The Project Gutenberg eBook of A tót atyafiak; A jó palóczok by Kálmán Mikszáth

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 224. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/uiug.30112089181389.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ
NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA
ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG
BUDAPEST MDCCCCX.

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI
BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL
KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

A TÓT ATYAFIAK.

AZ ARANY KISASSZONY.

BEVEZETÉS.

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmeczbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tuczat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alaku házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten sóhajtasz föl: «Hát még itt is emberek laknak?»

A zimankós «Szitnya», a «felhők szeretője» erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak. -4-

Ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zig-zugos utczákon és sikátorokon.

Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől «golyva» nő a halványarczu leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi ujonczozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be «császár emberinek». (Szinte szégyenlem megírni.)

Egy idősb nőt láttam egyszer a «kamara-utczán», amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmeczbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.

A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyuladt benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett czipelnie.

Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmeczbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd -5- hegygerinczen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján átkiált:

Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerincz széléig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…

– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajjon igazán azok-e?

A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kaczagásuk hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a «fekete csalitosban». A szebb hangra figyeltek ők is.

– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt, meg a Csutkás professzor.

S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katholikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a «Klopacskára», melytől már aztán türhető út visz a Mirkovszki-házig.

– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak és rám esteledett, nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…

Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arczát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül, – én el is felejtettem, hogy a világon van.

Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese tánczra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Bakabánya felé.

– Ti jertek át! Te kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arczából, csak az állahegye; egy kis darabka a mennyországból.

ELSŐ FEJEZET.

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palaczkból, az adomabeli czigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.

Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a multakba visszatekintve sem -7- megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.

Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetök, hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelkitesti barátjuk, Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a «vének nyara» s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemü vitás kérdés, vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messziről felhúzza a tűt, vagy a nyirott papirszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen methódus szerint őrjítő fokra hág. -8-

De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princzipiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Még pedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyujtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajjon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?

Csakhogy ezt némi csinnal és izléssel kell tenni. A szelenczét azalatt, míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelencze alátartásánál több grácziát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.

Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelencze alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitiv fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyujtja ki s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása czéljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.

E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek időjártával még alakjuk, arczuk is majdnem egyforma lett, sőt -9- azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez professzor úr közbül esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.

Csutkás úr személyleirata, szóról-szóra lemásolva a tavalyi útlevélről, a következő:

A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágazás, arcza: «tojásdad», különös ismertető jelei: «orra sötétkék».

Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyujt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa.

Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténkint két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert methódusa szerint a burnót-szelenczéjéből és halkan dörmögi:

Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és addig bólingat, bizonyoz -10- nekik fejével, míg minden perczben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.

– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.

Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a «hüm» vagy «hja» gondolatpótló szavakat és egészen természetesnek találják.

Csutkás tanár úr tekintélyes férfi s habár multjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint a minőkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.

Halljátok uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adja neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények… valóban csak a tények.

A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) ő róla írta volna: «mégis szekundába pónált sok szamár professzorom, – a poézisból is abba estem», de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles klasszifikáczió még mai napig is az iskolai archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó «kalkulust» kapott. – Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik.

Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda -11- Selmeczen, melyről mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.

Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt lyceumban, de a Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az utódok emlékezetének s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő ottléte után egy negyedszázad év mulva találtam.

Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.

Azaz, Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos «jó ember», aki semmit sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a «praelectión» kivül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. Harminczéves tanári pályájának egyhangusága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást.

Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort s ily alkalmakkor évek óta mindig szőnyegre kerűl a Petőfi multjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a lyceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdunál, akinek nem rég jött meg a fia Olaszországból -12- a légiótól, honnan kitüntetésül vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, melylyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár az ó-, akár az uj-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ő vele, az ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin czárné egy esetét…

Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra s azt makogja félébren, félálomban: «Csüggnek rajtam…» és elalszik.

Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyiltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte, átszenvedte.

Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig beszéli, mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.

Arcza átszellemül, hangja szelid, hajlékonynyá lesz, midőn a meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midőn utólszor keblére zárta kicsi gyermekeit, így -13- szólt hozzájok bágyadt mosolylyal: «Ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek».

