The Project Gutenberg eBook of A két ördög vára és egyéb elbeszélések by Károly Eötvös

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 339. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=8N1kAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A KÉT ÖRDÖG VÁRA
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

A KÉT ÖRDÖG VÁRA.

I.
PRIVODA KAPITÁNY.

Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon is.

Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István főkapitány uram a sok szép könyörgő levelet, nem lehetett annak kellő foganatja. Hiába adta tudtára Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira; hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán, országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A fejedelemnek Magyarországon volt dolga.

Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe, hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a -4- sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e vakmerő népség keresztülhatoljon erdőn, síkon, hegyen, völgyön s vigyen magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza Aranyosszéket, Tordavármegyét és a Mezőséget, s mind e nagy vidéken és ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj, fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István főkapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás szedni a sziklai fészekből.

Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is nevezték őt harámbasának, hanem elnevezte őt Steinville generális labanczkapitánynak, adott is neki erről nagy levelet czifra irással, császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek. Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben vala.

Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget tanusitani a kolozsvári praesidium. Sőt inkább a mint a generális tudtára adá a nagy eseményt, sietett -5- ő is a fölött való nagy örömét és megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni.

De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a világ nagyot fordult körülöttük. Őket ugyan megmentheték a várak és kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket, jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz.

Először fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket, megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égő falvak lángjának vérpiros fényével telt meg a levegőég s kínnal, jajgatással s égő keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szíve.

És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula: akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török, tatár és portyázó hajdu én velem is így bánt, mint én bánok ti veletek. Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél. Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót. -6-

És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lőn éjjel és sötétség lőn nappal és szegénynyé lőn, a ki gazdag vala, és nem lőn gazdaggá a szegény.

És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a fiatalokkal.

– Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétől, nem a tietek, hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere. Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány.

– Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg az én kezem által. Őket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt, bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd.

Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott szavával, mint fegyverével.

Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar vétetődni, majd megtanitotta volna őt Toroczkay István uram emberségre nagyhirtelen. -7-

Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak egyik vitézlő hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak vagy negyven legénye. Őt magát is csak az imádság őrizé, hogy Patkós Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett volna Steinville generális előtt többé a felől, hogy a múlt héten hány falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori táborállás keritései közé.

Ettől az esettől kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan értesiték arról, merre nem várja őt hadra kész ellenség. Hanem annál nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a kurucz nemes urak ellen.

Legelőször belátta az ebből származható nagy veszedelmet Kemény József gróf uram ő nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a Küküllő mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni, erdőszélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belső cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind.

Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött ő nagyságának fejébe az a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre beporoszkált, hát a szemközt jövő sok ember közt akárhány találkozott, a ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos -8- kucsmáját tisztességgel megemelte volna, el-kitért előle nagy messzeségre s csak a ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére. Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelőtt is nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére.

Kemény József uram ő nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a háboruságtól. És ámbár úgy szíve szerint a fejedelem igaz ügyének diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani, Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az ő nagy kegyelmének elnyeréseért.

Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni, hogy a bekövetkezhető nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István főkapitány uram minden jó indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezőségi és marosvölgyi és küküllőmenti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott pedig ősi tisztes alkotmányunk erőssége általuk van, rajtuk nyugszik, bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgősebb teendő, mint Steinville generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról őt biztositani, pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért -9- Toroczkay István uram boszut nem áll, hiszen ő is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét.

Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne módja elég.

Kemény József uram ő nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt Erdélyországban. Híre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép urodalmai és várai előtt bizony levették a kalapot még a nemes urak is. Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy félelem mit nem művelhetett.

Alig terjedt el a környékben annak híre, hogy immár a gróf uram ő nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra, biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár ur iránt való változhatatlan hűségről és engedelmességről. A nagyajtai Donáth testvérek elsők valának a gróf uram ő nagysága bölcs nyomdokán haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula, egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy őket is kisérné el a generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sőt meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek látta az időt arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak tiszteletére.

Ült vala pedig Toroczkay István főkapitány uram ez időtájt az ő toroczkói várának szellős nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy kancsóját, mely előtte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely kétfelé -10- álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett rajta erőt, mert az nem állott az ő vastermészetében, hanem annyival inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit.

A hírnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá az ajtókilincset.

Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy, hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgő hangon sóhajta föl:

– Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot, hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited.

Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visított a csizma sarkán.

– Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó étekfogóhoz.

II.
PATKÓS DANI.

Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban.

Torda városából volt az ő származása, jámbor polgári családból születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé ültetének. Ezelőtt két esztendővel sirba szállott édes jó anyja is, és aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka magyar juh, meg a kis Susánna.

Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen ő most a kis Susánnával.

Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat esztendős vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja, lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok -12- valának, melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát.

Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy ő a kis Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse.

De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában állottak.

Először is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi szél.

Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idő, noha nem sok.

Harmadszor meg kellett remekelni ősi tisztes szokás szerint a czéhbeli ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idő, hanem egy kis pénzecske is kellett.

Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst mentekötővel és két ludtojás -13- nagyságu lánczkosárral szintén csak ezüstből. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelő ezüst csatokkal és sarkantyukkal.

S ötödször és végezetre még a pappal s a kérő és kiadó násznagyokkal is csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak időbe kerül, a költséget nem is számitva.

Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a szomorú hírrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel.

A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza, rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben, hogy a két szerelmes jószágnak még időt sem engedett a búcsuzásra. Igaz, hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égő könnyeket csepegtetni, kendőt lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni.

– Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz előtted. Tudod a többit. -14-

Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem tudott rá. Csak nézte égő szemekkel a tovagördülő kocsit és a mikor az oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták Tordán sem azelőtt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü hirtelenséggel való kivégeztetését.

A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midőn a kocsi már elhagyá a várost s a temetőt is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy zokogott, hogy azt hivé már, a szívének meg kell szakadnia.

– – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél előteremtése.

Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sőt apja és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén az illendő taksa fejében a háborús és viszontagságos időknek miatta még azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté. -15-

Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a remekelés.

Erre is készült már Patkós Dani, sőt a napja is ki vala már tüzve kisasszony után való első szombati napra, de még nemes biró uramnak és az érdemes városi tanácsnak is be lőn már jelentve a nagy nap, egyszersmind minden uri rendben levőkkel egyetemben meghivatván a nagy lakozásra, midőn egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelőről és nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh.

Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem lesz ma.

Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a pakulárokat, de főbe ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté őket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy kicsit meg volt halva mind a kettő s juhnak, tuloknak se híre, se hamva.

Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha mindjárt tagló van is a kezében.

Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig.

Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplő ruhájába s aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb taglóját, legszebb kését, czipószínü nagy kutyáját, felült a lovára s még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel Toroczkó felé.

Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor ő volt az első, a ki berobogott a vár udvarára.

– Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz ebbel? – kiáltott le az erkélyről Toroczkay István uram.

– Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel.

– Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebből áll a fizetésed. Ha tetszik így: eredj a várnagyhoz.

Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére, zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére.

De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem ő, sem Toroczkay István uram ő kegyelme.

Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű fokossal vagy a rövid nyelü -17- buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a melyre ő egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta volt mondani nagykomolyan.

Erősen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan pödörgette pelyhedző bajuszát!

De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is. Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay István uram ő kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. Sőt inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellől. Hadi fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette alkalmazni.

Most is, midőn azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,« bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen.

Toroczkay főkapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen most emelt le a fogasról.

Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú ember vala, leginkább csak -18- akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklő szerszám legyen a kezében.

– Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgő hangon – ebül megy a dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi őket Steinville erővel és hatalommal, de még jobban védelmezi őket saját gyávaságuk. Erdőkben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk: szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval, bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes cselédem.

– Azt gondoltam én nagyságos főkapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük. -19-

– Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, míg mindakettő barmot talál maga előtt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége a magyarnak. Míg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, míg egy magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást. Majd azután marja, de azt én az ő kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is őket mindakettő. Ha bérbe vesszük őket, akkor nekünk kimélnünk kell a bőrüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra?

– Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják Kassán. És fölkeresed az ő hadainak főgenerálisát, gróf Bercsényi Miklós uram ő nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz -20- nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekéről is. Menj édes cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség, szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgő könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa.

Ekkép szólott Toroczkay István uram ő kegyelme. És hangja dörgött és buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen semmi kifogása.

Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé. Fogta Toroczkay uramnak fejedelem ő nagyságához irott levelét s dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott.

– Megértettem uram, főkapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel.

Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra így beszélt:

– Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz ügyünknek nyereségével.

Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett -21- az ólba; megveregeté, megsimogatá fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellőbe szépen fel is öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé.

Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német őrség itt vagy amott útját állta volna. Hejh pedig ő nagyságos fejedelmét, a kit szemtől szembe még soha sem tisztelhetett, látni akarta minél előbb.

Erdők árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon poroszkált előbbre-előbbre. Utas embertől, oláh favágótól, ribancz pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német, rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal, bölcseséggel kellett ő nagy dolgát intéznie.

Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy bajtársa, Létai Gecző, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott nagy bizodalommal, hogy ő magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne.

Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté.

– Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason? -22-

– Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat hallottam még életemben.

– Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad hirét Balyikának?

– Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja lehetett.

– No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili Negru?

– Haj! haj! A Hagymássy uraság ő kegyelme ötven korbácsot üttetett a csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele.

– Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról beszélj, de csak hamarjában.

A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni.

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tíz napig fent voltam a máréi havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide Oláh-Rákosra, van két bőröm, megveszi azt az örmény s aztán talán ő tőle hallok majd valamit a világról.

– Két bőröd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbőröd is s aztán -23- hegyébe oda teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan körülnézve, – aztán miről kellene nekem beszélnem?

– Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, – szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát.

A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e őt valaki. Kutyája ott állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé.

– Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet, annak van meg a bőre.

– No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan voltak, mit akartak?

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom.

– Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós Dani e szavak közben.

– Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi vitéz uram, akkor talán eszembe jut.

Nem is várta az engedelmet, czondráját leteríté, két lábát maga alá kuporítá, tíz nagy csontos, szurtos ujját szemei előtt megmozgatá s így óggott-móggott, alig lehetett megérteni: -24-

– Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a szikla tetejéről, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku. Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi havasban lőtte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a ballábára nagyon sántított. Épen tizennyolczan voltak.

– Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszője, aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellője, piros volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán, haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem!

– Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé kellett Szász-Fenesre menni.

De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép Susánna. -25-

Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az egér, ha macska fut vele.

Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszkető, csöndes hangon:

– Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen?

– Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötőszíját, most már meg kell halnom; Mikola László urunk ő kegyelmét akarták felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj, haj, leszakadt a fülem.

– Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni.

Patkós Dani elővette erszényét, odavágta azt a nyöszörgő pakulár mellé, s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar, -26- mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kőszikla szikrát hányt robogó nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal.

III.
A KÉT ÖRDÖG.

Az egyik volt Balyika Nikta. Ott született, ott nevelkedett föl Mező-Bánd körül a moriului havasokban. Tolvaj apától, tisztátalan asszonyi állattól eredve, istent nem ismert, embert nem tisztelt, lelkét odaadá a gonosznak, ha ugyan volt lelke az istentelennek. Nem szeretett semmit, nem gyönyörködött semmi jóban, gyenge fát kivágta, gyenge állatot megöldösé, nyíló virágot eltaposá, saját öcscsét a Kapus vizébe belefojtá s aztán lett haramia. Fehér bőre, fehér czondrája, még bocskora is fehér szattyánbőrből: elnevezték őt Fehér Ördögnek. Aranyos völgyén, Kapus mentén, Szamos mellett, Maros környékén, völgyeken és havasokban, szántó-vetők és pakulárok, katonák és békességes emberek csak e név alatt tudták, igaz nevét nem is ismerték már. Olyan magas volt, mint a szálfa; olyan erős volt, mint a bika, megriasztá az embereket, féltek tőle, mint a jégesőtől, néha-néha egész serege volt, mint a generálisnak. -28-

A másik Ördög volt Vaszili Negru. Messze, messze napnyugot felé van egy óriáshegy, a Piatra Babi. Ennek egyik szakadékában sűrű fenyvek, sűrű tölgyek árnyán fakad egy forrásvíz, a Jáda patak vize. E forrásvíz mellett nyomorult kunyhóban lakott a vén Negru összetöpörödött vén feleségével. Kecskét őrzött, málét evett, tejet ivott, hanem azért mind a tizenkét gyermekét haramiának nevelé. Vaszili volt a hetedik gyermeke. Fekete volt, mint a bivaly, s erős, mint a vas. A többi gyereket erre-amarra, kuruczok és labanczok, nemes urak és szolgáló emberek agyon verték, maga maradt Vaszili. Ennek nem ártott se hideg, se meleg, se szomjuság, se éhség, se üldözés, se fegyver. Maga is, serege is menten maradt minden veszedelemtől. Elnevezték Fekete Ördögnek. Maga örült legjobban ez utálatos névnek.

Hejh a Fehér Ördög és a Fekete Ördög réges régen hallották már egymás hirét, réges régen akartak már szemközt állni, hogy megmarhassák egymást, mint két dühös farkas. Szegény népnek örömére ez lett volna legjobb, de nem ezt cselekedte a két istentelen haramiavezér. Hanem azt cselekedte, hogy kezet fogtak egymással Lapiskánál az erdőszélben, és miután jól megnézték, jól megrázták egymást, és egyik se találtatott erősebbnek mint a másik: vérben, istenkáromlásban, pokolnak örömére, gonosz lélek sugalmára örök szövetséget kötöttek egymással.

Sok gonosz cselekedetnek lett e szövetség szülőanyja. Siralommal és keserüséggel emlékezik erre szegény -29- Erdélyország. Kiváltképen pedig annálfogva is, mert a labancz generálisok, Rabutin és Steinville, ármányos lélekkel szemet hunytak a két Ördög csúfságaira. Csak az igaz ügynek szószólói, nemes urak, istennek szolgái, becsületes magyar városok békés polgárai itták meg a levét mind e gonosz erőszakoskodásnak és incselkedésnek.

Nemes Torda városába háromszor is nagy erővel berontottak, a város népét halálos ijedelembe ejtették, s mig a haramiák egyik része üszköt vetett a városra, a másik rész addig fegyverrel dolgozott, nagy sok becses zsákmányt hurczolván el magával a hasadékba. Dolgaikat mindenkor oly vigyázatos praktikával intézték, hogy soha rajta nem vesztettek. Ha egy-két ribancz haramia egyszer-másszor ott hagyta is a fogát, annyi volt az, mint a semmi. A kit olykor-olykor elfogtanak: no azt ugyan hamarjában száraz fára akasztották a város végén, de azért a két ördög serege inkább szaporodott, mintsem fogyatkozott volna.

Ellátogattak ők messzebb vidékre is. Kolozsvármegyében úgy rohanták meg Bátor-falvát, mint valami dúvadak. A nemes urak házait felprédálták, az udvarokat és szérüket felgyujtogatták s aztán nekiestek isten egyházának is. A jólelkü, istenes életű öreg papot halálra kínozták, a Fekete Ördög félmázsás nagy pörölylyel a templom ajtaját beszakasztá s ádáz lélekkel nem kimélé még az úr asztalát sem, sőt inkább az arany és ezüst edényeket, drága kelyheket, a gyönyörüséges asztalteritőket magával elvivé. -30-

Néha-néha kitanulhatatlan cselfogással éltenek. A tolvaj, haramia népnek szép Erdélyországban ősi megrögzött szokása volt gonosz vállalatait napközben vagy alkonyat felé vagy késő este, de mindig éjfél előtt hajtani végre. Arra nem volt példa, hogy valahova hajnalban vagy kora reggel rontottak volna be. De a Fehér Ördög és Fekete Ördög még e szokást sem tisztelé. Nagy-Ajtát piros hajnalban támadták meg, mikoron még a nemes urak nyugodalmas ágyas-házukban pihentenek. Donáth Miklós uram ő kegyelme ugyan két haramiát agyonlőtt, egynek fejét pedig fokosával ketté hasitotta, s ekként lóra kapván megmeneküle, de ifjabbik testvérje, Donáth Balázs, nem volt oly szerencsés s őt az istentelen latrok halálra kínozák.

De ki tudná mind elmondani szerit-számát mindannak, a mit ezek esztendőknek folyása alatt elkövetének.

Utoljára már egy hallatlan vakmerőségre is vetemedtek, melyhez hasonlatos dolog Erdélyországban sem azelőtt, sem azóta soha nem történt. Tudni kell ugyanis, hogy a két Ördög várat épített magának, valóságos kőből rakott várat, hogy ragadmányaikat ott hordanák össze, s fejüket, mikor nekik tetszik, ott hajtanák nyugodalomra.

A tordai hasadékban kiválasztották maguknak a legnagyobb barlangot. Rettenetes erőfeszitéssel, csavargós lépcsővel alkalmas utat készítettek a barlang nyílásához. A lépcsőnek két oldalához nagy kövekből falakat illesztettek s a falakat lőréssel látták el. A barlang -31- nyílását befalazták, csak egy ajtót hagytak rajta. De a barlang üregeit kitisztogatták s egérútat készítettek maguknak az indali völgy felé a megmérhetlen szikla alatt. Egérútjuk külső nyílását senki sem ismeré, úgy el volt az rejtve rettenetes szakadékok közt sürü bozót árnyékában.

A barlangnak sok ürege volt. Minden üreg egy-egy palotává lőn elkeresztelve. Ez az őrség palotája, ez a pihenő legénység palotája, ez a kincstár, ez az éléstár, ez a vigadó palota, ez a Fehér Ördög, amaz a Fekete Ördög ágyasháza. Így beszéltek maguk között istentelen ebfajtái. Volt egy oltáros házuk is, melyben az elrablott templomi ékességekből egy kis templomot akart egyik-másik gyávább lelkű haramia berendezni. Egy nagy követ el is neveztek oltárnak, le is terítették drága terítővel s fel is állitottak rá egy aranyfeszületet.

De mit tett erre a Fekete Ördög? Nem szerette ő azt, hogy legényei istent forgatják gonosz elméjükben, fogott tehát fekete macskát, agyoncsapta, száraz ágra, meleg napra kiakasztá, s mikoron már egészen megszáradt: titkon, észrevétlenül a feszületre helyezé azt. Hát a mikor istenhez térni akaró legényei letérdelnek a feszület előtt imádkozni s szemüket ráveték a feszületre: ime fekete macska vicsorgott le rájuk meztelen fogaival. Nosza lőn köztük nagy riadás, majd hogy halálba nem szaladának.

Tudni kell pedig, hogy Mikola László uramnak szászfenesi udvara akként épittetett hajdanában, istenben boldogult Mikola Péter urunk idejében, hogy az néminemü katonai erősségnek is beillenék. Szabad helyen, dombos helyen állott, a kastélynak falai mind megannyi bástyafalat képezének; a bástyák körül mély és széles árok nyujtózkodott végig, az árokba szabadon be- és kijárhatott a Szamos vize azon a széles csatornán, melyet szintén Mikola Péter urunk huzatott tótfalvi jobbágyaival és szász-fenesi szolgáló embereivel. A két Ördög valamennyi ördög segítségével se tudott volna ide behatolni, ha a felvonó hid idejekorán felhuzatik s az udvarbeli őrség elegendő számban és éberségben megállja a helyét.

Hanem hát mégis megtörtént a nagy veszedelem. Bizonyára így akarta isten az ő kitanulhatatlan bölcseségében.

Ott volt Szapora Máté várnagy uram két erős legénynyel. Ott volt három rendszolga, egyik ugyan öregecske már, de a többi javabeli. Ott volt hat lovász, két lóhajtó, tíz csatlós, három étekfogó s vagy tizenöt szolgáló ember, a kiket rendesen Szapora Máté uram szokott berendelni már nehány hét óta, a mióta tudniillik Kerecsédy udvarbiró uram betegen fekszik ágyasházában.

Mostan pedig még többen is valának együtt. Épen Klára napja következett, Mikola Lászlóné asszonyom ő kegyelmének nevenapja, melynek örömére évenkinti tisztes szokás szerint meg kellett ülni a lélekvidámító -33- vendégséget. Bejöttek azért az udvarba néhányan azok közül is, kik ottan nem lakozának, de a kik a vendégségről elmaradni sehogy sem akartak, mert az elmaradás méltán a háziasszony ő kegyelme iránt való nagy tiszteletlenségnek tekintetett volna. Így jövének be jó idején tiszteletes, tudós Kerellei Ádám prédikátor uram az ő szeretett hitestársával és ifjú ember káplánjával, továbbá Gábor deák harmadmagával, végre Szász-Lónáról, Gyaluról és Oláh-Fenesről is egynéhányan, atyafiak, szomszédok és jó ismerősök. Még szerencsének mondható, hogy az országos főemberekből való atyafiság amaz ármányos Steinville generális meghívására Kolozsvártt időzött valami ünnepélyen vagy tanácskozáson, különben a két haramia még azokat is megcsúfolta volna. Két vallon lovas tiszti ember, egy kapitány és egy zászlótartó szintén bejöttek az udvarba, jól tudván, hogy Mikola László uram itt a német sereg torkában császárnak hódola s császár iránt való hűségét Steinville generálisnak bejelenté. Ők is nyavalyások épen a legrosszabb időben jövének.

A Fehér Ördög már déltájban leszállt a tótfalusi havasról s a délutáni órákban a szászfenesi szőlőkben rejtőzködött. Rögtön elküldé azonban Zsián Petrut, hogy a fenesi gázlón átmenve, a kajnamáli uton keresse meg a Fekete Ördögöt s mondja meg neki, hogy napnyugta után egy órára a kastély árka mellett levő füzesbe és rekettyésbe jőjjön embereivel. -34-

Minden ekképen történt. A Fehér Ördög volt huszadmagával. Alkonyodás közben egyenként szállingózva észrevétlenül összejöttek a füzesben és rekettyésben.

Húsz erős haramiát, a legbátrabbak közül valót, fejszével és mordályokkal fölfegyverezve az útra állitának, mely a faluból az udvarba vezetett. Ha jobbágynak eszébe jutna ura segítségére szaladni, az a húsz legény állja majd útját. A Fehér Ördög volt vezérük.

A Fekete Ördög maga ólálkodott a felvonóhid felé, hogy megnézze, nyitva-e a kapu. A kapu be volt zárva, de a híd még nem volt felhúzva. Visszament a Fehér Ördöghöz tanácsot tartani. A Fehér Ördög rettenetes fokosára támasztá csontos állát, egy perczig gondolkodott s aztán Anikát szólítá oda. Anika ugrándozva futott hozzá. Két gonosz szeme tündöklött a holdvilágnál.

– Anika, – mondá a Fehér Ördög, – nekünk nyitott kapun kell bemennünk. Nem szeretek törni-zúzni, ha simán is bejuthatok. Eredj a hídra s nyittasd fel a kaput, úgy a hogy tudod.

– Akár mindjárt is meglesz az, Nikta bátya. Hanem hát tudod-e, mit mondok? Nem megy ám ez csak úgy ingyenszámban. Van ám ennek ára – hé, Nikta bátyó. Erről beszéljünk legelőször.

– Haragszol vagy nem haragszol, az nekem egészen mindegy. Enyém leszen két gelezna, egyik nyusztból, a másik petymegből. Enyém leszen három islógos ing, a kit asszonyom ő kegyelme viselt. Enyém leszen egy -35- veres bársony suba, két pár ránczos veres sarú, egy jóféle gyöngyös csupos korona, két táréfátyol, három gyolcs rokolya, egy arany szegélyű gyenge patyolat, két karikagyürü, egy köves gyűrű, egy ezüst hólyagos tű, egy rend fekete kláris öv.

– Bolond vagy. Lemetszek huszonnégy fület, zsinórra fűzöm, nyakadba akasztom, ez is a tied lesz.

– Mondtam, megmondtam. A mit megmondtam: az nem megy a tordai örmény kezébe. Fogadod-e ezt Nikta bátyó, fogadod-e ezt Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, pukkadj meg, ne ordíts már, lódulj. – Szólt dühödten a két Ördög.

– Hohó, több is van még. Onuczot nem bántjátok, agyon nem csapjátok, még csak meg se kínozzátok, s a kiért én szót emelek s a kiért Onucz könyörög, mindaz életben marad. Fogadod-e Nikta bátyó, fogadod-e Vaszili bátyó?

– Fogadjuk, fogadjuk, de nyargalj most már – szólt a Fehér Ördög – mert különben lerántom viganódat s meztelenűl a kutyáknak adlak.

Anika oda ugrott a Fehér Ördöghöz, megfogta bajuszát, megránczigálta istenesen s szeme közé nézett a Fekete Ördögnek és így szólt hozzá:

Erre az ördöngős lány elereszté a Fehér Ördög bajuszát s egy könnyü ugrással elindult a kapu felé. Vissza se nézve, csak annyit mondott: -36-

A négy haramia, mintha tüzes tapló lett volna fülében, úgy ugrott a leány után.

Ez a lány az ördögökkel állt czimboraságban, de a pokolbéli ördögökkel. Sem istentől, sem embertől meg nem ijedt, kedvese volt Balyikának, de rettegett tőle minden haramia, még maga a két haramia-kapitány is. Lőtt és vágott minden ellenkező szóra s kezet emelni ellene senki sem merészelt. Szép volt, mintha angyalnak készült volna; gonosz volt, mint egy kaján asszonyszemély. Gonosz indulata változandó volt, mint az időjárás. Ha megbőszült: halomra ölette a csecsemőt is; ha jókedve volt, szabadon ereszté halálos ellenségét, de Onuczot, édes testvérbátyját, igazán szerette.

Ez az Onucz Mikola László uramnak állott szolgálatában. Sok ideig csak szolgáló ember volt, kit Kerecsédy udvarbiró uram rendelt be a fenesi udvarba, de később lovászszá, majd kapussá lett jámborságos életének s szófogadó, ügyes magaviseletének miatta, urunknak és asszonyunknak kegyelméből. Sőt volt szó már arról is, hogy vagy étekfogónak, vagy az öreg rendszolga helyett rendszolgának a palotába hívják, a mi pedig szegény szelistei jobbágygyereknek ily fiatal korban mindenesetre nagy tisztesség.

Segíti ördög ő fiait. Ama siralmas napon az esteli órában épen Petreszku Onucz volt a kapusszolgálaton. Egyedül üldögélt a kapuboltozat melletti kis szobában és már azon gondolkodott, nem volna-e jó felhúzni -37- a hidat, midőn Petreszku Anika négy haramiával a kapuhoz lopózott.

A négy haramia a felvonó híd mellé kuporodott, hogy a kapus-ablakon át meg ne láthassák őket. Anika nagy bátorsággal odament az ablakhoz s megkoczogtatá annak fatábláját.

– Hejh kapusok, hejh várnagy uram, ki van itthon, ki nyit kaput? – kiáltott büszke hangon.

– Te vagy az Anika? Oh a rossz lélek hordoz itt, nem is a jó. Gyere, gyere, hadd öleljelek meg. Oh te istentelen, de czifra a ruhád, kit öltetek meg megint?

Csak ugy futott együgyü bolondja, hogy az ajtót felnyithassa, pedig hiszen, ha eszénél lett volna, jól tudhatá, hogy rossz életü huga mire adta fejét.

Alig csikordult meg a nagy tölgyfakapu sarka: a négy haramia felugrott a hidra, egy lódulással benn termett a kapu alatt s a gyámoltalan Onucz még istenhez sem fohászkodhatott, még nyálát sem nyelhette el, már úgy meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. Keze, lába farkasgúzsba téve, úgy tették le a pad alá. Ott csókolta meg Anika is, átkozott boszorkánya.

Dutzu nagyot füttyentett. A füttyentésre előrohant a negyven haramia, néhány lovászt, csatlóst és szolgáló embert, kik a zajra elfutottak, hamarjában főbe vertek s minden kijárást és őrhelyet elfoglalva, rohantak a nagy palotába, hogy Mikola László uramat és asszonyomat ő kegyelmüket kirabolnák. -38-

Nosza lőn most sírás, rívás, asszonysikongatás, fegyverbiró embereknek rettenetes vérengző viaskodása, mintha csak az utolsó itélet szakadt volna le a szászfenesi udvarra. Szegény szépséges kis Susánna, ha őt most a Patkós Dani látta volna Fekete Ördög vaskarjai között!

IV.
MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

Neki eresztett kantárral, mennydörgő robogással, két haragos szeméből csak úgy omlott ki az indulat villáma: így vágtatott, így ért oda a szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a kapu előtti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról a helyről egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szőre, de sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott. Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütőre. -40-

Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak lekapta fejéről a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszkető lőcslábaival tipegett ide-oda.

– Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi mindnyájan ártatlanok vagyunk.

Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már kiterítve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez:

– Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve.

Patkós Dani ment fel a lépcsőn a nagy palotába. Csakugyan ott volt Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlőruha, másik kezében nyirágseprü: így parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal, -41- szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték, zsurolták, tisztogatták a palotákat és belső házakat, a falakat és butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is elenyészszék.

Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szeméből s szólt ekképen:

– Édes kedves nénémasszony, későn jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás?

A jó asszony ő keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a tordai mészároslegényt. Nagyot is nőtt, ki is tellett, bajusza is föst már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor tekintete: mind nem volt ez így még harmadfél év előtt, mikor utoljára látta. Először ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szíve a jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a nagy sírásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte:

– Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó asszonyunkat ő kegyelmét s édes jó uramat megtekintem.

Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már, vissza se jön talán, oly nehéz volt -42- neki a várakozás. Mi lett a kis Susannából: e fölött évődött borus elméje szakadatlan.

– Jó asszonyunk ő kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van már. Őt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erőhöz juttaták, csak urunkat ő kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de talán csak nemsokára haza segíti a jó isten, hiszen dél volt, mikor innen elindula.

– No az isten adjon neki erőt, egészséget, kivánom tiszta szivemből; hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani.

– Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erőhöz jut, most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a karján, a lábán lévő sebek nem oltják el ő életét, a fején lévő sebről pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni, mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél előbb lábra állitaná.

– De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi kis…

Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig.

– A mi urunk ő kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az az Onucz gyerek meg is kapja ő bőséges jutalmát, mert bizony mondom édes fiam, -43- neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat vagy használhat az embernek.

– Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek, annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg őt örökké való vaksággal, – asszonyunk ő kegyelmének piros bársony subáját nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban hivalkodni.

– No bizony volt! Jézusom, üdvözítőm, soha se hittem, hogy azt a napot túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenről még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett.

– Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk ő kegyelme ott ült az asztalfőnél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné asszonyom ő kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen, és az uri renden lévő férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az asztaláldás is elmondatott s a fedőtálak is az asztalon állottak. A hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk ő kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a konyhán -44- forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás, mintha barmok jártak volna a külső palotában. Hát hiszen azok is jártak, mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a külső palotában, tanitsd meg őket emberségre. Az öreg János kinéz, a félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy haramia neki ugrik s fejszével úgy üti főbe, hogy rögtön összeesik és meghal, oda esik az ebédlő palota küszöbére, a nagy zuhanás még a konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták. Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szívén szúrták keresztül. A mi urunk ő kegyelme és a többi uri renden lévők is a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala magukat és halálra ijedt asszonyunkat ő kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk ő kegyelme pedig egy másik haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára -45- emelné kezét, torkon ragadván úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli fegyverrel és öldöklő szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának parancsolatjára az uri renden lévőknek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentől elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, ők mentették meg.

– Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem adatnak: nem kegyelmez még a csecsszopónak sem s üszköt vet az egész várra s porrá égeti azt minden benne valókkal egyetemben. Mit volt tenni? Se segítség, se jó tanács nem volt közelben, meg kellett igérni s át kellett adni mindent. De még ennél sokkal -46- többet is. Előállott Onucznak gyalázatos huga is és követelt magának két geleznát, három islógos inget, egy veres bársony subát, két pár ránczos veres sarút, egy gyöngyös csupos koronát, két táréfátyolt, három gyolcs rokolyát, egy arany szegélyü gyenge patyolatot, két karikagyűrüt, egy kövesgyűrüt, egy ezüst hólyagos tűt, egy rend fekete kláris övet, mind olyanokat és azokból valót, melyeket asszonyunk ő kegyelme viselt. Fel is ölté a pokolra való a veres bársony ruhát és abban jött be hozzánk a konyhába.

– Várj csak édes jó fiam sorjára, hiszen a szívem úgy tele van keserűséggel, hogy azt éjfélig se tudom kiönteni. Szegény leányom, egyetlen kis Susánnám mi történhetett te veled?

– De hát mi történt, hadd hallom valahára, – szólt Patkós Dani a türelmetlenség miatt majdnem fogait csikorgatva.

Egy szolgáló-asszony hozott nagy dézsa forró sósvizet s ki akarta a padmalyra borítani. De a padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek s Szaporáné asszonyom szükségesnek tartá előbb azoknak fölszedését.

– Fogd meg fiam egy kissé azt a dézsát, ez a tátott száju asszony mindjárt kiejti kezéből.

Patkós Dani fogta azt a dézsát s megfogván azt két kezével, úgy vágta a földhöz, hogy dézsa és sós víz -47- millió darabra törve, zúzva, locscsanva egyszerre eltűnt szem elől. Szapora Máténé asszonyom nagyot nézett s nem gondolt kevesebbet, mint hogy a jó Patkós Dani egyenesen megbolondult. De Patkós Dani csak ennyit mondott:

– Lássa édes jó néném, én kurucz legény vagyok, ha Susánnáról nem beszél, utóbb még magharagszom.

A sok cseléd, asszony, szolgáló ember sóbálványnyá meredt. Valamennyinek az jutott eszébe: uramfia, milyen lehet ez a vitéz kurucz legény, ha csakugyan megharagszik. Szaporáné asszonyom azonban nem ijedt meg, csak ennyit mondott:

– Ej, ej édes fiam, bizony mondom, nem hiába mondja a világ, hogy a kurucznak az öklében van a feje lágya. Hiszen igaz is az, a mi igaz, az én szivem is majd megszakad, ha szegény lelkem, gyerekem Susannámra gondolok. Mert a szerencsétlenség úgy történt, hogy mi ott a konyhában már régen hallottuk a borzasztó dulakodást, de szólni és mozdulni nem mertünk, sőt még lélekzetet is loppal vettünk. Utóbb megsokalván a dolgot s azt gondolván, hogy az én asszonyi szavamra is hajtanak talán, megindultam, hogy kimegyek a külső palotára, hát a mint a lábam kitenném az ajtón, rémségesen ordítva szalad elém a Panna leány s elkiáltja magát, hogy urunkat és asszonyunkat ő kegyelmüket már mind meggyilkolták a haramiák. Megváltóm, üdvözítőm ne hagyj el, én csak visszatántorodtam a konyhába, szegény lelkem Susánnám fogott meg két kezével, -48- különben talán mindjárt szörnyet haltam volna. De alig telt el egy szempillantás, már a haramiák valami öten mihozzánk is berohantak s egy beste pogány vére egyenesen az én galambom Susánnámra vetette a szemét, úgy hogy az én lelkem gyerekem csak elhalt ijedtében. Nosza én sem voltam rest, kaptam a sodrófát s oda álltam a ribancz elé s megmondottam neki: elmenjen innen tisztességgel, mert különben gyalázatos szemeit kivájom tíz körmömmel. Mit tett erre a pokol fajzatja? Egyet se szólt, csak feltaszított, hátam megett volt a kalácsos teknő a kemencze előtt, tele most kelt gyönyörű kovászszal, én abba a kovászba, uram bocsáss meg, bele estem s onnan nem tudtam föltápászkodni, csak kiabáltam, és a beste fia haramiának czondráját fogtam. A könyörülő isten a megmondhatója, mi történt volna, ha a Fekete Ördög az én nagy kiabálásomra oda be nem jön. De a Fekete Ördög bejött, a haramiákat kitaszigálta s aztán szemeit rávetvén Susánnára, lelkem jó leányomat felnyalábolta s egy szót se szólván, kivitte az udvarra, ott állott két szekér öszvérrel, mind a kettő tele volt már kincscsel, ékességgel, sok mindenféle drága marhával, az egyikre rátette galambom Susánnámat, nyolcz haramiát melléje állított s a szekeret megindítá, meghagyván a haramiáknak, hogy a két Ördög várába menjenek s odáig meg se álljanak. Már a kapu alatt volt a szekér, mikor utánuk kiáltott, hogy a ki görbe szemmel talál a leányra nézni vagy kisujjával is megérinti: úgy töri össze azt mozsárban, mint a sót. Ettől kezdve szegény Susánnámat nem -49- láttam többé, bár a fölséges uristen jóra fordítaná ő siralmas dolgát!

Szaporáné asszonyom az egész beszéd alatt sűrű könyeket hullatott. Sűrű könyein át nem láthatá Patkós Dani arczát, mert ha látta volna, bizony isten egy szót se szólt volna.

Jó Patkós Danit elfogta a keserű indulat. Hátát nekitámasztá a falnak, talán máskép lábán se tudott volna megállni. Lábai reszkettek, rettenetes karjai is reszkettek, taglója kiesett a kezéből. Szemöldeit és ajkait összeszorítá s merev szemekkel bámult ki az alkonyodó égnek veres világosságába. Azt az eget szerette volna most összedönteni, hogy ne maradjon más épségben, csak maga a pokol.

Nem szólt többé egyetlen szót sem. Mereven állott és nézett, mint a halálos itélet. Egyszer aztán lehajolt s fölvette taglóját. Süvegét szemére vágta, dolmányát összerántá, kését az övében s kardját az oldalán megtapintá, s oda menvén Szaporáné asszonyomhoz, annak kövér kezét szó nélkül ujra megcsókolá. Indult kifelé.

– Hova mégysz édes jó fiam? Vacsora nélkül ugyan csak el nem eresztlek. Jöszte csak vissza, nézd meg hát bátyádat is, lelkem jó uramat egy pillanatra.

– De hallgass hát rám édes fiam, – szólt Szaporáné asszonyom, utána eredvén Patkós Daninak s megfogván annak balkezét, – várd meg hát urunkat ő kegyelmét, míg haza jön, hiszen Kolozsvárra azért rugtatott be, -50- hogy a generális urtól segítséget kérjen szegény lelkem leányom kiszabadítására.

