The Project Gutenberg eBook of ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK, by Viktor Rákosi

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 317. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=N_8RAAAAIAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

TARASZOVICS REGGELE.

Förtelmes, vizes, hideg októberi est volt és a zenélő kisasszonyok elkésve, fázva érkeztek a Palermo-kávéházba. Bresztler ur, az elhizott, de szigoru arcu tulajdonos, a pénztár mellett ült, egy hordóban senyvedő, nagy beteg pálma alatt (melynek szerepe volt a kávéháznak Palermo-jelleget adni) s a kasszában trónoló kisasszonynak pikáns megjegyzéseket suttogott az érkezőkre. A kisasszony a kockacukrot rendezte s annak jeléül, hogy jól mulat a gazda megjegyzésein, hófehér fogait vicsorgatta.

Öt-hat átázott, párolgó ember lépett be, lerázta magáról a vizet, kezet fogott Bresztlerrel és billiárdozni kezdett.

Egy hosszu, szeplős kisasszony megkopogtatta a hegedüjét, fent a dobogón élére állt a női zenekarnak és megkezdődött valami vontatott, unott, gépies muzsikálás. Mintha rég elfelejtették volna a melódiát, s csak -2- most keresnék, találgatnák, taktusról-taktusra. A lányok szórakozottan tekintgettek szerteszét, s pillantásokat váltottak a vendégekkel. Senki sem figyelt a zenére, legföljebb a vörös szalagokkal diszitett fehér ruhába öltözött lányok csoportját méltatta egy-egy pillantásra.

– Maga ugyan jókor jön, – mordult rá a gazda egy vézna testü, sápadt, feketeszemü lányra, a ki éppen belépett az ajtón.

A lány zavartan megállt. Ijedtnek látszott. Nyitott száján sebesen járt ki és be a lélekzet.

– Haragudni? Miért haragudnám? Sohse haragszom, most se… csak egyszerüen elküldöm magát.

– Ne… ne tegye, kérem, Bresztler ur, hisz én mindent elkövetek, hogy meg legyen elégedve. De lássa, az édesanyám beteg…

– Tegnap is, tegnapelőtt is, régóta… és nem akartam addig eljönni hazulról, mig meg nem győződtem róla, hogy jobban van.

Ott állt, sápadtan, lesujtva és remegve nézett a hatalmas emberre, a kenyéradójára. Bresztler ur ekkor egy uj vendéget üdvözölt, a kis lány pedig nesztelen léptekkel hátrasietett, a kártyaszoba mellé, hol gyorsan ledobálta viseltes öltözetét, s magára vette a rabruhát… a fehéret a piros szalagokkal.

Kevés vendég volt. A gyalázatos idő több izben -3- boszus megjegyzéseket csalt ki Bresztler urból, a ki végre is leült valakivel piketirozni. Mikor a zene szünetelt, a lányok elszéledtek a kávéházban, csak a kis Bencze-lány maradt fönn a dobogón, s vágyakozva tekintett ki a párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna a csatakos utcán hazafelé!

Bresztler hirtelen összedobta a kártyát és fölugrott. Egy kövér, bikanyaku, aranyláncos, tele-gyürüzött ember lépett be a kávéházba. Bresztler eléje sietett. Kezet nem nyujtott neki, de mélyen, alázatosan meghajolt előtte. Ez a Bresztler mindenkit ismert. Azelőtt detektiv volt, de feleségül vett egy hölgyet, a kinek Moszkvában dalcsarnoka volt, ebből, meg az ezzel összefüggő üzletekből szép vagyont szerzett magának. Ezen nyitották meg a Palermo-kávéházat.

Ha Bresztler valakit ugy fogadott, mint a most belépő barnaképü, apró feketeszemü idegent, az csak gazdag ember lehetett. És egy gazdag ember, ilyen komisz időben, itt a Palermoban, valóságos istenáldása volt. Bresztler biztosra vette, hogy az egymaga biztositja a losungot, a mi alatt az egynapi kiadások értendők. És ha az idegen nem volna erre hajlandó, gyöngéden, tapintatosan taszitani kell ebben az irányban. Bresztler mély hódolata már számitás volt: az idegen lássa, hogy őt igen nagy urnak tartják, s ne merjen snaszul költekezni.

A pincérek lerántották a jól táplált idegenről a kaucsuk-esőköpenyeget, miközben Bresztlernek volt ideje mindenkinek megmondani, hogy ez Taraszovics Vazul, -4- a leggazdagabb szerb disznókereskedő, s – tette hozzá kissé halkabban, mert ez már hazugság volt – a szerb királyi család rokona.

Bresztler egy intésére a női zenekar azonnal játszani kezdett, Taraszovics meg figyelmesen szemlélte és hallgatta őket. A pincérek és a gazda tiszteletteljes távolságból várták a parancsait.

Taraszovics a pecsétnyomó gyürüjével kopogott az asztalon. Bresztler maga rohant oda.

Nem kupicával, hanem egy alacsony pohos üveggel tettek eléje s külön ezüst tálcán egy arany sávokkal befuttatott izletes pohárkát. Taraszovics ivott s miközben az óralánca csecsebecséivel játszott, a zenekart mustrálta.

A nóta véget ért. A lányok, kacér mosolyukat Taraszovics felé irányozva, hetykén lépkedtek le az emelvényről és ugy intézték, hogy a mint szétszéledtek, mind az érdekes idegen előtt vonultak el. Taraszovics csak pödörte a kis fekete bajuszát.

… Csak a kis Bencze-lány maradt a dobogón s vágyakozva tekintett ki a piszkos párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna a csatakos utcán hazafelé!…

Az eső egyhangu locsolással verte a nagy ablakot és Bencze Margit elfordult onnan. Nagy fekete szemeit fáradtan hordozta körül a kávéházban. Taraszovics a bajuszát pödörte, összehuzta a szemöldeit s nézte a leányt. Miért nem megy ez is arra, a merre a többiek, azon a széles, kitaposott országuton?… -5-

Élénk mozgás és izgatottság mutatkozott a kávéházban. Bresztler a kezeit dörzsölte. A nap meg van mentve. Jobban, mint gondolta.

Bencze Margit, mikor a pincér eléje tartotta a pezsgőt, bámulva nézett az ismeretlenre.

– Ostoba béka, – szólt fojtott, de izgatott hangon, – mindent el akar rontani? Hisz ez magának kötelessége. A szerződésben van. A rongyos hegedüléséért nem fizetném…

– Menjen, menjen, nem látja, hogy néz ide az a rác, – unszolta Bresztler. -6-

Mint egy fáradt madár, leeresztett szárnyakkal, ugy jött le Margit a dobogóról s akadozó léptekkel közeledett Taraszovics felé. A lányok összeröffentek és dühös vagy irigy pillantásokat vetettek feléje. Margit köszönt és leült Taraszovics asztalához.

A rác, a ki már akkor egy üveg pezsgőn tul volt, kivörösödött arccal várta.

Margit látta, hogy Bresztler összevont szemöldökei alól éles tekintetet lövel rá.

Taraszovics egyszerre két üveg pezsgőt hozatott. A karmesternő megkopogtatta hegedüjét, Margit fölugrott és futva, mintha menekülne, rohant vissza a helyére. Ráhajolt a hegedüjére… Szemei megteltek könynyel… a hurok rezgésének odabent a hegedüben valami fájdalmas visszhangja kelt, mintha ott sirna, jajgatna, sóhajtozna valaki.

A rác nem vette le róla tekintetét s e közben Bresztler urat is itatta, a ki előtte állva, kissé lehajolva mormogott egyet és mást a lányról… hogy jó családból való… büszke és becsületes… szóval, a mik egy tőkepénzest még jobban fölingerelhetnek.

Taraszovics közelebb ült a zenekarhoz, egy kis fülkébe s Bresztler oda terelte a lányt, a ki hirtelen, mint -7- a nyárfa egy szélroham alatt, végigremegett egész testében. Taraszovics megsimogatta a kezét.

– Nem vagyok én rossz ember, – szólott a rác halkan, áthajolva az asztalon, – bőkezüen szórom szét mindenemet, a mim van. Soha senkinek se vétettem, senkinek se ártottam. Maga nagyon megtetszett nekem, mert olyan szomoru és elhagyottnak látszik. Szüksége van egy jóbarátra, támogatóra? Rendelkezzék velem. Hű vagyok, mint a kutya, s a kinek egyszer hűséget fogadtam, azt el nem hagyom.

Szemei lázban égve csüngtek a halovány arcon, lehellete, mint forró gőz, folyta körül a lányt, a ki ugy ült ott s oly tekintettel nézett a férfira, mintha egy szót sem értett volna a beszédjéből. Fülében a hegedüből hangzó zokogás rezgett.

Az utcai ajtó egy kicsit kinyilt s félénken, nagy kendőbe burkolva, egy bambaképü kis parasztleány jött be, nagy kiváncsian és megzavarodottan tekintve szét a helyiségben. – Margit azonnal ott termett mellette.

– Kisasszony, tessék azonnal hazajönni, a házmesterné küldött, a ténsasszony megint rosszul van.

Margit az öltözőbe rohant. Bresztler ur megcibálta a kis cseléd fülét, megmondta neki, hogy ha még egyszer be mer ide jönni, bekisérteti a rendőrrel, s aztán kipöndöritette az ajtón. Egy darabig behallatszott még a nyöszörgése, aztán csend lett.

– Margit, legyen esze, ne szalaszsza el a szerencséjét. Csak három óráig maradjon. Becsületemre tovább nem kivánom. Elsején fölemelem tiz forinttal a gázsiját.

– Azonnal adok husz forint előleget… A jövője meg van alapitva… Értsen meg, én nem kivánom, hogy letérjen a becsület ösvényéről, sőt ellenkezőleg… Ma tisztába jöttem azzal, hogy mit kell magával csinálni… Maga lesz a zenekarnak az a feltünően becsületes, rendkivül szerény és szende tagja, a ki az ilyen nagy halakat, cápákat, mint a mai, horogra csalja.

– Eresszen az anyámhoz! – hörögte a leány és viaskodni kezdett, de Bresztler nem eresztette ki.

– Most két óra. Még egy órát maradjon. Ha nem, jó, többet ide be nem teszi a lábát. Nézze, én már fölfedeztem az értékét. Mennyit kell még piszkos kávéházakban nyomorognia, mig megint egy olyan napja lesz, mint a mai… Jőjjön!

És a leány visszament. Taraszovics asztala tele volt pezsgős üvegekkel. A barna férfi mámorosan nézett a halovány leányra. Melléje ült és megfogta a kezét.

– Itt maradtál? – suttogá. – Elfogadsz pajtásodnak? Nesze ez a gyürü. Kell az órám? Kell pénz? Felelj. Tudod, hol lakom? Hôtel Lisszabon.

A leány borzadva hallgatta, hogy a zsebébe csusztatott óra mily erősen ver. Vagy tán a szive vergődött olyan hevesen? Az ujjaira huzott gyürük drágakövei meg-megvillantak. -9- Szerette volna letépni, eldobálni, szeretett volna fölébredni, de nem tudott.

Az óra hármat ütött. Margit fölugrott, az órát, gyürüket az asztalra dobálta.

Margit a nyakába keritette az esőköpenyegét s kint termett az éjszakában. Az óriási város mélyen aludt, még lélekzete se hallatszott. Lassu mormogással csörgedezett az égből hullott viz, alá a piszkos csatornába. Lábainak kopogását a nagy csöndben erősen visszaverték a tulsó házsor falai… mintha ott is szaladt volna valaki, valami láthatatlan árnyalak… a lány remegve nézett oda… Sehol senki, üres minden… de a kopogás vele ment, követte, befordult, egyre gyorsabb lett.

Lélekzet nélkül állt meg a kapujok előtt. A kopogás megszünt. Az árny elmaradt. Vagy megelőzte őt? Célhoz ért?

– A feleségem fönt van, – mondá lassu hangon és fölvilágitott a lépcsőn.

Mennyi emelet, mennyi lépcső! Istenem, mikor lesz vége! Végre az ajtójuk előtt állt. Lassan benyit. Az asztalnál a házmesterné egy nagy kapcsos könyvből olvas.

– Meghalt, – felel az asszony, keresztet vet magára és tovább imádkozik.

Nagy hidegség töltötte el a lány szivét és szemére mintha homály ereszkedett volna. A magány és a bizonytalanság -10- talanság érzése volt ez. Az utolsó kapocs szakadt el, mely őt a földhöz füzte. Hegyeken, az erdőkben, a mély völgyekben, a sikságokon, a nagy tengerek hátán millió meg millió ember él és ezek közt neki senkije sincs. A kis kutyakölykök nyöszörögve simulnak a rossz időben anyjuk meleg testéhez. Az ő sorsa rosszabb az állaténál. Óh, csak utolsó szavát fölfoghatta volna, óh, csak végső leheletét beszivhatta volna, hidegülő kezének csupán utolsó szoritását érezhette volna. De nem… ő ott ült a tivornya hősének rothadt környezetében, a sülyedtség és romlottság gőzében, a pokol kezei lefogták és ő neki nem volt ereje kiszakitani magát… mialatt az anyja üvegesedő szemei keresték, viaszsárga ujjai tapogatták, s ajkai lánya nevét suttogták…

Megrázkódott. Ledobta magáról a zsibbadtságot. Kinyitotta az ablakot, ki hallgatott az utcára. Mintha az iménti kopogásra figyelt volna. Talán a halál futott vele versenyt a néptelen utcákon? És megelőzte? Összehuzta a szemeit. Nézett le a sötétségbe. Talán a halál ott lent áll valami sötét szögletben és vár?

A lány a nagy, végtelen, átláthatatlan homály felé terjesztette karjait és intett.

Azután elment hazulról. Ujra rohant a vizes utcákon. És kacagott a fordulónál, mikor ujra hallotta a láthatatlan árnyalak kopogását. Hahaha! A halál ujra vele van.

A Hôtel Lisszabon portása nem csodálkozott, mikor becsengetett és Taraszovicsot kereste. -11-

Hajnalodott. A vámsorompók felől tompa dübörgéssel megindult az eleségszállitó nehéz kocsik hosszu sora. A kapuk egymásután nyiltak ki. A pálinkamérések is megvilágosodtak. A kültelkekről özönlöttek be az épitő napszámosok. Tejes kocsik robogtak szanaszét. A bérkocsisok elfoglalták állomáshelyüket. A nagy város lassan ébredt. Az ablakok egymásután kinyiltak, a takaritás megkezdődött. A nagy bérházakban a cselédek élénk mozgást fejtettek ki s puffogatás közt porolták a szőnyegeket. A varrólányok és masamódok tömege, mint a tavasznak egy elkésett hulláma, nyomult a külvárosokból a belváros felé. A hivatalnokok is megjelentek és csöndesen ballagtak a büróba.

Teljes reggel volt. Mindenki fölébredt. Minden ajtó, minden ablak megnyilt, a felhők kettészakadtak, s az őszi verőfény sárga szinbe boritotta a várost.

Azután dél lett, s a harangok zúgva hivták ebédelni azokat a szerencsés embereket, a kiknek van mit enniök.

De Taraszovics nem ébredt föl. Taraszovics ajtaja és ablaka nem nyilt ki. Taraszovicsot az őszi verőfény nem melegitette föl. Taraszovics nem hallotta a déli harangszót.

– Tudja-e szerkesztő ur, hogy ennek a lánynak az éjjel halt meg az anyja, s az anyja holttestétől ment a hôtelbe, a szeretőjéhez.

– Ilyenek a nők, barátom, – mondá a szerkesztő elmélázva. – Hát nem okosan tettem, hogy agglegény maradtam?

A TOLVAJ.

A vihar megrázott egy gyönge kis almafát, az egyik almát leszakitotta s az a porba hullott. A porba, rothadt és férges almák közé. A férgek őt is megrohanták… de ő megmaradt egészségesnek.

Ez Antalnak a története. Együgyü allegória, mely, ha tetszik, hát lehet háromkötetes regény, de minthogy muszáj, hát lesz tárca.

Mint mondám, Antalnak hivják. Ott született, hol Budapest még falu: a kültelkeken. Egy rozzant putri volt a szülőháza, a szomszédban lakó hóhér és sintér gyermekei voltak játszótársai, a kikkel akasztósdit meg kutyanyuzósdit játszott. A barátság szilárd volt közöttük mindaddig, a mig a hóhér gyermekei egy napon föl nem akasztották és meg nem nyúzták Antal kedvenc kutyáját, ezen mutatván meg, hogy ők az apjuk két mesterségét egyesiteni és összekapcsolni tudják. De Antalnak nem tetszett a műmutatvány, melynek az ő kutyája áldozatul esett. Elverte az apró hóhérokat ugy, hogy többé szó sem lehetett kibékülésről, a minek Antal csak örült, mert a bakógyerekek ugy is nagyon fönhordták az orrukat, mióta az apjuk Spangát fölakasztotta. -14-

De az apja meglátta, hogyan vitézkedik a gyerek s gondolta, hogy ezzel az erővel az dolgozni is tudna. Minek egye hiába azt a kevés kenyeret, a mi odahaza akad? Azt a kevés kenyeret, mely már teljesen fogytán volt. Mert az apa, egy szegény szedő, kidőlt a harcban, melyet a nyomda ólombetüivel, ez apró gyilkos szörnyetegekkel folytatott s betegen hentergett a házban s ha jobban volt, a ház előtt.

Került egy olyan istentelen emberhez, a ki még vasár- és ünnepnapokon is káromkodott. Őt azonban tekintet nélkül a kalendáriumra megverte.

A káromkodásba még csak belenyugodott volna, mert az többnyire a szenteknek szólt, igazitsák el azok; de a veréssel nem tudott megbarátkozni, mert az direkt hozzá volt intézve, a mit már csak a keletkezett fájdalmas daganatok következtében sem lehetett kétségbevonni.

Az az egy vigasza volt, hogy a verésből, – akármennyi légyen az, – mégis bizonyára csak fél porció esik rá, a másik felét inastársa viseli, a kin a gazda szintén gyakorta próbálgatta a lábszij erejét.

Ez egy vén inas volt, a ki Antal inasságának már első két hetében legénynyé üttetett s igy ő hamar elveszité nyomoruságának társát, a kivel eddig együtt mutogatott fügét (suba alatt) a goromba gazdának.

Az uj legény azzal körvonalozta a kettejük közt immár hirtelen beállt rangkülönbséget, hogy minden ok -15- nélkül nyakon törölte Antalt; ez magyarázatnak elég kézzelfogható volt, de Antalnak nem ment a fejébe, hogy elnyomottból egyszerre minden átmenet nélkül elnyomó legyen s a nyaklevest megkontrázta egy tele csirizes tállal, melytől ugy leragadt a legény szeme, mint a fiatal macskáé.

Ez a merénylet, mely a suszterlegény-kar tekintélyét mélyen sértette, azt vonta maga után, hogy Antalt elcsapták. Az öreg legény azonban utóljára kedvére elverte. Antal fölrugta az alacsony asztalt, mely körül a „kerek asztal“ szurtos lovagjai ültek s a nagy zavarban elmenekült.

Mezitláb volt, kalaptalanul, ingujjban, ugy szaladt egyenesen haza, utközben minden fájdalma dacára sem feledkezvén meg szivarvégekből egy teljes kollekciót összeállitani.

Odahaza senki. A „putriur“ (ad normam: háziur) kihordatta Antal családját, mert nem tudott fizetni. Azok eltüntek a nagy város forgatagában; a szomszédok semmit se tudtak róluk. A ház üres, a telek puszta; a hóhér udvarán csak ugy üvöltöttek az összefogdosott kutyák, mint máskor. Ez maradt meg csupán a régi emlékek közül. Beesteledett. Antal dideregni kezdett. Az ingujj nem igen állta a tavasz hidegét. Mért van annak az urnak ott majdnem bokáig érő kabátja, neki meg nincs? Aztán az a huszár milyen kényesen feszit hosszu csizmáiban, ebből neki három pár cipő telnék, aztán mezitláb van. Az igaz, hogy ha megkérdezték volna, mégis csak azt a tarajos, pöngő sarkantyut választotta volna! -16-

Hát még a kardot! Addig nem is fázott, mig a huszár a sarkon be nem fordult, de aztán megint csak szerényebb igényeket formált, kabátokhoz, cipőkhöz.

A mig fázott, azzal mulatott, hogy nézte azokat, a kik nem fáznak. Egyszerre csak föllépett a gyomor s jelentette, hogy ő szeretne enni. Antal gondolta magában, hogy majd a szemeit eteti meg. Kis kocsmák körül ólálkodott s belesett az ablakon. A gyomra azt morogta, hogy ezzel ő nem elégszik meg. Egy-egy kinyiló ajtó némi ételszagban részesité az orrát; a gyomornak még ez sem volt elég. Akkor került a sor a szájra: egymásután gyujtott rá a szivarvégekre s nemsokára olyan émelygés fogta el, hogy a gyomor szédelegve korgá: elég.

Igy ütött ki a vacsora. Éjjeli szállásul a hôtelek közül legalkalmasabbnak mutatkozott az összekötő vasuti hid alatt kinálkozó lakosztály. Oda ment. A hôtel tömve volt idegenekkel. Azért jutott neki is egy kő s szomszédul egy csirkefogó.

Letelepedett, a csirkefogó mellé huzódva, s igy melegitették egymást. Az eső csöpörgött, csúf idő volt „odakint“ s ők sajnálták a szegény embereket, a kinek nem jutott ilyen jó „hidalj“.

Gavroche bámuló tekintetet akart vetni Antalra, de a sötétben ugy sem látta őt s azért nem is vesződött a bámuló tekintettel. -17-

– Ugy lop az ember, – magyarázá oktatólag, – ha például elveszem valakitől azt, a mi nem az enyém.

– Hogyne! Ha egy gazdag péknek van ötszáz kenyere, abból én elvehetek egyet, neki még marad elég. Ő ugy sem eszi meg azokat, hanem eladja, én pedig megeszem, másképp meghalok éhen. Csak nem halhatok meg éhen?

Ebben Antal igazat adott neki. Meg is bánta rögtön, hogy ő nem lopott egy kenyeret.

– Bolond. Olyiknak még több is van. Mit tudom én, hogy melyiknek mennyije van?

Tanitója, Gavroche, adott neki reggel egy jó darab kenyeret, azt megette s azzal Antal bucsut vett tőle.

– Szamár. Ne szólj senkinek, másképp becsuknak. Aztán gyere ide vissza. -18-

És lopott. Egy alacsony földszintes ház néptelen udvarába lopózott. Ott egypár vánkos és kendő hevert, szellőzött a napon. Hirtelen egymásra hajlitotta, fölkapta az egész csomót, s meg sem állt az összekötő vasuti hidig. Ott letette Gavroche elé. Kibontották. Egy három esztendős kis gyerek aludta benne mély és egészséges álmát. Antal a füle tövét vakarta.

Ezzel ugy rugta meg Gavrochet, hogy a Duna széléig gurult. Öcscsét pedig fölkapta a vánkosokkal s haza rohant… A kicsike még otthon is aludt; de Antal nagyon fölébredt, teljesen kinyiltak a szemei.

Ez egy igaz történet. Micsoda kéz emelhette föl azt az almát a rothadtak közül?

A MIT A LAXENBURGI FÁK SUTTOGNAK.

Elmondá, hogy tisztelteti apámuram fölségedet, adná ide nekem a lányát hites feleségül.

Az öreg király megcsókolja, megöleli, asztalához ülteti a messze ország királyfiát, aztán aszondja neki, majd beszélünk mi még arról öcsém.

Nagy lakomát csap az öreg király tiszteletére a királyfinak. Törik a pecsenye alatt az asztal, csurog a szinmézsárga aszubor.

A király jobbján ül a királyfi, issza a legjavát a jó bornak, kapja a legjobb falatjait a pecsenyének.

Hencidától Boncidáig folyt a lé, meg lé; nagy áldomást ittak s ugyancsak koccintgatták az ezüst-billikomokat.

Széles jó kedve támadt a királyfinak, két marék aranyat szórt az ételhordók közé s pertut kinált az öreg király fiának.

Megtetszett a legény az öreg királynak, megveregette -20- vállát s egy kis keresztet akasztott a mellére, a minek az nagyon megörült.

– Köszönöm, felséges ipam, majd édesapám ád felségednek kétakkorát érte; mikor beszéljük meg már a dolgot?

– Lassan a testtel. Előbb még utaznod kell az országomban, hadd lásd azokat és hadd lássanak azok téged. Tudod, itt most mindenki arról beszél, hogy odaadjam-e neked a leányomat, pedig csak én vagyok az apja; vannak aztán emberek, a kik százezrek helyett tanakodnak ezen, ezeket ugy hivják, hogy: ujság. Vigyázz, hogy megtessél nekik. És most indulj. Nekem akkora országom van, hogy nem győztem uralkodással, s kényelmesebbnek tartottam két részre osztani. Az okos embereket és a szamarakat is egyformán elosztottam a két ország közt, hogy igazgassák azokat; csak az a baj, hogy mindegyik ország népe azt hiszi, hogy az ő igazgatói szamarak. Látogasd meg mind a két országot, s még csak arra figyelmeztetlek, hogy ha jól tudsz kártyázni, menj el tulsó országomban a nemzeti kaszinóba, annyit nyerhetsz, hogy papádnak egy hónapi apanázst megspórolsz.

És fölkészüle az utra a deli királyfi; de előbb bucsuzóra ment a szépséges királykisasszonyhoz, ki éppen a kis ponnilováról szállt le s egy füzfavessző héját hántogatta. Térdre ereszkedett előtte s szóla:

– Tépd el óh királyleány a füzfavesszőt s hajitsd a földre, nem méltó az arra, hogy kis kezeid suhogtassák. Im adom helyette ezt az aranygombos elefántcsont-nyelü lovagostort. Ha lesz egy nap, melyen egyetlen egyszer -21- sem jutok eszedbe, azt a napot követő napon vedd elő a vesszőt, szaggasd szét s hajitsd a porba, mert akkor érdemes osztozni iménti nyomorultabb társa sorsában.

Vevé a királykisasszony a lovagostort s szende mosolygás fakadt az ajkán; a királyfi pedig lóra pattant s eltávozott fényes kiséretével.

A kettős ország népei figyelemmel kisérték minden lépését. Tisztelettel és rokonszenvvel fogadták őt mindenfelé; megnézett mindent, a mit megnézni érdemes, s a kinek tetszett, megláthatta őt, s megtetszett mindenkinek.

Udvarában áll az öreg király, s családi pipáját szivja. A toronyőr lovascsapat közeledését jelzi, az öreg király beviteti a pipáját s kihivatja a lányát.

Helyes volt az intézkedés: a csapat a leánynéző királyfi kisérete volt, mely urával élén csakhamar bekanyarodott az udvarra.

– Jó gondját viseltem, – viszonzá mosolyogva a királykisasszony, utána az öreg király, végül dobogó szivvel a királyfi.

Egy rakás termen keresztül haladtak, végre megérkeztek a királyleány szobájának ajtajához. Az aranyos fölnyitotta az ajtót s hátrafordult:

A mint a szobában voltak, a kicsike a szögletben álló kis bölcsőhöz fut, s ringatni kezdi. „Pszt! Még alszik!“ -22-

A királyfi oda lopózik nagy óvatossággal a bölcsőhöz, bele néz, hát, uramfia, San Ildefonso ne hagyj el, ott látja lovagostorát szép selyem pólyába pakkolva, az arany gombon egy pici horgolt fékető.

– Ejnye, fölébresztették a kicsikémet! Bizonyosan éhes a szegény. Kérem, hagyjanak magamra, mert még nincs elválasztva.

– Sajnállak öcsém! de hát látod, hogy gyerek! Szürethez két esztendőre szivesen látlak, lovagostor nélkül!

EGY KŐ NAPLÓJA.

Tudja az Isten, mi voltam én azelőtt, tán ősvilági lény, tán a földbe temetett növény, – nem emlékszem semmire. Tény az, hogy egy napon arra ébredtem, hogy kő vagyok. Kői öntudatom fölébredt bennem. Impozáns kőcsaládnak képeztem egy csekély részét. Családunk óriási masszákban terjedt szét mindenfelé. Le a föld mélyébe, föl a föld szinén tul magasra emelkedénk. Kemény, szilárd és összetartó család volt, mondhatom. Gátat vetett mindennek, s nem tudta helyéből elpusztitani semmi. A vizáradatot, mely falvakat pusztitott el utjából, mi megállitottuk rohanásában, s az emberek ezrei hátunkra rohantak, hova nem érhetett utánuk a halál karja. Ösmerve erőnket, az emberek óriási várat épitettek hegyibénk, sőt városok roppant terhét is megbirtuk.

Mindez nem volt elég nekik. Egy napon égető kín nyilalt át a kőcsaládon. Csakhamar valamennyien megrendültünk, s tompa dörrenéssel fájdalmas rezgések jártak át meg át rajtunk. Az emberek gépeket hoztak, neki -24- álltak a hegyoldalt furni, s puskaporral robbantani. A nyilásokba csákánynyal bemásztak s vadul tördelték szét családunkat. Hiába védelmeztük magunkat, hiába öltünk meg lehulló kődarabjainkkal, orvbeomlásainkkal száz meg száz embert, ujak álltak vakmerően helyükbe, s tovább folytatták a romboló munkát. A kőcsalád összetartása meg volt bontva. Széles sötét alagutat vágtak közöttünk, s egyre közelebb értek hozzám, ki oly jól éreztem magamat testvéreim körében, a sötétségben, a csendben. Egyre közelebb hallám a robbantás dörejét, s a csákányok zuhogását.

Végre ott villogtak előttem a marcona emberek apró lámpáinak fényénél a csákányélek. Egy öreg munkás volt a két fiával; vidáman daloltak a szük helyen, a bizonytalan fénynél, szerelmes dalokat dudolgattak s a két fiu menyasszonyát s a rájuk váró boldogságot emlegette. Egy este, mikor engem már majdnem köröskörül elválasztottak családomtól, azt mondta az öreg, hogy holnapután be lehet állitani a nagy furógépet. Ezzel távoztak. „Ezt nem engedjük meg!“ – kiáltám végső elszántsággal a rokonoknak – „semmisitsük meg őket.“ Másnap megjelent a három ember. Alig vágtak hozzánk kétszer, irtóztató robbajjal megrohantuk őket. Én az öreg mellére ugrottam, bezuztam, társaim lefogták. „János, József“, suttogák elhalóan ajkai. Azután meghalt. Fiai is. Kiszoritottuk belőlük a lelket.

Csakhamar a vakmerő emberek odaérkeztek s meghalt társaikat kiásták. Minket talicskára raktak, s a napfényre -25- vittek. Odakünn persze volt sirás és jajgatás. Egy mérnök azt mondta ott, hogy ez még a követ is meginditaná. Nevetséges beszéd!

Szép négyszögletes kővé kifaragtak, s elvittek jó messze valami városba. Rabságra hurcoltak. Rokonságomból már ezeren és ezeren nyögtek ez iga alatt. Szépen sorba állitgattak bennünket, s az egész város, kocsival, gyalog, lóval, taposott rajtunk. Ezt ők ugy hivják, hogy „kövezet“. Engem valamelyik elaggott, összetörött kőtárs fölváltására vittek. Napokig ott hevertem az ut mellett, a forgalom meg volt akadva, mert a régi kövezetet fölszedték; egypár kocsi éjjel fölfordult, az ujságok szitkozódtak; de ez a kövezőmestereken nem fogott, mert ők napszámba lévén fogadva, érdekükben állott, lehetőleg huzni-halasztani a munkát. Végre engem is beletettek egy lyukba, egy cövekkel agyba-főbe vertek, ugy hogy az eszméletemet is elveszitettem s arra tértem magamhoz, hogy kocsik robognak el fölöttem.

Bizony unalmas és terhes egy élet volt az, e sok rabszolga közt, kikből a sok kínzás, melyen a szülőföldjüktől történt elszakadás óta keresztülmentek, minden önérzetet kiölt. Én is kezdtem már butulni, mikor egy nap nagy szaladgálást, csoportosulást veszek észre, zászlók és zsebkendők lobogtak. Fölöttem egy uriember és több mesterlegény állt.

– Látjátok fiuk! abban a legelső kocsiban jön ott a képviselőjelölt. Ezt küldik a nyakunkra, mert már másutt -26- sehol se kell. Szégyen, gyalázat. Ezt nem lehet türni, ha ez a népsanyargató ide beveszi magát, végünk van.

Ekkor hirtelen éreztem, hogy valaki elkezd fogdosni. Szerencsémre nem vagyok csiklandós. A következő percben a levegőbe emeltek s repültem a levegőn át, az egyik mesterlegény kezéből a képviselőjelölt fejéhez. Bezuztam a cilinderét s a lábához estem. A kocsis megvagdalta a lovakat s a kocsi elvágtatott. Hallottam kőtársaim zuhogását a többi kocsin. Megérkeztünk egy ház elé, a képviselőjelölt hóna alá kapott s berohant velem. Ugy őrizett, mint a szemefényét. Mintha valami jó dolgot tettem volna vele.

Harmadnapra egy zacskóban bevittek egy nagy terembe, ott kivettek, s zöld posztóval leteritett asztalra tettek. Azt mondták, hogy én most nem vagyok kő, hanem corpus delicti. Még csak nem is tiltakozhattam ellene, mert nem tudok latinul. Egyszerre nyilik az ajtó, s zsandárok közt bejön egypár mesterlegény, köztük az is, a kinek levegői utamat köszönhetem. Én rögtön ráismertem, -27- de ő nem akart rám ismerni. Legalább azt mondta, hogy nem dobott a képviselőjelölt fejéhez. Jöttek a tanuk. Legelől az az ur, a ki az aszfalt föltalálásáról beszélt. Ennek talán egy szavába került volna, hogy a legényeket fölmentsék, de nem tette, mert félt, hogy ő kerül a bajba.

A nyomorult! Hogy szerettem volna a fejéhez repülni. Ez egy kőszivü ember volt. A legények pácban maradtak… becsukták szegényeket… az elnök össze is szidta. Őt pedig megtekintetesurazta, s büszkén és szabadon távozott.

A tárgyalás még folyik. Én a porzótartóban fölfedezett csenevész rokonommal csevegek a zöld asztalon. A képviselőjelölt aszongya, hogy elvisz emlékbe magával.

A RAVASZ MISKA.

Szép nyári este Miska hazafelé ballagott a mezőről. Ötödmagával ballagott: négy ökör huzott mellette egy üres hosszu szekeret, ő pedig a hosszu ostort összecsavargatta s az utszéli virágok fejét csapdosta el vele. Hej, máskor be vigan durrogott a kieresztett sudár s nem a virágok szenvedtek, hanem Bimbó, meg a Csákó, a mint odacsipett a nyakukra az ostorral. A pipa is hidegen ült a süvege mellé tüzve, már régen nem volt benne tűz, hej, de annál inkább a Miska szivében, annak is a kellő közepében lobogott, lángolt a szép Fekete Juliskáért, a biró leányáért.

Ezért nyugodott az ostor, ezért nem égett a pipa, ezért pusztultak a virágok. Mert Miska azon gondolkodott, hogyan vehetné ő el, a szegény szolgalegény, Fekete Juliskát, a ki nemcsak a legszebb, de a leggazdagabb leány is a faluban. Szépnek Miska is volt olyan szép legénybe, de a pénzmagból még sátoros ünnepeken sem igen sokat zörgethetett a lajbija zsebében.

Fekete uram se zörgetett, az igaz, mert az öreg bankónak nem szokása zörögni, hanem abból a kékhasu pénzből -29- aztán jó csomó hüselt a ládafiában; tudta Miska nagyon jól, hogy az a láda a legnagyobb akadálya az ő boldogságának. Ezzel kéne valamit tenni.

Miska bolondfejü fickó; bolond gondolatai is támadtak. Fölült a szekérre, megcsapkodta az ökröket s hazáig erősen zaklatva azokat, a falu előtt balra kanyarodott, a kertek alatt haladva tova.

Ott állt a kert keritésénél a Fekete Juliska. Miska megállitotta az ökröket.

– Dehogy csuknak; nem tartom meg magamnak a ládát, elásom; csak azt akarom, hogy szegény ember legyen, akkor majd nekem ád téged.

– Mégis csak kevesebb lesz ő kigyelme, ha elvesziti pénzes ládáját. Majd aztán, ha feleségem lészsz, visszaadom neki. -30-

– Ne tegye Miska, nagyon félek, még baj kerekedhetik ebből, aztán vége lesz mindennek. Inkább arról gondolkozzunk, hogyan találkozhatnánk, mint eddig is, minden este. Ha még egyszer itt találja, – aszonta, – akkor engem elküld szolgálni a városba.

– No hát a láda dolgát későbbre halaszszuk; hanem a másikról is gondoskodtam már. Ezentul is mindennap rendesen találkozunk.

– Én körösztül mászom a keritésen, körösztül megyek a kerten, te meg kinyitod a szobád ablakát, a melyik a kertbe nyilik, kikönyökölsz rajta, magam pedig majd odaállok az ablakod alá.

– Várj csak, most jön a java. Apádnak nem lehet semmi kifogása, mert én nem teérted járok a kertbe.

– Nem olyan bolond, mint a minőnek látszik. Én mindennap ellopok egy-két kosár szilvát ebből a szilvásból, ha aztán apád itt kap, azt mondom neki, hogy én nem teérted jártam ide, hanem szilvát lopni. Igy aztán a derekamat se bántja, meg téged sem küld el szolgálni.

Szép nyári éj; Miska erősen lopja a szilvát – Juliska ablaka alatt. Egy-egy szilva csak hangos cuppanás közt szakad le a száráról. A tolvajok mintha ketten volnának, mert suttogás is hallik. A házajtó megzörren, kilép rajta Fekete János. Uccu Miska neki a legközelebbi szilvafának s föl az ágai közé. Fekete gazda is ott áll már s nézegeti az ágravalót, a ki ötösével hamzsolja a szilvát.

– A máséból meg nem szabad ám. Már régen veszem észre, hogy lopják a szilvát, no de majd véget vetek én az éjszakai mulatságnak. Gyere csak le onnan.

– Ajnye, de jó szilvája van gazduram, ilyent nem evett a hetvenhetedik öregapám sem.

– Majd emlegeted te még a hetvenhetedik öregapját valakinek, de nem a szilvaevésiről, – gondolá az öreg. – No Miska, szedj még egy kis szilvát.

– Bajjal. Aligha van olyan hosszu kezed, hogy a szilvásig elérjen a – kóterből. -32-

– A kóterből. Csak nem vezethetlek a vendégszobába! Bújj be szógám, látod, az ajtaja is nyitva van, éppen téged vár; régen vót ilyen hires vendége szegénynek.

Fekete János hosszu furkos-bottal mutatta a kóter felé vezető utat. Hiszen ha nem azzal mutatta volna! Miska már nem csemcsegett, a fejét vakarta s begyalogolt a kóterbe. A biró becsukta utána az ajtót s aztán beszólt hozzá:

– Tudod-e, Miska öcsém, hogy mi vagy te? Először szamár vagy, másodszor tolvaj vagy.

Miskának szeget ütött a fejébe a dolog. Derengett előtte, hogy ostobaságot követett el. Ez a biró komisz egy ember, nagy ellensége; tudja Isten, mit csinál vele. Aszongya, hogy szamár, mán mér’ szamár, tán mert nem a barackot lopta, mikor az is ott van; de mikor ő jobban szereti a szilvát! Nagyobb baj, hogy azt is aszongya, hogy tolvaj; ez Miskának sohse jutott eszébe, már szinte látta mag előtt a kátai zsandárok tollas csákóját… A kóteri állapot unalmait nem tudta mivel elüzni. Először a szilvát ette meg nagy lassusággal, próbálta változatosság okáért a levegőbe dobálni s a szájával elkapkodni, de ehhez a mulatsághoz nagy volt a sötétség. A szilva véget érvén, a magját fogyasztotta el, de ebbe bele fájdult a foga. Azután fütyült, mire a kutyák ugatni kezdtek, végre elővette a pipáját, de nem volt hozzá masinája, akkor mérgében elaludt.

Miska fölugrott. A zsandárokért? Teringettét, hisz ő nem tolvaj, nem lopni járt ő ide!

Miska hirtelen megállt. Itt van valami, a mit neki nem szabad kimondani. Hiszen éppen azért lopta a szilvát, hogy erre a valamire rá ne jőjjenek. Hát most kárba vesszen az egész szilvalopás, a mit ő olyan szépen kieszelt?

– Tisztelteti a Juliska lányasszony a biró uramat, hogy nem késett le a vasutról.

– No akkor masirozok én is kifelé a kóterbül, -34- mert mindjárt kisül, hogy mi járatban loptam én a szilvát?

– Látod öcsém, azért vagy szamár, mert azt hiszed, hogy én ezt még nem tudtam. Azért masiroz Cegléd felé a Juliska.

– Akkor kieresztelek. De ajánlom öcsém, hogy ha máskor egy leánynyal kacsalódzol, – ne legyen az apjának szilvása.

– Meg ne legyen pénzesládája, – sóhajtott Miska búsan; – a zsandárokkal hogy leszünk?

– Ugy, hogy az éjjel a gazdádnak minden ökrét ellopták, azért hivatom őket.

– Tyüh! az áldóját, – orditott Miska, – gazduram, ha elcsapnak fogadjon szolgálatba.

– Elrontotta kelmed az enyimet azokkal az ellopott ökrökkel. Istennek ajánlom. – – –

Az ökröket csakugyan ellopták. Miskát csakugyan elcsapták. Félóra mulva tarisznyával, hosszu bottal kutyagolt végig a falun.

Fölcsaptak. Miska most hiven szolgálja Fekete Jánost. Aszongyák, a Juliska is hazakerül nemsokára.

EGY ARANY A HÓ ALATT.

Péter hazatért este, családjához, mely a százház egyik pincéjében lakott. Pénzt nem vitt haza. A faraktár, hol ő tüzifát aprózott, pár nap előtt leégett, s neki utolsó haszna az volt belőle, hogy egész éjjel melegedett a ropogó lángoknál. Azóta didereghetett eleget. Otthon a felesége azzal fogadta:

Péter fogta a pipáját s kiment az udvarra. Egyszerre csak berohan, tiszta fehéren.

Az asszony megértette. Előadta a lapátot s nagyot koppantott rajta örömében.

Péter elindult a sűrű hóesésben. Alig látott öt lépésnyire. Olyan szép ilyenkor az utca. A hópelyhek szikrázva táncolnak az égő lámpások körül. Nagy csöndesség van. Péter kitátotta a száját s habzsolta a kedves hópelyheket.

– Csak essetek, csak hulljatok, soha el ne álljatok, apró csillagai az égnek, kenyere a szegény embernek, – mormogá Péter, s gázolt a legnagyobb hóban, hogy könnyebben elhitethesse magával, hogy mindenütt ilyen vastagon áll. Ez jól esett neki.

Esztergályos ur háza a temető mellett állt. Este nyolc órakor már valami száz főnyi lapátos gárda várta a főparancsnok megjelenését. Vigan beszélgettek a hózivatarban. Voltak ott öreg emberek, kikről nem lehetett tudni, hogy szakálluk a hótól-e vagy a kortól oly fehér? Mind ugy beszéltek a hóról, mint valami mennyei mannáról, melyet azon mód meg lehet enni. De mégse: egyik átváltoztatta meleg szobává, a másik kocsonyává, a harmadik pálinkává. A havat le se rázták magukról. Ki -38- tenné azt? Meg kell becsülni. Az Isten nem hiába változtatja át az esőt hóvá.

Esztergályos ur, a lapátos hadsereg vezére, megjelent és számba vette embereit.

– Éjjeli munka dupla lénung. Koponyánkint nyolcvan krajcár. Kik vannak itt a régiek közül?

Péter vállra vetette lapátját s elindult csapatja élén, mint alvezér. Nagyszerü förgetegen törte keresztül magát a karaván. Szivük ugrált örömében. Reggelig eltart a história, s ők az éjjeli munkát még a rá következő napon is folytathatják.

A hatalmas, kivilágitott, oszlopos palota előtt állt a jól táplált portás, sarkig érő prémes bundájában, s kegyesen fogadta a hókaparók köszönését, a mint ott előtte munkába állottak. A lóvasut sineiről tisztitották a havat, s nagy kupacokba gyömöszölték. Péter intézkedett, felügyelt és dolgozott. A villámos lámpák hosszu fekete árnyékot vetettek a vakitóan fehér földre… egyszerre csak Péternek egy ragyogó tárgy ötlik a szemébe.

Üveg? Először a lapát hegyivel piszkálta. Aztán fölvette, megtörülte s a tenyerébe fektette.

Körülnézett és a zsebébe csusztatta. Társai azt hihették, hogy szivarvéget talált.

– Kuba, – mondá Péter, s magában jót nevetett a félrevezetett atyafin. Aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképp miért nem hagyta helyben a virginiát, mikor az az aranynak mindegy.

Éppen a szinlap alatt kapargatott. Föltekintett, s olvasta, hogy mit adtak aznap: A jóslat, száz aranynyal jutalmazott vigjáték, irta Csiky Gergely.

– Bizonyosan ez az ur veszitette el azt az aranyat. Vajjon köteles vagyok-e neki visszaadni, vagy nem?

De mégis nagy szeget ütött fejébe a dolog. Az arany többé nem gazdátlan jószág. Kétségtelen, hogy Csiky Gergely uré. Odalépett a barátságos portáshoz.

– Mikor fizették ki neki azt a száz aranyat? – folytatá Péter, s a szinlapra bökött.

(Hogy lehet az? – gondolá Péter. – Akkor mindjárt elveszitette vagy várt vele a mai napig?)

(Ahán, gondolá Péter, hát a közben veszitette el, miközben onnan idejött e szinházhoz.)

Ezzel Péter tovább kaparta a havat. Most már tudta Csiky lakását. Ha nagyon furdalni találja a lelkiismeret, fölkeresheti őt. A szinházi publikum elvonult, a fényes kapukat becsukták s ők sötétségben dolgoztak tovább. A lóvasut utolsó kocsijai elrobogtak. Ekkor megjelent Esztergályos ur s kijelentette, hogy abbahagyhatják, reggel négy óráig nem lesz semmi dolog.

Kivonultak a temető mellett álló házikó elé s ott Esztergályos ur kifizette őket. Péter szépen megköszönte s aztán megkérdezte Esztergályos uramat:

– Ki micsodás. Ha huszfrankos, akkor tiz forintot ér, ha tizfrankos, akkor csak öt forint. Mi köze magának hozzá?

Péter nem mondta meg, hanem sietett a legelső lámpás alá. Kincsének közepére szépen ki volt verve a -41- 20-as szám. Tiz forintja van! A mit talált. És nyolcvan krajcárja! A mit megkeresett. A kétféle pénzt, a vakszerencse ajándékát és a munka jutalmát külön-külön zsebbe tette s hazafelé indult… Igen ám, de a hótakaritásban elgémberedett cimborák unszolására betért egy jól fütött kávémérésbe, a hol egyik forró grog a másik után következett. „Ugy se érdemes lefeküdni, mondák, hisz négykor munkába állunk.“ Péter nem győzte a könnyelmüségüket bámulni. Egész keresményüket eliszszák a boldogtalanok. Ő, – az egészen más. Neki egy arany van a zsebében. Ő teheti. Csak lett volna bátorsága fölváltani. De előbb meg kell beszélni a dolgot a feleségével. A mig a nyolcvan krajcárból tartott, addig iddogált és eddegélt… aztán mosolyogva kászolódott. Ezek a szegény ördögök azt hiszik, hogy neki egy krajcárja sincs. Gunyosan bucsuzott tőlük s kezét a világért ki nem vette volna abból a zsebéből, melyben az aranyat titkolta. Két forint téli kendőre az asszonynak, ötven krajcár keztyü, három forint házbér, három forint szén… Sohse volt ilyen ur életében. (Csiky ur talán följelentette a rendőrségnek, hogy elvesztett egy aranyat?) Egy forint ötven a kosztra, lesz meleg tüdő és pacal, fehér kenyér… (Annálfogva a rendőrség szemmel tart minden embert, a ki aranyat vált.) De talán jobb lesz tormás debreceni kolbász, s egy félfont paprikás szalonna. (Kinél váltja be? Hisz elfogják biztosan, akárhova megy vele.)… Miféle gazdag ember lehet az az Akadémia, a ki egyszerre száz aranyat tud kifizetni? Bizonyosan ő maga veri. Ráösmernek, hogy ez az Akadémia aranya. -42- Börtönbe jut. Örökös szégyen… A felesége elhagyja, Esztergályos ur leveszi róla a kezét… Minek is neki az arany? Ha igy tart a havazás, ő egész télen elél. Ha fölváltja az aranyat, az is csak elfogy, s utána még rosszabb lesz. Az arany nem szegény embernek való. Az nyilván a gazdag emberek krajcárja. Ép’ akkora is. Hisz igy a szegény embernek még istenes dolga van. A hol ő elkölt egy krajcárt, ott a gazdag ember elkölt tiz forintot. Nehéz kenyér, nem irigylem. Tizszer annyi havat kell neki lapátolni, hogy annyit keressen, mint én…

Ily gondolatok közt elhaladt a lakása mellett, ki a Városligetbe. A tó vékony jégkérgén a lapát nyelével lyukat ütött s az aranyat beeresztette… Nagyot sóhajtott utána, mert ezzel a jég alá ment a nagykendő, a házbér, a debreceni, a szalonna, mind azon a kis lyukon… Hajnali négykor pedig ujra ott kapargatott a Nemzeti Szinház előtt s csak egy dolog bántotta: hátha Csiky ur mind a száz aranyat elvesztette s ő többiekkel szemben gyöngébb lesz?

