmét elhanyagolná.

De azért még sem szabad Smithet a feltétlenül szabad kereskedés emberének mondanunk, példáúl katonai okokból helyesli az angol hajózási actát, nincs kifogása a gyapjú magas vámja ellen, néha megengedi a visszatorló vámokat. Az eszme hatása alatt magasztalja a hadi mesterséget, mint a legnemesebbet, megkívánja, hogy az udvar némi fényt űzzön. Ezek és hasonlók beillettek már a XVIII. század nyolczvanas éveinek gazdasági nézeteibe, megegyeztek az eszme újabb áramlatával.

És mikor változtak az idők, úgy magyarázták Smith tanait, hogy ezek Anglia gazdasági életéből vannak elvonva, de nem illenek a szárazföldre, melynek mások a viszonyai. Angliában helyén van a szabad kereskedés, a szabad ipar, hanem az, hogy a kereskedésre van utalva. Gyárainak -145- piaczot kell keresni, teremteni; erre jó volt Smith elmélete, de káros Európának, ahol még a legtöbb országban ipart kell létrehozni. Pedig a ki ismeri a haladás törvényét mindjárt tudja, hogy nem ez volt a Smith-féle elmélet hanyatlásának oka, mert az idealrealismus második felének nézetei eltérnek Smith tanaitól. Ekkor uralomra jut, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az akademismus, a gazdaság, az ipar, kereskedés terén a védvámok. Czéhrendszabályokkal támogatják az ipart. Az állam élére áll az ipar és kereskedésnek, a magtermelés és állattenyésztésnek. Maga állít gyárakat oly czikkek készítésére, melyekre magánvállalkozó nem akad. Adóelengedéssel, szállítási költségek apasztásával, ingyentelkek ajándékozásával mozdítja elő ily gyárak létrejöttét, vas- és más utakat, csatornákat készíttet, raktárakat emel, pártolja a folyam- és tengeri hajózást, kedvezményekkel gyarapítja az állattenyésztést, támogatja a hasznos gépek gyártását vagy elterjesztését. Hisz ez a nemzeti nagyság korszaka, tehát nagynak, hatalmasnak, gazdagnak kell lenni az országnak. Ennek az időnek már nem felel meg Smith Ádám elmélete. Megvan ugyan a gazdagság, a jólét, amiről ábrándozott; de nincs meg a szabad verseny. Szerencsére nem érte meg az angol nemzetgazda ezt az időt, mert 1790-ben elhunyt, épen az idők fordulóján. Négy-öt év múlva láthatta volna, hogy neveti a világ az ő szabad versenyét, munkaszabadságát.

A gazdag emberek uralkodásának gazdasági életét más elméletbe kelle szoritani. Ricardo (1772–1823.) alkotta meg az új nemzetgazdászati elméletet, mely a gyáripar hajthatatlan, feltétlen uralmát vallja tekintet nélkül a munkásokra. Szerinte a jövedelem nem függ a termelés költségeitől, a munkadíj kevesbíti a hasznot, de nem az árúk értékét. A munkadíjakat és a hasznot a munkás fogyasztására szánt czikkek ára határozza meg. Bármily -146- drágák legyenek ezek, annyit kell belőlök kapni a munkásnak, a mennyi elég a maga és családja fentartására. S mivel a vágyak mérséklése nem mozdítja elő a termelést, szaporitani kell a vágyakat, fényűzővé kell tenni az embereket, hogy iparossá, tevékenynyé váljék a nép. Ricardo egészen a tőke nemzetgazdája, ez az ő Istene; számos követője talán még tovább ment, ezek határozottan mammonisticus tanokat hirdettek. Különben rendszeres fő volt, aki igazán mesterileg tolmácsolta az idealrealismus második felének gazdasági felfogását. Kiméletlen, merész, egyenes, követelő, mint az idealrealismus második felének egy milliomosa tenné, a ki évenkint hatalmas vállalataiból óriási összegeket halmoz össze. Ricardo felfogása szerint, mondja Bernhardi, „a tőke urai alkotnák a nemzetet, a munkások csupán eszközök az ő kezeikben, a földtulajdonosok pedig csak teher.“

Tanaiból az látszik, hogy nagy társadalmi gazdaságba helyezi az emberi boldogságot. E tanakat hirdették James Mill, Torrens, Mac Culloch és mások.

De mi történjék azzal a sok szegény emberrel, akik nyakra-főre születnek? Erre a nagy kérdésre felelni Malthus Róbert (1766–1834) vállalkozott. Vizsgálódásaiból felállítja azt a tételt, hogy az emberi nem mértani arányban szaporodik, míg a fentartására szükséges eszközök csak számtani arányban. Szerencsére segítségre jön a sok háború és betegség. Fájdalom, az alsó néposztály tudatlansága mozdítja elő ezt a szerencsétlen szaporodást és mit lehet a társadalom, minthogy az élet lakomájából kizárja mindazokat, akik későn érkeznek, midőn már elvannak foglalva a helyek. Azért nem kell alamizsnát adni, sem ajándékokat, el kell pusztítani a talált gyermeket, a lelenczeket, nem támogatni a segélyzéseket, melyek felbátorítják a henyeséget, szaporítják a szerencsétleneket; nem szabad házasodni a szegénynek, nem élvezheti a családi -147- örömöket. Mennyire találó volt Malthus elmélete, mutatja az is, hogy Angliában követelték a szegények országos segélyezésének apasztását, leszállitását.

Malthus mint elsőrangu gondolkozó felöleli a nemzetgazdaság számtalan kérdését, a népességtanát, a gazdaság és családélet viszonyát, magyarázza a föld jövedelmét, előadja a munka díjának történetét, fejtegeti a fogyasztás, a jövedelemmegosztás stb. tanait; mindezekben éles bonczolás, elemzés van. Míg Smith haladó és eszményi szempontból fogja fel a gazdaságot, Malthus már az eszme nyomása alatt conservativ, aki meg akarja akadályozni a fölléphető hanyatlást.

De csakhamar beállott a teljes realismus, melynek lágysága, gyöngédsége, könyörülete egészen más nézeteket vall. Az idealrealismus második felében sokszor kiutasítják a koldúló szegényt, hogy menjen dolgozni, mert erős s bírja a munkát. A realismus napjaiban már szánalommal fordulunk feléje, megsajnáljuk s ha tehetjük, segítünk rajta. Ilyenkor hallatlan összegekre rug, amit a gazdagok és jobbmódúak a szegények javára forditanak. Nincs határa a jótékonyságnak. Ki tudná elszámlálni azt a tömérdek jótékony egyletet, melyeket a hölgyek buzgósága tart fenn. Azt a számtalan jól berendezett kórházat, melyeket a szegények számára állítanak fel. Már a XV. században egy kis német városkának hét kórháza volt. Bármíly jótékony czél lebegjen szemünk előtt, ma e czélra mindjárt vállalkoznak részvevő, könyörűlő szívek. Egy hónap előtt hangoztatták a vérsavó szükségét a roncsoló toroklob elfojtására s a párizsi Figaro czímű lap pár nap alatt félmillió frankot gyűjtött. A realismus nem tudja nézni mások szerencsétlenségét, nyomorát. Az állam iparkodik segíteni a munkásokon, biztosíttatja őket, indirecte gondoskodik családjaikról. A gyárosok, munkaadók lehetőleg segítik munkásaikat, részt vesznek a bajaikban. Tíz év óta úgyszólván -148- eltűnt kebelökből a milliók halmozásának vágya, kevesebb haszonnal is megelégszenek, csak elégedettek legyenek munkásaik.

Ennek a realismus gazdasági politikájának volt a tolmácsa Sismondi, (1773–1842) aki mint nagynevű történetbúvár ismeretes. Korábbi gazdasági műveiben közel állott Smithez, kinek nézeteit egy kissé az idealrealismus szerint módosította. De mikor beköszöntött a realismus nyomorúsága, az idealismus hajnalán a gazdasági válság, 1819-ben a gazdálkodó és a munkás ember jólétét tartotta szem előtt. A puszta termelés ellenében hangoztatta a javak méltányos felosztását; a szabad versenyt korlátoznia kell az állam felügyeletének a gyengébbek javára. Utóbb keserűen kifakadt az Overtrading és Underselling ellen, elítélte azt a nagy kulturát, mely csak a gazdagságot, a kincseket akarja összehalmozni nehány ember kezében. A realismus termékei, továbbá a socialismus alkotásai: Saint-Simon (1802.) és Fourier (1808.) művei, melyeket később hathatósan népszerűsítettek, magyaráztak, bővítettek Bazard, Enfantin, Comte, Considerant és mások.

A helyzet azonban mind rosszabbra fordúlt. Nehezebb lőn a szegény ember sorsa. Drágult az élelmiszer. Tömérdek munkás éhezett, nyomorgott, a kisbirtokos is alig hogy tengődött, küzdött a nyomorral. Nagy volt a földbirtok ára, de kevés a jövedelme, alig bírta fizetni az adót. Bomladoztak a viszonyok. Tarthatatlan lőn a régi rendszer, melyet az idealrealismus második felében a pénz aristocratiája, vagy plutocratia teremtett. Nemsokára összeomlott a nagyszerű palotának egy része, melyet harmincz év előtt 1790 táján kezdtek építeni, roppant kincsekkel, a művészet és ipar alkotásaival raktak tele; de ingott alatta a föld és meghasadtak a falak s folyton rázta az épületet az ébredező erkölcsi érzés. El volt nyomva a becsület, a tisztesség, a nemes és magasztos gondolkodás, a tiszta -149- erkölcs, ezek berontának a fényes palotába, az utczára hányták és lábbal taposták drága kincseit, összetiporták nagy részét azoknak a fényes, ragyogó, pompázó tárgyaknak, miket az idealrealismus összehalmozott, hogy azután újra kezdjék Sysiphus örök munkáját, az idealismus és realismus váltakozását.

1820 körül a nagy gazdasági válságok idején újra föllépett az idealismus, így a nemzetgazdaságnak is eszményi álláspontra kelle emelkednie. Voltak híveik az oeconomistáknak, voltak a szabad kereskedésnek is. Győzelmeket arattak a különféle parlementekben és kormányoknál. Körülbelül 1860-ig nagyon sok hive volt a szabad kereskedésnek és iparnak. De azután mindenfelé győzött a védrendszer, mely a hetvenes években teljesen érvényre jutott. Ez volt a gazdagok feltétlen uralkodásának kora. A socialistákat kivéve, a nemzetgazdák is símultak hozzájok. Mindenfelé uralomra jutott az államban a központosítás, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az akademismus stb. Csakhogy azután rohamosan hanyatlásnak indult. A nyolczvanas évek realismusa alatt beállott az erkölcsi és anyagi bomlás. Mindenfelé socialismus; strike, anarchia, kivándorlás, pórlázadás jelentkezett. Az államférfiak, politikusok, nemzetgazdák figyelme a szegény munkás és napszámos felé kezdett fordulni. De mindez nem akadályozhatta meg a gazdasági válság kitörését, melyet a kereskedés meg az iparé fog kivetni. A gazdasági téren is beköszöntött tehát az idealismus. Vajha mentől kevesebb bajjal állhatnók ki rövid uralkodását! Tizenöt-húsz évnél nehezen fog tovább tartani s talán a vele járó bajok sem lesznek oly borzasztók, mint a XI. és XVI. században, mikor az ember anyagi jólétét teljesen feldúlták a szörnyű viharok. 1720 körül sokkal szerencsésebben élte át az eszményi korszakot az emberiség. 1820 körül hasonlíthatlanúl kedvezőbb -150- volt az erkölcsi vihar lefolyása. Valószinű, hogy most még kedvezőbb lesz. De nagyon tévednénk, ha azt hinnők, hogy minden pusztitás nélkűl rohan végig társadalmunkon, hisz az idealismus harcza benyúlik a nagy forradalomig, mely hihetőleg rémséges pusztításokkal fog járni egyes országokban.

XI.
A NYELV ÉS AZ IRÁLY.

Mi a nyelv? Izült hangok változata, melyeknek ismert jelentésök van s gondolataink, érzelmeink közlésére használjuk. A tömérdek kérdés között, melyek a nyelv említésénél fölmerűlnek, talán legfontosabb épen eredetének kérdése. Hisz ha meg van oldva a nyelv eredetének kérdése, akkor magától elesik sok más kérdés, mely annyi bölcsészt és gondolkodót foglalkoztatott, úgy, hogy végre a franczia Akadémiában megtiltották a nyelv nagy kérdésének feszegetését.

Ha végigtekintünk a tudósok, bölcsészek fejtegetésein, látjuk, hogy már a görög világban vitatták a nagy kérdést: vajjon thesis vagy physis-e a nyelv; vajjon emberi alkotás-e, vagy pedíg a természet műve, egyszerűen termék. A középkorban nem lehetett e kérdést vitatni, de a mint újra szabadabb lett a bőlcselkedés, ismét vita tárgya lőn, vajjon az ember alkotta a nyelvet, vagy pedig az Isten és a természet műve, naturae productum. Vastag könyvet kellene írnunk, ha e két nézetet és számos változatait az egyes gondolkodók fejtegetéseivel akarnók bemutatni. Igen érdekes, de ránk nézve most lehetetlen munka. Tény, hogy a nyelven számos változás történik, melyekről be lehet bizonyítani az emberi és öntudatos hatást, de ezerszer több, melyekről senkisem bírja kimutatni az emberi öntudat legcsekélyebb nyomát sem. Ismeretes, hogy koptak el a szók, különösen a képzők és ragok; azt könnyen megértem, hogy a kiejtés gondatlansága, kényelme, szebb hangzása a XIII. század nyelvének ily szavait: timnucebelevl. -152- uruzagbele, vogmuc, tilutoa: tömlöczéből, országba, vagyunk, tiltá alakra változtatta, de már az úgynevezett hangtörvények szabályos jelentkezése, melyeket nem tekintünk ugyan productumoknak, termékeknek, de mindenesetre az emberi szervezet öntudatlan működése hozta őket létre, mint az emberi élet más tüneményeit, melyekre teljesen áll az erkölcsi világ törvénye. A nyelv életében is mindenütt megtalálni az uralkodó eszme hatását. Az idealismus napjaiban megkezdődik a purismus, mely a magyar eredetű, vagy annak látszó szókat keresi, azután egyesek hozzáfognak a neologiához, az új szók faragásához, a nyelvújításhoz. Ez még túlnyomó az idealrealismus első felében. Az idealrealismus delén beköszönt az orthologia, a helyes magyarság, mely üldözi az új, merész alkotású szókat, még jobban gyűlöli az idegen szólásmódokat; ez az üldözés tart az idealrealismus határán túl is, mikor lassankint pongyolább lesz a nyelv: az iró nem riad vissza az idegen és tájszóktól, szónokok, ügyvédek stb. tömérdek latin szót kevernek előadásukba, úgy, hogy némely író egészen kevert nyelvet használ.

Már a rómaiaknál látjuk, hogy a Krisztus előtti II. század idealismusa alatt görögös kifejezésekkel és szólásmódokkal akarják megnemesíteni nyelvöket, míg Cicero, Virgilius, Horatius stb. idejében, tehát az idealrealismus alatt beköszönt az orthologia, de már Kr. u. II. század nyelvében sok provincialis elemet, tájszót lelünk. Nem említve a közbeeső hullámokat, csak az 1490–1710 évig tartót tekintjük, az idealismus idején látjuk a francziáknál, hogy dolgoznak a neologián, különösen a Pleiade française, köztük Du Bellay Joakhim, a kinek Defense et illustration de la langue française czímű munkája társainak manifestuma volt. Megvetéssel utasítja vissza a népies formákat, az elavult irodalmi nyelvet, ajánlja a görögök és latinok utánzását; Du Bellay azonban még mérsekli magát, tovább -153- ment Ronsard, a Pleiade feje, kit bár többen gúnyoltak, az előkelő világ csodált, l’Hopital kanczellár magasztalt, az Académie des jeux floraux Minervának tömör ezüstszobrával ajándékozott meg és a költők fejedelmének jelentett ki. Rohamosan emelkedett a dicsősége, adományokkal halmozták el. IX. Károly király is nagy kedvezményekkel látta el, mint II. Henrik és I. Ferencz. A király kegyelme még növekedett, mikor 1572-ben a La Franciade czímű hőskölteményével lépett föl, mely a franczia nemzet eredetével foglalkozott és a classicus eposok mintájára készült. IX. Károly halála után apátságába vonult vissza, de ott is fölkeresték III. Henrik, Erzsébet angol királynő, Stuart Mária ajándékaikkal. Élte vége felé visszavonta újításait, de már akkor erős volt az idealrealismus, mely tiltakozott az új szók faragása, a görög-latin kifejezések, szólásmódok, fordulatok meghonosítása ellen. Még bátrabb újitó volt Baïf (1524–1589), a ki nemcsak új szókat és időmértékes verseket alkotott, hanem a melléknevek fokozását is latin mintára csinálta.

Ugyanakkor az angol, spanyol, olasz, cseh s kivált a német irodalomban találkozunk a nyelv reformjával, a görög-római remekek és a classicus verselés utánzásával. Nálunk Erdősi Sylvester János próbálgatta a görög-római párverset meghonositani, Németországban Luther egész új irodalmi nyelvet teremtett biblía fordításával.

1600 körül már jelentkezik az új, az ortholog áramlat. Nálunk Telegdy Miklós pécsi püspök ugyan jóval előbb mondja, hogy gyűlöli az új neveket, de az idealreálismus orthologiájának legtekintélyesebb képviselője, Geleji Katona István erdélyi református püspök, a ki grammatikácskájában etymológiai alapra helyezi a nyelvtant és helyesírást. A francziáknál, olaszoknál nyelvszabályozó szerepet játszanak az akadémiák. Galliában állítólag már Nagy Károly alatt az idealrealismus delén volt ily akadémiaféle, -154- melyben Nagy Károly Dávid király nevét viselte, míg a többiek görög, római neveket. Alcuint Flaccusnak, Angilbert-t Homernek hívták, a király nővérei és leánya híres nőneveket használtak. A 975-től 1490-ig terjedő hullámban voltak ugyan már előbb is úgynevezett Puys-k, de 1323-ban kezdett alakulni s tekintélyre jut az Académie des Jeux floraux. 1608-ban kezdődött a Rambouillet-palota társasága, melynek nagy befolyása volt az irodalomra. Richelieu 1635-ben alapította a franczia akadémiát, melynek ortholog feladata volt megtisztítani a nyelvet a durva és fattyú szóktól, megakadályozni a baj megújulását, biztos szabályokat állapítani meg, egy szótárt, nyelv-, költészet- és szónoklattant írni. Az Academia della Crusca játszott e fajta szerepet. A realismus gyarapodásával szaporodnak ugyan az akadémiák és irodalmi társaságok, például Olaszországban a XV. században mintegy hatodfélszáz volt, de ezeknek már egészen más a hivatásuk.

A XVII. század második felében bomlik a nyelv, tele van idegen és tájszókkal, kivált nálunk kevés prózairó volt képes tisztán megőrizni előadását a latin szók árjától. Ilyen volt Haller János, a Hármas istória fordítója. De nemcsak megóvta magát az idegen szóktól, hanem küzdött is a deákos emberek ellen, kik „annyira felkapták és egyelítik a magyar szót diákkal, hogy alig tudná hirtelen eszében venni az ember, kivált a törvénykezők között, melyik nyelven beszél: ez pedig nem szükségből, hanem részszerint a szokásból, részszerint magok mutogatásából teszik, deáki tudományokat akarván jelezgetni az olyanok, legfőkép a köznép között. Holott a volna dicséretre méltó, a ki melyik nyelven indítaná dolgát, végezné azon, emide-amoda kapkodás nélkül.“

A XVIII. század elején újra kitör az idealismus s vele nem sokára megjelenik a purismus és a neologia. A francziák, kiknek megállapodott irodalmi nyelvök volt, -155- aránylag kevés új szót alkottak, különösen dícsérték Saint-Pierre abbét, a kinek a bienfaisance szót köszönhették; de mások sem riadtak vissza egy-egy új szó alkotásától, kivált a bölcsészeti, politikai, művészeti és más téren. A németeknél, angoloknál, olaszoknál és más európai népeknél szintén dívott az új szók alkotása, de talán sehol annyira, mint a magyar irodalomban. Itt majd minden jobb nevű írónak köszönhetni több-kevesebb új szót. Legkiválóbb mesterök Kazinczy Ferencz volt, a ki lexiconunkat szegénynek, nyelvtanunkat habozónak és hiányosnak, stilisticánkat feszesnek, ügyetlennek találta és Toldy Ferencz lelkesedéssel írja róla, hogy ő maga olylyá tette a magyar nyelvet költészetben és szépprózában, milyenre a nyelvek történetében nincs példa. Pedig van. Mikor Dante elfordúlt az olaszok addigi irodalmi nyelvétől, és a toscánai dialectust tette azzá, vagy Luther, midőn a szász cancellária nyelvét tette irodalmivá, vagy éppen szomszédunkban a románok legújabban átalakíták irodalmi nyelvöket, vagy mikor tótjaink, különösen nagy költőjük, Kollár János, a csehet honosította meg a tót irodalomban, mind oly forradalmi munkát végeztek, a minőt Kazinczynak köszönhetni. 1800 körül nálunk is megjelent az orthologia. 1794-ben Kármán tiltakozik a szófaragók ellen, e tiltakozók száma növekedett. Révay megalkotta a történeti és etymologiai nyelvtant, a közéletben gúnyolni kezdették a neologusokat, utóbb kézről-kézre járt a híres Mondolat, melyet Somogyi Gedeon 1813-ban adott ki, ezt az új szók gyűjteményét, mely homeri kaczajt keltett az országban. Révay nyelvtana és helyesírása is megdőlt. Századunk első tizedében föllépett Verseghy, hogy a közszokás nyelvét és alakjait fogadja el grammatikájában s a kiejtést tekintse irányadónak a helyesírásban.

1820 körül új idealismus jelentkezik s vele megjelenik a purismus és a neologia. A francziáknál Hugo -156- Viktor és mások új kifejezéseket kezdenek használni, nálunk Vörösmarty, Kisfaludy K., Bajza, Toldy, Jósika, Bugát és mások csinálják az új szókat, használják az új fordulatokat s Toldy kijelenti, hogy irodalmunkban helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy s műszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet. E tanításnak azonban véget vete a hatvanas évek végén fölébredt orthologia. Egy-egy hang ugyan emelkedik már az idealrealismus első felében a nyelvújítás, a nyelvmívelés ellen; de az igazi reactio rendesen akkor áll be, mikor a nagy nemzeti egység központosító eszméje határozott uralomra jut. S ez 1870 körül állott be. Létrejött az olasz és német egység, mindenfelé vaskézzel dolgozott az orthodoxia, az irodalomban dolgozott az akadémismus, az ortografiában a történeti és etymologiai irány, a nyelvben is uralomra kelle jutni az orthologiának. Minden nagyobb irodalomban nyelvőrök, Sprachwartok keletkeztek, grammatikusok nyelvtani szempontból bírálták az írókat, nálunk a szóképzés volt a legfőbb tantárgy. Az akadémiában ugyan a régi idealisták védték a nyelvújítást. Toldy, Ballagi Mór, Fogarasi, Gyulai s talán én is az Akadémián kívül csúfoltuk, bonczoltuk az orthologiát, de titokban magunk is azok voltunk, a mennyiben egy-egy rikítóbb új kifejezést semmi áron se használtunk volna, mert nem engedte az uralkodó eszme. Az öreg Manzoni is előszedte az idealismus alatt írt történeti regényét, a világhírű Jegyeseket, megtekintett benne minden szót s kitörülte, ha nem volt toscánai eredetű, mert ez az olaszok irodalmi nyelve.

De már a hetvenes évek vége felé lehetett itt-ott új hangot hallani az orthologia ellen. Nem az ideálistákét, a kik bölcsészeti világnézetökben azt hiszik, hogy minden lehet és szabad az embernek, még a nyelvújítás is, hanem a realistákét, a kik nem tűrik az orthologia nyűgét, a -157- kényelem és nyugalom barátai s nem tekintik, honnan veszik a szót, hanem használják, ha új, ha idegen, vagy ha valamily tájbeszéd sajátja. A nyelvtanban sem szerették a történeti és etymologiai irányt, hanem a közszokás nyelvét követelték, gúnyolták az ikes igéket és hangoztatták a kiejtés szükségét a helyesírásban. A helyesírásnak phonetikus alapon rendezése általános lőn az egész művelt világon. Francziák, angolok, németek s más nemzetek sürgették ezt s részben tettek is valamit. Maga a franczia akadémia is megmozdult, bizottságot küldött ki, hogy jelentést és ajánlatot tegyen. Nálunk a sajtó hátat fordított a történeti és etymológiai, vagy nevezzük akadémiai helyesírás némely követelésének s ma valóságos anarkhia állott be. Iskoláinkban meg van hagyva, hogy az akadémiai helyesírást kövessük; de maguk a tankönyvek sem követik, a sajtó pedig a legszabadabban jár el, úgy, hogy nemcsak jeles tanulók akadnak, a kik hibát követnek el dolgozataikban, de néha a tanár sem tudja, mikép írjon. Azért akad nem egy paedagogus, a ki hangoztatja, hogy nem is kell a helyesírást tanítani, mert úgy is belészokik a tanuló. Maga az egyetem rectora, Fodor József idei székfoglaló beszédében (1894) e nézet mellett kardoskodott, a minek igazi oka a realismus léha egyedisége, individualismusa, melynek nehezére esik minden kényszer az erkölcsi dolgokban, míg az adófizetés, általában minden fizetés dolgában követeli a pontosságot, minden más téren is sürgeti a csint és rendet.

De térjünk az irályra, mely alatt azon módot értik, melylyel kifejezzük magunkat. És mivel minden ember szervezete eltér a másikétól, más módon fejezi is ki magát s azért szokás Buffonnal mondani, hogy a stylus maga az ember. Ez nagyon igaz s kivált szembetünően igaz az idealrealismus napjaiban; de ha az eszme háromféle hatását vizsgáljuk, látjuk, hogy az emberiség irálya is majd -158- eszményi, majd idealreál, majd pedig realis. Az eszményiség napjaiban lassankint elkezd feszes, ünnepélyes, néha fenséges lenni, az idealrealismus alatt már itt-ott egyszerűbb, tételesebb, kezd elfordulni a körmondatos, túltömött előadástól, míg a realismus gyarapodásával egyszerű, átlátszó, könnyed, tételes, itt-ott festői, de legtöbbször pongyola és gondatlan. Ez minden irály törvénye, melyet rendesen megtartanak az irók; néha az idealismus idején találkozunk eltérésekkel, mikor a satyrikus gúnyos hangja az egyszerű irályt sem veti meg. De a kor legsajátosabb, legkedveltebb irodalmi alkotásainak irálya lehetőleg feszes, ünnepélyes.

A Kr. e. 150 év körül megindul Rómában az eszményieskedő latin irodalom nagyhangú ünnepélyes irályával, mely az idealrealismus alatt is számos követőre talált s Cicero híres beszédeiben érte el tetőpontját. Gymnasiumainkban jól ismerik e beszédek egyikét-másikát s a realismus idején sokszor nem hiszik, hogy e beszédek elmondattak, annyira ünnepélyes, körmondatos, nehézkes az irály. Ez időből való Sallustius történetíró is, kit szintén olvasnak iskoláinkban és csodálják ünnepélyes irályát, melyet a realista el sem tud képzelni, hogy történelmi legyen. Virgilius, a ki az idealrealismus delén élt, sem tud menekülni ez irálytól, mely annyira eltér Homer realis stylusától. Pedig sok mindenben követte a görög nagy mestert, de nem tudott szabadulni az irálytól, melyet egyéni szervezete és az uralkodó eszme együttes hatása szült. Bezzeg tetemesen megváltozott a Kr. u. második század irálya, mely egészen realis lőn. Már az első század latinságát nem aranynak, hanem ezüstnek mondották. Az irály subjectív, egészen alanyi természetű, a mondatalkotás nem tekint a művészi tagolásra, a szó helye laza és önkényes, szellemesen és érdekesen akarnak írni. Az I. század végével kialudt a nemzetben a fensőbb szellemi érdekek iránti -159- rokonszenv, csak a gyakorlati czélok vonzották. A III. században újra emelkedett lesz az irály, az idealrealismus alatt 330 körül Lactantius a régi classicus irodalmi nyelvet akarja meghonosítani. Ugyanerre törekszik a IV. és részben az V. század néhány tehetségesebb írója, több egyházatyával mint sz. Jeromossal, Ágostonnal, Ambrussal stb. együtt, de lassankint uralomra jut a realismus s vele a tartományok, különösen Gallia nyelve. Idegen és népies szólásmódok, ízléstelen idiotismusok honosúltak meg az irályban, mely nagyon messze esett a classicus idők nagy mestereitől.

Az irály hasonló módosuláson megy keresztül a középkor nagy hullámaiban is. A művelt világ latin irodalma csakúgy elárulja ezt, mint a kezdődő franczia, angol, és a nagy virágzásra jutott olasz és német irodalmak. Ezt mutatja a kor nagy fejlettségre jutott arab irodalma is, azonban e népek irodalmai a tér és idő akkora távolságára esnek tőlünk, s műveik kevés kivétellel ismeretlenek előttünk, hogy sokkal biztosabban haladhatunk, ha mindjárt az 1490–1710-ig terjedő hullám irodalmait tekintjük meg. A XVI. század rajongó idealistáinak irálya többnyire feszes, méltóságos, nagyhangú és ünnepélyes. A görög-római mintákat szeretik utánozni, s azok közül éppen a cothurnus, a büszke, önérzetes és ünnepélyes hang mestereit. A francia Pleiade verses és prózai műveiben ilyen irályra akadunk. Az angol földön Surrey (1517–1547.) fényes rhetoricával, szónoki lendülettel írja szerelmes költeményeit feleségéhez; Sackville (1536–1608.) irálya már egészen pompázó; Spanyolországban az antik és olasz formákat utánozták. Oly nagy tehetségek, mint Ponce de Leon (1527–1591.), Fernando de Herrera (✝ 1595) az isteni és mások ódai hangon a legmagasabb szárnyalással és fenséges nyelven írták költeményeiket. Az olasz irodalom nagyhangú eposokat tud felmutatni, közöttük -160- figyelmet keltett Bernardo Tasso-nak terjedelmes költeménye Amadigi di Francia, mely a lovagvilág kalandjait énekelte meg. A lengyeleknél Kochanovszki (1532–1584.) a lengyel Pindar, nálunk a sok protestáns ének- és jeremiádköltő keserű gúnyban és panaszban, majd az isten iránti lelkes bizalomban törtek ki.

Bajos volna és fárasztó a tömérdek névvel felhozakodni, melyek a svéd, hollandi, cseh és kivált a német irodalomban ennek az ünnepélyes, feszes, fenséges és szónoki stílnak művelői voltak, kiket akkor mindenki természetesnek és szépnek talált. 1600 körül azonban két irányban haladt az irály. Az egyik folytatta az idealismus nagy hangját, sőt ízetlenül fokozta, a másik erőteljes, férfias nemzeti stílt honosított meg. Az első az angoloknál Lily: Euphues czímű regénye után euphuismusnak, a spanyoloknál Gongora költő neve után gongorismusnak, estilo cultonak, az olaszoknál marinismusnak, a francziáknál precieux-nek neveztetik. Ez keresetten pompázó, ragyogó sujtásokkal körülíró, affectált választékossággal és finnyás előkelőséggel dicsekvő stílus, mely a XVII. század közepéig, kivált a magasabb rangúak körében, tetszésre talált, azután mindinkább hanyatlott, úgy, hogy Moliére gúny tárgyává tehette. A másik irány jeles költőket és írókat mutathatott fel s különösen a tudományok művelői szerették használni. Shakespeare 1600 körül tud fenséges és nagy lenni, a nélkül, hogy elmerűlt volna ebbe a finnyás és keresetten pompázó stílusba, a század közepén Corneille nagyszerű és fenséges, bár néha közel jár hozzá, Racine, az érzéki szerelem költője, a gyarapodó realismus védelme alatt megmenekűl tőle, szintúgy a hatalmas szónok, Bossuet, kinek minden nagysága mellett a douceur egyik fő jellemvonása. Fenelon már realisabb, irálya kedves és gördülékeny, behízelgően könnyed; olyan mint Addisoné. Nálunk a realismus kedves, könnyed, enyelgő stílusának kiváló mestere Mikes Kelemen. -161-

1710 körül azonban új szellem hatja át az ember lelkét. Vége lesz annak a lágy, kedves, néha pongyola és gondatlan irálynak s ünnepélyes, feszes és szónoki váltja fel. Hisz mikor az ember tele van felháborodással, az erkölcsi érzés öldöklő kifakadásaival, mikor hitványnak, léhának, korlátolt és önző, buta és erkölcstelen realistának tekinti az egész környező világot, nem használhatja többé azt a lágy és kedves, nyájas és könnyed irályt; neki új és fenséges kell. És ilyen az idealismus irálya. Ha kezünkbe veszszük Diderot, Rousseau, Raynal, Volney, Mirabeau és a sok ezer költő, író, gondolkodó műveit, kifárasztanak bennünket stílusukkal. Az a tömérdek szónoki declamatio, peroratio, amplificatio, az a sok elmélkedő, tanítói elem, nagy, túltömött, körmondatos és mázsás súlyú dictióival nem a mi realismusunknak való. A német Klopstock ódákban ír egy elbeszélő költeményt, a Messiást, a skót Macpherson elhiteti a világgal, hogy megtalálta a régi bárdok elégiai bánatos hangú elbeszéléseit, s elhiszik neki, mert a hogy Macpherson Ossiánja énekel, úgy kell akkorénekelni, hogy az egész művelt világ rajongva olvassa. Nálunk Bessenyey, Báróczy, Kazinczy és mások művelik ezt az irályt tele újsággal, szokatlan fordulatokkal, idegen szólásmódokkal, mert csak így szép, így nemes, választékos és előkelő. És hogy rajongnak az eszményi stíl e mestereiért! Mikor Kazinczy nagy beteg lett, számtalan tisztelője aggodalommal hallotta a nyelv, a stíl újítójának súlyos baját. Az egész Magyarország visszhangzott a szép irály, a művelt nyelv magasztalásától. Kazinczy a legnagyobb csodálattal kísérte Báróczy, a bécsi testőr működését, Baróczy koszorúja után epedett s ezt az epedést a legtöbben jogosnak, természetesnek tartották. A bécsi testőr nagy ember volt, csodált férfiú, pedig csak, mint pár közepes regény fordítója szerepelt. Mégis csodálták az ideal-real időszak első felében, mert a kor dagályos, -162- emelkedett irályát legjobban kezelte a múlt század hetvenes-nyolczvanas éveiben. Ha a mai realista olvasó kezébe veszi e regényeket, nagy megütközéssel látja és kérdi, hogyan lehetett élvezni őket? Báróczy, a XVIII. század utolsó negyedének írója rosszabbul, élvezhetlenebbül forgatja a tollat, mint Mikes Kelemen, a ki jóval megelőzte. A mai olvasó és bíráló szívesen forgatja Mikes Kelemen leveleit, nem győzik magasztalni könnyű, humoros és behízelgő nyájas és egyszerű stílusát. Huszonöt év óta fokozatosan növekedett a dicsősége, míg Báróczyé hasonló mértékben apadt. Mi az oka a stílus e változásának? Az uralkodó eszme változása. Még 1800 után is találkozunk itt-ott e dagályos irálylyal; de már lassankint terjedezett a realisabb idők egyszerűbb irálya. Kisfaludy Sándor Himfy-je a század elején nem egyszer lapos. 1813-ban pedig megjelent a Mondolat, melyben nemcsak egyes szók voltak kicsúfolva, hanem a nyelvújítók, különösen Kazinczyék stílusa is. Ha az újítók szavain kaczajra fakadtak a Mondolat olvasói, talán még jobban nevettek Kazinczy stíljának utánzatán.