Patkós Dani egy szót sem szólt, vissza se nézett, kezét szeliden kiszabadítá, s ment le a lépcsőn, s az udvaron, a kapun át, a holttestek és eleven emberek közt kiment a vár elé. A népség még mindig ott zsibongott és sűrű tömegben, zajongva és összebujva bámult valamit. Az a valami volt jó Patkós Daninak fekete harczi lova. A kemény futásban megszakadt belseje s ott a gyepen felfordult s kiadá páráját.

Patkós Dani szétlökte az embertömeget, s a mint lovát meglátta: kantárt, szügyellőt, nyerget, takarót, terhelőt, farmatringot pillanat alatt leszedett a lóról. És akkor oda kiáltott az emberekhez:

– Szászfenesi népség, a kinek jó lova vagyon, adja el nekem igaz áron, megfizetem kettős áron. Ime itt az erszény.

A népség csak egymásra nézett, csak hallgatott és csak húzódott szerteszéjjel. Nem felelt a felhívásra senki.

Egyszerre sebes lódobogás hallatszott a falu felől s a következő pillanatban ott állott Patkós Dani előtt egy úri renden lévő lovag. Lova, maga, haja, szakálla, bajusza porral behintve. Nyilván nagy utat tett sebes vágtatással. Oda kiáltott a tömeghez:

Mikola László uram ő kegyelme volt a lovag. A népség egy pillanat alatt lekapta fejéről kucsmáját, s egy öreg jobbágy oda állva a ló mellé, szólt porba néző görnyedt arczczal: -51-

– Csókoljuk a kezét, lábát nagyságos urunk, egy kurucz vitéz van itt, megdöglött a lova, hátas lovat akar venni a faluban.

– Toroczkay István uram belső embere vagyok, Patkós Dani a becsületes nevem, Tordáról való származásom, Susánna hugomnak vagyok eljegyzett vőlegénye, megyek utána, hogy élve, halva megszabadítsam.

– Elment az eszed fiu, a haramiák sokan vannak, a két Ördög gyilkos szívvel, rettenetes erővel van, közepébe mégysz a halálos veszedelemnek.

Lassú, mély és dörgő hangon mondá ezt Patkós Dani. Mikola László uram mindjárt gondolta, hogy Patkós Danit semmi kérés, fenyegetés, semmi jó tanács vissza nem tartja, hanemha erőszak. De hát miért kellene a kurucz fiut erőszakkal visszatartani? Oda szólt hozzá:

– No fiú, nesze, itt ez a ló, de jól gondját viseld, s ha szerencsét ád isten, visszahozd menyasszonyoddal együtt.

Mikola László uram leugrott a lóról, oda vetette Patkós Daninak a kantárt s bement a kapun. Patkós Dani rögtön levetkőztette a lovat, a leszedett szerszámot -52- egy ácsorgó embernek oda adá, hogy vinné be az udvarba és aztán a lovat megveregeté, megsimogatá, saját lova szerszámába felöltözteté s aztán felugrott a nyeregbe.

Épen ekkor nyugodott le a nap, s épen ekkor ért oda Szaporáné asszonyom nagy karéj kenyérrel, nagy darab hideg sülttel, nagy kanna borral.

– Köszönöm, jó nénémasszony. – A kanna bort felhajtá s egy hajtókára kiüríté, a sültet és kenyeret kápájába tevé, s »adjon isten jó éjszakát«, úgy elrugtatott, mintha egyenesen nyílból lőtték volna ki.

V.
MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.

Nekiment a sötét éjszakának, nekiment a veszedelmes útnak, nekiment a bizonyos halálnak. Mire a Könczöl szekere éjfélt mutatott: akkorra leszállott már a magyarszilvási havasokból s ott poroszkált a Hesdát patak partján, puha, buja, zöld mezőben, hajladozó fekete fák árnyékában.

Lova nagy utat tett az nap Szász-Fenestől Kolozsvárig, Kolozsvártól Szász-Fenesig s onnan az éjszakán át idáig. Vékony volt a ló vékonya, minden pillanatban megtágult terhelője, erőtelen volt a lába járása: bizonyos volt, hogy ezzel a lóval nem lehet sokáig menni. A hagymási szőlők alján leszállt róla, puha fűbe kipányvázta, harmatos csutakkal megdörzsölé s aztán maga is lefeküdt.

Fejét hideg hantra támasztá s nézte azt a csillagos eget, melynek nincsen annyi fénye, nincsen annyi üdvössége, a mennyi az ő szívének mélységes szerelmével s mélységes szerelmének iszonyú fájdalmával -54- fölérhetne. Álom nem jött szemeire. Nem is akart, nem is tudott most aludni. Iszonyú rémképek verték föl lelkének minden indulatát, mikor elgondolá: minő sorsra, minő kezekbe jutott a kis Susánna. Az ő kis Susánnája, a kiért élt, mióta élt, s a kinek boldogságáért küzdött vészszel és viharral, és a kiért meghalt volna száz halállal s megviaskodott volna angyalokkal, ördögökkel. Hah, minő harag tombolt szilaj vérének minden cseppjében, mikor a két Ördög eszébe jutott. Minő harcz lesz az, a mit ő a haramiákkal fog megharczolni. Hány ördögöt fog ő összetörni, míg a halál őt is eléri valahára. Mert eléri: az bizonyos. Ő azt a helyet s azokat az embereket élve nem hagyja el, a kik az ő Susánnáját semmivé tették.

Eszébe jutott küldetése. Jó urának szigorú parancsa, szegény hazájának igaz ügye, kegyelmes fejedelmének balszerencséje. Neki most Magyarország felé kellene menni s most már a határon lennie. Ott volt a pöcsétes levél dolmányának kutyafüle alatt. »Éhség, szomjúság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még könyörgő édesanyádnak könyhullatása is a te szived meg ne lágyítsa.« Ez volt jó urának igazságos parancsolatja. És ő fogadta szívében, fogadta lelkében, hogy a parancsolatot teljesíti. És ime most mégis megszegte azt. Megszegte a legelső lépésénél, megszegte a kis Susánnáért. Vajjon mi büntetésre lesz ő méltó, hogy ekként hűtelen lett az igaz ügyhöz, a föleskedt zászlóhoz s kurucz jó hitéhez? Oda most már a becsület is. -55-

Hadd legyen oda. Ha a kis Susánnának harmattisztaságát haramia kutyák beszennyezték: neki sem kell többé a becsület. Hiszen az élet sem kell. Nem is fog ő, nem is akar ő életben maradni. Csak a bosszú, csak a bosszú, csak a halál. Ott halni meg, dúlva, viaskodva; ott halni meg a kis Susánna közelében s ott feküdni holtan is együtt az ő holttestével. Csak az van már hátra, semmi más.

Fényes csillag csillogott le rá a magasságból, de ő a csillagfényben is a pokolnak sötétségét látta. Lelke háborgott, mint viharpaskolta tenger, s a fekvő helyében sem volt maradása.

Fölkelt, föl- és alájárt, majd lement a patakhoz s annak hűs vizében megmosá agyát, szemeit és arczát. Igy fog fürödni, így szeretne fürödni a két Ördög vérében. Még ekkor is ezt gondolá.

Hajnalodott immár. Hajnali csillagnak tüzes fénye sütött a szemébe, hagymási és indali kakasszót lóbbálta füléig a szellő. Ibolyaszinű dolmányát kezdé felölteni a napkeleti égsark s az égi dolmánynak peremén a havasok magasságáról lemosolygott már a hajnalpirnak piros mosolygása.

Hűs patakvíz, hűs reggeli szellő jó Patkós Dani szívéből kihajszolták az örjöngő haragnak fekete mámorát. Lova jó étvágygyal legelészett, harsogva harapta a duzzadozó pázsitfűvet; Patkós Dani lovára tekintett.

A két Ördög most várában alszik, két éjszaka nem aludta ki magát, száz haramia őrzi álmuknak nyugalmát, a várban őket megtámadni lehetetlen. Meg kell várni, mig fölébrednek s le kell őket csalni a völgybe, a hasadék fenekére. Csak egyszer szemközt állhasson velük, nem kiván ő aztán segitséget sem istentől, sem ördögtől.

Pedig talán jó lenne segitséget kérni Toroczkay István főkapitány uramtól ő kegyelmétől. Egres felé, Magura felé pihent lován jó két óra alatt felrugtatna Toroczkó várához. Tizenöt-húsz jó kurucz legénynyel mily könnyen kiszedhetné ő a haramiákat a barlangvárból, mint a földi kutyát az odujából.

Nem. Ezt ő nem teszi. Ő Toroczkay uram ő kegyelmének szeme elé többé nem kerül. Míg a kis Susánnát meg nem szabaditja, szégyenét, halálát keserűen meg nem boszulja: addig ő a két Ördög közeléből el nem távozik. Egyszer úgy is meg kell halni: hadd jőjjön tehát a veszedelem.

Lovát megfogta s gondosan megitatá. S aztán lassú lépésben elindult lefelé a patak mentén.

A hol a Voratitz belecsörgedez a Hesdát patakába: ott találkozott napköltekor egy peterdi pakulárral. Haragos kérdésére azt felelé a pakulár, hogy a két Ördög otthon van most, kétszarvú haramiák őrzik a Repedt-kőnél, istenes embernek nem lehet azokra még csak rá se nézni.

Patkós Dani ment a Repedt-kőhöz, be a sziklahasadékba, a kétszarvú haramiák elé. -57-

De rossz volt az útja. Jeges zápor, rettenetes felhőszakadás rohant végig néhány nap előtt a sziklahasadékon, a járt utat elpusztítá és az omlott sziklák sima lapján minden lépten-nyomon megcsuszamlott az aczélpatkó.

Patkós Dani leszállt lováról, megköté azt egy faághoz, s lovának mind a négy lábáról lefeszité a patkót. Puszta kézzel tördelé el a patkószeget, nem kellett hozzá se vasfogó, se kalapács.

Így ment tovább, mindig beljebb, mindig beljebb a rettenetes sziklatornyok közé. Mordálya kéznél, kardja kiakasztva, rettenetes taglója jobb kezében. Minél közelebb jutott a két Ördög várához: annál jobban lobogott szívében tüzes harag lángja.

Egy sziklafordulatnál nagyot horkant lova, felvágta a fejét s nem akart előre mozdulni. Patkós Dani előre tekintett, s alig száz lépésre négy haramia állt előtte egy félig lombos beteg fa árnyékában. Fekete, bozontos bivalyfeje mind a négynek s két rettenetes bikaszarva két haramiának. Vastag nyelü éles dárda, mordály az övben, hosszu kés a tüsző mellett mind a négynél. Ezektől ijedt meg Patkós Dani lova.

Rövidre fogta a kantárszárat, vasmarkába szoritá a taglót, s lassú lépésekkel ment a haramiák felé. A ló fujt, tüsszögött, nyugtalanul vagdalt, de a kegyetlen térdszoritás alatt csak ment előre. Patkós Dani le nem vette szemeit a rabló népről és csak arra vigyázott, hogy lova a szakadékba bele ne essék. -58-

Midőn már ötven lépésnyire volt a haramiáktól, odakiáltott hozzá az egyik haramia vastag ökörhangon:

Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetője. Ő találta ki, hogy jámbor, veszendő lelkek rémületére miként lehet bivalybőrt és bikaszarvat haramiafejre kötni. Ő őrizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz vezető ösvényt.

Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez a várbeli haramiák részére.

A négy haramia előre szegezett dárdával állt készen. A bömbölő hangra felágaskodott a ló s reszkető testével nem akart előre menni. Patkós Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerítve két iszonyú ugrással oda robbant a haramiák közé.

Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy lefeküdt, soha többé meg se mozdult.

E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta s magához a levegőbe fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezéből. -59-

– Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két Ördög?

A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni. Csak hörgött és csak nyöszörgött.

De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával.

Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak.

VI.
A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.

A Fekete Ördög jött élén a seregnek. Egyetlen fegyvere volt a hosszúnyelű iszonyú vaskalapács, melyet úgy forgatott félkezével, mint más a sima vesszőt. A sereg után lomhán lépkedett maga a Fehér Ördög dárdával és mordályokkal. Dárdáját mint valami nagy szálfát vonszolta maga után. A haramiák ujjongva, kiabálva, ugrándozva, botjaikat, dárdáikat, puskáikat emelgetve nagy zsibajjal követték a két marczona vezért. Látták, hogy nekik fölöstökömre is kevés lesz az az egy szál kurucz vitéz.

Patkós Dani halavány arczczal, összevont szemöldökkel s összeszoritott ajakkal közelgett lassan feléjök. Lovát egyenes sziklafal tövében vezeté, hogy hátulról védve legyen. Ádáz sasszemeit le nem vette a Fekete Ördögről. A Fekete Ördög rabolta el Susánnáját. Ennek az egy embernek meg kell ma halni. Egyéb nem volt elméjében. -61-

A Fekete Ördög tíz lépéssel megelőzte seregét. Lőtávolba érve megállt, dörgő kaczagásra fakadt s kalapácsára támaszkodva gúnyolódó hangon szólt Patkós Danihoz:

– Én vagyok Vaszili Negru héj! Én vagyok a Fekete Ördög héj! Hát te féreg, ki vagy te, a ki meg mersz állani én előttem?

Patkós Dani elővette mordályát s egy szót sem szólva rálőtt a Fekete Ördögre.

– No még egyet, hadd nyelem el golyódat, – szólt röhögve a Fekete Ördög.

Patkós Dani a súlyos mordályt oda vágta az Ördög melléhez. Az Ördög megrendűlt, felorditott, de el nem esett. Vastag juhbőrczondrája megmenté őt a haláltól. De most aztán két kézre fogta a félmázsás kalapácsát.

Patkós Dani a kengyelből kivette lábait s nekiugratott a Fekete Ördögnek. A Fekete Ördög a kalapácscsal s Patkós Dani a taglóval egyszerre suhintott. És abban a szempillantásban földön feküdt ló és ember egyaránt, mintha haragos villám ütött volna le mind a háromra egyszerre.

A Fekete Ördög suhintására Patkós Dani felrántotta lova fejét. Az iszonyú kalapácsütés a ló koponyáját száz darabra zúzta. A ló elesett s vele együtt Patkós Dani is. De az ő taglója a Fekete Ördög fejét úgy hasitá ketté, hogy egyik darabja ide zuhant, a másik amoda. -62-

Patkós Dani rögtön felugrott s oda nézett a haramiaseregre. Ez a sereg, mintha föld nyilt volna meg előtte, eszeveszett bámulással mereven nézte a borzasztó harczot s a Fekete Ördögnek iszonyú halálát. Még maga a Fehér Ördög is megrémült, midőn a Fekete Ördög elestét látta.

Patkós Dani oda lépett a holttesthez és sarkantyúját belevágta a haramia arczába és egyik lábát rátette a kettéhasított főre és mély dörgő hangon mondá:

– Nesze pokol kutyája, nesze. Te voltál az, ki az én Susánnám elraboltad.

Magához jött a haramia-sereg. Rémítő morgással és istenkáromlással mozdult meg, hogy Patkós Danira rohanjon.

Óriás erővel megfogta a holttestnek két lábafejét s felhajitva azt magasra, mint valami könnyü zsákot, úgy vágta a haramiák közé. Öten-hatan összeestek a holttest súlya alatt.

A Fehér Ördög három ugrással ott termett a haramiák élén. Dárdavégű szálfáját magasra emelé s ráorditott a rablókra:

De Patkós Dani most se ijedt meg. Hátát megveté -63- a sziklafalhoz s azt ugyan látta, hogy itt most már meg kell halni, de azért kardját balkezébe, taglóját jobbkezébe véve, haragos szemekkel várta a haramia-sereget. Még sürgeté is őket:

E pillanatban a távolból újra felhangzott a tülök bömbölése és mikor az elnémult: messze, messze földről a túri határ felől trombitaszó harsogása hallszott, mintha csak katonák jöttek volna onnan felől.

Hát bizony katonák voltak azok, csakhogy jó Patkós Daninak nem nagy gyönyörüsége tellett ő bennök, a mint az később kitudódott. Pedig hát előre tudhatta volna ő azt, ha oly nagyon nem sietős az útja s ha Mikola László uram ő kegyelmétől nagy tisztességgel és megalázódással tövéről hegyére mindent megkérdezett volna. De a nagy harag eszét veszté s hebehurgya sietségben meg nem fontolá jól ő nagy dolgát.

Tudni kell ugyanis, hogy Mikola László uram ő kegyelme ama szomorúságos éjszakának reggelén berúgtatott Kolozsvárra s meg nem állott addig, míg amaz ármányos Steinville generálisnak, császári hadak főgenerálisának színe elé nem juthatott. Eljutván pedig oda, érzékeny hangon és nagy bátorsággal e szavakat mondá:

– Uram, főgenerális uram, kegyelmed, nagy panaszom vagyon. Én vagyok ama Mikola László Szász-Fenesről, háromszázharmincz jobbágynak és szolgáló embernek ura, ki a fölséges császár úr iránt való hívségében soha meg nem tántorodott és soha tétovázó nem volt, és ime minden igaz hívségem és jámborságom -64- daczára az elmúlt éjszakán istentelen haramiák, kutyafia rabló népek udvaromra törtek, magamat és tisztes vendégeimet halálra keresték, szolgáimat, cselédeimet felkonczolták, édes lelkem hitvestársamat halálra ijesztették, sok minden kincsemet és drága marhámat elrabolták, sőt még egy szegény, ifjú leányzót is magukkal udvaromból elragadni nem átallottak. Égre kiált a nagy istentelenség és én jöttem főgenerális uram kegyelmedhöz, kérdve kérdvén, vajjon a mi szegény Erdélyországunk azért tartja-e császári hadak sokaságát, hogy ily nagy veszedelmek véres boszú nélkül megtörténhessenek?

Steinville generális megértvén ebből a nagy méltatlanság igaz okát, biztató szavakkal csillapítani kezdé Mikola László uram ő kegyelmét, jól tudván és elméjében tartván, hogy Mikola László uram egyike az ország főembereinek. Mikoron pedig azt is megértette volna, hogy kik volnának ama gyilkos haramiák s hogy ezek az elmúlt éjszakán a császári hadnak két tiszti emberét is, tudniillik a kapitányt és a zászlótartót, felkonczolták, haragra gerjede nagy hirtelen s erős hangon parancsolá az oldalálló tisztnek:

Az oldalálló tiszt azt felelé, hogy Privoda kapitány a mult estén kiment Szamosfalvára.

– Egy lovas legény lóhalálában Szamosfalvára megyen s Privoda kapitányt rögtön beszállítsa. Huszonnégy -65- lovas készen álljon, húsz szekeres előálljon s száz rácz hajdú szekerekre ülvén, a huszonnégy lovassal nyomban elinduljon s két huszonnégy óra mulva a két Ördög élve-halva kezemben legyen és a haramiák ágra akasztassanak.

Igy szólott a parancsolat Mikola László uram ő kegyelmének füle hallatára. Meg is elégedett ő a parancsolattal s nyájasan megköszönvén Steinville generálisnak szivességét, az atyafiaknak rövid meglátogatása után nyomban visszaindult Szász-Fenesre, a holott is találá Patkós Danit, ki azonban szívének nagy haragja és búbánata miatt Steinville generális rendeleteiből semmit előre meg nem tudhata.

Privoda kapitány pedig Szamosfalváról nagy sebten Kolozsvárra nyargalt, legényeit, haramiáit felülteté, szekerekkel gyors hajtásban elindula, s mire leszállt az öreg est, akkorra már elhagyá a bányabükki havasokat s elérte a komjátszegi nyilás torkolatát. Itt megpihenteté lovait és legényeit s tizenkét lovas legényt késő éjjel elindíta, hogy Tordára még hajnalban bejutnának, tordai városbiró uramat fölriasztanák s minden fegyverfogható őrséggel és egyéb bátor emberekkel, csőszökkel és hajdúkkal egyetemben az Aranyos völgyén, tolvajúton fölkerülve, a hasadéknak peterdi nyilását elállanák s ekként a két Ördögöt és haramia seregét a hasadékba bérekesztenék, hogy onnan senkinek menekülése, hanemha madárszárnyakon, ne lehetne. Jól számított Privoda kapitány. Ő tolvaj elméje ügyes volt már az ilyen praktikákban. Jól tudta, hogy nemes -66- Torda városának polgárai a minapi fosztogatás miatt is a két Ördögre fel vannak dühödve, s biztosra vélte már a két Ördög veszedelmét. Szinte mosolygott, ha elgondolá, miként fogja ő a két haramiavezért mázsás vasba verve Steinville generális elé állítani – két huszonnégy óra alatt. A tizenkét lovasnak a tordai segítséggel Peterd felől délelőtti tíz órakor kellett a hasadékot elzárni, ő maga is az ő ráczaival és lovasaival ugyanekkor levén indulandó a túri határ felől.

Ime tehát az ő serege volt az, kinek megérkeztét jelenté a haramia őrnek tülök-bömbölése. Az ő lovasainak trombitahangja harsogott a küzdő felek fülébe a sziklahasadék szirtoszlopai közül.

De jó Patkós Dani nem hallá meg sem a tülökhangot, sem a trombita harsogását és ő nem látta meg Privoda kapitány marczona seregét. Ő csak a Fehér Ördögöt látta maga előtt dárdavégü rettenetes szálfájával s haramiaseregével, és csak annak hangját hallá, a mint a rohamot vezényelte. Ő rá nem ért arra, hogy szeme füle másra is vigyázzon, mint azokra, kik életére törtek.

Nagy lőn azonban bámulása, midőn látta, hogy a Fehér Ördög megáll, hátra tekint, a rohamot abba hagyja, magas kőre ugrik s aztán egy pillanat múlva elorditja magát.

A haramiasereg, a mint vezérének hangját hallá s futamodását észrevette, nosza sietett ő is el nem maradni -67- vezérétől. Patkós Dani csak azon vette észre magát, hogy egyedül áll a sziklafal tövében s hogy ellenség nincs mellette, nincs előtte, sem közelben, sem távolban. A ki volt és a ki volna: az fut előle eszeveszetten.

Nosza ő sem vala hát rest, utána iramla a futó seregnek s taglóját suhogatva kiáltá utána:

– Megálljatok hé, ribancz ebek! Megálljatok egy kissé, hadd verlek agyon benneteket.

A Fehér Ördög már fele útján járt a följárónak s nyilvánvaló volt, hogy mindjárt megmenekül s őt Patkós Dani taglója el nem éri. Lehetett már Patkós Danitól vagy százötven lépésnyire.

Patkós Dani ekkor megállt, megfeszité két hatalmas lábát, feje körül kétszer megpördíté rettenetes taglóját s czélba véve a Fehér Ördögöt, utána hajítá azt.

Nagy búgással repült a tagló a levegőben mint halálmadár, fénye levillogott a futó haramiákra s iszonyú csattanással oda csapott a Fehér Ördög háta közepébe. A Fehér Ördög nagyot bődült, állóhelyében megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémítő zuhanással legörgött a mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva kettéhasított gerinczébe.

A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér, mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére. Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordítása messze betölté -68- a sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz vitézre nem gondolt többé egyik se.

Régóta ott állott ő már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy négyszögü kő csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe déli szellő. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag. Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére.

Látta a rettentő harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a feszülésig, egyik lábát előbbre tette, mint a másikat, mintha harczra, birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi; tán a haraggal, mely czikázott szíve körül; tán a félelemmel, hogy elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes hatalmának látására.

A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak ő rá hallgat, és egyetlen szíve, a ki csak ő neki szolgál. Hadd ne osztozzék kincsben, hatalomban, dicsőségben ő vele senki. -69-

Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát a kősziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák előtt, mint a szikla-torony, melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat kellett fognia.

Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen, lelke törve, szíve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s melynek színe és illata meghalt örökre.

Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a magas kőre.

Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az ő jegyesét s az ő jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához kapott, felsikoltott s aztán eltaszítván magától Anikát, visszafutott odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott keservesen.

De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének megfutamodását. -70-

Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midőn látta, hogy a deli bajnok el nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli bajnok bizonyára a rablott leány vőlegénye. Ördög volna, angyal volna, nem lehetne ilyen erős, ilyen bátor. Csak szerelmes vőlegénynek lehet ilyen szíve szerető párjához.

Tőrét előrántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a rablott leányt. Őt és egyedül csak őt magát találja a kurucz vitéz életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot vert gonosz indulatnak viharos mozgása.

Tőrét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdeső szökéssel, mint a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz haramiák fogják el őt. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elől a menekülő haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak vas kezét.

– Jőjjön, jőjjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba, ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág.

VII.
MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.

Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat, mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülők felé. Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani.

– Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt?

– Kelmedet keresem, jőjjön, jőjjön gyorsan, az a másik leány oda fenn van a várban.

Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülő haramiák bámészan, gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket megölte, Anika volt vezetője, még gondolatban sem mertek véteni ellene.

Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon ülve, kézben -72- kivont karddal, erős, harsány hangon így kiáltott fel a két Ördög várába:

– Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre, magatok pedig kényre-kegyre jőjjetek le s boruljatok lovam lábaihoz. Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad meg pokolnak örömére.

Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának.

– Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük, magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellőmnek sarkára fogaidból veretek patkószeget.

Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz.

– Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram ő kegyelmének belső embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Állok kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát, a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-Fenesről elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen -73- el kegyelmed békességgel, itt most már jó emberek vannak, majd hírt adok kegyelmednek, mikor lészen találkozásunk.

– Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba huzatlak, úgy nyúzom le bőröd. Azokat a becstelen fehér személyeket pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak.

Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott agyán keresztül. Privoda kapitány most őt is haramia számba veszi s vele is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen ő, ő nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla tetejéről, mikor azt elgondolá.

Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az ő sorsának rosszra forditója, boldogságának, jövendőjének megölője. Ez gyilkolta meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni Susánnájától; azért lett ő kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék. És még most is, annyi keserű harcz után, midőn a két Ördögöt megölte már és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné, most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordít úgy, mint ordított az ő szívében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt, vagy szétdaraboltatni magát általa.

De míg Patkós Dani így évődött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott. -74-

A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kőgrádicsa. E hét darab nagy lapos kő egyetlen kődarabon nyugodott, mely, ha kimozdul helyéből, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyéből, és ha lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni. A nagy forgó kődarab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lőporos szaru volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel kellett lobbantani a lőport, hogy valamennyien mentve legyenek.

Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptető közt kis parazsat. Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét lépcsőn, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorítá a szaru szájába s meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá azt egészen a barlang szájához.

– Jőjjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt.

Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngős leánynak s oda állt, a hova állította őt. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipőjére téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához:

– No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e idáig? -75-

Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élő és haragvó két szeme előtt vonuljanak föl a rohamra.

Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett kaczagására, hanem dörgő hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó haramia sereghez:

– Előre legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém, harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készíti a szerszámot és fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál fogva, mint a patkányt.

Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesítsék. Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyílása előtti sziklalapra s kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe.

Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta őket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel -76- végkép leszámol ma – úgyis oly sok volt már a rováson.

Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt Anikának gonosz munkájából. A lőpor ott a forgó kő alatt felrobbant, robbanása iszonyú volt; ama síma, hosszú kőlapok, a feljárónak lépcsőkövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és kőporfelhő gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak üregeiből, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha jobbról, balról, közelről és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának s utolsó ítéletnek tárogatósípja harsogna le a magasból. S zajon és zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának vérfagyasztó kaczagása!

Privoda kapitány nem felelt. Óriási kődarab magát és lovát ott szakította ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a sziklahasadékból, hogy megvinnék a hírt a két Ördög váráról s Privoda kapitány veszedelméről amaz ármányos Steinville generálisnak Kolozsvárra.

Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az első pillanatra el nem tudá gondolni, -77- mi történt, csak érzé, a mint iszonyú nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorítja őt és társait a szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap előtt rettentő mélység tátong, a honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta helyzetét fölérni eszével, midőn érezé, hogy Anika suhogó ruhával melléje surran s kezét megfogja gyöngéden.

– Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani.

– Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak olyan tüze, a mely hasonlított volna e szemvillanáshoz.

Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sírbolt. Anika odaállt Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá:

Patkós Dani megütődve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt mondá neki:

– Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: -78- a helyett most te vagy nekem. Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól, de a magam számára mentettem meg. Segítségem nélkül innen most nem menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz.

A gonosz leány lassú hangon, reszkető hangon beszélt. Csak két szeme égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett hozzá s megfogta kezét.

– Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szívvel leszek érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához.

Anika odament egyik mécshez, fölvett a földről egy fenyőfafáklyát, meggyújtá azt s ment előre, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú barlangsikátoron, szűk nyílásokon, veszélyes sziklarepedéseken át bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kő. Azt a követ Anika kimozdítá helyéről s aztán tíz vagy tizenkét kődarabot még kiemelt onnan s akkor oda hívta Patkós Danit.

Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok, csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és főembereknek nagy kincsei. Várost építeni, száz falut megvenni, ezer jobbágyot és tízezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika megint szemközt fordult Patkós Danival. -79-

– Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok, ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat.

Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e szót mondá:

A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeiből omlott a köny, mint a záporeső. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós Daninak:

– Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé, annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan, teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele?

Patkós Dani felordított, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével megragadva Anikának vállát, mennydörgő hangon szólt hozzá:

– Hallgass, te rima, ő az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt!

Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani kezéből s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant onnan.

Patkós Dani kibotorkált a főbejárásba. A haramiák ott lézengtek s midőn arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre előle. Egy percz mulva vijjogva és sziszegve, -80- mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tőre, a tőrről csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel. Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós Danihoz:

Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kőpadon ott feküdt az ő jegyese, az ő lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. Szíven keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen.

Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt kedveséhez. Kardját kiejté kezéből s karjaival átölelve harmattestét, zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére.

– Itt vagyok, édes szívem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj, ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak még tőled ez életben.

A rettenetes kurucz vitéz úgy sírt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek. Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde alatt. -81-

Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár leány, akár ördög, kivágja belőle a lelket. Tántorogva ment előre s végre kijutott a főbejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s így beszélt hozzájuk:

– Ne féljetek, ő egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy szál kardja, nektek hatvan erős fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én meg nem mondom: soha se láttok belőle egy polturát sem. Ha én elhagylak benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három vármegyére. A ki először fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam. Halljátok ezt? Én magam is.

Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettőt. Látta menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Ő egymaga volt s ellenében hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem gondolkodott egy perczig sem.

Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú haraggal.

Ment előre. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kőről, melyen állott, nyílsebesen futott ki a barlang nyílásán. A rémítő meredek szélén még egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midőn látta, hogy Patkós Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer darabra zúzva találták meg a patak ágyában.

Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd felől, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a két Ördög vára előtt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz, hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kínos lészen ő haláluk.

Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az ő pajtásait. Süvegét megemelinté s midőn a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a tömeghez:

– Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte -83- sorsuk! Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsőségére segítsenek kegyelmetek őt tisztességgel eltakarítani.

Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes bátyám, édes jó atyámfia volt előttük, mindnyájuk előtt. Egy suhancz meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte a taglóról, hogy az Patkós Danié. Lőn most nagy rivalgás s jó Patkós Daninak nagy dicsősége.

De ő azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midőn a népség kötélen, létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja mellett. Akkor is ott zokogott keservesen.

Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belőlök, mert soha többé gonosz hírük nem hallatszott.

Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába Toroczkay István uram ő kegyelmének szemei elé. Elővevé dolmánya ujjának kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét.

– Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram ő kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted -84- előttem tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten!

Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra.

ÉJBEN, VIHARBAN.

Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is őrizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, ő is özvegy volt és gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelődött.

De igazi csak kettő. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett első férje. A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt szerette mind a kettőt. Avagy talán egyaránt nem szerette.

Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem őt senki nem szerette, sem ő senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor ő a szép Emmivel megesküdött.

Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettőn megboszulja magát.

Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdőre és lakomára s efféle hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évről-évre. Felbéczy Miklós másod-harmad kézből gondoskodott arról, hogy a szép asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan.

Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga a szép asszony sem.

Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, Jenő, a gyönyörü gyermek, ki Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon rettenetes zilált állapotban.

Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni.

A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az időt, a mikor az élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros ajkait és lihegő hókeblét kitárni annak a szellőnek, mely szerelemnek illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain.

A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig volt pénze és hitele határtalan.

A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal -89- tömte meg azokat, uj kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az életet. Megtette a szükséges látogatásokat és Győrből, a közeli városból naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát.

Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása. A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba küldeni, hogy legyen pénz a lakomára.

Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy első nevenapja a gyászév után. Otthon volt a kis Jenő is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának – így szóltak a hizelgők. – És ha így szóltak a hizelgők: szavuk igazság volt és nem hizelgés.

Sok vendég jött a vidékről köröskörül. Különösen a városból sokan jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy.

A negyven éves komor férfiu első pillanatra nem költhetett kellemetlen hangulatot maga iránt. Magas, erőteljes alak azon a válvonalon, mely a vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is természetesnek találná mindenki.

A szép özvegy nem fogadta őt feltünően. Csak oly szivesen, csak annyi mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra nyujtá: -90-

– Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem felejtett el.

A kis Jenő a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy is ismételten végig nézte a gyermeket.

– Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hívd meg többé hozzánk, félek tőle.

A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment anyjához, átölelte derekát és azt mondá:

– Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán bement vendégei közé.

Midőn a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu hangon mondá neki:

– Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan.

A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt. -91-

– Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni.

A nő mosolyogva dőlt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé:

– Üljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit.

– No ezzel ugyan, édes Felbéczy, magyarán előállott. Igen köszönöm a megemlékezést. De ha ön olyan szives a tizenöt-tizenhat év előtti dolgokra visszaemlékezni: jusson eszébe az is, hogy velem szemközt a hóditás hadjáratát a hódolat alakjában szokták meg is inditani, be is fejezni.

Felbéczy mereven nézte a szép asszony szemeit s a vonások ama bóditó játékát, melyet a beszéd és a mosoly a szép arczon előidézett. De azért hideg komoly hangon felelt:

– Akkor ön asszonyom tizenöt éves volt és én huszonöt, most ön harminczegy éves és én negyvenegy, akkor volt időnk várni és most nincs.

– Reményleni azonban most is van időnk s azt hiszem, az első rohamra ennyi siker elég lesz.

A szép asszony csintalan mosolylyal fölkelt s távozni -92- készült. Felbéczy még nem mozdult helyéből, hanem elővette óráját s megnézte azt.

– Asszonyom, most hat óra van, a nap már rég fölkelt s önnek már az álmatlanul töltött éj után nyugalomra van szüksége. De tíz percz nem különbség. Legyen kegyes még tiz perczig helyet foglalni.

– Én a reményt csak határozott igéret alakjában tudom élvezni. Egyedül ön az oka, ha én az ifjukori ostobaságokból végkép kiábrándultam. Én önt nőül akarom venni és nőül fogom venni. Pedig rövid idő alatt. Ne nézzen olyan komolyan és olyan mereven rám, és igen kérem, ne legyen ideges. Unalmas és gyűlöletes dolgokat fogok önnek mondani, de azért meg kell önnek azokat hallgatni. Ön a tönkrejutás szélén áll. Igen, igen, egészen a szélén. Csak egy lépésre van szüksége és belebukik. Sőt még lépnie sem kell; elég, ha karom elereszti, melyben most még öntudatlanul megkapaszkodik. Én tudom, a mai lakoma költségei honnan kerültek. Ne piruljon el, többet is tudok. Ön ma még gondolkodik, holnap már elhatározza a férjhezmentelt és holnapután még fényesebb háztartást törekszik berendezni, hogy fedezze az ingadozást és csalódásban tartsa a világot. De ez lehetetlen, meg fogja látni, hogy lehetetlen. És akkor majd meggyőződik arról is, hogy nekünk várni tovább nem szabad. Vagy az én nőm lesz ön minél előbb, vagy engem elutasit de végleg és e pillanatban és akkor nem lesz neje senkinek, hanem lesz egy szegény özvegy asszony. -93-

– Még két perczünk van hátra. Ez épen elég arra, hogy elutasitson, de én megtizszerezhetem, ha ön úgy akarja.

– Borzasztó ember ön, Felbéczy. Lehetetlen önnek most válaszolnom. Jenő azt mondá az este, hogy ön rossz ember; ugy látszik, nem volt igazam, midőn e szóért őt oly nagyon megfenyitettem.

– Lehet, hogy nem volt igaza. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy föltételeim közt van olyan is, mely a gyermekre vonatkozik. Ön bizonyosan tudja, hogy én Jákfalvynak halálos ellensége voltam. Az a gyermek szakasztott mása apjának. Én nem akarom és nem fogom őt házunknál látni soha. Érti asszonyom? Házunknál soha. Tehát ez is föltétel, mely elengedhetetlen.

Felbéczy Miklós nyugodtan fölkelt ülőhelyéből s közel lépett a szép asszonyhoz.

– Asszonyom, ez a harag illik önhöz. Számitottam rá. De a harag nem lesz örökké tartó. Egy hónap mulva ujra teszem tiszteletem. Remélem, a gyermek akkor már Pesten lesz az intézetben.

És azzal lehajolt a szép asszony kezéhez s megcsókolta azt. Felült kocsijába s nyugodtan elhajtatott.

A szép asszony pedig bement hálószobájába. Keresztül ment azon a szobán, melyben a kis Jenő aludt. Megállott ágya előtt, szemeiből kicsordult a köny s megcsókolta alvó gyermekét. Azután bement a hálószobába -94- s azt mondá a szobalánynak, ki őt vetkőztetni kezdé:

– Gyorsan Vilma. El vagyok fáradva s aztán az a Felbéczy rettenetesen megharagitott.

Pár percz mulva nyugodtan aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Még csak nem is álmodott arról az egy hónapról, melyet számára Felbéczy Miklós kitűzött.