KELEMEN ÉS PATTANTYUS.

Még a nap ki se bukott a Hargita fenyőerdős gerince mögül, még összes sugarai csak a Hargitán tul fekvő Csikszéket ragyogták be s az innen fekvő Udvarhelyszéknek semmi se jutott, mikor Kelemen András megrázta a fiát s rászólt:

Benedek, a fiu, nagyot nyujtózott, ásitott is éppen akkorát, aztán fogta a fejszéjét s az apja után igazodott. Az apja pedig az erdők felé vette utját.

Történt ez a dolog Kápolnás-Oláhfaluban, a Székelyföldön, akkor, a mikor.

Ehhez hasonló dolog történt ugyanazon a reggelen Szentegyházas-Oláhfaluban, mely éppen tőszomszédságában feküdt a másiknak. Csakhogy az utóbbiban Pattantyus Lázár keltette fel az ő szerelmes fiát, a Dávidot.

Fát döngetni ment a két apa a havasra, de nem együtt, hanem külön-külön, mindegyik a maga fiával.

Miközben Kelemen Andorás a fát döntögetné, megjelenik nagy orditással egy fene erős medve. András gazda láthatott már effélét, mert nem nagyon mutatkozott -44- rajta az ijedtség. Hanem inkább hamarjában megolvasta, hogy hányan vannak az ő segitségére.

A számlálás igy ütött ki: Egy székely meg a fejszéje, az két ember. A fia meg a fejszéje, ez is két ember. Vannak tehát négyen. A medve ellenben csak maga van. Igy a támadás nem lenne gavalléros dolog. Hadd menjen!

A medvét azonban a számolás tudományába nem avatta bele tisztelendő Konta Ferenc s a barom támadásra indult. Éhes lehetett a szegény feje.

Kelemen Andorás megnyalta mind a két tenyerét s beleigazitotta a fejszenyelet. A fiának is oda szólt:

Mikor a medve két lábra állt, hogy emberrel emberhez illő módon bánjon, Kelemen orron ütötte a fejszével. A medve megrázta a fejét s át akarta nyalábolni a székelyt, de ekkor Benedek ugy vágta kupán hátulról, hogy egyszerre megfordult. Csak éppen hogy azt nem mondta: Tessék? Csak ezt várta Kelemen: ő is viszontag nyakszirten sujtá a vadállatot.

A medve tántorogni kezdett, mintha berugott volna, majd négykézlábra kecmeredett s lassu léptekkel elinalt. De a Kelemen-familia már vérszemet kapott. A medve kikezdett velük, hadd lakoljon. Előlük ugyan el nem viszi a bőrét. Tiz kemény ezüsttallért fognak ők azért kapni a királybiróságtól.

Utól is érték a lassan cammogó állatot, Szentegyházas-Oláhfalu erdejében, egy tisztáson, a hol Pattantyus Lázár meg a fia javában örültek annak, hogy milyen tisztességtudó szelid egy medvére akadtak. Két fejszecsapásra -45- ugy lefeküdt, hogy azt se mondta: Mihály bá! – Látta a helyzetet mindjárt Kelemen uram, s oda érve szóla:

– Lehetni tán nem lehet, de ugy van. Hányat ütöttek kietek rá? – kérdé Kelemen.

– Münk eppeg hogy kettőt, – felelt hirtelen a Dávid, – én a tulsó felin, édesapám meg innenről.

– A mi igaz, az igaz; én csalfaságból nem élek, – e szókkal adta meg magát Pattantyus.

– Nem a’. Kietek kezdték, én bevégeztem. Azé a medve, a ki agyonüti, nem azé, a ki aszongya neki, hogy jó napot kivánok.

– Ugyan komé! Én meg csak azt mondom, hogy az a medve tőlem és fiam Benedektől olyan három ütést kapott, hogy idáig magától is megdöglött volna. Kietek -46- csak az utolsó perceit zavarták meg neki azzal a dorongolással.

Pattantyus Dávid fölvette a földről szétrongyolt ujjasát, s oda tartotta Kelemen uram elé, mondván:

– Dávid öcsém, máskor ha a medvének adod a zekédet, hogy marcangolja szét, legyen annyi bátorságod, hogy maradj benne te is, – felelt rendületlen nyugalommal Kelemen.

– Hát a szivemet bizony nem hasitotta ki, – dörmögött Dávid és félreállt.

– No ugy-e, hogy a hajad szála se görbült meg? A medve széttépte a zekédet halálos kínjában, aztán fölfordult. Kietek pedig agyonverték döglött korában.

– Elég a szóból, – kiáltott Pattantyus, – majd igazságot mér a dulló.

Levágtak két nagy bokrot, a vadállatot rája kötözték, s ugy vontatták szép lassan, csöndes beszélgetés közt a faluba, be egyenesen a dulló házába, a hogy akkor még a szolgabirót hivták.

Éppen etették a dulló négy kutyáját. Nagy medvefogó, hosszufogu, erős, éhes ebek voltak, melyek a vadszagtól nekibőszülve, pokoli csaholással a medvére vetették magukat s egy szempillantás alatt izekre szaggatták. A négy székely a tornácra menekült a veszedelem elől.

– Tán kend azt hiszi, hogy a medvével a jussomat is megevék a kutyák? Nem ugy van a’! – kiáltott Kelemen.

– Nem. Megkezdtük, be kell annak fejeződnie. Ha egyszer pör, hadd legyen pör.

Kezet fogtak egymással, annak jeléül, hogy szavukat adták a pör folytatására.

Estefelé hazajött a dulló Csik-Szeredából, hol a királybirónál volt valamiféle ügyben. Kelemen és Pattantyus -48- eléje terjesztették az ügyet. A dulló figyelmesen meghallgatta a beszédet, s mondá:

– Tehát arról volna szó, hogy mely csapások lettek volna halálosak a medvére nézve, az utóbbiak-e, vagy az előbbiek?

– Instálom, az igazságnak kell itt kisülnie. A medve maga mellékes, – felelt Kelemen.

– De meg, – tette hozzá Pattantyus, – a királybiró azért csak kiadja a tiz ezüsttallért, mert arra van elég tanunk, hogy a medve megölődött.

– De nem adja ám, mert be köll neki számolni a medve bőrével. Csak érte adja ki a jutalmat.

A két székely egymásra nézett, megvakarta a fejét s rövid gondolkodás után egyértelmüleg szóla:

– Nincs olyan Isten a földön, a ki arra a kérdésre, hogy öt ütés közül melyik ölte meg a medvét, meg tudna felelni. Ha csak itt nem fekszik előttem a medve -49- s egyenkint ki nem tapogatom, hogy melyik csapás hol érte? Én csak tudom, azért vagyok dulló!

(Ez a becsületes német ember, a ki a székelynek annyira imponál, nem más, mint Erdély gubernátora, a kit a góbék sohse hivnak másképp, mint Guber Mártonnak. Minden székelynek megvolt a joga, hogy odáig appeláljon a pörös ügyeivel.)

– Jó, jó, addig pedig igyanak egy kis küküllőmenti fehér bort. Guber Márton uram ráér még várni.

Egyszer csak, ugy véletlenül, diskurálás közben, a dulló kihoz a pipatóriumból egy gyönyörü, hajlós meggyfa-pipaszárat és dicsekedve mutatja az atyafiaknak.

– Agyon lehetne vele vágni egy embert. Olyan erős, mint a kard. Sujtson csak vele ide a tornác gerendájára.

Kelemen gazda fogja a meggyfapipaszárat s olyant suhintott vele a gerendára, hogy csak ugy porzott. Utána megvizsgálták a szárat. Nem volt annak semmi hibája.

A következő percben már Pattantyus gazda sujtott vele, még pedig olyan alaposan, hogy a szár hosszában kétfelé repedt. -50-

– A ki áldója van a kend vaskezinek, tudja-e, hogy ezt a pipaszárat a mult határigazitás alkalmával a turn-szeverini basától kaptam, a kinek a török császár adta. Drága jószág az.

– Baj, baj, – felelt Pattantyus, – de hát nem magam vagyok a hibás. Kelemen gazda kezdte.

– Micsoda? – kiáltott Kelemen. – A kinek a kezében elrepedt, az a felelős. Mi közöm hozzá?

– Ugy van! – kiáltott a bölcs dulló, – valamint hogy mi köze a medvéhez?

– Mi türés-tagadás benne, szomszéduram, ketten mesterkedtünk mi ugy a pipaszárban, mint a medvében. Vállaljuk el közösen mind a kettőt. Ez jár legközelebb az igazsághoz.

– Vegyük ugy, mintha furulyáztunk volna. Én fujtam, kend meg billegtette. Hasznunk is csak annyi van az egész medvevadászatból, mintha furulyáztunk volna egyet. Igy ért véget a két oláhfalusi góbé pöre.

NÉGY NEMZET.

Svájci barangolásaim alatt összebarátkoztam három fiatal emberrel. A kompánia először egy szál franciából, egy vidám párisi fiuból állott, a ki szörnyen unta magát a fizetőpincérek köztársaságában. Egy napon a kalapját elfujta a szél, én megfogtam és udvarias meghajlással átadtam neki. Ő még kecsesebb meghajlással köszönte meg és megkérdezte, merre utazom.

Másfél óra mulva egészen jóbarátok voltunk. A nélkül, hogy én bármit beszéltem volna magamról, ő egész családjának történetét elmesélte, humorisztikus modorban elővezetvén az összes alakokat, a kiket különben szeretettel tárgyalt, de kifigurázott. Egyszerre aztán hirtelen elkomolyodott.

Az alku meg volt kötve. Mondhatom, hogy pompás -52- utitárs volt, bár többet fecsegett a kelleténél. És mindig Párisról. Örökké csak a világ fővárosa lebegett szemei előtt és az ajkán. Az volt a kedvenc vicce, hogy Páris szebb város, mint Svájc. Engem egyszerüen publikumnak tekintett és előadásokat tartott. Meg volt győződve, hogy az ő városát és a párisiakat bámulom. Franciaországgal és a franciákkal nem foglalkozott, csak Párissal és a párisiakkal. Versaillesnál és Fontainebleaunál megszünt ránézve a világ. De nagyon szeretetreméltó volt a maga elfogultságában.

Egyszer egy havasi kocsmában, mely villámosan volt világitva és gázzal fütve s melynek szomszédságában a glecsert mesterségesen fagyasztották, mert különben nyár közepére elolvadt volna, azt inditványozta Leblanc ur, hogy bővitsük ki a kompániát. A közönségét akarta fölfrissiteni. Estére hozott is már egy angolt, a ki rövidszáru fapipáját szítta folyton és rengeteg bámulattal nézett az örökké fecsegő franciára. Mister Perrins jó, alkalmazkodó, hallgatag ember volt. Párisról lévén természetesen szó, megjegyeztem valamire, hogy ez Londonban mégis különb. Leblanc lesujtó tekintetet vetett rám és megvetőt Perrinsre.

– Miről is van szó? Hja London? A westminszteri apátság, meg a párisi Panteon? Eh, bánom is én.

– Általában – folytatá – nem foglalkozom Londonnal. Hat év óta nem is voltam Angliában. -53-

– Tudja barátom, Anglia az azt jelenti, hogy egy egész világ. Ezt a hat esztendőt Indiában, Afrikában s más efféle helyeken töltöttem.

– Ez az egész, a mit Párisban csinált? – kérdé Leblanc visszafojtott dühvel.

– Azt nem láttam. Én nem hagyom magamat ilyen szamárságokkal bolonddá tenni.

Leblanc sápadt lett és rám nézett, mintha azt mondaná: Látod, bolond a szegény.

– Szegény Perrins, – sóhajtá résztvevő hangon, – most már tisztán látom a latin faj fölényét az angolszász faj fölött.

– Látja, ezért szeretem én a franciát. Olyan szép frázisokat tudnak gyártani s az egész világon el tudják terjeszteni… mi azalatt a portékáinkat terjesztjük el, mint afféle komisz, köznapi náció. -54-

– Már az igaz! – fakadt ki elégülten Leblanc, – minket szeretnek és bámulnak az egész világon.

Estefelé komolyan kezdtek összeveszni, bár Perrins egy rossz szót nem mondott a franciákra, csupán Leblanc halmozta el sértésekkel az angol nemzetet, a mire Perrins nem sértődött meg. – Leblanc azonban iszonyu dühben volt.

Leblanc ellenséges szemekkel méregette. Arca egész sötét lett, mikor a német Párist kezdte agyba-főbe dicsérni. Egyszer meg is jegyezte:

– Nem vagyunk mi pojácák. Hát önök otthon már sehogy sem tudnak mulatni? Nem önöknek csináltuk Párist.

– Ön nem objektiv, – mondá oly szerényen, mintha maga is meg volna győződve arról, hogy nem is olyan nehéz Berlin nélkül ellenni.

Mikor aztán német barátunk a császárjáról kezdett -55- adomákat beszélni, végképp elromlott Leblancnak a jó kedve.

– Ugyan hagyja el, – mondá, – mit beszél nekünk a császárjáról? Mi olyan nemzethez tartozunk, melyben mindenki maga helyett gondolkozik. Maga pedig egy olyan nemzetből való, melyben a császár gondolkozik valamennyi helyett.

A német elképedt, de mérsékelte magát és továbbra is velünk maradt. Délután mind a négyen együtt kimentünk a hegyek közé. Sötétedett már, mire visszatértünk. Valami havasi kürthangversenyt hirdettek a koncert-teremben. Odamentünk. Három ur és egy csinos fiatal nő fujta a kürtöt. Sok és előkelő közönség hallgatta. Egy pásztordalba fogtak és a hölgy irtóztató hamisan intonált. Erre a nagyszakállu prim odalépett hozzá, kirántja kezéből a kürtöt és a hátsó ajtóra mutat. A hölgynek könny szökik a szemébe és ingatag léptekkel távozik. Mozgás a közönség körében.

– Ez szemtelenség, – kiált Leblanc és fölugrik, – nem nézhetem tovább, gyerünk vacsorálni.

– Ezt az embert holnap provokáltatom, – kezdé Leblanc; – gazság egy nővel igy bánni.

– Én a Kölnische Zeitung-ban fogom ezt az eljárást megbélyegezni, – kiabált a német.

– Az eljárás komisz, – mondá Perrins, – de nem ismerjük, hogy a kisasszonynak miféle szerződése -56- van a társulat vezetőjével. Addig nem avatkozhatunk bele.

– Én Barinkay Kázmér teknikus vagyok és Zürichben tanulok. Ne vegye rossz néven, hogy önnél, mint honfitársaimnál alkalmatlankodom. A nevét a hôtel tábláján olvastam. Lesz szives egy lovagias ügyben segédkezni?

– Ime, uraim, van szerencsém honfitársamat, Barinkay magyar embert bemutatni. A francia elégtételt készül venni a nőn elkövetett sértésért, az angol készül megvizsgálni az ügyet, a német hirlapi boszura készül – és mit teszünk mi? Mit tesz a magyar? Nem habozik, de cselekszik.

– Pofonütötte a goromba trombitást. Ez uraim, a magyar. Van szerencsém önöknek ezzel az én kis nemzetemet bemutatni. -57-

– Elhatározott s a következményekkel nem törődik, – szólt Leblanc, – ezt már szeretem.

Bizony, édes barátaim. Ilyenek vagyunk mi bolond magyarok. Egy ostobaságért az életünket kockára tenni: ez nekünk semmi. De az élet első hideg lehelete elsorvaszt bennünket. Bátorságunk van, de erőnk nincs.

EGY SZÁMÜZÖTT KIRÁLY.

Egy verőfényes őszi napon, melynek bája itt százszorta nagyobb s szomorusága százszorta meginditóbb, mint másutt, mert a természet haldoklását egy holt városban látjuk, elhatároztam, hogy a velencei élőholtakkal fogok foglalkozni. Hangulatom, az megvolt hozzá, élőhalottat is sokat rejtegetnek a márványpaloták. Ezek közül legérdekesebb, legvidámabb VII. Károly, a kit jogszerüleg két hatalmas trón, a spanyol és a francia illet meg s tényleg oly távol áll mindegyiktől, mint akármelyik navarrai öszvérhajcsár, vagy auvergnei vizhordó. Ismertebb ezen a néven: don Karlos, madridi herceg, a ki, mióta véres háboruit, melyeket sikertelenül folytatott a spanyol trónért, befejezte, bejárta kétszer a világot s aztán a csöndes Velencében, a Loredan-palotában huzódott meg.

Mielőtt még őt meglátogattam volna, tudakozódtam róla különböző emberektől, a kik sok rosszat és sok jót beszéltek felőle. Különböző alakokban mutatták be nekem. Egyik rész azt beszélte, hogy háboruiban vérszomjas -59- kegyetlenséget fejtett ki s a meghóditott karlista tartományokban visszaállitotta az inkviziciót. Most pedig, csöndes visszavonultságban állandó szálka a velencei férjek szemében, kik a feleségüket féltik tőle. Sokan minden becsesebb tartalom, ambició nélkül való élvhajhász kalandornak festették előttem, a ki egy szép asszony szép szemei után végigrobog Európán s szivesen lemond érte ősi jussáról, a spanyol trónról. Velencében különben vidám életet él s ugy mutatja, hogy nem érdeklődik a politika iránt. A város szegényeivel, – hogy végre a jóra is áttérjünk, – sok jót tesz s kétszázra rughat azoknak a száma, a kik az ő alamizsnáiból élnek. Azt mondják rá, hogy teheti, mert csak legutóbb is Chambord gróftól negyven millió frankot örökölt. Jótékonysága dacára a velenceiek nem becsülik meg és sokszor inzultusoknak van kitéve, egyszer pedig formaszerü zendülés volt ellene, melyet a katonaságnak kellett elfojtani. Olaszországban most az a jelszó „ni dieu, ni maitre“, a mit magyarra ugy lehetne leforditani „nincs mennyország, se pokol“; a rengeteg sok templomba csak a turista jár, hivő nem s a papoknak egyéb dolguk sincs, mint a kávéházban dominózni. A nép csak babonás, de nem vallásos s képzelhető, hogy ilyen érzület mellett „sa majesté trés chatolique“, a hogy don Carlos magát nevezi, a nép előtt semmi különös tiszteletben nem áll. Egyszer megtörtént, hogy mikor a Lidón kiszállt a kis gőzösről, a hajósok kirántották lábai alól a deszkát, egy más alkalommal pedig megmérgezték gyönyörü két kutyáját. De ő mégis szereti Velencét. -60-

A velencei társasélettől teljesen távol tartja magát. Megvan neki a maga külön kis társasága, mely áll két kamarásból (spanyol grófok), egy titkárból, a ki szintén spanyol ember s Iturbide hercegből, a kit hajdanában Miksa, a szerencsétlen mexikói császár trónjának örököseül szemelt ki. Mindannyian csinos fiatal emberek, világfiak. Csak asszony nincs a háznál; Don Carlos felesége Ausztriában él és ők nagyon ritkán vannak együtt. Ezzel a kisérettel jár ki a Lidóra, sétál a Szent-Márk téren s yachtozik az öbölben, ha kedvező szél borzolja a tengert.

Látogatásomat egy Rimji nevü magyar festő közvetitette, kivel Velencében ismerkedtem meg s a ki bejáratos don Carlos házához. Gondolában eleveztünk a Loredan-palotához, mely a nagy kanális mentén van s bejelentettük magunkat. Másnap délután három órára kaptuk a találkozót.

Mikor másnap gondolánk a csatornán megjelent, a Loredan-palota előtt élénk mozgás támadt. Hat hófehér tengerészruhába öltözött gondolás azonnal sorfalat képezett.

Ezek don Carlos saját matrózai, a kik karjukon és szalmakalapjukon Bourbon-cimeres fekete szalaggal még most is gyászolják Chambord grófot. A csapat szalutált s mi beléptünk a lépcsőházba, hol halalaku kis csónakok, vitorlák, evezők, tengeri növények voltak csoportositva. Feketébe öltözött inas fogadott s vezetett föl bennünket márványlépcsőn az első emeletre, a hol a csinos fiatal titkár üdvözölt s az elfogadó terembe kalauzolt. -61- Azzal ott hagyott és „monseigneur“-ért, don Carlosért sietett.

A képeket kezdtem nézni. Pár pillanat mulva erős léptek zavartak föl: magam előtt láttam don Carlost, a legszebb férfit, a kivel valaha életemben találkoztam. Fölkeltem s mig ő a kétrét görnyedt titkárt elbocsátotta, magával szemben leültetett. Körülbelül negyven éves, koromfekete haju, bajuszu, körszakállu, ölmagas termetü, rendkivül elegáns ember. Hosszu szempillái alól azzal az álmatag tekintettel néz maga elé, mely annyira elbűvöli a nőket. Nyakkendőjében a tű Bourbon-cimer, kézelőgombjai szintén ezt viselik.

Azzal kezdte, hogy nagyon örül, hogy egy magyar ujságirót lát magánál. A magyarokról sok dicséreteset, szépet hallott, ő alatta is szolgáltak magyarok a karlista háborukban, a kik mind igen vitézül harcoltak. S erre azt kérdezte, hogy ösmerek-e egy Kovács nevü magyar embert?

– Az én Kovácsom zászlóm alatt kapitányi rangra vitte, vakmerő legény volt s ha jól emlékszem, Pueblánál ellőtték a féllábát. További sorsáról nincs tudomásom.

– Élő jogomról soha le nem mondok. S hiszem, hogy Spanyolország egy napon a legitimitás terére lép s meghiv. Krisztina pártja gyönge: összemorzsolódik a -62- republikánusok és a karlisták közt. A vagyontalan munkások republikánusok, a birtokos osztály, a legkisebb parasztbirtokos is, mind karlista. Kivált az éjszaki tartományok: Ó- és Uj-Kasztilia, Arragonia, Navarra, Katalonia, Valencia, Biscaya és Guipuzcoa, hol 1872-től 1876-ig háboruskodtam.

– Folyton. A spanyol előkelőségek nagyon sokan meglátogatnak, s általában minden spanyol, a ki Velencébe jön, fölkeres, hireket hozván. Koronként manifesztumot bocsátok ki népemhez, megmutatni, hogy élek, s várom igaz jogom elismerését. A kik a karlizmusz utjában állnak, azok a kétes exisztenciák, a kik nem a haza, hanem a maguk javán dolgoznak, a kik minden ügyet szolgálnak és minden ügyet elárulnak, a kiknek egész hatalmuk a tele kaszárnyákon alapul. Ezek rettegnek tőlünk. A mi pártunk nem ilyen emberekből áll. Nekünk elveink vannak, ellenségeinknek nincsenek. Mi bennünk él a hit. A karlista harcos hű szolgája a katolikus hitnek, melylyel a madridi kormány igen keveset törődik. A karlista katona hű szolgája a királynak, a kit Isten első harcosának tekint; szenvedélyesen szereti királyát, mert az ő szemében látja perszonifikálva a hazát. Szenvedélyesen félti hazája méltóságát, becsületét és függetlenségét. A maga dicsőségére nem büszke, de a mult nagyságán és az ősök dicső emlékén föllelkesül. A karlista harcos tüzes, rettenthetlen és önzetlen. Életét mindig kész föláldozni, becsületét soha. A halállal szembeszáll, mert tudja, hogy lelke halhatatlan. Szerény a maga hősiségében, -63- s fönséges, a nélkül, hogy maga is tudna róla. A navarrai paraszt, királya zászlója alatt az önmegtagadás valóságos csodája, klasszikus magasságra emelkedik.

Don Carlos szemei ragyogtak, mig e dolgokat beszélte. Égő szivarával hevesen gesztikulált s a spanyolosan, mély torokhangon kiejtett francia szók csak ugy tódultak ki ajkán.

– A karlizmus – folytatá – egy neme a politikai hitvallásnak („une sorte de religion politique“), mely istenét és királyát teszi kultusza tárgyává s az erkölcsi fenség csodás látványát nyujtja a világnak. A karlista háboru szakasztott mása a vendée-iek harcának a francia forradalom ellen: nálunk ugyanazzal a nemes fölbuzdulással, erélylyel, ugyanazon rettenthetetlenséggel, önzetlenséggel s hősies igénytelenséggel találkozunk. A karlista mozgalom épp ugy semmiből lett, mint a vendéei, de ott épp ugy, mint itt, találkoztak bátor szivek és férfiak a gáton. S mozgalmunk tisztán spanyol, nemzeti mozgalom volt, mig ellenségeinknek porosz ágyuk és francia jóakarat jöttek segitségére. Ezek buktattak el, nem Spanyolország.

– Mert Európában a forradalmi szellem dominál s ez tudja, hogy én neki esküdt ellensége vagyok. Én képviselem az igazi monarhiát s az igazi katolikus hitet. A forradalom üldözi a legitim királyt, mert ő a hazugság, a király pedig az igazság. A király a jogot képviseli, a jog pedig legnagyobb akadálya a forradalomnak, -64- szándékai megvalósitásában. A legitimitás nem egyéb, mint a rend eszméinek összefoglalása, melyen az állam nyugszik; ennek gyökerei megvannak az emberi lelkiismeretben, a népek jobb érzésében, a család szervezetében s a történelemben; a forradalom ellenben egy állandó összeesküvés a rend ellen, örökké a lelkiismeret kiforditásán dolgozik, a családot elavult intézménynek tekinti, a történelmet pedig egy század óta meghamisitja. Ezért támadta makacsul az én királyságomat, mert tudja, hogy mit jelent rá nézve egy ilyen királyság: az igazi katolikus királyság. A forradalom a katolicizmust legkérlelhetetlenebb ellenségének tartja s ebben igaza van. A katolicizmus mindazt kárhoztatja, a mit a forradalom ajánl. A katolicizmus a legnagyobb társadalmi és erkölcsi erő, mely a forradalom romboló munkájával szembeállitható. Én a katolikus ügy szolgálatának szenteltem magamat s célom volt megmenteni Spanyolországot, visszahelyezvén azt a régi hit szilárd alapjaira.

– Engedjen meg, monseigneur, ellenségei éppen azt hozták föl igen sokszor ön ellen, hogy a régi katolicizmust akarja visszaállitani, Torquemadáival s máglyáival együtt.

– Tudom, hogy azzal vádoltak, hogy az inkviziciót akartam ujra behozni s a papok egyeduralmát biztositani minden polgári dologban. Komoly emberek előtt fölösleges megcáfolnom az ilyen rágalmakat. Kétségtelen, hogy magammal vivén Spanyolországba a katolikus vallás és szertartások tiszteletét, biztositanám a klérus számára is azt a befolyást, mely őt mint tanitó és -65- vezérlő osztályt megilleti; de mi köze ennek más idők, más századok magát lejárt szigorához? VII. Károly Spanyolországa mindenesetre egy keresztény-katolikus királyság volna; de mennyiben árthatna a visszatérés a régi hagyományokhoz az uj eszméknek és a modern szabadságoknak? A lelkiismereti szabadságnak valóban nincs mit félnie a törvényes király Spanyolországba való visszatérésétől.

– Micsoda európai változások lehetnek kedvezők monseigneur kilátásaira nézve?

– Az európai változásokra én nem sokat épitek. A kedvező kilátások Spanyolországban fognak nyilni.

Különböző kérdéseimre elmondta, hogy legjobb viszonyban van a bécsi udvarral és a pápával. Az olasz udvarral egyáltalán nem érintkezik s ha a királyi család valamely tagja Velencébe jön, ő azonnal elhagyja a várost. Velencét azért szereti, mert csöndes s palotája vizzel van körülvéve, ugy, hogy senki se fér hozzá. Ugylátszik, tüntetésektől fél személye ellen. Kijelenté, hogy Budapestről sok szépet hallott s legközelebb meg fogja látogatni.

Elhallgatott. Friss szivarra gyujtottunk. A falon négy csatakép volt, azokat néztem. A karlista háboruból ábrázoltak hadi jeleneteket. Harcairól kérdezősködtem.

– 1872 május 3-ikán egy 24 éves fiatalember haladt át a pyrénéi hegyeken s Spanyolországba érkezett. Zsebében 200.000 frank volt. A határon harminckét navarrai paraszt várta, a kik kikiáltották őt uroknak és királyuknak. Ez a fiatal ember én voltam, a ki -66- mint VII. Károly meginditottam a háborut trónomért és országomért. Három év alatt ura lettem Spanyolország harmadrészének s a harminckét paraszt fölszaporodott egy hadseregre, mely állt százezer gyalogból, négyezer lovasból és hatvanöt ágyuból. Lovasságom és tüzérségem mindig kevés volt. Sik földön többnyire megvertem az ellenséget, de az erőditett helyek ostromával sok időt elvesztegettem. Ha tetszik, megnézhetjük a fegyvertárt.

Átvezetett a szomszéd terembe, melynél szebbet keveset láttam életemben. Két falát ama karlista zászlók boritották, melyek don Carlos csatáiban, e kegyetlen testvérharcban, az ő katonái élén lobogtak. A zászlók festői csoportokat képeztek, közepütt egy hófehér selyem Bourbon-zászló, a liliommal. A harmadik falat az alfonzistáktól elvett tarka lobogók ékesitették. Kevesen voltak e diadalmi jelvények. A negyedik falon voltak a fegyverek: kardok, puskák, szuronyok, hosszu kataloniai kések és rövid tőrök. A fal közepén tizenhat arckép, körülöttük babérkoszoru fonva s négy aranyos markolatu kard összetüzve.

– Nézze, – szólt Don Carlos, a tizenhat katonára mutatva, – ezek tábornokaim voltak. Mind a tizenhat ember értem halt meg. Jó katonák, hű embereim voltak, sokszor megkönnyeztem őket. E négy kard körülöttük a világ legszebb rámája: őseim kardjai; egy V. Fülöpé, egy III. Károlyé, egy nagyatyámé, V. Károlyé s ez itt az enyém.

Ezzel levette az egyik kardot s megsuhogtatva a -67- levegőben, lesujtott vele egy páncélba bujtatott bábalakra. A jól dömöckölt acél szikrát vert ki a vasból.

Egy sóhajtással visszatette helyére. Aztán sorra mutogatta a lövőfegyvereket, melyek közt Európa összes uj és régi puskái képviselve voltak. Volt ott két ágyu, golyók, aztán csatacsillagok, lándzsák, különböző karlista egyenruhák, don Carlos biborvörös köpenyege. S minden darabnak megvolt a maga története.

Következett egy szoba, mely indiai pagoda belsejét ábrázolta, s tele volt don Carlos ázsiai utazásának emlékeivel. Majd egy arabs módra berendezett dohányzó szobába léptünk, hol a herceg elbucsuzott. Tüstént megjelent a titkára, a ki még megmutatta a herceg sárga selyem hálószobáját, mór fürdőszobáját, melyek mind óriási pazarlással és kényelemmel vannak berendezve.

Az az ember, a ki ilyen puha kényelem közt él, milliókat érő berendezés közt, aligha fog még egyszer oly véres kalandba bocsátkozni északi Spanyolország terméketlen, zord vidékein, bármennyire részén van is a monarchikus jog: ezt a hatást tette rám az egész látogatás, mikor a kacér palota előtt gondolába vetettem magamat.

OKOS ÁLLATOK.

Hogy melyik a földön a legokosabb állat, azt nem lehet egyhamar eldönteni. A legkülönbözőbb állatokról jegyeztek föl a tudósok olyan dolgokat, melyek azt bizonyitják, hogy többé-kevésbbé minden állatban van intelligencia. Föltehető, hogy a tengerben uszkáló halnak, bár róla semmi okosat sem tudunk, van annyi esze, mint például a hangyának. Miért ne volna? Semmivel se alacsonyabb rangu állat a hal, mint a hangya. Valószinü, hogy kritikus pillanatokban egyik épp oly elmésen ki tudja vágni magát, mint a másik. Az állatok egyáltalán sokkal okosabbak, mintsem mi emberek gondoljuk, a kik értelmüknek állati nyilvánulását nem is látjuk s csak ott kezdjük észrevenni, mikor az már emberi módon jelentkezik.

Országszerte hires volt annak idején a pannonhalmi okos szamár, mely oly elmésen huzta ki magát a munka alól, hogy embernek is becsületére vált volna.

A magas hegyen álló pannonhalmi bencés kolostornak -69- azelőtt volt harminc szamara, mely a völgyben fekvő városból kettős puttonyokban hordta föl a vizet a szerzetesek számára. Naponkint többször is megtették az utat, a meredek hegyen föl és le, a mi nem tréfa dolog egy szamárnak, mely jobban szeret az árnyékban heverészni, mint a napon, teherrel gyalogolni.

Egy napon a kocsisok azt vették észre, hogy az egy szuszra felhozott viz kevesebb, mint rendesen. Két puttony hija van neki. Pedig ők minden puttonyt megtöltöttek. A felügyelő elrendelte, hogy a szamarakat szigoruan szemmel kell tartani.

Az volt a szokás, hogy a mint odalent a kutnál a puttonyokat megtöltik s az állatra ráteszik, a megterhelt szamarakat külön csoportba verték. Mikor már tiz-tizenkét vizzel megrakott csacsi állt egy csapatban, egyszer csak azt veszik észre, hogy az egyik füles kiválik az üresen álló csoportból, óvatosan körülnéz s lassan odasomfordál a megtöltött puttonyokkal álló kollégáihoz és ott olyan képet vág, mintha bordáit sulyosan nyomná a teher.

Rögtön jelentést tettek róla a gondnoknak, a ki azt üzente, hogy csak hajtsák föl a szamarakat a várba.

Odafent a papok mind összegyültek és ugy várták a vizhordók megérkezését. A leglassabban ballagó szamár, a kit egyre kellett biztatni, az volt, a melyik üresen haladt.

Kezdődött a puttonyok kiüritése. Az okos szamár megvárta, a mig néhányra üresen rakták vissza a puttonyt s akkor ujra ravaszul körülnézve, a kiüritettek -70- csoportjához szegődött, nehogy turpisságára rájöjjenek. – A dolog oly mulatságos volt, hogy a nézők zajos derültségre fakadtak. A gondnok pedig kimondta a szentenciát, hogy a szamárnak az légyen jutalma, hogy a többiek közt mindig üresen járhasson-kelhessen.

A szamár még egy darabig titkolózott és somfordált, de rövid idő alatt rájött, hogy jámbor fortélyához megkapta a felsőbb beleegyezést. Ettől kezdve emelt fővel s egész nyiltan csinálta a dolgot. Nagy hire futamodott és messze földről jöttek bámulni őt.

Hogy a szamár általában mégis buta állat, kitünik abból, hogy vizhordó kollégái sohse jöttek rá a társuk által élvezett kiváltságra s egyetlenegy se tett kisérletet annak elnyerésére.

A másik történet szintén szamárról szól s szinhelye Abony. Egy szódavizgyárosnak volt egy okos szamara, mely mellé kocsis se kellett. Kis kocsiját telerakták szikvizes üvegekkel, azzal a tulajdonos megsimogatta, meghuzogatta a füleit, hogy figyelmét fölébreszsze s aztán belekiáltott:

Erre a csacsi elindult – egyenesen az Obláth boltjába. Itt Obláth, a kereskedő, leszedte a maga szikviz-porcióját, meghuzta a csacsi füleit s belekiáltotta:

A bölcs szamár ment kocsijával egyenesen Slézingerhez, a ki szintén levette az őt megillető szódarészt. Ha azonban Slézinger meg akarta a csacsit tréfálni s azt mondta neki, hogy „Obláth“, akkor az megvetőleg -71- hátranézett és nem mozdult. Azt kellett neki mondani, hogy „Kovács“, – ekkor elindult és visszament a gazdájához.

Gyermekkoromban vett az apám nekünk is egy szamarat, mely a meghalt ukki vak koldusé volt. Ez az ismert jókedvü adakozók háza előtt megállt s nem ment tovább, akárhogy vertük is. Csak akkor indult el, ha valaki kijött a házból s odaállt a kordély mellé. A csacsi nyilván igy kombinált: „Ez az, a ki kihozta az alamizsnát, most mehetek tovább.“

Zseni Imre halasi birtokosnak volt két szép pejlova, azokon szokott a tanyára járni. Zseninek az volt a szokása, hogy a mint a városból kifelé kocsizott, minden befelé jövő parasztemberrel megállt diskurálni, akár volt fagy, akár nem, akár pusztitottak a hernyók, akár nem. Igy egy óra helyett három óra alatt értek ki a tanyára. A lovak pedig annyira hozzászoktak, hogy a mint egy gyalog ember köszönt Zseninek, tüstént maguktól megállottak.

Nagyon untatta ez a dolog a Jóska kocsist, a ki egyáltalán nem volt kiváncsi a halasi gazdák belső dolgaira, ellenben nagyon érdekelte őt a bogárszemü Panna, a ki a Zseni-tanya fölvirágzását söpréssel és mosogatással segitette elő.

Jön egy ember, süvegéhez nyul… abban a pillanatban a Jóska ugy odasuhint a lovak nyaka közé, hogy azok mint a szélvész robogtak tovább. Jön egy -72- másik gyalogember, a mint a lovakkal egy irányba ér s ezek már megállni készülnek: csitt-csatt, hangzik hátukon a Jóska ostora s vágtatva rohantak odább. A hány gyalogember elhaladt mellettük, a lovak valamennyiért verést kaptak s nemcsak meg nem állhattak, de sőt veszettül kellett nekik rohanniok a tanyáig. Másnap Jóska ujra a gazdájával kocsizott a tanyára. Jön az első gyalogember, a lovak már messziről hegyezték rá a fülüket. A mint pedig közel ér s Zsenire ráköszönti a szerencsés jónapot: a lovak nagyot rántottak a kocsin s szágudani kezdettek. Jön a második gyalogos, Zseni már nyitja a száját, az ember fogja a kalapját, mikor a lovak nagyot ugranak és ragadják magukkal a kocsit.

Denique attól kezdve Zseni Imre nem diskurálhatott kocsiról, – ezekkel a lovakkal. Eladta a lovait is mérgiben, a helyett, hogy egy olyan Jóskát fogadott volna, a kinek nincs Pannája.

Sokat hallottunk a tordai okos malacról. Pedig ennek nincs is valami érdekes históriája.

Tordán a kocsi elgázolt egy malacot, mely az ut közepén hevert és sehogyse akart fölkelni.

A kapitány a malactulajdonost igy utasitotta el kártéritési keresetével: „Egy tordai malacnak lehetne annyi esze, hogy a kocsi elől kitérjen.“

A LEGNAGYOBB HUMORISTA.

Mikor a sárga, beteges, őszi nap lebukott a hegyek mögé, s minden tárgy egyszerre elveszitette az árnyékát, hogy lassan-lassan belemerüljön az éj egyetlen, óriási árnyékába: én is fölkeltem a gyepről, s elhajitottam a vastag könyvet kezemből.

Könyvtárakat összeolvastam már, s az irodalomtörténet tanitásai alapján lázasan kutattam. Elolvastam azokat, kiket már koruk megkoszoruzott; elolvastam azokat, a kiket csak az utókor fedezett föl. Fölhajhásztam még azokat az irókat is, a kiket se koruk nem méltányolt, se az utókor föl nem ásott. A nagyok után következtek a kicsinyek. Az egyikre ráillett az iskola tanitása szerint megalkotott humorista-mérték, a másikra nem; a kire nem illett rá, abban rendesen több élvezetet találtam. Ez megzavart kutatásaimban. Egyéni benyomásaim ellentétben álltak az irodalomtörténeti és a közfelfogással. A megsebzett Mercutio végső szavaira láttam érzékenyen elpityeredni a közönséget; engemet -74- égettek e szók és hasogattak, de egy csepp könnyet se tudtak soha kisajtolni szememből… Hallottam röhögni a karzatot Lear kis bolondjának mondásain… Ekkor kicsordultak a könnyeim.

Egyik kérdésre se tudtam megfelelni. Kétségbeestem. Tüzbe a könyvekkel. Fölhagyok a kutatással: más témát választok doktori értekezésem számára.

Lassan fölballagtam a kertből, melyet megterhelt agyvelőm benépesitett az irókkal, kik hónapok óta éjjel-nappal, uton-utfélen foglalkoztattak. Ott dulakodtak a sötétben, lárma, nevetés, káromkodás, jajszavak közt. Én bünösnek éreztem magamat. Fölbolygattam őket, a nélkül, hogy sikerült volna a kérdést megoldanom. Mint mikor az akadémia pályázatot hirdet s aztán senkinek se adja ki a jutalmat.

A mint a világos folyosóra léptem, a zavaros látományok egyszerre megszüntek. Agárkutyám fölemelte a fejét s búsan nézett rám, mintha osztoznék levertségemben. Neki is megvolt a maga szomorusága: itt az ősz, elhullottak a legyek s ezzel megszünt az ő legfőbb szórakozása: a légy után való kapkodás.

Besiettem. Egy halványképü, kórházszagu katolikus pap ült iróasztalomnál s Doré illusztrált bibliájában lapozgatott. Fölkelt.

– Van szerencsém magam bemutatni, én Sima Kristóf vagyok, a szent Bertalan-kórháznak harminc év óta lelkésze.

– Óh, nagyon sok. A kórházban ezernél több beteg fekszik s naponkint öt-hat temetésem van. Őszszel és télen jóformán reggeltől estig temetek.

S a szoba közepén levő asztalról egy hatalmas csomagot oda állitott elém, az iróasztalra. Megnéztem a külső cimet. Szép, gömbölyü betükkel ez volt a csomagra irva:

Hogyan! Ez az ember, a ki évek óta a Cirkumdederunt me szivszaggató dallamánál egyebet nem hall, a ki özvegyek és árvák koporsó körüli jajgatásai közt tölti -76- napjait, a ki örökké kórház és temető közt vándorol, a kinek mindennap lépteit szakadatlanul egy halott követi, a ki mindig könnyes szemeket, fekete ruhákat, halottakat és haldoklókat lát, rothadást szagol: ez az ember bohózatokat és víg beszélyeket ir.

– Uram, – szólék, – ön a legnagyobb humorista, a kivel eddig életemben találkoztam.

– Ezzel a csomaggal ön a halált, a megsemmisülést, a végső szomoruságot, melynek körében életét hivatásszerüleg töltötte, egyszerre megfosztotta fenségétől, tragikumától s leszállitotta a köznapi dolgok közé, a hová valók. Mert elvégre mindennap százezren halnak meg s mindenki meghal. A világbiró Halál hatalmas szárnyaival nem tudta önt fölemelni, sőt földiebbé, idevalóbbá tette, mint valaha. Érti?

A legnagyobb humorista szótlanul fogta a kalapját s elment. Én pedig bevontam ablakom függönyét, mert mintha kerti szellemeim haragosan néztek volna be: nem voltak megelégedve a pályázat eredményével.

A TENGER.

A multkor egy társasággal hajóra szálltunk Fiumében, hogy Lussin-Piccolóba vitorlázzunk. Egy darabig nézegettük magunkat a tenger sima tükrében, de a nagy többség hamar elunta magát és kártyázni óhajtott. Ezt a gyógyithatatlan hazai betegséget a magyar ember mindenhová magával viszi.

– Köszönöm, én csak a szárazföldön szoktam kártyázni. A hajómon soha.

– Engedjen meg, kapitány ur, – felelt egy királyi alügyész, – de én nem értem, hogyan lehet a tengert érdekesnek vagy nagyszerünek találni.

– Én a tengert nem találom sem nagyszerünek, -78- sem érdekesnek. Ilyen szürke kifejezések nem illenek az én érzelmeimhez. Én a tengert imádom és remegek tőle.

– Ez, uraim, semmi más, mint a vén tengeri farkas örök lenézése a szárazföldi patkányok iránt. A tengerészek – ugy-e kapitány? – már azt is gyávaságnak tekintik, hogy mi a szilárd földet választottuk lakóhelyünkül. Pedig nem lakhatik mindenki a földgömb nagy ingóságán, muszáj az ingatlanon is embereknek lakni. Ne vessenek meg bennünket olyan nagyon. Elvégre a föld és a tenger testvérek.

A kapitány különösen, novellisztikusan szólva: sötéten mosolygott. Szeme a messzeségben merengett, s tekintete mintegy simogatta a viz felületét.

– Testvérek? – szólt végre egy kis gondolkozás után. – Nem, uraim, a föld és a tenger nem testvérek, hanem ellenségek. A legkérlelhetetlenebb, a legádázabb ellenségek.

– Minden, a mi a szárazföldön él, a tengerben meghal. Minden, a mi a tengerben él, a szárazföldre huzva meghal. Micsoda óriási ellentét ez! Van-e még egy ilyen a földön? Micsoda elenyésző dolgok ehhez képest a földön levő ellentétek: a hegy és a sikság, az éjjel és a nappal, a nyár és a tél… silányság.

A tenger konok, makacs, legyőzhetetlen, félelmes -79- ellenfél. Erősebb, mint a szárazföld. Ha az egész szárazföldet belehordjuk a tengerbe, meg sem látszik, egy ujjal sem lesz magasabb… Ellenben, ha egy még szunnyadó természeti erő, vagy valami uj csillag vonzó ereje e nagy vizeket kiemelné medrükből és rázuditaná a szárazra: micsoda óriási pusztulás lenne abból. Az emberi civilizáció nyomtalanul eltünnék, s Európából talán csak a Mont-Blanc obszervatóriumának őre maradna meg.

Ilyen hatalmas ellenség a tenger… a föld nem tudna ilyen rohamot intézni… ha belerobogna, önmagát elpusztitaná, a tenger pedig megmaradna olyannak, a milyen most.

– Nézzétek! Nem olyan-e, mint egy hanyattfekvő, alvó szörnyeteg. Hogy emelkedik rettenetes melle, a mint lélekzetet vesz. Az óriás pihen, de lát, hall és érez mindent, a mi rajta történik. Ki tudja, nem fáj-e neki az a hosszu barázda, a melyet hajónk vág rajta? Nézzétek milyen nehezen tud összezárulni mögöttünk… Háromszáz lépésnyire nyulik a hajó nyomán…

Ültetek-e már a tengerparton és bámultátok-e órákon keresztül a tengert? A mint a hullám lassan gurul felétek és végül fölcsap… Az óriás lesben áll és nyujtogatja felétek hideg csápjait… huzna le magával a hüvös mélységbe… Óh, ez borzalmas!

Hát mikor elveszti türelmét és dühödt nyargalással jön a szárazföld ellen. Micsoda küzdelem ez! Attila és Napoleon ha szembeszállnának egymással, ez csak béka-egérharc lenne ehhez képest. És az ostromlott föld -80- nyugodtan állja, bár minden ízében megremeg a csapásoktól, hogy a tenger vizes körmeivel szaggassa a testét. Tudja jól, hogy az évezredes ellenség másnapra elcsitul és engedelmesen fogja nyaldosni a tegnapi sebek helyét.

Félelmes és gonosz a tenger, uraim, de becsületes. Nem csal meg soha, mindig őszinte.

A föld? Az olyan változékony, mint az asszony. Még alig élveztük a nyár melegét és gazdag lombjait, már megcsap az ősz hideg szele, s mikor meg jól esnék az őszi verőfény, már leszáll a hideg köd, s utána a zöld mezőket betakarja a hólepel. A föld meghal és ujra születik, mint az ember… a tenger nem hal meg soha, örökké él, örökké változatlan, egyforma… A tenger épp ilyen volt, mikor Karthagó büszke hajóit hordozta hátán, ilyen volt, mikor Xerxes seregei átkeltek rajta. Talán ezek a hullámok emelték a perzsa gályákat, a melyek most is a mi hajónk oldalához simulnak. Hol vannak az akkori emberek?… Az Akropolis romjai beszélnek azokról az időkről valamit… De a tenger, mely látta és hordozta őket, itt van alattunk… Ő köt minket össze az elmult századokkal, évezredekkel… Hát nem ez a végtelenség, az örökkévalóság eszméje?

Micsoda hitvány dolog az a föld! Hogy ölik, zuzzák, elnyomják, tapossák egymást az emberek. Százféle nemzet, százféle vallás, ezerféle érdek szétszaggatja őket.

A tenger összetart és egyet érez. Egyforma mindenütt. Az Atlanti-óceán vizcseppjei ugyanazt a nyomást érzik, a melyet az Adriai-tenger vizcseppjei éreznek. Egyiknek sincs rosszabb dolga, mint a másiknak. A cseppek -81- gurulnak le-föl, egyszer a fekete mélységbe, egyszer a verőfényes vizszinre… egyszer a Quarneróban ragyognak, egyszer India partjait nyaldossák… de egyiknek sincs mit irigyelnie a másiktól…

A kapitány elhallgatott. Mély csönd volt. Az alkony párás szürkülete szállt a fedélzetre.

– Beláthatják, uraim, hogy én a tengeren nem játszhatom bácskaias kalábert, – szólt mosolyogva a társasághoz.

A TENGER MUNKÁSAI.