De nem sokáig nevettek. Nehány év múlva, 1820 körül beköszöntött az idealismus s újra szépnek, fenségesnek, magasztosnak találták a nyelvművelők irályát, újra igaznak tekintették Kazinczy magasztalását Báróczy irályáról, halhatatlanoknak jelenték ki a megcsúfolt Kazinczy érdemeit s az egész művelt világon divatos kezdett lenni az övéhez hasonló stílus. Vörösmarty irálya volt a legszebb, legmagasztosabb nálunk, a francziáknál Hugo Viktor ódáit és más száz meg száz költőét és íróét csodálták. Hazafias óda és elégia, satyra és epigramm, a nemzeti dicsőséget zengő eposok és áradozó balladák jöttek divatba. E dagályos áradozó stíl vegyesen élt azután az idealrealismus alatt és körülbelül 1870-ig, sőt Bartal miniszter 1875-ben is cicerói körmondatos beszédeket -163- tartott az országházában, melyeket elég szívesen hallgattak; de tény, hogy az ötvenes évektől kezdve feltűnően gyarapodott e stílus ellenségeinek száma. A növekvő realismus már nem tudta élvezettel olvasni Hugo Victor ódáit, neki nem a zsarnokok ellen tomboló költemények, hanem benső, közvetlen, meleg és hangulatos dalok kellettek. Jól emlékszem, mikor 1859-ben Hugo Victor kiadta a Századok legendáját, mily elragadtatással üdvözölte a sajtó nagy része a kor legnagyobb költőjét és ki az, a ki a mostani realismus napjaiban élvezettel tudná olvasni a poéta öntelt, nagyhangú, nyomatékos és keresett előadását. Nekünk ma Bourget, Guy de Maupassant, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor, Kóbor Tamás és hasonlók kedves, könnyed, sokszor ellentéthajhászó, élczes, szellemes, nem egyszer pongyola és léha stílusa kell. Az ilyeneket még eltudjuk olvasni. A mai író íróasztalához ülve nem sokat töpreng a stíl bájain, hanem ír könnyedén, sokszor a nélkül, hogy újra meg újra átolvasná és javítgatná. A jó Kazinczy tizenhatszor dolgozta át Sallustius fordítását, mindig talált benne egy sereg javítani valót. Az idealismus alatt és az idealrealismus első felében az ifjúság nagy gonddal irogatja ki a jeles költők szép eszményi mondásait, melyekben a gondolat mellett a kifejezés szépségét, bűbájos varázsát fontosnak tartja, sőt vannak olyanok, a kik csak ezt hajhászszák, ezt lesik, keresik. A realismus gyarapodásával nincs érzékünk a kifejezések idealis szépsége iránt, gyűlöljük ezt a fárasztó, ünnepélyes irályt; az öregek között azonban akad néha egy bomlott idealista, a ki gyönyörködik benne. A most elhunyt Horvát Árpád egyetemi tanár csak nemrég szavalta el előttünk Vörösmarty gyönyörű prológját, melylyel a nemzeti színházat megnyitották; szegény jó bolond, kiált fel a realista, minket azonban emeljen fel a bomlott ember magasztos gondolkodása, nemes érzése és sokszor felháborodó magavisele.

XII.
A COSMOPOLITA ÉS A NEMZETI IRODALOM.

Ötven-hatvan év óta mást se hallunk emlegetni, mint a nemzeti szót. A művelt világ minden irodalma ezt hangoztatta. A nemzeti és a népies volt a jelszó, hajhásztuk a magyaros, a népies szólamokat és kifejezéseket, melyek sokszor háj- és bundaszagúak valának; de tetszettek a tömegnek, élvezte minden olvasó. Iskoláinkban a tanárok ilyen olvasmányokon oktatták tanitványaikat, ilyeneket írtak a népszerű irók, dícsértek, magasztaltak a kritikusok. Mindez megfelelt a gyarapodó realismusnak, mely benső, meleg és kedélyes irályt kedvel s irtózik a Hugo Viktor vagy Vörösmarty-féle hideg, ünnepies és feszes stílustól.

Az erkölcsi törvény fölfedezése után mindjárt mondottam, hogy az idealismus megveti, lenézi ezt az irályt, meg akarja nemesiteni ezt a nyelvet és stílust s cosmopolitává teszi az irodalmat. A legtöbben nevetségesnek találták e jóslatomat. Hogyan lehetne valaha ismét cosmopolita az irodalom? Mikor a legnagyobb szépségek egyikének tartjuk a népiest, a magyarost, el sem tudjuk képzelni, hogy ujra megvetéssel lássuk ezt az irodalmat, mint a huszas években tevők. Pedig már jelentkezik a cosmopolitismus követelése.

Nem csekély meglepetéssel olvastam a Revue des deux Mondes 1895 október 1. számában Brunetière czikkét a cosmopolita és nemzeti irodalomról. Ime az idealismus hajnalának egy ujabb tüneménye, gondolám magamban. A franczia irodalomtörténész nem tagadja ugyan, hogy van nemzeti irodalom, de hirdeti, hogy ezután cosmopolitává -165- kell lennie. Ha idáig visszaéltek a nemzeti jelszóval, ő nem akar a másik hibába esni, még létét is megtagadni, hanem csak annyit mond, hogy cosmopolitává kell lennie. Szerinte a cosmopolitismus ellenfelei nem fontolták meg eléggé a cosmopolitismus okait, sem a franczia irodalom lényeges jellemét, sem a külföldi irodalmak szolgálatait.

Melyek tehát a cosmopolitismus okai? Brunetière nem ismeri az erkölcsi világ törvényét, nem is keresi a cosmopolitismus mélyebb eszmei okát, mely a kitörő idealismusban rejlik, hanem az ipar és kereskedés nemzetköziségében. Londonban és Szent-Pétervárott, Rómában és Berlinben egyenlő a ruházat, sokszor ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a költők modelljei, ez a rokon életmód és közös gondolkodás nemzedékről nemzedékre általánosul s lassankint eltörli a faj öröklött jellemvonásait. Maholnap csak a legsötétebb Afrikában lesz nemzeti, másutt elenyészik.

Nemzetközi lesz a tudomány is. Igaz ugyan, hogy még fenforog a chinai és európai orvostudomány között a külömbség, még nem régen ezelőtt eltért egymástól a franczia és angol kritika, a német és angol bölcsészet. Amit Voltaire ki nem állhatott Shakespeareben, épen az tetszett az angol kritikának és ha két bölcsész külömbözhetett egymástól, az Schelling és Reid Tamás, vagy Schopenhauer és Dugald Stewart volt. Most ez megváltozott. Valjon az angolok folytatják talán eddigi érdeklődésöket a kísérleti természettan és a németek a transcendens metaphysica iránt? Azt hiszik talán, hogy ezzel fajuk múltjának tartoznak? Pedig nem úgy van. Jenában vagy Berlinben az egész bölcsészet természeti lélektanra szorítkozik, míg Oxfordban kell keresnünk az utolsó metaphysicusokat. Íme ez már új valami! Az angol képességek a németekéi lettek, sőt még több is történt. Habár vitatkoznak, páratlan -166- értelmi egység van készülőben és bátran állíthatni, hogy századok óta nem volt a világnak egyöntetűbb gondolkodásmódja, mint napjainkban.

Ez Brunetière okoskodása. Természetesen kifogástalan az az észrevétele, hogy egyenlőségre, ugyanazon érzésre, gondolkodásra látszik törekedni az emberiség. Iparunk, kereskedelmünk javított gépekkel lát el bennünket, egyformává lesz öltözetünk, hátat fordítunk régi szokásainknak és kényelmesebbeket honosítunk meg. Nem esengünk szüleink főztje után, hanem elfogadjuk a szomszéd vagy műveltebb népekét, ha ízleteseknek találjuk. Szóval szívesen alkalmazkodunk a jobb újhoz, még ha idegen is. Brunetière példái azonban nagyon hibásak s így mitsem bizonyítanak. Ami Voltairenek nem tetszett Shakespeareben, azt ugyanakkor az angol kritikusok sem szerethették. A XVIII. század hajnalán, még Pope virágzott, nekik sem kellett Shakespeare drámaírása. A nagy angol költő a század közepén lett divatos és a XIX. században is csak 1840-től kezdtek igazán rajongani érette, azóta írták róla a tömérdek iskolai tanulmányt és értekezést. 1870 körül újra hanyatlani kezdett a Shakespeareomania, mert sem a tiszta idealismus, sem a tiszta realismus nem kedvelheti az idealrealismus delének nagy költőjét. Amint Petőfiért vagy lord Byronért nem igen rajongtak 1875 óta, úgy Shakespeare is háttérbe szorult. 1870-től se Angliában, se Németországban nem akadt hírneves metaphysicus, hanem többé-kevésbbé az egész világon mindenütt a naturalismus uralkodott; míg ma rohamosan megyünk az idealis bölcsészet tágas csarnokaiba. Igaz, hogy az angolok elűl járnak, legutóbb náluk mutatkozik legfeltűnőbben az eszményi gondolkodás; de akármerre tekint Brunetière, mindenütt a metaphysicai hajlandóságok nyomára akad. Az egész világon mindenfelé moralizálnak a sajtó emberei, roppant keresik, olvassák a vallásos -167- hangú műveket, számos efféle folyóirat keletkezik. Az emberiség kezd eszmélni, összefoglalni. Ha történetesen a jenai és berlini egyetem tanárai kevésbbé tudnak símúlni az eszme új áramlatához; ha esetleg Németország egyetlen nagyobb metaphysicust sem fog felmutathatni, ez nem bizonyít semmit; az írány megvan, a nép kapkod az effajta művek után és maholnap az egész világon győz az idealismus, mikor végtelen gyönyörűségünk telik a metaphysicai és erkölcstani dolgozatokban.

Talán e változásokat is a nemzetközi ipar- és kereskedés, az internationalis tudomány és sajtó hozza létre? Nem, hisz mind az eszmei, mind az anyagi fejlődés az uralkodó eszme hatása alatt történik. Máskülönben nem tudnók megmagyarázni, hogy az emberiség oly hatalmas anyagi jólétre tesz szert 450 és 200 körül Krisztus előtt, továbbá Krisztus után a II., VI., X., XV. században, a XVII-nek második felében, majd meg századunk két első tizedében, valamint napjainkban. Ekkor mindig a realis bölcsészet és irodalom, individualis erkölcstan uralkodott. Az angol aptitudes emlegetése is haszontalan dolog. Tévedés azt hinni, hogy az angol csak realista tud lenni az irodalomban úgy mint a bölcsészetben. A XVII. század második felében a mysticusokat kivéve, senki sem lelkesült a metaphysicai kérdések iránt. Angliában is előbb Hobbes, utóbb Locke valának a realis irányú s nagy tekintélyű bölcsészek. De mihelyt megpittymallott és megjelent az idealismus hajnala, az angolok is elhagyták Lockeot s helyette Collier, Clarke Sámuel, Wollaston Vilmos, Shaftesbury gróf, Hutcheson Ferencz, Berkeley püspök és mások idealisabb bölcsészetét karolták fel. Mikor mutatkozik a realismus első sugara, az angoloknál sem hiányzik a scepticus Hume, Smith Ádám, Brown Péter corki püspök, Bolingbroke és számtalan más gondolkodó, a kik realisabb iránynak hódolnak. Az ideal-real idején természetesen -168- mindkét iránynyal, találkozunk de a szélső idealismus képviselőivel már sehol sem. Ezek ilyenkor többnyire pessimisták, feldúlt lelkű satyricusok lesznek. A század első két tizedében Fichte is jobbadán a politikai életre adja magát, Schelling a kor szellemében mysticus lesz, a mire Fichte is hajlott; Hegel pedig rossz kedvvel hirlapírásra és gymnasiumi igazgatóságra adja fejét. Az uralkodó realismus következtében keservesen panaszkodik s csak 1816-ban, az idealismus hajnalán nyeri vissza jókedvét.

Nagy igazságot idéz Brunetière Joseph de Maistretől, hogy azután megczáfolja. A genialis gondolkodó szavai így hangzanak: „Nincsenek emberek a világon; életemben csak francziákat, olaszokat, oroszokat láttam; hála Montesquieunek, perzsák is lehetünk; de ami az embert illeti, kijelentem, hogy soha sem találkoztam vele az életben és ha van, tudtomon kívül van.“ Brunetière meg akarja czáfolni és azt feleli rá, hogy a catholicismus nem ismer olaszokat vagy francziákat, khinait vagy annamit, hanem csak keresztyént. S a franczia irodalomtörténetíró hozzáteszi, hogy az angol és franczia, olasz és német neve alatt mi sem fogunk mást érteni, csak politikai tömörűléseket. Talán egészen eltűnnek a népek külömbségei, csupán az egyéniek maradnak.

Pedig Maistrenek igaza van. A realista nem ismer embert, hanem magyart vagy németet, Pétert vagy Pált, mert mindig az egyéni és faji vonásokat tekinti. Harmincz-negyven év óta hányszor ismételték előttünk Maistre mondását költők és nem költők, írók és művészek. Tíz év előtt Brunetière sem látta az embert, hanem a fajt és egyént; de most, az idealismus hajnalán már csak az embert kezdi minden művészi alkotásban látni. Az idealista ugyanis csak az egyetemest, az embert veszi észre, csak az erdőt látja és nem a fát; a realistának ellenben -169- Péterben és Pálban, a magyarban és németben csak az egyéni tűnik szemébe; az általános emberi elvész tekintete elől, a fától nem látja az erdőt.

De lássuk Brunetière második okát a cosmopolitismus mellett, vagyis a franczia irodalom lényeges jellemét. Azt mondja, hogy a franczia remekírók háromszáz év óta csak az ember működésében rajzolták a természetet és történetet; az embert pedig társasági szerepében, s végre a társadalmat az egyetemes emberiségében. Szóval a cselekvő embert mutatták be a költők, a ki szembe száll a természettel. Corneille ugyan megfeledkezett erről, mikor Theodoráját vagy Attiláját írta, de a többiek mind szem előtt tarták; mert nem a művészet vagy az irodalom kedvéért van az ember, hanem mindezek, sőt maga a religio is az emberért van. Igaza volt a sophistának: παντῶν ἄνδρωπος μέτρον, mindennek az ember a mértéke. Bárminők legyenek a külső erők, mi csak velünk való viszonyukban ismerjük őket. Ha pontosabb meghatározás végett a tudomány vagy bölcsészet elválasztja tőlünk, ez csak abstractio. Azt hiszi Brunetière, hogy külföldön irtóznak az általános eszméktől és idézi Mme Staëlt, ezt a nagy realistát, a ki dícséri a németek nagy fensőbbségét, mely a szellem függetlenségében, egyéni eredetiségében rejlik… „Németországban minden független, minden egyéni… sehol sincs megállapított ízlés.“ A franczia remekírók ellenben ott keresték a fensőbbséget, a hol és mikor a köznek használtak, ezért fogadták őket oly szivesen a külföldön. Mindig a társadalom szolgálatában állottak. Ha nem mindig adnak tiszta morált, mindenkor a társadalmi élet, a jó modor, a világi bölcseség iskolái. Magasztalni szokták a franczia nyelv átlátszóságát, logikáját, szabatosságát. De nem a franczia nyelv világosabb vagy logikusabb mint más, hanem a franczia gondolkodás. S ez onnét van, hogy öt-hat száz év óta meg akarta -170- értetni magát s csak arról írt, a mi az emberiség nagy részét érdekelte. Ők nem írtak néhány beavatottnak, hanem mint George Sand mondá Flaubertnek: Írjunk az egész világ számára; mintha csak azt mondaná, hogy legyen a mi irodalmunk cosmopolita.

Mindezek szép szólamok és igazak is a maguk helyén, de nem Brunetière alkalmazásában. Azt akarja mondani, hogy a franczia irodalom kiválóan czélzatos. És ebben igaza van. A franczia az európai nemzetek fölé emelkedik összefoglaló képességénél fogva. Az egy sémifajt kivéve, mely emiatt alig képes államot alapítani, úgy, hogy birodalmuk vagy despotismus, vagy anarchia volt, a franczia minden európai nép között legjobban tud összefoglalni. Ennek tulajdoníthatni gondolkodásának átlátszóságát és szabatosságát, innét ered irodalmának czélzatossága, innét származik sok forradalma is. Egyenes logikája a mily dícséretes, annyira veszedelmes tulajdon. Ha nem volna ez a sajátsága, talán nem rohanna annyira a központosítás utján. A realisabb german nem rajong annyira a központosításért, de nincs is oly általános Panamája, minővel a francziáknál találkozunk a realismus idején. Minket azonban most csak a francziák összefoglaló képességének irodalmi szerepe érdekel. Minden irodalom czélzatos, amennyiben az ember akkori érzését, gondolkodását fejezi ki. De legczélzatosabb az idealis időkben. A haladás egy hullámának első fele jóval czélzatosabb, mint a második. Ilyenkor szeretünk összefoglalni, eszmékért lelkesedni s ezt kifejezni irodalmi alkotásainkban. Homer, Sophocles, Shakespeare, Corneille, Goethe, Arany stb. kevésbbé czélzatosak, vagyis ők se az egyetemes, se az egyénit nem tűzik ki alkotásaikban a magasztalás tárgyául, hanem a középen látszanak maradni; a nemzeti életet rajzolják, a hogy korukban szemlélik.

A franczia irodalom termékei épen a franczia jellemnél -171- fogva mindig elüljártak: az idealismus lohadásától kezdve Hugo Viktor, Sand George, Balsac és mások előbb egy-egy pontját támadták meg az egyetemesnek, Sue, Dumas pére és fils, Flaubert, Sardou stb. már több támaszát rombolták le a moralnak; napjaink realistái előtt már semmi se szent. Az irodalmi élet ez útján a francziák, mint előkelő materialisták többnyire legelül jártak, csak néha ragadta ki kezökből a zászlót egy Byron, egy Turgenyev, Tolstoi, Ibsen stb.

Brunetière föntebb némileg leszólja az abstractiót, míg előbb de Maistret czáfolja, a kinek sehogy sem tetszik az abstractio, mert mindenütt csak francziákat és és olaszokat lát, de nem látja az embert. Mellékesen és csupán azért hozzuk fel ezt az ellenmondást annak jelzésére, hogy az idealista épen összefoglalásánál fogva szereti az abstractiót, míg a realista gondolkodása épen nem tűri. Mme Staël állítását a németek individualismusáról szintén csak a francziák mellé állítva és a kor figyelembe vételével értjük meg. Átlag tekintve a franczia irodalom még a realismus idején sem tud annyira individualis lenni mint a germán vagy a szláv. Úgy látszik, a franczia összefoglalóbb jelleme akadályozza ezt. Megjegyzendő továbbá, hogy Staël 1810 körül írta le nézetét, az erős realismus napjaiban; ott járt a németek között, hallott beszélni a legtarkább irányokról, sőt érintkezett is velök, míg Francziaországot inkább a kilenczvenes évek képében látta. A francziáknál legalább külsőleg Napoleon dicsősége és zsarnoksága egy kissé eltakarta a gall földiek individualismusát, a harczok zajában és a nemzet nyomorúságában nem nyilvánulhatott oly erősen mint más viszonyok között történt volna.

Végre eljutottunk a franczia irodalomtörténetíró harmadik pontjához, mely az idegen irodalmak mostani befolyásáról szól. Sok a panasz a francziáknál, hogy berontott -172- közéjük az éjszak irodalma és saját hazájokban veri meg őket. Mi lehet ennek az oka? Mi már egy másik fejezetünkben világosan megmagyaráztuk ezt; de jó közelebbről ismernünk, hol keresi Brunetière az állítólagos okokat. Mindjárt ilyen okok, hogy a franczia írók a hagyománytól eltérve, most a l’art pour l’art vallásának hívei. A művészet a művészetért. Az artista irodalom babonáját nevezték így, melyhez hasonló az alaknak átkos bálványozása, melynek Flaubert volt a főpapja. Különben az angol George Elliot is mondotta: „Tisztelet és becsület a forma isteni tökélyének!“, a mi igen szép mondás, csakhogy Baudelaire már egy szóban is fölfedezi des scintillations egales à celles des crinières inextricables des comètes és Flaubert annyira ment, hogy valamely müben fensőbb szépségeket talált attól függetlenül, a mit mond. Pedig az éjszaki irodalom megtanított reá, hogy nem azért írunk, hogy írjunk vagy leírjunk, hanem hogy cselekedjünk, még pedig nem a magunk vagy egy-két beavatott, hanem az egész világ számára. Csak a ki oroszul vagy németül tud, mondhatná meg, hogy írnak Tolstoi és Ibsen. Mi csupán fordításban olvashatjuk és bámulhatjuk rendkívüli hatásukat és be kell látnunk, hogy nincs igazuk azoknak, a kik annyit beszélnek a stíl titkáról mint a romantikusok tevék.

Most már ismerjük tehát a kisszerű okot, a mi tönkrejutással fenyegeti a franczia írók sok százados befolyását a művelt világ népeire. A baj oka a szerencsétlen l’art pour l’art és a forma tökélye, meg az eszme elhanyagolása.

Pedig a francziák nem hanyagolták el az eszmét. Ők is az eszme szolgálatában fáradoztak épen úgy mint Ibsen, mint Tolstoi. Írtak úgy a hogy tudtak, de mit tehetnek, ha nem voltak képesek oly megragadóan kifejezni a kor individualismusát, mint a germánok vagy -173- szlávok. Náluk hiányzik a realismus mysticus eleme. A zsidó épen nem; a franczia, az olasz, a spanyol, a román, a magyar csak ritkán tud mysticus lenni; rendesen léha és lágy, érzéki és mosolygó realista. Nálunk Tóth Bélában van meg ez a mysticus elem, Benedek Elek, Beőthy Zsolt kenetes pietista, Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferencz pedig az egyetemes léhaságnak talán legtehetségesebb kifejezői. Ha azt akarom ismerni, milyen volt a magyar nemzet 1880-tól kezdve, főleg e két utóbbi írót kell olvasgatnom. Ezek megmutatják társadalmunkat egész meztelenségében, a hogy felebarátaink, jó magyar polgártársaink igazán éreznek és gondolkoznak az ő mindennapiságukban. Egész valónkat azonban még sem töltik be, a hiányzó részt Tolstoi, Ibsen, Guy de Maupassant és mások pótolják, a kevés tisztesebb érzésűek pedig Beniczky-Bajza Lenke, Jókai és más írók műveihez folyamodnak.

De hol marad a l’art pour l’art és a forma tökélyének vádja? kérdi az olvasó. Lássuk először a forma kérdését. Az idealismus hajnalán némi megvetésben részesűl a forma. Eszmét követelünk, nem az individualismus eszméjét, nem az úgynevezett relatív ideákat, hanem az egyetemes igaz eszméit, mint Isten és vallás, erkölcs és becsület, világ és emberiség, haza és nemzet, ezeket nemes és választékos, olykor fenséges és magasztos formában fejezzük ki, mely nagyon elüt a realismus könnyed és kedves, színes és festői előadásmódjától. Az idealismus lohadásával kezdik újra hangoztatni a formát, támadnak a nyelvművelők, a művészi stíl barátjai; közöttük sokan némi dagályos szépségre törekesznek, kisebb-nagyobb mértékben dívik a marinismus. Úgy látszik, legjobban elterjed a forma cultusa az idealrealismus második felében. Ekkor még van erő, lendület az emberben, mely az egyetemes tiszteletéből származik s van érzéke a realis dolgok szépségéhez. Ilyenkor, úgy látszik -174- legharmonicusabb szokott lenni az eszme és forma viszonya.

A l’art pour l’art kora szintén az idealrealismus. Mondottam, hogy szigorúan véve az író soha sem írhat azért, hogy írjon vagy leírjon, mert akármikor ír, mindig elárulja mit szeret, mi lelkesíti. Az idealreal delén főleg a nemzeti nagyság, a nemzeti élet rajza lelkesíti, tehát szigorúan véve ebben is van tétel, van eszmei czél; de igazi kora az irányköltészetnek a haladás hullámának első fele, mert ekkor erkölcsileg, eszmeileg szeretnők átalakítani a társadalmat, tehát az egyetemes szempontjából. Ezzel szemben szokták azután később hangoztatni, hogy a költői mű, a müvészeti alkotás csak az ember gyönyörködtetésére szolgál, hogy nem lehet erkölcsi, vagy politikai, vagy más, a művészet körén kívül eső czélja. Már a negyvenes években hallani lehete ezt az észrevételt, az ötvenes, hatvanas, hetvenes években nagy megvetéssel szólottak az irányregényekről, a politikai, a forradalmi stb. költészetről. Lord Byron, Hugo Viktor és más socialis izgató poeták olvasatlanul hevertek a könyvpolczon. Annál jobban tetszettek a Tennysonek, az Arany Jánosok, a kikben hiányzott ez a czélzatosság; rájok már lehete alkalmazni a l’art pour l’art elméletét. A realismus alkonya felé újra erősebben jelentkezett a czélzatosság, némely ünnepeltebb író határozottabban fölvetett egy-egy társadalmi, erkölcsi kérdést. E kérdések mind az egyetemes ellen voltak intézve. A vallás, a felsőség, a szemérem, az atyai tekintély támaszait akarták lerombolni s helyökbe az emancipált feleség, a követelő gyermek, az érzéki nő, a szegény munkás, az elnyomott egyén stb. jogait beiktatni. A féktelen individuum harczát rajzolták az egyetemes ellen. A tendentia azonban talán még sem volt annyira feltüntetve mint a hogy némely idealisták teszik, bár egy Tolstoi, egy Ibsen nem igen engednek czéljaik -175- nyilt kijelentéséből, az irány kifejezéséből; hisz Tolstoi magát az olvasó közönséget is felhívja, hogy nyilatkozzék nézetei felől. Általában a realista író sokkal közelebb lép az olvasó közönséghez, mint az idealista. Az eszményi író magas szószékről beszél közönségének, ide akarja fölemelni, erkölcsileg megnemesíteni, értelmileg fölvilágosítani, a szép fogalmát tisztába hozni. A realista író leszáll hozzá, sőt mivel ő lejebb áll a lépcsőn, magához húzza le olvasóit. Ez magyarázza meg a lapok újabb szokását, hogy megszavaztatják közönségüket, kikérik véleményöket, interviewolják az egyeseket; mert az író nem akar eszményi gondolatok büszke apostola, hanem a nagy közönség szolgája lenni.

A mint láttuk, Brunetière nem tudja alaposan védeni az irodalmi cosmopolitismust; fő érvei nem sokat bizonyítanak, vagy legalább helytelenül alkalmazza őket. Ez azonban nem annyira fontos előttünk. Minket csak az ragad meg, hogy ugyanaz a Brunetière, a ki 1895 elején lelkesen hirdette, hogy csődöt mondott a tudomány vagy a vele járó naturalismus, hogy vissza kell térnünk Istenhez és a moralhoz, a valláshoz, és különösen a francziáknak a catholicismushoz, ugyanaz a Brunetière kimeri mondani, hogy hátat kell fordítanunk az eddigi nemzeties, népies irodalomnak és cosmopolitává tennünk. Ő talán nem tudja még, hogy belőle az ébredező idealismus szólal meg, és az irodalmi cosmopolitismustól várja a nemzetek gyűlölségének elenyésztét s vele a háború gyérülését, pedig mind a cosmopolita irodalom, mind a nemzetek közeledése az idealismus napjának ragyogó feltűnésétől származik.

XIII.
CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.

Ime két név, mely száz év óta az irodalom és művészet ezer meg ezer vizsgálójának a legnagyobb fejtörést okozza. Mi az a classicismus, mi a romanticismus? kérdezték egymástól és heves csatákat víttak egymás ellen, melyek embervérbe is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugo Viktor szomorújátékainak színre hozatalánál nem egy ember vérét ontották. Pedig e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz éve lehet, hogy egy Párizsba származott hazánkfia dr. Nordau Miksa, kiadta a Conventionelle Lügen czímű munkáját, melyben a többi közt a classicismus és romanticismus hazugságait is pelengérre teszi. Magam is sokszor kíváncsi voltam a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést, magyarázatot olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de nem juthattam odáig. Nálunk báró Kemény Zsigmond tehetségét is igénybe vette e kérdés; természetesen, ő sem adhatta magyarázatát.

Ha e kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy a múlt század vége felé némi visszahatás keletkezett a Goethe és Schiller, s mások által classicusnak nevezett irány ellen. Hangoztatták, hogy a költészet nem egyes művelt lelkek kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ minden népe tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis túlbecsülésére, hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a nagy Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői érzelmek, hogy hidegek és unalmasak, hogy elvont bennök az élet; hiányzik az igazi, az egész ember. Szerették a középkor tarka világát, a -177- régi német harczokat, küzdelmeket, phantastico-poeticus és szines képeket festettek róluk, némelyek a feudalis és hierarchikus élet nagy harczait csodálták, úgy, hogy sokan áttértek a katholikus vallásra. Félretették Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte tanaiért, a ki az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon teremtő alkotó egyéniséget, mely igazolta a romantikusok költői önkényének teljes szabadságát, mely szabadon mozgott a művészet és az élet terén s jogosnak tekintett minden szélsőséget, sőt szörnyüséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen. Eredetinek, újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés. Schlegel Frigyes, egyik fővezérök mondotta, hogy a romantikus költészetet semmiféle elmélet sem merítheti ki, s csak divinatoricus bírálat merheti eszményének jellemzését. Ő maga végtelen, a mint egyedül szabad és első törvényeül azt ismeri el, hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet maga fölött semmi törvényt.

Beszéltek bizonyos romanticus ironiáról is, melylyel a költő szemébe néz saját alkotásának, képzelete alakjait újra feloldja és tagadja. Szerették a mesés, rémes, bűvös, mysticus történeteket, a kedves meleg dalokat, keleti, csodálatos historiákat, melyekben képzeletök szabadon csaponghatott. Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői pompáját, a nyelv méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb. látták. Szerették a régi alliteratiókat, a mássalhangzós betürimeket, a költészet czigányos rongyait, dicsőiték a gondolkodás szertelen dőreségét, magasztalták a régi várurak hősi életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.

Már most, hogy fogjuk a költői irányok e tarka-barkaságában megtalálni az Ariadne fonalat, mely kivezessen a tömkelegből, hogy azután szabad áttekintést nyerve a kivánt egységre, az irodalmi élet törvényére eljuthassunk? -178- Nem lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi világ törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az idealismus, idealrealismus és realismus három korszakán kell keresztülvergődni. Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a költők énekének tárgya, csak néha elsőrendű fontosságú, a mód azonban határtalanul fontos; sokszor elmondhatni, hogy egyedül irányadó, mert az idealismus idején is dicsőithetik a középkori várakat, a rajongó vallásos életet, írhatnak meséket, kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus napjaiban, a két kor előadása azonban eltér egymástól.

Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés, gondolkodás, a ki megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost, ha tehát egy középkori lovagvárat rajzol nekünk, a vár urait és asszonyait a fenkölt érzés, gondolkodás hőseinek mutatja be; ha leszáll a pór gunyhajába, az az egyszerű paraszt is csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője. A vallás és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői tekintélynek, az erénynek és becsületnek kell győzni, különben nem tetszik. Ennek természetes következménye, hogy az idealismus költészetében hiányzik az a bensőség, melegség, közvetlenség, mely annyira jól esik a realista szűkkőrű érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja nemesíteni nemzetének szokásait, erkölcseit; de nem csak ezeket, hanem nyelvét, irodalmát, művészetét, vallását és állami meg gazdasági életét. Ha megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit a verselés, a költészet terén, idegen formákkal, eszmékkel és érzelmekkel óhajtja fölemelni, azért látjuk, hogy minden idealismus a műveltebb népek verselése- és költészetéért rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva olvasták a görögök remek műveit, utánozták szólásaikat, meghonositották -179- verselésöket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az idealrealismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század idealismusa megkezdi a római classicusok utánzását. A XVI. század idealismusa az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoclest, Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horáczot és másokat.