Pedig ez szomoru hónap volt. Ha tengeren a viharvert hajó eresztékei csikorognak; ha nyilás támad a bordák között, melyen szivárog be a tenger; ha a vihar sulya alatt kormánydeszka törik, árbocz alázuhan, legénység csüggedez s mentő hajó vagy biztos rév láthatatlan: minő kín facsarja össze a hajóparancsnok szivét. És ha nagy családi vagyon dől össze; ha pusztul és fogy minden, mi becses volt és erősen állott nemzedékről nemzedékre; ha éhsovár hitelezők serege jön, hogy intsen és fenyegessen, becsüljön és válogasson s darabonként hordja szélyel azt az épületet, melynek jóllét a neve, mely örökbe maradt, hogy a gyermekekre örökbe szálljon; ha le kell mondani a fényüzésről, ha föl kell hagyni a kényelemmel, ha nem lehet tenni azt, a mi czélszerü volna, ha közelget a nélkülözés: minő szemmel néz a jövő elé a családfő!

Midőn a kitüzött hónap letelt: a kis Jenő nem volt otthon apjának házában, anyjának oldalánál. Messze volt, Pesten volt az intézetben. -95-

Midőn a kitűzött hónap letelt: Felbéczy Miklós meglátogatta a szép asszonyt.

És a szép asszony édes mosolylyal várta őt és puha, selyem, hófehér karját nyujtá neki, hogy a szobába bevezesse, süppedő pamlagra maga mellé leültesse s dobogó kebelét előtte kitárja.

Még az napon, még abban az órában kitűzték az esküvő idejét. Pedig ezzel nem kellett már oly nagyon sietni. Hiszen feltörhették a boldogság kincses házát s rabolhattak onnan gyönyört ellenőrizhetlenül.

Őt nem hozták haza az esküvőre, sőt még csak nem is értesitették róla. Anyja, a boldog menyasszony nem merte; Felbéczy, a boldog vőlegény nem akarta. A kis Jenőnek nem volt szabad tudni, hogy az ő apjának halálos ellensége mikor öleli át az ő édes anyját.

Csakhogy a kis Jenő nem volt már kis gyermek. Tizenhat éves volt már és elszánt, mikor apjának emlékét s anyjának szeretetét kellett oltalmaznia. Baráti kéz értesité az esküvő napjáról s ő elhatározta, hogy haza megy és meggátolja azt.

Ostoba gyermek. Mintha Felbéczy keze el nem ért volna az intézet főnökéig.

A gyermek szomoru komolysággal kért az intézet főnökétől engedelmet arra, hogy haza mehessen. Az intézet főnöke hideg vérrel felelt:

– Nem engedhetem meg, Jákfalvy ur. Ősz van, hideg van, a hó is leeshetik, felelős vagyok önért. Előbb irnom kell haza engedélyért. -96-

A gyermek elhalaványodott. Ajkai reszkettek. Fogait összeszoritá. Szemei csillogtak, de azokból a könyet kicsordulni nem engedé. Megfordult és szobájába távozott.

Elhatározta, hogy megszökik. De eszébe jutott, hogy a hét vége felé jár, zsebpénze nincs. Visszament tehát a főnökhöz.

– Vasárnap a szokott időben megkapja ön pénzét Jákfalvy ur. Tudja, hogy a rendetlenséget nem tűröm.

– Tanár ur, kedves tanár ur, tudja, hogy én sohasem vétettem senkinek, adjon nekem pénzt, a szivem megszakad.

– Ön beteg, Jákfalvy ur, nagyon fel van izgatva; a szolga éjjel-nappal ön mellett fog lenni.

A gyermek megszünt sirni. Daczosan megfordult, a főnökre bevágta az ajtót s eltávozott. De nyomban ment utána az intézeti szolga s bekisérte őt szobájába. Huszonnégy órai benmaradás lőn a dacznak büntetése.

Csütörtök volt. Az esküvőnek vasárnap kellett megtörténni. Pesthez Rábamike messze van. Pénze nincs, -97- éjjel-nappal mennie kell, hogy gyalogszerrel idejében otthon lehessen.

Veszteni való ideje nem volt. Intézeti társaitól összekéregetett három forintot. Tudta, hogy Komáromtól Győrig egy forintot kell fizetni a vasuton. Egyebet nem tudott az egész utból s annak költségeiből. Ezzel a pénzzel s ezzel a tudománynyal kiszökött az intézetből.

De csak másnap délben, mikor a szolga ebédre ment. Hirtelen magára ölté felöltőjét s kisurrant az intézetből. Futott a Dunapartra.

Itt kérdezé, merre kell menni Komáromba. Mondák neki: Vácz felé. Egyuttal utasiták, hol keressen váczi kocsit.

Keresett és talált. Alkonyat fele indultak el, pénzecskéjének egyharmada kocsifuvarra ment, de este tíz órakor Váczra ért.

Sötét volt, mint a sírban. Rideg szél csapkodott, hideg, őszi eső permetezett és a gyermek mégis jóéjszakát kivánt fuvarosának s tovább indult.

– Menjen már kend az után a szegény gyermek után, hova menne az ilyen este?

– A pokol fenekébe! Messze van az. Ebben a sötétben, szélben, esőben, még a városból se tud kimenni. -98-

– Jőjjön csak vissza, nálunk alugyék egyet, ha hajnalban indul el: tovább ér.

– Adj neki, – szólt – valami meleg ételt, asszony, hiszen máris majd megveszi az isten hidegje.

A gyermek halvány volt, az igaz. Jó izüen költé el a szegényes ételt, de azért ülőhelyében elnyomta az álom. A jó emberek padkára fektették, vánkost tettek feje alá s bundával betakarták.

Korán reggel utnak indult. Csak úgy gyalogszerrel. Nem volt megedzve a hosszu gyalogláshoz. Estére kelve alig tudta lábait fölemelni, talpát feltörte a szokatlan erőfeszités, erőfogyottan, tántorogva ballagott tovább. Ruhája át volt ázva, teste-lelke át volt fázva, midőn Komáromba késő este megérkezett.

Oda vetődött a Dunapartra, a szigettel átellenben. Keresett korcsmát, a hol magát meghuzhatná. Vendéglőbe nem mehetett. Utolsó forintját a vasutra tartogatá. A nélkül haza nem érhetett volna. S azon kivül már alig volt néhány krajczárja.

Egy kocsmában még gyertya égett. Belépett oda. Egy asztal körül négy-öt tisztes polgár beszélgetett s iddogált. Közel hozzájuk leült. Olyan jól esett fáradt testének a pihenés és meleg szoba. Éhes is volt, de az éhség nem jutott eszébe a kimerültség miatt. -99-

A beszélgető polgárok felváltva nézegették a gyermek nemes arczát s finom, urias, de átázott öltönyét. Egyik megsajnálta és megszólitá:

A gyermek elpirult arra a gondolatra, hogy sem pénze, sem szállása. Büszke volt. Inkább meghalt volna, mint megvallja az igazságot.

Az idő lassankint éjfélre járt, az emberek eltávoztak s a gyermek maga maradt. A vendéglős azt mondá neki:

Künn vihar tombolt. Fekete felhőket kergetett az égen, vagdalta le a háztetők cserepeit s a sziget fáin s a folyamnak hullámain iszonyu zugással törtetett át.

A gyermek nem maradhatott a falak árnyékában, a tetőcserepek agyon verték volna. Ki kellett mennie a nyilt Dunapartra, a viharnak akadálytalan sodrába.

Érezte, hogy meg kell fagynia, ha nem mozog. Rázta a hideg. A szél, mint borotva, hatott át ázott öltönyein. Minden tagja reszketett, mint a falevél. Megkisérté gyorsan -100- járkálni. Lehetetlen volt. Kimerült, kifáradt lábait alig tudta fölemelni. A szél úgy taszigálta, a föld, a sár úgy vonzotta magához. Olyan jól esett volna lefeküdni.

E gondolat keserü elszántságot szított föl szivében. Karjaival végigdörzsölé termetét s aztán fejét fölemelve utolsó erőfeszitéssel, gyors léptekben járkált föl és alá a viharban.

Azt hivé, képes lesz így kihúzni az éjszakát. Csalódott. Negyedóra mulva elhagyta ereje s egy rohama a szélnek földhöz sujtá.

Ijedten ugrott föl abban a pillanatban, de a mint folytatni akarta a gyorsabb mozgást, érezte, hogy lábai nem birják.

Az órák éjfélt ütöttek. Az őrváltás hangja oda hatott hozzá a várból. Mikor lesz még reggel?

Bement az utczák tömkelegébe. Hátha találna nyitott házat, kocsmát vagy kávéházat. Nem talált. Messze menni nem is merészelt, eltéveszthetné az utat, vagy a szélhajigálta kövek agyonverhetnék őt.

Falhoz támaszkodva kivánszorgott ujra a Dunapartra. Nem találkozott egyetlen élő lénynyel. Még az utczai eb is jó tanyát keresett. Eszébe jutott, hogy ő a hid végén a szigetben este egy kis házat látott. Valamely indokolhatlan sejtelem azt sugta neki, hogy e házban jó emberek laknak s azok ő rá várakoznak. -101-

Oda indult. Átvánszorgott a hidon. Megtalálta a kis házat két óriási jegenyefa között. Az a kis ház kis kápolna volt. Fülkéjében a Megváltó képe reszketett halavány mécs világánál. A hullámok csapkodása s a jegenyék zugása pokoli zajt támasztott. De a gyermek nem hallá a zajt. Nézte a képet. Addig nézte, mig a küszöbre le nem roskadt. Fejét falhoz támasztá, fáradt lábait a fagyos sárba kinyujtá, elszenderült.

Tán egy óráig alhatott. Akkor fölébredt. Láza volt, fogai vaczogtak, egész teste reszketett. Ugy tetszett neki, hogy e helyben nem tudja kihuzni az éjszakát, hogy itt meg kell fagynia.

Ujra fölkelt. Azt gondolá: reggel lesz már. Elindult be a városba. De csak a hid közepéig tudott menni. A híd közepén zárt fafalból állott a korlát. Itt leült. A korlátfal árnyékában nem érte a szél.

Itt sem maradhatott. A vihar bőgött feje fölött s a híd ropogott, recsegett, ingott, mintha minden pillanatban össze akart volna omlani. Nem félt a haláltól már, de abba a sirba még se akart temetkezni, melynek hullámai ott zúgtak, csapkodtak alatta. Hisz igy az ő jó édes anyja azt sem fogja tudni soha, hogy egyetlen gyermeke hova lett, hova sodorta el a hullám.

Fölvánszorgott. A híd karfáin át látta, hogy a parthoz hajók vannak kikötve. Nagy gabonaszállitó hajók, melyek tán kijavitásra várnak. Egynek, a legbelsőnek nyitva volt ajtaja. A sötétség, mely ez ajtón kikandikált, egy ötletet támasztott lázas agyában. Hát ha e hajó árnyékot és meleget adna neki? -102-

Lebotorkált a part meredekjén. Bement a szélső hajóba, mely félig vizben, félig a parton feküdt. Ez nem adott árnyékot. Ajtaja be volt szegezve. Onnan átlépett a másik hajó előrészébe. Ez már tánczolt szakadatlan. A vihar és a hullám tánczoltatták. Ennek ajtaja is be volt szegezve. Át kellett mennie a harmadik hajóra. De ennek előrésze messze esett tőle.

Végső erőfeszitéssel fölemelt egy deszkát s átveté azt a harmadik hajóra. És rálépett a deszkára. Egy hullámcsapás szétvágta a két hajót, a deszka lecsuszott s ő lezuhant a vízbe.

De eszméletét nem veszté el. Sőt e pillanatban erőt érzett karjaiban. Egy lelógó kötélfoszlányt talált véletlenül megragadni s felmászott oda, a hova eljutni törekedett. Ott volt végre a harmadik hajón, a nyitott ajtónál.

Benézett a hajóüregbe. Iszonyu sötétség volt ott s élő hangoknak borzasztó zaja. Éles sikoltások, elhaló fohászok, meg-megujuló jajhangok durva, haragos morgással, ütlegeknek csattogó neszével összevegyülve s egymásután váltakozva kaczaj és zokogás és halálhörgés szakadatlanul.

Kezei görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába. Haja felállott. Lelkét rémület fogta el. Kerekre nyilt szemekkel bámult a sötétségbe, melyben nem látott semmit, de a melyben gyilkos rémalakok haláltusájának lélekdermesztő zaja harsogott.

Lassanként magához tért. Észrevette, hogy e rémes tünemény csak lázas agyának gyötrelmes vergődése. -103- A szél az csak, mely a roncsolt hajónak ezer nyilásán át üvölt-süvölt és hajigálja és csattogtatja a hajóüregben az ott heverő fadarabkákat. A szél és a hullám, mely dobálja a hajótestet.

Bement a nyitott ajtón. Az ajtó szögletében tapogatott. Ott nem fujt a szél, ott árnyékban lehetett. És ott talált egy rongydarabot, szegény koldusnak öltönye foszlányát, melylyel lábait betakarhatta.

Az éhes és beteg gyermek ott aludt el. Viharzugásnak, hajórecsegésnek, hullámcsapkodásnak, a sötétség borzalmainak zenéjénél. És ha vihar elszakitja a hajókötelet s elsodorja, összetöri nyugvóhelyét? Annál jobb. Most már nem rettegett a haláltól.

Reggeli szürkület volt, mikorra fölébredt. Fázott, didergett, kimerült volt most is, de mégis erősebb, mint éjszaka. Fölkelt, ruhája is kissé megszikkadott, lábait még nehezebben vonszolta, mint tegnap, de azért kimászott a partra s bevánszorgott egy épen akkor felnyitott utczai korcsmába. Oh mily jól esett most e piszkos, pálinkabűzös korcsmának fülledt, de meleg levegője.

Éhezett. Megszámlálta pénzecskéjét. Forintja megvolt a vasutra. És még volt pár krajczárja száraz kenyérre. Kért kenyeret és egy pohárka pálinkát. Azt hallotta, hogy az meleget ad. Megitta. Majd megfult tőle. Tagjai elzsibbadtak, agya elmámorosodott, alig tudott a vasuti indóházhoz elbotorkálni.

Végre fenn ült a vasuti kocsiban. Fejét kezére támasztá s elaludt nyomban. Csak Győrben ébredt fel. -104- Lázban reszketve, éhesen. Alig tudott a vasuti kocsiból kiszállani. Itt már tudta az utat s nyomban elindult a város vége felé.

Közelgett az alkony, mire kiért a város végére. Egy fabódéban utolsó pénzén vett egy darabka kenyeret. Ezt rágicsálta a város végén, midőn utolérte őt egy szegény meszesember rossz gebéivel. Alig hallható hangon kérte a szegény embert, vigye magával Rábamikére. A szegény ember megengedte, hogy vele együtt mehessen a kocsi mellett.

Ez is valami volt. A lőcsbe megkapaszkodva vonszoltatta magát. Saját lábain már megállani sem tudott. Végre elveszté eszméletét s elterült a sárban. Utolsó szava ez volt:

– – Hej az édes anya, a könyelmű szép asszony lakodalmát ülte. Szólt a zene, folyt a pezsgő, harsogott a jókedv a mikei kastélyban. Az urnő, az uj menyecske világos rózsaszinü ruhában járta a tánczot. Felbéczy is boldog volt már, arczáról eltünt a komorság s mosolyogva fogadta el a nászvendégek hamiskás üdvözleteit. A szép asszonyt most már nevezheti Emmijének. Megadta rá az engedélyt a pap.

A daczos gyermek későn érkezett. És mikor megérkezett: nem volt már többé daczos gyermek. A szegény meszesember ölében vitte be az előszobába az eszméletlen gyermeket. -105-

– Ihol la, meghoztam a szegény urfit, nagyon beteg. S letette őt egy pamlagra.

A cselédek nagyot sikoltottak. A sikoltásra kijött Felbéczy s fölismerte a kis Jenőt. És kiáltá harsány hangon:

– A kocsis fogjon be, ezt a kölyket vigye rögtön Győrbe, addig pedig vigyétek ki az istállóba.

És visszafordult és visszament kegyetlen, komor arczczal. A szép asszony kérdé tőle: mi történt?

A szép asszony fölsikoltott és elájult. Mégis csak édes anyja volt annak a gyermeknek.

A kis Jenő délczeg ifju lett tíz év alatt. De az apai és anyai hajlékban soha többé meg nem fordult.

A könnyelmü asszony könnyelmü asszony maradt. És magával ragadta a komor férjet, ki a szép asszony szeszélyeinek sem parancsolni, sem ellenállani nem tudott. Tíz év alatt koldussá lett mind a kettő. A férj vagyona csak ugy semmivé lett, mint a nőé. A nagy romlásból nem menekült meg semmi, csak a tobzódó boldog éveknek édes emléke. Sőt még ez sem. Azt az emléket keserüvé tette a nyomor, melylyel Felbéczy és hervadó neje kényszerült Rábamikét és Győr vidékét elhagyni s más vidékre költözni. -106-

Jákfalvy Jenő soha sem feledé az éjt, melyet Komáromban el kellett töltenie. Tiz év óta meg nem fordult azon a helyen. De ama borzalmas éjszakának tizedik évfordulóján ismét ott akart lenni azon a helyen.

Nem éhezve, nem fázva, hanem jó téli öltönyben s kellő esti lakoma után ment ki a Dunapartra ugy tizenegy óra tájban, mikor már a város lenyugodott.

Sötét éj volt, mint akkoron és a vihar ép ugy tombolt, mint akkoron. A híd ép ugy recsegett, ropogott és ingadozott s a folyam sötét hullámai ép oly kinosan hánykolódtak, mint akkoron.

Jákfalvy Jenő átment a hidon a kápolnához. A jegenyefák már nem álltak oly sürüen, mint tiz év előtt, de a sziget fái ép úgy zugtak és vonaglottak a viharban, mint tiz év előtt.

Oda támaszkodott az ajtófélfához és eszébe jutottak gyermekkora és gyermekkorának szenvedései, melyeket Felbéczy okozott. Oh mily határtalanul szerette ő édes anyját és édes anyja is őt. Erről szentül meg volt győződve. Az a rossz ember, az a Felbéczy zárta el őt az anyai szeretettől s készité a szomoru sorsot édes anyjának számára. Ezen sem kételkedett egy pillanatig sem. A szép asszony könnyelműségét nem vette észre a jó gyermek.

Szomoru merengéseiből éles sikoltás hangja zavarta föl. Éles, átható női hang, melyet nem kaphatott el a vihar nyomtalanul.

Jákfalvy oda ugrott a hid végéhez s egy sötét testet látott a hidról a vizbe zuhanni. -107-

Villámgyorsan hányta le felöltönyét s rohant a vizbe a szerencsétlen után. Erős, edzett uszó volt s egy percz alatt elérte a vízbe fulót.

De nem egy volt az, hanem kettő. Férfi és nő összefogózva görcsösen. A mint közelükbe ért, a mint a hullám fölveté őket, a mint a hold egy szempillantásban oda világitott: Felbéczy arczát ismerte föl a férfiban.

Rettentő dühre gerjedve, vasmarokkal szoritá meg a haldokló férfi nyakát s tépte le karjait a nőről. És aztán lábaival lelökte őt a Duna fenekére. És aztán fél kezével nyalábra fogva a hölgyet, kivonszolta azt a partra, a kis kápolnához. Nem a szép asszony volt ez már többé, hanem a vezeklő nő, ki könnyelmü volt egykor, könnyelmü volt mindíg s azért elveszté fia szeretetét.

A mint szemeit felnyitá s elköltözni készülő lelkének öntudata felsugárzott: Jákfalvy hevesen ölelé át s boritá be csókjaival.

HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ.

Kazay Borbála, özvegy Cseresnyés Istvánné előkelő, nagy birtoku, tekintélyes asszonyság volt Veszprémben. Birtokai három-négy vármegyében feküdtek. Palotáján nagyobb volt az aranyos nemesi czimer, mint a püspöki palotán. A legjobb gazdasszony volt, akit csak képzelni lehet belső és külső gazdaságban. Takarékossága közmondásos volt, sőt közel esett a zsugorisághoz. Én rokonságban álltam vele, s nagyon kegyelt mindaddig, míg az az eset nem történt vele, a mit most elbeszélek.

Fia, Nándor, egykor vitéz honvéd, később a hatvanas évek elején összeesküvő bajtársam s jó barátom. A disznóper idejében a vármegyének központi főszolgabirája volt.

Volt Borcsa nénémnek – én csak így neveztem – egy disznaja. A disznó hét éves volt, emse, fehér szőrü, hátulsó ballábára sánta. Veszprémben két disznófalka van; az egyiket alsónak, a másikat felsőnek nevezik. Amazt az alsó kanász, emezt a felső kanász kormányozza. A kérdéses disznó az alsó kanász elé járt legelőre. -112-

A disznó egyszer szőrin-szálán elveszett. A kanász azt jelentette, hogy ő a város végeig elhajtotta, estennen bizonyosan elcsavargott s valami rossz ember ellopta. A keresés hiába volt, nyomára nem akadtak. Eltelt néhány hét s már Borcsa néném is kezdett megnyugodni a szerencsétlenségen.

Egyszer a pandurok portyázásból hazajönnek és jelentést tesznek Cseresnyés Nándornál, a központi főszolgabírónál. Hivatalos jelentés után az őrvezető azt kérdi a főbírótól:

– El-e? – kérdé csodálkozva a pandurkáplár. – Hiszen – folytatá – most találkoztunk Tóth Pál füredi lakossal a kéri csárdánál, s vitte a disznót kocsin haza.

– No hát csak menjetek utána rögtön, hozzátok meg a disznót is, Tóth Pált is; a disznót vigyétek anyámhoz, Tóth Pált vigyétek a börtönbe.

A pandurok kimentek s a parancsolatot teljesítették. A disznó bekerült a hidasba, Tóth Pál a börtönbe.

A vizsgálóbíró Német Imre megyei esküdt lőn. Nagyfejü, de nem nagyelméjü herkulesi széles alak, egy kissé szerette a bort, a deliquensre rettenetesen rá szokott rivallni s akit kihallgatott, akár vádlott volt, akár tanu, attól nem tűrte az ellenmondást s a vádlott részéről semmiféle igazolást el nem szenvedett. Ugy két hét mulva elővette Tóth Pált, hogy kihallgassa. -113-

De Tóth Pál nagyon bátran felelgetett neki. Elmondta, hogy ő a disznót igaz úton szerezte, a pénteki hetivásárban a piaczon vette, özvegy Jákói Sámuelnének tizenhat forintot fizetett érte s hivatkozott egy csomó tanubizonyságra.

Német Imre ebből a védekezésből persze egy szót se hitt el, de akárhogyan agyarkodott a vádlottra, az csak megállt erősen, sőt követelte, hogy azonnal bocsássák szabadon, adják vissza a disznaját s kárpótolják a huzavonáért.

Német Imre elförmedt ezen a vakmerőségen s jelentést tett a főbirónak, hogy ő még ilyen »szemtelen vádlottal« nem találkozott az életben, mit csináljon vele?

A főbíró nem akart anyja ügyébe tovább beavatkozni s a vizsgálóbírót hozzám utasította, kérjen tanácsot én tőlem.

Ekkor feljött én hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon, megkorbácsoltassa-e Tóth Pált vagy mi?

Utasitottam, hogy mindenekelőtt özvegy Jákói Sámuelnét hallgassa ki, az embert ne bántsa s aztán a körülményekhez képest folytassa tovább a vizsgálatot, ha pedig özvegy Jákóiné megerősíti Tóth Pál vallomását, ezt azonnal bocsássa szabadon.

Özvegy Jákói Sámuelné mind maga, mind férje után a legtekintélyesebb veszprémi csizmadiák közé tartozott, s alig lehetne olyan hatóságot képzelni, a mely előtt bátran ne tudott volna beszélni.

Maga elé idézte őt Német Imre s megkérdezte: adott-e el pénteken disznót, milyen volt a disznó, ki vette meg? -114-

– Adtam bizony, – felelte a derék asszonyság, – de a magamét adtam, nem a vármegyéét, ne legyen ahhoz a tekintetes urnak semmi köze.

El lehet képzelni, miként nézett e beszédre a haragos vizsgálóbiró küntálló nagy véres szemeivel. De az asszonyság nem ijedt meg ezektől sem. Hanem azért, miután jól kifeleselték egymást és magukat, mégis elmondotta, hogy a disznó 7 éves volt, emse volt, fehérszőrü volt, hátulsó ballábára sánta volt. És elmondta, hogy csakugyan Tóth Pál füredi embernek adta el tizenhat frtért.

A vizsgálóbíró látta, hogy ez a disznó, amelyet özvegy Jákóiné asszonyom eladott, csakugyan a Borcsa néném szakasztott disznaja. Nagy szorultságában azt kérdé az asszonyságtól:

Elmentek együtt a disznóhoz, szemügyre vették elől-hátul, a hidasból leeresztették az udvarra s özvegy Jákói Sámuelné megesküdött, hogy ez csakugyan az ő disznaja volt.

Úgyde már akkor Borcsa néném is eskü alatt állítá magáénak a disznót, ő pedig mégis csak a főszolgabiró édes anyja volt.

Német Imre újra eljött hozzám tanácsért, hogy most mondjam meg már, mitevő legyen.

Utasítottam, hogy hallgassa ki a disznó azonosságára nézve a kanászokat. -115-

Megtörtént. Mind a két kanászt s mindkettőnek valamennyi bojtárját szembesíté egymással is, a disznóval is.

A felső kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt öt év óta s özvegy Jákóiné tulajdona; az alsó kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt szintén öt év óta s a disznó Kazay Borbála asszonyság tulajdona.

A vizsgálóbíró most volt már aztán megzavarodva. Futott hozzám nagy lélekszakadva, folyt róla az izzadság rettenetesen.

Utasítottam, hogy mind Kazay Borbálát, mind özvegy Jákóinét hallgassa ki tüzetesen, hol vették a disznót, miért s mióta lett az sánta?

Kazay Borbála asszonynéném előadta, hogy a disznót megboldogult Gábor báttyától örökölte Tót-Vázsonyban; a disznó csavargó volt, egyszer belopódzott Szentgyörgyi Horváth Ágoston krumpliföldjébe s a kerülő farba lőtte, azóta lett a disznó sánta.

Özvegy Jákói asszonyom pedig előadta, hogy ő a disznót két esztendős korában a menyétól kapta ajándékba; a disznó nagyon konyhás volt, egyszer a Csapószeren bevetődött Fischer olajos udvarába s ott egy goromba olajos legény egy nagy doronggal leütötte a farát, azóta lett a disznó sánta.

Az egyik hivatkozott tizenhét tanura, a másik hivatkozott huszonhét tanura; s minden tanu esküdött arra, hogy a disznó az ő asszonyáé s nem a másiké.

Német Imre vizsgálóbiró már nem gondolkodott tovább, belátta, hogy ez a kérdés túl van az ő tudományán -116- s jött fel ismét hozzám, hozta iratait, az iratok már voltak egy fél talicskával.

De e kérdés most már az én tudományomon is túl volt. Azt mondtam a vizsgálóbírónak, hagyja nálam az iratokat, majd gondolkodom, mit csináljak.

A disznót valamely semleges területre kiverni s onnan haza ereszteni s aztán megvárni, hova megy haza: most már hiába való lett volna, mert a disznó negyedév óta hízott Borcsa nénémnél, tehát valószinü volt, hogy ő hozzá megy haza.

Azon gondolkodtam, hogy a disznót leöletem és boncztanilag megvizsgáltatom, csak az iránt nem voltam tisztában, hogy a három tulajdonos beleegyezése nélkül van-e joga ehhez az igazságszolgáltatásnak?

Mig a fölött töprenkedem: nagy kétségbeeséssel rohan hozzám a vizsgálóbíró, hogy megdöglött a disznó, mi lesz most a bűnvizsgálattal? Mosolyognom kellett kétségbeesése fölött.

Nosza, azonnal utasitottam a járási és megyei főorvost, hogy bonczolják föl a disznót s adjanak véleményt, hogy sántasága miből származott? Meglőtték-e, leütötték-e valamikor vagy sántán született?

Azt a szakértő véleményt érdemes elolvasni, a melyet a tudós orvosok erről a dologról készítettek. Magam vezettem őket, magam adtam fel a kérdéseket. Nem bíztam se másra, se rájuk.

Az előzetes kérdésekre bizton megfeleltek. A disznót emsének és fehérszőrűnek találták. Vitatkoztak ugyan kissé a fölött is, de a vitát hosszúra nyúlni nem engedtem. -117-

Az volt a második kérdés: csakugyan hét éves-e a disznó? A szakértőknek az a bolond ötletük támadt, hátha az a disznó se nem az egyik, se nem a másik disznó, hanem valami harmadik disznó, a kihez se Borcsa nénémnek, se Jákóiné asszonyomnak semmi köze. Az életkort tehát meg kellett határozni.

Csakhogy a malaczokról nem vezetnek anyakönyvet. A kanász ugyan meg tudja mondani, hogy melyik malacz hány hetes, melyik süldő vagy ártány hány hónapos, melyik emse vagy kan hány esztendős, melyik sertés, kocza, hízó vagy kijáró mióta élvezi az életnek örömeit, de tudós szakértő a kanász szaván el nem indulhat. A tudós szakértőnek a tudomány szabályai szerint önálló véleményt kell mondania.

De Wirchov és dr. Hyrtl akkor még a disznó csontjainak, porczogóinak s koponyavarratainak fejlődéstanát meg nem állapította s a kormány rendeleteiből se volt világos, hogy a disznó mikor tanköteles, mikor védköteles, mikor élemedett, mikor aggott? Mindezt a szakértőknek kellett kinyomozniok.

Meddig csecsemő, meddig süldő, mikor fejezi be serdülő korát a disznó? Mikor jut a meglett korba? Ha hét esztendős: miről bizonyos, hogy hét esztendős? De hátha csak hat esztendős? De hátha már nyolcz esztendős? Olyan vita kerekedett a szakértők közt: majd megölték egymást. A disznó persze nem szólhatott közbe, mert már meg volt halva s föl volt bonczolva.

Végre rárivalltam a szakértőkre, maradjanak meg -118- annál a kérdésnél, lehet-e ez a sajnálatraméltó holttetem hét esztendős?

Erre azonban könnyedén nem térhettünk, mert az egyik nagy tekintélyü szakértő azt a kérdést vetette föl, hogy voltaképen sánta volt-e hát az a disznó? Mert ő vaktában el nem hiszi, hogy sánta volt, mivelhogy a disznónak az a természete, hogy ne legyen sánta.

Meg kell vallanom: elég gondos volt a szakértők puhatolódzása. Csak abban tévedtek, hogy a jobb hátulsó lábát találták sántának, holott a disznó míg élt és futkosott, a ballábára volt sánta. A jegyzőkönyvet és szakvéleményt azonban sikerült közös egyetértéssel kéz alatt kiigazítani.

Ütés volt-e, lövés volt-e a sántaság oka? Az ütés Jákóiné asszonyom győzödelme, a lövés Borcsa néném diadalma.

Megvizsgálták a forgókat, csuklókat, izületeket s a mindenféle izomcsomókat. Az egyik orvos a prágai, a másik a kassai sonkának volt a híve. E fölött hajba kaptak. Úgy döntöttem el a vitát, hogy ez a disznó házi sonka. Végre is kisült, hogy a disznóban se ágyúgolyó, se puskagolyó, se szatyma, se göbecs, se sörét nem volt, se egykori lőcsatornának semmi nyoma nem fedeztetett fel. Hanem e helyett volt valami izom összehúzódás, mely husánggal való goromba ütéstől bízvást származhatott. -119-

A szakvélemény tehát ütésre szólt. Borcsa néném ebben meg nem nyughatott. Feljött a kérdés a budapesti kir. egyetem orvoskarához is. De itt is, érett megfontolás után, Tóth Pál igazsága nyert megerősitést.

Keserves kártérítésre itéltük Borcsa nénémet a disznóért is, Tóth Pál szenvedéseért is, a rettentő sok tanuköltségért is.

Haragos volt érte. Gyilkos szemekkel nézett rám, ki a kártéritést inditványoztam. Oda mentem hozzá vigasztalni, mi az a pár száz forint ő neki?

– Nem a pénzért haragszom én, hanem azért, hogy olyan elfajzott rokon is van a világon, a ki egy parasztnak fogja pártját én ellenem. Úgy ám, fiskus uram!

De szó a mi szó, ha az a disznó ma is élne, ma se tudnám, miként kelljen és lehessen ezt a pert jól befejezni.

KATÓ.

A nemes, nemzetes és vitézlő Bocsáry-familia a leghiresebb familia volt tíz vagy tizenkét vármegyében. Akár egy hadsereg, akár a Bocsáry-familia. Főhadi szállását tartá nemes Tolna, Fehér és Veszprém vármegyében, egyik szárnya kiterjedett Győrön és Komáromon keresztül a Dunáig, a másik szárnya pedig Pest-Pilis és Solt vármegyén, kis és nagy Kunokon s mindenféle Jászokon és Hajdukon át a Tiszánál ért véget.

Előőrseit előre tolta a Dráváig, hátvéde fölért nemes Hont és Nógrád vármegyékig, szabad csapatai pedig elkalandoztak Ugocsáig.

A ki e nemes uri familiának családfáját még nem látta: az még igazi nemesi családfát soha se látott.

Megvolt pedig ez a családfa a gyökeres familiának több ifju és öreg ágazatánál uj, ujabb és legujabb, s régi és még régebbi kiadásokban, mint akár a biblia vagy zsoltáros énekek. Az egyiknél szép tekercsbe göngyölve ott porladott a tükör mögött, a másiknál -124- a pohárszék tetején, a harmadiknál a méhesben, a negyediknél a familia ládájában. Sok helyütt a familia inspektora őrizte a kocsmaszerződések, csőszkonvencziók és közös mappák szekrényében, másutt pedig a kis gyerekek azon tanulták silabizálni az ábéabot. Megbecsülték mindenütt.

Legjobban megbecsülték pedig Kazavölgyén tekintetes Kazó Miklós táblabiró úrnak uri kastélyában. Ő ugyan a maga személyében most már nem sokra becsüli, miután tizenhárom esztendő óta aluszik az urban és a kazavölgyi családi sírboltban, hanem özvegyen maradt édes hitves társa, tekintetes Kazó Miklósné asszonyom annál jobban megbecsüli azt. A mit egyébiránt a kazavölgyi családfa valósággal meg is érdemel, levén az valamennyi társa közt a legrégibb és leghitelesebb.

Van pedig ez irva remekben készitett finom pergamenra öt-hat nemzedéknek különb-különbféle kezeirásával. Az a pergamen pedig tekercsbe van hajtva és a tekercs szép világos zöld szinü vaskos tokba nagy gondosan elhelyezve. Ha pedig a toknak leveszik födelét és a pergamentekercset kiemelik abból és a tekercsnek egyik végét megfogja Kazóné asszonyom, a másik végét pedig valami uraöcscse, hát akkor amilyen hosszu a kazavölgyi kastélynak ezüstszekrényes nagy szobája: épen olyan hosszura kinyujtózik a Bocsáry-familia hires családfája. Nem is kell azt hinni, hogy az a pergamen egy kutya bőréből készittetett légyen. Sőt inkább nagyon is soknak bőréből készült az, különböző városokban -125- lakozott nagy hirü tobakmesterek műhelyében, csakhogy minden darab nagy ügyességgel össze van ragasztva, ugy, hogy az egész most már nem is látszik többnek, csak egyetlenegy nagy darabnak.

E nagy pergamenre van irva a Bocsáry-familiához tartozó uri családoknak megszámlálhatatlan sok ezerre menő fi- és leányági maradéka. A Bocsáryak ugyan nincsenek rajta, tudnivaló levén, hogy az utolsó vitéz férfiu, a ki e néven élt, a szerencsétlen mohácsi csatában a gyilkos töröknek keze által vitézi halállal halt meg, de annál inkább ott ékeskednek ama fiak és unokák nevei, a kik azoktól származának, kik az ő sok leányait feleségül vették. Ott vannak pedig a Kazó, Kazy, Kazay, Halyós, Halytó, Halyagos, Kovács, Gyárthó, Lakathos, Laszly, Véghes, Tekeressy, Bánthó, Virágh, Oroszy és több nagy uri családok ivadékai. Ezek is és mások is; ki tudná azt mind valamennyit elszámlálni.

Már aztán derék legény is legyen ám az, a kinek kedvéért Kazóné asszonyom ezt a nagy családi ereklyét a nagy almáriomból, menyasszonyi selyem viganója mellől előveszi. Ha csak a vármegye viczispánja nagy tisztességgel és nagy pöcsétes levélben meg nem keresi, vagy a járásbeli szolgabiró nagyon szépen meg nem kéri s egyuttal a tilosban fogott kártevőit nagy szigorusággal meg nem bünteti: bizony másként ehhez nehezen fér akárki ember fia.

Ilyen formán azonban sok mindenféle titkot meg lehetett tudni a nagy ereklye titkaiból. Meg lehetett tudni példának okáért, hogy amaz elszegényedett ágak, -126- kiket sok gyerekkel áldott meg a gondviselés, kiknek kezén tehát az ősi birtok százfelé lett darabolva, semmiképen sincsenek az ő fiaikban és leányaikban megörökitve. Hasonlóképen hiányoznak ama leányok ivadékai, kik kunhoz, jászhoz vagy hajdúhoz mentenek feleségül, miután kun, jász és hajdu igaz nemes embernek nem tekintethetnék. Nemkülönben teljességgel hiányoznak azok, a kik megfeledkezvén a familiának nemes erkölcseiről s az ősök iránt tanusitandó kellő tiszteletről, hitüket megtagadták és pápistává lettek. De más részről hiányoznak ama leányok ivadékai is, kik holmi papokhoz és tanitókhoz mentek feleségül, miután ilyen lépés a nemes familia szokásai szerint mindenkor illetlennek tekintetett. A nagy hirü tudósok és superintendensek, kik a családból származtak, megbecsültettek ugyan, de leányt biz ott hiába kerestek feleségül. Arról pedig, hogy valami kereskedő vagy mesterember keveredett volna a familiába, természetesen szó sem lehetett.

Mindez ősi tisztes családi erkölcsöknek pedig szigorubb megtartója és méltóságosabb képviselője senki nem lehetett, mint tekintetes Kazóné asszonyom.