Minden gyermeknek vannak kalandos álmai s hánynak álmai tévednek a tengerész-élet viharos világába! A fél-gyermek és fél-ifju, ki keveset tud, de annál többet sejt és képzel, élénk rokonszenvet érez e pálya iránt, melyen ismeretlen világokba, ismeretlen szelid és vad népek közé eljut az ember, sok tarka-barkaságot lát és képzelete még a veszedelmeket is oly bájjal ruházza föl, hogy szinte rajongva szeretne azokkal megküzdeni. Igy keletkeznek az apró Robinsonok, kik elutaznak nagy titokban a szomszéd faluig, s erősen készülnek „szigetet“ alapitani, mig a husz krajcár zsebpénz fogyatéka, vagy a papa gyors keze visszatérésre nem kényszeriti őket „sivár“ otthonukba, a zsarnok szülei házba, melyet gyermekkorában annyira nem tud megbecsülni s a mint aztán az első lépést teszi az életben, visszasír utána minden porcikája. Még az apai pipaszár barátságtalan működésére is édes emlékként gondolunk vissza, pedig akkor, hajh, akkor a szomszédék Dadus gyereke előtt fogadkoztunk, hogy a kutban elemésztjük magunkat, vagy elbujdosunk a mindszenti gödrökbe, mert „apussal nem lehet kitartani“… -83- De hova ragadtál, apai pipaszár!… Én is tengerésznek készültem éretlen eszemmel, mert azt láttam utazó könyveimből, ifjusági elbeszélésekből, hogy ott kedves hőseinknek soha egy hajuk szála sem görbül meg. Becsületes tengerésznek készültem, mindaddig, mig Jókai Kalózkirálya kezembe nem akadt. Ekkor beláttam, hogy mégis csak jobb élet a – tengeri rablóké s valami félesztendeig kalóznak készültem. E könyv rendkivüli varázszsal volt rám. Majdnem kivülről betanultam s mikor pajtásaimmal verekedtünk, mindenkit egy-egy rablónévvel ruháztam föl. Skudamore, Skyrme, Moodi, Asphlant képezték csapatomat s én voltam maga Roberts Barthelemy, a kalóz-király. Tisztességesen dulakodtunk s mi kalózok temérdek vadalmát és vadkörtét zsákmányoltunk. Ez a korszak kétségkivül gyermekkoromnak legsavanyubb emlékei közé tartozik.

A rokonszenvnek egy csirája azóta mindig megvolt szivemben e romantikus pálya iránt. A legelső, a legmohóbban elnyelt, a legfogékonyabb ifju lélek által élvezett olvasmányok hatását nem tudták eltörölni a komoly tudományok, a szükségesek erős tanulása, professzorok okos igéi, s a mik ezekre következtek: az élet küzdelmei. És ez a rokonszenv nimbust font azok feje köré, a kikkel, hadi tengerészekkel, most odalent Triesztben megismerkedtem: a tenger munkásaival. Ezekről az emberekről akarok egypár sort irni.

Hallgatag, komoly férfiak. Sokat tanultak és sokat tudnak. Olyan iskolákat végeztek, melyekből nem lehet tudatlanul kikerülni, mert addig ki nem kerül, mig a szükséges tudományok a kisujjában nincsenek. Az iskolában való „átcsuszás“ ismeretlen. Mikor kilép, mindent tud, a mit tudni kell, pedig ez a „minden“ rengeteg sokat jelent, s hozzá nem elég azt betanulni, hanem önállóan kell mellette gondolkozni, az anyagot elméjében földolgozni, elrendezni, másképp egy konfuzus fő lesz, melyben minden ujabb tudomány csak a khaoszt növeli, s mikor ismereteinek gyakorlati kivitelére kerül a sor, akkor az eredmény egy nagy csütörtök. Pedig egy ilyen csütörtök százak életébe kerülhet, mikor a legfontosabb, az elhatározó pillanatban következik be. Mert a hajószörny meghunyászkodó, engedelmes egy lény, mig tudnak vele bánni, de a legkisebb hiba, habozás, tévedés: és ő megtagadja a szolgálatot s az szörnyü, mikor ez a rémitő erő szembe száll a tudatlanság gyöngeségével, s azt mondja, hogy nem. De a tengerészek nem ismernek habozást. Elhatározottak, mint egy Napoleon, s valódi tudósok. Egy huszéves kadet vezetett engem végig a „Tegetthoff“-on, s egy óra alatt a legérdekesebb modorban, mutatványokkal, előadást tartott nekem a csillagászatból, fizikából, mechanikából, ágyutanból, a vitorlák kezeléséből, a golyószórók tudományából s minden kérdésemre a legvilágosabb feleletet adta. Végül még Beethovenről, Wagnerről és Liszt Ferencről beszélgettünk, s azzal fejezte be, hogy Zola Emilt nem szereti. Csupa rokonszenv volt a fiu, napbarnitotta arcával, nyilt tekintetével s könnyed -85- magatartásával… Mikor elmentem, egy matrózzal egy korsó édesvizet hozatott, s megöntözte virágait, halkan fütyörészve egy olasz népdalt.

Mert költői kedélyü, ábrándos fiuk ám ők nagyon! A nyugodt tenger végtelensége filozóffá s csöndes ábrándozóvá teszi őket; a viharos tenger vad borzalmai fantáziájukat gyujtják lángra, s az ezer alakban leselkedő veszedelmek leküzdése férfiui önbizalmukat s bátorságukat növeli nagyra. Imádják a tengert, hogy is ne imádnák, mikor éjszakákon át abból egy második égboltozat csillagai remegnek feléjük, s ők két ég között usznak az ürben. Ez az ő gyönyörüségük. Szerelmük a hajóé, ez az ő hazájuk, az ő családjuk, mely messze idegen tengereken meghordozza őket, honnan a haza és a család olyan távol. Tenger és hajó, ez a kettő tölti be lelküket, ezek osztoznak szerelmükön: a földi szerelem egy nőért való rajongás, s annak boldogsága ismeretlen előttük. A mézzé vált tenger boldogsága, s a méreggé vált tenger boldogtalansága ritkán édesiti, ritkán keseriti meg ajkaikat. Mert majdnem coelibátus alá vannak vetve. Száz közül egy jut ahhoz, hogy megházasodhassék. S mikor ez az egy ajkához emeli az arany poharat, akkor kiragadtatik az édes otthonból, a frissen rakott fészekből, elnyeli őt a hajó, s elviszi őt a tenger, s kétszer nyilik a narancsfa virága, mire az amerikai partokról visszatér… s az asszony ingatag.

AZ EZREDES.

A minap Balaton-Füredre utaztam, s hogy oda juthassak, a déli vasut reggel hét órakor induló vonatán utaztam el.

Mikor a pályaudvar elé érkeztem, ugyanakkor robogott oda egy fiakker, sok podgyászszal s egy marcona ezredessel. Az én kocsisom udvariasan köszönt neki.

– Steinbrück ezredes. Alatta szolgáltam. A legkegyetlenebb és leggorombább katona.

Lerakodás közben egy ezüstpántokkal kivert sárga bőrkoffer a bakról a földre zuhant.

– Szamár! Nem tud vigyázni? – mordult rá az ezredes. – Mars innen, ügyesebb embert kérek.

Egy ujabb hordár rohant elő, a sipkáját letette a földre, s nagy alázattal kezdte behurcolni a többiekkel a táskákat, skatulyákat, köpenyeget, kardot.

Az ezredes botra támaszkodva, végignézte, s aztán -87- kifizette a fiakkerest. Hogy mennyire imponált a fickónak, kitünt abból, hogy az a pénzt meg se merte számlálni (hallatlan egy pesti fiakkerestől), alázatosan köszönt s elhajtott.

Ezután az ezredes két-három embert egyszerüen félreháritva utjából, a pénztárhoz lépett s elsőosztályu jegyet váltott Siófokra. Majd az étterembe ment.

– Adjon friss kiflit és szilvóriumot, de ne olyan komiszat, mint a multkor, mert kiöntöm az ablakon.

A pincér szaladt s az ezredes falatozni kezdett. A pincér rettegve várta a kritikát, mely bizonyosan kedvező volt, mert az ezredes elhallgatta.

Elsőt csengettek s az ezredes a vasuti szolgák őrült szalutálása közt kivonult a perronra. Ugy látszik, sokat szokott erre utazni. Ő azonnal a kalauzhoz lépett s rámordult, de hogy mit mondott neki, azt nem hallottam.

– Egy elsőosztályu kupénk van csak, kérem, – felelt a kalauz, – s ezredes ur csak abban az esetben lehet egyedül, ha nincs több elsőosztályu utas.

A konduktor vállat vont és sietett kinyitni azt a bizonyos sárgaszövetes kupét, melybe én azonnal bevonultam. Utánam jött az ezredes, a ki egy gyilkos pillantással majd kilóditott a tulsó ablakon. De figyelme csakhamar a hordárok felé fordult, a kik két kézikofferrel és két skatulyával közeledtek.

A hordárok mély tisztelettel hozták be a holmit s az ezredes a skatulyákat nagy óvatossággal elhelyezte az ülésen. Az egyik skatulyához odahajolt és egy kis ideig hallgatózott. Aztán leült és rám nézett.

Kinéztem az ablakon, egy olyan ember ábrázatával, a ki tudja, hogy a legközelebbi jövőben egy ezredes beléje fog kötni.

A vonat elindult s pár perc mulva berobogott az alagut alá. A sötétségben semmit se láttunk, de én hallottam az ezredes morgását. Egyszer csak kitört:

És magamban hozzá gondoltam: Legalább most volna mit eloltani. De ezt nem mondtam hangosan, mert a mennyire csak lehet, ápolom a hadsereg és a polgárság közötti jó viszonyt.

Az ezredes, feleletemet hallva, mogorván és bizalmatlanul nézett rám, mert a tiszta, reggeli verőfény oly vakitóan ragyogott be hozzánk, hogy igazán komikusnak tetszhetett a vasuti lámpák meggyujtását sürgetni.

Majd levette az egyik skatulya tetejét: egy aranyos drótból font kis kalickában kanári madár ugrált.

– Azt hiszem, jogomban van, hisz ez dohányzószakasz. -89- Itt fityegnek a hamutartók. Különben, ha ezredes urat bántja a füst, én igen szivesen lemondok.

– Bánt, – felelt ő kurtán, mire én, egy kissé sértődötten, eltettem a szivart, de csak azért, mert – mint fentebb emlitém, – mindig ápolni igyekszem a katonaság és a polgárság közötti jó viszonyt.

Ugy látszik, észrevette bámulásomat a fölött, hogy valaki ezredes létére annyira férfiatlan legyen, hogy ne dohányozzék, mert egyszerre csak megszólalt:

– Nem fáj az. Hanem én ma nem dohányozhatom, s olyankor nem szenvedhetem, hogy más füstöljön.

Ez a goromba magyarázat még jobban sértett. De türelem; a fő a polgárság és a katonaság közötti stb.

– Valami fogadalom veti tilalom alá a mai napot? – folytatám nagyon nyájasan.

– A feleségemhez utazom, Füredre, s ő nem szenvedheti a dohányszagot. Már két napja koplalok.

A kegyetlen, goromba óriás egy araszszal kisebb lett előttem, mikor nehéz sóhajjal e vallomást tette. Nagyon szenvedhetett.

– Hja, az asszonyok olyan szeszélyesek, – mondám még mindig nyájasan, – több, mint kétszáz éve, hogy a dohányt Európába behozták, s az asszonyok még mindig nem tudtak belenyugodni. -90-

Az ezredes rám bámult; bizonyára szemtelenségnek tartotta megjegyzésemet, de nem szólt rá semmit. A miből láttam, hogy ő is ápolni igyekszik a többször emlitett jó viszonyt.

De mivel békés érzelmeim dacára a hadsereg kedvéért semmiféle jogomról nem mondok le: átmentem a második osztályba szivarozni. Itt velem együtt nyolcan szivaroztak, s igy a mulasztást rohamléptekkel pótolhattam.

Lepsénynél visszaültem. Az ezredes vizet hozatott, megitatta a kanárit, kinyitotta a másik skatulyát is, s megöntözte a benne levő gyönyörü rózsabokrétát is. Az óriás ujabb araszszal apadt. Ugy éreztem, hogy már elsétálhatna a hónom alatt. A virágot is, a madarat is a feleségének vitte.

Igy értünk Siófokra, hol az ezredest egy nyulánk, harmincnégy-harmincöt éves szép asszony várta, a kinek Steinbrück szépen kezet csókolt s karonfogva mentek a hajóállomásra. Semmi szó, semmi hang, az ezredes csendes és engedelmes volt. A hordárok, kalauzok, vasuti és hajószolgák azt tehették, a mit akartak.

A hajó hátulsó részén foglaltak helyet s én a szomszéd kajütből egy rendkivül érdekes beszélgetést hallgattam ki köztük. Pedig csak a felét hallottam. Az asszony hevesen, gyorsan beszélt valamit, de csak azt értettem meg, a mit az ezredes rá felelt: Igy e:

Én tisztában voltam az ezredessel. Annyi bizonyos, hogy ha a legközelebbi háboruban Steinbrück állana a hadsereg élén, nagy baj volna a monarkiára nézve, ha az ellenséges hadsereg Steinbrücknét állitaná a maga élére.

KÉT TESTVÉR.

A testi nélkülözés, vagy talán a bánat, kék karikákat vont szemük körül; de arcuk napbarnitott, viharvert, kemény.

Ez a két Broll-testvér, Károly és Zsigmond, transzváli burok, a kik ma Budapesten óhajtanak annyi pénzt szerezni, hogy visszamehessenek Afrikába harcolni.

Johannisburgban születtek, hollandi apától és német anyától. Mikor kitört a háboru, ők is fegyvert fogtak s városuk kommandójával elindultak a harctérre. Ez történt 1899 október tizenkettedikén.

Az egyik négy gyermeket, a másik ötöt hagyott otthon. S ott maradt a város, tele asszonynyal, gyerekkel; s el-elmaradtak menetközben a nagyterjedelmü tanyák, honnan csak a bur asszonyok intettek feléjük bucsut. Az ő uraik is elvonultak már délfelé, a hóditó angolok ellen.

S megkezdődött a harc. A jól táplált, jól fizetett, -93- jól öltözködött pirosképü angol fiuk harca a nagyszakállu, mogorva, bibliaolvasó afrikánusok ellen, kiket ez a falánk brit hatalom már századok óta szorit egyre beljebb a sötét világrészbe.

A Tugela volt az első összeütközés szinhelye. S az aldershoti parádéra nevelt tejfölösszáju tisztek mosolyogva vezették rohamra a sürü rendekbe állitott impozáns ezredeket, melyek elgázolták a hindu lázadókat, az afgán hegyi lakókat, megsemmisitették a zulukat, kiirtották az asantikat, megtörték a mádi hatalmát és zászlójukat föltüzték Kartum falára.

Ezek a roszbifen hizott világhóditó legionáriusok álltak ott szembe (tele önbizalommal) ezekkel a földmivelő parasztemberekkel, a kik rendetlen csapatokban, csöndes pipaszó mellett várták, hogy mikor kerül puskázásra a sor.

S már az első ütközet jajkiáltással töltötte be a Hármas királyságot. A bátor kis tisztecskék százával hullottak el, leteritve egy láthatatlan ellenség golyóitól. A burok nem barbár bolondok, mint a dervisek, a kik tizezernyi tömegbe állva vad orditással vetették magukat az angol hadi sorokra. A minek a vége az lett, hogy a gyorstüzelő ágyuk és gyorstüzelő puskák elsöpörték őket s e fanatikus seregből egy vértől párolgó, darabokra szaggatott hustömeg lett.

A bur számot vetett magával: minél több angolt lelőni és minél kevésbbé kitenni magát a halálveszélynek. Csakis igy birhatja sokáig a küzdelmet.

Tugela után harcolt a két Broll Ladysmithnél, -94- Mafekingnél, Bloemfonteinnél, Kimberleynél, Allival-Northnál, Strombergnél és végül Spionkopnál.

Itt Károly kardvágást kapott a fejére, Zsigmond lövést a mellébe. Ájultan maradtak a csatatéren. Mikor magukhoz tértek, sötét éj volt.

A csutorában rum volt, megitták. Aztán köpenyegükbe burkolózva vártak. Fáklyavilágnál jött egy angol ambulancia. Orvosok, betegszállitó katonák. Sorba nézték a szerteszét heverőket és a sebesülteket összeszedték. A sötét éjszakában a csatatér minden oldaláról panaszos jajgatás hallatszott. Károly is kiáltott az orvosokra.

Ez volt a felelet, s többet ügyet se vetettek a két magával jótehetetlen burra. Három napig feküdtek ott, nappal majd megsülve, éjjel dideregve. Harmadnap jött egy nemzetközi ambulancia, mely a burok oldalán dolgozott, fölszedte őket s kimosta, bekötözte sebeiket.

Ez történt 1900 február havában. Ugyanez az ambulancia gondoskodott arról, hogy a két Broll elszállittassék Johannisburgba. Ott családjuk körében ápolták őket, s mint gyönge rekonvaleszcensek ott voltak akkor -95- is, a mikor junius 29-én az angolok elfoglalták Johannisburgot.

Ép bur egy szál se volt a városban. Voltak nyomorékok, gyógyulófélben levők, betegek, s volt aztán egy nagy csomó külföldi, a kik nem ragadtak fegyvert, hanem a városokba gyülekeztek, hogy alkalom adtán hazájukba visszatérhessenek.

Az angolok összedobolták ezeket, s becsületszavukat vették, hogy Anglia ellen nem fognak harcolni. Ennek ellenében paszpartut kaptak, mely följogositotta őket a városban való szabad közlekedésre. De csak nappal. A ki este hét után az utcán mutatkozott, azt az angol őrjáratok rögtön elfogták.

A két Broll is becsületszavát adta, s paszpartut kapott. Igy nyugodtan éltek otthon julius 13-ig. Ez végzetes nap volt. Éjjel zörögnek Broll Károly háza kapuján. Kinyitja az ablakot, egy angol tisztet lát, öt szuronyos katonával.

– Ahhoz semmi közünk. Se önnek, se nekem. De figyelmeztetem, ne próbáljon szökni, mert a házat katonaság veszi körül.

Gyorsan felöltözött, megcsókolta az asszonyt, s ki akart menni. Az ajtóban valamit gondolt: gyujtót gyujtott s átment a gyerekek szobájába. Nyugodtan aludt mind a négy. Végignézett rajtuk s nehéz sóhajtás tört ki a kebléből. Kisietett.

Azóta nem látta őket. Hirt se hallott felőlük. Ez volt 1900 julius 13-án. Tessék a kalendáriumba nézni: ma 1901 november 10-két irunk. S ez csak egy abból az ezer meg ezer családi tragédiából, mely odalent lejátszódik. De szörnyü erővel markol a szivembe, mert hőse itt ül előttem, a visszaemlékezésektől ellágyult vonásokkal.

A katonák Broll Károlyt az erődbe vitték, hol már az összes lábbadozó burok és a külföldi férfiak együtt voltak. Ott volt Károly bátyja, Zsigmond is.

Három napig laktak az erődben, ekkor egy teljes gyalogezred körülvette s a vasuti állomásra vitte őket. Itt vagonokba szállásolva négy napot töltöttek. Hiába könyörögtek, hogy családjuktól elbucsuzhassanak. Ridegen visszautasitották őket. Megtudták azt is, hogy a tömeges elfogatás oka az, hogy az angolok összeesküvést fedeztek föl, melynek célja volt a johannisburgi angol helyőrséget megrohanni, leölni, raktáraikat fölgyujtani s a vasutat szétrombolni.

Eziránt azonban nem hallgatta ki őket senki, ellenben kihallgatás nélkül East Londonba szállitották s a Havarden Castle nevü hajóra rakták valamennyit. -97-

Leirhatatlan, mennyit szenvedtek, a hajófenékbe zsufolva, rossz kosztot kapva, melyet ugy vetettek oda, mint a kutyának szokás.

Egy hollandus család is volt a kiutasitottak közt, apa, anya és három gyerek. A gyerekek megbetegedtek s az apa a hajóorvost hivatta.

– Én még a hollandi fattyuk drága egészségével is törődjem, mikor honfitársaim ezrével hullanak el a hollandi golyók zápora alatt? Nem megyek.

Augusztusban a hajó a hollandi partokra érkezett, hol Flessingennél kitette a külföldieket. A burokat Londonba vitte. A két testvér (ők maguk irták igy le nekem) a Hart Labour nevü fogházba került, de semmi rabmunkát nem kellett nekik végezni. Ellenben összevasalt kézzel egy félhomályos cellába csukták a két testvért, s itt két hónapig tartották. Ez idő alatt pusztán száraz és kemény kenyeret kaptak enni. És deszkapricsen háltak.

A hogy elfogták és becsukták őket kihallgatás nélkül, ugy szabadon is eresztették. Egy napon a fogház irodájába vezette a Brollokat a fegyőr. Ott jegyzőkönyvet irtak alá, melyben elismerték, hogy kosztjuk és kvártélyuk kifogástalan volt, aztán egy-egy shillinget és egy paszpartut nyomtak a markukba, meghagyván nekik, hogy három nap alatt igyekezzenek a kontinensen lenni.

Először is nagyot szippantottak a bár angol, de szabad levegőből, azután beültek egy kis kocsmába, s -98- ettek, a mig kevés pénzükből tartott. Ettek hust és ittak sört. Mikor az elfogyasztottat kifizették, egy krajcárjuk se maradt.

Ott állt a két bur London közepén, öt millió angol között, üres zsebbel, s azzal a kilátással, hogy holnap ujra éhesek lesznek s a milliók közt nem lesz egy ember, a ki egy falat kenyérrel megkinálja őket.

Bementek egy templomba; a mint belépnek, látják, hogy ott gyászistentisztelet van. Kiért? Az Afrikában elesett City-beli önkéntesekért. Feketébe öltözött asszonyok, kis gyerekek töltötték meg a templomot. S ők a maguk asszonyára, a maguk gyermekeire gondoltak. Hol imádkoznak most azok ő érettük? Élnek-e, meghaltak-e?

Lementek a kikötőbe s kikerestek egy német hajót. A kapitány meghallgatta őket, azután egy csomó munkásra mutatott: „Segitsetek azoknak a hordókat beguritani s elviszlek benneteket Hamburgba.“

Ennek egy éve. Egy év óta bolyonganak a kontinensen s fölolvasások tartásából élnek. Most csak annyi pénzt akarnak szerezni, hogy az e hónap 24-dikén Nápolyból induló hajón visszatérhessenek Afrikába.

Nem állják már ezt az életet. A családjuk után való vágyakozás sorvasztja őket. Az angol hóhérkodás boszuvágyat kelt bennük. S az a tudat, hogy honfitársaik még folyton harcolnak és bur fegyveresre most nagyobb szükség van, mint valaha, nem hagyja őket nyugton. -99-

Azt mondják: csak egyszer Lorenzo-Marquezben lehessenek, onnan majd megtalálják az utat a legközelebbi bur kommandóhoz.

… Miközben villogó szemmel beszélnek az eljövendő harcokról és győzelmekről és Anglia fáradt összeomlásáról: bejön az én aranyhaju menyecske-hugom a kis három éves fiával, a babsival, s a fickó fényes tekintetét rám szegezve, csengő hangján fölszólit, hogy adjak neki egy krajcárt gesztenyére.

A két bur elnémul, összenéz, aztán elfordul. De én látom, hogy a szemük tele van könynyel.

A maguk kis gyerekei jutottak eszükbe. Remegő kézzel simogatták meg a babsi haját, de többet egy szót se tudtak szólni.

Mekkora düh, boszu, mennyi fájdalom tanyázhat egymás mellett e fáradt bujdosók szivében.

ULEDI.

Uledi egy fokföldi kaffer gyerek volt, a ki ott született a hollandus farmer istállójában.

A barmokra való felügyeletben és a fehér emberek tiszteletében nevelkedett föl. A farm volt az ő hazája, mert ott kapott enni, s egy vackot, melyben meghuzta magát, mikor a hideg záporok ömlöttek a felhőkből.

Egy este valami karaván haladt arra, s meghált a farmban. Akkor Uledi egy különös dolgot látott. Az egyik kaffer legény letérdelt, összetette a két kezét, s az istálló padlása felé nézve, hangosan eldarált valamit.

– Kértem a jó Istent, hogy védelmezzen, oltalmazzon engem. S adja meg a mindennapi kenyeremet. Mert én keresztény vagyok.

– Az a fehér embereknek a vallása. Az egész világon minden fehér ember ehhez tartozik. -101-

– Bevettek, mert a gazdám pap és ugy látszik, kikönyörögte a fehérek Istenénél. Mert az hatalmas egy Isten ám, látod, hogy mennyi ásót, marhát, földet, fegyvert adott a fehéreknek. Mert a merre csak a földön mégy, mindenütt a fehér emberek uralkodnak és parancsolnak.

– Hát miért nem tette meg ez a hatalmas Isten, hogy ha már keresztény lettél, az arcodat is fehérre változtassa?

– Talán jobb dolgom lesz, ha az a hatalmas fehér Isten vesz a pártfogásába.

Éjfélkor nagy tombolás támadt a tanyán, Uledi fölébredt rá. A kaffer legény jött vissza a lovakkal, oroszlánok elől menekülve, melyek egyet le is vágtak. A lármára kijött szekeréből a pap legidősebb fia, s megértvén, miről van szó, a szerencsétlen legényt többi szolgáival lefogatta és megkorbácsoltatta. A legény kétségbeesetten jajgatott, de ez nem használt semmit. Mindaddig verték, mig a kisebbik gazdája azt nem mondta, elég. -102-

Uledi szaladt vizért, ő maga megmosta az ütések nyomait, melyekből vér szivárgott elő, aztán megitatta s puha szalmából neki is vackot csinált.

– Ne szólj semmit reggel a gazdádnak, nem akarok keresztény lenni. Mert látom, hogy ha a kaffer ember és a fehér ember összevesznek, az ő Istenük csak a fehér embernek fogja pártját. Te mint keresztény is kaffer kutya maradsz.

Másnap a karaván tovább haladt, de Uledi azóta künt a végtelen nagy füves sikságon, lent a folyó mellett, a sziklák között, mikor juhaival bolyongott, sokat gondolkozott azon, a mit a megkorbácsolt kafferrel beszélgettek.

Egyszer csak nagyon sok fegyveres ember, egész csapatok kezdtek a farmon átjárni. A transzváli burok utazgattak sürün arrafelé és titkosan tanácskoztak a fokföldi hollandusokkal. Uledi, mint lovászgyerek, gazdájának fiaival szintén ellátogatott egy csomó farmba, a honnan lövőszereket hoztak el, hogy más tanyákon ismét szétoszszák. -103-

Egyszer Uledi megkérdezett egy öreg kaffert, a ki már emberemlékezet óta ott szolgált.

– Háboru lesz, fiam. Összevesztek a fehérek, az angolok és a transzváliak. Nemsokára ölni fogják egymást.

Uledi kerekre nyilt szemmel, bámulva hallgatta. Hát a fehéreknek se egy Istenük van? Mert különben hogyan engedné meg, hogy hivei, a keresztények, öldököljék egymást? Tehát külön Istenük van az angoloknak és külön a transzváliaknak? Leggyöngébb a feketék Istene, ez már bizonyos. Most majd el fog válni, hogy a fehéreké közül melyik az erősebb? Az angoloké vagy a transzváliaké?

Egy napon a gazdája lóra ült a fiaival és elutazott. Hosszabb idő mulva a gazda maga tért haza, a fiai másfelé mentek hadba. A gazda otthon elásta fegyvereit és patronjait, aztán napi foglalkozása után látott. Egy darab ideig csönd volt a farmon és vidékén. Egy éjszaka aztán vad harci zaj ébresztette föl a tanyát. Lovas és gyalogos angol katonák leptek el mindent. A gazdát és családját kikergették az udvarra, a cselédeket is odahajtották egy csapatba. Csillogó fegyverrel száz meg száz katona állta őket körül. És a tisztek ott a szabad ég alatt itéletet mondtak a hollandi fölött, a kit lázadónak minősitettek. És megmondták neki, hogy reggelre agyonlövik. -104- És Uledi látta, hogy a gazdája elővett egy nagy könyvet s a feleségével együtt letérdelt. Bizonyosan imádkoznak és Istenüket hivják segitségül… de hiába, mert hajnalban a hollandit egy fához kötözték és agyonlőtték, az asszonyt pedig magukkal hurcolták, tovább masirozván.

Az utócsapat aztán nekiállt és a tanya kaffereivel előbb összetereltetvén a marhákat, fölgyujtott mindent, s kacagva tova vonult.

Nemsokára csak egy porfelhő mutatta a távolban, hogy merre mennek az Uledi kedves fehér bárányai, tehenei és lovacskái. Uledi maga maradt a pusztulásnak közepette, holt gazdájával, a kit azonmód a fához kötözve hagytak. És a fiu megdermedve állt ott, mert érezte, hogy most a leghatalmasabbat, az angol Istent látta.

Az az érzés támadt benne, hogy fusson rögtön az angol csapatok után és kérje meg azoknak a papját, hogy vegye be őt kereszténynek. Akkor mégis legjobban választott.

De előbb holt gazdáját elmetszette a fától, gödröt ásott neki, mélyet, hogy a vadállatok föl ne kaparják, aztán beletemette, s köveket rakott rá. Azután az angol csapatok nyomán eliramodott.

Pár óráig ment, mikor erős puskaropogás állitotta meg. Egy kopjén a sziklák közé bujt. A puskaropogás nem szünt meg. Látott vad vágtatással arra menekülni angol lovasokat. Utána csönd lett. És akkor Uledi előbujt és haladt tovább. Nemsokára egy kis völgybe ért, mely tele volt angol halottakkal. Ezek a gazdája gyilkosai, -105- a farmgyujtók voltak. Megismerte a hosszu, szőke szakállu tisztet, a kinek vörös kabátja tele volt aranyzsinórokkal. És a második tiszt és a harmadik tiszt… reggel még milyen nagy hangon osztogatták parancsaikat, s most ott feküsznek némán, egymás mellett, fölöttük már keringenek a hatalmas keselyük, ezek az afrikai sirásók.

A mint ott állt, valaki a nevét kiáltotta. Körülnéz. A gazdájának a legkisebb fia, a tizenötéves Károly volt, a ki keresztüllőtt lábbal leesett a lóról, s ott felejtették a holt angolok között.

Uledi odasietett, rövid tanácskozás után hátára vette a kis gazdáját, s vitte abba az irányba, a melyben a győztes burok eltávoztak. Uledi erős fickó volt, hát nagynehezen birta, de nem kellett sokáig kínlódnia, mert farmhoz értek, melyben egy német ambuláns tábori kórház működött egy pap vezetése alatt.

S miközben az orvosok Uledi hátáról levették és ágyba tették a kis hollandit, Uledi a pap elé állt és szólt:

Sokáig tartott, mig a pap tisztába jött a kaffer gondolatvilágával és azzal, hogy mit akar tulajdonképp. Ekkor aztán igy szólt:

– Fiam, csak egy Isten van, a kit mindnyájan -106- imádunk, a ki minden embert teremtett, téged is, engem is, a feketét is, a fehéret is. Ez az Isten jó, erős, hatalmas. De ember van sokféle: fekete bőrü, fehér bőrü, sárga bőrü, veres bőrü. És az emberek rosszak és nem hallgatnak az Isten parancsára…

– Mynheer, vegyen be engem kereszténynek, mert én szeretném ezt a jó Istent imádni.

– Az, hogy a kis gazdádat ide hoztad a hátadon, többet ér minden imádságnál. Ezzel már a jó Isten hivei közé léptél. Uledi, te már igazi keresztény lettél, mielőtt magad is sejtetted. Te itt fogsz maradni mellettem.

A VERÉB.

A verébnek legnagyobb szerencsétlensége, hogy nem mutogatják állatseregletben. Ha csak egyetlen állatsereglet-tulajdonosnak eszébe jutna, valami furcsa külsejü kalickába, vagy pláne ketrecbe, bele tenni öt-hat verebet, mindjárt akadnának elegen, a kik megbámulnák és ritka fajtáju állatnak nyilvánitanák. A világon senki se pártfogolja őket. Még az Uristen se, a ki nem teremtett bögyükbe költözködési hajlamot s igy nincs joguk melegebb délvidékre költözködni, mint a fecskéknek. Itt nyomorognak egész télen köztünk, nyári ruhájukban, a fütetlen szabad ég alatt, mint igazi hajléktalanok, a főváros szárnyas nyomorultjai. És nem akad Neményi Ambrus, a ki melegedő szobákat agitálna össze nekik. Pedig megtehetné, mert valószinü, hogy a verebek épp oly kevéssé keresnék föl e szépen berendezett melegedő szobákat, mint a szegény emberek, kiket pedig Neményi negyedévi ingyen Pester Lloyddal csalogatott.

Az állatvédő egyesületre nézve a főváros milliom verebe nem létezik. Herman Ottó rendőri karhatalommal lerakja a kocsi tulságos terhét, látva, hogy a lovak -108- csak nagy kínnal birják; de sohasem láttam, nem is hallottam, hogy egy nemes gondolkozásu állatvédő verebek által huzott kocsi terhéből lerakatott volna valamit. Lovat ütni nem szabad, mert egy gondosan eldugott tábla, a fővárosnak nem tudom melyik zugában, tiltja azt. De verebet akárhogy üthetsz, senki sem törődik vele, sőt a biztos ur mosolyogva nézi. A veréb, az a proletár, a pária, mely szereti az embert, mert mindenütt vele lakik, s melyet az ember legkevésbbé szeret.

A kutyáról milyen sok megható történetet tudunk mindannyian. Ki ne ismerné azt a derék kutyát, mely nem tudom hány száz mérföldnyire elmegy a gazdája után, ott már csak sirját találja, arra ráfekszik és meghal. Elismerjük, hogy veréb ezt sohse tette még meg, de viszont arra se vetemedett, hogy megveszett volna, a mi a kutyák közt igen gyakori. Pedig a mi kárt egy veszett kutya csinál, azt ezer egészséges kutya se hozza helyre. És jobb ma egy egészséges veréb, mint holnap tiz veszett eb. De ezt a háládatlan ember mind nem veszi figyelembe s szakadatlanul mellőzi a verebet. Egyetlen egy közmondás van, mely a szegény verébnek némileg hizeleg: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok.“ De itt is a hangsuly nem a verében nyugszik, hanem a „má“-n, s eredeti szövege igy volna: „Még a hitvány veréb is többet ér, ha ma jutunk hozzá, mint stb.“

Ott a hizelgő macska, mely szintén ellopja az emberek rokonszenvét a veréb elől. Persze, mert tud hizelegni, a mihez a veréb nem ért. Ki meri állitani, hogy látott valamikor verebet valakinek az ölében hizelkedőleg -109- dorombolni? A verébvilág kétségkivül rágalmazónak jelentené ki azt a vakmerőt. A leleményes ember a macskára nem foghatván rá olyan megható történeteket, mint a kutyára, kitalálta, hogy sötétben a macska szeme világit, a szőre pedig (hátrafelé simogatva) szikrázik. Elhiszem, mihelyt akad egy ember, a ki a macskaszem világánál olvasott s bebizonyitja, hogy a jövő században lesznek macskával világitott városok.

Ne irigyeld, szárnyas veréb, e földön csuszó-mászó házi állatok nyugalmas sorsát; keservesen megszolgálják ők a szolga-kenyeret, még haláluk után is. A kutyából lesz kutyabőr s megörökiti nemességét valakinek, a kinek ősei a mohácsi csatában zabot liferáltak a – a töröknek; a macskából pediglen lészen macskaprém, bundák disze s itt is hizelkedőleg simul a márvány-nyakakhoz, ő, a méltatlan elfajulása a tigrisek szabad családjának.

Miért ir uraságod a verebekről? kérdheti tőlem az emberiség, mely azt hiszi, hogy különös ok nélkül nem lehet a lenézett állatokról irni. Van rá okom, – mint Othello szivének az ál-föllázadásra. Budapesten kiütött a verébkérdés.

A minapában egy becsületes polgártársunk éjjel ment haza a lipótvárosi kaszinóból. Mert minden kaszinó ugy van berendezve hazánkban, hogy onnan csak éjjel lehet hazamenni. Az Erzsébet-téren ment keresztül, s egy pad a fák alatt az ülés minden gyönyörével kinálkozott jól vacsorált polgártársunknak. Nem sokáig volt ülnök. A pad kemény volt, s elhatározta, hogy egész -110- testével érezteti a keménységet: kevesebb jut egy részre. Végig feküdt a padon.

S a mint nyitott szemekkel merengett fölfelé, egyszerre bibliai Tóbiássá vált. (Ösmerik ugy-e az öreget, a kinek a fecskével az ösmeretes affaireje volt.)

Az illetőt ma is ápolják a klinikai szemkórházban. Szerencsétlenségére a verebeknek, városatya volt, s nagy lármát ütött balesetével. Bizottságot küldöttek ki, mely szörnyü dolgokat konstatált; a verebek a kocsikat, a kocsisokat, az őrtálló rendőröket, a sétálókat mind tóbiási helyzetbe sodorták, s öreg utcasöprők egy éjjeli erzsébet-téri munka után megkövülve tértek haza.

S most hajtóvadászat lesz a verebekre. A rendőrök Flaubert-puskákkal kivonulnak az Erzsébet-térre, s szörnyü pusztitást tesznek a verebek közt. Pár nap mulva az Erzsébettér átváltozik katalaunumi csatatérré, tele az elesettek holttesteivel. A holttesteket pedig az állampénztár javára eladják a fővárosi vendéglősöknek.

A MUSZKA.

Ősidők óta ellenségeskedésben élek a muszkával. Öt éves koromban megharapott a Muszka, apám vizslája. Akkor azt hittem, hogy minden négylábu állatot muszkának hivnak. Apám meggyőzött, hogy vannak kétlábu állatok is e néven. S mikor ezt mondta, a sok nyers ugorkára és faggyugyertyára gondolt, mely a muszka támadás idején az orosz katonák gyomrába költözött. Nyers ugorkát ugyan most is találhatnának eleget, de ha haladtak a civilizációval, a mostani orosz katonák gázvilágitást és elektromos fényt tartoznak enni a faggyugyertya helyett.

A Muszka föntemlitett harapásának az a következménye lett, hogy a kutyát egy hétre a meleg szobákból számüzték a hideg udvarra, a házőrző komondorok közé. Ostoba kutya! Ha huszonöt évvel később harapott volna meg, engem elvittek volna Párisba, Pasteurhöz, beoltani. Igy esett el Páris az én látogatásomtól, egy korai kutyaharapás következtében. Ezért is gyülölöm a muszkát, a harapáson kivül.

Mikor kérdeztem a rektor urat, hogy miért ettek -112- a muszkák faggyugyertyát, azt felelte, hogy belső világitás céljából. Ugyanis a muszka ember hideg országában legnagyobbrészt éjjel van, s hogy lásson az ember, kénytelen faggyugyertyát nyelni. Aztán gyufát eszik rá s attól a gyertya odabent meggyullad. Igy minden muszka két lábon járó lámpás. Kár, hogy eltér a lámpások szokásától abban, hogy nincs üvegből. Akkor nem kellene Uchátius-ágyu és ismétlő fegyver, hanem botokkal cseréppé vernők a muszka hadsereget.

A rektor ur, az egy nevezetes ember volt. A félfülét azt otthagyta az oláhnak, de helyébe cserébe elhozott egy golyót a jobb combjában a muszkától. Mi gyerekek mindig nevettünk rajta és csufoltuk őt a „félfülü rektor“-nak. Ő nem haragudott ránk, egyetlen egyszer ütött a suttyomban, elfojtott vihogásokkal gunyolódó gyermeksereg közé, engem elcsipett, térdére ültetett s meghuzva a fülemet, igy szólt:

Tünődtem, hogy mi van korán? A büntetés? Bizonyosan erős büntetést szánt nekem, s még gyöngélli hozzá a testemet. Biztosat akartam tudni.

Nem is mondta el négy esztendeig. Akkor már nem csufoltam őt, ő se nevezett fülesnek. Eléje könyököltem, s ő hátratolta házisapkáját, hogy jól megnézhessem a fület, a mely nincs ott.

– Husz esztendős volt ez a fül, velem együtt, – kezdé a rektor, – mikor elbucsuztam tőle. Ugy gondoltam, hogy illik résztvennem a haza megmentésében, s beállottam honvédnek. Még ez a legelején történt, s én az első tiz honvédzászlóaljba jutottam. Vittek le a Bácskába, a rácok ellen. Damjanich alatt lettem katonává, a mi annyit tesz, hogy jó katonává lettem. Ő nem szerette messziről az ellenséget. Még arra is haragudott, a ki a puskaport föltalálta. Ideálja az ó-kori harc volt: kézitusában ember-ember ellen. Egyszer lőttünk, s aztán rohamra mentünk. Innen Erdélybe vittek, Bem alá. Egy éjjeli hátrálás alkalmával oláh fölkelők kezébe kerültem, kiket egy század osztrák katona támogatott. Hegyi utakon Janku vezér elé vezettek, a ki a havasok királyának nevezte magát. Egy nagy pajtában dőzsölt, osztrák tisztekkel és oláh tribunokkal. Egy nemesi udvar minden elrabolt ezüstje, porcellánja, kristályüvegje ott csillogott az asztalon. A kisérő alvezér a társaság elé vezetett bennünket, Janku fölállt és végignézett rajtunk.

– Majd megboszul Bem tábornok, – felelt hidegen egy honvéd-főhadnagy, Erdély egyik legelőkelőbb családjából. -114-

– Bem fut, – kiáltott Janku, az asztalra ütve, – s nem gondol veletek. Ti függni fogtok.

– Kegyelem! – kiáltott egy gyermeki hang, s zászlóaljunk kis dobosa, egy fiatal gyerek, odaesett Janku lábai elé, – kegyelmezz ifju életemnek. Én nem is harcoltam ellenetek.

– Mind ilyen a magyar. Gyáva kutyák, – hangzott Janku ajkáról, – nincs bennük semmi a rómaiból. Mi vagyunk a Mucius Scaevolák vére, ti pedig a kutyafejü tatárok ivadéka.

Én dühömben reszkettem. Engem is lelkesitett az iskolában Mucius Scaevola példája, ki a Róma ellen támadó Porsenna előtt tüzbe tette a kezét. Azt sem tudva, mi teszek, hirtelen előléptem s rákiáltottam Jankura:

– Csalódol, országos haramia, nők és gyermekek gyilkosa! Lásd bennem a szabadságáért küzdő magyar nemzet leghitványabb tagját s jegyezd meg, hogy valamennyi különb nálam.

Ezzel élesre fent zsebkésemmel lemetszettem ezt a fület s azon véresen odadobtam a zsivány fényes asztalára. Bolond dolog volt, belátom, de hát fiatal voltam s akkor, fiam, bolond idők jártak, nálamnál öregebb emberek is megbolondultak.

– Lásd, mire képes a magyar, – mondám Jankunak, vagyis inkább nyögtem, mert a nagy fájdalomtól félig elájultam, – s a magyart akarod te legyőzni?

– Azt hittem, hogy másnap reggel fölébredve, lelkem -115- lekukucskál a mennyország valami hasadékán, s ott látja félfületlen testemet egy fán lógni. De nem ez történt. Egy osztrák főtiszt pártfogásába vett, társaimmal együtt, s kijelentette Jankunak, hogy ha csak hajunk szála görbül, ő az osztrák katonákkal szétvereti az egész oláh hordát. Még a fülemet is gyógyittatta. Egy hét mulva pedig katonai födözet alatt mindnyájunkat visszaküldött Bemnek, azzal az üzenettel, hogy az a félfülü ember fölér egy egész batallion katonával.

Persze fogolytársaim elmondották Bem apónak az egész históriát, fölfujva azzal, hogy én ekképp megmentettem az ő életüket. Az öreg kirukoltatta az egész zászlóaljat, engem nyilvánosan megölelt, megcsókolt s igy szólt:

– Kedves fiam! Ha volna egy fölösleges fülem, azt neked adnám; de mivel az nincs, adok egy érdemjelet (ezzel a mellemre tüzte) s adok még egy csókot.

Föl is terjesztett hadnagynak. De mire a kinevezésem megjelent a hivatalos lapban (a hivatalos lapok már akkor lassuak voltak), akkor már egy muszka golyóval a combomban, osztrák fogságban ültem.

… Ez volt a rektor bácsi története. Szinte szégyeltem, hogy nekem két fülem van, s mindig tisztelettel néztem néhai fülének hült helyére.

A FÜST.

Még az édesanyám konyhájának füstjénél is (ott a síkon távolban!) becsesebb az a füst, mely orrunk alól csavarodik és orrunkat csavarja. Ez szivarból vagy pipából szokott fakadni s még a levegőnél is könnyebb, mert fölfelé száll, mint a borban a gyöngy, melyről oly szépen szól a dal. Szóljon hát egy tárca a füstről s az ő kellemes tulajdonságairól, melyek oly kedveltté teszik.

Voltak korszakai az életemnek, mikor a dohányzásról le akartam szokni. Erre geniális módot próbáltam meg. Azt, hogy sokkal többet szivaroztam a rendesnél. Fejem megfájdult, étvágyam elromlott, nyelvem fölhólyagzott, ugy, hogy végre képtelen voltam szivarozni. Betegen pihenőt tartottam. Rá se tudtam nézni a dohányra jó ideig. Igy aztán magamhoz tértem. Rábeszéltem magamat arra, hogy a dohányzás kárhozatos élvezet, mely rombolja a szervezetet. S elhatároztam, hogy többet ajkam dohánynyal nem jön érintkezésbe. A száj eléggé megteszi a maga kötelességét, csók, beszéd, evés, fütty, furulyázás, pisszegés, mind általa történik, nem kell tehát munkával tulterhelni. Várjuk meg, mig egy -117- német föltalálja a füllel vagy szemmel való szivarozást s aztán folytassuk a dohányzást. A rómaiak nem szivaroztak s nagyra vitték. Lukullus ebédjei örök hirnevüek, pedig végül sohase gyujtottak szivarra a vendégek.

Ilyen okoskodással igyekeztem elcsititani hallatlan sóvárgásomat a szivar után. Ellenem szegődtek azonban orrom és szemem. Mindenütt szivarozó, pipázó embereket láttam, a mint összecsucsoritott szájjal, édes boldogsággal bocsátották ki magukból a kékes füstkarikákat. Minden szivarvég, melyet körülöttem rágyujtás előtt megropogtattak, éles tőrként döfte át szivemet. A trafikok előtt könnyhullatás közt rohantam el. Néha rárontottam valamely kiskoru suszterinasra, a ki talált szivarvéget füstölt. Kiragadtam a kezéből s eltapostam a szivart. Ne legyen még ő neki is több élvezete, mint nekem. Orromat bosszantotta a kávéházi füst. Mert a legvastagabb szivarfüst is kellemes, élvezetes dolog, ha közepette az ember maga is szivarozik; de ha csak mások csinálják, te meg koplalva nézed, akkor kiállhatatlan és gyötrelmes. Okoskodásaim visszafelé kezdték megtenni utjokat agyvelőmben. Igaz ugyan, hogy a száj tul van terhelve munkával; de hát a szivarozás nem munka, hanem élvezet a szájnak. Ő szopogatja a szivart, vagy a pipát, ő kapja legelőször a frissen fejt füstöt; sok dolgáért igazán megérdemli ezt a kis pikáns szórakozást. A szivar az ő orfeuma, nem lehet ezt megvonni tőle. Az a bizonyos német, a kitől a föntemlitett találmányt vártam, halálom után fog bizonyára megszületni s igy én nem számithatok az ő leleményességének áldásaira. És a rómaiak? -118- Sokra vitték az igaz, de meg is bukott a birodalmuk, bizonyosan: mert nem szivaroztak. Marad még önargumentumaim közül a Lukullus. No, ugyan hires ebédek lehettek azok, érdemes róluk beszélni, mikor rá se gyujthattak utána az emberek. Almával fejezték be a szegények az ebédet. Almával, a mely se nem füstöl, se nem csip, egy közömbös, hideg, semleges eledel. Milyen nyomoruság ez egy töltött csibukhoz képest! Lukullus csak kora tökéletlenségének köszönheti nagyságát.

Azt mondják, hogy rontja a szervezetet. Természetes, ha valaki mértéktelenkedik. Hisz az evés csak jó dolog, sőt szükséges is, mint azt a cigány lovának szomoru esete bizonyitja; de a ki szertelenül eszik, beteggé lesz.

De miért is ne szivarozzam? A szegény deficites hazának óriási jövedelme van az emberek dohányzásából. Mi jogon merészelhetném én az állam jövedelmét csökkenteni? Nem hazafiatlansággal vádolnának-e polgártársaim? Aztán a trafikokból hány szegény család él meg becsületesen. Az államnak is, meg a társadalomnak is haszna van az én szivarozásomból, mért ne tegyem?