Mindenfelé próbálják meghonosítani a classicus verselést, még oly nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem símulnak az időmértékhez. Nálunk Erdősi Sylvester János kezdi s az új szövetség egy-egy könyvének tartalmát magyar distichonokban teszi közzé. Az 1710-től kezdődő idealismus újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok, francziák, németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok, svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk a classicusokért. Nem győzik eléggé bámulni egy Homer, egy Sophocles, egy Demosthenes, egy Cicero, egy Virgil stb. nagyságát, mindenütt utánozzák őket, újra felkapják s követik verselésöket, írják az alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat, betanulják a classicusok azon helyeit, melyekben magasztos, fenkölt érzés nyilatkozik, műveikben ezeket varialják a költők, a franczia idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt latinizálják még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser et defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák a régi classicusokat, számos könyvet írnak róluk, lelkes magyarázók szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia, nagy tiszteletben részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói. Nálunk Molnár János szepesi kanonok, még akkor egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróti Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek, Kazinczy Ferencz és mások számtalanon -180- rajongnak a classicusok szépségeiért, Virág Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész Horatiust lefordította, a németeknél Schiller és Goethe lettek e classicus irány legnagyobb mesterei, ők voltak a classicismus apostolai; de azért nagyon tévednénk, ha a görög-római irodalom csodálóinak műveiben csupán a régi classicus ízt, hangot, szellemet keresnők. Mert nagyon keveset találnánk bennök, Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt érzést, gondolkodást honosították meg saját irodalmukban, igaz, hogy sokszor a régi mythologiát és más egyebet is becsempésztek, de nem lettek görögökké vagy rómaiakká, sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták műveiket. Klopstock például még nagyon fenséges, ünnepélyes és méltóságos és hideg, Schiller az idealrealismus első felében már melegebb, bensőbb, Haramiái valamivel idealisabb, a jellemek szertelenebbek mint Wallensteinjában, melyben több, jóval több a realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak melegek lenni, noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a Werther keserveit, későbbi művei a Faust első része idealisabb mint a század végén készült Herrmann és Dorothea.

Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a classicismusnak. Vörösmarty Juhász és bojtár czímű kis költeménye nem igen tetszik Kisfaludy Károlynak, azt kívánja, hogy kissé graecizáljon benne, mert különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, Bajza a magyar népdalokat is időmértékes görög-római versekben szeretné megiratni. Újra előszedik az antik görög formákat és alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat írnak, rajongva olvassák Cicerót, Virgilt, s a többieket, eposaikban a latin Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben írják.

Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk az idealismustól, térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés, -181- aprózás, szétmállás. Míg az idealista összefoglal, magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg akarja nemesíteni az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő kicsinységében, az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot, nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus elején már látjuk, hogy melegszik föl a költészet. Hasonlítsuk össze Vörösmarty bármelyik költeményét Petőfi dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy noha Petőfi még nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az összefoglalás, van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud meleg és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek követelése az, a mit a németek elneveztek romanticismusnak. Persze a sok aesthetikus, bölcsész és kritikus neki állott és csináltak igazán tarka elméleteket ennek az iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a dolog. A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek érvényesítésére törekszik; az idealrealismus delén még szélesebb a látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik, utóbb azonban lejebb száll s a léha individuum, a helyi társadalom s a saját egyéni mysticus, pietista, pessimista és egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a realisticus irodalomnak roppant sokfélesége, tömérdek fajtája, megszámlálhatlan szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk akadva s annyira szétmállottak a fajok, hogy a hány író, annyi a tárczafaj. Igazán teljes a bomlás. Mikszáth Kálmán tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aestheticai gigerliskedése, Herczeg Ferencz léha Gyurkovicsiádái, Alexander Bernát fontoskodó érzelembonczolása, Benedek Elek pelenkahistóriái, Pekár Imre paradicsomi problemái, Kóbor Tamás asphalthölgyei, Bródy Sándor eszelős asszonyai, Tóth Béla féleszű mysticusai, Sajó Aladár boszniai hadjáratai, irodalmi visszaemlékezései, mindezek és hasonlók -182- külön műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a tömérdek bankett és jubileum, a sok pártvezéri és ministeri dictio, melyeket szintén a tárczafajok közé sorolhatna valamelyik aestheticus. Mindezek jellemző sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó észrevétel, finom megjegyzés, subtilis megkülönböztetés, a lelki állapotok figyelemre méltó elemzése, valamely erkölcsi helyzet érdekes részletezése, bonczolása sokszor akad e különféle tárczákban, de magasabb szempontot, fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört vagy más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott társadalom erkölcsi bomlása, aestheticai szétágazása, az igazságra teljes képtelensége bosszantja az olvasót. Ez azonban nemcsak nálunk van így, hanem az egész világon. Amennyire irodalmi töredékek vagy egész művek maradtak reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az 1710, 1818 körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus hősei írtak, mind ilyen. Nagyon helyesen mondja róluk Gottschall, hogy der treffliche Unsinn und die herrliche Albernheit wurde auf den Thron gehoben, Hegel pedig szemökre veti az innere Warheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy e megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a tudat, hogy Hegel az idealismus lázas napjaiban mondhatta e szavakat, Gottschall pedig az idealismus nagy idején 1853-ban szólott így. Ma, ha csúfoljuk is a mostani romanticismus léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az író sem lehet más, mint kora. Ő csak azt tudhatja, a mi eltölti bensejét, a mitől duzzad a keble.

Az idealrealismus delén és utána és mikor követelőleg lép föl az úgynevezett romanticismus, akkor még nagy alkotásokat tud felmutatni az irodalom. Kiváló költők -183- lépnek föl s nagy erővel tudják megénekelni a multat és jelent. Egy Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Cornielle és Racine, egy Goethe és Schiller, és a mi Petőfink és Arany Jánosunk is erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak.

De mellettök és utánok számosan munkálnak a romanticismus műhelyében, a kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután Schleiermacher és Solger romanticus aesthetikáját.

De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus szembeállításának, kérdezi a t. hallgató. Nincs, mert a classicismus csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek helye, jogosultsága van, mikor az irályt, a verset, a költészetet, meg akarják nemesíteni, sőt még jó ideig az idealrealismus alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg lassankint el nem pusztítja a realismus.

A mi a romanticismust illeti, az igen helytelen elnevezés s ha az irodalomtörténeteket vizsgáljuk, tudjuk, hogy a romanticus nevet adnak az 1820-ig terjedő realismusnak, de új romanticának, majd francziának nevezik a későbbit. Miért romanticismus a huszas évek költészete? Talán mert középkori históriákat, a dicső múlt történeteit szeretik költeményeik tárgyává tenni? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok, szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai vannak előadva bennök? Nem lehet mást képzelni. Az előadás azonban egészen új. Amott realista, ebben idealista. Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé. Abban az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni, minden egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat, irataikban nincsenek se nagyon jó, se nagyon rossz emberek; minél messzebb halad a realismus, annál gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az író, végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét és színdarabját. Akad ugyan egy-egy -184- józanabb költő, a ki annyira-mennyire egészségesebb realismusnak hódol, mint például nálunk a Bánkbán szerzője Katona József, de az írók, költők nagy tömege csupa félszeg, ideges, helytelen jellemeket tud felmutatni.

Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik. Csak angyali és ördögi jellemeket ismernek. Hugo Viktor, nálunk Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály jellemeiben alig találunk jellemző vonásokat. E romantikusok nem ismerik a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az első lapon ki vannak nagyolva, csakhamar gypszbe vagy érczbe öntve, azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak. A mű elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső ellenmondás, belső összeütközés ekként nem is lehet meg náluk. Például Kisfaludy Károly Irénéje egy görög leányt mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről, csakhogy a szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de nem éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a török császár. A realista bíráló azt mondja, hogy ez nem igazi tragédia. Iréne nagyon szenvedőleges, passív jellem, nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk; tegyük azt, hogy a költő belé szerettetné Irénét a szultánba, ezzel már könnyebben elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a szerelem egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges ez? Megnézett volna 1820-ban az idealista közönség oly tragédiát, melyben rokonszenvesen adatik elő egy hősnő, a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem lehetett elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen megy. Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki bele szeret az ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az egész ország csodálta a költemény szépségét s nem botránykozott meg az áruláson. Igaz, hogy az ellenség vezére is a magyar ügyet szolgálta, csakhogy királypárti volt; de jól tudjuk, hogy akkor a nemzet nagy része folyton -185- lázongott és elégedetlen volt a bécsi udvarral, még sem ütköztek meg rajta, mikor a szerelem győzött a haza vagy legalább a nemzeti párt fölött. Mindkét párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.

Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a drámai küzdelmet? Mivel belsővé nem teheti az ellentmondást, tehát külsővé teszi vagy pedig epikus jellemeket használ, a kik olykor szörnyű harczokat, véres tetteket követnek el. A legborzasztóbb helyzetekbe sodorja hősét. Például Vörösmarty Marót bánjában a bán öcscse lesz feleségének csábítója, anélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a ki szeretettel keresi rég elvesztett testvérét. Az idealista költők nagy szükségökben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel s hasonló külső eszközökkel s rémes jelenetekkel dolgoznak a drámai küzdelem és hatás elérésére. Az idealrealismus alatt, mivel még van eszményiség az emberben, de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső ellenmondás megteremtése, ilyenkor még jogosult fogalom a haza, a nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs, de mellettök van már értelme a szerelemnek, a magán és családi érdeknek, az egyéni nagyravágyásnak s hasonlóknak; a realismus idején azonban eltűnnek a nagy erkölcsi, nemzeti, szóval az idealis igazságok, azért nehéz, csaknem lehetetlen ilyenkor becses tragédiát írni, a magán és a családi érzéseket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában sem szerepel erősen a haza, a nagy nemzeti eszme csak mint realisticus védelem fordul elő, hanem a családi érdek, a szerető feleség meggyalázása, a családi fészek feldúlatása, a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai ábrándozott, hogy Bánkbán tragicuma a király helytartójának, alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő lovagnak belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban van meg, de nem játszanak fontos szerepet, nem is játszhattak a realismus idején, -186- hanem annál többet a családi és magán érdek, szóval újra ismételjük, mondjuk Cato után censeo delendam esse Carthaginem, mi is azt tartjuk, hogy száz évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus nevét is.

Igaz, hogy kár a sok ezer tanulmány, értekezés, nagy dolgozatok- s könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak s tisztába akarják hozni az aesthetica e sphinxi talányát; de ha sikerült nekünk kimutatni a kérdés helytelenségét, feltárni a valót, az igazságot, akkor nem veszett kárba annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása, hisz minden ilyen fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre ha ráakadtunk, csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem tudott rájönni az emberiség.

XIV.
A KÖLTÉSZET ÉS A TÖBBI MŰVÉSZET.

Mikor erkölcsi világunkról elmélkedtem, egyszerre előttem állott a kérdés, hogy mire valók a művészetek? A három nagy eszme: a szép, igaz és jó közül, a két utóbbit mindjárt megérthetni. A jó kell, hogy megélhessünk egymás mellett, ez a társadalom egyik alapja, az igaz szintén kell, mert csupán az igazság támogatásával lehet helyes fogalmam a létező dolgokról; de hát mire való a a szép? Ez végre is csak játék, mulatság, szórakozás, gyönyörűség, a mi nélkül talán el is lehetnénk. Talán csendesen megvolnánk a jó és igaz eszméivel: az ember megismerné a dolgokat, teljesítené köteleségét s nem törődnék mással; míg most életünk javát a szép kérdése veszi igénybe. Már a picziny gyermek szivecskéjét meghatja a szép s csak ha behunyjuk szemünket, hagyunk fel ezzel a látszólag fölösleges eszmével. Az élet delén, az ifjú és férfikorban pedig igazán nagy szerepet játszik a két nem közeledésében, sőt az öreg ember is szereti a csint, a rendet, a szabályosságot. Valóban úgy látszik, hogy a szép eszméje foglalkoztat bennünket a legjobban; ez az, a mi kitölti az űrt, melyet a jó és igaz hagy életünkben. Mondhatjuk, hogy rendkívüli szükségünk van reá, mert ez szabályozza a másik két eszmét, az igaznak és jónak minduntalan símulnia kell hozzá s minél tovább haladunk az életben, annál jobban uralkodik felettünk. Azért oly fontos e tárgy, hogy alig szólhatnánk róla eleget, pedig nekünk néhány lapra kell most szorítkoznunk s rajtok bemutatnunk, hogy a szép eszméje is -188- csak úgy alá van vetve az erkölcsi törvénynek, mint a másik kettő.

Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha kezünkbe veszszük a gondolkodók, bölcsészek idevágó műveit, melyekben azt keresik, mi a szép? Szemünk előtt kell tartanunk, hogy az idealismus összefoglalás, expansio, a három eszmének egymáshoz közelebb hozása, esetleg összeolvadása; a realismus szétmállás, különállás, részletezés, intensiv munka s a három eszmének, sőt ezek egyes részeinek, tüneményeinek szétválása. Ezzel az iránytűvel kezünkben látni fogjuk, hogy az idealisták összébb szorít ják a három eszmét, a realisták pedig elkülönitik.

A Kr. e. IV. század idealistája, Plato (429–347) csak a fensőbb eszmét, az erkölcsi és más, különösen hyperuranicus ideákat tartja szépnek, a földi dolgok csak annyiban szépek, a mennyiben hű kifejezői, tolmácsai az isteni eszméknek. Nála a külső, a forma háttérbe szorúl, a művészeteket sem igen nagyra becsüli, a tragédiát mellőzni kívánja, mert fölöslegés szenvedélyeket ápol. Igazi oka talán az, hogy a szomorújáték rendesen az erkölcsi kötelességekkel való összeütközésében mutatja be az embert s a realismus gyarapodásával mind több tért nyer az individualismus az egyetemes rovására, a mi sehogy sem tetszhetett Platonak. Bölcsészete óriási cosmologia, melyen az intéző Isten uralkodik s szervezi a világot a benne élő örök typusok szerint, erkölcstanában összeolvad a szép, jó és igaz eszméje, politikájából, aestheticájából ugyanez a gondolkodás szól hozzánk s nagyszerű, fenséges eloquentiával hirdeti tanait, a miért a görögök az isteni jelzővel tisztelték meg.

A Kr. u. III. század idealismusa alatt Plotinos (205–270) hirdette e tanokat s mint Gordianus császár kedvencze remélte, hogy Campania romjai között megalapíthatja Plato köztársaságát, a Platonopolist. Ily ábrándjuk sokszor -189- volt az idealista bölcsészeknek, tudjuk, hogy a mult században Voltaireék is ábrándoztak efféle köztársaságról, melyre a clevei herczegséget szemelték ki. Bölcsészete módosított platonismus volt, mely rajongott az eszméért s a szép keresésében megveté a formát. Nála is az isteni tartalom megjelenítése a szép, a melyet a legfensőbb ősforrásból származtat. A második század vége felé, tehát Plotinos előtt az idealismus hajnalán találkozunk a két Philostratos néhány megjegyzésével, melyek a mimesissel, az utánzással szemben hangoztatják a phantasia és sophia teremtő erejét. A III. század idealismusának hatása alatt értekezik Longinus a fenségesről, mikor rajongunk érette. Szent Ágoston egyházatya (354–430) még később is platói alapon áll, mely legjobban megfelel az egyházi álláspontnak. A platói felfogás mutatkozik a későbbi idealis időszakokban is, különösen rajongtak érette a XV. század végén és a következő elején. 1700 után a szép, igaz és jó eszméje megint magasztos eszmébe olvad össze az idealis gondolkodóknál. Nem említve Leibnitzot és másokat, csak a jeles moralistát, lord Shaftesburyt hozzuk fel, a ki fenkölt lelkesedéssel szól az egész világot betöltő örök szépségről, a szép, igaz és jó elválaszthatlan egységéről. Az erény nála erkölcsi szépség, az élet harmoniája és akkor érjük el, ha önzésünket a közjónak, az egyetemesnek rendeljük alá. A három eszme egyesége még jó ideig uralkodó vagy legalább többször világosan jelentkezik a század későbbi gondolkodóinál is mint Diderot, Mendelssohn, Herder és másoknál. A XVIII. század idealismusa teremtette meg az aestheticát mint tudományt, a német Baumgarten 1756-ban adta ki első kőtetét az új tudománynak s az eszme hatása alatt az érzékileg megismert tökéletest tartja szépnek. Századunk huszas éveinek idealismusa alatt Hegel megint az eszmét teszi uralkodóvá a szép fogalmában, elhagyja, lenézi a -190- a természetet, hisz még a legsilányabb gondolatot is többre kell becsülnünk, mint a természeti dolgokat, nála a valóságot egészen átható eszme a szép, s mint idealista kiemeli az egységet. Rosmini, Gioberti, Cousin és a többi idealisták mind a három eszme egységét vagy közel rokonságát hangoztatják.

Az idealrealismus lejebb szállítja, korlátozza az eszme uralmát s hasonló jelentőséget követel a formának. Itt tehát már jelentkezik a szétválás kezdete. Aristoteles, a nagy görög idealrealista bölcsész (384–322), az ember utánzó hajlamából magyarázza a művészetet, mely gyönyörködteti. Nála az eszme mellett szerepel tehát a mimesis, az utánzás, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus alatt, sőt a realismus idején majdnem teljes uralomra jut, mikor a forma ezerfélesége folytán általános lesz a szétmállás. Lessinget (1729–1781), Kantot (1724–1804) szintén az idealrealisták közé számíthatni, a kik bár nagyon kiemelik az eszmei tartalmat, sokat adnak a formára is. Kant mély bölcselő elmével magyarázta a szép fogalmát s bár az eszményi felé hajlik, igazat ad a külsőnek, a megjelenésnek. Kortársainak a nagy Goethének szép a tiszta alak egysége a szellemi tartalommal, Schillernek az eszme és alak közötti egyensuly, a tartalom és alak harmoniája. Hegel tanítványai az idealismus hatása alatt már kezdék kiemelmi a formát. Vischernek szép az eszme határolt jelenség alakjában, Schasler Miksának szép az eszme megjelenése határolt alakban, Hartmann az eszme látszatának tartja a szépet. Nálunk Erdélyi János, Greguss Ágost voltak Hegel tanítványai, ez utóbbi szerint az egész széptan tulajdonképen a szépnek a jóból és igazból magyarázása, de azért különösen kiemeli a formát. A realisták, a naturalisták előtt már csak a természet az igazi szép, hisz a természetben megvan a gondolat, ezt kell eleven és jellemzetes alakban kifejezni. A formát találja el a művész, az eszme úgy is megvan. -191-

Most lássuk minő hatása van az uralkodó eszmének az egyes művészetekre. Vegyük először a költészetet, mert ez a legáltalánosabb művészet: legmélyebb, mert bármely gondolatot kifejezhet; legkönnyebb, mert a nyelvet használja, míg az énekhez már szép hang is kell. Mit csinál, mit művel benne az idealismus? összefoglal, egyesít. Már eddigi magyarázatainkban is láttuk az egyesítés némely sikerét. Láttuk, hogy nem igen szereti az apró, széthulló mondatokat; a mikor csak könnyen teheti, túltömött, periodicus mondatokat használ. A lyrában megragadja a költő lelkét az eszme s ódai hangra csábítja, az elbeszélésben is szereti ezt a hangot; mivel a regényben nem igen lehet meghonosítani, ezt nem tekinti valamely fensőbb fajnak. Nálunk azonban Vajda Péter számos elbeszélést, regényt írt e fajta nyelven; vagy pedig versben írja regényét az idealista mint Puskin tevé Onyeginjével. A szomorújátékot összeolvasztja az epossal és lyrával. A jellemek mind epicusak, az előadás lyrai áradozó; az eposban meghonosítja a lyra előadásmódját, balladái csupa áradozó elbeszélések. Eposzban, drámában uralkodóvá teszi a morált, a jó, az erkölcs eszméjét. Erkölcsi, társadalmi, politikai eszméket tűz ki a tragedia és epos czéljául, azért művei czélzatos vagy iránymüvek. Ha más nincs, mindig van bennök erkölcsi eszme. Kegyetlen szatyrákkal, maró gúnynyal támadja meg az eszme ellenségeit, ritkábban használja az enyelgés hangját. Rajongva eped kedvese és barátja után és sentimentalis sorokban sírja el fájdalmát.

Az idealrealismus alatt megkezdődik a szétmállás. Míg előbb jobbadán a világ, az emberiség eszméje ragadta magával, itt már lejebb száll és a nemzetért s hazáért buzog. Ritkábban halljuk az egyetemes emberit magasztalni, hanem annál többet a hazát, a nemzetit. Azért már van egy kis melegség, bensőség a költészetben. Tudnak -192- kedves, édes dalokat írni. A drámából kezdik kiküszöbölni az eposi jellemeket és a lyrai nyelvet. Értenek a drámai jellemzéshez és drámai nyelvhez. Az elbeszélésben uralkodó kezd lenni az előadó nyugalma, tárgyiassága, nem vegyíti belé saját érzelmeit, saját felfogását, egyéni nézetét, hanem úgy adja elő tárgyát, a hogy a társadalom realisabb gondolkodása követeli. Nincs semmi, vagy legalább kevés czélzata. A balladában szétválik mind a drámai, eposi, lyrai sajátság és pontosan megkülönböztethető, egyik sem nyomja el a másikat. Az idealrealismus második felében fogynak ódái, a hazafi lángja kitör ugyan néha, de már ritkábban éget, utóbb csak bengáli fénynek való az országos ünnepekre, nemzeti bankettekre s híres férfiak jubilaeumaira. A nemzeti harczok, a nemzeti egység idején nemzeti tárgyakkal szeret foglalkozni a költészet, de a mint gyarapszik a realismus, szűkebb körre szorul érdeklődése, már csak a vidék, a város, a falu, a család s önmaga érdekli a poetát. Ritkulnak vagy egészen eltűnnek a nemzeti eposok és tragédiák. Ha esetleg felsőbb tárgyat vesz kezébe a poéta, az egyéniség, a család, a kis kör, akárhányszor a féktelen individualismus szempontjából dolgozza fel. A jellemek is egészen szétmállanak. Kivesz belőlök a magasabb egyesítő erkölcsi eszme. Lelki bénaságban szenvednek. Meghasonlott, féleszű, ideges, érzéki, léha teremtések. A realismus alatt az egészséges egyének nem is érdekelnek bennünket. Ezek rendkívül ostoba, korlátolt lelkek, a kiknek nincs belső történetök, legfölebb külső, ez pedig nem vonz bennünket. Ekkor a külső harcz csak annyiban érdekel, a mennyiben a lélek belső világának következménye, pedig előbb rajongtunk egy-egy csata, összeütközés leírásáért. Akkor szivesen láttuk a fegyverek hosszú leírását is, mint Scott Valternél és számos követőjénél, mint pl. Jósikánál; most a realismus idején csak a lelki állapot rajza csábít. Az elbeszélő tulajdonkép nem -193- is ad történetet, csak mint a lelkiállapot módosulását. Hisz egyesekre bomlott szét a társadalom, nincs benne semmi egység, nem kellenek tehát a kapcsok, hanem az egyes ember belső világának feltűntetése, az egyén vajudása s erre legalkalmasabbak az apró rajzok, életképek, könnyed, humoros történetkék, drámai monologok, rövid elbeszélések. Nagy regényeket ritkán, vagy épen nem írnak.

A zenére hasonló befolyása van az uralkodó eszmének. Bár keveset szólhatunk a régi zenéről, mert ismereteink hiányosak felőle, de például tudjuk, hogy Nagy Gergely pápa 600 körül az idealismus nyomása alatt reformálja az egyházi zenét, megteremti a cantus gregorianust, melynek egyszerű és nemes hangja igazán fenséges tud lenni. Helyesen mondják róla, hogy ez énekeknek oly nagy az életerejök, hogy harmonizálás nélkül is a legbensőbben érvényesülnek s nagy jelentőségüknek nincs egyébre szükségök; másrészről a dús és művészi harmonicus tárgyalásra kimeríthetlen anyagot nyújtanak és oly kincset képeznek, melyet századokon keresztül használt a művészet. A XIV. és XV. század realismusa mint minden realismus élt-halt a zenéért, de elvilágiasította az egyházit, léhává, erőtlenné, tűz- és szenvedélynélkülivé tette a világit. A XV. század végével az ébredező idealismus újra megnemesíti, fenköltté, emelkedetté változtatja. Németalföldön, Angliában, Franczia-, Olasz- és Németországban kezd a zene magasabb színvonalra emelkedni. Hatása, ereje rendkivül gyarapszik, kitünő mesterek támadnak, mint egy Orlando Lasso (Roland de Lattre 1520–1594) a ki előbb hazájában, Németalföldön működött, 1562 óta V. Albert herczeg müncheni zenekarát vezette s róla mondották: Ille hic est Lassus, lassum qui recreat orbem. Vagy olyan nagy mester, mint Palaestrina (1514–1594), a ki mikor a trienti zsinat némely vallásos főpapja ama nézet mellett küzdött, -194- hogy a zene nem fér össze a templom szentségével, Palaestrina azt felelte, hogy miért ne férhetne? Egy próbamisét kellett tehát írnia, s ez lett a híres Missa papalis, melynek dallama nagyon egyszerű, de az énekek és imák jelentéséhez van alkalmazva s magasztos hatással volt a bizottságra s győzött a zene az egyházban. Dícsérői azt hirdetik, hogy csak kevesen tudták elérni stylja fenségét, de senki sem az ő erőteljét, mély és egyszerű hangsúlyozását, majd bájos lágyságát és harmóniája igéző kellemét, kivált ha az Isten anyja keserveit vagy Gábriel főangyal köszöntését ábrázolá, a mikor úgy tetszik, mintha egy láthatatlan világba vinne át bennünket s azon symphoniákat hallanók, melyeket az angyalok a Mindenható zsámolya körül zengedeznek.

Németországban a XVI. század idealismusa a protestans községi egyházéneket teremtette meg, mely nemes egyszerűséggel és fenséges erővel tolmácsolta a hitközség vallásos érzelmeit. Az Eine feste Burg ist unser Gott: Erős várunk nekünk az Isten kezdetű éneket némely más társaival nálunk is csakhamar meghonosították, épen úgy, mint később Goudimel, a svájczi hugenotta zsoltár-dallamait szenczi Molnár Albert. E Goudimel-féle dallamok magyarországi története bámulatosan mutatja az eszme hatását, mert a mint erősödik a realismus, veszít eredetiségéből, a kálvinista magyar nemzetibbé teszi, magyarosan énekli, az 1730-ki idealismus iparkodik betanítani az eredeti dallamot, de a realismus gyarapodásával újra hiába. 1830 körül újfent az eredeti Goudimel-dallamok visszaállításán fáradozik az idealismus, de már 1860 körül panaszkodnak, hogy sok helyen rosszul éneklik, hogy beleviszik a magyarost s kivetkőztetik eredeti nemességéből.

Bár nagyon érdekes a zene története a XVII. század idealrealismusa és realismusa alatt épen az eszme szempontjából, nekünk azonban még kiválóbb jelenségeket kell -195- kimutatnunk. Ilyen a század végén két oly férfiúnak születése, a kik az új eszme hatása alatt a zene nagy mesterei és reformatorai lesznek. E két férfiú Bach Sebestyén (1685–1750) és Händel (1685–1759). Mindketten a realismus alkonyán és az idelismus hajnalán működnek. Alkotásukban ki lehet mutatni, hogy mennek az egyik lelki állapotból a másikba. Bach a realismus mysticus és nemzeti szelleméből megy át az idealismusba; Händel jár-kel mindenfelé, alkot műveket, melyek megfelelnek a realismusnak, de a mint erősödik az új eszme, megragadja a vallásos fenség, és a görög világ cosmopolita szépsége. Az ő Messiása is oly magasztos, fenséges költemény, mint Klopstocké. Nagy képekben állítják elénk az üdvözítő isteni önfeláldozását. Styljök vallásosan fenséges, terjengős az epicájok, hatalmas a lyrájok. Haydn József (1732–1809) folytatá művöket, de már kifejezőbb, jellemzőbb, változatosabb, mert az idealrealismus gyermeke. Mozart (1756–1791) rövid élete alatt legnagyobb tolmácsa volt a hetvenes-nyolczvanas évek eszményi, néha vallásosan fenséges, majd meghatóan sentimentalis, majd kedves, idylli és vidám játszi érzelmeinek. Beethoven (1770–1827) már jóval realisabb, nemzetibb, azért a germanság papjának és hősének mondották. 1805-ben még kifütyölték Fidelió-ját; de 1810-ben már magasztalták azt, ami előbb idegen és ízetlen harmoniának látszott; dícsérték szigorú erélyét, hatalmas és fenséges kitéréseit, a határozatlan érzelmek titokszerű kifejezését. Benne nyilatkozik a pusztuló idealismus forradalmi kitörése, de uralkodó a realismus kifejezésteli öröme és fájdalma. Zenéje élményeket, eszméket, határozott gondolatokat akar tolmácsolni, mint az idealrealismus második felében szoktuk követelni. Élte alkonyán, az idealismus hajnalán, úgy látszik, ő is érezte az új eszme hatását, írt egy misezenét, a híres Missa solennist, melynek fenséges Benedictusa mennybe ragad bennünket. -196-

Az 1820 körüli idealismus megint az áriák, melódiákért lelkesedett. E zenének kiváló mesterei Weber (1786–1826), Donizetti (✝ 1848), Mayerbeer (sz. 1794), a sentimentalis Bellini, de talán legjobban képviselte ez irányt Rossini (sz. 1792). Mint minden idealista, ő is cosmopolita, néha egyszerű, máskor ünnepélyes, sokszor víg, csapongó és eleven. Othellója, Sevillai borbélyja rendkívül tetszett, sőt felülmúlhatlannak tartották.

Az idealrealismus megúnta a sok áriát, tartalmat akart bevinni a zenébe, követelte, hogy kifejező, hogy jellemzetes legyen, hogy gondolatokat közöljön, hogy az opera igazi dráma, vagyis zenedráma legyen s e sok követelésnek teljesítésére Wagner Rikhard vállalkozott. Nála sokszor háttérbe szorúl a melódia; gondolatot akar nyújtani, maga csinálja a szöveget, melyet a német nemzeti mondákból szed, nagyban működteti a hatalmas kart; követői Bülow, Berlioz, Liszt és mások mind fanatikus buzgósággal követik, a közönség pedig a mester nagyságát, kivált a hatvanas és hetvenes években elragadtatva csodálta.

A realismus gyarapodásával 1860 körül divatba jött az operette, melynek Offenbach volt a megalkotója. Könnyed, léha zene, mely az érzékeket csiklandoztatja, a szöveg pedig lerántja, nevetségessé teszi mindazt, a mit becsülni tanít az idealismus. Követői még lejebb szállottak s szinpadra hozzák mindazt a léhaságot, a mire a realismus képes.

Különben harmincz év óta roppant el van terjedve a zene, tömérdek daltársulat működik mindenfelé, úgy mint a XV. században s a későbbi realisabb korszakokban. Káldy Gyula országszerte hangversenyekben énekelteti a kuruczdalokat, melyeknek szövege és dallama megfelel a mi realis ízlésünknek.

A képzőművészetek fejlődésén szintén bámulva látjuk az uralkodó eszme hatását. Nem tekintve a régibb -197- időket, mint Pericles gyönyörű, de léha korát, a Kr. előtti III. századot és a másodiknak első felét, vagy a Kr. utáni II., VI. és X. századokat, mely utóbbiban az arabok nagyszerű palotákat emeltek; lássuk a középkort, különösen a 975-től az 1490-ig terjedő hullámot. Az idealrealismus delén támadt a csúcsíves építészet, melyet góthnak szokás nevezni. Német eredetűnek tartották a román styllal szemben, pedig utóbb bebizonyúlt, hogy az első góth épületek Francziaországban készűltek. E történeti helyreigazítás bántotta a mai németek nemzeti büszkeségét, mert a german vallásos élet remek alkotásának szerették feltüntetni a góth templomokat magasba törő falaikkal, színes ablakaikkal, tömérdek tornyaikkal és diszítéseikkel. Pedig a roman styl az idealismus kedvencze, a góth pedig a realismusé. Annak egyszerű formái, világos, derűlt levegője megfelel az idealis ész uralmának, mely szereti az egyszerűt, a világost, a nemesebb formákat; míg a realismus szereti a czifrát, a díszest, a pompázót, a tornyost, a mutatóst, a mysticust, a chiarooscurót. Igaz, hogy belül jobban diszíthető a román mint a góth; de másrészt ennek az ablakokon lévő szent képei, néha a falak polychrom színei, nagy oltárai elég díszesek és mysticusok.

A XIV. és XV. század realis eszméje gazdaggá, jómódúvá tette a népeket s emelte az ipart és kereskedést s velök virágzásra juttatta a képzőművészeteket. Különösen a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán bámulatos remekeket alkotott a festészet, szobrászat és építészet.

A világtörténet legnagyobb hullámának végén lassú volt az átmenet, 30–40 évet vőn igénybe, mikor a világ nagy mesterei: Bramante, Lionardo da Vinci, Michel Angelo Buonarotti, Rafael Sanzio, Tiziano, Correggio, Dürer, Kranach, Holbein és mások éltek, akiknek műveit a realismus hűsége, az idealismus fensége, nemes komolysága, -198- egyszerű igazsága, vallásos ihlete, szent mélysége stb. jellemzik.

Az idealrealismus első felében, vagyis a XVI. század második részében hanyatlott a képzőművészet; de már a XVII. században nagy mestereket tud felmutatni mint: Rubens (1577–1610), Rembrandt (1606–1674), Van Dyck (1599–1641), Poussin (1594–1665), Claude Lorrain (1600–1682) stb., némelyek történeti festők, akik tele vannak a nagy nemzeti eszmével, mások kitűnő táj- és arczképeket festenek.

Az építészet és szobrászat eredeti volt ugyan, de elfordúlván a nemesebb formáktól, a realismus díszeihez, czifraságaihoz szegődött s meghonosította a baroccot, melynek mestere Bernini volt. A realismus alatt tömérdek festő, szobrász és építész dolgozott, a sok építkezés, számos palota fénye és pompája kenyeret adott nekik; de lángelmék nem igen váltak ki a derék tömegből.

A XVIII. század elején XIV. Lajos végső éveiben mutatkozott az idealismus, az emberiség a vallás és moral felé fordult, a művészet sem járhatott a régi ösvényeken. A XVII. század idealreal és utóbb realirányának megfelelően kedvelték a nagy művészi alkotásokat, fényes palotákat, pompás középületeket.

A moral ébredésével a művészet is kifejezést adott az eszményi hangulatnak; de amint az idealismus első árama után jelentkezik a realismus első sugara, a XVIII. század barok izlése ellenében kifejlődött a rococo, mely levetette a feszesen kikeményített gallérokat és kézelőket s lobogó szalagokkal, csipkékkel váltotta fel, hasonlókép a nagy, nehéz, tömör butorokat könnyű, szeszélyes alakú székekkel, kanepékkal, asztalokkal; a hosszú, ünnepélyes uszályokat a kurta fodros, virágos ruhákkal; a súlyos, tornyos parókákat beporzott hajakkal és így tovább. Szerették a kígyózó, a csűrt-csavart, hullámos vonalakat, a -199- görög-római világból festették az Olympokat, a Tempéket, a pásztori, az idylli életet, hirdették a képzelem csapongását, mely később a realismus gyarapodásával kedveli az érzékit. Ez iránynak egyik nagyobb mestere Watteau.