Ő maga is, de istenben boldogult férje is a Kazó-ágból származott. És ő is utolsó volt ez ágból és férje is. Ő is magával hozta a Kazó-familia birtokait és férje is. És ő is büszke volt ősi nevére, valamiképen boldogult férje, csakhogy ő még sokkal büszkébb, mint néhai Kazó Miklós uram.

Pedig hát Kazó Miklós uram nem utolsó ember volt a maga idejében. Sőt egynémely hazafias cselekedete -127- és bátor elhatározása szájról szájra is adatik és még az ország krónikáiban is följegyeztetett. A vármegyének sohasem volt olyan hires viczispánja, mint épenséggel ő. Egyszer egy lovas kapitányt egész svadronjával együtt lefegyverezett s bevitetett a komáromi várba, miután a makacs kapitány nem oda szállásolta el legényeit, a hová ő parancsolta. Lett ebből aztán nagy veszedelmes história. A kanczellária rá akart ijeszteni a vármegyére is, a viczispánra is, de miután nem ijedt meg egyik sem, Kazó Miklós uramat fölczitálták a királyi szó meghallgatására. Fölment nagy bátorsággal s meghallgatta a szót nagy lelki nyugalommal s mikor a fölséges király azt kérdé tőle: »Mivel tudja menteni magát, hogy megbántotta a király katonáit?« – azt felelé: »Én mint nemes ember szintén a király katonája vagyok, háboruban kardot viselek, békében igazságot szolgáltatok«. Még a király sem tudott erre megfelelni.

Egyszer pedig a győri püspök, a ki neveztetett Fengler Józsefnek és a ki nem nemes szülőktől származott, elméne bérmálni Kazavölgyére is, a holott Kazó Miklós uram vala a házi gazda is, viczispán is. Mint házi gazda fogadta a püspököt nagy lakomával, mint viczispán fogadta azt nagy parádéval. A püspök urnak pedig szokása volt az ő kegyes hivatásához képest a kálvinistákat, lutheránusokat s egyéb mindenféle tévelygőket az ő hitük ártalmasságáról hathatós szavakban és jámborságra buzditó kegyes intésekben meggyőzni. Kazó Miklós uramat nem intette, mert ő irányában mindenféle -128- ékes szavak hiábanvalóságáról eleve meg volt győződve, de annál jobban buzgólkodott a tudatlan földnépénél, a zsellérek, napszámosok, szegődvényesek és cselédek közepett. Tudván pedig ezt Kazó Miklós uram, a mint a kegyes életü püspök az ő nemesi kuriájából kilépett, nagy sebten letevé kalpagját, leölté drága prémes kék mentéjét, leoldá czifra rezes kardját s felöltözvén ezüst pitykés dolmányába, fog vala kezébe egy nagy husángot s iramodik a püspök után, a kit is talál a kápolna előtt nagy sereg népség által körülvéve. Látván pedig a kegyes püspök az ő szives házi gazdáját ily kegyetlen indulattal közelegni, szól vala hozzá ekként: »Nemde nem eltéveszté utját viczispán uram, hogy ily nagy fenekedéssel ront ide hozzánk?«, melyre Kazó Miklós uram nagy nyugodtan igy felele: »Tisztelem én méltóságod uri kegyes személyét, nem is avatkozom én a hit dolgába, magam is áhitatosan meghallgatom méltóságod bölcs tanitását, hanem csak azért jöttem, hogyha netalántán valaki az én felekezetemből itt az ő hitében meg találna tántorodni, őt ime ezzel az én pásztorbotommal az igazság legelőjére a tilosból visszatéritsem.«

Mikoron pedig Kazó Miklós uram vármegye követe volt az 1790-ik évi pozsonyi országgyülésen és ott a protestánsok ősi jussáért heves szavakban buzgólkodnék: megtámadá őt az ámbituson gróf Kollonics László kalocsai érsek, megfenyegetvén őt a következő szavakkal: »A domine spektábilis gorombaságait meg fogom jelenteni a fölséges királynak.« Melyre Kazó Miklós -129- uram megsodorintván előbb az ő bajuszát, ekként felelt: »A fölséges király urnak megjelentheti, de a fölséges uristennek nem jelentheti meg, minek utána ott meg nem hallgattatik jelentése.«

Ilyen dolgokat és ezekhez hasonlókat mívelt Kazó Miklós uram, hogy róla egész országszerte ugy beszéltenek, mint nagy erényekkel bővelkedő igaz nemes emberről és bátor szívű magyar hazafiról.

És ez igaz is volt. Csakhogy tudni kell azt, a minek pedig az ország nem igen jöhetett tudomására, hogy mind eme nagy erényekben még sokkal inkább bővelkedett Kazó Miklósné asszonyom. Mert ha eltagadhatlan igazság is az, hogy Kazó Miklós uram szembe mert szállani katonával, pappal, püspökkel, főispánnal, sőt még az esztergomi primással is, más részről szintoly kétségbevonhatatlan igazság az is, hogy Kazó Miklósné asszonyommal meg nem mert szembeszállani se katona, se pap, se püspök, se főispán, se esztergomi primás, sőt még Kazó Miklós uram maga sem.

És ebben rejlett az isteni gondviselésnek csodálatra méltó nagy bölcsessége. Kazó Miklósné asszonyom semmiképen bele nem avatkozott sem az országnak, sem a vármegyének, sem a superintendencziának, sem pedig a külső gazdaságnak, kocsmának, malomnak, zsidó árendásnak és csikónevelésnek semmiféle dolgaiba. Érteni ugyan ezekhez is értett tökéletesen, de sok nagy egyéb elfoglaltatása miatt a világ kormányzásának e részbeli feladatát egészen átengedte Kazó Miklós uramnak, arra azonban mindamellett gondja levén, -130- hogy a familiára ez oldalról se háramoljék semmiféle megaláztatás.

Hanem már a mi a belső gazdaságot, a háztartást, a borjú, csirke, malacz és leánynevelést illeti: ebben persze Kazó Miklósné asszonyom volt az egyedül való auktoritás. De nem csak ebben. A cselédség fölött rendet tartani, a templomba járásra felügyelni, a szegény eklézsiákat ékes templomi szerekkel ellátni, a szegényebb sorsú közel lakó atyafiakat lábra állitani, a disznótorokat, névnapokat és egyéb ünnepélyes lakomákat rendezni, a szomszédokkal és atyafiakkal pörlekedni, prókátorokkal tanácskozni, a kerületi és királyi táblabirákat meginformálni, a familia igaz jussát biztositó pöcsétes leveleket takargatni, a családfára felügyelni s a familia tekintélyét megőrizni, ha pedig néminémüképen csorbát szenvedett volna, azt megorvosolni: mind ezen nagy rettenetes feladat teljesitésében Kazóné asszonyom nagyobb ur volt, mint a király az ő birodalmában. A mióta pedig Kazó Miklós uram egynéhány szerencsétlen hajótörött embert a Dunából kimentvén, a nagy erőfeszités és meghülés folytán ágyban fekvő beteg lett s rövid testi gyötrődés után elhalálozott és nagy, ékes szomorú pompával eltemettetett: azóta még inkább megsokasodtak Kazó Miklósné asszonyom sulyos teendői.

Most már vesződnie kellett annyira-mennyire még a vármegye ügyeivel is. Most már a külső gazdaság, a kocsma, malom, zsidó árendás és csikónevelés gondja is az ő nyakába szakadt. Igaz, hogy rendkivül kedvelte -131- a fakó lovat, neveltetett is magának olyan négyes fogatot fakó lovakból, a milyen nem volt sem az előtt, sem az óta három vármegyében. Más szinü lovat be nem engedett fogni az ő függő hintó kocsijába.

Mindamellett két dolog miatt nagy lelki nyughatatlanság támadott az ő szívében.

Az egyik volt az a nagy zálogos pör, melynek miatta a kastély mögötti szőlőt és erdőt a vele járó három tábla földdel veszedelem környékezte. Épenséggel kilenczven esztendő óta birták már ő és elei azt a birtokot és épenséggel ötven esztendő óta foly már a zálogváltó pör, de mindeddig teljességgel eredménytelenül. A mikoron ő férjhez ment és ekképen a familia dolgainak vezetését kezébe vehette: akkor már a pör csaknem elveszett. Az ő lankadatlan erélyének sikerült ugyan annak folyamatán egyet forditani, de most már megint fenyeget a baj, miután bizonyos dunaszentmihályi atyafiak, bizonyára roszlelkü, éhenkórász, kapzsi emberek, nagyon utána estek s ugy látszik, jobban is győzik, mint az eddigi pörös felek.

A másik aggodalmat pedig okozta neki az ő egyetlen egy édes, szép Kató lánya, a ki most már innen-onnan belépett a tizennyolczadik esztendőbe.

Nem kell pedig azt gondolni, hogy Kató azért okozott talán aggodalmat, mert nem lett volna elég formás, elég szemre való. Sőt ellenkezőleg, a ki csak őt látta, a szemét mindenki rajta felejtette. Az ő testi lelki szépségében, az ő termetének ékes voltában nem talált hibát még az irigyje sem. Arcza olyan fehér volt, mint -132- a most leesett hó és olyan piros, mint a most kinyilott rózsa. Fekete szemeiben ugy égett a tüz, mint az izzó szén parázsa és a mikor hajadon fővel templomba ment és szépen befont fekete haját megláthatták, a mint az leért a viganó aljáig: utána bámult volna a fele falunépség, ha rá mert volna tekinteni. Nézése szelid, tartása egyenes, lépése módos, viselete takaros, beszédje illedelmes, egy szóval mindenkinek, a ki csak vele találkozott, közmegelégedésére való volt. Édes anyjához engedelmes, az idősebbekhez tisztelettudó, a jobbágyokhoz, zsellérekhez és egyéb szolgáló emberekhez jó szívet tanusító.

Ennélfogva könnyen el lehet gondolni azt is, hogy Kazóné asszonyomnak az sem okozott aggodalmat, vajjon akad-e az ő egyetlen egy leányának illendő kérője. Akad bizony. Sőt már akadt is és pedig oly nagy sokaságban, hogy időbe telik, mig az ember azt számba tudja venni. A Túry, Csepy, Káldy, Mocsy, Búzás, Rozsos, Marczalházy, Rábatői familiákban nincs oly fiatal ember, a ki a kazavölgyi kastély felé tisztességes szándékkal már el ne látogatott volna, de bizony annak eddig még semmi láttatja nem volt, mivelhogy az egyik ellen Kazóné asszonyomnak, a másik ellen Kató leányzónak volt alapos kifogása. És pedig csodálatra méltó módon mindig akképen, hogy a mi hibákat netalán Kató fedezett volna is föl az ifju emberekben, azon hibáknak mindíg Kazóné asszonyom volt bőséges megmagyarázója.

Kazóné asszonyom aggodalma tehát nem ebből származott, -133- hanem hogy egész rövidséggel megmondjuk, ő az ő édes egyetlen leányában semmiképen sem tudta még eddig föltámasztani azt az életrevalóságot, mely ő benne magában lakozott. A leány nem látszott kedvelni a perpatvart, a cselédeknek nem parancsolgatott elegendő keménységgel és szemmel látható idegenkedést érzett, valahányszor a prókátorok megjöttek és a familia ügyeit s különösen a nagy zálogos pert előterjesztették.

Nagy szomoruságot okozott ez Kazóné asszonyomnak. Mi lesz a híres nevezetes Kazó familiából ilyen leánygyermekkel? Hogyan fiúsitsa ő azt a leányt, a kiben még az asszonyi virtusok is fogyatékosak, nemhogy a férfi erkölcsök feltalálhatók volnának? Hiszen ezzel a leánynyal végkép elvész a familia, örökre be kell pecsételni a családfát, bizonyosan el fog veszni a zálogos pör s a kastély mögötti szőlőt és erdőt s a három tábla földet soha nem látott, isten háta mögött lakozó idegenek fogják elharácsolni.

A mitől most már annyival inkább lehet tartani, mivel a tekintetes tábla a Szent István napja után elmult második csütörtökön olyan itéletet hozott, a mely ellen alig lehet most már orvosságot találni. Most ugyan a szüreti törvényszünet miatt hallgat a törvény, de mihelyest elmulik Szent Márton napja, pedig most már az is itt lesz pár nap mulva, azonnal itt teremhetnek az ellenfelek, hogy a zálogos birtokot fölmérjék és fölbecsüljék s ekként Kazóné asszonyom igaz jussaiban turkáljanak. -134-

Sőt már a levélhordó czigány a tegnapi napon levelet is hozott bizonyos Bánthó István dunaszentmihályi lakostól, valahonnan Tolna- vagy Baranya-vármegyéből, melyben Kazóné asszonyom csak hugomasszonynak tituláltatik s egyuttal neki nagy tisztességgel tudtára adatik, hogy mihelyt Bánthó István az ő szüreti dolgait s egyéb őszi munkáját elvégezi, azonnal atyafilátogatóba elnéz Kazavölgyére, a mivel egyébiránt eddig is tartozott volna nagyon régen, de most erről bocsánatot kér és ebbéli tartozását le fogja róni, a mely alkalommal egyéb familia-dolgokról is, különösen pedig a zálogos pörről némi mondani valói lesznek, addig is ajánlván az ő huga asszonyát istennek oltalmába s kérvén az ő atyafiságos szeretetének ő rá való kiterjesztését is.

– Söprüt neked, bestefia! – mormogott Kazóné asszonyom, mikor a levelet végig olvasta. – Majd elvárlak én a zálogos pörre, csak ide jőjj!

Fölkelt ülőhelyéből, kinyitotta az ebédlő ajtaját s kikiáltott éles, csengő hangon:

Kató épen a pitvarban etette a galambokat, még egy marokra való ocsut vetett nekik s azzal a kosarat letette és futott be.

– Vendégeket látunk a napokban édes lányom, de nem akarok velük egy födél alatt lenni, miután sohasem láttam őket s ezek azok a szépséges emberek, a kik a zálogos birtokból ki akarnak tudni bennünket; – eredj lányom, hozzátok rendbe a csereházat, ott legyen a tanyájuk. -135-

Az a csereház pedig volt a kastély előtt ötven vagy hatvan lépésnyire. Valamikor osztályban a Halytó-ágnak jutott, a kivel azonban a Kazó-ág pörbe keveredvén, az a ház sok lélekgyötrő alkalmatlanságnak volt okozója a rossz szomszédság birtokában. Mit lehetett egyebet tenni, el kellett biz azt cserélni három annyit érő külső járt birtokért, meg két darab négy éves csikóért, hogy a rossz szomszédoktól meg lehessen szabadulni. Ettől kezdve ez a ház csak csereháznak neveztetett. Ez a ház volt boldogult Kazó uram hivataloskodó háza; itt tartott törvényt a szolgabiró és esküdt ur, mikor Kazavölgyét utba ejté; itt volt a mosó-konyha, sütő-konyha és a mángorló s itt lakott egyszer-másszor egy-egy kegyelembe vett birtoktalan öreg atyafi ember is. Most épenséggel üresen állott mind a négy szobája.

Ezt a házat kellett Kató leányzónak rendbe hozni, kiszellőztetni, befüttetni Bánthó Istvánék részére, hogyha netalán megjönnének.

Azonban elmult Szentmárton napja, elmult az első ádvent is, és a csereháznak még mindig nem ért ide várt vagy váratlan vendégje. Kazóné asszonyom már kezdte hinni, hogy ő a dunaszentmihályi atyafiakkal való megismerkedést e folyó esztendőben nem lesz kénytelen elszivelni.

Mert igaz ugyan, hogy Bánthó István uram már Mindszentek napján elindult Dunaszentmihályról és még most sem ért Kazavölgyére, noha már ötödik -136- hete van utban, de ezen nagy késedelemnek bizony nem ő volt az oka. Mert tudni való, hogy mig az ember Dunaszentmihályról Kazavölgyére eljuthatna, addig keresztül kell menni Ágotán, Bölcskén, Csegén, Balháson, Némedin, Vöröstornyán, Szentgyörgyön, Hántán, Bántán, Tinójáráson és Leányvásárján, a mely utba eső nemesi közbirtokosságok kebelében mindenütt lakoznak jó atyafiak, a kiknek vendégszerető házát elkerülni nem volna illendő és sehogy sem volna megegyeztethető az atyafiságos szeretettel. És minek utána az idő már késő őszre jár, sőt a hó a Bakonyban le is esett, ennél fogva nemcsak minden utbaeső disznótor miatt kellett elvesztegetni egy-egy napot, hanem azon felül még számot kellett vetni ama körülménynyel is, hogy az utasokat Bölcskén nyomta az Imre-nap, Némedin a Márton-nap, Szentgyörgyön az Erzsébet-nap, Bántán a Katalin-nap s Leányvásárján András napja, találkozván véletlenül e néven nevezett jó atyafi mind amaz emlitett kompossesoratusokban. Magától értetődik, hogy Bánthó István uram soha ember szeme elé nem iparkodott volna jutni, ha ő csak egyetlenegy atyafi házát is elkerülné s ez által magára és a Feri gyerekre holtig tartó neheztelést venne.

Magával vitte ugyanis Ferit is, a nagy kamasz kölyket, a ki csak a nyáron jött haza a debreczeni kollégiumból azzal az elhatározással, hogy ő többé semmiféle könyvet a kezébe nem fog venni, miután a tudományokhoz neki sem kedve, sem talentuma. Pedig a fiu nem volt épen nyavalyás elméjü, hanem benne lévén -137- a maradhatatlan gonosz vér, inkább vadászni és lovagolni és huzalkodni szeretett, mintsem nagy tekintélyben elhalálozott néhai öreg apjának, tisztelendő tudós Bánthó Kelemennek istenes példáján indulva s apjának és rokonainak jó tanácsát követve, magát az egyházi vagy prókátori pályára elszánta volna. Sőt inkább le nem győzhető makacssággal csak mindig a mellett versenygett, hogy ő gazda fog maradni, noha jól tudhatá a rakonczátlan, hogy apjának alig van hét vagy nyolcz száz holdnyi járt birtoka s annak is nagy részét a Duna járja, egy része pedig csak füzes és rekettyés, a hova csürhét hajtani se igen lehet, mert a töméntelen sok nádi farkas csuffá teszi a nyájat. S aztán ha még csak maga lett volna mint egyetlen fiu, de otthon még három gyerek gubbaszkodott és egy szöszke leány. Mi lesz ezekből, ha mind valamennyi csak a készre tátja a száját? Mehetnek majd Gerjenbe és Szalmavárra bocskoros nemesnek.

Most is azért hozta magával Bánthó István uram a fiut, hogy egyrészt otthon az ő távollétében valami istentelenséget el ne kövessen, másrészt pedig, hogy a tuladunai atyafiakkal is ismerkedjék Hátha talán hozzá való lány is akadna valahol, a mi annyival inkább kivánatos lenne, miután a fiu csodálatra méltó testi erővel birván és azon kivül pajkos természetü levén, ha csak a szent házas élet meg nem szeliditi, még olyan dolgokra is vetemedhetik, melyek miatt szégyent is vallhat a nemes familia.

Ilyenformán történt tehát, hogy ámbátor Dunaszentmihály, -138- a mely feküdt Tolnavármegyében, alig négy napi járóföldre volt Kazavölgyétől, a mely feküdt Komáromvármegyében: mindamellett Bánthó István uram az ő Feri fiával nem négy nap alatt, hanem épenséggel harmincznégy nap alatt ért el Kazavölgyére.

Kazavölgyén épen Miklós-estét ünnepelt Kazóné asszonyom. Mert ámbár néhai Kazó Miklós uram régen elköltözött már ez árnyékvilágból és attól kezdve az ő nevenapját megülni nem szükséges, sőt zajos jó kedvvel megünnepelni meg sem engedhető: mindamellett Kazóné asszonyom, mint kegyeletes szivű hűséges hitvestárs, Miklós-estén mindig szivesen látja az idősebb atyafiakat és jóbarátokat, hogy tisztességes beszélgetés közben folytonos emlékezés történjék a megboldogultnak fényes tulajdonságaira. Ismervén pedig az idősebb atyafiak és jóbarátok Kazóné asszonyomnak ezen jó szokását, semmiképen el nem mulasztanák az összegyülekezést s a megboldogult viselt dolgainak dicséretes fölemlegetését.

Most is ime ott ülnek már a nagy ebédlőben vagy negyvenen, közeli és távoli rokonok, egykori hivataltársak s a vármegyének oszlopos férfiai. Fiatal ember alig van köztük egy vagy kettő, miután Kazóné asszonyom ilyen alkalommal meg nem szenvedheti az éretlen fiatalság vihogását. Kató is ott ül édes anyja mellett az asztal elején s komoly arczczal hallgatja mind azokat, kik az ő édes apjáról oly nagy tisztelettel emlékeznek, a kit ő még mint kicsi gyermek ismerhetett csak. Az idő már közelget éjfél felé. -139-

Künn csunya, zivataros idő berzenkedik. Fuj a szél, mint az itélet és veri a havat az ablakhoz. A szélvitorlák csikorgása behallatszik a szobába s a kandalló néha időnként úgy zúg, úgy morog, mint valami haragos vadállat. Istenkisértés lenne most utra indulni akárkinek. Még az eb is elhuzódik ilyenkor födél alá, kazal aljába vagy kerités mellé.

A viczispán uram, tekintetes Balogh János uram, ott ül Kazóné asszonyom jobbja mellett és simogatja deresedő hosszu szakálát és kezdi a szót ekképen:

– Épen tizennyolcz esztendeje, mikor az én boldogult Miklós urambátyámmal ugy déltájban elindultunk, hogy estére Tatába érjünk és aztán a havas, zimankós idő miatt utat vesztve egy czigányputriban töltöttünk egy napot és két éjszakát. Ezt el kell mondanom a kedves hugomasszonynak és az uraknak, barátaim uraiméknak.

Tudta ugyan már ezt a históriát Kazóné asszonyom, tudták ezt a jelenvalók, tudta az egész vármegye, sőt tudta már Kató leányzó is, mindamellett a viczispán uram iránt viseltető szükséges tiszteletnél fogva elhallgatott az egész társaság, hogy meghallgassa, miképen töltött a boldogult házi gazda egy napot és két éjszakát a putriban.

Mielőtt azonban viczispán uram elkezdte volna a szót: a nagy csendességben éktelen ebvonitásnak utálatos hangja hallatszott a falu felől. A csunya zsivaj mind inkább-inkább közel jött a kastélyhoz s jobban-jobban volt hallható, akárhogy dörömbölt a zivatar. -140-

– Ugyan mi történhetik a faluban? – kérdé félig magában, félig a vendég uraktól Kazóné asszonyom.

Nem felelt a kérdésre senki, hanem azt mindenki jól hallotta, a mint Kazóné asszonyomnak mind a kilencz nagy komondor kutyája veszett orditással, mint az oroszlán, rohant ki a kapun keresztül a kastély elé. Különösen a Burkus kutya, mely akkora volt mint egy borju, csodálatos mérges üvöltéssel látszott az utczára kiiramlani. Jaj a gyámoltalannak, a kit ez a sok mérges eb az utczán talál.

Föl is ugrott Kazóné asszonyom s menten utasitá Jánost, az udvargazdát, hogy egy lámpával menjen a kutyák után. Sietett is János, nagy hirtelenséggel öltvén magára a subát s vevén kezébe a hosszunyelű fokost.

A zaj és sivalkodás mind nagyobb lett, holmi erős férfihangok is hallatszottak immár, sőt nyiltan kivehető volt a csengő hang is, mintha csak kocsin jöttek volna uj vendégek.

Egyszerre a nagy sivalkodás közben fájdalmas vonitással nyargaltak vissza a komondorok, egyenesen be a konyhába és előszobába, elbujván ott nagy szűköléssel, azonban a bátor Burkus nem volt köztük, az ott künn vonitott a hóban.

– Tekintetes nagyasszonyom, valami veszedelmes utasok tartanak a kastély felé kocsin és lóháton; nem jó emberek lehetnek, mert a mi kutyáinkat soha ilyen -141- mérgesnek én nem láttam teljes életemben; az egész falu fel van már zendülve; egy lovas legény a szegény Burkust fülénél fogva felkapta a ló hátára s onnan felhajitotta a kastély tetejére; ej-hajh, ilyen legényt sohase láttam; szegény Burkusnak kitörött keze-lába. Megyek az emberekért vasvillára.

– Mégysz ám a pokol fenekére, – mondá Kazóné asszonyom s nagy bátorsággal kiállt a pitvarajtóba. A fölriadt vendégek oda seregeltek háta mögé.

E pillanatban oda ugratott eléje egy lovas legény a sötétből. Lova horkolt, toporzékolt, maga pedig zuzmarás fővel, félrevetett dolmányban és mosolygó arczczal ugy ült a lovon, mint a hogy a szálfa van a földbe nőve.

– Ki vagy legény, mit keressz itt ilyen későn? – kérdé Kazóné asszonyom.

A legény nem szólt, odább ugratott s helyébe nagy csörgéssel és csörtetéssel egy három-lovas kocsi gázolódott.

A kocsi tele volt hóval és bundával, a bunda szintén tele volt hóval és Bánthó István urammal. Az a lovas legény senki nem volt más, mint az a kamasz Feri kölyök, a ki két farkast ütött le a bársonyosi nyilas mellett s mind a kettőt a kápára akasztá, e miatt volt a nagy zenebona a falubeli kutyák között.

Bánthó István uram kikeveredvén a hóból, bundából és kocsiból, nagy tisztességtudással oda állott Kazóné asszonyom elé s megfogván azt és átkarolván és neki kezet csókolván, szólt ekképen: -142-

– Szerencsés jó estét kivánok a kedves hugomasszonynak, az isten tartsa meg erőben, egészségben Kató hugommal és minden háza népével egyetemben, bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, de a rossz utak és a csúf idő miatt nagyon elesteledtünk; majdnem szerencsétlenségünk is akadt az utban s aztán az a rossz Feri gyerek se fogadott szót, azt a két férget magával hozta, noha mondtam neki, hogy az nagy illetlenség lészen ilyen uri háznál; régen akartam már atyafiságos tiszteletem tenni, de most már itt volnék, a ki volnék Dunaszentmihályról Bánthó István, istenben boldogult Kazó Miklós uramnak ötöd izben való és kedves hugom asszonynak hatod izben való unokatestvérje, ez itt mellettem pedig az én rossz Feri fiam, csókolom a kezét kedves hugomasszony!

– Hozta isten urambátyám, – szólt mosolyogva Kazóné asszonyom, a mint kikeveredhetett csókból és ölelésből, – nagyon szívesen látom Feri öcsémmel egyetemben, örültem levelének, vártam jövetelét, köszönöm atyafiságos jó indulatát, tessék beljebb kerülni uri vendégeim közé. János, legyen gondod kocsira, lóra, a dögöket dobd a félszer tetejére, a kutyákat csititsd el hamarosan, isten hozta urambátyám, tessék beljebb kerülni szegény özvegy hajlékomba!

Ekképen történt meg az első találkozás. Az urak, vendég urak ujra bementek a nagy ebédlőbe és ujra elkezdték a barátságos beszélgetést, csakhogy most már nem Balogh János viczispán uram, hanem Bánthó István uram vitte a szót, a kinek el kellett mondani a jártában-keltében -143- talált atyafiság összes dolgait, valamint a farkasokkal való összetalálkozás históriáját is.

– Erről nem sokat tudok tisztelt urak és atyafiak, mert mikor a bársonyosi szőlőhegyből kibukkantunk, akkor a lovak rögtön meghorkantak s erre a Feri a saraglyához kötött hátas lovát előre rántván, egy fokossal hátára vetette magát s előre rutagatott; alkonyodni is kezdett, a szél is vágta szemem közé a havat, hallottam ugyan a farkasüvöltést a nyilas mellett, de látni nem láthattam semmit, csak mikor már a gyerek hozta a két csikaszt.

Nosza neki estek most a gyereknek, hogy beszélje el a viaskodást, de a gyerekből harapófogóval se lehetett a szót kivenni.

»Nem nagy dolog volt az« – csak ennyit mondott, belátván azt, hogy oly fiatal gyerkőcznek ily nagy uri társaságban nem illik beszélni s hogy az a Kató leány, a ki ott hallgatózik az asztal mellett, még dicsekedésnek is találná venni.

Meglehet ugyan, hogy a Kató leányzó minden belső méltatlankodás nélkül elhallgatta volna az ifju embernek beszédét, de Kazóné asszonyomnak bizonyosan fölélesztette volna az ő lelki nyughatatlanságát, ha a Feri kölyök ilyen alkalmatossággal meg nem tartóztatta volna magát a hivalkodástól; és miután már a sok unszolásnak vége-hossza nem akart lenni s a kakukkos óra is az éjfél utáni két órát elkakukkolta, ennél fogva felállott az asztal mellett s uri vendégeihez ekként szólott: -144-

– Megbocsát a tekintetes viczispán uram, valamint tisztes uri vendégeim és atyámfiai is, ha én most már nyugodalomra megyek; – nem vagyok már tegnapi asszony s miután szegény özvegy létemre minden gondot és aggságot magamnak kell viselnem s korán reggel talpon lennem: ennél fogva engedelmet kérek; – tisztes uri vendégeim és atyámfiai mulatozzanak tovább, épenséggel mintha otthon volnának s a miképen becses uri kedvük tartja; ha pedig és a mikor éjjeli nyugodalomra akarnának menni, Kató lányom majd eligazit mindent. Csöndes jó éjszakát kivánok mind közönségesen.

Nosza felugráltak e szavakra mind az öregek és fiatalok, hogy mindnyájan, kit-kit a mint kora, rangja és atyafiságos állása megilletne, Kazóné asszonyomat nagy tisztességgel megöleljék vagy néki köteles alázatossággal kezet csókoljanak. Nem is mulasztotta el ebbéli kötelességét senki sem s jó időbe telt, mig Kazóné asszonyom a maga ágyas házába bevonulhatott, hogy sötét szinü rokolyáját letenné, lelkét és a Kató leányt istennek oltalmába ajánlaná s ekként a napi fáradalmak után nagy lelki nyugalommal elaludnék.

Az urak, vendégurak és atyafiak sem virasztottak tovább. Dalolni és holmi egyéb vidám mulatságot tartani nem szándékozván, a csöndes beszélgetésre pedig az idő már elhaladván, Balogh János viczispán uram ekként szólott Katóhoz:

– Édes lányom, már most nekünk is csak mutasd meg az éjjeli szállást, valamennyien utról jöttünk -145- s utra készülünk, nézd, a dunamelléki atyádfiai is már csak bóbiskolnak.

Kató leányzó fölemelé pillantását s ragyogó szemeivel az ujonnan jött atyafiakra tekintett. Bánthó Mihály uramon igaz, hogy meglátszott az uti fáradság, de a Feri kölyök bizony csak akkor kapta félre a fejét, mikor a leány most először szeme közé akart pillantani. A két farkastól nem ijedt meg, de a leány két szemét nem birta megállni. Szemmel látható volt rajta, hogy nemcsak megrettent, hanem a füle hegyéig el is pirult. Hiába, nem tudta eltitkolni, hogy fehér személylyel nincsen még bánásmódja.

Kató beszólitott egypár leánycselédet s míg az urak, atyafiak egymástól az éjszakára elkövetkeztek: a gyertyákat és lámpákat elkészité.

– Bocsánatot kérek édes bácsi, – szólt a leány viczispán uramhoz, – kis házunkban mindenkinek vetett ágygyal nem szolgálhatunk, hanem a mint édes anyámasszony megrendelte és a mint tőlünk telik, mindenkinek elégséget teszünk.

– Fütött szoba, tiszta szalma, egy korsó víz: ez kell nekünk édes hugom éjszakára, semmi más – szólt Bánthó István uram.

Ugy is lett. Valami huszan a kastélyban kaptak vetett ágyat, a többit pedig Kató leányzó átvezette a csereházba, térdig gázolván a hóban s keresztül törtetvén a hóviharon és sötétségen. Bánthó István uram és a Feri kölyök ott is külön szobát kaptak, a mely már egy hónap óta számukra készen állott, a többi -146- vendég és atyafi pedig három szobában tiszta szalmára heveredett le, mely oda be volt hordva nagy bőséggel s hófehér ruhaneművel be volt takarva, hogy a háznak becsülete csorbát ne szenvedjen.

A következő három napon meg nem fogyatkozott a vendégeknek száma. A hóförgeteg eltorlaszolta az utakat és utczákat annyira, hogy istenkisértés nélkül lehetetlen volt útra kelni. És a mi még ennél is több, se a hóesés, se a szél nem akart elállani, Kazóné asszonyom világ minden kincséért utra nem eresztett volna még egy vándorló legényt se, nemhogy az ő kedves vendégeit és atyafiait bocsátotta volna el, holott éjszakánként a lélek is megfagyott benne, mikor a faluvégéről s kertek alól jól hallhatá a farkasok üvöltését s elgondolá, hogy egykor ilyen időben az ő szegény, istenben boldogult férje urának is czigányputriban kellett tanyáznia. Ha pedig az a putri utba nem esett volna, milyen nagy szerencsétlenség támadhatott volna ebből mind a vármegyére, mind a familiára. Valahányszor e három nap alatt erre gondolt: mindig eszébe jutott a két jusskereső Bánthó atyafi is, a kiket ugyan még a legkisebb aggodalommal bocsátott volna el, ha a tisztesség megengedné, noha őket félteni se igen lehetett, mert hiszen ott volt az a nagy kamasz kölyök. – Olyan erős mint a bika. – Lám a bársonyosi nyilasnál is agyon ütött két farkast. – A mit ugyan jól cselekedett, miután ő, habár azok gonosz szándékkal jöttek is ő hozzá, csúfos véget nekik nem kiván, de mindamellett merészkedjenek csak előhozakodni idejövetelük -147- czélja felől, majd megmutatja ő nekik, merre vezet ki az út Kazavölgyéről s majd tudtokra adja ő érthető módon, ki az az özvegy Kazó Miklósné, született kazavölgyi Kazó Juditha asszony nemes Komáromvármegyében.

A negyedik napnak reggelén elállott a szél s elnyugodott a hóförgeteg. Marasztotta ugyan Kazóné asszonyom az ő uri vendégeit és atyafiait s eléggé bizonykodott a nagy hófuvatok meglábolhatatlansága felől, sőt a kiküldött kisbéres ott az urak füle hallatára mondá, hogy a pásztorháznál a hármas nyárfa mellett legalább is öt-hat öl magasan fekszik a hó, mindamellett hiába volt minden szíves szó és atyafiságos marasztalás.

Nem volt mást mit tenni, mint a jobbágyokat, zselléreket hóhányásra kirendelni, az utat a jáki határig járhatóvá tenni, minden távozó kocsit egy-két lapáttal ellátni s aztán a maradhatatlan vendégektől nagy sok hálálkodással elkövetkezni.

A negyedik napon már a nagy ebédlő melletti szobában a kerek asztalnál csak négyen ültek le ebédelni, ugymint Kazóné asszonyom Kató leányával s Bánthó István uram Feri fiával. Sehogy se lehetett ugy ejteni a sort, hogy a Feri gyerek vagy szemközt ne essék, vagy mellé ne kerüljön a Kató leánynak. A mi egyébiránt Kazóné asszonyomban a legkisebb felindulásnak sem lett okozója, miután olyan hallatlan vakmerőség eszébe sem juthatott, hogy az a kamasz kölyök szemet vessen az ő egyetlen leányára. -148-

Az ebédnek bevégeztével épen a legjobb beszélgetés közben Kazóné asszonyom nagy komolyan felállott az asztal mellett és ezt mondá a fiataloknak:

– Gyerekek, mulassatok a hogy tudtok, kellő jámborsággal, nekem egy kis atyafiságos beszédem lesz urambátyámmal.

– Kivánságára kedves hugomasszony, – szólt Bánthó István uram s ő is megindult utána.

Beérkezvén pedig az ezüst-szekrényes nagy szobába, Kazóné asszonyom a közepére ült ama vörös bársony diványnak, mely állott négy aranyos oroszlánlábon s melynek görbülése hasonlatos volt a dunai csónak görbüléséhez, az orrán egy aranyos oroszlánfej tartván fogai közt arany karikát, farkán pedig lógván rajta piros rojtos, arany bojtos czafrangok, mintegy az oroszlánnak farkát jelképezvén.

– Hozzon ide urambátyám egy karosszéket s foglaljon abban helyet itt velem szemközt, – mondá Bánthó István uramnak.

Miután Bánthó István uram ezt megcselekedte s azonközben Kazóné asszonyom a zsámolyt lába alatt rendes helyére igazitotta volna, két kezét hóna alatt összekulcsolva tisztes komolysággal így szólt az asszony:

– Urambátyám azt mondá, midőn ide érkezvén szegény hajlékomban először láthattam, hogy mi hatod izben való unokatestvérek volnánk. Ámbátor én atyafiszerető jó rokon vagyok minden atyámfiához, legyen az boldog vagy boldogtalan, fi- vagy leányágbeli, -149- osztályos vagy sógorságból eredett, közeli vagy távoli, egyenes vagy oldalágos, szerző vagy tékozló, várakozó vagy várományos, rangbeli vagy szántóvető és ámbátor különösen nagy szerencsémnek tartanám, ha a köztünk netalántán fennálló atyafiság tagadhatatlan valósága iránt megbizonyosodhatnám: mindamellett engedelmet kérek urambátyámtól, hogy noha itt a magam házánál nem illenék, mégis meg kell mondanom, hogy a kazavölgyi családfára a dunaszentmihályi Bánthó-atyafiság nincs följegyezve. Van ugyan egy Bánthó följegyezve ezelőtt mintegy száznegyven esztendővel, de az szecsődi Bánthónak neveztetett és mag nélkül halt el, ő tőle tehát a dunaszentmihályi Bánthók nem eredhetnek.

Bánthó István kétfelé simitá deresedő bajuszát s ekképen felelt a szóra:

– Noha kedves hugomasszony, semmi sincs tőlem távolabb, mint hogy kedves hugomasszonynak itt saját uri hajlékában kedvtelenséget okozzak és noha egy ilyen atyafiszerető nagylelkü uri asszonyságról egyáltalán fel nem tehető, hogy holmi csekély jussbeli viszálykodás miatt a vértagadásra még csak gondolna is, a mi egyébiránt a mi igazaink és erősségeink mellett nemcsak czéltalan lenne, hanem egyuttal veszedelmet is okozna: mindamellett már csak a rám háramló nagy tisztesség okáért is azt kell mondanom, hogy mi valósággal atyafiak vagyunk, habár a kazavölgyi családfában némi tökéletlenség előfordulna is.

