*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63215 ***

AZ ERKÖLCSI VILÁG

IRTA

BODNÁR ZSIGMOND

EGYETEMI MAGÁNTANÁR.

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE

1896.




_ELŐSZÓ._

_E könyvben az 1894. októbertől 1895. októberig írt dolgozataim nagyobb
részét van szerencsém közzétenni. Remélem, hogy a ki elolvassa, világos
fogalmat alkothat magának az erkölcsi világ törvényéről; hogy elhigyje,
hogy meggyőződjék felőle, erre több is kell, mint lapos realis
gondolkodás, mely 15–20 év óta uralkodik a bölcsészet, a történetírás,
az összes természeti tudományok terén, mely mint léhaság és nyájasság,
hazudozás és zsebelés, érzékiség és szórakozás stb. széttépte a
társadalom erkölcsi kötelékeit, ledöntötte az egyetemes szobrait és az
individuum, a hitvány egyed kitömött bábjait helyezte az oltárra, melyen
azelőtt istenek állottak. Teljesen jogosult vala az anyagiság e
diadalma. Noha beszennyeztük magunkat erkölcsi tekintetben; de annyi
kényelmet, akkora jólétet teremtettünk, minővel tudtunkra még sohasem
dicsekedhetett az ember. Majdnem kiveszett belőlünk minden isteni; de
megmaradt az állatember, a ki mennyországot akart alkotni e földön,
melyben örökös munkával és szórakozással, érzéki mámorral és asszonyos
lágysággal pótolta a hiányzó lelki boldogságot. Most tünőben vannak ez
időszak csillagai, egy égi nap kezdi első sugarait vetni a földre s ujra
földerül az isteninek, az erénynek, a becsület- és tisztességnek
fenséges világa. Kiszélesedik az ember látköre, megnemesűl érzése,
gondolkodása, fogékony lesz a vallás és bölcsészet nagy igazságainak
megismerésére, mert az aprózás, a szétválasztás, megkülömböztetés
helyett tudunk összefoglalni, lesz érzékünk az eszmék magasztos
egységéhez és átérzik, felfogják az én tanaimat is._

_Budapest, 1895. október 15._

_Bodnár Zsigmond._




I.  A HALADÁS UTJA.

Mióta Hegel, a jeles német bölcsész, századunk második tizedében számos
hallgatója előtt magyarázgatta a fejlődés philosophiáját, azóta a
gondolkodók mindig a fejlődés törvényének megoldásán töprenkedtek.
Csakhogy már az ötvenes években tetemesen fogyott az idealisták száma. A
gondolkodót sem igen csábították a nagy kérdések, a messze kalandozó
problemák megoldása. A világ mosolylyal kísérte a pusztuló hegeliánusok
erőlködését, a gyarapodó realismus megelégedett a gyakorlati és összerű
kérdések tanulmányozásával.

Engem azonban a hatvanas években is gyötrött a haladás, a fejlődés
kérdése. Bármily tüneménynyel találkoztam, mindig azt kérdeztem
magamtól, hogy miért? Miért van ez így és nem úgy? Ekkor írta meg a nem
rég elhunyt _Taine_ az angol irodalom történetét, melyben a faj, a
környezet és az időpont alapján akarta kimagyarázni a britt sziget
irodalmának jelenségeit. Sok érdekeset találtam benne, de nem elégített
ki. A hetvenes évek elején _Brandes_ dán tudós adta a XIX. század
irodalmának áramlatairól szóló művét. Lázas nyugtalansággal olvastam; de
távolról sem oldotta meg a kérdést. Mindig a nagy eszméket hangoztatta,
holott épen a mi Aranyunknál láttam, hogy bár nagytehetségű költő, nem
tartozik a nagy eszmék poétái közé. Épen a legnagyobb költőknél
hiányzanak ezek a nagy eszmék. Homérnek, a mondák e hasonlíthatlan
szájának sincsenek ideái, pedig magasztalja minden bírálója.

Shakespearenél, a nagy tragikusnál, is szokásban volt nagy eszmét
keresni, de nehéz, mondjuk, lehetetlen volt megtalálni. Más részről
látnom kellett, hogy épen a nagy eszmék poétái, egy Hugo Victor, egy
lord Byron; nálunk is egy Eötvös József kezdenek veszíteni
népszerűségükből. Ez tehát nem magyarázat, gondolám magamban. Volt ugyan
Brandes művében nem egy szép gondolat, volt kellemes, könnyed előadás;
de hiába kerestem benne az emberi élet tüneményeinek az erkölcsi,
aesthetikai, szellemi és gazdasági jelenségeinek okát.

Másfelé kellett fordulnom.

Odaadó figyelemmel olvastam a kiválóbb történetbölcsészeket, a
müveltségtörténetírókat és az irodalomtörténetek művelőit. De mindenütt
csalódás követte buzgóságomat, könnyű volt megczáfolnom nézeteiket. Hisz
az egyik lerombolta a másikét. Nem egyszer akadtam bennök gyönyörű
helyekre, találó igazságokra; de ezek elszigetelten állottak és nem
tudtam őket beilleszteni egységes rendszerbe, egészbe, a mire pedig az
emberi természet hajt bennünket. Mert úgy vagyunk alkotva, hogy
keresnünk kell a tünemények okait, melyeket ismét távolabb eső okokra és
utoljára egy végokra kell visszavinnünk. Lessing után ugyan sokan
elmondották, hogy ha a kész igazság és az igazságra törekvés között
kellene választaniok, ez utóbbit kérnék az istenségtől; de nincs igazuk,
mert ösztönszerűleg hajtatunk az igazság megismerésére, s az ily igazság
nem lehet különálló valami, nem lehet részleges igaz, hanem az
igazságok, az okok egységes rendszerének kell lenni. Ez magyarázza meg,
hogy miért kapkodunk minden újabb bölcselő rendszer után s csalódva
vetjük el bizonyos évek leforgása után.

Egyébiránt saját életemben is átéltem egyes tüneményeket, melyeket
máskép ítéltünk meg 1855-ben, máskép 1875-ben s egészen eltérőleg
napjainkban.

Ha például visszaemlékeztem ifjú koromra, az ötvenes évekre, mikor mint
felsőbb gymnasiumi tanuló örömmel olvastuk Jósika Miklós regényeinek
végén az új szók magyarázatát és büszkén mondogattuk, hogy nincs olyan
tökéletes nyelv a világon, mint a magyar, mert ez minden fogalmat tiszta
magyar szóval tud kifejezni, míg a német tele van francziával, latinnal:
1870 körül azonban hallottuk emlegetni, hogy meg van rontva, el van
korcsosítva a magyar nyelv, hogy tele tömték korcs, fattyú szókkal a
tudatlan nyelvújítók, a kik a nyelv törvényeit nem ismerve össze-vissza
faragták a czifrábbnál-czifrább szavakat, mint: _elv, eszme, jellem,
tömkeleg_ stb. És elkezdtük az ifjúságot tanítani, hogy ne használja
ezeket a borzasztóan hibás kifejezéseket, inkább maradjon az idegen
szóknál. Ime alig múlt el 15 év s a mit égig magasztaltunk, most sárral
dobáltuk. Igaz ugyan, hogy többen védelmére keltünk a neologiának, a
nyelvújításnak: magából a nyelv természetéből okoskodva igazolni akartuk
a neologiát, de senki se hallgatott ránk; a tanárok magyar nyelv
tanítása főleg abból állott, hogy a rossz képzésű szók elhagyására
buzdították az ifjúságot, mindenfelé Vörösmarty, Petőfi, Arany
magyartalanságaival táplálták a tanulók szellemét, s az írók remegve
fogták kezökbe a _Nyelvőrt_ s aggódva lapoztak benne, keresvén, nincs-e
valami csípős megjegyzés ellenök. Utóbb olvastam, hogy más irodalmakban
is dúl az orthologia; hogy az öreg Manzoni előszedte híres regényét, s
az _I promessi sposi_ minden nem toscanai eredetű szavát kiirtotta
belőle. – Ugyanekkor sokfelé felszólaltak a czéhrendszer és a védvámok
mellett, kárhoztatták a kereskedés, az ipar szabadságát, azután kiütött
mindenfelé az antisemitismus. Én ekkor arra a nézetre jutottam, hogy
bizonyosan kell valami atyafiságnak lenni az orthologia, az
antisemitismus, a czéhrendszer és védvámok között. Tovább azonban nem
tudtam haladni.

Egész 1891. június haváig csak sejtettem ezt az atyafiságot, ekkor
azonban egyszerre rendkívüli fény, világosság árasztott el. Századokon
keresztűl láttam, hogy az egész művelt társadalomban hogyan ismétlődnek
ugyanazon tünemények, a nagy atcióra hogyan következik a reactió, a
visszahatás az erkölcsi élet minden terén, s a kettőnek harczából támad
a harmadik állapot, mely beolvasztván magába az új eszme egyes
sajátságait, megpihenni látszik, hogy azután újra kitörjön az új eszme.

Természetes, hogy ekkor ezer meg ezer új kérdés merült fel, melyekre
sehol sem találtam megnyugtató magyarázatot. Nagy bölcselők, híres
történetírók és elismert gondolkodók műveit csalódva tettem félre s
beláttam, hogy minden kérdésre saját fölfedezésemből kell megadnom a
választ; hisz ha ők helyes magyarázatot adtak volna, bizonyosan
ismerniök kellett volna az erkölcsi világ törvényét. Én tehát a
legnagyobb bölcsészek, történetírók, államférfiak és más tudósok
bizonyos lenézésével folytattam munkámat. Nem kellettek többé a híres
emberek, hanem közönséges lexikonok, írók, államférfiak, művészek és
gondolkodók életrajzai, hitvány, összetákolt, de annyira mennyire pontos
dictionáriumok. Ezek segélyével építém fel azután e roppant épületet,
melynek minden szobáját egy-egy lakóval láttam el, mint az idők árjának
képe mutatja.

De még mindig válasz nélkül marad a kérdés, mi okozza, mi szüli az
emberiség életének e szabályos váltakozását, ritmusos mozgását. Azt
tudtam Spencer Herbert, Tyndall és mások műveiből, hogy a mozgásnak
ritmusosnak kell lenni. Ebből következtettem, hogy szellemi haladásunk
sem lehet más mint ritmusos. Két erő működik közre itt is, az egyik
előre lök bennünket, a másik akadályoz. Eleinte a lökés győz, könnyen
legyőzi az akadályt, de minél tovább halad, annál jobban gyöngűl, míg
végre teljesen elveszti erejét.

De kérdés, hogy mi adja a lökést és mi szolgál akadályul? A természetben
különféle erőket különböztetnek meg, melyeket egy erőre akarnak
visszavinni a gondolkodók. E törekvés ős időktől megvan az emberben,
mindig egységre tört érzésében, gondolkodásában. Ugyanezt teszszük a
vallás terén, mikor a teremtő és gondviselő isten előtt hajtunk térdet,
midőn a természeti és erkölcsi világ összes tüneményeit reá mint szülő
okra viszszük vissza. A bölcsészek is keresték ezt az egységet s
megvetéssel szólottak az úgynevezett ecclecticusokról, a kik különféle,
egymással ellenkező nézetekkel akarták magyarázni a tüneményeket. Két
csoportra oszthatni a bölcsészek különféle nézeteit, az egyik a
spiritualismus, a másik a materialismus, az első főleg az idealismus
idején dívik, a másik a realismus napjaiban, az első a szabadságot
vallja tényezőjének, a második a kényszerűséget. De sem az egyikkel, sem
a másikkal nem lehetett megmagyarázni az erkölcsi világ tüneményeit.

Tömérdek nehézség allott a bölcsész előtt, melyeken nem tudott
áthatolni. A spiritualista nem tudta megérteni a világban uralkodó
kényszerűséget, az elvitázhatlan szabályosságot, a materialistának
gépies mechanismusa nem tudta megérteni a látszatos szabadságot, a
roppant különféleséget. Ujabban némely bölcsészek hangoztatták az eszmét
mint erőt, Fouillée Alfréd el is nevezte az ő bölcsészetét az eszmeerő
philosophiájának s valóban nagy világosságot vet az ember erkölcsi
életére, mikor determinismusába beleolvasztja az eszme befolyását. E
világosságot azonban az én fölfedezésem adja meg legjobban. Mert ha be
tudom bizonyítani, hogy az emberiség több évezredes történetén keresztül
szabályos hullámokban halad előre s a hullámok egyes részeinek megfelelő
sajátságaik vannak; hogy a tartalom ugyan változik, a mint műveltebb
lesz az ember, módosul az élete, de csak külsőleg; belső világa azonban
szabályosan ismétlődik, a hullám első részében fölemelkedik, megnemesül,
az általános, az egyetemes, a fenséges, a magasztos iránt érdeklődik,
vagyis idealista lesz; a hullám utórészében pedig a realismusnak, az
anyaginak, az érzékinek, a kedvesnek, gyöngédnek, bájosnak, a
részletesnek hódol. Ezt nem tudták sem a bölcsészek, sem a történetírók.
Most, hogy tudjuk, bátran hirdethetjük, hogy az erők, melyeket a
természetben észlelünk, szellemi, erkölcsi és aesthetikai életünkben
eszme név alatt szerepelnek, mint eszmeerők hatnak reánk, módosítják
szervezetünket, átalakítják érzésünket, gondolkodásunkat s eszközlik,
hogy bizonyos időkben eszményileg érez az egész társadalom, máskor pedig
realis gondolkodású, érzésű.

Ezer meg ezer alkalmam volna e tényt bemutatni előadásaimban, de mégis
mindjárt fölmerűl az ellenvetés: Kérem, bocsásson meg, mindig ilyen volt
az ember, mint napjainkban, csak műveltebb, tanultabb, finomabb és talán
okosabb; de alapjában mindig ugyanaz, az egyik jó, a másik rossz, az
egyik nemes, önérzetes, de tiszta és becsületes, a másik dölyfös,
büszke, követelő, kapzsi; az egyik szerény, alázatos, lemondó, a másik
tolakodó, durva, nyers stb. Pedig nem úgy van. Az ember örökké változik:
érzése, gondolkodása modosúl. Legjobban mutatja ezt az irodalomtörténet.
A XVI. század idealismusa alatt a művelt Európa rajongva olvassa a
lovag- és pásztorregényeket, _Tasso_ nagy éposa: _A megszabadított
Jeruzsálem_, maga is ily lovagtörténet; a XVIII. század idealismusa újra
az önfeláldozó, nemes, magasztos és sentimentalis jellemek históriáját
szolgáltatja s századunk huszas, harminczas éveinek idealismusa ismét a
nagylelkű, önzetlen, majd a jóban és rosszban szertelen jellemek
története. A ki ily olvasmányokban gyönyörködik, az többé-kevésbbé így
érez, így gondolkodik, Ma elszunnyadunk, jótékony szendergésnek adjuk át
magunkat, ha _Vörösmarty Zalán futását_ olvassák fel nekünk, _Klopstock
Messiásának_ álomhozó természete közmondásos. Pedig volt idő, mikor
elragadtatva olvasták ezeket s a velök rokonműveket. A mai olvasó
ügyesen átsikamlik _Eötvös Carthausijának_ érzelmes lapjain, kihagyja
hosszú körmondatait, csak a történetet, a regény meséjét halászsza ki az
érzelmek árjából; míg 1840-ben a legtöbb olvasó épen e sorokon
gyönyörködött, ezeket a hullámzó körmondatokat írták ki, tanulták be,
szavalták önmaguknak és másoknak. Hány öreg úr íróasztalának fiókjában
találni jegyzőkönyvecskéket, melyekben Eötvös sentimentalis
gondolataiból számosat írt össze, most azonban a bohó fiatalság egyik
balgaságának rója fel, pedig nem úgy van, mert nemcsak a fiatal, hanem
az aggastyán olvasó is gyönyörködve forgatta.

Tehát valóban változik az ember nemcsak testileg, hanem lelkileg is.
Idáig azt mondottuk, hogy beleunt, belefáradt az emberiség ebbe vagy
abba a rajongásba, elfordult tőle, okosabb, józanabb lett. Fölfedezésem
után tudjuk, hogy ez nem áll, újra visszatér a rajongás, legfölebb
tárgya változik, módosul. Ha beköszönt az idealismus, újfent megragad
bennünket és magával hurczol az eszményi tetterő, a nemesebb morál, a
tisztább, fensőbb erkölcs, az önzetlen érzés, gondolkodás, rajongunk a
haza és nemzet, a világ és emberiség eszméiért; míg ha uralomra jut a
realismus, a magunk és családunk, községünk és vidékünk érdeke lebeg
szemünk előtt.

Mi szűli e változást? Nem képzelhetni mást, mint egy az emberen kívül
álló erőt, a mit eszmének nevezünk; ez az eszme hat reánk s halkan,
észrevétlenül módosítja érzésünket, gondolkodásunkat. Az eszmének, úgy
mint a villanyosságnak, kétfélének kell lennie, az egyik igenleges,
positiv, ez az idealis eszme, a másik a nemleges, a negativ, ez a realis
eszme, mely visszaszorítja az előbbit, miután magába olvasztotta az
igenleges eszme egy részét. A kettőnek harcza nagy izgalmat szül, közepe
táján kitörhet a forradalom, véres harczokat idézhet elő a positiv és
negativ eszme képviselői között; de külső vérontás nélkül is nagy lelki
harcz van ilyenkor minden egyes ember keblében; bensejében a
legrajongóbb idealista is érzi a realismus némi igazságát és viszont a
realista az idealismusét.

De azt mondhatná valaki, hogy mi szükségünk van kétféle eszmére. Elég ha
az eszme adja a lökést, az emberi szervezet pedig az akadály. Ezzel
azonban nem magyarázhatnánk meg számos tüneményt, mert ekkor az eszme
képviselné az idealismust, szervezetünk pedig a realismust, az
eszményiség idején az eszme győzné le az emberi természetet; míg a
realismus napjaiban szervezetünk szorítaná vissza az eszmét. De akkor
hogy fejtjük meg az oly jellemek alakulását, változását, melyek a
realismus idején majdnem teljesen megbomlanak; de a mint beköszönt az
idealismus, derék, kitűnő férfiak lesznek. A sok ezer példa közűl álljon
itt Kisfaludy Károly, a ki 1788-ban az idealrealismus napjaiban
született, ifjú korában sok bajt okozott atyjának, tanítóinak, majd
katona lesz, ott sem boldogul, 1811 után kilép a katonaságból, pár hónap
alatt eltékozolja anyai örökségét, nyomorában tubákszelenczékre érzéki,
illetlen képeket fest és így tartja fenn magát, 1817 körűl megnemesedik,
a haza és nemzet eszméje lángol keblében, példánya lesz a testi-lelki
tisztaságnak, felmagasztosul előtte a nő és a jóbarát, tisztelettel
tekintenek rá írótársai: Vörösmarty, Bajza, Toldy stb., míg 1830-ban a
realismus ébredezésével le nem sújtja a halál.

Az emberi szervezetben, idegrendszerünkben kell tehát lenni eszményi és
realis sajátságoknak: egyikünk jobban tud összefoglalni, általánosítani,
mint a másik, a ki alkalmasabb az intensiv munkára, a részletezésre, az
elemzésre; az első, ha nem tud símulni az uralkodó eszméhez, a
realismushoz, rosszul érzi magát, bomladozik, kicsapongó, részeges,
kártyás, tékozló lehet belőle, vagy a melancholia támadja meg, mint
Berzsenyi Dánielt a tízes években, vagy ingerült, ideges lesz, mint
Kölcsey, sőt a nagy Goethe és a mi Kazinczynk is.

Sok ezer példa van az ellenkezőre is, midőn jeles, hírneves realisták
nem tudtak átmenni az idealismus világába. Tekintélyes elemző, bonczoló,
részletező túdósok, írók, költők, államférfiak felháborodva nézik az
idealisták bolond világát, józan és egyszerű okosságuk nem képes
átérezni kortársaik általánosító gondolkodását és elpusztulnak. Kitűnő
példa rá a _Bánk-Bán_ szerzője, Katona József, a ki felháborodva nézi
Kisfaludy Károly tragédiáinak fényes sikereit, pedig nem talál bennök se
cselekvényt, se jellemzést, csak hiú nemzeti dicsekvést, melyre a
csőcselék és hebehurgya ifjúság őrülten tombol. És a szegény költő haza
megy szülőföldjére, az italnak adja magát, elkölti a közpénzeket és
korán elpusztul.

Nem akarom fölösleges példákkal szaporítva bizonyítgatni ez állítás
igazságát, úgy is bővebben kell még róla szólanom. Itt egy igen fontos
kérdésre kell még válaszolnom. Mikor nyilatkozhatik meg az új eszme,
hogy támad az idealismus? Annál inkább felelnem kell reá, mert szorosan
összefügg az előbb említett tüneményekkel.

Mondottam ugyanis, hogy sok idealis szervezetű ember rosszúl érzi magát
a realismus alatt, hogy minden bántja, hogy bomladozik, hogy némelyik
megőrül, korán elpusztul vagy elpusztítja magát. De hát hogy támadhat e
jelenségből az idealismus? Ha az emberi cselekvésből akarnók
kimagyarázni e tüneményt, így okoskodhatnánk: Mi a realismus? Expansiv
munka helyett intensiv munka: mindenütt részletezés, elemzés, bonczolás,
szétmállás. Az ember nem rajong többé az általánosért, hanem a rész, az
egyed érdekli. A társadalom egésze nem lelkesíti többé, hanem a faj, a
törzs, az osztály, a testület, a család és saját magánérdeke vezeti
érzésében, gondolkodásában. Végre léha egyedekre bomlik szét a
társadalom. Idegesen, tehetetlenül egymagában áll az ember. A meddig van
egy kis erkölcsi összetartás a társadalomban, erőtlenül lézeng a
bomladozó idealista. Bárhová fordul, mindenfelé idegen elemekre talál,
rosszul érzi magát embertársai körében, sehol sincs otthon, mások se
látják szívesen. De a mint teljesen szétmállott a társadalom, mikor csak
léha egyedekkel áll szemben az idealista, akkor visszanyeri erejét s
minden téren legyőzi az egyedűl álló realistákat. Ez azonban alig
magyarázhatja meg az idealismus szabályos kitörését az egész világon. E
kitörésnek ugyan viszonyban kell lenni az emberrel; de hogy minő e
viszony, még nem tudjuk megmondani. Most csak azt tudjuk, hogy mikor az
individuumra zsugorodik össze a társadalom, tör ki az idealismus. Ez
történhetik hosszabb vagy rövidebb idő alatt. A Socrates előtti hullám
valamivel hosszabb mint 200 év, a Socrates kezdette hullám mintegy 260
esztendő; a középkor legnagyobb hulláma 975-től 1490-ig tart, míg a
mostani 1816-ban kezdődik és napjainkban végződik.

Roppant erős az idealismus napjaiban az eszményiség embere. Az idealista
e rendkívüli ereje megmarad jó ideig, egész a realismus ébredezéseig,
támadására megdöbben és visszariad a realista s meghódol az eszményi
ember merész fölléptére. Mikor a XVI. században Sztáray Mihály Tolnában,
Baranyában rövid idő alatt százhúsz protestáns egyházat szervezett,
munkájában sokszor egymaga állott egész katholikus hitközség elé, vitára
hívta fel a plébánost, a ki legtöbbször remegve állott ki a jövevény
elé, vagy igen sokszor jónak látta elmenekülni, Fenmaradt azonban egy
közmondásban annak emlékezete, mikor jámbor asszonyok egy teknő alá
rejtik a menekülő plébánost s a teknőn űlve nyugodtan dolgozgattak, hogy
elhárítsák magukról az üldözők gyanúját.

De mikor azután ébredezik a realismus, mikor ez is erőhöz jut,
megváltozik a helyzet, csakhamar a realista lesz erős; gyönge és
gyámoltalan az idealista. Hogy régi példákkal éljünk, a XVI. század
utolsó negyedében az egész művelt világon gyarapszik a realismus,
mindenfelé nagy nemzeti egységre, centralisatióra törekszenek, az
egyházakban uralomra jut az orthodoxia, a nyelv terén lassankint
jelentkezik az orthologia, a grammatikában és helyesírásban a történeti,
etymologiai irány, a költészet és más művészetekben az ideálreál
akadémismusa, a társadalomban a születés aristocratiája, a gazdasági
életben a vagyon plutocratiája: ekkor a realismusnak, a nemzeti eszmének
hatása alatt mindenfelé győzelmes hadjáratot visel a catholicismus; a
jezsuiták híják vitára a protestáns papokat, a kik félelemmel térnek ki
e felhívásokra, 1600 körül Pázmány Péter jezsuita, a későbbi esztergomi
érsek, Magyari István sárvári prédikátort és jeles írót híja fel vitára,
a kitűnő férfiu azonban tagadólag válaszol, mert nem akarja lelke
csöndjét zavartatni. Valóban nem a lélek nyugalma volt az oka
félrevonulásának, hanem az eszme ereje. Már elgyengűlt az idealismus,
elfordult tőle az emberiség és e nyomott helyzetben nem mert kiállani a
jeles Magyari. A derék theologus és tanító Súri Mihály eltávozik
hazúlról, ha megtudja, hogy Pázmány Péter Komjáthra jön a Forgách-család
látogatására. Minek tér ki a jeles tudós az egyszerű jezsuitának, miért
szeretik a Forgáchok Pázmányt és jezsuita társait? Egyéni szervezetük
mellett az uralkodó eszme tette őket szeretetre, tiszteletre
érdemesekké, hatalmasokká és félelmesekké. Az eszme erősít bennünket s
ha nem tudunk vele haladni, gyöngék, tehetetlenek leszünk. A legnagyobb
lángész erőtlenül lézeng ilyen esetben s dúlt kedélylyel mereng vagy
dühöng szerencsétlen állapotán. Nekünk is van ily költőnk, kinek
vasidegei több mint harmincz év óta élet-halál harczot vívnak az
eszmével; míg mások könnyen összetörnek roppant nyomása alatt. Jean
Jaques Rousseau, a mult század e nagy gondolkodója és sentimentalis
költője, nem bírja ki az ébredező realismus nyomását és oly dolgokat
művel, melyekről mostani bírálói mintegy bomlott elme cselekedeteiről
beszélnek; Tassót, a _Gerusalemme liberata_ nagynevű költőjét, szintén
bomlottá teszi az ébredező realismus a XVI. század második felében, a
németek nagy Schillere nem bírja ki az idealrealismus delét, a nagy
nemzeti eszme központosító egységét, az erősödő realismus összetöri és a
sírba viszi gyönge testét. Tömérdek példával szaporíthatnók ez állítás
igazságát, minden egyes ember például szolgálhat reá: ügyvéd és orvos,
kereskedő és iparos, pór és munkás, csak úgy, mint a legnagyobb
államférfiú és fejedelem, költő és művész; csak életök részleteit
kellene pontosan ismernünk, érzésöket és gondolkodásukat kellene apróra
tudnunk. E tekintetben a legnagyobb tájékozódással szolgálnak az írók és
költők, mert műveikben le van téve, meg van örökítve érzésök és
gondolkodásuk világa s ha még hozzá szervezetöket is közelebbről
ismerjük, majdnem teljes bizonyossággal magyarázhatjuk életök folyását
és pusztulását. Meg tudjuk mondani, miért volt derült, vidám és jókedvű
az egyik, miért hideg, méla, unalmas a másik, miért virágzott az egyik
egészsége és volt silány, gyönge, szenvedő a másiké.

Valaki azt vethetné ellenem, hogy kevésbe veszem az öröklést. Az utóbbi
harmincz év alatt roppant sokat írtak és beszéltek az öröklésről.
Különösen az orvosok a nemzedékek egész sorával hozakodtak fel, a kik
ugyanazon erkölcsi és testi hibákkal jöttek a világra és távoztak innét.
Nem csekély fontosságú ez az ellenvetés. Tény, hogy beteg szülőknek
sokszor hasonló betegségben hunytak el gyermekeik és unokáik. De sok
példát tudunk az ellenkezőről is. Tüdővészben elhalt szülőknek voltak
egészséges gyermekeik, a kik nagy korban és más betegségben hunytak el.
Általában úgy vagyunk az örökléssel, hogy a sok ezer meg ezer halál
közűl rendesen csak kevésre tudjuk alkalmazni ezt az okot; míg ha valaki
jól ismeri az erkölcsi világ törvényét és ezzel az ismerettel vizsgálja
elhunyt barátjainak és rokonainak életét és halálát, eddig nem sejtett
világosságban mutatkozik neki társainak, bensőbb barátjainak élete
folyása és elhunyta. A kik pedig megették kenyerök javát, a kiknek
adatott hosszabb időt élniök, bámulattal fognak visszatekinteni a
lefolyt 40–50 esztendőre: vissza fognak emlékezni a jó és rossz napokra,
s az erkölcsi törvény ismeretével meg tudják magyarázni, miért ment jól
vagy rosszul a dolguk. A nyolczvanas években, harminczhárom éves
korában, elhunyt jeles bölcsész, Guyau a pessimismusról szólva mondotta,
hogy egy új tudományt kell megalkotni, a népek értelmi egészségtanát és
az egyének értelmi gyógytanát. E nézet nem nagyon merész. Tény, hogy
tömérdek életunt és ideges ember van a mai realis társadalomban, a kiket
hideg vízzel, fürdővel, hegyi levegővel, utazással és más egyébbel
gyógyítgatnak, még pedig legtöbbször csekély sikerrel, az orvos urak;
mely betegségre azt sem lehet ráfogni, hogy örököltük, mert szüleink
épen nem voltak neki alávetve, hanem ha adunk valamit a történetre, ki
kell mondanunk, hogy a realismus okozza e gyűlöletes bajt, nem pedig az
orvosok és bölcsészek semmitmondó indokolása, hogy sokat dolgozunk, a
pénzt és szerencsét hajhászszuk, hogy sokat tudunk, mert tény, hogy épen
nem a sokat dolgozó, tudó és szerencsehajhászó egyének vannak e
betegségnek legjobban alávetve, hanem azon szép hölgyek és előkelő urak,
a kik épen azon törik szegény fejöket, hogy miféle mulatsággal,
szórakozással töltsék el a holnapi napot. De hát a sok orvos utána
mondja egyik a másiknak szavát, ítéletét s ott keresik a baj okát, a hol
nem találni. Pedig itt az ok az uralkodó realismus erkölcsi
tehetetlensége, korlátoltsága, aprózása, részletezése, mely
megakadályozza a lélek minden elánját, fenséges, magasztos
elragadtatását, szélesebb és korlátlanabb cselekvését. S e szörnyen
elterjedt betegség gyógyszere a közeledő idealismus lesz, mikor
tetemesen megfogyatkozik. Valószinű sejtelem, hogy testi-lelki bajaink a
legszorosabb egységben vannak az uralkodó eszmével, hogy a betegségek
nem véletlen okok következményei, hanem hogy e betegségeknek, kóroknak
épen az eszme és szervezetünk viszonya miatt van veszélyes hatásuk, s a
kiknek sikerül elhárítaniok a veszélyt, szervezetök és az eszme
egymáshoz való viszonyának köszönhetik. Sejtjük, hogy nem létezik
véletlen, hanem a mi történik szigorú corollariuma az eszme és
szervezetünk viszonyának.

Fölmerül most a kérdés: mi hát az idealismus, mi a realismus? A
bölcsészek könnyen megfeleltek reá. Náluk régi megállapodás, hogy a
realismus csak azt ismeri el igaznak, a mit érzékeivel észrevesz, az
idealismus pedig az ész megismerő tehetségét vallja. A művészetek terén
is elég könnyű volt a válasz, bár sok hibát követtek el, kivált a
határok kijelölésében. Annál határozatlanabb lőn a felelet az erkölcsi
téren. Itt tömérdek hibába estek a fogalmak megállapításánál. Tény, hogy
a dolgok lényege előttünk ismeretlen, csupán a tünemények sajátságait
látjuk és ismerhetjük. Az idealismus és realismus lényegének
meghatározása összeesnék az eszmeerő mivoltának megfejtésével. Idáig
azonban még nem jutottunk. Most egyelőre meg kell elégednünk azon
eredménynyel, hogy teljesen tisztában vagyunk ama lelki állapotok
ismereteivel, melyeket idealismusnak és realismusnak nevezünk. Világosan
látjuk sajátságait, jellemvonásait, melyeket ezután nem zavarhatunk
össze. Idáig a realismus egyik vagy másik vonását az idealismus jegyei
között találhattuk. Fölfedezésünk után nem történhetik többé. Minden
gondolkodó, ha végig pillant az idők árjának képén, rögtön helyesnek
fogja találni az idealismus és realismus, s a harczukból származó
idealrealismus fő jellemvonásait. Ezek az emberi élet minden terén
egyszerre mutatkoznak, tehát a vallás és erkölcs, a nyelv, az irodalom
és művészet, a jogi, állami és családi élet, meg a gazdaság, ipar és
kereskedés terén. A föld egyetlen zuga, szeglete sincs kivéve alóla,
Londontól Tokióig, innen New-Yorkig nincs ember, a ki nem érezné az
eszmeerő hatását. Férfi és nő, ifjú és öreg, szegény és gazdag, gyönge
és erős, vad és civilizált mindnyájan hatása alatt állunk. Részben tőle
függ szerencsénk és szerencsétlenségünk. Ő a mi boldogságunk kovácsa.
Nincs módunkban szabadulni tőle, hihetőleg a halál sem fejt ki ölelő
karjaiból, s hogy a szentírás szavaival éljek: ő az, _in quo vivimus,
movemur et sumus_, benne élünk, mozgunk és vagyunk. A bölcsőtől a sírig
vezet bennünket. Édes szüleink ajkairól rendesen az eszme szózatát
hallja a gyermek, nevelői, tanítói az eszme irányadása szerint járnak
el, kedves könyveink, kedvelt olvasmányaink az ő szellemében írvák,
ebben szólalnak meg társaink, barátaink, sőt kedvesünk szerelmes
szavain, modorán is, megérzik az uralkodó eszme hatása, s ha bíró elé
kerülünk, ítéletét módosítja az eszme: máskép sújt az idealismus, máskép
a realismus idején, s ha politikával foglalkozunk, szervezetünk és az
eszme egymásra hatásánál fogva egyikünk liberális, másikunk radikális,
némelyik clericalis és conservativ lesz. Szüleink, társaink, barátaink,
szóval az egész társadalom rólunk való ítélete nem csupán saját
szervezetünktől, hanem kiválóan az uralkodó eszmétől függ. A kik
összefoglalni és magasabb szempontra tudnak emelkedni, azokat az
idealismus idején nagy eszű embereknek híják, tekintélyök messze hat s
nagy nevet hagynak hátra; míg a realismus napjaiban félszeg lelkeknek,
ferdeeszű embereknek mondanák őket; a kik pedig aprózni, részletezni,
elemezni tudnak, a realismus idején jeles orvosok, kitünő ügyvédek, éles
eszű bírák, alapos tudósok, derék tanárok, hírneves államférfiak, kiváló
gazdák vagy iparosok és kereskedők lesznek, míg az idealismus napjaiban
buta frátereknek, korlátolt és jámbor teremtéseknek, ügyetlen és
kicsinyes lelkeknek tartatnak, a kik sajnálatraméltók, de nem alkalmasak
valamely nehezebb feladat megoldására.




II.  A VILÁGTÖRTÉNELEM BEOSZTÁSA.

Hol vannak tehát az emberiség haladásának hullámai, melyekben az
idealismus legszélesebb látkörét fokozatos lassusággal a realismus
legszűkebb világa váltja fel; melyekben az idealismus legáltalánosabb,
legegyetemesebb, mondhatni végtelen eszmeköre a legléhább
individualismusra zsugorodik össze; melyekről mi könnyebb tájékozódás
kedvéért azt szoktuk mondani, hogy az elejök eszményi, közepök
idealrealis, a végök pedig realis? Ha vannak, pontosan ki kell
mutatnunk, mert senki sem hiszi el egyszerű állításunkra. Semmi se
könnyebb. Kissé unalmas a részletező, aprózó munka, de játszva
megcsinálhatja minden művelt ember. Régóta szokásban van a
világtörténelem tanulásánál időrendi táblákat használni. Nagyon
hasznosak a tanulónak, emlékezetébe vési az egyes fejedelmek, vezérek,
államférfiak, költők, művészek, tudósok, bölcsészek nevét, születése
vagy elhunyta évét, nem felejtkezik meg a nagy csaták és fölfedezések
napjairól, jeles művek és alkotások időpontjáról.

Ily időrendi rendi tábla tehát rendkivűli segítség a történelmi hullámok
megállapításánál. Csakhogy a haladás felöleli az ember vallási,
erkölcsi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és
közgazdasági életét. A ki ily táblával kezében akarja megállapítani az
egyes hullámokat, ismernie kell a vallás, a bölcsészet, a nyelvek,
irodalmak, művészetek, társadalmak, országok történetét. Ha elég jártas
bennök, játszva megcsinálhatja ezt a nagy beosztást. Kivált ha tudunk
összefoglalni, a messzeeső tünemények közös jegyeit felismerni, talán
egy kis gyönyörűséget is fogunk benne találni. Lássunk tehát hozzá,
csupán az a baj, hogy nehéz e roppant anyagot egy kis keretbe szorítani.
Azért tömérdek jellemvonást kell félretennem, s a többit is csak nagy
körrajzokban, végtelen vonásokban jelezhetjük, mert különben az ismert
világ politikai és műveltség történetét kellene megírnunk, ami nem
kelletlen munka ugyan, de roppant sok időt nyelne el, úgy hogy fiatalabb
vállakra kell hagynunk. Azok könnyen megbírják.

Első kérdés, hogy mit keressünk? Mindenekelőtt az idealismus tüneteit
kutassuk. Az idealismus összefoglalás, expansio, magasabb szinvonal. Az
emberek szeretnek általánosítani, rajongnak a bölcsészetért, különösen
az erkölcsi kérdések tetszenek, az eszmei, az erkölcsi, a történeti
tudományok ragadják magukkal a finomabb közönséget, a történetírók
nemcsak leírnak és elbeszélnek, hanem az események fensőbb okait
vizsgálják. Reformot követelnek az emberi gondolkodás, cselekvés minden
terén, különösen az erkölcs, a moral javulását sürgetik. Többé-kevésbbé
elhanyagolják a külsőt, nem adnak annyit a finom ruhára, fényes
étkezésre, drága butorokra, pompás ünnepélyekre. Különben is nagy bajok
állanak be a gazdasági téren, általános kereskedelmi és ipari pangás,
itt-ott szörnyű bukások; zajongnak a kereskedés, az ipar korlátjai
ellen. Többfelé követelik az ipar és kereskedés szabadságát. A nemzetek
kezdenek tetterősek, harcziasak lenni, a barbár nemzetek némelyike
megindul hazájából, kezdődnek a népvándorlások, jobb, boldogabb föld
keresése végett, a népek rajongó tisztelettel kezdik emlegetni egykori
nagyjaikat, ez a _hősimádók_ korszaka, dicsőítik az elmult fényes
időket. Nem az osztályok, a felekezetek, vidékek, hanem az egész haza és
nemzet, világ és emberiség érdekeiért rajonganak. Megvetik a nemzeti
elavuló szokásokat, erkölcsöket, meg akarják nemesíteni, újjá,
magasztosabbá kivánják tenni: a barátság önzetlen nemes érzés lesz, a
szerelem magas erkölcsi szinvonalra emelkedik, a nő eszményképpé válik s
kissé háttérbe szorul az érzékiség. A drámák és elbeszélések telvék a
lovagias, nemes, önfeláldozó jellemek magasztalásával, a hit, az
erkölcs, a hazafiság összeütközése a szerelemmel rendesen ez utóbbinak
bukásával végződik. A drámai jellemek epikusok, s az előadás lyrai
hangon folyik. Az emberek szónoki pathossal beszélnek, a szónokok
szivesen generalisálnak, nagy elveket hangoztatnak, a lyrai költők
többnyire megvetik a népies dalt, bölcsészeti, socialis, hősi ódákban
törnek ki, majd sötét satyrákban és érzelmes elegiákban öntik ki
fájdalmukat. A nyelvet új szókkal, sokszor idegen szólásmódokkal akarják
megnemesíteni, feszes, ünnepélyes, akárhányszor körmondatos vagy
túltömött mondatokkal írnak. Utóbb nagy ostromnak van kitéve az egyház,
a közoktatás, a nevelés, a közigazgatás és bíráskodás. A mint kissé
szűkűl az idealismus legszélesebb látköre s halványan ébredezik a
realismus, mindenütt az észszerűséget és az emberi méltóságot
hangoztatják. A vallásban háttérbe szorítják az érzéki elemet, a
szertartásokat, a külsőséget; némely protestans felekezet majd minden
szertartást eltörölt; megtámadják a nehezen érthető vagy érthetetlen
dogmákat, az oktatásban a szellem kiképzését sürgetik, sok tudást
követelnek a tanulótól, kit kemény, szigorú bánásmódban részesítenek a
szülők és tanítók, ha könnyelmű s nem akar tanulni; elhanyagolják testi
nevelését, a tanárnak soha sem elég nagy a tankönyv, mindig tud valamit
belédiktálni, a tanítást a definitión kezdi és azután támogatja
példákkal, elhanyagolja a szemléltetést, megveti a képekkel való
illustrálást. A jogi téren sürgetik a szabadságot és egyenlőséget, a
törvények észszerűségét, a szabadság kiterjesztését, a bureaucratia
hatalmának gyöngítését, az ügyvédek és bírák szeretnek a nagy elvekből
kiindulni, a részeket egységre visszavinni.

De csakhamar ébredezik a realismus s utját kezdi állani az idealisták
módnélküli rajongásának. Visszaszorítja szélsőségeit s beáll az
idealrealismus, a nagy eszmei harcz, mely sokszor véres forradalmakat,
szörnyű pusztításokat idéz elő. Ez okozta Sulla és Marius borzasztó
kegyetlenségeit, általában a Kr. e. első század rémséges történeteit, a
Kr. u. III., IV., V., VII., VIII., XI., XII., XIII., XVI. és XVII.
század borzalmait, az 1789-iki és 1848-iki forradalmakat. Eleinte az
idealisták látszanak győzni e harczokban, utóbb azonban a realismus
hősei szorítják ki sánczaikból s minden téren győz a nemzeti egység.
Nagy hadvezérek, kitünő fejedelmek s az egész nemzet dolgozik ezen az
egységen, mely nagygyá, hatalmassá akarja tenni az országot. A melyik
erősnek érzi magát, más népek hódítására indúl, így tesznek Nagy Sándor,
Julius Caesar s az előtte és utána való híres római vezérek, az V.
században Attila, a nyolczadik században az arabok és Nagy Károly, a
XIII-ban a mongolok, később I. Napoleon és mások. De a hol nincs is meg
ez a hódító törekvés, mindenütt emelik a központi hatalmat, a törvények
rendesen centralisálnak, elnyomják a vidéket, nem törődnek érdekeivel,
követelni kezdik a nemzeti nyelvet, barbár időkben sokszor kegyetlenül
bánnak az idegen nemzetiséggel, tűzzel-vassal pusztítják az
eretnekségeket, embertelenül munkálkodik az inquisitio, vérrel viszik
keresztűl az egységes nemzeti érzést, gondolkodást. A vallás terén létre
jön az orthodoxia, a szigorú tan és fegyelem, a nyelvben az orthologia,
a nyelvtan- és helyesírásban a történeti és etymologiai irány, az
irodalomban az akademismus, a moralban eleinte a nemes, büszke,
önérzetes erkölcs, később gyarapszik az önzés, a szinlelés, a hazugság,
kinevetik az erkölcsi pathost, a tanításban sürgetik a módszeres
oktatást, a szemléltetést, a jobb bánásmódot az ifjúsággal, az orvosok
és némely paedagogusok megtámadják a sok tanítást, túlterhelést, az
egészség, az emberi test elhanyagolását, a szülők rajonganak a
zenetanításért, követelik a gyöngédséget, simaságot, udvariasságot
magunktartásában, az emberek határtalanul figyelmesek lesznek, gyűlölni,
megvetni kezdik az általánosítást, az események eszmei kapcsolatát. Az
efféle bölcsészeti, történeti és irodalmi munka nem tud figyelmet
kelteni. Csupán a concrét kérdés, tény, esemény érdekel bennünket;
virágozni kezdenek a természettudományi, statistikai, földrajzi,
régiségtani, könyvészeti, közgazdasági ismeretek, megkezdődik az
úgynevezett alexandrinismus, mikor roppant gyűjteményeket, nagyszerű
múzeumokat rendeznek be, végtelenűl szaporítják a tanszereket, tömérdek
tudóst és tanárt alkalmaznak, roppant munkássággal gyűjtik a régi
iratokat, hozzáfognak költséges kiadásukhoz, a történetírók csak festők
és elbeszélők, a lyra kezdi veszteni hangját, erejét; dallamos,
hangulatos, gördülékeny, de eszmétlen lesz; a vers technikája nagy
tökéletességre jut. Rendesen az idealrealismus alatt éri el tetőpontját
a drámai és eposi költészet. Ekkor élnek Homer, Aeschylos, Sophocles,
Euripides, Virgilius, Dante, Bocaccio, ekkor írják a Niebelungéneket,
Shakespeare, Corneille, Racine, Goethe, Schiller, Arany János és más
nagyok rendesen e kor szülöttei.

Majd beköszönt a teljes realismus világa s azok a tünemények, melyekkel
az idealrealismus második felében elszórtan találkozunk, most teljes
uralomra jutnak. Egészen eltünik az erkölcsi és eszmei, az ember nem tud
összefoglalni, magasabb erkölcsi színvonalra emelkedni, mindenütt
részletez, apróz, drámái, elbeszélései finom lélektani elemzések, a
lelki állapotok rajzai vagy léha comicus és humoros történetek; olykor
kitünö vígjátékírók és elbeszélők támadnak, mint Aristophanes, Plautus,
Terentius, Ariosto, Macchiavelli, Lesage s mások. Bámulatos sikert ér el
az emberiség a képzőművészetek, a festészet, szobrászat és épitészet
terén. Számtalan jeles festő, szobrász, mérnök és építész dolgozik.
Nagyszerű középületek, gyönyörű paloták épülnek. Nem lehet elszámlálni a
tömérdek találmányt, melyek az emberi kényelemnek, anyagi jólétnek
szolgálnak, úgy hogy míg az idealismus az ember erkölcsi haladását, a
realismus az anyagi jólétet mozdítja elő. Az ipar és kereskedés hatalmas
lesz, a védvámok oltalma alatt roppant gyárak emelkednek, kitünő utakat,
csatornákat stb. készítenek. De másrészt ünnepelni, mulatni,
gyönyörködni, a szépség bájait és az izlés élveit felhasználni a
realismus idején tudjuk, csakhogy a jólét és szórakozás nem nyugtat meg
sokáig, fokozatosan gyarapszik az elégedetlenek, a rosszkedvüek, az
idegesek és a pessimisták száma, elgyöngűl, tehetetlen lesz az ember,
nincs lelki ereje, sokan a halál karjaiba sietnek a bajok elől, tömérdek
az öngyilkosság és végtelen a megbomlottak, az őrültek száma. És a
gyönge ember résztvevő, könyörülő tud lenni. Hallatlan mérveket ölt a
jótékonyság, gazdagok, szegények nagy áldozatokat hoznak az emberi
nyomor enyhítésére. A nagy részletezés, aprózás következtében
feltárulnak előttünk az emberi lélek rejtelmes sötétjei, hypnotismus,
telepathia és más titkos jelenségek gyakrabban mutatkoznak s míg a
középkor idealis századában egy Kálmán király kijelenti, hogy a
boszorkányokról, a kik nincsenek, említés se történjék, a realismus
idején máglyára viszik a tömérdek öregasszonyt és bomladozó elméjüeket
mint boszorkányokat.

Nagyjából e jelenségeket keressük a világtörténelem folyamán.

Engedje meg a t. olvasó, hogy áttekintésünket csak a jól ismert
történeti időktől kezdhessem. Egy-kettőt csak megemlítünk. Körülbelűl
1200-on túl kezdődik egy hullám, mely mintegy 900-ig tart Krisztus
előtt, tehát vagy háromszáz esztendeig. 1000 körül Dávid király
uralkodik, az idealrealismus idején hatalmassá teszi Zsidóországot,
megteremti a nemzeti egységet, támogatja a vallás orthodoxiáját, de már
megkezdi a fényes udvartartást, királyi palotát emel a Sion hegyén;
utána fia Salamon jut a hatalomra, a ki csak emeli a külső pompát,
testőrsereget állít, fényes templomot épít, gyönyörű érzéki költeményt,
az _Énekek énekét_ írja. Realis vonásaiból itélve ez időtájt, a X.
század első felében készülhetett a görög Homer _Iliása és Odysseája_.
Salamon halála után 975 körül, a realismus hatása alatt megbomlott
Israel egysége.

A 900-tól 600-ig terjedő hullámról sem mondhatni sok jelentőset. A kor
eszményi kezdetén Joel, Amos, Illés próféták lépnek föl; a görög
Hesiodos költő tanító elbeszéléseket ír, a nyolczadik század közepén,
tehát ideal-real időkben Samos szigetén művész iskola virágzik,
emelkednek az olympiai, megkezdődnek a nemeai játékok, másrészről nagy
hadjáratok mindenfelé, Assyria kiváló hatalom lesz, ugyanakkor
Zsidóországban Izsaiás próféta (740–700 körül) mint egy napkeleti
Juvenalis lép föl. A realismus haladásával Sargon Khorsabadban palotát
épít, Cyprus szigetén diadaloszlopot emel, mely most Londonban van,
gyarapszik a hajózás, Korintban háromsoru evezős-hajókat készítenek,
virágzik a költészet és zene; 721-ben a chaldaeusok megfigyelik a
napfogyatkozást, 670 körül Pheidon király Aegina szigetén felállítja az
első európai pénzverdét, Assurbanipal Kujundsikban könyvtárt és palotát
emel.

A hetedik század közepén túl mutatkoznak az új hullám idealistái, új
korszak hajnala virrad, mely mintegy 420-ig, vagyis kerekszámmal
harmadfélszáz esztendeig terjed. Ekkor számos lyrai költő lép föl a
görögöknél, mint Tyrtaeus, Mimnermus, Stesichorus, Sappho, Alkaeus,
utóbb Arion, Simonides; Pittacus, Thales, a hét görög bölcs, utóbb
Pythagoras; ugyanekkor az erkölcsi érzés fölébredésével Solon, Zaleukos,
Dracon szabályozzák a törvényeket, a zsidóknál Jeremiás írja halhatatlan
siralmait, szabályozza a Jehovah tiszteletét. Indiában Buddha új vallást
alapít, Chinában utóbb Confucse és Laocse hirdetik tanaikat, működésük
azért a hullám realisabb szakába esik. Az idealrealismus a görög
tragédia legfényesebb korszaka, ekkor él a három nagy tragikus. Az első
Aeschylus (525–456), ő a legeszményibb, jellemei emberfölöttiek, majdnem
félistenek, utána jön Sophocles (496–405), kinek jellemzés-módja nemes
emberi, utolsó Euripides (480–406), már jóval realisabb. Ez időben él
Pindar (552–444), a magasztalt lantos is, ő az idealreal második felének
erőteljes, fenséges, de kissé dagályos lyricusa. 490 körül vannak a nagy
perzsaháborúk, a görög dicsőség halhatatlan emlékei, Miltiades,
Aristides, Themistocles és más jeles vezérek, Rómában Coriolanus.

Az ötödik század második fele a realismus kora. Pericles vezeti 429-ig
Athen ügyeit, virágzik a tudomány és művészet, az ipar és kereskedés.
Gyönyörű épületek emelkednek, csupa kéj és élvezet jelentkezik a társas
életben, terjed a demoralisatio, szerepelnek az Aspasiák, léha,
sophisticus bölcsészet az uralkodó, elbeszélő lesz a történetírás, ennek
remeke Herodotos (484–428?). Phidias teremti gyönyörű szobrait
(488–432).

De mikor legmélyebbre sülyedt az erkölcstelenség, egyetemes lőn a
léhaság, frivol egyedekre mállott szét a társadalom, ébredezni kezdett
425 körül az eszményiség, új hullám kezdődött, mely körülbelül 150-ig
tartott. Egyike a legérdekesebb hullámoknak. Nagy mozgalom támad a
szellemi és erkölcsi élet minden terén, legnagyobb, legmélyebb a
bölcsészet világában. Legelső Socrates (467–399.) Tanai főleg az
erkölcsi életre vonatkoznak, s azért áldozatul esett, ellenségei
vallásos ürügy alatt méregpoharat itattak vele. Tanítványa a nagy
idealísta Plato (428–347.) ma is az eszményiség legcsodáltabb bölcsésze.
Aristoteles (385–322) már az idealrealismus nagy és évezredeken
keresztűl ünnepelt mestere. Plato csupa eszme és magas szárnyalás;
Aristoteles az eszményt a valóval egyezteti, lehetőleg positiv alapokon
építi fel bölcsészetét. Epicurus (342–270) már tetemesen az érzéki felé
hajlik, bölcsészete kiválóan a gyönyör, az élvezet philosophiája;
ugyanakkor Zeno a Stoa bölcsészetet alapítja, mely a férfias, önérzetes,
büszke aristocrata moralt hirdeti, melylyel mindig találkozunk az
idealrealismus idején. A büszke gondolkodó azonban nem bírja ki a
gyarapodó realismus nyomását s önmaga vet véget életének. Utánok a
realismus erősbödésével mindig sülyed a bölcsészet tekintélye. Bár az
egész görög világ tele van velök, nagy részök genialis fecsegő,
szellemes vitatkozó, a kikben hiányzik az erkölcsi alap, úgy hogy 150
körül, az idealismus ébredésével Cato kiűzeti őket Rómából.
Eszményisége, vallásos-erkölcsi érzése nem tűrte ezek léhaságát.

A szónoklat szempontjából is nagyszerű ez a hullám. Az ideal-realismus
hajnalán ott van a nagy Demosthenes (384–322), talán a világ legnagyobb
szónoka. Mélyen megható a jeles férfiú harcza, philippicája Macedoni
Fülöp ellen. A szabadság apostolának azonban buknia s Fülöp királynak
győznie kellett, mert az idealreal egysége, nemzeti központosítása,
hatalomvágya csak Macedonia fejedelmében talált kielégítést. E király
fia, Nagy Sándor alatt éri el a görög hatalom a legmagasabbat: Európa,
Ázsia, Afrika meghajlik a világbíró fejedelem parancsára. Rövid 13 évi
fejedelemség után meghal és a roppant birodalom, melynek oly csekély
összetartó kapcsa volt, az erősödő realismus nyomása alatt széthullott.
Az egyes országokat vezérei kapták, kik a görög és a helyi nemzeti
szellem, továbbá az ipar és kereskedés segélyével életrevaló
fejedelemségeket alkottak. A Ptolomaeusok Egyptomban Alexandria
városában könyvtárakat, muzeumokat, s egész tudós világot teremtettek,
melynek hire-neve mindenfelé elterjedt, de mivel a realismus nyomása
alatt hiányzott benne az eszme, ez az ifjító erő, még ma is
alexandrinismusnak nevezik azt a költői és tudós szellemet, mely realis
aprózás, kutatás, átírás, melynek költészete lágy, hangulatos, könnyed,
gördülékeny verselés erő és szenvedély nélkül, mely azonban főleg a
vígjáték és víg elbeszélés terén remekműveket is tud teremteni, példáúl
a rómaiaknál épen ekkor élt Plautus és Terentius. A realismus szülöttei
Aristophanes, Molière, Lesage és mások. A Kr. e. III. és II. század
tömérdek tudóst mutat fel, számos grammatikus, kritikus, mathematikus,
csillagász, természettudós stb. lép föl. Szeretik a pompát és a fényt,
még 215-ben Rómában törvényt hoznak a nők fényűzése ellen, de csakhamar
senki sem tartja meg, gondoskodnak a kényelemről, a díszes és alkalmas
épületekről, 189-ban kezdik a római utakat kövezni, a birodalomban
katonai és kereskedelmi utakat készítenek, még a svájczi Simplonon
keresztül is; kőhidakat, circusokat, amphitheatrumokat, fürdőket
építenek, kiszárítják a pontini mocsárokat. A katonaságnál a zsoldos
hadakat alkalmazzák úgy mint a XV. században a condottieriket, pedig
aránylag keveset harczolnak. A Krisztus előtti harmadik század tele van
Róma, Carthago és más népek harczával, de már a II. század első felének
nagy realismusa vagy csöndes, vagy jobbadán felszabaditó
szabadságharczokat visel, mint a zsidók a Macchabaeusok alatt Antiochus
Epiphanes ellen.

A Kr. e. 150-től a Kr. u. 180-ig, tehát majdnem háromszázötven
esztendeig terjed a következő hullám. Az elején föllép az idealismus,
erőhöz jut az erkölcsi érzés, Cato kiüzeti a görög sophistákat; a művelt
római világ a görög irodalmat, a hellen klassikusokat tanúlmányozza,
feszes, ünnepélyes stilusban írnak, Cicero a nagy szónok még az
ideal-real első felében is hatalmas körmondatokban beszél. Polybios
történetíró az idealismus elején eszmei kapcsolatokat, fensőbb okokat
keres előadásában. Az idealrealismus alatt nagy költők és történetírók
lépnek föl. Virgil írja Aeneisét, Horatius ódáit és gyöngéd satyráit,
Livius Róma történetét; nagy hadvezérek szörnyű harczai folynak;
megalapítják a birodalom egységét és kiterjesztik határait, mindenfelé
római gyarmatok lepik el a meghódított országokat: Hispaniát, Galliát,
Italiát, Pannoniát, Észak-Afrikát latinizálják. A realismus alatt a
birodalom aranykora folyik, már az első században Kr. u. egyes jó
fejedelmek mint Titus, _az emberi nem szeretete és gyönyörűsége_, de
Nervától és Trajantól egész Antoninus Piusig és Marcus Aureliusig
96–180-ig csupa jó császár uralkodik, alattok az anyagi jólét roppant
emelkedik, mindenütt tudomány, pompa és fény; virágzik az ipar és
kereskedés.

180 után kezdődik egy új hullám, mely majd 600-ig tart. Vége a békének,
mindenfelé megindúl a harcz. Diocletián, Nagy Konstántin, Julián, Nagy
Theodosius alatt és tovább tart az idealrealismus, míg 395-ben a
gyarapodó realismus nyomása alatt ketté mállik a nagy birodalom, keleti
és nyugoti részre: hisz keletet soha sem tudták a rómaiak latinizálni,
ott a görög műveltség uralkodott; 476-ban teljesen összeomlott a
nyugot-római birodalom, s a barbarok foglalták el egyes részeit. A
hóditók csekély száma azonban a VI. század realismusa alatt nem volt
elég erős a romanizált országok germanizálására, műveletlenségök nem
tudott oly szörnyű kegyetlen lenni, sőt, mint a longobardok, aránylag
békésen éltek az italok mellett s hamar beolvadtak a meghódított népbe.
Ezért maradt meg Gallia románnak, Hispania spanyolnak, Italia olasznak.
Míg Pannonia teljesen elvesztette latinságát, mert már az idealismus és
idealrealismus idején a barbarok kezébe kerűlt. – Az idealismus alatt
rohamosan terjedt a keresztyénség, az idealrealismus alatt pedig kitünő
egyházi férfiak állottak az élén, szent Athanáz, szent Jeromos, szent
Ambrus és mások. Óriási harczot vivott egymással az arianismus és
catholicismus, míg végre a római orthodoxia legtöbb helyen
győzedelmeskedett. A VI. század a realismus kora, mindenfelé az anyagira
és érzékire veti magát az emberiség, különösen a kelet-római császárság
az élvek és gyönyörök, a pompa és fény tanyája.

A hatodik század végén Nagy Gergely pápával kezdődik az idealismus, s
nagy munkásságot, reformot fejt ki, Ethelbert kenti király alatt az
angol földön hirdetteti a keresztyénséget, átalakítja, komolylyá,
fenségessé teszi az egyházi éneket; mindenfelé felébred a vallásos
rajongás, tömérdek a szent ember, Spanyolországban 601-ben Reccared
király a kath. hitre tér, Autharis király alatt 600 körül a longobardok
lépnek át a kath. egyházba. A realismus nyomása alatt szétmálló frank
birodalmat 613-ban egyesítik, 611-ben Mohammed próféta lép föl az arabok
között, új vallást hirdet, melynek kevés a dogmája, mert már az
idealismus látkörének szűkűlésével, a skepticismus napjaiban kezdődött;
az idealismus nyomása alatt kitör a görögöknél a képrombolás a
nyolczadik század első felében, maga Isauri Leo császár (826) áll az
élére, míg végre 787-ben az idealrealismus orthodoxiája visszaállítja a
képtiszteletet. E század elején az arabok már egész Észak-Afrikát és
Spanyolországot hatalmukba kerítik, 800 körül az arab és frank hatalom,
Harun-al-Rasid és Nagy Károly képviselik az idealrealismus nemzeti
egységét, központosítását, de a kilenczedik század gyarapodó realismusa
megbontja a birodalom egységét, külön országokra bomlik szét
nemzetiségek szerint, s a tizedik században aránylagos jólét uralkodik,
különösen a spanyolországi araboknál bámulatos a civilisatio, a fény, a
pompa, a tudomány pártolása, az ipar és kereskedés virágzása; de nagy az
érzékiség, a családi és magánérdek is. Általános a léhaság, egyetemes a
római pápák és püspökök erkölcstelensége, az egész keresztyén és arab
társadalom kéjelgése.

A X. században 975 körűl jelentkezik megint az idealismus. Ezer körűl
megindúl a nemzetek tettereje, harczkedve, az angol partokon lakó
dánokat legyilkolják az angol-szászok, kik a realismus alatt békében
laktak egymás mellett, Dél-Itáliában megjelennek a normann kalandorok,
Nagy-Kanut, Svéd-, Norvég- és Dánországban elterjeszti a
keresztyénséget, Szent István Magyarországban; a lengyelek is
katholikusok lesznek. Az idealismus rajongása kifejleszti a
lovagvilágot, a lovagok eszményi szerelmét, a szerelmi törvényszékeket.
A XI. század második felében megkezdődnek a keresztes hadjáratok, számos
szerzetes- és lovagrend keletkezik, utóbb megjelenik az idealrealismus
alatt a nemzeti egység eszméje, minden ország egységre, önállóságra
törekszik, az egyházban is egységes hatalmas orthodoxia jut uralomra,
tűzzel-vassal pusztít az inquisitio s körűlbelűl a XIII. század végeig
túlsúlyban van mindenütt az egyházi hatalom; ezután a gyarapodó
realismus lassankint gyöngíti, erősödnek a nemzeti egyházak, a terjedő
demoralisatió megpuhítja a pápai hatalmat, az egyházi mindenhatóságot,
erősbíti a világiakat. A XI. és XII. században sok idealista
bölcsészszel és szabadabb gondolkozóval találkozunk nyugaton úgy mint az
araboknál; a XIII. században már mindenütt győz az orthodox tan s a nagy
aquinói Szent Tamás biztosan megállapítja a theologia scholastica
tanait. Az idealismus költészete még hideg ünnepélyes és elmélkedő, de
már az idealrealismus alatt Dante, Petrarca, Boccacio az olaszoknál,
Wolfram von Eschenbach, Gottfrid von Strassburg, Walter von Vogelweide
és mások a németeknél, Chaucer az angoloknál, hatalmassá teszik a
költészetet; míg a XV. század realismusa mindenfelé emelte a jólétet, az
ipart és kereskedést; a XIV. században többnyire még csak fényes
templomok és középületek emelkednek, a XV.-ben gyönyörű paloták is. Már
a XIV. században megindúlt a gyűjtés munkája, a XV-ben megvizsgáltak
minden zárdai könyvtárt s keresték a classicus ókor kéziratait. Eszméjök
ugyan nem volt a tudósoknak, léha jellemtelen népség vala, mely a
kutatásnak és zsebének élt; de roppant érdemeik vannak a becses müvek
megmentéseért. Bámulatos haladást mutatnak a képzőművészetek is, a
festészet, a szobrászat, az építészet világhírű mesterek alkotásaival
dicsekedhetett. A realismus aránylagos békéje kedvezett nekik,
mindenfelé kiverték a hóditó és idegen hatalmakat, Hunyady János a
törököket, a francziák Jeanne d’Arc és mások alatt az angolokat,
Spanyolországból az arabokat, Oroszországból a mongolokat; sokfelé
zsoldos és rendes hadsereggel segítettek magukon a fejedelmek, hisz a
realismus sokat költ a katonaságra, a haza védelmére, bár maga ritkán
harczol.

1490 körül újra jelentkezik az idealismus és egy 1710-ig terjedő
hullámot kezd meg. A realismus erkölcsi léhasága ellen egy Savonarola,
egy Luther, Loyola, Kálvin és mások nagy számmal lépnek föl, később a
protestánsok eltörlik az érzéki szertartások legnagyobb részét,
eltörölnek néhány dogmát, az unitáriusok megtámadják magát a Fiú
istenségét is, sőt a szombatosok, a zsidózók, a régi izraelita
szokásokat honosítják meg.

De már a század közepén ébredezik a realismus, erőt gyűjt a katholikus
vallás s borzasztó vérengzéssel sürgeti a réginek visszaállítását. E
vérengzés a westphali békéig, 1648-ig tart. Ez időtájt mindenfelé
emelkedett a fejedelmi, a királyi hatalom, mert az idealrealismus
nyomása alatt a központot, a kormányt szeretjük támogatni hogy teremtse
meg a nemzet egységét és nagyságát.

Még egyszer megujul az idealrealismus végén 1680. körűl a harcz, az
üldözés, hogy azután vagy megszűnjék, vagy enyhüljön. A nemzetek
politikai története szorosan összefügg az egyházival. A XVI. század
hetedik tizedétől kezdve erős akaratú fejedelmek és vezérek, mint egy
II. Fülöp, Erzsébet, Báthori István, Gusztáv Adolf, Wallenstein, Bethlen
Gábor, Richelieu és mások dolgoznak a nemzeti egységen, utóbb Cromwell
és XIV. Lajos uralkodásának első felében. A realismus alatt fogynak a
háborúk, XIV. Lajos, XII. Károly támadó hadjáratait siralom követi.
Ilyenkor szerencsétlenűl szokott járni a támadó fél, az idegen hódító
rendesen kiveretik, mint nálunk a török, kit a XVII. század második
felében egyik csapás a másik után ér. Az irodalom terén nagy mozgalmat
teremtett az idealismus. A külföldön és nálunk is, divott a satyra, a
felháborodás és a gyűlölet hangja, lovag- és pásztorregények eszményi
hősei mulattatják a közönséget, Tasso gyönyörű eposban beszéli el a
lovagvilág keresztes hadjáratát; de már a XVII. század első felében egy
Cervantes kedves humora örökös nevetés tárgyává teszi a vakmerő lovagot
és kisérőjét: Don Quijotot és Sancho Pansát. 1600 körűl írja Shakespeare
halhatatlan drámáit, nálánál reálisabb a későbbi Corneille, még
reálisabb és érzékibb: Racine. Szintén erősen realis Milton éposa: _Az
elveszett paradicsom_. Csekélyebb jelentőségű, de szintén nagyon érzéki
Gyöngyössy István elbeszélő költészete. Ugyanekkor a vígjáték nagy,
talán legnagyobb mestere Molière virágzik. Az idealrealismus alatt a
XVII. század első felében virágzik a két nagy bölcsész: Descartes és
Baco, utóbb a realis Hobbes s később az egészen realista angol Locke.

A XVII. század folytán bámulatos haladást tesznek a természettudományok,
mindenütt fejedelmi pártolással emelkednek a fényes tanintézetek,
muzeumok, gyűjtemények, hatalmas középűletek és paloták. Colbert
franczia miniszter a védvámok segítségével meghonosítja a legkülönfélébb
iparágakat, Anglia, Hollandia és más országok roppant gazdagságra
tesznek szert. Az emberiség az anyagira vetvén magát, aránylag
mindenfelé jólét uralkodik. Fejedelmek, országok, városok kitünő utakat
és csatornákat, a vízi és szárazföldi közlekedés eszközeit teremtik. A
realismus hatása alatt erősen érzéki lesz az ember, bámulat és égő
kívánság tárgya lesz a női szépség, a kik tehetik, rémes összegeket
áldoznak a divatra, pompára, mulatságok- és más ünnepélyekre.

Mindezek lassankint hanyatlanak 1710 körűl. Az emberiség kezd
átváltozni, megjenik az idealismus. Undor, megvetés tárgya kezd lenni az
érzékiség, a családi élet bomlása; hozzá fognak a nemesebb erkölcsök, a
férfiasb magatartás dicsőítéséhez, a léha erkölcstelen irodalom lassú
lépésben átalakúl, megkezdődik az érzelmesség, a sentimentalismus, a
rajongó hang; később szeretni kezdik a feszes, ünnepélyes, pathetikus
irályt, némelyek túltömött körmondatos szólamokban édelegnek. Voltaire
1720 körűl készíti Henriadeját, egy patriotismussal áradozó epost, minő
Firduszi _Sahnáméja_ 980 körül és Vörösmarty _Zalán futása_ 1824-ben.
Klopstock ódai hangon irja nagy költeményét a _Messiást_. Utóbb Diderot,
D’Alembert és mások teljes irodalmi, vallási és politikai reformokat
sürgetnek, mindenhatónak tartják az emberi észt, mely át tudja alakítani
a világot, elterjed ez a bölcsészeti világnézet, mely a papok csalásának
tekinti a vallást, a fejedelmeknek és tányérnyalóiknak az állami
hatalmat. Az idealismussal járó anyagi bajok sem maradnak el. 1720-ban a
Misisippi-féle, 1730-ban bekövetkezik a borzasztó Law-féle bukás, a
köznép, a pór sorsa foglalkoztatja a fejedelmeket és államférfiakat,
támadnak az oeconomisták és physiocraták, utóbb mindenfelé a kereskedés,
az ipar, a gazdaság szabad fejlődését, a védvámok törlését kezdik
hangoztatni, mi magyarok is zúgolódunk az osztrák vámok ellen. 1770
körül teljesen beáll az idealrealismus, megindul teljes erővel a két
eszme harcza, az írók egy része még erősen idealis, a másik már
realisabb, szereti a nemzetit, majd egyezteti a kettőt. Nálunk Kazinczy
és mások túlzó idealisták, vakmerő nyelvujítók, a kik az idegen
szólásmondók meghonosításától sem riadnak vissza, Dugonics szereti a
magyarost tárgyban és hangban, de ízetlen, még sok benne az idealismus.
Gvadányi huszártábornok, a _Peleskei nótárius_ szerzője, már erősen
reális. Külföldön is mindenütt jelentkezik a két eszme arcza. Burns
gyönyörű dalokat tud írni, de nem veti meg az eszmét sem; Goethe dalai
is kedvesek, elég bensők, melegek, de 1773-ban még _Werther keserveit_,
ezt a sentimentalis novellát irja.