A század közepén nagy tekintélyű festő volt Mengs Rafael (1728–79), róla mondja életírója Azara: Mengs azért jőtt a világra, hogy helyreállítsa a művészeteket. Ha észszerű volna a lélekvándorlás tana, azt mondhatnók, hogy a virágzó Görögország valamely lángelméje szállott beléje. Mengs azonban nem tudott realisabb lenni, minő az angoloknál Flaxman, a németeknél a derék Asmus Carstens (1754–1798) volt, ki jellemet, lelkiállapotot akart kifejezni. Az uralkodó classicismus hatása alatt egész odaadással tanulmányozták a művészek a görög-római építészetet, szobrászatot. Kiváló mester a szobrászat terén, Canova (1747–1822). a ki fenséges és egyszerű és mikor a realisabb idők következtében a melegség, bensőség hiányát vetették szemére, későbbi alkotásaival e kifogást is megczáfolta. Kortársa a franczia David (1748–1825), aki az idealrealismus férfias pathosát, büszke önérzetét fejezte ki műveiben; a dán Thorwaldsen Albert (1770–1844), aki nagyon szerette ugyan a görög világot, de azért realis, igazán plasticai, benső, közvetlen és meleg volt.

Századunk második tizedében, a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán a művészet ismét tetemes változáson ment keresztül. Számos kiváló tehetség bűbájos melegséggel és bensőséggel tudta kifejezni a keresztyén vallásos elemet, mindannyian eszményi, fenköltebb érzés, gondolkodás tolmácsai; de általában lágyak, szemlélődők, sentimentalisak, expansivak, elvontak, és kevésbbé van meg bennök az erő, a plasticai, a realis élet. Az új idők e nagy mesterei Overbeck (1784–1869), a kinek tiszta érzését, alakjainak naiv szépségét annyira magasztalták, Rafaelhez hasonlították, Cornelius Péter (1783–1867), a -200- ki Lajos bajor királynak és hazájának annyi remeket adott, Schnorr Gyula, Genelli Bonaventura (1795–1868), Schadow Vilmos (1799–1862), Schinkel (1781–1841) az építész, Rauch Keresztély (1797–1857), a ki utóbb az idealreal nemzeti szellemének jeles szobrásza volt, Kaulbach a világtörténeti képek ünnepelt festője; a francziáknál Ingres, Flandrin, Ary Scheffer, Delacroix, Delaroche stb. az idealismus kezdői és folytatói.

1860 után az idealreal delén lassankint háttérbe szorúlt az eszményi, az expansiv, a vallásos irány, művészeink realisabbak, plasticusabbak, jellemzetesebbek, a való élet tolmácsai lettek.

Munkácsy így fogta Krisztust Pilátus előtt, a lengyel Matejko nemzete dicső és szerencsétlen napjait, Makart korának kövér és erősen érzéki hölgyeit stb. stb. A letünt 35 év tömérdek realista művészt adott, a kik az egész művelt világon oly általánossá tették a képzőművészetet, a minő még sohasem volt.

XV.
A BÖLCSÉSZET.

Ha az emberi érzés, gondolkodás és cselekvés minden terén mutatkozik az uralkodó eszme befolyása, legjobban meg kell látnunk és tapasztalnunk e hatást a bölcsészetben, mely az érzés, gondolkodás legfensőbb kifejezése. Már eddig is számtalanszor be kellett mutatnom, hogy és miért változott meg egyes bölcsészek nézete, felfogása. Most azonban repüljünk végig a történetileg jól ismert időkön s a haladás minden egyes hullámában tüntessük fel a bölcsészet fejlődését.

Tudjuk, hogy mivel legszélesebb az idealisták eszmeköre, rendesen egy fensőbb lényt, Istent, eszmét tesznek a mindenség alkotójává vagy szabályozójává, nem képesek elhinni, hogy ne volna czélja a világnak, tehát a teleologia hívei, többnyire rajongnak a vallás- és erkölcsért, az egyetemesnek e legfensőbb megnyilatkozásaért; a világ és emberiség lelkesíti őket s csak másodsorban a haza és nemzet, de ezeket is főleg a vallás és erkölcs szemüvegén nézik. Többnyire megvetéssel szólanak az anyagról és a tapasztalásról, immaterialismusra hajlandók, ismereteink fő forrásává az észt és tekintélyt szeretik tenni.

A mint szűkül az emberiség eszmeköre, mindjárt jelentkezik a realismus kezdetleges árama. Még csak mint szelid scepticismus és rationalismus, tiltakoznak a tekintély, a vallás és a moral egyoldalú uralma ellen, ismereteink egyenjogú forrásának az értelmet, a józan belátást, az emberi tapasztalást kezdik tekinteni. Keblök ugyan feldobog a vallásos érzésre, felmagasztosulnak az isteni -202- láttára; de néha erősebben ostorozzák a tekintélyt, megingatják a vallás és moral támaszait, eltávolítják némely sorompóját, szabadságot követelnek a kritizáló emberi észnek, hangoztatják a lelkiismeret, a gondolkodás és a tanítás szabadságát. Az idő haladtával gyengül az erkölcsi és vallásos érzés; vannak olyanok, a kik tagadják az érzékfelettiek megismerhetését, tudásunk egyedüli forrásává a külső és belső érzékeket teszik. Az erkölcs alapja, forrása, czélja már nem az isten, nem az erény, hanem az ember jóléte, gyönyörűsége stb.; kezdik igazolni az erősödő realismus erkölcstanát. A szép, igaz és jó eszméje mindjobban elválik egymástól. Az idealrealismus első felében rendkívül éles harczot vívnak az uralkodó egyházak ellen, melyeknek fejlődő orthodoxiája sokszor módot talál a bölcsészek üldözésére. Az idealrealismus delén és második felében, a nagy nemzeti egység napjaiban erősen bomlik a moral, halványodik a vallás, külsőség, formaiság és szertartás lesz, más részről szaporodnak a mysticusok, a kik az ismeret forrásának az isteni szemléletet vallják. Előkelő bölcsészek, gondolkodók a sensualismus, empirismus, atomismus, panphysicismus, mechanismus apostolai. Nem szeretnek és nem tudnak összefoglalni, eszmékig emelkedni. S mivel mégis minden bölcsészet többé-kevésbbé összefoglaló, hanyatlik a tekintélye, népszerűtlenné válik, kevesen művelik, hanem annál többen adják magukat a természeti és más gyakorlati tudományokra. Ha azonban akadnak egyes összefoglaló elmék a realismus idején, a kik philosophálni szeretnek, az ilyenek rendesen pessimisták lesznek.

Ez rövid vonásokban rajzolva a bölcsészet képe a haladás egy-egy hullámában. Természetesen az érzés, a gondolkodás módosulatát mint az idők áramlatát kell felfognunk. Néhány évvel vagy évtizeddel is előbb hirdetheti egy-egy bölcsész a tant, mely árammá csak utóbb -203- fejlődik, csak később ragadja meg az emberiség számos tagját. Ekkor azután népszerű lesz a bölcsész, ki talán azóta a sírban pihen s nem gyönyörködhetik felebarátjainak elismerésében. Igen sokszor a bölcsész tud símulni korához, az uralkodó eszmével módosítja tanait s mindvégig vannak hívei, követői. Sokszor azonban mereven megmarad megállapított bölcsészete mellett; az ilyen azután, ha erős szervezete még sokáig fentartja, veszít népszerűségéből, sőt már életében elfeledik. És ha azt kérdezné valaki, honnét tudhatjuk, hogy valamely bölcsész mikor népszerű, mikor jut bölcsészete az eszme áramába mikor tolják félre; azt felelem, hogy erre nem elég néhány jóbarátjának, vagy pajtásának, vagy maecenásának híresztelése vagy jóakarata; hanem egységesen kell felfognunk az erkölcsi világ összes tüneményeivel s ha a bölcsész rendszere vagy legalább fő jellemvonásai megegyeznek, összeférnek a társadalom más erkölcsi és gazdasági tüneményeivel, bátran megnyugodhatom abban a történeti adatban, hogy bölcsészetünk nagy népszerűségnek örvendett. Ellenkező esetben gyanús lesz a tudósítás, vagy ha mégis igaz, e népszerűséget nem tanainak, hanem politikai vagy társadalmi szerepének köszönheti.

Most lássuk az egyes hullámok bölcsészetét. Az ötödik század elejétől kezdjük, mert már jobban ismerjük ez időszakot. A Kr. e. 500. év az idealreal dele, tehát letűnhetett a széles látkörű idealismus. Ilyenkor virágzik a büszke, aristocrata és stoicus moral, melyeknek az eleati iskola a tanítója. Alapítója Xenophanes (talán 569–480), mesterei Parmenides (talán 515–450), Zeno (490 körül) Empedocles (talán 492–432) stb. Ez utóbbinak mysticus hajlamai vannak.

A realismus nevezetes bölcsészei a sophisták és Democritus (460–370) a ki dúsgazdag ifjú létére sok utazásra költötte pénzét. Ő az atomismus alapítója. Nála már -204- semmi sem lehet a semmiből s minden változás a részek kapcsolata vagy elválása. Semmi sem történik esetleg, hanem mindennek megvan a maga szükségképi oka, a mi kizárja a teleologiát. Szerinte csak az atomok, a parányok és az üres tér létezik. E parányok végtelenül számosak és különfélék. Belőlük képződnek a világok, melyek keletkeznek és elmúlnak. A parányok száma, nagysága, alakja és rendje szűli a dolgok változatosságát. Nincs belállapotjuk, hanem csak nyomással és lökéssel hatnak egymásra. A lélek finom, sima és gömbölyű atomokból áll, mozgásukkal idézik elő az élet tüneményeit. Ethikája a realismus boldogságtana, mely a kedély derült nyugalmában áll. Nemesebb ugyan, mint Epicur hedonicája vagy a XVIII. század materialismusának túlfinom egoismusa; de még sem eszményi, mely fensőbb alapra építi erkölcstanát. Democritust nevető bölcsésznek nevezték.

Az ötödik század közepe táján nagyon elszaporodtak Görögországban a sophisták. Protagoras, Hippias, Prodicus, Gorgias és mások az individualismus hirdetői. Sensualismusuk főelve, hogy az ember a dolgok mértéke vagyis az individuum szempontjából fognak fel mindent; továbbá az ellentétes vélemények egyformán igazak, a mi természetesen következik az előbbiből. Most ezt tartom igaznak, máskor azt; én ezt vallom igaznak, másik azt. A realismus napjaiban, mikor széthullik, szertebomlik a társadalom és a féktelen individualismus uralkodik az erkölcsi élet terén, sophisták lesznek az emberek. E sophismus képviselői napjainkban a hírlapírók, általában a politikai sajtó munkásai, a kik minden meggyőződés nélkül jó fizetésért az egyik vagy másik párt szolgálatába állanak s ilyenek jórészt maguk a politikusok is, a kik lesik a hatalom konczait, ilyen végül maga az egész társadalom, melyet kevés kivétellel az anyagi, érzéki javak vezetnek. -205-

De mikor ennyire szétmállik a társadalom, tör ki az idealismus s az egyetemest tűzi ki magas czéljáúl az emberiség. Ezzel legtöbbet nyer az isten, a vallás, a tekintély, a hagyomány ügye. Az emberben fölébred a vallásos buzgóság, erélylyel nyomják el a hitetlenséget, sujtják a vallásos közönyt, ostorozzák az egyéni érdek hajhászait. Ilyen változáson ment át az emberiség 420 körül. Bizonyos, hogy sokan sürgették a vallás és az isteni morál visszahozását, az ébredő idealismus új lelket öntött a görög vallásba, egyes papok nagy odaadással teljesíték szent hivatásukat.

A sophista Socratest is meghatotta az új szellem, elfordult régi társaitól, a kik ellenségei lettek. Eszményi bölcsészszé változott. Mint ilyen nagy tisztelettel viseltetett az istenség iránt; de nem valószinű, hogy a görög mythos tanaiba kétkedés nélkül tudott volna hinni. Bár teljesíti vallásos kötelességeit, főleg az erkölcsre veté magát, a lelkiismeretet, a magábaszállást sürgette, összefoglalta a szép, igaz és jó eszméjét, hirdette, hogy a jó lényege az igaz tudáson alapszik, hogy a legfelsőbb jó, nem a szerencse, hanem az erény mint a boldogság megalapítója. A legfelső intéző hatalom az ész, mely az istenekkel czélszerüen kormányozza a nagy kosmost. Mivel nem írt, könyveket nem hagyott maga után. Ugy sejtem, hogy a legszélesebb eszmekörű idealismus lohadásával, rationalisticusabb lett a kritikája, mely a papok gyűlöletét vonta magára és 399-ben halálra ítélték.

Számos tanítványa közül megemlítjük a megarai Euclidest, Antisthenest, a ki egyetlen jónak az erényt tartotta és mint monotheista és a természeti állapot védője, megtámadta a vallást és az államformákat, szóval rationalisticusabb alapon állott. Ez alapon lépett föl a cyrenei Aristippus 390 körül, a ki már az élvezetet viszi be Socrates erkölcstanába, ugyanezt tevé leánya Arete és -206- még inkább fia, szintén Aristippus, a ki rendszerbe önti a hedonismust.

Nagynevű tanítványa volt a mesternek Plato (427–347), a kit magasztos eszméiért és elragadó előadásáért isteninek neveztek. Az egyetemes foglalta le érzését, gondolkodását, a dolgok lényegét a fajfogalmakban találja, melyeket mint ideákat önálló gondolati lényeknek tart, az egyedek csak képei az ő eszméiknek. A legfensőbb eszme a jó, mely azonos az istennel, az isteni szellemmel, az ég és föld királyával. A legnagyobb jó az istenhez, a feltétlen jóhoz, hasonlóvá lenni.

Tanítványai nem hagytak mélyebb nyomokat, az ébredező idealrealismus nem türhette tovább az eszményi rajongást, melyet Aristoteles (384–322) új bölcsészete váltott fel. Ha Plato az egyetemesből indult ki, ha az universumokat, typusokat és példányokat önálló léttel képzelte, Aristoteles a tapasztalást tette bölcsészete alapjává, míg Plato eszméit az ész abstractioinak tekintette, melyek csak akkor helyesek, ha a tények igazolják. Ezért munkássága főleg a tények összehordására, a természeti adatokra, ismeretekre irányult. Kutatása földeríti a gondolkodás törvényeit, megteremti az alapos logikát. Művében előkelő helyet foglal el az individuum. Methaphysicája még az idealreal delén nem atheisticus, de már gyengűl benne az isteni elem, erősebben jelentkezik a szétmállás, a bonczolás, a szétszedés. A legfőbb jó már nem az egyetemesen, hanem az egyén boldogságán alapszik. Az erény részint egyéni hajlam, részint belátás, részint szoktatás. Művészettana kiválóan idealreal, még a tragicum meghatározása is. Tanítványai, a peripateticusok, tovább haladtak a realis irányban és megveték a dialectico-metaphysicait. Az erősödő realís eszme az új idealismus kitöréseig lehetetlenné tette az eszmei bölcsészetet.

Az idealreal delén azonban már annyira szétmállik -207- az érzés, gondolkodás, hogy többféle bölcsészeti irány mutatkozik. Ilyen a Stoa, melynek nagy mestere Zeno volt (talán 350–258). E bölcsészet főjellemvonása a büszke, önérzetes, aristocrata moral, mely önmagáért teszi az erényt. Logicája lényegében nyelvtan és tapasztalati ismerettan. Természetphilosophiájában nagy organismusnak tekinti a mindenséget, két principium, az anyag és erő rendszerét.

De már ekkor annyira hatalmas a realismus, hogy igen sok ember szervezete féktelenül hódol az érzékiségnek és az anyagi jólétnek, a mi magával hozza, hogy bölcsészeti rendszerbe kell önteni. Már Aristippus és gyermekei megpróbálkoztak vele, de az uralkodó idealis gondolkodás miatt nem jutottak nagyobb népszerűségre. Sokkal jobban sikerült ez Epicurusnak (341–270), a ki 306-ban társas-irodalmi kört szervezett s ott hirdette sensualis bölcsészetét. Ismerettana az érzéki tapasztalás igazságát vallja, erkölcstana józan sensualis rendszer, tiszta hedonismus.

Minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban bomlik, mállik a bölcsészeti gondolkodás. Helyette a tudományokra, a nyelvi, természeti, történeti ismeretekre veti magát az ember. Görögországban, Egyiptomban, Pergamumban rendkívül emelkedik a tudományosság, könyvtárak, múzeumok állanak a tudósok rendelkezésére; a bölcsészek azonban csak adatokat merítenek belőlük; érzésök, gondolkodásuk teljesen skeptikus minden iránt, világnézetök naturalisticus. Egyik tehetségesebb kifejezője ez iránynak Carneades, a harmadik akadémia alapítója (214–129). El lehet mondani, hogy 250-től 150-ig, bár más nevek alatt, újra virágzottak a sophisták.

Ekkortájt (160) azonban felébredt az ídealismus, mely a vallás, a becsület, az erkölcs, a magasztos hazafiság felé fordította az emberiség tekintetét és az új ember -208- megvetéssel nézett a skepticus és sensualis bölcsészetre, a philosophusok léha tömegére. Cato, Publius Crassus Mucianus, a főpap, Quintus Metellus, a jeles hadvezér, Publius Mucius Scaevola, a kitünő jogtudós, Tiberius Sempronius Gracchus, az atya, Appius Claudius és mások számtalanon mint a vallás és fensőbb erkölcs tisztelői nem kedvelték a realis bölcsészetet. E felfogásnak női képviselője a Gracchusok anyja, Cornelia volt. A vallás és erkölcs tisztelete birta rá őket, hogy kiűzzék Rómából a görög bölcsészeket és rhetorokat. De már a Gracchusi törvények ellenzése miatt meggyilkolt (129) Scipio Aemilianus, a ki nagyon szerette a xenophoni Socratest olvasni, házába fogadta Panaetius görög stoicus bölcsészt és a vallás őszinte tiszteletével össze tudja egyeztetni a bölcsész pártfogását. Panaetius és közvetlen utódai azonban maguk is símultak a valláshoz. Egész lélekkel védelmezték a moralt és a vallás tanait; de a mint jelentkezett a realismus és vele a rationalismus és scepticismus, a római törvények védekeznek a vallás megrontása ellen, meg akarják óvni a papi szellemet és csak 104-ben sikerült keresztűl vinni, hogy a kerületek kisebb része befolyhasson a papok választásába. A római társadalom története gyönyörűen megvilágítja, hogyan megy át az emberiség a 160 táján kitörő idealismusból a mindjobban gyarapodó realismusba. 70 körül Kr. e. Lucretius Carus De rerum natura szóló tankölteményében Epicurus bölcsészetét kezdi hirdetni, de Cicero még (50 körül) tiszteli az isteneket, ecclecticus és a moral terén buzgó hive a nemesebb stoicismusnak. A Kr. utáni I. és II. században a realismushoz símuló Stoa, melynek kedves és tiszteletre méltó hirdetője Epictetus, továbbá az epicureismus és a mysticismus szerepel, mely már Krisztus előtt kezdődik, de senki sem nagyobb és istenibb mestere, mint maga Krisztus, apostolai pedig az ő tanitványai; szintén mysticus -209- a zsidó Philo (40 körül Kr. u.) Tyanai Appollonius (50 körül). Ilyenek továbbá: Carpocrates (130), Basilides (130), Valentinus (150). A realismus végén a kedves és lágy, a jóságos és irgalmas Marcus Aurelius császár (160–180) írja bölcsészetét.

180 körül azonban kitör az idealismus. Az emberiség ismét rajongani kezd a vallásért és erkölcsért, virágzik az alexandriai catechet-iskola, föllép Athenagoras az apologeta (176 körűl), sz. Irén püspök (✝ 202) Tertullian (✝ 220), a platonizaló alexandriai sz. Kelemen (✝ 220), a mesopotaniai Bardesanes (200 körül), utóbb a perzsa Mani és Origenes. Új platonikusok: Saccas (175–250), Plotinus (205–270), Celsus (200 körül), a ki megtámadja a keresztyénséget.

E bölcsészek mind rajongó idealisták, többnyire keresztyének, a kik az Isten eszméjében mint nagy egységben fogják fel a mindenséget. Plotinus pedig noha nem keresztyén, híve a plátói egységnek, lelkes tisztelője az erénynek.

De már 200 körül jelentkezik a skepticismus, ilyen Sextus Empiricus, noha még alig van híve. És noha fokozatosan gyarapszik a realismus, egyházilag annyira szervezkedik a keresztyénség, csakhamar államvallássá is lesz, úgy, hogy a rationalismus csak a gyakorlati moral terén, az emberek önzőbb, léhább, érzékibb magaviseletében és mint eretnekség jelentkezhetik. Ilyen rationalista eretnekség volt Ariusé (296–373), aki tagadta a Fiú istenségét.

Akadtak ugyan az idealrealismus alatt is egyes pogány bölcsészek, mint Jamblichus (300 körül), Julianus Apostata (362), a bölcsésznő Hypatia, kit meggyilkoltak a keresztyének, Proclus (411–485); de ezek és a többiek keveset értek el a nagy keresztyén egyházatyákkal szemben, akik között említendő szt. Athanaz (296–373), nyssai Gergely (331–394) szent Ágoston (✝ 430).

529-ben I. Justinian császár, a kicsapongó Theodora -210- férje, eltiltja a bölcsészet tanítását, bezáratja az atheni bölcsészeti iskolát. A bölcsészek egy része Perzsiába vándorol, köztük Simplicius is, Aristoteles ügyes commentatora, de már 533-ban elnézik visszatértöket.

Különben a realismus hatása alatt a philosophusok egy része mysticus lesz, minő Dionysius Areopagita (475 körül).

A hatodik század vége felé ujra ébred az idealismus, az emberek ismét rajonganak a vallásért és moralért, roppant bomlás áll be az anyagi téren, az irodalom jóformán megsemmisűl, az ipar és kereskedés alig tengődik. Annyira uralkodóvá lesz az eszményi, hogy a hetedik századot a szentekének is nevezik. A vallásbölcsészet egy jelensége a mohammedanismus, mely már a rationalisabb tünemények közé tartozik (622), azért kevés a dogmája s a túlvilági jutalmakat is nagyon érzékien fogta fel a vallásalapító. 700 körül lép föl az angolszász szerzetes, Beda Venerabilis, 730 körül Damascusi szt. János, aki aristotelesi formákban rendszerbe akarja önteni a keresztyén theologiát, 800 körül Alcuin, Nagy Károly udvari iskolájának tanítója, 830 körül Rhabanus Maurus fuldai apát és mainzi püspök.

Joannes Scotus Erigena (843–877), már erősen mysticus, ugyanakkor az araboknál feltűnik Al-Kendi, a theologiában rationalista, a logikában aristotelesi, míg Al-Farabi (✝ 950), a ki az Isten létének egy bizonyitékával áll elő, már mysticus.

A X. század utolsó negyede az idealismus kitörésével kezdődik, mindenfelé emelkedik a vallásosság, a szentség; az ascesis ragadja magával az embereket, a bölcsészet is idealista lesz vagy mint akkor nevezték: realista, amennyiben a species, differentia, proprium és accidens jelzőket dolgoknak (res, realista) vagy csak szavaknak (voces, nominalista) tartották. Ilyen idealisták 1000 körül Remigius, -211- Notker Labeo, Gerbert (II. Sylvester), Fulbert, Toursi Berengar (1050), Lanfranc (1070), Canterbury sz. Anselm (1033–1108) az istenlét ontologiai bizonyítékának szerzője, ő tanította, hogy a keresztyén per fidem debet ad intellectum proficere, non per intellectum ad fidem accedere.

A XI. század közepétől már kezd mutatkozni a rationalisabb elem. 1050 körül Psellos Konstantinápolyban, 1075 körül Johannes Italus kezdenek Aristoteles iránt érdeklődni, ugyanazt teszi Avicenna (Ibn Sina ✝ 1036), bár még annyira eszményi, hogy az 1495-iki velenczei kiadó így nevezi: Opera philosophi facile primi. Már sokkal rationalisticusabb Algazel (Al Ghazza-li ✝ 1111), a ki nagyon skepticus, továbbá Aristoteles feltétlen tisztelője az idealreal delén: Avêrroes (Ibn Rosd ✝ 1198). A szentháromságot rationalisabban magyarázta Roscellin (1092), némi függetlenséget követelt a bölcsészetnek Abaelard (1121), ő mondotta: Dubitando… ad inquisitionem venimus, inquirendo veritatem percipimus.

Nem említve a sok kisebb-nagyobb bölcsészt, a kik egyúttal vagy még inkább theologusok voltak, az idealreal delén 1250 körül Aquinoi sz. Tamás, a doctor angelicus betetőzi a scholastica philosophiát és theologiát, mely külömbséget tesz a theologia naturalis és revelata között. A Thomisták ellen küzd Duns Scotus, a doctor subtilis (✝ 1308) platonisáló védője a szeplőtelen fogantatásnak. A realismus gyarapodására mutat Roger Bacon a doctor mirabilis (1214–1292), aki a természeti tudományokat is műveli és kísérleteivel magára haragítja kortársainak egy részét. Szintén a realismus jele a sok mysticus, közöttük a német Eckhart (1300), kiknek száma a XV. század végeig tetemesen szaporodik.

A XIV. században és a XV. első felében túlnyomó a realista bölcsészek és theologusok száma, közöttük van Occam a doctor invincibilis (✝1347) ki tanaiért üldözést szenvedett. -212-

Valamint az egész középkor, úgy a XV. század sem kedvezett a bölcsészet szabadságának. Noha a realismus léhasága, érzékisége, erkölcstelensége töltötte be az egész világot, mindamellett ezt nem szedhették philosophiai rendszerbe; mert az egyházi és világi hatalom kegyetlenűl büntette volna az illető bölcsészt. Talán a platonizáló mysticismus írhatott legszabadabban, míg az uralkodó naturalismusnak hallgatnia kellett. Annál inkább grassált a gyakorlati életben.

1490 körül kitört megint az idealismus, a vallás és moral kezdi betölteni az ember keblét. E széles látkörű idealismusnak lángeszű képviselője Savonarola, a florenczi dömés szerzetes, kit 1498-ban mint eretneket máglyán égettek meg. Ezen idealismus jele a számos pórlázadás, melyek jobbadán valláserkölcsi okokból származnak, az elterjedt Platonismus, melynek kitűnő mestere Marsilius Ficinus (1423–1499). Ide tartozik a két Pico de Mirandola, Reuchlin János (1455–1522), Nettesheimi Agrippa és mások.

De már 1520 körül a realismus halvány jelentkezésével mutatkozik a rationalisticusabb elem Luther, Zwingli, Calvin stb. vallásújításával, Pomponazzi Péter (✝ 1525) külömbséget tesz a vallási és bölcsészeti igazságok között, Melanchton Fülöp (1497–1560), Julius Caesar Scaliger (✝ 1558) és mások már Aristoteleshez hajlanak. Később 1600 körül Justus Lipsius (1547–1606) Schoppe Gáspár stb. stoicusok.

A XVI. század végén, az idealreal delén a realismus gyarapodásával lelkesednek a természettudományokért, bölcsésze is akad a naturalismusnak Giordano Brunoban, a ki máglyán (1600) végzi életét, Vanini szintén odakerül 1619-ben. De legkitünőbb bölcsésze a realisabb iránynak, az angol verulami Baco, (1561–1626), akinek ismerettana erősen naturalisticus. A franczia Des Cartes -213- (1596–1650) eleget akar tenni az idealis és realis iránynak, hangoztatja a kétségbevonás jogát, csak azért, hogy bizonyítsunk. Az öntudatból indul ki s két kezdetleges eszmét fogad el, a kiterjedést és gondolkodást, melyek önálló birtokosa a substantia. Des Cartes jóbarátja és kortársa Gassendi prépost (1592–1655), aki materialisticus és az újabb atomismus hirdetője, az angol Hobbes (1588–1679) szintén ellensége az idealis elemnek, de legnagyobb philosophusa a realismusnak Locke (1632–1704), aki tagadja a velünk született eszméket, ismereteink egyedüli forrásává a külső és belső tapasztalást teszi.

A XVII. század jelesebb bölcsészei között kiváló helyet foglal el Spinoza (1632–1677), aki csak egy substantiát fogad el, mit istennek nevez, csakhogy ez istenről nem lehet mondani, hogy értelme és akarata van. Tagadja a szabad akaratot, az erény alapja az önfentartás ösztöne. A másik kiváló bölcsésze a századnak a mysticus Malebranche (1638–1715), kit megelőztek már Arndt János (✝ 1621) és a hires czipész Böhme Jakab (✝ 1624).

XIV. Lajos franczia király utolsó évei nagyon szomorúak és komorak valának, mert 1700 után nemsokára kitört az idealismus. Nemcsak az irodalom, művészet, politika érezte meg hatását, hanem a bölcsészet is. Az angol Collier (1680–1732), a cloynei püspök Berkeley (1685–1753) a szélső idealismus apostolai, a kik megvetéssel szólanak az anyagról, ismereteink forrásává a tekintélyt, az eszmét teszik. Shaftesbury az erkölcs lelkes híve, a három eszme egységének tanítója. A németeknél Leibnitz, az idealis bölcsészet megalapítója, melyet kissé rationalisticusabb változattal Wolff és tanítványai hirdetnek az idealreal délpontjáig.

1720 körül a realismus halvány sugarával jelentkezik már a scepticismus és rationalismus, melyet az angol deisták, Brown püspök, Voltaire (1694–1778), Bolingbroke -214- tanítanak. Hume, (1711–1776) mint skepticus kétségbevonja a tapasztalati és az észigazságot; szerinte az okviszony fogalma csak a szokástól származik. A század közepén már több apostola van a sensualismus és materialismusnak, mint Lamettrie, Maupertuis, Helvetius, Holbach; de az idealrealnak is vannak buzgó hivei, mint a skót iskolai Reid Tamás (1710–1796), Dugald-Stewart (1753–1828) stb. 1770 után a német Kant (1724–1804) alapítja meg idealreal bölcsészetét, melyben a két irányt iparkodik kimagyarázni, mindkettőnek megadni az igazat. Mély elméjével megfejti a bennünk rejlő idealis elemeket, a gondolkozásnak a tapasztalástól független a priori formáit, a gyakorlati észt, erkölcsi cselekvésünk szabályozását, az itélőképességet, melylyel a különöst az általános alatt tudjuk gondolni. Az ember csak a tüneményeket, a phaenomena, ismerheti meg, de nem a noumena, a Ding an sich-et. Azért a tudományok csupán a tapasztalati tárgyakkal foglalkozhatnak. Isten, halhatatlanság, szabadság bebizonyíthatlanok, de erkölcsi szükségből gyakorlati tekintetben gondolhatók. Az erkölcsi törvény mint categoricus imperativus parancsol nekünk. Ha Kant a fogalomnak a gondolkodó ész formáival való megegyezésében keresi az igazságot, Fichte (1762–1814) már producálóvá teszi az emberi észt, csakhogy 1800 után a realismus nyomása alatt mysticus történetphilosophiát hirdet és a nemzeti politikával foglalkozik. Schelling (1775–1854) folyton változik az uralkodó eszme hatása alatt, 1810 körül szintén el van telve mysticismussal. A realismus tette glaubens philosophfá Jacobit (1743–1819), aki mint a mysticusok intuitio útján jut el az igazsághoz.

E kitűnő bölcsészeken és híveiken kívül az egész társadalom eszmei élete a sensualismus, naturalismus uralmát árulta el. Mindenfelé érzékiség, léhaság, féktelen individualismus, erkölcstelenség uralkodott, melyet az 1815 után ébredező idealismusnak kelle kiírtani. -215-

Valóban mutatkozott az eszményi gondolkodás, az emberiség kezdett kiemelkedni a realismus szennyéből, a vallás, a tekintély, az erkölcs után sóhajtozott. A királyok szent szövetséget alkottak, az egyes országok törvényeket hoztak az erkölcstelenség, az individualismus megfékezésére, unio-törekvések mutatkoztak a felekezetek között, hogy vállvetve irtsák ki a demoralisatiót. Az ember kezdette megszeretni az elvont gondolkodást, kedvelte az eszmeit. Rajongott az egyetemesért, mindenfelé szivesen olvasták a metaphysicai, erkölcsi, vallási műveket.

A gazdag bölcsészeti irodalomból a legnagyobb rendszerezőt Hegelt (1770–1831) említjük, a ki már a század elején megalkotta bölcsészetének alapjait, de csak 1816-ban kezdi magát jól érezni az összefoglaló gondolkodás felébredésével. Panlogisticus rendszere az eszme speculativ tudománya, mely az ész (dialectica), a természet (physica) és a szellem (ethica) philosophiája; az első az absolutnak logicai kifejlődése, a második a realis világé, a harmadik az idealis világé vagyis a jog, az erkölcs, az állam, a művészet, a vallás és tudományban nyilvánuló szellem bölcsészete. Hegel tana a világ fejlődésének nagyszerű rendszerbe öntése, mely magával ragadta a gondolkodókat, a meddig erős volt az idealismus; de mihelyt gyengűlt, a mester philosophiája is elhomályosult. Mint szélső idealista a tiszta, a feltétlen ész áll bölcsészete élén, mely nem vetett számot a jelentkező realismussal, azért sok tanítványa vagy hűtelen lett hozzá, vagy realisabb iránynak hódolt. Különben minden művelt országban akadt nehány lelkes híve mint Rosenkranz, Gabler, Göschel, Hinrichs, Feuerbach Ruge, Pierre Leroux, Proudhon, Jules Michelet, Vera stb. Nálunk Erdélyi János, Kerkápolyi Károly, Greguss Ágost.

A francziáknál Cousin (1792–1867) lesz az idealis bölcsészet mestere, előbb vallásos, utóbb hegeli, végre -216- ecclecticus spiritualista. Nagyszámú követője volt közöttük Jouffroy, Ravaisson, Remusat, Janet stb.

Olaszországban Rosmini-Serbati (1797–1855) inditotta meg az eszményi bölcsészetet scholastico-speculativ ecclecticismusával. Mamiani, Gioberti és mások szintén erősen idealisták voltak a huszas, harminczas években.