A pipa, az már egészen más, ahhoz külön temperamentum kell. Megülepedett embereknek való, a kik ráérnek gondosan megtömni, gondosan kiszívni, gondosan kipiszkálni a pipát. Lesni, hogy a habosfehérség hogyan megy át olajsárgába, mutogatni a sikerült szivás pompás eredményét, s irigyeltetni a pipás emberek serege által: ez állandóbb, konzervativebb foglalkozás, mint a szivarozás. A szivarozás nem füződik állandó tárgyakhoz (a szipka alárendelt szerepet játszik), mig a pipa valóságos -119- butordarab. Vidéken birtokos házaknál a pipatórium olyan szerepet játszik, mint grófi kastélyokban a fegyvertár. A nagyapák cimeres, ezüstkupakos pipái egy sorban őriztetnek, s az unoka mély kegyelettel csak szűzmagyar dohányt mer belőle szívni. Trafik annak nem hatol ódon öbleibe. Legendák füződnek egyes családi pipákhoz. A rombadőlt pátriárkális korszak egy még ép maradványa a magyar pipázás, melynek megvan a maga határozott nemzeti jellege, különböző minden más nemzet pipázásától. A pipázás hűséget, ragaszkodást jelent az ősi tradiciókhoz; a szivarozás, az a modern kor, mely gyári szivarokkal elárasztja a világot; idegesen leharapjuk a végét, elszivjuk, a füst elszáll a levegőbe, a megmaradt véget a sárba dobjuk, aztán következik a másik szivar: semmi maradandóság az egész eljárásban. Ha pedig jó dohányt kapok, előveszem a nagyapám pipáját, melyet 1809-ben, a győri futáskor kilőttek a szájából, s nemcsak pipázom, hanem eltünődöm a családi és történeti emlékeken.

A szivarozással tehát támogatom a hazát, a pipázással pedig a nemzeti jelleg föntartásához járulok hozzá. A pipázáshoz azonban nincs elég türelmem. Inkább magyar nadrággal óvom a nemzeti jelleget. Ehhez nem kell türelem – csak magyar nadrág.

De miért ne szivarozzam, mikor az az elmét és szivet nemesiti? A füstnemissza, hidegszáju emberek rendesen türelmetlenek, idegesek, mert az életnek agyonütésre szánt perceit csak fojtogatják, de nem tudják kivégezni. -120-

Tessék a borbélynál szivar nélkül bevárni, mig rád kerül a sor. Tizszer kibujsz a bőrödből és ugyanannyiszor visszabujsz türelmetlenségedben. Tessék a légyotton forró szivvel és hideg szájjal várakozni az imádottra. Képtelen tortura. Ellenben az égő szivar csillapitja az idegeket s a füstfelhőkből boldogságának mennyországa kandikál a várakozóra. Vagy mit csinál az ember, ha ebéd után látogatóba jön az anyósa, szemrehányást tenni, hogy a feleségét mért nem vitte el a jogászbálba. A szivaros ember ilyenkor rágyujt egy britanikára s a vastag füst az anyóst menekülésre kényszeriti.

Mert a szivar fegyver is, ha jól fölhasználja az ember. Égő szivarral meghiusithatok egy rablótámadást, ha idejében kisütöm vele a támadó szemét. Szivarral mindig visszavívhatók a feleség elvesztett kegyei. Ha friss csipkefüggönyt huznak föl az ablakra, a férj nem szivarzik abban a szobában. A hamut mindig a hamutartóba és sohasem melléje veri. Sokszor hangoztatja az ember, hogy most minő keveset szivarozik. Mindezt az asszonyka gyöngéd figyelemnek veszi s rögtön konstatálja, hogy „csakugyan már nem is olyan dohányszagu“. Ha sokat találunk költeni s a menyecske észrevevén, neheztel, a szivarok drágulását hozzuk föl okul. E jelenet után rögtön el engedjük aludni a szivarunkat s egy félóra mulva tüntetőleg ujra meggyujtjuk. Az asszonyka konstatálja, hogy spórolunk s áldja a szivarozást, mely alkalmat ád a férjnek a takarékosság megtanulására.

Igen praktikus szidni azokat, a kik pipálnak -121- s pipáik tömege által otthon maradandóvá, kipusztithatatlanná teszik a dohányszagot. Az asszonyka erre titokban hálát ad az Istennek, hogy az ő férje csak szivarozik. Koronkint citálandó Petőfiből a legény, a kinek égő pipája elaludott, alvó szive ellenben meggyuladott. A sziv és a dohányzás ez uton gyöngéd kombinációba hozandó egymással, mintha szerelem és szivarozás el se lehetne egymás nélkül. A szivarozó férj mennyire megkönnyiti a feleség helyzetét születés- és névnapokon, karácsonkor és ujesztendő napján.

Semmi fejtörés az ajándékok miatt: szivartárca, stilszerü hamutartó, száz darab szivar, kétszáz darab szivar: s kész a meglepetés. Mig a nem szivarozó férjnél a többé nem szokatlan papucscsal kimerül a feleség minden leleményessége. Legfölebb a himzett házisapka marad még hátra.

Mindebből kitünik, hogy a házasélet egyensulyát csakis a szivarozás tartja fönn. Amerika fölfedezése, vagyis a dohány behozatala előtt sokkal több boldogtalan házasság volt. A keresztes háborukat is a férjeiktől szabadulni vágyó menyecskék inditották.

S miért fogadta el oly gyorsan az egész világ a dohányzást? A ki az emberi jellemet mélyebben ösmeri, megadja rá az igazi feleletet: azért, mert el volt tiltva. Egyes kormányok halállal büntették dohányzó alattvalóikat: semmit se használt. Lám, a derék, becsületes krumpli, melyet mindenképp pártoltak, terjesztettek, tenyésztettek a kormányok, alig tudott gyökeret verni Európában. Azok az általa az éhhaláltól megmentett -122- százezrek most is áldanák emlékét, ha minden krumpli dacára régen meg nem haltak volna. Mert bizony a végleges haláltól a krumpli se mentett meg senkit.

Az lett a vége okoskodásaimnak, hogy rágyujtottam egy regalitászra s azóta rágyujtok megint mindennap vagy tizre. A krumpliról már leszoktam, de a szivarozásról nem tehetem. Házas ember vagyok és hazafi.

ALKOTMÁNYOS LUMPOLÁS.

A lumpolásnak igen sokféle válfajai vannak, mint azt valamennyien tudjuk, a kik elmultunk tizennyolc és még nem vagyunk hatvan évesek. Az első lumpolásnak megfelel az első szivarozási kisérlet, melynek következménye tengeri betegség és apai intelem, legtöbbnyire pipaszárral. Ez első kisérlet után a nebuló hoszabb ideig bolondnak tart mindenkit, a ki szivarozik s huzódik a nők felé, a kik nem szivaroznak. Ez egy szelid korszak, melynek az vet véget, hogy az ifju fölfedezi a bort. Először csak messziről bámulja, hogyan képesek egészen korrekt izlésü emberek abból a fanyar és savanyu italból egész éjszaka inni, a nélkül, hogy szomjasak volnának. Sokan még komplikálják az ízét holmi savanyuvizekkel, a becsületes, tiszta, szintelen és ragyogó vizet legföljebb arra használják, hogy a kutból zavaros fejükre huzassák. Még a tisztességtelen megjelenésü pezsgő, mely azzal állit be, hogy kirugja a háza oldalát, a maga ifjui rakoncátlanságában jobban megnyeri az ő tetszését. Főképp, ha a hab mögül előgyöngyöző ital édességét megkóstolja. De e mögött a kellemes íz mögött is észreveszi, -124- hogy az ital csípi a torkát s könnyeket csal a szemébe. Még a magyar pezsgő is, pedig az lehetőleg hasonlóvá tétetik a sárga cukorral föleresztett vizhez, melybe brauze-pulvert fojtanak.

De annyi jóravaló embert lát az ifju minden kényszeritő ok nélkül huzamosan és nagy mértékben borozni, még az éji nyugalomnak, a józanságnak, a jó gyomornak rovására is, hogy végre gondolkozóba esik. Eszébe jut, hogy hajdanában az özönviz, mely az emberiséget elpusztitotta, szintén vizből volt s ugyanekkor Noé apánk, a kit okos embernek tudunk, gondosan megmentette a venyigét, mely a bort megtartotta az utókor számára. Aztán a viz szükséges ital, az igaz, de vannak kártékony tulajdonságai is. Igy pl. bele lehet fuladni, a mi nagy hibája. Városok elpusztulhatnak tőle. Valami kevés hasznot hajt az által, hogy szabályozni szokták, de ez csak a vállalkozók és kormánybiztosok haszna. Befagyott állapotában szép mulatságot nyujt a korcsolyázóknak, de el is lehet rajta esni. S hogy ilyen állapotban is csak szolgája a nemesebb italnak, mutatja az, hogy beléje szokták hüteni a tüzes bort és indulatos pezsgőt.

Denique, a viz jó, de csak kivülről. Fürdésre mindig nagyon alkalmas, ivásra ritkán. Hisz, ha az Uristen azt akarná, hogy mindenki mindenütt vizet igyék, csak nem teremtette volna a tengerek tömérdek vizeit ihatatlanokká? Az óceánok tiltakoznak a vizivás ellen. Aztán meg mi a viz? A halak levegője. A mi benne becsesebb rész, azt a hal beszivja s a maga javára földolgozza. Hagyjuk meg nekik a maguk elemét. -125-

Mikor a fiatal ember idáig ért, akkor elméletben már kész lump; hátra van még a gyakorlat.

A párbajt követi a kibékülési lakoma, hol volt ellenfeleit becsületbeli kötelessége az asztal alá inni. Az első pohár bor savanyu, a második keserü, a harmadik olyan, mint a viz, a negyedik kábultság, az ötödik betegség, a hatodik a kezdet. Ezután látja az ifju, hogy a bor nem is bor, hanem hathatós bizonyiték a föld forgása mellett; nap, mely a késő éji órák ellenére bearanyozza a világot; jókedv, lelkesülés, örök-barátság, örök-ifjuság, harcias hangulat. Persze, hogy e mellett a bor összes savanyusága semmivé törpül, sőt édesnek tetszik. Még a macskáról nevezett keserv, mely nyomon követi az ivást, az se rombol le semmit a bor érdemeiből.

Ezek az ifjukor édes lumpolásai, a mikor brudert iszik az ember a cigánynyal s eloltogatja az égő lámpásokat. De nagyon jó abbahagyni, mielőtt az ember kifogy a cigányokból és a lámpákból.

S az első szerelem? Ez rendesen boldogtalanul végződik. Az ember meg akar halni, tehát iszik. Még pedig nem vizet, beleugorván a Dunába, hanem bort, óvatosan, poharakból. A bor ilyen szerelmes állapotban feledés. Egypár egészséges becsipés kijózanitja az ifjut. Kitombolja magát. A bor elhiteti velünk, hogy az imádott lény (ki pedig semmit se tud szenvedéseinkről) hűtlen, csalfa teremtés, a ki hitegetett és rászedett. A bor ezt ránk disputálja s lassankint kijózanodunk. -126-

Jön aztán az érettebb kor, a mikor az ember ötven forintnál többet keres havonkint és tiz forint adónál többet fizet évenkint. S az állam megengedi neki, hogy ezt a tiz forintját kiélvezze. Ennek az élvezetnek többféle nemei vannak: a szavazás és a lumpolás. Mindakettő alkotmányos jog választások idején. A legöregebb családapák, a kik szokva voltak a kilencórai lefekvéshez, most ilyenkor hagyják el békés otthonukat s gyakorolják alkotmányos jogaikat, féléjszakán keresztül. Megható viszontlátást rendeznek a fölkelő nappal, melyet a mult választás óta nem láttak. Minden pártvacsorán kimenőt parancsol a polgári kötelesség. A feleség előtt nem kell politikai szint vallani, mert az élesszemü asszony figyelemmel kiséri a lapokat, s mikor a Kossuth-párt vacsorája van, akkor a kormánypárti családapa nem szabadulhat hazulról. Otthon, a családban, legjobb pártonkivülinek lenni, akkor a feleség mindenüvé elereszti, hogy a férj választhasson magának a vacsorákon pártot. S aztán ott vannak még a bizottságok, választmányok áldásos ülései. Mindmegannyi titulus a kitérésre a rendes kerékvágásból. A választó polgár a választás napja előtt négy hétig élvezi azt, a mit a megválasztott képviselő élvez öt esztendőn keresztül, a mikor is mindenre, a mit tesz otthon, ráfogja, hogy képviselői kötelessége volt megtenni. „Te sokat ittál, János“ mond a feleség. „Harminckétszer köszöntötték fel szeretett jelöltünket.“ „Hol a tegnapi 30 forintod, János?“ „A haza oltárán. Zászlóköltségre adtam.“ „A fehér nadrágodnak vége; leöntötték vörös borral.“ „Népszerü alak vagyok. Vállaikra emeltek s -127- igy öntöttek le.“ „Ma éjjel sárosan jöttél haza.“ „A gaz ellenpárt sárral megdobált.“ „De a harisnyád is sáros.“ „A gazok, még azt sem kimélték.“

A leggondosabb feleség nem képes annyi kérdést intézni a férjhez, a mennyire egy szakavatott választópolgár meg ne tudna felelni. Azért ajánlom a menyecskéknek, hogy ne kérdezősködjenek, ne tudakozódjanak, hanem elégedjenek meg azzal, hogy a t. Ház – az ő kedvükért – ugyis meghosszabbitotta három évről öt évre a képviselői mandátumot. Minden öt évben egy fehér nadrágot pedig bátran föl lehet áldozni a hazának.

AZ EGY ÉLŐ.

Egy öreg asszonynál voltam ma látogatóban. Óriási, rideg, népes bérháznak két kicsiny szobájában lakik. Ablakából beteges platánokra, gyönge, falak közt nőtt, senyvedt sárga gyepre s vizhordó szolgálókra nyilik kilátása. Magasan, fönn, egy darab az égből is ide látszik. Éppen annyi, hogy esténkint egy-két csillag elférjen rajta, s biztatólag leragyogjon a szűk udvar sápadt, fáradt lakóira.

Ez a mindennapi látköre az öreg Lendvaynénak, kinek dicsősége egykor beragyogta az egész országot.

Ő az egyetlen élő szereplője annak az előadásnak, melylyel ötven év előtt a Nemzeti Szinházat megnyitották.

Mind meghaltak, a kik akkor oldala mellett hirdették a magyar színművészet diadalát. Alakjuk, járásuk, hangjuk, halhatatlan alkotásaik mind elvesztek a semmiségbe. Már az előttünk élt nemzedék sem ismerte őket, a mainak pedig éppen semmi fogalma nincs nagyságukról.

Egy van közülök, a ki köztünk él, járkál, megőrizve -129- szelleme frisseségét, bár a természet törvényei arcán, alakján kérlelhetetlenül érvényesültek.

Milyen pusztulás volt ez ötven év alatt körülötte! Egy tele temető azokból, a kik dicsőségének osztályosai voltak, s a kik sikereinek tapsoltak. Régi fényes világa rombadőlt, s ő visszavonultan, néma emlékei társaságában megujitja maga előtt a mult kedves képeit.

Barátságos, majdnem kokett szobába lépünk az előszobából. Piros-fehér csíkos butorok, tükrök, hires művésznők arcképe, régi szekrények, renaissance-iróasztal, ódon óra, a művésznő saját arcképe Szigligeti Rózsá-jában, s nehéz szőnyegek az ablakokon.

– No, ugy-e, hogy fölkeresnek most engem, a kit annyira elfelejtettek, – szól a barátságos üdvözlet után, hátra simitva haját s barna szemeivel derülten nézve rám.

Megkértem, hogy beszéljen valamit a régi időkről. Beszélni kezdett s én hallgatám. Belemelegedett, szemei ragyogtak s hevesen gesztikulált. Nem volt elbeszélésében rendszer, nem voltak fejezetek, részek, sőt pont sem. Pestről egyszerre Győrben termett, onnan Pozsonyban találtuk magunkat. Öt éves korában játszott gyermekszerepeiről áttért legnagyobb alkotásaira, dicsőségének ecseteléséről szenvedéseinek elbeszélésére. Nem tudnám megirni, a mit elbeszélt, mert könyvekből kellene kiegészitenem, hogy érthetővé tegyem. De megható volt látni -130- a nagy nemzeti küzdelmek kezdetének e szemtanuját, a ki dicsőségről, harcról, szerelemről regél a szürke magányosságban, harctalan nyugalomban, szerelemtelen öregségben.

Előszedte apró ereklyéit, egy nyakkendőt, melyet a Párisi naplopó cimszerepében hordott, a nemzeti szinü karkötőt, melyet a Nemzeti Szinház megnyitásakor Árpád ébredésé-ben, mint „szinésznő“ viselt. Ez az egyetlen ereklyéje, mely e nevezetes előadásról birtokában maradt. Egyszerre csak egy finom kis tőr került a kezébe.

– Ezt szoktam Romeo és Juliá-ban használni, ezzel öltem meg mindig magamat. A mai szinész-nemzedék meg se tudja magát ölni.

Fölemelkedett, kezébe fogta a tőrt, pár lépést tett előre, hátra, szemeiben ifjui tüz ragyogott: a régen hamvadó üszök alól kivillant a szikra, s ő játszott. Egyszerre egy heves mozdulattal a tőrt keblébe mártotta. Aztán leeresztette kezeit, s a tőrt félretette.

Elővett egy művésziesen kifaragott kis fakanalat, melyen egy N. betü volt s „1850“-es dátum.

Egy skatulyából száraz virágokat szedett elő: Angliában, Belgiumban, Olaszországban tett nagy külföldi utiemlékei ezek. Egy a milánói dómból vett márványdarabbal vannak lenyomtatva. -131-

Jelentéktelen emlékek, ha egy idegen ember végignéz rajtuk, de az agg művésznő szivében mindenik az átélt dicsőségnek, boldogságnak, vidám életnek édes visszhangját kelti föl.

Bucsut vettem Lendvaynétól s elhagytam a barátságos kis remetelakot, mely felé még egyszer irányul most a visszaemlékező figyelem.

Kiléptem a „Kerepesi-udvar“ kapuján; szembe velem a Nemzeti Szinház palotájából, éppen a végzett főpróba után, tódult ki a zajos szinészsereg… Látogatást tettem a csöndes Multnál, most előttem zsibongott a zajos Jelen. Végignéztem az őszi verőfényben ragyogó Kerepesi-uton… Hát a Jövő?

WILHELM.

A velencei Szent Márk-téren, a Florian-kávéház előtt ültem egy csöndes szeptemberi délutánon. A szomszéd asztalhoz egy fiatal pár telepedett le. Az ur sebbel-lobbal megivott egy feketét, a feleségének egy adag fagylaltot rendelt és azzal elrohant. Az asszony követte tekintetével, a mig el nem tünt, azzal elővett egy piros könyvet a zsebéből és elkezdett olvasni, miközben gépies mozdulatokkal ette a fagylaltot.

Egyszer csak megpillantotta a téren ugráló galambokat. Mintha valami eszébe jutott volna, lapozgatni kezdett a vörös könyvben, s ugy látszik, meg is találta, a mit keresett. Ez a valami a galambokra vonatkozhatott, mert tekintete ujra rájuk esett, aztán körülnézett a kávéházban. Egy kis habozás után megszólitotta a pincért németül. A pincér olaszul bocsánatot kért, s megjegyezte, hogy nem tud németül. Itt megemeltem a kalapomat és fölajánlottam a szolgálatomat.

– Csak két kiflit akarok venni, hogy a galambokat az előirás szerint megetessem. -133-

Az asszony a két kiflivel lement a lépcsőkön a térre és fölmorzsolta a galamboknak. Ezalatt megnéztem a piros könyvet. Hideg futott végig rajtam: a Meyer-féle utikönyvek közül való volt, s ezt a cimet viselte:

Azonnal megnéztem. A galambokra vonatkozólag körülbelül azt az utasitást adja, hogy azokat minden utasnak, a ki tart magára valamit, meg kell etetnie.

Az asszony a teljesitett kötelesség öntudatával arcán tért vissza a helyére. Ezenfelül az a boldogság is meglátszott rajta, hogy sikerült a program egyik pontját lemorzsolnia.

(Berlinben minden utcát és Poroszországban minden férfit vagy Wilhelmnek, vagy Friedrichnek, vagy Friedrich-Wilhelmnek hivnak.)

– Két hete. Óh, de egész Olaszországot bejártuk már. Oly sok szép dolgot láttunk. Még mint vőlegény és menyasszony megvettük a könyveket és összeállitottuk a programot. Wilhelm oly nagyszerüen kiismeri magát… Minden templomban és minden képtárban voltunk… Nem kérdezhetnek semmit otthon, Magdeburgban, -134- a mire azt mondanók, hogy nem láttuk… Ezek a Meyer-féle könyvek oly pompásak. Mindenre kiterjed a figyelmük. Wilhelm mindig azt mondta, ki tudja, mikor jövünk le megint. És az ut olyan sokba kerül, hát nem szabad elmulasztani semmit. A Pitti-palota, a vatikáni képtár, a Szent Péter-templom, a fórum, a kapitólium, Pompéji… mindezt meg kell nézni…

És az asszony szépen, jó emlékezőtehetséggel, elsorolta nekem a már többször emlitett Meyer ur nézeteit Olaszország főbb városainak látnivalóiról.

– Nagyon érdekes. Láttam a Szent-Márk-templomot, a Rialto hidját, a Desdemona palotáját… olyan kedves…

– Borzasztó fáradt vagyok. Magdeburgból Olaszországba utazni, ez már magában véve fárasztó. És itt az a sok járás-kelés egész nap, estére már alig állunk a lábunkon.

– Elment a Colleoni-szobrot megnézni… itt van, nézze, a tizennegyedik lapon… azután valószinüleg megnézi a temetőt… Wilhelm fáradhatatlan, de én már kidültem. Hiába csufolt, nem birt rávenni, hogy vele tartsak. Egy kicsit kipihenem magamat. Szegény kis Wilhelmem (Männchen-nek nevezte) most kénytelen egyedül mászkálni.

Dühbe jöttem. Ez a szép, szőke, hamvas szempilláju, -135- egészséges, kerekded, üde, mézesheteit élő asszony még sajnálja ezt a nagycsontu pomerániai gránátost, ezt a norddeutscher allgemeiner fajankót, a ki egyedül hagyta.

– Nagyságos asszonyom, – feleltem félig suttogva, miközben nem rá, hanem a kék ég végtelenségébe néztem, – engem másféle föld termett, mint az ön férjét. Más föld, melyen szilajabbak, bolondabbak, meggondolatlanabbak a férfiak és szenvedélyesebbek az asszonyok. De nálunk sohse bocsátanák meg egy férfinak, ha a mézeshetek alatt igy magára hagyná a feleségét.

– De uram, Wilhelm nekem örök hűséget esküdött s igy emberi számitás szerint harminc-negyven esztendeig… vagy vegyük az átlagot: huszonöt esztendeig.

Hideg futott végig rajtam. Ez az asszony, a ki a német statisztikából a házasságok átlagát citálja, borzadálylyal töltött el.

– Wilhelm és én különben is régen ismerjük egymást. Öt évig járt házunkhoz és öt évig minden este nálunk vacsorált. De csak hat hónap előtt kapott olyan állást, hogy megházasodhatott.

– Hogyan? Öt esztendeig kurizált önnek és mikor végre elvette, vasutra ül és városról-városra rohan, idejét hordárokkal, kocsisokkal, konduktorokkal és pincérekkel való veszekedésben töltve? Hurcolja önt templomokba, képtárakba, végigeteti önnel a Bedeckert s -136- mikor ön végre kimerülve leroskad, itt hagyja és ő tovább szalad az olasz chablont végig csinálni?… Aljas és csodálatraméltó dolog. Benne van, a mi a német nemzetet nagygyá és kellemetlenné teszi. Óriási hidegvér, önfegyelem, iskolázottság, párosulva ridegséggel, szárazsággal, az eredetiség hiányával. Mi lesz velünk, ha a kifáradt francia géniusz, mely az egész világot ellátta eszmékkel, irányokkal, jelszavakkal, elejti a vezetést, s ez az impozáns, nehéz, hideg, önző német ül ránk a maga izléstelenségével, köznapiságával? Ha ez a Wilhelm most ide jön, leütöm.

Én ugyanis ezt a tirádát nem mondtam el, csak mérgemben sebesen végiggondoltam. Hol is hagytuk el?

– Nagyon boldogok voltunk. Képzelheti, mikor annyi várakozás után végre családot alapithat az ember.

Családot alapithat? Nagyon kedves. Miről beszéljek még vele? Talán meg lehetne penditeni, hogy gyermekeit mire fogja kereszteltetni? Miért ne? Ő nagysága oly objektiv lény, – nem nő, hanem valami elvont fogalom, – hogy bátran lehetne vele ilyesmiről beszélgetni.

Lassan-lassan lecsillapodtam. Hátha neki van igaza? Hátha ez a szerelem, nem pedig az, mely szöktetéssel kezdődik és két év mulva válópörrel végződik?

Wilhelm nyugodtan mászkálhat a temetőben: ez nem fog egy cigánynyal megszökni.

A NEVELŐ.

Nyilt eszü, eleven fiu voltam s mindent élesen megfigyeltem a mi házunkban, annak táján és falunkban történt.

Egyszerre csak az ünnepnapok kezdtek nagyon csöndesek lenni. A cigány nem huzta a korcsmában, kurjongatás, verekedés nem volt, a legények esti dalolgatása megszünt. A templomban csak öreg embereket és asszonynépséget láttam. Aztán a tiszteletes ur a szószékről nagyon szépen elmondta, hogy milyen boldog, a kinek legényfia van, s az asszonyok sirtak hozzá szépen.

Aztán egy napon nem találtam Jóskát, a béresgyereket. -138- Soká, nagyon soká nem láttam, egyszer hazakerült, de féllába fából volt. Többet nem lovagolhattam a hátán szegénynek.

Mikor megkérdeztem, hogy hol hagyta a lábát, azt felelte, hogy megette a nímet.

– Nem vétettem én semmit, csak éppen azt mondtam, hogy ez a láb az én lábam, azt én nem hagyom.

(Később ötlött az eszembe, hogy a Jóska lábának a története az egész szabadságharc története. Hej, sokáig nem tudtuk mi visszakapni azt a lábat!)

Hát a szegény Badár Peti! Legerősebb legény a faluban, a ki félkézzel emelte a legnehezebb zsákot. Mikor megint találkoztam vele, házuk előtt sütkérezett a napon. Katonasipka a fejében, mankó mellette. Csak nagy keservesen tudott odább vánszorogni, ha járkáló kedve támadt. Mellén egy nagy ezüstmonéta ragyogott a napsugárban.

– Dejszen hiába mutatnám én azt, keresték már késfokával, harapófogóval, még se találták meg. A’ bizony már most bennem lakik örökre. -139-

– Hogy fáj-e? Annyi ideig voltam tűle hótt, hogy már magam se hittem, hogy eleven legyek.

– Ettül-e! – és rábökött a villogó érdemjelre. – Mikor odagyütt az ágyamhoz az óbester ur, sok fényes iszturakkal, aztán azt mondta, hogy aszongya: Peti fiam, vitéz katona voltál, derék magyar ember, becsületére váltál az apádnak, meg a hazádnak, viseld ezt a monétát, s légy rá kevély. Megcsókoltam a medáliát, meg az óbester kezit, azóta nem bánt a nímet golyóbisa. Hajitsa meg ifiurkám azokat a ludakat, mert kimennek az udvarunkból.

Az érdemjeles hős nem birta elhajitani a rögöt, egykor mázsás zsákot emelő kezével. Teste végigroskadt a padon, az érdemrend ezüstje megvillant, s e sugár összecikkázott a hadi tüzzel, mely szemeiből villogott.

– Apám, miért hagyják, hogy a német golyót ültessen a szegény Badár Peti hátába? Hát nem volt elég neki a Jóska féllába? A Peti még libát se tud őrizni, a Jóska meg akár ma elmehet koldulni, a szentiványi koldusnak sincs több féllábánál.

– Hadd el kis fiam, az a hiányzó fél láb nagyobb becsületet szerez a Jóska gyereknek, mint a mennyit a két lába egész életében szerzett volna; a Peti meg büszkébb lehet egy olyan ezüstpénzre, mintha száz zsákot -140- föl tudna emelni egyszerre. A haza védelmében lettek nyomorékok.

Sokat gondolkoztam e fölött. Mi az a haza? A házunk, a kertünk, a falu, a nyirfaerdő, a pajtáskert, a patak, a templom, a szántóföldek, legelők, a kukoricás, a szilvás, szóval az egész Ukk, végig a türjei, gógánfai meg a jánosházi határig? Talán még a nap, csakhogy az minden este elfekszik valahol a türjei dombokon tul; nem, ez nem, a csillagok tartoznak még a hazához, mert azok minden este fölöttünk, ugyanazon a helyen ragyognak s nem fordulnak el hütlenül a türjei dombok felé; én egyebet nem láttam még a hazából.

(Hej bizony nagy sokáig ott volt a haza, elrejtve mélyen a sziveink fenekén!)

Lassanként mégis csak többen kezdtünk járni az isteni tiszteletre. Már legények is kezdtek járogatni. De milyen legények? Az öreg emberek támogatták őket.

És még boldog volt az az öreg, a kinek volt kit támogatni, ölelgetni. Be sokan jártak boldogtalanabbak az édesanyámhoz, a kik sirtalan halottjukat siratták, kinek még fejfájára se borulhattak.

Nyárutója volt, fecskék búcsúztak az eresztől, falevelek a fától; rövidebb volt a nap, hüvösebb az est; őszi alá szántottak a mezőn, szedték a gyümölcsöt, sokat lövöldöztek a szőlőben, mert már rájárt a madár.

Ekkor érkezett a legszomorubb csapat; ispánunk -141- vezette. Mintha betegek lettek volna, pedig semmi bajuk se volt. Se kezük, se lábuk nem hiányzott, se felkötve nem volt. Bevánszorogtak a faluba zajtalanul, mintha lopni jöttek volna, a kutyák vonitva bujtak előlük, a nép összesereglett, mindenki örült a maga hazatértjének, de a hazatértek nem örültek az otthon találtaknak. Mintha a leboruló est árnyai lettek volna, szétsuhantak a házak között.

Én utána siettem. Mire utólértem, már a tornácon álltak, apám, anyám s Károly bácsi (az ispán.)

Sirtak mindahárman. Világost siratták. Károly bácsi zsebébe nyult s elővett belőle egy olyan ezüstpénzt, a milyen a Badár Peti mellét verdeste; sokáig csókolgatta; aztán kigombolta a kabátját s egy nemzetiszin zászlót csavart le a derekáról, leteritette a tornácasztalra, s ráborulva zokogott, mint a hogy még férfit nem láttam zokogni.

Én önkéntelenül a szivemhez kaptam, mintha onnan kiszakitottak volna valamit. A mint a magas tornácról eltekintettem a messze tájra, ott nem vettem észre semmi változást; a falu nyugodtan feküdt, a vacsoratüz füstje kóválygott a házak fölött, tul rajtuk az erdő, a mezők, mind a szokott est képet nyujtották. Okvetlenül a szivemben történt változás.

A magyar szivek e borzasztóan pusztitó telére csúf -142- ősz következett. Eső zuhogott alá, az északi szél a mi völgyünkbe járt orditani s köd nyelte el a falut.

Az ősz egyik leglucskosabb estéjén éppen vacsoránál ültünk, mikor kocsi robogott be udvarunkba.

Nagybátyám jött Szent-Gróthról, vele egy idegen ur. Szó nélkül megölelték egymást, az idegen ur meghajolt.

Engem anyám kivezetett a szobából. Mikor egy fertály óra mulva visszamentünk, apám igy szólt hozzám:

– Fiu, itt van Sándor bácsi, a ki téged a francia és német nyelvre, meg zongorázásra tanit. Te őt nevelő urnak szólitod, s ugy engedelmeskedel neki, mint nekem.

Odamentem az idegen urhoz és kezet adtam neki. Ő megcsókolt. Ezalatt nagybátyám magára szedte bundáját, s a mint jött, oly zajtalanul eltávozott. Négy szürkéjének fáradt lihegését fölhallottam a tornácra.

Mindjárt észrevettem, hogy apám az idegen ur iránt nagy előzékenységet, sőt tiszteletet tanusit. Valami idegen nyelven beszéltek egymással.

– Azért, mert a német elvitte a Jóska féllábát, mert nyomorékra lőtte a Badár Petit, mert szomoruságot -143- okoz édesapámnak, meg az egész falunak. Én bizony nem tanulom meg a nyelvét annak a rossz németnek.

– Derék fiu vagy, – szólt a nevelő ur furcsa magyar kiejtéssel, – jó barátok leszünk. – Ezzel megint megcsókolt. Apám szemében könnyeket láttam.

Másnap reggel furcsára ébredtem: a nevelő urnak bajusza s szakálla eltünt az éjszaka, leborotválta. Haját is egészen rövidre vágta. Alig ismertem rá.

Rövid idő alatt legjobb barátok lettünk. Mindennap 2–3 óra hosszat tanitott, aztán a nagy kertben sétálgatva beszélgettünk.

– Látod ezt fészket itt a fák száraz ágai közt. Mit gondolsz, baj lett volna-e az a madárnak, mikor kicsinyei benne voltak, ha te azt onnan leverted volna?

– Látod, mi most ilyen fészkükből kivert, földön vergődő madarak vagyunk.

– Két hazám volt, mindegyiket elveszitettem, – suttogta maga elé, – most bujdosó vagyok.

Nem mertem többet kérdéssel zavarni. Én nem -144- tudom mi nagy baj lehetett akkor a világon, többet sirtak akkor a felnőttek, mint a gyerekek.

– Fiam, te okos fiu vagy, hallgass rám: a német, a ki elvette a Jóska fél lábát, neki az életét akarja elvenni, de ő nem akarja odaadni, s azért elbujt, hogy a német ne találjon rá. De erről, ha szereted apádat és anyádat, soha senkinek se szólj.

Egy délután vad vágtatással lovaslegény száguldott be udvarunkba s levelet hozott Szent-Gróthról, nagybátyámtól.

– A sümegi zsandárpikét fölfedezte önt, tudja, hogy fejére jutalmat tüztek ki, a zsandárok azonnal itt lehetnek; Pista! (ezt az istálló felé kiáltotta) nyergeljétek meg a Villámot; ez a leggyorsabb lovam, hamar kapkodja össze kalapját, felsőkabátját, én azalatt levelet irok öcsémhez, a ki a Bakonyban lakik. Pista, nyergeld meg a Gondost is, Hetesbe vezeted a nevelő urat.

Apám lázasan, hol sápadtan, hol meg elvörösödve beszélt. A nevelő nyugodtan maradt. Fejébe nyomta kalapját, -145- nyaka közé keritett egy köpenyeget, s rövid, de megható búcsu után kivágtatott (Pista lovász kiséretében) az udvarból.

Félóra mulva lovaik nyomát egy husz főből álló lovas zsandárcsapat taposta el az udvarban.

– Én Malatinszky Kázmér bárót keresem, volt huszárfőhadnagyot a császári hadseregben, a ki dezertált a rebellisek hadseregébe, s ott kapitányságig emelkedett a lengyel légióban.

– Tiz ember leszáll kutatni, ha menekülni akar, agyonlövitek. Öt ember a jánosházi, öt a gógánfai uton vágtatva el.

A lovasok fele elrobogott. A többi ott maradt. A tiszt szintén leszállt lováról, kardját hüvelyébe taszitá, szivarra gyujtott, s az udvarban föl s alá sétált. Én meg bámultam őt. Ez hát a német. Jóska visszakérhetné tőle a féllábát.

Egy félóra mulva kocsizörgést és lódobogást hallottam. Öt zsandár jött vissza, kisérve egy kocsit, melyben Pista fetrengett orditva, s mellette Malatinszky ült, Pista fejét az ölében tartva. Lovainkat a zsandárok vezették.

– Uram, én Malatinszky Kázmér báró vagyok, kapitány a magyar hadseregben. Ön engem keres?

– Azonnal rendelkezésére állok. Uram! – szólt hidegen, apámhoz fordulva, – a falu végén megbokrosodott a kisérőm lova, lovasát levetette, s a fiu eltörte a lábát; mialatt sebét mostam a patakban, s bekötöztem, elfogtak a zsandárok.

Apám egy székre rogyott, anyám kezeit tördelte, én ott álltam, s mindebből nem értettem semmit.

– Semmi érzékenység, ez többet árulna el, mint a mennyi az önök érdekében tanácsos, – mondá Malatinszky fojtott hangon; apámat megcsókolta, engem is, anyámnak kezet csókolt, s azzal a szobába indult.

– Báró ur! – szólt a zsandár-tiszt, – katonáim körülállva tartják a házat.

– Ne tartson semmitől, főhadnagy ur, a mint látja, nem vagyok praktikus ember a szökésben.

Egy perc mulva durranást hallottunk. Malatinszky a legelső szobában agyonlőtte magát.

A zsandártiszt kissé vakarta a fejét, aztán megparancsolta apámnak, hogy fogasson be egy szekérbe, s arra tetesse föl a holttestet. A holttest mellé pedig üljön föl maga is, mert neki egy halott nem elég, muszáj egy elevennel is beszámolnia.

IDUSKA.

Jer, kedves kis leányom, Margit, ülj a térdemre s hallgasd meg, a mit Iduskáról beszélek. Ugy szeretett téged, mig élt; ő tanitott beszélni, ő tanitott járni s ő vigyázott rád, mikor a pándi templom oldala mellett a nagy szederfa alatt, figyelve a madarak dalára és a zsoltárok hangjaira, a porban játszadoztál.

Az öreg szederfa most is áll még s rügyei fakadoznak már, a daloló madarak is visszatérnek hozzá nemsokára: de te hiába fogod várni az Iduska kedves hangját, ő nem fog többé megszólalni soha. A tavasz, mely mindennek életet ád, neki csak a halált hozá.

Most ott nyugszik a ceglédi nagy temetőben, a zajos város e csöndes részében, hol az ellenségek oly szépen megférnek egymás mellett, s földi hivság többé nem bántja őket. Sirja fölött sivit a végtelen pusztán szabadon rohanó szélvész, s zörgeti a koszorukat a fejfán, mely azt mondja, hogy élt 18 évet.

… Életem legboldogabb korszakának kedves tanuja volt ő. Huszonnégy éves voltam, szerelmes voltam. S elmentem Pándra, a kies faluba, hol két hegy között, -148- zugó patak partján, a kálvinista vaskakas oltalma alatt igénytelen emberek zajtalan életet élnek. S megjelentem a kálvinista papnál, ki puritán egyszerüségben, szegényül, de boldogan élt családja körében. Dombtetőn állt a ház, a templom mellett, gyümölcsfák között. Egykor temető volt e helyen, s buján termett a föld, melyet a régi halottak rothadása tett termékenynyé. Ott állt a százados nagy szederfa az udvarban, odasimulva a templom oldalához, virágos ágai bekandikáltak az Isten házába.

A toronytetőn csikorgott a vaskakas, lent az udvarban zümmögtek a méhek. Az udvar csupa virág volt. Rózsacsoportok kábitó illatot leheltek. A folyosó oszlopain a fölfutó virága ingott, a kerités hosszában tamariszk-fák ringatóztak a csendes szellőben. A háztetőn galambok nevettek, turbékoltak, hófehér macska mosdott a küszöbön, kis cicák kergetőztek a gyep magas füvében.

Ez volt a papcsalád környezete. S az élet, melyet ez a keret befoglalt, szintén ily idilli volt. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony, azután a legidősebb leány, az én tizenhétéves menyasszonyom, három viruló kis gyermek, s – Iduska, a ki akkor tizenhárom éves volt.

A tiszteletes asszony a kacagó gyermekeknek s a mosolygó virágoknak élt. Vidáman töltöttük napjainkat e földi paradicsomban. Tavasz volt, ábránd s szerelem világa.

De az ábránd hamar valóságra vált, mert bevallottam szerelmemet s viszontszerelmet nyerék. Mindnyájan -149- boldogok valánk – csak az Iduska sirdogált. Mert azon járt az esze, hogy én elviszem a Jankát.

Szegény Iduska! Már akkor magában hordotta a halál csiráját, melynek fejlődését semmi hatalom meg nem állithatta. Gyönge, kicsi, fejletlen teste, behorpadt melle, magas vállai voltak; e kedves, érzékeny léleknek egy roncsolt, beteg, erőtlen test szolgált börtönül, mely halála napjáig megmaradt gyermeknek, mig a szellem egyre növekedett, finomodott. Összeszoritott, tenyérnyi nagyságu kis tüdejével már akkor gyorsan és röviden kapkodta a lélekzetet, mig végre a tüdő elfogyott s a szervezet összeomlott.

Mikor nyaranta mind együtt voltunk Pándon, mily boldog volt e környezetben! Senki nálánál vidámabban kacagni, őszintébben elmulatni nem tudott. Tréfa tréfát kergetett ajkain. De idegenek iránt bizalmatlan volt; mintha érezte volna, hogy testi fogyatkozásai miatt talán azok is bizalmatlansággal tekintenek rá.

Milyen kellemesek voltak vőlegénységem alatt a pándi kirándulások! Hogy kapaszkodtak berobogó kocsimra a gyerekek, hogy sietett ki piruló menyasszonyom, hogy kiáltott a praktikus Iduska mindjárt a cselédekért, hogy a podgyászomat levegyék. S hogy simult aztán hozzám, hogy legalább a félkezem neki jusson. Télviz idején ő hozta mindjárt a jó forró párolgó kávét s ő szalasztatott valakit a harangozóért, hogy a sáros cipőmet megtisztitani a parókiára citálják. Téli estéken, mig kint a kis falu fölött dühöngött a hóvihar s rázta ablakainkat, Iduska volt a legkitartóbb kártyázó s legnagyobb -150- bánata volt, ha vele fogattuk el a fölsőt. A megszokott, szerető körben boldognak, szépnek érezte magát s ártatlan lelkének sejtelme se volt arról, hogy a kegyetlen szeszélyü természet milyen különbséget tett közte s embertársai közt.

Azután sok sirás között elvittem a Jankát és sokáig nem látták őt Pándon. Mikor pedig egy nyáron visszatértünk, a kocsiról leszállt a Janka, utána pedig leszállt egy másik Janka, egy szöszkehaju, kékszemü kis angyal – az te voltál, édes Margit leányom, a kit a boldog Idus, a nagynéni, mindjárt gondjaiba vett.

Mikor nyáron ki-kirándultam családom látogatására, hányszor jöttetek apa elé a bicskei ákácfasorig, hogy kocsimra fölkapaszkodjatok. Iduska vezette a kis csapatot s utközben diszes koszorut font fejükre mezei virágokból. Térdemen, lábaimnál elhelyezkedve, fölvirágozva kocogtunk be a parókiára, hol várt bennünket a nagypapa, a nagymama s a kis mama. Volt ilyenkor öröm, mulatság.

Kedves Iduskánk! Boldog voltál kicsiny körödben, elhervadtál, meghaltál. A tizenkilencedik tavasz virágait már nem érted meg. A kikelet első enyhe lehelete már sirdombod gyepét fogja csókolgatni.

Ne vigasztaljátok az édesanyját azzal, hogy jól tette az Isten, hogy magához vette őt. Beteg volt, nyomorék volt, szenvedő volt.

Mert az anya azt feleli rá: A szép lányomat, a derék lányomat, az ép lányomat elvitték tőlem. Azt hittem, hogy legalább ő arra való lesz, hogy halálomig velem maradjon -151- radjon. Őt nem viszi el senki, ő lesz vigaszom, támaszom, ápolóm, leányom, ha már minden lányom elhágy és uj családba lép.

Óh, anyai sziv kikutathatatlan mélységei, mennyi drágakő rejlik még bennetek, a mit nem találtak meg költők és lélekbuvárok.

ÉS MÉG SEM MOZOG A FÖLD.

Tiz esztendei buzgó tanitás után Bokor, a párdi tanitó, nem tudta annyira vinni, hogy valaki tanitványai közül elhigyje, hogy a föld forog.

Az iskola kellőkép föl volt szerelve csillagászati mappákkal, földgömbbel, Bokor ur a nagy fekete táblára is lerajzolta nekik a világrendszert, elmondott nekik minden jelt, bizonyitékot, mely a föld forgása mellett beszél, s mégis a fiuk csak addig hitték, a mig iskolában voltak. A mint a tanitói hatalom körén kivül estek, megtagadták a mestert. A mig féltek tőle, addig hitték.

Egy-egy hosszu télnek a vége felé a gyerekek mégis hinni kezdték a csudát, de aztán jött a nyár, a falu ifjusága szétoszlott a mezőkön, kanászkodni, juhászkodni, s mire visszakerült Bokor urhoz, kipárolgott a fejéből minden hit. Olyankor előlről kellett kezdeni az oktatást.

Végre belátta Bokor ur, hogy Párdon sohsem fogják elhinni a föld forgását, s nem erőltette tovább a dolgot, hanem főgondját az irás-olvasásra forditotta. A föld azért ugy is forog tovább, akár hiszik Párdon, akár nem.

Egy téli alkonyatkor az öreg Csorba látogatott el -153- hozzá, egy jómódu, okos paraszt, a ki olvasni is szokott s még tarokkozni is tudott. Azért látogatta meg most is, hogy valami könyvet kérjen kölcsön a kaszinó kis könyvtárából.

Pipára gyujtottak s a disznótorra fordult a beszéd, melyet előtte való nap mulattak végig Czipósnál.

– Kár volt, mert aztán jött a java. A tüz körül kint a havon táncoltak. A legények és leányok összefogózkodtak s ugy forogtak muzsikaszóra a tűz körül, mint Blaskó alatt a föld.

– Hát aszongya Blaskó, hogy ez a föld (s ütögette mázsás csizmájával), a kin a tanitó ur háza, meg az enyém, meg az én földem áll, hogy az egész falu, a határ, meg a járás, egy szóval az egész föld forog.

– Egy kátai parasztgazda. Rajta is maradt szegényen, – s Csorba gazda ujra nevetett.

– No, Csorba gazda, hiába nevetnek, mert ennek a Blaskónak okos embernek köll lenni, ha azt tartja.

A paraszt nem nevetett. Felkönyökölt az asztalra, s bizonyos lenéző sajnálkozással tekintett a szeme közé.

– Hogy a föld forog? De hiszem ám, hiszen abban Blaskónak tökéletesen igaza van.

– Már hogy Blaskó hiszi, a maga tudatlan paraszt eszivel, azt értem, de hogy a tanitó ur higyje uri ember létére, a kitől az egész falu tanul, azt már soha sem gondoltam volna.

Bokor ur átfutott az iskolába s áthozta onnan a földgömböt, mely, ha pörgették, sebesen és nyikorogva forgott a saját tengelye körül. Tengerek és szárazföldek igen szépen látszottak meg rajta, bár nem lehetett egészen tisztán kivenni, hogy hol végződik a tenger és hol kezdődik a szárazföld. Ellenben igen jól látszott, hogy hol böködnek rá legtöbbet a parasztgyerekek s mely éghajlatot kedvelnek a párdi legyek. A jeles földgömbön Magyarországnak is jutott egy akkora hely, mint a fél tenyerem s ide bele volt irva Párd, a gyöngébbek kedvéért, nehogy a gyerekek valahol az Atlanti oceán közepén keressék szülőföldjüket. Bokor ur Csorba koma elé állitotta a gömböt s melléje tette a gyertyát. A gyertya képviselte a napot, bár ezt a föltevést Csorba koma erős fejcsóválással fogadta. S elkezdődött a magyarázat. Itt lakunk mi magyarok. Erre forog a föld, s ha igy van fordulva, akkor nálunk éjszaka van (most éppen ugy van fordulva), ha pedig igy fordul, akkor ránk süt a nap és nappal van.

– Lehet, hogy igy van, ott a hol kiszámitották. De nálunk Párdon senki sem számitotta még ki.

– Nem-e? Voltam én Taljánországba katona, aztán ettem narancsot a fáról decemberben, a mikor itt nálunk krumplit is csak a veremből lehet szedni. Hát az nem más?

– Persze, hogy a föld egyes helyein más-másképpen folynak a dolgok. De vannak dolgok, a melyek mindenütt egyformák. A föld itt is forog Párdon, meg egész Pestmegyében, meg Taljánországban is és mindenütt. A nap pedig áll akár innen nézve, akár Taljánországból.

A csillagászati értekezést Bokorné szakitotta félbe, a vacsora föltálalásával. A buzgó tanitó nem akarta Csorba gazdát elszalasztani, most, mikor már félig meg volt csipve a tudomány számára. Ott marasztotta vacsorára s Csorba uram sokkal könnyebben bevette a csuszát és a bort, mint a tudományos tanokat. De a vacsorának megvolt az a haszna, hogy Csorba uramat fogékonyabbá tette a csillagászat iránt. Mert, a mint megtörölték a szájukat s ujra elővették a földgömböt, rövid kapacitálás után Csorba uram kijelentette, hogy ő most már hiszi, hogy a föld forog.

A tanitó ur vállára vert és koccintottak. Beszélt Csorba gazdának a tudomány szépségéről, a legujabb -156- találmányokról s dicsérgette, hogy ő (Csorba) most már mennyivel különb ember a többinél.