1789-ben kitör a rémes franczia forradalom, a szellemek harcza dúl
mindenfelé, nálunk is mutatkozik a rendkívüli izgatottság, de már
1795-ben mindenütt tért veszít az idealis elem. Napoleon összetöri a
forradalom nyomait, nálunk vérpadra és börtönbe hurczolják
Martinovichékat, a művelt nyugaton kezdenek rajongni a catholicismusért,
Chateubriand könyve, a _Génie du christianisme_ óriási sikert arat; az
egyházban uralomra jut az orthodoxia, a nyelvben az orthologia,
virágzanak a természettudományok, Napoleon hódító hadjáratai bámulatba
ejtik a világot, mindenfelé a nemzeti egység érvényesűl, hogy 1800 után
helyet adjon a realismusnak, melynek a század első tizedében számos
jelével találkozunk. Míg 1800 körűl Révai etymologiai és történeti
alapon építi fel a magyar nyelvtant, Verseghy 1805-ben hátat fordít
multjának, _Rikótijában_ kigúnyolja a classicismust, tótosnak mondja az
ikes igéket s velök a _Halotti Beszédet_, követeli a szokásos, a
köznyelv irodalmi használatát, behozza a kiejtési alapon álló
helyesírást. Érvényesűl a magyaros egyszerű írásmód, külföldön is
realisabb lesz a bölcsészet, grassál az úgynevezett német romanticismus,
szeretik a népiest, a mesét, a a mondát, az exotikus és keleti
históriákat, hallatlan könnyű a verselés, terem a tömérdek vers,
páratlanúl ki van fejlődve a vers technikája. Az emberiség elveszti
tetterejét, csak a védelemben erős, azért összetörik a győzhetetlen
Napoleont, általános az érzékiség, bomlik a családi élet, örökös
evés-ivás, mulatság, szórakozás és munka az élet. Idegesség és
mesmerismus, a mai hypnotismus, mysticismus s lágy pietismus foglalja el
az emberi kedélyt.

1815 után újra kitör az idealismus, az egész világ eszelősködik, _totus
mundus stultisat_, mint I. Ferencz király mondotta. A realismus végén és
az idealismus hajnalán nyugtalankodtak az olaszok; taliánokkal teltek
meg az osztrák börtönök és casamaták, mint az olasz költők, a magyarok,
németek, francziák, angolok s a művelt világ minden népének költészete
nagy lelkesedéssel hangoztatta az új időket. Hugo Viktor, Leopardi
nagyszerű, fenséges ódákkal tiltakoztak a letűnt napok hitványsága
ellen, Vörösmarty ostorozta a gyáva kort, Kisfaludy Károly, Bajza s
mások mindig ünnepélyes és érzelmes hangon szólanak a hazáról; az írók
regényeikben eszményítik a szerelmet és barátságot, magasztos egyéniség
lesz a nő, a kinek szerelme megjavítja a férfit. A mint ébredezik a
realismus és beáll a reform-idealismus, úgy 1830 felé, rajongani
kezdenek lord Byron zsarnoktipró költészetéért; gr. Széchenyi kimondja,
hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s a költők többnyire abban
hagyják a letűnt idők erényeinek dicsőitését. De még az idealrealismus
első felében is szertelenül szoktak jellemezni, a drámai ellentétet, az
egyén belső ellenmondásait még nem igen tudják megcsinálni, nagyszerű,
csapongó meséket képzelnek ki, melyekben szélső jellemek szerepelnek.
Így dolgoznak Dumas, Sue, Jókai és mások. Petőfi azonban már a negyvenes
években meleg dalokat teremt mint Heine, csakhogy mindkettőben még élég
erős az idealismus, hogy sokszor gúnyban, éles ellentétek keresésében
törjenek ki. Annál realisabb Arany az idealrealismus második felének
legnagyobb költője. A nemzeti egység, a nemzeti nagyság lebeg előtte,
_Toldijában_ még erős az eszményi, azután realisabb lesz, a mi _Buda
Halálában_ szembetünő, s még jobban szemünkbe tűnik _Toldi szerelmében_.
Arany már panaszkodik, hogy a hetvenes években kosmopolita lesz a magyar
költészet. Így kimondva, nincs elég világos értelme, mert mi sem
magyarosabb mint a realismus, hisz a költő csak azt rajzolja a mit lát,
hall és érez; de nagyon igaz, ha úgy értjük, hogy az idealrealismus
hanyatlásával megszűnnek a költők a nagy nemzeti eszméket énekelni.
Arany panasza felhangzott a külföldi irodalmakban is, hol szintén csak
így van értelme, a hogy magyaráztuk. Tizenöt év óta a világirodalom
összes termékei között alig jut eszembe olyan alkotás, mely tartósb
becsével kiállhatná az idők változását: a lyra kedves, benső és
hangulatos dalokból, a regények, novellák vagy érzéki élet rajzai, vagy
léha és béna meg mystikus jellemek bemutatása, vagy finom lélektani
elemzések, minőket Bourget, Maupassant, s nálunk is többen adnak.

A hullám legnagyobb sikereit a politikában aratta, a harminczas években,
az idealrealismus hajnalán megkezdődött a nemzeti egység harczias
föllépése, 1848-ban általános összeütközés volt a két eszme képviselői
között, melyben az idealisták mindenütt kudarczot vallottak. Az ötvenes
és hatvanas években Tocqueville, Laboulaye, Eötvös és számosan meg
akarták menteni az eszményi és a szabadságot, törekvésök azonban füstbe
ment, összetörve vagy megbomolva hunytak el, mert a nemzeti eszme létre
hozta mindenfelé az egységre és nagyságra törekvést, nagy háborúk
segélyével megszületett az olasz, a német, a magyar egység, míg a
realismus gyarapodásával az alkotó részek kezdtek érvényre jutni:
Angliában a gyarmatok, Irország, Skóczia és Wales, az északi félszigeten
Svéd- és Norvégország, Ausztriában az egyes tartományok bomladoztak;
Törökország elvesztette balkáni provinciáit, mindenütt fölemelik
szavukat a nemzetiségek, s egyes apróbb kedvezményeket, legalább is
elnézőbb bánásmódot vívnak ki maguknak.

A mi a vallást illeti, 1815 után az emberiség az Isten és erkölcs
nemesebb, eszményibb hangját kezdi fölemelni és érvényre juttatni, ezzel
győz a katholikus egyház, unio-törekvések mutatkoznak mint mindig a
realismus végén s az idealismus hajnalán; utóbb a harminczas években a
szabadabb gondolkodást pengetik az egyházban, jelentkezik a
rationalismus és skepticismus, megtámadják az egyes dogmákat és
szertartásokat; de már a negyvenes években követelőleg lépett föl az
orthodoxia, bámulatos erőre tőn szert az ötvenes, hatvanas években, ezt
betetőzte a vatikáni zsinat, mely kimondta a pápa csalhatatlanságát,
kárhoztatta a liberalis gondolkodás tanait, elfordult az úgynevezett
szabadelvű katholikusoktól. IX. Pius halála után a realismus hatása
alatt a szelid és okos realista, XIII. Leó jutott a pápai trónra, a ki
az eszmének engedve, megszüntette a jezsuiták befolyását, lazította a
szigorú és merev egység és orthodoxia kötelékeit, megengedte a szláv
liturgiát még a latin katholikusoknak is, szóval mindenütt okos
engedékenységgel kormányoz.

A bölcsészet 1820 körül Hegel nagy népszerűségével a szélső idealismus
utján haladt, sok tanítványa mindenfelé elterjesztette a művelt világon,
de már az ötvenes években leszorította a régi Herbart és a franczia
Comte, a ki rendkivűli befolyásra tőn szert; a hetvenes évek vége felé
azonban hanyatlott, a tudósok nem mutattak érdeklődést a bölcsészet
iránt. Csak most pár év óta kezdenek vonzódni feléje. – Hanem annál
nagyobb sikert arattak negyven év óta a természeti és más realis
tudományok, a találmányok és fölfedezések csodálatos sikereiről nem
lehet eléggé beszélni, a képzőművészetek, az ipar, a kereskedés
virágzása hallatlan mérveket öltött. De elértük s megéltük a realismus
mind azon sajátságait, melyekre újolag ki kell törni az idealismusnak.




III.  AZ EMBERISÉG POLITIKÁJA. NEMZETI EGYSÉG ÉS NEMZETISÉGI TÖREKVÉSEK.

I. Az emberiség oly társas lények összege, a kik törzsek, fajok szerint
csoportosulnak és élnek együtt, társadalmat, nemzetet, országot
alkotnak. A mult század jeles gondolkodója, Rousseau, az idealismus
bölcsészeti világnézetével azt képzelte, hogy az emberek közmegállapodás
szerint alkotják meg az államot, pedig belészületünk és vele megyünk az
eszme nyomása alatt. Az eszme két árama: az idealis és realis s e
kettőnek küzdelme az idealrealismus, rendkívüli befolyással van állami s
így politikai életünkre. Az idealismus napjaiban rajongunk a világ és
emberiség, a haza és nemzet fogalmáért; a realismus napjaiban a vidék, a
felekezet, a törzs, a faj, a család érdeke az uralkodó s mindenekfölött
a magunk java. Ilyenkor főleg a rész az uralkodó, a szülőföld lelkesít,
nem sokat törődünk a haza javaival. E két szélsőség között foly le a
közép, az ideal-real, mikor a két eszme küzd bensőnkben és küzd a
társadalomban is. Az idealismus összefoglalását nyomja a realismus
szükebb térfogata és főleg a haza, a nemzet fogalma nyer vele. Az
idealis hazafi lelkesedik az észszerű, a szabadabb nézetekért, a nemzeti
nagyság és szabadságért, a realista pedig nemzetivé, a magyar hazát
magyarossá akarja tenni, a németet németessé, e két erő küzdelme szüli
azután a nemzeti nagyságot és egységet, hódításra, terjeszkedésre
csábítja a nemzetet és vezéreit. Ilyenkor minden egyes polgár a központ
emelésén fáradozik s rosszul érzi magát, ha az események ellentétbe
hozzák a központtal. A lázadót nyomja lelkiismerete, hogy éppen az ellen
harczolt, a mit emelnie kellett volna. A realismus gyarapodásával
gyöngűl a központ ereje. Az állami élet alkotó részei, a felekezetek, a
fajok, a vidékek több önállóságot követelnek, a gyarmatok némi
szabadságokban részesülnek, főiskolákat, főtörvényszékeket s a központ
más előnyeit követelik maguknak. Ha az idealrealismus a központosítás
kora, a realismus a decentralisatióé. Ilyenkor szabadabban lélekzik föl
a vidék és ha nem kap, zúgolódik; a központnak pedig nincs ereje sokáig
ellentállni e duzzogásnak, egygyel-mással végre is elhallgattatja. Minél
erősebb a tartomány, a vidék, a nemzetiség: annál követelőbb és magasabb
igényeket támaszt, a kevésbbé szoros kapcsolatban álló részek el is
válnak a birodalomtól vagy majdnem szakadásig jutnak. Különösen nem
tűrik az idegen hódítókat, kisebb erővel is képesek lerázni magukról,
vagy visszaverni sokszor óriás erejét.

Ez nagy vonásokban a nemzetek politikai élete, melyet teljesen igazol a
történelem, hisz belőle van elvonva. Az emberi haladás bármelyik
hullámát tekintjük, megtaláljuk e törvényt. Szűk terünk nem engedi, hogy
mindnyáján áthaladjunk, hanem pillantsunk végig az 1490-től 1710-ig
terjedő hullámon. A hullám elején kitör az idealismus, az emberiség a
vallás és erkölcs iránt kezd lelkesedni, gyűlölettel fordul
erkölcstelen, kapzsi vezetői felé, az erkölcs és vallás nevében
lázadoznak az emberek, Florenczben egy lángeszű szerzetes, Fra Girolamo
Savonarola jut a köztársaság élére. A társadalom nagy része azonban még
léha realista, noha kivált az előkelő világban hatalmasan jelentkezik a
becsület és tisztesség. Utóbb, a mint szűkül az idealismus széles
látköre, kezdik bolygatni a tekintély, a hagyomány uralmát s nem csupán
egyes bölcsészek, mint Pomponazzi, tesznek külömbséget a vallás és a
bölcsészet igazságai között, hanem már támadni kezdik az egyes dogmákat.
Éppen ezért nagyon érdekes e hullám. Ennek következtében a római
keresztyén egyházban roppant szakadás állott be, értem Luther és
társainak hitújítását, a protestantismust. Az előbbi hullámban, mely
975-től 1490-ig terjedt, el lehete fojtani az eretnekséget, kevés volt,
s a harcz jobbára csak a két hatalmas központ, az egyházi és világi
között indult meg. Az idealrealismus alatt pedig a legszörnyűbb
harczokat vívta a középkori pápaság és császárság, míg végre a realismus
nyomása alatt mindkét fél gyöngűlt, bomladozott s nem a császárság
győzte le a pápaságot, mint eddig tanították, hanem a rész győzte le az
egészet, mert az egyes országok papsága már nem Rómával, hanem saját
nemzeti kormányával kezdett tartani a római központ ellenében, csakhogy
otthon megint az ország kormánya veszített központi erejéből.

A XVI. században mindez megváltozott. A haladó idealismus a german
országok nagy részében meghonosította az észszerűséget a vallás terén,
megapasztotta a dogmák nagy számát, eltörölte a szertartások egy részét,
meggyöngítette az érzéki elemet s mivel hiányzott az idegen központ,
nemzetivé tette az új religiót. Mindez nem mehetett végbe csöndesen. Ha
egy idealista az eszményiség napjaiban újítólag lép föl, rendesen sokáig
tűrik, hisz az emberek egy része már érdeklődik az új, az eszmei, az
erkölcsi, az összefoglalás iránt: de ha, mint Socrates, számos
tanitványt vesz maga mellé s izgat velök, ha mint Savonarola a XV.
század végén kezébe ragadja az államhatalmat, ha mint Luther, Zwingli és
a többiek vallásos testületeket alkotnak, mely megtámadja a régi
államrendet, akkor nem maradhat el a háboru, mely a a XVI. században
elég hamar jelentkezett! Az idealismus idején nagy az ember tettereje,
nem veszi számba az anyagi veszteséget, a háború roppant kárait mint a
realista. Az egyházi vagyon kérdését is el kell dönteni s mivel kivált
Németországban egész tartományokról volt szó, nem csoda, ha kitört a
háború s nemsokára lángban állott egész Európa. Eleinte persze inkább a
papíron és a gyűléseken harczoltak. Luther 1520-ban három röpiratot
bocsát ki, melyekben megtámadja a pápa egyházi és világi hatalmát, a
szerzetes fogadalmat, a nőtlenséget, az egyházjogot, a misét, a
bérmálást, az utolsó kenetet, az egyházi rend és házasság szentségét,
még ugyanazon évben elégetik a pápai bullát, mely Luther tanait
kárhoztatja. Ez időtájt ütött ki a szörnyű parasztlázadás, mely
állítólag 150,000 ember életébe került. Általában az idealismus idején
sokfelé nagy anyagi bajok lépnek fel. XII. Lajos franczia király
(1498–1515.) kényszerűl leszállítani az adókat, a miért a _nép atyjának_
nevezték. Úgy látszik legtovább tartott Portugalliában az anyagi jólét,
ekkor élte aranykorát Nagy Emmanuel alatt (1495–1521).

Az újító idealisták rohantak előre tanaik merészségében, Luthert követte
Kalvin a század közepén, a hatvanas években az egységhivők, az
unitariusok, végre a szombatosok jöttek egy-két országban. A legtöbb
északi nemzetnél 1530 körül terjedt el a protestantismus, a tan
szigorúbb megállapítása azonban már az idealreal időkbe esik; ez
követeli az orthodoxiát és a nemzeti egységet. Legelőbb talán a kath.
egyház kezdte. Összehítta a trienti zsinatot 1545-ben, csakhogy 1563-ban
zárta be. Miért? Politikai s kivált egészségügyi okokat szoktak
felhozni, igazi oka azonban a még erős idealismus volt. 1556 körül
akárhány püspök rationalista volt. Nem egy főpap hasonlított a mi
Veránczunkhoz, Dudicsunkhoz, a ki pedig egyik legjelesebb szónok volt
Trientben, mégis levetette egyházi öltönyét és megházasodott. A későbbi
Oláh Miklós esztergomi érsek sem tartozott a rajongók közé, bár behozta
a jezsuitákat. Körülbelül az ötvenes-hatvanas években egész Európában
mutatkoznak az idealrealismus követelései. 1559-ben kiadják a híres
heidelbergi kátét; II. Henrik franczia király (1552–1559) felesége
Medici Katalin üldözi a protestansokat, míg 1572-ben szent Bertalan éjén
megtartja a párisi vérmenyegzőt. Angliában Erzsébet királyné (1558–1603)
megalapítja az anglican egyházat és annyira kiirtotta a catholicismust,
hogy az idealrealismus nem volt képes visszahozni. Hasonló történt
Svédországban is, hol III. János (1568–1592) kath. rokonszenve nagy
izgatottságot szült. Spanyolországban II. Fülöp (1556–1598)
tűzzel-vassal írtja az idealistákat és a németalföldi protestansokat, de
1588-ban elpusztul győzhetetlen hajóhada, a hatalmas Armada s Alba vezér
sem tudja kiölni a protestansokat. Hollandiában az idealisták új eszméje
és a nemzeti függetlenség realismusa egyesülnek az idegen hódító ellen,
a mi csak megerősítette a protestans vallást. A spanyol földön azonban
sikerül neki végrehajtani a nemzeti egységet. Alba herczeg 1580-ban
elfoglalja Portugalliát, mely csak a realismus gyarapodásával 1640-ben
tud ismét kiszabadulni a spanyol iga alól.

Angliában az idealrealismus hatása alatt erősen dolgoznak a nemzeti
egységen, a protestantismus mint államegyház orthodoxiára törekszik és
terjeszkedni iparkodik, üldözi a szabadabb nézetűeket, 1636-ban
Skócziában akar érvényesülni, de bevitele nagy polgárháborút szül;
1641-ben az ír katholikusok pusztítják el a protestansokat.
Lengyelországban III. Zsigmond (1586–1632) alatt űldözik a
protestansokat. De éppen mivel egységre törekszik a nemzet, ha erősek a
széthúzó elemek s gyönge ember kezében van a központ, gyakoriak a
polgárháborúk. Oroszországot I. Fedor halála után 1598-tól kezdve 15
éves polgárháború gyötri, Mihály alatt (1613–1645) annyira meggyöngűlt,
hogy több tartományt veszít, míg utódja Elek, európai nagyhatalmasságra
emeli.

Hazánk a német, a magyar és a török hadaínak örökös harcztere velt.
Ausztria el akarta foglalni és magáévá tenni a magyar földet, de két
ellenféllel állott szemben, a törökkel és az erdélyi magyarokkal;
szerencsénkre, mikor nagyon erős volt a központosítás, 1620 körül II.
Ferdinánd alatt a nagy diplomata és erélyes férfiú Bethlen Gábor ült az
erdélyi fejedelemségben. A német-római császárok az idealrealismus
föllépte óta erőszakosan irtották a protestánsokat az osztrák
tartományokban; mint magyar királyok is megkísérlették keresztül vinni a
nemzeti egységet legalább a vallás terén, de soha sem sikerült. De hogy
hazánk nyugoti részében mennyire terjedt a katholikus visszahatás,
Pázmány Péter szerencsés térítgetéseiből tudjuk, a ki több mint harmincz
főúri családot hozott vissza a kath. egyház ölébe. Mindezt az eszme
hatásának tulajdonítjuk, mert az idealrealismus idején erősödik a
nemzeti, elfordulunk az új egy részétől, szívesen felkaroljuk a régit, a
nemzetit, a magyarost. Azért a protestánsok védekezése, apologiája is
főleg abban állott, hogy vallásuk régiségét próbálták bizonyítgatni. A
wittembergi egyetem tanárai és talán minden művelt protestáns
kérdezhette magától, mi az oka számos hittársuk kitérésének;
természetesen mindnyájan a rendes választ adják, hogy az anyagi haszon,
a világi előmenetel, a jezsuiták csábítása stb. tette őket árulókká;
csak az igazi okot nem mondják, hogy a centralisatio idején szívesen
támogatjuk a központot, hogy szeretjük a régi nemzetit, a minő a
catholicismus is volt, szívesen látjuk az érzéki elemet, a fényes
templomokat és szertartásokat, s így jobban megfelel ínyünknek a kath.
vallás mint a protestáns. S valóban a realismus végeig, az idealismus
feltűntéig mindig jobban győzött a katholikus egyház, azzal a
külömbséggel, hogy az idealrealismus delén mindenható vagy legalább
félelmes volt az ultramontanismus, az egyházi központosítás; utóbb a
realismus nyomása alatt gyöngűlt Róma befolyása, a különféle nemzetek
egyházai szabadságaikra, jogaikra hivatkoztak, mint a franczia papság, a
clerus gallicanus 1682-ben. Már előbb keletkezett a jansenismus, titkolt
támadás a kegyelem tana és a római központosítás ellen, ostromolták a
pápa fensőbbségét, kárhoztatták a jezsuitákat, a pápai központ vitézeit,
tele voltak mysticismussal, csodákat láttak és csodás tüneményeket
hirdettek. Róma iránti ellenszenvöket különfélekép magyarázták, s
legjobb érvnek találták a Port-Royal tagjainak nagy eszét, egy Pascal és
mások mély gondolkodását, mely nem tud kibékülni a föltétlen
parancsolással, pedig semmi egyéb mint a realismus idején a részek
nagyobb önállóságra, szétmállásra törekvése volt az ellenszenv oka.

A realismus gyarapodásával hanyatlik az önzetlenség, 1650 után már
sokat, ha nem mindent jól meg szoktak fizetni. A király fizeti a
tudósokat, a történetírókat, még a költők is beállanak szolgálatába s
udvarolnak neki. Lassankint terjed a kapaszkodók és zsebelők száma.
Minden fáradozásért jutalmazni kell. Ingyen senki sem csinál semmit,
legalább is a jobb jövő reményében fáradozik. XIV. Lajos fizet
mindenkinek, még az angol királynak is, csakhogy magasztalják
nagylelkűségét, dícsérjék jótékonyságát és nagyságát. Tömérdek
tányérnyaló lepi el a kir. udvarokat s e tányérnyalók otthon másokat
tartanak, szóval egyetemessé válik a szolgaság, ezek mind kitartásra,
kisebb-nagyobb fizetésre várnak és senkinek sincs ereje megtagadni
szolgálatuk bérét. Csupa önzésből áll a társadalom. Legjobban fizettetik
magukat a nők. Lassankint mindenhatók lesznek. Ők a legbefolyásosabbak.
Papok és világiak pártfogásukhoz folyamodnak, kezök legyintésétől függ
számtalan ember sorsa. Uralomra jut az érzékiség. A XVII. században még
nincs ugyan kitalálva a nőemancipatio, de ők emancipálják magukat az
erkölcsöktől. Ha előbb néha vad orgiákban tört ki az ember, a realismus
idején sima, választékos és finom érzékiségnek hódolt. Csupa társalgás,
mulatság, szórakozás lesz az élet, csaknem egészen elenyészett az
erkölcsi érzék, idegesen izgatott lesz a férfi és a nő, a legkülönfélébb
szeszes italok, liqueurök, izgató szerek jönnek divatba, a költőknek
nincsenek eszményeik, a színészek nem játszanak a pathos hangján, csak
beszélnek, így a híres Baron élte vége felé és Lecouvreur kisasszony; a
lyrai hangot a természetes váltja fel mint most Dusenál hallani; minden
nagyobb városban irodalmi társaságok alakulnak, melyek ünnepeket,
felolvasásokat rendeznek, az iskolában a külső csínra, biztos
föllépésre, kecses mozdulatokra rendkívül sokat adnak. Még folytathatnók
a társadalom számos jellemvonását a realismus idején, nekünk azonban
csupán azért volt rájok szükségünk, hogy lássuk minő lehet ily viszonyok
között a nemzet politikai élete, mely férfias erkölcsöket, önérzetes
magatartást, nemes, önzetlen gondolkodást kívánna. Természetes, hogy
ilyenkor minden jámbor realista a békét akarja, nem szereti a háborút, a
harczias gondolkodást. Neki nyugalom kell. Nem is sikerülnek a nemzeti
háborúk, kiverik az idegen hóditókat. XIV. Lajos hadjáratai 1690 után
rendesen szerencsétlenül ütnek ki, XII. Károly svéd király katonai
lángelméje daczára tönkre jut, mi a törököt verjük ki és mikor Ausztria
minket akar leigázni, II. Rákóczy Ferencz alatt fellázadunk ellene s
méltányos alkura lépünk.

II. Miután a nemzeti egységre törekvés rövid képét egy korszakban
bemutattuk s láttuk, hogy ez mindig az emberiség politikája: alig
szükséges részletes fogalmát adnunk a nemzeti eszmének és a
nemzetiségnek. Pedig mennyi tinta folyt az utóbbi száz év alatt épen e
kérdések megoldására! Hány tudós mélyedt beléjök s hirdette igaznak az ő
tanait, melyekről nagyon meglátszik, hogy az idealismus, vagy
ideal-realismus, vagy épen a realismus idején hirdette azokat. Mert az
ideálista jobban kedvezett a szabadságnak, az ideal-realista már
kevesett törődött vele, a realista pedig engedékenyebb volt, hogy
nyugalma legyen a zúgó-búgó nemzetiségi mozgalomtól. Mint láttuk, az
idealreal időben a nemzet az összes emberi érzés, gondolkodás és
cselekvés terén egységre, önállóságra, függetlenségre törekszik, tehát a
nyelv terén az orthologia, a nyelv hivatalos használata, a
társadalomban, a közéletben, az iskolában lehető egyeduralma, az
irodalomban a tekintély, a tudós társaság befolyása, a nemzeti tárgyak
felkarolása, a haza történetének feldolgozása, az úgynevezett
akademismus győz. A vallás életében a lehetőleg szigorú orthodoxia, a
tan és a fegyelem pontos megállapítása és követelése, az ellenkező vagy
eltérő nézetek sokszor kegyetlen üldözése, ha lehet, lobog az inquisítio
máglyája, melyet szívesen támogat és gyujtogat az állami hatalom, mert
elősegíti az egységet. A társadalomban érvényre jutnak a nemzeti, a
hazai szokások és erkölcsök, jól esik látnunk mindazt, ami magyaros,
örömmel, lelkesedéssel nézzük a nemzeti fényes öltözeteket, szívesen
társalkodunk egy nemes, művelt, de a mellett magyaros egyéniséggel, a ki
egész modorában, megjelenésében elénkbe tükrözi a nemzetit, a typicus
magyart. A jogi és állami életben oly törvényeket kezdünk behozni, a
melyek emelik a központ befolyását, tekintélyét, egész lélekkel
támogatjuk az efféle javaslatokat, a pusztuló idealisták ugyan duzzognak
a szabadság vesztén, néha keresztűl is visznek egy-egy módosítást; a
hatalom azonban kiesett a kezükből, nincs módjukban ismét érvényre
juttatni a szabadságot. Sőt rendesen vagy korán elpusztúlnak, vagy
felháborodva meghasonlott kedélylyel félrevonúlnak, vagy az uralkodó
eszméhez símúlva úsznak az árral. Örvendünk a hazai ipar és kereskedés
fellendülésének, erősen támogatjuk a központ védvámos törekvéseit, az
ipar és kereskedés szabadságának hívei még zúgolódnak, háborognak ugyan
egy kevéssé, de napról-napra fogynak, szóval az emberi cselekvés minden
ágában jelentkezik a központosításra, az egységre törekvés.

Ez érvényre is jut az oly kevésbbé művelt országokban, hol a népesség
nagy többsége meg tudja adni az országnak a nemzeti jellemet mint
például egyes középkori államokban, de ahol két vagy több erős
nemzetiség lakik együtt, ilyenkor rémes harczok, lázadások, kegyetlen
üldőzések állanak be, melyekről a történelem számos lapja szól. A mai
műveltebb országokban ritkulnak az efféle üldözések, mert nagy okai és
alkalmai részben elenyésztek. A civilisatió haladásával ugyanis erejét
veszti a vallás, a műveltebb államokban meggyöngűlt az orthodoxia, mely
azelőtt a nemzeti egységnek legfontosabb kérdése volt, a legegyszerűbb
falusi pap is hatalmas eszköze volt a nemzeti egységnek, sőt
Oroszországban még napjainkig az. A művészetek is, az irodalom is
gyöngült, elveszté kizárólag nemzeti jellegét; a festő, a szobrász, az
építész, az író feldolgoz ugyan magyar motivumokat, tárgyakat is, de
másoktól sem riad vissza, a zene is gyöngűlt erejében, a szokások,
erkölcsök tetemesen módosúltak, a nemzetek úri osztályai, legalább férfi
tagjai lehetőleg észszerűen öltözködnek, étkeznek, állami és jogi
berendezésünk jóformán csak nevét tartá meg a régi rendnek, még vannak
fő- és alispánjaink, szolgabíráink, itt-ott esküdteink, főkapitányaink
stb. eljárásuk azonban nyugat-európai lőn. A törvények kevés
módosítással az idegen államok mintájára készűlnek, néha úgy látszanak,
mintha azok egyszerű fordításai volnának.

Ime tehát a nemzeties érzés, gondolkodás és cselekvés minden eleme
meggyöngült, csupán egy maradt meg, a nyelv, ezen nem lehetett úgy
változtatni, hogy más népek nyelve legyen. Azért az ideal-realismus
egységre törekvése főleg a nyelvet erőszakolja. Nem lévén módjában a
vallást követelni, szigorúan megköveteli a nemzeti nyelvet s fáj a
szive, boszankodik, felháborodik, ha más nyelven is beszélnek a hazában.
Kisfaludy Sándort, mikor 1790 körűl Erdélybe viszi az utja, mély
fájdalom hatja át, hogy az első faluban is románokkal találkozik. Hisz
egész más képet festett magának Erdélyről, hol legtovább élt a nemzeti
önállóság, a magyar függetlenség. És a mit Kisfaludy érezett, érzi
minden magyar, különösen az ideal-realismus delén, mert ekkor legerősebb
bennünk az egység követelése.

Még mindig olvashatni, hogy csak százéve uralkodnak a nemzetiségi
törekvések, hogy azelőtt nem ismerték. E nézet igaz lesz, ha a
részletező, aprózó szemével tekintjük, mert ez nem látja, hogy régebben
nem csupán a nyelvet, a szokásokat és erkölcsöket követelte az állam
egysége, hanem mindenekelőtt a vallást, a nemzeti eszme ezen
legkifejezőbb sajátságát s olykor megtörtént, hogy más nyelvüek is az
egyenlő vallás oltalma alatt megtarthatták anyanyelvöket, az ilyenek
azonban lassankint legalább vezetőikben elveszték nemzetiségöket, hacsak
nem laktak együtt nagy tömegben. Természetes, hogy a mai civilisált
világban a nyelv a nemzetiségnek majdnem egyedüli ismertető jele,
lényeges sajátsága.

Azt is kevesen gondolják meg, hogy a szabadság és nemzeti egység, ez a
két mai vezéreszme a legnagyobb ellentétben állanak egymással. Régi és
új erős gondolkodók mint egy Eötvös azonnal észrevették a két érzelem
ellenséges voltát; de még ma is találni publicistákat, akik
megfontolatlanul a két érzelem egyenlő jogosultságát vitatják. Pedig
természetes, hogy ellenfeleknek kell lenniök, mert a szabadság a
reform-idealismus kifolyása, a nemzeti egységi törekvések pedig a
realismusé. A rajongó idealista él-hal a szabadságért, neki éltető
eleme, mindene a szabadság, a szabadabb érzés, gondolkodás, hogy
cselekedhessék, hogy emelje az eszmei és erkölcsi műveltséget, hisz
utjában, haladásában mindenütt nemzeti korlátokkal találkozik, a
nemzetinek hepe-hupás, dombos, buczkás vidéke utját állja az ő egyenes
észszerű gondolkodásának, azért az idealismus idején megtámadják e
nemzeti korlátokat, a haza lelkes fia és lángoló idealistája meg akarja
nemesíteni, erkölcsét magasabb színvonalra óhajtja emelni a nemzetinek:
műveltebbé kivánja tenni, s e munkájában szabadságra van szüksége, azért
mondja egy sz. István, az ezredik év idealistája, hogy jó, ha többféle
nyelven beszélnek az országban. A XIII. század egyesítő szelleme azonban
nem hallat ily nézetet, a bevándorló németek törvényekkel,
kiváltságokkal biztosítják nemzetiségöket, s a kik ezt nem teszik, vagy
pedig utjába esnek a magyar áramnak, okvetlenül elmagyarosodnak. A XII.
XIII. és XIV. század volt a nagy magyarosító századcsoport; nyelvében és
vallásában sokfelé egyenlő lett a nemzet; a XV. század realismusa és a
XVI. század idealismusa már kevésbbé kedvezett a magyarosításnak. A
mennyire a történet lapjairól leolvashatni, főleg a XIV. század
magyarosított, épen úgy mint a XVII-ik vagy később 1800 és 1875 körül
nagyon haladt a magyarosság, A mint tudniillik eltűnik, visszaveretik az
idealismus, teljes uralomra jut a realis, a nemzeti, mely ha elég
erősnek érzi magát, kiméletlenűl követeli érvényesülését, teljes erővel
sújtja végre a nemzeti egységet. Azért helyesen mondja már 1854-ben
Szent-Tornyán báró Eötvös József, hogy „a nemzetiség eszméje mindig azon
mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma
valósulásnak indul“. Csakhogy ő sem látja, hogy a nemzetiségi törekvés
mindenkor megvolt az emberiségben, mióta nemzeteket alkot; nem tudja,
hogy a realismus idején a törzs, a faj, a felekezet, a vidék, s így a
külön nemzetiség is nagyobb önállóságra törekszik, míg az idealrealismus
napjaiban a központ nyomása, egységre törekvése utjokat állotta széthúzó
törekvéseiknek. Azt hiszi, hogy a római világban nyoma sincs a
nemzetiségi törekvésnek, pedig a rómaiak telepítései mindenütt a latin
nemzetiség érvényesítésére törekedtek; igaz hogy a római polgár nevével
díszíték fel e törekvést, de egyre megy a dolog. Az idealrealismus alatt
kegyetlenűl kiűzték vagy kiirtották a meghódított barbart, s így könnyen
ment a latin nemzetiség megalapítása. A középkorban a hódító barbarok
özönlék el a római birodalmat. A hol már az idealismus alatt vagy az
idealrealismus első felében betörtek mint Pannoniába, ott csakhamar
eltűnt a latin világ, mert kegyetlenűl irtottak; de mihelyt később,
például az V. század végén léptek fel hódítóknak mint a keleti góthok
488-ban Itáliában, vagy később a longobardok 568-ban, mikor a realismus
egy kissé megszelidítette őket, vagy a frankok Galliában 486-ban, a
vandalok Afrikában, vagy a nyugati góthok Galliában és Hispaniában,
többé nem kegyetlenkedtek, nem irtották ki a benszülött népességet, mert
habár még idealrealismus volt, de csakhamar beléptek a realismus korába,
a mikor becsülni tudták az anyagi jólétet és hasznát vették a benlakók
munkájának, s kivált ha kis számmal lepték el az új földet, rendesen
beléolvadtak az ottani lakók nemzetiségébe. Ha azonban 250, 300 körül
hódították volna meg e barbarok a római tartományokat, első dolguk lett
volna kiirtani az ottani lakosságot s teljesen magukévá tenni az
országot. A magyar nemzet szintén realis időkben foglalta el mostani
hazánkat és hogy nem olvadt fel az itteni lakosságban, csupán annak
tulajdoníthatni, hogy az egész széles alföldön nagyon kevés lakóra
talált, és másutt sem akadt sűrűbb népességre. Az alföld tiszta magyar
maradt és mindig istápja, támogatója lőn a magyarságnak. Eötvös azt
gondolja, hogy a hódító barbarok különféle nemzetiségűek voltak; hogy
ezek nem gyűlölték egymást, a mivel felvilágosult századunkban annyiszor
találkozunk; hogy nem iparkodtak a nemzetiségek közötti ürt
szélesbíteni; hogy mint a longobardok tevék, fölvevék maguk közé a
meghódítottakat, s így hiányzott bennök a nemzetiségi érzés: mindez
nagyon helyes lehet, csak a következtetés hibás, mert az idegen törzsek
fölvételét az erősen realis időknek lehete tulajdonítani, mikor bennök
is megfogyatkozott a nemzeti egységre törekvés. Mikor Eötvös elszámlál
néhány kedvezményt, melyet a barbarok adtak a benlakóknak, felkiált:
„Hogyan lehetne mindezen dolgokat kimagyarázni, ha azon népeknél, melyek
a nyugatcsászári birodalmat meghódíták, hasonló nézeteket teszünk fel,
minőket korunkban a nemzetiség nevében hirdetnek?“ Azt hiszem, elég
világosan kimagyaráztam e jelenséget, mellettem bizonyítanak a mai
barbár népek, melyek szintúgy érzik a nemzetiségi gyűlöletet mint a
felvilágosultak 1854-ben. Az sem támogatja Eötvös felforgását, hogy
számos apró tartomány egyesüléséből jöttek létre a nagyobb államok
nemzetiségre való tekintet nélkül, s ezért nem volna szabad állítanunk,
hogy már a középkorban léteznek nemzetiségi fogalmak. Az Europában most
fennálló nemzetiségeknek még csak akkor kelle kifejlődni: a jelen
nemzetiségi fogalmakat tehát hasztalan keresnők ama korban, mondja
Eötvös. Nagy tévedés, a történelem nagy ignorálása. Azt nem tudjuk,
mikor fejlődtek ki a frankok, góthok, vandalok, longobardok, burgundok,
hunok, avarok, magyarok, de annyit tudunk, hogy mint önálló nemzetek
léptek föl saját nyelvvel, vallással, nemzeti szokásokkal, erkölcsökkel,
melyekre büszkék voltak az idealrealismus idején, melyeket nemzeti
kincsöknek tekintettek s nem váltak meg tőlük senki kedvéért. De a mint
bekövetkezett az idealismus, nem soka adtak e kincsekre, elhagyták
vallásukat a keresztyénségért, odaadták nyelvöket a benlakók műveltebb
latin nyelvéért, idegen és nemesebb szokásokat vevének föl, s a mit nem
tudott megcsinálni az idealismus, végrehajtá a rákövetkezőt
idealrealismus, ez kegyetlenül megteremté a nemzeti egységet, amennyiben
kiirtotta a pusztuló pogányságot.




IV.  A VALLÁSOS ÉS ERKÖLCSI ÉLET.

Mi a vallás? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi
életnek, mely lehetetlen, hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha
elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában,
köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az
érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk, mikép
emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának,
melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége
van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár
előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájok; térdelnek
egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére
vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja,
megnemesíti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá
lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte, istenházának
híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen:
lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt,
melyet ennyire becsűltek embertársaink.

De bárminő felfogásunk legyen felőle, mindenesetre az emberi élet egy
magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az
erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is
meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember.

A mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák.
Némelyek az emberfölötti világ physikai, metaphysikai és erkölcsi
magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások általános
függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és
ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s
vígasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily
meghatározását olvassuk a a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő
gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát,
sajátosságát emelik ki a religiónak.

De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk a
hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a
teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája,
a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak
összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb
rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan
nem bizonyíthatók. A hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak,
s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hívő erkölcsi eszményét
foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a
legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden
vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos
ragaszkodásunkat, meggyőződésünket külsőleg is jelezzük.

Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három
része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint.
Mindegyik megérzi a haladás hullámának idealis, idealrealis és realis
korszakát. Tudjuk, hogy az idealismus az összefoglalás kora, a rokon
tünemények csoportosításáé. Már most mi következik ebből a vallásra
nézve? Mikor az ember az idealismus legszélesebb látkörében él, a nagy
mindenséget és még nagyobb alkotóját látja meg lelki szemeivel, ekkor
rajong az isteniért s mély hódolattal borul le szentsége előtt.
Gondolkodása bámulatos egységbe hozza össze az igaz, szép és jó eszméit
s e végtelen egység élén maga az Isten, az alkotó, a nagy egységes idea
áll. Mihelyt szűkűl az idealismus látköre, halványodik az Isten képe; az
igaz, a jó és a szép eszméi kezdenek elválni egymástól; mig a realismus
alkonyán csak a mysticusnak van sejtelme az istenről s édeleg a vallásos
érzés melegében, az igaz, szép és jó eszméi pedig egymás ellenségeinek
látszanak. Az idealista el sem tudja képzelni, hogy ne volna czélja a
mindenségnek, tehát a teleologia hive; a realista az ő parányi körében
csupán az okviszonyt látja, a közvetlen, a látszatos okot veszi észre,
azért lenézi a teleologiát. Az idealismus napja legfényesebben ragyog
első kitörésekor, azután homályosodni kezd s mutatkozik a skepticismus,
a rationalismus, mely az emberi észt teszi az eszmei világ birájává.
Ekkor szokott erősen fellépni a vallásújítás; mikor pedig annyira szűkül
az ember látköre, hogy kezd elmosódni az isteni s csak érzéki
szertartások és formaságokban él a vallás, akkor már nem igen törődnek
vele és reformjaival. A mi a vallás történeti megjelenését illeti, a
következőket mondhatni róla. A kezdetleges műveltségű ember az ő
barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek
tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a
leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a realisabb idők kedveztek e
fejlődésnek A rationalismus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy
némely tüneménynek természetes és némileg magyarázható oka van, az
istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített
jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Újabb idealis korszakok
újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az
emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz
istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealismus alatt végre
eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnként visszaesett a
realismus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták
rendesen kiemelték: így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VI.
század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből fejlődött a
keresztyénség, melyet az idealrealismus delén hirdetett Krisztus. A Kr.
u. első és második század realis érzése sok mysticus elemet vitt be a
keresztyénségbe, minő volt a gnosticismus, melyeket a harmadik század
eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a
krisztusi vallást, nagy küzdelembe került ugyan Arius rationalis tanának
háttérbe szorítása, a keresztyénkatholikus doctrina egységessé tétele,
ami az idealrealismus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerűlt. A
hetedik század idealis iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a
keresztyénségben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos
tisztelete, ezen érzéki elem berohanásai ellen, de csak a VIII. század
elején tört ki a harcz, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az
idealrealismus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben
visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század első felében
lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő
tanában, mert a későbbi idealismus, az észszerűség napjaiban lépett föl.
Némileg érthetővé válik a Honorius-kérdés is. E buzgó, tevékeny és
erkölcsi fegyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius patriárka,
melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy
közvetítő inditványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat
volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a
vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen
hitágazati feszegetéseket, beléegyezett tehát a kifejezés használatába,
hisz az istenség „nem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti
természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat“. Csakhogy
keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a
monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat
(682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is
kárhoztatta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki
zsinat magát a pápát is megróni; mert még annyi idealismus volt a
társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen
elsimítani a dolgot; a mi könnyen megtörténhetik az idealrealismus
delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus
idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta
szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, a mi a VIII. egyetemes
zsinaton (869) sikerűlt is, mely kárhoztatta Photius szakadását; a X.
század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti
és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek; 968-ban összeütközés támadt
azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a
görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak
czímezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi
patriárka (1043 óta) a reformidealismus napjaiban idézte elő; ez kikelt
a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár
nem támogatta a császári hatalom, keresztűlvitte a szakadást. A XI. sz.
idealismusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja
volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói
valának, például Leuthard, egy pór, a ki Chalons sur Marne parasztjait a
képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok
(1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, a mit a Szent-Lélek írt az
ember szívébe, Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet,
mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a
kézi munkát mondotta az igaz tannak, nem pedig a keresztséget, a
penitencziát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patarinok. Amint
lassankint ébredezett a realis irány, nagy volt a szellemi mozgalom,
beállott a két eszme harcza a XII. században s még mindig számos
eretnekséget okozott. Ilyenek voltak Tanchelm (1115–1124) követői
Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei
Bretagneban, bruisi Péter, egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek
keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor
megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az
egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél s hasonlóknál sokkal jobban
terjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek.

Az idealrealismus egységre törekvése, merev orthodoxiája borzasztó
mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel
rohanta meg őket; nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg
volt hagyva, hogy kutassanak, házról-házra járjanak az inquisitorok,
fogdossák, vallassák a gyanusakat s a világi hatalomnak adják át a
bűnösöket. Már a harmadik laterani zsinat (1179), noha kijelenti, hogy
_non sitit sangvinem_, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az
eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen
rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az
idealrealismus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes
törvénykönyvében sem hiányzanak.

De míg az idealreal idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi
doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a
scholasticus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet,
fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét,
pompáját, behozta az úrnapját: megkezdődött lassankint a realismus
akna-munkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok
egyházainak kisebb-nagyobb önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság,
hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú
tanokért. A lelkészek inkább moralisáltak s nem feszegették a
hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos
érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticismus, az első lágy,
kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek,
száraznak, érzés nélkülinek tartja a velök foglalkozást, az utóbbi
magasztos szemlélődésbe, vallásos intiutióba merűl és a realismus
részletező intensiv munkájával titkos, rejtelmes dolgokat sejt a
léleknek istenhez való viszonyában. E titkos, rejtelmes világ egyik
tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a
realismus gyarapodásával, ugy hogy a XV. század nyolczvanas éveiben
inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa.

E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassankint
nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, utóbb pedig
észszerűbbé vallását, gyöngitette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a
szertartásokat. Luther lassankint elejtette a szentségek nagy részét,
eltörölte a misét, a kath. szertartások e központját. Kálvin még jobban
keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre
a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két
felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerűlt visszaverni az
erősödő idealrealismusnak, a lutheránus és kálvinista felekezet azonban
uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem
lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealismus orthodoxiája
szigorúságával megóvta tagjainak a katholikus egyházba való
visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha
a XVI. század első felében és később is szabadságot követeltek maguknak,
a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. Az
egyházak tanának megállapitására tömérdek megyei és tartományi zsinatot
hittak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A
katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545–1563) elvégezte ezt,
különféle országos és megyei zsinatjai főleg az erkölcsi és a hitélet
emelésével foglalkoztak.

Az idealrealismus központositása folytán rendkívüli hatalomra tőn szert
a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti
egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a
központositás s a hol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be.
Portugallia már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispania
is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok
szintén kivívták önállóságukat. A pápai hatalom is megérezte a realismus
gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb
önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös
beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a _Decreta cleri
gallicani_, a franczia papság határozatai. Az inquisitió tekintélye is
vesztett erejéből. Mig a XVII. század első felében majdnem mindenható
volt, most akárhányszor megtagadta segitségét a világi hatalom. A
vallásos polemiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és
mysticismus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang,
mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón
olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a directio
spiritualis, áhitattal forgatták szalezi szent Ferencz _Philotheá-ját_,
Kempis Tamás _Krisztus követését_, Fenelon cambray érsek és mások
hasonló műveit. Népszerűek valának a jansenisták, a kik művelték az
egyházi és világi tudományokat s maguktartásában tele valának
mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda
történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus
halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál,
nyavalyatörősek és mások meggyógyulnak éppen úgy, mint most Lourdesban.

1710 körül már jelentkezett az idealismus, tiz-húsz év mulva pedig utat
tört sokfelé a rationalismus, az észszerűség. A léhasággal szemben
mutatkozott a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel
később az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és
írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a
legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. _Ecrasez
l’infame_, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s
utána mondotta a világ jó része körülbelűl 1770-ig. Sikerült is nekik
eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben, meg a templomi
szentbeszédekben is meghonosítani a rationálismust. Rousseau és mások
kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat; a sentimentalis
novellák és regények is sokszor magasztalással írtak a vallás felől; de
nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a franczia forradalom letaszitá
trónjáról magát a legfőbb lényt is; a gyarapodó idealrealismus azonban
csakhamar visszahelyezte nemcsak őtet, hanem a dogmákat is. Mindenfelől
nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk
Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos
protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak
is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű
szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a
catholicismus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra
divatba jött a catholicismus. Minek köszönhetni ezt? A gyarapodó s végül
uralomra jutott realismusnak, mely nem szerette a protestantismus
észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi
beszédeit; úgy, hogy mikor 1817-ben a protestantismus három százados
emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való
volt a hitújitás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást
okozott? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott
szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének
kiontásával!

Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a
választ. Az érzéki, a kenetes, lágy és mysticus realista rövid néhány év
alatt tetterős, munkás idealista lőn. Az erősebb gondolkodók rajongva
fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták,
magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel
effajta merészebb magyarázók. A franczia Lamennais, az elragadó tollú
író és gondolkodó, s társai: Lacordaire, a későbbi szerzetes,
Montalembert gróf, a 30-as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások
a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a
liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak
kiméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész
1870-ig, az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végeig
szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek nehány
esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. – Ronge és mások az egyház
fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a
nőtlenség eltörlését. Eötvös József az ő _Carthausi_-jában a vallást
mutatja be vigasztaló angyalként, de neki még nem kellenek a dogmák,
Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az
uralkodó idealis áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés
szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes
években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő
orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, noha még nem érkezett meg az ő
idejök; még Montalembert, Lacordaire, Gioberti és mások idealis
catholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberalis politikára bírja rá a
pápát, a ki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theologiában a
németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud
felmutatni többet vagy kevesebbet.

A 48-iki forradalom volt az eszményi és realis eszme roppant csatája,
mely az idealisták bukásával végződött. A rajongók földönfutók lőnek. A
legtöbben hazátlanul bolyongtak és most idegen országok kenyerén
élősködtek. Hugo Viktor, a mint akkor hívták, a század legnagyobb
költője, Jersey szigetén, a tenger szikláján élt, hová számtalan
idealista az eszményi gondolkodás e búcsújáró helyére zarándokolt.
Gyakran megfordultak nála a mi földönfutó magyarjaink is. Honn pedig
mindenütt erősödött a központi hatalom, a világi úgy, mint az egyházi.
Sok helyen frigyre lépett a két erő, másutt hallgatag támogatta egymást.
Az egyházi élet követelte a dogmákat, egységre törekedett a tan és
fegyelem terén, egyenlővé akarták tenni az eltérő szertartásokat is,
melyek némely egyházaknak, mint például a milanóinak, ősidőktől
sajátjaik valának; a semináriumok nyelvévé a latint tevék, mindenfelé
megyei és tartományi zsinatokat tartottak, melyek a fegyelem, a vallásos
élet élénkítését sürgették. Úgynevezett missiók járták be az országokat,
melyek lángoló hévvel buzdíták a hiveket, gyóntatták, áldoztatták őket,
tömérdek hallgató jelent meg előadásaikon, melyeket jó időben a szabad
ég alatt tartottak, a püspökök szentgyakorlatra hívták össze a megye
papjait. A katholikus egyházban roppant hatalomhoz, befolyáshoz jutottak
a jezsuiták, a protestánsok körében az orthodox, a conservatív irány. A
pápa egészen a jezsuiták karjaiba veté magát. 1854-ben dogmává tette
szűz Mária szeplőtelen fogantatását, a hatvanas években kiadta a
Syllabust, melyben össze voltak gyűjtve a modern gondolkodás politikai,
erkölcsi, theologiai stb. tanai, mint a jelen idők nagy tévedései,
1870-ben pedig a vatikáni zsinat kimondotta a pápa csalhatatlanságát,
mikor ex cathedra szól. A realismus azonban annyira növekedett, hogy
ellenkezésbe kelle jönnie IX. Pius központositó, egységre törekvő
orthodoxiájával. Vagy engednie és a korhoz símulnia, vagy meghalnia
kelle. Ez utóbbi történt. Helyet adott a realista XIII. Leónak, a ki
mindjárt szakitott elődje politikájával, engedékenységet mutatott minden
irányban, megszüntette az éles harczokat a különböző államokkal, még
Olaszország kormánya ellen sem árult el rendkívűli gyűlöletet. Alatta az
eszme realis áramlata folytán megszünt az ultramontanismus, mely semmi
egyéb, mint az idealrealismus központositó orthodoxiája s így sem az
idealismus, sem a realismus idején nem virágzik. Az egyházi fegyelem
húsz év óta tetemesen meglazult, nincs lélek, nincs buzgóság a papokban,
élik világukat az egyházi élet nagy eszméi nélkül, végzik a
szertartásokat, ledarálják imádságaikat, elmondják miséiket és szent
beszédeiket lelkesedés, a szentség exaltatiója nélkül. Egy-két mysticus
ugyan keresi a bensőséget, de nem talál követőkre; a pápai udvar
engedélyével szent fegyelemre, igazi szerzetes életre akarták
kényszeriteni a magyarországi barátokat, szt. Ferencz édes fiait, de
minden erőlködés hasztalan volt. Nem akadt közöttük elég mysticus
gondolkodású, a kiket rá lehetett volna bírni a fegyelem megtartására. A
pápa engedékenysége végűl a legnagyobbra határozta el magát. Tudjuk,
hogy az orthodoxia a legszigorúbban ragaszkodik az egyház latin
nyelvéhez, a latin mise és szertartás az egység leghatalmasabb
nyilvánulása. XIII. Leo azonban Strossmayer djakovári püspök sürgetésére
a szlávoknak a latin helyett megengedte nemzeti nyelvök használatát.
Hogy fog ezen siránkozni a jövő idealrealismusának orthodoxiája!

Ime, röviden vázolva, ilyen az ember vallásos élete: az idealismus
idején felmagasztosul, utóbb háttérbe szorítja az érzéki elemet, a
szertartásokat, nem rajong a dogmák finom distinctióiért, nem szereti a
theologusok észbontó zabhegyezéseit; sőt időnkint, különféle
eretnekségek formájában pusztítást végez a hitágazatokon, eltörli a
nagyon képteleneket, a fejlődő skepticus bölcsészet megmételyezi számos
gondolkodó lelkét, sokan hitetlenek lesznek. Az idealrealismus első
felében nagy harcz támad a szabadabb gondolkodók és a vallás hívei
között, a kornak még erősen eszményi jelleme van, a forradalom után
azonban beköszönt a vallás erőteljes orthodoxiája, a hivők érdeklődnek a
hitágazatok iránt, csodálják a theologusok mély és finom tudományát, ha
lehet az egyház szaporítja dogmáit, építi templomait, érvényre juttatja
befolyását az iskolákban és a társadalomban, előkelő szerepet kezdenek
játszani a papok, mindenütt kitüntetéssel fogadják megjelenésöket; míg
lassankint elnémul az orthodoxia, nem kellenek a dogmák, csak a
szertartások, melyeket szivesen lát az ember, a legtöbbnek szemében
csupa külsőség, formalitás lesz a vallás, a mysticusok azonban félre
vonulnak, maguk ájtatoskodnak, sőt némelyek külön felekezetbe verődnek
össze, mint nálunk a baptisták, nazarenusok, néhol a spiritisták,
külföldön az úgynevezett buddhisták, továbbá az üdv hadserege és más
hasonló gyülekezetek, Oroszországban tömérdek apró mystikus felekezet,
melyekről alig adhatni számot.

Most térjünk át második tárgyunkra, az erkölcsi életre. Az erkölcs
mindig nehéz vagy fejthetetlen kérdése volt a gondolkodóknak. A
legkülönfélébb elméletek jöttek divatba, hogy nem sokára mások váltsák
fel. Tulajdonkép kettőre vihetni vissza e sokféle nézetet: az egyik az
ember közvetlen öntudatát, a másik a hasznot, a jólétet, a gyönyört stb.
teszi az erkölcsi élet forrásává. Az egyik azt tartja, hogy bensőm,
ugynevezett erkölcsi érzésem sugallja, hogy úgy vagy amúgy viseljem
magamat; a másik azt véli, hogy a jólét szüksége vezet cselekvésemben.
Már Plato és Aristoteles irataiban is fölfedezték a két eltérő vélemény
nyomait s azóta száz meg száz bölcsész, theologus, gondolkodó haladt az
egyik vagy másik irányban. Hány ezer kötetet írtak a kétféle nézetnek és
változatainak támogatására! Lecky azt mondja, hogy azért is nehéz az
erkölcs fogalmát és eredetét feszegetni, mert ha az utóbbi nézethez
hajlunk, némely moralisták saját jellemünket is belékeverik a vitába:
mert önzők, léhák, élvhajhászók vagyunk, azért csatlakozunk a tanhoz,
mely a hasznot, a gyönyört teszi az erkölcs forrásává. Hogy kikerüljűk e
veszélyt, próbáljuk meg, legyünk két kulacsosak s adjunk mindkét félnek
egy kis igazat. Igy lekenyerezzük, talán jóakaróinkká teszszük őket és
teljes nyugalommal foghatunk rövid fejtegetésünkhöz, a nélkül, hogy
vaskos könyveket kellene írnunk.

Tudjuk, hogy az eszme hat az emberre és uralkodik fölötte. Az eszme
idealis és realis fajtája vezeti érzésében, gondolkodásában és
cselekvésében. Máskép érzünk, gondolkozunk és cselekszünk az idealismus,
az idealrealismus és realismus idején. Jól sejtette Kant, hogy
categoricus imperativus, hogy feltétlenűl parancsoló az erkölcs, a
kötelesség szava, de nem terjesztette a szép és igaz ideáira,
megelégedett azzal, hogy csupán a jóra vonatkoztatta. Pedig az
idealismus napjaiban csak az eszményi szépet és az egyetemes igazt kell
kiválóan szépnek, igaznak tartanunk, míg a realismus idején bolondnak
tartanának, ha egy idealis képért, vagy valamely általános igazságért,
minő az emberiség, a nemzet, rajonganánk. Igen, mi az eszme öntudatlan
rabjai, teszszük, a mit nekünk parancsol, érezzük, a mit tőlünk kíván s
úgy gondolkodunk, a hogy követeli. A katonai börtönökben évek óta ülnek
egyes fiatal nazarenusok, a kik nem akarnak fegyvert fogni kezökbe s a
mai realista szegény bolondoknak hívja őket; a második század realismusa
alatt hány keresztény vértanú hős lélekkel ontotta vérét, állotta ki a
legnagyobb kínokat, a kikre szánalommal nézett Róma léha érzéki
gyermeke, míg hóhéraik is lesve-lesték ajkaikról az igen szót, hogy
benyújtják a pogány áldozatot: nem értették ezt a szent őrültséget. A
római hadvezér megtiltja, hogy távolléte alatt csatába bocsátkozzanak az
ellenséggel, s mikor visszatér, látja, hogy győztek ugyan, de megszegték
parancsát s halálra itéli saját gyermekét. A realista megbotránkozik az
apa zord szigorúságán, felháborodik e katonai brutalitáson, a szülői
tekintély e vadságán, míg az idealista, sőt az idealrealista is,
nagynak, fenségesnek tekinti az atya kérlelhetlen szigorát. Schiller Don
Carlosában II. Fülöp spanyol királyt hozza ily lelki küzdelembe, benső
harczba; fia vét az orthodoxia, az állami centralisáló eszme ellen,
azért pusztulnia kell, a mit más szemmel néz az idealista, mással az
idealrealista és ismét mással a realista, noha mindnyájan könnyeznek.
Valóban, az idealismus napjaiban a világ és emberiség, a haza és nemzet
lelkesít bennünket, azért önzetlenek, magasztosak, önfeláldozók vagyunk.
Csak az önzetlenség a jó; megvetést, lenézést érdemel az önző. Ilyenkor
az elbeszélések és színjátékok tele vannak önfeláldozó jelenetekkel, a
szerelem és hit, az érzékiség és a hazaszeretet, a magán- és közérdek
összeütközéseiben mindig az utóbbinak kell győzni, különben rossz
benyomást tesz ránk. Elégedetlenűl, bosszankodva teszszük le az ily
könyvet, bosszúsan hagynók el az effajta színművet. Nemesebb jellemeket
várunk, csak ilyenekért rajongunk. Az idealrealismus alatt, mikor mind
az idealismus, mind a realismus tüneteivel találkozunk, már kezdjük
érteni az önzés némi jogosultságát, már a szerelem kezd győzni különféle
összeütközéseiben, a magán, a családi érdek a közérdekkel szemben; a
realismus idején nem is látunk szívesen oly eseteket, melyekben valaki
feláldozza magát és családját az egyetemes javára, effajta
összeütközésekre sem szeretünk gondolni. Nézzük meg az összes
színműveket, melyeknek előadására szivesen jár a közönség, s látni
fogjuk, mily egészen más fajta drámai küzdelem folyik bennök, mint a
minőkkel az idealismus és idealrealismus idején találkoztunk. Persze,
azt szoktuk az utóbbiakra mondani, hogy elavultak, hogy kimentek
divatból, hogy vén salabakterek, melyeken szegény apáink könnyeztek, de
nekünk már bolondságok, melyeket meg sem érdemes tekinteni. Pedig
csekély változattal újra visszatér az ő koruk s akkor gyönyörűséget
találunk jobb darabjaikban. Egy városatya mondotta a realismus idején,
mikor jó áron ki akarták sajátitani a telkét, de ő jóval többet
követelt: Én nem csak polgár, hanem családapa is vagyok. Pedig
polgárságát és városatyaságát is bőven kizsákmányolta s e mondásán senki
sem háborodott fel, mert a realismus napjaiban jogosultnak tartjuk az
önzést. Ekkor léha, érzéki, lágy lesz az ember, sokan kenetes pietisták,
némelyek mysticusok, de nincs bennök erő. Tele vagyunk érzéssel,
részvéttel, nem tudjuk nézni a szenvedőt, csupa könyörűletből állunk.
Tömérdek jót tesznek a gazdagok, egy Peabody jótékonyczélokra hagyja 90
millióját, Hirsch báró az egész világon szórja millióit a szegényeknek.
Karácsonykor sokat költetünk a Jézuskával gyermekeinkre, évközben is sok
játékot kapnak a tehetősb családok fiai és leányai, egész irodalmat
tartunk fenn számukra, sőt a halottakról sem feledkezünk meg,
emlékezetök napján koszorukkal, virágokkal lepjük el sirjokat. A betegek
számára kórházat állítunk, a szegények segélyezésére tömérdek
egyesületet alakítunk, melyek százezreket fordítanak jótékony czélra.
Szóval az ember csupa szív lesz, csupa érzés, mely élvezni,
gyönyörködni, a jólétben uszni óhajt, de a mellett nem feledkezik meg
embertársairól sem.

Gyanítjuk, hogy mikor tör ki az idealismus a realismus végén. Mivel a
realismus részletezés, aprózás, szétmállás, végre a társadatom léha,
önző egyedekre omlik szét, kiket a közöttünk levő és újra támadó
idealisták könnyű szerrel legyőznek. Hisz az eszme hat reánk és
fogékonynyá tesz bennünket az idealismusra, különösen az eszményi
morálra. E fogékonyság már azzal megadatott, hogy általánosítani tudunk.
Ugyanis mihelyt fensőbb szinvonalra emelkedve az általános-, az
egyetemesért rajongunk, erkölcsünk is fensőbb lesz, már nemcsak
magunkat, családunkat, környezetünket látjuk, hanem az emberiséget is,
vagy legalább nemzetünket, szóval látkörünk tetemesen kiszélesedik s
ezzel megnemesednek erkölcseink, fenköltebb lesz morálunk.

Az idealismus idején virágzik a bölcsészeti világnézet, a realismusén a
történeti. Az első azt hirdeti, hogy az ember saját erejéből alkotja és
módosítja nyelvét, hitét, irodalmát, művészetét, erkölcseit, rendezi
állami, jogi életét. A történeti világnézet már kisebb-nagyobb mértékben
szükségszerű, a természettől fejlődöttnek mondja e tüneményeket. Némely
realista az ember legcsekélyebb befolyását is tagadja. A nyelv, a
vallás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az irodalom, a művészet,
a szokások és erkölcsök, szóval maga az egész társadalom egyszerű
termék, physis, productum naturae. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy
mikor Darwin felállította a létért való küzdelem tanát, Schleicher
prágai tanár, jeles nyelvész hirdette, hogy a nyelv önmagában él
ajkainkon, nincs rá befolyásunk, s a nyelvek épen úgy harczolnak a
létért, mint az ember és más szerves lények. S mikor a század tizes
éveiben a történeti jog tudománya virágzott, mikor Savigny nagy
tekintélylyel hirdette ez iskola tanait, az eszményi gondolkodó Hegel
felkiáltott: Ez a legnagyobb szégyene a századnak; der grösste
Schandfleck des Jahrhunderts!

Az erkölcs terén sem gondolkodunk máskép, mint a hogy az eszme sugallja.
Ha Platótól és Aristotelestől, Zenotól és Epicurustól kezdve több mint
két ezer éven keresztül a bölcsészek erkölcstanait vizsgáljuk,
elmondhatjuk, hogy az idealismus idején rendesen a bölcsészeti
világnézet alapján az erkölcs, a moral forrásává a közvetlen öntudatot
teszik, míg a realismus idején a haszon, a gyönyör, a tetszés stb.
forrása a moralnak; az idealrealismus alatt pedig mindkét nézettel
találkozunk, de legtöbbször a férfias, büszke, önérzetes erkölcsöket
sürgetik, melyeknek Zeno stoicismusa volt legnagyobb mesterök.




V.  A JELLEM.

A jellem az ember erkölcsi világa, az egész erkölcsi ember. S mivel mi a
külső tünetekből ítélünk, azért némelyek úgy határozzák meg, hogy a
jellem azon mód, melyben érzésünk, gondolkodásunk és cselekvésünk
mutatkozik. A társadalmi életben sokszor emlegetjük, mert gyakran
rászorulunk embertársainkra és segélyöket jellemök szerint mérlegeljük.
_Jellemes_ embernek a közéletben azt tartjuk, a kire bizton
számíthatunk, a ki nem könnyen riad vissza a nehézségektől, bajoktól,
különösen mások nemtetszésétől. Használjuk a _jellemtelen_ szót erkölcsi
értelemben, rendesen a szószegő és önállóság nélküli felebarátjainkat
értjük alatta. Természetes, hogy e szokásos kifejezéseknek nem vehetjük
hasznukat, mert _jelleme_ van mindenkinek, mindegyikünk jellemes ember
és senkise jellemtelen. Érzésünk és gondolkodásunk, meg cselekvésünk
módja tárja fel jellemünket.

De most azt kérdezik, honnét ered ez a jellem? Két csoportra, vagy
mondjuk világnézetre vihetni vissza az idevágó véleményeket: a
bölcsészeti és a történetire. Az előbbi főleg az idealismus napjaiban
uralkodó s döntő fontosságot tulajdonit a szülők és tanítók nevelésének;
a másik, a történeti, tagadja a nevelés, oktatás befolyását, vagy
legalább csekély jelentőségűnek tekinti. Az eszményi, a bölcsészeti
világnézet azt tartja, hogy neveléssel még a rossz gyermeket is
megjavíthatjuk, sőt teljesen átalakíthatjuk; a történeti világnézet
rendesen kicsinyli ezt a befolyást. Szerinte természeti szükségességgel
olyan az ember, a milyennek született s ilyennek marad többé-kevésbbé
mindvégig, egész a sírig. Az ember charactere állandó és változatlan, –
mondja Schopenhauer, – ugyanaz marad egész életén át. Esztendei,
viszonyai, sőt ismeretei és nézetei változékony burka alatt ott rejlik,
mint rák a héjában, egy ugyanazon ember változhatatlanul. A characternek
csak irányában és anyagában mennek véghez úgy látszó módosulások, melyek
az életkorok és szükségleteik külömbségéből keletkeznek. Az ember soha
sem változik meg, a mint egy esetben cselekedett, úgy fog teljesen
egyenlő körülmények közt, – fölteszem a körülmények pontos és hibátlan
ismeretét, – mindig ismét cselekedni. „Némely ember tagadni fogja szóval
ezt az igazságot, de fölteszi eljárásában, mert a kit egyszer gazságon
ér utól, többet soha sem hiszen neki; de bízik abban, a kit korábban
becsületes embernek tapasztalt. Mert az említett igazságon alapul az
egész emberismeret… az is, hogy az igazi becsületet (nem a lovagiast, a
bolondok becsületét), ha egyszer elveszett, soha sem lehet
helyreállítani, hanem egyetlen egy semmirekellő cselekedet mocska örökre
elfogta az emberét, mint mondani szokták, bélyeget sütött rája.“ –
„Innen van az is, hogy bármily tisztán látja, sőt megutálja hibáit és
gyarlóságait az ember, sőt bármily igazán eltökéli, hogy megjobbítja
magát, még sem jobbítja meg, hanem komoly szándéka és becsületes
fogadása ellenére, új alkalom adtán ismét az előbb járt ösvényeken
kapatja magát, úgy, hogy maga is megütközik rajta… A jellem
változhatatlan… a jobbulás és nemesbülés egész köre és uradalma csupán
csak a belátásban áll… többre, mint az ismeret igazítására nem is
terjedhet semmi erkölcsi behatás és abban járni, hogy egy ember
jellemének hibáit beszéddel és moralizálással megsemmisítjük és így
characterét magát, tulajdonképi moralitását újra teremtsük, éppen oly
vállalat, mintha az ólmot aranynyá változtatni, vagy gondos ápolással
arra akarnók képessé tenni a tölgyfát, hogy baraczkot teremjen.“[1]

Schopenhauer e nézete nagyon merev, nagyon rideg, nem hiába írta a
realismus napjaiban, hisz akkor nem is szokott változáson átmenni a
jellem, senkiben sem találunk nagyobb erkölcsi átalakulást,
embertársaink nem látszanak erkölcsi tökélyre törekedni, mindenki éli
világát, a hogy tudja. Hiába beszélünk, moralisálunk neki, rendesen úgy
találjuk, hogy az egyik fülén beereszti, a másikon kibocsájtja
szavainkat. Ez azonban csak a látszat, a közönséges jelenség. Mert ha
gondosabban megfigyeljük, a realismus idején is találkozunk a jellemek
átalakulásával. Intsük például társunkat, gyermekünket, tanítványunkat
oly hibákért, gyarlóságokért, melyek nagyon ellenkeznek a realismus
simaságával, csinosságával, külsőségeivel, nemsokára észrevehetjük, hogy
hajtani kezd szavainkra. Néha nagyobb erkölcsi átalakulás is történhetik
embertársainkkal a realismus idején. Nem kell messzire mennünk,
közelünkben a nazarénusok között is vehetjük észre, hogy az új hittársak
megváltoznak és erkölcsileg megújulnak. Igaz, hogy ritkák e látható
tünemények s itt is nehezen bizonyíthatni, hogy nem volt-e bennök erős
mysticus elem, mely kapott az első alkalmon, hogy az új szentek közé
álljon. De hisz csakis efféle változásokról lehet szó, midőn az eszme
nyomása alatt jellemünk módosúl. Igaz, hogy e módosulás a realismus
idején a lehető legritkább; annál többször fordul elő, sőt általános
lesz az idealismus hajnalán. Tény, hogy ilyenkor az emberiség átalakul
szellemi, erkölcsi és aestheticai tekintetben. A miért tíz-húsz év előtt
talán lelkesedett, de a mit legalább is szívesen látott, azt most
megvetéssel nézi. Így járt az emberiség nagy része 1820 körül. Még
néhány év előtt csak aprózni, részletezni tudtak, az érzéki és az
anyagiért lelkesedtek, a huszas években már rajongtak a felsőbb,
nemesebb erkölcsökért, olvasmányaikban, költői alkotásaikban csak az
önzetlen magasztos jellemeket becsülik, a világ és haza, az emberiség és
nemzet fogalma rajongásra birja őket. A lelki erőt, az önérzetet, a
nemes büszkeséget, a magasztos lemondást stb. dicsőítik, melyek néhány
év előtt mint makacsság, dölyf, gőg, bárgyúság, élhetetlenség
szerepeltek az irodalomban és életben.