1850 körül Herbart (1776–1841) kezdett népszerű lenni különösen a tanügy munkásainál, a kik az egész világon elterjeszték az ő mérsékelt realismusát. Számos tanítványa tanárkodott a német és más egyetemeken, a kik buzgón tanították erkölcstanát, paedegogiáját, aestheticáját mint Zimmermann, Allihn, Bonitz, Drbal, Drobisch, Strümpell, Ziller, Thilo, Nahlowsky, Steinthal, Lazarus, Stoy, Waitz stb., nálunk Kármán Mór és mások.

Tiszteletre méltó nevet vivtak ki ez időtájt Trendelenburg (1802–1872), a kinek realidealismusa Aristoteleséhez hajlott; Beneke (1798–1854), a ki több tekintetben Herbart realismusához közeledett, lélektanát a belső tapasztaláson építi fel. Ueberweg szintén erős realista.

Századunk második felében mindenfelé gyarapodott a realismus, rajongtak a természettudományokért s bámulatos sikereket tudott felmutatni e téren a tudomány, de annál realisabb, naturalistább lett a bölcsészet. A hatvanas években különösen felkarolták Comte positivismusát, ki már 1830-ban elkészült bölcsészetének alapjaival; de még sok idealis elem volt a társadalomban, ezért nem tudott érvényre jutni, a helyett az őrültek házába került; de már az ötvenes években hozzá szegődött a franczia Littré, Taine, az angol Stuart Mill, Lewes és mások. A naturalismusnak tekintélyes bölcsésze lett Spencer Herbert. Ugyancsak a hatvanas évek végével kezdettek rajongni Schopenhauer, majd Hartmann pessimismusáért.

Mikor harmincz-negyven év előtt a terrmészettudományokat általános lelkesedéssel üdvözölték, számtalan -217- materialista bölcsész lépett föl, a kik bejárták a művelt világot, többnyire fényes közönség előtt szellemes felolvasásokat tartottak, melyeket nagy zajjal ünnepelt a hirlapirodalom. Ilyenek Vogt Károly, Büchner, Moleschott, Spiess, Flügel stb. Józanabbak Helmholz, Czolbe, Planek, Häckel, Huxley, Romanes, Dühring, Wundt, Du Bois-Reymond.

Elmondhatni, hogy 1870 óta mindenfelé fokozatosan győzött a naturalismus, sensualismus, pessimismus és mysticismus. E bölcsészeti irányok uralkodtak az emberi szívekben s csak most észleljük az idealismus ragyogó hajnalának feltüntét, mely arra lesz hivatva, hogy megnemesítsen bennünket. Ennek az ébredező idealismusnak tolmácsai a néhány év óta fölmerülő metaphysicusok, különösen Angliában, a sok vallásos író, az angol conservativ államférfiu Balfour, a franczia irodalomtörténetíró Brunetière és mások. Ez idealismusnak harsonája vagyok én is, a ki az isteni eszmét vallom az erkölcsi világ egységes és örök, mindenható és kérlelhetlen mozgatójának, in quo vivimus, movemur et sumus.

XVI.
GRÓF APPONYI ALBERT AESTHETICÁJA.

Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére és jeles parlamenti szónok, 1895 febr. 10-én foglalta el székét a Kisfaludy-társaságban egy értekezéssel, mely a művészetről és politikáról szólott s azt akarta vizsgálni, hogy miben hasonlók egymáshoz a művészi és politikai alkotás, minő művészi tulajdonokkal kell az államférfiúnak bírnia feladata lényegének teljesítésében, politikai czéljainak kitűzésében és eszközei egész rendszerének megállapításában. Azt hiszi, hogy e problemával még nem foglalkozott senki, járatlan utat lát maga előtt, nem is akarja kifürkészni az egész tájat, csak megmutatni az utat, melyen érdemes végig járni, mert kilátási pontokban bővelkedik.

A székfoglalóra nagy közönség gyűlt össze, gyönyörködve hallgatták, a legzajosabban megtapsolták, az összes lapok majd újjongva, majd elismeréssel fogadták, néhányan mellékelték is.

Én elolvastam s nem gyönyörködtem benne, sőt boszankodtam rajta. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért gyönyörködött benne a hallgatóság? Okát kettőben sejtem. Az egyik, hogy Apponyi egy kissé általánosít, két külön dolognak rokon jegyeit, közös vonásait keresi, tehát összefoglal vagyis gondolkodása találkozik az ébredező idealismussal, mely gyönyörködik az effélékben; a másik pedig az erkölcsi érzés megnyilatkozása, az agnosticismus kárhoztatása, a naturalismus megvetése, az utilitarismus elítélése, az anarchismus, opportunismus megrovása. Azt hirdeti Apponyi, hogy fölvette a kérlelhetlen harczot az -219- erkölcsi nihilismus minden válfaja ellen, a mit világszerte mindenütt hangoztatnak. E kettős oknak tulajdonítom leginkább Apponyi sikerét, melyekhez kétségtelenül hozzájárul előadásának szépsége.

Ez valóban nem elégít ki. A dolgozat egy a realismusból kiemelkedett agy munkája, a ki ott keres egyező vonásokat, a hol vagy nem találni meg, vagyis teljesen henye munkát végez vele. Mert igazán bohó gondolat még csak fel is állítani a tételt: hogy minő művészi tulajdonokkal kell bírnia az államférfiúnak? Természetesen, embernek kell lennie az egyiknek is, a másiknak is, tehát gondolkodnia, éreznie és cselekednie. Kell lennie eszének, értelmének, szívének, phantasiájának, emlékezetének, alakító tehetségének stb. E főtulajdonságok megvannak a művészben és az államférfiúban, az iparosban és kereskedőben, a papban és tanárban, az ügyvédben és az orvosban, a háziúrban és a házmesterben, a gyárosban és vigéczeiben, a bankárban és a pénzügynökökben stb.

Most következnének gondolkodásunk, érzésünk és cselekvésünk azon módosulásai, melyek az egyiket a művészi, másikat a politikai, a harmadikat a papi stb. pályára sodorják. Ugyanis a jeles anthropologus Broca fölfedezése után tudjuk, hogy lelki sajátságaink tömérdek árnyalatának egy-egy ideg felel meg, mely ha jól ki van fejlődve és fejlődésében semmi sem zavarja, tulajdonosa nagyra viheti, a közbámulat tárgya lesz, míg a kinél majdnem hiányzik vagy háborgatva van működésében, szánalmunkat érdemli ki. A művésznek van értelme, kisebb-nagyobb, mondjuk, teremtő képzelete, szíve, de különösen ki van fejlődve alakító ereje, azért a legnagyobb gyönyörűségét leli a legkülönfélébb alakításokban. Alig nőtt ki a bölcsőből, már alakít, az egyik a nyelv, a másik -220- a zene, a harmadik a festészet, a negyedik a szobrászat stb. terén. A szülő már sejti, mi lesz a gyermekből. A későbbi szónok már a hátul gomboló nadrágban is szeret dictiózni, a leendő pap misézni, prédikálni, a jövő katonája exercirozni, az államférfiú szervezni és minden leány, a leendő anya, babával játszani. A gyermekkor e játékai igen sokszor valóra válnak a férfikorban, mert az illetők e tehetsége ki van fejlődve és érvényesűlni kíván az életben.

Természetes, hogy tehetségeink aránya, mértéke, összetétele rendkívűl változatos, úgy, hogy valamint nincs két teljesen egyenlő falevél, úgy nincs két egészen azonos emberi lény. Innét ered a roppant különféleség, jellemünk ezernyi apró eltérése. Agyunkban majdnem kétmillió idegszálat különböztetnek meg, melyek az emberi érzés, gondolkodás és cselekvésmód tömérdek árnyalatának felelnek meg.

És mégis mikép magyarázhatni meg, hogy bizonyos időszakban az emberiség így vagy amúgy gondolkozik, érez és cselekszik, máskor meg másképen? Hogyan értsük meg, hogy a neologia és orthologia, a classicismus és a romanticismus, a vallásújítás és az orthodoxia, az ascetismus és a mysticismus, a sentimentalismus és a pietismus, az eszmei történetírás és az epikai história, az állami centralisatio és decentralisatio, a szabad verseny és a védvám stb. stb. szabályosan váltakoznak? Ha az ember annyira különféle, annyira eltérő jellemű, mikép magyarázhatni e szabályos egységet? Igaz, hogy itt is nagy a változatosság, az idealismus idején mindenki barátja a neologiának, a nemesebb, ünnepélyesebb, szónokiabb irálynak s vele a purismusnak; de az általános irány mellett mennyi a változat, mekkora az eltérés! Csakhogy még sem tagadhatni az egységet. De mi ennek az egységnek az oka? Apponyi sejti, hiszi, hogy a törvény. Valóban törvény, még pedig az uralkodó eszme törvénye, mely az -221- idealismus legszélesebb látköréből a realismus legszűkebb eszmekörére, a végtelen egyetemesből a legkisebb individualismusra zsugorodik össze.

Apponyinál azonban mindez nagyon homályos. Ha régebbi szónoklatait tekintem, azonnal látom, hogy az eszme nyomása alatt nem igen tud általánosítani, szívesen hallgatják, mert óvakodik a generalisatiótól, az összefoglaló gondolattól; most az idealismus hajnalán kezd egyetemesiteni s tetszik, mert általánosítása megfelel a mai társadalom kezdődő idealismusának; de még alig képes fölemelkední a kellő magasságba, nincs elég széles látköre, előadása, nem éri el azt a fensőbb színvonalt, a hol az idealis igazságot megtalálhatná. Még nem tudja, hogy a mi igazság volt tegnap, ma már nem az, sőt holnap épen az ellenkező lesz igaz. A hetvenes években az egész világ művelt irodalmaiban lelkesedtek az orthologiáért, ma közönyösek vagyunk iránta, sőt kinevetjük, a ki még emlegetni meri, öt-tíz év múlva pedig rajongani fogunk a neologia egy-egy alkotásáért, egy új merész szófűzésért, vakmerő mondatkötésért. Apponyi még csak egy régi dolgot lát, hogy a fiatal ember lelkesedik, a férfikorban lohad a lelkesedése és átalakul irodalmi ízlése. Pedig ebben is kevés az igaz. Hiába mondja, senki sem hiszi el, hogy Byronért, Petőfiért valaki rajongott volna 1880 óta. Inkább hírükért s egy pár realisabb, érzékibb dalaikért olvastuk. De nem kellettek eszményi tartalmú költeményeik, nem különösen Byronnak vad kitörései, melyekben legfölebb a pessimisták gyönyörködtek, míg az eszményibb napokban, a haladás jelen hullámának első felében kárhoztatva emlegettük tomboló érzékiségét, de annál jobban magával ragadt, mikor szidta a zsarnokokat, dicsőítette a szabadságot. Melyik fiatal ember tudta élvezettel vagy rajongással olvasni 1885 körül Klopstock Messiását vagy Vörösmarty Zalán futását? A fiatal ember -222- is csak azt szereti olvasni, a mit a férfikor szeret, legfölebb korának nagyobb élénkségével teszi. A nyolczvanas években az ifjú és az öreg Guy de Maupassant-t, Tolstoit stb. találta legszebbeknek, ezek voltak legkedvesebb olvasmányai. Igen jól nevelt leányok is a leggyönyörűebbeknek tartották. Apponyi rajong a zenéért, ámulattal hallgatja; tehát bizonyosan ismeri a zene történetét s így tudhatja, hogy 1820 után Rossini expansiv idealis zenéjében gyönyörködtünk, míg 1810 körül az egész művelt világot Beethoven intensív, realis zenéje ragadta el. Akkor is oly magánkívüli hangon szólottak a zenéről, a hogy Apponyi szokott; akkor is azt mondották, hogy a zene „oly országokba visz, melyek a szavakba, sőt gondolatokba, sőt konkrét érzelmekbe vagy hangulatokba foglalhatónak körén kívül esnek; a mit ilyenkor kifejez, az mindeneknél magasabb és mélyebb, az majdnem több mint emberi, mindenesetre az ember és a mindenség titka közti érintkezésnek, földi eszközökkel elérhető netovábbja.“ Ime így beszél a rajongó barátja a zenének. S igaza van a realismus szempontjából. Ez időszak erkölcsi tehetetlensége, belső bomlása a zenében talál vigasztalást, erre veti magát. A XV. században, 1650-től 1720-ig, 1795-től 1825-ig, 1860-tól napjainkig mindig jobban bomlott az emberiség a zenéért. Haynald bibornok, e genialis realista, Apponyi és mások számtalanon az élvezők kábító mámorával gyönyörködtek a zene művészetében. A hogy Apponyí élvezi a zenét, az a nirvana egy válfaja. Ha majd erősebben jelentkezik az idealismus, háttérbe szorul Beethoven realis zenéje s talán Apponyi is a Rossini-Weber-Mayerbeer-Erkel-féle áriáknak fog lelkesen tapsolni.

Ez tehát a haladás törvénye, melyet nem ért Apponyi s nem tud magáévá tenni. -223-

II.

Mi a művészi hatásnak titka? kérdi a székfoglaló. Némi fontoskodással mondja, hogy elveszett, ha belebonyolódik a széptani kontroversiák azon tömkelegébe, mely a szépnek, a művészi alkotás kellékeinek fölismerését körülveszi s szinte hozzáférhetlenné teszi. Azért az igazságot fogadja el a hatás titkának, mert ez közmegegyezés tárgya. Ebben minden iskola találkozik. De hogy találkozik! Hisz épen ez az Eris almája. Hisz az idealista, az idealrealista és a realista is az igazságot vallja delejtűjének, a művészi hatás titkának. Csakhogy mindenik máskép látja az igazat. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Kisfaludy Károly szemében az volt az igaz, a hogy századunk idealismusának hatása alatt látták a világot. Ők hidegek, ünnepélyesek, magasztosak, nem tudnak melegek, bensők, közvetlenek lenni. A mi Rossini a zenében, Cornelius, Delaroche stb. a festészetben, ugyanaz Vörösmarty a költészetben. Mindnyájan igazak, mert úgy látták az életet, a világot. A harminczas években már ébredezik a realismus, számos czikket, tanulmányt olvashatni, melyekben több realis elemet kívánnak a művészetekbe oltani. Egy budapesti német lap 1839-ben nálunk is sürgeti az átalakulást, Toldy Ferencz és mások hasonlót hangoztatnak; de csak a negyvenes években jelenik meg Petőfi és Arany. Mindkettő idealreal. Petőfi eszményibb mint nagy kortársa, de már tud meleg, benső és közvetlen lenni. Műveiben meg van az idealismus lendülete és a realismus melege. Arany realisabb, azért nyugodt, tárgyias, meleg és benső. Benne is van idealismus, még van érzéke a nagyság, a fenség, az erő iránt, még lelkesítik a nagy nemzeti eszmék, lelke felöleli az egész hazát, de mégis kisebb körben érzi jól magát. Buda halála, mely nagy nemzeti eposz akar lenni, nem sikerül, de annál jobban a kis szigorú szerkezetű -224- balladák és Toldi gyönyörű trilogiája, melyekben a magyar úr és nő, a nemesek családi élete, vitézsége, lovagiassága, a magyar ember odaadó hűsége, jósága stb. mind bájolóan vannak rajzolva. Az ő lelkének világa azonban jóval kisebb körre szorítkozik, mint a huszas évek idealistáié, egy Hugo Viktoré vagy Vörösmartyé, a nagy Petőfié, a kiről el sem tudjuk képzelni, hogy élhetett volna a hetvenes-nyolczvanas évek szűk realis világában. Aranynál később mesterkélt lesz a verselés, hatalomra jut a forma, mint a realista költőknél, zenészeknél, általában a művészeknél szokott lenni, épen úgy, mikép a társas életben a külsőség, a szín.

Végre eljutunk a hetvenes-nyolczvanas évek realistáihoz, kiknek szellemi hatásköre egészen összeszorul; de annál mélyebb, intensívebb. Ez idők tehetséges költőit, művészeit nem izgatják a nagy eszmék, nem háborgatja őket az egyetemes; hanem az egyén öröme és bánata, az élet nyomorúsága, a lét kínos vergődése, a lélek bacillusai, a sejtelemszerű, a mysticus, s különösen az érzékiség édes mámora. A kinek van némi összefoglaló tehetsége, a kinek messzebb terjed a látköre, ilyenkor bomlik és tombol, mint egy Schopenhauer, Byron, Swift, Strindberg, Nietzsche és mások; az óriási többség azonban a kenyérkereset munkájában és a lét apró érzéki gyönyöreiben tölti el napjait. Ilyenkor tudnak a költők finom lélektani elemzéseket írni, melyekre az idealisabb napokban képtelenek vagyunk s nem is gyönyörködünk bennök, sőt nem tartjuk igazaknak sem, mert átalakított bennünket az idealismus.

Ime, látjuk tehát, hogy mindig az igazságra törekszik a művész és lehetőleg az igazat adja; az aesthetikus is mindig az igazat hangoztatja; de máskép látja azt Plato és Hegel mint Herbart, Zeising, Zimmermann, Horovitz, Kirchmann s a többi realista. -225-

De minő igazat lát Apponyi? Ha tőle kérdjük, a legzavarosabb választ kapjuk. Ez csupa, merő homály. Legelőször azt mondja, hogy megelégszik az igaznak széptani kategoriájával, a mely legkevésbbé vitás. Ugyan melyik az? Azután elmondja, hogy „a mint ő érzi a művészi igazat, az tökéletesen összeesik a szépnek fogalmával és azt ki is meríti“. Hát ez micsoda? Nemde érthetetlen, semmit mondó általánosság? Várjunk, talán kapunk valami közelebbit, valami határozottat? Ilyen a következő: „A szép lényegében az egyes jelenségeknek megegyezése azokkal az örök typusokkal, melyeket Plato a világ eszméinek nevezett; de ez egyszersmind a dolgoknak magasabb igazsága“. Végre tehát kaptunk valamit, amennyiben tudtunkra adja Apponyi, hogy Platonista, azaz a legmerészebb idealista, a ki az eszmeit tartja szépnek, a kinél a forma háttérbe szorúl. Most már tudunk egy keveset, vagyis azt, hogy a székfoglaló idealista, a minő most legalább az aestheticában alig van még a világon, legalább egyetlen ily irányú czikkről, tanulmányról sincs tudomásom. Komoly munka pedig épen nem jelent meg. Kissé gyanússá teszi Apponyi idealismusát, hogy ki kell jelentenie, mennyire nem barátja, híve a túlhajtott realismusnak, legkevésbbé a modern (Zola-féle?) naturalismusnak. Tehát mégis realista volna Apponyi, csupán a túlhajtottat nem szereti? Gyanús az is, hogy majd a jószívűséget, részvétet, majd a jóságot, majd meg a tettvágyat nevezi idealismusnak, holott egyik sem az. Még gyanúsabb, hogy az úgynevezett objectiv művészek és államférfiakhoz vonzódik, Petőfiért, Byronért nem rajong, hanem növekedő gyönyörködéssel mélyed el Shakespearenek, Goethenek, Aranynak változatosan gazdag és objectív képzeleti világába; csodálja Tolstoi műveinek halhatatlan alakjait. Nem hozok fel több gyanúsat, csupán még egyet. Apponyi rajong a zenéért, még pedig a mennyire tudom, a realis zenéért. Mindez tehát zavarba hozhatna engemet. -226- Mert ha Apponyi idealista, akkor neki Klopstockot, Jean-Jacques Rousseaut, Voltairet, Viktor Hugot, Kölcseyt, Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt kellene magasztalni; szidni, ostorozni a mostani költőket, zenészeket, festőket, szobrászokat, csöndes lenézéssel kellene szólania Beethovenről, Wagner Richardról, Tolstoiról és a többiekről; pedig nem teszi, sőt úgy látszik, épen ezeket szereti legjobban. Annyi igaz, hogy finom, előkelő érzése, gondolkozása nem szereti Zoláékat; no de ez megfér a realismussal, sőt épen a teljes realismus idején nem tűrjük a baromi érzékiséget, hanem a finomat, a szellemeset.

De hát honnét veszi elő akkor Platót? Minek áll ki e nagy idealistával? E tünemény azért rendkívül érdekes, mert nemcsak Apponyinál fordul elő, hanem rendesen ismétlődik, hogy a legnagyobb realismus napjaiban többen csodálják a görög bölcsészet halhatatlan idealistáját. Kérdés: hogy magyarázhatnók meg e jelenséget? Első pillanatra érthetetlennek látszik, de közelebbről vizsgálva, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy a realisták Platóban főleg a mysticus elemet bámulták. Nem a nagy összefoglaló gondolatok ragadták magukkal például a XV. század mysticusait, hanem az isteninek főszereplése, mely a mystikusok lelki világát teljesen betölti. Ezt különben egyes történetírók épen a XV. századra vonatkozólag rég észrevették. Különben mind az idealista, mind a realista könnyen rátalál az istenire. Az idealista az egészből indul ki, a végtelen mindenség bámulatos megalkotása és berendezése előtt leborul és lelki szemeivel az alkotó és gondviselő istent látja, imádja; a realista pedig kicsinyke világában tömérdek titkos, rejtelmes előtt áll, melyeket csak az ő aprózó, részletező, bonczoló szeme lát meg, melyek azután az istenihez, a túlvilágihoz, az érzékfelettihez terelik érzését, gondolkodását.

Apponyi a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán -227- tartotta felolvasását és így lehet, hogy lelkét nem csupán a mysticus, hanem az idealis elem is megragadta s nem lehetetlen, hogy a mint erősebben jelentkezik az idealismus, ő is átmegy az igazi Platóhoz; mostani aestheticája azonban még zavaros, homályos. Nem tisztán, határozottan eszményi, mert oly műveket dícsér, melyek valóban realisak; de igazi realista sem, mert oly erkölcsi és szellemi tanokat hirdet, melyek ellenkeznek az igazi realismussal. Aestheticai dolgozatának tehát nincs különös becse, nem tisztázott semmi kérdést. És midőn új ösvényt akart nyitni számunkra, olyan sötétségbe tévedt, melyben az én nyomaimat sem látta meg.

XVII.
AZ IDEALISMUS MEGJELENÉSE NAPJAINKBAN.

Az egész müvelt világon sajátságos nyomott hangulat uralkodik az irodalomban. Az írók többé-kevésbbé érzik, hogy a régi realismus lejárta magát. Bármilyen név alatt fordul elő ez a reál irány: zolaismus, naturalismus, verismus, legyen finom spiritualisatio vagy más nevet adjunk neki, az már mindegy: betelt vele az olvasó lelke és érzi, hogy nem kell neki, valami újat és jobbat kíván. A bomlott társadalom fel akar frissíttetni; a finom analysis, a lelki állapotok, a különféle hangulatok mesteri bonczolása, a szív szeszélyeinek, a test érzéki gyönyöreinek virtuóz rajzolása untat és fáraszt bennünket. Szomorúan és leverten térünk haza a színházból, hol egy léha bohóságot vagy szomorújátékot néztünk végig; szomorú lélekkel teszszük le a legjobb regényírók és elbeszélők műveit. Egyik sem tud kielégíteni, kibékíteni, mulattatni.

Mindenfelé kérdezik e tünemény okát. Számtalan választ adnak reá, de érezzük, hogy egyik sem talál. Annyi tény, hogy kedvelt realista íróink lassan elhallgatnak, akárhányan kidőlnek vagy elnémúlnak. Miért? Az orosz regényírók Tolstoi lángeszében keresik annak okát, hogy nem tudnak érvényre jutni. Ő elhomályosítja mindnyájokat. A német realistákról azt mondják, hogy kifáradtak, a skandinávokról is azt tartják, hogy csakhamar kimerűlnek. Az angol elbeszélőktől alig olvashatni már valami derekabbat. Újabban az olaszokat kapták fel a művelt világon; de azt gondolják, hogy belőlük is hiányzik az a lélekemelő, gyönyörködtető elem, ami nélkül semmiféle irodalom se tetszik. -229-

Ojetti Hugó olasz hirlapíró szintén kereste e jelenség okát, azért nyakába vette olasz hazáját és végigjárta az országot, hogy személyesen kérdezze ki jeles íróit. A francziáknál Huret kísérlette meg ezt a modern módot, neki könnyű volt, mert a franczia írók legnagyobbjai mind Párisban vagy környékén laknak; Olaszország azonban több irodalmi centrummal dicsekszik. De az olasz írók kijelentései csak oly kevéssé elégítik ki az olvasót, mint a francziáké. Bármily szellemesek e mondások, majdnem mind helytelen, tájékozatlan, korlátolt, vagy épen vak. Az író nem látja, hogy körülötte minden megváltozott, vagy legalább folyton változik.

Mind a mellett elég mulattató az írók nézeteit olvasni. Keveset vagy semmit sem tanulunk szavaikból; de itt-ott tájékoztatnak bennünket érzésök és gondolkodásukról, néha pedig ferde nézeteikkel a helyes utat juttatják eszünkbe. Mi nem ismételjük vagy kivonatoljuk e nézeteket, hanem egyszerűen a magunk módjára keressük a jelenség okát.

A realismus idején a részek finom elemzésébe bocsátkozik az író, a lelki állapotokat találó ügyességgel, intensív mélységgel bonczolja; a részt, az egyedet tanulmányozza az egész rovására. Ha egy kitünő realista írót, mint például egy Zolát, Guy de Maupassant-t, Bourget-t, Ibsen-t, Tolstoi-t, Hauptmann Gerhardot s másokat olvasunk, látjuk, mily mesterek a társadalom egyes tagjainak rajzolásában, lelkök elemzésében, lelki állapotuk bonczolásában. Ha például a huszas, harminczas évek íróit állítjuk melléjök, ha például magyar realistáink mellé Kisfaludy Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Jósika Miklóst helyezzük, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy ez utóbbi jeleseink nem tudnak oly finoman analyzálni, mint egy Mikszáth Kálmán, Petelei István, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor stb.

Ez azonban nem magyaráz meg mindent, csak annyit tudunk belőle, hogy az emberiség a realismus idején a -230- részek bonczolásában gyönyörködik, Vörösmarty korában pedig nem találta benne örömét. A gondolkodó az ízlés e változásának okát is szeretné tudni. Azt kérdezi, miért szeretjük most a finom elemzést és miért nem tetszik Vörösmarty előadásmódja?

Próbáljuk meg e kérdésre is válaszolni. Válaszunk így hangzik: A történelem mutatja, hogy az emberiség az idealismus és realismus szabályos váltakozásával halad előre. E szabályosság oly általános, hogy a legtávolabbi országok sincsenek alóla kivéve. Mikor kitör az idealismus, a legszélesebb látköre van az embernek s erkölcsi, szellemi és aesthetikai életében az egyetemesért lelkesül. Isten és világ, emberiség és erkölcs, vallás és haza, bölcsészet, mathesis és az eszmei tudományok érdeklik. Szervezetünk szerint az egyikért vagy másikért különösen rajongunk; de minden iránt, a mi képviseli az egyetemest, tisztelettel viseltetünk.

Ez a széles látkör egész a realismus végéig folytonosan szűkül, míg végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze. Mikor megjelenik az idealismus, oly törvényeket alkotunk, oly szokásokat honosítunk meg, melyek a vallás és erkölcs támogatására szolgálnak, érzésünk, gondolkodásunk összefoglaló, általánosító lesz, gyönyörködünk a nagy eszmékben, egyetemes elvekben, bölcsészetünk tele van isteni és erkölcsi elemekkel, rajongva, átszellemülve beszélünk róluk, ha szervezetünk összefoglaló; míg ha részletező, elemző, bizonyosan rosszul érzi magát az ember. Ha költő az illető, lassankint elhallgat és nem ír többet. Ha művész, nehezebben tud alkotni, végre leteszi az ecsetet vagy vésőt; ha színész, kedvét veszti, bántja a sentimentális pathos; ha szónok, útálja a divatozni kezdő általánositást; ha bölcsész, aki idáig csupán azt tartotta igaznak, amit külső és belső érzékeink igazolnak, felháborodással fordúl el a divatos -231- rendszerező philosophiától s elnémúl; ha történetíró, aki szépen tudott elbeszélni és aprózni, gyűlölettel olvassa az új eszmei kapcsolatokat hajhászó történetírást; ha zenész, aki a nemzeti, a realis zene mestere volt, boszankodva hallgatja az új Rossinikat, az expansív zene művelőit; ha államférfiu volt, kelletlenűl olvassa a morál, a tisztesség, a becsület örökös emlegetését, az erkölcs és politika egységét; ha jogász, ha jeles tudós, kiváló ügyvéd volt, aki mesterileg értett a commentárokhoz, gyűlölettel hallja az erkölcsi elvek, a jogbölcsészet szüntelen pengetését. És így tovább. Mert a társadalom minden osztálya megérzi az eszme változását. Fejedelem és alattvaló, úr és szolga, kereskedő és földmívelő, tanár és tanitvány, férfi és nő, szülők és gyermekek stb. Mindnyájokon mutatkozik az uralkodó eszme módosulása.

Hogy is tudna például egy realista költő írni, mikor látja, hogy mennyire átváltozott a közönség ízlése. Mert mit csinált a realista költő? Finoman részletezett és aprózott; de hogyan? Ugy, hogy az egyetemes képviselőit, a törvényt, a felsőséget, a becsületet, a tisztességet, a morált, a vallást, az önérzetet, szóval minden eszmeit, minden elvet és tekintélyt kihumorizált vagy egyenesen kigúnyolt, vagy pedig mint az individuum, az osztály, a rész romlásának okait mutatta be. Irataiban a szegény ember bajának az egyetemes képviselője az oka. Vegyünk kezünkbe bármely realista színművet vagy regényt, többé-kevésbbé megtaláljuk benne ezt az eljárást. Tolstoi, Ibsen, Zola, Bourget, Maupassant stb. mind ilyenek. Az individuumnak adnak igazat az egyetemes ellenében. Katona József Bánk bán-jában a magyar becsület, tisztesség, szegénység, nyomor áll szemben a központ, az egyetemes, a királyi udvar, a királyné, Ottó herczeg stb. pazarlásával, ledérségével, léhaságával.

Mikor Bánk a királyi udvar érdekében csitítja a -232- lázadókat, becsteleníti meg nejét a királyi herczeg. Szóval az egyetemes képviselői okozzák az individuum nyomorát, baját, szerencsétlenségét. Az apai tekintély, a társadalmi szokások, a vagyon és hatalom emberei idézik elő az egyén szerencsétlen állapotát.

És most, ha kitör az idealismus, épen ellenkező irány lesz uralkodó az irodalomban. Az egyetemes képviselőiről nagy tisztelettel kell szólani. A nagy eszmék iránt rajong az olvasó. Ezekkel szemben az egyén a kópé, az egyén önzése, érzékisége, kapzsisága, fegyelmetlensége a bajok forrása. A költő tehát épen ellenkezőjét műveli annak, a mit realista elődei műveltek. Irályának is tetemesen módosulnia kell. Az egyszerű, könnyed, népies, sokszor kevésbbé nemes és épen nem választékos irály nem illik az egyetemeshez. A realista keresi a népies, sokszor triviális szókat és alakokat, képeket és hasonlatokat, háj- és bundaszagú kifejezéseket, igénytelen népies szólamokat, velök jellemez és fest: az idealistának azonban sértik nemes és választékos érzését, gondolkodását.

Az idealismus e legszélesebb látköre azonban nem szokott sokáig tartani. Az emberi haladásnak most végződő hulláma 1816 körül kezdődött: akkor írták nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly idealis tragédiáikat, melyek minden lapjokon az egyetemest, a vallást, az erkölcsöt, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, az önfeláldozást, a hazát, a nemzetet rajongva dicsőitik. De már a huszas évek végével maga Kisfaludy Károly csúfolja ki tragédiáit. 1830 körül szűkült az idealismus látköre. Az egyetemes némely törvényét eltörleni, képviselőjét megrendszabályozni kívánták s az individuumnak, az emberi észnek több jogot és szabadságot követeltek. Comte Ágost 1830 körül már megalkotja bölcsészetét, a positívismust, mely ignorálja az érzékfölöttit, Jouffroy, Saisset és mások hirdetik a skepticismust; Balsac, Stendhal megkezdik a realismus elemeit. -233-

Sand George 1832-ben a tiszta szerelem jogát hangoztatta a törvények ellenében. Az ötvenes, hatvanas években a nevesebb drámaírók mint pl. Dumas, Sardou stb. egy-egy kérdést vetettek föl, melyek az egyetemesnek egyik-másik támaszát akarták ledönteni vagy nevetségessé tenni; míg napjainkban egy Ibsen már minden törvényt, az erkölcs minden támaszát le akarja rombolni, vagyis az uralkodó realismus eszmeköre az egyed egyetlen pontjára zsugorodott össze. A haladás egy-egy hullámának irodalomtörténete nem egyéb, mint az idealismus látkörének lassú és fokozatos összezsugorodása. Ugy, hogy egy irodalmat jól ismerve, bátran megmondhatjuk, hogy mily látköre lehet ugyanakkor a többi irodalmaknak, legfölebb a faj számlájára kell egy-két fokot levonnunk, vagy hozzáadnunk, például a latin faj jóval összefoglalóbb lévén a germán és szláv fajoknál, a franczia nem tud annyira mystikus lenni a realismus idején, mint a germán, különösen az angol, hanem jobbára léha és érzéki materialista lesz. Az angol, skandináv, német és szláv irodalmakban tehát nagy szerepet fog játszani a realismus napjaiban a mysticismus; míg az olasz, spanyol, román és franczia irodalomban az érzékiség rajza tölti be helyét. E tekintetben némelyek, mint például Zola, Guy de Maupassant, a végletekig jutottak.