Kilenc óra után fogta Csorba gazda a kalapját s kászolódott. Bokor uram gyertyával kisérte ki az első hivőt, a kit meg kell becsülni. Magasra emelte a gyertyát s figyelmeztette Csorbát, hogy bele ne essék ebbe a gödörbe itt balról, s bele ne lépjen abba a pocsolyába ott jobbról. (Szép is volna, megtérése estéjén.) De Csorba gazda nem indult el, hanem füle tövét vakarva, gondolkozni látszott.

– Hát tanitó uram! – szólal meg, – az már szent, hogy én hiszem, hogy a föld forog. De egyre kérem: ne tessék ezt senkinek se mondani.

– Mér’? Hisz kendnek az csak dicsőségére válik. Avval is különb a tudatlan embereknél.

– Éppen azért mondom el, mert nem vagyok ellensége. Hadd tudják az emberek, hogy milyen okos ember az öreg Csorba.

– Látom már, hogy én is Blaskó sorsára jutok: falu csúfja leszek. No, tanitó ur, ha már igy vagyunk, már csak kibököm én az igazságot.

– Láttam, hogy örömet szerzek vele a tanitó urnak, -157- aztán meg meg akartam hálálni a hozzám való jóságot a vacsorával: azért mondtam. De nem igaz. Hiszi a fene. Istennek ajánlom.

És Csorba gazda elballagott. Ez volt az egyetlen ember Párdon, a ki majdnem elhitte, hogy a föld forog. S igy joggal őt lehet Párdon a legtudományosabb embernek tartani, mert a többi még közel sem járt e hithez. De Bokor ur sem keresi már a hivőket.

AZ OROSZLÁNBŐR.

Lord Simpson azt az ügyetlenséget követte el, hogy elkésve született. T. i. mikor az apjának már két fia volt. Az első örökölte a teljes apai vagyont, a másik kettőnek még a fönnmaradó szegénységet is kétfelé kellett osztani.

A legifjabb Simpson kapott egy villát Skócia havas hegyei közt s övé volt a tar tetőkön ugráló zerge mind, sőt a levegőben kóválygó sasokat is jogosan magáénak tarthatta. A jó levegőből is tetszés szerinti mennyiséget szivhatott egészséges tüdejébe.

Körülbelül annyi évi jövedelme volt, a mennyit bátyjaura Windsorban az udvarhölgyeknek ajándékozott virágbokrétákra elköltött.

Vagyis legidősebb lord Simpson virágárusnéja annyi jövedelmet huzott a Simpson-családtól, a mennyit maga a legifjabb Simpson-ivadék.

Beállt katonának; bátyja vett neki tiszti rangot; de nem parádés katonának készült, táncolni a királyné előtt, lovagolni fényes hadiszemléken s katonai akadályversenyeken. -159-

Akkor állt be, mikor verekedni kellett; elment Ázsiába, megfürdött az Indus szent vizében, vadászott a Paropamizus lejtőin, korbácsolta a hindukat és ölte az afgánokat. Azután harcolt, koplalt és izzadott Afrika sivatagain, kaszabolt boereket és zulukat, fél fülét Ázsiában, három ujját Afrikában hagyta, s egypár szurás és lövés nyomát hordozta hatalmas testében.

Mikor aztán megunta azt az életet, hogy az árnyas bokrok alól nyugalom helyett a halál leskelődjék rá, s mindig azzal a kilátással hajtsa le a fejét, hogy többet sohasem emeli föl, mert orvellenség vagy mérges kigyó örökre elszenderitheti: egy rakás exotikus fegyverrel, tigris és oroszlánbőrökkel megterhelten visszatért Angliába.

Mikor a vad katona fekete arcával megjelent bátyja házánál, ez éppen egy hadiszemléről tért vissza, (kapitány volt a testőröknél) s ragyogó disz-egyenruháját ledobálta magáról.

– Főhadnagy ur! ön nem sok udvariasságot tanult a pokol fenekén, a hol járt.

– Kapitány ur! én nem pacsulit, hanem vért szoktam szagolgatni, nem az udvarhölgyek kezét, hanem a kardom markolatát szoktam szorongatni. Nem -160- viaszfigura vagyok, hanem katona. Nem mézeskalácsból, hanem acélból van a fegyverem.

– Ne busuljon kapitány ur! majd küldök másikat a legközelebbi játékszer-kereskedésből.

– Fél jobb! Mars! – kiáltott a kapitány, s Simpson Arthur főhadnagy a bengáliai lovasezredben eltávozott.

Ki volt Mary? Az első nő, a ki Arthurnak örök hűséget esküdött. De pap nem volt jelen az esküvőn. Csillagok és virágok látták a szerelmi kettőst. A csillagok ragyogtak, a virágok illatoztak (ezt teszik már évezredek óta), a szerelmesek csókolóztak, s örök hűséget esküvének egymásnak (ezt teszik már évezredek óta). De ah! a csillag lehull, a virág elhervad, a csók elcsattanik, s a hűség elmulik.

Arthur lóháton ment Londonba, a hol köd volt s éjszaka, mikor megérkezett. Afrika és Ázsia melegsége után borzongatta testét a hideg hazai levegő.

Másnap Maryhez ment, a ki fölugrott a kanapéról és elpirult, mikor őt meglátta. De e piruló arcot nem rejté a harcos széles keblére; zavart jelentett az, nem a szerelmes sziv örömét árulta el.

A leány nem felelt. Arthur feléje akart lépni, de megbotlott valamibe, a mi a diván elé volt teritve.

Arthurt halálos ijedtség fogta el. Eleven oroszlán előtt sohasem érezte e félelmet.

– Mert ezt én lőttem Indiában s a bátyámnak ajándékoztam. Ő tőle kaptad?

– Mit sirsz? Hisz jó dolgod van. A kedves bátyám roppant gazdag s melléje nagyon ostoba; te meg szegény vagy és okos: éppen összeilletek.

Egy darabig a bengál harci indulót verte a két sarkantyujával, aztán elnevette magát.

– Ez kómikus. A bátyámnak viszem az oroszlánbőrt, használat végett, pedig én vagyok a szamár. Ez az oroszlán nagyon jó szolgálatot tett nekem, sajnálnám itt hagyni; küldesd a Charing-Cross-hotelbe. Adieu, kis csalfa!

LEVÉL A JÉZUSKÁHOZ.

A Gyurka haza jön az iskolából, s táskáját le nem téve, kabátját le nem vetve szól:

Az ilyen Jézuska-kérdésekkel szemben nagyon bizalmatlan vagyok, mert sohse tudom, hogy a gyerek miféle karácsonyi titkot akar kivenni belőlem, a melyet neki még nem szabad tudni. Azért csak némi habozás után feleltem:

– Ugy, hogy ráteszi a kezét a könyvre, s rögtön tudja, hogy mi van benne. A hogy a doktor bácsi rátette a multkor a kezét a melledre, s rögtön tudta, hogy beteg vagy.

Ez a kissé sántitó hasonlat eloszlatta György ur tizéves elméjének minden kételkedését s igy felelt:

– Azt, hogy karácsony előtt meg lehet irni a Jézuskának, hogy mi a kivánságunk, s ő mindent teljesit.

Erre a fiuk és lányok rögtön összeültek tanácskozni. Napokon keresztül csak tanácskoztak és jegyezgettek, végre friss tintával, uj tollal a tiszta papiros elé ültek s nagy izgatottsággal mindegyik elkezdte szépen sorjába fölirni, hogy mit kiván a Jézuskától. Még Palkó is kapott egy vörös ceruzát, egy darab papirost, s nagy buzgósággal hatalmas ákombákomokat rajzolt.

Két nap alatt készen voltak a levelek, egy napig még tanakodtak azon, hogy mit felejtettek ki, aztán leragasztották.

Ki is rakták mind az ablakba, s most már a napokon át tartott csönd és rend teljesen fölomlott. Az a nézet kapott lábra, hogy most már szabad a vásár, lehet rosszalkodni, mert a levelek visszavonhatatlanul elmentek a Jézuskához, az ajándék biztos.

A Gyurka nagy elbizakodottságában összeverekedett az öcscsével, a miért az anyja, bár a fiu nagyon ellenkezett, becsukta az éléskamrába.

Mikor hazajöttem és értesültem a dologról, kieresztettem a fiut, s mint kuria (mert az asszony legföljebb -164- királyi tábla lehet a háznál) sulyositottam a büntetést. Még pedig a következőképp:

Megnéztem az ablakot. A Jézuska hála Isten még nem vitte el a leveleket. Kivettem a Gyuri levelét s a gyerekek feszült figyelme közt fölbontottam.

– Mert a Jézuska sohase hoz büntetést, csak ajándékot. A büntetést a Mikulásra bizta az Isten.

Meghökkentem. Ebben van valami. Nem kell a Jézuska fényes nimbusát tönkretenni.

– Jól van papa, – szólt György ur vidám ábrázattal, – akkor huzza ki a maga könyvét, a Hős fiuk-at.

(Szépen vagyunk. Mint iró én vagyok gyermekeim előtt a legnépszerütlenebb.)

Kihuztam a Hős fiuk-at s az egész paksamétát visszatettem az ablakba. Este volt, mind lefeküdni készültek. A vetkőzés ezuttal nem járt a szőnyegen való hempergéssel s az ágyról való lebukfencezéssel, ellenkezőleg, -165- nagy csöndben folyt le, mert a Kata mesélte nekik, hogyan jutnak el a levelek a Jézuskához.

– Tudjátok, mikor már mindenki elalszik, még az utcai lámpások is és senkise jár az utcán, nagy fehér sasokon ülve száz meg száz kis angyal száll le a városba, ablakról ablakra jár, keresztülnyul az üvegen (keresztül tud ám az angyal nyulni a falon is, még ha vasból van is) s beszedi a leveleket. Mikor mind beszedték, a fehér sasok röpülnek velük az ég felé. Az első csillagnál megpihennek, ott sok ezer fehér szakállu öreg bácsi lakik, a kik átvizsgálják a leveleket. Ezek az öreg emberek mindenkit ismernek, a ki a földön lakik. Egész nap a csillag szélén ülnek, s hosszu messzelátókon nézik a földet, s mindent látnak, a mi ott történik. Ők átolvassák a mi levelünket is. Ha aztán van egy fiu, vagy leány, a ki különben jó magaviseletü, de rosszul tanul: ezért a rossz tanulásért kihuznak egy könyvet, vagy egy játékot. Ha valakiről tudják, hogy torkos (Maca, ez neked szól), azért is kihuznak egy ajándékot. Mikor mindezt elvégezték, a fehér sasok repülnek tovább a kis angyalokkal és a levelekkel. A következő csillagon laknak a mindentudó idősebb angyalok, a kik még egyszer átvizsgálják a leveleket, s ujra kihuznak valamit. Ezek az idősebb angyalok nappal kint sétálnak a mezőn, hol aranyból van a fű és gyémántból a virág, este pedig a mint leereszkedik a felhő s párnaként beteriti a mezőt, vagyis a jó Isten megveti nekik az ágyat: lefeküsznek és megálmodnak mindent, a mit a földön az emberek cselekesznek. Mikor ők is elvégezték a dolgukat, a kis -166- angyalok a fehér sasokon ülve repülnek tovább, tovább, föl a legfényesebb csillaghoz. Ez a legfényesebb csillag a kis Jézus házának ablaka, mely mindig nyitva van és mindig ragyog. Ezen az ablakon a kis angyalok egyszerre bezuditják a sok levelet, mely ugy hull oda be, mint télen, mikor a hó esik, a hópelyhek milliói a hogy hullanak az égből.

– Nem, a Jézuska már nem huz ki semmit… Ő csak kiadja a parancsot, hogy melyik gyereknek melyik angyal viszi az ajándékokat…

S én a szomszéd szobában meghatva gondoltam arra, hogy ez a sötét gyerekszoba mily dicső birodalommá változott át e pillanatban: csillagsugaras, aranymezős, gyémántvirágos tündérbirodalommá, melyben fehér sasokon apró angyalok repülnek csillagról csillagra.

Másnap délután a Gyuri egy kopott ruhás, lyukas könyökü fiut hozott haza az iskolából.

– Elmeséltem neki, hogyan irtunk levelet a Jézuskának -167- és hogyan szedték össze és vitték a csillagba az angyalkák. Azt mondja, hogy ő is szeretne irni.

– Mert nincs neki se apja, se anyja, se testvére, a ki megmutatná neki, hogyan kell irni… és hogy ő olyan szegény fiu, hogy őt még a messzelátós fehérszakállu bácsik meg a mindentudó angyalok se ösmerik…

– De engem nem; én rólam nem tudnak semmit, mert engem nem is Hoffmannak hivnak.

– No majd meglátod, hogy észrevesznek az angyalkák, csak ülj le a Gyurival és irjátok meg a levelet…

Gyuri boldog volt, mert csak azért hivta el a fiut. Neki ültek s egy óra alatt szerencsésen elkészültek a kivánságok listájával.

– Mert a Hoffman olyan pincében lakik, a melynek nincsen ablaka… az inasokkal van ott együtt. -168-

Ki is tették s a szegény Hoffman elégedetten távozott. Kivánalmai különben szerények voltak. Csak sok-sok cukrot, süteményt, egy labdát, egy fütyülőt s egy ostort óhajtott. Meg is kapta, no meg két viseltes ruhát a Gyurkától.

A Jézuska különben elkövetett egy feledékenységet is: Gyurkának meghozta a kitörölt Hős fiuk-at.

A mit György ur ugy magyarázott, hogy ő még sem olyan rossz fiu, mint az apja gondolja.

Kata ellenben ugy, hogy a papa olyan hires iró, hogy munkáit még a mennybéli hatalmak is tisztelik.

AHMED.

Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hüvös habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és aztán elkezdette a fejét törni.

Allah nem vonta meg segitségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe jutott, hogy itt, ahol a Pliva vizesései közt most állanak, lakik a komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat mulva már a malom előtt égő nagy tüz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott. Az asszonyok -170- elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiu sürü cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tüznél, itta a fekete kávét és hallgatta a vizesések moraját.

A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig homály volt, de aztán kelet felé uj világosság mutatkozott, jelentve, hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Ugy három óra tájban a lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:

Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:

– Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több, óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyen ő hős, ha te jómódu vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt kivánja neked tiszta szivből a Pozorból való plivaparti molnár Jusszuf fia Jusszuf.

A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szivüket, fejüket és ajkukat érintették. Aztán ujra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.

Egyszerre csak ujra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége kiszólt:

– Riza bég, szenvedő asszonyod kivánja, a ki nevednek és jóságodnak örököst adott: Eredj a jajcai országuton -171- a meddig csak vak koldussal nem találkozol és kérdezd meg tőle, mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel jött a világra a plivaparti Jusszuf molnár házában?

Riza bég elindult a fehér országuton. Százhetvenkettőt lépett, mikor szembe jött vele az öreg Mehmed, a kinek a Fekete-hegyek közt kisütötték mind a két szemét, hogy soha többet rabolni oda vissza ne térhessen.

– Vén koldus Mehmed, a ki befelé forditott tekintettel mindig önmagadat vizsgálod és gondolkozol olyan dolgok fölött, melyekről talán mi semmit se tudunk, mert látószemünk a világ gyönyörüségeit viszi fejünkbe, felelj meg egy kérdésemre.

– Mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel született a plivaparti Jusszuf molnár házában?

Mehmed megsimogatta a szakállát. Aztán lefeküdt és fülét a földhöz szoritva, mormogni kezdett:

Aztán az erdő felé tárta ki karjait és éles hangon a lombok közé kiáltott:

Pár pillanatig figyelt. Aztán egy csomó kavicsot markolt föl, lecammogott a viz partjára és belehajitotta. -172-

– Zavarlak, zavarlak benneteket, ti vizi tündérek. Feleljetek a kérdésre, feleljetek.

Egészen a viz mellé fekve rikácsolta el ezeket a szavakat, s pár percig hallgatva figyelt. A hullámok lassu morajjal csapkodták a partot.

– A föld néma. Az erdő nem felel. De a viz mindig fecseg, az megszólalt. Azt suttogták fülembe az ő tündérei, hogy a plivaparti Jusszuf molnár házában született fiu boldog lesz, mert nem a maga lábán fog járni.

Riza bég egy kis ezüstpénzt adott a koldusnak és visszaballagott. Ahmedből tehát nagy ur lesz, mert nem a maga lábán jár. Vagyis kocsin, lóháton, hajón. Helyes, nagyon helyes.

Mikor a malomhoz ért, Jusszuf még mindig a tűz mellett hevert. Riza be akart menni a házba.

Riza megállt. Juszuf felült és hallgatagon egy bottal sokáig piszkálta a parazsat. Végre megszólalt:

Riza egyet rándult, mintha a nyakára hurkot vetettek volna. Odalépett Jusszufhoz, melléje térdelt és halkan igy szólt hozzá:

Riza bég fölkelt… nehezen… lassan… mintha valami nagy terhet tettek volna a vállára… Szinte nyögött. Bement a házba. Jusszuf pedig végignyult a földön, s egészen a tűzhöz könyökölt. Szinte beleért a szakálla.

Riza nem felelt. Leért a folyó mellé. A viz itt széles hullámokban hömpölygött a vizesés felé, melynek zaja mint távoli mennydörgés hallatszott ide. Aztán Riza fölemelte karját, s a fiut messze bedobta a vizbe.

Nem nézett utána. Hirtelen visszafordult. Lassu léptekkel a tűzhöz jött, lehevert, s belebámult a parázsba. Csend volt. Egyszerre rekedt hangon megszólalt:

A csalfa vizitündéreknek igazuk volt. Akkor lesz boldog, ha nem a maga lábán jár, ott uszik, lebeg, gyenge kis testét szelid ringással viszik az alattomos hullámok. Talán a vizi tündérek emelik vállaikon, s édes dalt zengenek hozzá, neki, a ki már csakugyan boldog, mert meghalt. A forgatag elkapja… lezuhan a mélybe… a -174- feredse megakadt egy sziklán, s a viz sodra lebegteti, csapkodja, mintha egy fehér női alak kétségbeesve kapkodna a gyermeke után.

Elmondtam. Hol hallottam, nem tudom, de ott jártam e helyeken és talán a jezerói vizesések dörején át meghallottam a gyermek nyöszörgését és az anya sikoltását? Vagy a körülálló őserdők morajából tört hozzám a véres panasz? Vagy talán álmodtam a jajcai barna váromladék alatt? Nem tudom. De emlékszem utamból sötét, vésztjósló szemekre, szenvedélyes arcokra, szívtépő bús dalokra, elfojtott jajszavakra, rácsos ablakok mögött siró, szenvedő nőkre, marcona férfiakra… S mikor ezek mind megelevenednek emlékezetemben, igy kiáltok: Nem álmodtam, igaz volt.

A DECEMBER.

Ő a nagybácsi a hónapok közt, a kedves, jó, öreg nagybácsi, a ki valahányszor megjelenik köztünk, a zsebei tele vannak édességekkel és ajándékokkal. Mindenki örül a megérkezésének, mindenki búsul a távozásán. Jó meleg szobával várjuk s még ölelését is téli kabátban fogadjuk. Sőt nyakig begombolkozunk előtte, a mit ő nem vesz rossz néven, bár meglehetősen hidegen bánik velünk.

A karakterét az adja meg a decembernek, hogy befejezi az esztendőt s tanuja a mi megtört reményeinknek, melyek januárban oly magasra duzzasztották keblünket. Ez az önkritika hónapja, melyben szemlét tartunk a fölött, hogy mit váltottunk be abból, a mit az év elején fogadtunk s rájövünk, hogy meg lehetünk-e elégedve magunkkal vagy nem. Ez az önkritika csak decemberben szigoru. Más hónapokban könnyü vérrel azt mondjuk a mulasztásra: „Eh! majd megcsinálom a jövő hónapban!“ Decemberben ezt már nem merjük mondani, mert a jövő hónap már a jövő esztendőt jelenti. S azért inkább magunkba szállunk és elismerjük hanyagságunkat. -176-

Ez a decemberek pszikológiai jelentősége. De sokkal nagyobb jelentősége van külső nyilatkozásainak.

Három olyan napja van, melyen ajándékokat szokás osztogatni: a Mikulás, a karácsony és az ujév. Az ujévet is beleszámitom ebbe a hónapba, mert ezeket az ajándékokat is decemberben kell megvenni, s a megvétel keservei decemberre esnek, holott az ajándékozás örömeit már januárius foglalja le magának.

Ez az ajándékvásárlás az alapja egy nagy csomó üzlet virágzásának. Ma már a Mikulás kezd versenyezni a kis Jézussal, s alig kezdődik el a hónap, szaladunk vásárolni püspököket, krampuszokat, kéménysöprőket, cukrot és más egyebet, s igy edződünk a karácsonyi nagy vásárra. Mikulás és karácsony közt elég hosszu az idő, hogy a gyerekek elrontott gyomra helyreálljon és képes legyen befogadni a második édesség-rohamot.

Különös jelek mutatják a karácsony közeledését. A családi kötelékek meglazulnak. Az asszony nem bánja, ha hosszabb ideig maradsz a klubban, a kis leány minden héten háromszor a nagymamánál ebédel, s valahányszor haza mégy, mindig azt veszed észre, hogy a szobalány a kapuban les és szalad be, jelenteni érkezésedet. Franciaországban a szobalánynak ilyetén eljárása családi drámát jelentene: egy huszárkapitánynyal, revolveres férjjel, megölt asszonynyal és esküdtszéki fölmentéssel. De hála civilizálatlanabb viszonyainknak, minálunk ez a különös dolog családi örömöket jelent. És nemcsak, hogy nem ragadod meg a sápadó szobalányt, fülébe dörögvén: -177-

– Ugyan, hol lehet az a Böske? Már egy fertályórája, hogy a boltba küldtem. Bizonyosan a kapuban álldogál; – akkor mélyen hallgatsz, s csak magadban konstatálod, hogy a Böske személyesen és jóval erélyesebben megkapná ezeket a szemrehányásokat, ha csakugyan a kapuban álldogált volna.

Mindezekből a jelekből, ha a családi életben csak egy kis tapasztalatod van, összeállithatod a következőket:

Karácsonyi ajándékul kapsz egy pár papucsot, egy házisapkát és egy kihimezett szivartárcát. Az egyiket a feleséged, a másikat a leányod késziti. A fiuk nem készitenek semmit. Azok vagy verset szavalnak neked Pósa Lajostól, vagy szekundát hoznak haza a karácsonyi bizonyitványban a latinból. Ez az igazi meglepetés, mert erre legalább nincs elkészülve az ember.

Ha Böske csakugyan a füszeresnél jár és nincs ideje téged lesni és te ennek folytán váratlanul betoppansz, mire az asszonyka zavartan hebeg és himez-hámoz: akkor biztosra veheted, hogy himez; sőt több mint bizonyos, hogy a nagy sietségben a köténye alá rejthette csak a munkát, s alig várja, hogy szobádba menj és ő a meglepetést jobban elrejthesse.

Minél jobban közeledik a karácsony, az ajándék tünetei annál aggasztóbbak lesznek. -178-

Az asszonykát hirtelen makacs köhögés lepi meg. Néha olyan jóizüen köhög, hogy a szeme is könnybe lábad. Ez igy tart huszonnégy óráig, te sajnálkozol, mire ő ezzel a kéréssel lep meg:

– Édesem, ne dohányozzék itthon egypár napig. Nagyon csiklandozza a torkomat, s köhögésre ingerel.

Rettentő rosszul esik ugyan ebéd után a csibukot és vacsora után a szivart elhagyni, de hát délben a fekete kávéhoz és este a teához idegesen összetördelsz és szétharapdálsz öt-hat fogpiszkálót és néhányszor rámordulsz a gyerekekre. A dohányzást nem pótolja, de egy kicsit lecsillapitja izgatottságodat, melyet a füst hiánya okoz.

A második füst nélkül végződő ebéd után, mikor már a bajuszod végét csavarod be a fogaid közé, az asszonyka igy szól:

– Látom, hogy maga szenved. Ugyan tegye meg, hogy a mig a köhögésem nem szünik, igya meg a kávéját a klubban. A kedvemért!

A klubban! A kedvéért! Ahán, most már össze tudom állitani az egész manővert. Az asszonyka a himzéssel el van késve. Nem is készül el vele karácsonyig, ha én annyi időt töltök otthon, mint máskor. Engem tehát el kell tuszkolni hazulról, a minek sorrendje a következő: 1. A köhögés. 2. Kérelem, hogy a férj ne dohányozzék. Ha a férj önző, akkor ő maga kijelenti, hogy egyelőre a klubban ebédutáni feketekávézik. Ha jó és önzetlen, akkor nem dohányzik, de otthon marad. Most -179- jön aztán, hogy az asszonyka (rendes körülmények közt ádáz ellensége a szivarfüstnek) fölfedezi, hogy: 3. A férj a füst hijján szenved. 4. Kérelem, hogy ne szenvedjen, hanem menjen a klubba feketézni és szivarozni.

És a szerencsés férj lemondó mosolylyal fogja a kalapját, elbucsuzik nejétől, gyermekeitől, s mint egy áldozat, óriás léptekkel rohan a klubba kávézni. Szerencse, hogy ilyenkor a Böskét nem állitják ki a kapuba utána nézni.

Az a férj aztán burokban született szerencsegyerek, a kinek a meglepetésével annyira el van késve az asszonyka, hogy még vacsora után is eltuszkolja hazulról teázni. Ha a késés nem ily nagy, akkor a kis menyecske, a ki ebéd után azonnal észreveszi szenvedéseidet, vacsora után rettentő közömbösen tudja nézni tantalusi szivarszomjadat, s ha pedzeni mernéd, hogy kimégy az utcára elszivni egy szivart, alighanem egypár könny jelennék meg a kék szemek szögletében.

Üdvözlégy, öreg december, üdvözlégy a családapák hosszabbra eresztett póráza nevében. Tudom, hogy kevés ember van megelégedve veled, de én szeretem zuzmarás szakálladat és fagyos sóhajtásaidat. Ha erősen fagy, sokat kell fütésre költeni; ha nem fagy, nincs korcsolyázás; ha nem esik a hó, busul a szánkázni szerető ember és az utcaseprő; ha esik a hó, busul a városi hatóság és a vasutigazgatóság. De te ezzel ne törődjél: a gyerekvilág szeretete beragyogja deres fejedet s örökzöld koszorut fon homlokod körül.

MINDENNAPI ALAKOK.

A szerkesztőséggel szemközt van egy fiakkerállomás. Ma ott megfogadtam egy kocsit holnaputánra. Az alkut megkötöttük és fölmentem a hivatalba.

– Cilinder, sárga kabát, virág, borotválkozás, szerszám, lóstuccolás, Csetvájó.

– Aztán meg, tetszik tudni, én már délelőtt nem igen vállalhatok fuvart, hogy a kocsim tiszta maradjon. -181-

– De meg kell tenni, nagyságos ur, mert nemcsak a fiatal párt meg a nyoszolyólányokat nézik ám, hanem a kocsisokat is. Jóravaló kocsis, ha tart magára valamit, köteles ilyenkor kiöltözködni, különben lenyelvelik.

– Pedig ugy van, kérem. Akármicsoda magától járó gőzbérkocsit találnak is ki, a fiakkeres a kocsisok királya s a fiakker az elegáns kocsi marad mindig. Tessék megnézni: gavallér-mágnás mind fiakkeren jár, sohse a maga fogatán.

Szóval, szombat délutánra szóló szerződésünket egész uj alapokra helyeztük.

Mikor Berlinbe megérkeztem s az anhalti pályaudvar magasságából lépcsőn leballagtam, egy rendőr minden áron valami pléhtáblát akart a kezembe nyomni. Vadidegen létemre nem értettem meg a nagylelkü adományozás célját és hidegen tovább haladtam. Egy darabig lármázott utánam, aztán vállat vont és osztogatta a többi utasnak a pléhet, melyet mindnyájan elfogadtak.

Az állomás előtt a kocsiknak óriási tömege állt. Mikor körülnéztem, megszólitott az egyik: -182-

Különös dolog. A mint az ember Berlin város területére lép, elvesziti a nevét és helyette számot kap, mint a gályarabok!

Akkor vettem észre, hogy a kitóduló utasok a pléhtáblákról hangosan leolvasott számokkal szólitják a megfelelő számu kocsit. Megszégyenülve visszaballagtam a rendőrhöz s alázatosan egy számot kértem tőle. Éreztem, hogy első összeütközésem a porosz állammal rám nézve kudarccal végződött.

Egész berlini időzésem alatt egyetlen rokonszenves kocsist sem találtam. Morózus, szükszavu frátereknek látszottak.

A bécsi kocsis hetyke és követelő. Lehetetlen vele szembeszállni, mert példátlanul goromba tud lenni. Ha valaki, a kit ő különben nem nézett urnak, várakozása ellenére jól megfizeti őt, még akkor is szemtelen. Gunyos alázatossággal köszöni meg a zsiros borravalót s érezteti a balekkel, hogy azért neki nem imponál, mert tudja, hogy burgerrel van dolga. -183-

A párisi kocsis végtelen finomsággal tud szemtelen lenni. Nagyon kedves, előzékeny, fecsegő, ha utasával meg van elégedve, de végtelenül impertinens, ha megharagszik.

Egyszer a Madeleine-boulevardon kocsiba akartam ülni, hogy a Père-Lachaisebe menjek. Jó messze van, de sokaltam, a mit a kocsis kért. Mikor ezt megmondtam neki, végtelen jóakarattal, atyailag nézett rám, s résztvevő hangon kérdezte:

Elinditja a lovát és ott hágy. Tiz lépésről visszatekint és ugyanazon a jóindulatu hangon mondja:

A párisi kocsis soha sem kinálja magát, ennél sokkal büszkébb. Az olasz ellenben ugy szalad utánad, mint a kis kutya. Különösen a nápolyi.

Egy reggel kilépek a fogadómból és tekintetem szórakozottan végigfut az ott álló bérkocsikon. Egy fekete, füstös fickó rögtön a bakra ugrik, megcsapkodja a lovát és odahajt mellém.

– A fejével méltóztatott inteni. Óh, nekem nagyon jó szemem van, azonnal észrevettem.

Eközben már javában mégy és a kocsis folyton veled tart, a gyalogut mellett s a bakon állva intézi hozzád szavait.

– Pedig meg voltam győződve, hogy uraságod használni fogja kocsimat. A szegény embernek egyetlen reménye az idegenben van. Nápolyban csak ők járnak kocsin. Mit méltóztatott mondani?

– Lovam arabs félvér. Ugy megy, mint a villám, félóra alatt kiviszem önt a Szolfatarához.

– Rosszul teszi, ha haragszik. Nincs igaza. Én csak kötelességemet teljesitem. Csupán az ön kényelmét tartom szem előtt. Nagy fájdalmamra szolgálna, mylord, ha önnek boszuságot okoznék.

Szótlanul, gyors léptekkel, lesütött szemmel haladtam, ő folyton velem egy irányban hajtotta a lovát, a kocsiuton. Az olasz csak egyben kitartó: a koldulásban. És emellett oly válogatott nyelven szónokolt hozzám, hogy nekem az volt a benyomásom, mintha a Divina Comoediát szavalná.

Az volt a vége, hogy adtam neki két lirát. De nem szálltam be. Erre ő leugrott a kocsiról s igy szólt:

– Végtelen sajnálom, hogy mylord alamizsnaként adja nekem a pénzt. Higyje el, hogy szivem sajog -185- – de elfogadom, mert öt testvéremnek keresem a kenyerét. Arra azonban figyelmeztetem, hogy az idő gyönyörü, s a felsőkabát fölösleges. Bocsánat mylord.

Ezzel kivette kezemből a felsőkabátomat, beleültette a kocsiba és elvágtatott.

KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBA.1)

Ha a jövőre gondolok, elmém, mint az ifju sas, merészen repül az ég felé, hol a dicsőséget és a halhatatlanságot osztogatják.

De ha visszapillantok a multba, elmém olyan, mint a messziről jött vándormadár: lassan jár, meg-megáll pihenni s fáradt szárnylebbentései alig viszik előre.

Mintha félne behatolni az eltemetett, elfeledett multba. Mintha azt mondaná: Vigyázz, a mi benne kellemes volt, azt vissza nem idézed; a mi benne kellemetlen volt, azt jobb, ha föl nem bolygatod.

Ime, a mi jót életedben élveztél, annak terajtad semmi nyoma, de a mi rossz veled történt, az beléd véste bélyegét: egy csalódást szivedbe, egy ráncot a homlokodra, ősz hajszálakat a fejedre.

És innen a nagy kőpaloták között bódultan, lihegve futkosó szegény emberek közül elszáll a lelkem valahová messze… S látok alakokat, a kiket valaha régen ismertem… s az elporladt alakok révén elfelejtett történetek csendülnek meg lelkemben…

Tavasz volt, édes, illatos tavasz. És mi ez édes, illatos tavasznak egy holdas éjszakáján szekéren haladtunk Székely-Udvarhelyről Segesvárra.

Hárman voltunk: a bátyám, én és Puskás bácsi, a vén székely birtokos; az apró székely macskák lassan kocogtak, a szekér zörgött s én, a két ember lábánál, a kasban ülve, édesdeden aludtam. Kicsi fiu voltam még.

– Nézz körül, – szólt a bátyám, – a Küküllő hidján állunk. Ez a segesvári csatatér.

Hallgattak egy darabig. Lebámultak az alattunk zúgó vizbe, melynek habjaival a hold sugarai enyelegtek.

– Elesett, bizonyos, hogy elesett. Meghalt, – mormogott maga elé Puskás bácsi.

– Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak… Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzuztak bennünket. Itt jött ránk egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a halált…

És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő hold ezüstös porába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének meghallgatni őt… és beszélt tovább, ránk sem nézve, a szellembajtársakhoz.

– A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagy-enyedi ifju diák, meg én… Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az erdőbe menekültünk… föl, egyenesen annak a nagy hegynek… fegyverünk nem volt… némán futottunk… mig az egyik diák össze nem esett. A karja át volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre az édesanyját hivta és vizet kért… Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye tele volt az oroszok tüzeivel… Néha távoli trombitaszó ütötte meg fülünket. A csucson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa kétségbeeséssel bámultunk -189- alá… Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak, együtt vannak a legvitézebbekkel – és már nem fáj nekik semmi. Elesett Bem apó, elesett Petőfi… Petőfi? Ki látta? Futni látták. Bizonyosan bekeritették… Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült, kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján. Fáj valamije? kérdém. Fáj, a szivem – felelt. Elveszett a zászlónk is, elveszett Petőfi is… Petőfi, Petőfi! suttogá többször…

… És éjfél lőn. Az égre sötét felhők borultak. Elbujtak a csillagok. Az erdő fájdalmasan bugott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk.

Egyszerre… Mi volt ez? Rémülten fölugrottunk és egymásra tekintettünk. Egy irtóztató jajkiáltás hasitotta végig a mindenséget. Végighömpölygött a völgyön… Vagy tán az égből jött?… Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom. S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan fölemelte kezét, lemutatott a völgybe és rebegett:

Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát hallottuk? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a fülünkbe? És mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyilik-e meg a föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-e le az ég, hogy összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották? -190- Nem, nem… minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a völgyben elhamvadtak a tábortüzek… csak a szélső őrök tüze égett hosszu vonalban és nekünk ugy tetszett, mintha a megölt költő piros vére csorogna ott végig a fekete éjszakában.

Puskás elhallgatott… és én remegve néztem átszellemült alakjára, eltorzult arcára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a kegyetlen éjszakát minden rémeivel… az elgázolt hazával, a vérbefuladt szabadsággal, a megfojtott költővel… S mintha most is hallaná a rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást…

Rá valami tizenöt évre Szatmármegyébe vetődtem. Egy barátom hítt meg, a ki megigérte, hogy megmutatja az ecsedi lápot.

Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon, behatoltunk a sás világába.

Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a madarak sem röpködtek; minden teremtett állat elült és aludt.

Egyszerre a messzeségben tompa dördülés gördült végig az égen. Azután a nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná: vihar lesz, vihar lesz, vigyázzunk.

Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodni. Apró -191- hullámokban szaladt a part felé, mintha ott akarna elbujni.

Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek.

Most a vihar első hadoszlopa végigszáguldott a lápon. Jajgatva borult le előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte föl ujra fejét.

Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés következett, mely megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesztett felhőből egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot.

A mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató hangzavarból mintha sirást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást, nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki.

Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná egymást a biztos menedékhelyért… vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt…

Talán egy szenvedő embertársam kiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja maga előtt a Halált? -192-

És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám cikázott volna keresztül, eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján… az öreg Puskás elbeszélése… és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján jajgatott a sötétségben.

Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van Koltó… A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt… és csak ez a két hely látta boldognak…

És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zürzavarától elkábult fejemben különös gondolat támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte minden porcikámat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival együtt.

… Nem, nem, ez nem káprázat… Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol az első szerelem édes kínjai marcangolták szivét… hol a völgyben nyilnak a réti virágok… hol zöldel a nyárfa az ablak előtt… ott nyargal szilajul a szélvész és villám szárnyán… panaszát belerikoltozza a mennydörgésbe… jajgat elvesztett ifju életén… Siratja rövid boldogságát.

Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délceg -193- szülöttei e bájos vidéknek, ti szépséges asszonyok és barnaarcu férfiak… a költő lelke itt él köztetek… a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában… de itt él. S gondoljatok rá, ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok!

A CALUMPITI GYŐZŐ.

Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az előttem is teljesen ismeretlen Tunston ezredest, a calumpiti győzőt. Ugyebár, önök nem hallottak semmit a calumpiti győzelemről? Bevallom, hogy nehéz is erről valamit hallani. Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, a ki erről tudomást vett, még pedig azért, mert kezdet óta élénk figyelemmel kisérem az amerikaiak háboruját s érdeklődésem még most se lankadt meg. Nagyon kiváncsi voltam rá, hogyan végez el egy háborut egy olyan nemzet, melynek európai értelemben vett katonasága nincs s a mely Európával szemben mindig ezzel dicsekedett. Várakozásomban nem csalódtam, mert ebben a háboruban tömérdek humorisztikus dolgot találtam. S ha a spanyolok teljes pénztelensége és vezéreik tehetetlensége döntő szerepet nem játszik a háboruban, az amerikaiak tökéletes fiaskót vallottak volna.

Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg. Másról akarok irni. Az is fölöttébb érdekelt, hogy ez a yankee-ország, a hol a katonai erények abszolute nem találnak méltánylásra, hogyan fog átalakulni és miképp -195- talál majd magának katonai bálványokat. Nagyon hamar talált. Az első volt Dewey admirális, a ki a manilai öbölben állomásozó rozoga spanyol flottát megtámadta és elsülyesztette. Dewey admirálisnak olyan ágyúk álltak rendelkezésére, melyek tiz tengeri mérföldre hordtak. Mikor a spanyolok még nem is látták az ellenséget, elkezdtek potyogni a bombák. És micsoda bombák! Minden ilyen bomba tizezer forintjába került az Egyesült-Államoknak. Hanem aztán ha a hajóba furódott, szétrobbant s mint egy tüzokádó kráter lövelt föl, elpusztitva mindent. A spanyolok egész flottáján nem volt tizezer forint ára puskapor. Őket csak az a tudat vértezte föl, hogy királynéjuk a toledói Szent Szűz előtt térdenállva imádkozott értük s kieszközölte számukra a pápa áldását. Ez a fegyverzet azonban háboru idején csak rövid időre elégséges. A mint tehát az amerikai szörnyetegek a szemhatáron megjelentek, a spanyolok gyors és dühös ágyuzás után a partra menekültek, mire Dewey az üres hajókat rommá lövette. A partra futott spanyolok ott levő ütegeikből (talán még tizenhetedik századbeli ágyukkal lehettek fölszerelve) pár napig lövöldöztek az amerikai hajókra, aztán megadták magukat. Mindez Deweynek belekerült harminc emberébe, a kik közül tizet a napszurás ölt meg. És látták volna, az amerikai lapok hogy tárgyalták a dolgot. Dewey a manilai hős cimet kapta, az Egyesült-Államoknak legnépszerübb alakja lett, s e pillanatban Mac Kinleynek komoly konkurrense az elnöki székre.

A második népszerü katonaalakjuk, a kiért egészen -196- lázban égtek, Hobson tengerészhadnagy. Hobsonról már komolyabban kell megemlékezni, mert valódi hőstettet hajtott végre. Hobson volt az, a ki egy maroknyi emberrel a Merimac hajón a sant-iágói öböl torkolatához evezett, ott a hajót elsülyesztette, ő és emberei pedig a parti ütegek golyózápora közt csónakon elmenekültek. Ez a hajó zárta be Cervera hajóhadát az öbölbe, a mivel a sorsa is eldőlt.

A vitéz tettet hatalmas üdvrivalgás követte az Egyesült-Államokban. Vezércikk, vers, dráma, fotográfia hirdették Hobson dicsőségét százezer és millió példányban. Mikor hazatért, ugy fogadták, mint egy királyt, nem, nem mint egy királyt… ez kevés… mint egy primadonnát. Nem hogy a lovait kifogták volna, hanem be sem fogták. Mindig álltak rendelkezésére rajongó fiatalemberek, a kik bármerre ment, huzták a kocsiját. Nem is ment emberszámba, a ki kezet nem fogott vele. Nem is tekintette magát fashionable asszonynak, a ki meg nem csókolta… Csak házassági ajánlatot ezerkétszázat kapott. Valószinü, hogy az ezerkétszázegyediket fogja feleségül venni. A delirium jó sokáig tartott, de aztán elpárolgott és a lelkesültség jobb zsákmány után nézett.

Ilyet találni nagyon nehéz volt. Nem mintha az amerikai hadsereg nem bővelkednék hőstettre elszánt férfiakból, hanem mert az alkalom hiányzott hozzá. Olyan gyámoltalan ellenféllel szemben, mint a gyarmati spanyol, nagyon nehéz volt hőstetteket elkövetni. Mindenütt lanyha ellenállást tanusitottak s ostoba módon, -197- gyorsan megadták magukat. A háboru elposványosodott, a jól fizetett önkéntesek zúgolódtak, a pacifikáció lassan ment s a dicsőségre szomjas katonák láztól gyötörve a kórházakba kerültek…

Szerencsére kiderült, hogy a filippinók, vagyis a Fülöp-szigetek lakói a maguk módja, nem pedig az amerikaiak értelmezése szerint akarnak boldogulni. A spanyol iga helyett nem hajlandók az amerikai igát a nyakukba venni s nem fogadják el ezt a szabadság nevében sem. Otis tábornok vezetése alatt tehát ujra megkezdődött a harc – és most érkezünk a calumpiti hőshöz, Tunston Frigyeshez.

Ennek az embernek a pályafutása ránk elmaradt európaiakra nézve nagyon érdekes. Mi a fiainkat valamely pályára elkészitjük, ha azon nem boldogul, akkor vége, elproletárosodik s a legjobb esetben egy nyomorult kis hivatalban tengeti végig az életet. Soha még csak eszébe sem jut sorsán változtatni, javitani, legföljebb a totalizatőr vagy a kártya utján. Mert az élet küzdelmeivel szemben gyáván van nevelve, nevelési rendszerünk az akaratot és az önállóságot elhanyagolja. Ha a fiunkat katonának akarjuk nevelni, beszoritjuk a kadétiskolába, aztán tömjük pénzzel, ő meg, akár tehetség, akár nem, megállapitott időközökben lép följebb s elnyeri a felsőbb sarzsikat. Nézzük most Tunston barátunk karrierjét.

Kanzaszban született, s apja elvégeztette vele a gimnáziumot. Ekkor megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni? -198-

Nálunk erre a fiatalember elmegy az orfeumba, s a száz dollárt két nap alatt eldőzsöli. Ifjabb Tunston utazni óhajtott s ezért beállt vasuti konduktornak. Ilyen minőségben sok várost és sok embert megismert. Egyszer udvariasságból egy öreg utasnak átengedte a vonaton konduktori ágyát. Az öreg látta a beszélgetéséből, hogy tanult fiu s fölszólitotta, hogy menjen vele birtokára, a számadásokat vezetni. Tunston elment s az öreg marhatenyésztő mellett dolgozott két esztendeig. Ekkor egy ciklon elpusztitotta a farmot. Sok ember, még több marha ott veszett. Tunston nyeregbe ül, a legközelebbi városba vágtat s ott nagy riportot ir a szerencsétlenségről a helyi lapba. A szerkesztő boldog, mindaddig, mig Tunston tiszteletdijat nem kér. Ekkor goromba lesz, végre revolverre kerül a dolog. Több golyóváltás után Tunston átlövi a szerkesztő balkarját, mire ez – mit gondolnak, mit tesz? – szerződteti Tunstont belső dolgozótársnak. Ha jól is lő, nemcsak jól ir, méltán helyet foglalhat egy amerikai szerkesztőségben. Tunston mint ujságiró politikával kezdett foglalkozni s ezen a réven állást kapott Washingtonban, a földmivelési minisztériumban. 1894-ben, mikor az alaskai aranybányáknak első hire érkezett, a kormány őt küldte ki, hogy a dolog mibenlétét kikutassa. Ezer veszedelem közt tört magának utat odáig, de ez még nem volt neki elég. Dawson Cityből a Jeges-tengerre ment s résztvett a cethalászatban. -199- Hazatérve megtette jelentését a kormánynak, aztán lemondott állásáról s fölolvasó körutat tett Kanzaszban. Még megemlitjük, hogy Mexikóban is volt s kávétermesztéssel próbált szerencsét. De ezt hamar megunta s visszatért Newyorkba, hol beállt vasuti hivatalnoknak. Közbe pedig egy kivándorolt francia katonatiszttől leckét vett a hadi tudományokból. Ezt a tudományt aztán gyakorlatilag is érvényesiteni akarta s elment mint önkéntes Kubába, a fölkelők soraiban verekedni. Itt a tüzérséget bizták rá s csakhamar ezredességig fölvitte. Sebekkel megrakva tért vissza hazájába s a kanzasziak lelkesen fogadták. Akkor tört ki a spanyol-amerikai háboru s honfitársai egyhangulag megválasztották a 20-ik számu kanzaszi önkéntes gyalogezred parancsnokává.

Ez az amerikai katonai karrier! 1897-ben vasuti tiszt, 1898-ban ezredes. Ilyen gyorsan még tán a főhercegek sem avanzsiroznak nálunk. A kanzaszi önkéntesek élén a Fülöp-szigetekre került s hála a barnabőrü tagalok ellenállásának, ma tábornok, sőt calumpiti hős!

Ez a calumpiti ütközet kisebb volt, mint a königgrätzi vagy az asperni. Összesen tán tizezer ember állt szemben egymással. A baj az volt, hogy a filippinók igen jól föl voltak fegyverkezve, hisz puskáikat az amerikaiaktól kapták (de a spanyolok ellen). Hosszas ágyuzás után Tunston megunta a dolgot, elővette revolverét, intett a marcona legényeknek s az ezred egyszerre rávetette magát a tagalokra. Ez a roham döntötte el a csata sorsát. Tunston volt a nap hőse.

Három nap mulva megkapta Mac Kinleytől tábornoki -200- kinevezését, az ezred pedig gyülést tartott s ott az ellenségtől elvett sáncok közt elhatározta, hogy Tunstont a legközelebbi ciklusra meg fogja választani Kanzasz állam kormányzójának.

Németországban sokat mulattam azon, hogy az utcák és a gyerekek fele vagy Frigyes, vagy Vilmos, vagy Frigyes Vilmos. És ime, a demokratikus köztársaságban épp ugy megvan a személyi kultusz, mint az európai császárságban. Azzal a csekély különbséggel mégis, hogy az amerikaiak az ő körükből kinőtt polgártársért rajonganak s neki hódolnak, mintegy azt mondva fiaiknak: Légy derék ember, te is olyan sokra fogod vinni, mint Tunston, mert ime hazánkban a legmagasabb polc is nyitva van előttünk. Tessék elképzelni, micsoda ambicióra serkenti ez a fiatal yankeeket! Bezzeg a német apa pusztán lojalitásból kereszteli a fiát császárja nevére, – mert világos, hogy azzal nem kecsegtetheti: Tanulj fiu, császár lesz belőled.

Próbáljuk meg most ezt az amerikai dolgot magyarra forditani. Tegyük föl, hogy Lobkovitz megveri az oroszokat, tegyük föl, hogy erre Hentaller ugy föllelkesül, hogy fiát, Gábort (a löllei Robinettit) Lobkovitzra kereszteli. Lesz belőle Hentaller Lobkovitz. Ugy-e, kómikusan hangzik? Pedig csak annyit jelentene, mint Pulszky Garibaldi vagy Vámbéry Rusztem, – a mit mindenki természetesnek talál.

Tanulságul csak azt akarom kijelenteni, hogy a -201- katonaság kultuszától még egy olyan szervezetü és szellemü civilország se ment, mint Amerika… S egy év óta egy egész nagy nemzet, még pedig dolgozni tudó, munkás, józan nemzet táplálkozik belőle, lelkesül rajta… Még az amerikai magyarok is tüzet lehelnek és lángot lelkesedésükben… A ki nem hiszi, nézze meg az amerikai magyar lapokat.