Ha az érzés, gondolkodás és cselekvés változását akarjuk szemléltetni,
vegyünk elő egy szomorújátékot, mely 1820 körül íratott. Ilyen például
Kisfaludy Károly _Stibor vajdája_, mely 1819-ben került a színpadra. A
vajda fia, Rajnáld belészeretett egy parasztleányba s a nép gúnyájába
öltözve látogatja Gundát, a szerető leányt, kinek fivére, Demeter, meg
akarja tőle tudni, hogy kicsoda. Rajnáld fél megvallani, mert a
kegyetlen vajda fiát nem fogják szeretni, azért töpreng, aggódik s
felsóhajt: „Oh miért nem születtem ily csendes hajlékban, mért nem
födözte vastag vászon romlékony testemet, miért nem neveltettem munkás
embernek, itt, az anyatermészet csendes kebelében! Miért nem vagyok
hasonló én is ezekhez! Oh egek! mily boldog, mily szerencsés volnék,
mert itt elvonulva a nagyvilágtól, életemet nem szabnák hiú szokások s a
szív sok szép ösztöneit békóba nem szorítanák hideg feltételek és annyi
szívrepesztő aggodalmak. Kérkednék aztán bárki szép sorsával, tetézve
aranynyal lépjen a világba, játszszék a dicsőség fénykoszorújával,
ragyogjon személye legfőbb méltóságban, én szebb örömök közt folytatnám
éltemet!“ S mikor atyja, a vajda, elpusztítja Gunda családját, Rajnáld
csupa lemondás, önfeláldozás. Mikor Demeterhez, Gunda testvéréhez tér be
a vajda s a testvér bosszút állhatna rajta, nem teszi, mert nemtelen
cselekedet lenne orgyilkos módon támadni a kegyetlen emberre; Dezső,
Rajnáld nevelője büszkén dobja vissza a vajda aranyait: „Ámbár sárkány
tündöklik melleden, ámbár te engemet megvetve illetél, azért még sem
cserélnék én veled és még a koldusbottal is reád csak szánakozva
nézhetnék. Ezen ércz (az arany) emelt uraságra; im, megint porban hever,
nincs szükségem reá.“

Mind oly jellemek, minőket nem tudunk látni, olvasni a realismus idején.
Érdekes, hogy a realismus külsőségei, formaságai neki csak hiú szokások,
hideg feltételek, melyek békóba szorítják a szív igaz érzésit. Az
idealismus gyűlöli e formaságokat s e gyűlölet birta rá Rousseaut, hogy
az igaz embert nem a civilisált világban, hanem a vadak közt keresse.

Kisfaludy Stibor vajdája elég volna, hogy az idealismus jellemeit
bemutassuk, de forduljunk a hires franczia költőhez, Hugo Viktorhoz,
lássuk, minő jellemek ragadják meg képzeletét. A tizes évek
realismusának léhasága, üres puhasága, erkölcsi petyhüdtsége után
szertelen vadságban kellett kitörni a felháborodott idealistáknak, a
mire érdekes például szolgálhat a nagy franczia költő első regénye: _Han
d’Island_ (1823.) Igaz, hogy ezt huszonegy éves korában írta, de a _Bug
Jargal_ (1825.) _Notre dame_ (1831.) _Triboulet_ (1832.) is
többé-kevésbbé ugyanazon jellemvonásokat mutatják. Ős időkben élt Izland
szigetén egy szörnyű teremtés, Ingulf, félig ember, félig ördög.
Irtózatos dolgokat szokott művelni. Egy boszorkánytól született a fia s
ettől tovább a család utolsó tagja: Han. Ordításától kapta nevét.
Gyermekkorában elhagyatva, megszánták a a jámbor szerzetesek s
kolostorukban nevelték föl. Hálából felgyújtotta a zárdát és egy
fatörzsön átúszott Norvégiába, a hol folytatta hivatását. Betemette a
faroeri bányákat és bennök a munkásokat, a búcsú ünnepén letaszítá a
sziklát, mely a Golvo völgye fölött lebegett s elpusztította a falut
lakóival, vendégeivel együtt, szétrombolt egy hidat, mikor sokan voltak
rajta s a mélységbe hullottak, az istentisztelet alatt felgyújtotta a
drontheimi székesegyházat, egy viharos éjszakán eloltotta a világító
torony lángját. De nagyon szerette a fiát s mikor ez belé fúladt a
tengerbe, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, a kik nem voltak
okai halálának; hanem gyermeke nagyon szeretett egy leányt, a ki többre
becsülte Munksolm ezredének egy katonáját s mivel Han nem tudta meg,
hogy melyik volt a szerencsés, az egész ezred kiirtására szánta el
magát. Azért egy katlanfélébe csalja, lázadókkal megtámadja és
összemarja őket. A kik kikerülték a halált, azokat úgy végzi ki, hogy
rájok gyújtja a kaszárnyát, a hol maga is elvész. Az ily regényhős
természetesen soha sem szokott mosdani, körmeit, vagy inkább karmait
soha le nem vágja. Ruhája egy vállaira vetett friss véres bőr, melyet
valamely vonagló vadállatról húzott le. Egyetlen barátja egy jeges
medve, melyen a meredek sziklákról is lenyargal. Megismerkedik egy másik
embergyűlölővel, gróf Schumacherrel, a kinek elmondja, hogy természete
az embereket gyűlölni: „hivatásom nekik ártani; kell egy istenemnek is
lenni, hogy káromolhassam.“ A grófnak tetszenek az elvei s kezét nyújtja
neki. „Minek? Hogy felfaljam?“ Az új barát szánja és az emberek
rosszaságáról panaszkodik. „Oh velem csak jót tettek. Minden
gyönyörűségemet nekik köszönhetem. Mily kéj, mikor vonagló testöket
fogaimmal rágom össze, mikor gőzölgő vérökkel kiszáradt torkomat
megnedvesíthetem, mikor jajgatásuk tagjaik ropogásába vegyül bele. Hanen
kívül van egy sereg boszorkányom, hóhérom, hullaőrzőm stb.“

A realismus idején nem lehetne ily irodalmi művet írni. Ekkor nem tudják
elhinni, legalább 1810 körül nem, hogy valamely szörnyű teremtésnek
egyetlen szenvedélye az embereket fölfalni, rájok bajt és
szerencsétlenséget hozni. Hisz a realista nem bánt senkit, csak őtet ne
bántsák. Ő lehet lágy, szelid, léha, önző, kenetes pietista vagy
mysticus, de nem lehetnek ily borzasztó fogalmai az emberi életről. De
hogy alkothat magának ily képet az idealista, mint a minőt Hugo Viktor
más műveiben is találunk, hisz ez képtelenség, őrült mese, szörnyű
bolondság? Nem lehet tagadni és mégis könnyen érthető. Az idealistában
nagy a tetterő, némelyikben, mint például Hugo Viktorban, ez minden
természetes mértéket felülhalad. Képzeljünk most magunknak egy ilyen
szélső idealistát 1820 körül, mikor még csak kezd átalakulni a
társadalom, nem fog-e őrült szertelenségekbe kitörni? Mert jegyezzük
meg, az a _Han d’Island_ senki más, mint maga Hugo Viktor, a kinek nem
voltak ugyan karmai, valamely vadállat frissen nyúzott meg véres bőrébe
sem öltözködött, állásánál fogva hihetőleg finom ruhába takaródzott,
lelki állapotja azonban sokszor hasonlított Han d’Islandéhoz, sokszor
szeretett volna felfalni nem egy ezred, hanem egy millió buta realistát.
Meglehet, hogy ilyen volt Hugo Viktor, de nem a többi ember, mondja a
mai realista. Pedig ilyen volt Hugo s ilyen volt kisebb-nagyobb
mértékben a társadalom számos tagja, külömben nem tartották volna nagy
költőnek, hanem szépen elhelyezik az őrültek házában, hol tovább is
álmodhatta volna szörnyűségeit. És nem ez történt, hanem az olvasók
tetemes része, a század legnagyobb költőjének kiáltotta ki. Igaz, hogy a
hatvanas években leapadt tisztelőinek sora, megfogyott a száma, a
nyolczvanas években pedig a nagy idők emlékeül reánk maradt tiszteletre
méltó romnak tekintették; de a huszas években nem állott magában, hanem
számtalan kortársának érzését, gondolkodását fejezte ki.

Az idealismus e szélsősége sokszor a legbizarrabb, a legfurcsább
nézeteket hozza felszínre, például Hugo Viktor egyik-másik hősébe épen
nyomorúsága és rútságaért szeret belé kedvese. Ez az önfeláldozás
legmagasabb foka akar lenni, de képtelen valami, mert a szerelem az
érzelem dolga, mely ösztönszerűleg hajlik a szép felé és ha megszánja is
az oly rútakat, mint a _Notre Dame-i harangozóban_ Quasimodót,
_Tribouletben_ a király borzasztóan rút udvari bolondját, de szerelemre
gyúladni épen rútságukért, nem lehet. Tény azonban, hogy az idealismus
idején nem uralkodik a szépség, a báj annyira, mint a realisabb
napokban; az úgynevezett erkölcsi szépségek, mint a lélek nemessége,
tisztasága, a nagyobb műveltség, okosság, háziasság kiváló szerepet
játszanak a szerelem ébredésében, míg a realisabb napokban a szépség
hiányát a nagy vagyon, dús örökség, fényes összeköttetések szokták
pótolni.

Az idealismus szélsősége magával hozza a jellem élére állítását,
szertelenségét. Idáig azt mondottuk, hogy a költő annyira eszményíti
hőseit, hogy megszűnnek emberek lenni, s vagy angyalok, vagy ördögök. És
ezt nem lehet tagadni. Azt mondottuk, hogy az eszményi költő idealis, a
realista pedig való jellemet alkot. Egy _Bánkbán_ jellemei nagyon
valószerűek. A mit Bánk tesz, tenné ezer meg ezer realista. Mikor látja,
hogy felesége erényét a királyi herczeg ostromolja, megelégszik egy pár
visszaútasító szó hallatára, s más dolga után néz; mikor a lázadókat
csillapítja, elég neki néhány megalázó szólam, hogy kiengesztelődjék, az
érzékiség napjaiban azt is elhiszi, hogy az erényes nő egy kis italra
mindjárt őrjöngő szerelmes, hogy azonnal odaveti magát az első
kéjencznek, s csak azon töpreng, hogy örült-e neki felesége. Nem csoda,
hogy Vörösmarty idealis gondolkodásának nem tetszett Bánkbán: az
idealismus hősének nem szabad ily kétes, ily habozó szerepet játszania,
tüstént bátornak, elszántnak kell lennie a legnagyobb összeütközésekre,
melyek nem ellenkeznek fensőbb moráljával, mert az általános, az
egyetemes mindig imponál neki, s így a költő sem fonhatja belőle
tragicumát. A legelső támadásnak sértenie kell büszkeségét, önérzetét, s
egy idealista mindenesetre egészen máskép szövi a mesét, máskép alkotja
meg az összeütközést, Melindának nem szabad elesnie még az izgató por
segélyével sem; de a realista Katona József mindezt természetesnek,
helyesnek találja. Hisz 1815 körűl általános volt az érzékiség, nagyon
megbomlott a családi élet, mindennap láthatta a szerelmeskedés
jelenségeit, tehát a valót, az igazat adta. Az eddigi aesthetica csupán
abban tévedett, hogy az idealista költők jellemzését szertelennek, az
igaztól eltérőnek, hamisnak mondotta, míg a realistákéra ráfogta, hogy
csak ez találja el az igazat, hogy csupán ez teremti meg a való
jellemeket. Pedig mindkettő igaz, mindkét fajta költő a valót adta, a
mennyire a költészet szereti az igazságot. Mert mindketten az életből
merítenek, az eszményi költő az idealismus életét teremti újra, a
realista a realismus életét, csupán az idealrealismus napjaiban, mikor
fokonkint közeledünk a realismus felé, mikor egyikünk még túlzó
idealista, a másik már erős realista, van értelme az aesthetica eddigi
szavainak. Ekkor nagyon szemünkbe tűnik a kétféle jellem, mindkettővel
találkozunk felebarátjaink között, s lassankint kezdünk a való, a
realisabb jellemekhez fordulni.

Az idealismus egyik fővonása a jellemek alakításában a sóvárgás, epedés.
A kikben nincs nagy erő, lelkök nem tud szenvedélyesen kitörni, vadul
tombolni, nem festenek oly szélső jellemeket, mint a minőket Hugo Viktor
és mások rajzoltak; hanem édes, epedő, ábrándos, hervadó és
világfájdalmas egyéneket. Tele vannak nemes, önfeláldozó, magasztos
érzéssel, de nem erős, hanem lágy sentimentalismus az, a mi sorvasztja
őket. Különösen el vannak terjedve az ily jellemek, mikor a realismus
jelentkezik; tulajdonkép minden idealista megérzi kisebb-nagyobb
mértékben, de igen soknak egész lelkét lefoglalja. Bensejökben a
csalódás érzése uralkodik. A nélkül, hogy nagy küzdelmeik, szenvedéseik
lettek volna, fáj nekik minden, tele vannak könynyel és bánattal. Ha
költők lesznek, csupa elegiákat szeretnek írni nőies lágysággal,
gyöngédséggel. Visszaemlékezni az emberiség aranykorára, a múlt szép
időszakára, a gyermekkor játszi, bohó, gondtalan napjaira, tetszik
legjobban. Szeretik a magányt és boldogságát rajzolni. Idylleket írnak,
nem a realismus idylljei ezek, hanem a természetet énekelik meg egész
rajongással. Itt ki tudják beszélni magukat, a néma völgy, a hangtalan
sziklák, a pusztuló erdő, az őszi levélhullás, mind elhallgatják az ő
fájdalmaik, bánataik elbeszélését; szeretik a pásztori költészetet, a
pásztor örök magányát, zavartalan csendjét, ábrándozva néznek az esti
szürkületbe, soha sem telnek belé a hold bámulatába.

Az idealismus napjaiban mindig el van terjedve az ily érzés-,
gondolkodásmód. A XI. században a rajongó szerzetesek leveleit olvasva,
látjuk, hogy e szegény emberek sem valának mentek ettől a rajongástól. A
XVI. század pásztorregényeit mily kitartással olvasta az akkori
műveltebb közönség, az irodalom történetéből tudjuk. A XVIII. század
idealistái nem győzik rajongva festeni a természetet, a világirodalom
számos költője foglalkozik e feladattal s nálunk is, kivált Ányos Pál e
tárgyat, ezt a kimeríthetlen kérdést variálják. A múlt század
aestheticusai, kivált Schiller egy elméletet találtak ki, melyben szembe
állították egymással a naiv és sentimentalis költészetet. A görög,
római, szóval az antik költészet nekik naiv volt, a mai pedig
sentimentalis. Okát is megmondja az idealis Schiller. Honnét van az,
hogy mindenben a mi természetes, felülmúlnak bennünket a régiek, pedig
mi felsőbb fokban hódolunk a természetnek, bensőséggel függünk rajta, s
magát az élettelen világot a legmelegebb érzéssel öleljük? Azért van ez,
mert a természet eltűnt az emberiségből, s csak magunkon kívül, a
lelketlen világban találjuk fel a maga valóságában. Nem a mi nagyobb
természetességünk, ellenkezőleg viszonyaink, állapotaink, erkölcseink
természetellenessége hajt bennünket, hogy az egyszerűség és igazság
utáni ösztönünknek, mivel az erkölcsi világban nem reméljük, a
természeti világban keressünk kielégítést. Azért azon érzelem, melylyel
a természethez ragaszkodunk, oly közel rokon amaz érzelemmel, melylyel
az eltűnt gyermekkort és gyermeki ártatlanságunkat siratjuk.
Gyermekségünk az egyedüli csonkítatlan természet, melylyel még a művelt
emberiségben találkozunk, azért nem csoda, ha a természet minden nyoma
gyermekkorunkba vezet vissza. Szerinte a görögök nem érezték ezt a
rajongást a természet iránt. Leírják, gyönyörködnek a természetben, de
nem rajonganak érette. A természet inkább eszét és tudvágyát; nem pedig
erkölcsi érzékét érdekelte, nem csüng rajta édes ábrándozással,
érzelmességgel.

Schiller magyarázata megfelel az idealista felfogásának, mely a mai
szokások, erkölcsök természetellenességében keresi az ő rajongásuk okát.
Tény, hogy az idealista elégedetlen a társadalom erkölcsi, politikai s
más viszonyaival s tehetetlenségében sóhajtozik, eped, idylli világot
teremt magának, pásztori vagy rokon költészetet alkot, ez azonban mindig
így volt nem csupán nálunk, hanem a régi világban is. Igaz, hogy csekély
nyoma van az e fajta régi költészetnek, mert az idealismus antik
költőitől igazán kevés maradt reánk. Például a Kr. e. 600 körül uralkodó
idealismus nagy számú költői, valamint a 400, a 150, a Kr. u. 200 körüli
eszményi költők keveset hagytak reánk, mert az idealrealismus gyarapodó
bensősége és melegsége hidegnek, ünnepélyesnek és fárasztónak tekinti a
legtöbb eszményi költőt, a kinek olvasásában nem, vagy alig talál
élvezetet. A mi bírálatunk többnyire Homer, Virgil, Horatius stb. után
ítéli meg az antik világot, kik közül az utóbbiak az idealrealismus
delén, az előbbi pedig a végén alkotott. Schillernek e nagyhatású
értekezése 1795-ben jelent meg. Mikor az egész világirodalomban
szemlátomást fogytak a sentimentalis költők, s ha megéri, a tízes
éveket, látta volna mennyire elenyészik. Hisz a realismus költészete
majd olyan naiv, mint a görögöké volt, legfölebb az a külömbség, hogy a
haladás hullámai következtében több idealismus, mélyebb erkölcsi érzés
hatolt be a realismusba, mint az antik világ idején volt. Ezért lehet
most nagyobb és tartósb a sentimentalismus.

De haladjunk tovább az emberi jellem változásában, s mutassunk egy
hibát, mely kivált az idealrealismus napjaiban uralkodik. Ez a
hypocrisis, a pharisaeismus, mely az erényes, különösen a vallásos
érzelmek feltüntetésében áll. Mikor az állam és az egyház nagy
központosítása hajtatik végre, mikor az orthodoxia erős és az állam
segélyével erőszakosan lépett föl, uralkodott a hypocrisis, kikről azt
mondotta Voltaire, hogy szemökben az ég, de szívökben a pokol. La
Rochefoucauld pedig az ő szellemes gondolatai közt mondja, hogy a
hypocrisis oly hódolat, melyet a bűn tesz az erénynek. Az eszményiség és
a realismus harczában, mikor tele van a társadalom kétféle jellemmel,
mikor az egyik még erősen idealista, míg a másik már jóízű realista,
akárhányszor találkozunk e fajta színlelő, tettető jellemekkel. A finom
emberismerő azonban mindjárt tudja, hogy kivel van dolga, de a
társadalom elfogadja annak, a minek mutatja magát. Csakhogy a mint
erősödik a realismus vagy egészen uralomra jut, fogy a számuk, s
ilyenkor már ki lehet csúfolni. Így tesz például Molière, ki a realismus
növekedésével _Tartufe_ darabjában gúny tárgyává teszi a hypocritát, a
mit lehetetlen lett volna 1620 körül megírni, annál kevésbbé előadni.
Molière idejében is nagy nehézséggel járt előadatása, magának XIV.
Lajosnak pártolása azonban színpadra hozta. A realismus idejében apad a
hypocriták száma, a vallási orthodoxia nyomása megszűnik, vagy legalább
gyöngűl, de általános lesz a színlelés, tettetés. A realista síma és
gyöngéd, szinlel és tettet sokszor csupa lágyságból, előzékenységből,
udvariasságból. Ilyenkor egy kis vallásos hypocrisis a papokkal szemben
csak a figyelem, a kellő udvariasság és műveltség jele. Társaságban
megtámadni, kigúnyolni valamely vallás tanait, merő udvariasságból sem
szabad. Charles de Remusat gróf, a franczia akadémia volt tagja írta a
tízes évekről, hogy finom társaságban a vallást bírálgatni vagy
észrevételeket tenni nem volt szabad. A háziasszony rögtön az operai
vagy drámai újdonságra, vagy más közelfekvő tárgyra fordította a
beszédet. Ujabban, a 70-években, Sardou kisérlette meg egyik drámájában
szinpadra hozni a hypocrisist, de csak ritkán adják, a realismus nem
igen érti és nem sziveli. Az ő vallása úgy is csak külsőség, formalitás,
tehát nem játszhatik nagy szerepet a hypocrisis; de mikor a társadalom
erősen vallásos volt, mikor az orthodoxia zsarnoki szerepet játszott az
egyes, a család és a társadalom életében, akkor számtalan hypocritával
lehet-e találkozni.

Az ember jellemének módosulásáról nagyon sokat lehetne még mondanunk,
hisz minden egyes erény és bűn a legszorosabb egységben van
szervezetünkkel és az uralkodó eszmével. Külön fejezetben szólhatnánk
mindegyikről, a mi azonban nem szorítható egy felolvasás keretébe.
Elmondhatnók az eszme nagy hatását az emberre, de mindez sok időbe
kerülne. Talán a t. hallgatóság is a törvény ismerete után maga
kiegészíti és meg tudja magyarázni, mikor van bizonyos lelki sajátságok,
erények és bünök dele vagy alkonya.

Legyen szabad egyet a legfontosabbat, mégis különösen kiemelnünk. Ez a
realismus udvariassága. Udvariatlanság a realismus napjaiban rendkívüli
sértés. Ilyenkor csupa figyelem az ember. Szívesen köszöntünk és
szívesen köszöntenek. A név- és születésnapokat azonnal észreveszik,
újévkor tömérdek üdvözletet írunk és kapunk. A gyászjelentésre számtalan
részvevő levél érkezik, aki csak közelebbi ismerős, mindegyik egy-egy
koszorúval emlékszik meg a család halottjáról. A számos estélyen,
mulatságon vagy mindennapi látogatáson végtelenül udvariasak vagyunk,
vígan, könnyedén folyik a társalgás, mert az ember nem latolgatja
szavainak igazságát, semmi nehézségekbe sem kerül füllenteni, egy
udvarias bókot mondani. Az idealista megválogatja kifejezéseit, óvatos,
vigyázó, némely emberek iránt hideg, kimért, feszes; csak rendkívüli
esetben bizalmas; a realista mindig síma, kedves, udvarias, enyelgő,
nyájas. A realismus idején ritka embernek van zord, kemény, parancsoló
tekintete, már jóságos nézésünkben eláruljuk, hogy símák, gyöngédek,
nyájasak vagyunk. Bárminő kellemetlenség ért bennünket, ha csak bírjuk,
nem alkalmatlankodunk vele másoknak, iparkodunk nevetni, mosolyogni s
nem éreztetjük velök, hogy kisebb-nagyobb baj ért bennünket. Csupán az
ideges jogosult ezt kimutatni; igaz, hogy nagyon sok az ilyen.

Az udvariasság hangja azonban bizalmaskodó, különösen a két nem
érintkezésében sokat engednek meg egymásnak. Állitólag kihalt az
úgynevezett gentlemanek faja. Az a nemes, választékos, úri, nyájas és
mégis büszke magatartás, mely nem sért, sőt inkább magához vonz,
csakhogy három lépésnél tovább nem közeledünk hozzá; melyet
rokonszenvvel, de a mellett tisztelettel fogadunk és látunk körünkben,
ma alig, vagy jobban mondva, nem található. Az idealrealismus büszke,
önérzetes, nemes morálja idején voltak ily előkelő jellemek és
tetszettek is. Ma alig kellenének. Most azt kívánjuk, hogy mindenki
nyájaskodjék velünk. Ha mégis valaki megpróbálná az idealrealismusnak
gentlemankedését, csakhamar elfordulnánk tőle, mert bensőséget,
közvetlenséget melegséget, símaságot, szolgálatkészséget vagy legalább
szinlelését követeljük minden téren. Legalább mutassa, ha nem érzi.
Azért a társaság csupa mutatás, persze sokszor csak képmutatás.

De hát miért ennyire síma, nyájas udvarias a realismus? Mert a realismus
részletezés, aprózás, szétmállás. Léha egyedekre hullik szét a
társadalom. Ilyenkor mindnyájan érezzük, hogy magunkban állunk. Csupán
egy kapocs füz össze bennünket: az érdek, melynek jele és kifejezője az
ajkainkon élő mosoly, arczunk nyájassága, modorunk símasága, A realista
nem tud akarni, nem tud parancsolni; csak ha anyagi érdeke kivánja, tud
egy kissé erősebb lenni. Ekkor is könnyen megalkuszik, kivált ha
könyörgésre, sirásra fogják a dolgot. Nincs erőnk ellentállni a
könnyeknek, különösen egy bájos nő könnyeinek, a kinek közeledése
érzékiségünket is csiklandozza vagy legalább fölébreszti. Bár az
idealismus az apostola a nagy elvi democratiának, a gyakorlati democrata
gondolkozás azonban épen a realismus idején valósul meg. A legszegényebb
ember is nagyra viheti, ha tehetsége és hozzávaló erkölcsi érzékhiánya
van. Alacsony helyzetből a legmagasabb társadalmi polczokra
emelkedhetünk, ha ügyesek vagyunk és nem válogatunk az előmenetel
módjában. Minden jó, ha a vége jó. Alkalmunk is akad elég, mert ilyenkor
mindenki rászorul embertársára. Még a nagy úr sincs e szabály alól
kivéve. A realismus rendszeretete mindenbe beavatkozik és
kellemetlenséget okozhat a kisvárosi elüljáró is, ha nem vagyunk elég
símák iránta. Benső tartalma, erkölcsi érzéke pedig, a mi igazán
büszkévé, önérzetessé tehetné, senkinek sincs.




VI.  PESSIMISMUS ÉS MYSTICISMUS.


I.

Sajátságos tünemény, hogy a haladás hullámának második felében nagy
számmal akadnak oly embertársaink, a kik e világot, e földi létet sötét
szemmel tekintik, tömérdek rosszat látnak rajta és benne. Eleinte csak
kevesen vannak, később szaporodnak s a realismus vége felé nagyra
emelkedik a számuk. Szomorú világnézetöknek bölcsészeti rendszere is
van, melynek legkiválóbb mestere, igazi megalkotója Schopenhauer Arthur,
a ki 1818-ban készült el nagy munkájával, de oly csekély hatást ért el,
hogy művét csomagoló papirnak használta fel a kiadó. Harmincz év múlva
azonban derengeni kezdett neki s a megvetett vagy lenézett bölcselő
iránt érdeklődni kezdettek, s az ötvenes években sokan ünnepelték, a
nyolczvanas években pedig számtalan tisztelője elragadtatással szólott a
világ nagy, sőt szerintök legnagyobb gondolkodójáról. Harmincz év óta
Hartmann és mások dolgoztak e bölcsészeti irányon, többi közt Bahnsen,
Nietzsche, a ki néhány év előtt megőrült; Mainlaender Fülöp, a kit
Schopenhauer művei ragadtak el s mikor megcsinálta saját bölcsészetét,
_Die Philosophie der Erlösung_, a megváltás philosophiáját, az első
példány megjelenésekor felakasztotta magát 1876 márczius 31-én. Nékem is
volt egy zseniális ifjúkori társam, egy bácskai sváb fiú, Augsburger,
utóbb Rónay István, a kinek gyönyörű szónoki tehetsége elragadtatással
tudta tolmácsolni e bölcsészetet, s mint pap a keresztyénséggel akarta
összeegyeztetni, hisz ez a vallás is a siralom völgyének rajzolja a
földi életet. Lelke azonban lassanként elborult, visszavonult az
emberektől, s a fényes jövőjű férfiú magába zárkózva írta borongó szép
költeményeit és dolgozott bölcsészetén, míg végre aránylag fiatalon
elragadta a halál.

Úgy látszik, hogy a nyoczvanas években volt legjobban elterjedve ez az
úgynevezett pessimista bölcsészet. Azóta mintha egy kevéssé apadna a
számuk. Akkor még számos művelt asszony forgatta Schopenhauer lapjait.
Ma mintha az ébredő idealismus félretétetné a frankfurti meghasonlott
lélek könyveit.

Kérdés, mi lehet az oka, hogy e pessimista gondolkodás bizonyos
időszakban annyira elterjedhet felebarátjaink között. Mint bölcsészeti
rendszert természetesen csak a műveltek karolják fel, de maga a
pessimista gondolkodás a társadalom minden rétegében található.
Királyoktól, fejedelmektől le az egyszerű pórig, munkásig, sőt koldusig
mindenütt ráakadhatunk. Kérdés tehát mi lehet az oka ennek a
gondolkodásnak épen az utóbbi harmincz év alatt, mikor az egész világ
roppant haladást tőn az anyagi téren? Hisz nem tudjuk elszámlálni,
leírni azt a tömérdek sikert, a mit az emberiség oly rövid idő alatt
elért. A közlekedés, az ipar, a kereskedés, a kényelem, az anyagi jólét
körében csodák történtek, sokan azt hiszik, hogy nincs is határa e
haladásnak, hogy feltaláljuk a röpülést s néhány óra alatt Párizsban,
Londonban lehetünk.

Némelyek azt sejtik, hogy az emberiség sokáig csodálta, bámulta a világ
szépségét, el voltunk ragadtatva gyönyőrűségétől, illő tehát, hogy most
a másik végletbe csapjunk át; ha előbb dicsértük okos berendezését, most
szidjuk oktalanságát, a sok nyomort és szerencsétlenséget.

Második okának a realis tudományok gyors haladását tekintik. E haladás
oly rendkívüli, hogy az eszmék alkalmazkodása nem tudott lépést tartani
vele. Szédítő gyorsaságunkban úgy érezzük magunkat, mintha elragadó
lovon vagy rohanó léghajón űlnénk. Roppant tudományunk ma már csömört
idéz elő, megzavarja lelkünk egyensúlyát.

Harmadik oka lehet – mondják – magának a gondolkodásnak túlcsigázott
kifejlődése, mely nyomja és gyötri szervezetünket. Az értelmiség
túlcsapongásában szenvedünk. A kik a gondolkodás munkájával
foglalkoznak, az élet és halálról elmélkednek, végre mindazok, a kik
bölcselkednek, érzik ezt a szenvedést. Hasonló nyomást éreznek az oly
művészek is, a kik a többé-kevésbbé elérhetlen eszmény megvalósításán
fáradoznak. Az emberi elme minden oldalról igénybe van véve, minden
tudománynyal, minden művészettel szeretnénk foglalkozni, de nem lehet.
És a fokozatosan gyöngülő elme felcsigázza az idegrendszert s belső
harczot, bomlást okoz magunkban. Ha tudnánk magunkon uralkodni s vagy a
gondolatra, vagy az érzelemre vetnők mugunkat, mily gyönyörrel,
élvezettel tudnánk dolgozni. De nem lehet, hanem szaggatottan, töredezve
kell munkálkodnunk, szervezetünk végre kimerül az eszme és a test e
harczában, megzavarodik az értelem, halvány, pislogó fényt ad.

Azután a mai ember nem csupán a természetet érti behatóbban, hanem saját
belvilágát, öntudatát is. Stuart Mill azt hirdette, hogy a magunk
fölötti elmélkedés, a lélektani elemzés haladása bomlasztó hatással van
reánk s a nagy világosság csalódása szomorúvá tesz bennünket. Mily kínos
ellenmondás: a bölcsész, a művész egész lelkével dolgozik rajta, hogy új
világot teremtsen magának és embertársainak s ez az új világ gyötri,
megsemmisiti őket.

Mennél behatóbb lesz értelmünk; minél jobban önmagába száll: annál
finomabb lesz érzékenységünk. Maga a rokonszenv, a részvét csak a
fájdalom tényezője lesz, mert jobban érezzük mások szenvedéseit. A
társas élet gyarapítja az emberi gyötrelmek visszhangját s elnyomja az
örömekét. A megélhetés nehézsége is aggaszt bennünket, mi lesz majd
később velünk!

A pessimista gondolkodás nagy okának tekintik az akarat elnyomását az
értelem és érzelem túlságos exaltatiója miatt. A pessimismus egy neme a
metaphysikai sugallatnak, melyet természeti és erkölcsi tehetetlenségünk
szűl. A tehetetlenség tudata pedig gyöngíti, megsemmisíti önérzetünket,
önbecsülésünket, a mit a bölcselők azután rendszerbe öntenek. Lélektani
vizsgálódások mutatják, hogy az őrültek és hypnoticusok némelykor jól
érzik magukat, a mi a mozgási erő gyarapodásakor történik. E gyarapodás
dynamométerrel mérhető. Az elégedetlenség, a rosszúlérzés idején pedig
nyomást szenved az akarat, mely az izomerő gyöngülésével párosul. Ez
néha felére száll.

Végre odajutnak némely bölcsészek fejtegetésökben, hogy a pessimismust
valószinűleg az egyéni tehetetlenség érzése szűli. Éppen a tudás
rendkívüli gyarapodásával érezzük az emberi tehetség határait. A
pessimismus tehát nem tiszta őrültség, vagy ha az, nagyon természetes.
Szóval: századunk a válság, a vallásos, erkölcsi, társadalmi romlás, a
bomlasztó elemzés kora, azért van elég okunk a szenvedéshez. Az értelem
és érzelem minden újabb haladása újabb fájdalmakat szűl. Tudvágyunk, az
emberi vágyak e legveszélyesebbike, ma kielégíthetetlen s nem csak egyes
elszigetelt emberek baja, hanem egész népeké, mindenekelőtt ez a század
betegsége. És ez folyton növekvő baj, mivel az ember agyában fészkel, az
egész emberiség feje szenved miatta.

A bölcsészek e magyarázatában van egy kevés igaz; de jóval több a
tévedés s mint egészet tekintve, alapjában hibás. Mert hogy azért
volnának pessimisták, mivel erkölcsi világunk, eszméink nem tudnak
lépést haladni tudományos ismereteinkkel, ez jó lehet phrasisnak, de nem
bizonyítéknak. Hogy ma villamos vasúton mehetünk, vagy saját skatulyáján
gyújthatom meg a gyufámat; hogy Péter kárpitos új ruganyt talált föl az
ágyamba, vagy aluminiumkulcsot hordozok zsebemben s nem egy súlyos
vaskulcsot s számtalan efféle haladás, nem bomlasztja meg
gondolkodásomat s nem zavarja meg eszméimet. Hallgassunk azzal a roppant
tudománynyal is, mely örömet okozna lelkünknek s megzavarná fejünket.
Mondjuk ellenkezőleg, hogy soha sem butább az ember, mint a realismus
idején, mikor grassál a pessimismus. Ma szóba állhatunk hírneves,
mondjuk világhírű tudósokkal s bámulva veszszük észre, hogy e kitűnő
ember feje tele van egy halmaz ismerettel, de fogalma sincs az
eszmékről, nem tud összefoglalni, nincs semmi egység gondolkodásában,
igazán korlátolt specialista. A gépész ismer mindenféle csavart, de nem
tud mást, a füvész jártas a füvekben, a geologus ismeri a föld rétegeit,
a bibliographus megmondja, hogy ennek vagy annak a könyvnek hány kiadása
van s milyen papirra nyomtatták, a diplomatikus az okirat betűiből
megmondja, hogy mikor jelent meg a kérdéses diploma, szóval a tudás e
vigéczei mind más-más szakban utaznak, saját szakukban kitűnően
jártasak, de az eszmei, az erkölcsi tudományokban teljesen járatlanok.
Most 1894. szeptemberben tartották nálunk a közegészségügyi és
demographiai kongresszust s e népes gyülekezeten senki sem tudott valami
eszmével felhozakodni, e világhírű tudósok, mint aprózok, részletezők,
kutatók, vizsgálók, a kiknek azonban nem fáj a fejök az eszmék szédítő
magasságától. Hogy valaki egy kővel, egy fűvel, egy baczillussal, egy
csavarral többet vagy kevesebbet tud mesterségéből, nem öli meg a fejét;
ezek mind oly gyakorlati ismeretek, melyeket könnyen eltanul, játszva
elsajátít, a ki szívesen foglalkozik velök. Ezek nem észfeszítő és
szédítő tudományos dolgok, lassanként középszerű elme is magáévá teheti
őket. E tudósok nem is igen szenvednek pessimismusban. Gondolkodásuk
nincs túlcsigázottan kifejlődve, jobbadán csak emlékezetök van igénybe
véve s éppen nem szenvednek az értelmiség hypertrophiájában. Az orvos, a
ki csak az ember fogain dolgozik, a ki csak a lábaszárát vagy karját
egyenesítgeti, nem csigázza el szegény elméjét, nem teszi tönkre
idegrendszerét.

Van egy kis igazság abban a nézetben, hogy a pessimista gondolkodás okát
saját belvilágunk elemzésében és akaratunk tehetetlenségében keressük,
de nem úgy, a hogy a bölcsészek magyarázzák. A tehetetlenség érzete
megsemmisíti ugyan önérzetünket, de nem tudvágyunk tehetetlensége bánt
bennünket mint a bölcsészek gondolják, hanem erkölcsi tehetetlenségünk.
Ez háborít fel, ez dúlja bensőnket. Az emberi tudvágy épen a realismus
idején könnyen kielégíthető, mert az eszmei nem igen érdekel bennünket,
természeti, történeti, archaeologiai, bibliografiai stb. ismereteink
pedig folyton gyarapodnak. Stuart Millnek is igaza van, hogy az
önmagával való tépelődés bomlasztó hatással van az akaratra; de azt is
tudjuk, hogy e téplelődés, ez a saját lelkünkbe szállás csak egyesek, az
úgynevezett mystikusok sajátja, a kik nagyon elszaporodnak a realismus
idején, de nem pessimisták.

Tehát kik a pessimisták? A realismus idején élő idealisták. Tudjuk, hogy
az emberi szervezet el van látva eszményi és realis sajátságokkal.
Némely emberben harmonikusan vannak e sajátságok, egyik sem nyomja el a
másikat, úgy, hogy mikor az uralkodó eszme hat rájok, szépen elfogadják
e hatást s életök nyugodtan, zavar nélkül folyik tovább. Nagy szerencse
és nagy baj forrása lehet, ha valakinek túlnyomók az idealis, vagy
realis sajátságai. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Széchenyi, egy
báró Eötvös József és más idealisták jól érzik magukat az idealismus
hatása alatt, lelkök tele van idealis elemekkel; egy Szabó József, egy
Eötvös Loránd, egy Than és a többiek számtalanon szépen, kedélyesen
megvoltak, mert lelkök kiválóan realista, csupa részletezők, aprózók,
intensív munkások.

De ha valakinek lelki sajátságai túlnyomóan idealisak, ha gondolkodása
csupa összefoglalás, expansív munka, a ki mindenütt egységre,
áttekintésre törekszik, ismereteit nem úgy mint a realista egymás mellé
rakni, hanem egy magasb eszmére, fensőbb elvre akarja visszavinni; az
ilyen embernek meg kell zavarodni, meg kell bomlani a realismus idején,
mert senki sem érti meg. Önmagával és másokkal meghasonolva él a
világon. Az emberek, legalább a józan, egészséges, léha realisták
kerülik, nem értik zúgolódását, kifakadásainak vak töltéseit; mondásai
furcsáknak, bohó dolgoknak tetszenek, melyeket mosolyogva mesélnek el
egymásnak a jóízű realisták. Ha politizál, oly okokat keres a bomladozó
idealista, melyek nevetségesek; ha moralizál süket füleknek beszél.
Különösen ez utóbbi vérig sérti a szegény idealistát. Ő tudniillik magas
összefoglaló színvonalról nézvén a világot, látja az erkölcsi léhaságot,
az általános tettetést, színlelést, az erkölcsi érzék tompulását, mit a
realista nem vesz észre, mert a maga vaczkában, gubójában ismer ugyan
minden szálat, minden pelyhet; a felsőbb, az erkölcsi világ azonban
terra incognita, ismeretlen tájék neki, melyet föl kell fedezni számára.
A bomladozó idealista elkeseredve látja ezt a realis társadalmat, látja
az erkölcsök egyetemes sülyedését, az érzékiség, az önérdek uralmát,
látja a tömérdek bajt és nyomort, az emberek elégedetlenségét, saját
tehetetlenségét, nem csábítja el őtet sok ember anyagi jóléte, sőt
felháborítja a gazdagok dőzsölése, fénye, pompája, kicsapongása, mert
rögtön mellé állitja a nyomoruak, a szenvedők kínjait, nélkülözését.
Lelkének bomlása egész viseletében, beszédében, ruházkodásában,
magatartásában nyilvánul. Míg a realista síma, nyájas, ő goromba
udvariatlan; a realista figyelmes, megjelenik a család ünnepein, jól
érzi magát a társaságban, ő figyelmetlen s távozik, ha mások közelednek;
a realista, ha teheti, finoman, elegánsan, a legutolsó divat szerint
öltözködik, ő cynikus a ruházatában, nem hódol a divatnak.

Az igazi pessimisták azonban nincsenek valami nagy számmal. Két nagy
ellenségök: a tébolyda és a halál könnyen végez velök. De kisebb
mértékben sok ember sajátságai közt vannak idealis elemek,
akárhányunknak van egy kis összefoglaló képessége, az ilyenek nagyjából
símulnak ugyan a korhoz, de többnyire idegesek lesznek, sok minden
bántja őket, a miről nem tudnak számot adni, keresik a szórakozást, az
izgatottságot, bomlanak a szép asszonyok és szép férfiak után, mások az
ivásban, utazások- és kirándulásokban, tengeri és más fürdőkben keresnek
enyhülést. De nemcsak az úri népben mutatkozik ez a kisebb fajta
pessimismus, melyet legtöbbször idegességnek hivnak, hanem az egyszerű
gyári és mezei munkásban is. A munkás azonban némi orvosságot talál
egész napi tevékenységében. Reggeltől estig dolgozva ráér ugyan
gondolkozni, de a legtöbbnek kiveri fejéből a sok töprengést, a
kenyérkereset nehéz gondjától nem ér rá sokat elmélkedni és beszélni s a
hosszu munka után elfáradva nagyot alszik, álmában nem nyugtalanítják a
rémes ijedelmek. Részben ez lebeg azon paedagogusok előtt, a kik az
iskolákban meg akarják honosítani a kézimunkát, mint a svédek nevezik, a
slöjdöt. E bajnak azonban észrevétlenül közeledik az orvossága s ez az
ébredező idealismus, melynek jelentkezését mindnyájan észlelhetjük a
kitörő erkölcsi érzésben.


II.

A realismus mélyreható intensív tevékenysége egy különös jelenségnek
lesz szülőanyjává, melyet egy szóval mysticismusnak neveznek. Honnét
ered ez a sajátságos tünemény, idáig nem tudtuk megmondani. Mi az oka,
hogy némely felebarátunk, rendesen igen békés, szelid és síma
embertársunk, tele van áhitattal s a lelki, a vallásos élet, az istenes
gondolkodás titkaiba merűl és buzgón szemlélődik? Magába vonulva, az
érzék fölötti szemlélet és tudás foglalja el egészen az ily embereket, a
szemlélődés csendes régióiba emelkedve, keveset törődnek a földi lét
örömeivel, kisebb-nagyobb fájdalmaival, magába száll a kedélyök s nem
bántják őket a politikai s társadalmi harczok. Főleg a realismus idején
szaporodnak el. Idáig a katholikus egyházban leginkább azt mondották,
hogy e szentek megunták a nagy dogmaticai harczokat és zabhegyezéseket.
Például a XIII. században a scholastica theologia finom
megkülönböztetései, észbontó distinctiói és a belőlök származott, s
bizony sokszor keserű viták kifárasztották az okosabbakat, s az áldatlan
harczok helyett magukba szállva az isteni szemlélődésbe merűltek. Igy
említik kölcsönösen az 1000 – 1500-ig terjedő hullámban a jámbor Eckhart
(1327 ✝), Tauler (1361 ✝), Suso Henrik (1366 ✝), Ruysbroech (1381 ✝),
Mersvin (1382 ✝) neveit, kiknek a XV. században tetemesen gyarapodott a
számuk. Ez a magyarázat azonban csak a látszatnak szól és épen nem fejti
meg a kérdést, mert a Kr. u. II. század realismusa szintén tele volt
mysticus tüneményekkel, a mai realismus számos mystikus jelenségeit sem
tagadhatni, pedig már a nagy társadalmat nem igen bántották a
theologusok véres ütközetei. A második század mysticismusát úgy
szerették magyarázni, hogy tömérdek ázsiai rabszolgát hoztak Rómába, a
kik meghonosították a keletiek mysticus hajlamait. Napkelet vallásos
symbolicája és Plátó mystico-poéticus dagálya szűlték ezt a szellemi
mozgalmat. A jelen mysticismust sokan az előbbi felvilágosodás nagy
reactiójának tartják. Ezek mind üres szólamok, melyek semmit se
magyaráznak. Sokkal egyszerűbb és világosabb az, hogy a realismus
aprózó, részletező, elemző munkája sok olyat lát, érez, szemlél vagy
sejt, a mit az idealista összefoglaló gondolkodása épen nem vehet észre.
A realista Semmelweisz hiába magyarázza 1850 körül a gyermekágyi láz
okait, a sok idealista orvos még nem akarja belátni, nem tudja átérteni
a magyar tudós nézetének igazságát, mert az eszményi ember gondolkodása
messze kalandozik, s az erdőtől nem látja a fát, míg a realista
belemélyed a sejtekbe, vizsgálja a vízcsöppeket és millió bacillust vesz
észre bennök, megkülönbözteti fajaikat, s egész új világot tár fel
embertársainak, melyekről az idealista nem is álmodozott. És az oly
realisták, a kik a lelki világba merűlnek, ott fedeznek fel ily
bacillusokat, titkos, rejtelmes dolgokat, melyeket sokan tagadnak, sokan
hisznek és vallanak, de a miknek magyarázatát adni még nem tudjuk. A
vallásos mysticismuson kívül ilyen tünemények a spiritismus, a
hypnotismus, a telepathia, a csodagyógyítások, a pórnépnél divatos
ráolvasások, a számos jövendölések, melyek beteljesednek, a
boszorkányságban való hit, a szemverés, megigézés stb. stb. A jelenségek
egyikét-másikát tagadni lehet, de mikor a történeti bizonyítékok egész
sora szól valamely eset mellett, akkor legfölebb azt szabad mondanunk,
hogy igaz, de nem tudjuk megmagyarázni. Hogy Lourdesban, ez új búcsújáró
helyen, nem egy csoda történik, annyi bizonyitékkal szemben csak egy
elvakult idealista merné tagadni, a realista inkább hallgat és nem
feszegeti a kérdést.

Mikor a mult realismusban, a század elején a mesmerismus dívott, a
rákövetkező huszas évek sok ideálistája tagadta, csalásnak, a
hiszékenyek rászedésének jelentette ki, pedig igaz volt a tünemény. Az
ötvenes évek jelentkező realismusa alatt megkezdődött az asztalmozgatás,
többi közt virágozni kezdett a spiritismus s feltűnt a hypnotismus; a
realismus gyarapodásával mindezen tünemények száma növekedett. Most a
realismus végén társadalmunk számos tagja bomlik a spiritismus és
hypnotismus után, egész társulatok gyűjtik a kisértetek megjelenéseit, a
telepathikus tüneményeket és évenkint kötetekben adják ki
bizonyitékaikkal együtt. Falukon, sőt a fővárosi művelt hölgyek között
is nagyon el van terjedve a kuruzslókban, jövendőmondókban,
kártyavetőkben való hit. Legkiválóbb emberek bajaikban a Kneippokhoz és
más csodadoktorhoz folyamodnak, ezer meg ezer izraelita társunk drága
pénzen keresi föl csodarabbiját. Az irodalom tele van mysticus
rajzokkal, éppen ugy, mint 1815 körül, mikor Werner Zacharias irja az ő:
Február 24-ét. Most pl. Hauptmann Gerhard színmüvét: Hannele’s Tod-ot
mindenfelé hatással adják. Finom és mystikus lélektani elemzést számos
regényben és drámában találunk, melyeket gyönyörködve olvas a mai
realista. Némelyek ezt az irodalom nagy haladásának tekintik; Doumic
René franczia író összehasonlítja egy Zola és más realista írók 1880
előtti alkotásaival és némi dicsekedéssel látszik mondani, hogy ime
mennyit haladt az irodalom. Azok még nagyon külsők, a mostaniak már le
tudnak szállani a lélek mélyébe. Jules Lemaitre az irodalom
spiritualisatiójának nevezi ezt a jelenséget s igaza van, csakhogy ez
nem más, mint a realismus szélsősége, ez már az aesthetikai világ vége,
melyen lelógathatjuk lábainkat, Ugyanez a mysticismus jelentkezik a
képzőművészetben különösen a festészetben is. Egy Munkácsy, Makart,
Matejkó, Benczur és mások nagytehetségü realisták, de többé-kevésbbé
rokonok Zola irodalmi erejével, megvan bennök a test és lélek. A
mysticusok alkotásai már csupa lélek, csupa kifejezés, csupa elmélyedés,
úgy hogy másodrendű a test. A mysticus festő is magába száll mint az író
s a lélek titkos redőiből szedi motivumait, egy ismeretlen rejtelmes,
átszellemült, kisérteties világot tár elénk, mely tetszik napjainkban,
mert számosan vannak közöttünk a mysticusok és még számosabban olyanok,
a kik egy kissé rokonszenveznek a mysticismussal. Hisz néhány év előtt
olvashattuk egy világi lap tárczájában, melyben Nogáll János
Kempis-fordítása volt kidicsérve, hogy e könyvnek ott kellene lennie
minden magyar család asztalán. Ma kiváló protestáns emberek kezében is
látni Kempis Tamás _Krisztus követés_-ét, vagy szalezi Szent Ferencz
_Philotheá_-ját, magam is ismerek egy kiváló protestáns tudóst, a ki
zsebében hordozta a latin Kempis Tamást, mert a realistának érzés meg
nyugalom kell, nem feszegeti a vallás dogmáinak igazságát, nem töpreng
tanainak igaz vagy kétséges voltán, hanem szívesen belemerűl az édes,
megnyugtató vallásos érzésbe, meleg szemlélődésbe. Az idealrealismus
delén tetszenek az ész rideg bonczolgatásai és idealismus alatt a nagy
összefoglaló eszmék háborgása, zajongása; a realismus alatt
lecsillapodnak az az eszmei hullámok, elsimul az eszmék és érzelmek
tengere s az édes, meleg vizek lágy érzésében fürdőzik a megvénült
emberiség. Ez az öregkor, a megvénhedt ember, a ki a halál nyugalmát
keresi, a sír örök pihenőjét akarja megízlelni, vagy legalább készül
hozzá; az emberiség azonban még nem szállhat le sírjába, neki élnie kell
és megifjodnia s úgy tesz mint a phoenix-madár, a vénség alkonyán
meggyújtja fészkét, elhamvad benne; de hamvaiból egy új madár támad: az
idealista emberiség!




VII.  ÉJSZAK A DÉL ELLEN.


I.

Lemaitre, a jeles franczia író, egy érdekes kérdést vel föl a szép
világában: meg akarja magyarázni, mi az oka, hogy a szászok és germánok,
a geták és a thrákok, a havas Thule népei újra meghódították Galliát. A
hódítók: Turgenyev, Tolstoj, Dostojevszki, Ibsen, Björnson, Hauptmaun,
Sudermann és más idegen költők. Első okának a franczia udvariasságot, a
szellemi vendégszeretet tartja, melylyel Renan Goethét, sőt Herdert is
nagyobbnak tekinti a legnagyobb franczia költőnél. Taine nemcsak
Shakespearet, ami magától értetik, hanem a mostani angol költőket és
elbeszélőket is többre becsülte honfitársainál. A XVI. és XVII.
szazadban a dél, Hispánia és Itália léptek fel hódítólag, most azonban
éjszak igázza le a francziákat. Ez az iga még most is tart. Azt hiszi,
hogy körülbelül tizenkét év előtt kezdődött. Ekkor ugyanis a franczia
naturalisták baromisága ellen Scherer és Montégut az angol Elliot
Györgyre hivták fel a francziák figyelmét; azután M. de Vogüé Tolstoit
és Dostojevszkit magasztalta. Majd a Theatre-Libre vette elő a
színműirókat és elcsábította a közönséget; előadták Ibsent, Björnsont,
Hauptmant, Rydberget, másutt a belga Maeterlincket stb. A fiatal emberek
és némely asszonyok rajongva magasztalják e költőket. Augier, Dumas
legjobb darabjai nem idézték elő a tapsok e mámorát; az éjszak e poétái
valóban lelkünkhöz tudnak szólani s Vogüé felkiált, hogy az általános
eszmék, melyek átalakítják Európát, nem erednek többé a franczia
szellemből.

Vigasztalódjék jeles franczia kollegánk, e tünemény okát nem kell a
francziák ismert szellemi vendégszeretetében keresnünk, se Renan és
Taine kaczérkodásában, vagy a Zoláék elleni reactióban; sem Motégut és
Scherer vagy Vogüé magasztalásaiban, sőt a Theatre-Libre vagy a
Theátre-Idéaliste is bizonyosan megbukik, ha oly idegen darabokat mer
szinre hozni, melyek nem a közönség aesthetikai és erkölcsi
szinvonalának felelnek meg, hanem néhány rajongó fiatal ember vagy szép
asszony sürget.

Lemaitre okai tehát nem magyaráznak meg semmit. Vogüénak sem szabad az
Európát átalakító általános eszmékről szólani, mert a jelenség nem
általános egyetemes idea, mely összefoglal, hanem realis gondolat, az
ember erkölcsi tehetetlenségének, nyomoruságának gondolata. Az
idealismus napjaiban ugyanis duzzadunk az erőtől, nagyot, merészet
gondolunk és akarunk vagy legalább sentimentális rajongás tölt el
bennünket minden nemes és magasztos, isteni és fenséges iránt; az
idealrealismus alatt összébb szorul érzésünk és gondolkodásunk, lejebb
szállunk az emberi gyarlóság és gyöngeséghez, veszít erejéből a morál,
nincs reánk oly nagy hatása az egyetemesnek, a nemzeti és az egyéni tud
csak lelkesíteni; a realismus alatt már csak az egyéni, családi érdek,
legfölebb a faj, az osztály, a törzs, a város, a vidék érdeke tud
fölmelegíteni. De erkölcsi és szellemi világunk szűk körében lágyak,
jóságosak, elnézők, könyörülők, részvevők vagyunk. Kicsinyes, törpe,
léha és erőtlen az ember, de végtelenül jószívű, tele van sejtelemmel,
ismeretlen, titkos hatalmak sejtésivel, mert szűk világában sok olyat is
meglát, amire a magasan szárnyaló idealismus gondolni sem akar, amit
észre sem vehet.

Lemaitre sincs tisztában az idealismus- és realismussal a mint a
legtöbben nincsenek. Apponyi székfoglalójában az idealismus egyszer
tettvágy, másszor jóság. Lemaitrenek az északiak érzése és gondolkodása
eszményi. Azt hiszi, hogy megundorodtak a naturalismustól és azért
fogadták szivesen az idealismust. Pedig az idealismus semmi egyéb, mint
az emberi ész uralma a szív fölött, a gondolkodásé az érzés fölött. Az
emberi ész az eszmétől segítve kitör a realismus szűk köréből,
kétségbeejtő bilincseiből s magasabb erkölcsi, szellemi és aesthetikai
szinvonalról tekinti az embert és a világot. E magasabb szempontnak
köszönheti, hogy máskép jár el, növekedik tettereje, e tetterő azonban a
világ és emberiség, a nemzet és haza eszméjéért hat és fárad; míg a
realista csupa részvét, jóság, lágyság, mert szűk körében nem tudja
nézni a szenvedést, a nyomort. Az idealista is részt vesz mások
szenvedésében, nyomorában, de lelke a magasban csak a közérdeket, a
közjót látja.

Lemaitre nem veszi észre, hogy Tolstoj, Ibsen és rokonaik művei a
legszélsőbb individualismus alkotásai; már pedig az individualismus azon
állapotja a társadalmi életnek, mikor le akarjuk rombolni a köznek, az
egyetemesnek minden korlátját, melyeket a vallás és erkölcs, a nemzet és
haza eszméjének támogatására alkottunk. Ők igazi realisták, a kik mint a
socialisták és az anarchisták, az egyén legteljesebb szabadságát
hirdetik. Mikor fölébred és kitör az idealismus, ez is hangoztatja a
szabadságot, megveti a társadalom elavult kötelékeit, csakhogy még nem
az egyéni szabadság, hanem a közérdek szempontjából indul ki. A
szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a nemesebb erkölcs nála mind a
magas szempont szülöttei. A realista ajkáról is hallani olykor, sőt elég
gyakran e szavakat, de módosul az értelmök.

De hát minek tulajdoníthatni az idegen költészet meghonosulását? Az
irodalomtörténet mutatja, hogy két időszakban honosul meg könnyen az
idegen befolyás, az idealismus és realismus idején. Az előbbi meg akarja
nemesiteni a nemzeti irodalmat s azért nagy lelkesedéssel teszi magáévá
az idegen remeket, különösen a görög-római irodalom remekeit. Azért
divott annyira a XVI. és XVIII. században a classicismus, valamint
századunk húszas, harminczas éveiben. A XVII. század második felében,
továbbá századunk első két tizedében, valamint most is vagy 30 év óta
szemlátomást hanyatlott a classikusok kedvelése és tanítása.

Az idealrealismus nagy nemzeti czéljai háttérbe szorítják az idegen
remekek utánzását és csodálatát; bár a legnagyobb költők sem riadnak
vissza még a külföldi tárgyak feldolgozásától; de mégis látni, észre
lehet venni, hogy tulnyomó a nemzeti élet rajza. Mikor azonban beköszönt
az igazi realismus, lassankint észrevétlenül átalakul izlésünk. Mivel a
realismus az alkotó részek szétmállása, aprózás, részletezés, a
társadalom egyedekre bomlik szét, megszünik a nemzeti központosító,
egységesítő törekvés, az irodalom is bomladozik, ahány író, annyi
varians keletkezik az egyes műfajokban, a kis tárczák, rajzok ezer
fajtája keletkezik. Ilyenkor az idegent is szivesen olvassuk, csak
fejezze ki érzésünket, gondolkodásunkat. A hazai tárgyak, történetek,
mesék, mondák kedvesek ugyan előttünk: de azért nem félünk a modern
idegenekért is rajongani. Az idealismus napjaiban az idegen remekirók
töltenek el bámulattal, meg akarjuk honosítani szépségeiket, hogy velök
megnemesítsük a nemzetit; a realismus idején rendesen a modern idegenért
lelkesedünk. Ilyenkor nem kellenek a görög-római classicusok, különösen
most nem, mikor a realismus legvégére jutottunk. Ma t. i. a léhaság,
pietismus és mysticismus határszélén állunk.


II.

Lemaitre azonban egy vakmerő dologra vállalkozik, be akarja bizonyítani,
hogy mindazon érzelmek és gondolatok, melyeket a germán és orosz írókban
csodálunk, megvoltak a korábbi francziákban. Amit Sand György, Dumas,
Flaubert hirdettek, tanítottak, azt adják vissza most negyven év mulva
mint eredetit a germánok és oroszok. Bizony merész állítás. Ehhez egy
kis vakmerőség s még több rövidlátás kell.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ideálista éppen úgy
emberi történetet dolgozik fel mint a realista, tehát semmi sem
könnyebb, mint két hasonló, egymáshoz közelálló történetet találni
müveikben. Néha megesik, hogy ugyanazon történetet teszi alkotása
tárgyává az idealista és realista. Csakhogy mégis eltérnek egymástól;
részint az előadás egészen más, részint a finom indokolás.

Azt is figyelemre kell méltatni, hogy némely író és költő szervezete már
az eszme legelső érintésére fogékony az új szellem iránt, például
Rossini már 1817 körül idealista zenész, pedig még 1818-ban kifütyölik,
mert a nagy közönség kevésbbé eszményi, de négy-öt év múlva a
legünnepeltebb zeneköltő. Wagner Rikhárd az idealrealismus
leghatalmasabb zenésze, a negyvenes-ötvenes évek alatt azonban kevesen
értik, a hatvanas-hetvenes években mindenfelé rajongnak érette.
Beethoven _Fidelioját_ 1805-ben fütytyel fogadják, hogy pár év múlva a
legnagyobb elragadtatással csodálják. Ekkor már eléggé realis volt. A
regényíró alkotása hasonló viszontagságoknak van kitéve. Például Sand
György _Léliá_-ja 1832-ben jelent meg, oly időben, mikor halaványan
jelentkezett egyesek keblében a huszas évek idealismusánál realisabb
irány. E regényében a szerelem magas eszményét állitja fel és tiltakozik
természetellenes házassági kötések ellen, megtámadja azon szabályokat,
intézményeket, melyek a szegény nőt egy kiállhatatlan férjhez
lánczolják. Az előadásmód még nagyon idealista, a történetet azonban
könnyen megírhatná a nyolczvanas évek realistája is. A mű hatása
mindjárt kezdetben elég erős volt, később csak növekedett, a gyarapodó
realismus kedvezett neki. De a huszas években aligha lehetett volna
ilyen munkát nagyobb hatással írni, mert oly erős volt az idealismus,
hogy a szerelmet föl kellett áldozni az egyetemes idea tekintélyének.
Még 1832-ben is meglepte a közönséget az a merész, ékesszóló és lelkes
hang, melylyel az irónő új tanát hirdette. Ma Sand György regényeit már
nem vagy kevesen olvassák, mert előadásmódja nagyon idealis nekünk, bár
a _Lélia_ kérdése, a nő szabadsága, egészen korszerű volna.

A realisabb irány jelentkezésével Dumas már a hatvanas években
hangoztatja az egyén, a szív jogát a törvénynyel szemben. Ibsen ugyanazt
teszi, csakhogy mint Lemaitre megjegyzi, Dumas rendesen a törvény egy
pontját ostromolja, Ibsen általában a törvény és a társadalom ellen
harczol; vagyis Dumas még az idealreal idők delén szól és nem lesz soha
teljes realista, addig Ibsen a realismus gyökeres bomlásának napjaiban
alkotja müveit, mikor az egyén föllázad minden törvény és az egész
társadalom ellen. Dumas is hangoztatja, hogy a vőlegény szintoly
mocsoktalanul lépjen házasságra, mint menyasszonya, vagyis a két nem
jogegyenlőségét követeli, a mi megfelel a realismusnak, mert az a
nőuralom kora. Ugyanezt követeli Björnson egyik vígjátékában; a kettő
között azonban szemreható különbség van, mert itt egy fiatal leány
nyiltan, férfiak előtt vitatja tételét. Ez megint csak a realismus vége
felé történhetik. Az ötvenes-hatvanas évek idealrealis napjaiban furcsa
ítéletet hoztunk volna az oly fiatal leányról, a ki efféle tant mert
volna nyilvánosan vitatni. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy egy
realisabb szervezetű regényíró az eszme hatása alatt effélét írhasson; a
közönség azonban csak lassan, a realismus gyarapodásával szokott volna
hozzá, s természetesen ünnepelte volna mint nagy gondolkodót, a ki jóval
megelőzte korát.

Az orosz regények, különösen Tolstoi művei telvék az emberi nyomor
rajzolásával, a részvét, a szánalom kifejezésével. Soha sem érezzük
annyira az élet nyomorúságát, hitványságát, mint a realismus idején;
soha sem dobjuk el magunktól oly könnyen az életet, mint ekkor. A
realismus szűk köre annyira nyom, hogy mindjárt elkeseredünk, a végsőig
jutunk s a halál torkába rohanunk. Az idealista eszmékért lelkesűl, neki
magasztos czéljai vannak, szent előtte a haza és nemzet, a világ és
emberiség, a morál és kötelesség, a közérdek és közjó, ezek tettre
buzdítják és élni kíván; a realista gyönyörködik, élvez, dolgozik, hogy
pénzt keressen, de ha nagy akadályok gördűlnek útjába: lemond, passív,
tehetetlen, egykedvű lesz, a ki közönyösen fogadja az élet apróbb
változásait, lelki tompasággal néz a jelenbe és jövőbe. Senki sem tudja
ezt a passiv, dermedt lelki állapotot annyi igazsággal rajzolni, mint az
orosz írók. Természetesen, mert a roppant birodalom autocratiája merev
formáival és romlott tisztviselőivel megdermeszti az életet és
lehetetlenné teszi az individuum, az egyed minden szabad mozgását. Ebből
magyarázhatni a szörnyű kegyetlen büntetés daczára még mindig élő
nihilismust, másrészről az írók műveiben nyilvánuló végtelen részvétet,
szánakozást és gyöngédséget. Már most Lemaitre azt hiszi, hogy a
franczia írókban sem hiányzott ez a szánalom. Miért hiányoznék? Ezeknél
is találni már az ötvenes-hatvanas években mélyen megható rajzait az
élet nyomorúságának, hitványságának. Hisz az 1848-iki forradalom az
idealisták földönfutásával és a nemzeti nagyság, központosítás realisabb
apostolainak győzelmével végződött. Már ekkor számos ember keblében
jelentkezett a pessimismus, mutatkozott a szenvedő ember iránti részvét.
Csakhogy akkor még az elején voltunk, mert az emberiség óriási tömegét a
nagy nemzeti eszmék lelkesítették, a haza nagyságáért. dicsőségeért
rajongtunk, s csak mellékesen vettük észre, hogy nyomorúság az élet. Bár
hallottunk néha efféle nyilatkozatot is, mindjárt kihullott
emlékezetünkből, mert a nagy nemzeti ideák foglalkoztatták érzésünket,
gondolkodásunkat.

Az élet nyomorúságának, hitványságának rajzaival a hetvenes években
kezdtek bennünket elárasztani a költők. Sokan humorral, mások a nélkül.
Ugyanakkor a nemzetgazdák is a szegény ember felé fordultak. A
társadalomban növekedett a jótékonyság, új egyesületek keletkeztek, a
régiek megerősödtek. Az állam is megmozdult a szegény ember, a munkás
érdekében, a ki maga is követelő kezdett lenni.

A realismus növekedésével azonban mindinkább szűkül az ember erkölcsi
életének köre. Az idealismus delén a költők még szélesebben látnak, noha
már szétszedik a lélek életének szálait. Kemény Zsigmond néha bonczol,
elemez, realisabb mint Jósika Miklós; de még nem látja a lelki élet
bacillusait; Flaubert jóval nagyobb elemző, bonczoló, nála gyöngébb a
nemzeti eszme mint magyar kortársánál, de még ő sem lát a lélek titkos
redőibe, Hogy ezt tehessük, több realismusra volt szükségünk. A jelesebb
orosz írók, különösen Turgenyev, kezdték feltárni a realista lélek
titkait, majd a skandinávok következtek, különben ugyanazt tette a
művelt világ minden irodalma. A nyolczvanas években már sok olvasót csak
a lélek redőinek szétszedése, a lelki bacillusok keresése, a finom
elemzés, bonczolás érdekelt. Úton-útfélen hallottuk, hogy a regényírónak
nincs szüksége merész képzeletre, csak finom megfigyelésre. Ma csak azt
tartjuk jeles elbeszélőnek vagy drámaírónak, a kinek alkotása ily finom
megfigyelés eredménye.