Annak a magyarázata tehát, hogy miért kell napjainkban megfordúlni, átalakúlni az irodalmi ízlésnek, abban keresendő, hogy eljutottunk a realismus végére, a legléhább individualismusig, tovább már nem mehetünk, a a szülői tekintély, a család, a tarsadalom felbomlása nélkül és hogy egész erkölcsi, politikai, szellemi és aesthetikai életünknek az egyetemes felé kell fordulnia, az érzékitől, a léhától, a köznapitól, a népiestől, a kézzelfoghatótól az eszmeihez, az istenihez; a lágy, nyájas, kedves, irgalmas szívtől az önérzetes, büszke, férfias jellemhez, a -234- családban az emancipált asszonytól az atya, a családfő tekintélyéhez, a testi neveléstől a szellem neveléséhez. A mely író könnyen átmehet ez átalakuláson, az tovább is fog írni; de az idősebbek és a kifejezőbb jellemek nem tudnak módosúlni és némaságra lesznek kárhoztatva. Akárhányan jutnak abba a sötét, méla kedélyhangulatba, melyben 1820 körül a szegény Katona József leledzett, mikor az ébredező realismus nyomása alatt itt hagyta Pestet irodalmi és színészi életével, a nemzeti dicsőséget magasztaló művészeivel, a hazapuffogatásokra tomboló ifjúságával együtt; Kecskeméten, szülőföldén a hivatalos teendőkbe és a jó bor mámorába fullasztá elkeseredését, mely nagyon korán, már 1830-ban sírba döntötte a legjobb magyar realis tragédia íróját.

XVIII.
BLAHA LUJZA.

Úton-útfélen panaszkodnak az írók és művészek, hogy nem tudnak teremteni, nincs módjukban alkotni, hogy üres mélaságra, néma semmittevésre vannak kárhoztatva. E hangulat nyomása alatt Huret franczia és Ojetti olasz írók körüljárták az irodalom legjelesbjeit s megkérdezték véleményöket, kihallgatták nézetöket s könyvek alakjában tették közzé.

E jelenség, hogy némely művész és író leteszi a tollat, eldobja az ecsetet s nem nyúl hozzá vésőjéhez, oly gyakori, hogy nem is érdemes róla szólani. Idáig e tünemény okát a művész egyéni, családi és társadalmi viszonyaiban keresték; azt mondták, hogy elbetegesedett, a sok munka megtámadta testi-lelki szervezetét, összetörték ellenségei, meghaltak vagy elfordultak tőle jóbarátjai és pártfogói, nejének vagy gyermekeinek elhunyta, esetleg hűtlensége vágy hálátlansága feldúlta családi boldogságát. Mondottak ilyest is, hogy a hatalom üldözni kezdette, elnyomta a költő irányát, a társadalom megúnta a művész, az író modorát, előadási módját. És így tovább. Csak az igazi okot nem tudták földeríteni.

A művészek és költők elhallgatása, némaságra kárhoztatása azonban most oly tömeges, hogy lehetetlen észre nem venni a figyelmesebb vizsgálónak. A Revue des deux Mondes 1895. szept. 15-iki száma és számos külföldi lap és folyóirat érinti ezt a kérdést. Sokan hallgattak el az ötvenes, hatvanas években is; de mily csekély ezek száma a mostaniakéhoz képest! Az erkölcsi -236- törvény ismerete könnyen megmagyarázza e jelenséget.

Az ember érzése és gondolkodása részint összefogaló, részint elemző irányú. A gondolkodás maga nem egyéb, mint vagy összefoglalás vagy elemzés. Mikor gondolkodunk vagy összekötjük, vagy elválasztjuk a fogalmakat. Az úgynevezett idealisták túlnyomóan összefoglalnak, a realisták pedig elválasztanak, vagyis részleteznek, apróznak, az eltérő sajátságokat látják meg a dolgokban. Az idealisták szeme előtt mindig az egyetemes, az universalis áll, a realisták az egyedet, az individuumot tekintik.

Erre az idealis vagy realis szervezetre hat az uralkodó eszme, mely a legszélesebb látkörü idealismusból lassankint a legszűkebb individuumra szorul össze. E fokozatos törpűlése az eszmének tartott már ötszáz esztendeig is. Mint a középkorban 975-től 1490-ig; a két utolsó azonban oly rövid, hogy akárhány ember végig éli. Például az előbbi korszak circa 1710 kezdődik és 1820 előtt végződik. A mostani pedig innét kezdve napjainkban érte el teljes alkonyát. Tehát nem volt hosszabb, mint 75–80 esztendő. Ez idő alatt minden egyes ember szervezetének simulnia kellett az uralkodó eszme fokozatos változásához. Az emberek nagyrésze meg tudja ezt tenni, vagy legalább nincs kiáltó ellentétben az eszmével. A kik szépen símulnak, testileg, lelkileg egészségesek, olyanok mint a díszes növény, melynek van napja és melege, vize és termékeny talaja. De a kinek eszményi vagy realis szervezete túlnyomó, a ki merev idealista vagy kemény realista: az ilyen nem tud simulni, sorsa a testi-lelki bomlás, meghasonlás, pusztulás, halál. Ugy látszik, hogy rendesen az illetőnek leggyöngébb testi vagy lelki szerve kezd sinyleni s röviden vagy hosszasabban elbánik vele a betegség. E bomlás, pusztulás napjainkban gyakoribb lesz, mint máskor, mert a legszükebb realismusból -237- néhány kurta év alatt a legszélesebb látkörű idealismusba kell átmennünk.

De minek e hosszú fejtegetés, ha Blahánéról és a Népszinházról akarunk szólani? Nem; mi nem szándékozunk Blaháné bájos művészetének rajzolásával mulattatni a t. közönséget. Harmincz év óta gyönyörködünk kedves játékában; idáig senki nem tudta úgy elénkbe teremteni a magyar nép realis asszonyait és leányait mint ő. A magyar leány legfinomabb sajátságait meg tudta látni és újra teremtette tapsoló közönségének. Játéka és éneke magával ragadta, elbájolta a nézők seregét. Alig látszott meg rajta, hogy halad az idő. Igazi aranykora a hetvenes évekre esik. Ez idő érzését, gondolkodását gyönyörűen tolmácsolta magyar asszonyaival. A nyolczvanas években hanyatlott a népszinmű. Költőinknek nem sikerült egy jobb színművet alkotni. Pedig azt hinné a gondolkodó, hogy éppen a realismus napjaiban, az individualismus idején, mikor a szegény ember, a nép és munkások felé fordul a részvét, az irgalom és érdeklődés, hogy akkor lehet legszebben, legvonzóbban rajzolni a népet, legkönnyebb teremteni egy népszinművet.

De hagyjuk el e kérdés bővebb magyarázatát, miért volt nehéz a nyolczvanas években jó népszinművet teremteni; most csupán a népszinmű keletkezését, fejlődését és pusztulását kell elmesélnünk.

Mikor az idealismus kitör, elfordulunk a népiestől, a magyarostól; nem gyönyörködünk a kedves, népies szokásokban, melyeket meg akarunk nemesíteni. Kisfaludy Károly azt írja Vörösmartynak, hogy A juhász és bojtár költeményében graecizáljon egy kissé, mert különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, nekik nagyon parasztos a juhász és bojtár fogalma is.

Ez történt 1823-ban. Mikor egy kissé szűkül az idealismus látköre, mikor egy kissé érdeklődni kezdünk -238- a real iránt, mikor népdalokat is próbálgatnak írni a költők, úgy 1830 felé, lehetséges egy kissé, bár még nagy szerényen bemutatni a népet és szokásait, különösen erényeit, eszményibb vonásait. A harmincas években már élvezettel látjuk és hallgatjuk egy-egy magyaros szólam, népies kifejezés, szokás feltüntetését és megjelenik a népszinmű, de még tele van idealis elemekkel, az egyetemes tiszteletével. Ilyenkor az individuumban van a hiba és ha véletlenül az illető, mint az egyetemes képviselője szerepel, nem az általános a hibás, csak a képviselője. A negyvenes években már kezdünk igazán gyönyörködni a nemzeties, a népies, a magyarosban; Petőfi, Burns, Heine, Goethe, és mások az idealreal első felében gyönyörűen tudják a népiest az eszményivel egyeztetni, megvan bennök a magyaros melege, bensősége, közvetlensége és az eszményi lendülete. Ez utóbbi fokozatosan enyészik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, míg a realis elem, a jellemzetesség, a melegség, bensőség szemlátomást gyarapszik. 1870 után még Tóth Endre népszinműveiben van egy kis eszményi elem; a nyolcvanas években már egészen eltűnik. Bármennyire óvakodik a költő, mind jobban fel kell tüntetnie az érzékit, az anyagit, a léhát; az egyetemes képviselőit kell hitványaknak, becsteleneknek bemutatnia, ezek a szegény ember bajának szülőokai, a szerencsétlenségek létrehozói, az egyed, az individuum az egyetemesnek az áldozata. Ha ilyen és jól van megalkotva, tetszik a darab, szívesen olvassák vagy nézik, különben elbukik. A németeknek van ilyen népszinművök, többé-kevésbbé beválik Hauptmann Gerhardtól: A takácsok.

Ez a népszinmű vázlatos története a haladás minden egyes hullámában. Ma itt állunk az idealismus hajnalán. Közöttünk akárhányan már az egyetemesből indulnak ki. A nagy metaphysikai és erkölcstani kérdések érdeklik. -239- Mindenfelé a morált és vallást, a tisztességet és becsületet hangoztatják; megvetik, lenézik a népiest, a magyarost. Tiz év előtt csoda volt egy moralizáló czikket olvasni valamely újságban, legfölebb egy bomladozó idealista agyából kerülhetett ki ilyesmi, vagy a kivel nagy jogtalanság történt; ma nem vehetünk kezünkbe lapot és folyóiratot anélkül, hogy moralizáló cikkre, tanulmányra ne akadnánk. Számtalan más jel is mutatja, hogy pár rövid esztendő alatt benne úszunk az idealismus árjában.

Az uralkodó eszme változását sinyli meg a mi aranyos Blahánénk. Hiába tüntetünk, bár jól esik neki a közönség hódolata, tisztelőinek, kitörő tapsa: nem lehet visszaszorítanunk az idők árját. Nem mentheti meg őt a népszinház, nem sokáig tarthatja vissza a szinház igazgatója sem: az emberiség az eszményiért kezd rajongani s e rajongást nemcsak a szinházak műsora és művészei, hanem az igazgatók pénztára is meg fogja érezni. Mert a realismus az élvezet, a gyönyör, a szórakozás kora is. 1870 óta az egész művelt világon roppantul elszaporodtak a mulató helyek és száz meg száz fajtájok. A szinházak, hangversenyek és orfeumok igazi látogatottsága csak innen kezdődik. Most mindez változik, a néző közönség száma fogy; az idealismussal járó szegénység, takarékosság és tisztább, nemesebb gondolkodás ritkábban veszi vagy veheti igénybe a szinház látogatását. Sőt a szinészek társadalmi megbecsülése is hanyatlik, apad. A realismus idején minden tehetséges és szép leány színésznő szeretett volna lenni. A nagyvárosokban egymást éri a színész-iskola. Az idealismus napjaiban szemérmesebb, tisztább az ember, kivált a nő s a társas életben nem szívesen találkozik azokkal, a kiknek épen a szerelem bemutatása, e rejtett érzelem nyilvános tárgyalása napi kötelességök. Az ének- és zenéért való rajongás is tetemesen apad. 1810 körül őrülten bomlottak a zene után, az egész -240- művelt világ, de különösen Bécs rajongott érette. 1820 után mindenütt alább hagytak vele. 1860 óta a realismus gyarapodásával ismét lelkesednek az ének- és zenéért. A lelkesedés és a zene szüksége napjainkig növekedett. A ki csak tehette, éneket és zenét tanult s ha maga nem művelte, igaz gyönyörrel hallgatta. Néhány esztendő mulva csak mesélni fogunk az ének és zene bűbájos mámoráról; az orfeumok, café chantantok közül is többen bezárják boltjaikat vagy ritkítják előadásaikat; fiaink és leányaink sem tanulják annyi odaadással a zenét és éneket.

Ime, ez az erkölcsi élet törvénye a szinházak, színészek, énekesek és zenészekre nézve. A ki e törvények alapján figyeli meg a művészek sorsát, megérti nemcsak Blaháné, hanem mindannyiok jó vagy rossz dolgát.

XIX.
A HIT ALAPJAI.2)

I. Bevezetés.

A realismus kora az emberiség életének legbájosabb, leggyönyörűbb időszaka. Dolgozunk ugyan, egész lélekkel a munkának élünk; de főleg azért, hogy pénzt szerezzünk, jólétet teremthessünk magunknak és családunknak. Csupa gyönyörűség az élet. A tudós szorgalmasan gyűjt s boldog tudományos kincseinek láttára, az iparos és a művész gyönyörű alkotásokkal lepi meg vevőit, az ifjúság, kivált a nő élvez és szórakozik, az egyik mulatságot a másik után rendezi. Léhaság és irgalom, nyájasság és részvét tölti el bensőnket. Jók, emberszeretők vagyunk, csupa érzés, csupa szív az ember: az egyik lágy és szelid, mysticus, a másik kenetes pietista, a harmadik léha, jóízű, jó kedélyű realista. Ilyen volt az emberiseg Pericles korában a Kr. e. V. században, a III. század végén a II. első felében, a Kr. u. II., VI., X., XV. században, 1700, 1810 körül és a most letünt húsz esztendő alatt. Ki tudná elmesélni, leírni és elszámlálni a roppant gazdagságot, a tömérdek találmányt, a sok egészségügyi intézkedést, a roppant sok palotát, fényes középületet, hatalmas muzeumokat, szín- és operaházakat, kitűnően berendezett iskolákat, a millió kéjt és gyönyört, miket e húsz évnek köszönhetünk?! Vaskos kötetek szólanak egy ország, nem, -242- egy város alkotásairól és csak több ezer kötet rajzolhatná a művelt világ gyönyörű alkotásait.

És e látszatos boldogság mellett soha sem becsűljük oly kevésre az életet, mint a realismus napjaiban. Az öngyilkosok száma mutatja, mily sokan vetik meg, az őrülteké elárúlja a magukkal és a világgal meghasonlottak sokaságát. Mert mikor a realismus alkonyán léha egyedekre bomlik szét a társadalom, az individuum elveszti minden erejét, nem tudja tűrni az élet bajait és kellemetlenségeit, bensejéből kivesz minden erkölcsi erő, hitvány, haszontalan teremtés lesz, a kinek fogalma sincs az ugynevezett moralról.

Mikor ébredezik az idealismus, hamvaiból feltámad az erkölcsi érzés vagyis magunk viseletét a köz, az egyetemes, a világ és emberiség, a haza és nemzet szempontjai szerint kivánjuk szabályozni. Ez az erkölcsi érzés egyszerre lép föl a vallás iránti tisztelettel. Az idealis eszme ugyanis a legmagasabb, az isteni vagyis a vallás felé hajtja az embereket. Ebből magyarázhatni meg, hogy a XV. század utolsó tizedében Savonarola, egy rajongó szerzetes lesz a köztársaság feje, hogy 1710 táján a legnagyobb romlottság idején az emberiség nemesebb fele rajong a vallásos eszmékért, hogy Lamennais munkája 1817-ben európai tekintélyre tett szert, hogy Brunetière czikke világraszóló vihart gerjesztett, hogy Balfournak, az angol ellenzék egyik vezérének, most a kincstár ministerének, könyve: The Foundations of belief: being Notes introductory to the Study of Theology félév óta az angol folyóiratok vitatásának tárgya. Egyháziak és világiak, bölcsészek és gondolkodók, tudósok és búvárok, mint Huxley és Wallace ellene és mellette nyilatkoztak. Többnyire elismerik, hogy több csodálatos sajátság külömbözteti meg ez új munkát: világos és finom, fényes és ékesszóló, mindig komoly, bár néha a humor gúnyos árja ömlik el -243- rajta, írálya delicat és mégis ruganyos, kitűnően illik a szerző gondolatmenetéhez.3) Stead egy másik folyóiratban 4) írja, hogy Balfour egykor előkelő szerepet fog játszani Anglia történetében, nem kisebbet, mint Gladstone. Egyedül ő termett rá. Az általa fölkeltett ellenszenv és elfogultság azóta lecsillapúlt, politikai ellenfelei maguk is elismerik benne az alsóháznak sir Róbert Peel óta legügyesebb vezérszónokát. Válaszának nyiltsága, egyenessége, hajlékonysága és bánásmódjának egyenletes humora, jámborsága és önzetlensége oly nagybecsű erényei, annyira kiérdemlik ellenfeleinek tiszteletét, a mennyire övéinek ragaszkodását. „A parlamenti viták élét a régi hűbéresek lovagias lelkületével veszi el“. Dícséri ragyogó szónoklatát, kiemeli, hogy kitűnő essay-író, bámúlja irályának fényét, gondolatainak merészségét, nemes és bölcs derűltségét, maró gúnyját, ügyességét a példák megválasztásában.

De hát azt kérdezi a t. olvasó, mi az oka, hogy Angliában már több év óta annyi erővel mutatkozik az az idealismus, hogy egész iskolájok van a metaphysicusoknak, míg Európában még mindig gyönge lábon áll az absolut uralma. Azt hiszem, hogy az angol faj erős és mély realismusa szolgál magyarázattal. Az angol az összes európai fajok között a legrealisabb, ezért kiválóan mysticus és individualista. Az idealismus első fuvallatának érintésére a sok mysticus között akadnak olyanok, akik eszményi gondolkodásba csapnak át, míg a román fajok és a magyar is erősen materialisták, naturalisták. De hogy az egész világon jelentkezik az idealismus, mutatják a mindenütt fellépő keresztyén socialisták, néppártok, antisemiták stb., melyeknek különben alig lehetne magyarázatát adni. Mindezek tüntetően ragaszkodnak a valláshoz. Nemsokára kitűnő tudósok állanak melléjök s azt teszik, -244- amit Angliában Huxley tett, hogy elfordult Spencer realista bölcsészetétől, vagy Romanes, aki halála előtt megtagadta régi hitét a szabad akarat képtelenségében, a gondviselés lehetetlenségében és a religióról új gondolatokkal lépett a sírba.

Romanes beismerte, hogy a tudomány nem juthat el az objectiv realitasig, hogy a hitnek kell pótolnia a tudomány hiányait. Ajánlja a keresztyén hitet, az evangeliom vallását, melynek isteni eredetét mind fejlődésének története, mind erkölcsi szabályainak fensége bizonyítja.5)

Szóval egy új időszak hajnalán vagyunk. 10–15 évvel ezelőtt az efféle művek alig keltettek figyelmet. Azt mondották rájok, hogy valamely gyarló vagy bomlott elme szüleményei. Ma kiáltó hangok, melyeket mindenki meghall. Leibnitz jut eszembe, aki nagy ritkán a XVII. század alatt is írt eszményi irányú bölcsészeti dolgozatokat, alkalmi leveleket, szerény vázlatokat; de kevesen hallgattak reá, ő is jobbadán politikával, történelemmel, vallásunióval foglalkozott. De már 1710-ben, mikor Theodiceája megjelent, volt egy kevés visszhangja, 1714-ben írta Monadologiáját Savoyai Jenő herczeg kérdésére, tehát már akadt egy-két hallgatója, hisz ébredezett az erkölcsi és vallási érzés, míg a XVIII. század jónevü bölcsészei egész Kantig többnyire Leibnitz hívei voltak. Igaz, hogy a század közepén már fölléptek a materiálisták, mint Lamettrie, Helvetius, Holbach, híveik azonban csak később a realismus gyarapodásával szaporodtak meg. Mert hiába ír az egyes bölcsész, ha kora nem felel még szervezetének. Hegel idealista constructiója nem érvényesülhet századunk két első tizedében, mert az emberiség nem fogékony iránta; hanem annál jobban csodálják a huszas, harminczas években. Comte Ágost realis gondolkodásának nincs -245- sikere a harminczas, negyvenes években, a kor idealis felfogása nem értheti meg az eszmétlen positivismust, maga is az őrültek házába kerűl; de már az ötvenes években előkelő hívekre tesz szert, akik csodálják szelleme nagyságát. Ma persze sokan megvetéssel szólanak róla. Spencer Herbert három évtized óta a művelt világ egyik oraculuma volt, műveit lefordították, gondalatait mindenfelé hirdették; de néhány év óta szaporodnak a becsmérlő nyilatkozatok s ha még sokáig él, meg kell érnie, hogy jobbadán gúny és megvetés kíséretében hallja emlegetni nevét. Oly rövid ugyanis a haladás egy-egy hulláma, hogy a nyolczvan éves ember ifjúsága még az eszményiség korába esik s vén napjaira a legléhább realismust kell látnia és bámulnia.

II. A naturalismus és az erkölcs.

Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy részre oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő, szervező. Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni, hogy az eleje tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus elégtelenségét és tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai realismus minden faját, az empirismust, sensualismust, determinismust, positivismust, agnosticismust stb. a naturalismus közös neve alá fogja és szellemesen ostorozza. Könyve nem apologia, nem vallásos védirat a szó szoros értelmében, nem is theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán vallásos viták nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit pedig világnézetéből by our general mode of looking at the Universe alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája, hanem a művelt olvasók nagy tömegének.

Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával foglalkozik. Balfour természetesen nagy tisztelője -246- a moralnak s látja, hogy minden rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen két legkevésbbé kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi codexnek tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e tiszteletkeltése nem lehet független az ő származásától. Már pedig a naturalismus nem becsüli többre az erkölcsi érzést, mint a többi érzelmet, nincs is oka miért helyezni a moralitást az étvágy, az észt a gyönyör fölé. Igaz ugyan, hogy a naturalismus számos híve őszintén hódol az erkölcsi törvény felségének, de lelkökben ellenmond a nemes érzelem a naturalista credónak. Balfour szépen bizonyítgatja a naturalismus erkölcstani gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek fognak elismerni az idealismus hajnalán; az emberi ész még sem fogja megérthetni az erkölcsi tüneményeket; hacsak magáévá nem teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az eszme befolyása alatt állunk, melynek kettős faja van, az idealis és realis, éppen úgy, mint a villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az eszme e két iránya hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s akkor boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak leszünk. Az eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az általánost, a fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a magasztosért, dicsőért, imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk az emberiség, a haza, a nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két áram harcza idején összébb szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört ölelünk fel, míg a realismus napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet, a község és bennök saját egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk tárgya.

Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme hatása alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik, megegyez az ébredező idealismussal, -247- s mivel az emberiség is e hatás alatt áll, az angol szónok és államférfiú ügyes vitatását kitűnőnek, szépnek találják.

Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb, lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem hiányzik ez a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény egyik forrása. Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig egyetlen bölcselő elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a realis irányú bölcselők magyarázatát vallottuk magunkénak, éreznünk kellett, hogy számtalan kérdésre nem tudnak megfelelni.

A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva fölfedezésem után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet, mindegyikünknek meg van a maga énje, saját szelleme, a ki szabadnak érzi magát, csakhogy tevékenységében az elégséges ok törvényének van alávetve. Az ember mindig okszerűen cselekszik s ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt állanak. Csak úgy lehetek boldog és elégedett, ha szervezetem tud símulni az irányadó eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom, embergyűlölővé lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején vagy ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll, hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat, hogy az egészen tőle magától függ, hogy ez a maga független az ő jellemétől, vágyaitól, környezetétől -248- és előzőitől… Az öntudat nélküli állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van fejlődve az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és nyersen magáról és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő akarása, elhatározása és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben meg van bennem ez a szabadság, a szabad akarat, mert elhatározásom az én szervezetemnek, tehát egyéniségemnek az eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly finoman, annyira észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók világos tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is, melyet a realismus finom elemzése vesz észre.

Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és jobb gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó ellenmondásról. Ők persze logikai következetlenségnek szokták betudni azt, hogy a naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes összhang követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk között, rég kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek az ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban nagyon szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század vége felé, mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a protestansok védői azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira erkölcstelen az újítók tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a támadók az emberi természet szerencsés következetlenségét hozták fel magyarázatul. Nagyon lehet, hogy némely naturalista oly önző elméletet vallott, mely nem felelt meg az emberi természetnek; de kevesen voltak ilyenek. Az erkölcstan mesterei mindig az uralkodó eszme szerint módosítják tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb, isteni forrásra viszik vissza, az idealrealista Kant szintén -249- magasabb forrást keres és úgy állítja fel categoricus imperativusát, a realisták pedig az emberi boldogságból vezetik le. Az idealisták az emberin kívüli okban, a realisták magában az emberben találják meg az erkölcsi élet magyarázatát.

De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az ellenmondás; az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista felfogás. Mert bármilyen iskolához tartoznak is az efajta moralisták, nekik az ember csak egy jelentéktelen lény, nyomorult teremtés egész földjével együtt, melynek szintén nincs más sorsa mint a pusztulás, az enyészet.

Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen sokan szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb alapjának. Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen magasabb, tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget tekintjük, mily egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni szeretet boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti hivatást tulajdonít az embernek.

De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a művelt világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az elenyésző realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus bölcsészeti iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.

III. A naturalismus és az aesthetica.

Érdekes Balfour könyvének második fejezete: A naturalismus és az aesthetica. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a hasznos, a real és az ideal fölötti viták -250- megoldását, száraznak, terméketlennek tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon kérdések lebegnek: melyek a történeti, lélektani és élettani okai az aestheticai érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem, változatlan realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt kérdezi: mi az oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy hevenyében a nemi selectiot említették, a mi azért sem lehet, mert mint minden más kiválasztás, javíthatja a létező anyagot, képességet; de nem teremthet újat. Szellemes példákkal világosítja fel nézetét és habár megengedi, hogy a nemi kiválasztás sok állati zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a zenei érzés eredetére és kifejlődésére. Balfour szerint a többi magyarázat sem szerencsésebb. Spencer például módosítja Rousseau elméletét s azt mondja, hogy az erős indulatokat természetesen az izmok erőfeszítései kísérik, többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak összehúzódása és kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges összecsengése szülte a cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem érti, hogy származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi gyönyörűségünk a IX. Symphoniában. Kellett bennünk lenni az izlésnek, mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség kétségtelenűl minduntalan új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új ételeket talál fel. Valamint ekkor halad a szakács művészete, de nem módosul az emberi száj íze; úgy az előbbi esetben halad a zeneművészet, de nem változik a hallgatók jövendő nemzedékének vele született képessége.“

Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint nincs szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz az anyag kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés, szilárdság stb. úgy léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak pedig mint a hang, szín csak az első sajátságuknak az érző szervre való hatásából -251- származnak s az érző szerv nélkül nincs önálló létök. Balfour hajlandó positiv alapot keresni minden szép jelenségben; de oly sötét képét rajzolja az emberi ízlés változásának, állítólagos szeszélyeinek, hogy alig talál valami biztosat, érzékelhetőt. A kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit adni, az jobbadán módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb szépművekről van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző életére, korára, viszonyaira, a történeti és más szempontokra. Ismeretes, hogy ezek daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy Voltaire, vagy mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága jórészt a könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok egyetlen éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina tíz év alatt írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne megczáfolni. A régi norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a túlvilágba távozó lelkén kívül volt még valami szellemök, mely egy időre földi küzdelmeik tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az élőkhöz hasonlítanak, végre elenyésznek és semmi nyomot sem hagynak maguk után az emberek között. Ilyennek látszik nekem az elhunyt művészek hirdetett halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök csak árnyékélet és a lassú enyészet lépcsőjén távoznak a kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak egyenesen hatni embertársaik szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket vagy nevetésöket és mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a képzelet őrzi a titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók pajtásai, azután a specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb érintkezésbe akar velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű fátyolukon, mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy eltűnt társaság tónusát, idegen -252- világ körében kell mozognia és más nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan hagyatékait tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az életrajzi, a kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek köszönhetünk, egy kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt jogosan tulajdoníthatunk a tiszta aesthetikai érzésnek.“6)

Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés hullámzásának megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig tetszettek, mint például Shakespeare, a ki azután a XVII. század vége felé már nem kellett a közönségnek s csak a XVIII. század közepén kezdettek feléje fordulni. Századunk negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben ismét rajongtak érette, 1870 körül hanyatlani s enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt tapasztaltuk Dante, Tasso és mások műveivel. Rossiniért rajongtak századunk huszas éveitől kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan veszített népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már őt is le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek szerény alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy nemsokára teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az ízlés e változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás hullámának eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy Vörösmartyért, mert idealisták; az idealrealismus alatt már veszítenek fényök- és dicsőségökből, jobban tetszenek: Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt ezeknek is közelebb meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más realisabb irányú költők, művészek nyerik ki tetszésünket. -253-

A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből, mert folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus olvad belé a népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes haladást tett az emberi nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és rómaiak érzületével hasonlítjuk össze magunkat. Ezekre nézve tehát sok igaza van Balfournak és kétségtelen, hogy a szépnek meg vannak a maga alaptörvényei, melyek örök metaphysicai formáknak látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az idealismus napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes képviselőjét kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus idején az egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője ellenében. Ez legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.

Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a szép fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a categoricus imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép eszméjére nézve is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi szépet, igazat és jót kell szeretnünk és követnünk, vagyis az egyetemes szépet, jót és igazat. Nem tehetünk máskép. Egy idealis kép elragad bennünket, még egy kizárólag realis alkotásról többé-kevésbbé fitymálva szólunk. Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy igazságokért, minő a világ és emberiség, a haza és nemzet, épen úgy mint az önfeláldozás, az erény, a becsület, a tisztesség stb. eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus imperativusok. A realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó tetszik.

A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén nem elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a minden tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat -254- tárgya vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és annak létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes élvezetet szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A kellemesség minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a jó minden eszes lényre. A tetszés e három faja közül csak a szépségé önzetlen, mert sem az érzékek, sem az ész érdeke nem erőszakolja ki tetszésünket.

Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket nemcsak azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem azért is, hogy itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a szép, a jó, az igaz érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus napjaiban, mert az egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak. Például egy nagy erkölcsi idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak tetszik, önzetlenül, érdek nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a realismus, mind jobban veszti önzetlen idealis természetét, mert a realismus érzése, gondolkodása összébb szorul s végre csak az egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi kép önzetlenül tetszik, de a mint növekszik a realismus, a tiszta aestheticai hatáson kivül megjelenik az érzékek csiklandozása, gyönyörködtetése. Vagyis minden a mi eszményi, vele jár az önzetlenséggel és minden a mi realis, önző is egyszersmind. Például a realismus idején végtelenül irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő az ember; e jóság azonban nem az egyetemes magasztos forrásából származik, hanem erkölcsi lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék vagyunk, hogy nem nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások köszönete, hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt egyenesen számitunk reá.

Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre törekvés, a szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz, hogy az idealista elméletekben majdnem -255- összeolvad. Még a műfajok is veszítenek különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a jellemek epicusok s az előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a realismus, jelentkezik a műfajok szétválása, szétmállása is. A jellemek megszünnek epicusok lenni, az előadás szintén drámaibb lesz.

Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a tömegnek izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké? És miért megy át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?

Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot tekintjük. Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő erejét; de nem mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és érdekes voltát. Tekintsük a kalapot. Ugyanazon időszakban a társaság tagjai mind hasonló kalappal fedik be fejöket. Honnan van ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik egyenlők, könnyű rá a felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat találnak ki, mással cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A jobbnak, legjobbnak nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere okául nem szolgálhat sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet némely nagy phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a művészre, hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot nem egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki, hogy a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt, hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat kényszerítő ereje.

Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek benső szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a változásnak kell beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem fogadhatja el Balfour. Mert ha a kalapviselők -256- egyszerre messze vetődnének egymástól, nehezen folytatnának egyenlő divatot.

Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de mielőtt tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot. A divat nem egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy, mint a legnagyobb művészetek. Innét ered az az egységre és egyenlőségre törekvés. Ezzel találkozunk a politika és erkölcs, a nyelv és irodalom, a vallás és művészetek stb. terén. A mely alkotás kifejezi a kor idealis vagy realis érzését, gondolkodását, azt rögtön felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk, mert érzésünket, gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós, kritikus, író, művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben variálja. Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század közepén egy szép rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a társadalom demoralisálja az embert, e nézettel haloványan találkozunk minden idealismus alatt; de Rousseau fejezi ki legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan változatban ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó realismus.

Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének ujabb kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban nem ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori színvonalával, a változások is ugyanazon színvonalnak lennének kifejezései.

Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában is keresi az egyenlőség és változás okát. -257- Helytelennek tartja azt az állítást, hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a kor befolyását, de ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek roppant befolyása van a kisebb művészekre, de nem a teremtő lángelmékre, ezek nem a kor szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi irány kiszámíthatlan productumai. Ha az ily lángelmék izlése megegyezik korukéval, nagyot alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy elcsenevészednek, vagy a kritikusok számára dolgoznak.

Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az ember szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó képességek vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az összefoglaló képességű csodákat művelhet az idealismus napjaiban. Egy Hugo, egy Klopstock, egy Vörösmarty hatalmas alkotásokkal állanak elő, tehetségök megfelelt az idealismus akkori színvonalának. Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat teremtenek, mert tehetségökben van realis melegség, bensőség, közvetlenség, de van még idealis lendület is, ők tudniillik az idealrealismus első felében írták költeményeiket. Igaza van Balfournak annyiban, hogy nem a kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől örökölték természetöket, testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor, fejlesztették az idők, fényes tehetségök tudott simulni az idők árjához, el tudták fogadni az uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett pusztulni, egész életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy nehezen simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.

Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre törekvéséről. Ha kezdetleges lábon áll a művészet, nagy valószínűséggel csak elődjein javít egy keveset anélkül, hogy letérne ösvényükről. De ha már ki van fejlődve az illető művészeti ág és hanyatlani kezd, akkor három eset adhatja elő magát, vagy túlzásban keressük az eredetiséget, -258- vagy új irályt találunk, vagy abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak engedjük át helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés, módosul a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész támad, teremt bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű tehetségek folytatják a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell az uralkodó eszméhez, csakhogy szerény tehetségök nem engedi valami nagyot alkotniok. Az sohasem történhetik, hogy a realismus korában eszményi dolgot teremtsen valamely művész, legfölebb a közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a távoliabbak se neki, se közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen, hogy egy költő oly eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő Bernardo Tasso Galliai Amadisa, sőt még annyira eszményit sem, minő Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsaleme. 1880-ban egyetlen költő sem vállalkozhatik arra, hogy Voltaire Henriadjának, Klopstock Messiásának, Vörösmarty Zalán futásának idealis előadásmódját valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a művészeti élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour, hogy e mozgás haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás növekedését értjük a haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz évvel Krisztus előtt a mai roppant kifejlődött zene gazdagságához képest, hatása, fontossága azonban mindig az maradt. A szerző ez állításában van egy kis igazság, minden kornak és műveltségi színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás azonban nem függ a zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis zene például kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok realis zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény bujdosóinak, a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek fájdalmas -259- dalait; míg századunk huszas-harminczas éveinek eszményi zenejében kevés gyönyörűséget találunk.

Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és fáradságot fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az emberiség nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor hanyatlik a tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus erkölcsi tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora, kábító, részegítő hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és óta mily helyet foglal el a zene az emberiség életében, minden szemlélő tudja és a zene története tanítja.

Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica viszonyáról szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a mint láttuk, sok benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük helyreigazítani. Talán nem élünk vissza olvasóink türelmével, ha még pár lapot szentelünk neki. Ismerjük a nézetet, hogy a szép nem maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja, vagyis rezgő parány, hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk jelentkezik, ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem tarthat tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart, pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik Balfournak, nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben valami szabálya, mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni igyekszik az emberi ízlés, hogy vannak szép tárgyak, melyeket csodálniok kell a normalis egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai ítéletek, melyeknek általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések közötti eltérés nem csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel aestheticai érzelmeinket nem köszönhetjük a természeti kiválasztásnak, ez nem is adhatja nekik az egyenlőségre és állandóságra való törekvést. E tekintetben -260- különböznek az erkölcsi és vallásos érzelmektől. A józan erkölcsiségtől való eltérés nem csak hátrányos az eltérő egyénre és a községre nézve, hanem a kik megszegik, háttérbe szorulnak a létért való küzdelemben is: ezért mutatkozik a különböző népek törvényeiben az azonosságra való törekvés. Ellenkezőleg, a rossz ízlést semmiféle büntetés sem éri és közmondásszerű az ízlés sokfélesége. Az idők és emberek sokféle ízlése nem mutatja, nem árulja el, hogy a szépségben állandó elem volna. A kritikusok egyezése inkább az elemzésben, a megállapításban, mint az érzelemben mutatkozik. Az egyes emberek aestheticai tetszését és nemtetszését sem szabad igen sokszor a tárgynak valamely állandó aestheticai kötelékében keresnünk. Igazi okát a rokonságnak a divatban, a a megegyezésre való irányban kell keresnünk, mely akkora szerepet játszik a társadalmi oeconomiában. A művészeti iskolák emelkedése és bukása, az aestheticai termékek változatos jelleme sem mutatja, hogy valami állandó elem volna a szépben. Nem világos, hogy e változások lépcsőül szolgálnának a változatlan mintához, nem vezetnek bennünket mint a tudományok fejlődése a központi és változatlan igazsághoz. Sőt ellenkezőleg, bár születnek, virágzanak és elpusztulnak az iskolák, bár kivesznek a régi formák és újak után kutatnak, e pihenés nélküli mozgalom esetleges eredménye az újság utáni törekvésnek, melyet kiszámíthatlan erők, fölmerülő lángelmék, a közönség szeszélye határoznak meg, mely változás ugyan, de nem haladás, végsora pedig talán a művészi képzelet igazi nirvanája lesz vágyak és gyötrelmek nélkül. Pedig ha az aestheticai theoriák állandó és csaknem szenvedélyes törekvését látjuk, hogy akarják bizonyítani az állandó és változatlan elemet a szépben, legalább arról kell meggyőződnünk, hogy az emberiség nem könnyen tud kiengesztelődni a naturalisticus elmélettel és bármily kevéssé -261- hajlandó Balfour elfogadni a metaphysicai aesthetica különös schemáját, mégis hinnie kell, hogy valahol, és valamely Lény számára a szépség változatlan fénye ragyog, mely szépségből mi saját szempontunkon látunk a természetben és a művészetben múló sugarakat, melyeknek eltéréseit nem tudjuk egymás mellé sorolni, nem tudjuk felfogni; de mégis valami másnak látszanak, mint alanyi érzéseink változatos játékának vagy ősrégi gyönyörök késő visszhangjának. E mysticus credót nem derítheti fel semmiféle észlelet vagy kísérlet, a tudomány nem adhatja nekünk és épen nem fér meg a mindenség naturalisticus elméletével.7)

Újra kiírtuk e szép, de nagyon hibás helyet. Bizony a hány nagyobb mondat van benne, annyi a hibája. Az idealista szemében a szépnek örök mintái vannak; de a mint gyarapszik a realismus, mikor a részletek kezdenek uralkodni, mikor alkotó részeire kezd bomlani az eszményi igazság, jóság és szépség egésze, akkor nincs többé egységes és örök minta, hanem a részletekben rejlik a szépség. E részletezés mindig erősebb lesz, végre a realismus alkonyán akkora a szétmállás, hogy bizarr lesz a művészet, különösen az irodalom. Csupa melegség, bensőség, közvetlenség, csupa szív szólal meg a költők dalaiban, de teljesen hiányzik a vezérlő ész.

Tévedés az is, mintha az erkölcsi igaztól eltérőt sujtaná ugyan a társadalom, de a jó ízléstől eltérőt nem; mert igaz ugyan, hogy nem zárnak be kalodába, ha az eszményi képet tartjuk szépnek a realismus idején és nem a realisat; hanem azt sem tagadhatni, hogy az illetőt félbolondnak, ferde gondolkodásúnak, beteg embernek mondják, megvetik, lenézik vagy szánják. De nemcsak embertársaival gyűlik meg a baja, hanem az eszmével való -262- disharmóniája folytán meghasonlásba jut önmagával s könnyen az őrültek házába kerül, vagy öngyilkos lesz, vagy jobb esetben elbetegesedik és korán elpusztul. Kell ezeknél nagyobb baj, súlyosabb szerencsétlenség? Épen úgy járunk, ha az idealismus nagy igazságait nem bírjuk vallani, vagyis realisták vagyunk az idealismus napjaiban. Például Isten, vallás, erkölcs, emberiség, nemzet, haza, lélek, szabadság stb. nagy idealis igazságok, melyek elemi erővel lépnek föl, követelik, hogy igazaknak ismerjük el s nemcsak embertársainkkal gyűlik meg a bajunk, ha tagadjuk igazságukat, hanem az uralkodó eszmével is. A realista csak felháborodva szemlélheti embertársainak bolond rajongását, nagyhangú szólamait, őrültnek tekinti magukviseletét, nem érti összefoglaló gondolkodásukat s okvetlenül embergyűlölővé, meghasonlott lélekké kell válnia.

IV. A naturalismus és az ész.

A naturalista elmélet nem ismeri el a végok szerepét a természetben. De ha non-rationalis a természet, az emberi ész (ratio) mégis a naturának terméke, végső productuma. Ez azonban nem teleologia, a mitől a realismus tanai irtózni szoktak. A haladás hullámának első felében, eszményi részében a gondolkodók, még a fejlődés tanának hivei is, hajlandók azt tanítani, hogy az eszme vezeti a mindenséget, az eszme adja az irányt; a kik pedig az absolut uralmát hirdetik, természetesen az ő vezetésének nyomait látják a mindenségben. Balfour egymás mellé állitja az idealista és a realista doctrinát.

B) A mennyire behatunk a dolgokba, nincs nyoma az észnek, se a tárgyak kezdetén, se végén; bár mínden determinálva van, még sincs előre elrendelve.

B) Az ész épen úgy hiányzik, mint a szeretet. A dolgok egyetemes folyását vak okszerüség vezeti.

A) Van örök, változatlan erkölcsi törvény; vezetése alatt minden szellem megtalálja ígazi szabadságát és teljes valósulását.

B) A szervezeti és socialis fejlődés vakon determinált okai közt szerepel a fájdalom, a gyönyör, az ösztön, a vágy, az undor, a vallás, az erkölcs, a babona; a nemesnek és bensőleg becsesnek érzelme épen úgy, mint a nemtelené és becsnélkülié. Tisztán tudományos szempontból értékök teljesen azonos, mindannyian a fejlődés okai a faj megörökítésére, fentartására.

A) Eszünk birtokában és a szépség élvezetében némileg részei vagyunk annak a végtelen Személynek, a kiben élünk, mozgunk és vagyunk.

B) Az ész csak lélektani kifejezése bizonyos élettani processusnak az agy félgömbjében; ez is csak oly tényező mint a többi, az egyén és faj fentartására; a szépség sem egyéb, mint az anyagi és erkölcsi világ oly tarka és esetleges tüneményeinek neve, melyek egy pillanatra aestheticai érzelmeket keltenek bennünk.

A) Minden emberi lélek végtelen becsű, örök és szabad, azért végtelen czél felé törekszik.

B) Az egyed elvész, a faj is elpusztul. Kevesen hizelkedhetnek azzal maguknak, hogy viseletöknek valami értékesebb következkezménye volna a késő nemzedékekre; még azok sem mondhatják, hogy az elért czélra törekedtek. Még ha szabadok volnánk is, tudatlanságuk gyámoltalanokká tesz bennünket; és csak vigasztalásul szolgálhat a gondolat, hogy a messze távolban ismeretlen erők determinálták magunkviseletét és ha nem látjuk előre következményeit, okait sem szabályozhatjuk.

Természetesen e két doctrinát, csak mint két áramlat kifejezését kell felfognunk. A realismus idején az -264- emberiség vezér szellemei ez utóbbira hajlandók, ez jobban megfelel inyöknek. Vannak igen sokan, kik épen nem gondolkodnak, csak úgynevezett szerény tudósok, buta specialisták, a kik óvakodnak az elméletektől; de ha vallatjuk őket, ha kierőszakolunk tőlük valamelyes bölcsészeti nézetet, szívesebben fogadják az utóbbit, mint az előbbit.

Most a realismus alkonyán, rendkivül sokan vannak e szerény tudósok, a pesti egyetem rectora Fodor József épen úgy dicsekszik e szerénységgel, mint mások a széles világon. E szerénység azonban nem erény, csak a realismus korlátoltsága, mikor fáraszt minden általánosítás; mikor az eszme idealis nyomása alatt mindnyájan érezzük, hogy új lelki szükségek támadnak bensőnkben, melyek kielégítést követelnek. Ilyenkor azután könnyű ostorozni e szerény és jó specialistákat, kik fensőbb eszme nélkül tanítják a lelketlen tudomány adatait. Bezzeg nem volt lelketlen e tudomány 30–40 év előtt, mikor rajongva fordúlt feléje az emberiség s tőle vártuk a nagy igazságok, az örök problemák megoldását.

Szemére vetik Balfournak, hogy midőn a naturalismus ellen harczol, a természettudományokat is üldözi, s midőn a naturalismus alaptanainak lehetetlenségeit, hazugságait, ellenmondásait deríti fel, a természettudományok gyarlóságait is feltárja. E vád látszólag alapos. Mikor azt kérdezik, mi közük a természettudományoknak a naturalismushoz; Balfour ostorozza a tudományos agnosticismust, holott csak metaphysicai agnosticismusról szólhatna. Mi joggal vethetném egy Thán Károly, egy Eötvös Loránt, egy Fodor József szemére az ő szegény agnosticismusukat; oly férfiaknak, a kik soha sem látszottak eszmei, bölcsészeti dolgokkal törödni. Náluk a tudomány csak gyakorlat, kisérlet minden eszmei törekvés nélkül. A Balfour elleni vád azonban nem jogosult, ő maga tiltakozik -265- ellene. Különben a korlátoltabb természettudósok sem kerülhetik ki, hogy ne érintsék az eszmeit s eljárásuk bármily szerény és óvatos, alig lehet, hogy a naturalismus lehe ne mutatkozzék körükben. Csupán akkor lehetséges ez, ha szervezetök erősen hajlandó a mysticismusra, mint például Newton Izsáké. Különben léha materialisták, zsebelő buvárok, és eszmétlen fraterek szoktak lenni. Többnyire szeretik a külső rendet és csint, a tisztaságot és pontosságot, a kényelmet és jólétet, egész odaadással fáradoznak megszerzésükön; de szellemi légkörükben, alig van más, mint a realismus miasmája, a naturalismus pézsmája.

Azután Balfournak ki kellett mutatni, hogy a természettudomány se külömb a hitnél. Mikor a haladás hullámának második fele beköszöntött, némi lenézéssel kezdettünk a hitről szólani és égig emelni a tudomány igazságát. Balfour tehát előáll és szellemes formában ismétli mindazon argumentumokat, melyekből megértjük, hogy a tudomány is hit, hogy a tudomány bemutatta világot nem tudjuk jobban felfogni vagy elképzelni, mint a theologia bemutatta istenséget; hogy az istenség eszméje nem anthropomorphicusabb, mint a külvilágról való ideánk; hogy az anyag ismerete nem behatóbb és egyenesebb mint istenismeretünk; hogy legközvetlenebb tapasztalataink nem járnak az igazság biztositékaival; hogy megfigyeléseink, észrevevéseink, mint lélektani eredmények, mint tudásunk forrásai nem csak alkalmilag pontatlanok, hanem rendesen tévesek is.

Mindezek régi dolgok, de ki hitt igazságukban 25–30 év óta? Emlékszem, hogy a hetvenes évek alatt, egy kis díszes társaságban, hol Szigligeti Ede, Paulay Ede is jelen voltak, valamikép szóba került érzéki tudásunk gyarlósága; de az egész társaságban nem akadt senki, a ki meg akarta volna érteni magyarázatomat, pedig több tanult fő -266- volt közöttünk. Nem akartak megérteni, mert nem engedte az erős realis áramlat. Azt mondhatná valaki, hogy kérem e nézeteket lehetett még a nyolczvanas években is olvasni kitűnő bőlcsészeknél, sőt jelesebb természettudósoknál is. Nagyon igaz; de ki olvasta őket? Az eszme nagy árja nem ismerte az effajta gondolatokat, nem olvasta az efféle dolgozatokat, nem tudott bennök gyönyörködni. Annál jobban forgatta a materialista bölcselőket és természettudósokat; ezeknek adott igazat. Még a jelesebb tehetségek is, a kik minden komolyabb fejtegetést elolvastak, bár nem tudták megczáfolni az idealista nézeteket, így nem is tagadták igazukat; bensejökben nem látták szívesen az ily magyarázatot. Az eszme tiltakozott ellene, hogy gyönyörködhessenek benne. Nálunk különben még elhanyagoltabb állapotban voltak a bölcsészeti tudományok mint külföldön. A legelemibb ismeretekre sem igen akadni a jogászok, orvosok és más müvelt emberek körében; a tanárjelöltek is csak kissé konyitanak a philosophiához. Lélekkel alig egy-kettő tanulta, többnyire azok sem vitték messzire.

Ha most 1895 derekán fejtegetném e dolgokat, engem is bizonynyal jobban megértenének. Az ébredező idealismus fogékony a hit, a vallás kérdései iránt és hajlandó igazat adni Balfournak, hogy vallásos és erkölcsi eszméink párhuzamosak tudományos ideáinkkal, hogy nem kell rettegniök ez utóbbiak igazságától. Épen úgy mint 1490, 1710, 1820 táján érezni kezdette az emberiség a metaphysicai vizsgálódások szükségét, érezzük napjainkban a tudományok száraz adatainak elégtelenségét; mindnyájunkat érintvén az idealismus lehe, tudatunk nélkül vonzódunk a metaphysicai kérdésekhez. Ma nem elégít ki bennünket a történelem üres fejü buvárainak jámbor adathalmaza, melyből nem tűnik ki az események fensőbb kapcsolata; némi megvetéssel kísérjük a természetbuvárok, physicusok, vegyészek stb. fáradhatatlan kutatásait s hajlandók vagyunk -267- többet nem látni bennök ügyes mesterembereknél; már arczukról le akarjuk olvasni korlátoltságukat, hisz ezek aprózó fraterek, a kik sohasem mélyednek el a tudomány alapjainak vizsgálatába. „És ha olykor fölmerül valamely kérdés, mely a tudomány bölcsészetével van összekötve és hangosan követeli a megoldást, Balfour szerint félig patheticusan, félig humorosan vágják el a csomót, melyet nem képesek megoldani. Például lehet-e nagyobb naivság mint Locke zavartalan derültsége, melylyel nagy műve végén biztosítja olvasóit, hogy a természetphilosophia aligha képes tudománynyá válni vagy a mi helyesebb, a természettudomány nem válhatik bölcsészetté? Lehet-e jellemzőbb valami, mint az a moral, melyet e meglepő szerénységből von le, hogy mivel nem tudunk elméleteket alkotni a jelen világról, áldozzuk erőnket a jövőhez való készületre. A mai empirismus atyjának e nevezetes lemondását kisebb-nagyobb eltéréssel számos kiváló követője vallotta.“

Rég ismeretes, hogy a materialismus, naturalismus stb. nem képes bölcsészetet alkotni. Az ember azonban megelégszik vele a realismus idején. Legalább a művelt emberek és tudósok nagy tömege nem érzi szükségét a bölcsészetnek. Balfour hosszasan és szellemesen mutogatja a realismus korlátoltságát, az empirismus eszmétlenségét, mely nem tud a lét egyszerűbb kérdéseire se kielégitő választ sem adni. Élvezettel olvassuk a naturalismus bölcsészeti alapja czimű nagy fejezetét; de tíz év előtt ő sem tudta volna megírni annyi lendülettel, mi sem találtuk volna benne örömünket.

V. Az idealismus.

Balfourt természetesen nem elégíti ki Kant transcendentalis idealismusa sem. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy a königsbergi bölcsész épen nem idealista, -268- hanem idealrealista. 1780-ban lehetetlen, hogy valaki idealista lehessen; akkor már senki sem tudott annyira összefoglalóan gondolkozni, hogy tisztán az eszmék világában éljen. Különben maga is tiltakozott egy bírálójának ama dícsérete ellen, hogy bölcsészete fensőbb idealismus. Szavai így hangzanak: „Az eleati iskolától kezdve Berkeley püspökig minden igazi idealistának tételét e formula fejezi ki: Az érzéki és tapasztalati ismeret csupán látszat és csak a tiszta értelem és ész eszméiben van igazság. Ellenben az én idealismusomnak uralkodó, határozott alapelve: a dolgok minden ismerete, mely a tiszta értelemből vagy a tiszta észből ered, csupa látszat és csak a tapasztalásban van igazság.“ Ez elég világosan van mondva arra nézve, hogy Kant nem idealista, sőt a ki nem ismerné közelebbről a híres bölcsészt, a mély gondolkodót, e szavak után ráfoghatná, hogy igazi realista. Kant nagysága épen abban rejlik, hogy az idealrealismus napjaiban a két eszme harcza alatt mindkettőnek meg akarta magyarázni az igazát. Kant az a bölcsészet terén, ami Shakespeare a költészetén, az idealrealismusnak legnagyobb tehetségű kifejezője. Innen magyarázhatni, hogy mikor 1850 után mindenfelé buktak, elhanyatlottak vagy földönfutókká lettek az idealisták, általánosan felhangzott auf Kant zurückgehen! Térjünk vissza Kanthoz! Hisz ez időszak az idealrealismus dele körül járt.

De hát igazat adhatott-e Kant az idealismusnak? Nem. Miért nem? kérdezi az olvasó. Akkora gondolkodó mint egy Kant, ki talán egy Aristoteles, Aquinói sz. Tamás, Descartes, szintén idealrealista bölcsészek fölött áll, nem tudott volna beléhelyezkedni az idealisták gondolkodásába? Annyira mély gondolkodó nem tudta volna átérteni egy Berkeley, egy Leibnitz, egy Socrates és Plátó gondolkodását? Bizony nem. Ezek ugyanis saját szervezetük és az eszme erejénél fogva annyira expansiv és összefoglaló -269- gondolkodók valának, a minő Kant az idealrealismus alatt már nem lehetett. Ezek rajongtak a moral, a vallás, szóval minden nemes és magasztosért, a legszélesebben vett isteni és emberiért, a mi Kantnak már lehetetlen volt. Ök sokkal szélesebben, összefoglalóbban gondolkoztak mint Kant. Szemeikben eltűnt a real, a matéria, az érzéki ismeret becse, csak az eszmeiben éltek. Ennek bizonyítására Kant egész tanát idézhetnők; de mivel a vallásról szólunk, említsük fel, hogy a königsbergi nagy philosophus már lehetetlennek tartja az isten létének, a léleknek, a szabadságnak bebizonyítását. Természetes, mert nem láthatott annyira szélesen, annyira expansive, annyira összefoglalóan, mint például egy szent Anselm (1033–1109), az ontologicus érv szerzője. Ez az argumentum, mely realis szempontból nagyon gyarló, körülbelül így hangzik: nekem van fogalmam egy legtökéletesebb lényről, az istenről, a tökéletesség egyik követelménye a lét is, tehát lennie kell az istennek, különben nem lehetne fogalmam róla. Kant az idealreal szűkebb, intensivebb világában már nem értheti a XI. század idealistájának okoskodását. Szerinte a lét nem tartozik a fogalom sajátságai közé. Minden jegye meglehet a fogalomnak, bár maga a lét hiányzik. Száz meglevő tallérnak csak annyi jegye van, mint száz lehetséges tallérnak, csupán a zsebem érzi meg a különbséget. Es war daher etwas unnatürliches und eine blosse Neuerung des Schulwitzes, aus einer ganz willkürlich entworfenen Idee das Dasein des ihr entsprechenden Gegenstandes selbst ausklauben zu wollen… Es ist also an diesem berühmten Beweise alle Mühe und Arbeit verloren und ein Mensch würde wohl ebensowenig aus blossen Ideen an Einsichten reicher werden als ein Kaufmann an Vermögen, wenn er, um seinem Zustand zu verbessern seinem Kassenbestande einige Nullen anhängen wollte. Kant tehát csak azt látja, hogy mint a kereskedő pénzének -270- összegét néhány nullával megtoldja, az ezerből százezeret csinál, úgy tőn sz. Anzelm is: az emberi tökéletességeket végtelen sok nullával szaporítva felkiáltott: Ime van isten, mert fogalmam van róla. El tudom képzelni, tehát van. Össze tudom szedni jegyeit, tehát lennie kell. Mikor az ötvenes években az isten létének ezt az érvét tanultam, nekem sem tudott a fejembe menni. És mentől jobban leszállottunk a realismusba, annál gyarlóbbnak tűnt fel, annál inkább, mert a végtelenről is azt gondoltuk, hogy csak a végesek halmozása, egymásmellé rakása által tudjuk egy kissé elképzelni. Szívesen mosolyogtunk Kanttal az ontologicus bizonyítás gyöngeségén. Most, mióta a haladás törvényét ismerem, nem mosolygok többé az idealisták ezen és más bizonyítékain; értem, hogy ők az Isten létét, az emberi lelket és más egyebet okoskodásaikkal bebizonyítottnak vettek.

Így vagyunk a vallás és moral igazságaival is. A realismus idején a mysticusokat kivéve, a vallás tulajdonkép a szokás dolga, melynek igazságával senki sem törődik. Nem bántjuk, nem bolygatjuk. Élünk a magunk módján, a hogy szervezetünk és az eszme sugallja. Erkölcsünket, magunkviseletét nem szabályozza valamely magasabb principium. Az anyagira, az érzékire vetjük magunkat, szerezzük a pénzt, hogy élvezhessünk magunk és a mieink; nyájasak, jóságosak, irgalmasak vagyunk, mert nem tudjuk mások baját nézni; szóval léha jóság tölti el keblünket. Mivel a realismus szétmállás, aprózás, mint minden, úgy a vallás, moral, jog, politika mind elválik egymástól, semmi közük sincs egymáshoz, sőt a legtöbbször ellentétbe jönnek, vagy csak látszatra harmonizálnak. Bezzeg az idealismus alatt, mikor mindig az egyetemest tartjuk szemünk előtt, a vallás, az erkölcs, a jog, a politika szemlátomást közelednek egymáshoz. Ez az idealismus reactiónak nevezett időszaka, mely most veszi kezdetét, -271- mikor a társadalmat a vallás és moral egységes vezetése alá akarják rendelni. Sajátkép a legmagasabb foka az idealismusnak, mert a fellépő idealisták a legnagyobb egységet a legexpansivabb lélekkel sürgetik. Ilyenkor az aestheticai műfajok is közelednek egymáshoz. Az eposból eltűnik a tárgyias előadás, a meleg, közvetlen hang, színes és keresetlen nyelv, helyettök fenkölt, magasztos jellemek, ünnepélyes előadás mutatkozik; a drámában eposi jellemzés és lyrai előadás jelentkezik, a lyra feszes, ünnepies, ódai, máskor borongó, sentimentalis. Mindenütt egységre törekvés nyomai mutatkoznak. Az ember kezd tetterős, férfias lenni, megveti az asszonyos léhaságot, a családban a férfi jut uralomra, a becsület, a tisztesség kezd visszhangzani a társadalomban.

Balfour, mint az efféle idealismus egységének képviselője, természetesen nem lehet valami nagy tisztelője Kant idealrealismusának. Szemére is veti Fairbairn a Contemporary Review áprilisi számában, hogy nem méltányolja eléggé a transcendentalis idealismust, pedig húsz-huszonöt év előtt, mikor a pamphysicismus támadólag lépett föl, mikor az evolutio, az agnosticismus harczias lőn és a Britt Társaság szószékéről ékesszólóan hirdették, hogy az anyagban meg van az élet minden formájának és minőségének potentiája, bezzeg nagy hasznát vették. Ha most szerényebbek az empiricus tudósok, jórészt ennek köszönhetni. Téved Fairbairn, mert az empiricus természettudósok mai szerénységét az idealismus ébredezésének kell tulajdonítanunk. Nemcsak mi, hanem e szerény tudósok is érezik, hogy megváltozik az idők árja, hogy új szellem mutatkozik a széles világon, és ez a Balfour-féle idealismus, mely megvetőleg nyilatkozik a tapasztalás szerzette ismeretekről, szívesen esküszik az isteni tekintély és vallás igazságára.

Kant elismerte, hogy az isten eszméje lélektani szüksége -272- az embernek, hogy eszünk ellenállhatlanul törekszik a végtelen, a feltétlen felé; ez azonban örökké elérhetetlen ideal marad reánk nézve. Természetünk az egység felé űz bennünket, de a mit a tiszta, a megismerő ész soha el nem érhet, eléri a gyakorlati ész, mert mint erkölcsi törvény, mint categoricus imperativus feltétlenül uralkodik; az emberi ész áttöri az érzéki, a véges világ korlátjait, részese lesz a végtelennek, az érzékfölöttinek. Az erkölcsi tehát teljesen önálló, független, a mit csak lealázna, erkölcstelenné, eudaimonisticussá tenne, ha a mennyei jutalomra, az isteni törvényhozóra való tekintetből követnők. Hogy mégis helyet adjon a vallásnak, Kant szerint abban áll a religio, hogy erkölcsi kötelességeinket isteni parancsoknak tekintjük; ezek azonban nem azért kötelességek, mert isteni parancsoknak tekintjük, hanem azért tartjuk isteni parancsoknak, mert föltétlen kötelességeknek ismerjük. Láthatni e magyarázatból is, hogy Kant az idealrealismus delén mily világosan törekszik ez időszak férfias, stoikus moraljára. Ez a moral akkor uralkodó az önérzetes, büszke emberiség lelkében. A religio természetesen háttérbe szorul és kevesebb helyet foglal el a realismus felé hajló emberben. Kant nem tudott mysticus lenni, nem tudott fölmelegedni az édes, hő, vallásos érzésben, mint Jakobi, később Fichte, Schelling, Schleiermacher és mások számtalanon. Távol állott a vallás idealis felfogásától is, mely magasztos fölemelkedés az istenhez. Széles, egyetemes gondolkodása végtelen messzeségben ugyan, de látja a világ urát, a mindenség korlátlan istenét és szent imádattal borul le előtte. Kantnak ez csak rajongás, a cultus erkölcsi érték nélküli cselekvény. Nála tehát az igaz religio csak jámbor élet, vagyis moral. Balfour nem vallja se Kant stoicus moralját, se a mysticusok édes, vallásos érzését. A mennyire műve mutatja, tetterős idealista, a ki az egyetemesnek, az általánosnak -273- uralma alatt áll, így fogja fel a vallást, az erkölcsöt, a a politikát, mindenütt egységet keresvén. Kantnál a vallás csak amolyan toldaléka, függeléke az erkölcsnek; minél tovább haladunk be a realismusba, annál jobban elválik a moral és vallás egymástól, majdnem idegenek lesznek egymásra nézve; míg az idealista az egyetemes szempontjából tekintvén a lelki világot, összeolvasztja a szépet, a jót és az igazat az isteni magasztos fogalmában. Ha azt kérdezzük az idealistától, hogy mi a szép, nem tudja elválasztani a jó és igaz fogalmától, annál kevésbbé az istenitől. A jó eszméje csaknem egygyé forr az erkölcs, a jog, a politika fogalmával. Szóval egységes góczpontban, az isteni fogalmában centralisál minden eszmeit; míg a realista lelkében mindezek csaknem közönyösek, idegenek, olykor mint ellenségek szerepelnek egymással szemben, például a tisztesség, az őszinteség teljesen elenyészik a politikai életben, vezető államférfiak a legvakmerőbben hazudnak, csalnak, sikkasztanak, mindezt bántatlanul tehetik, ha siker koronázza működésöket.

VI. A bölcsészet és a rationalismus.

Végre is, azt mondja Balfour, nincs bölcsészeti rendszer, mely megnyugtatná az embert. Az egyes rendszerek mind lejárták magukat. Plato, Aristoteles, az új platonikusok, a stoikusok már elavultak; de talán az újabb bölcsészek tanai kötik le figyelmünket? Ha a régiek nem tudtak nekünk helyes bölcsészetet, vagyis a tudomány észszerű systemáját nyújtani, talán jobban állunk a modernekkel? Életrevalóbb-e Descartes metaphysicája, mint physicája? Az ő két substantiája vagy substantiafaja, vagy Spinoza egyes substantiája, vagy Leibnitz számtalan substantiája jobban kielégitik-e az igazság búvárát? Vajjon Schopenhauer akaratbölcsészete, vagy Hartmann öntudatlan philosophiája -274- megszerzik-e nekünk azt a bölcsészeti metaphysicát, melyre szükségünk van? Bizonyosan akadnak nálunk csodálóik, de aligha őszinte híveik. Még azok közül is, akik hajlandók elfogadni pessimismusukat, hányan teszik magukévá metaphysicai tanaikat?

Mindamellett három szempontból ajánlatosnak tartja Balfour a nagy metaphysicai iskolák történetével, vagyis a bölcsészet történelmével foglalkozni. Az első a történeti szempont. Hisz e rendszerek koruk lelki állapotjának jelenségei valának, lelki gyarapodásuknak tényezői. Másodszor a metaphysicai kérdések örökös tárgyalása, noha nem jutott el a megoldáshoz, feltárta a metaphysicusok tévedéseit, hibás útjait. Harmadszor aestheticai szempontból is érdemes velök foglalkozni, mert fényes okoskodásaik daczára a képzelet műveit alkotják; költők, a kik az elvonttal és érzékfölöttivel, nem pedig az észszerűvel és érzékivel foglalkoznak. Új világokat tárnak fel nekünk, noha irályuk nem mindig vonzó, előadásuk sem világos és átlátszó; de jogosan igénylik csodálatunkat, mert brillians intuitióik vannak, egyes érveik bámulatosan finomak, rajonganak az egyetemes és az örökkévaló után, rendületlenűl hisznek a világ észszerüségében és az elvont speculatio magas rétegeiben élve megvetik a köznapi lét hitvány érdekeit.

Balfour e megjegyzései idealista gondolkodásnak jelei; de nem teszik érthetővé a bölcsészet történelmét, melyet a legtarkább és összefüggés nélküli rendszerek zavaros egymásutánjának tekintenek egyes gondolkodók. Míg nem ismertük a haladás törvényét, igen sokan, mondjuk, a legtöbben, nem is tartották tudománynak a bölcsészet történelmét, mely a legszélsőbb metaphysicai és leglaposabb naturalista nézetek zagyva összehalmozása. Micsoda összefüggés, okszerű egymásután van Socrates és Plató, másrészről Aristoteles, Epicurus és Zeno nézetei között? Hát még a számtalan sophista doctrinája milyen viszonyban -275- áll Platóéhoz? És így tovább napjainkig ezer meg ezer kérdésre nem tudott felelni a historikus, pedig mi a történelem, ha nem az eszmék és tünemények oknyomozó és összefüggő előadása? Most azonban tudjuk, hogy az idealismus napjaiban rajongunk az eszményiért, szeretünk összefoglalni, fensőbb moral lebeg előttünk, hatalmas egységre törekszünk. De csakhamar megjelennek a realisabb gondolkodás bölcselői, érvényre juttatják az érzéki, tapasztalati igazságot, háttérbe szorúlnak a szélső idealisták, kisebb körre szorítkozik az ember érzése, gondolkodása, míg végre a realismus gyakorlati, tapasztalati, érzéki és mystikus világa jut uralomra. Ma tudjuk, hogy ezt a hullámos változást kell keresnünk a metaphysica, a jog, az erkölcs, az aesthetica, az irodalom, a művészetek, a nemzetgazdaság stb. történelmében.

De ha nincs jelenleg egyetlen kielégitő metaphysicai rendszer, sem pedig tudományelmélet, tehát mi van? kérdi Balfour. Az embernek szüksége van az igazságra, a bizonyosságra, nem lehet el nélküle. Gondolkodásának, érzésének megállapodott nézetekre kell támaszkodnia a hít és tudomány világában.

Már pedig ilyen nincs; tehát mit tesz az ember? A nagy többség megelégszik bizonyos higgadt és átlagos gondolkodásmóddal, melynek vezetésénél a fölmerülő véleményeket majd elveti, majd meg magáévá teszi s ez csaknem oly automataszerűen történik, mint a physicai emésztés. Ez a gondolkodásmód a rationalismus, melyet sokan az emberi értelem szabad alkalmazásának tekintenek az élet és világ kérdéseire; azt mondják, hogy az emancipált ész derűlt világában való elfogulatlan vizsgálata minden kérdésnek. Balfour igazolt reactiónak tekinti a rationalismust a theologia tulzásai ellen és azt sejti, hogy végelemzésében nem egyéb, mint az eddig uralkodó naturalismus. -276-

Én amennyire foglalkoztam a kérdéssel, következőkép látom a rationalismus megjelenését és további szerepét.