És igazuk van. Örülünk neki, hogy találtak e tekintetben egy kis külön hadi táplálékot. Mert abból, hogy a honvédőrség egyszer egy esztendőben fölmegy a budai királyi palotába őrt állani, mi itthonvalók is csak nagyon szegényesen tudunk megélni.

STEEVENS.

A fiatalságot a kalandos olvasmányok sokszor meggondolatlan tettekre ragadják. Robinzon története hozza először mozgásba az ifjui fantáziát, azután jönnek Mayne Reid, Cooper regényei, majd rákerül a sor Jules Verne-re s társaira. Ekkor a fantázia már a forrás pontján van s emésztő vágy gyullad a kebelben megismerni ismeretlen földrészeket, exotikus népeket. S aztán jön a kivitel. Gimnázista fiuk nekiindulnak a világnak harminc forinttal, a ki legmesszebb jut, az eléri Fiumét, honnan az atyai rendőrség rendesen hazaszállitja. A görög-török háboru idején egész csomó tizenöt-tizenhat éves fiut kellett hazazsuppolni a szülei házhoz, a kik mind a török táborba igyekeztek. Az ősz óta is számos gyerekről emlékeztek meg a lapok, a kik, égvén a vágytól, a búrokon segiteni, nekivágtak a világnak s szerencsésen el is jutottak Nagybecskerekről Kisujszállásig. Még szerencse, ha elcsipik őket s nem engedik eltünni, mert a meghatározhatatlan, ködös vágyon kivül nincs semmi bennük, a mi őket ilyen vállalkozásra kvalifikálná. Mert másképp áll a dolog a francia, német s különösen -203- az angol gyerekekkel. Ezek, tegyük föl, szökve elhagyják hazájukat s világjáró hajóik egyikén elmennek Amerikába: ott kilyukadnak saját hazájuk gyarmatain, a hol az ő nyelvük, az ő nemzetük, az ő kormányuk uralkodik, parancsol. Szóval, van, a ki törődjék, foglalkozzék velük s vagy fölkarolja őket, ha életrevalók, vagy biztos őrizet alatt hazaküldi, ha hasznavehetetlenek. S ők ott is Ó-Anglia, Germánia, Frankhon dicsőségén és gazdagságán dolgoznak. A mi fiaink már Fiuméban idegen világba kerülnek, s ha tovább vetődnek, elvesznek a világ forgatagában. Ha beválnak, idegen nemzetnek válnak hasznára, mi pedig a mérlegen beirhatjuk őket veszteségnek. Ha elkallódnak a külföldön, az pláne veszteség. Hátha itthon el tudták volna végezni a nemzeti munka bármi kis részét?

Azért hát ne bolondozzatok, fiuk, hanem maradjatok itthon. A kinek van rá pénze, az igenis menjen ki külföldre, itthon végzett tanulmányai befejezésére, de oroszlánvadászat és vörösbőrüek ellen való harc céljából ne mozduljatok ki Lovászpatonáról.

Nem tagadom, hogy magam is kalandvágyó ifju voltam egykor s kis hijja volt, hogy tizenkilenc éves koromban be nem álltam a francia idegen légióba. Már annyira mentem, hogy a trieszti kikötőben fölkerestem egy marseillei hajó kapitányát s alkudoztam vele, hogy mennyiért visz el Marseillebe. Mikor megtudta, hogy miért akarok oda elmenni, kijelentette, hogy ingyen elvisz, ha becsületszavamat adom, hogy Marseilleben tényleg beállok az idegen légió katonájának. Gondolkozási -204- időt kértem estig. Délután a hajó kormányosával ismerkedtem meg a kávéházban. Ő azelőtt az Invincible nevü francia hadihajón szolgált, mint a tengerészgyalogság káplárja s Tonkingban együtt harcolt az idegen légióval. Ő aztán elmondta, hogy micsoda élet ez. Kijelentette, hogy a biztos halálba megyek. A fáradalmak és az ázsiai láz meg fognak ölni. Erre aztán meghátráltam. Éreztem, hogy nem arra születtem, hogy a tonkingi faerődben, az őserdők közt lassan hervadjak el, éjjelenkint hallgatva a vadállatok orditását és a mérgezett nyilak surranását.

Mindezek a dolgok eszembe jutnak most, mikor azt olvasom a külföldi lapokban, hogy egy jó ismerősöm, G. W. Steevens, a Daily Mail egyik harctéri levelezője, meghalt az ostromlott Ladysmithben. Őt is a kalandos élet szeretete döntötte korai sirjába. Apja előkelő, gazdag ember volt, a ki fiának gondos nevelést adott. Azt hitte, mint ügyvéd fogja pályáját megfutni, vagy képviselő lesz, vagy Indiában csinál civilkarriért. Talán Steevens maga is ezt hitte. Már az oxfordi egyetemen rugta a labdát és evezett Cambridge ellen, mikor a zsurnaliszta váratlanul kitört belőle. Az apja egy vakáció alkalmával pénzt adott neki, hogy menjen Párisba egy kicsit mulatni. Ő felült a repülő skót nevü edinburgh-londoni iszonyu sebes gyorsvonatra, hogy Londonba utazzék. A vonat azonban utközben kisiklott s vagy husz ember meghalt. Steevensnek is összeroncsolódott a kis ujja. Ő a sebet beköti zsebkendőjével, a legközelebbi -205- városba siet, s összes pénzét arra forditja, hogy a londoni Daily Mail-nak egy több száz soros tudósitást táviratozzon. Azután a kórházba megy és a kis ujját amputáltatja. Három nap mulva megjelenik a Daily Mail szerkesztőségében, hogy költségeit fölvegye.

– Sőt becses irói tulajdonságokat is elárult. Mondhatom, hogy tudósitása általános föltünést keltett.

– Elannyira, hogy én fölszólitom, hogy lépjen be a redakcióba. Van kedve hozzá?

– Nem tudnék határozott feleletet adni, mert jóformán belenyugodtam már abba a pályába, a mit az apám nekem szánt… bár ahhoz nincs kedvem, ezt már határozottan mondhatom.

Rövid beszélgetés és gondolkozás után Steevens fölcsapott. Valami két hónapig bejárt a szerkesztőségbe, mert a belső élettel, a lap zártának idejével, a betük minőségével, -206- szóval az elkerülhetetlen chablonokkal meg kellett ismerkednie.

Én Kielben, az Északi- és Keleti-tengert összekötő csatorna megnyitása alkalmával, 1895-ben, ismerkedtem meg vele. Nem mondom, hogy barátságot kötöttünk. Az angol ember nehezen barátkozik. Jól öltözködő, simára borotvált, kimért modoru, hallgatag uriember volt. A legtöbb ujságiró nem is tudta, hogy kicsoda. Én ma megtaláltam külföldi emlékeim közt a vizitkártyáját és megtaláltam azt a fényképet, melyen az orosz cár fredensborgi (dániai) nyári kastélyának terrászán együtt vagyunk levéve. Épp olyan ezen a képen, mint a Graphic két hét előtti számában, hol szegény Steevens ezzel az aláirással jelent meg: Meghalt Ladysmith-ben, az ostrom alatt, tifuszban.

Micsoda mozgalmas életet élt az utolsó öt év alatt! Résztvett a csitrali hadjáratban, Indiában, a török-görög háboruban, a rennesi Dreyfus-pörben, Kitchener basát kisérte Egyiptomba, a dervisek ellen vezetett hadjáratban, mely Omdurmánnál megtörte a mádi hatalmát. Minden expediciójáról könyvben is beszámolt a közönségnek, melyek közül az utolsó, a Lord Kitchenerrel Kartumig cimü, valósággal szenzációt csinált. Közben ráért megházasodni is, de mikor a dél-afrikai helyzet kritikussá kezdett válni, otthagyott ifju nőt, családot s a Fokföldre, onnan Natálba sietett, mert a kötelesség parancsolta, a hivatás szólitotta. Az ellenségeskedés megkezdésekor már ott volt s Withe tábornokkal ő is bent szorult Ladysmithben. -207-

S most következett hirlapirói pályájának legnehezebb része. Hogyan lássa el lapját tudósitásokkal? Mint igazi ujságirónak, ez a gondolat végtelen gyötrelmeket okozott neki. Végre aztán megtalálta a módját. A kaffer munkások közt toborzott magának egy csomó ügyes, fiatal fickót s ezekkel küldte ki táviratait és leveleit. A kaffer mindig vitt magával egy levelet is, mely igy szólt:

A bur parancsnoknak!

Tisztelt uram! Én nem vagyok kém, sem katona, hanem ujságiró! Nekem az a kenyerem, hogy a lapomat tudósitsam. Kérem, olvassák el a kaffernél talált leveleimet, azt hiszem, nincs bennük semmi, a mi az önök hadműveleteinek árthatna. De elolvasás után kérem az ég szerelmére, továbbitsák, hogy Londonba juthasson. Tisztelettel és üdvözlettel

G. W. Steevens,
a Daily Mail levelezője.

Ez a levél arra az esetre szólt, ha a kaffer hirvivőt a burok megcsipik. S mikor a londoni polgár a reggeli teánál a táviratokat olvasta, nem is sejtette, hogy a szegény, félmeztelen néger, a ki hason csuszva-mászva mérföldekre terjedő utat, forró nappal és hüvös éjjel, mennyi halálfélelmet állott ki, mig az irást rendeltetése helyére juttatta.

A Steevens kafferei tényleg két izben Joubert bur tábornok kezébe kerültek, s ő hűségesen továbbitotta a leveleket, ezzel a fölirattal: Láttam, Joubert. A kaffereket azonban, biztosság okáért, agyonlövette. -208-

Egyszer azonban a levelek elmaradtak, szegény Steevens megbetegedett. A gyalázatos ivóviztől megkapta a tifuszt. Ladysmithben akkor már nem volt egy egészséges falat, egy korty bor s egy csepp orvosság sem s az orvosok tehetetlenül álltak a sok beteggel szemben. Steevensen sem tudtak segiteni. Ott hentergett egyszerü szobájában, melynek összes butorzata egy tábori ágy, egy asztal, két szék s ifju szép neje arcképe volt. Lázálmában hallgatta a bombák szétrobbanását, a csapatok ide-odaszaladgálását, a dobszót s a trombitajeleket. Mikor meghalt, egyedül a Times-nek az afrikai lappangó láztól szintén elgyötört levelezője ült a fejénél, fogta le hánykolódó testét és simitotta le tágra nyilt szemeit.

Igy halt meg ez a nyugtalan lelkü ember, alig 32 éves korában, tiz kötet kitünő munka hátrahagyásával.

LOS MISMOS PERROS, CON ALTROS COLLARES.

Este volt. A kávéház ablakában ültünk s az óriási üvegtáblán keresztül nézegettük, hogyan sötétedik az ég és világosodik a város. Számos világlátott ember lévén a társaságban, európai kérdéseket feszegettünk. Csakhamar áttértünk arra, hogy ki fog győzni a spanyol-amerikai háboruban?

A spanyol elszánt, kétségbeesetten vakmerő, büszke nemzet, de vérevesztett, koldus. Dél-Amerikát benépesitette, az anyaország meg pangott. Amerika kincsei korrumpálták.

Ellenfelében megvan az angol-szászok hideg bátorsága, kitartása, szivóssága. És mindenek fölött pénze van.

– Ez nálatok csak kombináció, – szólt Kádár, a ki előtte való nap jött haza Párisból, – de majd én tényeket fogok elbeszélni, a melyek ezt a kombinációt megerősitik.

Párisban a Dél Csillaga cimü kávéházba szoktam járni, mely a Boulevard Saint Michelen fekszik. A kávéházba a Salon des refusés művészei, diákok, irók és olyan külföldi alakok járnak, a kiket a párisi nyelv rastaquouéreknek, röviden rastáknak hiv.

Járt oda egy olajbarna ur, a ki sokat beszélt, sokat gesztikulált és sokat fogyasztott, de keveset fizetett.

– A patron maga is dél-franciaországi spanyol… naturalizált francia… titkos spanyol rokonszenvei vannak. De azt hiszem, a mai napon átlépte türelmének küszöbét. Nézze!

Don Lorenzo egy sarokban dominózott valakivel. A gazda odalépett és megérintvén vállát, intett neki, hogy kövesse. Don Lorenzo hátrasimitotta fekete haját, villámgyorsan körülnézett, mintha egy jó barátot, vagy egy tág kijárást keresne, aztán emelt fővel követte.

Tiz percig gesztikuláltak kölcsönösen a sarokban. -211- Ekkor ugy látszott, mintha a gazda halasztást adott volna don Lorenzonak a feketék kifizetésére nézve.

– Őszintén szólva, én roppant kávébarát vagyok. Leves, bor és pálinka, sőt néha hus helyett is feketekávét iszom. Igy történt, hogy kétezer feketekávényi kontóm van a Dél Csillagá-nak tulajdonosánál. Álljon jót, hogy ki fogom fizetni.

– Hogy kérdezhet ilyent egy andaluziai nemestől? – kiáltá büszkén. – Azon fordul meg, hogy kibékülök-e atyámmal, a ki megharagudott reám, mert az ellenzékhez csatlakoztam.

Az lett a vége, hogy jótálltam négyszáz feketéért. Irásba kellett adnom a patron kezéhez. -212-

Ez volt megismerkedésem don Lorenzóval. Attól kezdve megint nem reflektált reám.

A mint kezdtek bonyolódni a spanyol-amerikai ügyek, azon mértékben élénkült don Lorenzo.

Az aljas kalmár nép a latin faj egyik dicső sarjadéka ellen támad. A boltosok ki akarják dobni a lovagok nemzetét Amerikából.

A hollandi tulipánültetők utódai szembe mernek szállni Cid és don Caesar de Bazan ivadékaival.

Itt a latin unió hatalmáról, – többet mondok, Európa felsőbbségéről van szó.

A vakmerő jingo ezzel hadat üzen az ó-világnak. Európát, a civilizáció bölcsőjét katasztrófa fenyegeti, ha összefont karokkal engedi kidobni a spanyol nemzetet Amerikából.

Ez nem spanyol ügy, ez nem is a latin faj ügye, ez egész Európa, ez az egész emberiség ügye az indiánok szemérmetlen kiirtói ellen.

A diákok, bohémek és rastaquouérek kiváncsian olvasták a hirdetést. A legtöbben nevettek rajta. Magam is. Nem nagyon lélekemelő az a tudat, hogy a San-Idefonso-apátság örökös ura helyett egy napon négyszáz feketét fogok fizetni.

A proklamációnak azonban hire ment a Boulmichen és a Quartier Latinban s pár nap alatt husz-huszonöt kétségbeesett ember jelentkezett, a kiket főképp a San-Ildefonso-apátság kecsegtetett, melyről azt hitték, hogy a vállalat arra van betáblázva. Don Lorenzo mindegyiket bejegyezte egy könyvbe, lelkes szavakkal buzditotta, s melegen rázta a kezüket.

Közbe egy hatszáz feketés bont be is váltott, a miből láttam, hogy kapott egy kis pénzt Spanyolországból.

Egy napon láttam, hogy az egész fölfogadott csapat bevonul a kávéházba és don Lorenzoval óhajt beszélni.

Don Lorenzo kissé zavartan pislogott feléjük, de egy spanyolt ilyen esetekben sohse hagy el a hidegvére. Szokva vannak ők ahhoz, hogy a bikát a szarvánál fogva megragadják.

Intett nekik és fölvezette őket az első emeleti billiárdterembe. Én utánuk mentem.

– Ezredes ur! – szólt egy rendkivül kiéhezett fiatalember, – előleget kérünk a nemes spanyol nemzettől. Mikor fölfogadott, megigérte, de még nem adta meg.

– Barátaim, az előleget csak akkor adhatom át, ha a spanyol határt átléptük s mikor már önök, tisztelt uraim, nem szökhetnek meg.

E gyöngéd célzásra semmi sem hangzott abból, a mit a népszónokok ugy szoktak nevezni: a fölháborodás moraja. E helyett egy fenyegető hang megszólalt:

– Az apátság? – szólt szomoru mosolylyal Lorenzo. – Csak a cimünk van meg, az apátságot még arragoniai Ferdinánd megszüntette.

– Tegnap a Grand Caféban egy amerikaival ismerkedtem meg, a ki egy millió dollárral jött Párisba, hogy itt az Egyesült-Államok számára önkénteseket fogadjon.

– S ön megingott? Nyomorult! Ön árulójává akar lenni a szent ügynek? Micsoda ön? – rikácsolt vadul.

– Jól van. Majd gondoskodom róla, hogy ellenaknáit fölrobbantsam… kitekerem a nyakát… holnap jőjjenek el megint ide.

E szavaknál lesiettem a kávéházba s elfoglaltam szokott helyemet. Pár perc mulva megjelent don Lorenzo, a toborzó plakátokat eltávolitotta az oszlopokról és elsietett.

Másnap az volt az első szenzáció a kávéházban, hogy az apátság örökös ura beváltotta az összes bonokat.

Három órakor megjelent a szabadcsapat, s némán, mint a kisértetek, vonultak föl don Lorenzo után a billiárdterembe. Én utánuk.

– Uraim! – kezdé az andaluziai nemes, – tegnap óta, mint biztos forrásból tudom, a politikai helyzet s az európai érdekkör jelentékenyen megváltozott. E pillanatban ugy áll a kérdés: akarunk-e mi, latinok és európaiak, mint a régi civilizáció bölcsőjének gyermekei, egy szabadságáért küzdő nemzetnek segitségére sietni…

– Köszönöm uraim, hogy önök a kicsinyes nemzeti -216- szempontokról föl tudtak emelkedni a világszabadság magaslatára… erről ösmerek rád, öreg Európa, a ki nem kérdezed, ki küzd, csak az ideált nézed… és ezrével ontod fiaidat a csatamezőkre, hol a népszabadságért küzdenek… Uraim, karöltve kell haladnunk azzal a virágzó, munkás, erős nemzettel, mely az őserdők helyén a legnagyobb civilizációt honositotta meg… nekünk a csillagos lobogó alatt kell a zsarnok Cortez és a hóhér Pizarro utódjai ellen harcolnunk… Erre megesküdtem anyámnak, a ki kubai nő volt és karjaim közt halt meg éhen…

– Ott tartok már, uraim! Holnap délután találkozunk a nyugati pályaudvarban. A vonatra szálláskor mindenki kap tiz dollárt. Havreban a Castor nevü amerikai fregattra szállunk és a behajózás pillanatában mindenki még száz dollárt kap…

– Éljen, éljen! Éljen az ezredes! – orditott a banda s vállaira kapva körülhurcolta don Lorenzot.

Mikor ujra a kávéházban ültünk s a szabadcsapat kifelé vonult, don Lorenzo rájuk mutatva igy szólt hozzám:

(Mely spanyol közmondás magyarul igy szól: A kutyák megmaradtak, csak a nyakövük más.)

HARCTÉRI LEVELEZŐK.

Az angol ujságoknak megint jó dolguk van. Lázas sietséggel folyik a munka. A szerkesztőségek permanenciában vannak, hogy négy-öt kiadást rendezhessenek naponkint. A nyomda gépei folyton dübörögnek, ontják a befeketitett papirost a legujabb hirekkel s a rikkancsok egész nap üvöltenek az utcákon, hogy lapjaikon tuladjanak…

Ki gondol azokra a szegény fiukra, a kik Dél-Afrika vad sikságai és magas bércei közt szenvednek, fáradnak, hogy mister John Bull másnap a teája mellett ne csak friss piritós kenyeret, hanem friss harctéri táviratokat is találjon? Rosszabb dolguk van nekik, mint a katonáknak, mert először ők épp ugy kockára teszik életüket, mint a katonák, másodszor róluk nem gondoskodik senki, nekik maguknak kell ellátnia magukat mindennel. Igaz, hogy rengeteg pénzzel dolgoznak, de mit ér a pénz, mikor civilizálatlan országban folyik a háboru s ha a legnagyobb erőfeszitéssel sem képesek föladni távirataikat?

A multkor olvastam egy londoni lap dicsekedését, -218- hogy neki a harctéri szolgálat naponkint hétezer forintba kerül. S örülhet, ha ezért naponta ötszáz forint ára távirat megjelenik a lapjában. Igaz, hogy ez a közönségre s a konkurrenciára való tekintettel talán megér neki huszezer forintot. Igy aztán mégis nyer az üzleten.

Pár év előtt alkalmam volt érdekes dolgokat hallani az angol harctéri levelezőkről. Innsbruckban megismerkedtem mr. Melton Priorral, a Graphic harctéri rajzolójával, a ki ott a csitráli hadjárat fáradalmait pihente ki. Ez a Csitrál egy kis indiai fejedelemség a Himalaya hegyei közt. Melton Prior éppen Kis-Ázsiában rajzolgatott örmény vérengzéseket (a mi mindig népszerü az angol közönség előtt), mikor megkapja a parancsot, hogy Indiába utazzék. Azonnal Sztambulba sietett, onnan hajón Port-Szaidba ment, ott fölkapott a Peninsular-Company hajójára és Bombayban kötött ki. Itt már tekintélyes summa várta, a mivel ő megkezdte az expedició szervezését. Két jó ló, két szolga, jó sátor.

De hát ő csak rajzoló volt. Nehezebb dolguk volt a napilapok tudósitóinak. Mindegyiknek volt egy magántitkára és három-négy katonaviselt hindu szolgája, a kiknek föladatuk volt a táviratokat elhagyott vad vidékekről, sokszor ellenséges törzseken keresztül, táviróállomásra vinni. Minden levelező és inas egy-egy jó revolvert viselt az övében, hat halállal.

Mialatt az expedicionális hadtest szervezkedett, a levelezők is szervezkedtek. Mikor az utóbbiak készen voltak, összegyültek tanácskozni s aztán deputációt -219- küldtek a vezérlő tábornokhoz s helyzetük tisztázását kérték. Ekkor a következő párbeszéd fejlődött ki:

T.: De uraim, ez roppant sok, ennyit nem vihetek magammal. Nem lehetne felére redukálni?

– A hadügyminiszter rendelete alapján, a kinek jelenteni fogom, hogy az ujságirók oszlopa akadályozza hadseregemet a szabad mozgásban.

Megindult a drótverés Bombay és London közt. A tábornok is verte, meg az ujságirók is verték. De az ujságirók, ugy látszik, jobban verték, mert másnap megérkezett a hadügyminiszter rendelete, mely meghagyta a tábornoknak, hogy az ujságirókat igenis vigye magával.

– Uraim! Mást gondoltam. Önök, mint önálló -220- hadoszlop velem jönnek, de colonel Troust vezetése alatt. Ő neki föltétlen engedelmességgel tartoznak, különben zavar lesz.

Igy vonult a hadsereg a Himalaya bércei közé, három hónapra. A vezérkar és az ujságirók (a kik különben mind katonaviselt emberek voltak) nagyon megbarátkoztak – s Anglia csakugy visszhangzott az angol fegyverek dicsőségétől. A jó fiuk nagyon hálásnak mutatták magukat s a legegyszerübb csetepatét is fényesre kikenték. Hullott is a kitüntetés meg az előléptetés a katonák nyakába a háboru után, – a névtelen vándormadarak pedig vonultak odább, uj dicsőséget szerezni – másoknak.

Hányan estek el közülök távoli világrészekben! Igy legutóbb az omdurmani ütközetben, a dervisek ellen, a Daily Telegraph levelezője. Elsőnek hatolt Omdurmanba, megtudni, hogy elfutott-e már az ellenség s hátramaradt lézengő dervisek agyonverték. Kollégái siremléket tettek végső nyugvó helye fölé.

Első kép: Az előfizető dühösen olvassa a lapot. Harmadik napja, hogy nincsenek friss harctéri táviratok.

Harmadik kép: A szerkesztő fölolvassa a munkatársaknak és mind szidják a levelezőt. -221-

Negyedik kép: Bokros afrikai vidék. Tépett ruhában ott fekszik egy alak halva. Ez a levelező. Mellette egy sakál tutul, fölötte egy prédára leső sas kering. Vége.

A török-orosz háboru volt az első, melyben a magyar lapok levelezői is szerepeltek. Két fiatal ember volt lent: Mócs Zsigmond, a ki szegény azóta már meghalt és Lukács Gyula, a ki ellenben azóta már képviselő lett. Persze a török táborban voltak, ott, a hol a rokonszenvünk. Nehéz szolgálat ez, mert bizony nem sok pénz zörgött a zsebükben. Tudósitásaik fő jellemvonása az volt, hogy a törökök mindig győztek, a mi helyes volt, mert ez kellett a magyarnak. Lukács máig sem hiszi el, hogy az oroszok győztek, s ha az ember ki akar vele ötven percentre egyezni, mondván, hogy az erkölcsi győzelem kétségtelenül a törököké volt, – ezzel sem elégszik meg.

Ott voltak ők a Szulejmán basa sipkai harcainál s vele vonultak vissza Drinápoly felé. Ekkor történt, hogy Gyulát a kozákok majd hogy el nem fogták. Ha Mócs nincs ott, a ki közbevágott és egypár kozákot lelőve, a többit el nem kergeti, ma a monori kerület képét bizonyára más viseli. Denique Mócs elüzte az ellent, Lukács pedig megindultan borult nyakába és igy szólt:

– Életem-vérem, mindenem a tied s ha valaha az életben bajba kerülsz, rám mindig bizton számithatsz…

– Ne bomolj, öreg, gyáva gazember volnék, ha nem siettem volna segitségedre… De most gyerünk!

Vágtatva indultak a visszavonuló török sereg után. Vagy egy óra mulva elhagytak egy török ezredet, s ezzel a hátuk mögött már nyugodtabban ügettek.

– Cigarettát? Nem bolondultam meg. Ugy-e mondtam Konstantinápolyban, hogy lásd el magad. Mit szivok aztán, ha az enyém is elfogy? Káposztalevelet? Ha jól összeszámitom, alig van már kétszáz darab a jó konstantinápolyi cigarettáimból…

– Hisz nem haragszom, de nevetséges, hogy én lássalak el cigarettával, – dohogott tovább Lukács.

A magyar harctéri tudósitók életéből ez az egy nagy jelenet maradt fenn az utódokra.

ALATTVALÓIM.

Nyáron sokkal nagyobb ur szoktam lenni, mint télen. Nyáron nagynak, erősnek, hatalmasnak érzem magam. Télen elmosódom a városi ködben, elkeveredem a százezrek tömegében, elveszek, nem létezem.

De nyáron! Ah, az egészen más. Nyáron elvonulok az én kis sárból tömött parasztházamba s a tornácról szétnézek azon a birodalmon, a melyben én vagyok a király. Nem nagy, de én vagyok az ura s ez a fő. Áll egy vén diófából, valami harminc ákácfából, alattuk pedig zöld gyep terül. Határai észak felől a várdomb, dél felől az utca, kelet és nyugat felől más házak. Alattvalóim is vannak s ezekről bővebben beszélek, mert épp ezek keltik föl bennem azt az érzést, hogy nagy és hatalmas vagyok.

Az eresz alatt fészkel egypár fecske. Még ezekkel vagyok legkevésbbé megelégedve, mert legkevesebbet törődnek velem. Mint tulajdonosról egyáltalán nem vesznek tudomást rólam. A szerencsétlenek azt hiszik, hogy az ő fecskefészkük tulajdonképp a ház, az én házam pedig a földnek egy olyan természetes kinövése, mint a várdomb, melyre viszont én ragasztottam rá kunyhócskámat. -224- S tán még az is kitelik az ostobáktól, hogy engem tekintenek olyan fecske-féle jövevény alaknak, magukat pedig nyaralótulajdonosnak.

Szóval, köztem és fecskéim közt meglehetősen hideg viszony van. Uralkodásom a verebeken kezdődik. A nélkül, hogy becsületükben akarnék gázolni, ki kell jelentenem, hogy a veréb szemtelen és falánk állat. Nem rokonszenves alattvaló, mert csupán rút anyagi érdek köti hozzám. A fecskét már az is rokonszenvessé teszi, hogy magasabb föladatokat tüz maga elé: röptiben kapja el a legyet s elbujt hernyókat szed le fáradságos munkával a fáról. A veréb ellenben a veranda körül ólálkodik s lesi a morzsákat. Tányérnyaló. Tétlenül ugrál a ház körül s fél szemével az asztalra pislant, hogy vajjon mi hull le onnan? S ha kilépek a verandára, ijedten szétrebben. Miért? Mert rossz a lelkiismerete, mert nem bizik bennem és nem szeret, mert tudja, hogy ő se szolgált rá az én rokonszenvemre. Már csak azért is ki nem állhatom őket, mert egész nap zabálnak. Meg is adják az árát, mert mint barátaimtól hallom, nyáron igen sok veréb látható Karlsbadban.

Van két nagyon szerény alattvalóm: egy rigó és egy fülemile. A rigó rendesen a reggelinél szokott fütyülni, a fülemile meg néha éjjel csattog. Egyiket se láttam soha. Ezek a munkájukért nem kérnek fizetést. Nem is sejtik, hogy nekem gyönyörüséget szereznek, arról meg még kevésbbé van sejtelmük, hogy besoroztam őket alattvalóim közé. Szegényeknek, ilyen szerénység mellett rosszul mehet a dolguk a mai világban. -225-

Legjobban imponálok a békáknak. Ezek eszeveszetten menekülnek, a hányszor csak megpillantanak. A természet kétségkivül mindent bölcsen elrendezett. De hogy miért helyezett az én udvaromba békát, erre nem tudok rájönni. Igyekeztem őket magamhoz édesgetni, légygyel, kenyérrel etetni: nem szelidültek meg. Szemükben mindig az a félelmes rém maradtam, a ki egy mozdulattal megölheti őket. Szomoru tapasztalataik lehetnek az emberekről.

És most áttérek azokra az alattvalóimra, a kik szememnek és elmémnek legtöbb gyönyörüséget nyujtanak.

Két fa közé hálót feszitettem ki, s abban szoktam heverészni. A háló alatt van egy hatalmas hangyaboly, körülötte három négyszögöl területen sima, homokos föld. Ezen a területen szoktam a hangyák életét a függő ágyból megfigyelni.

A hangya gondolkozik és megfigyel. A hangya parancsol és engedelmeskedik. A hangyaország szervezett állam, a melynek törvényeit szigoruan megtartják.

Én csak egyes tüneteket láttam, de a magam nem tudományos módja szerint kerestem köztük az összefüggést s meg is találtam. Nem bánom, ha Herman Ottó urambátyám mosolyog ezen. Sőt kivánom, hogy jól mulasson.

Az én udvari hangyáim majdnem teljesen feketék -226- voltak. Egyszer a Balaton partján rozsdásbarna hangyákat vettem észre. Azonnal kimeritettem az utóbbi bolyból egy ásóra valót s egy kendőbe kötve haza vittem.

Szép, napos idő volt. Az én hangyáim országuk kokoláján s a vidékén mászkáltak. Közel hozzájuk kiöntöttem a magammal hozott földet.

Egy darabig a rozsdás hangyák nem jöttek elő. Meg voltak ijedve, várták, hogy mi lesz. Aztán mikor eltelt öt perc, a nélkül, hogy házuk mozgott volna, lassan-lassan kimásztak a kupacból.

Lassan, vigyázattal haladtak. Idegen, ismeretlen helyen voltak. Meg-megálltak, körülnéztek, szaglálóztak, tapogatóztak.

Akkor egyszerre, egy kupalaku hegy mögött (egy fél dióhéj volt), rábukkantak öt-hat fekete hangyára, kik egy cukormorzsát szállitottak bolyuk felé.

A két csoport meghökkenve nézegette egymást. Tanakodtak. Pár másodperc mulva a fekete hangyák futásnak eredtek lakásuk felé. De nem mind, csak ketten. A többi oldalt szaladt s a szanaszét kószáló kollégákat értesitették a veszedelemről.

Pár perc mulva az összes kint levő hangyák házuk felé siettek, hová időközben a két hirnök megérkezett s pihegve szólt:

Lent bizonyára félreverték a harangokat és megfujták a riadót. Nem telt bele nyolc perc, az összes nyilásokon tódult ki a fekete hangyasereg. Minden kapunál -227- maradt őrség, a többi csatarendbe állt és előrenyomult.

Legelől haladtak a hirnökök, a kik az utat mutatták. Utánuk a sereg, rendes dandárokra oszolva.

Ezalatt a vörös hangyák, megfeledkezve a veszedelemről, lakmározásnak adták magukat. Azt hitték, hogy Eldorádóba érkeztek, annyi volt a kenyérmorzsa, cukorpor, hus-szilánk. Dőzsöltek, mint a hunok Capuában.

De egy jóllakott kollégájuk fölmászott a dióhéjra s körültekintve a sik mezőn, észrevette a tömött sorokban közeledő fekete sereget.

Én nem tudom, integetett-e vagy kiabált, de a lent lakmározó szibarita vázak egyszerre abbahagyták a tobzódást és tanácskoztak. Pár perc mulva a tisztek fölléptek a dióhéjra s széttekintettek. A többiek rohantak vissza általam odahozott házukba, hogy fegyverre szólitsák a rozsdásbarna népet.

Ekkor én lehajoltam a függő ágyból s egy kemény fadarabbal az előrenyomuló fekete hangyasereg elé hirtelen mély árkot vontam.

Ez az árok eddig nem volt itt. Jól ismertek itt ők minden porszemet s az uj árok roppantul föltünt nekik.

A sereg lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul állt, az előkelőségek pedig a front előtt tanácskoztak. Egyszerre csak fölhangzott a parancs, a hadsereg megfordult és visszafelé kezdett masirozni. -228-

Nézetem szerint az a vélemény jutott tulsulyra, hogy ez az árok föl fogja tartóztatni az ellenséget s igy nincs miért harcba menniök.

Egyszerre csak a sereg ujra megállt. Valami okos hangya azt inditványozta, hogy meg kellene próbálni, csakugyan lehetetlen-e átmenni azon az irtóztató árkon.

Visszamasiroztak s az egész had az árok szélén foglalt állást. Ezalatt az utócsapatok nagy vigyázattal leereszkedtek az árokba s a tulsó oldalon fölkapaszkodtak. Ekkor a tisztek bizonyára belátták, hogy ha az ő népük keresztül tud menni az árkon, bizonyára a vörös hangyáké is képes erre. Tehát lassan elinditották a népet s átmentek.

Itt már rendes hadoszlopokká fejlődtek ki és sokkal lassabban nyomultak előre.

Ezalatt a vörös hangyák, a kik legalább hatszor kevesebben voltak, szintén csatarendbe sorakoztak váruk körül.

A mint a két ellenséges sereg megpillantotta egymást, roppant izgatottságot árut el, meggyorsitotta lépteit és összecsapott. A fekete sereg lassan-lassan átkarolta a vöröset. A vörös sereg egyre összébb szorult. Szinházi gukkeren keresztül néztem őket s ugy vélem, hogy nemcsak harapták, hanem ütötték is egymást.

A feketéknél egészségügyi szolgálat is volt berendezve. Tisztán láttam, hogy a feketék sebesültjeiket a hátukon viszik ki a csatazajból.

A szegény vörösek ezzel nem törődtek. Ők harcoltak, -229- elestek és meghaltak némán. A feketék utolsó emberig fölkoncolták őket.

Hét perc alatt véget ért az ütközet. Ekkor a fekete sereg a holttestekkel boritott csatamezőtől két arasznyira gyült össze s a vezérek tanácskoztak a további teendők fölött.

Másodszor: egy jól fegyverzett csapatot elinditottak kémszemlére, kideriteni, hogy honnan csöppentek ide a vörös hangyák.

De előbb a fővezér kiválasztott a vörös hangyák közül három halottat, ugy látszik, az előkelőbb tiszteket s ezeket diadalmi menettel vitték a hátukon a hangyabolyba.

Ezalatt a sebesültvivő szállitmány az árokhoz érkezett s ott tépelődve megállt. Ugy látszik, ezen nem tudtak a jajgatókkal átmenni. Ekkor megsajnáltam őket s szivar-skatulya fájából hamar jó hidat csináltam eléjük.

Három-négy percnyi szünet után észrevették s előbb az épek mentek át rajta, hogy kipróbálják. Azután visszasiettek a sebesültekért s vigan folytatták utjokat.

Az egész hadsereg az én hidamon tért vissza. Azután a halottak eltemetői. Végül a portyázó csapat – de ez már csak estefelé. Ezek sokáig állomásoztak a hid -230- körül. Talán azon tanakodtak, hogy levegőbe kellene röpiteni.

… Aztán hanyatt feküdtem függő ágyamba és a zöld lombok közt föltekintettem a kék égre.

TURIN, MÁRCIUS 20.

Az órák, a napok oly lassan mulnak s az évek ah, oly gyorsan tova repülnek. Ha eszembe jut, hogy már hat éve mult Kossuth halálának, megborzadok. Mennyi hajszálunk, mennyi illuziónk elveszett ez idő alatt s hány reményünket és barátunkat kisértük ki a temetőbe. Hat éve már! És én most is ugy emlékszem rá, mintha csak a napokban éltem volna át a turini nagy eseményeket. Sőt, különös dolog, most jobban emlékszem rájuk, mint akkor. Azokban a napokban végtelen ki voltam fáradva s nem tudtam pihenni. Álmos voltam és nem tudtam aludni. Benyomásaim összekuszálódtak, zavarosak voltak s itthon sok ideig tartott, mig a rendes kerékvágásba bele tudtam jönni. Sokszor mondták barátaim: Mikor irod már meg a könyvet a turini négy hétről? A levegőbe bámultam. Mi is történt azalatt a négy hét alatt? S nem jutott eszembe semmi. Egypár nagy, históriai jelenet képe megjelent előttem, de az összefüggést létesitő részletekre nem emlékeztem.

Március elején mentem le, 1894-ben. A déli vasut pályaudvarán találkoztam Helfy Ignáccal. A kis szürke ember csak ugy didergett hosszu, prémes bundájában s kétségbe volt esve a hosszu ut miatt, mely rája várt. Mert ő is Turinba igyekezett. Köhögött a füsttől s azért kiment a pályaudvar elé, hol a felesége alamizsnát adott egy öreg koldusasszonynak. Helfyné olasz volt, asszony volt s igy duplán babonás. Az alamizsnával az ellen biztositotta magát, hogy az uton baleset ne érje.

Kora tavaszszal, ha dél felé megy az ember, óráról-órára megkönnyebbülést érez, mert egyre zöldebb vidék, több virág és balzsamosabb levegő fogadja. Ezuttal azonban távol maradt tőlem ez az érzés s hangulatom annál nyomottabb lett, minél közelebb értem Olaszországhoz. Kocsimból csak az udinei vámvizsgálat tudott kicsalni egy pillanatra, de Mestrenél, Velence állomásánál, eszembe se jutott egy pillantást vetni arrafelé, a merre ködben uszik a lagunák csöndes városa. Itt Helfyékkel, a kik Velencébe mentek pihenni, ebédeltem az állomáson. Azután robogtam Vicenza, Verona, Milanon keresztül tovább Turin felé.

Különös érzés rabja voltam. Talán ilyet érezhet a mohamedán hivő, a ki abban a tudatban közeledik Mekka felé, hogy ott látni fogja a prófétát, talán még élve, nagybetegen, talán már halva. Gyermekkorom óta nevelődött belém Kossuth csodás nagysága, a melynek ifju és férfikoromban is föltétlen bámulója voltam… Közelről éreztem zsenijének mindent meghóditó hatalmát 1889-ben, a nagy turini zarándoklás alkalmával. S -233- nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy ez a legendás alak is áldozatul essék a természet kérlelhetetlen törvényének. Egyszerüen lehetetlennek tartottam, hogy Kossuth meghaljon… Milanoban egy csomó vörösinges ifju özönlötte el a vonatot, s hatalmas kardalok közt boros palackokat üritgettek. Tornászok voltak… Engem is megkináltak. Nem fogadtam el. Megütődés. Bocsánatot kértem s igy szóltam:

– Vajjon énekelnének és innának-e önök, ha Garibaldi halálos ágyához mennének?

– Nos, tudják meg, hogy én Kossuth Lajos halálos ágyához sietek s nincs okom vigadni.

Mély csönd lett a kupéban s többet egy hangot sem énekeltek. Sőt még beszélgetni is csak halkan beszélgettek. Il generale Kossuth-ot hirből mind jól ismerték, sőt a lapokból azt is tudták, hogy nagybeteg.

Turinban vagyunk. Micsoda hideg, kellemetlen, szabályos város. Az Alpesek hótakart tetői néznek le rá. Este félhomályu villamos lámpák gyulnak ki utcáin és sápadt, hideg fénybe boritanak mindent.

Hányszor támolyogtam végig ezeken az utcákon, a fáradtságtól majdnem összeroskadva, miközben a fagyos szél havat vagdalt a szemem közé, melyet talán a hegyekről sodort le. Sokszor eszembe jutott jó Mikes Kelemen s kuruc társai, kik II. Rákóczy Ferenc haldoklása -234- fölött virrasztottak Rodostóban. Budapestről akkor még csak valami öten voltunk lent ujságirók s vagy Kossuth házánál, vagy a fogadóban töltöttük el a napot és az éjszakát. Mindig együtt voltunk s alvásról bizony nem igen volt szó a nagy izgatottságban, mely két oldalról ostromolt bennünket kemény hullámcsapásokkal. Először az érzelmek minden skáláján átmentünk Kossuth házánál, másodszor pedig éreztük a nemzet izgatott érdeklődését, mely abban nyilvánult, hogy a nap és az éj minden órájában kaptunk hazulról tudakozódó táviratokat. Az országnak valami ötven városából a szomoru napok alatt egyenesen hozzám fordultak Turinba s táviratilag kellett felelnem, hogy a kormányzó nem halt meg. Ezenfelül a Budapesti Hirlap-nak küldtem vagy tizenkét táviratot naponkint s a laptól is kaptam minden nap tudakozódásokat, utasitásokat. Hajnali három-négy órakor juthattunk csak ágyba s nyolc órakor már talpon voltunk.

Volt Kossuth házánál egy nagyon különös alak, egy kissé egoista, érzéketlen, fásult ember, a titkára: Aulich. Szolgálatkész, egyszerü, komoly magaviseletü ember volt. Erről jut eszembe most két furcsa dolog. Egyszer megkértem, hogy ha a kormányzó éjjel rosszul lesz, azonnal jőjjön hozzám a fogadóba, mert éjjelre csak nem maradhatok a házában. Rám nézett hideg, szürke szemeivel s igy felelt:

– Hja kérem, én egészen külön lakom, az udvarban levő másik épületben, egészen külön lépcsővel.

– De ember, – kiáltottam, – ha Kossuth meghal, azt egy óra mulva az egész világ tudja s ön azt hiszi, hogy nyugodtan fog aludni reggelig, ugyanabban a házban, husz lépésnyire onnan?

Hebegett valamit… Elszigetelt lakásról, a zajról, mely oda nem hat föl… Ott hagytam. De közös elhatározással beszállásoltunk hozzá egy ujságirót, a ki éjjel az Aulich kanapéján hált s kötelessége volt minket fogadóbeli lakásunkon fölkelteni, ha a nagybeteg állapota véletlenül rosszabbra fordulna.

Nehéz, szomoru foglalkozás, de hát a hivatással jár… s valahányszor éjfél után egy órakor utolsó táviratomat a hivatalba vittem, eszembe jutott otthon a hireket visszafojtott lélekzettel leső nemzet, az a sok-sok ezer ember, a ki öt óra mulva Budapesten ezt a táviratomat olvassa… az a még több ezer, a ki az ország minden részében várja s mohón falja… s ilyenkor éreztem, hogy mi szerény kis csapat ott lent az egész nemzetet képviseljük, mikor lehajtott fejjel Kossuthnak szaggatott, lázas lélekzetét hallgatjuk és nyugtalan szivének dobogását figyeljük.

A másik jelenetnek, mely eszembe jut, szintén Aulich titkár ur volt a hőse. Március 20-án, Kossuth -236- halála napján, este nyolc órakor a háznál, az ebédlőben voltunk összegyülve. Középütt az asztal meg volt teritve, de az este a családból senki sem ült hozzá. Egyszer csak jött a titkár ur, világos szürke ruhában, kinyit egypár üveg bort, kinálgat bennünket s hangos szóval széles magyarázatokba bocsátkozik, hogy a kormányzó ur miféle borokat szokott inni, melyik volt a kedvence, honnan szoktak neki hazai borokat küldeni. Mikor látta, hogy nem kell senkinek sem bor, sem magyarázat, – a cselédséggel kezdett zsörtölődni, hogy miért késik a vacsora, micsoda dolog ez, hiszen már nyolc óra van. Az ujjaim görcsösen vonaglottak. Szerettem volna ezt az embert megfojtani, a ki e pillanatban egy megrenditő tablót képviselt: a köznapi életet, mely a maga érzéketlen brutalitásával rohan tovább, eszik, iszik, szeret, gyülöl, nem törődve az emberi nem egyik legnagyobb lángszellemének végső lobbanásaival. Ezt ábrázolta ez a jelenet, a mint tiz lépésnyire a haldokló Kossuthtól a titkár lármázva követeli a maga vacsoráját.

Szegény Aulich, nem is kárhoztatom érte, ő egy normális földlakó, nem is sejtette, hogy mit cselekszik. Sőt mentségét találom abban, hogy ő évek óta Kossuth mellett élt, dolgozott: elvesztette a mértékét Kossuth nagyságának; ő előtte a kormányzó principális volt, a ki minden hónap elsején fizetést adott neki.

A mint visszagondolok a multba, eszembe jut Kossuth holttestének hazahozatala. A részlet, mikor Udinénél az olasz határra érkeztünk. A vonat egy határhid -237- olasz végénél állt meg, tavaszi napnyugtakor, ugy emlékszem, március harmincadikán. Kossuth Ferenc magas daliás alakja leszállt a vonatról, lassu léptekkel egy dombra ment, levette a kalapját s délfelé fordult, hol az olasz sikság terült el a hunyó nap sárga fényében úszva. Sokáig nézett a messzeségbe, mintha ő maga is bucsuznék ifjukori emlékeitől és férfikora első küzdelmeitől, azután rezgő hangon egy remek beszédet mondott, melynek első mondata ez volt:

… Azután ujra beszálltunk és a vashidon dübörögve mentünk át Ausztriába. Mikor Cormonsban leugrottam a vonatról, az osztrák zsandár torkon ragadott. Tovább, tovább!…

A magyar határra hajnalhasadtakor érkeztünk. A vonat itt is megállt. Harminc-negyven parasztember közeledett levett kalappal és összetett kézzel, mely láthatólag remegett…

És még mire emlékszem? Arra, hogy Balaton-Szent-Györgytől Fonyódig a nép a vasuti sin mellett térdelt és imádkozott.

Sápadtan, megdöbbenve néztünk egymásra: csak ekkor jöttünk rá, hogy a magyar nép szivében micsoda helyet foglalt el Kossuth. Mi fogja ezt az ürt betölteni? Mi lesz a kuruc legendákból, elköltözvén az utolsó hős?…

… Március 20-ikán körülnéztem és kerestem a mauzoleumát, a szobrát. Csak az összegyüjtött százezreket láttam. Jó. Csinálják meg Erzsébet királyné szobrát. Helyes. De az ég szerelmére, mondják meg, mit csináljak -238- a nyolc éves fiammal, mert valahányszor sétálni viszem, mindig kérdi, hogy hol a Kossuth-szobor. Jól tudom, hogy önök mit mondanak. Ezt: Majd az ön nyolc éves fiának a nyolc éves fia is fogja ezt még kérdezni az apjától.

VIZIÓ.

Alszik a város. Lomha köd ül rajta. Olyan ez, mintha a levegő is aludnék. Csak én virrasztok s velem a Betegség. Nem enged elszunnyadni, kaparja mellemet, fojtogatja a torkomat. Mint egy elzárta fenevad rombolja belsőmet és én nem fékezhetem meg. Óh, érzem, hogy öl meg lassanként, mindennap letép a tüdőmből egy darabot, májamat és vesémet harapdálja s érzem, hogy szivem egyre lassabban dobog, óvatosan, bizonytalanul, habozva löki szét a vért ereimbe, mintha kételkednék abban, hogy vissza fog-e az még egyszer térni a kamrájába?

Kimegyek a havas kertbe, friss levegőt szivni. Óh, de szép itt. A fák tele fehér virágokkal, a föld csupa fehér virág. Ugy érzem, mintha tavasz volna. Szeretnék lehemperedni s a virágok közé temetni arcom. Megrázom a fát. Óh, Istenem, egyszerre lehull minden fehérsége s ott áll alatta a száraz, fekete halál… Óh, ez nem a tavasz pompája, ez a halotti lepel…

A kert végéről valaki közeledik. Az is csupa fehér. Árnyéka nincs, pedig rátüz a hold s lépései nem hagynak -240- nyomot a hóban. A templom tornyaiban kong az éjfél… A XIX-ik század halálharangja.

A fehér alak int. Fölegyenesedem. A fenevad meghunyászkodik bennem, s egyszerre jól érzem magamat. Egészséges vagyok, erős vagyok, óriás vagyok. A fehér alak föllép a felhőre… Követem. A Mindenségen haladunk át, a csillagok nyájas sugarai közt röpülünk tova.