Ime ez az irodalom belső életének története! Ha tehát Lemaitre a negyven
év előtti franczia írókban keresi a mai realismus érzelmeit és
gondolatait, bizonyosan fog egyetmást találni, de jóval kevesebbet s nem
annyira mélyrehatót. Érzésök, gondolkodásuk sokkal expansivabb volt,
mint a mienk, mi intensivebbek lettünk. Keblöket még a nagy eszmék
hatották át, melyektől a realisabb lélek sem menekülhetett; míg
bennünket csupán az élet nyomorúsága és léhasága tölt el, mit a napi
teendők és szórakozásaink, mulatságaink vetnek ki egy-egy pillanatra
emlékezetünkből.

Lemaitre kiemeli, hogy az orosz írók tele vannak sejtelemmel,
mysticismussal. Valami religiosus van bennök, úgy, mint a germán
realistákban, a mi hiányzik a francziákban. S ezt igazán különösen
magyarázza. Oka az volna, hogy a protestans hívő nem ismer Isten és
közötte valami közvetítőt, ezért van elmélkedésében valami vallásos
elem, míg a francziák, mint hívő vagy hitetlen katholikusok, nem
foglalkoznak a lelki élet gondjaival, hisz elvégezik ezt a szentségek.
Nekik is van vallásos irodalmuk, de ez annyira különvált a világitól,
hogy nem ismerik. Találni ugyan vallásos elemet Lacordaire, Veuillot
műveiben, az egész Bossuetben, de nem olvassák. Hozzá tehette volna,
hogy Chateaubriand, de Maistre, Bonald, Lamennais, Montalembert,
Dupanloup, Gratry, Fenelon, szalezi szt. Ferencz stb. alkotásaiban sem
hiányzik ez a vallásos elem; de csak azt akarta mondani, hogy a laikus
világ nem igen hangoztatja a vallást, a miben igaza van nemcsak
Francziaországban, hanem magyar hazánkban is. De azzal vigasztalódik,
hogy náluk is javul a helyzet. Helyrehozzák, kipótolják e hiányt,
Bourget Pál tele kezd lenni határtalan részvéttel és vallásos vagy
erkölcsi hajlammal úgy, hogy utolsó regényei némely helyen valósággal
pietista elbeszélések. Maupassant is _komolyabb_ lesz, mikor a halálhoz
közeledik. A halál gondolatába talán egy író sem hatott annyira mint
Loti. És a többi.

Mindenesetre különös volna, hogy a hét szentségnek köszönhetnők a
vallásos elem háttérbe szorulását a protestánsok pár szentségével
szemben. Azt hiszem, hogy ennek látszatos és közvetlen okát a protestáns
vallás külső helyzetében kell keresnünk. A protestáns hívő maga intézi
vallásos ügyeit, választja papját, több érintkező pontja van egyházával,
azért költői alkotásaiban többet szerepel az egyház, míg a
katholikusoknál majdnem kizárólag a templomra és az iskolára szorul az
egyházi élet. A pap, kivált a városokban, nem igen érintkezik híveivel.
Ennek meg van a maga előnye és hátránya. Lemaitre azt hiszi, hogy némi
erkölcsi mélység hiányát okozza. Való, csakhogy a pharisaeismus és a
vallásos hypocrisis sem oly gyakori a mai katholikusoknál mint a
protestánsoknál, hol az idealrealismus második felében nagyon
elhatalmasodik. Most a conservativ iránynak sincs a katholikusoknál oly
erős támasza a vallásban mint a protestánsoknál, a hol az idealismus
napjaiban könnyebben léphetnek föl az újítók, tovább haladhatnak
merészségökben; másrészt igaz, hogy síkos útjokon nem ritkán csapnak át
a szélsőségekbe, néha forradalmakba. A realismus idején azonban talán
éppen az segíti elő a határtalan individualismust, hogy mint a
skandivánoknál és oroszoknál a közélet minden tüneményében ott szerepel
gátlólag a vallásos elem.

Főoka a nemzet jellemében rejlik. Nálunk épen úgy mint a francziáknál,
jóval kevesebben szeretnek foglalkozni a lét nagy kérdéseivel, melyekre
a vallás és bölcsészet válaszol. A román fajok, mint a franczia, az
olasz, a spanyol, az oláh érzése, gondolkodása jóval összefoglalóbb mint
a szláv és germán fajoké. A román a realismus idején csak ritkán lesz
mysticus, hanem léha és önző materialista, a ki szereti világát élni.
Ilyen a magyar is. A germán népek többé-kevésbé mindig érdeklődnek az
isteni iránt, ezért jobban virágzik náluk a bölcsészeti és theologiai
irodalom, mint a francziáknál, még a laikus is többet tart felőlük, mint
Galliában vagy Hungáriában. De ha az idealrealismus alatt mi magyarok
elfordultunk a vallásos elemtől s kizárólag a nagy nemzeti eszméknek
éltünk, most a realismus végső napjaiban mi is fogékonyabbak vagyunk a
mysticus, a rejtelmes, a vallásos, az erkölcsi elem iránt. Napról-napra
jobban, szembetűnőbben jelentkezik. A magyar közönség is érdeklődik
iránta s mutatkozni kezd az irodalomban. Az ébredező idealismus
hihetőleg még nagyobb szerepet juttat neki.

Azt gondolja Lemaitre, hogy a skandinávok és oroszok realismusa nem
annyira érzéki mint a francziáké. A test kevesebb helyet foglal
müveikben mint az övékben. Lemaitre őszintébbeknek tartja honfitársait,
csakhogy az ő realismusuk érzékibb, baromibb, pusztítóbb, sivárabb; az
éjszaki írók nem riadnak vissza a legborzasztóbb nyomor és szenvedés
rajzolásától, de soha sem találni náluk oly érzéki lapokat, minőket
nemcsak Zola, de még Flaubert és Maupassant is nyújt. Ezt a vallásos
szellemnek tulajdonítja Lemaitre.

Valószínű, hogy előkelő szerepe van ez elemnek az érzékiség
kicsapongásainak elhallgattatásában. Nem igen találni náluk az élet
undorító dolgainak szélesebb rajzát. E jelenségnek azonban legalább
napjainkban kissé más oka van. Az érzékiség ugyanis legkihívóbban
szerepel az idealrealismus második felében. Így 1600–1680, 1790–1810,
1870–1880 között. Ilyenkor még sok erő van az emberben, akárhányszor vad
ivásokban, féktelen orgiákban nyilatkozik. A Krisztus utáni I. század
római császárai és nagy urai szeretnek így tombolni, féktelenkedni.
Rubens, Makart és más festők ilyen időszakban festik erősen érzéki testű
asszonyaikat. Később a teljes realismus idején finomabb lesz az
érzékiség, csak szellemes alakban szeretünk érzéki dolgokról
beszélgetni, sikamlós történeteket mesélni. Ma már undorodunk és
boszusággal fordulunk el Zola egyes lapjaitól, melyeket tíz év előtt
majd mindenki szeretett olvasni.




VIII.  A SZERELEM.

Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség
mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog
egyesülésre törekszik s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem
tudja czélját elérni; mely nem ismer gátat s lerombol minden korlátot,
ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonkép a legszebb,
legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak
úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a
leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy
tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fentartása s midőn czélját éri,
nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza
el őket, a kik sok örömet és bánatot szerezhetnek, a kik támaszai
lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennök, a sírba is szállíthatják
őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő
méltatásban részesűl. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek
van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és
mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a
cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy
idealista Plato tunya lelkek kóros állapotjának, Votlaire néhány napi
szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek,
üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet
rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen
csak rossz kedvében tehette.

A szerelem azonban csak úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének,
mint az emberi élet más tüneménye. Itt is van hatásuk az idealis és
realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk
folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának.

Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul
a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, a kihez csak
félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem
ilyenkor javitólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond
kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a
külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei
szempontok vezérlik. A házasság kevésbbé a gyönyörök tanyája, mint
inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású
lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a
piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésökben kerülik mindazt, a
mi ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat,
leszorítják keblöket.

Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak.
Lassankint érvényesűl az érzéki elem is, habár még mindig szerény és
tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala
mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a
nőegyletek hazafias és emberbaráti czélokkal. Gyakrabban emlegetik a nők
jogait, szerepelni kezd a női befolyás. Az idealismus alatt ritkán
avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes kiváló kegyenczek engedik meg
ezt maguknak, gyönge lelkű férjeknek van rájok szükségök; a realismus
gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre jut a nő. Az
idealista regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja
meg benne az emberi vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, hisz akkor
aránylag a nő is erős; a sentimentalismus alatt, mely főleg az
idealismus végén és az idealrealismus elején uralkodik, sokat szenved a
nő, szenvedése azonban méla bánat, édes-bús hervadás, liliomhullás,
bánatos elfonnyadás. Később az idealrealismus alatt harczol a nő is,
mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből s midőn lelkesül a
hazáért, kezd érzéki teremtés is lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk
a magyar nő, a milyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai legtöbbször
rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó
tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt s gúnynyal szólnak a
pártában maradt leányokról, a kik nem működnek közre a nemzeti erő
gyarapodásán. Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen
Csokonai _Dorottyájában_. Az idealrealismus második felében az
erkölcsbírák kárhoztatják a nők fényűzését, törvényeket hoznak
korlátozására; de csakhamar senki sem tartja meg e szabályokat, mert
lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel az idealismus
összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb
gondolkodás ideje, a férfi lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a
családot, az ész fáklyájánál halad előre; a realismus pedig aprózás,
részletezés, szétmállás levén, a helyi, a közelfekvő, az érzékeink alá
eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert, azért csak az anyagi jólét,
az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz bennünket. Ilyenkor az
ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és lekötelező.
Lelkünket csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört és
boldogságot keresünk. Az idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a
férfi, a realismus alatt ritkulnak az ily mulatságok, az ember inkább a
finom élveket és gyönyöröket szereti, melyeknek a bájos és kedves nő a
központja.

Az idealrealismus alatt sokszor nem ismerjük a határt, nem tűrjük a
féket, a realismus idején inkább a nyugalmas gyönyörökbe szeretünk
elmerűlni és élvezni. Azért a szép és kaczér nő sokszor mindenható lesz.
A költők, regény- és drámaírók az érzéki gyönyöröket rajzolják, a kéj
mámorát regélik el s mivel a nőé a befolyás, a tekintély, bomladozik a
családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom, előkelő világ
úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a nő kísérői,
mulattatói, végre például annyira sülyed a társadalom, hogy együtt
neveltetnek a törvényes és törvénytelen gyermekek, mert ki tudná
megmondani, hogy melyik nem az.

Ha az idealismus alatt elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy
drámaíró. Bűnhödése pusztulás, még az idealrealismus idején is tragikus
sors vár reá; a realismus idején már sokszor nincs büntetése, hisz az
életben is, például 1812 körül a német költők csereberélik s váltogatják
feleségeiket és kedveseiket. A költők műveiben ilyenkor hiába keresnénk
tiszta és nemes hölgyeket, az ilyenek alig léteznek, s ha vannak, nincs
történetök. Mivel kis körre szorul az ember cselekvése s minél jobban
növekszik a realismus, annál összébb szorúl a korlát, a sorompó, hiába
vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül háborog fészkében s
ideges lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső napjaiban s
legtöbbet szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon,
cselekvésök kis köre talán épen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor
hangoztatják a nőemancipatiót, a férfiéval egyenlő jogokat és
szabadságot követelnek a nőknek s míg nálunk megelégednének az orvosi
pályával s szivesen működnek a tanítói, pénztárnoki, postai és távírói
pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is elnyerik.
Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus
összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy
ha a nő vall szerelmet a férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha
alkalmat adnak a férfinak a közeledésre.

Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre.
Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem,
minő tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban.

Nem tekintve a régibb időket, a Kr. e. II. század második felének
eszményisége nagyra tartotta, fölemelte a nőt, különösen az anyát.
Példáúl szokták ez időből emlegetni a Gracchusok anyját. Az
idealrealismus alatt már szabadabban mozgott a nővilág. Lazultak az
erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok, Pompejus eltaszítá nejét
Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi összeköttetésbe,
elvette ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől és
áldott állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát, de
azután elhagyta, hogy Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius
Caesar, egy Augustus alatt minő léha volt a két nem érintkezése,
tömérdek adat áll rendelkezésünkre. A családélet bomlása és a nagy
nemzeti egység eszméje arra birta Augustust, hogy törvényt hozzon a nők
pazarlása, színpadra lépése ellen, száműzetéssel sújtsa a
házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje a
házasságtörő asszonyt. Ez utóbbit kivéve, nem igen tartották meg
törvényeit s a realismus végén legtalálóbb kifejezője volt a kor
szellemének a jó császár és bölcsész Marcus Aurelius, ki türelemmel
hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenczeit, irataiban
egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által az
istenek közé soroztatta s oltárt emeltetett neki, melyen az új házasok
áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek. A bölcs Marcus
Aurelius császár volt a II. század férfi typusának igazi kifejezője.

A III. század idealismusa felkarolta és elterjesztette a
keresztyénséget, mely a legeszményibb színvonalra emelte a nőt, az
önmegtartóztatás és a szűzesség erényét. A lánglelkű Tertullian odakiált
a pogányoknak: „Gyaláztok bennünket, mert szeretjük egymást, mikor ti
gyűlölitek; mert egymásért meg tudunk halni, mikor ti készek vagytok
egymást gyilkolni. Mi testvérek vagyunk javaink közösségében, nálatok
épen ez szakít meg minden testvériséget. Minden közös nálunk, kivéve az
asszonyokat, míg nálatok csak ez a közös.“ Elterjedt közöttük az
ascesis, a vallásos rajongás s vele a remeteség, férfiak, nők ezrivel
vándoroltak a pusztába és szent életet éltek. Háromszáz év mulva a
realismus idején ismét az oltárra lép a nő, úr lesz és parancsol.
Justinian császár a szép és kéjelgő Theodorát, a híres színésznőt emeli
trónjára, a ki legfajtalanabb volt társai között, de némajátékával
megragadóan tudta visszaadni az örömet és bánatot, a kéj mámorát és a
szerelem gyötrelmeit, úgy játszott mint 1720 körül Lecouvreur, vagy most
Duse.

A VII. században újra kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a
nő, eszményi a szerelem, gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud
csábítani a testi báj, barbár népek rohannak a keresztyénségbe; de már a
VIII. században gyarapszik a realismus s vele érzékibb lesz a szerelem,
míg a X. században a legőrültebb féktelenségre jut az érzékiség. Csupa
ünnep és élvezet a társadalmi élet, megbomlott a családi kapcsolat,
féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a XI. század idealismusa alatt
ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse a lovagvilágot; a
lovagokat, a kik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a
vallás, a nő és a nyomorultak nemeslelkű védői. A hölgy félisten neki, a
kire szent tisztelettel és ámulattal mer csak föltekinteni, évtizedekig,
néha a sírig hordja emlékét szívében, a nélkül, hogy nevét ajkaira
venné.

Merész kalandokra indul, eleinte még nem az érzéki szerelem kalandjaira.
S mikor egy várhoz ér, kürttel jelenti megérkeztét, mire felhúzzák a
repülő hidat, s miután bemutatta magát, a vár hölgyei szedik le
fegyverzetét, megkínálják fürdővel, illatszerekkel és jó borral. Majd
társalog s egy-két troubadour dalt énekel nekik.

Néha ismeretlen akar maradni és csak fölvett nevét mondja meg, mint
_Fekete lovag, Bűnbánó, Fehérpaizsos, Aranylándzsás_ stb. Utóbb a
realismus gyarapodásával kifejlődnek a szerelmi törvényszékek, mikor a
szerelem kérdéseiben a nők mondanak ítéletet. Vannak tisztviselői a
törvényszéknek, mint a _szerelem helytartója a szépség birodalmában, a
szerelem felségjogainak őre, a zöld berkek tisztje, a szerelem
ügyviselője, örömtiszt_, sőt volt _szerelmi fejedelem_ is, a ki utóbb
birsággal büntette az országon kívül házasodó lovagokat vagy
kisasszonyokat. De mindez később az idealrealismus második felében még
érzékibb szint kapott. Különösen a XIV. és XV. század realismusa alatt
csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok élete. A XV. századból az
érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk van. Szörnyű
bomlása volt az erkölcsi életnek. Különösen a zárdák a demoralisatió
fészkei voltak, az apáczák kaczér, testhez álló ruhákban jártak ki és
be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek be. Általában nem ismert határt
a fényűzés. Többször megkísérlették fékezni e szenvedélyt, hoztak
törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város szabályai,
melyekről maga a jelentésttevő Villani irja: Hogy ha kellemetlen érzés
fog el ennyi megszorítás olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy
ez épen úgy nem tartatott meg, mint sok más haszontalan törvény.

Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio _Decameron_-ját
olvassuk. A realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a
költők a kicsapongások durva fajtáit finom alakba öltöztetik.
Mesterségesen elburkolják a sikamlós dolgokat, s bár cynicusan lépnek
föl, szellemet követelnek; nem is kell nekik az érzékiség, ha nem lép
föl szellemes alakban.

Ez rendesen úgy van a realismus idején, mely már elveszti erkölcsi
érzékét, csak finom formában szereti a gyönyört.

A XVI. század idealismusa lassankint megnemesítette az erkölcsöket,
megint eszményivé tette a szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és
pásztorregényeket, ujjongva szavalták Tassó _Megszabaditott
Jeruzsálemét_, Shakespeare hatalmas tragédiáit, utóbb Corneille fenséges
alkotásait; de már Racine a XVII. század második felében, a mi
Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek
_Marssal társalkodó Venusa_ is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt
érdekeit; de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az
egész ország Széchy Mária árulását. Lesage _Gil Blas-ja_ és _Sánta
ördöge_, ezek a kedvelt olvasmányok, a léha élvek könnyűvérü elbeszélése
mindenfelé tetszik. Üres, haszontalan, kaczagtató és érzéki elbeszélések
és vígjátékok, bohózatok mulattatják a léha közönséget: az úri nő minden
egyébbel törődik, csak férjével nem. Nincs ideje és nem is illik, hogy a
családi bensőség ápolásával törődjék. Külön laknak, ritkán találkoznak.
Mindkettőnek ugyanazon szerepe van. A nő férje távollétében rendkívül
kedves, határtalanul szabad, kaczérkodása megélénkíti a társaságot. Nem
igen féltékenyek, szórakozni és élvezni akarnak.

A XVIII. század idealismusa 1710 körül változást idéz elő a
társadalomban. Ujra fölemeli, megnemesíti az emberek lelkét. Költészet
és zene, irodalom és moral magasabb szinvonalra emelkednek. Az ember
megint át kezd alakulni, némelyek rohamosan, mások lassan
idealizálódnak. Legérdekesb alakja a szellem e módosulásának Madame
Tencin, aki 1681-ben született, utóbb a zárdába lépett, öt év mulva a
nagy világba tért, hol gyönyörű szépségével és szabadabb erkölcseivel
nagy vagyonra tőn szert, testvérét érsekké, bibornokká s miniszterré
tette. Egy férfi öngyilkossága miatt börtönbe került s e léha nő, kit
vérfertőzésről s más aljasságokról vádoltak, legjobb barátjok lesz az
idealistáknak, aki gyermekét az utczára vetette, megnemesűl: Lambertini
bibornok, a későbbi XIV. Benedek pápa, a nagy gondolkodó Montesquieu, a
sentimentalis Marmontel és más jelesek szivesen megfordulnak nála. Maga
is írónő lesz, _Memoires du comte de Comminges, Louis de Valrose_
regényei nemes szív és ész tolmácsai. A szalon is tetemesen átalakúl; a
század elején a szalonok finom női és írói világa az érzéki gyönyörök
rajzában és a realismus kérdéseiben tetszelegnek; most a szalon a
reformátorok, az idealis gondolkodók tanyája lesz. Egy-egy Pompadour
ugyan fenn tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban
nem csupán a szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is
tartották, úgy, hogy Mária Terézia magyar királyné is írt neki levelet.
Az idealismus és idealrealismus első felében az egész világot
elárasztotta a sentimentalis irodalom. A hires _Pamela_, Rousseau _Uj
Heloise_-e, Goethe _Werther keservei_, a mi Kármánunk _Fanni
Hagyományai_ és más számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus
hirdetői, soha ennyire nem nyilatkozott ez a fájó bánatos szerelmi
epedés, rajongás, mint épen a mult században. 1800 körül nagyon
meglátszik a társadalom realisabb iránya, mindenfelé győz a fény, a
pompa, az érzéki szépség, a jólét; szaporodnak az érdekházasságok,
bomlik a családi élet, léha érzéki teremtésekkel, sok mysticussal,
tömérdek pietistával van tele.

A pessimismus sem hiányzik. Chateaubriand _Renéje_. Senancour
_Obermannja_, Benjamin Constant _Adolpheja_ stb. ennek az idealista
csalódásnak és blazirtságnak kifejezői.

1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos lénynyé válik a nő.
Eszményi szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni
hölgyének szíve rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke
előtt ott áll a nő az oltáron és a férfi elrebegi a költővel:

  Nem mondom, mint szeretlek,
  Hol lelnék arra szót?
  Nem érez, a ki érez
  Szavakkal mondhatót.

Itt eszembe jut Dante, aki a szerelem magasztos exaltatiójában
kijelenti, hogy addig nem ír eszményi szerelméről, örök szerelmének
halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről, míg olyat nem tud róla
mondani, a minőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi szerelemnek
nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri
czélját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba,
melynek boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leirásaik után
alkothatunk némi fogalmat. De ha csalódás kiséri, követi a szerelmet, ha
különösen a szegény nőt éri a csalódás fájdalma, akkor mint a szépen
nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, ugy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, kínos emlék és
kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt
sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté
(Vörösmarty).

Az idealrealismus alatt valamivel lejebb száll a nő az eszményi oltár
magaslatáról, nemzeti vonások, realis sajátságok kezdenek mutatkozni
cselekvésében, előtérbe lép a magyaros, mit Petőfi tudott költeményeiben
annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt az ideát akarta kifejezni
Garay, mikor a nagy mondást ejtette ki, hogy magyar hölgynek születni
szép és nagy gondolat, mintha gondolat volna bárminő hölgynek születni.
A szerelem e melege, édes heve azután növekszik, míg az eszményi hideg
vonások fogynak, ritkúlnak. A hetvenes évek alatt már erősen uralomra
jut a realismus, a szerelem elveszti magasztosabb vonásait, a nő édes,
meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem hatalma feltétlenül
uralkodik a szerető férfiun, aki engedelmesebb, alázatosabb lesz a nő
erejével szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban is
érvényesűl az érzéki elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a
külső hatás eszköze, a krinolin, az óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott
járás; melyek mind eltűnnek s az egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel
őket.

A hetvenes években még tetszett sok embernek az a vad baromi érzékiség,
melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még az undokságokat is szívesen
olvasták; a mai realismus nem látja szívesen az ily rajzokat, csak a
finomabb és szellemes érzékiségben gyönyörködik.




IX.  AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS.

Említettük, hogy két világnézet jelentkezik felváltva az emberiség
életében, az egyik a bölcsészeti, a másik a történeti. Az előbbi az
idealismus napjaiban túlnyomó, uralkodó; az utóbbi a realismus idején.
Az első azt hiszi, hogy rendkivüli erő rejlik az emberben, a második azt
tartja, hogy az ember s vele az erkölcsi, aestheticai és szellemi élet
tüneményei szükségszerüleg fejlődnek, az emberi akarat keveset, vagy
semmit sem változtathat, módosíthat rajtok. A vallás, a nyelv, az
irodalom, a művészetek, a jog, az erkölcs, a szokások utja elő van írva,
determinálva. Ilyenkor a nevelés csak szoktatás jellegével bír, inkább a
külső magatartásra, csinos és ajánló meg-megjelenésre, behizelgő, kedves
beszédmódra, könnyű előadásra vonatkozik a nevelés; az oktatás pedig
lehetőleg keveset kíván felölelni, a társadalmi életre vonatkozó, a
műveltség uralkodó fogalmát kiegészítő tantárgyakat, ezekből sem sokat,
hanem csak annyit, a mennyit megkivánhatunk egy művelt embertől.
Hanyatlik a görög-római nyelvek és irodalmak tanulása. A siker csekély,
vagy semmi, mert minden oktatásnak czélja a közvetlen haszon, ez pedig
kevés e nyelveknél. Mikor már apad a classicus nyelvek iránti
lelkesedés, emlegetni kezdik, hogy észképző hatásuk van, hogy az emberi
elme nagy növekedést, gyarapodást, kiművelést nyer általok; hogy össze
sem lehet velök hasonlítani más nyelveket, különösen a moderneket nem;
hogy azon népek, melyek nem foglalkoztak a görög-római irodalommal,
elmaradtak, irodalmuk kevés, vagy semmi jeleset sem tud felmutatni, míg
a classicusok emlőjén fölnevelkedett irodalmak számos jeles alkotással
dicsekedhetnek; hogy kitűnő írók és tudósok, államférfiak és gondolkodók
maguk jelentették ki, hogy mennyit köszönhetnek a görög és római
remekíróknak. Mindezek és hasonló okok sem képesek megállítani az idő
kerekét, a classicusok iránti érdeklődés hanyatlik, immel-ámmal tanulja
az ifju, végre a classicusok védői is felhagynak az észképző hatásból
vont bizonyitékkal s igen sokan eltörlendőnek tartják a görög-római
remekírók tanulását. Helyettök mindaz érdekli a nevelőket és tanárokat,
a mi emeli a test nevelését, egészségét, helyes kifejlődését. Mindenfelé
panaszkodnak a túlterhelés ellen, kitűnő orvosok állanak a mozgalom
élére, becses tudományos értekezésekkel bizonyítgatják, hogy az iskola
nemcsak a különféle járványok fészke, hanem tönkre teszi az ifju szemét,
gerinczét, különösen idegeit. A szegény gyermek már az iskolában
elsajátítja az idegességet. A tanárok szigorú, sőt durva bánásmódja
remegővé, félénkké teszi. Tanúl, hogy jobb classificatiója, érdemjegye
legyen s reszketve lép a tanár elé, mikor kihívja, hogy feleljen, a ki
ha rögtön nem ad találó feleletet, megrója, korholja s elveszi a kedvét
a tanulástól. Ezért maga a kormány, a hatóság inti a tanárokat a
szelidebb, gyengédebb bánásra, eltörli a büntetések szigorúbb fajtáit,
különösen minden testi büntetést; sokan követelik az osztályozás
megszüntetését, a tanítás faggató részeinek, minő a helyesírás
tanitásának eltörlését, mert azt ugyis megtanúlja az ifju, különben is
kövesse a phoneticus, a kiejtésen alapuló, nem pedig az állami vagy
akadémiai, történeti és etymológiai helyesírást. Legyen sok
testgyakorlat, játék, korcsolya, úszás, fürdés, kirándulás. Hisz’
minderre nagy szükség van, mert az ifjunak, hogy művelt ember legyen,
zenét, éneket is kell tanúlnia, sőt hogy elsajátítsa a finomabb modort,
a szülőkkel, vagy nélkülök társaságba, színházba, hangversenyekbe kell
járnia. Az elemi iskolában sem szabad annyi mindenre tanítani a
gyermeket, elég ha írni, olvasni és kissé számolni tanúl.
Természetrajzi, természettudományi, földrajzi és más ismeretek még nem
neki valók, legfölebb olvasmány utján nyujtandók, de nem szabad leczkére
feladni. Végre igen sokan hangoztatják, hogy megbuktatni valamely
tantárgyból, senkit sem szabad, csak haladjon előre, kiválasztja,
kitanítja az élet, ez nem a tanár kötelessége. Elég küzdelem, harcz van
számára fentartva az élet szinpadán, nem szabad engedni, hogy már a
gyönge magzat és a növendék törje magát az iskola kemény padjain. Végűl
megtámadják és gyöngítik a vizsgálatokat is. Sokan teljes eltörlésöket
követelik; mások megelégszenek a kormány intézkedésével, mely látszatra
megtartotta, de csaknem egészen elvette gyakorlati becsöket.

Ez nagyjából a nevelés-oktatás szerepe, feladata a realismus idején. Mi
történik az idealismus napjaiban, mikor a bölcsészeti világnézet
fáklyája mellett, mindent át akar alakítani az ember? Lássuk, hogyan
kezdődik az idealismus. Rendesen felháborodással, még pedig erkölcsi
felháborodással. A realismus vége felé megszünik az erkölcsi érzék
működni, csak ha érdekeink vannak veszélyben sziszszenünk fel; különben
nem ismerjük a felháborodást. A leggyalázatosabb visszaéléseket halljuk
emlegetni, az egyik fülünkön be-, a másikon kieresztjük, legfölebb azt
mondjuk rá, hogy ez még sem szép, jobban kellene vigyázni, meg kellene
válogatni az embereket, azután elhallgatunk s nehány percz mulva
elfelejtjük; csak ha a törvény elé kerűl a dolog, emlékeznek meg róla az
újságok hírei szerint. Lassankint egyesek más lélekkel fogadják a
visszaélések, hazugságok, szinlelések, csalások híreit. Zúgnak, búgnak,
felháborodnak. Igy tőn Sokrates a Kr. e. V., Savonarola a XV. század
végén. Míg kevesen vannak a felháborodók, rosszúl járnak. Könnyen
félretolják, vagy el is teszik láb alól. Sokratest halálra ítélik,
bürökkel itatják, Savonarola máglyára kerűl. Később már nem lehet velök
ily kurtán bánni. Gyarapodik az erkölcsi felháborodók száma,
tiszteletre, befolyásra tesznek szert, izgága szavaikra sokan kezdenek
hallgatni, észrevehetőleg emelkedik a társadalom erkölcsi érzése,
nemesebb, fennköltebb gondolkodása s nagyon sokan fordúlnak az
oktatás-nevelés kérdései felé. Mindkettő számos okot ad az idealista
felháborodására. Nagyon meglazultak az ifjuság erkölcsi kötelékei. Mint
maga az egész társadalom, ő is szereti a léhaságot, a könnyűvérű
kaczérkodást, a házi mulatságokat, majálisokat s más szórakozásokat,
akad kártyás, tivornyázó is közöttük. Az ifjuság e viseletén
bosszankodik az idealista és szidja a nevelést, az iskolai és házi
nevelést. Az erkölcsi színvonal emelkedésével apad az ifjuság
szórakozása, többen megróják a két nem együttes mulatságait, külön
dolgozik, tanúl, iparkodik a fiu és leány; még a családban is, ha
vendégei, barátnői jelennek meg a leánytestvérnek, a fiú szobájába vonúl
s tanulással foglalkozik, vagy barátjait keresi fel. Azelőtt sokáig
öltözködött, csinosította magát, ezer gondot okozott neki a nyakkendő
csokra, hajának engedetlen fürtjei, most alig van szüksége kezére. Nem
sokat törődik a ruházatával sem, aggasztja a sok leczke, több gondot
okoz neki a tanulás. Még az egyetemi hallgató sem igen nyalja ki magát,
előtte magasabb, fensőbb dolgok lebegnek. Alig lehet elcsábítani egy kis
női társaságba. Ha mégis el kell mennie, többnyire ügyetlenűl viseli
magát, nem tudja kinek mit mondjon. Bezzeg a realista ifju mindjárt
otthon érzi magát, nem jön zavarba, kivált a nőkkel szemben nem. Minél
bátrabb, kihívóbb, annál jobban tetszik. Udvarol könnyű vérrel minden
nőnek s nem győzik eléggé dicsérni ügyességét, finom társalgását. Igazán
derék fiúnak tartják. Az idealista elhanyagolja testi gyakorlatait, nem
kell neki úszás, fürdés, kirándulás, nem megy mulatságba, mert tanúlni
kell. Ha csak kiváló tehetsége nincs, nem akar zenét, tánczot, vívást
tanúlni, hisz ezek csak ellopják az idejét. A tudományok közűl is főleg
az erkölcsi és történeti tudományok érdeklik, mert ezekben van alkalom
összefoglalásra, eszmei kapcsolatokra törekedni. A realis tudományokat
fárasztó ismeretek roppant halmazának tartja, melyben nincs egység,
nincs központ, nincs rendszer, különösen az orvosi és jogi,
természetesen a gyakorlati jogtudomány adatai, paragrafusai keltik fel
boszuságát. Annál nagyobb bámulója a bölcsészetnek. Itt lehet okoskodni,
az eszmék világában élni, nem tömi tele fejét elszigetelt adatokkal,
hanem minden ismeret kapcsolatba, egységbe akar jönni a másikkal.
Szivesen tanulja a történelmet, különösen az irodalomtörténetet, ezt az
eszmei tudományt, melyben a legkülönfélébb idők és népek eszmei életét
találja fel. Elragadtatással hallgatja a nagy fejedelmek, vezérek,
költők, művészek tetteit, alkotásait, igazi _heroworshipper_, hősimádó
lesz, mert az idealismus idején dívik a nagy emberek cultusa. A nagyság
ábrándjai töltik el ilyenkor az ifju szivét s tehetségének aránya
szerint ideált állít fel magának, ezt, vagy azt a nagy embert, a kinek
nevét azután mindig ajkain hordja. Lelkesedéssel tanulja be és szavalja
az új idealista költők egy-egy költeményét, szent tisztelettel pillant
fel szerzőjére, ha alkalma van őt látni, ha közelébe jut, ellesi egy-egy
mondását és sohasem felejti el. S mivel az idealismus más remek
irodalmak termékeivel akarja megnemesíteni a nemzetét, nagy divatba
jönnek a classicus, a görög és latin irodalmak. Tekintélyes studium lesz
a classica-philologia, mint olyan, melylyel a remekírók kincstárába
szállhat be. Az egyetemen, a középiskolákban a bölcsészet, a
classica-philologia és az irodalomtörténet tanárai ragadják magukhoz a
tekintélyt. Egy-egy görög vagy latin idézet gyakran beléjut a szónoki
beszédekbe, sőt egyes kiváló szónokok többször, vagy minden lépten
idéznek. Demosthenes, Cicero és mások közhelyei közkincsekké lesznek,
melyeket szivesen hall minden művelt ifju. Nyugalomba vonúlt
államférfiak, tisztviselők, tudósok pihenő napjaikban sokszor enyhülést,
szórakozást keresnek a régi világ classicusaiban. Horátius, Virgilius,
ritkábban Homer és mások kedvencz olvasmányai lesznek. Cicero nagy
körmondatai nagybecsű szent ereklyék, melyek szépen gördűlnek le
ajkaikról.

A tanítás is deduktiv, lehozó lesz. A realismus idején elolvastatja a
tanár a költeményt, részletesen fölkeresi benne a jellemző vonásokat,
összegezi azokat s végűl kimondja a költemény fajának meghatározását. Az
idealista ezt haszontalan szószaporításnak, időfecsérlésnek tartja. Ő
előre megmondja a költemény faját, adja meghatározását és felmutatja
egyes költeményeken a jellemző sajátságokat vagyis a realismus
inductiójával szemben deductive jár el. Ezt csúfoltuk ki akárhányszor,
mikor a régi latin iskolák nyelvtanát vettük kezünkbe s elgondoltuk,
hogy a vaskos latin könyv így kezdődött: Quid est grammatica latina? Mi
a latin nyelvtan? a mit a szegény magyar gyerek, a ki még tíz éve körül
járt, szóról-szóra betanult a nélkül, hogy értette volna.

A fegyelem is szigorúbb lesz. Keményen tartják az az ifjúságot. A hol
nincs eltörölve a testi fenyíték, ott gyakran alkalmazzák, a hol pedig
már nincs alkalmazásban, visszahozására törekszenek. Persze némely tanár
órájának felét is igénybe veszi az executio, a fegyelem kezelése,
különösen az osztályfőnökét. De otthon is szigorúbban tartják a
gyermeket, sokszor maga a szülő kéri a tanárt, hogy büntesse a
gyermeket, mert otthon nem bírnak vele. Pedig az ifjú is szerényebb,
engedelmesebb és aránylag szorgalmasabb, mint a realismus idején volt.
De akkor nem tudtunk parancsolni, mert a realismus lágy, engedékeny,
elnéző, könyörülő, senkinek sincs ereje parancsolni, különösen a
gyermeknek nem. Csak kérni tudjuk, erélyes eszközökkel ritkán szoktunk
ellene föllépni, igaz, hogy e kérés, könyörgő zaklatás néha felér az
idealista kemény fenyítésével, melyet el sem bírna a realismus lágysága,
erkölcsi gyöngesége. Ha oly szigorral bánnának az ifjuval otthon és az
iskolában, sokan megszöknének s esetleg öngyilkosok lennének. Ma a
katonaság sem bírja ki a fegyelmet, sok a beteg és öngyilkos, kiket a
fegyelem szigora tesz azzá, pedig az idealismus idején kegyetlen
büntetésekkel fékezték tetterejét és még sem sietett a halálba. Most
minden lépten olvasunk egy-egy tanuló öngyilkosságáról, olyan
tanulóéról, a ki megbukott valamely tantárgyból; az sem ritka, hogy
magát a tanárt is megtámadják buktatásáért. Az egyetemeken számtalanszor
fordúlnak elő tüntetések a buktató tanárok ellen. A melyik kissé
szigorúbb, könnyen megkaphatja ezt a kitűntetést, akarom mondani,
tüntetést; de az eszme nyomása alatt ritkán szereznek rá érdemet a
tanárok, mert oly lanyhán vizsgálnak, hogy majdnem lehetetlen megbukni a
tanulónak. Sőt vannak tanárok, a kiknél sohasem bukik senki. Majdnem azt
mondhatnám, hogy ez helyesen van így a realismus idején, mikor minden
tudományunk részletes, apró, egységnélküli ismeret, melyeket ha mind
tudnánk is, vizsgálat után néhány hónap mulva felében sem tarthat meg
emlékezetünk. De azt mondhatná valaki, azért mégis meg kell tanúlni,
mert ha egyszer tudtuk, könnyű lesz föleleveníteni emlékezetünkben. Ez
azonban nem áll. Mert a realista minden tudása gyakorlati czél felé
törekszik. Nem igen becsüli az oly ismereteket, melyek nincsenek szoros
kapcsolatban gyakorlati czéljával. Egy orvos tudománya a növény- és
ásványtanból mosolyra indít bennünket, valamely ügyvéd ismerete a római
és középkori jogi életről, az egyházi és világi jogrendszerről oly
csekély, hogy számba se jöhet. De nem így gondolkozik az idealista.
Követeli, hogy az ügyvéd tudja, ismerje a népek jogi életét, hogy midőn
pörömet viszi, nagy kapcsolatban álljon előtte a római, a germán stb.
bíró s utoljára szóljon a magyar.

Az idealrealismus talán mégis a legérdekesebb korszaka az eszme
változásának. Első felében még erősen idealis. Lelkesedik az eszmékért.
A másodikban már erősebb a realis irány, de még mindig hallani az
eszméről, habár csak vesztegetett szónak látszik. Általában az
idealrealismus alatt rajongunk a nagy nemzeti ideákért, a nemzeti egység
és nagyságért. A haza dicsősége lebeg szüntelen előttünk, tekintélye,
boldogsága forró kivánságunk. Erre törekszünk az erkölcsi élet minden
terén. Természetes, hogy az oktatás, a nevelés, kiválóan nemzeti feladat
lesz. Megindul a közoktatás reformja, szervezik az egyetemeket, a közép-
és elemi iskolákat, mind nemzeti irányban. Noha az idealismus is
magasztosan érez a haza iránt, de annyira el van telve az egyetemessel,
az általánossal, hogy némi cosmopolita szin ömlik el rajta s nem barátja
a különféle fajok, nemzetiségek elnyomásának. Azért nem lelkesedik a
nemzeti nyelvnek erőszakos terjesztéseért. Csupán a műveltseg, a
felvilágosodás, a szabadság, a tiszta erkölcs ideái teszik rabjokká. Az
idealrealismus beviszi a nevelésbe, az oktatásba a nemzeti eszmét,
lassankint a hazai föld szempontjából indúl ki a oktatásügyi
reformoknál. Híres-jeles tanárokról szeret gondoskodni. Nem sajnálja a
költséget megszerzésökre. Vannak bölcsészei, de vannak már
természettudósai is, a kik nagy reménynyel néznek a jövőbe. Tekintélyök
rohamosan növekszik, a bölcsészeké és az idealis tanároké tetemesen
apad. Némi lenézéssel kezdenek róluk szólani, nemsokára félre vonúlnak s
realisabb irányú bölcsészek, történettudósok és mások foglalják el
helyöket, a kiket ünnepelnek, magasztalnak.

A nagy nemzeti ideák iránti lelkesedés nem tudja megakadályozni, hogy az
iskolákban a nemzeti irány mellett be ne telepedjék a túlterhelés. Sokat
és szigorúan tanítani az elv. Kitünő paedagogusok még mindig követelik a
sokféle tanulását. Nagy fogalmuk van az iskolák fontosságáról. A tanulás
mámora, láza fogja el az egész nemzetet. Számtalanszor rajonganak az
egységes, centralizált közoktatás iránt, sok helyen úgynevezett
közoktatási tanácsot vagy hasonló közeget állítanak fel; mely egységessé
tegye, centralizálja a tanterveket, a tankönyvbirálatot. Az egész
országban, összes iskoláiban megfelelő tantervnek kell lenni. Minden
hívatalra kiszabják a képesítést, a ki el akarja nyerni, az illető
iskolákat kell végeznie. Az idealrealismus második felében nagyon
tanítják a nemzeti nyelvet, sok órát áldoznak reá, míg hanyatlik a
vallás, a bölcsészet, a történelem s különösen a classicus nyelvek
tanulása. Kezdik tehát emlegetni a módszer szükségét, felhozzák, hogy
azért csekély a siker, mert nem tudnak tanítani az oktatás tényezői.
Elvontan, szárazon magyaráznak, kiemelik a mellékes kérdéseket s
elhanyagolják a fontosakat. Nem akarnak szemléltetni, pedig egy kép
jobban megmarad az ifjú emlékezetében mint száz meg száz szó, melyet a
tárgy magyarázatára vesztegetett a tanár. Azért sürgetik a képeket.
Magukban a tankönyvekben és az iskola falain is alkalmaznak ilyeneket.
Újra és újra felhangzik a módszer kérdése, ezen nyargal minden
paedagogus, ez lesz vesszőparipája, míg végre be nem köszönt a
realismus, mikor sokan azt mondják, a mit Ambrus Zoltán fejezett ki nem
oly rég egyik tárczájában, hogy az iskola soha sem adott, most sem ad
általános műveltséget; a mit az iskola valósággal megad: az 3–400 sornyi
ismeret, jobbára historicum, némi irodalmi máz, homályos emlékek
rendszerekre és categoriákra, melyek a szegény fiú előtt sohasem voltak
érthető dolgok; az iskola in praxi csak arra jó, hogy valamelyes
minimális ismeretekkel lássa el a gyermekeket, tudniillik, hogy a
különböző életpályákhoz megadja a kellő ismereteket s e czélból a
tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekekre, a mennyi meg
nem árt neki s a mennyiből még benne is maradhat valami. Az iskolai
nevelés chimaera; nevelés dolgában az iskolának csak egy szerepe van:
az, hogy megismerteti a gyermekkel a bűnt. Nevelés és iskola! Béke és
Mannlicher-puska, egészség és tánczolás a jégen. A paedagogus kevélysége
az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. A paedagogusnak, ha
méltó akar lenni erre a névre, egyesítenie kell magában a nagy
psychologus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata
összes kitünő tulajdonságait. Én istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a
paedagogusok a kertészetre adták volna magukat, e föld növényzetéből
most már nem volna egyéb csak páfrány és zuzmó. A hová a paedagogus
leteszi nehézkes mészároskezét, nyomában nincs egyéb, csak a himpor
pusztulása.

A realismus egyetemes lágysága, gyöngédsége, különösen gyermekeink
iránti vonzalmunk, aggodalommal tölti el a szülőket, mikor az iskolába
küldik gyermekeiket. Ez aggodalomnak kifejezése Ambrus Zoltán fentebbi
nyilatkozata. És mégis, sohasem jár annyi gyermek és ifjú az iskolába,
mint éppen a realismus idején. Mindenfelé új iskolák felállításáról
gondoskodnak, melyek csakhamar megtelnek tanulókkal. Keresik, képeztetik
a tanárokat és tanítókat, hogy legyen a ki tanítsa őket, különösen
szeretik a tanítónőket, mert simább, nyájasabb, gyöngédebb bánásmódot is
várnak tőlük. Az idealismus napjaiban a tanárképzésre elégnek találják
az egyetemet, a professorok tudományos előadásából minden hallgató
meríthet annyit, a mennyi tudományra szüksége van. Mikor ébredezik a
realismus s vele a részletezés, az aprózás, az intensiv munka, akkor
szükségesnek találják az úgynevezett seminariumokat, melyekben az egyes
tanárok vezetése alatt gyakorlatilag vezetik be a hallgatókat az illető
tudományok módszerébe. De még ezzel sem elégszik meg a realismus.
Újabban többfelé úgynevezett tanárképzőket állítottak fel. Ilyet akarnak
nálunk is. Lesz-e belőle valami, nem tudom. De ha lesz, valószinűleg
eltörli az ébredező idealismus. Az összefoglaló gondolkodás idején
lenézik a realismusnak a módszerrel való kaczérkodását.




X.  A GAZDASÁGI ÉS IPARÉLET.

A realismus végén és az idealismus hajnalán gazdasági válság szokott
kitörni. Ma is az egész művelt világon e kérdés foglalkoztatja a
politika embereit. Mindenfélével szoktak felhozakodni, hogy a kormány
elhanyagolja a mezőgazdaságot, hogy a bankároknak és gyárosoknak adta
bérbe magát, hogy a malomipar fentartására olcsó áron ereszti be a román
búzát s így lenyomja a magyarét, hogy adóval túlterheli a földet, hogy
nem javítja a talajt, hogy nem törődik a gazdasági iskolákkal, hogy
nincs hitele a földmívelőnek, míg az egyszerű iparos és kereskedő
könnyen hozzájut a kölcsönhez. És így tovább. E vádak változhatnak egyes
országok szerint külső megjelenésökben; más formában jelentek meg a Kr.
e. II., a Kr. u. III. században, továbbá a XVI-ikban, más alakot
ölthetnek 1710, 1820 és 1895 körül; de alapjok semmi más mint az
idealismus hajnalán beköszöntő gazdasági válság. Ha az ember végig
hallgatja a mai országgyűlési beszédeket, vagy a kiváló iparos és
gyáros, majd a kereskedő, majd meg a gazda nyilatkozatait, nem tud
zöldágra vergődni, nem veszi ki szavaikból, hogy melyik félnek van
igaza. Azt az egyet látja, hogy az ország rokonszenve jórészt a gazdák
felé fordul. Még néhány év előtt mosolyogtak a politika férfiai az egyes
gazdák panaszára. Agrarismussal és hasonlóval gúnyolták. A tőke urai
parancsoltak, ők csinálták az ország politikáját, az ő felfogásuk
uralkodott a megyéken és városokban. A nagy nemzeti egység egyik
főképviselője, a plutocratia, tanai szerint vezették az ország ügyeit s
hiába szólottak egyesek más hangon, ezt nem értette se a kormánypárt, se
az ellenzék. Ma változott a helyzet. A földből nőnek ki az agrariusok.
Követelésekkel lépnek föl, melyeket feltétlenül jogosaknak tartanak.
Magunk sem merjük tagadni kivánságaik igazi jogosultságát. Nem is tűrnek
a gazdák semmi ellenmondást. Láttuk, mily lelkesedéssel tárgyalták az
országos gazdasági egyesület elnökségének kérdését, mily gyűlölettel
fordúltak az úgynevezett reformpárt ellen, mely végre sem egyéb mint az
ipar és kereskedelem hatalmas embereinek képviselete a gazdasági élet
terén. A közgyűlés jóformán elsöpörte ezt a pártot, óriási többséggel
választotta meg a maga embereit, az igazi gazdák képviselőit.

Fölmerül tehát a kérdés, hogy nem nyilvánul-e az ember gazdasági, ipari
és kereskedelmi életében az erkölcsi világ törvénye? Bár anyagi
dolgokról és nem vallásról, nyelvről, nemzetiségről vagy irodalomról és
művészetről van szó, melyek tárgyuknál fogva is szellemibb dolgok, mégis
érvényesülni kell bennök az embernek, mert az ember gazdálkodik, űzi az
ipart és kereskedést, s talán máskép tesz az idealista, máskép az
idealrealista és újra végkép a realista.

Talán első pillanatra meglepő ez a gondolat, pedig úgy van. Hogy lehetne
úgy, kérdi a t. olvasó, hisz a realista-kereskedő csak úgy árulja
portékáját, mint az idealista. Mindkettőnek haszonnal kell dolgozni,
különben bukik. Az a gyáros sem tehet másképen, bárminő realista vagy
idealista legyen. És én újra ismétlem, hogy ezek daczára máskép fejlődik
a gazdasági és iparélet az idealismus és realismus idején. Mert mit
látunk, ha végig tekintünk az emberiség történelmén. Azt, hogy az
idealismus idején nagy gazdasági válságok állanak be, melyek magukkal
rántják az ipart, kereskedelmet. Az ember megszűnik pazarló, fényűző
lenni, királyok és nagy urak elkezdenek takarékoskodni, a szegény ember
úgy is nyomorog és tengődik. Buknak a gyöngébben álló bankok,
pénzintézetek, hanyatlik az ipar és kereskedés; de legjobban zúgolódik a
földbirtok. Ez legelőbb megérzi a bajt és föllép panaszaival, úgy, hogy
Grimm Jakab, a német tudós, a jelen század huszas éveiben
fölkiálthatott, hogy a régi jobbágyság és szolgaság sok tekintetben
könnyebb és gyöngédebb volt mint a mostani parasztok és munkások nyomott
helyzete. Csakhogy nem a jobbágyság volt oka a jólétnek. A realismus
derekán és vége felé, mikor panaszkodnak is az urakra, aránylag jólétben
él a földmíves. Van húsa, van bora a nemesnek és parasztnak a XV. század
közepén; Szászországban még 1482-ben is a munkások- és aratóknak
naponkint négy tál étellel kell megelégedniök, bőjti napokon öttel;
Oettingen grófnál a napszámosok a reggeli levesen kívül délben négy,
este három tál ételt kapnak, melyek közül kettő mindig hús. Fényt űznek
a ruhában. Nálunk is hasonló állapot lehetett, a mennyire történeti
műveinkből sejthetni; de már a XVI. században, az idealismus napjaiban
minden megváltozik. Münzer már azt mondja, hogy a paraszt nyomorult
rabszolga. Azzá lett mindenütt a müvelt országokban és hazánkban is, hol
szintén borzasztó eszközökkel nyomta el Zápolya a híres Dózsa-lázadást.
A mult század idealismusa alatt majd 1750-ig ezer gondot ad a
kormányoknak, fejedelmeknek a földbirtok kérdése. A gyönge XV. Lajos is
töprenkedik rajta, hogy segítsen a pórokon és más földbirtokosokon.
Quesnay Ferencz (1694–1774) nem törődik orvosi gyakorlatával, hanem
beáll nemzetgazdának és oly elméletet hirdet, melylyel többé-kevésbbé
találkozunk az idealismus napjaiban. A gazdagság, a vagyon képződését
tisztán a földbirtokból származtatja, mert ez szolgáltatja az első
anyagot s táplálja a munkást. A földmívelés adja az élelmet és az
értékfölösleget, mely a termelés költségei után marad és tiszta
nyereségnek tekintendő. A többi iparág nem járul hozzá a nemzeti vagyon
gyarapodásához, a nemzet jóllétéhez, mert az ő munkásaik csak annyit
keresnek, a mennyit megemésztenek. A földbirtokos tehát külömb minden
más polgárnál, s valóban látni, hogy az idealismus idején emelkedni kezd
a földbirtokos becsülete, tekintélye, míg az iparos és kereskedő veszít.
Természetes, hogy Quesnay sem ott keresi a baj okát, a hol találhatná, a
realismus uralmában; hanem ugyanazt hirdeti, a mit a mi gazdáink, hogy
nincs hitele a szegény parasztnak, hogy igába van szorítva a
gabonakereskedés, akadályokat gördítenek a kivitel elé, elnéptelenedett
a vidék, túl van terhelve adóval a föld, ránehezedik a véradó és a
robot. Francziaországban ekkor többnyire kiváltságos társaságok kezében
volt a gabonakereskedés, sőt még a belső vámokkal is megakadályozták,
hogy az egyik tartományból a másikba lehessen szállítani a gabonát.
Czélja az olcsó búza és olcsó napszám volt, hogy az iparnak tegyenek
vele szolgálatot. Colbert óta a nagyipar támogatására fordította minden
gondját az állam, mert ez hoz pénzt az országba. Laspeyres jónak találja
ezt a politikát, csakhogy Colbert utódai alatt az iparnak állandó,
kicsinyes és kínos ellenőrzése lett belőle és megromlottak az ország
pénzügyei. Magyar hazánk pénzügyei azonban látszólag jól állanak,
iparunkat sem öli meg a túlságos ellenőrzés, nincs kicsinyes és kínos
felvigyázás és mégis ott vagyunk, sőt ott van az egész művelt világ, a
hol 1720-ban és 1820-ban volt. Már nálunk is sokan vannak, a kik
Quesnayval hirdetik, hogy a nemzeti jólét alapja a mezőgazdaság, hogy
helyesen tartotta Sully (1560–1641) a földmívelést és baromtenyésztést
az állam két oszlopának, hogy nem kiváltságok kellenek a gazdának, hanem
a terhektől való mentesség, szabadulás a súlyos adóktól s némely esetben
az állam jóakaró támogatása.

Ugyanakkor szokott jelentkezni és utóbb erélyesen föllépni a szabad ipar
és kereskedés tana is. A hollandi De Witt János, az angol Child
Culpeper, a franczia Gournay Vincze és mások a földmívelés mellett az
iparost, a kereskedőt is védelmükbe veszik s szabadságot követelnek
számára. A védvámok, a helyi szabályok csak a termelés és a forgalom
akadályai, ezek mind veszélyesek. Laissez faire, laissez passer – ez
legyen a gazdaság, az ipar, a kereskedés főelve, hisz mind a három
legjobban tudja, miből húz hasznot. E kétnevű iskola, az oeconomisták és
physiocratáké uralkodott és küzdött a gazdasági és kereskedelmi téren.
_Turgot_ (1727–1781) a ki később XVI. Lajos alatt miniszter lőn, a
munkásokat is két osztályba sorozta, egyikök termelő, a ki a föld
művelésével új kincseket hoz létre, másik a meddő, mely az iparral csak
annyit szerez, a mennyit megemészt. Természetes, hogy e tanok nem
feltétlenűl igazak. Mi haszna lenne a búzának, ha nem őrlené meg a
molnár, nem sütne kenyeret belőle a pék vagy az asszony? A mag értéke
csak annyit emelkedik a föld kebelében, mint az arany, az ezüst pl. az
aranyműves kezében. Nem voltak-e gazdag városok Velencze, Genua, pedig
egy talpalatnyi földjük sem volt? Az ipar és a kereskedés csak növeli a
föld termékének becsét. De mindez és hasonló okok nem használnak az
idealismus napjaiban, mindenki a földtől és utóbb a szabad kereskedéstől
várja az üdvöt. Ilyenkor dogmatice szokás beszélni, szidják az
egyedárússágot, a védvámokat, minden rossz okozóját, lelkesedéssel
beszélnek a kis- és nagygazdáról, költők, szónokok minden szépet és jót
tudnak rólok mondani, nem győzik eléggé magasztalni erényeit,
szerénységét, családi és természeti örömeit. A nép szeretete ömlik el az
akkori nemzetgazdák iratain. Csupa hév, láng áradozik tollukból, mikor a
szegény földmívesről szólanak. Morellet abbé, Dupont, Chastellux iratai
telvék ily szeretettel. A sentimentalis poéták gyönyörűen rajzolják az
egyszerű emberek boldogságát, természetességét. Laspeyres szintén
észreveszi ezt a gazdálkodás iránti rokonszenvet. De megjegyzi, hogy nem
azt a szenvelgő keresését a pásztori életnek érti alatta, melyet az
érzéki gyönyöröktől megcsömörlött király és szolgái szórakozásul
hajhásztak, hanem a túlmívelt franczia élettől való erkölcsi undort,
mely természetes állapotra sovárgott és e sovárgást, epedést a
gazdálkodással kívánta kielégíteni és csillapítani. Pedig mindez nagyon
hibás magyarázat. Az idealismus bírta rá XV. Lajost és az egész művelt
világot a gazdaság, a földmívelés szeretetére, melylyel mindig
találkozunk, a meddig csak szemmel látható jelei vannak az idealis
gondolkodásnak. A mint a realismus gyarapszik, a mint az emberiség az
anyagira veti magát, emelkedik a nagyipar és nagykereskedés becsülése,
különösen kedvelik az ingó vagyont, a különféle értékpapirokat,
járadékot, a hogy a XVIII. század elején, különösen 1720-ban a
Missisippi-társulat és 1730-ban a Law-bank bukásánál látni lehete.
Természetes, mondják reá, mikor majd nem csupán a földbirtok tartotta
meg a becsét, okvetlenűl erre kelle vetnie magát az embernek; csakhogy
ez a rokonszenv, a földbirtok e dicsőítése, a gazdaság e magasztalása
mindig ismétlődik az idealis időkben. Tehát magasabb okának kell lenni;
uralkodik még oly országokban is mint hazánk volt a XVIII. században,
hol nem buktak a bankok, s Faludi mégis írt pásztori idylleket,
Görögországban sem buktak a bankok, noha Theokrit remek idylleket
alkotott.

A gazdák befolyása azonban támogatja a központi hatalmat, mikor az eszme
nyomása alatt feléjök fordul. Gyámkodó hatalmat akarnak csinálni a
királyból, családatyát, a ki védje, istápolja az ő vagy gyermekeinek
érdekeit. Azért látni, hogy az idealismus, különösen a mult századi
alatt XV. Lajos, Nagy Frigyes, a mi Mária Teréziánk és számos más
fejedelem bizonyos önkénynyel kormányozták országaikat. Mária Terézia a
jobbágyság miatt meg is haragudott a magyar nemességre és sokáig nem
hítt össze országgyűlést. Egy neme a törvényes kényuraságnak támad
ilyenkor, egyúttal feltárják a czéhek, vámok, adók visszaéléseit,
leálczázzák a pénzemberek, a bankárok, pénzügynökök, bérlők zsarolásait,
dícsérik a földmívelést, a nemzetek testvériségét, el akarják törölni a
személyes adókat, a közvetett terheket stb., mint a melyek ellenkeznek a
tiszta bevételről szóló tannal. Turgot mint pénzügyminiszter ily
szellemben járt el. Társával, Malesherbes-bel, nagy reformokhoz fogott.
Alapjában felforgatta az adórendszert. Önkormányzatot honosított meg a
községben, a járásban, a megyében, szelidítette a szigorú
czéhszabályokat, elvetette a gazdaság, az ipar és a kereskedés
sorompóit, különösen megszüntette a belső vámokat. Mindamellett
Turgotnak buknia kellett, mert már erősen rázta, döngette a társadalom
kapuját az ideabrealismus, mely más gazdasági nézetekkel állott elő,
1776-ban beadta lemondását a miniszter, a mi el is fogadtatott. Persze a
történetírók azzal indokolják Turgot bukását, hogy minden osztályt
ellenségévé tőn, míg reformjainak csak nagy későn lehetett sikere. Igaz,
hogy a régi rendek aggodalommal láthatták jogaik veszélyeztetését, a
földesurak félthették a robotot, a dézsmát, a czéhek szabadalmaikat,
szóval mindenik a magáét. De a legfőbb ok mégis az idealrealismus
föllépése volt, mely már a nemzeti egységre törekedett, s nem igen tűri
a községi és megyei autonomiát. Ez népszerű lehet a realismus és
idealismus napjaiban, de buknia kell az államférfiúnak, ha az
idealrealismus idején decentralisalni akar. Már pedig Turgot eszményi
iránya erre törekedett. Azért physiocrata újításait sem vihette
keresztül.

A physiocratia és az oeconomisták rendszere sokfelé rokonszenvre és
elismerésre talált a század közepe táján. Némely országban, különösen
Németországban számos művelőre, magyarázóra akadt, hol Schlettwein,
Iselin, Süssmilch, Jung, Springer és mások hirdették. Károly Frigyes
Baden markgrófja és physiocrata író pár községben kísérletet is tőn az
_impót unique_ vagyis az egyetlen adóval. Voltak országok, melyekben
alig találkozunk az oeconomisták és physiocraták nevével; de maga az
irány, a gazdasági érdekek felkarolása, támogatása, legalább sürgetése
mindenütt nyilvánult. Még Hollandiában is, mely gazdagságát túlnyomóan a
kereskedésnek köszönheti, nagyon megkezdték becsülni a gazdaságot, habár
épen nem pártolták és hirdették a physiocraták rendszerét.

Az idealrealismus első felének tanait az angol Smith Ádám fejezte ki
legtalálóbban (1723–1790). Épen akkor jött Francziaországba, mikor
Turgot az idealismus tanait, az oeconomisták nézeteit akarta érvényre
juttatni. Lelkesedett a mozgalomért, de nem elégítette ki. Hisz a
gyakorlati élet nem igazolja az oeconomisták tanait, ez egészen mást
mutat. Az oeconomisták ugyan fejtegetik a társadalmi élettan kérdéseit,
de nem tudják megoldani; szólanak mindenről, de nem világosítanak föl.
Nem is lehetett, mert akkor már az idealrealismus megkezdődött a nyelv,
az irodalom, a vallás, a művészet, a politika, az erkölcs terén; az
idealismus lejárta magát. Smith Ádám tehát elhagyta Francziaországot,
visszatért Angliába, s hosszú töprengés, gondolkodás után felállította
tételét. A föld nem hozna termést munka nélkül, a valódi gazdagság tehát
a munka. Ennek segélyével a föld rendesen és bőven fizet, virágzik az
ipar, ez szerzi meg a fogyasztásra szükséges és a kicserélhető
czikkeket. Gazdag az, a ki vagy többet termel, vagy többet dolgozik. A
kicserélhető érték külömbözik a hasznos értéktől, mert az elsővel sok
dolgot lehet megszerezni, míg a második cserébe sem adható. Van-e
hasznosabb a víznél, még sem lehet kicserélni; míg a gyémánttal, melynek
haszna igazán csekély, sok mindenfélét meg lehet szerezni. A viszonyt
két kicserélhető érték közt a pénz fejezi ki és árnak nevezzük. A
névleges ár külömbözik az igazitól, mely azt jelöli: mennyi munkába
került az illető tárgy. Az ár megállapításához három elem járul: a föld
terméke, a munkás bére és a vállalkozó haszna.

Íme így jelentkezik a gazdasági tudományban a realismus, vagyis a munkás
bére és a vállalkozó haszna, más szóval a tőke szerepe, melyet
zsarolásnak, kizsákmányolásnak neveznek az idealisták. Ez a tőke nem
csupán aranyból és ezüstből áll, hanem minden vagyonból, melyet arra
használunk, hogy új vagyont szerezzünk vele munkánkkal. Szilárd a tőke,
ha műhelylyé változtatjuk; mozgó, ha az anyag beszerzésére és a munkások
díjazására fordítjuk. Ha javítjuk a földet, gyarapítjuk a szilárd tőkét;
mozgó tőke a pénz és az élelmiszer. És mi szabályozza a dolgok árát? a
kereslet és kínálat. Ha keresik holminkat, jó ára van; ha nem, akkor
nincs. És miből éljen a király meg az állam? Tartsa az egész társadalom.
Aki tud szerezni, járúljon hozzá az adójával az élvezett szabadságért.
Nincs meddő foglalkozás, mert munkájával mindenki adhat a dolgoknak oly
értéket, melyet kicserélhet, pénzzé tehet. Minden ember független lehet
munkájával; míg az oeconomisták annyi befolyást tulajdonitottak a
kormánynak, hogy támogassák az állam mindenhatóságát: Smith azt kívánja,
hogy szenvedőlegesen viselje magát az állam; távolítsa el a nyügöket, a
sorompókat s a tőkepénzesek a maguk érdekében arra szentelik pénzöket, a
mivel elősegítik a hazai ipart. A béke, tűrhető adók és az igazságosság
a legmagasabb műveltségre emelhetik a barbár népet is. Mert az egyéni
érdek a leghatalmasabb rugó s a verseny a leghathatósabb búzdítás. A
magán moral törvénye a rokonszenv, a természeti jog törvénye az
igazságosság, a vagyonszerzés törvénye pedig a szabad munka.

Smith elmélete kitünően eltalálja az idealrealismus első felének
gondolkodását. A társadalom még tele van idealismussal, követeli a
szabadságot, a szabad versenyt; ifju erővel rohan előre, nem fél
veszélyeztetni helyzetét, vagyonát, tőkéjét. Megindul a vagyon-szerzés,
föllép a bírvágy; a jólét, a kincs utáni epedés. Kezd félrevonúlni a
moral. Smith már alig veszi észre; szerepel ugyan az igazságosság, de ez
csak egy fejezete a moralnak. S nem veszi számba, hogy az idealrealismus
idején még nem lelkesít bennünket a béke, nagy az ember tettereje,
nemzeti nagyságról, egységről, hatalomról és hódításról ábrándozik,
lelkét a nemzeti dicsőség, a nemzeti eszmék töltik el, melyek előtt
sokszor háttérbe szorúl a vagyonszerzés. Sőt kalmárszellemnek, kislelkű
szempontnak csúfoljuk, hogy ha anyagi érdekből valaki a nemzeti eszmét
elhanyagolná.

De azért még sem szabad Smithet a feltétlenül szabad kereskedés
emberének mondanunk, példáúl katonai okokból helyesli az angol hajózási
actát, nincs kifogása a gyapjú magas vámja ellen, néha megengedi a
visszatorló vámokat. Az eszme hatása alatt magasztalja a hadi
mesterséget, mint a legnemesebbet, megkívánja, hogy az udvar némi fényt
űzzön. Ezek és hasonlók beillettek már a XVIII. század nyolczvanas
éveinek gazdasági nézeteibe, megegyeztek az eszme újabb áramlatával.

És mikor változtak az idők, úgy magyarázták Smith tanait, hogy ezek
Anglia gazdasági életéből vannak elvonva, de nem illenek a szárazföldre,
melynek mások a viszonyai. Angliában helyén van a szabad kereskedés, a
szabad ipar, hanem az, hogy a kereskedésre van utalva. Gyárainak piaczot
kell keresni, teremteni; erre jó volt Smith elmélete, de káros
Európának, ahol még a legtöbb országban ipart kell létrehozni. Pedig a
ki ismeri a haladás törvényét mindjárt tudja, hogy nem ez volt a
Smith-féle elmélet hanyatlásának oka, mert az idealrealismus második
felének nézetei eltérnek Smith tanaitól. Ekkor uralomra jut, a vallás
terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az
akademismus, a gazdaság, az ipar, kereskedés terén a védvámok.
Czéhrendszabályokkal támogatják az ipart. Az állam élére áll az ipar és
kereskedésnek, a magtermelés és állattenyésztésnek. Maga állít gyárakat
oly czikkek készítésére, melyekre magánvállalkozó nem akad.
Adóelengedéssel, szállítási költségek apasztásával, ingyentelkek
ajándékozásával mozdítja elő ily gyárak létrejöttét, vas- és más utakat,
csatornákat készíttet, raktárakat emel, pártolja a folyam- és tengeri
hajózást, kedvezményekkel gyarapítja az állattenyésztést, támogatja a
hasznos gépek gyártását vagy elterjesztését. Hisz ez a nemzeti nagyság
korszaka, tehát nagynak, hatalmasnak, gazdagnak kell lenni az országnak.
Ennek az időnek már nem felel meg Smith Ádám elmélete. Megvan ugyan a
gazdagság, a jólét, amiről ábrándozott; de nincs meg a szabad verseny.
Szerencsére nem érte meg az angol nemzetgazda ezt az időt, mert 1790-ben
elhunyt, épen az idők fordulóján. Négy-öt év múlva láthatta volna, hogy
neveti a világ az ő szabad versenyét, munkaszabadságát.

A gazdag emberek uralkodásának gazdasági életét más elméletbe kelle
szoritani. Ricardo (1772–1823.) alkotta meg az új nemzetgazdászati
elméletet, mely a gyáripar hajthatatlan, feltétlen uralmát vallja
tekintet nélkül a munkásokra. Szerinte a jövedelem nem függ a termelés
költségeitől, a munkadíj kevesbíti a hasznot, de nem az árúk értékét. A
munkadíjakat és a hasznot a munkás fogyasztására szánt czikkek ára
határozza meg. Bármily drágák legyenek ezek, annyit kell belőlök kapni a
munkásnak, a mennyi elég a maga és családja fentartására. S mivel a
vágyak mérséklése nem mozdítja elő a termelést, szaporitani kell a
vágyakat, fényűzővé kell tenni az embereket, hogy iparossá, tevékenynyé
váljék a nép. Ricardo egészen a tőke nemzetgazdája, ez az ő Istene;
számos követője talán még tovább ment, ezek határozottan mammonisticus
tanokat hirdettek. Különben rendszeres fő volt, aki igazán mesterileg
tolmácsolta az idealrealismus második felének gazdasági felfogását.
Kiméletlen, merész, egyenes, követelő, mint az idealrealismus második
felének egy milliomosa tenné, a ki évenkint hatalmas vállalataiból
óriási összegeket halmoz össze. Ricardo felfogása szerint, mondja
Bernhardi, „a tőke urai alkotnák a nemzetet, a munkások csupán eszközök
az ő kezeikben, a földtulajdonosok pedig csak teher.“

Tanaiból az látszik, hogy nagy társadalmi gazdaságba helyezi az emberi
boldogságot. E tanakat hirdették James Mill, Torrens, Mac Culloch és
mások.