Mikor a realismus elérte legmélyebb sülyedését; mikor legáltalánosabb a léhaság, érzékiség, majdnem elenyészett az erkölcsi érzés; mikor az irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes, a tekintély, a rend, az erkölcs stb. képviselője s csak az egyed a tisztességes és becsületes: akkor ébredezik az idealismus s lassankint a társadalom számos tagja kezd rajongani a vallásért és erkölcsért. A realisták egyrésze nem képes átalakulni, hanem élvez, szórakozik, játszik, idegeskedik, szóval bomladozik, számosan megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek. Míg az idealisták rajongva buzgólkodnak a vallás és moral érdekében és dühöngve ostorozzák a hitvány emberiséget: a a realisták rosszul kezdik érezni magukat, látniok kell a közbecsülés hiányát, a közvélemény megfordúltát, a tisztább erkölcs, a nemesebb gondolkodás jelentkezését s rájok nézve beáll az a lelki állapot, melyet a keresztyén egyház a megismert igazság elleni tusakodásnak és megátalkodottságnak nevez. Míg az idealisták a vallás, a tekintély, a moral szükségét hangoztatják s a legáltalánosabbat sürgetik, ők bomladoznak vagy léháskodnak.

Ilyenkor még nem lép fel az újítás, a reform eszméje, csak támogatni akarják a vallást és erkölcsöket, néha törvényeket hoznak a vallásos élet emelésére, nagy befolyást engednek a papságnak a társadalmi élet terén, az iskolában és egyházban. Mikor már e szélső idealismus itt-ott gyengül, lép föl a reform, az újító idealismus, mely többé-kevesbbé rationalista. Egy Luther például 1517-ben jóval rationalisabb mint Savonarola 1495-ben. Ez utóbbi nem meri a dogmákat megtámadni, sőt vallásosabb akar lenni az egyház vezérférfiainál, ami máglyára juttatja. Luther mindjárt szabadabb magyarázatokkal áll elő. Socrates, a szigorú moralista szintén a szélső idealismus -277- apostola volt 420 körül Kr. e.; de utóbb egy kissé rationalisticus lőn, a mi ellentétbe hozta a papsággal. Catót hasonló idealismus lelkesítette, mikor 145-ben Rómából kiűzette a sophista bölcsészeket. Tertullian a második század végén e szélső religiositás hirdetője. Nagy Gergely pápa, a hatodik század alkonyán ennek az iránynak feje. 975 körül újra találkozunk ez idealismussal épen ugy mint 1490 körül. Lamennais pedig 1817-ben még a pápai tekintély mellett kardoskodik; de néhány év múlva már a közérzet, a sensus communistól várja a bizonyosságot, utóbb az idealis szabadelvűséget akarja összegyeztetni az egyház tanaival. Leibnitz 1710 körül szélsőbb idealista, mint tanítványa Wolff. Shaftesbury, Berkeley ugyanakkor idealisabbak, mint később Hume és Voltaire vagy épen Diderot, D’Alembert és Rousseau. A legszélsőbb idealismus rendesen kényszerítő erővel, hatalommal szeret föllépni a romlottság megfékezésére, utóbb a rationalis, az újító, a reformáló idealismus, mely az emberi természetet jónak szereti hirdetni, melyet csupán a társadalom rontott meg és gyűlöli a realismusból ránk maradt szabályokat, külsőségeket, formaiságokat, rendesen elfordúl a kényszertől, kisebb-nagyobb cselekvési vagy lelkiismereti szabadságot hangoztat, emlegetni kezdi a nemzeti egységet stb., ekkor jelentkezik számos ember lelkében a rationalismus, melynek az isten, az örökkévalóság, a lélek, a halhatatlanság, a lelkiismeret, az erkölcs, a szabadság, a szépség stb. nem üres szavak, mint a realismusnak és benne a naturalismusnak. Csakhogy egyoldalúnak, túlzónak kezdik tartani a metaphysicai bölcselkedést, az eszmék hajszolását, a tiszta erkölcs és vallás korlátlan uralmát. Sőt akadnak realisabb gondolkodók is közöttük. 1750 körül Lamettrie, 1830 körül Comte Ágost kezdenek materialista nézeteket hirdetni. Tanaikat azonban részint idealis módon adják elő, részint annyira keverik idealis elemekkel, hogy -278- mindjárt meglátszik rajtok az idealrealismus hajnala. Épen e sajátságaiknál fogva lesznek lassankint elfogadhatók kortársaikra és leginkább közvetlen utódaikra nézve.

VII. A tekintély és az ész.

Az eszme világában fontos kérdés a tekintély kérdése. Rendkívüli erővel szokott fellépni az idealismus hajnalán. De csakhamar erős támadásban részesűl. Tudjuk már, hogy az idealrealismus alatt uralkodó hatalom lesz az ész. Minden jelenség kedvez neki. Meghallgatjuk ugyan a többi érvet is, de bizonyító, döntő erővel csupán az ész okoskodása bír reánk nézve. Minél jobban gyarapszik a realismus, annál szélesebb, általánosabb kezd lenni az ész uralma. Az egyszerű, a természetes, a józan ész a legfőbb forum, ellene senki sem szokott felebbezni. Megszólalnak ugyan a mysticusok, de nem törődünk velök. Háttérbe szorul minden eszmei, a gyakorlati világnak pedig elég a józan ész. Mert tudnunk kell, hogy ez az ész nem a nagy és egyetemes ideákkal foglalkozik, hanem a realismus kis körében, szűk világában mozog, a tapasztalás egyszerű kérdéseivel foglalkozik. Mikor pedig kitör az idealismus, mikor az egyetemes ragadja meg bensőnket, az isteni teszi magáévá egész valónkat, a realismus szűk és gyakorlati eszével szemben a tekintély elvét szoktuk hangoztatni, melynek a realismus alatt bizony csekély befolyása volt. Ekkor írnak legszebben a tekintélyről. A nagy ősök, a jeles férfiak, a dicső múlt, a letűnt nemzeti nagyság magasztalásában találjuk örömünket. A realis idők léha individualismusa ellenében jól esik a világ és hazánk nagyjaira mutatni és példájokon épűlni, fölemelkedni. A költészet mind a három faja dicsőíti őket. Hősimádók, heroworshipperek leszünk. Ekkor írja Firduszi Sahnáméját, Voltaire Henriadeját, Vörösmarty Zalán futását -279- etc. Most is látjuk, hogy Francziaországban rohamosan emelkedik a Napoleoncultus, a kirakatok telvék a hatalmas császár arczképeivel, gyönyörű képek egy-egy jelenetet ábrázolnak tüneményes multjából; számos irodalmi mű foglalkozik vele. Mindez többé-kevésbbé a tekintély visszatértének jele. E bevezetés után lássuk Balfour könyvének e kiváló fejezetét, mert ritkán olvashatni ily kitűnő tárgyalást a tekintély elvéről. Most tagadhatlanul kedvez neki az idő, azért melegséggel és igazsággal írhat róla. Ha az emberiség haladásának egy-egy hullámán tekintünk végig, kissé merészen szólva azt látni, hogy tulajdonkép nem egyéb, mint a tekintély elvének folyton növekvő megtámadása és összetiprása. Az idealismus idején ugyanis rögtön délpontjára emelkedik a tekintély. De még erősen eszményi az emberiség, mikor e tekintélyt nyírbálni kezdik. A reformáló idealisták megtámadják az erkölcs és politika, a vallás és bölcsészet, a nyelv és irodalom, a költészet és más művészetek terén. E támadás eleinte kisebb rést üt rajta, míg a gyarapodó realismus végleg össze nem töri. Már az idealismus utóbbi részében jelszavuk lesz: Le a tekintélyekkel! Voltaire pedig ekkor hangoztatja Ecrasez l’infame, egy Ibsen, egy Tolstoi épen nem ismer tekintélyeket.

Balfour látja, hogy a mai elmélet szerint mindenkinek joga van azt a nézetet vallani, a melyik neki tetszik, csak előbb fontolja meg az okokat, melyek nézete mellett szólanak. A tekintély persze nem szerepel a hit törvényes okai között. Ha megjelenik közöttük, irgalom nélkül ki kell kergetni. Csupán az ész az emberiség meggyőződésének biztos vezére. Ez a politikai és társadalmi bölcsészet egyik közhelye, pedig tudományosan tekintve a dolgot, nemcsak téves, hanem képtelen is. Tegyünk föl például egy községet, melynek minden tagja elhatározná, hogy kivetkőzik a nevelés szerezte balítéletekből, -280- hogy komolyan megbírál minden erkölcsi parancsot, melynek engedelmeskedni szokott, hogy szétbonczolja mindazon loyalitást, melyek lehetségessé és könnyűvé teszik a társadalmi életet és hogy aggódó szabatossággal írja körűl beleegyezését mindabba, a mit helyesnek, jogosúltnak tart. Ilyen község nem tudna létre jönni, vagy ha valami csodával megteremtenék, rögtön alkotó elemeire oszlanék.

Az angol szerző például az erkölcsiség kérdését veti föl. Ha egyetemes volna a magánítélet joga és kötelessége, minden egyes ember dolga és szabadalma lenne bíráló vizsgálatnak vetni alá a folyó erkölcsiség maximáit. Most képzeljük el az oly társadalom álláspontját, melyben a következő nemzedék a hagyományos nézet pártatlan bírálatára szentelné minden erélyét. Tegyük föl, hogy minden asszonynak és férfiúnak, vagy mondjuk ifjúnak és leánynak meg volna a képessége a kérdések megoldására. Legyenek bár ellátva a criticismus legújabb módszereivel, a vélemények mily chaosa támadna ifjú bíráink keblében! Balfour szellemesen rajzolja ezt a lelki állapotot, a vélemények tarkaságát és végre is arra az eredményre jut, hogy szerencsére az ember nem képes elvetni azon meggyőződéseket, melyek nem a szabad speculatív vizsgálódás termékei. És ha valaki egy más csillagról szemlélné az emberi szellem e küzdelmét, észre kellene venni azon mérhetlen, kikerűlhetlen és átlag jótékony szerepet, melyet a tekintély a hit létrehozásában játszik. Ezt a gondolatot fejezik ki az efféle mondások, hogy minden ember azon társadalom gyermeke, a melyben él; hogy senki sem emelkedhetik magasabbra kora színvonalánál. Ezek oly színben tüntetik fel a dolgot, mintha az ész az Ormuzd egy neme volna, mely örökös harczot vív a hagyomány és tekintély Ahrimanja ellen. Fokozatos diadalt arat a sötétség hatalmai ellen, a mit mi azután haladásnak -281- nevezünk. Az, a mi sietteti a diadal óráját, nyereség és ha egy bűvös csapással kiírthatnók a hit minden oly okát, a mi nem származik az észből, szerencsés szerzői volnánk az erkölcsi világ oly reformjának, melyhez hasonló lenne a physicaiban a kínok és bajok eltörlése. Balfour ellenében igazat kell adnunk a rationalistáknak, hogy a köznapi értelem, a realis gondolkodás örökös háborút visel az eszményi érzéssel, gondolkodással, hogy a realismus lassú győzelmét tekintjük politikai, társadalmi, anyagi, érzéki, művészeti stb. haladásnak; de nem ez a haladás, nem ez a műveltség tartja össze a társadalmat, mert ez nem egyéb, mint fokozatos szétmállás; hanem az egyes hullámok élén kitörő idealismus. Ez regenerálja az emberiséget vallásilag, erkölcsileg, ez teszi képessé nemünket az egyetemes igaz, az általános jó és az isteni szép élvezésére. Ez újra összehoz, fölemel, megnemesít bennünket. S ennyiben igaza van Balfournak, mikor mondja: Azért, hogy őseink kevesebbet okoskodtak és többet hittek mint mi, nem gratulálhatunk magunknak. Igen, ha az ész mindig helyes észjárást jelentene. Ez azonban oly kevéssé áll, mint a hogy a tekintély sem mindig jogos tekintély.

Angol bölcsészünknek egy találó kép jut eszébe az életből, melyet az észre alkalmaz. A régi gőzgépeknél rendesen egy inast alkalmaztak, a ki szabályosan eresztgette a gőzt, mielőtt feltalálták mechanikai módját, melylyel jóval biztosabban és szabályosabban mozgathatták a kerekeket. E suhancz megbocsátható büszkeséggel tekinthetett maga elé és nagyra lehetett vele, hogy ő a gép hatalmas működésének forrása. Hasonló elbízakodással állhat ki az ész az élet és lélektani meggyőződések tömegében és szívesen elgondolja magáról, hogy ő legcsodálatosabb és legfontosabb tényező az egész gépezetben.

Nem követhetjük Balfourt hosszú és érdekes fejtegetésében, melyben kimutatja, hogy habár zavarosak a források, -282- melyekből meggyőződéseinket merítjük; mégis ha méltányosan akarunk ítélni a két vetélytárs, az ész és tekintély között, nem szabad elfelejtenünk, hogy vallás, erkölcs és politika dolgában jóval többet köszönhetünk a tekintélynek, mint az észnek; hogy inkább a tekintélyen mint eszünkön nyugosznak a társadalmi élet oszlopai; hogy jobban összetartja a tekintély mint az ész; hogy azon sajátságunk, melylyel felülmúljuk az állatvilágot, nem annyira okoskodásunk, mint azon képességünk, melylyel elfogadjuk a tekintély befolyását és mi is hatunk reá.

Hosszúra nyúlnék ismertetésünk és magyarázatunk, ha Balfour könyvének minden fejezetét be akarnók mutatni. Tagadhatlanúl mindegyik érdekes és komoly dolgozat. Bárki olvassa el azokat, most az idealismus hajnalán, a mennyire szervezete engedi, többé-kevésbbé igazat fog nekik adni. A kitűnő államférfiú és bölcsész felfogása megfelel az idealismus mai színvonalának. Természetesen, az elhanyatló realismus lovagjai megdöbbenve olvassák s kézzel-lábbal tiltakoznak ellene; de nem lesznek képesek megakadályozni a könyv hatását. Az uralkodó eszme változása annak idején megteszi ezt is.

XX.
AZ IDŐK ÁRJÁNAK KÉPE.

XXI.
A HULLÁMOK BEOSZTÁSA.

Már sajtó alatt volt e munka, mikor eszembe jutott, hogy jó lenne az egyes hullámokat 15 időszakra felosztan; ezzel láthatóbbá válnék, hogy a kor egyes képviselői kiknek felelnek meg. Annyit azonnal látni, hogy szélső idealista nem lehet a realismus napjaiban, hogy a kik messze esnek valamely időszaktól, nem is élhettek volna e távoli időben vagy legalább hatás nélkül és rendesen meghasonolva tengették volna napjaikat. E rövid, futólagosan odavetett táblázatban nem fejezhettem ki a kor egyes fiainak gondolkodása változását, például egy Goethének minden nagyobb műve símúl az eszme változásához, azért egy nagyobb táblázatban külön ki kellene tenni Wertherjét, Faustját, Hermann és Dorotheáját, Wahlverwandtschaftját, West-östlicher Divanját stb., melyek igazán a megfelelő kor szülöttei. Szintén nem fejezhettem ki egy Schiller szervezetét, ki bár símult egy kissé az eszme változásához, mégis idealisabb volt, mint kora s ezért folyton betegeskedett és korán meghalt; szóval az ily táblázatnak csak akkor lehet nagyobb becse, ha az egyes nevekhez észrevételeket, megjegyzéseket csatolunk. De azok, kik jól tudják a világ történelmét, némi vezérfonalat találnak benne addig is, míg nagyobb táblázatot nem készitünk.

Az egyes időszakok szélesebb vagy szűkebb eszmevilágát körökkel jelezem. Legszélesebb eszmeköre van a kitörő idealismusnak, ez fokozatosan szűkül az individualismusig. De a mennyivel szűkül az eszmei, annyival gyarapszik a realis elem, mert az erő nem veszhet el; azért egy derék tanártársam figyelmeztetésére tanítványaim találó rajzokat készítettek, melyek a két elem szabályos fogyását és növekedését tüntetik elő. E rajzokat most költségkimélésből mellőzöm; de hiszem, hogy később lesz módom közzétenni. -287-

Lábjegyzetek.

1) Pauer: Ethicai determinismus 57. l.

2) The Foundations of Belief being Notes introductory to the study of Theology by the Right Hon. Arthur James Balfour, Fourth Edition, London, Longmans, Green and Co. 1895.

3) Contemporary Review 1895. ápril.

4) Review of Reviews.

5) Revue des deux Mondes 1895. máj. 15.

6) The Foundations of Belief etc. by Arthur James Balfour. Fourth edition 1895. 47. lap.

7) The Foundations of belief. 63. és köv. lapjai.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10	gondolkodik, Ma	gondolkodik. Ma
39	idealirealsmus hajnalán	idealrealismus hajnalán
96	sőt felháborttja	sőt felháborítja
136	é pnek föl	lépnek föl
172	valamely müben.	valamely müben
172	mit mond-	mit mond.
172	egy-két beava tott	egy-két beavatott
222	tapsolni,	tapsolni.

Kr. u. 1490–1550	1550–1680	1680–1710
1710–1760	1760–1805	1805–1818
1818–1840	1840–1880	1880–napjainkig
Idealismus	Idealrealismus.	Realismus.
Eszme		Alak.
Összefoglalás		Részletezés, aprózás.
Expansio	Eszmény és való	Intensio.
Bölcsészeti világnézet.	Az ismeret az alany és a külvilág productuma.	Történeti világnézet.
Teleologia.		Causalitas.
Észigazság.		Tapasztalati igazság.
Universalismus.		Individualismus.
Szabad akarat.		Determinismus.
Szellemiség.		Anyagiság.
Ifjukor	Férfikor.	Öregkor.
Az én tiszta activitas.		Az én tiszta passivitas.
Az ész uralma		A sziv uralma.
A szép, igaz, jó egysége.		A szép, igaz, jó elválása.
A bölcsészet, az átalánosítás virágzása. Vallás, tekintély, moral sürgetése. A jog és erkölcs egysége. Összefoglaló, általánosító tudomány; eszmék, kapcsolatok keresése, irodalom-történet.	Az eszményi és a real irány harcza. Törekvés a moral megmentésére. Stoa.	A bölcsészet hanyatlása. Sensualismus, empirismus, fatalismus, pietismus, mysticismus, pessimismus, spiritismus, mesmerismus, hypnotismus, theosophia, természetphilosophia, kosmogonia. Részletező, aprózó tudomány. Természettudományi, vegytani, természet- és földrajzi, orvosi, statistikai, demographiai, archaeologiai, bibliographiai stb. ismeretek. Alexandrinismus. Múzeumok, gyűjtemények.
Eszmei történetírás. Eszmei okok keresése. Nagy történetírók.	Királyok, nagy hadvezérek harczainak elbeszélése. Eszmei és epicai történetírás.	Elbeszélő és festői törtenetírás. Műveltségtörténeti adatok. Források, emlék- és okiratok, levelezések, képes munkák, facsimilék kiadása.
Eleinte vallásos conservativismus, később reform a nemzeti eszme minden elemén. Az erkölcsi élet javulása.	Az újnak és nemzetinek egyeztetése.	Reform az anyagi téren, gazdasági haladás. Az anyagi jólét, egészségügy javulása. Híres gazdák és orvosok, csodadoktorok, Kneipp-ok.
Egyszerű butorok, épületek.		Fényes butorok, szép és kényelmes épületek.
Az ipar és kereskedés szabadságának, a tőke felszabadításának sürgetése. Gazdasági és kereskedelmi hanyatlás. Nagy bukások. Oeconomisták, physiocraták.	Az idealrealismus első felében szabadverseny, második felében védvámok. Vagyonosság. A gazdagok nagy befolyása. Plutocratia.	Védvámok, czéhek. Uzsoratörvények. Agrár törekvések. Hitbizományok. Az ipar- és kereskedés virágzása. Munkás- és pórlázadás. A szegények védelme.
A szabadság szeretete. Az idealisták rajongása.	Forradalom. Az idealisták bukása. Központosítás.	Decentralisatio. Olygarchia. Országok szétmállása. Hűbériség keletkezése.
Nemzetek közeledése.	Nemzetek gyűlölködése. Idegen fajok és nemzetiségek elnyomatása. A nemzeti állam eszméje uralkodik.	Helyi, vidéki, tartományi patriotismus. Felekezeti, nemzetiségi és osztályérdekek. Pór-és munkászendülés, strike és anarchia.
Kezdődik a népek vándorlása.	Népvándorlás.	A népek rendesen nyugodtan élnek hazájokban. A véderő gyarapítása. Az állandó hadsereg.
Erély, férfias akarat. A nagy emberek tisztelete, hősök cultusa.	Nagy nemzeti és világháborúk. Nagy fejedelmek és vezérek.	Hódítás nehéz, idegen hódítók többnyire kiveretnek. Nagy hadvezérek tönkrejutnak.
Lángoló lelkesedés a hazáért; a haza és nemzet szeretete.	Nemzeti egység.	A nemzet és a haza eszméje gyöngül.
Az idealismus elején néhol zsidóüldözés, később philosemitismus.		Antisemitismus. Ghetto.
Az erkölcsi egyéniség ereje, nagysága.	Testületi szellem.	Az erkölcsi egyén megsemmisülése. Léha individualismus. A társadalom széthullása önző egyedekre. Idegesség. Meghasonlás. Számos őrült és öngyilkosság.
Finom erkölcsi érzék. Becsület és lovagiasság.		Az erkölcsi érzék tompulása. Moral insanity. Simaság, nyájasság, udvariasság. Elnézés. Tömérdek sikkasztás. Lélekvásár kivált az idealrealismus végén.
Önzetlen eszményi gondolkodás, érzés.	Önzetlenség és önzés.	Gyakorlati materialismus. Magán- és családi érdek. Nepotismus. Kapaszkodók. Zsebelők.
Sentimentalismus. Eszményi barátság és szerelem.	Férfias komoly érzés, dogmatikus gondolkodás. Komolyabb magaviselet. Nemes és büszke magatartás. Erős önérzet.	Lágy, kegyes, gyöngéd érzés, alkalmazkodó gondolkodás. Érzékiség. Nőuralom. Emancipatio. Ünnepek, mulatságok, jubilaeumok, versenyek. Narrenfeste, gladiatorok, fényes temetések, halottak napja, karácsonyfa, újévi ajándék. Jótékony egyesületek. Kórházak.
Humanismus cosmopolitismus, classicismus.	Nationalismus.	Provincialismus, particularismus.
Idegen és nemes szokások.	Nemzeti szokások, erkölcsök.	Vidéki, faji szokások és erkölcsök.
Egyházreform. Az érzéki elem, a szertartások hanyatlása. Észszerűség. A boszorkányhit gyöngülése. A vallásos lelkesedés ébredése.	Orthodoxia. Szigora tanítás és fegyelem terén. Dogmák kimondása. Inquisitio. Excommunicatio.	Az érzéki elem, a külsőség, a formaiság, a szertartások kedvelése. Lanyhaság a tan és fegyelem terén. Boszorkányégetés. Vallásunio-törekvések.
Purismus, neologia a nyelv terén.	Orthologia. Történeti és etymologiai nyelvtan és helyesírás.	Phonetikus helyesírás, empirikus nyelvtan. Idegen és tájszók. Kevert nyelv.
Eleinte vonzó, választékos, utóbb feszes, ünnepies, néha sentimentális szónoki irály.	Erőteljes, férfias, néha sentimentális és dagályos irály. Marinismus, euphuismus, Academismus.	Könnyed, fesztelen női stíl. Néha pongyola, lapos.
Körmondatos irály.		Tételes irály.
Uj versformák keresése. Classikus és nyugoti minták.	Az újnak és nemzetinek egyeztetése.	Megállapodott formák. Könnyű, csengő-bongó verselés. Tarka, mesterkélt formák.
Eszményi, ünnepies lyra; az idealismus napjaiban és az idealismus elsőfelében nagy lantosok.	Benső s eszményi lyra.	Benső, meleg és hangulatos, lyra. Sok népdal.
Bölcsészeti, socialis, hősi ódák. Satyrák, érzelmes elegiák.		Lágy, hangulatos dalok. Népmesék és mondák gyakori feldolgozása.
Hazafias, sentimentalis, epos és dráma. Az egyetemes dicsőítése, az individium kárhoztatása.	Ideal-realis eposok, tragédiák. Nagy tragikusok és elbeszélők.	Realistikus, analytikus stb. epos és dráma. Nagy vígjátékírók. Tömérdek apró rajz, tréfás életkép, könnyed humoros elbeszélés. Lelki állapotok elemzése. Az egyetemes kárhoztatása, az egyéni magasztalása. Alexandrinismus a költészet terén.
Lyrai balladák.	Szigorú szerkezetű balladák.	Széles, epicus balladák, románczok.
A műfajok összeolvadása. Epicus jellemek és lyrai előadás a tragédiában.		A műfajok teljes szétválása és apróbb fajokra oszlása.
Eszmei liberális kritika.	Tekintélyi kritika, hivatkozás a nagy költőkre.	Leíró, impressionista kritika A modernek.
Jogreform a szabadság és egyenlőség irányában. A bureaucratia kárhoztatása.	Nemzeti és történeti jog egyeztetése az eszményivel, az idegennel. Központosító törvények.	Helyi és szokásjog. A centralisáló törvények lazulása. Tömérdek törvény és szabály. Híres jogtanárok. Corpus jurisok. Számtalan hivatal.
A szellem nevelése.		A test nevelése.
Az oktatás reformjának sürgetése. Deductiv tanítás.	A közoktatás centralisatiója, utóbb nemzeti iránya. Túlterhelés. A módszer emlegetése. A szemléltetés alkalmazása.	A tananyag rövidítése, a tanulás könnyítése, inductiv tanitás. Számos közép- és főiskola meg szakiskola felállítása. Egységes középiskola, a görög és latin nyelvtanítás hanyatlása. Sok ünnep. Szín- és zeneelőadás. Játék testgyakorlat. Gyermek- és ifjúsági irodalom. Gyakorlati irány. Külsőség, formaság.

6	7	8	9	10
1100	1080	1060	1040	1020
805	786	765	746	727
555	541	527	513	499
330	312	294	276	258
40	18 Kr. e.	4 Kr. u.	26	48
314	340	366	393	420
714	741	768	795	822
1145	1179	1213	1247	1281
1564	1579	1594	1609	1624
1748	1756	1763	1770	1777
1845	1850	1856	1861	1866
Samuel Mago Cyrus Simonides Anacreon Nagy Sándor Caudium Actium Diocletian N. Constantin Aristoteles Lactantius Izauri Leo Tarik Trienti zs. Camöens Condillac Lamettrie Hume Baumgarten Petőfi Erkel Verdi Egressy Kossuth Ronge Merimée	Codrus Pisistratus Pythagoras Ptolomaeus Augustus I. Nicaeai Zsinat Aenesidem Sz. Bonifácz Barbarossa Párizsi egyet. Sz. Bernát Averroës Inquisitio Maimonides Socin Erzsébet Montaigne II. Fülöp Tasso Gellert Bolingbroke 1848. for. III. Napoleon Macanlay Saint-Reuve Döllinger Giusti	Dávid Zsoltárok Cambyses Xenophanes Tarquin Sup. Ovidius Varus Virgil Horatius Julianus Balamber Epicurus Pipin II. Nicaeai Z. II. Frigyes Vogelweide Eschenbach Gottfried Niebelungen Gudrun Magna charta Aranybulla III. Incze Oxford egyet. Paduin e. Nápolyi e. Giordano Marmontel Sterne Linné N. Frigyes Parini Reid Stuart Mill Darwin Liszt Wagner R. Berlioz Büchner Vogt	Aschylos Theocritus Pyrrhus II. Ptolomaeus Romulus Krisztus Tiberius Straton Philon Alcuin N. Károly A. Hales Tatárjárás Galilei Bacon Vanini Cervantes Shakespeare Marini Böhme Diderot D’Alembert Holbach Goldsmith Semler Lessing Mária Terézia Arany Renan Flaubert Dumas f. Jókai Taine Lassale Offenbach IX. Pius	Salmanassar I. Darius Miltiades Corinna Pindar Plutarch Coriolanus Zeno Nero Heraclitus Seneca Augustinus German eposok Sic. vecsernye Szép Fülöp Arany könyv Dante Albert Magn. Aqu. Tamás Bonaventura Roger Bacon Lope de Vega Bethlen Gábor Pázmány Ad. Shmith Burns Bismarck Deák Andrássy Ueberweg Lange Helmholz

11	12	13	14	15
1000	980	960	940	920
708	691	672	653	635
484	470	466	452	437
240	222	204	186	168
70	92	114	136	158
447	474	500	527	553
849	877	905	933	955
1315	1349	1384	1420	1455
1638	1652	1666	1681	1696
1787	1792	1798	1805	1812
1872	1877	1882	1887	1892
Salamon Énekek éneke Homer Aristides Themistocles Sophocles Herodotus III. Ptolomaeus Hamilcar Ager Picenus Parmenides Flavius Jos. Attila I. Leo Genserich Eckhart Duns Avign. egyet. Des Cartes Gassendi Rubens Wallenstein Grotius II. József Kant Goethe Schiller Kazinczy Alfieri Olasz és német egység Vaticani zs. Hartmann	Xerxes Iarchon Pausanias Euripides Vespasian Trajan Arnulf Avignon fogs. Petrarca Boccaccio Occam Buridan Suso H. IV. Károly N. Lajos Rienzi Krakkai egyet. Kazmér Pécsi egy. Westphali béke Zrinyi a költő Pascal Corneille Spencer Herb. Makart Wundt Zola Turgenyev Tisza K.	Juda és Izrael Hannibal Scipio Afr. Plautus Hadrian Chlodvig Madarász H. Schisma Tauler Ruysbrock Timur-Lenk Milton Hobbes Spinoza XIV. Lajos Spener Molière Calderon Murillo Claude Lorrain Cabanis Fichte I. Napoleon Romanticusok Ricardo Maupassant Mikszáth	Dodedarchia II. Eumenes Decemvirek Házassági törv. Scipio Asiat. Anton. Pius Empedocles Protagoras Gorgias N. Otto Alfarabi Hus János Orleansi szüz Hunyady János Pufendorf Racine Lafontaine Angol forr. Boileau Bossuet Jacobi Schleiermacher Chateaubriand Tolstoi Ibsen XIII. Leo Pasteur	Pericles Aristophanes Phidias Macchabaeus Ancus Marcius Marcus Aurelius Anaxagoras Democritus Carneades Justinian Cassiodor Corpus juris Jornandes Albion 36 herczeg Augsburgi csata II. Pius Cusa Cosimo Mátyás Lorenzo IV. Sixtus IV. Kazmér Malebranche Bayle Locke Newton Byron Schelling Schopenhauer Baader Beethoven Katona József Hauptmann Gerhard

1	2	3	4	5
1200	1180	1160	1140	1120
900	881	862	843	824
625	611	597	583	569
420	402	384	366	348
150	128	106	84	62
180	206	233	260	287
580	606	633	660	687
975	1009	1043	1077	1111
1490	1504	1519	1534	1549
1710	1717	1725	1733	1740
1818	1823	1828	1834	1839
Psammetich Cyaxares Lycurgus Draco Sokrates Polybios Thrasibulus Cato Scipio Aemil Viriathus Sept. Severus Papinianus Paulus Ulpianus Thukydides Antisthenes Tertullian N. Gergely I. Bajan Firduszi II. Sylveszter Sz. István Capet Hugo Mars. Ficinus Wesel Savonarola Kath. Ferdinánd VI. Sándor N. Iván Columbus Collier Leibnitz Berkeley Holberg Pope N. Péter Tschirnhaus Addison Scott Walter Szent szövetség Lamennais Zsidó üldözés Hegel Cousin Rosmini Hugo Rossini C. M. Weber Kisfaludy K. Bólyay Balfour Brunetière	Nebukadnezar Sappho Alcoeus Aesop Thales Stesichorus Arion Plato Brennus Tiber. Gracchus Cajus Gracchus Clemens Alex Saccas Mohammed I. Reccared Swen N. Kanut Ariosto Dürer Da Vinci Rafael Macchiavelli Erasmus Pico Scarlatti Wolff Vico Richardson Channing Leopardi Manzini	Jeremiás Hesiodus Erynna Servius Tul. Licinius Jugurtha Marius Origenes Pomponazzi Luther Zwingli Kopernik Dózsa Münzer Hutten Herrnhut Bach Young Hengstenberg Stahl Széchenyi	Solon Pelopidas Epaminondas IV. Mithridates Sulla Decius Plotinus VII. Gergely IV. Henrik I. Fülöp Hóditó Vilmos Sz. Anselm V. Károly Michel Angelo Tiziano Heine Börne Guizot Thiers Comte Beneke Michelet	Croesus Mac. Fülöp Phocion Demosthenes Pompeius Spartacus Cicero Jul. Caesar Lucretius Carthausiak Cisterciták Premontreiek Abaelard Algazel Melanchton Loyola Calvin Servet Maupertuis Bodmer Br. Eötvös Strausz Dav. Tocqueville Carlyle Mignet Musset Poe

Megjegyzések:

AZ ERKÖLCSI VILÁG

ELŐSZÓ.

I. A HALADÁS UTJA.

II. A VILÁGTÖRTÉNELEM BEOSZTÁSA.

III. AZ EMBERISÉG POLITIKÁJA. NEMZETI EGYSÉG ÉS NEMZETISÉGI TÖREKVÉSEK.

IV. A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

V. A JELLEM.

VI. PESSIMISMUS ÉS MYSTICISMUS.

I.

II.

VII. ÉJSZAK A DÉL ELLEN.

I.

II.

VIII. A SZERELEM.

IX. AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS.

X. A GAZDASÁGI ÉS IPARÉLET.

XI. A NYELV ÉS AZ IRÁLY.

XII. A COSMOPOLITA ÉS A NEMZETI IRODALOM.

XIII. CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.

XIV. A KÖLTÉSZET ÉS A TÖBBI MŰVÉSZET.

XV. A BÖLCSÉSZET.

XVI. GRÓF APPONYI ALBERT AESTHETICÁJA.

II.

XVII. AZ IDEALISMUS MEGJELENÉSE NAPJAINKBAN.

XVIII. BLAHA LUJZA.

XIX. A HIT ALAPJAI.2)

I. Bevezetés.

II. A naturalismus és az erkölcs.

III. A naturalismus és az aesthetica.

IV. A naturalismus és az ész.

V. Az idealismus.

VI. A bölcsészet és a rationalismus.

VII. A tekintély és az ész.

XX. AZ IDŐK ÁRJÁNAK KÉPE.

XXI. A HULLÁMOK BEOSZTÁSA.