S mikor a fehér felhők csucsára értünk, megálltunk. S ekkor a fehér alak kinyujtá kezét. A távolból nagy sebességgel egy fekete felhő gördült felénk. Lábunk előtt megállt s egy sötét alak bontakozott ki belőle. Fáradtnak látszott, ráncos volt. Fölemelte hozzánk bágyadt tekintetét, s kiálta:

– Üdv neked, Gábor arkangyal, im’ hozzád repültem hivásodra, parancsodat várni. A Halál angyala üdvözöl.

Gábor arkangyal. Órád ütött, időd lejárt, fekete angyala a földi halálnak, mehetsz pihenni, az uj századdal uj angyal következik.

A Halál angyala. Köszönöm, óh uram, rám fér a pihenés. Nagyon sok dolgom akadt odalent. A földlakó javithatatlan, csak ott van ő, hol száz és száz év előtt. A mit az egyik kezével épit, a másikkal lerombolja.

Én (habozva). Nem gondolnám. De többet tud. -241- Száz év előtt nem is álmodott dolgok ma minden gyerek előtt egészen természetesnek tetszenek.

Én. Hagyjuk a részleteket. Hát a humanizmus? A kórházak, lelencházak, árvaházak? Hány százezer életet mentettünk meg ezzel az elveszéstől? Hát az orvosi tudomány nagy fölfedezései? A bacillus-teoria, a szérum…

A Halál angyala. Elég. Ez mind szép dolog és a század javára lenyomná a mérleget, ha…

A Halál angyala. Ha a mérleg másik tányérában nem volna ezzel szemben a sok véres háboru, a dinamit, melinit, ekrazit, Mannlicher, Hiram, Maxim… De ne felejtsd: ebben a században minden Pasteurre esik egy Krupp… a mit Pasteur épit, azt Krupp lerombolja.

Én. A műveltséget, civilizációt az egész földre kiterjesztettük… -242-

A Halál angyala. Hiu fecsegés! Hátha az a tökéletesebb állapot: Afrikában meztelenül járni a napon s nyers banánból megélni?

Gábor arkangyal. Elég volt, fogd a halottaidat s távozz! Tiszted lejárt, uj erő következik.

S a halál angyala egyet suhintott kardjával s a mindenségen mintha óriási villám cikázott volna végig. A sirok egyszerre fölszakadtak. Föl a kidőlt fakeresztes elomló dombok, föl a Pantheonok, megrepedt a kripták földje s fehér alakok milliói sorakoztak. A Halál angyala intett ragyogó kardjával s olyan ut nyilt a felhők között, mintha megfagyott habból való volna. Elindultunk.

Ott jött, fehér lovon, szürke köpönyegben… S mögéje beláthatatlan sorok sorakoztak… Moszkvától Lisszabonig és Alexandriáig tele volt a föld e vad hóditó katonáival. Ney, Murat, Desaix, Lannes haladtak nyomában s a gárda tépett alakjai. Itt az auszterlici halottak, ott a marengói győzők, azután a waterloói elesettek… S utánuk a világ összes nemzeteinek erőteljes ifjai véres cafatokban… S mögöttük a keserv… Az özvegygyé lett asszonyok, az elárvult, elpusztult gyerekek, az elaggott, gyámol nélkül maradt szülék. Mind, mind a nagy császár huzta maga után, mint egy sötét átkot… El, el!

Mennyei harmónia csengett fülembe… Mintha, csodálatos tehetséggel megáldva, egyszerre megértettem volna a természet beszédét: a tenger moraját, az erdő zúgását. Óh, ott jönnek a holt költők, Petőfi véres alakja, -243- Hugó Viktor, Göthe, Heine, Puskin véres sebbel a homlokán… Isten veletek, édes szavu fülemiléi a kihunyt századnak, gyönyörüségei a kifáradt kornak. Mikor fognak e kihült gömb mélyéből ismét ilyen szikrák fakadni!

De az égi harmóniát ujra komor dobogás nyomta el… A másik, a nagy császár sápadt paródiája jött összetépett hadával… s utána a hideg germán csatasorok, Jena megboszulói, Gravolette hősei… Az öreg császár és a két ember, a ki nagygyá tette, némán lépdelt mögötte… El, el, véres császárok, az uj történetiró nem a ti homlokotokra fogja füzni a babért…

Ujra magam vagyok. A huszadik századból tizenöt perc eltelt. A multak árnyai szétfoszlottak. A vizió elmult. A jövő jut eszembe. Nekem, beteg embernek. Átmegyek a szobába, hol kis fiaim alusznak. Ez az én jövőm, a halhatatlanságom. A nevemet, emlékemet, egy csöpp véremet, egy agysejtemet keresztülviszik a századon s gondozni fogják a sirt, melyben forró szivem nedves férgeknek ad táplálékot, uj erőt s talán reményt…

ÉJJELI KALAND.

A multkor meghivtak Budára a Városmajorba egy kis kuglizásra. A kuglizás csak a cime volt a mulatságnak, mely tulajdonképp táncból, vacsorából és ivásból állott. Vannak házigazdák, a kiknek a vendég csak a kisujját mutatja s ők mindjárt az egész embert követelik. Azt hittem, hogy Budán csupán golyókat fogok dobálni s az lett a vége, hogy palackokat is dobáltam. Mert a budai bor sokkal erősebb, mióta a szőlőt a filloxera elpusztitotta.

Fehérruhás ifju leányok, zene, kacagás, felköszöntők, pohárcsengés, tüzes italok elkábitottak. Széles jó kedvem támadt s duhajkodtunk mi fiatalok. Egy órával mult el éjfél, mikor megindultam haza felé, Pestre. A hegyekről friss levegő omlott alá, a fák álmosan bóbiskoltak, az alagut óriási ásitással fogadott s ugy elálmosodtam benne magam is, hogy mire kiértem belőle a budai lánchidtérre, alig álltam a lábamon. Semerre egy lélek. Gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. A hideg kőoroszlán mellé leültem a földre s abban a percben elaludtam. -245-

Nem tudom, meddig alhattam. Egyszerre csak arra ébredek, hogy az egész Lánchid reszket, inog és csikorog. A láncszemek szinte jajgattak, ugy meg voltak feszülve s a farészek recsegtek és ropogtak.

Mi ez? Mi történt ezzel a hiddal? Ki jár a hidon? Ki közeledik rajta a csöndes éjszakában? A nélkül, hogy a gyalogutról fölkeltem volna, az oroszlán talapzata mellett kidugtam a fejemet s zavaros, rémült, kiváncsi tekintetemet a kőoszlop nagy kapujára szegeztem. Mi történik ott? Irtóztató dübörgéssel jöttek felém ismeretlen lények. Remegtem a félelemtől s belekapaszkodtam a hidba, melyről azt hittem, hogy rögtön a vizbe szakad.

Egyszerre csak az oszlop nagy ivében barna óriások jelennek meg. Az erős holdfényben rögtön rájuk ösmertem: legelől haladt Petőfi Sándor szobra, élettelen szemei a királyi várra voltak szegezve. Hatalmas léptei alatt megrendült a hid, feje fölött kigyultak a pislogó csillagok és sugaraikat lábai elé hintették. Pásztorsip és édes furulyaszó kisérte nyomát s a pusztaságok barnapiros népe, ködös, légies alakok tolongtak utána. Mikor közelebb jött, láttam, hogy balkezével a szivében ülő kozáklándzsát fogja s vére bőven patakzik a földre.

Utána jött, tenyerét boritva arcára, Széchenyi István és Eötvös József szobra. Nehezen mentek és sürü pihenőket tartottak, mert Deák Ferencet hozták karszékestől. A szobor mellékalakjai jöttek utánok, köztük a hazaszeretet, gyászfátyolba burkolva, tépett ruhával, sárral teledobálva.

– Petőfi ur! – kiáltott Deák Ferenc a költő -246- után, – álljon meg, mert a méltóságos urak sohse érik utol.

Petőfi leült az oroszlánra. A puszták kőből faragott királya összerázkódott, szemei föllángoltak s megcsóválta a farkát. Széchenyi és Eötvös letették Deákot és a másik oroszlánra ültek. A kiséret is elhelyezkedett, ki a karfákra, ki a holdsugárba kapaszkodva.

– Ő nem is fog velünk tartani, – mondá Petőfi keserüen, – rokonságban lévén az osztrák udvarral.

– Osztrák és magyar udvar, – igazitá ki Deák a költőt, – az én kiegyezésem szerint.

E pillanatban megjelent József nádor méltóságos alakja. A mint odaért, a szobrok néma főhajtással üdvözölték, csak Petőfi forditotta félre a fejét.

– Hát engem miért hagytak ki az összeesküvésből, – mondá feddőleg a nádorszobor, – avagy nem éreztem én mindig a magyar nemzettel? Ugy van! Hagyjuk itt ezt a várost, melyet a törpék nemzedéke igazgat. Hagyjuk itt a kilenc millió magyar fővárosát, mely huszezer külföldi németnek állit szinházat.

– Fölkérem tekintetes Deák Ferenc urat, hogy a tényállást összefoglalni sziveskedjék, – mondá a nádor.

– A német vagy üzleti érdekből jön a magyar fővárosba, vagy turistai kiváncsiságból. Üzleti érdekből -247- elmegy a német az emberevő pápuák közé is, eljön ide is, ha nincs is német szinház. A turista német pedig ha ide jön, itt magyar várost, magyar szinházat keres, mert ez érdekli őt, nem pedig a német, melyet otthon is találhat, szinházat is, várost is, nem egyet, de százat.

– S mivel a magyar főváros, félelemből vagy rövidlátásból, puszta mamelukságból, vagy az önérzet hiányából…

– Mindegy, akármi okból is, de a német szinházat megszavazta: mi, nagy idők nagy küzdelmeinek tanui, kik a század elejétől kezdve láttuk a nemzet harcát a némettel, elhatároztuk, hogy üresen hagyjuk talapzatunkat a mai kor vak törpéi számára s mi majd elmegyünk az el nem puhult magyarok közé.

– Helyes! – kiálták a szobrok, meg nem mozduló ajakkal, de harsonaszerü hangon.

E pillanatban szétzilált, vert had suhant át a légen: Zalán serege tépett zászlókkal. Párducos magyar vezérek vágtattak nyomában s tárogatók riadása közt megjelent Vörösmarty szobrának az Akadémiában őrzött mintája.

– Ablakot zuztam és ugy szöktem utánatok az Akadémiából, melynek üres, sivár világában éhező és szomjazó lélekkel ah, oly sokat szenvedtem, – szólt Vörösmarty.

A daliás idők csillogó leventéi suhantak át az égen. -248- Utánuk Toldi toporzékoló paripán, ölében Piroskával. A Margitsziget felől mintha üvegharangokat kongattak volna; ráismertem: Arany János kedves tölgyfái zokogtak. Most jön az Arany-szobor.

– Bár én még csak minta vagyok, – mondá, – nem maradhatok itt, ha ti távoztok. Ki számára állitsanak ki engem a Muzeum elé? Az erőtlen és meghátráló korszak pygmeusait elboritja az idegenek árja és én elhagyottan, senkitől nem ismerve álljak egy zagyva nyelvü világvárosban?

Kisfaludy és Kölcsey mellszobrai voltak a Muzeumkertből. Nagyon nehezen jöttek szegények, mert se kezük, se lábuk nincs.

– Az Akadémiában lakván, volt alkalmam megismerni Zichy Antalnak gróf urról való különböző munkáit. Fogadja méltóságod őszinte részvétemet.

Az összes szobrok kondoleáltak Széchenyinek. Mikor mind együtt voltak, Petőfi fölkelt (az oroszlán, mely eddig a vérét nyalogatta, tüstént kővé dermedt) s némán a budai vár felé mutatott. A szobrok, a mellékalakok s a légi tünemények megindultak az Albrecht-uton a várba. Pár pillanat mulva már csak tompa robogást hallottam s ezüstös párát láttam uszni a levegőben. -249-

Fölálltam s lázas halántékomat az oroszlán hideg talapzatához nyomtam. Pest fölött fekete felhők gyülekeztek s ugy villámlott, mintha valami szörnyeteg öltögetné az égen hosszu, tüzes nyelvét. Az egész város eltünt valami piszkos, kénkőszagu füstbe.

Egyszerre pokoli robaj hangzott a budai várhegyről. Mintha ezer vonat robogna végig egy óriási vashidon. A hegyoldalt tűz, láng boritotta, hajladoztak a fák, csikorogtak a kövek, porzott a föld, nyögött az egész hegy. Ablakok százai kettépattantak, hullott a vakolat, pattogtak a cserepes tetők. Kidülledt szemekkel néztem oda: ebben a pillanatban megjelent a Hentzi-szobor, üzve, hajtva, vágva, taszigálva a többi szobroktól. Vércsöppek és vasdarabok hullottak róla, csattogtak rajta a kardok, száz nyil és dárda állott remegve a testében. Csak a hidig kergették, a vas-szobor átszaladt a hidon s a fáradt szobrok ujra megállottak.

– Megálljatok! – mondá Széchenyi. – Most adtunk szobrot Pestnek, a német szinház elé, gyönyörködjék benne. Most pedig váljunk el. Én elmegyek Cenkre s lefekszem őseim csontjai közé. A hogy lelkem széttört darabokra, ugy fogják majd testemet is szétzuzni s tán pénzt vernek belőle.

– Én elmegyek a karthauziak közé s egy vén diófa lombjai alól, álmodozva nézem a kék hegyeket.

És Petőfi is kinyitotta ajkait és minden szavára vérhullám tódult ki sebéből:

– És én elmegyek az alföldi szép nagy rónaságra, inni a harmatot és hallgatni a pacsirtát. -250-

Igy beszéltek a szobrok, megharsantak a tárogatók s utra készültek a szobrok.

Nem birtam tovább. Kirohantam a homályból, térdre vetettem magamat s könyörgő kezeimet feléjük emeltem:

– Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! Veletek távozik innen minden fény, minden dicsőség, minden szépség. Veletek elhágy minket az erő, a lélek, a bátorság. E századnak minden nagyságát elviszitek magatokkal, itt hagyjátok az ürességet, a sötétséget, az élettelen falakat, az apró embereket. Elraboljátok a multban való örömünket, a jövőben való bizodalmunkat, itt hagytok minket szegény, kifáradt, elernyedt, roskadozó embereket, a porban és a sárban. Könyörüljetek!

A világtalan szemek részvétlenül fordultak felém a magasságból, aztán hidegen keresztültörtek rajtam, s ott hagytak széttépett lélekkel, összerongyolt testtel.

Ugy másztam át Pestre. Huztam magamat a földön s véres ut keletkezett nyomomban. Meghalni mentem haza. Vérbeborult szemeim csak annyit láttak, hogy a sulyosan sebesült Hentzi-szobrot a Rémi-kávéházban ápolták.

Nem haltam meg. Aznap, mikor először kimentem, négy szobrot állitottak föl a városban az üresen maradt talapzatokra: a Széchenyiére tették a Zichy Antalét, a Deákéra Tisza Lajos grófét, József nádor helyére Gerlóczy Károlyét, s Petőfi Sándor helyére Rémi Róbertét.

VASÁRNAPI MUNKASZÜNET.

A török kormány igazán nagy zavarban volna, ha Európa példáján fölbuzdulva, törvénybe iktatná a vasárnapi munkaszünetet. Mert a törököknek a vasárnapja, a heti ünnepnapja a péntek. Mert már pénteken becsuknák a boltot mind és nem dolgoznék senki; szombaton becsukják a zsidók; vasárnap becsukják a keresztények és igy a hét három napján az ipar és kereskedelem csak immel-ámmal menne. Ezért nem lehet reményünk arra, hogy Törökországban valaha a vasárnapi munkaszünetet behozzák. A mi kétségkivül búval tölti el azokat a doktrinäreket, a kik európai vesszőparipákon szeretnek nyargalászni, a nélkül, hogy a helyi viszonyokkal számolnának.

Először is a munkás ember már régen nem reflektál a vasárnapra. E napon illenék nem dolgozni, az bizonyos. És mégis dolgoztak szerteszét. Ellenben nagyobb örömükre szolgált, hogy a hétfőt elcsiphették maguknak s akárhány műhelyben volt ugy, hogy mig vasárnap dolgoztak -252- egész nap, hétfőn mulattak egész nap. Ez a kék hétfő (mint németül mondják) már ősrégi szokás s a vasárnapi munkaszünetet csak ugy lehetne teljesen elérni, ha az előtte való napot, vagyis a szombatot iktatnák törvénybe. Akkor lenne csak a vasárnap igazán a nyugalomnak és a mulatságnak szentelve.

A vasárnapi munkaszünetet nem Baross találta ki, – mint sokan hiszik, – hanem az Uristen, a ki a hetedik napot a pihenésre rendelte. De sok ezer évnek kellett elmulni, mig az emberiség rájött arra, hogy az Uristennek igaza van s törvénybe kell foglalni az ő akaratát.

Ennek a törvénynek az a furcsasága, hogy nem kötelező mindenkire s rengeteg sok kivétel van alóla. Más törvény egyformán kötelez kicsinyt és nagyot, szegényt és gazdagot. Ez pedig olyan, hogy ha egy nagy csomó ember nem tartja meg, hát megbüntetik, ha pedig egy másik csomó ember megtartja – ezt is megbüntetik.

Például, ha a füszerkereskedő nem csukja be a boltját tizenegy órakor, pénzbirságot fizet.

Ha pedig a reggel Szegedre induló személyvonat lokomotiv-vezetője Kecskemétnél azt mondja, hogy tizenegy óra van, ő becsukja a boltot és nem dirigál tovább – akkor elcsapják.

Hát a lóvasut mit szólna hozzá, ha kocsivezetői és kocsisai vasárnap reggel hat órától hétfő reggel hat óráig munkaszünetet követelnének?

A vasárnapi munkaszünetet Feld városligeti szinigazgató -253- magyarázta a legpraktikusabban. Ő ezentul vasárnaponkint két előadást rendez. Hogy a vasárnapi munkaszünetelők többet élvezhessenek, a szinészek dolgozzanak duplán.

Hir szerint akadémiai kiadványokat se szabad vasárnap olvasni, mert ez munka és nem élvezet.

A háziasszonyokat különösen figyelmeztetjük arra, hogy a szakácsnét vasárnap korán küldjék a piacra. Ezenkivül a mészárostól és a füszerestől idejekorán meghozassák a szükséges holmit, mert tizenegy óra után már aranyért se kapnak egy kis magyar borsot. Azután jó lesz a vasárnapi vacsoráról is már délelőtt gondoskodni, mert a férj uram nem hozhat este sonkát a zsebében, legföljebb süteményt, mert a pékek és cukrászok nem szünetelnek.

A ki vasárnaponkint a menyasszonyánál ebédel, keljen fel korán és siessen a borbélyhoz, mert a Figaro tizenegykor zárlatot csinál s drága pénzért se irtja ki az állak tüskéit. Milyen nagy dulakodás lesz a helyért a borbély-műhelyekben, különösen farsangi időben! Sokan már szombat este a fodoritók ajtói előtt fognak csoportosulni, hogy vasárnap tizenegyig végezzen velük a mester.

A magánhivatalnokok örülnek, a köztisztviselők busulnak. Mert az előbbiek (pl. a magyar általános biztositó társaság hivatalnokai) teljes vasárnapi szünetet élveznek, ellenben a fővárosi és állami hivatalnokok ezentul is bejárnak vasárnap.

Annyi bizonyos, hogy Székely Józsi bátyánk, megyei levéltáros, ezentul már délelőtt kilenckor be fogja zárni a levéltárat, mely eddig néha tizig, sőt negyedtizenegyig is nyitva volt.

Nekem lesz a legnagyobb örömöm, a ki eddig a zsurnalisztikában a leglustább embernek voltam kikiáltva.

Vasárnap ebéd után beleülök az Otthon-klub pompás hintaszékébe s éjfélig meg se mozdulok belőle. Ha kérdi valaki:

Ez az egy törvény az, melyet megtartani nem esik az embernek nehezére. Mindig mondtam én, hogy a munka és a szorgalom nem vezet jóra: ime máris törvényt kellett hozni ellene, oly nagy mérveket öltött.

Csak attól félek, hogy a vasárnapok rám nézve el lesznek veszve. Alva fogom őket tölteni. A törvény nem engedi meg, hogy fölkeltsenek. Mert engem fölkelteni nagy munka.

A munkaszünet természetesen kiterjed mindazokra az irókra, a kiknek az irodalom a kenyerük. Nekik az elméjüket vasárnap reggel hat órától hétfő reggel hat óráig csukva kell tartaniok s akármilyen jó gondolatuk támad, azt nem szabad leirniok.

Tévedések kikerülése végett följegyezzük, hogy a -255- kefekötőknek csak délelőtt tiz óráig szabad inni, mivel ők az ivást iparszerüleg üzik s igy az törvénybe ütközik.

A munkaszünet következtében egy nevezetes vasárnapi látványosság keletkezik Budapesten: a józan tótok. Ugyanis a pálinkaméréseket már vasárnap délelőtt tizkor be kell zárni s ez ideig a leggyorsabb tót se képes berugni. Meg fogják látni, hogy milyen hasznos tényezője lesz ez a tótság a fővárosi életnek. Szabadban fog járkálni, vagy otthon alszik. Hétfőn pedig sokkal kevesebben fognak közülök az épületekről lepotyogni. A harmadik vasárnapra már annyira megjavulnak, hogy minden tót tagja lesz a mértékletességi egyesületnek. A pálinkamérők pedig elpusztulnak. Két dologgal nem vagyok még tisztában: az egyik az anyósom.

Eddig a feleségemmel minden vasárnap délután az anyósomnál uzsonnáltunk: ez nem volt élvezet, hanem munka, mert nekem kellett az anyósomat mulattatni. Munkaszünet lévén, ezentul vasárnap tilos lesz nekem az anyósomat mulattatni. Ellenben hétköznap kénytelen leszek odajárni uzsonnára, mert akkor az élvezet tilos és a munka meg kötelesség.

Jobb is volna megforditani a dolgot: nem kell olyan törvényt kibocsájtani, hogy ne dolgozzanak; olyan törvényt kell hozni, hogy dolgozzanak az emberek.

Vagy a tilalommal csak munkára akarják kapatni az emberiséget, tudván, hogy a mi tilos, az édes? Hajdanában a hasznos krumplitermelést kemény törvényekkel és busás jutalmakkal alig tudták elterjeszteni; ellenben -256- a kártékony dohány, bár élvezését itt-ott halállal is sujtották, villámgyorsan elterjedt Európában.

A másik dolog, a mivel nem vagyok tisztában: a házmesterem. Nekem ezentul vasárnap kapuzárás előtt kell haza mennem, hátha a cerberus nagyon tiszteli a törvényt s nem akar nekem kaput nyitni, hivatkozva a munkaszünetre.

Egy vigasztaló van a dologban: a házmester jó ember s tiz krajcárért rá fogom őt birni arra, hogy a kapunyitást ne munkának, hanem élvezetnek tartsa.

Summa-summarum: Magyarország holnap belép az európai államok nagy munkaellenes szövetkezetébe s ha holnap látunk embereket a Dunaparton sütkérezni és lábukat a vizbe lógatni, tudni fogjuk, hogy a látszat csal s ezek nem naplopók, hanem a törvény tisztelői és hű végrehajtói.

TÖRTÉNET A GOUYON-UTCÁBÓL.

A Gouyon-utcát kora reggel fölseperték. Gondosan, lelkiismeretesen föl is locsolták, mint akkor, a mikor a minden oroszok cárja vonult be Párisba. Egy talpalattnyi föld nem maradt szárazon. Dühöngött is érte Bertrand, mikor biciklijére kapva, az asztalosműhelybe ment. Persze, itt ma arisztokrata mulatság lesz. A papok és mágnások rendezik, az apáca-kolostorok javára, s hiába választottak be annyi radikális-forradalmi embert a községtanácsba, azért az arisztokratáknak mindig kész szolgája. Nem ütötték le nagyapáink elég fejét. Rosszul végezték a munkájukat. Majd mi jobban fogjuk csinálni a dolgot. Csak minél előbb el lehetne már kezdeni.

Igy dohogott Bertrand, miközben vigan mozgatta a lábait, s a mint szélsebesen röpült végig Párison, kis fapipájából egész füstfelhők maradoztak el utána.

A felesége lelkére kötötte, hogy pont tizenkét órakor otthon legyen a dejeuner-re, s ő a nélkül, hogy szokott aperitif-jét, étvágycsináló pálinkáját megitta volna, lábolt haza. A dejeuner már az asztalon volt. A gyermekek is ott ültek már s türelmetlenül várták az apjukat. -258-

– Ej ha, de sietünk, máskor ilyenkor titeket az utcáról kell fölhozni. Hová készültök?

– Ugyan ne vedd rossz néven Joseph, a gyerekeknek meg kell mutatni az ilyesmit. Látni fogják a török követet, a pápai követet, az elnök ur feleségét és az összes hercegnőket. Nagyon érdekes az.

– Nem fogják látni! Nem engedem! Nem nekik való! Ne örüljenek neki az arisztokraták, hogy milyen publikumuk van nekik az utcán. Nekünk nem imponálnak, mi nem veszünk róluk tudomást… Majd csak akkor, ha ujra eljön a napja, de akkor nem fognak örülni neki, – kiabált Bertrand Joseph és ütögette öklével az asztalt.

A gyerekek, Paul és Marie, félve néztek rá. Az asszony lefogta férje hadonázó öklét.

– Ugyan Joseph, legyen eszed, nem erről van szó, de az ilyesmi, a cifra fogatok, az inasok, a szép lovak és ruhák, fölérnek a gyermekeknek egy szinházi előadással, s mivel nem kerül pénzbe, hát megmutatom nekik.

– Nem mutatod meg! Ne felejtsd, hogy én a kerület radikális-forradalmi végrehajtó bizottságának -259- a tagja vagyok. S nem türöm, hogy a családom a dologtalan utcai szájtátók közé keveredjék, a kik megtapsolják Alençon hercegné uj kalapját.

Az ebéd szó nélkül folyt le. Az asszony dühös volt, Bertrand dühösnek látszott, a gyerekek pedig félig elpityeredve, hallgatagon ültek ott.

Mikor vége volt, Bertrand fölállt, s a kalapjáért nyult. Föltette és gondolkozott.

Az asszony némán leszedte az asztalt, s nem felelt semmit. Bertrand föl s alá járkált.

– De miért megyek el? Nehogy te a gyerekek fejét telebeszéld mindenféle értelmetlen butasággal. Majd én fölvilágositom a gyerekeket, hogy mit tartsanak erről a canailleról, mely a mi verejtékünkből él. Majd akkor más szemmel fogják ezeket a papokat és képmutató paposkodókat nézni. Nini… Te talán még imádkozni is tanitod az én gyermekeimet?

Kézen fogta a két gyereket, az asszony egy kis piros kendőt kötött a fejére, fehér kendőt kötött maga -260- elé és lementek a Gouyon-utcába. A füszerkereskedő előtt fölálltak egy kocsira és várták a látványosságot.

A mágnásvilág fölvonulása már megkezdődött. Az utca tele volt néppel, mely bámult.

Ott robogott Pontillac márki könnyü kocsiján, mely elé oroszosan három ló volt fogva egymás mellé. A piros lószerszám ezüsttel volt kiverve, s a hátul ülő kocsis a moszkvai imsikek kaftánját viselte. Utána Neveroszkoi gróf, az orosz nagykövetség katonai attaséja, a vörös huszárok pompás egyenruhájában, egymás elé fogott két almásszürkével. Utánuk vagy husz nyitott fogat tódult, tele kacagó fiatal menyecskékkel, kik kábitó virág- és parfümillatot terjesztettek szét a tavaszi levegőben. Széles kalapjaik alól vidáman néztek a közönségre, s hófehér fogaikat villogtatták. A tavaszi divat remekei simultak karcsu termetükre, s szines napernyőik mint megelevenedett óriási gombák rohantak el a tömeg káprázó szemei előtt.

– Az ott Luynes herceg, meg a felesége, – mormogá Bertrand, – van vagy öt kastélyuk, százezer hektár földjük, kétezer cselédjük… Nézd meg jól, asszony… csupa selyem, majd elröpül. Ez a ruha belekerült neki kétezer frankjába. És sohse dolgozott egyikük se… A kisujját se mozditotta… Láttad a gyémántját, Marie? Jegyezd meg jól, hogy neked a mindennapi kenyered alig nagyobb, mint neki a gyémántja… Hallod, Marie? Neked sohse lesz akkora gyémántod… értsd meg jól, soha, soha…

Paul és Marie tapsoltak örömükben: az orosz nagykövet jött a régi cári hintók stilusában készült nagy batárban. A bakon muszka kocsis ült, mellette egy óriási cserkesz. A nép köszönt neki, néhányan hurrát kiáltottak, mások Oroszországot éltették. Bertrand Joseph hallgatott.

– Ott jön Mackau báró… a nagy bonapartista, fényben és gazdagságban. Ezeknek csináltuk meg a köztársaságot… Ő élvez, mi pedig nyomorgunk… És utána a többi, csupa ellenség, a nép zsarnoka… nézzétek a cimeres kocsikat és libériákat… a megelégedett, a büszke urakat… és azután a nyomor bárgyu alakjait, a kik szájtátva néznek rájuk…

A fény, pompa, boldogság, előkelőség, fiatalság, gazdagság, hatalom egy vakitó Niagarája zuhogott el a Gouyon-utcában s tünt el a jótékony bazárban. Az elyséei mezők friss virágillata is körüllebegte őket s a tavaszi nap sugarai valóságos kévékben ömlöttek alá a mozgalomra.

És eltünt. Bertrandné még megvárta a pápai nunciust s a gyerekekkel együtt keresztet vetett magára, mikor az öreg ur, hófehér kezeivel a kereszt jelét intette feléjük a levegőben. Aztán föl s alá sétáltak a Gouyon-utcában és nézték a hemzsegést.

Hirtelen valami balsejtelem vonult végig a tömegen, -262- mint forró nyárban a távoli viharnak első hideg szele. Mindenki megállt, öntudatlanul, a maga elhatározása nélkül s mintha egy láthatatlan szörny ólomsulylyal nehezedett volna rá. Egy pillanatig csönd és mozdulatlanság volt… azután egy nagy orditás, alaktalan jajkiáltás töltötte be a levegőt s a tömeg egy névtelen, ismeretlen rémülettől megkapva, össze-vissza rohanni és összefüggés nélkül kiabálni kezdett.

– Tüz van! Ég a jótékony bazár! – ez a pár érthető szó vált ki a zürzavarból.

Egyszerre tele lett az utca füsttel. Azután őrült mozdulatokkal tépett alakok jelentek meg. Egy égő haju asszony sikoltozva futott végig a kövezeten; nem egy, tiz… nem tiz, száz… mintha Charenton lakóit egyszerre ide rázták volna ki.

Erős trombitaszó. Megjöttek a tüzoltók. A rendőrök visszaszoritják a népet, egy zászlóalj katonaság futólépésben érkezik. Tompa robbanással lábhoz teszi a fegyvert… huszonkét elszenesedett holttest füstölög már a földön.

Bertrandné szerencsésen a kapuhoz érkezik, befurakodik s lélekzet nélkül szalad az ötödik emeletre a gyerekekkel.

Néha kimegy a folyosóra. Az ég fekete, az édes tavaszi levegő bűzös. Tompa moraj az utcákon, százezrek megdöbbenése, ezrek fájdalma csak mint egyetlen szenvedő óriásnak kínos sóhajtozása érkezik ide föl. Talán ez a hatalmas anya, a nagy Páris siratja gyermekeit? -263-

Gyorsan beesteledett. A gyerekek megebédeltek és vetkeznek. Bertrandné az urát várja.

– Ember, mit csináltál? Mi történt veled? A szakállad fele le van pörzsölve, a ruhád össze van égve. Hol a kalapod?

– Én. Nagyon sirtak a szegény nyomorultak. Megsajnáltam őket. Nem vagyok állat.

Paul félénken nézett az anyjára. Az anya biztatólag intett. A fiu összetette a kezét, szemeit fölfelé szegezte, s csengő hangon mondá el az imát.

Én Istenem, jó Istenem,
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva Atyám,
A mig alszom, vigyázz reám.
-264- Vigyázz kedves szüleimre
Meg az én jó testvéremre.
Mire a nap ujra fölkel,
Csókolhassuk egymást reggel.
Amen!

– Amen! – mondá Bertrand – halljátok, ezentul minden este imádkozzatok. Akarom.

BIRKÓZÁS.

Egyizben elhatároztam, hogy hosszuéletü leszek e földön. E végből tiszteltem atyámat és anyámat, de még más oldalról is biztositottam magamat. Felültem ugyanis Fiuméban az Adria-társulat Kemény Gábor nevü gőzhajójára s igy utaztam, Olaszországot körülevezve, Marseillebe. Ez a világ leghosszadalmasabb utja, s ez uton sikerült nekem tisztes életkorra szert tennem. Brindisiben már mutatkoztak legelső ősz hajszálaim. Maltában fogaim hullani kezdtek, Nápolyban ugy szaggatott a köszvény, mint a szakácsné a csipkedettet. Palermóban (s ez az öregedés legaggasztóbb jele) már nősülésen gondolkoztam, s Marseilleben kerekes széken guritottak ki a szárazföldre. Ugy éreztem, mintha százéves volnék s utamról olyan impresszióim voltak, mintha Ulyssesnél hosszabb ideig bolyongtam volna a tengereken.

Egy este a kapitányom elvitt a Zöld tehén-hez cimzett tengerész-mulatóba, melynek fővonzóereje a birkozás volt. Még pedig nem professzionátusok, hanem amatőrök verekedtek egymással. Még pedig leginkább -266- matrózok. A kocsma tulajdonosa dijakat tüzött ki s a fiuk azokért dulakodtak. Láttam ott nemcsak európai, hanem hindu, maláji, néger és arab birkozókat is, kik a nagy óceánjáró hajókon mint matrózok, vagy még inkább mint fütők szolgáltak. A birkozók öltözete csak egy uszónadrág volt s az exotikus népek bajvivói megkenték olajjal a felsőtestüket, hogy lecsuszszék róla az ellenfél marka. Az európai birkozók ezt nem tették, sőt trikóinget is vettek föl.

Érdekes volt a publikum magatartása. A feketék és szinesek akárhogy birkoztak, nem törődött vele senki. Sőt egyenesen brutalitásokra biztatták őket. Hasbarugás, pof, harapás, körmölés, gáncsolás, minden meg volt engedve s a szerencsétlenek véresre verve hagyták el a porondot, a mi a fehérbőrü publikumot végtelenül izgatta és mulattatta.

Egészen más alakot öltött a fehérek birkozása. Itt a hajó és a nemzet, melyhez a birkozó tartozott, természetesen pártját fogta neki és semmiféle szabályellenes dolgot nem engedett meg. Biztatták, kiabáltak, tomboltak, s embereiket a végső erőfeszitésre serkentették. Ebből gyakran véres verekedések keletkeztek s különösen olaszok és franciák sokszor késelték egymást.

Azóta sok birkozást láttam már, de ilyenkor mindig előttem állt a marseillei kis aréna vadul üvöltöző tömegével, egyéni és nemzeti versengésével s konstatálom, hogy az érdekesebb, mert őszintébb s komolyabb, mint a professzionátus viadorok mérkőzése.

Az utóbbi már komédia, cirkusz, a hol a győző és -267- az elbukott a küzdelem után együtt vacsorálnak, mint a dráma után a megölt Duncan és gyilkosa, Macbeth, sőt Duncan néha kifizeti a Macbeth által elfogyasztott székely-gulyást – a mi nekem, mint jó publikumnak rosszul esik, mert én meg akarom őrizni naiv hitemet és illuziómat, a mi nélkül nincs igazi szinházi élvezet.

A professzionátusok mérkőzése azért mégis érdekes és komoly, mert ők ezzel keresik a mindennapi kenyerüket. Ez az igazi küzdelem a létért. Csak én azt találom komikusnak, hogy valakinek attól függjön az évi jövedelme, hogy hányszor érintette mind a két vállával a földet.

Én is azt mondom, a mit jó Pálffy Albert szokott irni regényeiben, egy-egy uj fejezet élén: Vessünk egy pillantást a közelmult eseményeire.

A nemzetközi birokversenyben Hakkenschmidt, a balti tartományokból való orosz, legyőzte Kara Ahmedet, a brusszai hamalt.

Ez a fiatal, alig huszonhárom éves Hakkenschmidt a mérnöki pályára készült s pár évi tehnikát el is végzett, de rettentő izomereje más pályára csalta. Mikor észrevette, hogy micsoda tehetséggel áldotta meg az Isten, elkezdett trenirozni. Uszott, futott, tornázott, sulyokat emelt s nemsokára csudaszámba ment ismerősei közt. Épp egy épitőmester irodájában dolgozott egy rubel napidijért, mikor a cirkusz birokversenyt hirdetett. Első dij ötszáz, második háromszáz, harmadik kétszáz, negyedik száz rubel. Hakkenschmidt egyet gondolt és jelentkezett, földhöz vágta az összes birkozókat és elvitte -268- vitte az első dijat. Két hét alatt többet keresett, mint a mennyi egész évi fizetése volt. A mesterségét tehát szegre akasztotta s elvei föntartásával (mondanák politikusaink) belépett a professzionátus birkozók közé. Ha okosan él, elbirkozhatik negyven éves koráig s szép vagyont szerezhet. Tovább nem igen viheti, mert akkorra minden birkozó megroskad. Látjuk a hatalmas Robinettin, a ki egykor Massont leverte s most már csak szánalmas rom.

Kara Ahmed teherhordó volt Brusszában. Lovakat és zongorákat vitt a hátán. Egyszer egy lóháton ülő göröggel összeveszett s dühében Pausanias derék utódját lovastól a levegőbe emelte. A görög lefordult, de azonnal fölkelt s Ahmedhez lépve, megveregette a vállát és szóla:

Ő volt Ahmed első imprezáriója. A török sohse volt ügyes viaskodó, ma se az. Az európai birkozók fogásai közül nem sajátitott el semmit; izmai nincsenek is kidolgozva, de iszonyu őserejével lebirt mindenkit. Ha egyszer derékon kapott valakit, annak vége volt. Hakkenschmidt csak ravaszságával és akrobata ügyességével tudta őt legyőzni. Mikor az orosz a földön hasalt s a török fölötte térdelve, tünődött, hogy miképp fordithatná meg, akkor az orosz hirtelen egy hatalmas lökéssel hanyatt taszitotta, ráugrott s mielőtt Ahmed magához térhetett volna meglepetéséből, a két válla a földhöz volt nyomva. -269-

Én sajnáltam a szegény Kara Ahmedet, mert mint turáni rokonomhoz, hozzá szitottam az árja Hakkenechmidt ellenében. Különösen sajnáltam, mikor láttam, hogy a düh és a szégyen könnyeket sajtol ki a szemeiből. Tartozom azzal a kijelentéssel (a rossz nyelvek azt állitják, hogy nemcsak kijelentéssel tartozom), hogy a közönség közt Karának is volt pártja, de mikor három órai sikertelen dulakodása a legényt dühbe hozta és pofozni s karmolni kezdte a muszkát, a hivek kisded csapatja elnémult s csak én, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság titkára, egy ismeretlen tüzérfőhadnagy és Mardili Ábrahám köruti datolyaüzér mertünk még kifejezést adni Kara-párti érzelmeinknek. Az indogermánok vezére Vampetics kocsmáros, az indo-sváb volt; ő rohant be legelől a porondra, az orosznak gratulálni, ő adott jelt, hogy föl a vállra a győztessel, mialatt mi Kara Ahmed nejét, a párisi születésü Fatmát, a ki elájult, közrevettük és kivonultunk.

Magyar csak egy volt a birkozók közt. Egy vékony, de izmos fickó, a kinek csak az eleje volt magyar, a hátulja pedig német, mert hivták vala őt Sándorfi Mayernek. Mely különös név nekünk sovinisztáknak igen nagy szolgálatot tett. Mert ha dupla vezetéknevü honfitársunk győzött, a nép tombolva üvöltötte Sándorfi nevét és diadalát. Ellenben mikor földhöz vágták (s én mint objektiv magyar, nem tagadom, hogy ez gyakrabban megtörtént), mindnyájan szidtuk a nyavalyás Mayert, nem habozván őt az egységes Németország szégyenfoltjának tekinteni. Szóval a derék birkozót bifurkáltuk -270- s igy kikerültük azt, hogy Hunnia nyögjön letiporva és két vállával érintve a földet.

A birkozásért a magyar egyáltalán csak mint néző lelkesül. A daliás időkből Toldi Miklós erejének emléke maradt fönn; de ezt Arany lezárta, folytatása nem lett.

Néha fölmerül a vidéki cirkuszokban egy-egy birkozó, a ki magát Toldi Jánosnak nevezi, de nemzetközileg nem tud érvényesülni. Az én diákkoromban volt a Józsefvárosban egy Markules nevü birkozó, a ki ugy vagdalta a földhöz a mészároslegényeket, mint pajzán gyermek a labdáját. Tudok egy Nagy Sándor nevü ceglédi mészároslegényről is, a ki szülővárosában minden cirkuszi bajnokot levert. De ambiciói nem terjednek messze, s Nagy-Kőrösön meg Alberti-Irsán már nem birkoznék a világért se. Otthon megteszi, mert szülővárosának becsületéről van szó. Nálunk, azt hiszem, a parasztlegény is lealázó kenyérkeresetnek tekinti a rendes birkózást.

Az egész birkózás alatt legnagyobb gyönyörüséget mégis Kreindl, Ausztria bajnoka szerzett nekem, egy sörtől fölpuffadt pentzingi alak. Kreindl ur azonnal a defenzivába ment át s folyton hason csuszkált a földön. Nem adok igazat annak a barátomnak, a ki ebből azt következtette, hogy Kreindl bácsi miniszteri pályára készül s a spanyol etikett szabályai szerint birkozik; ellenben igazat adok mindazoknak, a kik óriási humort találtak abban, hogy valaki Ausztria bajnoka büszke cimmel legyen fölruházva s e mellett vagy a hasával, -271- vagy a két vállával érintse folyton a földet. Adjon a magyarok Istene sok ilyen bajnokot Ausztriának.

Végül nem állhatom meg, hogy ne emlitsem föl az éles különbséget a gentleman-kódex és a birkozó-kódex közt. Ha az egyik gentleman a másikat pofonüti, mindenesetre az utóbbit diszkvalifikálják, ha ez nem kér és vesz elégtételt. A birkozóknál épp ellenkezőleg azt diszkvalifikálják, a ki pofonütötte a másikat. S beáll ezáltal az a különös helyzet, hogy uriember csak a diszkvalifikált birkozóval verekedhetik meg…

SÉTA A KELETEN.

Van nekünk egy söröző társaságunk, mely akkor keletkezett, mikor a filloxéra aggasztó terjedése következtében valószinüvé kezdett válni, hogy egy iparág: a hamis bor gyártása, erősen föl fog lendülni hazánkban.

A következmények bebizonyitották, hogy igazunk volt, mikor a borivásról áttértünk a sörivás gyakorlására, mert sok élelmes férfiu adta arra a problémára a fejét: hogyan lehet a bortermelést függetleniteni az időjárás szeszélyeitől.

Én csak azt sajnálom, hogy ezek a borhamisitó urak nem Amerikában kisérleteztek, mert ott egy se fejezte volna be életét ágyban, párnák közt, hanem csüngtek volna, mint a gyümölcs a fán. Mert az olyan ember, a ki millió szőlőmunkásnak a kenyerére tör, csakugyan nem érdemel egyebet.

Azt tartja a mondás, hogy a rossz bortól a bicska kinyilik az ember zsebében. Nohát, a hamisitott bortól is kinyilik, de csak azért, hogy az ember beledöfje a hamisitóba.

De most veszem észre, hogy nem erről akarok én -273- irni. A mi söröző társaságunkat akarom a nagyérdemü közönségnek bemutatni.

Ebben a társaságban mi meglehetősen hangosan szoktunk diskurálni és itélni elevenek és holtak fölött. A kivel valami történt, azt széles mederben szokta előadni s apró kávéházi kalandok Don Juan-féle szerelmi regényekké dagadva szoktak, sörrel vegyest, asztalunkon végighömpölyögni.

Csak az elnökünk, a kiváló fogteknikus hallgatott mindig makacsul és konokul. Csak akkor hallottuk a hangját, mikor snittet rendelt. Igaz, hogy ezt gyakran hallottuk.

Egy izben előadtam a Keleti-tengeren torpedónaszádon tett utazásomat, német tengerészek társaságában s persze fantáziám négy tüzes lova közé odahajitottam a gyeplőt: hadd ragadjanak el.

Előadásom egyik legszenzációsabb pontja az volt, hogy a vihartól egy hétig nem tudván partraszállni, éléskamránk kifogyott s összes élelmünk keleti-tengeri heringekből állt.

Ez ellen semmi ellenvetés se volt. Akkor azonban áttértem a torpedóval folytatott lövő-gyakorlatokra, s azt állitottam, hogy a kilőtt torpedó negyvenöt méter kezdő sebességgel halad.

– Lehet, hogy a Józsefvárosban ötvenegy, – szóltam maró gunynyal, – de nem a tengeren.

– Igaz, hogy vakmerőség tőlem, mert bizony már régen nem is láttam torpedót…

– Látott? Még szép, hogy látott. Tán a kiállitáson tetszett azokat a kis mustra-torpedókat látni…

– Uraim! Rá vagyok szedve, be vagyok csapva, föl vagyok ültetve. Elnök ur, ez közönséges merénylet. Engedi, hogy én itt a vén tengeri farkast játszszam, sőt olyan képet vág, mintha soha Soroksárnál messzebb nem járt volna. Ez perfidia! Ez a barátság? Aztán látott is valamit?

– Nem érdemes róla beszélni. A dulcignói flottademonstrációban vettem csak részt.

– Ebben nem volt nagy szerencsém. Kis-Ázsián, Észak-Afrikán és Dél-Amerikán kivül nem láttam semmit.

Itt már a guta környékezett. És ő hágy itt minket évek óta nagy előadásokat tartani. Megfoszt minket a legérdekesebb kalandok hallásától. Csináltam is rá mérgemben egy irtóztató viccet. Ha tengerész volt, lehetett sorhajóhadnagy; de mivel fogteknikus, most nem lehet más, mint fogsorhajóhadnagy; de mivel sok sört iszik, jogosan csakis fogsörhajóhadnagynak nevezhető.

Azóta nagyon óvatos vagyok külföldi kalandjaim regélésében. És megtanultam azt, hogy a tengerrel való közeli ösmeretség nagyon hallgataggá teszi az embereket.

Egy jóbarátom vacsorát rendezett, melyen részint hires emberek, részint érdekes személyiségek voltak jelen. Vacsora előtt jóbarátom félre hí s egy napbarnitotta szálas fiatalemberre mutat, a ki civilruhában volt.

– Nézd azt a legényt. Tengerésztiszt, most jött haza Kinából. A mellett fogsz ülni. Barátkozzál meg vele, sok érdekes dolgot megtudhatsz.

A nevét is megmondta, de nem voltam képes megjegyezni, mert inkarnátus cseh hangzása volt. Ilyenforma: Krancsenkruncsek. Tessék ebből kiszedni a magánhangzókat s megkapják a nevet. Ugy hangzik, mint távoli puskaropogás.

Nohát, én is kiszedtem belőle, nem ugyan a magánhangzókat, hanem mindent, a mit ő a messze Keleten -276- látott. Nehezen ment, néha harapófogót alkalmaztam, de ment.

Ő a Zenta hajón szolgált, mely a japán partokon cirkált, mikor a boxermozgalom lángra gyulladt. Azonnal Taku alá rendelték őket.

Az egész hajó személyzetét fölvillanyozta a hir, hogy egy kis verekedés lesz Kinában. Egypár bombát vetnek valami városba, néhány copfos alakot főbelőnek, rá nagy ebédet esznek valami főmandarinnál s azzal vége. Senkise álmodott arról, hogy ebből milyen nagy európai összeröffenés lesz.

Az én Krancsenkruncsek barátom, mint kapitányának az adjutánsa, részt vett a haditanácsban is, mely azt tárgyalta, hogy előnyomuljanak-e azonnal Peking felé, vagy még ujabb csapaterősitéseket várjanak.

Ez már azután volt, hogy Seymour admirális, az első segitőcsapattal, kénytelen volt pekingi utját abbahagyni és folyton verekedve visszatérni.

A második segitőcsapat még csak tizenötezer főből állott. Köröskörül égő városok lángjai vörösitették az éjszakát s menekülő kinai keresztények és hittéritők rémitették a vezéreket. A felkelők számát száz meg százezerre tették s az európai tábornokok és tengernagyok közt az a nézet kezdett tulnyomóvá válni, hogy legalább harmincezer ember kell ahhoz, hogy e rettentő birodalom belsejébe nyomuljanak s a követségeket fölmentsék. -277-

Órák hosszu során át folyt a tanácskozás. Minden parancsnok beszélt, csak a japáni tábornok hallgatott. A kis kiszáradt majom, cifra franciás uniformisban, fölfelé metszett szemeivel, türelmesen végighallgatta a szépen borotvált, jól táplált, termetes európaiakat. Végre ő rá fordultak kérdőleg a tekintetek. Ekkor a kicsike fölállt s korrekt angolsággal igy szólt:

– Elvégezték az urak? Jó. Akkor hallgassanak meg engem. Kémeim azt jelentik, s tudják, hogy az én kémeim kitünők, hogy minden percnyi késedelem a követek biztos fölkoncolását jelenti. Másrészt ösmerem a kinait, eleget verekedtem velük. Egy erélyes előrenyomulás elől szétszóródnak s mi könnyü szerrel Pekingbe juthatunk. Én tehát inditványozom, hogy vágjunk neki. Ha pedig önök erre nem hajlandók: én magam is neki vágok a hatezer emberemmel, még pedig azonnal.