De mi történjék azzal a sok szegény emberrel, akik nyakra-főre
születnek? Erre a nagy kérdésre felelni Malthus Róbert (1766–1834)
vállalkozott. Vizsgálódásaiból felállítja azt a tételt, hogy az emberi
nem mértani arányban szaporodik, míg a fentartására szükséges eszközök
csak számtani arányban. Szerencsére segítségre jön a sok háború és
betegség. Fájdalom, az alsó néposztály tudatlansága mozdítja elő ezt a
szerencsétlen szaporodást és mit lehet a társadalom, minthogy az élet
lakomájából kizárja mindazokat, akik későn érkeznek, midőn már elvannak
foglalva a helyek. Azért nem kell alamizsnát adni, sem ajándékokat, el
kell pusztítani a talált gyermeket, a lelenczeket, nem támogatni a
segélyzéseket, melyek felbátorítják a henyeséget, szaporítják a
szerencsétleneket; nem szabad házasodni a szegénynek, nem élvezheti a
családi örömöket. Mennyire találó volt Malthus elmélete, mutatja az is,
hogy Angliában követelték a szegények országos segélyezésének
apasztását, leszállitását.

Malthus mint elsőrangu gondolkozó felöleli a nemzetgazdaság számtalan
kérdését, a népességtanát, a gazdaság és családélet viszonyát,
magyarázza a föld jövedelmét, előadja a munka díjának történetét,
fejtegeti a fogyasztás, a jövedelemmegosztás stb. tanait; mindezekben
éles bonczolás, elemzés van. Míg Smith haladó és eszményi szempontból
fogja fel a gazdaságot, Malthus már az eszme nyomása alatt conservativ,
aki meg akarja akadályozni a fölléphető hanyatlást.

De csakhamar beállott a teljes realismus, melynek lágysága, gyöngédsége,
könyörülete egészen más nézeteket vall. Az idealrealismus második
felében sokszor kiutasítják a koldúló szegényt, hogy menjen dolgozni,
mert erős s bírja a munkát. A realismus napjaiban már szánalommal
fordulunk feléje, megsajnáljuk s ha tehetjük, segítünk rajta. Ilyenkor
hallatlan összegekre rug, amit a gazdagok és jobbmódúak a szegények
javára forditanak. Nincs határa a jótékonyságnak. Ki tudná elszámlálni
azt a tömérdek jótékony egyletet, melyeket a hölgyek buzgósága tart
fenn. Azt a számtalan jól berendezett kórházat, melyeket a szegények
számára állítanak fel. Már a XV. században egy kis német városkának hét
kórháza volt. Bármíly jótékony czél lebegjen szemünk előtt, ma e czélra
mindjárt vállalkoznak részvevő, könyörűlő szívek. Egy hónap előtt
hangoztatták a vérsavó szükségét a roncsoló toroklob elfojtására s a
párizsi _Figaro_ czímű lap pár nap alatt félmillió frankot gyűjtött. A
realismus nem tudja nézni mások szerencsétlenségét, nyomorát. Az állam
iparkodik segíteni a munkásokon, biztosíttatja őket, indirecte
gondoskodik családjaikról. A gyárosok, munkaadók lehetőleg segítik
munkásaikat, részt vesznek a bajaikban. Tíz év óta úgyszólván eltűnt
kebelökből a milliók halmozásának vágya, kevesebb haszonnal is
megelégszenek, csak elégedettek legyenek munkásaik.

Ennek a realismus gazdasági politikájának volt a tolmácsa Sismondi,
(1773–1842) aki mint nagynevű történetbúvár ismeretes. Korábbi gazdasági
műveiben közel állott Smithez, kinek nézeteit egy kissé az
idealrealismus szerint módosította. De mikor beköszöntött a realismus
nyomorúsága, az idealismus hajnalán a gazdasági válság, 1819-ben a
gazdálkodó és a munkás ember jólétét tartotta szem előtt. A puszta
termelés ellenében hangoztatta a javak méltányos felosztását; a szabad
versenyt korlátoznia kell az állam felügyeletének a gyengébbek javára.
Utóbb keserűen kifakadt az _Overtrading_ és _Underselling_ ellen,
elítélte azt a nagy kulturát, mely csak a gazdagságot, a kincseket
akarja összehalmozni nehány ember kezében. A realismus termékei, továbbá
a socialismus alkotásai: Saint-Simon (1802.) és Fourier (1808.) művei,
melyeket később hathatósan népszerűsítettek, magyaráztak, bővítettek
Bazard, Enfantin, Comte, Considerant és mások.

A helyzet azonban mind rosszabbra fordúlt. Nehezebb lőn a szegény ember
sorsa. Drágult az élelmiszer. Tömérdek munkás éhezett, nyomorgott, a
kisbirtokos is alig hogy tengődött, küzdött a nyomorral. Nagy volt a
földbirtok ára, de kevés a jövedelme, alig bírta fizetni az adót.
Bomladoztak a viszonyok. Tarthatatlan lőn a régi rendszer, melyet az
idealrealismus második felében a pénz aristocratiája, vagy plutocratia
teremtett. Nemsokára összeomlott a nagyszerű palotának egy része, melyet
harmincz év előtt 1790 táján kezdtek építeni, roppant kincsekkel, a
művészet és ipar alkotásaival raktak tele; de ingott alatta a föld és
meghasadtak a falak s folyton rázta az épületet az ébredező erkölcsi
érzés. El volt nyomva a becsület, a tisztesség, a nemes és magasztos
gondolkodás, a tiszta erkölcs, ezek berontának a fényes palotába, az
utczára hányták és lábbal taposták drága kincseit, összetiporták nagy
részét azoknak a fényes, ragyogó, pompázó tárgyaknak, miket az
idealrealismus összehalmozott, hogy azután újra kezdjék Sysiphus örök
munkáját, az idealismus és realismus váltakozását.

1820 körül a nagy gazdasági válságok idején újra föllépett az
idealismus, így a nemzetgazdaságnak is eszményi álláspontra kelle
emelkednie. Voltak híveik az oeconomistáknak, voltak a szabad
kereskedésnek is. Győzelmeket arattak a különféle parlementekben és
kormányoknál. Körülbelül 1860-ig nagyon sok hive volt a szabad
kereskedésnek és iparnak. De azután mindenfelé győzött a védrendszer,
mely a hetvenes években teljesen érvényre jutott. Ez volt a gazdagok
feltétlen uralkodásának kora. A socialistákat kivéve, a nemzetgazdák is
símultak hozzájok. Mindenfelé uralomra jutott az államban a
központosítás, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia,
az irodalomban az akademismus stb. Csakhogy azután rohamosan
hanyatlásnak indult. A nyolczvanas évek realismusa alatt beállott az
erkölcsi és anyagi bomlás. Mindenfelé socialismus; strike, anarchia,
kivándorlás, pórlázadás jelentkezett. Az államférfiak, politikusok,
nemzetgazdák figyelme a szegény munkás és napszámos felé kezdett
fordulni. De mindez nem akadályozhatta meg a gazdasági válság kitörését,
melyet a kereskedés meg az iparé fog kivetni. A gazdasági téren is
beköszöntött tehát az idealismus. Vajha mentől kevesebb bajjal állhatnók
ki rövid uralkodását! Tizenöt-húsz évnél nehezen fog tovább tartani s
talán a vele járó bajok sem lesznek oly borzasztók, mint a XI. és XVI.
században, mikor az ember anyagi jólétét teljesen feldúlták a szörnyű
viharok. 1720 körül sokkal szerencsésebben élte át az eszményi korszakot
az emberiség. 1820 körül hasonlíthatlanúl kedvezőbb volt az erkölcsi
vihar lefolyása. Valószinű, hogy most még kedvezőbb lesz. De nagyon
tévednénk, ha azt hinnők, hogy minden pusztitás nélkűl rohan végig
társadalmunkon, hisz az idealismus harcza benyúlik a nagy forradalomig,
mely hihetőleg rémséges pusztításokkal fog járni egyes országokban.




XI.  A NYELV ÉS AZ IRÁLY.

Mi a nyelv? Izült hangok változata, melyeknek ismert jelentésök van s
gondolataink, érzelmeink közlésére használjuk. A tömérdek kérdés között,
melyek a nyelv említésénél fölmerűlnek, talán legfontosabb épen
eredetének kérdése. Hisz ha meg van oldva a nyelv eredetének kérdése,
akkor magától elesik sok más kérdés, mely annyi bölcsészt és gondolkodót
foglalkoztatott, úgy, hogy végre a franczia Akadémiában megtiltották a
nyelv nagy kérdésének feszegetését.

Ha végigtekintünk a tudósok, bölcsészek fejtegetésein, látjuk, hogy már
a görög világban vitatták a nagy kérdést: vajjon _thesis_ vagy
_physis_-e a nyelv; vajjon emberi alkotás-e, vagy pedíg a természet
műve, egyszerűen termék. A középkorban nem lehetett e kérdést vitatni,
de a mint újra szabadabb lett a bőlcselkedés, ismét vita tárgya lőn,
vajjon az ember alkotta a nyelvet, vagy pedig az Isten és a természet
műve, naturae productum. Vastag könyvet kellene írnunk, ha e két nézetet
és számos változatait az egyes gondolkodók fejtegetéseivel akarnók
bemutatni. Igen érdekes, de ránk nézve most lehetetlen munka. Tény, hogy
a nyelven számos változás történik, melyekről be lehet bizonyítani az
emberi és öntudatos hatást, de ezerszer több, melyekről senkisem bírja
kimutatni az emberi öntudat legcsekélyebb nyomát sem. Ismeretes, hogy
koptak el a szók, különösen a képzők és ragok; azt könnyen megértem,
hogy a kiejtés gondatlansága, kényelme, szebb hangzása a XIII. század
nyelvének ily szavait: _timnucebelevl_. _uruzagbele, vogmuc, tilutoa:
tömlöczéből, országba, vagyunk, tiltá_ alakra változtatta, de már az
úgynevezett hangtörvények szabályos jelentkezése, melyeket nem tekintünk
ugyan productumoknak, termékeknek, de mindenesetre az emberi szervezet
öntudatlan működése hozta őket létre, mint az emberi élet más
tüneményeit, melyekre teljesen áll az erkölcsi világ törvénye. A nyelv
életében is mindenütt megtalálni az uralkodó eszme hatását. Az
idealismus napjaiban megkezdődik a purismus, mely a magyar eredetű, vagy
annak látszó szókat keresi, azután egyesek hozzáfognak a neologiához, az
új szók faragásához, a nyelvújításhoz. Ez még túlnyomó az idealrealismus
első felében. Az idealrealismus delén beköszönt az orthologia, a helyes
magyarság, mely üldözi az új, merész alkotású szókat, még jobban gyűlöli
az idegen szólásmódokat; ez az üldözés tart az idealrealismus határán
túl is, mikor lassankint pongyolább lesz a nyelv: az iró nem riad vissza
az idegen és tájszóktól, szónokok, ügyvédek stb. tömérdek latin szót
kevernek előadásukba, úgy, hogy némely író egészen kevert nyelvet
használ.

Már a rómaiaknál látjuk, hogy a Krisztus előtti II. század idealismusa
alatt görögös kifejezésekkel és szólásmódokkal akarják megnemesíteni
nyelvöket, míg Cicero, Virgilius, Horatius stb. idejében, tehát az
idealrealismus alatt beköszönt az orthologia, de már Kr. u. II. század
nyelvében sok provincialis elemet, tájszót lelünk. Nem említve a
közbeeső hullámokat, csak az 1490–1710 évig tartót tekintjük, az
idealismus idején látjuk a francziáknál, hogy dolgoznak a neologián,
különösen a _Pleiade française_, köztük _Du Bellay Joakhim_, a kinek
_Defense et illustration de la langue française_ czímű munkája társainak
manifestuma volt. Megvetéssel utasítja vissza a népies formákat, az
elavult irodalmi nyelvet, ajánlja a görögök és latinok utánzását; Du
Bellay azonban még mérsekli magát, tovább ment _Ronsard_, a Pleiade
feje, kit bár többen gúnyoltak, az előkelő világ csodált, l’Hopital
kanczellár magasztalt, az _Académie des jeux floraux_ Minervának tömör
ezüstszobrával ajándékozott meg és a költők fejedelmének jelentett ki.
Rohamosan emelkedett a dicsősége, adományokkal halmozták el. IX. Károly
király is nagy kedvezményekkel látta el, mint II. Henrik és I. Ferencz.
A király kegyelme még növekedett, mikor 1572-ben a _La Franciade_ czímű
hőskölteményével lépett föl, mely a franczia nemzet eredetével
foglalkozott és a classicus eposok mintájára készült. IX. Károly halála
után apátságába vonult vissza, de ott is fölkeresték III. Henrik,
Erzsébet angol királynő, Stuart Mária ajándékaikkal. Élte vége felé
visszavonta újításait, de már akkor erős volt az idealrealismus, mely
tiltakozott az új szók faragása, a görög-latin kifejezések, szólásmódok,
fordulatok meghonosítása ellen. Még bátrabb újitó volt _Baïf_
(1524–1589), a ki nemcsak új szókat és időmértékes verseket alkotott,
hanem a melléknevek fokozását is latin mintára csinálta.

Ugyanakkor az angol, spanyol, olasz, cseh s kivált a német irodalomban
találkozunk a nyelv reformjával, a görög-római remekek és a classicus
verselés utánzásával. Nálunk _Erdősi Sylvester János_ próbálgatta a
görög-római párverset meghonositani, Németországban Luther egész új
irodalmi nyelvet teremtett biblía fordításával.

1600 körül már jelentkezik az új, az ortholog áramlat. Nálunk Telegdy
Miklós pécsi püspök ugyan jóval előbb mondja, hogy gyűlöli az új
neveket, de az idealreálismus orthologiájának legtekintélyesebb
képviselője, _Geleji Katona István_ erdélyi református püspök, a ki
_grammatikácskájában_ etymológiai alapra helyezi a nyelvtant és
helyesírást. A francziáknál, olaszoknál nyelvszabályozó szerepet
játszanak az akadémiák. Galliában állítólag már Nagy Károly alatt az
idealrealismus delén volt ily akadémiaféle, melyben Nagy Károly Dávid
király nevét viselte, míg a többiek görög, római neveket. Alcuint
Flaccusnak, Angilbert-t Homernek hívták, a király nővérei és leánya
híres nőneveket használtak. A 975-től 1490-ig terjedő hullámban voltak
ugyan már előbb is úgynevezett _Puys_-k, de 1323-ban kezdett alakulni s
tekintélyre jut az _Académie des Jeux floraux_. 1608-ban kezdődött a
Rambouillet-palota társasága, melynek nagy befolyása volt az irodalomra.
Richelieu 1635-ben alapította a franczia akadémiát, melynek ortholog
feladata volt megtisztítani a nyelvet a durva és fattyú szóktól,
megakadályozni a baj megújulását, biztos szabályokat állapítani meg, egy
szótárt, nyelv-, költészet- és szónoklattant írni. Az _Academia della
Crusca_ játszott e fajta szerepet. A realismus gyarapodásával
szaporodnak ugyan az akadémiák és irodalmi társaságok, például
Olaszországban a XV. században mintegy hatodfélszáz volt, de ezeknek már
egészen más a hivatásuk.

A XVII. század második felében bomlik a nyelv, tele van idegen és
tájszókkal, kivált nálunk kevés prózairó volt képes tisztán megőrizni
előadását a latin szók árjától. Ilyen volt Haller János, a _Hármas
istória_ fordítója. De nemcsak megóvta magát az idegen szóktól, hanem
küzdött is a _deákos_ emberek ellen, kik „annyira felkapták és egyelítik
a magyar szót diákkal, hogy alig tudná hirtelen eszében venni az ember,
kivált a törvénykezők között, melyik nyelven beszél: ez pedig nem
szükségből, hanem részszerint a szokásból, részszerint magok
mutogatásából teszik, deáki tudományokat akarván jelezgetni az olyanok,
legfőkép a köznép között. Holott a volna dicséretre méltó, a ki melyik
nyelven indítaná dolgát, végezné azon, emide-amoda kapkodás nélkül.“

A XVIII. század elején újra kitör az idealismus s vele nem sokára
megjelenik a purismus és a neologia. A francziák, kiknek megállapodott
irodalmi nyelvök volt, aránylag kevés új szót alkottak, különösen
dícsérték Saint-Pierre abbét, a kinek a _bienfaisance_ szót
köszönhették; de mások sem riadtak vissza egy-egy új szó alkotásától,
kivált a bölcsészeti, politikai, művészeti és más téren. A németeknél,
angoloknál, olaszoknál és más európai népeknél szintén dívott az új szók
alkotása, de talán sehol annyira, mint a magyar irodalomban. Itt majd
minden jobb nevű írónak köszönhetni több-kevesebb új szót. Legkiválóbb
mesterök Kazinczy Ferencz volt, a ki lexiconunkat szegénynek,
nyelvtanunkat habozónak és hiányosnak, stilisticánkat feszesnek,
ügyetlennek találta és Toldy Ferencz lelkesedéssel írja róla, hogy ő
maga olylyá tette a magyar nyelvet költészetben és szépprózában,
milyenre a nyelvek történetében nincs példa. Pedig van. Mikor Dante
elfordúlt az olaszok addigi irodalmi nyelvétől, és a toscánai dialectust
tette azzá, vagy Luther, midőn a szász cancellária nyelvét tette
irodalmivá, vagy éppen szomszédunkban a románok legújabban átalakíták
irodalmi nyelvöket, vagy mikor tótjaink, különösen nagy költőjük,
_Kollár János_, a csehet honosította meg a tót irodalomban, mind oly
forradalmi munkát végeztek, a minőt Kazinczynak köszönhetni. 1800 körül
nálunk is megjelent az orthologia. 1794-ben Kármán tiltakozik a
szófaragók ellen, e tiltakozók száma növekedett. Révay megalkotta a
történeti és etymologiai nyelvtant, a közéletben gúnyolni kezdették a
neologusokat, utóbb kézről-kézre járt a híres _Mondolat_, melyet
_Somogyi Gedeon_ 1813-ban adott ki, ezt az új szók gyűjteményét, mely
homeri kaczajt keltett az országban. Révay nyelvtana és helyesírása is
megdőlt. Századunk első tizedében föllépett Verseghy, hogy a közszokás
nyelvét és alakjait fogadja el grammatikájában s a kiejtést tekintse
irányadónak a helyesírásban.

1820 körül új idealismus jelentkezik s vele megjelenik a purismus és a
neologia. A francziáknál Hugo Viktor és mások új kifejezéseket kezdenek
használni, nálunk Vörösmarty, Kisfaludy K., Bajza, Toldy, Jósika, Bugát
és mások csinálják az új szókat, használják az új fordulatokat s Toldy
kijelenti, hogy irodalmunkban helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy s
műszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet. E tanításnak azonban véget
vete a hatvanas évek végén fölébredt orthologia. Egy-egy hang ugyan
emelkedik már az idealrealismus első felében a nyelvújítás, a
nyelvmívelés ellen; de az igazi reactio rendesen akkor áll be, mikor a
nagy nemzeti egység központosító eszméje határozott uralomra jut. S ez
1870 körül állott be. Létrejött az olasz és német egység, mindenfelé
vaskézzel dolgozott az orthodoxia, az irodalomban dolgozott az
akadémismus, az ortografiában a történeti és etymologiai irány, a
nyelvben is uralomra kelle jutni az orthologiának. Minden nagyobb
irodalomban _nyelvőrök_, _Sprachwartok_ keletkeztek, grammatikusok
nyelvtani szempontból bírálták az írókat, nálunk a szóképzés volt a
legfőbb tantárgy. Az akadémiában ugyan a régi idealisták védték a
nyelvújítást. Toldy, Ballagi Mór, Fogarasi, Gyulai s talán én is az
Akadémián kívül csúfoltuk, bonczoltuk az orthologiát, de titokban magunk
is azok voltunk, a mennyiben egy-egy rikítóbb új kifejezést semmi áron
se használtunk volna, mert nem engedte az uralkodó eszme. Az öreg
_Manzoni_ is előszedte az idealismus alatt írt történeti regényét, a
világhírű _Jegyeseket_, megtekintett benne minden szót s kitörülte, ha
nem volt toscánai eredetű, mert ez az olaszok irodalmi nyelve.

De már a hetvenes évek vége felé lehetett itt-ott új hangot hallani az
orthologia ellen. Nem az ideálistákét, a kik bölcsészeti világnézetökben
azt hiszik, hogy minden lehet és szabad az embernek, még a nyelvújítás
is, hanem a realistákét, a kik nem tűrik az orthologia nyűgét, a
kényelem és nyugalom barátai s nem tekintik, honnan veszik a szót, hanem
használják, ha új, ha idegen, vagy ha valamily tájbeszéd sajátja. A
nyelvtanban sem szerették a történeti és etymologiai irányt, hanem a
közszokás nyelvét követelték, gúnyolták az _ikes_ igéket és hangoztatták
a kiejtés szükségét a helyesírásban. A helyesírásnak phonetikus alapon
rendezése általános lőn az egész művelt világon. Francziák, angolok,
németek s más nemzetek sürgették ezt s részben tettek is valamit. Maga a
franczia akadémia is megmozdult, bizottságot küldött ki, hogy jelentést
és ajánlatot tegyen. Nálunk a sajtó hátat fordított a történeti és
etymológiai, vagy nevezzük akadémiai helyesírás némely követelésének s
ma valóságos anarkhia állott be. Iskoláinkban meg van hagyva, hogy az
akadémiai helyesírást kövessük; de maguk a tankönyvek sem követik, a
sajtó pedig a legszabadabban jár el, úgy, hogy nemcsak jeles tanulók
akadnak, a kik hibát követnek el dolgozataikban, de néha a tanár sem
tudja, mikép írjon. Azért akad nem egy paedagogus, a ki hangoztatja,
hogy nem is kell a helyesírást tanítani, mert úgy is belészokik a
tanuló. Maga az egyetem rectora, _Fodor_ József idei székfoglaló
beszédében (1894) e nézet mellett kardoskodott, a minek igazi oka a
realismus léha egyedisége, individualismusa, melynek nehezére esik
minden kényszer az erkölcsi dolgokban, míg az adófizetés, általában
minden fizetés dolgában követeli a pontosságot, minden más téren is
sürgeti a csint és rendet.

De térjünk az irályra, mely alatt azon módot értik, melylyel kifejezzük
magunkat. És mivel minden ember szervezete eltér a másikétól, más módon
fejezi is ki magát s azért szokás Buffonnal mondani, hogy a stylus maga
az ember. Ez nagyon igaz s kivált szembetünően igaz az idealrealismus
napjaiban; de ha az eszme háromféle hatását vizsgáljuk, látjuk, hogy az
emberiség irálya is majd eszményi, majd idealreál, majd pedig realis. Az
eszményiség napjaiban lassankint elkezd feszes, ünnepélyes, néha
fenséges lenni, az idealrealismus alatt már itt-ott egyszerűbb,
tételesebb, kezd elfordulni a körmondatos, túltömött előadástól, míg a
realismus gyarapodásával egyszerű, átlátszó, könnyed, tételes, itt-ott
festői, de legtöbbször pongyola és gondatlan. Ez minden irály törvénye,
melyet rendesen megtartanak az irók; néha az idealismus idején
találkozunk eltérésekkel, mikor a satyrikus gúnyos hangja az egyszerű
irályt sem veti meg. De a kor legsajátosabb, legkedveltebb irodalmi
alkotásainak irálya lehetőleg feszes, ünnepélyes.

A Kr. e. 150 év körül megindul Rómában az eszményieskedő latin irodalom
nagyhangú ünnepélyes irályával, mely az idealrealismus alatt is számos
követőre talált s Cicero híres beszédeiben érte el tetőpontját.
Gymnasiumainkban jól ismerik e beszédek egyikét-másikát s a realismus
idején sokszor nem hiszik, hogy e beszédek elmondattak, annyira
ünnepélyes, körmondatos, nehézkes az irály. Ez időből való Sallustius
történetíró is, kit szintén olvasnak iskoláinkban és csodálják
ünnepélyes irályát, melyet a realista el sem tud képzelni, hogy
történelmi legyen. Virgilius, a ki az idealrealismus delén élt, sem tud
menekülni ez irálytól, mely annyira eltér Homer realis stylusától. Pedig
sok mindenben követte a görög nagy mestert, de nem tudott szabadulni az
irálytól, melyet egyéni szervezete és az uralkodó eszme együttes hatása
szült. Bezzeg tetemesen megváltozott a Kr. u. második század irálya,
mely egészen realis lőn. Már az első század latinságát nem aranynak,
hanem ezüstnek mondották. Az irály subjectív, egészen alanyi természetű,
a mondatalkotás nem tekint a művészi tagolásra, a szó helye laza és
önkényes, szellemesen és érdekesen akarnak írni. Az I. század végével
kialudt a nemzetben a fensőbb szellemi érdekek iránti rokonszenv, csak a
gyakorlati czélok vonzották. A III. században újra emelkedett lesz az
irály, az idealrealismus alatt 330 körül Lactantius a régi classicus
irodalmi nyelvet akarja meghonosítani. Ugyanerre törekszik a IV. és
részben az V. század néhány tehetségesebb írója, több egyházatyával mint
sz. Jeromossal, Ágostonnal, Ambrussal stb. együtt, de lassankint
uralomra jut a realismus s vele a tartományok, különösen Gallia nyelve.
Idegen és népies szólásmódok, ízléstelen idiotismusok honosúltak meg az
irályban, mely nagyon messze esett a classicus idők nagy mestereitől.

Az irály hasonló módosuláson megy keresztül a középkor nagy hullámaiban
is. A művelt világ latin irodalma csakúgy elárulja ezt, mint a kezdődő
franczia, angol, és a nagy virágzásra jutott olasz és német irodalmak.
Ezt mutatja a kor nagy fejlettségre jutott arab irodalma is, azonban e
népek irodalmai a tér és idő akkora távolságára esnek tőlünk, s műveik
kevés kivétellel ismeretlenek előttünk, hogy sokkal biztosabban
haladhatunk, ha mindjárt az 1490–1710-ig terjedő hullám irodalmait
tekintjük meg. A XVI. század rajongó idealistáinak irálya többnyire
feszes, méltóságos, nagyhangú és ünnepélyes. A görög-római mintákat
szeretik utánozni, s azok közül éppen a cothurnus, a büszke, önérzetes
és ünnepélyes hang mestereit. A francia _Pleiade_ verses és prózai
műveiben ilyen irályra akadunk. Az angol földön _Surrey_ (1517–1547.)
fényes rhetoricával, szónoki lendülettel írja szerelmes költeményeit
feleségéhez; _Sackville_ (1536–1608.) irálya már egészen pompázó;
Spanyolországban az antik és olasz formákat utánozták. Oly nagy
tehetségek, mint _Ponce de Leon_ (1527–1591.), _Fernando de Herrera_ (✝
1595) az isteni és mások ódai hangon a legmagasabb szárnyalással és
fenséges nyelven írták költeményeiket. Az olasz irodalom nagyhangú
eposokat tud felmutatni, közöttük figyelmet keltett _Bernardo Tasso_-nak
terjedelmes költeménye _Amadigi di Francia_, mely a lovagvilág
kalandjait énekelte meg. A lengyeleknél _Kochanovszki_ (1532–1584.) a
_lengyel Pindar_, nálunk a sok protestáns ének- és jeremiádköltő keserű
gúnyban és panaszban, majd az isten iránti lelkes bizalomban törtek ki.

Bajos volna és fárasztó a tömérdek névvel felhozakodni, melyek a svéd,
hollandi, cseh és kivált a német irodalomban ennek az ünnepélyes,
feszes, fenséges és szónoki stílnak művelői voltak, kiket akkor mindenki
természetesnek és szépnek talált. 1600 körül azonban két irányban haladt
az irály. Az egyik folytatta az idealismus nagy hangját, sőt ízetlenül
fokozta, a másik erőteljes, férfias nemzeti stílt honosított meg. Az
első az angoloknál _Lily_: Euphues czímű regénye után euphuismusnak, a
spanyoloknál _Gongora_ költő neve után gongorismusnak, estilo cultonak,
az olaszoknál marinismusnak, a francziáknál _precieux_-nek neveztetik.
Ez keresetten pompázó, ragyogó sujtásokkal körülíró, affectált
választékossággal és finnyás előkelőséggel dicsekvő stílus, mely a XVII.
század közepéig, kivált a magasabb rangúak körében, tetszésre talált,
azután mindinkább hanyatlott, úgy, hogy Moliére gúny tárgyává tehette. A
másik irány jeles költőket és írókat mutathatott fel s különösen a
tudományok művelői szerették használni. _Shakespeare_ 1600 körül tud
fenséges és nagy lenni, a nélkül, hogy elmerűlt volna ebbe a finnyás és
keresetten pompázó stílusba, a század közepén _Corneille_ nagyszerű és
fenséges, bár néha közel jár hozzá, _Racine_, az érzéki szerelem
költője, a gyarapodó realismus védelme alatt megmenekűl tőle, szintúgy a
hatalmas szónok, _Bossuet_, kinek minden nagysága mellett a _douceur_
egyik fő jellemvonása. Fenelon már realisabb, irálya kedves és
gördülékeny, behízelgően könnyed; olyan mint _Addisoné_. Nálunk a
realismus kedves, könnyed, enyelgő stílusának kiváló mestere Mikes
Kelemen.

1710 körül azonban új szellem hatja át az ember lelkét. Vége lesz annak
a lágy, kedves, néha pongyola és gondatlan irálynak s ünnepélyes, feszes
és szónoki váltja fel. Hisz mikor az ember tele van felháborodással, az
erkölcsi érzés öldöklő kifakadásaival, mikor hitványnak, léhának,
korlátolt és önző, buta és erkölcstelen realistának tekinti az egész
környező világot, nem használhatja többé azt a lágy és kedves, nyájas és
könnyed irályt; neki új és fenséges kell. És ilyen az idealismus irálya.
Ha kezünkbe veszszük Diderot, Rousseau, Raynal, Volney, Mirabeau és a
sok ezer költő, író, gondolkodó műveit, kifárasztanak bennünket
stílusukkal. Az a tömérdek szónoki declamatio, peroratio, amplificatio,
az a sok elmélkedő, tanítói elem, nagy, túltömött, körmondatos és mázsás
súlyú dictióival nem a mi realismusunknak való. A német _Klopstock_
ódákban ír egy elbeszélő költeményt, a _Messiást_, a skót _Macpherson_
elhiteti a világgal, hogy megtalálta a régi bárdok elégiai bánatos hangú
elbeszéléseit, s elhiszik neki, mert a hogy Macpherson _Ossiánja_
énekel, úgy kell akkorénekelni, hogy az egész művelt világ rajongva
olvassa. Nálunk Bessenyey, Báróczy, Kazinczy és mások művelik ezt az
irályt tele újsággal, szokatlan fordulatokkal, idegen szólásmódokkal,
mert csak így szép, így nemes, választékos és előkelő. És hogy rajongnak
az eszményi stíl e mestereiért! Mikor Kazinczy nagy beteg lett,
számtalan tisztelője aggodalommal hallotta a nyelv, a stíl újítójának
súlyos baját. Az egész Magyarország visszhangzott a szép irály, a művelt
nyelv magasztalásától. Kazinczy a legnagyobb csodálattal kísérte
Báróczy, a bécsi testőr működését, Baróczy koszorúja után epedett s ezt
az epedést a legtöbben jogosnak, természetesnek tartották. A bécsi
testőr nagy ember volt, csodált férfiú, pedig csak, mint pár közepes
regény fordítója szerepelt. Mégis csodálták az ideal-real időszak első
felében, mert a kor dagályos, emelkedett irályát legjobban kezelte a
múlt század hetvenes-nyolczvanas éveiben. Ha a mai realista olvasó
kezébe veszi e regényeket, nagy megütközéssel látja és kérdi, hogyan
lehetett élvezni őket? Báróczy, a XVIII. század utolsó negyedének írója
rosszabbul, élvezhetlenebbül forgatja a tollat, mint Mikes Kelemen, a ki
jóval megelőzte. A mai olvasó és bíráló szívesen forgatja Mikes Kelemen
leveleit, nem győzik magasztalni könnyű, humoros és behízelgő nyájas és
egyszerű stílusát. Huszonöt év óta fokozatosan növekedett a dicsősége,
míg Báróczyé hasonló mértékben apadt. Mi az oka a stílus e változásának?
Az uralkodó eszme változása. Még 1800 után is találkozunk itt-ott e
dagályos irálylyal; de már lassankint terjedezett a realisabb idők
egyszerűbb irálya. Kisfaludy Sándor _Himfy_-je a század elején nem
egyszer lapos. 1813-ban pedig megjelent a _Mondolat_, melyben nemcsak
egyes szók voltak kicsúfolva, hanem a nyelvújítók, különösen Kazinczyék
stílusa is. Ha az újítók szavain kaczajra fakadtak a _Mondolat_ olvasói,
talán még jobban nevettek Kazinczy stíljának utánzatán.

De nem sokáig nevettek. Nehány év múlva, 1820 körül beköszöntött az
idealismus s újra szépnek, fenségesnek, magasztosnak találták a
nyelvművelők irályát, újra igaznak tekintették Kazinczy magasztalását
Báróczy irályáról, halhatatlanoknak jelenték ki a megcsúfolt Kazinczy
érdemeit s az egész művelt világon divatos kezdett lenni az övéhez
hasonló stílus. Vörösmarty irálya volt a legszebb, legmagasztosabb
nálunk, a francziáknál Hugo Viktor ódáit és más száz meg száz költőét és
íróét csodálták. Hazafias óda és elégia, satyra és epigramm, a nemzeti
dicsőséget zengő eposok és áradozó balladák jöttek divatba. E dagályos
áradozó stíl vegyesen élt azután az idealrealismus alatt és körülbelül
1870-ig, sőt Bartal miniszter 1875-ben is cicerói körmondatos beszédeket
tartott az országházában, melyeket elég szívesen hallgattak; de tény,
hogy az ötvenes évektől kezdve feltűnően gyarapodott e stílus
ellenségeinek száma. A növekvő realismus már nem tudta élvezettel
olvasni Hugo Victor ódáit, neki nem a zsarnokok ellen tomboló
költemények, hanem benső, közvetlen, meleg és hangulatos dalok
kellettek. Jól emlékszem, mikor 1859-ben Hugo Victor kiadta a _Századok
legendáját_, mily elragadtatással üdvözölte a sajtó nagy része a kor
legnagyobb költőjét és ki az, a ki a mostani realismus napjaiban
élvezettel tudná olvasni a poéta öntelt, nagyhangú, nyomatékos és
keresett előadását. Nekünk ma Bourget, Guy de Maupassant, Herczeg
Ferencz, Bródy Sándor, Kóbor Tamás és hasonlók kedves, könnyed, sokszor
ellentéthajhászó, élczes, szellemes, nem egyszer pongyola és léha
stílusa kell. Az ilyeneket még eltudjuk olvasni. A mai író íróasztalához
ülve nem sokat töpreng a stíl bájain, hanem ír könnyedén, sokszor a
nélkül, hogy újra meg újra átolvasná és javítgatná. A jó Kazinczy
tizenhatszor dolgozta át Sallustius fordítását, mindig talált benne egy
sereg javítani valót. Az idealismus alatt és az idealrealismus első
felében az ifjúság nagy gonddal irogatja ki a jeles költők szép eszményi
mondásait, melyekben a gondolat mellett a kifejezés szépségét, bűbájos
varázsát fontosnak tartja, sőt vannak olyanok, a kik csak ezt
hajhászszák, ezt lesik, keresik. A realismus gyarapodásával nincs
érzékünk a kifejezések idealis szépsége iránt, gyűlöljük ezt a fárasztó,
ünnepélyes irályt; az öregek között azonban akad néha egy bomlott
idealista, a ki gyönyörködik benne. A most elhunyt Horvát Árpád egyetemi
tanár csak nemrég szavalta el előttünk Vörösmarty gyönyörű prológját,
melylyel a nemzeti színházat megnyitották; szegény jó bolond, kiált fel
a realista, minket azonban emeljen fel a bomlott ember magasztos
gondolkodása, nemes érzése és sokszor felháborodó magavisele.




XII.  A COSMOPOLITA ÉS A NEMZETI IRODALOM.

Ötven-hatvan év óta mást se hallunk emlegetni, mint a _nemzeti_ szót. A
művelt világ minden irodalma ezt hangoztatta. A _nemzeti_ és a _népies_
volt a jelszó, hajhásztuk a magyaros, a népies szólamokat és
kifejezéseket, melyek sokszor háj- és bundaszagúak valának; de
tetszettek a tömegnek, élvezte minden olvasó. Iskoláinkban a tanárok
ilyen olvasmányokon oktatták tanitványaikat, ilyeneket írtak a népszerű
irók, dícsértek, magasztaltak a kritikusok. Mindez megfelelt a gyarapodó
realismusnak, mely benső, meleg és kedélyes irályt kedvel s irtózik a
Hugo Viktor vagy Vörösmarty-féle hideg, ünnepies és feszes stílustól.

Az erkölcsi törvény fölfedezése után mindjárt mondottam, hogy az
idealismus megveti, lenézi ezt az irályt, meg akarja nemesiteni ezt a
nyelvet és stílust s cosmopolitává teszi az irodalmat. A legtöbben
nevetségesnek találták e jóslatomat. Hogyan lehetne valaha ismét
cosmopolita az irodalom? Mikor a legnagyobb szépségek egyikének tartjuk
a népiest, a magyarost, el sem tudjuk képzelni, hogy ujra megvetéssel
lássuk ezt az irodalmat, mint a huszas években tevők. Pedig már
jelentkezik a cosmopolitismus követelése.

Nem csekély meglepetéssel olvastam a _Revue des deux Mondes_ 1895
október 1. számában Brunetière czikkét a cosmopolita és nemzeti
irodalomról. Ime az idealismus hajnalának egy ujabb tüneménye, gondolám
magamban. A franczia irodalomtörténész nem tagadja ugyan, hogy van
nemzeti irodalom, de hirdeti, hogy ezután cosmopolitává kell lennie. Ha
idáig visszaéltek a nemzeti jelszóval, ő nem akar a másik hibába esni,
még létét is megtagadni, hanem csak annyit mond, hogy cosmopolitává kell
lennie. Szerinte a cosmopolitismus ellenfelei nem fontolták meg eléggé a
cosmopolitismus okait, sem a franczia irodalom lényeges jellemét, sem a
külföldi irodalmak szolgálatait.

Melyek tehát a cosmopolitismus okai? Brunetière nem ismeri az erkölcsi
világ törvényét, nem is keresi a cosmopolitismus mélyebb eszmei okát,
mely a kitörő idealismusban rejlik, hanem az ipar és kereskedés
nemzetköziségében. Londonban és Szent-Pétervárott, Rómában és Berlinben
egyenlő a ruházat, sokszor ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a költők
modelljei, ez a rokon életmód és közös gondolkodás nemzedékről
nemzedékre általánosul s lassankint eltörli a faj öröklött
jellemvonásait. Maholnap csak a legsötétebb Afrikában lesz nemzeti,
másutt elenyészik.

Nemzetközi lesz a tudomány is. Igaz ugyan, hogy még fenforog a chinai és
európai orvostudomány között a külömbség, még nem régen ezelőtt eltért
egymástól a franczia és angol kritika, a német és angol bölcsészet. Amit
Voltaire ki nem állhatott Shakespeareben, épen az tetszett az angol
kritikának és ha két bölcsész külömbözhetett egymástól, az Schelling és
Reid Tamás, vagy Schopenhauer és Dugald Stewart volt. Most ez
megváltozott. Valjon az angolok folytatják talán eddigi érdeklődésöket a
kísérleti természettan és a németek a transcendens metaphysica iránt?
Azt hiszik talán, hogy ezzel fajuk múltjának tartoznak? Pedig nem úgy
van. Jenában vagy Berlinben az egész bölcsészet természeti lélektanra
szorítkozik, míg Oxfordban kell keresnünk az utolsó metaphysicusokat.
Íme ez már új valami! Az angol képességek a németekéi lettek, sőt még
több is történt. Habár vitatkoznak, páratlan értelmi egység van
készülőben és bátran állíthatni, hogy századok óta nem volt a világnak
egyöntetűbb gondolkodásmódja, mint napjainkban.

Ez Brunetière okoskodása. Természetesen kifogástalan az az észrevétele,
hogy egyenlőségre, ugyanazon érzésre, gondolkodásra látszik törekedni az
emberiség. Iparunk, kereskedelmünk javított gépekkel lát el bennünket,
egyformává lesz öltözetünk, hátat fordítunk régi szokásainknak és
kényelmesebbeket honosítunk meg. Nem esengünk szüleink főztje után,
hanem elfogadjuk a szomszéd vagy műveltebb népekét, ha ízleteseknek
találjuk. Szóval szívesen alkalmazkodunk a jobb újhoz, még ha idegen is.
Brunetière példái azonban nagyon hibásak s így mitsem bizonyítanak. Ami
Voltairenek nem tetszett Shakespeareben, azt ugyanakkor az angol
kritikusok sem szerethették. A XVIII. század hajnalán, még Pope
virágzott, nekik sem kellett Shakespeare drámaírása. A nagy angol költő
a század közepén lett divatos és a XIX. században is csak 1840-től
kezdtek igazán rajongani érette, azóta írták róla a tömérdek iskolai
tanulmányt és értekezést. 1870 körül újra hanyatlani kezdett a
Shakespeareomania, mert sem a tiszta idealismus, sem a tiszta realismus
nem kedvelheti az idealrealismus delének nagy költőjét. Amint Petőfiért
vagy lord Byronért nem igen rajongtak 1875 óta, úgy Shakespeare is
háttérbe szorult. 1870-től se Angliában, se Németországban nem akadt
hírneves metaphysicus, hanem többé-kevésbbé az egész világon mindenütt a
naturalismus uralkodott; míg ma rohamosan megyünk az idealis bölcsészet
tágas csarnokaiba. Igaz, hogy az angolok elűl járnak, legutóbb náluk
mutatkozik legfeltűnőbben az eszményi gondolkodás; de akármerre tekint
Brunetière, mindenütt a metaphysicai hajlandóságok nyomára akad. Az
egész világon mindenfelé moralizálnak a sajtó emberei, roppant keresik,
olvassák a vallásos hangú műveket, számos efféle folyóirat keletkezik.
Az emberiség kezd eszmélni, összefoglalni. Ha történetesen a jenai és
berlini egyetem tanárai kevésbbé tudnak símúlni az eszme új áramlatához;
ha esetleg Németország egyetlen nagyobb metaphysicust sem fog
felmutathatni, ez nem bizonyít semmit; az írány megvan, a nép kapkod az
effajta művek után és maholnap az egész világon győz az idealismus,
mikor végtelen gyönyörűségünk telik a metaphysicai és erkölcstani
dolgozatokban.

Talán e változásokat is a nemzetközi ipar- és kereskedés, az
internationalis tudomány és sajtó hozza létre? Nem, hisz mind az eszmei,
mind az anyagi fejlődés az uralkodó eszme hatása alatt történik.
Máskülönben nem tudnók megmagyarázni, hogy az emberiség oly hatalmas
anyagi jólétre tesz szert 450 és 200 körül Krisztus előtt, továbbá
Krisztus után a II., VI., X., XV. században, a XVII-nek második felében,
majd meg századunk két első tizedében, valamint napjainkban. Ekkor
mindig a realis bölcsészet és irodalom, individualis erkölcstan
uralkodott. Az angol aptitudes emlegetése is haszontalan dolog. Tévedés
azt hinni, hogy az angol csak realista tud lenni az irodalomban úgy mint
a bölcsészetben. A XVII. század második felében a mysticusokat kivéve,
senki sem lelkesült a metaphysicai kérdések iránt. Angliában is előbb
Hobbes, utóbb Locke valának a realis irányú s nagy tekintélyű
bölcsészek. De mihelyt megpittymallott és megjelent az idealismus
hajnala, az angolok is elhagyták Lockeot s helyette Collier, Clarke
Sámuel, Wollaston Vilmos, Shaftesbury gróf, Hutcheson Ferencz, Berkeley
püspök és mások idealisabb bölcsészetét karolták fel. Mikor mutatkozik a
realismus első sugara, az angoloknál sem hiányzik a scepticus Hume,
Smith Ádám, Brown Péter corki püspök, Bolingbroke és számtalan más
gondolkodó, a kik realisabb iránynak hódolnak. Az ideal-real idején
természetesen mindkét iránynyal, találkozunk de a szélső idealismus
képviselőivel már sehol sem. Ezek ilyenkor többnyire pessimisták,
feldúlt lelkű satyricusok lesznek. A század első két tizedében Fichte is
jobbadán a politikai életre adja magát, Schelling a kor szellemében
mysticus lesz, a mire Fichte is hajlott; Hegel pedig rossz kedvvel
hirlapírásra és gymnasiumi igazgatóságra adja fejét. Az uralkodó
realismus következtében keservesen panaszkodik s csak 1816-ban, az
idealismus hajnalán nyeri vissza jókedvét.

Nagy igazságot idéz Brunetière Joseph de Maistretől, hogy azután
megczáfolja. A genialis gondolkodó szavai így hangzanak: „Nincsenek
emberek a világon; életemben csak francziákat, olaszokat, oroszokat
láttam; hála Montesquieunek, perzsák is lehetünk; de ami az embert
illeti, kijelentem, hogy soha sem találkoztam vele az életben és ha van,
tudtomon kívül van.“ Brunetière meg akarja czáfolni és azt feleli rá,
hogy a catholicismus nem ismer olaszokat vagy francziákat, khinait vagy
annamit, hanem csak keresztyént. S a franczia irodalomtörténetíró
hozzáteszi, hogy az angol és franczia, olasz és német neve alatt mi sem
fogunk mást érteni, csak politikai tömörűléseket. Talán egészen eltűnnek
a népek külömbségei, csupán az egyéniek maradnak.

Pedig Maistrenek igaza van. A realista nem ismer embert, hanem magyart
vagy németet, Pétert vagy Pált, mert mindig az egyéni és faji vonásokat
tekinti. Harmincz-negyven év óta hányszor ismételték előttünk Maistre
mondását költők és nem költők, írók és művészek. Tíz év előtt Brunetière
sem látta az embert, hanem a fajt és egyént; de most, az idealismus
hajnalán már csak az embert kezdi minden művészi alkotásban látni. Az
idealista ugyanis csak az egyetemest, az embert veszi észre, csak az
erdőt látja és nem a fát; a realistának ellenben Péterben és Pálban, a
magyarban és németben csak az egyéni tűnik szemébe; az általános emberi
elvész tekintete elől, a fától nem látja az erdőt.

De lássuk Brunetière második okát a cosmopolitismus mellett, vagyis a
franczia irodalom lényeges jellemét. Azt mondja, hogy a franczia
remekírók háromszáz év óta csak az ember működésében rajzolták a
természetet és történetet; az embert pedig társasági szerepében, s végre
a társadalmat az egyetemes emberiségében. Szóval a cselekvő embert
mutatták be a költők, a ki szembe száll a természettel. Corneille ugyan
megfeledkezett erről, mikor _Theodoráját_ vagy _Attiláját_ írta, de a
többiek mind szem előtt tarták; mert nem a művészet vagy az irodalom
kedvéért van az ember, hanem mindezek, sőt maga a religio is az emberért
van. Igaza volt a sophistának: παντῶν ἄνδρωπος μέτρον, mindennek az
ember a mértéke. Bárminők legyenek a külső erők, mi csak velünk való
viszonyukban ismerjük őket. Ha pontosabb meghatározás végett a tudomány
vagy bölcsészet elválasztja tőlünk, ez csak abstractio. Azt hiszi
Brunetière, hogy külföldön irtóznak az általános eszméktől és idézi Mme
Staëlt, ezt a nagy realistát, a ki dícséri a németek nagy fensőbbségét,
mely a szellem függetlenségében, egyéni eredetiségében rejlik…
„Németországban minden független, minden egyéni… sehol sincs
megállapított ízlés.“ A franczia remekírók ellenben ott keresték a
fensőbbséget, a hol és mikor a köznek használtak, ezért fogadták őket
oly szivesen a külföldön. Mindig a társadalom szolgálatában állottak. Ha
nem mindig adnak tiszta morált, mindenkor a társadalmi élet, a jó modor,
a világi bölcseség iskolái. Magasztalni szokták a franczia nyelv
átlátszóságát, logikáját, szabatosságát. De nem a franczia nyelv
világosabb vagy logikusabb mint más, hanem a franczia gondolkodás. S ez
onnét van, hogy öt-hat száz év óta meg akarta értetni magát s csak arról
írt, a mi az emberiség nagy részét érdekelte. Ők nem írtak néhány
beavatottnak, hanem mint George Sand mondá Flaubertnek: Írjunk az egész
világ számára; mintha csak azt mondaná, hogy legyen a mi irodalmunk
cosmopolita.

Mindezek szép szólamok és igazak is a maguk helyén, de nem Brunetière
alkalmazásában. Azt akarja mondani, hogy a franczia irodalom kiválóan
czélzatos. És ebben igaza van. A franczia az európai nemzetek fölé
emelkedik összefoglaló képességénél fogva. Az egy sémifajt kivéve, mely
emiatt alig képes államot alapítani, úgy, hogy birodalmuk vagy
despotismus, vagy anarchia volt, a franczia minden európai nép között
legjobban tud összefoglalni. Ennek tulajdoníthatni gondolkodásának
átlátszóságát és szabatosságát, innét ered irodalmának czélzatossága,
innét származik sok forradalma is. Egyenes logikája a mily dícséretes,
annyira veszedelmes tulajdon. Ha nem volna ez a sajátsága, talán nem
rohanna annyira a központosítás utján. A realisabb german nem rajong
annyira a központosításért, de nincs is oly általános Panamája, minővel
a francziáknál találkozunk a realismus idején. Minket azonban most csak
a francziák összefoglaló képességének irodalmi szerepe érdekel. Minden
irodalom czélzatos, amennyiben az ember akkori érzését, gondolkodását
fejezi ki. De legczélzatosabb az idealis időkben. A haladás egy
hullámának első fele jóval czélzatosabb, mint a második. Ilyenkor
szeretünk összefoglalni, eszmékért lelkesedni s ezt kifejezni irodalmi
alkotásainkban. Homer, Sophocles, Shakespeare, Corneille, Goethe, Arany
stb. kevésbbé czélzatosak, vagyis ők se az egyetemes, se az egyénit nem
tűzik ki alkotásaikban a magasztalás tárgyául, hanem a középen látszanak
maradni; a nemzeti életet rajzolják, a hogy korukban szemlélik.

A franczia irodalom termékei épen a franczia jellemnél fogva mindig
elüljártak: az idealismus lohadásától kezdve Hugo Viktor, Sand George,
Balsac és mások előbb egy-egy pontját támadták meg az egyetemesnek, Sue,
Dumas pére és fils, Flaubert, Sardou stb. már több támaszát rombolták le
a moralnak; napjaink realistái előtt már semmi se szent. Az irodalmi
élet ez útján a francziák, mint előkelő materialisták többnyire legelül
jártak, csak néha ragadta ki kezökből a zászlót egy Byron, egy
Turgenyev, Tolstoi, Ibsen stb.

Brunetière föntebb némileg leszólja az abstractiót, míg előbb de
Maistret czáfolja, a kinek sehogy sem tetszik az abstractio, mert
mindenütt csak francziákat és és olaszokat lát, de nem látja az embert.
Mellékesen és csupán azért hozzuk fel ezt az ellenmondást annak
jelzésére, hogy az idealista épen összefoglalásánál fogva szereti az
abstractiót, míg a realista gondolkodása épen nem tűri. Mme Staël
állítását a németek individualismusáról szintén csak a francziák mellé
állítva és a kor figyelembe vételével értjük meg. Átlag tekintve a
franczia irodalom még a realismus idején sem tud annyira individualis
lenni mint a germán vagy a szláv. Úgy látszik, a franczia összefoglalóbb
jelleme akadályozza ezt. Megjegyzendő továbbá, hogy Staël 1810 körül
írta le nézetét, az erős realismus napjaiban; ott járt a németek között,
hallott beszélni a legtarkább irányokról, sőt érintkezett is velök, míg
Francziaországot inkább a kilenczvenes évek képében látta. A
francziáknál legalább külsőleg Napoleon dicsősége és zsarnoksága egy
kissé eltakarta a gall földiek individualismusát, a harczok zajában és a
nemzet nyomorúságában nem nyilvánulhatott oly erősen mint más viszonyok
között történt volna.

Végre eljutottunk a franczia irodalomtörténetíró harmadik pontjához,
mely az idegen irodalmak mostani befolyásáról szól. Sok a panasz a
francziáknál, hogy berontott közéjük az éjszak irodalma és saját
hazájokban veri meg őket. Mi lehet ennek az oka? Mi már egy másik
fejezetünkben világosan megmagyaráztuk ezt; de jó közelebbről ismernünk,
hol keresi Brunetière az állítólagos okokat. Mindjárt ilyen okok, hogy a
franczia írók a hagyománytól eltérve, most a _l’art pour l’art_
vallásának hívei. A művészet a művészetért. Az artista irodalom
babonáját nevezték így, melyhez hasonló az alaknak átkos bálványozása,
melynek Flaubert volt a főpapja. Különben az angol George Elliot is
mondotta: „Tisztelet és becsület a forma isteni tökélyének!“, a mi igen
szép mondás, csakhogy Baudelaire már egy szóban is fölfedezi des
scintillations egales à celles des crinières inextricables des comètes
és Flaubert annyira ment, hogy valamely müben fensőbb szépségeket talált
_attól függetlenül, a mit mond_. Pedig az éjszaki irodalom megtanított
reá, hogy nem azért írunk, hogy írjunk vagy leírjunk, hanem hogy
cselekedjünk, még pedig nem a magunk vagy egy-két beavatott, hanem az
egész világ számára. Csak a ki oroszul vagy németül tud, mondhatná meg,
hogy írnak Tolstoi és Ibsen. Mi csupán fordításban olvashatjuk és
bámulhatjuk rendkívüli hatásukat és be kell látnunk, hogy nincs igazuk
azoknak, a kik annyit beszélnek a stíl titkáról mint a romantikusok
tevék.

Most már ismerjük tehát a kisszerű okot, a mi tönkrejutással fenyegeti a
franczia írók sok százados befolyását a művelt világ népeire. A baj oka
a szerencsétlen _l’art pour l’art_ és a forma tökélye, meg az eszme
elhanyagolása.

Pedig a francziák nem hanyagolták el az eszmét. Ők is az eszme
szolgálatában fáradoztak épen úgy mint Ibsen, mint Tolstoi. Írtak úgy a
hogy tudtak, de mit tehetnek, ha nem voltak képesek oly megragadóan
kifejezni a kor individualismusát, mint a germánok vagy szlávok. Náluk
hiányzik a realismus mysticus eleme. A zsidó épen nem; a franczia, az
olasz, a spanyol, a román, a magyar csak ritkán tud mysticus lenni;
rendesen léha és lágy, érzéki és mosolygó realista. Nálunk Tóth Bélában
van meg ez a mysticus elem, Benedek Elek, Beőthy Zsolt kenetes pietista,
Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferencz pedig az egyetemes léhaságnak talán
legtehetségesebb kifejezői. Ha azt akarom ismerni, milyen volt a magyar
nemzet 1880-tól kezdve, főleg e két utóbbi írót kell olvasgatnom. Ezek
megmutatják társadalmunkat egész meztelenségében, a hogy felebarátaink,
jó magyar polgártársaink igazán éreznek és gondolkoznak az ő
mindennapiságukban. Egész valónkat azonban még sem töltik be, a hiányzó
részt Tolstoi, Ibsen, Guy de Maupassant és mások pótolják, a kevés
tisztesebb érzésűek pedig Beniczky-Bajza Lenke, Jókai és más írók
műveihez folyamodnak.

De hol marad a _l’art pour l’art_ és a forma tökélyének vádja? kérdi az
olvasó. Lássuk először a forma kérdését. Az idealismus hajnalán némi
megvetésben részesűl a forma. Eszmét követelünk, nem az individualismus
eszméjét, nem az úgynevezett relatív ideákat, hanem az egyetemes igaz
eszméit, mint Isten és vallás, erkölcs és becsület, világ és emberiség,
haza és nemzet, ezeket nemes és választékos, olykor fenséges és
magasztos formában fejezzük ki, mely nagyon elüt a realismus könnyed és
kedves, színes és festői előadásmódjától. Az idealismus lohadásával
kezdik újra hangoztatni a formát, támadnak a nyelvművelők, a művészi
stíl barátjai; közöttük sokan némi dagályos szépségre törekesznek,
kisebb-nagyobb mértékben dívik a _marinismus_. Úgy látszik, legjobban
elterjed a forma cultusa az idealrealismus második felében. Ekkor még
van erő, lendület az emberben, mely az egyetemes tiszteletéből származik
s van érzéke a realis dolgok szépségéhez. Ilyenkor, úgy látszik
legharmonicusabb szokott lenni az eszme és forma viszonya.

A l’art pour l’art kora szintén az idealrealismus. Mondottam, hogy
szigorúan véve az író soha sem írhat azért, hogy írjon vagy leírjon,
mert akármikor ír, mindig elárulja mit szeret, mi lelkesíti. Az
idealreal delén főleg a nemzeti nagyság, a nemzeti élet rajza lelkesíti,
tehát szigorúan véve ebben is van _tétel_, van eszmei czél; de igazi
kora az irányköltészetnek a haladás hullámának első fele, mert ekkor
erkölcsileg, eszmeileg szeretnők átalakítani a társadalmat, tehát az
egyetemes szempontjából. Ezzel szemben szokták azután később
hangoztatni, hogy a költői mű, a müvészeti alkotás csak az ember
gyönyörködtetésére szolgál, hogy nem lehet erkölcsi, vagy politikai,
vagy más, a művészet körén kívül eső czélja. Már a negyvenes években
hallani lehete ezt az észrevételt, az ötvenes, hatvanas, hetvenes
években nagy megvetéssel szólottak az irányregényekről, a politikai, a
forradalmi stb. költészetről. Lord Byron, Hugo Viktor és más socialis
izgató poeták olvasatlanul hevertek a könyvpolczon. Annál jobban
tetszettek a Tennysonek, az Arany Jánosok, a kikben hiányzott ez a
czélzatosság; rájok már lehete alkalmazni a l’art pour l’art elméletét.
A realismus alkonya felé újra erősebben jelentkezett a czélzatosság,
némely ünnepeltebb író határozottabban fölvetett egy-egy társadalmi,
erkölcsi kérdést. E kérdések mind az egyetemes ellen voltak intézve. A
vallás, a felsőség, a szemérem, az atyai tekintély támaszait akarták
lerombolni s helyökbe az emancipált feleség, a követelő gyermek, az
érzéki nő, a szegény munkás, az elnyomott egyén stb. jogait beiktatni. A
féktelen individuum harczát rajzolták az egyetemes ellen. A tendentia
azonban talán még sem volt annyira feltüntetve mint a hogy némely
idealisták teszik, bár egy Tolstoi, egy Ibsen nem igen engednek czéljaik
nyilt kijelentéséből, az irány kifejezéséből; hisz Tolstoi magát az
olvasó közönséget is felhívja, hogy nyilatkozzék nézetei felől.
Általában a realista író sokkal közelebb lép az olvasó közönséghez, mint
az idealista. Az eszményi író magas szószékről beszél közönségének, ide
akarja fölemelni, erkölcsileg megnemesíteni, értelmileg fölvilágosítani,
a szép fogalmát tisztába hozni. A realista író leszáll hozzá, sőt mivel
ő lejebb áll a lépcsőn, magához húzza le olvasóit. Ez magyarázza meg a
lapok újabb szokását, hogy megszavaztatják közönségüket, kikérik
véleményöket, interviewolják az egyeseket; mert az író nem akar eszményi
gondolatok büszke apostola, hanem a nagy közönség szolgája lenni.

A mint láttuk, Brunetière nem tudja alaposan védeni az irodalmi
cosmopolitismust; fő érvei nem sokat bizonyítanak, vagy legalább
helytelenül alkalmazza őket. Ez azonban nem annyira fontos előttünk.
Minket csak az ragad meg, hogy ugyanaz a Brunetière, a ki 1895 elején
lelkesen hirdette, hogy csődöt mondott a tudomány vagy a vele járó
naturalismus, hogy vissza kell térnünk Istenhez és a moralhoz, a
valláshoz, és különösen a francziáknak a catholicismushoz, ugyanaz a
Brunetière kimeri mondani, hogy hátat kell fordítanunk az eddigi
nemzeties, népies irodalomnak és cosmopolitává tennünk. Ő talán nem
tudja még, hogy belőle az ébredező idealismus szólal meg, és az irodalmi
cosmopolitismustól várja a nemzetek gyűlölségének elenyésztét s vele a
háború gyérülését, pedig mind a cosmopolita irodalom, mind a nemzetek
közeledése az idealismus napjának ragyogó feltűnésétől származik.




XIII.  CLASSICISMUS ÉS ROMANTICISMUS.

Ime két név, mely száz év óta az irodalom és művészet ezer meg ezer
vizsgálójának a legnagyobb fejtörést okozza. Mi az a classicismus, mi a
romanticismus? kérdezték egymástól és heves csatákat víttak egymás
ellen, melyek embervérbe is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugo Viktor
szomorújátékainak színre hozatalánál nem egy ember vérét ontották. Pedig
e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz éve lehet, hogy egy
Párizsba származott hazánkfia dr. Nordau Miksa, kiadta a _Conventionelle
Lügen_ czímű munkáját, melyben a többi közt a classicismus és
romanticismus hazugságait is pelengérre teszi. Magam is sokszor kíváncsi
voltam a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést, magyarázatot
olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de nem juthattam odáig.
Nálunk báró Kemény Zsigmond tehetségét is igénybe vette e kérdés;
természetesen, ő sem adhatta magyarázatát.

Ha e kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy a múlt század
vége felé némi visszahatás keletkezett a Goethe és Schiller, s mások
által classicusnak nevezett irány ellen. Hangoztatták, hogy a költészet
nem egyes művelt lelkek kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ
minden népe tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis
túlbecsülésére, hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a nagy
Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői
érzelmek, hogy hidegek és unalmasak, hogy elvont bennök az élet;
hiányzik az igazi, az egész ember. Szerették a középkor tarka világát, a
régi német harczokat, küzdelmeket, phantastico-poeticus és szines
képeket festettek róluk, némelyek a feudalis és hierarchikus élet nagy
harczait csodálták, úgy, hogy sokan áttértek a katholikus vallásra.
Félretették Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte tanaiért, a ki
az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon teremtő alkotó egyéniséget,
mely igazolta a romantikusok költői önkényének teljes szabadságát, mely
szabadon mozgott a művészet és az élet terén s jogosnak tekintett minden
szélsőséget, sőt szörnyüséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen.
Eredetinek, újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés. Schlegel
Frigyes, egyik fővezérök mondotta, hogy a romantikus költészetet
semmiféle elmélet sem merítheti ki, s csak divinatoricus bírálat merheti
eszményének jellemzését. Ő maga végtelen, a mint egyedül szabad és első
törvényeül azt ismeri el, hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet
maga fölött semmi törvényt.

Beszéltek bizonyos romanticus ironiáról is, melylyel a költő szemébe néz
saját alkotásának, képzelete alakjait újra feloldja és tagadja.
Szerették a mesés, rémes, bűvös, mysticus történeteket, a kedves meleg
dalokat, keleti, csodálatos historiákat, melyekben képzeletök szabadon
csaponghatott. Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés
erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői pompáját, a nyelv
méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb. látták. Szerették a
régi alliteratiókat, a mássalhangzós betürimeket, a költészet czigányos
rongyait, dicsőiték a gondolkodás szertelen dőreségét, magasztalták a
régi várurak hősi életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.

Már most, hogy fogjuk a költői irányok e tarka-barkaságában megtalálni
az Ariadne fonalat, mely kivezessen a tömkelegből, hogy azután szabad
áttekintést nyerve a kivánt egységre, az irodalmi élet törvényére
eljuthassunk? Nem lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi
világ törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az idealismus,
idealrealismus és realismus három korszakán kell keresztülvergődni.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a költők énekének tárgya, csak néha
elsőrendű fontosságú, a mód azonban határtalanul fontos; sokszor
elmondhatni, hogy egyedül irányadó, mert az idealismus idején is
dicsőithetik a középkori várakat, a rajongó vallásos életet, írhatnak
meséket, kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus napjaiban, a
két kor előadása azonban eltér egymástól.

Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés, gondolkodás, a ki
megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost, ha tehát egy középkori
lovagvárat rajzol nekünk, a vár urait és asszonyait a fenkölt érzés,
gondolkodás hőseinek mutatja be; ha leszáll a pór gunyhajába, az az
egyszerű paraszt is csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes
magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője. A vallás
és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői tekintélynek, az
erénynek és becsületnek kell győzni, különben nem tetszik. Ennek
természetes következménye, hogy az idealismus költészetében hiányzik az
a bensőség, melegség, közvetlenség, mely annyira jól esik a realista
szűkkőrű érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja nemesíteni
nemzetének szokásait, erkölcseit; de nem csak ezeket, hanem nyelvét,
irodalmát, művészetét, vallását és állami meg gazdasági életét. Ha
megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit a verselés, a költészet
terén, idegen formákkal, eszmékkel és érzelmekkel óhajtja fölemelni,
azért látjuk, hogy minden idealismus a műveltebb népek verselése- és
költészetéért rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva
olvasták a görögök remek műveit, utánozták szólásaikat, meghonositották
verselésöket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az
idealrealismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a
törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század
idealismusa megkezdi a római classicusok utánzását. A XVI. század
idealismusa az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoclest,
Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horáczot és
másokat.

Mindenfelé próbálják meghonosítani a classicus verselést, még oly
nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem símulnak az időmértékhez. Nálunk
Erdősi Sylvester János kezdi s az új szövetség egy-egy könyvének
tartalmát magyar distichonokban teszi közzé. Az 1710-től kezdődő
idealismus újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok,
francziák, németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok,
svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk a classicusokért. Nem
győzik eléggé bámulni egy Homer, egy Sophocles, egy Demosthenes, egy
Cicero, egy Virgil stb. nagyságát, mindenütt utánozzák őket, újra
felkapják s követik verselésöket, írják az alcaeusi, sapphói,
asclepiadesi ódákat, betanulják a classicusok azon helyeit, melyekben
magasztos, fenkölt érzés nyilatkozik, műveikben ezeket varialják a
költők, a franczia idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt
latinizálják még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus
beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser et
defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák a régi
classicusokat, számos könyvet írnak róluk, lelkes magyarázók
szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia, nagy tiszteletben
részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói. Nálunk Molnár János
szepesi kanonok, még akkor egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróti
Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek, Kazinczy
Ferencz és mások számtalanon rajongnak a classicusok szépségeiért, Virág
Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész Horatiust
lefordította, a németeknél Schiller és Goethe lettek e classicus irány
legnagyobb mesterei, ők voltak a classicismus apostolai; de azért nagyon
tévednénk, ha a görög-római irodalom csodálóinak műveiben csupán a régi
classicus ízt, hangot, szellemet keresnők. Mert nagyon keveset találnánk
bennök, Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt érzést,
gondolkodást honosították meg saját irodalmukban, igaz, hogy sokszor a
régi mythologiát és más egyebet is becsempésztek, de nem lettek
görögökké vagy rómaiakká, sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták
műveiket. Klopstock például még nagyon fenséges, ünnepélyes és
méltóságos és hideg, Schiller az idealrealismus első felében már
melegebb, bensőbb, _Haramiái_ valamivel idealisabb, a jellemek
szertelenebbek mint _Wallensteinjában_, melyben több, jóval több a
realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak melegek lenni,
noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a _Werther keserveit_,
későbbi művei a _Faust_ első része idealisabb mint a század végén
készült _Herrmann és Dorothea_.

Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a classicismusnak.
Vörösmarty _Juhász és bojtár_ czímű kis költeménye nem igen tetszik
Kisfaludy Károlynak, azt kívánja, hogy kissé graecizáljon benne, mert
különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, Bajza a magyar népdalokat
is időmértékes görög-római versekben szeretné megiratni. Újra előszedik
az antik görög formákat és alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat írnak,
rajongva olvassák Cicerót, Virgilt, s a többieket, eposaikban a latin
Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben írják.

Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk az idealismustól,
térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés, aprózás, szétmállás.
Míg az idealista összefoglal, magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg
akarja nemesíteni az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő
kicsinységében, az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot,
nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus elején
már látjuk, hogy melegszik föl a költészet. Hasonlítsuk össze Vörösmarty
bármelyik költeményét Petőfi dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy
noha Petőfi még nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az
összefoglalás, van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud
meleg és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek
követelése az, a mit a németek elneveztek romanticismusnak. Persze a sok
aesthetikus, bölcsész és kritikus neki állott és csináltak igazán tarka
elméleteket ennek az iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a
dolog. A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek
érvényesítésére törekszik; az idealrealismus delén még szélesebb a
látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik, utóbb azonban lejebb
száll s a léha individuum, a helyi társadalom s a saját egyéni mysticus,
pietista, pessimista és egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a
realisticus irodalomnak roppant sokfélesége, tömérdek fajtája,
megszámlálhatlan szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat
akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk akadva s annyira
szétmállottak a fajok, hogy a hány író, annyi a tárczafaj. Igazán teljes
a bomlás. Mikszáth Kálmán tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aestheticai
gigerliskedése, Herczeg Ferencz léha Gyurkovicsiádái, Alexander Bernát
fontoskodó érzelembonczolása, Benedek Elek pelenkahistóriái, Pekár Imre
paradicsomi problemái, Kóbor Tamás asphalthölgyei, Bródy Sándor eszelős
asszonyai, Tóth Béla féleszű mysticusai, Sajó Aladár boszniai
hadjáratai, irodalmi visszaemlékezései, mindezek és hasonlók külön
műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a tömérdek bankett
és jubileum, a sok pártvezéri és ministeri dictio, melyeket szintén a
tárczafajok közé sorolhatna valamelyik aestheticus. Mindezek jellemző
sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa
érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó
észrevétel, finom megjegyzés, subtilis megkülönböztetés, a lelki
állapotok figyelemre méltó elemzése, valamely erkölcsi helyzet érdekes
részletezése, bonczolása sokszor akad e különféle tárczákban, de
magasabb szempontot, fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört
vagy más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott
társadalom erkölcsi bomlása, aestheticai szétágazása, az igazságra
teljes képtelensége bosszantja az olvasót. Ez azonban nemcsak nálunk van
így, hanem az egész világon. Amennyire irodalmi töredékek vagy egész
művek maradtak reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen
volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az 1710, 1818
körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus hősei írtak, mind
ilyen. Nagyon helyesen mondja róluk Gottschall, hogy der treffliche
Unsinn und die herrliche Albernheit wurde auf den Thron gehoben, Hegel
pedig szemökre veti az innere Warheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy e
megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a tudat, hogy Hegel az
idealismus lázas napjaiban mondhatta e szavakat, Gottschall pedig az
idealismus nagy idején 1853-ban szólott így. Ma, ha csúfoljuk is a
mostani romanticismus léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az
író sem lehet más, mint kora. Ő csak azt tudhatja, a mi eltölti
bensejét, a mitől duzzad a keble.