– Abban tökéletlenség nincs, – mondá Kazóné asszonyom egész elhatározással. -150-

Bánthó István uram megint kétfelé simitá deresedő bajuszát s igy szólt:

– Nem akarok e miatt osztozni kedves hugomasszony, hanem az mégis igaz, hogy kedves hugomasszony fiágon való dédősapjának apja Kazó Sámulnek neveztetett, a kinek egyik hajadon leányát, névszerint pedig Borbálát, Bánthó Sámuel vette el törvényes hitestársul, a ki szecsődinek iratott, mivelhogy Szecsődön volt prédikátor és esperes.

– Igen is, szolgálatjára kedves hugomasszony, híres nevezetes férfiu volt, a jézsuitáknak nagy virtussal ellentállt s gályán veszté életét.

– A kazavölgyi családfán konvenczionális emberek maradékai nem szoktak följegyeztetni.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának egyik szárnyát s így folytatta a szót:

– Ezen Bánthó Sámuel fia volt ifjabb Sámuel az én dédapám; ennek fia volt Mihály, az én ősapám: ennek fia volt ismét Sámuel, az én nagyapám; ennek fia volt Kelemen, az én édes apám, a ki most 78 esztendős s általam szivesen tisztelteti kedves hugomasszonyt.

– Kazó Borbála, az én ükös anyám, egy kazavölgyi pusztát kapott osztályrészül itt Túladunán, de miután férje gályákra hurczoltatott s a jézsuiták a javakat konfiskálgatták: sem ő, sem Sámuel fia nem ült meg ezen pusztán, nehogy a jézsuiták szagot kapjanak s nyomra bukkanjanak. Bánthó Mihály ősapám nagyon -151- belekeveredett a kurucz világba s nehogy a birtokot elharácsolják tőle: zálogba adta azt nagybátyjának Kazó Péternek, a kedves hugomasszony dédapjának. Ez a zálogos birtok az, a mely miatt köztünk az a kis villongás támadott. Nem ugyan mi köztünk, a kik most együtt vagyunk, hanem eleink között, mert azt elhiheti kedves hugomasszony, hogyha e pör örökséget nem képezne s ha maradékaim megrövidétését lelkemre vehetném, én már régen tűzbe dobtam volna e pörnek aktabaktáit, – olyan igaz, minthogy most itt vagyok.

– Nem kételkedem rajta; az atyafiságot is érteném, noha annak majd bővebben utána fogok nézni magam is; – hanem hát a pörre nézve mi szándékban van urambátyám? Ezt akarom tudni!

– Azt is megmondom, ha rosz néven nem veszi kedves hugomasszony. Tetszik tudni nagy bölcsen, hogy a végső itélet már meghozatott s hogy most már csak a végrehajtás vagyon hátra.

– Tudom, hanem azt is tudom, hogy én apellálok, repugnálok, opponálok, reppellálok s hogy a fölmérésnél, kihasitásnál, becslésnél, executiónál, liquidatiónál, authenticatiónál, statutiónál külön-külön minden remediumot acceptálok, mert én még ötven esztendő mulva is a birtokban akarok ülni.

– Engedje meg a fölséges uristen kedves hugomasszony, hanem ahhoz nekem is lesz egy kis szóllóm s ha csak valami nagy testi vagy lelki baj meg nem látogat, mihelyt kitavaszodik, ide fogunk jönni a királyi és megyei emberekkel. -152-

– A kiket azonban saját uri személyemben fogok innen kiverni söprőnyéllel, mint a csürhét.

Bánthó István uram megsodorintá bajuszának azt a másik szárnyát, melyet az előbbi alkalommal meg nem sodorintott. És folytatá a beszédet:

– Hogy azonban atyafiságos szeretetünket mind az otthon valók részéről is kedves hugomasszony iránt megbizonyíthassuk, mi minden perbéli előmenetelünk daczára is barátságos egyezséget ajánlunk olyan formában, hogy ha kedves hugomasszony a zálogos birtok egyik felét a fele zálogsommáért kiadni hajlandónak mutatkoznék: mi akkor a másik felének örök, nyugodalmas birásában minden törvényes záradéknak magunkra s fi- és leányágbeli maradékainkra vállalásával kedves hugomasszonyt s istennek tetszése szerint származott és származandó maradékait mind végiglen meghagyni szintén hajlandók volnánk.

– Nem alkuszom, nem egyezek, nem amikázok, nem cserebelélek. Ha van jussuk: vigyék el, de felestársa senkinek nem leszek s ki nem adok egy talpalatnyit.

– Értsük meg a szót kedves húgomasszony. Hogy atyafiságos bizodalmamról eleven tanuságot tegyek, azt is megmondom, min fundálódik a mi barátságos ajánlatunk. Tetszik tudni, hogy a régi osztályos levelekben s egyéb fundamentomos irományokban két kazavölgyi birtokról tétetik emlités, ugy mint az egyik, a mely tartozik Kazavölgyéhez és az e néven nevezett kompossesoratushoz, a másik pedig, a mely kazavölgyi pusztának neveztetett és a nemes uri familiának külön -153- kuriális birodalmát képezte. Minek utána az idők folyamában e két határ összeolvadt s különböző osztályok által eredeti formájából ki lett vetkőztetve, most már nekünk nyertes fölpereseknek napnál világosabban ki kell mutatnunk, a határnak melyik részén feküdött légyen azon pusztai birtok, mely Kazó Borbálának öröksége s ekképen a mi igaz jussunk. Ugyde ama közös elődünk Kazó Sámuel, mint tetszik tudni, a cseszneki várba vitte be, mint e várnak kapitánya, a familia archivumát, a honnan az a veszprémi káptalanba szállittatott; mikoron pedig jött volna a török és Veszprémet fenyegetné, onnan a szepesi káptalanba hurczoltatott. Ez archivumban volt pedig az a levél, melyben a kazavölgyi és puszta kazavölgyi határok meg vannak irva és miután boldogult Kazó Miklós urambátyámnak öreg apja Mária Terézia királyunk különös engedelmével néminemü irományokat a szepesi káptalanból kikapott: ennél fogva ama határozó levél vagy ott maradt és ott van mostanáig is, vagy pedig itt fekszik Kazavölgyén kedves hugomasszony birtokában.

Kazóné asszonyom két éles szeme mintha el kezdett volna titkon mosolyogni. Jól tudta ő, hogy az a levél ő nála van, de csak most tudta meg, hogy mennyit ér az a familiának. Kihagyta beszélni Bánthó István uramat, a ki folytatá:

– Nehogy pedig azt gondolja kedves hugomasszony, hogy most már mi az utolsó lépésnél hanyatt esünk, tehát csak azt is megmondom, hogy mi már a Halytó-atyafiakat, kik Kazavölgyéből kitudattak, örök tanuképen -154- hitelesen vallásra birtuk s az ő vallásaik szerint a nekünk esendő rész itt a kastély mögötti erdőben és három táblában feküszik, de mivelhogy sem ez atyafiak üldöztetését, sem kedves hugomasszony zaklatását szívünkre venni nem akarjuk: ennél fogva történt a mi barátságos ajánlatunk, a mire nézve egyébiránt ne legyen köztünk neheztelés.

Kazóné asszonyom két szemén meglátszott a haragnak indulata, két lábát levette a zsámolyról, a zsámolyt félrerugta s aztán felállván egyenesen, csipőre tette két kezét s igy szólt:

– A levél itt van, azt föl nem mutatom; a birtok itt van, azt ki nem adom; a ki lábát ide jussért beteszi, azt majd én fogadom; urambátyámnak pedig megmondom és jól megértse minden mondásomat: kenyerem-savam magának, szénám-zabom a lovának kijárja, de ha a pörről még egy igét ejt az én házamban: föl is út, alá is út. Tisztelem a dunaszentmihályi atyafiakat.

Bánthó István uram most már egyszerre sodorintá meg deresedő bajuszának mind a két szárnyát s ekként felelt:

Bánthó István kiment az egyik ajtón, hogy lovait befogassa, Kazóné asszonyom pedig kiment a másik ajtón, hogy a gyerekeket megtekintse.

Feri még akkor is az asztalnál ült, de halaványan, Kató pedig az ablaknál állt piros arczczal és könyező szemekkel. Valaminek kellett történni a két gyerek -155- között. A két gyerek aligha egymáson nem felejtette eszét.

Kató megrezzent és Feri felállt. És felállván, nagy eltökéléssel odalépett Kazóné asszonyom elé és igy szólott a Kató leányzó fülehallatára:

Kazóné asszonyom sóbálványnyá meredt. Szeme oda villant a könyező leányra és visszavillámlott a vakmerő kölyökre. És szólt:

És megfogta a leányzót egyik kezénél s kilódította a másik szobába. Látván ezt a Feri kölyök, nagy tiszteletlenséggel ezt kiáltá:

– Most elmegyek, de a leányért visszajövök s elviszem magammal, ha mind a három isten állja is utamat.

E megbotránkoztató szavakat nem is sughatta más, mint az éretlen ész és a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül, sőt inkább még ő is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig Bánthó István uram is el volt keseredve az ő szivében a fölött, hogy Kazóné asszonyom által az ő atyafiságos ajánlata olyan kurtán elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig -156- sem, sőt maga is segitett a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a gyeplőszár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az ő nagy szivbéli bántalmát akarta a zsörtölődéssel kiszellőztetni.

A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendő tisztességgel elbucsúzhatott, tőle a sok nagy alkalmatlanságért bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen megköszönhette s őt atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni bizodalommal meghívhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké tartó háboruságot nem okozand az atyafiszerető igaz szívek között. Mindezen kölcsönös kiengesztelődés pedig megtörténhetett amaz idő alatt, míg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó lapátot, abraknak való zabot, etető szénát s egyéb ily szükséges utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinből, ólból, szerszámkamrából, pinczéből, padlásról előteremthetnék s a kocsiban kellőképen elhelyeznék és megkötözhetnék.

Ez idő alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak előtt -157- külön falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli időben még napnyugta előtt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte őket a leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az ő kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna.

Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lőn a baromfiaknak hangos szétriadása s a sírdogáló leányzónak néma megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott megszólalni, csak nézték egymást égő szemekkel, mint két páros csillag. Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszkető hangon ezt susogta:

– Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, míg én érted ujra eljövök? – Ezt kérdezte Feri.

Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak fejével integetett.

A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen oda állt a leányzó mellé.

Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész, el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon, keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem mondá Kazóné -158- asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István uramat, csak az erdő szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle atyafiának. Sőt egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is ejté megváltozása, nagy szótalansága. Erős volt, bátor volt, Duna se vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi kitudódott a következő uton-módon:

Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már lenyugodott:

Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal.

– No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság ütközött beléd.

– Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk? -159-

– Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó szántógyereknek is előbb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi közülünk?

– És vajjon belátod-e elméddel, hogy míg a zálogos birtok kezünk között nem lesz, addig te Kató hugom kezéről nem is álmodhatol; az a birtok pedig kezünk közé nem juthat, míg egy bizonyos fundamentomos irományt meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytől az ekzekuczió még messze van.

– Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani. Nekem a leányzó kell, semmi más.

Bánthó István uram fölkelt ülőhelyéről, elővette a pipaszurkálót, kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt hangon így felelt:

– Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár.

– Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják: elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy -160- hét mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról, hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegről, én se kezemet föl nem emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lőjjön agyon, mint a kutyát. Ne is gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába lészen.

Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az ő lelkében igen erős az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az oldaláról, hogy könnyebb az élőfát gyökerestől kirántani a földből, mint e makacs kölyök szívéből kiirtani a meggyökeresedett elhatározást.

– Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel kiiramodott a szobából.

Bánthó István uramnak az volt az ő rossz szokása, hogy a midőn az ő szíve és elméje valamikép megterhelődött s ennélfogva okos gondolatok hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegődöttek közé, a holott is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az ő szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta, miközben szívének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt lélekkel és világos gondolattal foghatott ő nagy dolgaihoz. Most is azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditő foglalkozását befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is meghallhatának, ujra visszatére. -161-

– No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó: anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát takarodjál, aludd ki magadat.

Bánthó István uram pedig a fiókos szekrényből elővett egy pöcsétes irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját, kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem szükséges tudni – őket jó szóval, gazdag igérettel s a temetősarki füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta: Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon már ott állottak nyeregben a pitvar előtt, hogy az égettboros butykosból nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény hajnali szélben elporoszkálnának. -162-

Érkezésük lőn pedig Csegére még napfölkelte előtt, a hol a hat Tekeressy gyerek, mind valamennyien atyafiak s erős, ifjú legények már türelmetlenül várták őket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tőlük elmaradni sehogy sem akart. Minden jelből látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végből mennének Kazavölgyére, a holott pedig időközben szintén nagy dolgok történtenek.

Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram Kazavölgyéről eltávozott, első dolgának tekinté mindama szobákat kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy éjjeli tanyát tartottak.

Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az ő egyetlen Kató leányát, hogy nagy keménységgel kikérdezze őt ama lézengő, kamasz Bánthó gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felől s e közben betekintsen az ő szívének és veséjének legbelsőbb titkaiba. Teljességgel meggyőződvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket vert a leányzó szívében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé őt ama kárhozatos könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerőségét érdemlett módon vissza nem utasitani, sőt még édes anyja elől is eltitkolni nem -163- irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván tőle a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi Kazó ivadéknak jó hírneve.

A leányzó békén tűrte s külső látszat szerint jó szívvel is fogadta édes anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az ő szívében folytonosan csak a Feri gyerekről gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se ismerte az, a ki föltette róla, hogy ő neki a külső látszat is elégséges. Jól keresztül látott ő a leányzón s azért nem is késlekedett olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját gyökeresen megorvosolhatná.

Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel referendárius uramnak Elek nevű idősebbik fia, jó családbeli, deli külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató leányzót, sőt egyszer már illendő tisztességgel meg is kérette kezét Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy uramnak erős keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek sikertelenségéről s megujitaná a familiával való jó ismeretséget.

Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak előzetes tudomásával -164- és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szívét meglágyitaná s hajlandóvá tenné amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második ünnepen kijövendő Balogh János viczispán uram fog az ő száján kiejteni, hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idő szerinti tiszteletbeli főnótáriusának számára.

Szép volt a házasulandó ifju ember az ő világos kék díszes ruhájában s az ő jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint őt meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szíve táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom előtt, kinek mindenütt jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett.

Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki fájdalmára, noha pedig őszintén meg kell vallani, hogy mind az ifju emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az ő felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki az ő szíve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság miatt világért ki nem mutatnának. -165-

Öreg este volt már, midőn a legjobb mulatozás közben bejött a szobába egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit.

Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az előszobába, az előszobából pedig a pitvarba. A pitvar előtt állt egy lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla:

– Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném, sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szívvel fogad bennünket uri házánál.

– Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné asszonyom, – szálljatok le a lóról.

– Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, előugratva lovaikkal.

– Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy barátunk is Virágh Peti, ihol la!

Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a sok hetyke legény körülrajozta őt, ki a kezét, ki a köténye szélét csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett, akármi vége lesz is örömének a rá következő nap virradtán. Egyedül csak Bánthó Feri mutatta magát szégyenlősnek és tartózkodónak, a mire tudnivalóképen elegendő oka lehetett.

Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor nagy utat bejártak, egész -166- nap le se szállhatván a nyeregből: mindamellett győzték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint később maga elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó belső aggodalmainak.

Végre is telt az idő, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék a kastély belső szobáinak mivoltát (az ő sok hizelkedő szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat: mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban.

Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele, Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája és fekvő ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem kerül elő, noha már a templomba az elsőt harangozzák s a kastélybeli vendégek is már nagy zsivajjal vannak. -167-

Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent, szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja.

– Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok, mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom.

– No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy indulattal, eszébe jutván, hogy az ő lányát ama gonosz jöttment emberek vihették el.

Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget, cselédeket, vendégeket, bejárókat, sőt az egész falubeli jobbágyságot fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok, haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek szíve. A sok léhütő népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott, jajgatott és kérdezősködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap is hiába várta a templomba menőket, ott kellett hagynia templomot, kathedrát, úrasztalát ürességben.

Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval, vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek urfi -168- számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét, sőt még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a belső szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek elől.

Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. Erőt vesz szívének nagy keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És szól ekképen:

– Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik esztendei karácson első napjának estéjén több dunaszentmihályi tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vőlegényét, ugymint marczalházi Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a kazavölgyi Kazó-család első fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erőszakkal s előre eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána e mandátum -169- ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem, kérvén, hogy ebbéli előleges jelentésem nyomban protukolumba vétessék.

Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet, ekként szólt:

– A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való beprotokollálására utasittatik.

Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott:

– Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom: mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül először visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja!

Nosza lőn most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju vendégurak között, kik az Elek -170- ifju urral a házhoz jöttenek. Mind valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész módjára a leányrablók után iramodott.

Igy lőn üres a kastély s igy lőn csendesség annak falai között dél tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erőt vett a gyöngeség, nagy sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket elvégeznék.

Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu felől. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök, a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz:

– Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem kellenek, én szívem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek.

Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, -171- hogy Kazóné asszonyom nem szól, csak sír, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja: szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával.

Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkőzvén Kazóné asszonyomhoz, azt mondá néki:

– Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek, – szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé.

– – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki belőle.

HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.

Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év előtt, de annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kőbányai uj temetőben.

Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény, de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a vidékről vetődött a fővárosba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. Ünneplő ruhája tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetből állott, a hogy illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári ünneplő: ime a négy öltözet.

Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékről. Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt szokta mondani. A bort hát ő is megitta, sőt a mikor a viszontagságok -176- már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is megvolt a maga furcsa elve.

Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát, mert különben itt a fővárosban németnek vagy tótnak gondolhatják. De abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében: annak nem illik a bajuszát kipödörnie.

Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség. De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretője sincsen, száz forintja sincsen?

Toklyó Miskának nem volt szeretője, de száz forintja se volt. Bajuszát tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott. Mert a jó bor: jó kedv.

Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is meg lehet bizonyitani.

Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt, mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés.

Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott, a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki beleül, fizetnie kell két krajczárt.

Csinos, szőke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette jobbra-balra négy-öt apró gyerek és -177- lány, szintén egy-egy széken mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is, óraláncza is, gyűrűje is, függője is. Az ember vagy jóravaló iparosnőnek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett.

Jött azonban az adószedő asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat czédulát, nyujtja a nőnek s kéri a tizenkét krajczárt.

– Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két krajczár?

Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja, nincs sehol.

– Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy elvesztettem az erszényemet.

– No ez szép! Elfoglalni a fizető publikum elől a székeket s aztán nem fizetni. -178-

Urak, urnők, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl, meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán mentek tovább.

De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Ő is megállt. Ő is meg akarta tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elővett a zsebjéből tizenkét krajczárt s oda adta az adószedő asszonynak.

Az adószedő asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nőnek a hat czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig tekintett a nőre s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan magával és sorsával elégedve.

– Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét. Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt köszönettel megfizessem.

Ekkor vette észre, hogy az a nő nagyon csinos nő. Okos, nemes arcza; szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipője. S bizony nem is idős. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne mondaná meg neki nevét?

– Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton -179- 99. szám alatt. Élek a magam emberségéből. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet mi néven tiszteljem?

– Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd épitőmesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a szállóhelyem is.

Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak. Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra vonulnak. A lány mosást vállal. Erős, egészséges volt, mosáshoz, vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan kenyér.

Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerőse. Egy közrendőr. Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendőr pártját fogta a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott.

Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja. Olyan bankhivatalnok -180- s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz, szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában.

Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt el egy vagy két esztendő, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva. Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni.

A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelező is. Még olyan embernek is hitelezője, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban, élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb effélében.

A legelső fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása. A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az első gondja, hogy valami örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a becsületes Toklyó-név is. -181-

De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is Miska, legyen ő is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a Mihály nevet: akkorra már ugy se törődik a világgal az öreg Miska. Öreg lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska marad a világon.

Toklyó Miskának mind e tünődése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska ugyan lehet az ő fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska.

Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az ő gyerekét az ő nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a gyereket a pap orra alá.

– Vak-e vagy nem vak a tisztelendő ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska?

A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendőrt szólitott be, a ki Toklyó Miskát galléron fogta, -182- kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább viszi.

De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste őt szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya előbb szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a bölcs tanácsot.

Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el kell menni a paphoz.

El is mentek a következő napon. Felöltöztek ünneplő ruhába s odamentek ahhoz a paphoz, a ki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó Miskának.

II.

– Tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, megfogadtuk ime bölcs tanácsát, elhatároztuk magunkat a szent házasságra, tessék minket hamarosan összeadni. -183-

– Oh édes gyermekeim, a szent házasság isten rendelése, de azért még se megy az oly hamarosan. Szerezzetek két tanút; te is fiam egyet, te is lányom egyet, tisztességes, szavahihető férfiakat, a kik bizonyságot tegyenek arról, hogy köztetek semmi törvényes akadály fenn nem forog. Azután hozzatok hatósági bizonyitványt, hogy hol laktok, mi a nevetek, mi a mesterségtek s te fiam, nőtlen vagy-e s neked lányom, nincs-e már hites társad? Szerezzetek magatoknak szülői, gyámi, gondnoki vagy gyámhatósági engedélyt a házasságra. Te fiam mindenekelőtt gondoskodjál bizonyságlevélről, hogy katonáskodási kötelességednek eleget tettél-e; hol szolgáltál, a sorhadnál-e vagy a honvédségnél, szárazon vagy vizen szolgáltál-e s egyáltalán szolgáltál-e vagy valamely okból fölmentettek, vagy valamely testi hibánál fogva képtelennek találtak? Ha obsitod van: az is elég. Legeslegelőször pedig hozzátok el keresztleveleteket, hogy én abból meglássam, ki volt apátok, anyátok; – hol és mikor születtetek, hány évesek vagytok, nem vagytok-e zsidók, eretnekek vagy pogányok, vagy egyik is közületek nem zsidó-e vagy eretnek? Ha mindez megvan, akkor gyertek ide ujra tanuitokkal együtt s akkor aztán hétről-hétre háromszor egymásután kihirdetlek benneteket s ha a nagy bőjt közbe nem jön, isten szine előtt megáldom szövetségteket.

Ezt felelte a jó öreg pap. Szavában nem lehetett kételkedni. Plébános volt, apátur is volt, nagy tekintélyben is állott a világ előtt, miért ne mondta volna az igazságot? -184-

Toklyó Miska csak nézte a pap jóságos arczát s szájának szapora mozgását. Aztán körülnézett a szobában. Urunk üdvözitőnk képe s a boldogságos szüz anyának képe s mindenféle öreg és apró szentek képe ott lógott a falakon. Megnézte ezeket is. Azután az ablakon keresztül kinézett a nagy világba. S szemeivel azt kérdezte mindenfelé, hol a pokol fenekéből szedi ő össze ezt a sok tanut, bizonyságot, levelet, hatóságot, obsitot, engedélyt, felmentést, beiktatást, kiadványt, okiratot s mindenféle igazságot? De hiába kérdezte. Feleletet nem kapott sehonnan.

– Igen is, tisztelendő urunk, csókoljuk a kezét, majd utána nézünk a dolognak.

Megfogta az asszony kezét s vezette haza. A mint haza érkeztek: egyet sodorintott a bajuszán. És oda fordult az asszonyhoz.

– No ha te még azt se tudod Miska! Hiszen csak nem vagyok más mint kálvinista! Valamennyi vérem mind kálvinista Komáromban. Te se lehetsz más, mint kálvinista.

– De bizony lehetek én, a minthogy vagyok is. Mert én orosz vallásu vagyok.

– Ugy lelkem, hogy apám is az volt, meg anyám is, hát én se lehettem más.

– Sohase láttam én se édes apámat, se édes anyámat. Engem csak a falu nevelt föl.

– Annak a falunak a neve: Ördög-Ábrány. Valahol ott fekszik a Tiszán túl.

Juliánna asszony csak azért nem vetett magára keresztet, mert a kálvinista természetéhez nem illett. De egy darabig mégis szótlanul nézett Toklyó Miskára.

– Hát már most hogy szerezzük meg mi azt a sok igazságot, a mit a pap ránk olvasott?

Hiszen ha Toklyó Miska erre meg tudott volna felelni! De úgy eltünődött e fölött, hogy még bajusza is lekonyult a nagy tünődésben.

– Ne búsulj lelkem Julcsa, tüstént beszélek Karika Péterrel. Majd eligazitja az az én dolgomat.

Ez a Karika Péter volt a közrendőr. Toklyó Miskának ama hatalmas pártfogója.

Pétert nagyon szerették a főkapitányságnál. Ügyes ember is volt, régóta állt is szolgálatban, de meg különös érdeme is volt. A magyar királyi állami rendőrség központi kandurmacskája egyedül csak az ő szavára hajlott és senkinek másnak szót nem fogadott. Hires macska volt ez az egész fővárosban. Egyszer elkóborolt -186- a Gellérthegy tulsó oldalára is. Ha Karika Péter haza nem hozza: talán elveszett volna örökre.

De ez se használt. A kandurt ugyan haza tudta hozni, de Toklyó Miska baján segiteni nem tudott. Adott azonban jó tanácsot.

– Miska öcsém, nagy a te sorod. Pap nélkül, prókátor nélkül, biró nélkül, följebbvalók nélkül azt elvégezni nem lehet. Hordárra senki se ad semmit, neked pedig nincs költségre és utazásra való négy-ötszáz forintod. Szegődj el valami nagy mágnáshoz inasnak, vagy valami hires bankhoz hivatalszolgának s ha az uraságod pártodat fogja: akkor dülőre jutsz, különben pedig soha.

Toklyó Miska szót fogadott. Nagy mágnáshoz ugyan nem juthatott, de hordárkori széles ismeretségénél fogva egy hires bankhoz csakugyan felfogadták. Jobb hivatalszolgája sohase volt annak a banknak. De Toklyó Miskán is úgy állott az a fényes gombos hivatalszolgai egyenruha, mintha csak rá öntötték volna. Urai előtt napról-napra növekedett becsülete.

Mikor pedig egészen megnövekedett: bekérezkedett az igazgatóhoz. Milliomos ur, képviselő és hatalmas ember volt az igazgató, tetszett neki Toklyó Miska esete, meg is bizta a bank jogtanácsosát rögtön, hogy halogatás nélkül segitse be Toklyó Miskát a szent házasság keritett aklába. Az igazgató viseli a költségeket.

A jogtanácsos tudós és erélyes ember volt s fölötte buzgó. A világ minden váltó és kereskedelmi törvényét, perrendtartását, végrehajtási eljárását, részvénytársulati statutumait s vasuti üzletszabályát tökéletesen tudta, -187- de Verbőczy Hármas Könyvét nem ismerte. Sikerült is neki minden egyházzal, pappal, rendőrséggel, hatósággal, polgármesterrel és kerületi előljárósággal csakhamar úgy összeveszni, hogy utóbb minden hivatalbeli ember a fogait csikorgatta már dühében, ha a Toklyó nevet hallotta vagy papiroson látta. Szegény Toklyó Miska pedig utóbb már semmi hatósághoz lábát be nem tehette, hogy onnan nyomban ki ne dobták volna.

A Toklyó-ügy országos ügygyé kezdett válni. Árnyéka kezdett már ráborulni a hatalmas bankra is.

– Miska, én a maga ügyét tovább nem győzöm költséggel; – a jogtanácsos ur pedig kijelentette, hogy inkább lemond állásáról s kibujdosik Amerikába, mintsem a maga ügyével foglalkozzék. Adok három hónapot, keressen más állást, vagy mondjon le a házasságról.

– Köszönöm a nagyságos ur kegyességét, de nekem a három hónap nem kell, elmegyek azonnal.

– Azért, mert a mióta a szent házasságra akarok lépni: azóta nincs becsületem sehol. Ütnek, dobnak, taszigálnak, a kutyákat rám uszitják, minden hivatalbeli ur úgy néz rám, mint a vasvilla; – én tehát mást gondoltam.

– Azt nem teszem, mert a becsület az első. A mióta a házasságom után járok, megint született egy gyerekem. Most már van kettő. Én a lelkem Julcsámnak megigértem, hogy megesküszöm vele, a gyermekeimnek -188- is törvényes nevet akarok szerezni: nekem tehát meg kell házasodnom.

– Elmegyek irodaszolgának vagy az országbiróhoz, Majláth ő kegyelmességéhez, vagy pedig Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen urhoz, a ki országgyülési képviselő s a világnak leghiresebb ügyvédje. Akármelyik karolja fel az ügyemet: győztes leszek.

Én lettem volna az a képvivelő és az a hires ügyvéd. Az országbiróhoz be nem jutott Toklyó Miska, tehát nekem kellett őt felfogadnom.

Nagyon jól viselte magát. Megismerkedtem asszonyával is. Derék, jóravaló asszonynak látszott. Közeli és vérszerinti rokona volt egy nagy költőnek, már csak ezért is dülőre akartam vinni azt a házassági ügyet.

Tizenegy jogtudós emberem volt az irodában. Ügyvédek, bejegyzett joggyakornokok, negyedéves jogászok. Volt köztük egykori képviselőtársam is.

Összehivtam őket szaktanácskozásra s eléjük terjesztettem az ügyet. Jelen volt Toklyó Miska is a tanácskozáson. Hadd lássa, hogy az ő ügye nem gyerekség.

Előszedtük a Corpus Jurist és a Tripartitumot, Kövyt, Kelement és Frankot, a tridenti zsinat végzéseit és a magyar kálvinisták kánonait s végezetül a Szent Irást. Mert az ugyan bizonyos volt a szaktanácskozmány előtt, hogy csupán csak ezek a nagy auktoritások Toklyó Miskát egyedül önmagukban czélhoz nem -189- segitik, de nem kevésbbé volt bizonyos az is, hogy ezek nélkül az ő ügyének kibonyolitását még csak meg se lehet kezdeni.

Toklyó Miska szent házasságra akart lépni Sághy Juliannával. Juliannának megvolt minden okirata, Toklyó Miskának pedig nem volt meg semmi okirata.

A szent házassághoz eskü kell pap előtt. Ámde házassági esküre keresztlevél nélkül nem bocsátanak semmiféle keresztyént, még magát a királyt se.

Mert a ki férj akar lenni: annak be kell bizonyitani, hogy ő született valahol és valamikor és valakitől.

Be kell bizonyitani, hogy ő valamely törvényes egyházhoz és felekezethez tartozik.

Be kell bizonyitani, hogy azt a törvényes kort már elérte, a melyben neki az országos törvények a házasságot megengedik.

Mindezt csak a keresztelő levél bizonyitja be, semmi más. Ha ezt meg nem szerezhetjük vagy ki nem pótolhatjuk: akkor Toklyó Miska törvény szerint még meg se született. Olyan ember pedig, a ki még meg se született, Sághy Juliannát feleségül nem veheti, ha az isten már tizenkét gyermekkel áldotta is meg őket.

Mindez azonban a megoldhatatlan csomóknak csak kis része volt. Semmi se lett volna könnyebb, mint Toklyó Miskát valamely paphoz odahurczolni, fejére egy kanna vizet tölteni, fölötte egy imát és egy áldást -190- elmondani s őt ekként az anyakönyvbe bevezetni. Kész a keresztelő levél.

Ugy de a keresztelő levélbe bele kell tenni, hogy a csecsemő hol és melyik napon született. De hetedhét országon keresztül se találunk olyan bölcs vagy olyan bolond embert, a ki Toklyó Miskáról megmondhatná, hogy hol és melyik napon született.

Naplóm majd számot ad arról, mennyi munkába került nekem és az országnak ez a házasság.

III.

A világ teremtése hat napig tartott. Eddig tartott az irodabeli jogtudósok szaktanácskozása is.

Különös szerencse lett volna, ha egyenes uton megtaláljuk a keresztlevelet. Ehhez kellett tehát hozzáfognunk először is.

Toklyó Miska agyában valami homályos emlékezet borongott arról, mintha kicsi gyerek korában hallotta volna valakitől, hogy szülei Nagy-Kállóban vagy Ungvárott laktak valaha s később költöztek volna Ördög-Ábrányba. Ezen a három helyen kellett keresni a keresztlevelet.

Először is nagy komolysággal irtunk az ördög-ábrányi orosz görög-katholikus paphoz, hogy Toklyó Miska keresztlevelét küldje meg. Ott születhetett 1840, 1841 -191- vagy 1842 körül vagy a faluban, vagy valamelyik pusztán vagy egy kisebb tanyán.

Öreg ember volt a jó orosz pap. Nem sokat törődött már a világgal és épen semmit se törődött Toklyó Miskával. Nem is felelt a levelünkre.

Ujra irtunk, ujra nem felelt. Akkor megfenyegettük mindenféle hatósággal, felsőbbséggel s erélyesebb beavatkozással. Fél is a pap a hatóságtól, felsőbbségtől. Azért se felelt.

Panaszt emeltünk ellene Szabolcs vármegye alispánjánál, azután a munkácsi püspöknél, azután a vallásminiszternél. A sok abajgatásra adott felvilágositást végtére is. De nem volt ebben semmi köszönet. Még ki is figurázott bennünket.

Azt irta, hogy ő minden anyakönyvet átvizsgált s a vidéken szokásos juhtenyésztés minden terminológiáját figyelembe vette, de ő se Toklyó, se Kos, se Ürü, se Bárány, se Meddő néven semmiféle Miskát az anyakönyvben nem talált. Ne is zaklassák tovább, mert ő öreg ember és istennek szolgája, neki békesség kell.

Volt egy ügyes joggyakornokom. Tudott mindenféle nyelven, még németül is. Adtam neki igazoló levelet s elküldtem Ördög-Ábrányba, Ungvárra és Nagy-Kállóba, keresse fel az egyházak lelkészeit, a városok és községek előljáróit s forgasson fel minden irást, jegyzőkönyvet, anyakönyvet, adóösszeírást, közmunkajegyzéket, birságlajstromot, párbérkirovást, jobbágyok és zsöllérek urbáriumát; – igy majd talán ráakad a Toklyó névre. -192- Mindenféle hatalmas urhoz szóló ajánlólevelekkel is elláttam bőségesen.

Oda járt három hétig s visszajött eredmény nélkül. Nincs Toklyó-familia a világon.

Az egyenes uton tehát nem boldogultunk. Verbőczy Hármas-Könyvének utjára kellett tehát térnünk.

Előbb azonban tettünk még egy kisérletet. Hátha lehetne időt nyerni mégis.

Juliánna asszony ragaszkodott ahhoz, hogy ő s gyermekei kálvinisták maradjanak s Toklyó Miska is becsületbeli dolognak tartotta, hogy az asszony szándékán erőszakot ne tegyünk. Ő is kálvinista akart lenni minden áron.

A vallást se nem illik, se nem szabad olyan könnyen változtatni, mint a felöltőt. Szigoru törvények vigyáznak erre.

El kell menni a paphoz s neki bejelenteni, hogy az ember vallást akar változtatni.

A pap aztán vagy lelkére beszél, hogy csak maradjon meg a régi akolban a régi pásztor mellett, vagy összeszidja kegyetlenül s pokolra kivánja s minden ördögöt, elkárhozást s örökös tüzet, lángot, gyehennát rászabadit. Ha pedig se a szép beszéd, se az átok nem használ: akkor ugy kilöki a szobából, a lába se éri a földet.

De ha négyszem közt löki ki: az nem érvényes. Az áttérőnek két tanut kell azután magával vinni, s ha a két tanu is látja, hogy az áttérőt kilökték: ez már -193- törvényes is, érvényes is. Akkor az áttérőt beveszi az uj vallás papja, különben pedig be nem veszi.

No szegény Toklyó Miska, próbálj szerencsét ez uton is. Hátha igy mégis be tudnánk csempészni a kálvinisták anyakönyvébe. Mindjárt lenne valamiféle keresztlevél a számodra.

Toklyó Miska budapesti lakos volt, neki tehát a budapesti orosz katholikus papnál kellett jelentkezni.

Úgy ám, csakhogy Budapesten orosz katholikus egyház és pap nincsen. Nincs tehát itt kinél jelentkezni.

Budapest bizonyosan leánya valamely orosz hitü egyháznak. Csak meg kell keresni, hol lakik az édes anya-egyház. Bizonyosan az lesz az édes anya, a ki ide legközelebb fekszik.

Meg is találtuk. Hajdu-Böszörmény fekszik legközelebb. Jó magyar fészek; kuruczok és hajduk lakják; ezek már csak nem vetnek gáncsot abban, hogy Toklyó Miska és Sághy Juliánna czélt ne érjen.

Irtam a hajdu-böszörményi orosz papnak s nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy az ő leánya-e Budapest; – ha pedig nem az ő leánya: hát akkor kinek a leánya?

Azt felelte, hogy igazság szerint és a régi hagyományok emlékei szerint Budapest az ő leánya volna ugyan, de az ország kormányai s az egyházak fejedelmei a leányegyház szervezéséről már emberöltők óta megfeledkeztek, igy hát valósággal még se az ő leánya, -194- hanem azért az ő hiveinek ügyeit a budapesti római katholikus egyház lelkészei készséggel ellátják. Toklyó Miska tehát forduljon azokhoz.

Előre láttam, hogy Toklyó Miska megint ujabb bajba keveredik; de most már mindegy volt, a kisérletet folytatni kellett.

Elment Toklyó Miska a belvárosi apáthoz. Öreg, jólelkü, nagy kegyességü, istenes életü, de buzgó hitü férfiu volt az. Toklyó Miska tiszta, fekete, ünneplőruhájába öltözött s nagy alázattal kezet csókolt a jó apátnak.

– Én vagyok az a Toklyó Miska, főtisztelendő szent atyám. De én szüleim után görög katholikus orosz vallásu vagyok s ezért könyörögném, hogy miután nekem itt lelkipásztorom nincs, az én nagy lelki gyötrődésemben főtisztelendő szent atyám segitene meg engem.