Ezzel szalutált és adjutánsaival eltávozott. Az európaiak meglepetve néztek egymásra. Pár perc mulva hallották, hogy a japáni táborban fujják a riadót.

– Ezek az ördöngős fickók nem tréfálnak, – mormogá az angol parancsnok.

– Igazuk van, – szólt a francia parancsnok, – uraim, csatlakozom a japánokhoz.

– Nos, uraim, – szólt, – kimondom az egyhangu határozatot: azonnal megkezdjük az előnyomulást Peking ellen. A beosztást, haditervet mind ösmerik; előre, Isten nevében. -278-

Mindenki helyeslőleg biccentett, az urak némán kezet fogtak és elváltak. Negyedóra mulva az összes táborokban verték a riadót s a fölmentő sereg elindult.

Azt már Rosthornnak a jelentéséből is tudom, hogy annak a kis japáninak, az ő elhatározottságának és energiájának köszönhetik a követségek a megmenekülésüket. Ha csak három nappal később indulnak el, már későn érkeztek volna.

– És önnek volt valami érdekesebb kalandja? – kérdém Krancsenkruncseket.

– Nem. Semmi. Csan-Ting megrohanásában ugyan résztvettünk, de a továbbiakban nekem csekély részem volt…

– Mert három napot a pincében töltöttem s igy elmaradtam és az utócsapathoz osztottak be.

– Oh, dehogy, – felelt a tiszt olyan arccal, mint a kit a kérdések untatnak s boszankodik, hogy ennek a szárazföldi patkánynak elejétől kezdve el kell mondani a dolgot.

– Ugy, hogy mikor a csan-tingi erődöt elfoglaltuk s benne voltunk már, a kinaiak fölrobbantották… Én csapatommal éppen a kazematákban szedtem össze a -279- fegyvereket. Ez volt a szerencsénk. A romok ugyan eltemettek bennünket, de kiástak mindannyiunkat…

– De igen. Két ember megsiketült, egy pedig megőrült az élve eltemetés iszonyuságától…

– Ott. Barátom, én félek az olyan embertől, a kit fölrobbantanak egy várral, a kit élve eltemetnek a föld alá s mindezzel nem dicsekszik.

AZ EGRI REMETE.

Azok, a kik a Nemzeti Szinház előadásán Gárdonyi Gézát kitapsolták, nem is sejtik, hogy milyen különös ember jelent meg előttük.

Magas, sovány, szenvedő, szürke alak. Első pillanatra látszik rajta, hogy az életnek legkeservesebb iskoláján ment keresztül. Éhezett, fázott, csetlett-botlott, tanult, gondolkozott és most itt áll előttünk, mint kész iró. Mint nagy iró, mint minden porcikájában igazi nagy magyar iró.

Az emberekkel való érintkezésben ügyetlen, a lázasan dolgozó, előre törekvő társadalomtól szinte fél. Azért is huzódott félre, a vidékre s csak néha jön le Budapestre, hogy barátaival egy kicsit kibeszélgesse magát.

Lelke roppant érzékeny. És tele van müvészi hajlamokkal. Képet fest, igaz, hogy rosszat, de neki ez a foglalkozás is gyönyörüséget szerez. Szobrot farag s ugyancsak fájna neki, ha Fadrusz kinevetné, – pedig kinevetné. Zongorázik, hegedül s természettudományi problémákkal foglalkozik. Néha megunja az irást s -281- akkor a müvészetnek itt fölsorolt ágaival szórakozik. Még a pipáját is maga rajzolta meg, azután kigyurta agyagból s ugy csináltatta meg valami pipagyárossal.

Az apja is ezermester volt. Az öregnek a nyughatatlan vérét és sokoldaluságát a fia is örökölte. Az öreg gépészféle ember volt és hogy a mesterségét jól kitanulja, fölment Bécsbe. Itt érte az 1848-iki forradalom, a mikor ő is beállt a halálfejes diáklégióba, résztvett Bécs védelmében a császári csapatok ellen, majd a diákokkal együtt lejött Magyarországra. Itt azonban őt fegyvergyárba tették, hadnagyi ranggal és fizetéssel. Mikor a kormány Debrecenbe vonult, a fegyvergyárat Lahner Nagyváradon állitotta föl s azt már ő vezette. Aradig követte a kormányt, ott aztán, zsebében száz forinttal, oláh kocsisnak öltözve menekült ki a halál hálóiból, a melyeket ott fontak-kötöttek a világosi katasztrófa után. Visszament Bécsbe, a hol egy gyáros barátja bizonyitványt adott neki, hogy a szabadságharc éveit ott töltötte. Talán ott is marad, ha a Jankovicsok le nem hozatják Szőllős-Györökre, Somogy vármegyébe, hogy egy gőzmalom terveit készitse el s a gépezetet állitsa be. Itt érte az apát egész életében a legnagyobb baj: egy ujfajta malomkereket talált fel, mely a rajta lezudult vizet megint visszaviszi oda, a honnan ujra a kerékre folyhatik. Erre a találmányra, mely geniális volt, zörgött és forgott mint a fene, csak éppen a vizet nem akarta visszavinni oda, a honnan jött, az öreg minden pénzét ráköltötte s ezért megmaradt szegény embernek.

Gárdonyi Géza Agárdon, Fejérmegyében született. -282- Elvégezett három gimnáziumot, aztán a tanitóképző-intézetbe adták Egerbe, – mert apja már akkor Borsodban lakott.

Tizenöt éves volt, mikor apját elvesztette s ekkor szakadt rá a nyomoruság. Csuda, hogy keresztülgázolt rajta, mert ifjukorában semmit se árult el a benne lakozó nagy tehetségből. A tanitóképző-intézetben együgyü fiunak tartották s csak az irodalom tanára vigasztalgatta néha, nem azzal, hogy lesz belőle valami, hanem azzal, hogy ne busuljon, meg fogja tudni keresni a kenyerét.

A mit itt emlitettem, ez volt az összes iskolája: a többit mind magától tanulta. Elsajátitotta az angol, francia, német nyelvet s többféle müvészetben tett szert annyi jártasságra, hogy kellemesen töltheti velük az időt.

A Dunántul több vármegyéjében tanitóskodott s élt a parasztemberek közt, fönnhatóságuk alatt. A Göre Gábor alakját a Somogy-vármegyei Karádról hozta.

Itt, mikor tanitónak megválasztották, a lakásának az ablakai mind be voltak törve. Mig a nyár melege tartott, rendben volt a dolog, de mikor a hüvös őszi szelek kezdtek fujni: elment a nevezetes biróhoz.

– Dehogy nem, ha muszáj, – vigasztalta a biró, – de mivel vasárnap van s ha már nálam van: maradjon itt tanitó ur ebédre. -283-

Gárdonyi persze szivesen vette a marasztalást. Akkor tiz forint havi fizetése volt, mint segédtanitónak. Az ebéd tárkonyos bárányfejlevessel kezdődött, malacpecsenyével folytatódott és pogácsán végződött. Hozzá jó, finom vörösbor.

– Lássa, biró uram, – szólt Gárdonyi, – ennek az ebédnek a költségén nemcsak a tanitólak, de az iskola összes ablakait is ujra meg lehetne csináltatni.

– Hisz nem azt mondtam, hogy a biró szegény, hanem hogy a község szegény. Nekem, hál’ isten, van mit apritani a tejbe.

Gárdonyit roppant tudományszomj bántotta, de ehhez könyv kellett volna. A könyv pedig olyan luxustárgy, melyet egy tanitó csak a legritkább esetekben engedhet meg magának. Elhatározta tehát, hogy meggazdagszik. Miből lehet legkönnyebben meggazdagodni? Természetesen abból, ha az ember a tanitóknak egy naptárat csinál. Ezt minden tanitó megveszi s dől a pénz, mint a parancsolat. Ezt a nagy tervet főzve agyában, kis falujából fölment Győrbe, hogy ott kiadót keres az eszmére, a mit ő ugy értett, hogy még egy halandót boldoggá tesz. Elment ahhoz a laphoz, melybe irogatni szokott (mert mint tanitó kezdte már a tollat forgatni). Ez aztán azt az ajánlatot tette neki, hogy maradjon ott munkatársnak, hárman vannak a laphoz, mindegyikre esik ezerháromszáz forint fejenként és évenként.

Ezerháromszáz forint! Gárdonyi elszédült, mikor -284- ezt a summát hallotta. Ime, a szerencse egyszerre üstökön ragadta. A Tanitók Naptára az egyik főnyeremény. Ez az ajánlat a másik főnyeremény. Természetesen azonnal fölcsapott s a tanitóságnak örökre hátat forditott.

Jó ideig dolgozott ott potom pénzért, végre türelmét vesztette s megszólitotta a szerkesztőt:

Gárdonyi vállat vont és továbbra is ott maradt. Nem történt semmi, csak az egyik főnyeremény esett a kutba.

A tanitók naptárát is megcsinálta, de a százasok nem nagyon tódultak be hozzá. Maradt az, a mivé őt a végzet predestinálta: szegény ember. Most már szegény iró.

De a meggazdagodás vágya nem hagyta őt nyugodni. Két nagy eszmét sütött ki e végből: az egyik volt az Öröknaptár, a másik a Pokol.

Az Öröknaptár állt egy fali kalendáriumból, a melyből nemcsak előre, de hátra is ki lehetett számitani -285- az időt. Meg lehetett belőle mondani, hogy a mohácsi csata mely napra esett, viszont azt is mutatta, hogy 1920-ban mikor lesz husvét.

De ezt csak Gárdonyi tudta belőle kimutatni. Kivüle nem találtam még egy embert, a ki eligazodott volna rajta.

A Pokol, Dante Poklának körképileg való bemutatása, jó eszme volt, de csekély anyagi eszközökkel, kontármódra valósitották meg ezt az eszmét.

Gárdonyi az előkészületek alatt boldog volt: nemcsak müvészi föladatot végez, hanem egy világraszóló vállalatot is megvalósit.

Ez se sikerült. Sőt a vállalat adósságainak egy része az ő nyakába szakadt. Akkor menekült el végképp a fővárosból s kifáradva, megtépve az élet küzdelmeitől, letelepedett Egerben.

Fönt a hegyen, a legfélreesőbb helyen, csupa szegény ember közt, vett egy kis parasztházat, s azt lassankint kicsinositotta, fölépitette magának.

Ki lehet ez? Urnak látszik, de nem lehet az, mert akkor lent laknék a városban a porban, a sárban, nem itt a parasztok közt fönn az egészséges jó levegőn, a zöld pázsit közt.

Mit keres itt, a hol régente a bünösöket akasztották? A hol hajdan a hóhér is lakott?

Nézték, hogy mit csinál. Pipál a kertben, nagy könyvekből olvas, egyebet nem tesz egész istenadta nap. -286- Egyszer aztán valaki kisütötte, hogy iró és a város dolgait irja, a miért kap havonkint huszonöt forintokat.

Gárdonyi a kapu elé hársfákat ültetett s leste, hogyan nőnek. Egerben nem ismerkedett meg senkivel és senki se sejtette, hogy ki az a magányos alak, a ki az akasztott ember dombjáról csendesen pipázgatva néz le Dobó régi városára.

Egy éjjel aztán Gárdonyi arra ébredt, hogy a háza előtt levő padon egy ember ül és énekel. Azt énekli, hogy:

Aztán a hangos ismeretlen abbahagyja a nótát és elkezd zsörtölődni a zsidóval, a ki tizenkét krajcárért adott neki pálinkát s mikor többet akart inni, hitelbe, kidobta a kocsmából. Mikor az ügyét elmonologizálta, ujra kezdte a nótázást igy:

Aztán ujra a kocsmáros lelketlen eljárásának ecsetelése következett, prózában. Ekkor már Gárdonyi felöltözködött és kiment.

– Hallja, barátom, miért énekel az én ablakom alatt? Nem tudok aludni. -287-

– Már, kérem, ez itt köztér, itt tehetek, a mit akarok, az ur ebbe nekem nem parancsol.

Ez az eset, meg az a körülmény, hogy hársfáit a tehenek leették, kitördelték, arra birta Gárdonyit, hogy a várostól megvásárolja és bekerittesse a háza elejét.

Ekkor jöttek csak rá, hogy ki az a Robinzon ott fönt a szegény emberek során: a város odaadta neki a ház elejét ajándékképpen.

Azóta dolgozik ott vigan és zavartalanul. Milyen eredménynyel, mutatja A bor és a török világból vett nagy történeti regénye: Az egri csillagok.

Abból az alacsony, nádfödeles parasztházból a magyar irodalomnak még számos gyöngyszeme fog kiperegni.

A MAGYAR FŐVÁROS.

A napokban meglehetősen goromba levelet kaptam Lipcséből. A levéliró a Pester Lloyd-ban olvasta, hogy a fővárosi közgyülésen a német szinház ellen agitáltam és szavaztam, s ezért hálátlan Kossuth-kutyának nevez, mert, – ugymond, – ön a németeknek köszönheti európai hirnevét, mert munkáit a német nyelv révén forditották le idegen nyelvekre, s igy került bele a világirodalomba. Hát ez ugyan nem igaz, mert Horn Emil (francia), Schumacker (dán), Mayerhoffer (cseh) és Sarapov (orosz), direkt magyarból forditottak le az illető nyelvre, de föltéve, hogy a levélirónak van igaza, mi van akkor? Én legyek hálás azért, hogy a munkáimat sziveskedtek leforditani, kiadni és belőlük esetleg pénzt bevenni? Vagy jók voltak ezek a dolgok, vagy rosszak. Ha jók: az illető lapoknak használtak, ha rosszak, ostobaság volt leforditani. Elösmerem, hogy erkölcsi hasznom van belőle, de az anyagiakat a jó németek tisztán maguknak tartották meg. Egy világhirü német cég is alkudozott velem egy kötetre s e közben azon óhajának adott kifejezést, hogy legjobb szeretné, -289- ha ingyen odaadnám neki. A mire ezt feleltem: Szegény és kicsi hazám elég jól fizet, semmi okom sincs a nagy és gazdag Németország számára ingyen dolgozni. Erre aztán küldött – hetven márkát. A magyar irodalmi cikkeknek óriási exportja van Ausztriába és Németországba, de ez tisztán a forditók üzlete. Én csak egy korrekt forditót ismerek: Binder Jenő késmárki tanárt, a ki mindig előre kikéri az engedélyt, utólag pedig kéretlenül mindig megküldi a kapott honorárium egyharmad részét. Hogy miért teszi, mikor ha nem tenné is, az ördög se zaklatná érte? Nem tudom. Ugy látszik, gyógyithatatlan becsületességben szenved.

Oscar von Krücken, a ki a magyarból németre való forditást valóságos gyáriparrá fejlesztette (a munka egy részét, azt hiszem, gépekkel végezteti) a megmondhatója, hogy én a forditásokért soha követelésekkel nem léptem föl, legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy ha Krücken urral találkoztam, mint az Alföldön mondják, a fenével etettem őt. De az ellen már élénken tiltakoznom kell, hogy ezen a cimen még én viseltessem mély hálával Németország iránt és hozzájáruljak a német import elősegitéséhez.

Először nekik tudniok kellene, hogy velünk háromszáz év óta minden gazságot a németek nevében követtek el. Az tehát természetes, hogy nem kedveljük őket és félünk a befolyásuktól. De hát szereti őket a dán, a francia, az orosz? Gyülöli. Pedig egyiknek se vétettek -290- annyit, mint nekünk, – ők vagy azok, a kik ránk uszitották őket, itt nem feszegetem.

Másodszor, ők azért is hálátlanoknak tartanak bennünket, hogy ő tőlük vettük át a kulturát, s most szabadulni akarunk tőlük. Soh’se hallottam, hogy az olaszok ilyesmit a németeknek a szemére lobbantottak volna. Pedig volt idő, mikor a mai professzorok ősei félmeztelen barbárok voltak, s csak lassan civilizálta őket át a római kultura. Köztünk és köztük csak az a különbség, hogy mi később léptünk bele a civilizációba, mint ők. De minket azért ugy leckéztetnek, mintha mi a turóscsuszát ma is nyereg alatt puhitanók, az európai civilizáció pedig nem Kis-Ázsiából és Egyiptomból, majd Hellaszból és Rómából indult volna ki, hanem Ottakringben, Hernalsban vagy Oberhollabrunnban találták volna föl.

Egy elfogulatlan német emberrel találkoztam egész életemben. Diplomata volt. Ez azt mondta, hogy Németország jól van lakva, Elzász-Lotharingia volt az utolsó falat. Van még neki mit megemészteni Pózenben s ujabb hóditásokra Európában nem gondol. Gyarmati politikát csinál, hogy kivándorlóit elhelyezze, de a birodalom határán kivül lakó németekkel nem foglalkozhatik. Legkevésbbé a magyarországi németekkel. A legrövidlátóbb politika volna a magyarországi németekkel német faji politikát csinálni, nekik egész erejükkel a magyar hegemóniát kell támogatniok, mert ha ez meggyengül, akkor a szlávok kerekednek ott felül s akkor jaj a németeknek. De csapás ez Németországra nézve -291- is, mert a mely pillanatban nem a magyar elem vezet, Szent István országa megszünik a német birodalomra nézve megbizható politikai szövetségesnek lenni. A magyar németek s a magyarok fogjanak össze és csináljanak magyar nemzeti politikát, magyar faji politikát, hogy igy az egységes államot örökre biztositsák s a nyugalmat, a békés fejlődés föltételeit utódaiknak biztositsák. S akkor az ország Európa bármely államára nézve mindig becses és keresett szövetséges lesz.

A mit itt irtam, ez évek óta szóról-szóra le van irva a berlini Hotel Kaiserhof levélpapirosán. Eltettem akkor, melegiben leirva, hogy majd egyszer, ha szükség lesz rá, előveszem.

Az, hogy nekünk a német érdekek szempontjából is itthon soviniszta magyar politikát kell folytatnunk s a nemzeti államot az egész vonalon kiépitenünk. De ezt mi csak szóval teszszük, szóval se mind. Hogy a hazai németek nagy része pedig hogyan gondolkozik a dologról: arról se beszéljünk. Elég az erdélyi szászok példájára hivatkozni, a kik lapjaikban és gyüléseiken kétségbeesett harcot folytatnak a magyarositás ellen, e mellett szakadatlanul oláhosodnak. Nem egyszer jártam köztük. A hol az oláh kőházban lakik és kőtemplomban imádkozik: az mind szász pusztulást jelent. Oláhul minden szász tud, magyarul legföljebb ha tiz-huszezer a száznyolcvanezerből. De azért ők mi ellenünk izgatnak, s nagynémet tendenciákban nevelik ifjuságukat. Amszterdamban láttam egy szindarabot, melyben a -292- normannok egy cölöphöz kötött kelta harcost földdel lassanként eltemetnek. A kelta ég felé emelt szemmel, vad dalokban bucsuzik el pogány isteneitől. Ez a szász politika. Németországra szegzett tekintettel harsogják a Deutschland, Deutschland über alles-t, az oláh föld pedig lassan-lassan betemeti őket. Ma-holnap már csak a fejük, az intelligencia áll ki a földből.

A mi városatyáinkat nem penetrálja az a fölséges gondolat: nemzeti főváros, egy millió lakossal. Ez a magyar nemzet örökkévalóságát jelenti, még az esetre is, ha Gurko tábornok parancsol a budai várban.

Az elemi iskolákban németül tanitanak, a templomainkban németül prédikálnak, a kereskedők nagy része németül vezeti az üzletét, minden hordár, kocsis, de különösen minden kaputos ember tud németül s a pestiek nagy többségére nézve magyar nyelv – német nyelv, magyar könyv – német könyv, magyar szinház – német szinház teljesen mindegy.

Most a magyar és német kultura egyensulyban tartják egymást. De hátha ez az egyensuly a német javára fölbillen? Akkor vajjon nem az is mindegy lesz a lakosságnak: Magyarország-e vagy Németország?

Nézzétek, milyen félénken kerülgeti a főváros a német nyelvnek iskoláinkból való kiküszöbölését. Mikor -293- minden okos ember belátja, hogy az elemi iskolák tanulóit, kik tizféle nemzetiséghez tartoznak, ott kell kezdeni magyarrá gyurni s ugy megtanitani magyarul, a hogy a jász-kun gyerekek beszélnek. Mert ez a pesti magyar nyelv, a mit nemcsak az iskolákban, hanem már a felnőttek is beszélnek, utálatos, magyartalan, inkorrekt, tele zsidó és német forditásokkal. A főváros elemi, polgári és ipariskoláiban a fősulyt a magyar nyelv (nem a nyelvtan) kitünő tanitására kell fektetni s erre kell a legtöbb időt szentelni.

Ha Budapesten minden ember magyarul beszél, imádkozik, számol, kereskedik és kaláberez, ha a német müveltség olyan szerepet fog nálunk játszani, mint Németországban, Olaszországban, vagy nálunk a francia müveltség: akkor épp oly tárt karokkal fogadom a német szinészetet, mint most a franciát.

A müvelt német és olasz ember megért és élvez egy francia előadást vagy könyvet, de azért minden porcikájában, minden leheletében német, illetőleg olasz. Nálunk a müvelt ember kétnyelvüvé válik. A német müveltség lefogva tartja bennünk a magyar müveltséget. Hát nincs jogunk nekünk minden eszközzel a magyar kultura kizárólagosságán dolgozni?

Olyan viszonyokat kell Budapesten teremtenünk, hogy a ki magyarul nem tud, egy falat kenyeret ne tudjon itt kapni. Akkor nem hoz ránk veszedelmet semmiféle idegen invázió. Mert akkor csak szórványosan jöhet s nem mételyez meg bennünket.

A multkor két villámos fölszerelő dolgozott a házban -294- s mivel németül beszéltek, megszólitottam őket. Kisült, hogy vesztfáliak s tiz év óta vannak Budapesten.

Most erre egy másik példa. Egy felsővidéki vármegyében meglátogattam egy főszolgabiró barátomat, a ki elvitt egy tót gyülésre. A mint a tótok látták, hogy ott a főszolgabiró, angolul folytatták a tanácskozást, a miből az én kedves barátom egy kukkot se értett.

Ime, ezek a tótok Magyarországon születtek, itt éltek 25, 30, 35, 40 esztendeig, sok volt közülök, a ki évekig dolgozott Budapesten, de magyarul egy se tudott. Három-négy évi Amerika azonban megtanitotta őket angolul. Mert ott érzi, hogy muszáj neki angolul tudni, érzi, hogy haszna van belőle, ha tud.

Érzi-e a magyarul tudás szükségességét a mi országunkban vagy fővárosunkban? Nem, mert mi gyáva, lágy, megalkuvó, gyönge önérzetü, idegen kulturák által dezorganizált nemzet lettünk, mely hatalmával nem él és kétségtelen jogait nem érvényesiti.

A magyar érzék hiányának és a nem-gondolkozásnak égbekiáltó példája az, hogy a budapesti ügyvédek, a hires magyar ügyvédi kar, még ha képviselők is, a táblájukra szükségesnek látják kiirni: Landes- und Wechselgerichtsadvocat. A mire csakugyan nincs semmi szükség. Hát akkor mit mondjunk a kereskedők kétnyelvü cégtábláiról? Nézzék meg Zágrábot: az egész városban tisztán horvát minden fölirat. -295-

Szóval egy fényes, pompás levantei város vagyunk mi. Szaloniki, Drinápoly. Valamint ott, ugy nemsokára nálunk is mindig lesz egy francia operett-társulat, német dráma, orfeum vagy piszok zengeráj (ez a legutóbbi az ő tömeges és utálatos grasszálásával már is európai specialitássá teszi Budapestet), olasz cirkusz stb. Husz év alatt aztán a cseh, német, morva, olasz, tót elem folytonos beözönlése révén undoritó kis Bábeltoronyi gyülekezet lesz itt, melyben magyart csak akkor látunk, ha Barnum elhoz egyet Amerikából mutogatni.

A CSENGŐDI PUSZTÁN.

Megint csak Dankó Pistáról szól az ének, a ki most keresztül-kasul barangolja az országot, hogy magyar daltársulatával előadásokat rendezzen. Az is az ő különös szerencsétlensége, hogy mindenütt Barnum után jár s igy az ő vállalata csak annyit ér, mint mikor valakinek az orra előtt learatják a termést és neki csak a tarlózás jut.

Dankó Pistát néhány iró-barátjának a szeretete és pártfogása hozzájuttatta ahhoz, hogy megtámadott tüdejét télire San-Remóba vihette, az áldott lelkü Cirfusz magyar doktor kezelése alá. Furcsább betege Cirfusznak még nem igen volt, mint Pista barátunk, a ki először is nem hitte, hogy neki tüdőbaja van, tehát folyton cigarettázott. A szó szoros értelmében elrágott ötven-hatvan cigarettát egy nap, s nemcsak a füstöt, de a dohányt is lenyelte. Végre aztán Cirfusz megmondta neki, hogy San Remo-ország kizárólag a külföldi mellbetegek gyógyitására van berendezve, abból él, s azért a szabályok megsértését államellenes kihágásnak tekintik és szigoruan büntetik. Erre Dankó abbahagyta a füstölést, -297- igaz, hogy a komponálást is. Csakhogy akkor már tiz szép dala készen volt.

Mikor meggyógyulva hazajött, erre a tiz dalra társulatot szerzett s megkezdte első országos körutját. A vállalkozást fényes siker koronázta. Nyár közepére már négyezer forint tiszta vagyona volt. Ekkor megszüntette a körutat és hazajött. Augusztus havában, rekkenő melegben, gyönyörü prémes bundában állitott be közénk. Mert hát telt. A pincér alázatosan hajlongva akasztotta a fogasra s megrendelés nélkül hozott Dankónak egy Chateaubriand-sültet, mert ez az étlap legdrágább tétele. Vacsora után Dankó három feketét ivott, mert a vagyon kötelez s a kávésoknak is csak kell élni.

Ösmertem egy embert, a ki ötezer forintot örökölvén, beült a kocsmába s addig ivott, mig a pénznek a nyakára nem hágott. Különben szerencsés fickó volt, mert mikor az utolsó forintra került a sor, megütötte a guta s igy nem érhette meg az elszegényedés keservét. A hálás kocsmáros megfestette az arcképét és emlékkövet állitott a sirjára.

Dankó nem tett ilyen bolondot. Neki nem a szerencse szerezte a pénzt, hanem szorgalma és tehetsége. Tehát meg kell becsülni.

Mit tesz az ember a pénzével, ha megbecsüli? Ingatlanba fekteti. Mert a pénz elröpül, de az ingatlan nem röpül el. Dankó elhatározta, hogy birtokot vesz. Mert csak az az ur, a kinek birtoka van. A ki reggel a tornácról pipaszárral dirigálja – nem a daltársulat kóristáit, hanem a négyökrös béreseket, a mint szántani -298- indulnak. A ki tizenegy órakor befogatja a két sárgát és kimegy megnézni, hogy halad a munka. A ki este belátogat a szomszéd kis városba vacsorálni s miután egy-két nótát elhuzat, öt pengőt ád a cigánynak. Ez izgatta őt különösen. Az ingatlanok ura, mikor néhai kollégáit támogatja.

Eleinte ugy számitott, hogy valami szegény mágnástól megveszi a birtokát, s beül grófnak. De hát ez nehéz volt, mert a legszegényebb gróf se akarta a birtokát ötven-hatvanezer forintot alul odaadni.

Egy este azonban nagy diskusszió volt a vacsoraasztalunknál. Szőlőpártra és buzapártra oszoltunk. A szőlőpárt a mellett vitatkozott, hogy sokkal jövedelmezőbb a szőlővel való bibelődés s a népnek hibája az, hogy csak a buzatermelést tartja hozzá méltó foglalkozásnak.

Dankónak ez szeget ütött a fejébe s másnap már szőlőszeti könyveket vett, hogy ezt a foglalkozást egy kissé tanulmányozza. Rapszódikus elme lévén, a könyveket hamar elhajitotta, hogy a kivitelhez lásson.

Magánértesülések nyomán Kis-Kőrösre vitték léptei, hol egy nyolcholdas, szőlőnek való homokbuckaterületet kináltak neki.

Dankó finom, érzékeny poétalélek s igy nem csuda, hogy Kis-Kőrösön első dolga volt Petőfi szülőházát megtekinteni. Sokáig elmerengett imádott költője szülei háza előtt, azután kiballagott Csengődre, mely puszta onnan valami fertály órányira van.

Elmerengett az utca porán, melyben a gyermek -299- Petőfi játszott; elandalgott az öreg fákon, melyek a kis szoknyás Petőfit szaladgálni látták, s szinte restelte, hogy ő ilyen jó módban van, földet készül venni, mikor a nagy költő egész életében nyomorgott.

A mint halad a sikon, a széltől ingatott vadvirágok közt, észreveszi, hogy az ut mellett egy öreg juhász hever és könyvet olvas. Dankó megáll.

– Birkausztatás után megtalál a tekintetes ur Kis-Kőrösön a Bozsik Pál kocsmája mellett, a zöld keritésen tul. -300-

Dankó tovább haladt. A vincellérje már megvolt. Ehhez az emberhez most már muszáj volt szőlőt venni. Egy vincellér, a ki Petőfit olvassa: ez is unikum a maga nemében.

Ilyen hangulatok után természetes, hogy Dankó megvette a nyolc hold buckát, melynek nagyrészén csak kutyatej és rokonai termettek. A kisebb része már kész szőlő volt, egy kis présházzal. Egy elhagyott szögletben vadrózsabokor virágzott.

Ki is fizette rögtön a gazdának készpénzzel. A gazda nagyot bámult. Mekkora ur lehet, a ki rátákban is törleszthetné, mégis egyszerre fizet. Le is vette rögtön a süvegét, aztán fölhuzta a csizmáját, de csak azért, hogy a pipáját belesülyeszthesse. Tudja ő, mi az illendőség.

Aztán ügetett be a városba borért s üzent a pusztai szomszédoknak, hogy jőjjenek áldomásra.

Dankó pedig kéjes érzéssel végigsétált a birtokán. Minden bólongató virágszálnak külön visszaintegetett, mintha mondaná: Bizony változás történt, uj gazdát kaptatok. Hát csak igyekezzetek!

Végignézett a napfényes sikon. A maga földjéről nézett végig. S hálát adott az Istennek, hogy ennyire megsegitette őt. Ugy érezte, mintha kótára nem szedhető dalok százai fakadnának lelkéből és repülnének az ég végtelensége felé. Csodálatos harmónia fogta el egész lényét. Boldog volt. -301-

Valami szomszéd fán elkezdett csicseregni egy madár, mintha az uj gazdát üdvözölte volna. A présház eresze alatt a fecskék csevegtek. Talán a nagy eseményt, a vételt tárgyalták.

Dankó lassu léptekkel bement a házba, a lócára feküdt és fáradtan elaludt. Érzései, benyomásai leverték lábáról, összetörték gyöngéd lelkét.

Mire fölébredt, már ott voltak a szomszédok és egy hordó bor körül csoportosultak. Várták a nábob ébredését.

– Nagyságos ur, nem azért szólok, mintha jussom volna. Kifizette, megittuk az áldomást, vége van, semmi közöm hozzá. De lássa, a nagyságos ur gazdag, én meg szegény ember vagyok… Kérnék valamit.

– Ezt a diófát itt a présház előtt az apám ültette. Alatta is halt meg. Adjon nekem a terméséből minden esztendőben egy zsákkal…

Miért hallgatott Dankó? Azon járt az esze, hogy ha neki olyan öröm volt az, hogy szerzett, milyen bánat lehet ennek a parasztnak, hogy veszit, hogy kénytelen ott hagyni apái kis földjét, melyet munkájuknak verejtékével öntöztek… -302-

A gazda megörült és vigan ivott és itatott tovább. Mikor már jól be volt borozva, megint Dankó elé járult.

– Ne tessék haragudni. A felső részbe, a hol a vadrózsabokor van, egy kis fiam van eltemetve. Ne tessék kidobni onnan…

Ezzel elfordult. Ha a paraszt egy kicsit kéri, rögtön visszaadja neki az egész birtokot. Mi lesz ebből a barna arcu földmivelőből, ha elszakad a földtől, melyben apja diófája áll s melyben gyermeke porlad? Elzüllik.

Esteledett. Dankó Kis-Kőrös felé indult. A nép elbucsuzott tőle, de elkisérte.

És akkor rágyujtottak a nótázásra… és Dankónak nagyot dobbant a szive… az ő nótáit énekelték. És ő magába mormogott:

– Nem, én nem vádolhatom magam. Én nem fosztogatom őket. Pénzt is adtam nekik, dalt is. Testi jót, lelki jót adtam nekik. -303-

S ujra visszatért lelkébe a harmónia. Lassan haladt tova a félhomályu pusztán s már csak messziről szállt felé a dal, mely egykor szivéből fakadt s ime, a nép ajkán örök életet él.

A NAGY TŰZNÉL.

A mult éjjel szobámban ültem csendesen és nézegettem Dayot nagy képeskönyvét, mely a porosz-francia háboruról, Páris ostromáról s a kommün rémuralmáról fönnmaradt művészi illusztrációkat közli. Éppen a kommün rémuralmát forgattam, a köztársasági kormány harcának történetét a lázadó párisi községtanács ellen. A Mont-Valérien-erődben lábhoz tett fegyverrel és kárörvendő arccal áll a német, lent pedig az égő Párisban, melynek lángjai az egekig csapnak, a franciák gyilkolják egymást oly vad dühvel, a minőt a poroszok ellen sohse fejtettek ki. A mészárlást, az óriási tüzet ábrázoló képek mintegy megelevenednek előttem s borzadva forgatom a lapokat… S ekkor lámpásom elhalaványodik, ablakomon pedig biborpiros világosság ömlik be.

Még előttem állottak a párisi városházának, a Tuilleriáknak, a hadügyminisztériumnak égését ábrázoló, szinte pörzsölő hűségü képek, – s most itt áll előttem igazában egy égő város képe. -305-

Késő éjjel van, fantasztikus, rózsaszinü fényben usznak az elhagyott utcák.

De már kezdenek elevenedni. A tömérdek kávéházból tódul ki a mulató nép, egy percig kábultan néz a fénybe, s aztán elkezd feléje rohanni.

S nekem eszembe jutottak a sötét óceán fölött a new-yorki világitó torony felé meredt szemekkel, szinte hipnotizálva repülő éjjeli madarak.

És eszembe jut a sok nyári bogár, mely láthatatlanul lappang a sötétben, de mikor a lámpást meggyujtom, százával rohannak oda, s a fény bűvös körétől nem tudnak megmenekülni.

A beteg éjjel kétszeresen szenved, s a hajnalt ugy lesi, mint a mely megváltja őt a szenvedésektől. Az éjjeltől pedig ugy remeg, mintha a homályban a halál leselkednék rá.

Fussunk a világosság felé! Fussunk, emberek! Ti koldusok, kik rongyaitokban dideregve alusztok a sétaterek padjain, a Dunaparton, a ligetben, a vasuti hid alatt: gyertek melegedni.

Ti álmodozók, kiknek a világosság, egyenesség az ideálotok: gyertek, hadd ittasodjék meg lelketek, -306- mialatt szemetek iszsza a tűz irtóztató fényét, mely elüzi az éjszakát.

Már az egész tető lángban áll, s az emeletek (hat van!) egymás után szakadnak le, nagy robajjal.

A mint egy terem meggyulad, a tüz ereje megolvasztja az ablakot, s egyszerre mintha ágyuból lőnék ki, iszonyu lángoszlop tör ki sisteregve a nyiláson. A lángoszlop nyomán, mint egy ujonnan támadt kráterből a láva, folyik ki az olvadt liszt.

Ezer meg ezer ember áll ott a világosság körében, s rémülettel vagy csodálattal tekint a félelmes elembe.

Most jönnek a kötelesség emberei. A rendőr és a tüzoltó. Mig a rendőr helyet csinál, a fekete sisakos alakok leugrálnak kocsijaikról s óvatosan munkához látnak. Mint olyan emberek, a kik óriást készülnek megtámadni.

Futólépésben jön a katonaság, pár perc mulva feltüzött szuronyok villogó sora szoritja vissza a néptömeget.

S ekkor látom az apró, fekete alakokat megjelenni és mozogni a tüz közvetetlen közelében.

Nekünk száz lépés távolságra ég az arcunk s fáj a szemünk, ők pedig odakusznak tizenöt lépés távolságra, magukkal hurcolván egy óriás kigyót, a vizvezető csövet.

Egy, kettő, három tüzoltó fényes szillhuettje -307- jelenik meg. S megdobbannak a szivek: ezeknek talán otthon feleségük, gyermekük alszik, mitsem sejtve, a fönntartójuk pedig lépésről-lépésre közeledik a halálhoz.

Néha az, a ki legközelebb van a tüzhöz, fölemelkedik, ilyenkor végiglocsolják egy távolabbi csőből; a pára csak ugy dől ki belőle.

Most az egész tető ingadozik. A vészsíp megszólal. A ki tüzoltó meghallja, hátrál. Egyszerre a tető beomlik. Mind a hat emelet végig, le a földig beszakad. A lángtenger ugy vág föl egyszerre az égre, mintha a malomból egy lángszárnyu óriási tüzes sárkány röpült volna föl, lebegtetve vörös testét. Mindenki rémülettel tekint rá, tán a tüzisten táncol, tombol ott vad jókedvében. Szikramilliárdok usznak a levegőben. Most már egy tüz az egész malombelső.

S a tüzisten mulat. Megmutatja, hogy ő mennyi szinből van összerakva. Itt vörös, ott narancssárga, amott tiszta fehér a láng. Közbül zöld és kék csillagok, pettyek jelennek meg. Mindenféle sávokra van hasitva a tűz. Vagy talán csak a szemünk káprázik?

Mint egy tele zsák, hull le előttünk egy elájult tüzoltó az alacsony gépház tetejéről. A mentők odasietnek. Minden oldalról vezetik elő a sebesülteket. Összeégett ruhában, lepörzsölt hajjal, megégett arccal, kézzel tántorognak elő a halálra fáradt, elcsigázott tüzoltók, a kötelesség áldozatai. Meglocsolt, forró ruhájukból csak ugy dől ki a pára; szinte kapkodnak a friss levegő után.

Dermedtség futott végig mindenkinek a tagjain. A vad tüzisten ime halálos áldozatokat követelt. Egy perc: s az egész, ezrekre menő tömeg tudta a hirt. A megdöbbenés moraja futott át az embereken, aztán mély csönd lett s irtózattal néztek a sisteregve, pattogva, búgva táncoló lángtengerre.

Mindezt megteszi, ha az ember megfékezi, megszeliditi és igájába hajtja. De jaj az embernek, ha egy pillanatra kiszabadul és urrá lesz. Rombolja, pusztitja urait.

Ime, itt előttünk megöltél két erős férfit, agyonfojtottad őket tüzes karjaiddal. Ennek a két férfinak az élet szegényes jelent, bizonytalan jövőt adott; de mégis megvolt bennük az, hogy habozás nélkül mentek be a halál torkába, mikor a kötelesség ugy parancsolta.

Le a kalappal emlékük előtt! Itt, a hol oly kevesen teljesitik kötelességüket és mindenki a más ajtaja előtt söpör!

Keressétek meg hamvaikat, szedjétek össze, s temessétek el pompával. De kérünk a temetésére egy minisztert -309- és egy polgármestert is, mert ez épp ugy dukál ezeknek a névtelen halottaknak, mint a neves semmiségeknek.

… Azt mondják, nincs baj, mert a gőzmalom biztositva van. De én azt mondom, baj van, mert az özvegy és az árva nincs biztositva.

A BUR TOKÁNY.

A minap a mi rendes társaságunk együtt ült a rendes kis kocsmában, melyben minden este eszméket és kabátokat szoktunk cserélni.

A társaságnak egyik legérdekesebb tagja a bur báró, Luzsénszky Félix, kinek hatalmas, hosszu, száraz, az erőteljes bajusz által is jellegzetessé tett alakját nemcsak a fővárosban, de a vidéken is jól ismerik, fölolvasásai révén.

Mikor kitört az angol-bur háboru, a báró otthagyta nyugalmas hivatalát és lement Afrikába verekedni. Ősei mind jó verekedő, vitéz lovagok voltak, a kiknek éles kardcsapásai alatt sok német és török harapott a fübe, a régi rossz időkben. Ő benne is megvan ez a nyughatatlan vér. S a mint az első alkalom kinálkozott, azonnal megragadta, hogy behunyt szemmel a harci kalandokba rohanjon.

Abbahagyni a tespedést, érdekesen, változatosan élni, s ha ugy van megirva, szépen meghalni: ez vezette az öreg burt, a ki már tul volt a negyven éven, mikor fegyvert ragadott a bur szabadságért. -311-

Mi mindnyájan szeretettel nézünk az öreg burra, a ki áldott jó ember, önfeláldozó, hős s a mai enervált világban a régi magyar energiának, s az életet, vagyont, mindent kockára tenni képes magyar urnak egyik legutolsó példánya.

Csakhogy az ilyen karakter nem érvényesül a békében; a hol sokszor a szemtelenséget veszik bátorságnak, a gyávaságot pedig az elvek köpenyegébe burkolják.

Tehát Félix báró megjelenik a mi kocsmánkban, s rendel magának egy porció gulyást.

– Ej, de válogatós vagy, – szólt bele egy másik bur harcos, – neked már csak akkor izlik a tokány, ha az angolok golyózápora közt eszed?

Már az angolok benyomultak Transzválba, sőt Pretóriát is elfoglalták. A bur csapatok és az idegen kommandók pedig a Pretória-Lorenzo-Markezi vasutvonal mentén hátráltak Dalmanuta felé.

Egymás mellett hátrált Simon Vilmos magyar katonatiszt németekből álló kommandója és Luzsénszky Félix magyar csapatja.

Augusztus hónap, vagyis tél közepe volt. Nappal forróság, éjjel olyan hidegség, hogy a dér fehérré tette a mezőket s ropogott a lábuk alatt.

Este mindig tábort ütöttek és sátrak alatt háltak, miután a szekereken magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Szeszes italuk nem volt, de a forró kávé eléggé fölmelegitette őket.

Egy este valamelyik kommandótól egy magyar vetődik Luzsénszkyhez s valami olyat jelent neki, hogy a báró örömében a földhöz vágja a sipkáját és nagyokat kurjant. Társai odasietnek.

– Annál is több. Ide hallgassatok, fiuk. Ennek a becsületes embernek egy pakli magyar kártya van a zsebében. Ma ferblizünk.

A legnagyobb sátorból kidobtak mindent, asztalt rögtönöztek s gyér lámpavilágnál megindult a csöndes, melyben többek közt résztvettek: Luzsénszky báró, Goldeck, Jansen, Simon Vilmos, Fleischer Pali, Goldecket kivéve mind magyarok. Goldeck osztrák tiszt -313- volt, a ki egy galiciai garnizonban a huszároktól tanult meg ferblizni.

Oly nyugodtan játszottak, mintha csak odahaza lettek volna valamelyik kaszinóban.

Éjfél után bejön egy bur, s jelent valamit Luzsénszkynak. A báró éppen gusztált és nem felelt. A guszta véget ért, a báró hátranézett.

– Az angolok mozognak. Ugy látszik, elénk akarnak kerülni, hogy a visszavonulásunkat elvágják.

Simon és a többiek eldobták. Luzsénszky megretirált, a bur hirnök állva kibicelését rossz ómennek véve, s igy Jansen huszonegy zöldre a báró háromszora ellen kihuzta a kasszát. Ujra osztottak volna, de a távolból puskalövések hallatszottak, s igy kénytelen-kelletlen ők is lóra kaptak.

A visszavonulás nem ment éppen gyorsan, mert az angolok az üldözésben, előnyomulásban, különösen éjszaka, nagyon óvatosak voltak. Véres iskolán mentek már keresztül, az angol hadsereg ott Afrikában alakult át lassankint jó katonasággá. A különböző kommandók ráértek szép tempósan befogni a szamarakat az óriási szekerekbe, s aztán elindultak a hideg éjben. A báró élénken mérgelődött a párti megzavarásán s különösen azon, hogy Jansen a két zölddel elkergette. -314-

Haladtak egész éjjel, egész nap, s szerencsésen megelőzték az angol bekeritő csapatokat.

Másnap este ujra tábort ütöttek. Legkésőbben érkezett be pár emberrel Luzsénszky, s jelentette, hogy ma pompás vacsorájuk lesz, mert ő egy farmban szerzett egy jókora darab marhahust, egy egész malacot, egy csomó hagymát, s ő ebből most tokányt fog csinálni, melyre a csendes kompániát ezennel ünnepélyesen meghivja.

A kompániában volt három parancsnok: Goldeck, Luzsénszky, Simon, azután Fleischer Pali, Jansen és még két magyar. Persze, nagy volt az öröm a fiuk között. Luzsénszky hires tokányfőző, valóságos tokányzseni volt, egy izben már volt alkalmuk részesülni benne. Azért nem többször, mert hát a tokányfőzésre nem jutott mindig idő. Azonnal mind hozzáláttak részben a hagymatisztitáshoz, részben a malacnak és a marhának összeapritásához. Összekeverték és az üstben a tüzre tették. A legfiatalabb a báró parancsára a puskatisztitóvesszővel keverte. A fölgerjedt étvágytól kidülledt szemekkel állták körül valamennyien s gusztusuk csak fokozódott, mikor Luzsénszky még paprikát is tett bele a hagymán kivül. Az illatos gőzt elégedetten szivták be, s várták a lakomát.

Ekkor megint beállit egy bur, s a kommandánsokat Viljoen tábornokhoz tanácskozásra hivja. Simon, Goldeck és Luzsénszky odasiettek; az utóbbi előbb pár utasitással látta el az ott maradtakat a tokány kezelésére vonatkozólag. -315-

– Persze, hogy az. Viljoen is azt mondta, de mi rábeszéltük, hogy nem lehet másképp.

– Miért? – förmedt föl a báró, – azért, mert a tokányt csak nem fogjuk itt hagyni az angoloknak?

– Legalább egy óráig kell még főlnie. Előre fiuk, a sziklás gerincre, majd én itt maradok s ha készen lesz a vacsora, utánatok küldöm a kaffert.

A kommandók, a táborban hagyva a lovakat, a sziklás hegygerincre mentek. Luzsénszky pedig jól megrakta a tüzet, befödte az üstöt és figyelt. Az angolok, a kik pihent csapataikkal most éjjel-nappal hajszolták a búrokat, nagy puskaropogtatást vittek véghez, a burok azonban nem feleltek. De mikor egy rekognoszcirozó angol lovas csapat fölbukkant, egyszerre százan lőttek, különböző pontokról, a mi az angolokat még óvatosabbá tette.

Jó félóra mulva üzent Luzsénszky a fiuknak, s azok futva jöttek a tokányra.

A hideg éjszakában mohón ették a marcona, torzonborz alakok a forró, paprikás, hagymás hust, a kaffer szolga mindenkinek egy csésze fekete kávéval szolgált, -316- s mind ugy ugrottak föl a lakoma után, mintha ujjászülettek volna.

– Hol a tábornok? – ezt kiabálta. Valami fontos hirt hozhatott. Luzsénszky utána sietett.

– Most kapom a hirt, hogy a middleburgi völgy, a merre retirálnunk kellett volna, meg van rakva angolokkal. Ha azonnal visszavonultunk volna, azóta már kelepcében volnánk. Igy most Wounderfontein felé megyünk.

– Fiuk, ez a tokány az életünket mentette meg. Majd elmondom. Kiki szedje össze az embereit, kafferek, pakkoljatok!

Lábjegyzetek.

1) Felolvasta a szerző a nagykárolyi Petőfi-ünnepen 1899 szeptember 24-én.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2	ne haragudják	ne haragudjék
39	Mér régen	Már régen
57	Ilyenek vagynuk	Ilyenek vagyunk
62	kétes exisztenciátk	kétes exisztenciák
68	alacsonyobb rangu	alacsonyabb rangu
79	nyomtalnul eltünnék	nyomtalanul eltünnék
90	megöntöze a benne	megöntözte a benne
104	legjobban vál-lasztott	legjobban választott
136	Órási hidegvér	Óriási hidegvér
198	földmivelési minisztérimban	földmivelési minisztériumban
204	arra születem	arra születtem
210	dél-farnciaországi	dél-franciaországi
239	fékezhetm meg	fékezhetem meg
262	ötötdik emeletre	ötödik emeletre
315	kommadók, a táborban	kommandók, a táborban

The Project Gutenberg eBook, Elbeszélések és tárcák, by Viktor Rákosi