Az idealrealismus delén és utána és mikor követelőleg lép föl az
úgynevezett romanticismus, akkor még nagy alkotásokat tud felmutatni az
irodalom. Kiváló költők lépnek föl s nagy erővel tudják megénekelni a
multat és jelent. Egy Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Cornielle és
Racine, egy Goethe és Schiller, és a mi Petőfink és Arany Jánosunk is
erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak.

De mellettök és utánok számosan munkálnak a romanticismus műhelyében, a
kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután Schleiermacher és Solger
romanticus aesthetikáját.

De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus
szembeállításának, kérdezi a t. hallgató. Nincs, mert a classicismus
csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek helye, jogosultsága van,
mikor az irályt, a verset, a költészetet, meg akarják nemesíteni, sőt
még jó ideig az idealrealismus alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg
lassankint el nem pusztítja a realismus.

A mi a romanticismust illeti, az igen helytelen elnevezés s ha az
irodalomtörténeteket vizsgáljuk, tudjuk, hogy a romanticus nevet adnak
az 1820-ig terjedő realismusnak, de új romanticának, majd francziának
nevezik a későbbit. Miért romanticismus a huszas évek költészete? Talán
mert középkori históriákat, a dicső múlt történeteit szeretik
költeményeik tárgyává tenni? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok,
szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai vannak előadva
bennök? Nem lehet mást képzelni. Az előadás azonban egészen új. Amott
realista, ebben idealista. Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé.
Abban az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni, minden
egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat, irataikban
nincsenek se nagyon jó, se nagyon rossz emberek; minél messzebb halad a
realismus, annál gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az
író, végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét és színdarabját. Akad
ugyan egy-egy józanabb költő, a ki annyira-mennyire egészségesebb
realismusnak hódol, mint például nálunk a Bánkbán szerzője _Katona
József_, de az írók, költők nagy tömege csupa félszeg, ideges, helytelen
jellemeket tud felmutatni.

Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik. Csak angyali és
ördögi jellemeket ismernek. Hugo Viktor, nálunk Kisfaludy Károly,
Vörösmarty Mihály jellemeiben alig találunk jellemző vonásokat. E
romantikusok nem ismerik a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az
első lapon ki vannak nagyolva, csakhamar gypszbe vagy érczbe öntve,
azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak. A mű
elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső ellenmondás, belső
összeütközés ekként nem is lehet meg náluk. Például Kisfaludy Károly
Irénéje egy görög leányt mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről,
csakhogy a szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de nem
éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a török császár. A
realista bíráló azt mondja, hogy ez nem igazi tragédia. Iréne nagyon
szenvedőleges, passív jellem, nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk;
tegyük azt, hogy a költő belé szerettetné Irénét a szultánba, ezzel már
könnyebben elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a szerelem
egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges ez? Megnézett volna
1820-ban az idealista közönség oly tragédiát, melyben rokonszenvesen
adatik elő egy hősnő, a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem
lehetett elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen megy.
Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki bele szeret az
ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az egész ország csodálta a
költemény szépségét s nem botránykozott meg az áruláson. Igaz, hogy az
ellenség vezére is a magyar ügyet szolgálta, csakhogy királypárti volt;
de jól tudjuk, hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és
elégedetlen volt a bécsi udvarral, még sem ütköztek meg rajta, mikor a
szerelem győzött a haza vagy legalább a nemzeti párt fölött. Mindkét
párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.

Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a drámai küzdelmet?
Mivel belsővé nem teheti az ellentmondást, tehát külsővé teszi vagy
pedig epikus jellemeket használ, a kik olykor szörnyű harczokat, véres
tetteket követnek el. A legborzasztóbb helyzetekbe sodorja hősét.
Például Vörösmarty _Marót bánjában_ a bán öcscse lesz feleségének
csábítója, anélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a ki
szeretettel keresi rég elvesztett testvérét. Az idealista költők nagy
szükségökben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel s hasonló külső
eszközökkel s rémes jelenetekkel dolgoznak a drámai küzdelem és hatás
elérésére. Az idealrealismus alatt, mivel még van eszményiség az
emberben, de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső
ellenmondás megteremtése, ilyenkor még jogosult fogalom a haza, a
nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs, de mellettök van már
értelme a szerelemnek, a magán és családi érdeknek, az egyéni
nagyravágyásnak s hasonlóknak; a realismus idején azonban eltűnnek a
nagy erkölcsi, nemzeti, szóval az idealis igazságok, azért nehéz,
csaknem lehetetlen ilyenkor becses tragédiát írni, a magán és a családi
érzéseket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában sem szerepel
erősen a haza, a nagy nemzeti eszme csak mint realisticus védelem fordul
elő, hanem a családi érdek, a szerető feleség meggyalázása, a családi
fészek feldúlatása, a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai
ábrándozott, hogy Bánkbán tragicuma a király helytartójának,
alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő lovagnak
belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban van meg, de
nem játszanak fontos szerepet, nem is játszhattak a realismus idején,
hanem annál többet a családi és magán érdek, szóval újra ismételjük,
mondjuk Cato után censeo delendam esse Carthaginem, mi is azt tartjuk,
hogy száz évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus
nevét is.

Igaz, hogy kár a sok ezer tanulmány, értekezés, nagy dolgozatok- s
könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak s tisztába akarják hozni
az aesthetica e sphinxi talányát; de ha sikerült nekünk kimutatni a
kérdés helytelenségét, feltárni a valót, az igazságot, akkor nem veszett
kárba annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása, hisz minden ilyen
fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre ha ráakadtunk,
csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem tudott rájönni az emberiség.




XIV.  A KÖLTÉSZET ÉS A TÖBBI MŰVÉSZET.

Mikor erkölcsi világunkról elmélkedtem, egyszerre előttem állott a
kérdés, hogy mire valók a művészetek? A három nagy eszme: a szép, igaz
és jó közül, a két utóbbit mindjárt megérthetni. A jó kell, hogy
megélhessünk egymás mellett, ez a társadalom egyik alapja, az igaz
szintén kell, mert csupán az igazság támogatásával lehet helyes fogalmam
a létező dolgokról; de hát mire való a a szép? Ez végre is csak játék,
mulatság, szórakozás, gyönyörűség, a mi nélkül talán el is lehetnénk.
Talán csendesen megvolnánk a jó és igaz eszméivel: az ember megismerné a
dolgokat, teljesítené köteleségét s nem törődnék mással; míg most
életünk javát a szép kérdése veszi igénybe. Már a picziny gyermek
szivecskéjét meghatja a szép s csak ha behunyjuk szemünket, hagyunk fel
ezzel a látszólag fölösleges eszmével. Az élet delén, az ifjú és
férfikorban pedig igazán nagy szerepet játszik a két nem közeledésében,
sőt az öreg ember is szereti a csint, a rendet, a szabályosságot.
Valóban úgy látszik, hogy a szép eszméje foglalkoztat bennünket a
legjobban; ez az, a mi kitölti az űrt, melyet a jó és igaz hagy
életünkben. Mondhatjuk, hogy rendkívüli szükségünk van reá, mert ez
szabályozza a másik két eszmét, az igaznak és jónak minduntalan símulnia
kell hozzá s minél tovább haladunk az életben, annál jobban uralkodik
felettünk. Azért oly fontos e tárgy, hogy alig szólhatnánk róla eleget,
pedig nekünk néhány lapra kell most szorítkoznunk s rajtok bemutatnunk,
hogy a szép eszméje is csak úgy alá van vetve az erkölcsi törvénynek,
mint a másik kettő.

Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha kezünkbe veszszük a gondolkodók,
bölcsészek idevágó műveit, melyekben azt keresik, mi a szép? Szemünk
előtt kell tartanunk, hogy az idealismus összefoglalás, expansio, a
három eszmének egymáshoz közelebb hozása, esetleg összeolvadása; a
realismus szétmállás, különállás, részletezés, intensiv munka s a három
eszmének, sőt ezek egyes részeinek, tüneményeinek szétválása. Ezzel az
iránytűvel kezünkben látni fogjuk, hogy az idealisták összébb szorít ják
a három eszmét, a realisták pedig elkülönitik.

A Kr. e. IV. század idealistája, _Plato_ (429–347) csak a fensőbb
eszmét, az erkölcsi és más, különösen hyperuranicus ideákat tartja
szépnek, a földi dolgok csak annyiban szépek, a mennyiben hű kifejezői,
tolmácsai az isteni eszméknek. Nála a külső, a forma háttérbe szorúl, a
művészeteket sem igen nagyra becsüli, a tragédiát mellőzni kívánja, mert
fölöslegés szenvedélyeket ápol. Igazi oka talán az, hogy a szomorújáték
rendesen az erkölcsi kötelességekkel való összeütközésében mutatja be az
embert s a realismus gyarapodásával mind több tért nyer az
individualismus az egyetemes rovására, a mi sehogy sem tetszhetett
Platonak. Bölcsészete óriási cosmologia, melyen az intéző Isten
uralkodik s szervezi a világot a benne élő örök typusok szerint,
erkölcstanában összeolvad a szép, jó és igaz eszméje, politikájából,
aestheticájából ugyanez a gondolkodás szól hozzánk s nagyszerű, fenséges
eloquentiával hirdeti tanait, a miért a görögök az _isteni_ jelzővel
tisztelték meg.

A Kr. u. III. század idealismusa alatt _Plotinos_ (205–270) hirdette e
tanokat s mint Gordianus császár kedvencze remélte, hogy Campania romjai
között megalapíthatja Plato köztársaságát, a Platonopolist. Ily
ábrándjuk sokszor volt az idealista bölcsészeknek, tudjuk, hogy a mult
században Voltaireék is ábrándoztak efféle köztársaságról, melyre a
clevei herczegséget szemelték ki. Bölcsészete módosított platonismus
volt, mely rajongott az eszméért s a szép keresésében megveté a formát.
Nála is az isteni tartalom megjelenítése a szép, a melyet a legfensőbb
ősforrásból származtat. A második század vége felé, tehát Plotinos előtt
az idealismus hajnalán találkozunk a két Philostratos néhány
megjegyzésével, melyek a mimesissel, az utánzással szemben hangoztatják
a phantasia és sophia teremtő erejét. A III. század idealismusának
hatása alatt értekezik Longinus a _fenségesről_, mikor rajongunk érette.
_Szent Ágoston_ egyházatya (354–430) még később is platói alapon áll,
mely legjobban megfelel az egyházi álláspontnak. A platói felfogás
mutatkozik a későbbi idealis időszakokban is, különösen rajongtak érette
a XV. század végén és a következő elején. 1700 után a szép, igaz és jó
eszméje megint magasztos eszmébe olvad össze az idealis gondolkodóknál.
Nem említve Leibnitzot és másokat, csak a jeles moralistát, lord
Shaftesburyt hozzuk fel, a ki fenkölt lelkesedéssel szól az egész
világot betöltő örök szépségről, a szép, igaz és jó elválaszthatlan
egységéről. Az erény nála erkölcsi szépség, az élet harmoniája és akkor
érjük el, ha önzésünket a közjónak, az egyetemesnek rendeljük alá. A
három eszme egyesége még jó ideig uralkodó vagy legalább többször
világosan jelentkezik a század későbbi gondolkodóinál is mint Diderot,
Mendelssohn, Herder és másoknál. A XVIII. század idealismusa teremtette
meg az aestheticát mint tudományt, a német Baumgarten 1756-ban adta ki
első kőtetét az új tudománynak s az eszme hatása alatt az érzékileg
megismert tökéletest tartja szépnek. Századunk huszas éveinek
idealismusa alatt Hegel megint az eszmét teszi uralkodóvá a szép
fogalmában, elhagyja, lenézi a a természetet, hisz még a legsilányabb
gondolatot is többre kell becsülnünk, mint a természeti dolgokat, nála a
valóságot egészen átható eszme a szép, s mint idealista kiemeli az
egységet. Rosmini, Gioberti, Cousin és a többi idealisták mind a három
eszme egységét vagy közel rokonságát hangoztatják.

Az idealrealismus lejebb szállítja, korlátozza az eszme uralmát s
hasonló jelentőséget követel a formának. Itt tehát már jelentkezik a
szétválás kezdete. _Aristoteles_, a nagy görög idealrealista bölcsész
(384–322), az ember utánzó hajlamából magyarázza a művészetet, mely
gyönyörködteti. Nála az eszme mellett szerepel tehát a mimesis, az
utánzás, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus alatt, sőt a
realismus idején majdnem teljes uralomra jut, mikor a forma ezerfélesége
folytán általános lesz a szétmállás. _Lessinget_ (1729–1781), _Kantot_
(1724–1804) szintén az idealrealisták közé számíthatni, a kik bár nagyon
kiemelik az eszmei tartalmat, sokat adnak a formára is. Kant mély
bölcselő elmével magyarázta a szép fogalmát s bár az eszményi felé
hajlik, igazat ad a külsőnek, a megjelenésnek. Kortársainak a nagy
_Goethének_ szép a tiszta alak egysége a szellemi tartalommal,
_Schillernek_ az eszme és alak közötti egyensuly, a tartalom és alak
harmoniája. Hegel tanítványai az idealismus hatása alatt már kezdék
kiemelmi a formát. _Vischernek_ szép az eszme határolt jelenség
alakjában, _Schasler Miksának_ szép az eszme megjelenése határolt
alakban, _Hartmann_ az eszme látszatának tartja a szépet. Nálunk
_Erdélyi János, Greguss Ágost_ voltak Hegel tanítványai, ez utóbbi
szerint az egész széptan tulajdonképen a szépnek a jóból és igazból
magyarázása, de azért különösen kiemeli a formát. A realisták, a
naturalisták előtt már csak a természet az igazi szép, hisz a
természetben megvan a gondolat, ezt kell eleven és jellemzetes alakban
kifejezni. A formát találja el a művész, az eszme úgy is megvan.

Most lássuk minő hatása van az uralkodó eszmének az egyes művészetekre.
Vegyük először a költészetet, mert ez a legáltalánosabb művészet:
legmélyebb, mert bármely gondolatot kifejezhet; legkönnyebb, mert a
nyelvet használja, míg az énekhez már szép hang is kell. Mit csinál, mit
művel benne az idealismus? összefoglal, egyesít. Már eddigi
magyarázatainkban is láttuk az egyesítés némely sikerét. Láttuk, hogy
nem igen szereti az apró, széthulló mondatokat; a mikor csak könnyen
teheti, túltömött, periodicus mondatokat használ. A lyrában megragadja a
költő lelkét az eszme s ódai hangra csábítja, az elbeszélésben is
szereti ezt a hangot; mivel a regényben nem igen lehet meghonosítani,
ezt nem tekinti valamely fensőbb fajnak. Nálunk azonban _Vajda Péter_
számos elbeszélést, regényt írt e fajta nyelven; vagy pedig versben írja
regényét az idealista mint _Puskin_ tevé _Onyeginjével_. A
szomorújátékot összeolvasztja az epossal és lyrával. A jellemek mind
epicusak, az előadás lyrai áradozó; az eposban meghonosítja a lyra
előadásmódját, balladái csupa áradozó elbeszélések. Eposzban, drámában
uralkodóvá teszi a morált, a jó, az erkölcs eszméjét. Erkölcsi,
társadalmi, politikai eszméket tűz ki a tragedia és epos czéljául, azért
művei czélzatos vagy iránymüvek. Ha más nincs, mindig van bennök
erkölcsi eszme. Kegyetlen szatyrákkal, maró gúnynyal támadja meg az
eszme ellenségeit, ritkábban használja az enyelgés hangját. Rajongva
eped kedvese és barátja után és sentimentalis sorokban sírja el
fájdalmát.

Az idealrealismus alatt megkezdődik a szétmállás. Míg előbb jobbadán a
világ, az emberiség eszméje ragadta magával, itt már lejebb száll és a
nemzetért s hazáért buzog. Ritkábban halljuk az egyetemes emberit
magasztalni, hanem annál többet a hazát, a nemzetit. Azért már van egy
kis melegség, bensőség a költészetben. Tudnak kedves, édes dalokat írni.
A drámából kezdik kiküszöbölni az eposi jellemeket és a lyrai nyelvet.
Értenek a drámai jellemzéshez és drámai nyelvhez. Az elbeszélésben
uralkodó kezd lenni az előadó nyugalma, tárgyiassága, nem vegyíti belé
saját érzelmeit, saját felfogását, egyéni nézetét, hanem úgy adja elő
tárgyát, a hogy a társadalom realisabb gondolkodása követeli. Nincs
semmi, vagy legalább kevés czélzata. A balladában szétválik mind a
drámai, eposi, lyrai sajátság és pontosan megkülönböztethető, egyik sem
nyomja el a másikat. Az idealrealismus második felében fogynak ódái, a
hazafi lángja kitör ugyan néha, de már ritkábban éget, utóbb csak
bengáli fénynek való az országos ünnepekre, nemzeti bankettekre s híres
férfiak jubilaeumaira. A nemzeti harczok, a nemzeti egység idején
nemzeti tárgyakkal szeret foglalkozni a költészet, de a mint gyarapszik
a realismus, szűkebb körre szorul érdeklődése, már csak a vidék, a
város, a falu, a család s önmaga érdekli a poetát. Ritkulnak vagy
egészen eltűnnek a nemzeti eposok és tragédiák. Ha esetleg felsőbb
tárgyat vesz kezébe a poéta, az egyéniség, a család, a kis kör,
akárhányszor a féktelen individualismus szempontjából dolgozza fel. A
jellemek is egészen szétmállanak. Kivesz belőlök a magasabb egyesítő
erkölcsi eszme. Lelki bénaságban szenvednek. Meghasonlott, féleszű,
ideges, érzéki, léha teremtések. A realismus alatt az egészséges egyének
nem is érdekelnek bennünket. Ezek rendkívül ostoba, korlátolt lelkek, a
kiknek nincs belső történetök, legfölebb külső, ez pedig nem vonz
bennünket. Ekkor a külső harcz csak annyiban érdekel, a mennyiben a
lélek belső világának következménye, pedig előbb rajongtunk egy-egy
csata, összeütközés leírásáért. Akkor szivesen láttuk a fegyverek hosszú
leírását is, mint Scott Valternél és számos követőjénél, mint pl.
Jósikánál; most a realismus idején csak a lelki állapot rajza csábít. Az
elbeszélő tulajdonkép nem is ad történetet, csak mint a lelkiállapot
módosulását. Hisz egyesekre bomlott szét a társadalom, nincs benne semmi
egység, nem kellenek tehát a kapcsok, hanem az egyes ember belső
világának feltűntetése, az egyén vajudása s erre legalkalmasabbak az
apró rajzok, életképek, könnyed, humoros történetkék, drámai monologok,
rövid elbeszélések. Nagy regényeket ritkán, vagy épen nem írnak.

A zenére hasonló befolyása van az uralkodó eszmének. Bár keveset
szólhatunk a régi zenéről, mert ismereteink hiányosak felőle, de például
tudjuk, hogy _Nagy Gergely_ pápa 600 körül az idealismus nyomása alatt
reformálja az egyházi zenét, megteremti a _cantus gregorianust_, melynek
egyszerű és nemes hangja igazán fenséges tud lenni. Helyesen mondják
róla, hogy ez énekeknek oly nagy az életerejök, hogy harmonizálás nélkül
is a legbensőbben érvényesülnek s nagy jelentőségüknek nincs egyébre
szükségök; másrészről a dús és művészi harmonicus tárgyalásra
kimeríthetlen anyagot nyújtanak és oly kincset képeznek, melyet
századokon keresztül használt a művészet. A XIV. és XV. század
realismusa mint minden realismus élt-halt a zenéért, de elvilágiasította
az egyházit, léhává, erőtlenné, tűz- és szenvedélynélkülivé tette a
világit. A XV. század végével az ébredező idealismus újra megnemesíti,
fenköltté, emelkedetté változtatja. Németalföldön, Angliában, Franczia-,
Olasz- és Németországban kezd a zene magasabb színvonalra emelkedni.
Hatása, ereje rendkivül gyarapszik, kitünő mesterek támadnak, mint egy
_Orlando Lasso_ (Roland de Lattre 1520–1594) a ki előbb hazájában,
Németalföldön működött, 1562 óta V. Albert herczeg müncheni zenekarát
vezette s róla mondották: _Ille hic est Lassus, lassum qui recreat
orbem_. Vagy olyan nagy mester, mint _Palaestrina_ (1514–1594), a ki
mikor a trienti zsinat némely vallásos főpapja ama nézet mellett
küzdött, hogy a zene nem fér össze a templom szentségével, Palaestrina
azt felelte, hogy miért ne férhetne? Egy próbamisét kellett tehát írnia,
s ez lett a híres _Missa papalis_, melynek dallama nagyon egyszerű, de
az énekek és imák jelentéséhez van alkalmazva s magasztos hatással volt
a bizottságra s győzött a zene az egyházban. Dícsérői azt hirdetik, hogy
csak kevesen tudták elérni stylja fenségét, de senki sem az ő erőteljét,
mély és egyszerű hangsúlyozását, majd bájos lágyságát és harmóniája
igéző kellemét, kivált ha az Isten anyja keserveit vagy Gábriel főangyal
köszöntését ábrázolá, a mikor úgy tetszik, mintha egy láthatatlan
világba vinne át bennünket s azon symphoniákat hallanók, melyeket az
angyalok a Mindenható zsámolya körül zengedeznek.

Németországban a XVI. század idealismusa a protestans községi
egyházéneket teremtette meg, mely nemes egyszerűséggel és fenséges
erővel tolmácsolta a hitközség vallásos érzelmeit. Az _Eine feste Burg
ist unser Gott: Erős várunk nekünk az Isten_ kezdetű éneket némely más
társaival nálunk is csakhamar meghonosították, épen úgy, mint később
_Goudimel_, a svájczi hugenotta zsoltár-dallamait szenczi Molnár Albert.
E Goudimel-féle dallamok magyarországi története bámulatosan mutatja az
eszme hatását, mert a mint erősödik a realismus, veszít eredetiségéből,
a kálvinista magyar nemzetibbé teszi, magyarosan énekli, az 1730-ki
idealismus iparkodik betanítani az eredeti dallamot, de a realismus
gyarapodásával újra hiába. 1830 körül újfent az eredeti
Goudimel-dallamok visszaállításán fáradozik az idealismus, de már 1860
körül panaszkodnak, hogy sok helyen rosszul éneklik, hogy beleviszik a
magyarost s kivetkőztetik eredeti nemességéből.

Bár nagyon érdekes a zene története a XVII. század idealrealismusa és
realismusa alatt épen az eszme szempontjából, nekünk azonban még
kiválóbb jelenségeket kell kimutatnunk. Ilyen a század végén két oly
férfiúnak születése, a kik az új eszme hatása alatt a zene nagy mesterei
és reformatorai lesznek. E két férfiú _Bach_ Sebestyén (1685–1750) és
_Händel_ (1685–1759). Mindketten a realismus alkonyán és az idelismus
hajnalán működnek. Alkotásukban ki lehet mutatni, hogy mennek az egyik
lelki állapotból a másikba. Bach a realismus mysticus és nemzeti
szelleméből megy át az idealismusba; Händel jár-kel mindenfelé, alkot
műveket, melyek megfelelnek a realismusnak, de a mint erősödik az új
eszme, megragadja a vallásos fenség, és a görög világ cosmopolita
szépsége. Az ő _Messiása_ is oly magasztos, fenséges költemény, mint
Klopstocké. Nagy képekben állítják elénk az üdvözítő isteni
önfeláldozását. Styljök vallásosan fenséges, terjengős az epicájok,
hatalmas a lyrájok. _Haydn József_ (1732–1809) folytatá művöket, de már
kifejezőbb, jellemzőbb, változatosabb, mert az idealrealismus gyermeke.
_Mozart_ (1756–1791) rövid élete alatt legnagyobb tolmácsa volt a
hetvenes-nyolczvanas évek eszményi, néha vallásosan fenséges, majd
meghatóan sentimentalis, majd kedves, idylli és vidám játszi
érzelmeinek. _Beethoven_ (1770–1827) már jóval realisabb, nemzetibb,
azért a germanság papjának és hősének mondották. 1805-ben még
kifütyölték _Fidelió_-ját; de 1810-ben már magasztalták azt, ami előbb
idegen és ízetlen harmoniának látszott; dícsérték szigorú erélyét,
hatalmas és fenséges kitéréseit, a határozatlan érzelmek titokszerű
kifejezését. Benne nyilatkozik a pusztuló idealismus forradalmi
kitörése, de uralkodó a realismus kifejezésteli öröme és fájdalma.
Zenéje élményeket, eszméket, határozott gondolatokat akar tolmácsolni,
mint az idealrealismus második felében szoktuk követelni. Élte alkonyán,
az idealismus hajnalán, úgy látszik, ő is érezte az új eszme hatását,
írt egy misezenét, a híres _Missa solennist_, melynek fenséges
_Benedictusa_ mennybe ragad bennünket.

Az 1820 körüli idealismus megint az áriák, melódiákért lelkesedett. E
zenének kiváló mesterei _Weber_ (1786–1826), _Donizetti_ (✝ 1848),
_Mayerbeer_ (sz. 1794), a sentimentalis _Bellini_, de talán legjobban
képviselte ez irányt _Rossini_ (sz. 1792). Mint minden idealista, ő is
cosmopolita, néha egyszerű, máskor ünnepélyes, sokszor víg, csapongó és
eleven. _Othellója_, _Sevillai borbélyja_ rendkívül tetszett, sőt
felülmúlhatlannak tartották.

Az idealrealismus megúnta a sok áriát, tartalmat akart bevinni a zenébe,
követelte, hogy kifejező, hogy jellemzetes legyen, hogy gondolatokat
közöljön, hogy az opera igazi dráma, vagyis zenedráma legyen s e sok
követelésnek teljesítésére _Wagner Rikhard_ vállalkozott. Nála sokszor
háttérbe szorúl a melódia; gondolatot akar nyújtani, maga csinálja a
szöveget, melyet a német nemzeti mondákból szed, nagyban működteti a
hatalmas kart; követői _Bülow, Berlioz, Liszt_ és mások mind fanatikus
buzgósággal követik, a közönség pedig a mester nagyságát, kivált a
hatvanas és hetvenes években elragadtatva csodálta.

A realismus gyarapodásával 1860 körül divatba jött az operette, melynek
_Offenbach_ volt a megalkotója. Könnyed, léha zene, mely az érzékeket
csiklandoztatja, a szöveg pedig lerántja, nevetségessé teszi mindazt, a
mit becsülni tanít az idealismus. Követői még lejebb szállottak s
szinpadra hozzák mindazt a léhaságot, a mire a realismus képes.

Különben harmincz év óta roppant el van terjedve a zene, tömérdek
daltársulat működik mindenfelé, úgy mint a XV. században s a későbbi
realisabb korszakokban. Káldy Gyula országszerte hangversenyekben
énekelteti a kuruczdalokat, melyeknek szövege és dallama megfelel a mi
realis ízlésünknek.

A képzőművészetek fejlődésén szintén bámulva látjuk az uralkodó eszme
hatását. Nem tekintve a régibb időket, mint Pericles gyönyörű, de léha
korát, a Kr. előtti III. századot és a másodiknak első felét, vagy a Kr.
utáni II., VI. és X. századokat, mely utóbbiban az arabok nagyszerű
palotákat emeltek; lássuk a középkort, különösen a 975-től az 1490-ig
terjedő hullámot. Az idealrealismus delén támadt a csúcsíves építészet,
melyet _góthnak_ szokás nevezni. Német eredetűnek tartották a román
styllal szemben, pedig utóbb bebizonyúlt, hogy az első góth épületek
Francziaországban készűltek. E történeti helyreigazítás bántotta a mai
németek nemzeti büszkeségét, mert a german vallásos élet remek
alkotásának szerették feltüntetni a góth templomokat magasba törő
falaikkal, színes ablakaikkal, tömérdek tornyaikkal és diszítéseikkel.
Pedig a roman styl az idealismus kedvencze, a góth pedig a realismusé.
Annak egyszerű formái, világos, derűlt levegője megfelel az idealis ész
uralmának, mely szereti az egyszerűt, a világost, a nemesebb formákat;
míg a realismus szereti a czifrát, a díszest, a pompázót, a tornyost, a
mutatóst, a mysticust, a chiarooscurót. Igaz, hogy belül jobban
diszíthető a román mint a góth; de másrészt ennek az ablakokon lévő
szent képei, néha a falak polychrom színei, nagy oltárai elég díszesek
és mysticusok.

A XIV. és XV. század realis eszméje gazdaggá, jómódúvá tette a népeket s
emelte az ipart és kereskedést s velök virágzásra juttatta a
képzőművészeteket. Különösen a realismus alkonyán és az idealismus
hajnalán bámulatos remekeket alkotott a festészet, szobrászat és
építészet.

A világtörténet legnagyobb hullámának végén lassú volt az átmenet, 30–40
évet vőn igénybe, mikor a világ nagy mesterei: _Bramante, Lionardo da
Vinci, Michel Angelo Buonarotti, Rafael Sanzio, Tiziano, Correggio,
Dürer, Kranach, Holbein_ és mások éltek, akiknek műveit a realismus
hűsége, az idealismus fensége, nemes komolysága, egyszerű igazsága,
vallásos ihlete, szent mélysége stb. jellemzik.

Az idealrealismus első felében, vagyis a XVI. század második részében
hanyatlott a képzőművészet; de már a XVII. században nagy mestereket tud
felmutatni mint: _Rubens_ (1577–1610), _Rembrandt_ (1606–1674), _Van
Dyck_ (1599–1641), _Poussin_ (1594–1665), _Claude Lorrain_ (1600–1682)
stb., némelyek történeti festők, akik tele vannak a nagy nemzeti
eszmével, mások kitűnő táj- és arczképeket festenek.

Az építészet és szobrászat eredeti volt ugyan, de elfordúlván a nemesebb
formáktól, a realismus díszeihez, czifraságaihoz szegődött s
meghonosította a baroccot, melynek mestere Bernini volt. A realismus
alatt tömérdek festő, szobrász és építész dolgozott, a sok építkezés,
számos palota fénye és pompája kenyeret adott nekik; de lángelmék nem
igen váltak ki a derék tömegből.

A XVIII. század elején XIV. Lajos végső éveiben mutatkozott az
idealismus, az emberiség a vallás és moral felé fordult, a művészet sem
járhatott a régi ösvényeken. A XVII. század idealreal és utóbb
realirányának megfelelően kedvelték a nagy művészi alkotásokat, fényes
palotákat, pompás középületeket.

A moral ébredésével a művészet is kifejezést adott az eszményi
hangulatnak; de amint az idealismus első árama után jelentkezik a
realismus első sugara, a XVIII. század barok izlése ellenében
kifejlődött a rococo, mely levetette a feszesen kikeményített gallérokat
és kézelőket s lobogó szalagokkal, csipkékkel váltotta fel, hasonlókép a
nagy, nehéz, tömör butorokat könnyű, szeszélyes alakú székekkel,
kanepékkal, asztalokkal; a hosszú, ünnepélyes uszályokat a kurta fodros,
virágos ruhákkal; a súlyos, tornyos parókákat beporzott hajakkal és így
tovább. Szerették a kígyózó, a csűrt-csavart, hullámos vonalakat, a
görög-római világból festették az Olympokat, a Tempéket, a pásztori, az
idylli életet, hirdették a képzelem csapongását, mely később a realismus
gyarapodásával kedveli az érzékit. Ez iránynak egyik nagyobb mestere
Watteau.

A század közepén nagy tekintélyű festő volt _Mengs Rafael_ (1728–79),
róla mondja életírója Azara: Mengs azért jőtt a világra, hogy
helyreállítsa a művészeteket. Ha észszerű volna a lélekvándorlás tana,
azt mondhatnók, hogy a virágzó Görögország valamely lángelméje szállott
beléje. Mengs azonban nem tudott realisabb lenni, minő az angoloknál
Flaxman, a németeknél a derék Asmus Carstens (1754–1798) volt, ki
jellemet, lelkiállapotot akart kifejezni. Az uralkodó classicismus
hatása alatt egész odaadással tanulmányozták a művészek a görög-római
építészetet, szobrászatot. Kiváló mester a szobrászat terén, Canova
(1747–1822). a ki fenséges és egyszerű és mikor a realisabb idők
következtében a melegség, bensőség hiányát vetették szemére, későbbi
alkotásaival e kifogást is megczáfolta. Kortársa a franczia David
(1748–1825), aki az idealrealismus férfias pathosát, büszke önérzetét
fejezte ki műveiben; a dán Thorwaldsen Albert (1770–1844), aki nagyon
szerette ugyan a görög világot, de azért realis, igazán plasticai,
benső, közvetlen és meleg volt.

Századunk második tizedében, a realismus alkonyán és az idealismus
hajnalán a művészet ismét tetemes változáson ment keresztül. Számos
kiváló tehetség bűbájos melegséggel és bensőséggel tudta kifejezni a
keresztyén vallásos elemet, mindannyian eszményi, fenköltebb érzés,
gondolkodás tolmácsai; de általában lágyak, szemlélődők,
sentimentalisak, expansivak, elvontak, és kevésbbé van meg bennök az
erő, a plasticai, a realis élet. Az új idők e nagy mesterei Overbeck
(1784–1869), a kinek tiszta érzését, alakjainak naiv szépségét annyira
magasztalták, Rafaelhez hasonlították, Cornelius Péter (1783–1867), a ki
Lajos bajor királynak és hazájának annyi remeket adott, Schnorr Gyula,
Genelli Bonaventura (1795–1868), Schadow Vilmos (1799–1862), Schinkel
(1781–1841) az építész, Rauch Keresztély (1797–1857), a ki utóbb az
idealreal nemzeti szellemének jeles szobrásza volt, Kaulbach a
világtörténeti képek ünnepelt festője; a francziáknál Ingres, Flandrin,
Ary Scheffer, Delacroix, Delaroche stb. az idealismus kezdői és
folytatói.

1860 után az idealreal delén lassankint háttérbe szorúlt az eszményi, az
expansiv, a vallásos irány, művészeink realisabbak, plasticusabbak,
jellemzetesebbek, a való élet tolmácsai lettek.

Munkácsy így fogta Krisztust Pilátus előtt, a lengyel Matejko nemzete
dicső és szerencsétlen napjait, Makart korának kövér és erősen érzéki
hölgyeit stb. stb. A letünt 35 év tömérdek realista művészt adott, a kik
az egész művelt világon oly általánossá tették a képzőművészetet, a minő
még sohasem volt.




XV.  A BÖLCSÉSZET.

Ha az emberi érzés, gondolkodás és cselekvés minden terén mutatkozik az
uralkodó eszme befolyása, legjobban meg kell látnunk és tapasztalnunk e
hatást a bölcsészetben, mely az érzés, gondolkodás legfensőbb
kifejezése. Már eddig is számtalanszor be kellett mutatnom, hogy és
miért változott meg egyes bölcsészek nézete, felfogása. Most azonban
repüljünk végig a történetileg jól ismert időkön s a haladás minden
egyes hullámában tüntessük fel a bölcsészet fejlődését.

Tudjuk, hogy mivel legszélesebb az idealisták eszmeköre, rendesen egy
fensőbb lényt, Istent, eszmét tesznek a mindenség alkotójává vagy
szabályozójává, nem képesek elhinni, hogy ne volna czélja a világnak,
tehát a teleologia hívei, többnyire rajongnak a vallás- és erkölcsért,
az egyetemesnek e legfensőbb megnyilatkozásaért; a világ és emberiség
lelkesíti őket s csak másodsorban a haza és nemzet, de ezeket is főleg a
vallás és erkölcs szemüvegén nézik. Többnyire megvetéssel szólanak az
anyagról és a tapasztalásról, immaterialismusra hajlandók, ismereteink
fő forrásává az észt és tekintélyt szeretik tenni.

A mint szűkül az emberiség eszmeköre, mindjárt jelentkezik a realismus
kezdetleges árama. Még csak mint szelid scepticismus és rationalismus,
tiltakoznak a tekintély, a vallás és a moral egyoldalú uralma ellen,
ismereteink egyenjogú forrásának az értelmet, a józan belátást, az
emberi tapasztalást kezdik tekinteni. Keblök ugyan feldobog a vallásos
érzésre, felmagasztosulnak az isteni láttára; de néha erősebben
ostorozzák a tekintélyt, megingatják a vallás és moral támaszait,
eltávolítják némely sorompóját, szabadságot követelnek a kritizáló
emberi észnek, hangoztatják a lelkiismeret, a gondolkodás és a tanítás
szabadságát. Az idő haladtával gyengül az erkölcsi és vallásos érzés;
vannak olyanok, a kik tagadják az érzékfelettiek megismerhetését,
tudásunk egyedüli forrásává a külső és belső érzékeket teszik. Az
erkölcs alapja, forrása, czélja már nem az isten, nem az erény, hanem az
ember jóléte, gyönyörűsége stb.; kezdik igazolni az erősödő realismus
erkölcstanát. A szép, igaz és jó eszméje mindjobban elválik egymástól.
Az idealrealismus első felében rendkívül éles harczot vívnak az uralkodó
egyházak ellen, melyeknek fejlődő orthodoxiája sokszor módot talál a
bölcsészek üldözésére. Az idealrealismus delén és második felében, a
nagy nemzeti egység napjaiban erősen bomlik a moral, halványodik a
vallás, külsőség, formaiság és szertartás lesz, más részről szaporodnak
a mysticusok, a kik az ismeret forrásának az isteni szemléletet vallják.
Előkelő bölcsészek, gondolkodók a sensualismus, empirismus, atomismus,
panphysicismus, mechanismus apostolai. Nem szeretnek és nem tudnak
összefoglalni, eszmékig emelkedni. S mivel mégis minden bölcsészet
többé-kevésbbé összefoglaló, hanyatlik a tekintélye, népszerűtlenné
válik, kevesen művelik, hanem annál többen adják magukat a természeti és
más gyakorlati tudományokra. Ha azonban akadnak egyes összefoglaló elmék
a realismus idején, a kik philosophálni szeretnek, az ilyenek rendesen
pessimisták lesznek.

Ez rövid vonásokban rajzolva a bölcsészet képe a haladás egy-egy
hullámában. Természetesen az érzés, a gondolkodás módosulatát mint az
idők áramlatát kell felfognunk. Néhány évvel vagy évtizeddel is előbb
hirdetheti egy-egy bölcsész a tant, mely árammá csak utóbb fejlődik,
csak később ragadja meg az emberiség számos tagját. Ekkor azután
népszerű lesz a bölcsész, ki talán azóta a sírban pihen s nem
gyönyörködhetik felebarátjainak elismerésében. Igen sokszor a bölcsész
tud símulni korához, az uralkodó eszmével módosítja tanait s mindvégig
vannak hívei, követői. Sokszor azonban mereven megmarad megállapított
bölcsészete mellett; az ilyen azután, ha erős szervezete még sokáig
fentartja, veszít népszerűségéből, sőt már életében elfeledik. És ha azt
kérdezné valaki, honnét tudhatjuk, hogy valamely bölcsész mikor
népszerű, mikor jut bölcsészete az eszme áramába mikor tolják félre; azt
felelem, hogy erre nem elég néhány jóbarátjának, vagy pajtásának, vagy
maecenásának híresztelése vagy jóakarata; hanem egységesen kell
felfognunk az erkölcsi világ összes tüneményeivel s ha a bölcsész
rendszere vagy legalább fő jellemvonásai megegyeznek, összeférnek a
társadalom más erkölcsi és gazdasági tüneményeivel, bátran
megnyugodhatom abban a történeti adatban, hogy bölcsészetünk nagy
népszerűségnek örvendett. Ellenkező esetben gyanús lesz a tudósítás,
vagy ha mégis igaz, e népszerűséget nem tanainak, hanem politikai vagy
társadalmi szerepének köszönheti.

Most lássuk az egyes hullámok bölcsészetét. Az ötödik század elejétől
kezdjük, mert már jobban ismerjük ez időszakot. A Kr. e. 500. év az
idealreal dele, tehát letűnhetett a széles látkörű idealismus. Ilyenkor
virágzik a büszke, aristocrata és stoicus moral, melyeknek az eleati
iskola a tanítója. Alapítója Xenophanes (talán 569–480), mesterei
Parmenides (talán 515–450), Zeno (490 körül) Empedocles (talán 492–432)
stb. Ez utóbbinak mysticus hajlamai vannak.

A realismus nevezetes bölcsészei a sophisták és _Democritus_ (460–370) a
ki dúsgazdag ifjú létére sok utazásra költötte pénzét. Ő az atomismus
alapítója. Nála már semmi sem lehet a semmiből s minden változás a
részek kapcsolata vagy elválása. Semmi sem történik esetleg, hanem
mindennek megvan a maga szükségképi oka, a mi kizárja a teleologiát.
Szerinte csak az atomok, a parányok és az üres tér létezik. E parányok
végtelenül számosak és különfélék. Belőlük képződnek a világok, melyek
keletkeznek és elmúlnak. A parányok száma, nagysága, alakja és rendje
szűli a dolgok változatosságát. Nincs belállapotjuk, hanem csak
nyomással és lökéssel hatnak egymásra. A lélek finom, sima és gömbölyű
atomokból áll, mozgásukkal idézik elő az élet tüneményeit. Ethikája a
realismus boldogságtana, mely a kedély derült nyugalmában áll. Nemesebb
ugyan, mint Epicur hedonicája vagy a XVIII. század materialismusának
túlfinom egoismusa; de még sem eszményi, mely fensőbb alapra építi
erkölcstanát. Democritust nevető bölcsésznek nevezték.

Az ötödik század közepe táján nagyon elszaporodtak Görögországban a
sophisták. Protagoras, Hippias, Prodicus, Gorgias és mások az
individualismus hirdetői. Sensualismusuk főelve, hogy az ember a dolgok
mértéke vagyis az individuum szempontjából fognak fel mindent; továbbá
az ellentétes vélemények egyformán igazak, a mi természetesen következik
az előbbiből. Most ezt tartom igaznak, máskor azt; én ezt vallom
igaznak, másik azt. A realismus napjaiban, mikor széthullik,
szertebomlik a társadalom és a féktelen individualismus uralkodik az
erkölcsi élet terén, sophisták lesznek az emberek. E sophismus
képviselői napjainkban a hírlapírók, általában a politikai sajtó
munkásai, a kik minden meggyőződés nélkül jó fizetésért az egyik vagy
másik párt szolgálatába állanak s ilyenek jórészt maguk a politikusok
is, a kik lesik a hatalom konczait, ilyen végül maga az egész
társadalom, melyet kevés kivétellel az anyagi, érzéki javak vezetnek.

De mikor ennyire szétmállik a társadalom, tör ki az idealismus s az
egyetemest tűzi ki magas czéljáúl az emberiség. Ezzel legtöbbet nyer az
isten, a vallás, a tekintély, a hagyomány ügye. Az emberben fölébred a
vallásos buzgóság, erélylyel nyomják el a hitetlenséget, sujtják a
vallásos közönyt, ostorozzák az egyéni érdek hajhászait. Ilyen
változáson ment át az emberiség 420 körül. Bizonyos, hogy sokan
sürgették a vallás és az isteni morál visszahozását, az ébredő
idealismus új lelket öntött a görög vallásba, egyes papok nagy
odaadással teljesíték szent hivatásukat.

A sophista Socratest is meghatotta az új szellem, elfordult régi
társaitól, a kik ellenségei lettek. Eszményi bölcsészszé változott. Mint
ilyen nagy tisztelettel viseltetett az istenség iránt; de nem valószinű,
hogy a görög mythos tanaiba kétkedés nélkül tudott volna hinni. Bár
teljesíti vallásos kötelességeit, főleg az erkölcsre veté magát, a
lelkiismeretet, a magábaszállást sürgette, összefoglalta a szép, igaz és
jó eszméjét, hirdette, hogy a jó lényege az igaz tudáson alapszik, hogy
a legfelsőbb jó, nem a szerencse, hanem az erény mint a boldogság
megalapítója. A legfelső intéző hatalom az ész, mely az istenekkel
czélszerüen kormányozza a nagy kosmost. Mivel nem írt, könyveket nem
hagyott maga után. Ugy sejtem, hogy a legszélesebb eszmekörű idealismus
lohadásával, rationalisticusabb lett a kritikája, mely a papok
gyűlöletét vonta magára és 399-ben halálra ítélték.

Számos tanítványa közül megemlítjük a megarai Euclidest, Antisthenest, a
ki egyetlen jónak az erényt tartotta és mint monotheista és a természeti
állapot védője, megtámadta a vallást és az államformákat, szóval
rationalisticusabb alapon állott. Ez alapon lépett föl a cyrenei
Aristippus 390 körül, a ki már az élvezetet viszi be Socrates
erkölcstanába, ugyanezt tevé leánya Arete és még inkább fia, szintén
Aristippus, a ki rendszerbe önti a hedonismust.

Nagynevű tanítványa volt a mesternek Plato (427–347), a kit magasztos
eszméiért és elragadó előadásáért isteninek neveztek. Az egyetemes
foglalta le érzését, gondolkodását, a dolgok lényegét a fajfogalmakban
találja, melyeket mint ideákat önálló gondolati lényeknek tart, az
egyedek csak képei az ő eszméiknek. A legfensőbb eszme a jó, mely azonos
az istennel, az isteni szellemmel, az ég és föld királyával. A
legnagyobb jó az istenhez, a feltétlen jóhoz, hasonlóvá lenni.

Tanítványai nem hagytak mélyebb nyomokat, az ébredező idealrealismus nem
türhette tovább az eszményi rajongást, melyet Aristoteles (384–322) új
bölcsészete váltott fel. Ha Plato az egyetemesből indult ki, ha az
universumokat, typusokat és példányokat önálló léttel képzelte,
Aristoteles a tapasztalást tette bölcsészete alapjává, míg Plato eszméit
az ész abstractioinak tekintette, melyek csak akkor helyesek, ha a
tények igazolják. Ezért munkássága főleg a tények összehordására, a
természeti adatokra, ismeretekre irányult. Kutatása földeríti a
gondolkodás törvényeit, megteremti az alapos logikát. Művében előkelő
helyet foglal el az individuum. Methaphysicája még az idealreal delén
nem atheisticus, de már gyengűl benne az isteni elem, erősebben
jelentkezik a szétmállás, a bonczolás, a szétszedés. A legfőbb jó már
nem az egyetemesen, hanem az egyén boldogságán alapszik. Az erény
részint egyéni hajlam, részint belátás, részint szoktatás. Művészettana
kiválóan idealreal, még a tragicum meghatározása is. Tanítványai, a
peripateticusok, tovább haladtak a realis irányban és megveték a
dialectico-metaphysicait. Az erősödő realís eszme az új idealismus
kitöréseig lehetetlenné tette az eszmei bölcsészetet.

Az idealreal delén azonban már annyira szétmállik az érzés, gondolkodás,
hogy többféle bölcsészeti irány mutatkozik. Ilyen a Stoa, melynek nagy
mestere Zeno volt (talán 350–258). E bölcsészet főjellemvonása a büszke,
önérzetes, aristocrata moral, mely önmagáért teszi az erényt. Logicája
lényegében nyelvtan és tapasztalati ismerettan.
Természetphilosophiájában nagy organismusnak tekinti a mindenséget, két
principium, az anyag és erő rendszerét.

De már ekkor annyira hatalmas a realismus, hogy igen sok ember
szervezete féktelenül hódol az érzékiségnek és az anyagi jólétnek, a mi
magával hozza, hogy bölcsészeti rendszerbe kell önteni. Már Aristippus
és gyermekei megpróbálkoztak vele, de az uralkodó idealis gondolkodás
miatt nem jutottak nagyobb népszerűségre. Sokkal jobban sikerült ez
Epicurusnak (341–270), a ki 306-ban társas-irodalmi kört szervezett s
ott hirdette sensualis bölcsészetét. Ismerettana az érzéki tapasztalás
igazságát vallja, erkölcstana józan sensualis rendszer, tiszta
hedonismus.

Minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban bomlik, mállik a
bölcsészeti gondolkodás. Helyette a tudományokra, a nyelvi, természeti,
történeti ismeretekre veti magát az ember. Görögországban, Egyiptomban,
Pergamumban rendkívül emelkedik a tudományosság, könyvtárak, múzeumok
állanak a tudósok rendelkezésére; a bölcsészek azonban csak adatokat
merítenek belőlük; érzésök, gondolkodásuk teljesen skeptikus minden
iránt, világnézetök naturalisticus. Egyik tehetségesebb kifejezője ez
iránynak Carneades, a harmadik akadémia alapítója (214–129). El lehet
mondani, hogy 250-től 150-ig, bár más nevek alatt, újra virágzottak a
sophisták.

Ekkortájt (160) azonban felébredt az ídealismus, mely a vallás, a
becsület, az erkölcs, a magasztos hazafiság felé fordította az emberiség
tekintetét és az új ember megvetéssel nézett a skepticus és sensualis
bölcsészetre, a philosophusok léha tömegére. Cato, Publius Crassus
Mucianus, a főpap, Quintus Metellus, a jeles hadvezér, Publius Mucius
Scaevola, a kitünő jogtudós, Tiberius Sempronius Gracchus, az atya,
Appius Claudius és mások számtalanon mint a vallás és fensőbb erkölcs
tisztelői nem kedvelték a realis bölcsészetet. E felfogásnak női
képviselője a Gracchusok anyja, Cornelia volt. A vallás és erkölcs
tisztelete birta rá őket, hogy kiűzzék Rómából a görög bölcsészeket és
rhetorokat. De már a Gracchusi törvények ellenzése miatt meggyilkolt
(129) Scipio Aemilianus, a ki nagyon szerette a xenophoni Socratest
olvasni, házába fogadta Panaetius görög stoicus bölcsészt és a vallás
őszinte tiszteletével össze tudja egyeztetni a bölcsész pártfogását.
Panaetius és közvetlen utódai azonban maguk is símultak a valláshoz.
Egész lélekkel védelmezték a moralt és a vallás tanait; de a mint
jelentkezett a realismus és vele a rationalismus és scepticismus, a
római törvények védekeznek a vallás megrontása ellen, meg akarják óvni a
papi szellemet és csak 104-ben sikerült keresztűl vinni, hogy a
kerületek kisebb része befolyhasson a papok választásába. A római
társadalom története gyönyörűen megvilágítja, hogyan megy át az
emberiség a 160 táján kitörő idealismusból a mindjobban gyarapodó
realismusba. 70 körül Kr. e. Lucretius Carus _De rerum natura_ szóló
tankölteményében Epicurus bölcsészetét kezdi hirdetni, de Cicero még (50
körül) tiszteli az isteneket, ecclecticus és a moral terén buzgó hive a
nemesebb stoicismusnak. A Kr. utáni I. és II. században a realismushoz
símuló Stoa, melynek kedves és tiszteletre méltó hirdetője Epictetus,
továbbá az epicureismus és a mysticismus szerepel, mely már Krisztus
előtt kezdődik, de senki sem nagyobb és istenibb mestere, mint maga
Krisztus, apostolai pedig az ő tanitványai; szintén mysticus a zsidó
Philo (40 körül Kr. u.) Tyanai Appollonius (50 körül). Ilyenek továbbá:
Carpocrates (130), Basilides (130), Valentinus (150). A realismus végén
a kedves és lágy, a jóságos és irgalmas Marcus Aurelius császár
(160–180) írja bölcsészetét.

180 körül azonban kitör az idealismus. Az emberiség ismét rajongani kezd
a vallásért és erkölcsért, virágzik az alexandriai catechet-iskola,
föllép Athenagoras az apologeta (176 körűl), sz. Irén püspök (✝ 202)
Tertullian (✝ 220), a platonizaló alexandriai sz. Kelemen (✝ 220), a
mesopotaniai Bardesanes (200 körül), utóbb a perzsa Mani és Origenes. Új
platonikusok: Saccas (175–250), Plotinus (205–270), Celsus (200 körül),
a ki megtámadja a keresztyénséget.

E bölcsészek mind rajongó idealisták, többnyire keresztyének, a kik az
Isten eszméjében mint nagy egységben fogják fel a mindenséget. Plotinus
pedig noha nem keresztyén, híve a plátói egységnek, lelkes tisztelője az
erénynek.

De már 200 körül jelentkezik a skepticismus, ilyen Sextus Empiricus,
noha még alig van híve. És noha fokozatosan gyarapszik a realismus,
egyházilag annyira szervezkedik a keresztyénség, csakhamar államvallássá
is lesz, úgy, hogy a rationalismus csak a gyakorlati moral terén, az
emberek önzőbb, léhább, érzékibb magaviseletében és mint eretnekség
jelentkezhetik. Ilyen rationalista eretnekség volt Ariusé (296–373), aki
tagadta a Fiú istenségét.

Akadtak ugyan az idealrealismus alatt is egyes pogány bölcsészek, mint
Jamblichus (300 körül), Julianus Apostata (362), a bölcsésznő Hypatia,
kit meggyilkoltak a keresztyének, Proclus (411–485); de ezek és a
többiek keveset értek el a nagy keresztyén egyházatyákkal szemben, akik
között említendő szt. Athanaz (296–373), nyssai Gergely (331–394) szent
Ágoston (✝ 430).

529-ben I. Justinian császár, a kicsapongó Theodora férje, eltiltja a
bölcsészet tanítását, bezáratja az atheni bölcsészeti iskolát. A
bölcsészek egy része Perzsiába vándorol, köztük Simplicius is,
Aristoteles ügyes commentatora, de már 533-ban elnézik visszatértöket.

Különben a realismus hatása alatt a philosophusok egy része mysticus
lesz, minő Dionysius Areopagita (475 körül).

A hatodik század vége felé ujra ébred az idealismus, az emberek ismét
rajonganak a vallásért és moralért, roppant bomlás áll be az anyagi
téren, az irodalom jóformán megsemmisűl, az ipar és kereskedés alig
tengődik. Annyira uralkodóvá lesz az eszményi, hogy a hetedik századot a
szentekének is nevezik. A vallásbölcsészet egy jelensége a
mohammedanismus, mely már a rationalisabb tünemények közé tartozik
(622), azért kevés a dogmája s a túlvilági jutalmakat is nagyon érzékien
fogta fel a vallásalapító. 700 körül lép föl az angolszász szerzetes,
Beda Venerabilis, 730 körül Damascusi szt. János, aki aristotelesi
formákban rendszerbe akarja önteni a keresztyén theologiát, 800 körül
Alcuin, Nagy Károly udvari iskolájának tanítója, 830 körül Rhabanus
Maurus fuldai apát és mainzi püspök.

Joannes Scotus Erigena (843–877), már erősen mysticus, ugyanakkor az
araboknál feltűnik Al-Kendi, a theologiában rationalista, a logikában
aristotelesi, míg Al-Farabi (✝ 950), a ki az Isten létének egy
bizonyitékával áll elő, már mysticus.

A X. század utolsó negyede az idealismus kitörésével kezdődik,
mindenfelé emelkedik a vallásosság, a szentség; az ascesis ragadja
magával az embereket, a bölcsészet is idealista lesz vagy mint akkor
nevezték: realista, amennyiben a _species, differentia, proprium_ és
_accidens_ jelzőket dolgoknak (res, realista) vagy csak szavaknak
(voces, nominalista) tartották. Ilyen idealisták 1000 körül Remigius,
Notker Labeo, Gerbert (II. Sylvester), Fulbert, Toursi Berengar (1050),
Lanfranc (1070), Canterbury sz. Anselm (1033–1108) az istenlét
ontologiai bizonyítékának szerzője, ő tanította, hogy a keresztyén per
fidem debet ad intellectum proficere, non per intellectum ad fidem
accedere.

A XI. század közepétől már kezd mutatkozni a rationalisabb elem. 1050
körül Psellos Konstantinápolyban, 1075 körül Johannes Italus kezdenek
Aristoteles iránt érdeklődni, ugyanazt teszi Avicenna (Ibn Sina ✝ 1036),
bár még annyira eszményi, hogy az 1495-iki velenczei kiadó így nevezi:
Opera philosophi _facile primi_. Már sokkal rationalisticusabb Algazel
(Al Ghazza-li ✝ 1111), a ki nagyon skepticus, továbbá Aristoteles
feltétlen tisztelője az idealreal delén: Avêrroes (Ibn Rosd ✝ 1198). A
szentháromságot rationalisabban magyarázta Roscellin (1092), némi
függetlenséget követelt a bölcsészetnek Abaelard (1121), ő mondotta:
Dubitando… ad inquisitionem venimus, inquirendo veritatem percipimus.

Nem említve a sok kisebb-nagyobb bölcsészt, a kik egyúttal vagy még
inkább theologusok voltak, az idealreal delén 1250 körül Aquinoi sz.
Tamás, a doctor angelicus betetőzi a scholastica philosophiát és
theologiát, mely külömbséget tesz a theologia naturalis és revelata
között. A Thomisták ellen küzd Duns Scotus, a doctor subtilis (✝ 1308)
platonisáló védője a szeplőtelen fogantatásnak. A realismus
gyarapodására mutat Roger Bacon a doctor mirabilis (1214–1292), aki a
természeti tudományokat is műveli és kísérleteivel magára haragítja
kortársainak egy részét. Szintén a realismus jele a sok mysticus,
közöttük a német Eckhart (1300), kiknek száma a XV. század végeig
tetemesen szaporodik.

A XIV. században és a XV. első felében túlnyomó a realista bölcsészek és
theologusok száma, közöttük van Occam a doctor invincibilis (✝1347) ki
tanaiért üldözést szenvedett.

Valamint az egész középkor, úgy a XV. század sem kedvezett a bölcsészet
szabadságának. Noha a realismus léhasága, érzékisége, erkölcstelensége
töltötte be az egész világot, mindamellett ezt nem szedhették
philosophiai rendszerbe; mert az egyházi és világi hatalom kegyetlenűl
büntette volna az illető bölcsészt. Talán a platonizáló mysticismus
írhatott legszabadabban, míg az uralkodó naturalismusnak hallgatnia
kellett. Annál inkább grassált a gyakorlati életben.

1490 körül kitört megint az idealismus, a vallás és moral kezdi
betölteni az ember keblét. E széles látkörű idealismusnak lángeszű
képviselője Savonarola, a florenczi dömés szerzetes, kit 1498-ban mint
eretneket máglyán égettek meg. Ezen idealismus jele a számos pórlázadás,
melyek jobbadán valláserkölcsi okokból származnak, az elterjedt
Platonismus, melynek kitűnő mestere Marsilius Ficinus (1423–1499). Ide
tartozik a két Pico de Mirandola, Reuchlin János (1455–1522),
Nettesheimi Agrippa és mások.

De már 1520 körül a realismus halvány jelentkezésével mutatkozik a
rationalisticusabb elem Luther, Zwingli, Calvin stb. vallásújításával,
Pomponazzi Péter (✝ 1525) külömbséget tesz a vallási és bölcsészeti
igazságok között, Melanchton Fülöp (1497–1560), Julius Caesar Scaliger
(✝ 1558) és mások már Aristoteleshez hajlanak. Később 1600 körül Justus
Lipsius (1547–1606) Schoppe Gáspár stb. stoicusok.

A XVI. század végén, az idealreal delén a realismus gyarapodásával
lelkesednek a természettudományokért, bölcsésze is akad a
naturalismusnak Giordano Brunoban, a ki máglyán (1600) végzi életét,
Vanini szintén odakerül 1619-ben. De legkitünőbb bölcsésze a realisabb
iránynak, az angol verulami Baco, (1561–1626), akinek ismerettana erősen
naturalisticus. A franczia Des Cartes (1596–1650) eleget akar tenni az
idealis és realis iránynak, hangoztatja a kétségbevonás jogát, csak
azért, hogy bizonyítsunk. Az öntudatból indul ki s két kezdetleges
eszmét fogad el, a kiterjedést és gondolkodást, melyek önálló birtokosa
a substantia. Des Cartes jóbarátja és kortársa Gassendi prépost
(1592–1655), aki materialisticus és az újabb atomismus hirdetője, az
angol Hobbes (1588–1679) szintén ellensége az idealis elemnek, de
legnagyobb philosophusa a realismusnak Locke (1632–1704), aki tagadja a
velünk született eszméket, ismereteink egyedüli forrásává a külső és
belső tapasztalást teszi.

A XVII. század jelesebb bölcsészei között kiváló helyet foglal el
Spinoza (1632–1677), aki csak egy substantiát fogad el, mit istennek
nevez, csakhogy ez istenről nem lehet mondani, hogy értelme és akarata
van. Tagadja a szabad akaratot, az erény alapja az önfentartás ösztöne.
A másik kiváló bölcsésze a századnak a mysticus Malebranche (1638–1715),
kit megelőztek már Arndt János (✝ 1621) és a hires czipész Böhme Jakab
(✝ 1624).

XIV. Lajos franczia király utolsó évei nagyon szomorúak és komorak
valának, mert 1700 után nemsokára kitört az idealismus. Nemcsak az
irodalom, művészet, politika érezte meg hatását, hanem a bölcsészet is.
Az angol Collier (1680–1732), a cloynei püspök Berkeley (1685–1753) a
szélső idealismus apostolai, a kik megvetéssel szólanak az anyagról,
ismereteink forrásává a tekintélyt, az eszmét teszik. Shaftesbury az
erkölcs lelkes híve, a három eszme egységének tanítója. A németeknél
Leibnitz, az idealis bölcsészet megalapítója, melyet kissé
rationalisticusabb változattal Wolff és tanítványai hirdetnek az
idealreal délpontjáig.

1720 körül a realismus halvány sugarával jelentkezik már a scepticismus
és rationalismus, melyet az angol deisták, Brown püspök, Voltaire
(1694–1778), Bolingbroke tanítanak. Hume, (1711–1776) mint skepticus
kétségbevonja a tapasztalati és az észigazságot; szerinte az okviszony
fogalma csak a szokástól származik. A század közepén már több apostola
van a sensualismus és materialismusnak, mint Lamettrie, Maupertuis,
Helvetius, Holbach; de az idealrealnak is vannak buzgó hivei, mint a
skót iskolai Reid Tamás (1710–1796), Dugald-Stewart (1753–1828) stb.
1770 után a német Kant (1724–1804) alapítja meg idealreal bölcsészetét,
melyben a két irányt iparkodik kimagyarázni, mindkettőnek megadni az
igazat. Mély elméjével megfejti a bennünk rejlő idealis elemeket, a
gondolkozásnak a tapasztalástól független a priori formáit, a gyakorlati
észt, erkölcsi cselekvésünk szabályozását, az itélőképességet, melylyel
a különöst az általános alatt tudjuk gondolni. Az ember csak a
tüneményeket, a phaenomena, ismerheti meg, de nem a noumena, a Ding an
sich-et. Azért a tudományok csupán a tapasztalati tárgyakkal
foglalkozhatnak. Isten, halhatatlanság, szabadság bebizonyíthatlanok, de
erkölcsi szükségből gyakorlati tekintetben gondolhatók. Az erkölcsi
törvény mint categoricus imperativus parancsol nekünk. Ha Kant a
fogalomnak a gondolkodó ész formáival való megegyezésében keresi az
igazságot, Fichte (1762–1814) már producálóvá teszi az emberi észt,
csakhogy 1800 után a realismus nyomása alatt mysticus
történetphilosophiát hirdet és a nemzeti politikával foglalkozik.
Schelling (1775–1854) folyton változik az uralkodó eszme hatása alatt,
1810 körül szintén el van telve mysticismussal. A realismus tette
glaubens philosophfá Jacobit (1743–1819), aki mint a mysticusok intuitio
útján jut el az igazsághoz.

E kitűnő bölcsészeken és híveiken kívül az egész társadalom eszmei élete
a sensualismus, naturalismus uralmát árulta el. Mindenfelé érzékiség,
léhaság, féktelen individualismus, erkölcstelenség uralkodott, melyet az
1815 után ébredező idealismusnak kelle kiírtani.

Valóban mutatkozott az eszményi gondolkodás, az emberiség kezdett
kiemelkedni a realismus szennyéből, a vallás, a tekintély, az erkölcs
után sóhajtozott. A királyok szent szövetséget alkottak, az egyes
országok törvényeket hoztak az erkölcstelenség, az individualismus
megfékezésére, unio-törekvések mutatkoztak a felekezetek között, hogy
vállvetve irtsák ki a demoralisatiót. Az ember kezdette megszeretni az
elvont gondolkodást, kedvelte az eszmeit. Rajongott az egyetemesért,
mindenfelé szivesen olvasták a metaphysicai, erkölcsi, vallási műveket.

A gazdag bölcsészeti irodalomból a legnagyobb rendszerezőt Hegelt
(1770–1831) említjük, a ki már a század elején megalkotta bölcsészetének
alapjait, de csak 1816-ban kezdi magát jól érezni az összefoglaló
gondolkodás felébredésével. Panlogisticus rendszere az eszme speculativ
tudománya, mely az ész (dialectica), a természet (physica) és a szellem
(ethica) philosophiája; az első az absolutnak logicai kifejlődése, a
második a realis világé, a harmadik az idealis világé vagyis a jog, az
erkölcs, az állam, a művészet, a vallás és tudományban nyilvánuló
szellem bölcsészete. Hegel tana a világ fejlődésének nagyszerű
rendszerbe öntése, mely magával ragadta a gondolkodókat, a meddig erős
volt az idealismus; de mihelyt gyengűlt, a mester philosophiája is
elhomályosult. Mint szélső idealista a tiszta, a feltétlen ész áll
bölcsészete élén, mely nem vetett számot a jelentkező realismussal,
azért sok tanítványa vagy hűtelen lett hozzá, vagy realisabb iránynak
hódolt. Különben minden művelt országban akadt nehány lelkes híve mint
Rosenkranz, Gabler, Göschel, Hinrichs, Feuerbach Ruge, Pierre Leroux,
Proudhon, Jules Michelet, Vera stb. Nálunk Erdélyi János, Kerkápolyi
Károly, Greguss Ágost.

A francziáknál Cousin (1792–1867) lesz az idealis bölcsészet mestere,
előbb vallásos, utóbb hegeli, végre ecclecticus spiritualista. Nagyszámú
követője volt közöttük Jouffroy, Ravaisson, Remusat, Janet stb.

Olaszországban Rosmini-Serbati (1797–1855) inditotta meg az eszményi
bölcsészetet scholastico-speculativ ecclecticismusával. Mamiani,
Gioberti és mások szintén erősen idealisták voltak a huszas, harminczas
években.

1850 körül Herbart (1776–1841) kezdett népszerű lenni különösen a tanügy
munkásainál, a kik az egész világon elterjeszték az ő mérsékelt
realismusát. Számos tanítványa tanárkodott a német és más egyetemeken, a
kik buzgón tanították erkölcstanát, paedegogiáját, aestheticáját mint
Zimmermann, Allihn, Bonitz, Drbal, Drobisch, Strümpell, Ziller, Thilo,
Nahlowsky, Steinthal, Lazarus, Stoy, Waitz stb., nálunk Kármán Mór és
mások.

Tiszteletre méltó nevet vivtak ki ez időtájt Trendelenburg (1802–1872),
a kinek realidealismusa Aristoteleséhez hajlott; Beneke (1798–1854), a
ki több tekintetben Herbart realismusához közeledett, lélektanát a belső
tapasztaláson építi fel. Ueberweg szintén erős realista.

Századunk második felében mindenfelé gyarapodott a realismus, rajongtak
a természettudományokért s bámulatos sikereket tudott felmutatni e téren
a tudomány, de annál realisabb, naturalistább lett a bölcsészet. A
hatvanas években különösen felkarolták Comte positivismusát, ki már
1830-ban elkészült bölcsészetének alapjaival; de még sok idealis elem
volt a társadalomban, ezért nem tudott érvényre jutni, a helyett az
őrültek házába került; de már az ötvenes években hozzá szegődött a
franczia Littré, Taine, az angol Stuart Mill, Lewes és mások. A
naturalismusnak tekintélyes bölcsésze lett Spencer Herbert. Ugyancsak a
hatvanas évek végével kezdettek rajongni Schopenhauer, majd Hartmann
pessimismusáért.

Mikor harmincz-negyven év előtt a terrmészettudományokat általános
lelkesedéssel üdvözölték, számtalan materialista bölcsész lépett föl, a
kik bejárták a művelt világot, többnyire fényes közönség előtt szellemes
felolvasásokat tartottak, melyeket nagy zajjal ünnepelt a
hirlapirodalom. Ilyenek Vogt Károly, Büchner, Moleschott, Spiess, Flügel
stb. Józanabbak Helmholz, Czolbe, Planek, Häckel, Huxley, Romanes,
Dühring, Wundt, Du Bois-Reymond.

Elmondhatni, hogy 1870 óta mindenfelé fokozatosan győzött a
naturalismus, sensualismus, pessimismus és mysticismus. E bölcsészeti
irányok uralkodtak az emberi szívekben s csak most észleljük az
idealismus ragyogó hajnalának feltüntét, mely arra lesz hivatva, hogy
megnemesítsen bennünket. Ennek az ébredező idealismusnak tolmácsai a
néhány év óta fölmerülő metaphysicusok, különösen Angliában, a sok
vallásos író, az angol conservativ államférfiu Balfour, a franczia
irodalomtörténetíró Brunetière és mások. Ez idealismusnak harsonája
vagyok én is, a ki az isteni eszmét vallom az erkölcsi világ egységes és
örök, mindenható és kérlelhetlen mozgatójának, _in quo vivimus, movemur
et sumus_.