– Szivesen édes fiam, csak tárd ki szivedet egészen; – minden bajodnak, bánatodnak és gyötrődésednek isten segitségével orvosa leszek.

– Van egy derék, becsületes asszonyszemély, az én lelkem Julcsám, a kivel már több esztendő óta együtt lakom. Szeretnék vele törvényes házasságra lépni.

– Ugy de főtisztelendő szent atyám, az én lelkem Julcsám kálvinistának született s az is akar maradni, sőt a gyerekeink is kálvinisták.

– Ejnye te Toklyó Miska, te egy istentől elrugaszkodott Toklyó Miska vagy, mit akarsz hát te most én tőlem? -195-

– Csak azért könyörögném főtisztelendő szent atyám, hogy én is a leendő feleségem és meglevő gyermekeim hitén akarnék lenni, adna tehát nekem az én távollévő papom helyett engedelmet arra, hogy a kálvinisták közé átmehessek.

A jó apát arcza elkomorodott. Szemmel látható volt, hogy a szent egyháznak ilyen duhaj módon való megsértése miatt haragos gerjedelem kezd az ő buzgó lelkében erőre kapni. S hozzá még nem is igazi hive ez az ember.

– Mit akarsz édes fiam? Eretnekké akarsz te lenni az én segitségemmel? – Az én segitségemmel? – No várj egy kissé!

Volt a szobában egy kis oltár. Az oltár sarkához támasztva az apát ur botja. Vastag, erős spanyol nád, keresztben álló vastag elefántcsontból való fogantyuval. Nyomott vagy két kilót. Oda tipegett a bothoz a jó öreg apát ur. Jobb kezébe fogta azt a botot s azután oda állt Toklyó Miska közelébe.

A szarvas nem ludtalpu, Toklyó Miska pedig ludtalpu volt. De azért a szarvas nem ugrik oly gyorsan, mint a mily gyorsasággal Toklyó Miska kiugrott az ajtón. Ennek köszönheti szárazon lett menekülését.

Tudtam én azt előre, hogy az lesz a sorsa. De mindegy volt már. Most már csak előre kellett menni. -196-

A törvényszabta időben két előkelő tanuval jelent meg Toklyó Miska a jó apát előtt. A jó apát pedig megint csak kiverte Toklyó Miskát két előkelő tanujával együtt. A minthogy egyebet nem is tehetett jó lélekkel.

Akkor még egy parókhiájuk volt a kálvinistáknak a fővárosban. Két hires papjuk volt ott. Az egyik püspök volt, főrendiházi törvényhozó, nevezetes költő, iró és szónok, emberszerető nemes szivü jó ember. Ő hozzá küldtem Toklyó Miskát.

A hogy sejtettem ugy következett be. A törvénytudó nagy püspök rögtön kiböngészte Toklyó Miska dolgának gyöngeségeit. Kezét megcsókolni ugyan nem engedte, sőt Toklyó Miska kezét megrázta barátságosan, de azért igy szólt hozzá.

– Örvendezik az én lelkem, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged most még az én hiveim közé be nem vehetlek. Mivelhogy az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; – az alkotmány pedig világosan rendeli, hogy az, a ki áttérni szándékozik: saját lelki pásztoránál jelentse ki ebbeli szándékát. A mit te édes felebarátom nem cselekedtél, mert te római katholikus lelkésznél jelentkeztél, holott pediglen te a görög katholikus egyháznak lennél hive. Eredj tehát nyugodt lélekkel haza -197- a te békességes hajlékodba s kezd ujból s most már a helyes uton a te igazságodnak kivivását.

Egészen vidám lélekkel jött hozzám Toklyó Miska. Még dicsekedett is, hogy legalább a kálvánista parókhián meg nem verték.

De ezt csak ugy gondoltam, Toklyó Miskának fenhangon meg nem mondtam. Minek keseritsem az életét szegénynek?

A kálvinista püspök ur szavában mégis volt utmutatás. Hátha Toklyó Miska a hajdu-böszörményi orosz papnál jelentkeznék az áttérés dolgában s onnan hozna két tanu-bizonyitványt? Akkor a püspök urat szaván lehetne fogni s Toklyó Miska mégis csak bele kerülne az anyakönyvbe.

Kocsira raktuk Toklyó Miskát s küldtük Hajdu-Böszörménybe. Elküldtem vele egyik ügyes, virgonczeszü emberemet is. A pap ugyan ott is kilóditotta Toklyó Miskát, de néhány hét mulva a szükséges bizonyitványnyal mégis csak visszaérkeztek hozzám.

Megint elküdtem a kálvinista püspökhöz. E jó püspök urat azonban megtéveszteni nem lehetett. Szórul-szóra igy felelt:

– Valamint öt hét előtt: ép akképen örvendezik az én lelkem ma is, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged még most se vehetlek be az én hiveim közé. Mert igaz ugyan, hogy te most már saját egyházadbeli görög katholikus lelkésznél jelentetted be áttérési szándékodat, -198- de ez meg nem a te lelkészed volt, minthogy te budapesti lakos vagy: Budapest pedig nem Hajdu-Böszörmény. Az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig azt parancsolja, hogy ily esetben kiki a saját lakása szerint való lelkésze előtt jelentkezzék. Te ezt édes felebarátom nem teljesitetted, igy hát rajtad ez úttal se segithetek.

De most már Toklyó Miska igazán elkeseredett s keserüségében sirva fakadt.

– Mi lesz az én lelkem Julcsámból? Mi lesz az én ártatlan gyerekeimből? Segitsen meg méltóságos uram, hiszen én arról nem tehetek, hogy a hol én lakom: ottan nincsen papom s a hol volna papom: ott meg én nem lakom. Adjon legalább jó tanácsot.

– Én, édes felebarátom, istennek igéit hirdetem s nem a törvény parancsait latolgatom. Vannak Mózesek és próféták a te számodra is, keresd föl azokat.

IV.

De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellék úton az örök üdvösségbe becsusszani csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk az egyenes útra.

Jövel jó öreg Verbőczy a te Hármas Könyveddel! Jőjjetek elő ősi jogunk testei és lelkei: te avas Corpus -199- Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank régen alvó híres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a ti tanítástokban az egyenes út.

Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek szüksége lett volna a keresztelő levélre, de ilyen levelet előmutatni nem tudott. Zsidó, czigány, zarándok, remete, szegény legény, uton járó, kóbor hajdu, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy keresztelő levele vagy születési bizonyítványa legyen. Kinek mi köze ahhoz: hol született, mikor született s ki volt apja-anyja? Sokszor maga se tudta s ha tudta is, eltagadta.

Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendős. Az előtt nem sokat törődtek azzal, ki hány esztendős? A ki jó szinben volt: az volt a fiatal ember; a ki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szítta, nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amugy szőrén-pőrén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza: legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült: akkor otthon maradt s ki nem tette a lábát a kályha mellől. A ki meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak nyáladék, mig ugrabugrál. Komolylyá lesz, haja megnő, melle domborodik: már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a főkötőt. Hamis szeme, eleven mosolya, fényes arcza, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. A ki pedig a délczeg asszonyban föl nem ismeri az -200- asszonyt: az olyan ember vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképen való bárgyu ember pedig az, a ki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni. Egyebet nem érdemel.

Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy ur magtalan volt s a veszprémi káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén legidősebb fia örökölje. A mikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután még vagy negyven esztendeig.

Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt gyerek közül hárman álltak elő azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek ők a legidősebb gyerekei. Biró legyen, a ki most már eltalálja az igazságot.

Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek közül tehát csak egy lehet a legidősebb. De hát melyik az? A Jankó, Palkó, Markó-e az?

Édes anyjuk, édes apjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, a ki valamikor megkeresztelte őket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek vagy elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, -201- szolgáló ember vagy asszony akadna talán, a ki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se, mert a három testvér közül kettő bizonyosan nyomban agyonütné vagy világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül melyik a legidősebb.

Vármegye, főispán, országbíró, nádorispán, sőt maga a király is kifáradt már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segitette. Utóbb is meghalt mind a három Gulácsy-fi, sőt kihalt a Tomay nemzetség után a Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden birodalmát.

A pörnek hát vége lett volna, de azért még se sült ki, hol az igazság. Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett hozni törvényt, a mely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendős az az ember, a kiről senki se tudja, hogy hány esztendős.

Tizenkét pap a káptalan. Van köztük prépost, apát ur, hitetlenek püspöke, olvasó pap, éneklő pap, plebános s valamennyi miséző pap. A mit a káptalan nem tud: azt már nem tudja senki. A mit pedig senki se tud, azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekről, hogy több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd. Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak. -202-

A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló barátok, beszédes kéregetők besugnak oda minden titkot. Ha gyerek születik: azt mindig valami titok előzi meg. Az a titok sohase lehet titok a pap előtt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el, a mikor senki se tudja, hogy ki-ki hány esztendő előtt jött a világra.

Te is Toklyó Miska, légy készen arra, hogy a váczi káptalan előtt meg kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váczi káptalan alá tartozik.

Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, a ki keresi a saját életkorát.

Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszu asztal zöld posztóval bevonva. Feszület van az asztalon és halálfej és tintatartó és burnótszelenczék. Elől ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyző: fiatal papokból az asztal végén. Ez a szentszék.

Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját, keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és hányszor? Mikor volt búcsún először és utoljára? Mire emlékszik legkorábbi gyerekségéből? Ért-e életében dögvészt, fekete halált, tatárjárást, kuruczok és labanczok dulásait? Beverték-e fejét valamikor? Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által? Hány gyereknek apja vagy anyja? És igy tovább! -203-

Azután levetkőztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: erről különösen meg kell győződni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak állapota sokat jelent, Minden fogorvos a pokol fenekére utasíttatik. Ugy kell maradni mindennek, a hogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz, hetyke beszéd, föstött arcz, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos tünetek.

Igy készül meg az itélet. S az ítélet határozottan, világosan megmondja, hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendős. Ebben aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad.

Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váczi káptalanhoz. Noha láttam, hogy ennek se lesz egyelőre semmi haszna.

Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem vizsgálhatta, se a tudva nem levő életidőket meg nem szabhatta.

De az országgyülés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani, kinek legyen ezentul annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja meg ezentul, ki-ki hány esztendős?

Folyamodtunk a váczi káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát, vizsgálja meg alaposan: hány esztendős s a férfinemhez tartozik-e, vagy a nőnemhez?

A káptalan elutasított bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a törvény elvette már tőle -204- ezt a hatalmat. Van ő neki egyéb bokros munkája is, csak azt tudja elvégezni.

Folyamodtunk ekkor a fővárosi tanácshoz. Bebizonyitottuk neki, hogy Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy ő hány esztendős. A váczi káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyujt; – nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fővárosi tanács.

Hatalmas polgármestere volt a fővárosnak. Jó barátom. A siker czéljából elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágositsam.

– Jó helyre jöttél barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal vesződünk, azokkal se bírunk. Most olyan embert küldesz ránk, a ki meg se született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel?

Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony valamennyi gyerekét oda vitte. És sirt a polgármester nyakán valamennyi.

A polgármester elküldte őket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte őket a fővárosi képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi dologról, keresztelő levél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és familiáját küldtem mindenütt az iratok utján. -205-

A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fővárosi bizottságok rengetegéhez képest. A mely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazítja azt többé helyes utra semmiféle égi vagy földi hatalom.

Addig jártak az irások egyik kézből a másikba, egyik szakbizottságtól a másikhoz, mig utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke.

– Megint egy gyerek nagyságos uram! Mi lesz én belőlem és szegény Julcsámból, ha ez még sokáig igy tart?

Szerencsére az ország valamennyi hirlapja magáévá tette az ügyet. A külföld is kezdett már ránk figyelni. Állandó rovattá vált a Toklyó-ügy. Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat czime: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt: »Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet tárgyalta.

Ez utóbb is arra inditotta a fővárosi tanácsot, hogy döntsön az ügyben. Döntött is, de nem volt benne köszönet.

»Azért fordulok a székes főváros tanácsához, mert huszonöt év óta itt lakom és mert születésem helyéről nincs tudomásom.«

»Folyamodó az ő kérelmével azon törvényhatósághoz utasíttatik, melynek területén született.« S hivatkozott -206- hetvenhét törvényre, melynek alapján másként nem dönthetett.

»Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy ő anyakönyvezve nincs: ennél fogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényüleg fölvett név s ez őtet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az okból se volt érdemileg elintézhető, mert törvényes nevét bejelenteni elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fővárosi tanács.

Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza ugy állt, mint a bika szarva.

– Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az én becsületes Toklyó Miska nevemet elsinkófálni nem engedem.

Az kellett volna még csak, hogy szegény Toklyó Miskát pörbe vonják idegen név használata miatt.

Törvényes alap volt rá elég. Mert hogy Toklyó Miska, miért Toklyó és miért Miska: ezt ugyan a világért se tudtuk volna igazolni. Hiszen ezt is csak a keresztelő levéllel lehet igazolni.

Egy rendőrkapitány bele is akart kapczáskodni e miatt Toklyó Miskába, de őt szerencsésen lemordiáztam. Várja meg, mig valaki panaszt tesz a Toklyó név viselése -207- miatt. Segitségemre jött Karika Péter közrendőr is. Igy aztán megigérte a mérges rendőrkapitány, hogy bevárja a fölebbezést s a belügyminiszter határozatát.

Olyan fölebbezést is keveset látott még a fővárosi tanács, mint a milyent az ő határozata ellen benyujtottam. Egy fiatal joggyakornokra biztam a fogalmazást, a ki még tud lelkesülni az örök igazságért. Megnyomta a tollat kegyetlenül. Birsággal is büntették miatta Toklyó Miskát. Nekem kellett megfizetnem.

Elővettem képviselői tekintélyemet. Épen negyed százada voltam már minden kormánynak tántorithatlan támasza. Sohase kértem érte semmit. Megmondtam a miniszternek, hogy huszonöt esztendős számadást ró le a kormány, ha most az egyszer igazságot szolgáltat. Ha pedig most se teszi meg: egyenesen átmegyek a szélső ellenzékre. Meg nem állok a köztársaságig.

Használt az erélyes föllépés. S különösen használt, hogy minden fogalmazón, titkáron, osztálytanácsoson és államtitkáron keresztül gázoltam. Hiszen már magam is kezdtem unni a munkát is, a költséget is. Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet rend és jogbiztonság az országban, mig a Toklyó-ügy dülőre nem jut.

A miniszter utasitotta a fővárosi tanácsot, hogy Toklyó Miska számára állitson ki korbizonyitványt.

Idáig tehát eljutottunk valahára. Még magam is alig álmodtam arról, mi lesz ebből a nagy sikerből. -208-

A fővárosi tanács megbizta az V-ik kerületi előljáróságot a korbizonyitványi adatok összegyüjtésével.

Mióta szolgál nálam Toklyó Miska? Meddig szolgált a banknál? Meddig volt hordár? Mennyi időn át napszámoskodott? Hát az előtt hol járt, mivel foglalkozott? Mit csinált Szolnokon, Aradon, Hajdu-Bagoson, Nagy-Kállóban? Ki volt apja-anyja? Élnek-e valahol rokonai? Hol élnek és miből élnek? Kit tud tanunak maga mellett megnevezni? Pintye Gergelyt vagy Rózsa Sándort nem hajszolták úgy meg, mint Toklyó Miskát.

Elmult a tél, tavasz lett. Elmult a nyár is, jól belejöttünk az őszbe s a sok megkeresés, átirat, pótlás, kihallgatás még se akart véget érni. A főváros költségvetésébe föl kellett venni külön irattári szekrényt a Toklyó-ügy iratainak számára.

Addig hajszoltam a kerületi előljárót, mig végre a rendes vizsgálatot és a helyszini szemlét elrendelte. Jelen voltam a szemlén és vizsgálaton magam is.

A helyszini szemlének az volt a feladata, hogy Toklyó Miska tagjait s tetemének mivoltát orvosilag megvizsgálják. A kerületi fizikust rendelték ki erre.

Megmérték keresztben, hosszában. Fejéről, koponyájáról egész statisztikát készitettek. Végre lefényezték előlről és hátulról. A ludtalpát még se vették észre.

Mindezt eddig még csak a kerületi fizikus végezte. Szükségesnek mindezt azért látta, hogy tájékozódást szerezzen Toklyó Miksa életkora felől.

Következett a kerületi előljáró. Most aztán ő fogta vallatóra Toklyó Miskát.

Toklyó Miskát meg kellett fognom, hogy ezért az »állitólagos« szóért hasba ne rugja a kerületi előljárót.

Száztizenhárom kérdést intézett hozzá. Fölirták papirosra az összes kérdéseket.

– Beszélje el Toklyó Miska, micsoda esemény az, melyre életének legkorábbi szakából vissza tud emlékezni.

Ezt fontos körülménynek találták. Lehetett ekkor öt évestől tíz évesig.

Elvégre a kifogyhatatlan kérdések áradatában a gondviselés világot gyujtott Toklyó Miska elméjében.

– Emlékezem arra, hogy egyszer libát őriztem Ördög-Ábrányban a falu végén a libalegelőn, aztán katonák jöttek oda, szétverték a libáimat s ágyukat állitottak föl a libalegelőn. A faluban azt mondták, hogy ezek orosz ágyuk voltak. -210-

Közös erővel siettünk a jó kedvü és nagy tudományu Hegyessy Mártont Nagy-Váradon megkérdezni, mikor voltak orosz tüzérek Ördög-Ábrányban? Nála föl van jegyezve minden katonáról, hogy napról-napra hol járt, mit csinált, hol evett ebédet és vacsorát. Nyomban meg is irta, hogy Krizsiev orosz ütegparancsnok ágyui 1849-ik évi junius hó 29-én délután három órakor voltak az ördög-ábrányi libalegelőn.

Most már az volt a kérdés, mekkora lehetett Toklyó Miska emlékező tehetsége az ő gyerekkorában?

A kerületi előljáróság erre is megfelelt. Tekintettel Toklyó Miska elmebeli állapotának szerény méreteire: ő akkor hét évesnél fiatalabb s tiz évesnél idősebb nem lehetett. Előbb nem születhetett tehát, mint 1839-ben, de később se mint 1842-ben. Vagyis a tudomány szabályai szerint ezen folyó esztendőben ő közép számitással negyvenöt évesnek tekinthető, kizártnak tekinteni azonban nem lehet, hogy egy-két évvel mégis idősebb vagy fiatalabb. Nem ellenkeznek ezzel az orvosi látlelet pontjai s különösen nem ellenkezik bőrének, szőrének, fogainak s egész csontrendszerének állapota.

Hála Istennek! Most már mehetünk keresztelőre. Most már bevezetheti a pap az anyakönyvbe, hogy Toklyó Miska mikor született. Most már törvényesen bizonyos volt, hogy 1839-től 1842-ig mindig született. Válogathat a pap szabad tetszése szerint a napokban. -211-

Nagy volt az öröm Toklyóéknál s meg kell vallanom, én is nagy megkönnyebülést éreztem, hogy az ügyvédi tudomány ekkora diadalhoz is eljuthatott. Nyugodtabban néztem a jövendőnek viszontagságai elé.

A kerületi előljáróság jelentést tett az ügyről a tanácsnak. A tanács pedig áttette az iratokat a katonai ügyosztályhoz. Mert ime most egy ember került kézre, a ki negyvenötéves életkoru s a kinél ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy védkötelezettségének eleget tett-e s az alól nem bujt-e ki tilos úton?

Egyszer csak megidézik Toklyó Miskát a katonai ügyosztályhoz. Megparancsolják neki, hogy pontosan jelenjék meg, mert különben katonaszökevénynek fog tekintetni s elfogatás esetén igy meg amugy tekerik ki a nyakát.

Ne neked Toklyó Miska! A papok kezéből se keveredtél még ki s most meg már a katonák kezébe kerülsz!

Egyelőre azonban semmi ok nincs aggodalomra. A legény öreg legény, ereje rokkant, talpa ludtalp: mitől féljen? Túl van a sorhadi szolgálati időn, túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési időn is. Semmiféle tartalék és póttartalék ő rá most már nem számithat. A vitézi erényekből s katonai képességekből nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza, a bajusztól pedig most már ugy se fél az ellenség.

Megjelent a tárgyaláson s azt kérdezték tőle: volt-e katona, eleget tett-e védkötelezettségének s ha nem volt katona: miért nem volt katona? Mikor és hol volt ujonczozáson? -212-

Ha Toklyó Miska azt feleli, hogy ő sohase volt katona és soha se volt ujonczozáson: talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett volna belőle hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven forint birságot, vagy egyszerüen fölmentik. Hiszen ő anyakönyvbe sohase volt bevezetve. Őt ujonczozásra soha nem hivták, törvényesen elismert születése se volt; olyan volt ő csak, mint a ki ágról szakadt: – ime az első hivásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy ő neki, akár a császárt szolgálja, akár Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen ügyvéd urat; – lesz ő, ha kell, olyan vitéz is, mint Zrinyi Miklós.

Igy kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Ugy felelt, a hogy becsületes emberhez illik.

– Én Ungvárott voltam ujonczozáson, az elmult 1861-ik esztendő május havában. Önkényt jelentkeztem ujonczozásra, mert egy ivásu pajtásaimat mind behivták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi kötelességet behivás nélkül is teljesiteni kell. Meg is vizsgáltak annak módja szerint, de ugy találták, hogy gyönge vagyok s hogy ludtalpam van, ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hivták az ujonczozó bizottság katonai elnökét.

– De jó emlékező tehetsége van kendnek Toklyó Miska! Hát a bizottság polgári elnökét hogy hivták? -213-

– Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktől félni kell, a polgári elnöktől pedig nem kell félni. A kitől nem fél az ember, annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz az elméjében fölösleges terhet.

– Most elmehet Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki ungvári ujonczozási iratokat s ha megkerülnek: ujra kap idézést. Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik.

Az ügyosztály átirt Ungvármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen, adjon felvilágositást arról, vajjon az 1861-iki ungvári ujonczozásnál bizonyos Toklyó Miska nevü egyén ott volt-e a sorozásnál, micsoda szám alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e s ha fölmentették: miféle oknál fogva történt a fölmentés?

Ungvármegye alispánja visszairt, hogy az elmult 1861-iki évből semmiféle ujonczállitási irás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban, pinczében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság, bizonyára minden szolgabiró elvitte magához az iratokat. Akkor a szolgabiráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabirák nem is élnek már, minden haszontalan irást föltüzeltek. -214-

A hadkiegészitő parancsnokság azt felelte, hogy ő nem gyüjti kazalszámra a háji-báji irásokat; ő az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir. főhadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó Miskát.

A kassai generál-kommandó biztositott arról, hogy ő tovább küldte Toklyó Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez.

A hadügyminiszter aztán felvilágositott bennünket, hogy 1867-ben Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott s a sorozási iratokból egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk utána a m. kir. honvédelmi miniszternél.

A katonai ügyosztály felirt a tanácshoz, a tanács fölirt a honvédelmi miniszterhez: Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási irásai?

A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki irásokat réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek előtt. A mi pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fővárosi tanács a katonai ügyosztály utján.

No ezt ugyan eltalálta a miniszter ur! Hiszen másfél év óta egyebet se csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi. -215-

VI.

Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek, Toklyó Miskának már most el nem hiszik az ő becsületes ungvári szereplését.

Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú Toklyó Miskára.

Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év előtt mint alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is őt oda a mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetőjében. De oda már nem megyünk utána.

Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte Toklyó Miskát.

Jegyzőkönyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntető birósághoz.

Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele. -216-

Nem tudta elgondolni, mi lesz már az ő ügyével. Nekem volt ugyan egy kis sejtelmem a jövendőkre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki. Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve.

A büntető biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre kiesik az igazságügyek miniszterének kegyéből és sohase lesz belőle táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt elmulasztja, méltó a példás büntetésre.

Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntető biró, hogy utóbb alig ismertem önmagamra.

Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemőt megbüntetni azért, mert a bábaasszony nem viszi keresztvízre. Erre azt felelték: állitsam hát a biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelősségre.

Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan tisztán állana ma a világ előtt, mint a hajnalcsillag.

Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak kell bebizonyitani állitását. Állitsam elő azt a sajtost, a ki a sorozási iratokat megvette. -217-

Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már. Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz hozzá.

Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és előterjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémítgettem a birót semmiségi panaszokkal.

Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni, felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s előhaladt tisztes kora miatt nem veszik be.

– Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt!

De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az enyhitő körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni.

A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak elitélte.

– Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy Miska nevü kér bebocsáttatást.

Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve. Egyéb különbség még nincs apa és fiu között.

– Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az ágyban fekszik, egy kis baba sír mellette.

Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében vagy bújában sírva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé.

– Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen előbbi kérdésemre. Megnyugszik-e vagy fölebbez?

– Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemő gyerekemhez.

– Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelőnek átadatik.

Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, -219- hogy gyerekágyban fekvő asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék.

Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy azt pontosan és szigoruan végrehajtsa.

Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem tettem. Mig az iratok a felső biróságokat megjárják: beletelik egy esztendő s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka.

Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam, hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék.

Akkor még nem a kőbányai uj temető mellett, hanem valahol az Angyalföldön volt a gyüjtőfogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett büntetési idejét kitölteni.

Beszéltem a fogházfelügyelővel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval és kapczabetyárral.

A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tőle függött, hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart beteg lenni.

A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a fogházfelügyelőtől függött. A fogházfelügyelő jó pajtásom s valamikor honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette. -220-

Először is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bő zárka volt és csak öten voltak benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne. Négy lépés előre, négy lépés hátra.

Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet csinált.

A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztő bácskai kocsmáros. Találtak nála vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitől kapta. Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen lesz, míg ő itt fog ülni.

A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilőtte egyik szemét. Ezért kapott félesztendőt. Meg is érdemlette. Az egész idő alatt mindig azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vízben s mennyi víz van a tűzben.

A negyedik csángópénzgyüjtő nagy hazafi volt. Társait minden áron szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta őket, hogy ha kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s őt válasszák pártvezérré. Társai minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de ő azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit.

Le is nézték őt keményen, mert nem tudta megmondani, -221- hogy őt miért itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelő levélről, házasságról, sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne. Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett s mégis tömlöczbe kerül.

A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt. Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az embereket.

Szemlét tartott a gyüjtő-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élő szóval, ki-ki miért és mennyi időre van elitélve.

– Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok megesküdni.

A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis tovább kérdezősködött.

Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem nevetett. -222-

– Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis borocska.

A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt:

– Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára!

– Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb ételt s hadd ihassék egy kis borocskát.

Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az asztalához s a fogházfelügyelő részére nyomban kiállitott egy bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján; utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy őt naponként szokott élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával lássa el.

Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt ő soha s nem ismert ő semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az emberben: hát -223- talál azonnal, a mennyi csak tetszik. Miből élne a sok orvos, gyógyszerész és fürdőtulajdonos?

Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi gyüjtőfogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét.

Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis tanut, a hamispénzterjesztő bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és a csángópénzgyüjtő nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktől tisztességgel.

Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint szolgálattételre az irodába.

– No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van hátra belőle.

– Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is felakasztanak.

– Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek.

VII.

Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni, hogy egyelőre legalább tovább ne szaporodjanak.

– Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket. Hanem hát senki sem tudja a jövendőt. Eltelhetik még egy hónap is, félesztendő is, két esztendő is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok intézkedni.

Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen?

Első volt a Miska. Ezt már láttuk a büntető biró tárgyaló szobájában. Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból kiszabadult. Volt már vagy hat éves.

Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. -225- Egy sült burgonyával volt nagy viaskodásban. Előre láthatta mindenki, hogy ő lesz a diadalmas, nem a burgonya.

Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergőre állt.

Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsőben. Ez még csak két hónapos volt s most édesdeden aludta az igazak álmát.

Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s harsány hangon igy szólt a gyerekekhez:

– Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé teszek, hogy édes anyátokkal isten szine előtt összekeljek s ti az én törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette, hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak, mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot.

Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást.

Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elő becses egyéniségének védelmével.

– A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsőben. -226-

– Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elől. Megmondtam, mihez tartsátok magatokat!

A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult asszonyához.

– Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig elkényeztetni.

Hallotta is, látta is biz ezt az »édes Julcsám«, nevetett is rajta nagyot, sőt meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát.

– Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a gyerekek neked szót fogadjanak.

Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelőre. Fölkerestük a kálvinisták parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Őt nagyon szigorunak találtuk évek előtt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet vártam tőle. Egyébként ő is csak oly tudós, emberszerető férfiu volt, mint a püspök.

Előadtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivők seregébe való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való tartozásának örökös biztositását. -227-

A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta előadásom alatt. Sohase keresztelt még életében olyan csecsemőt, a ki be is volt már csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünődött, miféle kánonok szerint kereszteljen ő már mostan?

De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. Időt akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához.

– Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét főtisztelendő uram, mindezt jól tudja az én asszonyom.

– Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert ámbátor a csecsemő, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemővel az isteni kegyelem jár. A felnőtteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy Keresztelő János keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának felebarátom ismernie kell előbb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt megtanulta: akkor jőjjön ismét szinem elé.

Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött. Nagy megütközés látszott az arczán, mikor főnöke kijelentését hallotta. -228-

Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek bennem is. Hiszen Keresztelő János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt is megkivánta, hogy büneikről vallást tegyenek. Mennyi idő kell ahhoz, mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s Keresztelő János előtt feltárja?

S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van, a ki azokat pap létére se ismeri.

No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak.

Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak értelmét.

Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen hála, mindent tud.

Azonban a papnak időközben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor ő ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad.

De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De minthogy még se -229- egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus: legczélszerübb lesz időt nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok megtanulására utasitani.

– Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon az isteni tudományban.

A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy ő másként cselekedett volna.

Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté. Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elvesződnek azzal esztendőkig s még se tudják ők se s a mit az egyik héten tudnak is belőle, bizton elfelejtik a másik héten.

Őszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendőhöz. Ereje is fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is szállingózott a fejéből. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sírt már, mint haragudott.

Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat. -230-

Egy estennen szokatlanul kipödrött bajuszszal jött be hozzám. Könyv volt a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt előttem vagy öt lépésre.

Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak ugy döngött.

– Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendő óta húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe rugnak, nehány árva sírdogál értem, de különben a varju se károg utánam. Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom.

Jer hát elő Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak, bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te talán utba igazitasz.

Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy ő szivesen segített volna Toklyó Miskán.

Ismertem már valami egyházi pereskedésből. Konok jellemü, de tehetséges, tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is őket. Azt hitte, azt erősitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy, igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, -231- semmint az igazságból engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden főnökével. Utóbb is a jó lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert csináljon belőle. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba.

– Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni a hiányokat. Könyvből tanulni öreg embernek már nincsen kedve. Vezetőre volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de előttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi tanácsbirónak, zsinati képviselőnek. Nem is lennék háládatlan. El is járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és lelkésztársa nincs itthon.

A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy bágyadt hitü és tudományu öreg képviselőt megerősiteni az üdvösségre vezető tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve.

A következő vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél előtt. Az egész délután és az egész este a miénk lehet. -232-

– Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl fekete ünneplő ruhádba, jösz velem.

Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólítom. Magam bementem az ifju paphoz. De előbb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá.

Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem rontották a levegőt és a jó erkölcsöket, hanem híven ragaszkodtak az ősi csibukhoz és pipához.

A szent keresztséggel lépünk be először istennek birodalmába. Első kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket.

»Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén őket Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében.«

– Ha ez így van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnőtteket, a kik áhitják a szent keresztséget?

– Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sőt nagy lelki örömmel tesszük.

– Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még -233- sem bizhatom a szavában. Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült.

– Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elől térni. De magát öcsém uram menti legalább ifju kora.

– Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem lesz meggyőzni nagyságodat.

Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz.

– Ime itt az élő példa öcsém uram! Ez ama híres, nevezetes Toklyó Miska!

Az ifju lelkész letette kezéből a pipát, az almáriomból kivette a palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak.

Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt, csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját.

Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az -234- asztalra helyezte a medenczét s a kannát és imakönyvet.

– Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen országgyülési képviselő s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek szerény szolgája.

Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel.

»Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében! Ámen!«

Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizéből. Imát mondott, áldást hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges volta felől. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének szólitotta.

Toklyó Miska ruhájából és szemeiből csorgott a viz. Hogy ne csorgott volna könyje, hiszen most hallotta életében először ezt az édes szót:

Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész.

A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése. Azután megtörtént a házassági -235- szent esküvő. Ezzel azonban mégis kellett két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy gyerekük született.

– – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán még ma is folyik az ő fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt.

NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.

A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez előtt egy emberöltővel.

Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény idő; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni.

Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején vékony föstött kendő, nyakán vastag hara-kendő, kabátja kopott is, feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán meleg tutyi.

Az asszony sirdogál. Vagy hidegtől, vagy bánattól folyik a könnye. Talán fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a széltől van tántorgása. Oly erős a förgeteg, hogy erős férfit is meg tud lóditani.

Hara-kendőjébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendőt lobogtatja. Bizonyosan fázik az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sír, nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. -240- Az asszony oda szoritja melléhez a kis gyerekkel töltött hara-kendőt. Mintha féltené, mintha szeretné, mintha melengetné.

Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány. Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni. Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni. Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója. Eladta vagy zálogba adta mindenét.

Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnőnek magával a cselédlánynyal is elég a vesződsége, nem tetézheti azzal, hogy még a kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány? Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára sem, hogy vigyázna tehát urnőjére vagy annak kicsinyeire? Kezes is lehet, nagy evő is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör, zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene az ilyen cselédlány?

De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie. Kivált ha árva -241- vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretője cserben hagyja. Vagy ha falujába vissza se mer menni.

Ez a téglavető nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire. Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat. Egyik-másik gödör tele van nőve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel. Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült már, szanaszét hordta már az őszi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja az avart, ártani nem tud neki.

A szélső gödör észak-kelet felől egészen száraz, pedig magas a partja. Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Őszi hervadáskor, falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy tetejéről is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az ó-téglavető gödreit. S készit belőle puha ágyat, meleg nyugvó helyet üldözött legénynek, menekülő vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó embernek.

A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Ő maga egy szelet száraz kenyérrel -242- elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban? Nem ád az még jártányi erőt se. Attól megveheti az isten hidegje is.

A mint a téglavetőhöz ért: szeme megakadt a szélső gödrön. A hófuvat már nőtt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát.

Nyaka, feje és a hara-kendő tele van már hóval. Piczinyjének harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni.

Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött. Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendője alól, de ott abban a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedő haraszt.

Nyakáról levette a hara-kendőt. Levette a kis gyerekről is s kirázta belőle a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a dermesztő hidegtől. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a két kis lábfejecskét. Azután pedig -243- a kis alvót mélyen beásta és eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A hara-kendőt pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen összekötötte.

Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt előtte a zivatar.

Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé. Zokogásra fakadt s úgy sírt, úgy sírt, szive majd megszakadt.

Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a világ, se a törvény.

Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére gyöngeségét.

De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge karját kitárja anyja után? Mi lesz vele?

Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei nem tudják elkergetni lelkéből a szörnyü gondolatot.

De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztő fagy, bömbölő zivatar ott lepi?

Hátha a sötét zúgó erdőből, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják -244- a piczinyt ott az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sírását, meglátják mozgását: mi lesz akkor?

A nő kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nő arcza. Irtózást gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt.

Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta anyjának vicsorgó fogait.

De mi lesz a gyerekből, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább is nyomorog vele?

Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata, önmagának átka, ha felnő. Ez lesz belőle.

De hiszen fel se nőhet. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében, anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek? Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre.

Az asszony egyszerre felugrott ültéből, mintha örjöngő lett volna. S felsikoltott:

Kifutott a gödörből, föl az országos utra s Herend felé fordult. A hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de ő azért neki ment a zivatarnak. Egy pillanatra -245- megállt. A Bakony rengetegeiből zugott ki a vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza.

Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út széléről.

Fuss te rossz nő, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal.

Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szőrű, mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerőst ugyan megbecsülték, de az ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban, zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sőt róla a csárdásnak mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen paraszt kutyák voltak.

Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felől, bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette őket haza felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták, hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal. -246-

Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik az út közepén, a másik az árokparton.

A mint oda értek az ó-téglavetőhöz: az egyik kutya megállt, fejét föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is megállt, a mint ezt meglátta.

Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá mindakettő s végig szaglálgatta mindakettő. Ismét összenéztek. S akkor az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az árokpartra.

II.

Mindjárt belátta mindakettő, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik vele senki.

Valami ismerős csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember, fahordó ember, -247- ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban, hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerős, akár Herend felől, akár Szent-Gál felől, akár Városlőd felől, akár a nagy erdők felől, majd annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Ők maguk azt nem tehetik.

Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövő-menőt el ne szalasszon.

Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy Böthök uram még ma, ha későcskén is, betámolyog a csárdába. S meg is nyerték volna a fogadást.

Mert imhol la – alig járt az idő négy óra felé, alig kezdett bealkonyodni: már a förgetegből onnan Herend felől mutatkozni kezdett Böthök uram görnyedő alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sőt mosolygását, dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani.

Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott. Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De zajjal járt egész élete.

Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó kedvének, mámorának. -248-

Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor az volt agyában: milyen nagy ur volt ő valamikor a vármegye követválasztásán, tisztujitásain.

Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az útszéli keresztfán s előre megmondja, hogy a nemes ember napja előbb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban.

Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas. Eldalolta egymás után tízszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna egyebet: elalszik.

A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje.

Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már esztendők óta; megugatták már százszor, az is össze szidta őket már százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabőrkét mindig nekik adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt szunyókált az állás déli oldalában. Álom közben még meg is simogatta, meg is ölelgette őket. -249-

Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a havas zivatarnak.

Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendős már az öltözet is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes. Ezek még több esztendősek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált, szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig beléjük, a mennyit kiráz belőlük.

Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messziről is, ki a nemes, ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska!

Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan ember, a ki arra emlékeznék, mikor lőtték utoljára vele a vadat a király asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már az eb is, szarka is; nem is fél tőle egyik se. Hanem a tarisznya nem a régi. -250-

A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet viselhet minden ember, de a tarisznyánál az ősi törvényeket áthágni, megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem született bárány bőréből a juhászlegénynek, tarka lószőrfonadékból a parasztnak, csíkos posztószélből a mesterembernek. Nemes embernek voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bőre, szabása, szijja, kötője, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen, hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék. Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a mikor beleteszik.

Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S ez a fő hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem vadásztarisznyát, hanem csíkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia, ki kovács, ki jegyző, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szőlőbe vagy vásárra ment, a tarisznyája.

Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülő kuvasz meglátta, megismerte s egyet-kettőt ugatott feléje. A gödör fenekéről kijött a másik kuvasz is s most mindakettő eléje szaladt s farkát csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá: -251-

De ő nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott előre. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos régi dalát.

Mig az ó-téglavetőhöz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult előle, hanem ugatta tele torokkal.

Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a válláról s ráfogta a kuvaszokra.

A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz dióverő nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva; semmiképen se akartak megijedni.

Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy ők nem haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek.

Sőt a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör felé, mintha csak azt mondta volna: -252-

Ostoba kuvasz – ő akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni útjából!

Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig csak ott csavarognak, a hol ő, sőt még utját is merik állani s még puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már komolyan meg kell büntetni őket.

Az a kucsma kivül fekete szinü birkabőr, belül fehér szinü birkabőr, köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti az egyik kuvaszt, elfut tőle mindakettő.

Levette fejéről s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz orrára. De a gyalázatos eb ettől se ijedt meg. Megkapta fogaival a kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezéből s hajrá, mintha puskából lőtték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé két első lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra.

Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy segitsen magán? -253-

A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek hajadon fővel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejéről s az vitte el a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetőt leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki fejéről lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejéről. Hanem azt igen is elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tőle, noha puska volt a kezében.

Nincs más menedék, el kell menni a téglavető gödörbe a kutya után, a kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával.

Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt, hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak. De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot?

Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett. -254-

De nemzetes uram nem esett hasra. Sőt a kutyákkal való nagy viaskodás a mámor egy részét is kiverte már a fejéből. Hanem az igaz, hogy a mikor a süppedő haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett.

Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Ő a kucsmáját keresi s gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt gyerek?

Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól. Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is rugdossa a harasztot. Sőt még nyöszörög is valami apró féreg s két eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára.

Nemzetes uram csak néz. Első pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is, meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot.

A két kutya nem felel. Csak nézik ők is jó szemmel a fölébredt kis gyereket. -255-

III.

Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy kis gyerek fészkelődik, a ki senki másra, csak épen ő rá várakozott. Miért nézne két szemével épen ő rá? Miért nyujtogatná két apró kezecskéjét épen ő feléje? Ha nem azért!

Első dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellől s azt föltenni fejére.

Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeiből. Nyilván való, hogy a gyerek ölbe kivánkozik.

Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi ő azt a Pilátusnak se. Nem dajka ő s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy ő ölben gyereket tart. Sohase volt az ő ölében egyéb, mint malacz, nyul, őz-ünő, kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való jószág.

Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll. Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja őt meg senki.

Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli, mint a süldő nyulat.

A poronty már nem szopós. Talán több esztendősnél. Kövér pufók kölyök. Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák. -256-

Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába.

Nemzetes uram ott ülő helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög, de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne, sőt mintha bizakodnék nemzetes uramban.

– Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak? No csak azt várd.

Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab vadászpogácsát. Letör belőle egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe. Vajon mit csinál vele?

Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel.

Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas.

– A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg, te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a boromat is.

Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát. Lecsavarja kupakját, nagyot húz -257- belőle ő maga, azután megtörli a csutora száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz.

No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a csutorában.

– Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort készitek a bőrötökből.

Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben.

De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos felhők úsztak az égen s onnan a vámosi határ felől ragyogni kezdett a holdvilág. Kezdett az idő hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje, lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég.

Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.«

Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle. Lőportartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska, szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendőbe takarva, zsákmadzag, bajuszpedrő, még egy kis csikóra való csengő is. Manó tudja, hogy keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig maradt benne hely a gyerek számára is. -258-

Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta, belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belőle. Még csak nem is orditott a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe.

Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s maga is mélyen befuródott a haraszt alá.

A hold oda világitott torzonborz arczára. De ő csak tovább dudolgatta az altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer eldalolta: ő is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt melléjük a két kuvasz is a hó tetejére.

Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas Bakonyban. A nagy erdők zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak ezüstös mosolya őrködik fölöttetek. No meg a két kuvasz.

Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább kínlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksírás ütődött füleihez. Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább futott. -259-

Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul. Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belőle a kályha mellett. Csuron-víz lett mindene. De ő ezzel nem törődött.

Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó későn este oda szólt hozzája.

Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort is, azt megitta. El is mámorosodott, erőt is nyert tőle.

Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be.

– Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok. Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen megszolgálnám s megfizetne érte az isten is. -260-

– Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk.

Csodálatos erő van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony lelkében!

Az a bűnös nő dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden kínja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden gyötrődése mintha enyhült volna a munkának zaja közben.

De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden fájdalom kiszabadult akkor rejtekéből s valamennyi az ő beteg lelkének rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségből, a nagy erdők mellől, az ó-téglavető gödreiből. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sír most keservesen.

A szemét se hunyta le a nő. Úgy kelt föl idegen fekvő helyéről, a mint este lefeküdt.

S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás néppel.

Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nőnek arczát s szeme az arczon veszett.

Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és reszkető félelem: ebből állott az az arcz. -261-

A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belőle a köny is, a szó is.

– Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném elhozni. Engedje meg az isten irgalmára!

A nő halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani.

– No hát eredj érte. Hanem előbb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá. Hiszen jártányi erőd sincs. Délre visszajőjj!

A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy azt megcsókolja. Szólni nem tudott.

De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá, evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke után gyorsan, mint az evet.

Az anyának szerelme az ő piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes azt kioltani.

Repeső lélekkel sietett az anya az ó-téglavetőhöz. Megtalálta az első körültekintésre. Rohant a szélső gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a süppedő harasztra. A gyermeket nem találta. -262-

Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra meggyőződött, hogy ez az ó-téglavető. Egyik gödröt a másik után befutotta s ujra odarohant a szélsőhöz.

Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél röpködött körülötte.

Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint felugrott, a mint ereje engedte.

Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein.

Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a Gombási csárda két kuvaszát.

IV.

Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két -263- ostoba állat, hogy nemzetes uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben.

De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját felhuzta a két füléről. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas erdei.

Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül.

Ott ülő helyében levette a kucsmát a fejéről. De nem azért ám, hogy istenhez fohászkodjék, a miért őt az isten megtartotta az éjszaka és szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete szőrével mind ama helyekről a havat letörölje. Ennyiből állt a mosdás, fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép soha. Tanulhatnának tőle az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és koru pipesek.

Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy kissé bántotta a lelkiismeret, hogy -264- az este a nélkül mult el, hogy a csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást.

De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi hija is lehet csak a világnak?

Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül. Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul, körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni. Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed.

Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog nem volna.

Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a tarisznyát előre forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó oldalát. Nincs tarisznya.

Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram előtt, hogy a tarisznyának ott kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavető gödörben, a haraszt alatt.

Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya. -265-

Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két apró fülecske akad a kezébe.

De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni, fészkelődni.

Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és vesződség, melyen ő az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási csárdáig.

A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkőztette, talált egy pár gyüszűnyi czipőcskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda ültette nemzetes uram elé.

Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai hajnali időben. Az asztalon most már három állapot világított előtte. A faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban, a mikor bosszuságra gerjedt, azt -266- gondolta, hogy valamelyiket a három közül földhöz kellene vágni.

– Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat mindakettő. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd. Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet ránk! Majd visszajön érte az anyja.

Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban kihajolt a csárdásné öléből s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe kivánkozott.

– No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom, mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis porontyot.

Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az illatos törkölyből s egyet sodorintott kusza bajuszán.

– Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most már ez a dolog, én a bajba -267- beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt.

Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az ötvenedik esztendőhöz, de még mindig csak urfi, azaz legényember.

Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál, követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött, honvéddé lett. Ő is agyonütött egy-két németet, ő neki is beverték a fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták erőszakkal osztrák katonának.

Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök Lidia kisasszony, az ő apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul már nem megy férjhez.

E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett őt kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem volt külön saját háza.

Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlődi határon, néhány darab Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk se ért ugyan sokat, de miután -268- harminczkilencz darabból állt, mégis három nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se.

Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha pedig majd utóbb valamikor mindakettő elköltözik az árnyék-világból: a távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak.

Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy utóbb egészen letett a házasságról.

Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. Ételéről, italáról, fehérnemüjéről gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást, még külső gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a feleség? Hogy napkeltétől napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse, kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje.

Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon dorbézolt nemes -269- uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák el a korhelykedő kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét, korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást, beiktatást, kárlátást, erdőjárást; kocsmák, borok, mértékek ellenőrzését s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti őket haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dőzsölik át a napokat és éjszakákat.

A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a czigányok tüzelőnek. Omlás-bomlás mindenütt. A szőlőt, kertet úgy felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden.

Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki. Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nőtt már, mint az avar. Csak a dőzsölő pajtások előtt volt még, ha volt, valami tekintélye. Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele kialszik. S nem is valami nagy dicsőséggel.

Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az ő jó Lidi nénje komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott?

Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte előtt hazaérjen. A reggeli köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában.

– Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelső kapubálványhoz paskolom.

Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s kiment Lidi nénjéhez.

– Kedves Lidi néném, jőjjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj történt.

– Hát egy istenadta kölyök. Az úton találtam a Gombási csárda mellett. Valami vásározók veszthették el. Azt se tudom fi-e vagy lány. Most ez a nyakunkon marad.

A jó Lidia kisasszony első szóra nem hitt az ő korhely Bálint öcscsének. Pedig csakugyan mozgott valami a tarisznyában. Oda ment, fölnyitotta a tarisznyát és csakugyan nem nyulat talált benne. -271-

Lidia kisasszony kiránczigálta a gyereket a tarisznyából. Mély álma volt a gyereknek a csárdabeli nagy lakoma után, föl se ébredt jó szerével, csak az arczát fintorgatta, csak nyöszörgött és nyujtózkodott.

Megnézte Lidia kisasszony a gyereket elől, hátul, tetőtül talpig. Kisült, hogy csakugyan nem nyul.

– Mondtam már kedves Lidi néném, az úton találtam, a farkasoknak ott nem hagyhattam, a Gombási csárdásné tette a tarisznyába.

– Akkor hiszem el, ha akarom. Vagy czigánygyerek, vagy koldus kölyke, vagy fattyu-gyerek. De most már azt kérdem, mit akarsz ezzel a gyerekkel?

– Attól félek, rajtunk szárad édes Lili néném. Az árokba nem dobhatjuk, mint a kutya-macskakölyket. Minden árok be van fagyva fenékig.

– Rajtunk pedig nem szárad. Én ezzel a fattyuval egy födél alatt nem hálok. Keféld le a ruhádat; mosdjál, fésülködjél meg; úgy áll mindened, mintha ágról szakadtál volna, mintha a förgeteg hozott volna. A hogy kocsmázó, éjszakázó, korhely embernél szokott lenni. Jösz velem a biróhoz.

Szegény jó nemzetes uramnak meg kellett mosdani -272- és fésülködni. Nehéz dolog volt nagyon. De hiába. Nagy bűnének sulya alatt el kellett szenvednie.

Lidia kisasszony beszólitotta a bejáró asszonyt s ölébe nyomta a gyereket. Azután fekete selyemkendőt tett a fejére, fekete napernyőt vett a kezébe s oda szólt nemzetes uramhoz.

Szűz hajadon arcza hatvanöt éves kora daczára is elpirult arra a gondolatra, hogy mellette ölbeli kicsinyt vigyenek az utczán végig.

A biró ott pipázott már a község tanácstermében; jóra való ember volt, atyafi volt.

– Biró uram, bátyám uram, ez az én szerencsétlen Bálint öcsém egy talált gyereket hozott az imént a házhoz. Tessék azt átvenni vagy a községnek, vagy a nemesi közbirtokosságnak, mert én a házunknál gondját nem viselhetem.

A biró kérdő szemmel nézett nemzetes uramra. Nemzetes uram pedig leült, pipára töltött, rágyujtott s tövétől-hegyéig elmondta, hogy esett meg a szerencsétlenség.

– Nem lehet nemzetes biró uram; tegnapelőtt bevonult Veszprémbe bábaasszony-vizsgálatot tenni. Ott is marad néhány hétig, mert irni-olvasni is meg akarják tanitani. -273-

– Addig tehát várnunk kell, mert senkire másra a gyereket rá nem parancsolhatjuk. Megkérlek azonban, édes Lidia hugom, úgy is mint biró, úgy is mint jó atyafi bátyád, hogy addig, mig így vagy amugy nem határozunk, azt a kis porontyot ne tedd ki a hóra. A mennybéli angyalok se viselik olyan jól gondját, mint te.

– Én-e? Mit gondol bátyám uram, én legyek egy födél alatt azzal az aprósággal?

– Hiszen édes Lidia hugom, a mint értem, nem szopós már a gyerek. A bejáró asszonyod meg lesz vele a tehénólban is. Ruhácskáról majd gondoskodik a köztársaság. S aztán nem is várom én meg a bábaasszonyt, majd megszólitom még ma vagy holnap a többi községi szegődöttet is.

Bölcs ember volt a biró, nem hiába volt szentgáli biró. Nemes Lidia kisasszony ugyan savanyú képpel nyugodott meg az elhatározásban, de azért a gyerek csak visszakerült hozzá.

Volt a községnek és közbirtokosságnak egy csomó szegődött embere. Volt négy kanásza. Alsó, felső, belső, külső. Volt két gulyása, tizenöt kerülője, ugyanannyi csősze, két hadnagya, négy kisbirója, négy éjjeli őrje, aztán levélhordó, dobos, kéményseprő, két pap, két tanitó, jegyző, segédjegyző, két kovács, két mészáros borbély, baromorvos, csárdások, kocsmárosok, csaposok, molnárok s több effélék. Mindezeket a község és közbirtokosság fizette. Mindezek a köztársaságból éltek, annak javát huzták, vonták, röviditették. Ezek közt csak akad, a ki a talált gyereknek pártját fogja. -274-

Akadt a manóba. Biró uram mindegyiket meghivatta s mindegyiknek lelkére beszélt. Minden tárgyalásra megidézte nemes Lidia kisasszonyt is. Valamennyinek alapos kifogása volt.

Az egyiknek nincs felesége, mit csináljon a gyerekkel? A másiknak anyósa lakik a háznál, e miatt is megunta már a világot. A harmadik szegény, mint a templom egere, maga se tud élni. Egy csomó ember kint lakik erdőn, mezőn, pusztaságon; oda csak nem vihetik a gyereket. Néhány azt mondta, betegje van a háznál. A belső emberek: papok, tanitók, harangozók, templomatyák, gondnokok, presbiterek, dékánok, egyházfiak nyilván bebizonyitották, hogy ők az istennek szolgái, nekik a köztársaság nem parancsol. A legtöbbje pedig azzal állt elő, hogy amúgy is annyi gyereke van, mint a fűszál; azt meg senki se tudja, hogy ezen tul még mennyi lesz; abba a kis darab világba, a melyet nekik hasitott ki a gondviselés, az a gyerek már bele nem fért.

Csikó volna, borju volna, bárány, gida, malacz volna: azt csak elfogadnák tartásra, de mit csináljanak ők gyerekkel?

Az évszakok rendre eljöttek egymás után. A tél után tavasz, tavasz után nyár, de azért a tárgyalás be nem végződött. Nemes Lidia kisasszonyt minden héten megidézték néhányszor. Nem elég, hogy eddig elég volt lábbelinek télre egy pár talpas tutyi, nyárra egy pár borjuczipő s most minden hónapban elszakad két pár, hanem ezen felül még a sok járás-kelésben annyi tyukszeme -275- nőtt még a talpán is, hogy egész éjjel borogatni kellett s utóbb már a szobából se tudott kimenni.

A gyerek azonban nőtt keményen. Tudott már menni is. Olyan erős lett, mint a vasék. Akkorákat tudott kiáltani, hogy a tizedik szomszédban is meghallották. De ha Lidia kisasszonyt meglátta: annak köténye mellől el nem ment s ha el akarták vinni: orditott, mintha sütögetnék.

Nem különben ragaszkodott nemzetes uramhoz is. A mit annyival inkább lehetett csodálni, mert nemzetes uram még akkor is rá mordiázott, a mikor gyümölcsöt hozott neki a kertből és a szőlőből.

A szent-gáli nemes urak ugyanis, az ő dőzsőlő pajtásai dévajkodtak vele. Nem akarták elhinni, hogy a gyereket az uton találta. Valami czéda elméjü pajtása azt koholta ki, hogy álmában, a mikor a haraszton pihent volna, valami czigányasszony kigombolta dolmányát és mellényét s úgy tette meztelen keblére a rajkót, még a mellényt be is gombolta rá s nemzetes uram még se vette észre.

Hanem azt is beszélték róla, hogy ő nem is a tarisznyában, hanem ölben vitte haza a gyereket. Csináltak róla verset is. »Nemzetes uramnak ölében a fattya – Mit csináljon vele: szépen csititgatja.«

Rossz vers, se füle, se farka, de van benne történeti -276- igazság. Igaz ugyan, hogy szegény, ártatlan, magával jóltehetetlen csecsemőt, a kit anyja elhagyott, ápolni nem épen vétek, de nemes emberhez és királyi vadászhoz még se méltó s a ki mégis ezt cselekedné, biz az elvárhatja magára nemes uraimék sulyos itéletét.

Nem is állta ki nemzetes uram ezt a csufolódást. Úgy ott hagyta dőzsölő pajtásait, mint Szent Pál az oláhokat. Nem látta őt többé se a tanácsterem, se semmiféle kocsma és csárda. Otthon maradt s hozzá látott a dologhoz.

Legelőször is elkezdett furni, faragni s olyan keritést csinált a tavaszra nemesi udvara körül, nem volt annak párja a faluban.

Kora tavaszszal már megcsinálta a lakóház és a többi épület tetejét s azt a bokrétát, a melyet a csucsfal fölött a tető sarkába illesztett, megbámulta mindenki.

A mikor pedig az épületek falait kijavitotta s kimeszeltette s a lakóház ajtait, ablakjait szintén szép zöldre kiföstötte: oly diszes, oly ékes, oly szemre való lett a nemes Böthök-nemzetség ősi kúriája, alig akadt hozzá hasonló Szent-Gál községében.

De hát a mikor kitavaszodott s a mezei munkát meg lehetett kezdeni! Nemzetes uram maga vigyázott az etetésre. Olyan kövér lett minden igása és kijárója, mint a duda. Elvetett ő minden földet s nem hagyott ugaron semmit. -277-

Még egykori dőzsölő pajtásai is, akik annyit csufolódtak, hol egyenként, hol kettenként vagy többesben fölkeresték, tisztességgel megkövették s igaz barátsággal megkérték, ne vesse meg ezentul őket és barátságukat, de sőt inkább vegyen részt nemesi társaságukban.

– De kedves barátaim és atyámfiai, elég volt nekem a szóból. Nem megyek én addig közibétek, mig azért a gyerekért el nem jön az anyja vagy a mig azt ki nem adhatjuk olyan kézbe, mely gondját viseli.

A mikor pedig ezt másod-harmad szájból meghallotta Lidia kisasszony, nyomban eltipegett a biróhoz s nagy komolyan e szavakat intézte hozzá:

– Biró uram, bátyám uram, sohase fáradozzon tovább a gyerek dolgában. Én a gyereket senkinek semmi áron ki nem adom.

VI.

Nagy szó volt ez! Hogy a nemes Lidia kisasszony végkép és örökösen magához vegye azt a gyereket: el nem hitte volna azt senki a világon. Származott is ebből sok nagy bonyodalom.

Mint a villám, úgy terjedt szét a hír a községben. Nyomban eljutott az egész atyafisághoz. A nemes Böthök-nemzetség fiága ugyan már senkiből másból nem állott, csupán csak nemzetes uram uri személyéből, a kit pedig az isteni és természeti törvények szerint halandó embernek kellett tekinteni, de annál számosabb -278- volt a nőági atyafiság. A Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok száz ijafija nézett és várakozott a Böthök-örökség után. A mely örökség ugyan egy embernek is kevés lett volna, de akármilyen kevés is, ősi juss az, – idegennek, jöttmentnek, ágról szakadtnak abban turkálni meg nem engedhető.

S ime Lidia kisasszony mégis talált-gyereket, fattyukölyket vett magához. S ime ez ellen még nemzetes uramnak sincs kifogása.

Nyilvánvaló, hogy már megszerették. Mennyi csúfságot kellett nemzetes uramnak elnyelnie s még is kedveli azt a kölyket. Hogy irtózott teljes életében Lidia kisasszony minden gyerektől és gyereknyafogástól s ime annak a porontynak úgy viseli gondját, úgy eteti, úgy öltözteti, úgy félti; kutyaharapástól, kóborgó czigánytól, kutbaeséstől úgy őrzi, mintha nem is fattyu volna, hanem valóságos Böthök-származás volna. A mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy a mikor azt a kölyket minap az udvaron a kijáró emse föltaszitotta, Lidia nyomban elküldött a javas asszonyért, hogy kenje, fürössze, dagassza meg azt a kölyket, nehogy nyavalyatörős legyen ijedtében. Ki látott már ilyet?

Elkezdték Lidia kisasszonyt látogatni a vén asszonyok. S beszélgetésük mindjárt a kölyökre tévedt.

Szép is volna, jó is volna, isten ajándéka is volna, ha anyja bűnös személy nem volna. Az egyik rábizonyitotta, -279- hogy czigányasszony volt. A másik szentül meg volt győződve, hogy gyujtogató volt, felpörzsöli utóbb a mi falunkat is. A harmadik sok embertől hallotta már, hogy tót asszony volt; csent, lopott, orozott; a mit a szeme meglátott, keze ott nem hagyta; egyik faluból a másikba kergették, most is ott ül a főbiró keze alatt; még a kölyke is szégyent, gyalázatot hoz ránk.

Lidia kisasszonynak két füle volt. Nem dugta be egyiket se. Hanem a mit e beszédből az egyik fülén bebocsátott, a másikon nyomban kieresztette.

Szemmel látható, hogy az egyik szeme kertbe néző; kancsal lesz belőle. Bizonyos az is, hogy tele van belső nyavalyával, úton-útfélen szedte föl valahol. Ki is üt majd rajta, rossz seb lesz belőle, ráhozza a falura a dögvészt. Annál pedig semmi se bizonyosabb, mint hogy ha felnő, elvetemedik, betyár lesz, duhaj lesz s legelőször a jó Lidia kisasszonyt üti agyon. Ott lesz temetésén az egész falu. Hat verset harangoztat rá az atyafiság.

Az a kölyök maga se tiltakozott e beszéd ellen. Pedig többnyire ott hallgatta Lidia kisasszony kötényébe fogódzkodva.

Két nagy fekete szeme csak úgy ragyogott a vén asszonyokra. Sőt a mikor megunta már a beszédet, fölkapaszkodott Lidia kisasszony ölébe, rádőlt kebelére, átkarolta nyakát s úgy összecsókolgatta, csak úgy csattogott. -280-

Épen ez mutatja az emberi tökéletlenséget. Az a Lidia kisasszony inkább hajtott annak a kölyöknek csókjaira, semmint a vén asszonyok megfontolt beszédére, a kik pedig vér szerint való rokon atyafiak lettek volna.

Egyszer meg, mikor már semmi se használt, azt gondolták ki: készitettek madárijesztőt, felöltöztették rongyos, piszkos babaruhába, két lába kétfelé, két karja mint az akasztófa, szájában papiros, papirosra ráírva: »én is haza jöttem a másik után« s egyik hajnalban bedobták Lidia kisasszony udvarába.

Dehogy téritette. Még ez se téritette. Sőt inkább nemzetes uram a madárijesztőt karóra kötötte s a karót a kertbe kiültette. Hadd legyen valami haszna is. Hanem a papirossal pipára gyujtott.

Nem ismerné ám az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy a leányági atyafiság most már lemondott tervéről annak okából, mivelhogy leleményes tervei mind ez ideig rendre meghiusultak. Nem mondott bizony le s ha erőfeszitése néha szünőben volt is: a jó alkalomra várt csupán s erőit arra gyűjtögette.

A bűnös leányzó, a kis gyermek anyja, mind ama nagy belső küzdelmekről s apró fenekedésekről, melyek a leányági atyafiság keblében égtek, mint parázs a hamu alatt, mind nem tudott semmit.

Hogy is tudhatott volna? Hiszen még arról se tudott, hogy porontya él, nem tépték szélylyel a farkasok. -281-

Eszét vesztette, mikor az ó-téglavető gödreiben a haraszton a gyereket nem találta. Ott nyúlt el ájultan a havon és a haraszton.

Bizony jót tett volna vele az isten, ha vásárra menő emberek föl nem ébresztik. Ott a fagyon meggémberedett volna szépen; megfagyott, elaludt volna; elmult volna örökre. Bűnös lelke, gyötrött szive, fájdalma, szerelme, boldogtalansága nem szálldogálna sötét felhő gyanánt a Bakony fölött. Nem keresné senki, nem üldözné senki. Elfelejtenék szülő földén, elfelejtenék a herendi kocsmárosék is, nem okozna annyi bajt és zenebonát se nemzetes uramnak, se a tekintetes, nemes vármegyének. S nem okozna annyi búbánatot és annyi keserü szenvedést önmagának.

Az emberek azonban, akár kell, akár nem kell, belekeverednek a sorsnak dolgaiba s jobban akarják azokat igazgatni, mint a hogy maga a sors elgondolta. Lám azok a vásáros emberek meglátták a piros hara-kendőt a havon, oda mentek, az ájult nőt kezükre vették, egyik kocsijukra föltették s bevitték egyenesen Veszprémbe.

Útközben költögették, élesztgették. Mindjárt látták, hogy fiatal, szép asszonyszemély. Vagy lány, vagy menyecske. Seb nincs rajta, keze-lába nincs eltörve; nem is bódult, nem is részeg; – lélekzetén se bor, se pálinka szaga; bizonyosan szivfogásos; valami kórság elfogta a szivét.

Ha tudták volna, micsoda kórság! Bizonyosan ott hagyták volna a hónak, hidegnek, éjszakának, éhségnek, -282- Bakony erdejének. Ezek majd hamarosan örökre kigyógyitották volna minden nyavalyából.

Hóval dörzsölték a halántékait. Pálinkát csöpögtettek a fogai közé. Az egyik ember kibontotta a szive körül a ruhát s ott a szive táján meztelen testét szájával melegitette. Szinte megirigyelték társai, hogy épen ő jött erre az üdvös gondolatra.

Szemeit kinyitotta, felült, körülnézett, látta az embereket és kocsikat s egy pillanat alatt, mint a villám, leugrott a kocsiról. El is esett a hóban, megint felpattant s futni kezdett. Kétszer is elkiáltotta:

Két-három fiatalabb ember utána iramodott s elcsipte nyomban. Vezették vissza a kocsikhoz.

Az emberek rendbeszedték ruháját, nyakán és vállán szépen megkötötték hara-kendőjét s ujra felültették a kocsiba.

Meg se köszönte az a bűnös lány. Hanem a mint egy mély vizmosáshoz értek, megint könyörögni kezdett.

Nem is hagyták Herenden. Kissé úgy is megkéstek. Ha Herenden hagyják: biró előtt, jegyző előtt százféle kérdezősködésre kellett volna felelniök. Alkalmas időre épen nem érnek be a vásárra. Aztán hátha törvény, hátha biróskodás lesz a dologból. Mentsen isten attól, hogy őket tanuknak fogdozzák. De meg mit is tudna csinálni egy kis paraszt falu egy ily bomlott elméjü teremtéssel? Veszprémig meg se állnak vele. Ott leteszik az Angyal vendégfogadóban. A fogadóst megkérik: izenjen be a városi kórházhoz. Az majd beizen. Oda jön a város kapitányja, átveszi, elvezeti. Ő róluk szó se lesz. Nevük nem jön a tanuk jegyzőkönyvébe. Nem kell csúszniok-mászniok a legnagyobb dologidőben egyik hivataltól a másikig, Pontiustól Pilátusig.

A legokosabban volt ez így kigondolva. Így is történt szóról szóra. Csak a vége felé változott meg kissé a dolgok jól kigondolt rendje.

A lány, úgy látszik, sorsában megnyugodott. Nem szólt, nem sírt, nem panaszkodott többé. Sőt ott a kocsiülésben meg se mozdult ezen tul Veszprémig. Két kezét összekulcsolta, mintha imádkoznék s a mikor Veszprémbe délután három órakor beértek s a kocsik az Angyal fogadónál megálltak, szép szeliden maga szállt le a kocsiról s az emberek szavára nyájas engedelmességgel ment be a fogadóba.

De nem várta ő azt meg, mig a kórházat értesitik -284- s mig eljön érte a városkapitány. A mikor nem ügyeltek rá egy pillanatig: kisurrant a szobából, fölment a Benedek-hegyre, onnan fölvánszorgott a várba s ment egyenesen a vármegyeházához. Megállt a vármegyeház kapuja előtt s benézett a kapun.

A kapu alatt ott sétált az őrség. Kősó Ferencz megyei huszár volt az őrség. Zöld mentéje, piros nadrágja, forgós és makkczimeres csákója csak úgy fénylett, tündöklött. Sarkantyu a lábán, kivont széles fringia a kezében, tarsoly az oldalán. Bajusza kipödörve kegyetlenül. Meglátja a lányt s annak halavány, búbánatos arczát. Pattogósan kérdi:

– Szegény bűnös lélek vagyok. Nagy a vétkem, se isten, se ember meg nem bocsáthatja. Számot vetettem az élettel. Nem tudom tovább elviselni.

Jött arra másik huszár, a ki most nem volt őrség. Oda szól neki Kősó Ferencz.

A huszár melléje áll a lánynak, megfogja balkarját s vezeti a várnagyhoz, az irodába.

Ott ül a várnagy kopott karos széken asztal mellett. Az asztalon irások, irószerek, tőr, pisztoly, kutyakorbács, rabkenyér. Jobbról-balról kisebb asztal, mindegyik mellett irástudó rab; számit, vonaloz, irkafirkál mindakettő. Vas nincs a lábán egyiknek se. A falakon köröskörül fogas. A fogason vasak lógnak. Alakjuk egyféle, súlyuk különféle, rozsdás valamennyi. Az ajtóban két huszár; fegyverben az egyik, puczéran a másik. Az ajtón át hol be, hol ki rabokat kisérnek. Kemény, goromba, rövid szóval osztja ki rendeletét mindegyikéhez a várnagy. Nagy bajusza, nagy szakálla úgy hozzá szokott már a goromba szóhoz: föl se veszi, meg se mozdul. Se bajusz, se szakál.

A lány hall is, lát is mindent. Nem ijed meg semmitől. Vagy talán nem is lát, nem is hall már semmit, azért nem ijed meg. Lelke talán ott jár már, a hol a halottakat jegyzik, nem az eleveneket.

– Hová való vagy? Hány éves vagy? Mit akarsz? Mi terheli a te bűnös lelkedet? Beszélj szaporán!

– Szegény boldogtalan cselédleány vagyok. Elmultam huszonegy esztendős. Nagy vétket követtem el. Kitettem, elvesztettem, halálnak adtam édes picziny ártatlan gyermekemet. Ezért jöttem ide. Várom itéletemet, várom halálomat. -286-

Könnyei kitörtek, inai megrogytak, a huszár ott a háta mögött megkapta, hogy el ne essék.

– Vigye kend a tizenhetedik számu zárkába. Megvizsgálják kendtek gondosan.

VII.

A bűnös lányt bevezették egy mellék odúba. Ott voltak a bünjelek. A káplár ügyelt, két huszár megkezdte a motozást.

A lány szó nélkül engedelmeskedett. A káplár szavára letette fejéről a kendőt, nyakáról a harakendőt, leoldotta kötényét, levetette kopott kabátkáját, mellénykéjét, szoknyáját és alsó szoknyáját. Úgy ült ott egy hideg fa-széken egyetlen tiszta ingben. Térdét összeszoritotta, domboru mellén ingét két kezével összefogta.

Megtapogatták, meggöngyölgették minden darab ruháját egyenként. Kabátjának, szoknyájának minden ránczába belekandikáltak. Nincs-e valahol elrejtve tű, ár, kés, ölőméreg, pénz, irószerek vagy egyéb efféle gyilkos és ártalmas szerszám? Mert a rabnak puszta testén s nyomorult öltönyén kivül nem szabad lenni semmijének.

Találtak a zsebében három krajczárt. Ez volt minden pénze. Fölirták papirosra.

Találtak ugyanott egy varrótűt, egy kis ollót, három gombostűt, kevés fekete s fehér czérnát és pár rőfnyi vékony -287- kötőszalagot. Találtak gyüszüt, kézi tükörnek tört darabját s egy imádságos könyvből kiszakitott lapot. Szegény bűnösök imája volt rajta isten irgalmáért. – Ezt is felirták ugyanarra a papirosra.

Találtak összegöngyölgetve egy darab rongyot is. Ki se bontották, meg se nézték, hanem mint szemetet félre dobták.

A leány lehajolt érte, fölvette, ajkához emelte, összecsókolta azt a rongyot. Könnyei hullottak rá.

Kiveszik a lány kezéből. Kibontogatják. Egy kis rongyos gyermekfőkötő, czérnából horgolva. Mikor az az édes piczi angyal a világra jött: ezt viselte legelőször. Fejecskéje azóta kinőtt belőle. Lesz annak már innen-onnan esztendeje. Az az ostoba lány azóta mindig magánál hordja. Pedig semmi haszna belőle. Nem is ér semmit.

El is dobják megint a huszárok. A lány most már nem veszi föl, csak nézi zokogva.

A lány feláll, elfojtja zokogását. A huszárok gondosan körülnézik, elől-hátul. Harisnyáját körül motozzák térdétől bokájáig. Levettetik vele ócska lábbelijét. Azt is megnézik. Harisnyában, lábbeliben semmi gyanusat nem találnak.

Hát hiszen igaza van. Arcza halavány, de életszinü. Állása egyenes, karja és lába erős, melle és csipője domboru, a fiatalság és üdeség illata sugárzik termetéből. Nem kövér, de nem is sovány.

Bizony egészséges. Csak lelke vonaglik halálos kinokban. Csak szíve vérzik ezer sebből. De ez nem való a hivatalos iratokba.

De bizony volna. Egyetlen váltó inge ott van a herendi kocsmároséknál. Ha megmondja: azok is megtudják, hogy ő rossz nő, rabságban van. De miért kelljen azoknak azt megtudniok? Azok jó emberek. Oly szivesen adtak menedéket, jó szót, meleg ételt, éjjeli szállást. Még azt is megengedték volna, hogy piczinyjét magához vegye. Ne tudják meg azok, hogy ő hová jutott.

– A mig a vesztőhelyre ki nem visznek. Addig jó lesz ez is, a melyik rajtam van. Akkor meg majd akad jó lélek, a ki tisztát ad rám.

A két huszár rá nézett a káplárra, a káplár nézte a lányt. Átkozott szük az a huszárdolmány, de a szívből még se tud minden érzést egyszerre kiszoritani. Akár bomlott, akár bűnös az az ifju nő: bizony isten, -289- meg tudná sajnálni az ember. Még ha huszár, még ha káplár is az ember. Csak hogy azt elárulni se nem szokás, se káplárhoz nem illendő. Sőt annál keményebb hangon beszél vele.

– Öltözzél fel iziben. Jöjj utánam. Lesz még neked jó néhány napod itt, ha már egyszer ide kerültél.

Magára hányta kevés ócska ruháját a bűnös lány, ment a káplár után, belépett a tizenhetedik számu odúba, az ajtót becsapták rá s a nagy závár aczélrugója nagyot csattant, mikor a káplár a termetes kulcscsal ráforditotta a závár nyelvét. A nagy csattanás végig harsogott a börtön széles, homályos folyosóján. Hangja behatolt a többi odu ajtajának leső ablakán. Minden odu tele volt lakóval, eleven halottal. A halottak felugráltak s oda állottak a leső ablak elé. Hátha hallanának valami ujságot. Azután elkezdtek maguk közt tanakodni. Vajjon uj eleven halottat hoztak-e be vagy a régiek közül vittek el valakit? Talán a szabadságra, talán messze rabságba, talán a betegek közé, talán a temetőbe! Ismerős-e vagy idegen? Ártatlan-e vagy sulyos kölöncz terheli a lelkét? A csattanás hangja lassanként elenyészik. Nem nyujt felvilágositást ezekre a kérdésekre.

Ne is számits arra te boldogtalan teremtés, hogy a törvény a te kinjaidnak majd hamarosan véget vet. Nem tudod te még, mi az a törvény.

Nem az ám a törvény, hogy a ki vétkezik: annak bűnhödnie kell vagy ezen a világon, vagy a más -290- világon. – Ez csak a vallásnak, csak a szívnek, csak az istennek törvénye.

Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek, enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és ügyvédek törvénye.

Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán, öt-hat táblabiró, vádló, védő, jegyzőkönyvvezető. Az asztalon feszület, halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres őr, te is boldogtalan nő ott állsz az asztal előtt s melletted is fegyveres őr s felolvassák, kihirdetik előtted az itéletet.

Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is, czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár.

A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a szembesítések, a szakértők, a jegyzőkönyvek, kimutatások, tárgyalások, halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások, kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védők és szakértők marakodásai: ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendők; te nem látod istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot áraszt, – nyár és ősz megérleli édes gyümölcseit s a késő ősz csöndes alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló falevéllel: te -291- mindezt nem látod bűnős lány. Arczod rózsái elhullanak, piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád.

Ez a valóságos törvény. A mikor végső itéletedet kihirdetik: az már igazi enyhülés.

A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat.

Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát előbb el kell végezni. Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény cselédlány, a kinek az élő istenen kivül nincsen pártfogója.

Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van nyomtatva előre.

Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve? Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol laknak? Van-e védőd? És miért nincs védőd? -292-

Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán, töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra. Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavető gödörben. Tíz körmével kiásta volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha pedig már a piczinyje nem él: ő se akar élni. Ő nem akar bujdosni a törvény elől. Ő lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe nézni nem tud, ő el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel, most számoljon le vele a törvény, ő csak istennek irgalma elé akar most már járulni. Semmi mást nem akar.

Hiszen, ha a papirosnak szíve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az ő igaz, őszinte beismerését, bűnbánó vallomását.

Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szíve. Hiába volt az ő igaz beismerése.

A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értő emberek az ó-téglavető gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait.

Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye főmérnökét. Oda vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörről térképet készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát meg nem találták három napon át.

Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tíz ivnyi jegyzőkönyvet irt össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elő a kölykét a föld fenekéről is.

Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit először beszélt. Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog elrothadni.

Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az ősi bevett jó szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az ő puszta beszédére s akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát, ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ, ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes, nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek tekintélye?

Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi. -294-

Javas asszony, kuruzsló banya, a kiről a fél falú azt állitja, hogy méregkeverő.

Kenyerevesztett faczér bába, a kiről azt jelentette a járási orvos, hogy gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben.

Szentül meg van győződve mindenki, hogy romlott lélek ez az asszonyszemély mind. Ezek közt volt Gergő Zsuzsi, a boldogtalan anya.

A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa. Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban?

Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavető gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas, holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg kellett volna őt találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem az ó-téglavető gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne is tünődjék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék -295- a vizsgáló birónál s deritse föl ekként az egész állapotot.

Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják.

A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok tanácsba.

VIII.

Nem azért adta ő magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából. Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is.

Az ő megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint a halálos büntetésre. Elmult az ő édes kis gyermeke, el kell mulnia neki is. – Lefeküdni oda, a hol az ő kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni vele még egyszer valahol a messze világban, a melyről csak az imádság tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban.

Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis ruhácskáját?

Bizonyos, hogy az ó-téglavetőnél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen nem volt ő eszén se akkor délután, -296- se másnap délelőtt, a mikor kereste és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste?

Nem hazudott. Látja az isten az ő lelkét, hogy ő nem hazudott. Bűnös az a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a lélekben mindent. Ő nem hazudott. Ő úgy mondta el az igazságot, a hogy ő tudta, érezte.

Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös teremtéssel, mint ő, nem is beszélhetnek más hangon.

S nem is rossz emberek az urak, sőt jó emberek. Hiszen az a kis gyerek nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban keresik, mint ő kereste, pedig ő mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van igazuk s ő maga tévedett?

Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál fényesebben, hogy nem az ó-téglavetőnél, hanem másutt hagyta el gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan ő tévedett, azért nem találta meg se ő, se a biróság a nyomokat.

Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szívvel volna hozzá a káplár.

Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör, tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is mondta már egyszer-másszor:

– Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze.

– Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak előtt való beszédemben, kiigazíthatnám-e vallomásomat?

– Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még jobban bele ne keveredjél a bajba.

Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy szokás, az alkalmatlankodás miatt.

– Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam zavarodva; talán -298- nem is az ó-téglavetőnél, hanem valahol másutt, más mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében.

Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzőkönyv s viszik a lányt vissza börtönébe.

Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat, fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzőkönyvek, díjak, költségek, fuvarok halomszámra szaporodnak.

No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál fogva vezeti a törvénytevő urakat.

Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak. Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság.

Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább híznak és szaporodnak.

A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült, kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor? -299-

Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a Gergő Zsuzsi-féle irások ott vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgős dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgősebb, mint a Gergő Zsuzsi dolga.

– Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név nélkül? Hát hogyan szólitottad?

– Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, ő megvár minket irgalmasan.

Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt.

– Egyik se él. Árva vagyok. Rokonaimról se tudok -300- semmit. Kis koromban elkerültem szülőföldemről. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény cselédlány.

– Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös egyedül; ő se tudója, se látója semminek.

Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az ő szivének édes vagy keserü titka. E titok csak ő rá tartozik és az istenre; nem tartozik a földi birákra.

Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban kell lenni minden titok kulcsának.

Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét.

Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A jegyzőkönyveket tovább kellett írni.

– Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem, kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemő-ruhácskákat Devecserben összevásároltam s kimentem a kolontári erdőbe. Megkértem szépen Mihály bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az ő putrijukban szültem, ott is maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg őket az isten. Tudom, hogy meg is áldja! -301-

No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják ők, hogy csakugyan volt gyereke a bűnös nőnek.

– Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt gyereked.

Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen ő maga akarta a szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság.

A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt vallotta, hogy ő nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal asszony vásárol csecsemőruhát, ő nem ismer meg egyet se, ez az eset régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a lányt, ő meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit.

No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az ő jólelkü felesége.

Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bírni. A jó Mihály bácsi pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a vidékről, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás -302- látta egy év előtt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe szegődött el kanásznak valahova.

Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a mérnököt és a herendi napszámosokat, sőt maga se ment el, de azért a maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az ő kolontári putrijában Gergő Zsuzsi egy egészséges gyereket?

Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek, mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre megy.

Jó késő ősz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen megjöttek az irások, feleletek, jegyzőkönyvek, kisérő levelek, a melyek mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi nyoma.

De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur, hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt.

Ily értelemben ő maga részéről be is fejezte volna a vizsgálatot s kifejté és megbizonyitá bőségesen a maga nézetét.

Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol -303- a törvényszék megakad: ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia.

Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hívná azt a boldogtalan anyát, haját lesímitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki:

– Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendő. Sőt, ha elhinném is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél. Elbocsátlak tehát istennek szent hírével. Viaskodjál önlelkeddel s várd az irgalmat vagy a büntetést az időtől, a mely elmulandó s a gondviseléstől, a mely örökkévaló.

Így beszélne s így cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértője. S a mikor már a fiskus is megakadt: akkor elő kell állania a szakértőnek.

A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt, hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértőket. A vármegye főorvosát és járási orvosát.

Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem csorbitja-e, nem gyöngíti-e az elmének valami zavara vagy betegsége?

Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét elvesztette?

IX.

Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani, hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bőröd kevéssé szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem mérsékelten táplált: mindezt jegyzőkönyvbe kell venni a jövendő idők tanulságainak gyarapítása végett.

Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés?

Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel.

Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, -305- homályos-e? Nem azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a szívben, minő emlékezésnek fénye és sötétsége, minő reménykedésnek szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról, nedvekről és szövetekről, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra, hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te igazságodhoz mindenképen oda tartozik.

Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e jobbfelől, vannak-e balfelől? S nagy komolysággal jegyzőkönyvbe írják elvégre, hogy nincsenek se jobbfelől, se balfelől. Gondos készülődések után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle zsábák is feltünően hiányoznak.

Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén, középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű, vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány.

Hát még a kérdezősködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid, nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk? -306-

Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled, hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit, szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tőlük egy ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem voltak-e a te apai és anyai őseid iszákosak, nyavalyatörősek, háborodott elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettől?

Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sírva fakadni, úgy szeretnél elfutni, elmenekülni e tudós emberek elől. Mire jó, mire való ez a borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani?

Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási orvosnak, megyei főorvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig nem lehet.

Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést. Olvastatnak vele könyvből. Elmondatják vele minden imádságát könyv nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékező és itélő képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják neki a megfigyelő rabszoba asztalán.

A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét rámereszti a tudós szakértőre. Bámul.

– Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette.

Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, míg a világ világ lesz?

Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzőkönyvbe iktattatik. Az ily feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a szakértői vélemény, mely megállapítja, ép elméjü-e a lány?

Azonban a szakértő tudósok fő feladata mégis csak abban áll, kutassák ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja?

– Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak előtt mindent apróra beszélnem?

– Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt előre megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan terhedre lenne, ha huzódoznál. -308-

Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétől. Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia semminek.

Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértők úgy, a hogy a tudomány parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna.

Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre.

A két tudós szakértő összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is kérdik: már is gyermekére tér át.

– Hogy láthatnám én azt? Elvette már tőlem az isten örökre az én nagy bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne hozzám messziről, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is előttem, a lelkem repes az örömtől. Máskor meg ott látom az ó-téglavető gödörben a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám meghalva, megfagyva, -309- szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre hozni. Elfutok tőle, megint visszafutok hozzá, erőm még se fogy el, se nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja hulló könyeimtől.

A két tudós szakértő most már mindent tud. Ismeri a lánynak testét-lelkét, minden gondolatát. Jegyzőkönyvük megtelik mindenféle ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba foglalni a véleményt.

Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leírják, részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is, idegen országban is.

Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat közös erővel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó előre is haladt, rögeszméi mellett már látásai is vannak.

Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne voltak már az időben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment -310- férjhez egyikük se. Így maradtak pártában. Minden jótékonysági női fáradozásnak s névtelen áldozatnak ők állottak az élén. Az egyik kissé kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte őket a Három Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte őket mindenki.

Ők is meghallották Gergő Zsuzsi esetét. A megyei főorvos házi orvosuk volt, elbeszélte nekik részletesen.

Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan háborodott elméjü-e a boldogtalan?

– Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje, mint a napvilág.

A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az ő szavára ugyan semmit se lehet adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Ők, ha birnak vele, majd gondját viselik.

A szakértő orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság elkészült határozatával egy hónap alatt.

A tudós szakértők kimondták, hogy Gergő Zsuzsánna huszonkét éves helvét hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nőcseléd, ez idő szerint vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült, kezdetleges -311- ismeretekkel bír, ez idő szerint minden heveny kórtól mentes állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva, valószinüleg öröklött hajlamok által is elősegítve, kezdődő és gyógyíthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább fejlődésben előre láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes állapotban lett volna, de minthogy sem külsőleg, sem belsőleg semmi kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhető nem volt: ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelő vallomásai másnak, mint agybántalmai kifolyásának nem tekinthetők.

Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sőt ha vallomása mindenben igaz volna is, másfél évre terjedő vizsgálati fogsága által úgy kell őt tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe véve tehát a szakértői véleményt is, a mely szerint gyógyíthatlan agybetegségben szenved, őt ártatlannak kellett találni s ügyét megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli. -312-

Egy szót se értett belőle, kivált mikor már a szakértői véleményt is felolvasták előtte.

Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét.

Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt vele a Három Grátia lakásáig.

Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon.

– Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam Gergő Zsuzsit. Csókolom a kezüket.

– Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitől, a vármegye nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó cselédleányt.

A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a kisasszonyoknak s elment útjára.

A lány is kezet csókolt úrnőinek. Most már szabad volt. A világ törvényétől most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott szivében.

– Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák ezt kegyes kisasszonyaim!

Fölruházkodott azonnal. Úrnői ellátták mindennel. Egy hónap mulva a szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegő, istennek ragyogó napja és a szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De úrnői is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben. -313-

Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon: mindamellett, sőt annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság.

Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény Gergő Zsuzsi előtt gyerekéről elő ne hozakodjanak, mert ezzel csak rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik! Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a világért se.

Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos, szófogadó, otthonülő, mindenhez értő, mindig éber s hűséges, mintha mellettük nőtt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után elhatározták, hogy mégis előhozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották, hogy ebből baj támadjon. Eszti volt a legidősebb, őt bizták meg a hősi vállalat végrehajtásával.

Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött, varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a szóval.

– Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták, nem volt neked soha piczinyed.

A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az ablakon.

– Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye megunta már a velem való vesződséget. Aztán honnan is tudhatnák ők, hogy nekem piczinyem volt?

– Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát, enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre. Visszajövök becsülettel!

A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott ültéből: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen, okosan tisztességesen gondolkozik!

Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a kirándulás s aztán ki láthat a jövőbe? El nem lehet ugyan hinni, hogy a tudós -315- orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekről. Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei főorvosnak egy szót se szólnak, mert különben összeszidja őket kegyetlenül.

A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s ment Herendre.

Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendő előtt éjszakai szállást kért tőle – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén.

– Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szívem szerint megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam.

– Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak, hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom, jóravaló lány vagy, meg is érdemletted. -316-

– Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan.

A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb csak előáll a szóval.

– Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor találta az ó-téglavetőgödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé volt az?

Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva, szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott.

– Teremtő istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! – Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavető gödörben! – Él, ugrál, fut is már! – Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem!

Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották fejük fölé. Lehuzta nagy erővel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott. Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki. Most volt már igazán megbolondulva. -317-

Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértők. És az volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta őt csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben. Egészséges is az a kölyök, mint a makk.

– Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam már. Elhozom magammal rögtön.

– No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. Előbb agyonlő téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az udvarából.

Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit, rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant előre.

Szent-Gál nem messze van Herendtől. Talán fél óra se telt el, ott volt a lány. Sohase járt az előtt abban a hires faluban. A szélső háznál már kérdezősködött, hol az ő kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé. Akárkit talált elől-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta, hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az ő gyereke ám, nem a nemzetes uraméké. Nem csinált -318- titkot senki előtt, sokan azt is hitték, hogy megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig.

S ime csakugyan ott játszott az ő aranyos kis gyereke a ház előtt a porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fővel volt. Arcza poros, ingecskéje, felső ruhácskája poros, csak arcza volt gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettős csillag.

Megismerte az anyja első pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van valami az égben, van valami az anyaszívben, valami ösztön, valami sejtés, valami áldás, valami istenerő, a mely az anyának megmutatja az ő gyermekét. Oda rohant az a nő piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez szoritotta, majd kisajtolta belőle a lelket s hullott a piczinyre öröme és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporeső.

De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket!

Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel.

Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik. Viszik be gyerekével együtt a község házához. Állitják a biró uram elé. Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tőle egy lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekről.

– No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket!

Hát hiszen szép az ifjú nő arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az első szerelmi csókot érzi s szívének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta elveszett gyermekét.

Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége ott ragyog homlokán, pihegő piros ajkain, égő szemeiben s pirosló arczán. A kemény szívü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava szeliddé válik, mig vastag ősz bajusza alól napvilágra jön.

– Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom.

– Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az egész nemesi közönség.

Fogta a gyereket, kivette a lány kezéből s vitte haza. Nemzetes uram ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával.

A lány nem akarta ugyan öléből kiadni a gyereket, de biró uram intésére mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az ő piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is, a piczinynek is.

A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet, hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak s a nemes vármegyének.

De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az esküdt is, a főbiró is, hogy a kis -321- gyerek csakugyan ott van nemzetes Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a gyerek. Ő találta. Ő vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, ő viselte gondját, tehát övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja.

A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott Gergő Zsuzsinak, a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se.

XI.

Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére kirendelt. Ő se hitt a lánynak könnyedén. Ő is a biróság és a szakértő urak véleményét tartotta egyelőre alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra. Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább meghalt volna, mintsem kivegyék kezéből. -322-

– Mit tehettem én szegény, erőtlen cselédlány? Ellenem volt az egész falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos szerszámmal, egy nagy menykő fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz.

Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idő szerint Veszprémben tartózkodó Gergő Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkező esetben várhatja magára a biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket.

Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a maga csürhéjéből, ne kivánja az övét.

Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott. Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze Boldizsár, két fia már tisztviselő, három meg annak készül, ha megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, -323- a szent-gáli atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye.

Elmondta a biróság előtt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, ő azt fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy ő úgy találta s mint igaz találó tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Így rendeli ezt a Hármas Könyv és a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint Gergő Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett, bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erős, egészséges, fölserdült nő lehet, senki más; Gergő Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az ő méhéből született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek -324- csak egy anyja lehet, ennélfogva mindaddig, míg nemzetes Böthök uram egy másik nőszemélyt elő nem állít, a ki ellenmondhatlanul bebizonyítja, hogy a gyerek tőle származott, kénytelen az isteni és emberi törvények előtt meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni. Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja magára a végrehajtást s annak minden következését.

A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a kirendelt fiskusnak igazsága.

Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb, mint a kirendelt fiskusé.

Először is a pör személyes oldalával kell végezni. Hiába hánytorgatja a felpörös, hogy nemzetes uram még csak legényember, a kinek felesége nincs. Ha igaz lenne is, hogy legényember semmiféle gyerekhez jogot nem tarthat, még sokkal igazabb az, hogy hajadon leányzónak épen nem lehet gyereke. Az isten azért szerezte a szent házasságot, hogy annak segélyével szaporodjék az emberi nemzet. A szent házasságon kivül való szaporaság nem számit. Törvénytelen az és semmis s a mi hazánkban nincs is rá példa; idegen országok törvénye pedig nálunk birói figyelembe nem vehető. A személyes fogyatkozások feszegetését tehát hagyja abban a felpörös, mert ebből mindenképen csak ő rá hárulhat minden rövidség. -325-

A törzsök és tartozék törvénye is csupán csak nemzetes uramnak ád igazat. A szilva csak addig tartozéka a szilvafának s az alma az almafának, míg róla le nem hull. Ha már megérett és lehullott róla: akkor a gyümölcs többé nem a fáé. Az a kis gyerek pedig már érett gyümölcs s régen lehullott a maga fájáról. S aztán azzal is tisztában kell lenni, meddig tartozik a csikó, a borju, a malacz az anyjához. Csak addig, a míg szopik. Tovább nem. Ha már a maga emberségéből is megélhet: már akkor nem az anyjával együtt tesz egyet, hanem az anyja is más, ő maga is más. Mindig így volt, a mióta bölcs törvények vannak a világon s így van most is.

Hogy egy gyereknek nem lehet két anyja vagy tizenhárom: az szent igazság. De hogy nemzetes uram talált gyerekének csupán csak a felpörösnő lehetne az anyja, senki se más: ezt az állitást komolyan venni nem lehet. Annak a gyereknek keze, lába, feje, füle, orra s minden tagja egészen olyan, mint Szent-Gálon létező minden más hasonló koru gyermeké. Ha pedig a többi gyereknek nem ő az anyja, hát akkor mi jogon meri állitani, hogy épen ennek az egynek ő volna az anyja? Azt is kereken tagadja tekintetes Szömörcze ügyvéd ur, hogy felpörösnőben az anyaság minden törvényes kelléke megvolna. Az anyaság csak akkor áll elő, a mikor már gyerek van. Gyerek pedig nem létezhetik apaság nélkül. De hát hol van az apa? Hol van az anyakönyvi kivonat? Hol vannak a mindenféle törvényes bizonyságok? Ezek nélkül anyasággal dicsekedni minden -326- isteni és emberi törvénynyel ellenkezik. Ime így állja útját felpörösnő jogának a Hármas Könyv és a Jognak Teste! Mindenképen igaz pedig, hogy név nélkül gyerek nem lehet. Felpörösnő maga is beismeri, hogy az ő gyerekének neve nincs, holott nemzetes uram talált gyerekének igen is van, – annak Bálint a neve. Minthogy pedig a vármegye tudós szakértői kimondták, hogy ők semmi jelét és kétségtelen bizonyságát nem találták, hogy a lány valaha egészséges gyereket szült volna a világra s a biróság is ezt bölcs itéletében megerősitette, de azon felül a lány maga beismerte, hogy képzelt gyerekét kitette, elhagyta, mindenkinek martalékul engedte s ezzel úgy tekinthető, mintha minden jogáról örökre lemondott volna: ennél fogva őt el kell utasítani s keresetét alaptalannak kell kimondani. Viselje a pörnek költségeit.

A biróság nemzetes Böthök uramnak adott igazságot, a minthogy mást nem is tehetett. A lánynak sok nagy sűrü könyhullatása s a Három Grátiának jó szive és buzgó fáradozása mind nem ért semmit. Az igazságtól eltérni nem lehetett s a gyerek nemzetes uramé maradt.

– Dehogy kell. Kell a manóba. Fölebbezek, panaszt emelek, ujitok, pótolok, árvaszékhez folyamodom, még a nemes vármegye közgyülését is megkeresem, de az igazságot bukni nem engedem. -327-

Csak úgy hizott szegény lánynak a lelke, hogy ily igaz pártfogót adott neki a vármegye. De azért mégis megkérdezte:

– Erre nézve a kártyavető asszonyt kérdezd meg édes lányom, mert én a jövendőmondáshoz nem értek. Én csak annyit mondhatok, hogy én legalább tiz év alatt véget vetek az ügyednek.

Boldogságos isten! Tiz év! Hiszen akkorra már nagy lesz az a gyerek s egészen elszokik, elidegenedik édes anyjától. Akkorra már nem is szeret mást, csak nemzetes Böthök uramat s a nemes Lidia kisasszonyt. Igaz, hogy e két jó lélek megérdemli. Ők mentették meg a haláltól s ők viselik gondját most is. Tele is van hálával az anya szive ő irántuk. De hát ő vele mi történjék? Hát ő neki, az igazi anyának, már sohase legyen többé édes kis gyereke? Tíz évig várjon ő ezért? Hiszen akkorra már ő is megöregszik.

Bizony mély fájdalom fogta el a szegény anya szivét, a mikor mindezt meggondolta. De segiteni nem tudott se ő, se a kirendelt fiskus.

Segitett azonban a gondviselés, a ki közbenjárónak kiválasztotta erre a nemes Böthök nemzetség leányági ivadékait: a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes-családok nagyszámu tagjait.

Nemzetes Böthök uram ugyanis a nagy pörbeli diadal után nem fért a bőrében. Igaz, hogy nagy eset volt. Igazi édes anyától is el tudta pörölni a gyerekét. Erre még nem volt példa a vármegyében. Más ember -328- örül, ha az idegen porontyot lerázhatja a nyakáról. Ő pedig ragaszkodik hozzá, megköti magát, pört áll, fut, fárad, buzgólkodik, költséget nem sajnál, csakhogy a gyerek az övé maradjon.

Most már nem elégedett meg azzal, hogy a gyereket fölneveli. Most már jó Lidia nénjének segitségével embert is akart belőle csinálni.

XII.

Az a három esztendő, a mióta nem gyülésez, nem tanácskozik, nem vadász és nem dőzsöl, nagyon meglátszik a gazdaságon. Igása, kijárója, rideg marhája felszaporodott. Tücski-hajtski elegendő. Termései jók. Bajuszát és öltözködését se hanyagolja el annyira. De a mennyire szaporodik egy részről a jószág és a becsület: ép úgy gyüjti maga ellen más részről a megszólást is.

Vén szamárnak tartják. A ki a legszebb életidőt eldőzsölte, se nem dolgozott, se meg nem házasodott s most lát a szerzéshez, a mikor már se neki, se másnak nem lesz benne gyönyörüsége. Már utóbb templomba járó is lesz s bemászkál a reggeli s délesti könyörgésekre. Csak az van hátra. Minek szerez? Kinek szerez? Kinek gyüjt? Hiszen vele ugyis kimulik a Böthök-nemzetség.

– Azért se múlik. Majd megmutatom én! Azt a kölyköt örökbe fogadom, nevem és vagyonom ráháritom. -329- Nem vagyok én hízó, az én halálomra ne számitson senki.

Ez a meggondolatlan beszéd szülte a nagy bajt. Mert ez a beszéd eljutott a nőági rokonság fülébe.

– Hallották kegyelmetek? Most már nyiltan is hirdeti, hogy minket, vér szerint való rokon atyafiakat meg akar rabolni s mindenét arra az úton-útfélen talált fattyúgyerekre akarja hagyni. Még nevét is. Ezt a csúfságot el ne türjük. Ezt a fajtagadást meg ne engedjük.

Kiválasztottak maguk közt egyet. Okos, higgadt, közbecsülésben álló férfiut. Az öreg Láthó Istvánt. Menjen be a vármegyéhez, keresse föl a kirendelt fiskust, kérdezze meg: mi kell ahhoz, hogy Gergő Zsuzsi megnyerje a pörét s magához vehesse kis gyerekét?

Haza jön Láthó István. Egybegyülnek a családok. Meghallgatják Láthó István előterjesztését.

Csak tanú kell? Csak bizonyság kell? Pénz nem is szükséges, csak igazság kell? Hiszen az álom se könnyebb, mint ez a dolog.

– Utána nemes atyámfiai! Ki erre, ki arra! Egy hét alatt legyen bizonyság, legyen tanú elegendő.

Tíz vállalkozó atyafi tíz felé ment. Másik tíz beült a kocsmákba. A Gombási csárda, a herendi kocsma s az Angyal fogadó egy nap se volt vendég nélkül, valaki közölük mindig ott iddogált s a jövő-menőkkel, árosokkal, vásárosokkal beszélgetett.

Nem vittek ők magukkal se mérnököt, se szakértőt, se esküdtet, se iródiákot, se pandurt, se megyei huszárt. Mindez csak rontja, zavarja, késlelteti, behomályosítja a dolgot. Jobban tudják ők, mi a teendő.

Nem telt bele egy hét, megtalálták a kolontári kanászt, Mihály bácsit. Nem ment az a Muraközbe, csak a nem messze fekvő Dobos erdőbe. Tudta ő jól, hogy őt a vármegye keresi, de nem ment el az esze, hogy maga jelentkezzék, mikor nem mondták meg előre, hogy miért keresi. Most már tudja. Most már eljön ő tanúnak akár a szolgabiró elé is. Emlékszik ő mindenre, mintha tegnap történt volna. Megismeri ő Gergő Zsuzsit ezer közt is. S megismeri gyerekét is, ha akkorára nőtt volna is már, mint a kútágas. Jó lány volt, derék lány volt, az ő putrijában szült s ott is lábbadozott. A mi igaz: igaz.

Szóra birták a Gombási csárdásnét is. Hiszen megmondta volna ő az igazságot az esküdt urnak is, ha kérdezi. Kérdés nélkül csárdásnénak törvény dolgába avatkozni nem szabad, de nem is tanácsos. Látta ő a gyereket az anyja ölében. Ő etette meg forralt tejjel s egyéb apró kis falatokkal. Négy krajczárt fizetett érte az anyja. Szakasztott az a gyerek volt, a kit hajnalban -331- nemzetes uram posztószél-tarisznyájából kezénél, lábánál fogva kihuzott.

A káplár hajlandó volt megesküdni arra, hogy a lány zsebjében kis-gyerek-fejkötőt találtak. A herendi jó kocsmárosné is elmond majd mindent, a mit tud, noha ő a gyereket nem látta. Föltalálták azt a vásárra menő három noszlopi embert is, a kik a boldogtalan anyát az ó-teglavető gödörben meglátták s kocsijukon Veszprémbe vitték. A mi pedig a legfontosabb: megtalálták Karakó-Szörcsökön azt a szegény jóravaló bábaasszonyt, a kinél a kis gyerek esztendeig volt anyjával együtt.

Meg se foghatta a világ, hogy a megyei esküdt mind ezekre hamarosan rá nem bukkant. Bizonyára azt a szegény lányt, mikor rab volt, ezekre nézve meg nem kérdezte, az pedig halálra szánva, halálra készülve, talán nem is tudott, talán nem is akart mindenre emlékezni.

Most jőjjön csak nemzetes Böthök uram a tárgyalásra! Hozhatja most már magával Szömörcze Boldizsár ügyvéd urat vagy akár a Herkó pátert, nem boldogul most már sehogy se.

Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr észre is vette csakhamar a dolgok fordulatát, a mint a tanuk névsorát meglátta. Beidézte magához nyomban nemzetes uramat.

– Uram öcsém, baj van! A leányági atyafiság annyi tanut hordott össze, hogy mi azzal megbirkózni nem tudunk. Ajánlom a békességes egyezséget.

– Már hogy én egyezzem? A gyereknek egyik felét -332- talán odaadjam az anyjának, a másik felét pedig megtartsam magamnak?

– Nem úgy gondoltam. Dobni kell annak a lánynak valamit. Negyven-ötven forintot meg egy ünneplő ruhát. Többet ér az annak, mint az a nyivácskoló gyerek. Mit csinálna vele úgy is?

– Tudja mit tekintetes urambátyám? Majd Lidia nénémmel megbeszélem a dolgot. De addig is arról a gyerekről meg az anyjáról szebben beszéljen ügyvéd uram, mert az ilyen beszédet dörgöm-morgom-adta, nem szeretem.

Nagy dérrel-durral ment haza nemzetes uram, hogy az ügynek fordulatát s Szömörcze ügyvéd úr bolond tanácsát nemes Lidia kisasszonynak megjelentse.

A jó Lidia kisasszony épen öltöztette, mosdatta a kis gyereket. A gyerek kaczagott, játszadozott, úgy csengett a hangja, mint az ezüst csengetyüé. Mikor a gyerek már oly tisztán, üdén és pirosan állt előtte, mint a rózsa: ránézett sokáig. Addig nézte, addig nézte, míg könynyel tele nem lett a két szeme. Elővette zsebkendőjét s megtörülte szemeit.

– Bálint öcsém! Vérem voltál, öcsém voltál s eddig megosztottam veled mindenem. De ha talpadra nem állsz s ezt a gyereket elviszik tőlem: nyomban megosztozunk s én téged örökre megtagadlak. Az én életem úgy se sokat ér már, a mi kis vagyonom van: hadd legyen az is az egyházé, azok a rosszlelkü rokonok hiába éhászkodnak utánam. Rólad se akarok tudni semmit azon túl. -333-

Nagyot káromkodott erre a szóra nemzetes uram, s kegyetlenül el kezdte sodorgatni két bajuszát. Pedig nem a bajusz volt oka a bajnak, hanem az a leány.

De be is fogatott azonnal, alig fujták ki magukat a lovak. Hajtott Herendre s nagyot ivott a kocsmában. Hajtott Veszprémbe s ott is nagyott ivott az Angyalban. Úgy ment föl a Három Grátiához. A förgeteg szelidebben rohan be a kéményen, mint a hogy ő belépett az ajtón. Annyit se mondott: ökör mászik be kendtekhez.

Eszti kisasszony majd hanyatt esett ijedtében, mikor nemzetes uramat az ő torzonborz minemüségében meglátta.

– A ki el akarja pörölni gyerekünket. Én vagyok Szent-Gálról nemes Böthök Bálint.

Jött már a lány s hallotta a szót. Oda sietett nemzetes uramhoz, megragadta kezét és mindenképen megakarta csókolni azt a kemény durva kezet.

– A jó istennek minden áldása szálljon nemzetes uramra; ez az én lelkemnek sok sűrü sóhajtása, a miért az én ártatlan édes kis fiamat megmentette s mind e mai napig gondosan megőrizte.

Nemzetes uram e váratlan támadásra azt se tudta hamarjában, fi-e vagy lány. Csak azon iparkodott, hogy az a lány valahogy az ő kezét meg ne csókolhassa.

Az igaz, hogy szemre való teremtés az a lány. Megnézheti ezt mindenki. Kivált a mióta biztosan tudja, -334- hogy gyerekét visszaadja neki a törvény. Ragyog is, melegit is két szép barna szeme. Nemzetes uram alig tud magához jönni bámulatából.

De mégis magához jön. De hangja most már szelidebb valamivel mint a förgeteg.

– Nem másért jöttem édes hugom, csak azért, hogy tudassam veled, annak a gyereknek nálunk kell maradni. Így kivánja a családi belső békesség s kiváltképen így akarja Lidia néném. Ez ellen hiába való minden ágaskodás. Nekünk úgy sincs több annál az egynél, neked pedig ád az isten, ha jól viseled magadat, még hatot is. Miért háboruskodnánk egymással, a mikor békességben is lehetünk. Ha szemünket behunyjuk: úgy is tied marad akkor az a gyerek. Adunk róla írást. Nem viszem magammal a föld alá. Megértettél édes hugom?

Olyan okos beszéd volt ez, pap se tudna különben beszélni. De az a lány nem értette meg még ezt se.

– Annyit szenvedtem, jó nemzetes uram és úgy fáj a szivem az én aranyos édes gyerekem után, hogy én azt nem adhatom senkinek.

Megjelent a biróság. Ott voltak a felek, az ügyvédek, a tanúk egész sereggel. Mindenki a lánynak tanúja, egyetlen egy se a nemzetes uramé. A nemzetes uram -335- igazságát most már lehetetlen megmenteni. Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr azonban mégis megvigasztalja.

Tíz esztendeig pörölni! Talán rövidebb idő is elég lenne ahhoz. Igaz, hogy közel húsz évig egyebet se tett, csak vadászott, dőzsölt, kocsmába járt és tanácskozott, de az egész más. A kocsmában mégis csak jobb, mint a törvénypalotában. A Bakony-erdőben tölteni az időt mégis kellemesebb, mint a biróságok előtt. S az erdők vadjai még sem oly veszélyesek, mint a tekintetes ügyvéd urak.

Most már nem is dőzsöl, nem is vadász, semmiképen nem korhelykedik. S most ez istenes életnek ime az a jutalma, hogy szakadatlanul pörlik, idézik, biróság elé hivják, kihallgatják, megesküdtetik, tanúk után küldözik, egyik ügyvédtől a másikhoz taszigálják, egyik biróságtól a másikhoz ránczigálják, elitélik, fölmentik; igazságát hol megadják, hol elragadják; soha ügyének végét nem szakasztják, hanem a helyett mindig csak ujitják, fölebbezik, pótolják, kiegészítik s elküldik és visszaküldik s utóbb a gyereket tőle mégis csak elbirósitják.

Mit csináljon vele? Láb alól csak el nem teheti. Hiszen csak nyáladék fehérnép. Férfi lenne, legény lenne: a fokosát már összetörte volna a koponyáján. De mit csináljon holmi gyönge fehércseléddel?

Az igaz, hogy csinos teremtés. Fiatal is, szép is, egészséges is, bátor is. Hogy szembe szállt még ő vele is, ott a Három Grátiánál. S hogy szereti azt a gyereket, pedig már nem is az övé. Mily szívből hálálkodott, mennyire istenkedett, mily örömmel akart még neki is kezet csókolni! De azt már meg nem engedhette.

Nemzetes uram erre a gondolatra kétfelé törölte s megsodorintotta mint a két bajuszát.

Tíz esztendeig pörlekedni! Birákkal, ügyvédekkel, tanúkkal, atyafiakkal csatázni s utóbb is pört, gyereket, asszonyt, még a jó Lidia nénjének jóindulatát is elveszteni. Bolondság ez, pedig nagy.

Ott volt a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok egész nemesi hada is. Látszott szemükből a káröröm pislogása. Nemzetes uramra úgy néztek, mint a ki után már biztos a leányági örökösödés.

Nemzetes uram nyalkán jött a tárgyalásra, a hogy a biróság iránt való tisztelet megkivánja. Bajusza kipödörve, ezüstgombos dolmánya panyókára vetve, kordován csizmája csak úgy csikorog, a mikor egyet-egyet lép. Dehogy féltené a gyereket. Dehogy félne attól, hogy -337- a törvény nem neki ad igazságot. Nem fél ő most nemes Lidia kisasszonytól se, a ki különben meg se jelent a tárgyaláson. Valami nagy eltökéllés sugárzik szemein és egész arczán. Még a lány is édes tekintettel néz rá.

– Hajlandó vagyok a barátságos egyezségre. Én a pör alatt álló gyereket másnak, mint az én édes hites feleségemnek ki nem adom. De annak aztán odaadom. Gondolja meg ezt a felpörösnő.

A felpörös nem felel semmit. Hol elpirul, hol elhalványodik, két kezét két könyező szemére teszi. Nem tud felelni e pillanatban.

Nemzetes uram azonban nem várakozik. Oda lép a felpöröshöz, megfogja kezét szeliden s szeme közé néz édes szives tekintettel.

– Határozd el magad édes hugom. Ne legyen az a gyerek se az enyém, se a tied, hanem édes mindkettőnké.

– – Meglett azután az esküvő is s az esküvő napján a keresztelő is. Egy napon jutott el nemzetes uram -338- minden szerencséhez. Szép asszonyhoz, szép feleséghez s három éves szép ifjabb Böthök Bálinthoz is.

Örült a nemes Lidia kisasszony is. Ime tehát mégis csak fenmarad a nemes Böthök nemzetség. Nem hal ki a tiszta vér az ő szeme láttára.

Egy kis gyanuja azonban mégis támadt. Hátha hamis legény volt akkor, valamikor, valahol az ő Bálint öcscse! Hátha nem is véletlenül találta azt a gyereket!

Ezt a gyanút a nőági atyafiság élesztette. Minden vigasztalódását e gyanúban találta föl ez az atyafiság.

Pedig bizony ebben oly ártatlan volt nemzetes Böthök uram, mint a ma született gyerek.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14	égő szemekkal	égő szemekkel
82	En vagyok	Én vagyok
98	volna a szót	volna a szót.
105	Jáfkalvy kölykét	Jákfalvy kölykét
140	asssonyom s menten	asszonyom s menten
194	istentől elragaszkodott	istentől elrugaszkodott
200	negyven esztendeig,	negyven esztendeig.
223	Miska izenetét,	Miska izenetét.
226	»édes Julcsám»	»édes Julcsám«
257	csöppnyí se	csöppnyi se
257	hidegebbre vální	hidegebbre válni
258	csíllag fénye	csillag fénye
274	Mínden tárgyalásra	Minden tárgyalásra
286	Könnyei kítörtek	Könnyei kitörtek
288	Atkozott szük	Átkozott szük
289	valami njságot	valami ujságot
301	uramnál ís	uramnál is
308	kís gyerekségétől	kis gyerekségétől
313	IX.	X.
317	Szent-Gálon lakík	Szent-Gálon lakik
333	durva kezet	durva kezet.

Megjegyzések:

A KÉT ÖRDÖG VÁRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

A KÉT ÖRDÖG VÁRA.

I. PRIVODA KAPITÁNY.

II. PATKÓS DANI.

III. A KÉT ÖRDÖG.

IV. MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

V. MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.

VI. A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.

VII. MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.

ÉJBEN, VIHARBAN.

HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ.

KATÓ.

HÁZASSÁGI VISZONTAGSÁGOK.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

TARTALOM.

Javítások.

A KÉT ÖRDÖG VÁRA
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

I.
PRIVODA KAPITÁNY.

II.
PATKÓS DANI.

III.
A KÉT ÖRDÖG.

IV.
MIKOLA URAM HÁZÁNAK VESZEDELME.

V.
MENYASSZONYA UTÁN ÉLETRE-HALÁLRA.

VI.
A KÉT ÖRDÖG LAKOLÁSA.

VII.
MENYASSZONYÁT MÉGIS MEGTALÁLTA.