XVI.  GRÓF APPONYI ALBERT AESTHETICÁJA.

Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére és jeles parlamenti szónok, 1895
febr. 10-én foglalta el székét a Kisfaludy-társaságban egy értekezéssel,
mely a művészetről és politikáról szólott s azt akarta vizsgálni, hogy
miben hasonlók egymáshoz a művészi és politikai alkotás, minő művészi
tulajdonokkal kell az államférfiúnak bírnia feladata lényegének
teljesítésében, politikai czéljainak kitűzésében és eszközei egész
rendszerének megállapításában. Azt hiszi, hogy e problemával még nem
foglalkozott senki, járatlan utat lát maga előtt, nem is akarja
kifürkészni az egész tájat, csak megmutatni az utat, melyen érdemes
végig járni, mert kilátási pontokban bővelkedik.

A székfoglalóra nagy közönség gyűlt össze, gyönyörködve hallgatták, a
legzajosabban megtapsolták, az összes lapok majd újjongva, majd
elismeréssel fogadták, néhányan mellékelték is.

Én elolvastam s nem gyönyörködtem benne, sőt boszankodtam rajta. Azt
kérdeztem magamtól, hogy miért gyönyörködött benne a hallgatóság? Okát
kettőben sejtem. Az egyik, hogy Apponyi egy kissé általánosít, két külön
dolognak rokon jegyeit, közös vonásait keresi, tehát összefoglal vagyis
gondolkodása találkozik az ébredező idealismussal, mely gyönyörködik az
effélékben; a másik pedig az erkölcsi érzés megnyilatkozása, az
agnosticismus kárhoztatása, a naturalismus megvetése, az utilitarismus
elítélése, az anarchismus, opportunismus megrovása. Azt hirdeti Apponyi,
hogy fölvette a kérlelhetlen harczot az erkölcsi nihilismus minden
válfaja ellen, a mit világszerte mindenütt hangoztatnak. E kettős oknak
tulajdonítom leginkább Apponyi sikerét, melyekhez kétségtelenül
hozzájárul előadásának szépsége.

Lássuk tehát ezt a székfoglaló értekezést, aestheticai tanulmányt.

Ez valóban nem elégít ki. A dolgozat egy a realismusból kiemelkedett agy
munkája, a ki ott keres egyező vonásokat, a hol vagy nem találni meg,
vagyis teljesen henye munkát végez vele. Mert igazán bohó gondolat még
csak fel is állítani a tételt: hogy minő művészi tulajdonokkal kell
bírnia az államférfiúnak? Természetesen, embernek kell lennie az
egyiknek is, a másiknak is, tehát gondolkodnia, éreznie és cselekednie.
Kell lennie eszének, értelmének, szívének, phantasiájának,
emlékezetének, alakító tehetségének stb. E főtulajdonságok megvannak a
művészben és az államférfiúban, az iparosban és kereskedőben, a papban
és tanárban, az ügyvédben és az orvosban, a háziúrban és a házmesterben,
a gyárosban és vigéczeiben, a bankárban és a pénzügynökökben stb.

Most következnének gondolkodásunk, érzésünk és cselekvésünk azon
módosulásai, melyek az egyiket a művészi, másikat a politikai, a
harmadikat a papi stb. pályára sodorják. Ugyanis a jeles anthropologus
_Broca_ fölfedezése után tudjuk, hogy lelki sajátságaink tömérdek
árnyalatának egy-egy ideg felel meg, mely ha jól ki van fejlődve és
fejlődésében semmi sem zavarja, tulajdonosa nagyra viheti, a közbámulat
tárgya lesz, míg a kinél majdnem hiányzik vagy háborgatva van
működésében, szánalmunkat érdemli ki. A művésznek van értelme,
kisebb-nagyobb, mondjuk, teremtő képzelete, szíve, de különösen ki van
fejlődve alakító ereje, azért a legnagyobb gyönyörűségét leli a
legkülönfélébb alakításokban. Alig nőtt ki a bölcsőből, már alakít, az
egyik a nyelv, a másik a zene, a harmadik a festészet, a negyedik a
szobrászat stb. terén. A szülő már sejti, mi lesz a gyermekből. A
későbbi szónok már a hátul gomboló nadrágban is szeret dictiózni, a
leendő pap misézni, prédikálni, a jövő katonája exercirozni, az
államférfiú szervezni és minden leány, a leendő anya, babával játszani.
A gyermekkor e játékai igen sokszor valóra válnak a férfikorban, mert az
illetők e tehetsége ki van fejlődve és érvényesűlni kíván az életben.

Természetes, hogy tehetségeink aránya, mértéke, összetétele rendkívűl
változatos, úgy, hogy valamint nincs két teljesen egyenlő falevél, úgy
nincs két egészen azonos emberi lény. Innét ered a roppant különféleség,
jellemünk ezernyi apró eltérése. Agyunkban majdnem kétmillió idegszálat
különböztetnek meg, melyek az emberi érzés, gondolkodás és cselekvésmód
tömérdek árnyalatának felelnek meg.

És mégis mikép magyarázhatni meg, hogy bizonyos időszakban az emberiség
így vagy amúgy gondolkozik, érez és cselekszik, máskor meg másképen?
Hogyan értsük meg, hogy a neologia és orthologia, a classicismus és a
romanticismus, a vallásújítás és az orthodoxia, az ascetismus és a
mysticismus, a sentimentalismus és a pietismus, az eszmei történetírás
és az epikai história, az állami centralisatio és decentralisatio, a
szabad verseny és a védvám stb. stb. szabályosan váltakoznak? Ha az
ember annyira különféle, annyira eltérő jellemű, mikép magyarázhatni e
szabályos egységet? Igaz, hogy itt is nagy a változatosság, az
idealismus idején mindenki barátja a neologiának, a nemesebb,
ünnepélyesebb, szónokiabb irálynak s vele a purismusnak; de az általános
irány mellett mennyi a változat, mekkora az eltérés! Csakhogy még sem
tagadhatni az egységet. De mi ennek az egységnek az oka? Apponyi sejti,
hiszi, hogy a törvény. Valóban törvény, még pedig az uralkodó eszme
törvénye, mely az idealismus legszélesebb látköréből a realismus
legszűkebb eszmekörére, a végtelen egyetemesből a legkisebb
individualismusra zsugorodik össze.

Apponyinál azonban mindez nagyon homályos. Ha régebbi szónoklatait
tekintem, azonnal látom, hogy az eszme nyomása alatt nem igen tud
általánosítani, szívesen hallgatják, mert óvakodik a generalisatiótól,
az összefoglaló gondolattól; most az idealismus hajnalán kezd
egyetemesiteni s tetszik, mert általánosítása megfelel a mai társadalom
kezdődő idealismusának; de még alig képes fölemelkední a kellő
magasságba, nincs elég széles látköre, előadása, nem éri el azt a
fensőbb színvonalt, a hol az idealis igazságot megtalálhatná. Még nem
tudja, hogy a mi igazság volt tegnap, ma már nem az, sőt holnap épen az
ellenkező lesz igaz. A hetvenes években az egész világ művelt
irodalmaiban lelkesedtek az orthologiáért, ma közönyösek vagyunk iránta,
sőt kinevetjük, a ki még emlegetni meri, öt-tíz év múlva pedig rajongani
fogunk a neologia egy-egy alkotásáért, egy új merész szófűzésért,
vakmerő mondatkötésért. Apponyi még csak egy régi dolgot lát, hogy a
fiatal ember lelkesedik, a férfikorban lohad a lelkesedése és átalakul
irodalmi ízlése. Pedig ebben is kevés az igaz. Hiába mondja, senki sem
hiszi el, hogy Byronért, Petőfiért valaki rajongott volna 1880 óta.
Inkább hírükért s egy pár realisabb, érzékibb dalaikért olvastuk. De nem
kellettek eszményi tartalmú költeményeik, nem különösen Byronnak vad
kitörései, melyekben legfölebb a pessimisták gyönyörködtek, míg az
eszményibb napokban, a haladás jelen hullámának első felében kárhoztatva
emlegettük tomboló érzékiségét, de annál jobban magával ragadt, mikor
szidta a zsarnokokat, dicsőítette a szabadságot. Melyik fiatal ember
tudta élvezettel vagy rajongással olvasni 1885 körül Klopstock
_Messiását_ vagy Vörösmarty _Zalán futását_? A fiatal ember is csak azt
szereti olvasni, a mit a férfikor szeret, legfölebb korának nagyobb
élénkségével teszi. A nyolczvanas években az ifjú és az öreg Guy de
Maupassant-t, Tolstoit stb. találta legszebbeknek, ezek voltak
legkedvesebb olvasmányai. Igen jól nevelt leányok is a
leggyönyörűebbeknek tartották. Apponyi rajong a zenéért, ámulattal
hallgatja; tehát bizonyosan ismeri a zene történetét s így tudhatja,
hogy 1820 után Rossini expansiv idealis zenéjében gyönyörködtünk, míg
1810 körül az egész művelt világot Beethoven intensív, realis zenéje
ragadta el. Akkor is oly magánkívüli hangon szólottak a zenéről, a hogy
Apponyi szokott; akkor is azt mondották, hogy a zene „oly országokba
visz, melyek a szavakba, sőt gondolatokba, sőt konkrét érzelmekbe vagy
hangulatokba foglalhatónak körén kívül esnek; a mit ilyenkor kifejez, az
mindeneknél magasabb és mélyebb, az majdnem több mint emberi,
mindenesetre az ember és a mindenség titka közti érintkezésnek, földi
eszközökkel elérhető netovábbja.“ Ime így beszél a rajongó barátja a
zenének. S igaza van a realismus szempontjából. Ez időszak erkölcsi
tehetetlensége, belső bomlása a zenében talál vigasztalást, erre veti
magát. A XV. században, 1650-től 1720-ig, 1795-től 1825-ig, 1860-tól
napjainkig mindig jobban bomlott az emberiség a zenéért. Haynald
bibornok, e genialis realista, Apponyi és mások számtalanon az élvezők
kábító mámorával gyönyörködtek a zene művészetében. A hogy Apponyí
élvezi a zenét, az a _nirvana_ egy válfaja. Ha majd erősebben
jelentkezik az idealismus, háttérbe szorul Beethoven realis zenéje s
talán Apponyi is a Rossini-Weber-Mayerbeer-Erkel-féle áriáknak fog
lelkesen tapsolni.

Ez tehát a haladás törvénye, melyet nem ért Apponyi s nem tud magáévá
tenni.


II.

Mi a művészi hatásnak titka? kérdi a székfoglaló. Némi fontoskodással
mondja, hogy elveszett, ha belebonyolódik a széptani kontroversiák azon
tömkelegébe, mely a szépnek, a művészi alkotás kellékeinek fölismerését
körülveszi s szinte hozzáférhetlenné teszi. Azért az igazságot fogadja
el a hatás titkának, mert ez közmegegyezés tárgya. Ebben minden iskola
találkozik. De hogy találkozik! Hisz épen ez az Eris almája. Hisz az
idealista, az idealrealista és a realista is az igazságot vallja
delejtűjének, a művészi hatás titkának. Csakhogy mindenik máskép látja
az igazat. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Kisfaludy Károly
szemében az volt az igaz, a hogy századunk idealismusának hatása alatt
látták a világot. Ők hidegek, ünnepélyesek, magasztosak, nem tudnak
melegek, bensők, közvetlenek lenni. A mi Rossini a zenében, Cornelius,
Delaroche stb. a festészetben, ugyanaz Vörösmarty a költészetben.
Mindnyájan igazak, mert úgy látták az életet, a világot. A harminczas
években már ébredezik a realismus, számos czikket, tanulmányt
olvashatni, melyekben több realis elemet kívánnak a művészetekbe oltani.
Egy budapesti német lap 1839-ben nálunk is sürgeti az átalakulást, Toldy
Ferencz és mások hasonlót hangoztatnak; de csak a negyvenes években
jelenik meg Petőfi és Arany. Mindkettő idealreal. Petőfi eszményibb mint
nagy kortársa, de már tud meleg, benső és közvetlen lenni. Műveiben meg
van az idealismus lendülete és a realismus melege. Arany realisabb,
azért nyugodt, tárgyias, meleg és benső. Benne is van idealismus, még
van érzéke a nagyság, a fenség, az erő iránt, még lelkesítik a nagy
nemzeti eszmék, lelke felöleli az egész hazát, de mégis kisebb körben
érzi jól magát. _Buda halála_, mely nagy nemzeti eposz akar lenni, nem
sikerül, de annál jobban a kis szigorú szerkezetű balladák és _Toldi_
gyönyörű trilogiája, melyekben a magyar úr és nő, a nemesek családi
élete, vitézsége, lovagiassága, a magyar ember odaadó hűsége, jósága
stb. mind bájolóan vannak rajzolva. Az ő lelkének világa azonban jóval
kisebb körre szorítkozik, mint a huszas évek idealistáié, egy Hugo
Viktoré vagy Vörösmartyé, a nagy Petőfié, a kiről el sem tudjuk
képzelni, hogy élhetett volna a hetvenes-nyolczvanas évek szűk realis
világában. Aranynál később mesterkélt lesz a verselés, hatalomra jut a
forma, mint a realista költőknél, zenészeknél, általában a művészeknél
szokott lenni, épen úgy, mikép a társas életben a külsőség, a szín.

Végre eljutunk a hetvenes-nyolczvanas évek realistáihoz, kiknek szellemi
hatásköre egészen összeszorul; de annál mélyebb, intensívebb. Ez idők
tehetséges költőit, művészeit nem izgatják a nagy eszmék, nem háborgatja
őket az egyetemes; hanem az egyén öröme és bánata, az élet nyomorúsága,
a lét kínos vergődése, a lélek bacillusai, a sejtelemszerű, a mysticus,
s különösen az érzékiség édes mámora. A kinek van némi összefoglaló
tehetsége, a kinek messzebb terjed a látköre, ilyenkor bomlik és tombol,
mint egy Schopenhauer, Byron, Swift, Strindberg, Nietzsche és mások; az
óriási többség azonban a kenyérkereset munkájában és a lét apró érzéki
gyönyöreiben tölti el napjait. Ilyenkor tudnak a költők finom lélektani
elemzéseket írni, melyekre az idealisabb napokban képtelenek vagyunk s
nem is gyönyörködünk bennök, sőt nem tartjuk igazaknak sem, mert
átalakított bennünket az idealismus.

Ime, látjuk tehát, hogy mindig az igazságra törekszik a művész és
lehetőleg az igazat adja; az aesthetikus is mindig az igazat
hangoztatja; de máskép látja azt Plato és Hegel mint Herbart, Zeising,
Zimmermann, Horovitz, Kirchmann s a többi realista.

De minő igazat lát Apponyi? Ha tőle kérdjük, a legzavarosabb választ
kapjuk. Ez csupa, merő homály. Legelőször azt mondja, hogy _megelégszik
az igaznak széptani kategoriájával, a mely legkevésbbé vitás_. Ugyan
melyik az? Azután elmondja, hogy „a mint ő érzi a művészi igazat, az
tökéletesen összeesik a szépnek fogalmával és azt ki is meríti“. Hát ez
micsoda? Nemde érthetetlen, semmit mondó általánosság? Várjunk, talán
kapunk valami közelebbit, valami határozottat? Ilyen a következő: „A
szép lényegében az egyes jelenségeknek megegyezése azokkal az örök
typusokkal, melyeket Plato a világ eszméinek nevezett; de ez
egyszersmind a dolgoknak magasabb igazsága“. Végre tehát kaptunk
valamit, amennyiben tudtunkra adja Apponyi, hogy Platonista, azaz a
legmerészebb idealista, a ki az eszmeit tartja szépnek, a kinél a forma
háttérbe szorúl. Most már tudunk egy keveset, vagyis azt, hogy a
székfoglaló idealista, a minő most legalább az aestheticában alig van
még a világon, legalább egyetlen ily irányú czikkről, tanulmányról sincs
tudomásom. Komoly munka pedig épen nem jelent meg. Kissé gyanússá teszi
Apponyi idealismusát, hogy ki kell jelentenie, mennyire nem barátja,
híve a _túlhajtott realismusnak, legkevésbbé a modern_ (Zola-féle?)
_naturalismusnak_. Tehát mégis realista volna Apponyi, csupán a
túlhajtottat nem szereti? Gyanús az is, hogy majd a jószívűséget,
részvétet, majd a jóságot, majd meg a tettvágyat nevezi idealismusnak,
holott egyik sem az. Még gyanúsabb, hogy az úgynevezett objectiv
művészek és államférfiakhoz vonzódik, Petőfiért, Byronért nem rajong,
hanem növekedő gyönyörködéssel mélyed el Shakespearenek, Goethenek,
Aranynak változatosan gazdag és objectív képzeleti világába; csodálja
Tolstoi műveinek _halhatatlan alakjait_. Nem hozok fel több gyanúsat,
csupán még egyet. Apponyi rajong a zenéért, még pedig a mennyire tudom,
a realis zenéért. Mindez tehát zavarba hozhatna engemet. Mert ha Apponyi
idealista, akkor neki Klopstockot, Jean-Jacques Rousseaut, Voltairet,
Viktor Hugot, Kölcseyt, Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt kellene
magasztalni; szidni, ostorozni a mostani költőket, zenészeket, festőket,
szobrászokat, csöndes lenézéssel kellene szólania Beethovenről, Wagner
Richardról, Tolstoiról és a többiekről; pedig nem teszi, sőt úgy
látszik, épen ezeket szereti legjobban. Annyi igaz, hogy finom, előkelő
érzése, gondolkozása nem szereti Zoláékat; no de ez megfér a
realismussal, sőt épen a teljes realismus idején nem tűrjük a baromi
érzékiséget, hanem a finomat, a szellemeset.

De hát honnét veszi elő akkor Platót? Minek áll ki e nagy idealistával?
E tünemény azért rendkívül érdekes, mert nemcsak Apponyinál fordul elő,
hanem rendesen ismétlődik, hogy a legnagyobb realismus napjaiban többen
csodálják a görög bölcsészet halhatatlan idealistáját. Kérdés: hogy
magyarázhatnók meg e jelenséget? Első pillanatra érthetetlennek látszik,
de közelebbről vizsgálva, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy a realisták
Platóban főleg a mysticus elemet bámulták. Nem a nagy összefoglaló
gondolatok ragadták magukkal például a XV. század mysticusait, hanem az
isteninek főszereplése, mely a mystikusok lelki világát teljesen
betölti. Ezt különben egyes történetírók épen a XV. századra
vonatkozólag rég észrevették. Különben mind az idealista, mind a
realista könnyen rátalál az istenire. Az idealista az egészből indul ki,
a végtelen mindenség bámulatos megalkotása és berendezése előtt leborul
és lelki szemeivel az alkotó és gondviselő istent látja, imádja; a
realista pedig kicsinyke világában tömérdek titkos, rejtelmes előtt áll,
melyeket csak az ő aprózó, részletező, bonczoló szeme lát meg, melyek
azután az istenihez, a túlvilágihoz, az érzékfelettihez terelik érzését,
gondolkodását.

Apponyi a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán tartotta
felolvasását és így lehet, hogy lelkét nem csupán a mysticus, hanem az
idealis elem is megragadta s nem lehetetlen, hogy a mint erősebben
jelentkezik az idealismus, ő is átmegy az igazi Platóhoz; mostani
aestheticája azonban még zavaros, homályos. Nem tisztán, határozottan
eszményi, mert oly műveket dícsér, melyek valóban realisak; de igazi
realista sem, mert oly erkölcsi és szellemi tanokat hirdet, melyek
ellenkeznek az igazi realismussal. Aestheticai dolgozatának tehát nincs
különös becse, nem tisztázott semmi kérdést. És midőn új ösvényt akart
nyitni számunkra, olyan sötétségbe tévedt, melyben az én nyomaimat sem
látta meg.




XVII.  AZ IDEALISMUS MEGJELENÉSE NAPJAINKBAN.

Az egész müvelt világon sajátságos nyomott hangulat uralkodik az
irodalomban. Az írók többé-kevésbbé érzik, hogy a régi realismus lejárta
magát. Bármilyen név alatt fordul elő ez a reál irány: zolaismus,
naturalismus, verismus, legyen finom spiritualisatio vagy más nevet
adjunk neki, az már mindegy: betelt vele az olvasó lelke és érzi, hogy
nem kell neki, valami újat és jobbat kíván. A bomlott társadalom fel
akar frissíttetni; a finom analysis, a lelki állapotok, a különféle
hangulatok mesteri bonczolása, a szív szeszélyeinek, a test érzéki
gyönyöreinek virtuóz rajzolása untat és fáraszt bennünket. Szomorúan és
leverten térünk haza a színházból, hol egy léha bohóságot vagy
szomorújátékot néztünk végig; szomorú lélekkel teszszük le a legjobb
regényírók és elbeszélők műveit. Egyik sem tud kielégíteni, kibékíteni,
mulattatni.

Mindenfelé kérdezik e tünemény okát. Számtalan választ adnak reá, de
érezzük, hogy egyik sem talál. Annyi tény, hogy kedvelt realista íróink
lassan elhallgatnak, akárhányan kidőlnek vagy elnémúlnak. Miért? Az
orosz regényírók Tolstoi lángeszében keresik annak okát, hogy nem tudnak
érvényre jutni. Ő elhomályosítja mindnyájokat. A német realistákról azt
mondják, hogy kifáradtak, a skandinávokról is azt tartják, hogy
csakhamar kimerűlnek. Az angol elbeszélőktől alig olvashatni már valami
derekabbat. Újabban az olaszokat kapták fel a művelt világon; de azt
gondolják, hogy belőlük is hiányzik az a lélekemelő, gyönyörködtető
elem, ami nélkül semmiféle irodalom se tetszik.

Ojetti Hugó olasz hirlapíró szintén kereste e jelenség okát, azért
nyakába vette olasz hazáját és végigjárta az országot, hogy személyesen
kérdezze ki jeles íróit. A francziáknál Huret kísérlette meg ezt a
modern módot, neki könnyű volt, mert a franczia írók legnagyobbjai mind
Párisban vagy környékén laknak; Olaszország azonban több irodalmi
centrummal dicsekszik. De az olasz írók kijelentései csak oly kevéssé
elégítik ki az olvasót, mint a francziáké. Bármily szellemesek e
mondások, majdnem mind helytelen, tájékozatlan, korlátolt, vagy épen
vak. Az író nem látja, hogy körülötte minden megváltozott, vagy legalább
folyton változik.

Mind a mellett elég mulattató az írók nézeteit olvasni. Keveset vagy
semmit sem tanulunk szavaikból; de itt-ott tájékoztatnak bennünket
érzésök és gondolkodásukról, néha pedig ferde nézeteikkel a helyes utat
juttatják eszünkbe. Mi nem ismételjük vagy kivonatoljuk e nézeteket,
hanem egyszerűen a magunk módjára keressük a jelenség okát.

A realismus idején a részek finom elemzésébe bocsátkozik az író, a lelki
állapotokat találó ügyességgel, intensív mélységgel bonczolja; a részt,
az egyedet tanulmányozza az egész rovására. Ha egy kitünő realista írót,
mint például egy Zolát, Guy de Maupassant-t, Bourget-t, Ibsen-t,
Tolstoi-t, Hauptmann Gerhardot s másokat olvasunk, látjuk, mily mesterek
a társadalom egyes tagjainak rajzolásában, lelkök elemzésében, lelki
állapotuk bonczolásában. Ha például a huszas, harminczas évek íróit
állítjuk melléjök, ha például magyar realistáink mellé Kisfaludy
Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Jósika Miklóst helyezzük, mindjárt
szemünkbe tűnik, hogy ez utóbbi jeleseink nem tudnak oly finoman
analyzálni, mint egy Mikszáth Kálmán, Petelei István, Herczeg Ferencz,
Bródy Sándor stb.

Ez azonban nem magyaráz meg mindent, csak annyit tudunk belőle, hogy az
emberiség a realismus idején a részek bonczolásában gyönyörködik,
Vörösmarty korában pedig nem találta benne örömét. A gondolkodó az ízlés
e változásának okát is szeretné tudni. Azt kérdezi, miért szeretjük most
a finom elemzést és miért nem tetszik Vörösmarty előadásmódja?

Próbáljuk meg e kérdésre is válaszolni. Válaszunk így hangzik: A
történelem mutatja, hogy az emberiség az idealismus és realismus
szabályos váltakozásával halad előre. E szabályosság oly általános, hogy
a legtávolabbi országok sincsenek alóla kivéve. Mikor kitör az
idealismus, a legszélesebb látköre van az embernek s erkölcsi, szellemi
és aesthetikai életében az egyetemesért lelkesül. Isten és világ,
emberiség és erkölcs, vallás és haza, bölcsészet, mathesis és az eszmei
tudományok érdeklik. Szervezetünk szerint az egyikért vagy másikért
különösen rajongunk; de minden iránt, a mi képviseli az egyetemest,
tisztelettel viseltetünk.

Ez a széles látkör egész a realismus végéig folytonosan szűkül, míg
végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze. Mikor
megjelenik az idealismus, oly törvényeket alkotunk, oly szokásokat
honosítunk meg, melyek a vallás és erkölcs támogatására szolgálnak,
érzésünk, gondolkodásunk összefoglaló, általánosító lesz, gyönyörködünk
a nagy eszmékben, egyetemes elvekben, bölcsészetünk tele van isteni és
erkölcsi elemekkel, rajongva, átszellemülve beszélünk róluk, ha
szervezetünk összefoglaló; míg ha részletező, elemző, bizonyosan rosszul
érzi magát az ember. Ha költő az illető, lassankint elhallgat és nem ír
többet. Ha művész, nehezebben tud alkotni, végre leteszi az ecsetet vagy
vésőt; ha színész, kedvét veszti, bántja a sentimentális pathos; ha
szónok, útálja a divatozni kezdő általánositást; ha bölcsész, aki idáig
csupán azt tartotta igaznak, amit külső és belső érzékeink igazolnak,
felháborodással fordúl el a divatos rendszerező philosophiától s
elnémúl; ha történetíró, aki szépen tudott elbeszélni és aprózni,
gyűlölettel olvassa az új eszmei kapcsolatokat hajhászó történetírást;
ha zenész, aki a nemzeti, a realis zene mestere volt, boszankodva
hallgatja az új Rossinikat, az expansív zene művelőit; ha államférfiu
volt, kelletlenűl olvassa a morál, a tisztesség, a becsület örökös
emlegetését, az erkölcs és politika egységét; ha jogász, ha jeles tudós,
kiváló ügyvéd volt, aki mesterileg értett a commentárokhoz, gyűlölettel
hallja az erkölcsi elvek, a jogbölcsészet szüntelen pengetését. És így
tovább. Mert a társadalom minden osztálya megérzi az eszme változását.
Fejedelem és alattvaló, úr és szolga, kereskedő és földmívelő, tanár és
tanitvány, férfi és nő, szülők és gyermekek stb. Mindnyájokon mutatkozik
az uralkodó eszme módosulása.

Hogy is tudna például egy realista költő írni, mikor látja, hogy
mennyire átváltozott a közönség ízlése. Mert mit csinált a realista
költő? Finoman részletezett és aprózott; de hogyan? Ugy, hogy az
egyetemes képviselőit, a törvényt, a felsőséget, a becsületet, a
tisztességet, a morált, a vallást, az önérzetet, szóval minden eszmeit,
minden elvet és tekintélyt kihumorizált vagy egyenesen kigúnyolt, vagy
pedig mint az individuum, az osztály, a rész romlásának okait mutatta
be. Irataiban a szegény ember bajának az egyetemes képviselője az oka.
Vegyünk kezünkbe bármely realista színművet vagy regényt, többé-kevésbbé
megtaláljuk benne ezt az eljárást. Tolstoi, Ibsen, Zola, Bourget,
Maupassant stb. mind ilyenek. Az individuumnak adnak igazat az egyetemes
ellenében. Katona József _Bánk bán_-jában a magyar becsület, tisztesség,
szegénység, nyomor áll szemben a központ, az egyetemes, a királyi udvar,
a királyné, Ottó herczeg stb. pazarlásával, ledérségével, léhaságával.

Mikor Bánk a királyi udvar érdekében csitítja a lázadókat, becsteleníti
meg nejét a királyi herczeg. Szóval az egyetemes képviselői okozzák az
individuum nyomorát, baját, szerencsétlenségét. Az apai tekintély, a
társadalmi szokások, a vagyon és hatalom emberei idézik elő az egyén
szerencsétlen állapotát.

És most, ha kitör az idealismus, épen ellenkező irány lesz uralkodó az
irodalomban. Az egyetemes képviselőiről nagy tisztelettel kell szólani.
A nagy eszmék iránt rajong az olvasó. Ezekkel szemben az egyén a kópé,
az egyén önzése, érzékisége, kapzsisága, fegyelmetlensége a bajok
forrása. A költő tehát épen ellenkezőjét műveli annak, a mit realista
elődei műveltek. Irályának is tetemesen módosulnia kell. Az egyszerű,
könnyed, népies, sokszor kevésbbé nemes és épen nem választékos irály
nem illik az egyetemeshez. A realista keresi a népies, sokszor triviális
szókat és alakokat, képeket és hasonlatokat, háj- és bundaszagú
kifejezéseket, igénytelen népies szólamokat, velök jellemez és fest: az
idealistának azonban sértik nemes és választékos érzését, gondolkodását.

Az idealismus e legszélesebb látköre azonban nem szokott sokáig tartani.
Az emberi haladásnak most végződő hulláma 1816 körül kezdődött: akkor
írták nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly idealis tragédiáikat,
melyek minden lapjokon az egyetemest, a vallást, az erkölcsöt, az
erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, az önfeláldozást, a
hazát, a nemzetet rajongva dicsőitik. De már a huszas évek végével maga
Kisfaludy Károly csúfolja ki tragédiáit. 1830 körül szűkült az
idealismus látköre. Az egyetemes némely törvényét eltörleni,
képviselőjét megrendszabályozni kívánták s az individuumnak, az emberi
észnek több jogot és szabadságot követeltek. Comte Ágost 1830 körül már
megalkotja bölcsészetét, a positívismust, mely ignorálja az
érzékfölöttit, Jouffroy, Saisset és mások hirdetik a skepticismust;
Balsac, Stendhal megkezdik a realismus elemeit.

Sand George 1832-ben a tiszta szerelem jogát hangoztatta a törvények
ellenében. Az ötvenes, hatvanas években a nevesebb drámaírók mint pl.
Dumas, Sardou stb. egy-egy kérdést vetettek föl, melyek az egyetemesnek
egyik-másik támaszát akarták ledönteni vagy nevetségessé tenni; míg
napjainkban egy Ibsen már minden törvényt, az erkölcs minden támaszát le
akarja rombolni, vagyis az uralkodó realismus eszmeköre az egyed
egyetlen pontjára zsugorodott össze. A haladás egy-egy hullámának
irodalomtörténete nem egyéb, mint az idealismus látkörének lassú és
fokozatos összezsugorodása. Ugy, hogy egy irodalmat jól ismerve, bátran
megmondhatjuk, hogy mily látköre lehet ugyanakkor a többi irodalmaknak,
legfölebb a faj számlájára kell egy-két fokot levonnunk, vagy
hozzáadnunk, például a latin faj jóval összefoglalóbb lévén a germán és
szláv fajoknál, a franczia nem tud annyira mystikus lenni a realismus
idején, mint a germán, különösen az angol, hanem jobbára léha és érzéki
materialista lesz. Az angol, skandináv, német és szláv irodalmakban
tehát nagy szerepet fog játszani a realismus napjaiban a mysticismus;
míg az olasz, spanyol, román és franczia irodalomban az érzékiség rajza
tölti be helyét. E tekintetben némelyek, mint például Zola, Guy de
Maupassant, a végletekig jutottak.

Annak a magyarázata tehát, hogy miért kell napjainkban megfordúlni,
átalakúlni az irodalmi ízlésnek, abban keresendő, hogy eljutottunk a
realismus végére, a legléhább individualismusig, tovább már nem
mehetünk, a a szülői tekintély, a család, a tarsadalom felbomlása nélkül
és hogy egész erkölcsi, politikai, szellemi és aesthetikai életünknek az
egyetemes felé kell fordulnia, az érzékitől, a léhától, a köznapitól, a
népiestől, a kézzelfoghatótól az eszmeihez, az istenihez; a lágy,
nyájas, kedves, irgalmas szívtől az önérzetes, büszke, férfias
jellemhez, a családban az emancipált asszonytól az atya, a családfő
tekintélyéhez, a testi neveléstől a szellem neveléséhez. A mely író
könnyen átmehet ez átalakuláson, az tovább is fog írni; de az idősebbek
és a kifejezőbb jellemek nem tudnak módosúlni és némaságra lesznek
kárhoztatva. Akárhányan jutnak abba a sötét, méla kedélyhangulatba,
melyben 1820 körül a szegény Katona József leledzett, mikor az ébredező
realismus nyomása alatt itt hagyta Pestet irodalmi és színészi életével,
a nemzeti dicsőséget magasztaló művészeivel, a hazapuffogatásokra
tomboló ifjúságával együtt; Kecskeméten, szülőföldén a hivatalos
teendőkbe és a jó bor mámorába fullasztá elkeseredését, mely nagyon
korán, már 1830-ban sírba döntötte a legjobb magyar realis tragédia
íróját.




XVIII.  BLAHA LUJZA.

Úton-útfélen panaszkodnak az írók és művészek, hogy nem tudnak
teremteni, nincs módjukban alkotni, hogy üres mélaságra, néma
semmittevésre vannak kárhoztatva. E hangulat nyomása alatt Huret
franczia és Ojetti olasz írók körüljárták az irodalom legjelesbjeit s
megkérdezték véleményöket, kihallgatták nézetöket s könyvek alakjában
tették közzé.

E jelenség, hogy némely művész és író leteszi a tollat, eldobja az
ecsetet s nem nyúl hozzá vésőjéhez, oly gyakori, hogy nem is érdemes
róla szólani. Idáig e tünemény okát a művész egyéni, családi és
társadalmi viszonyaiban keresték; azt mondták, hogy elbetegesedett, a
sok munka megtámadta testi-lelki szervezetét, összetörték ellenségei,
meghaltak vagy elfordultak tőle jóbarátjai és pártfogói, nejének vagy
gyermekeinek elhunyta, esetleg hűtlensége vágy hálátlansága feldúlta
családi boldogságát. Mondottak ilyest is, hogy a hatalom üldözni
kezdette, elnyomta a költő irányát, a társadalom megúnta a művész, az
író modorát, előadási módját. És így tovább. Csak az igazi okot nem
tudták földeríteni.

A művészek és költők elhallgatása, némaságra kárhoztatása azonban most
oly tömeges, hogy lehetetlen észre nem venni a figyelmesebb vizsgálónak.
A _Revue des deux Mondes_ 1895. szept. 15-iki száma és számos külföldi
lap és folyóirat érinti ezt a kérdést. Sokan hallgattak el az ötvenes,
hatvanas években is; de mily csekély ezek száma a mostaniakéhoz képest!
Az erkölcsi törvény ismerete könnyen megmagyarázza e jelenséget.

Az ember érzése és gondolkodása részint összefogaló, részint elemző
irányú. A gondolkodás maga nem egyéb, mint vagy összefoglalás vagy
elemzés. Mikor gondolkodunk vagy összekötjük, vagy elválasztjuk a
fogalmakat. Az úgynevezett idealisták túlnyomóan összefoglalnak, a
realisták pedig elválasztanak, vagyis részleteznek, apróznak, az eltérő
sajátságokat látják meg a dolgokban. Az idealisták szeme előtt mindig az
egyetemes, az universalis áll, a realisták az egyedet, az individuumot
tekintik.

Erre az idealis vagy realis szervezetre hat az uralkodó eszme, mely a
legszélesebb látkörü idealismusból lassankint a legszűkebb individuumra
szorul össze. E fokozatos törpűlése az eszmének tartott már ötszáz
esztendeig is. Mint a középkorban 975-től 1490-ig; a két utolsó azonban
oly rövid, hogy akárhány ember végig éli. Például az előbbi korszak
circa 1710 kezdődik és 1820 előtt végződik. A mostani pedig innét kezdve
napjainkban érte el teljes alkonyát. Tehát nem volt hosszabb, mint 75–80
esztendő. Ez idő alatt minden egyes ember szervezetének simulnia kellett
az uralkodó eszme fokozatos változásához. Az emberek nagyrésze meg tudja
ezt tenni, vagy legalább nincs kiáltó ellentétben az eszmével. A kik
szépen símulnak, testileg, lelkileg egészségesek, olyanok mint a díszes
növény, melynek van napja és melege, vize és termékeny talaja. De a
kinek eszményi vagy realis szervezete túlnyomó, a ki merev idealista
vagy kemény realista: az ilyen nem tud simulni, sorsa a testi-lelki
bomlás, meghasonlás, pusztulás, halál. Ugy látszik, hogy rendesen az
illetőnek leggyöngébb testi vagy lelki szerve kezd sinyleni s röviden
vagy hosszasabban elbánik vele a betegség. E bomlás, pusztulás
napjainkban gyakoribb lesz, mint máskor, mert a legszükebb realismusból
néhány kurta év alatt a legszélesebb látkörű idealismusba kell
átmennünk.

De minek e hosszú fejtegetés, ha Blahánéról és a Népszinházról akarunk
szólani? Nem; mi nem szándékozunk Blaháné bájos művészetének
rajzolásával mulattatni a t. közönséget. Harmincz év óta gyönyörködünk
kedves játékában; idáig senki nem tudta úgy elénkbe teremteni a magyar
nép realis asszonyait és leányait mint ő. A magyar leány legfinomabb
sajátságait meg tudta látni és újra teremtette tapsoló közönségének.
Játéka és éneke magával ragadta, elbájolta a nézők seregét. Alig
látszott meg rajta, hogy halad az idő. Igazi aranykora a hetvenes évekre
esik. Ez idő érzését, gondolkodását gyönyörűen tolmácsolta magyar
asszonyaival. A nyolczvanas években hanyatlott a népszinmű. Költőinknek
nem sikerült egy jobb színművet alkotni. Pedig azt hinné a gondolkodó,
hogy éppen a realismus napjaiban, az individualismus idején, mikor a
szegény ember, a nép és munkások felé fordul a részvét, az irgalom és
érdeklődés, hogy akkor lehet legszebben, legvonzóbban rajzolni a népet,
legkönnyebb teremteni egy népszinművet.

De hagyjuk el e kérdés bővebb magyarázatát, miért volt nehéz a
nyolczvanas években jó népszinművet teremteni; most csupán a népszinmű
keletkezését, fejlődését és pusztulását kell elmesélnünk.

Mikor az idealismus kitör, elfordulunk a népiestől, a magyarostól; nem
gyönyörködünk a kedves, népies szokásokban, melyeket meg akarunk
nemesíteni. Kisfaludy Károly azt írja Vörösmartynak, hogy _A juhász és
bojtár_ költeményében graecizáljon egy kissé, mert különben nem olvassák
a magyar kisasszonyok, nekik nagyon parasztos a juhász és bojtár fogalma
is.

Ez történt 1823-ban. Mikor egy kissé szűkül az idealismus látköre, mikor
egy kissé érdeklődni kezdünk a real iránt, mikor népdalokat is
próbálgatnak írni a költők, úgy 1830 felé, lehetséges egy kissé, bár még
nagy szerényen bemutatni a népet és szokásait, különösen erényeit,
eszményibb vonásait. A harmincas években már élvezettel látjuk és
hallgatjuk egy-egy magyaros szólam, népies kifejezés, szokás
feltüntetését és megjelenik a népszinmű, de még tele van idealis
elemekkel, az egyetemes tiszteletével. Ilyenkor az individuumban van a
hiba és ha véletlenül az illető, mint az egyetemes képviselője szerepel,
nem az általános a hibás, csak a képviselője. A negyvenes években már
kezdünk igazán gyönyörködni a nemzeties, a népies, a magyarosban;
Petőfi, Burns, Heine, Goethe, és mások az idealreal első felében
gyönyörűen tudják a népiest az eszményivel egyeztetni, megvan bennök a
magyaros melege, bensősége, közvetlensége és az eszményi lendülete. Ez
utóbbi fokozatosan enyészik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, míg
a realis elem, a jellemzetesség, a melegség, bensőség szemlátomást
gyarapszik. 1870 után még Tóth Endre népszinműveiben van egy kis
eszményi elem; a nyolcvanas években már egészen eltűnik. Bármennyire
óvakodik a költő, mind jobban fel kell tüntetnie az érzékit, az anyagit,
a léhát; az egyetemes képviselőit kell hitványaknak, becsteleneknek
bemutatnia, ezek a szegény ember bajának szülőokai, a szerencsétlenségek
létrehozói, az egyed, az individuum az egyetemesnek az áldozata. Ha
ilyen és jól van megalkotva, tetszik a darab, szívesen olvassák vagy
nézik, különben elbukik. A németeknek van ilyen népszinművök,
többé-kevésbbé beválik Hauptmann Gerhardtól: _A takácsok_.

Ez a népszinmű vázlatos története a haladás minden egyes hullámában. Ma
itt állunk az idealismus hajnalán. Közöttünk akárhányan már az
egyetemesből indulnak ki. A nagy metaphysikai és erkölcstani kérdések
érdeklik. Mindenfelé a morált és vallást, a tisztességet és becsületet
hangoztatják; megvetik, lenézik a népiest, a magyarost. Tiz év előtt
csoda volt egy moralizáló czikket olvasni valamely újságban, legfölebb
egy bomladozó idealista agyából kerülhetett ki ilyesmi, vagy a kivel
nagy jogtalanság történt; ma nem vehetünk kezünkbe lapot és folyóiratot
anélkül, hogy moralizáló cikkre, tanulmányra ne akadnánk. Számtalan más
jel is mutatja, hogy pár rövid esztendő alatt benne úszunk az idealismus
árjában.

Az uralkodó eszme változását sinyli meg a mi aranyos Blahánénk. Hiába
tüntetünk, bár jól esik neki a közönség hódolata, tisztelőinek, kitörő
tapsa: nem lehet visszaszorítanunk az idők árját. Nem mentheti meg őt a
népszinház, nem sokáig tarthatja vissza a szinház igazgatója sem: az
emberiség az eszményiért kezd rajongani s e rajongást nemcsak a
szinházak műsora és művészei, hanem az igazgatók pénztára is meg fogja
érezni. Mert a realismus az élvezet, a gyönyör, a szórakozás kora is.
1870 óta az egész művelt világon roppantul elszaporodtak a mulató helyek
és száz meg száz fajtájok. A szinházak, hangversenyek és orfeumok igazi
látogatottsága csak innen kezdődik. Most mindez változik, a néző
közönség száma fogy; az idealismussal járó szegénység, takarékosság és
tisztább, nemesebb gondolkodás ritkábban veszi vagy veheti igénybe a
szinház látogatását. Sőt a szinészek társadalmi megbecsülése is
hanyatlik, apad. A realismus idején minden tehetséges és szép leány
színésznő szeretett volna lenni. A nagyvárosokban egymást éri a
színész-iskola. Az idealismus napjaiban szemérmesebb, tisztább az ember,
kivált a nő s a társas életben nem szívesen találkozik azokkal, a kiknek
épen a szerelem bemutatása, e rejtett érzelem nyilvános tárgyalása napi
kötelességök. Az ének- és zenéért való rajongás is tetemesen apad. 1810
körül őrülten bomlottak a zene után, az egész művelt világ, de különösen
Bécs rajongott érette. 1820 után mindenütt alább hagytak vele. 1860 óta
a realismus gyarapodásával ismét lelkesednek az ének- és zenéért. A
lelkesedés és a zene szüksége napjainkig növekedett. A ki csak tehette,
éneket és zenét tanult s ha maga nem művelte, igaz gyönyörrel hallgatta.
Néhány esztendő mulva csak mesélni fogunk az ének és zene bűbájos
mámoráról; az orfeumok, café chantantok közül is többen bezárják
boltjaikat vagy ritkítják előadásaikat; fiaink és leányaink sem tanulják
annyi odaadással a zenét és éneket.

Ime, ez az erkölcsi élet törvénye a szinházak, színészek, énekesek és
zenészekre nézve. A ki e törvények alapján figyeli meg a művészek
sorsát, megérti nemcsak Blaháné, hanem mindannyiok jó vagy rossz dolgát.




XIX.  A HIT ALAPJAI.[2]


_I. Bevezetés._

A realismus kora az emberiség életének legbájosabb, leggyönyörűbb
időszaka. Dolgozunk ugyan, egész lélekkel a munkának élünk; de főleg
azért, hogy pénzt szerezzünk, jólétet teremthessünk magunknak és
családunknak. Csupa gyönyörűség az élet. A tudós szorgalmasan gyűjt s
boldog tudományos kincseinek láttára, az iparos és a művész gyönyörű
alkotásokkal lepi meg vevőit, az ifjúság, kivált a nő élvez és
szórakozik, az egyik mulatságot a másik után rendezi. Léhaság és
irgalom, nyájasság és részvét tölti el bensőnket. Jók, emberszeretők
vagyunk, csupa érzés, csupa szív az ember: az egyik lágy és szelid,
mysticus, a másik kenetes pietista, a harmadik léha, jóízű, jó kedélyű
realista. Ilyen volt az emberiseg Pericles korában a Kr. e. V.
században, a III. század végén a II. első felében, a Kr. u. II., VI.,
X., XV. században, 1700, 1810 körül és a most letünt húsz esztendő
alatt. Ki tudná elmesélni, leírni és elszámlálni a roppant gazdagságot,
a tömérdek találmányt, a sok egészségügyi intézkedést, a roppant sok
palotát, fényes középületet, hatalmas muzeumokat, szín- és operaházakat,
kitűnően berendezett iskolákat, a millió kéjt és gyönyört, miket e húsz
évnek köszönhetünk?! Vaskos kötetek szólanak egy ország, nem, egy város
alkotásairól és csak több ezer kötet rajzolhatná a művelt világ gyönyörű
alkotásait.

És e látszatos boldogság mellett soha sem becsűljük oly kevésre az
életet, mint a realismus napjaiban. Az öngyilkosok száma mutatja, mily
sokan vetik meg, az őrülteké elárúlja a magukkal és a világgal
meghasonlottak sokaságát. Mert mikor a realismus alkonyán léha egyedekre
bomlik szét a társadalom, az individuum elveszti minden erejét, nem
tudja tűrni az élet bajait és kellemetlenségeit, bensejéből kivesz
minden erkölcsi erő, hitvány, haszontalan teremtés lesz, a kinek fogalma
sincs az ugynevezett moralról.

Mikor ébredezik az idealismus, hamvaiból feltámad az erkölcsi érzés
vagyis magunk viseletét a köz, az egyetemes, a világ és emberiség, a
haza és nemzet szempontjai szerint kivánjuk szabályozni. Ez az erkölcsi
érzés egyszerre lép föl a vallás iránti tisztelettel. Az idealis eszme
ugyanis a legmagasabb, az isteni vagyis a vallás felé hajtja az
embereket. Ebből magyarázhatni meg, hogy a XV. század utolsó tizedében
Savonarola, egy rajongó szerzetes lesz a köztársaság feje, hogy 1710
táján a legnagyobb romlottság idején az emberiség nemesebb fele rajong a
vallásos eszmékért, hogy Lamennais munkája 1817-ben európai tekintélyre
tett szert, hogy Brunetière czikke világraszóló vihart gerjesztett, hogy
Balfournak, az angol ellenzék egyik vezérének, most a kincstár
ministerének, könyve: _The Foundations of belief: being Notes
introductory to the Study of Theology_ félév óta az angol folyóiratok
vitatásának tárgya. Egyháziak és világiak, bölcsészek és gondolkodók,
tudósok és búvárok, mint Huxley és Wallace ellene és mellette
nyilatkoztak. Többnyire elismerik, hogy több csodálatos sajátság
külömbözteti meg ez új munkát: világos és finom, fényes és ékesszóló,
mindig komoly, bár néha a humor gúnyos árja ömlik el rajta, írálya
delicat és mégis ruganyos, kitűnően illik a szerző gondolatmenetéhez.[3]
Stead egy másik folyóiratban[4] írja, hogy Balfour egykor előkelő
szerepet fog játszani Anglia történetében, nem kisebbet, mint Gladstone.
Egyedül ő termett rá. Az általa fölkeltett ellenszenv és elfogultság
azóta lecsillapúlt, politikai ellenfelei maguk is elismerik benne az
alsóháznak sir Róbert Peel óta legügyesebb vezérszónokát. Válaszának
nyiltsága, egyenessége, hajlékonysága és bánásmódjának egyenletes
humora, jámborsága és önzetlensége oly nagybecsű erényei, annyira
kiérdemlik ellenfeleinek tiszteletét, a mennyire övéinek ragaszkodását.
„A parlamenti viták élét a régi hűbéresek lovagias lelkületével veszi
el“. Dícséri ragyogó szónoklatát, kiemeli, hogy kitűnő essay-író,
bámúlja irályának fényét, gondolatainak merészségét, nemes és bölcs
derűltségét, maró gúnyját, ügyességét a példák megválasztásában.

De hát azt kérdezi a t. olvasó, mi az oka, hogy Angliában már több év
óta annyi erővel mutatkozik az az idealismus, hogy egész iskolájok van a
metaphysicusoknak, míg Európában még mindig gyönge lábon áll az absolut
uralma. Azt hiszem, hogy az angol faj erős és mély realismusa szolgál
magyarázattal. Az angol az összes európai fajok között a legrealisabb,
ezért kiválóan mysticus és individualista. Az idealismus első
fuvallatának érintésére a sok mysticus között akadnak olyanok, akik
eszményi gondolkodásba csapnak át, míg a román fajok és a magyar is
erősen materialisták, naturalisták. De hogy az egész világon jelentkezik
az idealismus, mutatják a mindenütt fellépő keresztyén socialisták,
néppártok, antisemiták stb., melyeknek különben alig lehetne
magyarázatát adni. Mindezek tüntetően ragaszkodnak a valláshoz.
Nemsokára kitűnő tudósok állanak melléjök s azt teszik, amit Angliában
Huxley tett, hogy elfordult Spencer realista bölcsészetétől, vagy
Romanes, aki halála előtt megtagadta régi hitét a szabad akarat
képtelenségében, a gondviselés lehetetlenségében és a religióról új
gondolatokkal lépett a sírba.

Romanes beismerte, hogy a tudomány nem juthat el az objectiv realitasig,
hogy a hitnek kell pótolnia a tudomány hiányait. Ajánlja a keresztyén
hitet, az evangeliom vallását, melynek isteni eredetét mind fejlődésének
története, mind erkölcsi szabályainak fensége bizonyítja.[5]

Szóval egy új időszak hajnalán vagyunk. 10–15 évvel ezelőtt az efféle
művek alig keltettek figyelmet. Azt mondották rájok, hogy valamely
gyarló vagy bomlott elme szüleményei. Ma kiáltó hangok, melyeket
mindenki meghall. Leibnitz jut eszembe, aki nagy ritkán a XVII. század
alatt is írt eszményi irányú bölcsészeti dolgozatokat, alkalmi
leveleket, szerény vázlatokat; de kevesen hallgattak reá, ő is jobbadán
politikával, történelemmel, vallásunióval foglalkozott. De már 1710-ben,
mikor _Theodiceája_ megjelent, volt egy kevés visszhangja, 1714-ben írta
_Monadologiáját_ Savoyai Jenő herczeg kérdésére, tehát már akadt egy-két
hallgatója, hisz ébredezett az erkölcsi és vallási érzés, míg a XVIII.
század jónevü bölcsészei egész Kantig többnyire Leibnitz hívei voltak.
Igaz, hogy a század közepén már fölléptek a materiálisták, mint
Lamettrie, Helvetius, Holbach, híveik azonban csak később a realismus
gyarapodásával szaporodtak meg. Mert hiába ír az egyes bölcsész, ha kora
nem felel még szervezetének. Hegel idealista constructiója nem
érvényesülhet századunk két első tizedében, mert az emberiség nem
fogékony iránta; hanem annál jobban csodálják a huszas, harminczas
években. Comte Ágost realis gondolkodásának nincs sikere a harminczas,
negyvenes években, a kor idealis felfogása nem értheti meg az eszmétlen
positivismust, maga is az őrültek házába kerűl; de már az ötvenes
években előkelő hívekre tesz szert, akik csodálják szelleme nagyságát.
Ma persze sokan megvetéssel szólanak róla. Spencer Herbert három évtized
óta a művelt világ egyik oraculuma volt, műveit lefordították,
gondalatait mindenfelé hirdették; de néhány év óta szaporodnak a
becsmérlő nyilatkozatok s ha még sokáig él, meg kell érnie, hogy
jobbadán gúny és megvetés kíséretében hallja emlegetni nevét. Oly rövid
ugyanis a haladás egy-egy hulláma, hogy a nyolczvan éves ember ifjúsága
még az eszményiség korába esik s vén napjaira a legléhább realismust
kell látnia és bámulnia.


_II. A naturalismus és az erkölcs._

Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy részre
oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő, szervező.
Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni, hogy az eleje
tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus elégtelenségét és
tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai realismus minden faját, az
empirismust, sensualismust, determinismust, positivismust,
agnosticismust stb. a naturalismus közös neve alá fogja és szellemesen
ostorozza. Könyve nem apologia, nem vallásos védirat a szó szoros
értelmében, nem is theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán
vallásos viták nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit
pedig világnézetéből by our general mode of looking at the Universe
alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája, hanem
a művelt olvasók nagy tömegének.

Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával foglalkozik.
Balfour természetesen nagy tisztelője a moralnak s látja, hogy minden
rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen két legkevésbbé
kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi codexnek
tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e tiszteletkeltése nem
lehet független az ő származásától. Már pedig a naturalismus nem becsüli
többre az erkölcsi érzést, mint a többi érzelmet, nincs is oka miért
helyezni a moralitást az étvágy, az észt a gyönyör fölé. Igaz ugyan,
hogy a naturalismus számos híve őszintén hódol az _erkölcsi törvény
felségének_, de lelkökben ellenmond a nemes érzelem a naturalista
credónak. Balfour szépen bizonyítgatja a naturalismus erkölcstani
gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek fognak elismerni az idealismus
hajnalán; az emberi ész még sem fogja megérthetni az erkölcsi
tüneményeket; hacsak magáévá nem teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az
eszme befolyása alatt állunk, melynek kettős faja van, az idealis és
realis, éppen úgy, mint a villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az
eszme e két iránya hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s
akkor boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig
nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak leszünk. Az
eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az általánost, a
fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a magasztosért, dicsőért,
imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk az emberiség, a haza, a
nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két áram harcza idején összébb
szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört ölelünk fel, míg a realismus
napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet, a község és bennök saját
egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk tárgya.

Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme hatása
alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik, megegyez
az ébredező idealismussal, s mivel az emberiség is e hatás alatt áll, az
angol szónok és államférfiú ügyes vitatását kitűnőnek, szépnek találják.

Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb,
lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel
viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből
származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni
sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem hiányzik ez
a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény egyik forrása.
Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig egyetlen bölcselő
elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a realis irányú bölcselők
magyarázatát vallottuk magunkénak, éreznünk kellett, hogy számtalan
kérdésre nem tudnak megfelelni.

A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva fölfedezésem
után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet, mindegyikünknek
meg van a maga énje, saját szelleme, a ki szabadnak érzi magát, csakhogy
tevékenységében az elégséges ok törvényének van alávetve. Az ember
mindig okszerűen cselekszik s ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt
állanak. Csak úgy lehetek boldog és elégedett, ha szervezetem tud
símulni az irányadó eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom,
embergyűlölővé lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején
vagy ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad
akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti
világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és
magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja
Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll,
hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat, hogy
az egészen tőle _magától_ függ, hogy ez a _maga_ független az ő
jellemétől, vágyaitól, környezetétől és előzőitől… Az öntudat nélküli
állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van fejlődve
az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és nyersen magáról
és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő akarása, elhatározása
és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben meg van bennem ez a
szabadság, a szabad akarat, mert elhatározásom az én szervezetemnek,
tehát egyéniségemnek az eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly
finoman, annyira észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók
világos tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen
tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is, melyet a
realismus finom elemzése vesz észre.

Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az
erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és jobb
gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó ellenmondásról. Ők
persze logikai következetlenségnek szokták betudni azt, hogy a
naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes összhang
követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk között, rég
kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek az
ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban nagyon
szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század vége felé,
mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a protestansok védői
azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira erkölcstelen az újítók
tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a támadók az emberi
természet szerencsés következetlenségét hozták fel magyarázatul. Nagyon
lehet, hogy némely naturalista oly önző elméletet vallott, mely nem
felelt meg az emberi természetnek; de kevesen voltak ilyenek. Az
erkölcstan mesterei mindig az uralkodó eszme szerint módosítják
tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb, isteni forrásra viszik vissza,
az idealrealista Kant szintén magasabb forrást keres és úgy állítja fel
categoricus imperativusát, a realisták pedig az emberi boldogságból
vezetik le. Az idealisták az emberin kívüli okban, a realisták magában
az emberben találják meg az erkölcsi élet magyarázatát.

De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az
eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az ellenmondás;
az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista felfogás. Mert bármilyen
iskolához tartoznak is az efajta moralisták, nekik az ember csak egy
jelentéktelen lény, nyomorult teremtés egész földjével együtt, melynek
szintén nincs más sorsa mint a pusztulás, az enyészet.

Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen sokan
szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb alapjának.
Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen magasabb,
tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget tekintjük, mily
egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni szeretet
boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti hivatást
tulajdonít az embernek.

De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a
naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi
férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert
megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes
szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a művelt
világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az elenyésző
realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus bölcsészeti
iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.


_III. A naturalismus és az aesthetica._

Érdekes Balfour könyvének második fejezete: _A naturalismus és az
aesthetica_. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a hasznos, a
real és az ideal fölötti viták megoldását, száraznak, terméketlennek
tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon kérdések lebegnek:
melyek a történeti, lélektani és élettani okai az aestheticai
érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem, változatlan
realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt kérdezi: mi az
oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy hevenyében a nemi selectiot
említették, a mi azért sem lehet, mert mint minden más kiválasztás,
javíthatja a létező anyagot, képességet; de nem teremthet újat.
Szellemes példákkal világosítja fel nézetét és habár megengedi, hogy a
nemi kiválasztás sok állati zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a
zenei érzés eredetére és kifejlődésére. Balfour szerint a többi
magyarázat sem szerencsésebb. Spencer például módosítja Rousseau
elméletét s azt mondja, hogy az erős indulatokat természetesen az izmok
erőfeszítései kísérik, többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak
összehúzódása és kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges
összecsengése szülte a cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem
érti, hogy származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi
gyönyörűségünk a _IX. Symphoniában_. Kellett bennünk lenni az izlésnek,
mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség kétségtelenűl minduntalan
új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új ételeket talál fel. Valamint
ekkor halad a szakács művészete, de nem módosul az emberi száj íze; úgy
az előbbi esetben halad a zeneművészet, de nem változik a hallgatók
jövendő nemzedékének vele született képessége.“

Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint nincs
szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz az anyag
kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés, szilárdság stb. úgy
léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak pedig mint a hang, szín
csak az első sajátságuknak az érző szervre való hatásából származnak s
az érző szerv nélkül nincs önálló létök. Balfour hajlandó positiv alapot
keresni minden szép jelenségben; de oly sötét képét rajzolja az emberi
ízlés változásának, állítólagos szeszélyeinek, hogy alig talál valami
biztosat, érzékelhetőt. A kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit
adni, az jobbadán módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb
szépművekről van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző
életére, korára, viszonyaira, a történeti és más szempontokra.
Ismeretes, hogy ezek daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy
Voltaire, vagy mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága
jórészt a könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az
anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az
emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok egyetlen
éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina tíz év alatt
írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne megczáfolni. A régi
norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a túlvilágba távozó lelkén
kívül volt még valami szellemök, mely egy időre földi küzdelmeik
tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az élőkhöz hasonlítanak,
végre elenyésznek és semmi nyomot sem hagynak maguk után az emberek
között. Ilyennek látszik nekem az elhunyt művészek hirdetett
halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök csak árnyékélet és a lassú
enyészet lépcsőjén távoznak a kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak
egyenesen hatni embertársaik szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket
vagy nevetésöket és mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a
képzelet őrzi a titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók
pajtásai, azután a specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb
érintkezésbe akar velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű
fátyolukon, mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy
eltűnt társaság tónusát, idegen világ körében kell mozognia és más
nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily
föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s
ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan hagyatékait
tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az életrajzi, a
kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek köszönhetünk, egy
kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt jogosan tulajdoníthatunk a
tiszta aesthetikai érzésnek.“[6]

Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés hullámzásának
megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig tetszettek, mint például
Shakespeare, a ki azután a XVII. század vége felé már nem kellett a
közönségnek s csak a XVIII. század közepén kezdettek feléje fordulni.
Századunk negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben ismét rajongtak érette,
1870 körül hanyatlani s enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt
tapasztaltuk Dante, Tasso és mások műveivel. Rossiniért rajongtak
századunk huszas éveitől kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan
veszített népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már
őt is le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek
szerény alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig
tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy nemsokára
teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az ízlés e
változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás hullámának
eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy Vörösmartyért, mert
idealisták; az idealrealismus alatt már veszítenek fényök- és
dicsőségökből, jobban tetszenek: Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt
ezeknek is közelebb meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más
realisabb irányú költők, művészek nyerik ki tetszésünket.

A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből, mert
folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus olvad belé a
népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes haladást tett az emberi
nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és rómaiak érzületével hasonlítjuk
össze magunkat. Ezekre nézve tehát sok igaza van Balfournak és
kétségtelen, hogy a szépnek meg vannak a maga alaptörvényei, melyek örök
metaphysicai formáknak látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az
idealismus napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes
képviselőjét kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus
idején az egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője
ellenében. Ez legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.

Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a szép
fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a categoricus
imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép eszméjére nézve
is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi szépet, igazat és jót
kell szeretnünk és követnünk, vagyis az egyetemes szépet, jót és igazat.
Nem tehetünk máskép. Egy idealis kép elragad bennünket, még egy
kizárólag realis alkotásról többé-kevésbbé fitymálva szólunk.
Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy igazságokért, minő a világ és
emberiség, a haza és nemzet, épen úgy mint az önfeláldozás, az erény, a
becsület, a tisztesség stb. eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus
imperativusok. A realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó
tetszik.

A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén nem
elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai
tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel
tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a minden
tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat tárgya
vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és annak
létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes élvezetet
szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A kellemesség
minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a jó minden eszes
lényre. A tetszés e három faja közül csak a szépségé önzetlen, mert sem
az érzékek, sem az ész érdeke nem erőszakolja ki tetszésünket.

Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket nemcsak
azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem azért is, hogy
itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a szép, a jó, az igaz
érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus napjaiban, mert az
egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak. Például egy nagy erkölcsi
idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak tetszik, önzetlenül, érdek
nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a realismus, mind jobban veszti
önzetlen idealis természetét, mert a realismus érzése, gondolkodása
összébb szorul s végre csak az egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi
kép önzetlenül tetszik, de a mint növekszik a realismus, a tiszta
aestheticai hatáson kivül megjelenik az érzékek csiklandozása,
gyönyörködtetése. Vagyis minden a mi eszményi, vele jár az
önzetlenséggel és minden a mi realis, önző is egyszersmind. Például a
realismus idején végtelenül irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő
az ember; e jóság azonban nem az egyetemes magasztos forrásából
származik, hanem erkölcsi lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék
vagyunk, hogy nem nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások
köszönete, hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt
egyenesen számitunk reá.

Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre törekvés, a
szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz, hogy az idealista
elméletekben majdnem összeolvad. Még a műfajok is veszítenek
különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a jellemek epicusok s az
előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a realismus, jelentkezik a
műfajok szétválása, szétmállása is. A jellemek megszünnek epicusok
lenni, az előadás szintén drámaibb lesz.

Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai
kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a tömegnek
izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké? És miért megy
át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?

Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a
tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot tekintjük.
Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő erejét; de nem
mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és érdekes voltát. Tekintsük
a kalapot. Ugyanazon időszakban a társaság tagjai mind hasonló kalappal
fedik be fejöket. Honnan van ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik
egyenlők, könnyű rá a felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat
találnak ki, mással cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A
jobbnak, legjobbnak nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere
okául nem szolgálhat sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet
némely nagy phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a
művészre, hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot
nem egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki,
hogy a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt,
hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat
kényszerítő ereje.

Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek benső
szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a változásnak kell
beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem fogadhatja el Balfour. Mert ha
a kalapviselők egyszerre messze vetődnének egymástól, nehezen
folytatnának egyenlő divatot.

Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de mielőtt
tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot. A divat nem
egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy, mint a legnagyobb
művészetek. Innét ered az az egységre és egyenlőségre törekvés. Ezzel
találkozunk a politika és erkölcs, a nyelv és irodalom, a vallás és
művészetek stb. terén. A mely alkotás kifejezi a kor idealis vagy realis
érzését, gondolkodását, azt rögtön felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk,
mert érzésünket, gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós,
kritikus, író, művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben
variálja. Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud
felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt
egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy
későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a
franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének
felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus alkonyán
és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század közepén egy szép
rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a társadalom demoralisálja az
embert, e nézettel haloványan találkozunk minden idealismus alatt; de
Rousseau fejezi ki legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan
változatban ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó
realismus.

Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének ujabb
kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban nem
ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori színvonalával, a
változások is ugyanazon színvonalnak lennének kifejezései.

Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában is keresi
az egyenlőség és változás okát. Helytelennek tartja azt az állítást,
hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a kor befolyását, de
ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek roppant befolyása van a
kisebb művészekre, de nem a teremtő lángelmékre, ezek nem a kor
szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi irány kiszámíthatlan
productumai. Ha az ily lángelmék izlése megegyezik korukéval, nagyot
alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy elcsenevészednek, vagy a kritikusok
számára dolgoznak.

Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az ember
szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó képességek
vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az összefoglaló képességű
csodákat művelhet az idealismus napjaiban. Egy Hugo, egy Klopstock, egy
Vörösmarty hatalmas alkotásokkal állanak elő, tehetségök megfelelt az
idealismus akkori színvonalának. Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat
teremtenek, mert tehetségökben van realis melegség, bensőség,
közvetlenség, de van még idealis lendület is, ők tudniillik az
idealrealismus első felében írták költeményeiket. Igaza van Balfournak
annyiban, hogy nem a kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől
örökölték természetöket, testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor,
fejlesztették az idők, fényes tehetségök tudott simulni az idők árjához,
el tudták fogadni az uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett
pusztulni, egész életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy
nehezen simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.

Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre törekvéséről. Ha
kezdetleges lábon áll a művészet, nagy valószínűséggel csak elődjein
javít egy keveset anélkül, hogy letérne ösvényükről. De ha már ki van
fejlődve az illető művészeti ág és hanyatlani kezd, akkor három eset
adhatja elő magát, vagy túlzásban keressük az eredetiséget, vagy új
irályt találunk, vagy abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak
engedjük át helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy
beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés, módosul
a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész támad, teremt
bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű tehetségek folytatják
a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell az uralkodó eszméhez,
csakhogy szerény tehetségök nem engedi valami nagyot alkotniok. Az
sohasem történhetik, hogy a realismus korában eszményi dolgot teremtsen
valamely művész, legfölebb a közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a
távoliabbak se neki, se közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen,
hogy egy költő oly eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő
Bernardo Tasso _Galliai Amadisa_, sőt még annyira eszményit sem, minő
Torquato Tasso _Megszabadított_ _Jeruzsaleme_. 1880-ban egyetlen költő
sem vállalkozhatik arra, hogy Voltaire _Henriadjának_, Klopstock
_Messiásának_, Vörösmarty _Zalán futásának_ idealis előadásmódját
valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a művészeti
élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour, hogy e mozgás
haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás növekedését értjük a
haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz évvel Krisztus előtt a mai
roppant kifejlődött zene gazdagságához képest, hatása, fontossága
azonban mindig az maradt. A szerző ez állításában van egy kis igazság,
minden kornak és műveltségi színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás
azonban nem függ a zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis
zene például kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok
realis zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most
Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény bujdosóinak,
a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek fájdalmas dalait; míg
századunk huszas-harminczas éveinek eszményi zenejében kevés
gyönyörűséget találunk.

Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és fáradságot
fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az emberiség
nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor hanyatlik a
tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus erkölcsi
tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora, kábító, részegítő
hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és óta mily helyet
foglal el a zene az emberiség életében, minden szemlélő tudja és a zene
története tanítja.

Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica viszonyáról
szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a mint láttuk, sok
benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük helyreigazítani. Talán nem élünk
vissza olvasóink türelmével, ha még pár lapot szentelünk neki. Ismerjük
a nézetet, hogy a szép nem maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja,
vagyis rezgő parány, hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk
jelentkezik, ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem
tarthat tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart,
pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ
alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik Balfournak,
nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben valami szabálya,
mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni igyekszik az emberi ízlés,
hogy vannak szép tárgyak, melyeket csodálniok kell a normalis
egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai ítéletek, melyeknek
általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések közötti eltérés nem
csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel aestheticai érzelmeinket
nem köszönhetjük a természeti kiválasztásnak, ez nem is adhatja nekik az
egyenlőségre és állandóságra való törekvést. E tekintetben különböznek
az erkölcsi és vallásos érzelmektől. A józan erkölcsiségtől való eltérés
nem csak hátrányos az eltérő egyénre és a községre nézve, hanem a kik
megszegik, háttérbe szorulnak a létért való küzdelemben is: ezért
mutatkozik a különböző népek törvényeiben az azonosságra való törekvés.
Ellenkezőleg, a rossz ízlést semmiféle büntetés sem éri és
közmondásszerű az ízlés sokfélesége. Az idők és emberek sokféle ízlése
nem mutatja, nem árulja el, hogy a szépségben állandó elem volna. A
kritikusok egyezése inkább az elemzésben, a megállapításban, mint az
érzelemben mutatkozik. Az egyes emberek aestheticai tetszését és
nemtetszését sem szabad igen sokszor a tárgynak valamely állandó
aestheticai kötelékében keresnünk. Igazi okát a rokonságnak a divatban,
a a megegyezésre való irányban kell keresnünk, mely akkora szerepet
játszik a társadalmi oeconomiában. A művészeti iskolák emelkedése és
bukása, az aestheticai termékek változatos jelleme sem mutatja, hogy
valami állandó elem volna a szépben. Nem világos, hogy e változások
lépcsőül szolgálnának a változatlan mintához, nem vezetnek bennünket
mint a tudományok fejlődése a központi és változatlan igazsághoz. Sőt
ellenkezőleg, bár születnek, virágzanak és elpusztulnak az iskolák, bár
kivesznek a régi formák és újak után kutatnak, e pihenés nélküli
mozgalom esetleges eredménye az újság utáni törekvésnek, melyet
kiszámíthatlan erők, fölmerülő lángelmék, a közönség szeszélye
határoznak meg, mely változás ugyan, de nem haladás, végsora pedig talán
a művészi képzelet igazi _nirvanája_ lesz vágyak és gyötrelmek nélkül.
Pedig ha az aestheticai theoriák állandó és csaknem szenvedélyes
törekvését látjuk, hogy akarják bizonyítani az állandó és változatlan
elemet a szépben, legalább arról kell meggyőződnünk, hogy az emberiség
nem könnyen tud kiengesztelődni a naturalisticus elmélettel és bármily
kevéssé hajlandó Balfour elfogadni a metaphysicai aesthetica különös
schemáját, mégis hinnie kell, hogy valahol, és valamely Lény számára a
szépség változatlan fénye ragyog, mely szépségből mi saját szempontunkon
látunk a természetben és a művészetben múló sugarakat, melyeknek
eltéréseit nem tudjuk egymás mellé sorolni, nem tudjuk felfogni; de
mégis valami másnak látszanak, mint alanyi érzéseink változatos
játékának vagy ősrégi gyönyörök késő visszhangjának. E mysticus credót
nem derítheti fel semmiféle észlelet vagy kísérlet, a tudomány nem
adhatja nekünk és épen nem fér meg a mindenség naturalisticus
elméletével.[7]

Újra kiírtuk e szép, de nagyon hibás helyet. Bizony a hány nagyobb
mondat van benne, annyi a hibája. Az idealista szemében a szépnek örök
mintái vannak; de a mint gyarapszik a realismus, mikor a részletek
kezdenek uralkodni, mikor alkotó részeire kezd bomlani az eszményi
igazság, jóság és szépség egésze, akkor nincs többé egységes és örök
minta, hanem a részletekben rejlik a szépség. E részletezés mindig
erősebb lesz, végre a realismus alkonyán akkora a szétmállás, hogy
bizarr lesz a művészet, különösen az irodalom. Csupa melegség, bensőség,
közvetlenség, csupa szív szólal meg a költők dalaiban, de teljesen
hiányzik a vezérlő ész.

Tévedés az is, mintha az erkölcsi igaztól eltérőt sujtaná ugyan a
társadalom, de a jó ízléstől eltérőt nem; mert igaz ugyan, hogy nem
zárnak be kalodába, ha az eszményi képet tartjuk szépnek a realismus
idején és nem a realisat; hanem azt sem tagadhatni, hogy az illetőt
félbolondnak, ferde gondolkodásúnak, beteg embernek mondják, megvetik,
lenézik vagy szánják. De nemcsak embertársaival gyűlik meg a baja, hanem
az eszmével való disharmóniája folytán meghasonlásba jut önmagával s
könnyen az őrültek házába kerül, vagy öngyilkos lesz, vagy jobb esetben
elbetegesedik és korán elpusztul. Kell ezeknél nagyobb baj, súlyosabb
szerencsétlenség? Épen úgy járunk, ha az idealismus nagy igazságait nem
bírjuk vallani, vagyis realisták vagyunk az idealismus napjaiban.
Például Isten, vallás, erkölcs, emberiség, nemzet, haza, lélek,
szabadság stb. nagy idealis igazságok, melyek elemi erővel lépnek föl,
követelik, hogy igazaknak ismerjük el s nemcsak embertársainkkal gyűlik
meg a bajunk, ha tagadjuk igazságukat, hanem az uralkodó eszmével is. A
realista csak felháborodva szemlélheti embertársainak bolond rajongását,
nagyhangú szólamait, őrültnek tekinti magukviseletét, nem érti
összefoglaló gondolkodásukat s okvetlenül embergyűlölővé, meghasonlott
lélekké kell válnia.


_IV. A naturalismus és az ész._

A naturalista elmélet nem ismeri el a végok szerepét a természetben. De
ha non-rationalis a természet, az emberi ész (ratio) mégis a naturának
terméke, végső productuma. Ez azonban nem teleologia, a mitől a
realismus tanai irtózni szoktak. A haladás hullámának első felében,
eszményi részében a gondolkodók, még a fejlődés tanának hivei is,
hajlandók azt tanítani, hogy az eszme vezeti a mindenséget, az eszme
adja az irányt; a kik pedig az absolut uralmát hirdetik, természetesen
az ő vezetésének nyomait látják a mindenségben. Balfour egymás mellé
állitja az idealista és a realista doctrinát.

_A_) A mindenség az Ész alkotása és mindenek észszerű vég felé sietnek.

_B_) A mennyire behatunk a dolgokba, nincs nyoma az észnek, se a tárgyak
kezdetén, se végén; bár mínden determinálva van, még sincs előre
elrendelve.

_A_) Az alkotó ész végtelen szeretettel párosul.

_B_) Az ész épen úgy hiányzik, mint a szeretet. A dolgok egyetemes
folyását vak okszerüség vezeti.

_A_) Van örök, változatlan erkölcsi törvény; vezetése alatt minden
szellem megtalálja ígazi szabadságát és teljes valósulását.

_B_) A szervezeti és socialis fejlődés vakon determinált okai közt
szerepel a fájdalom, a gyönyör, az ösztön, a vágy, az undor, a vallás,
az erkölcs, a babona; a nemesnek és bensőleg becsesnek érzelme épen úgy,
mint a nemtelené és becsnélkülié. Tisztán tudományos szempontból értékök
teljesen azonos, mindannyian a fejlődés okai a faj megörökítésére,
fentartására.

_A_) Eszünk birtokában és a szépség élvezetében némileg részei vagyunk
annak a végtelen Személynek, a kiben élünk, mozgunk és vagyunk.

_B_) Az ész csak lélektani kifejezése bizonyos élettani processusnak az
agy félgömbjében; ez is csak oly tényező mint a többi, az egyén és faj
fentartására; a szépség sem egyéb, mint az anyagi és erkölcsi világ oly
tarka és esetleges tüneményeinek neve, melyek egy pillanatra aestheticai
érzelmeket keltenek bennünk.

_A_) Minden emberi lélek végtelen becsű, örök és szabad, azért végtelen
czél felé törekszik.

_B_) Az egyed elvész, a faj is elpusztul. Kevesen hizelkedhetnek azzal
maguknak, hogy viseletöknek valami értékesebb következkezménye volna a
késő nemzedékekre; még azok sem mondhatják, hogy az elért czélra
törekedtek. Még ha szabadok volnánk is, tudatlanságuk gyámoltalanokká
tesz bennünket; és csak vigasztalásul szolgálhat a gondolat, hogy a
messze távolban ismeretlen erők determinálták magunkviseletét és ha nem
látjuk előre következményeit, okait sem szabályozhatjuk.

Természetesen e két doctrinát, csak mint két áramlat kifejezését kell
felfognunk. A realismus idején az emberiség vezér szellemei ez utóbbira
hajlandók, ez jobban megfelel inyöknek. Vannak igen sokan, kik épen nem
gondolkodnak, csak úgynevezett _szerény_ tudósok, buta specialisták, a
kik óvakodnak az elméletektől; de ha vallatjuk őket, ha kierőszakolunk
tőlük valamelyes bölcsészeti nézetet, szívesebben fogadják az utóbbit,
mint az előbbit.

Most a realismus alkonyán, rendkivül sokan vannak e _szerény_ tudósok, a
pesti egyetem rectora Fodor József épen úgy dicsekszik e szerénységgel,
mint mások a széles világon. E szerénység azonban nem erény, csak a
realismus korlátoltsága, mikor fáraszt minden általánosítás; mikor az
eszme idealis nyomása alatt mindnyájan érezzük, hogy új lelki szükségek
támadnak bensőnkben, melyek kielégítést követelnek. Ilyenkor azután
könnyű ostorozni e szerény és jó specialistákat, kik fensőbb eszme
nélkül tanítják a lelketlen tudomány adatait. Bezzeg nem volt lelketlen
e tudomány 30–40 év előtt, mikor rajongva fordúlt feléje az emberiség s
tőle vártuk a nagy igazságok, az örök problemák megoldását.

Szemére vetik Balfournak, hogy midőn a naturalismus ellen harczol, a
természettudományokat is üldözi, s midőn a naturalismus alaptanainak
lehetetlenségeit, hazugságait, ellenmondásait deríti fel, a
természettudományok gyarlóságait is feltárja. E vád látszólag alapos.
Mikor azt kérdezik, mi közük a természettudományoknak a naturalismushoz;
Balfour ostorozza a tudományos agnosticismust, holott csak metaphysicai
agnosticismusról szólhatna. Mi joggal vethetném egy Thán Károly, egy
Eötvös Loránt, egy Fodor József szemére az ő szegény agnosticismusukat;
oly férfiaknak, a kik soha sem látszottak eszmei, bölcsészeti dolgokkal
törödni. Náluk a tudomány csak gyakorlat, kisérlet minden eszmei
törekvés nélkül. A Balfour elleni vád azonban nem jogosult, ő maga
tiltakozik ellene. Különben a korlátoltabb természettudósok sem
kerülhetik ki, hogy ne érintsék az eszmeit s eljárásuk bármily szerény
és óvatos, alig lehet, hogy a naturalismus lehe ne mutatkozzék körükben.
Csupán akkor lehetséges ez, ha szervezetök erősen hajlandó a
mysticismusra, mint például Newton Izsáké. Különben léha materialisták,
zsebelő buvárok, és eszmétlen fraterek szoktak lenni. Többnyire szeretik
a külső rendet és csint, a tisztaságot és pontosságot, a kényelmet és
jólétet, egész odaadással fáradoznak megszerzésükön; de szellemi
légkörükben, alig van más, mint a realismus miasmája, a naturalismus
pézsmája.

Azután Balfournak ki kellett mutatni, hogy a természettudomány se külömb
a hitnél. Mikor a haladás hullámának második fele beköszöntött, némi
lenézéssel kezdettünk a hitről szólani és égig emelni a tudomány
igazságát. Balfour tehát előáll és szellemes formában ismétli mindazon
argumentumokat, melyekből megértjük, hogy a tudomány is hit, hogy a
tudomány bemutatta világot nem tudjuk jobban felfogni vagy elképzelni,
mint a theologia bemutatta istenséget; hogy az istenség eszméje nem
anthropomorphicusabb, mint a külvilágról való ideánk; hogy az anyag
ismerete nem behatóbb és egyenesebb mint istenismeretünk; hogy
legközvetlenebb tapasztalataink nem járnak az igazság biztositékaival;
hogy megfigyeléseink, észrevevéseink, mint lélektani eredmények, mint
tudásunk forrásai nem csak alkalmilag pontatlanok, hanem rendesen
tévesek is.

Mindezek régi dolgok, de ki hitt igazságukban 25–30 év óta? Emlékszem,
hogy a hetvenes évek alatt, egy kis díszes társaságban, hol Szigligeti
Ede, Paulay Ede is jelen voltak, valamikép szóba került érzéki tudásunk
gyarlósága; de az egész társaságban nem akadt senki, a ki meg akarta
volna érteni magyarázatomat, pedig több tanult fő volt közöttünk. Nem
akartak megérteni, mert nem engedte az erős realis áramlat. Azt
mondhatná valaki, hogy kérem e nézeteket lehetett még a nyolczvanas
években is olvasni kitűnő bőlcsészeknél, sőt jelesebb
természettudósoknál is. Nagyon igaz; de ki olvasta őket? Az eszme nagy
árja nem ismerte az effajta gondolatokat, nem olvasta az efféle
dolgozatokat, nem tudott bennök gyönyörködni. Annál jobban forgatta a
materialista bölcselőket és természettudósokat; ezeknek adott igazat.
Még a jelesebb tehetségek is, a kik minden komolyabb fejtegetést
elolvastak, bár nem tudták megczáfolni az idealista nézeteket, így nem
is tagadták igazukat; bensejökben nem látták szívesen az ily
magyarázatot. Az eszme tiltakozott ellene, hogy gyönyörködhessenek
benne. Nálunk különben még elhanyagoltabb állapotban voltak a
bölcsészeti tudományok mint külföldön. A legelemibb ismeretekre sem igen
akadni a jogászok, orvosok és más müvelt emberek körében; a
tanárjelöltek is csak kissé konyitanak a philosophiához. Lélekkel alig
egy-kettő tanulta, többnyire azok sem vitték messzire.

Ha most 1895 derekán fejtegetném e dolgokat, engem is bizonynyal jobban
megértenének. Az ébredező idealismus fogékony a hit, a vallás kérdései
iránt és hajlandó igazat adni Balfournak, hogy vallásos és erkölcsi
eszméink párhuzamosak tudományos ideáinkkal, hogy nem kell rettegniök ez
utóbbiak igazságától. Épen úgy mint 1490, 1710, 1820 táján érezni
kezdette az emberiség a metaphysicai vizsgálódások szükségét, érezzük
napjainkban a tudományok száraz adatainak elégtelenségét; mindnyájunkat
érintvén az idealismus lehe, tudatunk nélkül vonzódunk a metaphysicai
kérdésekhez. Ma nem elégít ki bennünket a történelem üres fejü
buvárainak jámbor adathalmaza, melyből nem tűnik ki az események fensőbb
kapcsolata; némi megvetéssel kísérjük a természetbuvárok, physicusok,
vegyészek stb. fáradhatatlan kutatásait s hajlandók vagyunk többet nem
látni bennök ügyes mesterembereknél; már arczukról le akarjuk olvasni
korlátoltságukat, hisz ezek aprózó fraterek, a kik sohasem mélyednek el
a tudomány alapjainak vizsgálatába. „És ha olykor fölmerül valamely
kérdés, mely a tudomány bölcsészetével van összekötve és hangosan
követeli a megoldást, Balfour szerint félig patheticusan, félig
humorosan vágják el a csomót, melyet nem képesek megoldani. Például
lehet-e nagyobb naivság mint Locke zavartalan derültsége, melylyel nagy
műve végén biztosítja olvasóit, hogy a természetphilosophia aligha képes
tudománynyá válni vagy a mi helyesebb, a természettudomány nem válhatik
bölcsészetté? Lehet-e jellemzőbb valami, mint az a moral, melyet e
meglepő szerénységből von le, hogy mivel nem tudunk elméleteket alkotni
a jelen világról, áldozzuk erőnket a jövőhez való készületre. A mai
empirismus atyjának e nevezetes lemondását kisebb-nagyobb eltéréssel
számos kiváló követője vallotta.“

Rég ismeretes, hogy a materialismus, naturalismus stb. nem képes
bölcsészetet alkotni. Az ember azonban megelégszik vele a realismus
idején. Legalább a művelt emberek és tudósok nagy tömege nem érzi
szükségét a bölcsészetnek. Balfour hosszasan és szellemesen mutogatja a
realismus korlátoltságát, az empirismus eszmétlenségét, mely nem tud a
lét egyszerűbb kérdéseire se kielégitő választ sem adni. Élvezettel
olvassuk a _naturalismus bölcsészeti alapja_ czimű nagy fejezetét; de
tíz év előtt ő sem tudta volna megírni annyi lendülettel, mi sem
találtuk volna benne örömünket.


_V. Az idealismus._

Balfourt természetesen nem elégíti ki Kant transcendentalis idealismusa
sem. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy a königsbergi bölcsész
épen nem idealista, hanem idealrealista. 1780-ban lehetetlen, hogy
valaki idealista lehessen; akkor már senki sem tudott annyira
összefoglalóan gondolkozni, hogy tisztán az eszmék világában éljen.
Különben maga is tiltakozott egy bírálójának ama dícsérete ellen, hogy
bölcsészete _fensőbb idealismus_. Szavai így hangzanak: „Az eleati
iskolától kezdve Berkeley püspökig minden igazi idealistának tételét e
formula fejezi ki: Az érzéki és tapasztalati ismeret csupán látszat és
csak a tiszta értelem és ész eszméiben van igazság. Ellenben az én
idealismusomnak uralkodó, határozott alapelve: a dolgok minden ismerete,
mely a tiszta értelemből vagy a tiszta észből ered, csupa látszat és
csak a tapasztalásban van igazság.“ Ez elég világosan van mondva arra
nézve, hogy Kant nem idealista, sőt a ki nem ismerné közelebbről a híres
bölcsészt, a mély gondolkodót, e szavak után ráfoghatná, hogy igazi
realista. Kant nagysága épen abban rejlik, hogy az idealrealismus
napjaiban a két eszme harcza alatt mindkettőnek meg akarta magyarázni az
igazát. Kant az a bölcsészet terén, ami Shakespeare a költészetén, az
idealrealismusnak legnagyobb tehetségű kifejezője. Innen magyarázhatni,
hogy mikor 1850 után mindenfelé buktak, elhanyatlottak vagy
földönfutókká lettek az idealisták, általánosan felhangzott _auf Kant
zurückgehen!_ Térjünk vissza Kanthoz! Hisz ez időszak az idealrealismus
dele körül járt.

De hát igazat adhatott-e Kant az idealismusnak? Nem. Miért nem? kérdezi
az olvasó. Akkora gondolkodó mint egy Kant, ki talán egy Aristoteles,
Aquinói sz. Tamás, Descartes, szintén idealrealista bölcsészek fölött
áll, nem tudott volna beléhelyezkedni az idealisták gondolkodásába?
Annyira mély gondolkodó nem tudta volna átérteni egy Berkeley, egy
Leibnitz, egy Socrates és Plátó gondolkodását? Bizony nem. Ezek ugyanis
saját szervezetük és az eszme erejénél fogva annyira expansiv és
összefoglaló gondolkodók valának, a minő Kant az idealrealismus alatt
már nem lehetett. Ezek rajongtak a moral, a vallás, szóval minden nemes
és magasztosért, a legszélesebben vett isteni és emberiért, a mi Kantnak
már lehetetlen volt. Ök sokkal szélesebben, összefoglalóbban
gondolkoztak mint Kant. Szemeikben eltűnt a real, a matéria, az érzéki
ismeret becse, csak az eszmeiben éltek. Ennek bizonyítására Kant egész
tanát idézhetnők; de mivel a vallásról szólunk, említsük fel, hogy a
königsbergi nagy philosophus már lehetetlennek tartja az isten létének,
a léleknek, a szabadságnak bebizonyítását. Természetes, mert nem
láthatott annyira szélesen, annyira expansive, annyira összefoglalóan,
mint például egy szent Anselm (1033–1109), az ontologicus érv szerzője.
Ez az argumentum, mely realis szempontból nagyon gyarló, körülbelül így
hangzik: nekem van fogalmam egy legtökéletesebb lényről, az istenről, a
tökéletesség egyik követelménye a lét is, tehát lennie kell az istennek,
különben nem lehetne fogalmam róla. Kant az idealreal szűkebb,
intensivebb világában már nem értheti a XI. század idealistájának
okoskodását. Szerinte a lét nem tartozik a fogalom sajátságai közé.
Minden jegye meglehet a fogalomnak, bár maga a lét hiányzik. Száz
meglevő tallérnak csak annyi jegye van, mint száz lehetséges tallérnak,
csupán a zsebem érzi meg a különbséget. Es war daher etwas unnatürliches
und eine blosse Neuerung des Schulwitzes, aus einer ganz willkürlich
entworfenen Idee das Dasein des ihr entsprechenden Gegenstandes selbst
ausklauben zu wollen… Es ist also an diesem _berühmten_ Beweise alle
Mühe und Arbeit verloren und ein Mensch würde wohl ebensowenig aus
blossen Ideen an Einsichten reicher werden als ein Kaufmann an Vermögen,
wenn er, um seinem Zustand zu verbessern seinem Kassenbestande einige
Nullen anhängen wollte. Kant tehát csak azt látja, hogy mint a kereskedő
pénzének összegét néhány nullával megtoldja, az ezerből százezeret
csinál, úgy tőn sz. Anzelm is: az emberi tökéletességeket végtelen sok
nullával szaporítva felkiáltott: Ime van isten, mert fogalmam van róla.
El tudom képzelni, tehát van. Össze tudom szedni jegyeit, tehát lennie
kell. Mikor az ötvenes években az isten létének ezt az érvét tanultam,
nekem sem tudott a fejembe menni. És mentől jobban leszállottunk a
realismusba, annál gyarlóbbnak tűnt fel, annál inkább, mert a
végtelenről is azt gondoltuk, hogy csak a végesek halmozása, egymásmellé
rakása által tudjuk egy kissé elképzelni. Szívesen mosolyogtunk Kanttal
az ontologicus bizonyítás gyöngeségén. Most, mióta a haladás törvényét
ismerem, nem mosolygok többé az idealisták ezen és más bizonyítékain;
értem, hogy ők az Isten létét, az emberi lelket és más egyebet
okoskodásaikkal bebizonyítottnak vettek.

Így vagyunk a vallás és moral igazságaival is. A realismus idején a
mysticusokat kivéve, a vallás tulajdonkép a szokás dolga, melynek
igazságával senki sem törődik. Nem bántjuk, nem bolygatjuk. Élünk a
magunk módján, a hogy szervezetünk és az eszme sugallja. Erkölcsünket,
magunkviseletét nem szabályozza valamely magasabb principium. Az
anyagira, az érzékire vetjük magunkat, szerezzük a pénzt, hogy
élvezhessünk magunk és a mieink; nyájasak, jóságosak, irgalmasak
vagyunk, mert nem tudjuk mások baját nézni; szóval léha jóság tölti el
keblünket. Mivel a realismus szétmállás, aprózás, mint minden, úgy a
vallás, moral, jog, politika mind elválik egymástól, semmi közük sincs
egymáshoz, sőt a legtöbbször ellentétbe jönnek, vagy csak látszatra
harmonizálnak. Bezzeg az idealismus alatt, mikor mindig az egyetemest
tartjuk szemünk előtt, a vallás, az erkölcs, a jog, a politika
szemlátomást közelednek egymáshoz. Ez az idealismus reactiónak nevezett
időszaka, mely most veszi kezdetét, mikor a társadalmat a vallás és
moral egységes vezetése alá akarják rendelni. Sajátkép a legmagasabb
foka az idealismusnak, mert a fellépő idealisták a legnagyobb egységet a
legexpansivabb lélekkel sürgetik. Ilyenkor az aestheticai műfajok is
közelednek egymáshoz. Az eposból eltűnik a tárgyias előadás, a meleg,
közvetlen hang, színes és keresetlen nyelv, helyettök fenkölt, magasztos
jellemek, ünnepélyes előadás mutatkozik; a drámában eposi jellemzés és
lyrai előadás jelentkezik, a lyra feszes, ünnepies, ódai, máskor
borongó, sentimentalis. Mindenütt egységre törekvés nyomai mutatkoznak.
Az ember kezd tetterős, férfias lenni, megveti az asszonyos léhaságot, a
családban a férfi jut uralomra, a becsület, a tisztesség kezd
visszhangzani a társadalomban.

Balfour, mint az efféle idealismus egységének képviselője, természetesen
nem lehet valami nagy tisztelője Kant idealrealismusának. Szemére is
veti Fairbairn a _Contemporary Review_ áprilisi számában, hogy nem
méltányolja eléggé a transcendentalis idealismust, pedig húsz-huszonöt
év előtt, mikor a pamphysicismus támadólag lépett föl, mikor az
evolutio, az agnosticismus harczias lőn és a _Britt Társaság_
szószékéről ékesszólóan hirdették, hogy az anyagban meg van az élet
minden formájának és minőségének potentiája, bezzeg nagy hasznát vették.
Ha most szerényebbek az empiricus tudósok, jórészt ennek köszönhetni.
Téved Fairbairn, mert az empiricus természettudósok mai szerénységét az
idealismus ébredezésének kell tulajdonítanunk. Nemcsak mi, hanem e
szerény tudósok is érezik, hogy megváltozik az idők árja, hogy új
szellem mutatkozik a széles világon, és ez a Balfour-féle idealismus,
mely megvetőleg nyilatkozik a tapasztalás szerzette ismeretekről,
szívesen esküszik az isteni tekintély és vallás igazságára.

Kant elismerte, hogy az isten eszméje lélektani szüksége az embernek,
hogy eszünk ellenállhatlanul törekszik a végtelen, a feltétlen felé; ez
azonban örökké elérhetetlen ideal marad reánk nézve. Természetünk az
egység felé űz bennünket, de a mit a tiszta, a megismerő ész soha el nem
érhet, eléri a gyakorlati ész, mert mint erkölcsi törvény, mint
categoricus imperativus feltétlenül uralkodik; az emberi ész áttöri az
érzéki, a véges világ korlátjait, részese lesz a végtelennek, az
érzékfölöttinek. Az erkölcsi tehát teljesen önálló, független, a mit
csak lealázna, erkölcstelenné, eudaimonisticussá tenne, ha a mennyei
jutalomra, az isteni törvényhozóra való tekintetből követnők. Hogy mégis
helyet adjon a vallásnak, Kant szerint abban áll a religio, hogy
erkölcsi kötelességeinket isteni parancsoknak tekintjük; ezek azonban
nem azért kötelességek, mert isteni parancsoknak tekintjük, hanem azért
tartjuk isteni parancsoknak, mert föltétlen kötelességeknek ismerjük.
Láthatni e magyarázatból is, hogy Kant az idealrealismus delén mily
világosan törekszik ez időszak férfias, stoikus moraljára. Ez a moral
akkor uralkodó az önérzetes, büszke emberiség lelkében. A religio
természetesen háttérbe szorul és kevesebb helyet foglal el a realismus
felé hajló emberben. Kant nem tudott mysticus lenni, nem tudott
fölmelegedni az édes, hő, vallásos érzésben, mint Jakobi, később Fichte,
Schelling, Schleiermacher és mások számtalanon. Távol állott a vallás
idealis felfogásától is, mely magasztos fölemelkedés az istenhez.
Széles, egyetemes gondolkodása végtelen messzeségben ugyan, de látja a
világ urát, a mindenség korlátlan istenét és szent imádattal borul le
előtte. Kantnak ez csak rajongás, a cultus erkölcsi érték nélküli
cselekvény. Nála tehát az igaz religio csak jámbor élet, vagyis moral.
Balfour nem vallja se Kant stoicus moralját, se a mysticusok édes,
vallásos érzését. A mennyire műve mutatja, tetterős idealista, a ki az
egyetemesnek, az általánosnak uralma alatt áll, így fogja fel a vallást,
az erkölcsöt, a a politikát, mindenütt egységet keresvén. Kantnál a
vallás csak amolyan toldaléka, függeléke az erkölcsnek; minél tovább
haladunk be a realismusba, annál jobban elválik a moral és vallás
egymástól, majdnem idegenek lesznek egymásra nézve; míg az idealista az
egyetemes szempontjából tekintvén a lelki világot, összeolvasztja a
szépet, a jót és az igazat az isteni magasztos fogalmában. Ha azt
kérdezzük az idealistától, hogy mi a szép, nem tudja elválasztani a jó
és igaz fogalmától, annál kevésbbé az istenitől. A jó eszméje csaknem
egygyé forr az erkölcs, a jog, a politika fogalmával. Szóval egységes
góczpontban, az isteni fogalmában centralisál minden eszmeit; míg a
realista lelkében mindezek csaknem közönyösek, idegenek, olykor mint
ellenségek szerepelnek egymással szemben, például a tisztesség, az
őszinteség teljesen elenyészik a politikai életben, vezető államférfiak
a legvakmerőbben hazudnak, csalnak, sikkasztanak, mindezt bántatlanul
tehetik, ha siker koronázza működésöket.


_VI. A bölcsészet és a rationalismus._

Végre is, azt mondja Balfour, nincs bölcsészeti rendszer, mely
megnyugtatná az embert. Az egyes rendszerek mind lejárták magukat.
Plato, Aristoteles, az új platonikusok, a stoikusok már elavultak; de
talán az újabb bölcsészek tanai kötik le figyelmünket? Ha a régiek nem
tudtak nekünk helyes bölcsészetet, vagyis a tudomány észszerű systemáját
nyújtani, talán jobban állunk a modernekkel? Életrevalóbb-e Descartes
metaphysicája, mint physicája? Az ő két substantiája vagy
substantiafaja, vagy Spinoza egyes substantiája, vagy Leibnitz számtalan
substantiája jobban kielégitik-e az igazság búvárát? Vajjon Schopenhauer
akaratbölcsészete, vagy Hartmann öntudatlan philosophiája megszerzik-e
nekünk azt a bölcsészeti metaphysicát, melyre szükségünk van? Bizonyosan
akadnak nálunk csodálóik, de aligha őszinte híveik. Még azok közül is,
akik hajlandók elfogadni pessimismusukat, hányan teszik magukévá
metaphysicai tanaikat?

Mindamellett három szempontból ajánlatosnak tartja Balfour a nagy
metaphysicai iskolák történetével, vagyis a bölcsészet történelmével
foglalkozni. Az első a történeti szempont. Hisz e rendszerek koruk lelki
állapotjának jelenségei valának, lelki gyarapodásuknak tényezői.
Másodszor a metaphysicai kérdések örökös tárgyalása, noha nem jutott el
a megoldáshoz, feltárta a metaphysicusok tévedéseit, hibás útjait.
Harmadszor aestheticai szempontból is érdemes velök foglalkozni, mert
fényes okoskodásaik daczára a képzelet műveit alkotják; költők, a kik az
elvonttal és érzékfölöttivel, nem pedig az észszerűvel és érzékivel
foglalkoznak. Új világokat tárnak fel nekünk, noha irályuk nem mindig
vonzó, előadásuk sem világos és átlátszó; de jogosan igénylik
csodálatunkat, mert brillians intuitióik vannak, egyes érveik
bámulatosan finomak, rajonganak az egyetemes és az örökkévaló után,
rendületlenűl hisznek a világ észszerüségében és az elvont speculatio
magas rétegeiben élve megvetik a köznapi lét hitvány érdekeit.

Balfour e megjegyzései idealista gondolkodásnak jelei; de nem teszik
érthetővé a bölcsészet történelmét, melyet a legtarkább és összefüggés
nélküli rendszerek zavaros egymásutánjának tekintenek egyes gondolkodók.
Míg nem ismertük a haladás törvényét, igen sokan, mondjuk, a legtöbben,
nem is tartották tudománynak a bölcsészet történelmét, mely a
legszélsőbb metaphysicai és leglaposabb naturalista nézetek zagyva
összehalmozása. Micsoda összefüggés, okszerű egymásután van Socrates és
Plató, másrészről Aristoteles, Epicurus és Zeno nézetei között? Hát még
a számtalan sophista doctrinája milyen viszonyban áll Platóéhoz? És így
tovább napjainkig ezer meg ezer kérdésre nem tudott felelni a
historikus, pedig mi a történelem, ha nem az eszmék és tünemények
oknyomozó és összefüggő előadása? Most azonban tudjuk, hogy az
idealismus napjaiban rajongunk az eszményiért, szeretünk összefoglalni,
fensőbb moral lebeg előttünk, hatalmas egységre törekszünk. De csakhamar
megjelennek a realisabb gondolkodás bölcselői, érvényre juttatják az
érzéki, tapasztalati igazságot, háttérbe szorúlnak a szélső idealisták,
kisebb körre szorítkozik az ember érzése, gondolkodása, míg végre a
realismus gyakorlati, tapasztalati, érzéki és mystikus világa jut
uralomra. Ma tudjuk, hogy ezt a hullámos változást kell keresnünk a
metaphysica, a jog, az erkölcs, az aesthetica, az irodalom, a
művészetek, a nemzetgazdaság stb. történelmében.

De ha nincs jelenleg egyetlen kielégitő metaphysicai rendszer, sem pedig
tudományelmélet, tehát mi van? kérdi Balfour. Az embernek szüksége van
az igazságra, a bizonyosságra, nem lehet el nélküle. Gondolkodásának,
érzésének megállapodott nézetekre kell támaszkodnia a hít és tudomány
világában.

Már pedig ilyen nincs; tehát mit tesz az ember? A nagy többség
megelégszik bizonyos higgadt és átlagos gondolkodásmóddal, melynek
vezetésénél a fölmerülő véleményeket majd elveti, majd meg magáévá teszi
s ez csaknem oly automataszerűen történik, mint a physicai emésztés. Ez
a gondolkodásmód a rationalismus, melyet sokan az emberi értelem szabad
alkalmazásának tekintenek az élet és világ kérdéseire; azt mondják, hogy
az emancipált ész derűlt világában való elfogulatlan vizsgálata minden
kérdésnek. Balfour igazolt reactiónak tekinti a rationalismust a
theologia tulzásai ellen és azt sejti, hogy végelemzésében nem egyéb,
mint az eddig uralkodó naturalismus.

Én amennyire foglalkoztam a kérdéssel, következőkép látom a
rationalismus megjelenését és további szerepét.

Mikor a realismus elérte legmélyebb sülyedését; mikor legáltalánosabb a
léhaság, érzékiség, majdnem elenyészett az erkölcsi érzés; mikor az
irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes, a tekintély, a rend, az
erkölcs stb. képviselője s csak az egyed a tisztességes és becsületes:
akkor ébredezik az idealismus s lassankint a társadalom számos tagja
kezd rajongani a vallásért és erkölcsért. A realisták egyrésze nem képes
átalakulni, hanem élvez, szórakozik, játszik, idegeskedik, szóval
bomladozik, számosan megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek. Míg az
idealisták rajongva buzgólkodnak a vallás és moral érdekében és dühöngve
ostorozzák a hitvány emberiséget: a a realisták rosszul kezdik érezni
magukat, látniok kell a közbecsülés hiányát, a közvélemény megfordúltát,
a tisztább erkölcs, a nemesebb gondolkodás jelentkezését s rájok nézve
beáll az a lelki állapot, melyet a keresztyén egyház a megismert igazság
elleni tusakodásnak és megátalkodottságnak nevez. Míg az idealisták a
vallás, a tekintély, a moral szükségét hangoztatják s a
legáltalánosabbat sürgetik, ők bomladoznak vagy léháskodnak.

Ilyenkor még nem lép fel az újítás, a reform eszméje, csak támogatni
akarják a vallást és erkölcsöket, néha törvényeket hoznak a vallásos
élet emelésére, nagy befolyást engednek a papságnak a társadalmi élet
terén, az iskolában és egyházban. Mikor már e szélső idealismus itt-ott
gyengül, lép föl a reform, az újító idealismus, mely többé-kevesbbé
rationalista. Egy Luther például 1517-ben jóval rationalisabb mint
Savonarola 1495-ben. Ez utóbbi nem meri a dogmákat megtámadni, sőt
vallásosabb akar lenni az egyház vezérférfiainál, ami máglyára juttatja.
Luther mindjárt szabadabb magyarázatokkal áll elő. Socrates, a szigorú
moralista szintén a szélső idealismus apostola volt 420 körül Kr. e.; de
utóbb egy kissé rationalisticus lőn, a mi ellentétbe hozta a papsággal.
Catót hasonló idealismus lelkesítette, mikor 145-ben Rómából kiűzette a
sophista bölcsészeket. Tertullian a második század végén e szélső
religiositás hirdetője. Nagy Gergely pápa, a hatodik század alkonyán
ennek az iránynak feje. 975 körül újra találkozunk ez idealismussal épen
ugy mint 1490 körül. Lamennais pedig 1817-ben még a pápai tekintély
mellett kardoskodik; de néhány év múlva már a közérzet, a sensus
communistól várja a bizonyosságot, utóbb az idealis szabadelvűséget
akarja összegyeztetni az egyház tanaival. Leibnitz 1710 körül szélsőbb
idealista, mint tanítványa Wolff. Shaftesbury, Berkeley ugyanakkor
idealisabbak, mint később Hume és Voltaire vagy épen Diderot, D’Alembert
és Rousseau. A legszélsőbb idealismus rendesen kényszerítő erővel,
hatalommal szeret föllépni a romlottság megfékezésére, utóbb a
rationalis, az újító, a reformáló idealismus, mely az emberi természetet
jónak szereti hirdetni, melyet csupán a társadalom rontott meg és
gyűlöli a realismusból ránk maradt szabályokat, külsőségeket,
formaiságokat, rendesen elfordúl a kényszertől, kisebb-nagyobb
cselekvési vagy lelkiismereti szabadságot hangoztat, emlegetni kezdi a
nemzeti egységet stb., ekkor jelentkezik számos ember lelkében a
rationalismus, melynek az isten, az örökkévalóság, a lélek, a
halhatatlanság, a lelkiismeret, az erkölcs, a szabadság, a szépség stb.
nem üres szavak, mint a realismusnak és benne a naturalismusnak.
Csakhogy egyoldalúnak, túlzónak kezdik tartani a metaphysicai
bölcselkedést, az eszmék hajszolását, a tiszta erkölcs és vallás
korlátlan uralmát. Sőt akadnak realisabb gondolkodók is közöttük. 1750
körül Lamettrie, 1830 körül Comte Ágost kezdenek materialista nézeteket
hirdetni. Tanaikat azonban részint idealis módon adják elő, részint
annyira keverik idealis elemekkel, hogy mindjárt meglátszik rajtok az
idealrealismus hajnala. Épen e sajátságaiknál fogva lesznek lassankint
elfogadhatók kortársaikra és leginkább közvetlen utódaikra nézve.


_VII. A tekintély és az ész._

Az eszme világában fontos kérdés a tekintély kérdése. Rendkívüli erővel
szokott fellépni az idealismus hajnalán. De csakhamar erős támadásban
részesűl. Tudjuk már, hogy az idealrealismus alatt uralkodó hatalom lesz
az ész. Minden jelenség kedvez neki. Meghallgatjuk ugyan a többi érvet
is, de bizonyító, döntő erővel csupán az ész okoskodása bír reánk nézve.
Minél jobban gyarapszik a realismus, annál szélesebb, általánosabb kezd
lenni az ész uralma. Az egyszerű, a természetes, a józan ész a legfőbb
forum, ellene senki sem szokott felebbezni. Megszólalnak ugyan a
mysticusok, de nem törődünk velök. Háttérbe szorul minden eszmei, a
gyakorlati világnak pedig elég a józan ész. Mert tudnunk kell, hogy ez
az ész nem a nagy és egyetemes ideákkal foglalkozik, hanem a realismus
kis körében, szűk világában mozog, a tapasztalás egyszerű kérdéseivel
foglalkozik. Mikor pedig kitör az idealismus, mikor az egyetemes ragadja
meg bensőnket, az isteni teszi magáévá egész valónkat, a realismus szűk
és gyakorlati eszével szemben a tekintély elvét szoktuk hangoztatni,
melynek a realismus alatt bizony csekély befolyása volt. Ekkor írnak
legszebben a tekintélyről. A nagy ősök, a jeles férfiak, a dicső múlt, a
letűnt nemzeti nagyság magasztalásában találjuk örömünket. A realis idők
léha individualismusa ellenében jól esik a világ és hazánk nagyjaira
mutatni és példájokon épűlni, fölemelkedni. A költészet mind a három
faja dicsőíti őket. Hősimádók, heroworshipperek leszünk. Ekkor írja
Firduszi _Sahnáméját_, Voltaire _Henriadeját_, Vörösmarty _Zalán
futását_ etc. Most is látjuk, hogy Francziaországban rohamosan emelkedik
a Napoleoncultus, a kirakatok telvék a hatalmas császár arczképeivel,
gyönyörű képek egy-egy jelenetet ábrázolnak tüneményes multjából; számos
irodalmi mű foglalkozik vele. Mindez többé-kevésbbé a tekintély
visszatértének jele. E bevezetés után lássuk Balfour könyvének e kiváló
fejezetét, mert ritkán olvashatni ily kitűnő tárgyalást a tekintély
elvéről. Most tagadhatlanul kedvez neki az idő, azért melegséggel és
igazsággal írhat róla. Ha az emberiség haladásának egy-egy hullámán
tekintünk végig, kissé merészen szólva azt látni, hogy tulajdonkép nem
egyéb, mint a tekintély elvének folyton növekvő megtámadása és
összetiprása. Az idealismus idején ugyanis rögtön délpontjára emelkedik
a tekintély. De még erősen eszményi az emberiség, mikor e tekintélyt
nyírbálni kezdik. A reformáló idealisták megtámadják az erkölcs és
politika, a vallás és bölcsészet, a nyelv és irodalom, a költészet és
más művészetek terén. E támadás eleinte kisebb rést üt rajta, míg a
gyarapodó realismus végleg össze nem töri. Már az idealismus utóbbi
részében jelszavuk lesz: Le a tekintélyekkel! Voltaire pedig ekkor
hangoztatja _Ecrasez l’infame_, egy Ibsen, egy Tolstoi épen nem ismer
tekintélyeket.

Balfour látja, hogy a mai elmélet szerint mindenkinek joga van azt a
nézetet vallani, a melyik neki tetszik, csak előbb fontolja meg az
okokat, melyek nézete mellett szólanak. A tekintély persze nem szerepel
a hit törvényes okai között. Ha megjelenik közöttük, irgalom nélkül ki
kell kergetni. Csupán az ész az emberiség meggyőződésének biztos vezére.
Ez a politikai és társadalmi bölcsészet egyik közhelye, pedig
tudományosan tekintve a dolgot, nemcsak téves, hanem képtelen is.
Tegyünk föl például egy községet, melynek minden tagja elhatározná, hogy
kivetkőzik a nevelés szerezte balítéletekből, hogy komolyan megbírál
minden erkölcsi parancsot, melynek engedelmeskedni szokott, hogy
szétbonczolja mindazon loyalitást, melyek lehetségessé és könnyűvé
teszik a társadalmi életet és hogy aggódó szabatossággal írja körűl
beleegyezését mindabba, a mit helyesnek, jogosúltnak tart. Ilyen község
nem tudna létre jönni, vagy ha valami csodával megteremtenék, rögtön
alkotó elemeire oszlanék.

Az angol szerző például az erkölcsiség kérdését veti föl. Ha egyetemes
volna a magánítélet joga és kötelessége, minden egyes ember dolga és
szabadalma lenne bíráló vizsgálatnak vetni alá a folyó erkölcsiség
maximáit. Most képzeljük el az oly társadalom álláspontját, melyben a
következő nemzedék a hagyományos nézet pártatlan bírálatára szentelné
minden erélyét. Tegyük föl, hogy minden asszonynak és férfiúnak, vagy
mondjuk ifjúnak és leánynak meg volna a képessége a kérdések
megoldására. Legyenek bár ellátva a criticismus legújabb módszereivel, a
vélemények mily chaosa támadna ifjú bíráink keblében! Balfour
szellemesen rajzolja ezt a lelki állapotot, a vélemények tarkaságát és
végre is arra az eredményre jut, hogy szerencsére az ember nem képes
elvetni azon meggyőződéseket, melyek nem a szabad speculatív vizsgálódás
termékei. És ha valaki egy más csillagról szemlélné az emberi szellem e
küzdelmét, észre kellene venni azon mérhetlen, kikerűlhetlen és átlag
jótékony szerepet, melyet a tekintély a hit létrehozásában játszik. Ezt
a gondolatot fejezik ki az efféle mondások, hogy minden ember azon
társadalom gyermeke, a melyben él; hogy senki sem emelkedhetik
magasabbra kora színvonalánál. Ezek oly színben tüntetik fel a dolgot,
mintha az ész az Ormuzd egy neme volna, mely örökös harczot vív a
hagyomány és tekintély Ahrimanja ellen. Fokozatos diadalt arat a
sötétség hatalmai ellen, a mit mi azután haladásnak nevezünk. Az, a mi
sietteti a diadal óráját, nyereség és ha egy bűvös csapással kiírthatnók
a hit minden oly okát, a mi nem származik az észből, szerencsés szerzői
volnánk az erkölcsi világ oly reformjának, melyhez hasonló lenne a
physicaiban a kínok és bajok eltörlése. Balfour ellenében igazat kell
adnunk a rationalistáknak, hogy a köznapi értelem, a realis gondolkodás
örökös háborút visel az eszményi érzéssel, gondolkodással, hogy a
realismus lassú győzelmét tekintjük politikai, társadalmi, anyagi,
érzéki, művészeti stb. haladásnak; de nem ez a haladás, nem ez a
műveltség tartja össze a társadalmat, mert ez nem egyéb, mint fokozatos
szétmállás; hanem az egyes hullámok élén kitörő idealismus. Ez
regenerálja az emberiséget vallásilag, erkölcsileg, ez teszi képessé
nemünket az egyetemes igaz, az általános jó és az isteni szép
élvezésére. Ez újra összehoz, fölemel, megnemesít bennünket. S ennyiben
igaza van Balfournak, mikor mondja: Azért, hogy őseink kevesebbet
okoskodtak és többet hittek mint mi, nem gratulálhatunk magunknak. Igen,
ha az ész mindig helyes észjárást jelentene. Ez azonban oly kevéssé áll,
mint a hogy a tekintély sem mindig jogos tekintély.

Angol bölcsészünknek egy találó kép jut eszébe az életből, melyet az
észre alkalmaz. A régi gőzgépeknél rendesen egy inast alkalmaztak, a ki
szabályosan eresztgette a gőzt, mielőtt feltalálták mechanikai módját,
melylyel jóval biztosabban és szabályosabban mozgathatták a kerekeket. E
suhancz megbocsátható büszkeséggel tekinthetett maga elé és nagyra
lehetett vele, hogy ő a gép hatalmas működésének forrása. Hasonló
elbízakodással állhat ki az ész az élet és lélektani meggyőződések
tömegében és szívesen elgondolja magáról, hogy ő legcsodálatosabb és
legfontosabb tényező az egész gépezetben.

Nem követhetjük Balfourt hosszú és érdekes fejtegetésében, melyben
kimutatja, hogy habár zavarosak a források, melyekből meggyőződéseinket
merítjük; mégis ha méltányosan akarunk ítélni a két vetélytárs, az ész
és tekintély között, nem szabad elfelejtenünk, hogy vallás, erkölcs és
politika dolgában jóval többet köszönhetünk a tekintélynek, mint az
észnek; hogy inkább a tekintélyen mint eszünkön nyugosznak a társadalmi
élet oszlopai; hogy jobban összetartja a tekintély mint az ész; hogy
azon sajátságunk, melylyel felülmúljuk az állatvilágot, nem annyira
okoskodásunk, mint azon képességünk, melylyel elfogadjuk a tekintély
befolyását és mi is hatunk reá.

Hosszúra nyúlnék ismertetésünk és magyarázatunk, ha Balfour könyvének
minden fejezetét be akarnók mutatni. Tagadhatlanúl mindegyik érdekes és
komoly dolgozat. Bárki olvassa el azokat, most az idealismus hajnalán, a
mennyire szervezete engedi, többé-kevésbbé igazat fog nekik adni. A
kitűnő államférfiú és bölcsész felfogása megfelel az idealismus mai
színvonalának. Természetesen, az elhanyatló realismus lovagjai
megdöbbenve olvassák s kézzel-lábbal tiltakoznak ellene; de nem lesznek
képesek megakadályozni a könyv hatását. Az uralkodó eszme változása
annak idején megteszi ezt is.




XX.  AZ IDŐK ÁRJÁNAK KÉPE.

|Kr. u. 1490–1550|1550–1680|1680–1710|

|1710–1760|1760–1805|1805–1818|

|1818–1840|1840–1880|1880–napjainkig|

|Idealismus|Idealrealismus.|Realismus.|

|Eszme||Alak.|

|Összefoglalás||Részletezés, aprózás.|

|Expansio|Eszmény és való|Intensio.|

|Bölcsészeti világnézet.|Az ismeret az alany és a külvilág
productuma.|Történeti világnézet.|

|Teleologia.||Causalitas.|

|Észigazság.||Tapasztalati igazság.|

|Universalismus.||Individualismus.|

|Szabad akarat.||Determinismus.|

|Szellemiség.||Anyagiság.|

|Ifjukor|Férfikor.|Öregkor.|

|Az én tiszta activitas.||Az én tiszta passivitas.|

|Az ész uralma||A sziv uralma.|

|A szép, igaz, jó egysége.||A szép, igaz, jó elválása.|

|A bölcsészet, az átalánosítás virágzása. Vallás, tekintély, moral
sürgetése. A jog és erkölcs egysége. Összefoglaló, általánosító
tudomány; eszmék, kapcsolatok keresése, irodalom-történet.|Az eszményi
és a real irány harcza. Törekvés a moral megmentésére. Stoa.|A
bölcsészet hanyatlása. Sensualismus, empirismus, fatalismus, pietismus,
mysticismus, pessimismus, spiritismus, mesmerismus, hypnotismus,
theosophia, természetphilosophia, kosmogonia. Részletező, aprózó
tudomány. Természettudományi, vegytani, természet- és földrajzi, orvosi,
statistikai, demographiai, archaeologiai, bibliographiai stb. ismeretek.
Alexandrinismus. Múzeumok, gyűjtemények.|

|Eszmei történetírás. Eszmei okok keresése. Nagy történetírók.|Királyok,
nagy hadvezérek harczainak elbeszélése. Eszmei és epicai
történetírás.|Elbeszélő és festői törtenetírás. Műveltségtörténeti
adatok. Források, emlék- és okiratok, levelezések, képes munkák,
facsimilék kiadása.|

|Eleinte vallásos conservativismus, később reform a nemzeti eszme minden
elemén. Az erkölcsi élet javulása.|Az újnak és nemzetinek
egyeztetése.|Reform az anyagi téren, gazdasági haladás. Az anyagi jólét,
egészségügy javulása. Híres gazdák és orvosok, csodadoktorok,
Kneipp-ok.|

|Egyszerű butorok, épületek.||Fényes butorok, szép és kényelmes
épületek.|

|Az ipar és kereskedés szabadságának, a tőke felszabadításának
sürgetése. Gazdasági és kereskedelmi hanyatlás. Nagy bukások.
Oeconomisták, physiocraták.|Az idealrealismus első felében
szabadverseny, második felében védvámok. Vagyonosság. A gazdagok nagy
befolyása. Plutocratia.|Védvámok, czéhek. Uzsoratörvények. Agrár
törekvések. Hitbizományok. Az ipar- és kereskedés virágzása. Munkás- és
pórlázadás. A szegények védelme.|

|A szabadság szeretete. Az idealisták rajongása.|Forradalom. Az
idealisták bukása. Központosítás.|Decentralisatio. Olygarchia. Országok
szétmállása. Hűbériség keletkezése.|

|Nemzetek közeledése.|Nemzetek gyűlölködése. Idegen fajok és
nemzetiségek elnyomatása. A nemzeti állam eszméje uralkodik.|Helyi,
vidéki, tartományi patriotismus. Felekezeti, nemzetiségi és
osztályérdekek. Pór-és munkászendülés, strike és anarchia.|

|Kezdődik a népek vándorlása.|Népvándorlás.|A népek rendesen nyugodtan
élnek hazájokban. A véderő gyarapítása. Az állandó hadsereg.|

|Erély, férfias akarat. A nagy emberek tisztelete, hősök cultusa.|Nagy
nemzeti és világháborúk. Nagy fejedelmek és vezérek.|Hódítás nehéz,
idegen hódítók többnyire kiveretnek. Nagy hadvezérek tönkrejutnak.|

|Lángoló lelkesedés a hazáért; a haza és nemzet szeretete.|Nemzeti
egység.|A nemzet és a haza eszméje gyöngül.|

|Az idealismus elején néhol zsidóüldözés, később
philosemitismus.||Antisemitismus. Ghetto.|

|Az erkölcsi egyéniség ereje, nagysága.|Testületi szellem.|Az erkölcsi
egyén megsemmisülése. Léha individualismus. A társadalom széthullása
önző egyedekre. Idegesség. Meghasonlás. Számos őrült és öngyilkosság.|

|Finom erkölcsi érzék. Becsület és lovagiasság.||Az erkölcsi érzék
tompulása. Moral insanity. Simaság, nyájasság, udvariasság. Elnézés.
Tömérdek sikkasztás. Lélekvásár kivált az idealrealismus végén.|

|Önzetlen eszményi gondolkodás, érzés.|Önzetlenség és önzés.|Gyakorlati
materialismus. Magán- és családi érdek. Nepotismus. Kapaszkodók.
Zsebelők.|

|Sentimentalismus. Eszményi barátság és szerelem.|Férfias komoly érzés,
dogmatikus gondolkodás. Komolyabb magaviselet. Nemes és büszke
magatartás. Erős önérzet.|Lágy, kegyes, gyöngéd érzés, alkalmazkodó
gondolkodás. Érzékiség. Nőuralom. Emancipatio. Ünnepek, mulatságok,
jubilaeumok, versenyek. Narrenfeste, gladiatorok, fényes temetések,
halottak napja, karácsonyfa, újévi ajándék. Jótékony egyesületek.
Kórházak.|

|Humanismus cosmopolitismus,
classicismus.|Nationalismus.|Provincialismus, particularismus.|

|Idegen és nemes szokások.|Nemzeti szokások, erkölcsök.|Vidéki, faji
szokások és erkölcsök.|

|Egyházreform. Az érzéki elem, a szertartások hanyatlása. Észszerűség. A
boszorkányhit gyöngülése. A vallásos lelkesedés ébredése.|Orthodoxia.
Szigora tanítás és fegyelem terén. Dogmák kimondása. Inquisitio.
Excommunicatio.|Az érzéki elem, a külsőség, a formaiság, a szertartások
kedvelése. Lanyhaság a tan és fegyelem terén. Boszorkányégetés.
Vallásunio-törekvések.|

|Purismus, neologia a nyelv terén.|Orthologia. Történeti és etymologiai
nyelvtan és helyesírás.|Phonetikus helyesírás, empirikus nyelvtan.
Idegen és tájszók. Kevert nyelv.|

|Eleinte vonzó, választékos, utóbb feszes, ünnepies, néha sentimentális
szónoki irály.|Erőteljes, férfias, néha sentimentális és dagályos irály.
Marinismus, euphuismus, Academismus.|Könnyed, fesztelen női stíl. Néha
pongyola, lapos.|

|Körmondatos irály.||Tételes irály.|

|Uj versformák keresése. Classikus és nyugoti minták.|Az újnak és
nemzetinek egyeztetése.|Megállapodott formák. Könnyű, csengő-bongó
verselés. Tarka, mesterkélt formák.|

|Eszményi, ünnepies lyra; az idealismus napjaiban és az idealismus
elsőfelében nagy lantosok.|Benső s eszményi lyra.|Benső, meleg és
hangulatos, lyra. Sok népdal.|

|Bölcsészeti, socialis, hősi ódák. Satyrák, érzelmes elegiák.||Lágy,
hangulatos dalok. Népmesék és mondák gyakori feldolgozása.|

|Hazafias, sentimentalis, epos és dráma. Az egyetemes dicsőítése, az
individium kárhoztatása.|Ideal-realis eposok, tragédiák. Nagy tragikusok
és elbeszélők.|Realistikus, analytikus stb. epos és dráma. Nagy
vígjátékírók. Tömérdek apró rajz, tréfás életkép, könnyed humoros
elbeszélés. Lelki állapotok elemzése. Az egyetemes kárhoztatása, az
egyéni magasztalása. Alexandrinismus a költészet terén.|

|Lyrai balladák.|Szigorú szerkezetű balladák.|Széles, epicus balladák,
románczok.|

|A műfajok összeolvadása. Epicus jellemek és lyrai előadás a
tragédiában.||A műfajok teljes szétválása és apróbb fajokra oszlása.|

|Eszmei liberális kritika.|Tekintélyi kritika, hivatkozás a nagy
költőkre.|Leíró, impressionista kritika A modernek.|

|Jogreform a szabadság és egyenlőség irányában. A bureaucratia
kárhoztatása.|Nemzeti és történeti jog egyeztetése az eszményivel, az
idegennel. Központosító törvények.|Helyi és szokásjog. A centralisáló
törvények lazulása. Tömérdek törvény és szabály. Híres jogtanárok.
Corpus jurisok. Számtalan hivatal.|

|A szellem nevelése.||A test nevelése.|

|Az oktatás reformjának sürgetése. Deductiv tanítás.|A közoktatás
centralisatiója, utóbb nemzeti iránya. Túlterhelés. A módszer
emlegetése. A szemléltetés alkalmazása.|A tananyag rövidítése, a tanulás
könnyítése, inductiv tanitás. Számos közép- és főiskola meg szakiskola
felállítása. Egységes középiskola, a görög és latin nyelvtanítás
hanyatlása. Sok ünnep. Szín- és zeneelőadás. Játék testgyakorlat.
Gyermek- és ifjúsági irodalom. Gyakorlati irány. Külsőség, formaság.|




XXI.  A HULLÁMOK BEOSZTÁSA.

Már sajtó alatt volt e munka, mikor eszembe jutott, hogy jó lenne az
egyes hullámokat 15 időszakra felosztan; ezzel láthatóbbá válnék, hogy a
kor egyes képviselői kiknek felelnek meg. Annyit azonnal látni, hogy
szélső idealista nem lehet a realismus napjaiban, hogy a kik messze
esnek valamely időszaktól, nem is élhettek volna e távoli időben vagy
legalább hatás nélkül és rendesen meghasonolva tengették volna
napjaikat. E rövid, futólagosan odavetett táblázatban nem fejezhettem ki
a kor egyes fiainak gondolkodása változását, például egy Goethének
minden nagyobb műve símúl az eszme változásához, azért egy nagyobb
táblázatban külön ki kellene tenni _Wertherjét_, _Faustját_, _Hermann és
Dorotheáját_, _Wahlverwandtschaftját_, _West-östlicher Divanját_ stb.,
melyek igazán a megfelelő kor szülöttei. Szintén nem fejezhettem ki egy
Schiller szervezetét, ki bár símult egy kissé az eszme változásához,
mégis idealisabb volt, mint kora s ezért folyton betegeskedett és korán
meghalt; szóval az ily táblázatnak csak akkor lehet nagyobb becse, ha az
egyes nevekhez észrevételeket, megjegyzéseket csatolunk. De azok, kik
jól tudják a világ történelmét, némi vezérfonalat találnak benne addig
is, míg nagyobb táblázatot nem készitünk.

Az egyes időszakok szélesebb vagy szűkebb eszmevilágát körökkel jelezem.
Legszélesebb eszmeköre van a kitörő idealismusnak, ez fokozatosan szűkül
az individualismusig. De a mennyivel szűkül az eszmei, annyival
gyarapszik a realis elem, mert az erő nem veszhet el; azért egy derék
tanártársam figyelmeztetésére tanítványaim találó rajzokat készítettek,
melyek a két elem szabályos fogyását és növekedését tüntetik elő. E
rajzokat most költségkimélésből mellőzöm; de hiszem, hogy később lesz
módom közzétenni.

1               2               3            4               5
1200            1180            1160         1140            1120
900             881             862          843             824
625             611             597          583             569
420             402             384          366             348
150             128             106          84              62
180             206             233          260             287
580             606             633          660             687
975             1009            1043         1077            1111
1490            1504            1519         1534            1549
1710            1717            1725         1733            1740
1818            1823            1828         1834            1839
Psammetich      Nebukadnezar    Jeremiás     Solon           Croesus
Cyaxares        Sappho          Hesiodus     Pelopidas       Mac. Fülöp
Lycurgus        Alcoeus         Erynna       Epaminondas     Phocion
Draco           Aesop           Servius Tul. IV. Mithridates Demosthenes
Sokrates        Thales          Licinius     Sulla           Pompeius
Polybios        Stesichorus     Jugurtha     Decius          Spartacus
Thrasibulus     Arion           Marius       Plotinus        Cicero
Cato            Plato           Origenes     VII. Gergely    Jul. Caesar
Scipio Aemil    Brennus         Pomponazzi   IV. Henrik      Lucretius
Viriathus       Tiber. Gracchus Luther       I. Fülöp        Carthausiak
Sept. Severus   Cajus Gracchus  Zwingli      Hóditó Vilmos   Cisterciták
Papinianus      Clemens Alex    Kopernik     Sz. Anselm      Premontreiek
Paulus          Saccas          Dózsa        V. Károly       Abaelard
Ulpianus        Mohammed        Münzer       Michel Angelo   Algazel
Thukydides      I. Reccared     Hutten       Tiziano         Melanchton
Antisthenes     Swen            Herrnhut     Heine           Loyola
Tertullian      N. Kanut        Bach         Börne           Calvin
N. Gergely      Ariosto         Young        Guizot          Servet
I. Bajan        Dürer           Hengstenberg Thiers          Maupertuis
Firduszi        Da Vinci        Stahl        Comte           Bodmer
II. Sylveszter  Rafael          Széchenyi    Beneke          Br. Eötvös
Sz. István      Macchiavelli                 Michelet        Strausz Dav.
Capet Hugo      Erasmus                                      Tocqueville
Mars. Ficinus   Pico                                         Carlyle
Wesel           Scarlatti                                    Mignet
Savonarola      Wolff                                        Musset
Kath. Ferdinánd Vico                                         Poe
VI. Sándor      Richardson
N. Iván         Channing
Columbus        Leopardi
Collier         Manzini
Leibnitz
Berkeley
Holberg
Pope
N. Péter
Tschirnhaus
Addison
Scott Walter
Szent szövetség
Lamennais
Zsidó üldözés
Hegel
Cousin
Rosmini
Hugo
Rossini
C. M. Weber
Kisfaludy K.
Bólyay
Balfour
Brunetière

6             7                 8              9              10
1100          1080              1060           1040           1020
805           786               765            746            727
555           541               527            513            499
330           312               294            276            258
40            18 Kr. e.         4 Kr. u.       26             48
314           340               366            393            420
714           741               768            795            822
1145          1179              1213           1247           1281
1564          1579              1594           1609           1624
1748          1756              1763           1770           1777
1845          1850              1856           1861           1866
Samuel        Codrus            Dávid          Aschylos       Salmanassar
Mago          Pisistratus       Zsoltárok      Theocritus     I. Darius
Cyrus         Pythagoras        Cambyses       Pyrrhus        Miltiades
Simonides     Ptolomaeus        Xenophanes     II. Ptolomaeus Corinna
Anacreon      Augustus          Tarquin Sup.   Romulus        Pindar
Nagy Sándor   I. Nicaeai Zsinat Ovidius        Krisztus       Plutarch
Caudium       Aenesidem         Varus          Tiberius       Coriolanus
Actium        Sz. Bonifácz      Virgil         Straton        Zeno
Diocletian    Barbarossa        Horatius       Philon         Nero
N. Constantin Párizsi egyet.    Julianus       Alcuin         Heraclitus
Aristoteles   Sz. Bernát        Balamber       N. Károly      Seneca
Lactantius    Averroës          Epicurus       A. Hales       Augustinus
Izauri Leo    Inquisitio        Pipin          Tatárjárás     German eposok
Tarik         Maimonides        II. Nicaeai Z. Galilei        Sic. vecsernye
Trienti zs.   Socin             II. Frigyes    Bacon          Szép Fülöp
Camöens       Erzsébet          Vogelweide     Vanini         Arany könyv
Condillac     Montaigne         Eschenbach     Cervantes      Dante
Lamettrie     II. Fülöp         Gottfried      Shakespeare    Albert Magn.
Hume          Tasso             Niebelungen    Marini         Aqu. Tamás
Baumgarten    Gellert           Gudrun         Böhme          Bonaventura
Petőfi        Bolingbroke       Magna charta   Diderot        Roger Bacon
Erkel         1848. for.        Aranybulla     D’Alembert     Lope de Vega
Verdi         III. Napoleon     III. Incze     Holbach        Bethlen Gábor
Egressy       Macanlay          Oxford egyet.  Goldsmith      Pázmány
Kossuth       Saint-Reuve       Paduin e.      Semler         Ad. Shmith
Ronge         Döllinger         Nápolyi e.     Lessing        Burns
Merimée       Giusti            Giordano       Mária Terézia  Bismarck
                                Marmontel      Arany          Deák
                                Sterne         Renan          Andrássy
                                Linné          Flaubert       Ueberweg
                                N. Frigyes     Dumas f.       Lange
                                Parini         Jókai          Helmholz
                                Reid           Taine
                                Stuart Mill    Lassale
                                Darwin         Offenbach
                                Liszt          IX. Pius
                                Wagner R
                                Berlioz
                                Büchner
                                Vogt

11              12             13             14              15
1000            980            960            940             920
708             691            672            653             635
484             470            466            452             437
240             222            204            186             168
70              92             114            136             158
447             474            500            527             553
849             877            905            933             955
1315            1349           1384           1420            1455
1638            1652           1666           1681            1696
1787            1792           1798           1805            1812
1872            1877           1882           1887            1892
Salamon         Xerxes         Juda és Izrael Dodedarchia     Pericles
Énekek éneke    Iarchon        Hannibal       II. Eumenes     Aristophanes
Homer           Pausanias      Scipio Afr.    Decemvirek      Phidias
Aristides       Euripides      Plautus        Házassági törv. Macchabaeus
Themistocles    Vespasian      Hadrian        Scipio Asiat.   Ancus Marcius
Sophocles       Trajan         Chlodvig       Anton. Pius     Marcus Aurelius
Herodotus       Arnulf         Madarász H.    Empedocles      Anaxagoras
III. Ptolomaeus Avignon fogs.  Schisma        Protagoras      Democritus
Hamilcar        Petrarca       Tauler         Gorgias         Carneades
Ager Picenus    Boccaccio      Ruysbrock      N. Otto         Justinian
Parmenides      Occam          Timur-Lenk     Alfarabi        Cassiodor
Flavius Jos.    Buridan        Milton         Hus János       Corpus juris
Attila          Suso H.        Hobbes         Orleansi szüz   Jornandes
I. Leo          IV. Károly     Spinoza        Hunyady János   Albion
Genserich       N. Lajos       XIV. Lajos     Pufendorf       36 herczeg
Eckhart         Rienzi         Spener         Racine          Augsburgi csata
Duns            Krakkai egyet. Molière        Lafontaine      II. Pius
Avign. egyet.   Kazmér         Calderon       Angol forr.     Cusa
Des Cartes      Pécsi egy.     Murillo        Boileau         Cosimo
Gassendi        Westphali béke Claude Lorrain Bossuet         Mátyás
Rubens          Zrinyi a költő Cabanis        Jacobi          Lorenzo
Wallenstein     Pascal         Fichte         Schleiermacher  IV. Sixtus
Grotius         Corneille      I. Napoleon    Chateaubriand   IV. Kazmér
II. József      Spencer Herb.  Romanticusok   Tolstoi         Malebranche
Kant            Makart         Ricardo        Ibsen           Bayle
Goethe          Wundt          Maupassant     XIII. Leo       Locke
Schiller        Zola           Mikszáth       Pasteur         Newton
Kazinczy        Turgenyev                                     Byron
Alfieri         Tisza K.                                      Schelling
Olasz és német
  egység                                                      Schopenhauer
Vaticani zs.                                                  Baader
Hartmann                                                      Beethoven
                                                              Katona József
                                                              Hauptmann
                                                                Gerhard




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Pauer_: Ethicai determinismus 57. l.]

[Footnote 2: _The Foundations of Belief_ being Notes introductory to the
study of Theology by the Right Hon. _Arthur James Balfour_, Fourth
Edition, London, Longmans, Green and Co. 1895.]

[Footnote 3: _Contemporary Review 1895. ápril._]

[Footnote 4: _Review of Reviews._]

[Footnote 5: Revue des deux Mondes 1895. máj. 15.]

[Footnote 6: The Foundations of Belief etc. by Arthur James Balfour.
Fourth edition 1895. 47. lap.]

[Footnote 7: The Foundations of belief. 63. és köv. lapjai.]




TARTALOM.

  Előszó  3
  I.  A haladás utja  5
  II.  A világtörténelem beosztása  21
  III.  Az emberiség politikája  42
  IV.  A vallásos és erkölcsi élet  57
  V.  A jellem  75
  VI.  A pessimismus és mysticismus  90
  VII.  Éjszak dél ellen  102
  VIII.  A szerelem  113
  IX.  Az oktatás és nevelés  124
  X.  A gazdasági és iparélet  135
  XI.  A nyelv és az irály  151
  XII.  A cosmopolita és nemzeti irodalom  164
  XIII.  A classicismus és romanticismus  176
  XIV.  A költészet és a többi művészet  187
  XV.  A bölcsészet  201
  XVI.  Apponyi aestheticája  218
  XVII.  Az idealismus megjelenése  228
  XVIII.  Blaha Lujza  235
  XIX.  A hit alapjai  241
    I. Bevezetés  241
    II. A naturalismus és az erkölcs  245
    III. A naturalismus és az aesthetica  249
    IV. A naturalismus és az ész  262
    V. Az idealismus  267
    VI. A bölcsészet és a rationalismus  273
    VII. A tekintély és az ész  278
  XX.  Az idők árjának képe  283
  XXI.  A hullámok beosztása  286


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10 |gondolkodik, Ma |gondolkodik. Ma

39 |idealirealsmus hajnalán |idealrealismus hajnalán

96 |sőt felháborttja |sőt felháborítja

136 |é pnek föl |lépnek föl

172 |valamely müben. |valamely müben

172 |mit mond- |mit mond.

172 |egy-két beava tott |egy-két beavatott

222 |tapsolni, |tapsolni.]






End of the Project Gutenberg EBook of Az erkölcsi világ, by Zsigmond Bodnár

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 63215 ***