A kis Laczika rá egy félévre meghalt tüdőgyuladásban. Istenem, Istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Lacziról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása…

… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag multját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeczi ember ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy soha sem volt felesége, következésképp gyermeke sem.

De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a «bányagróf»-nak (Selmeczen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem.

Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.

A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni. A leány e miatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyű kínok közt meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek mondják e miatt a selmecziek) nagyon hatott ez az esemény s maga is forró lázba esett, melyből alig birt kigyógyulni.

E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint -14- sokat emlegetett családi élete, ezalatt született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis Laczi és a szőke, angyalarczu Eszterke…

Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván igéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen igérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első.

MÁSODIK FEJEZET.

Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az «aranycsinálón» volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s minden fogalmat aranynyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa aranynyal, ha valakit megdícsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kivánt, azt is aranyban fejezte ki: «aranynyá váljék minden hajadszála!» stb. Ez már gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bizvást el lehetett neki nézni.

Tehát kalabriásoztak, még pedig a kerti szőlőlugasban. A selmeczi talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló léczezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri személyekből. Jó szerencse, -15- hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több izben kiáltott fel: «Arany kártyám jár!»

Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos «balekok» ma, még a «terczbéla» sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.

– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin!

Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor árnyékában felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskéktől.

E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanus kinézésük volt. Valamire való pszichologus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is okuk megelégedve lenni szivök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj, csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvirágoktól válogat színeket az arczhoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délczegségét. gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az -16- alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerőséggel öt betüvel fejezi ki «ideál»-nak.

Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:

Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: «No te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes életedben s ime, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka», Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.

«Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.»

És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag herczegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt suttogja: «Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, -17- legyen a koronám a tied.» Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.

– Te, Stevo! (az «István» név Selmeczen «Stevónak» finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!

Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, hogy, ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, ha a kathedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arczát és homlokát vele két ízben megtörlé.

– Óh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az…

Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot kötött és elkezdte azt rágcsálni.

– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben -18- elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definiczióhoz, ha a nő rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… óh, mennyire csüggnek rajtam…

– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.

– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik!

Csemez úr ásított és azt mondta kategoricze, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; ő a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom. -19-

Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyujtá nyelvét is s jellemzően csettentett vele.

– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensulyozza.

Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.

Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arcz kérdőleg fordult feléje.

Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az asztalra és a jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani kíván.

– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…

– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? -20- Te nem mondod, lovag. Csemez se mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyom!

– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény boldogult nőm…

Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal nyujtá Krisztina és apja felé.

– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.

Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kisérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.

– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.

– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…

Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: «Glück auf!» -21-

Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.

– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?

Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most történni?…

De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.

A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került Pestről, mert hát nagy fiú és…

Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.

– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam?

– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem mert volna eljönni; -22- én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?

Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.

Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.

Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És ime, most!…

– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?

– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen és én…

– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza sajátságosan semmitmondóvá vált. -23- – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?

– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.

– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könycsepp gördült végig szép arczán.

Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarczról.

HARMADIK FEJEZET.

Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből kiszorultak.

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy «érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délczeg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián s ha a jó szerencse kedvez, neki indulhasson az életnek azon reménynyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken, az «Arany mécsesben» és -24- az «Eleven kalapácsnál», hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkénytelenül feje fölé kapkodva az akáczfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem szeret-e?…»

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú…

Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…»

A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…»

A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét»…

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira. -25-

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megujuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével mondja:

– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyujtotta.

– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb. -26-

– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – Azt mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind tréfa? Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett piczi piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most csakugyan nincs egyéb hátra…

– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…

Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá:

– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejű volt…

– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom.

– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát. -27-

– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s szemrehányó tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva fordítá el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis kezét fejére bocsátá.

– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… óh, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s arcza szokatlan büszkévé változott.

– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten, – de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.

Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:

– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…

Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s fenyegető, szilaj hangja reszketett.

– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem -28- hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könyeit.

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.

– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű regényben és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a «Három testőr»-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban.

– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass!

– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd -29- megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…

– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól ragyogott az ábrázata.

– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.

– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…

Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthető; én megértettem.

– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosolylyal. -30-

A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és raffinirozott diplomaták.

– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a «bácsi» szóhoz s kész lesz azt helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje Luppán úr elől arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kaczajra fakasztá.

– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, minélfogva önkénytelenül -31- odakapott a köténye felé, hogy azt szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.

– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az udvaron heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Óh, hogy dobogott a szíve!…

– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni fogok egy másikat is…

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsu derekát, melynek érintésétől csodálatos izgató forróság szökött ereibe és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina, boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös kezét, mely most ónsulylyal birt – vállára helyezé:

– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő -32- idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betü. Valóban egy betü a leányszív, nemde, Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betüt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…

– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, mialatt kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles, derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett «jeleneteket» végighallgatni…

Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:

– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntől…

Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba harapott és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn: «Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Laczikám, megint milyen malheur!»

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró beszéd gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli -33- esemény, melylyel a következő percz méhe terhes.

– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én az egész gordiusi csomót valamivel. Hehehe!

– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom önnek, hogy…

– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét.

– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert…

– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István -34- nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s egyenkint nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón, széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes foliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók arczképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipa dohányt sem, s ha igazi «aranycsináló» vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bizvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni «jutányos» kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az elaborátumot:

– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a leány kell -35- Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacsfejű ember s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a leányomat csak olyan embernek adom…

Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karját kinyujtá.

– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna…

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú hangon felelé:

– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!

– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…

Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.

Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.

– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a darab aranyat.

Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arczát.

– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának megnövesztett -37- köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüst gombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: «pap… katona… kutyapeczér…» Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan motyogta:

NEGYEDIK FEJEZET.

A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mind ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem törődnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német «Burschenschaft»-ok mintájára, mely sorban karrikaturája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A testületi szellem valóságos testvéri lánczczá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami büntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, -38- sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem hitelez, az mingyárt «casus belli» s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a «gyakornokok» azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje az eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a «fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s vak engedelmességgel tartozik kiki a maga «veterán»-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem törődik, ki csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy «tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: «tempus a fuchsomnak», -39- attól a percztől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személylyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a «tempus», még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a «tempus», az «res nullius»: ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették.

Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…

– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány…

– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.

– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós komolyan. -40-

– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De mindegy… Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta.

– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön az én jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e?

– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem. akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.

– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem lesz mindig és segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina!

– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten -41- önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karika-gyűrű…

A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva rebegé:

– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni fogom örökké… Isten a tanum rá…

Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés pengéjén.

– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve elfacsarodott – … elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.

– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei…

Befejezés.

Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmeczen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e? -42-

Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma:

«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók szállodájába». Ott fogom keresni. Miklós.»

«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina.»

Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:

Ássa az aranyat,
Hej, minek is ássa!…
Csemez Tini arczán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.

Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; -43- ez azt beszéli, hogy Braziliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy félmázsa aranya volt.

Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jőjjön, sebesen repüljön.

Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy: «Tempus a menyasszonyomra!»

Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az életben nőül kérni senki.

Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba furódik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás urral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, «Istenem, hátha csakugyan itt terem…»

Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és így szól:

– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg… elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt -44- ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem.

– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat… a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam.

AZ A FEKETE FOLT.

Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a «bacsa» lakik egy fedél alatt a juhaival.

Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint «méretlen húst» főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a «Kopanyicza» völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilencz vezérkos legelől, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, -46- ha így együtt van az egész nyáj és a «Merkuj» kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.

Czifra halinás bojtár kiséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon maga a «bacsa» baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvenczein, miket egytől-egyig, színről-színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.

… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember.

Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.

Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt s nem melengethette párájával: költözőben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kisérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva -47- egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édes anyja.

Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a «mórest».

Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot, úgy üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.

Urának tiszteli Olej még a talári herczeg ő kegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herczeg hatalmas, nagy ember, s kilencz vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll ő kelme. Meg nem bánt senkit, őt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt. -48-

Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig tellik Olejtól a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.

Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna ő meg érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.

De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmiveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ő arcza felé fordítsa néha-néha.

Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvencz bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte. Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest, meg a «demikatot», maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a bojtárét… Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.

Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsuztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és czivakodnak egymással és akik résztvettek a temetésen, szemére vetik, hogy az «erdők vadállatja» még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könynyét sem látták. -49-

Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni.

Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, fedetlen fővel kisérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s megindult a veresfedelű akolba.

A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll mint azelőtt, szemben a bérczek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

És még most, tizenhat év mulva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:

Az erdő fái közül jön és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tőle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.

A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti -50- lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a «Tamás» szó amaz ismerős, régi hangon, melyet talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a fekete földben.

És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe…

A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?

A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, melylyel térdig érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a czifra tüsző rézcsattja alá. Olej nem veszi észre. Feszűlten figyel és fürkészőleg néz szét a tájon.

Óh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!

Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő hangja volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit.

És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.

A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár -51- jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.

Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos méla harmóniában.

Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?

A bacsa ujra visszadől félkönyökére és elgondolkozik, különös gondolatok azok! Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belőlük.

Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arczán honol, betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg felelget neki.

Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.

Egy kavargó kaosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.

Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.

Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe és sohasem fogja többé látni a Brezinát, -52- sem a veres aklot, sem a kilencz vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavaszszal, a patak vize fölenged meg befagy, uj báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat, – csak ő nem lesz itt soha többé.

Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jól esik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz valami folytatása.

– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj közé, melytől az szakgatott csoportokká riad.

Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.

És ezalatt lenn az akolnál uj meg uj dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón…

Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza.

Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harczok tépő emlékét és reményeit? A levegő hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is utána fütyűli.

Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy «háború» zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt… vagy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak el -53- Vadkerten, midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.

Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország…

… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének!

Órákig eltünődik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy jóllakott s most már csak kérődzni akar.

– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.

Még egyszer végignéz birkáin, ha vajjon jól van-e lakva valamennyi, vajjon nincs-e hijuk?

Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a kilenczszázkilenczvenkilenczben legott észrevenné az apadást.

Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan leereszkednek a völgybe.

A kilencz vezérkos csengetyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal. Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért s a tűzre teheti a finom «demikát»-ot, a juhászok czímeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor haza érnek.

A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az -54- akol közelébe érnek és kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a sugár, délczeg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van – még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.

Anika már künn várja őket, ami jól esik Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.

Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsu termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg, vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra, hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!

– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy mulattál azóta?

– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan dícsérik meg a napjukat?

– Megvolnánk, kis fecském, – mondá a bacsa, halináját levetve – kérdés, ha te meg vagy-e a vacsorával?

– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.

– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a szakácsmesterséghez. -55-

– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntődött ki a lányom jövendőbelijének?

– Nem egészen… mondja Matyi elpirultan,… csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán…

Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!…

Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tőle.

– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég van a háznál.

– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő.1) Hogy csak nem lehet az ember soha békén!

– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arcza, mint a patyolat, tán még szél sem érte. -56-

Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol; jaj, mindjárt elszédül.

– Bátor ficzkó lehet, – dünnyögi Olej Tamás – hogy ide mer jönni vadászni a herczeg erdeibe. Ha nem volna vendégnek igérkezve, leakasztanám a puskáját.

– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.

– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.

– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is.

– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? – tette hozzá suttogva, – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős menykő, Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, ficzkó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.

– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.

– Váltig mondom kendnek, édes apám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett…

– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy «gaukler», ki tetszés szerint változtatja a fizonómiáját. Ma nyolczvan éves aggastyán, hosszú ősz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állu siheder. Éppen arról ösmerek rá.

– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi, annak szentírás.

Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a deli ifjú.

– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erőnek erejével meg akart csókolni.

– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlen egyszer -58- csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha nem hagyom.

– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arczán, tudom, ott maradt a nyoma.

– A másik arczát nyujtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, nagyon jól esett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. Nyájasan búcsuzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!

Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érő csizmákban, urias vadász-szerelvénynyel.

– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?

– Fogadj Isten, – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt boszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, mikor -59- tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.

– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a szobába.

A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék, meg egy csinos abroszszal megterített asztal képezték butorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: szent Vendelnek arczképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom paprikáspörkölt mosolygott eléjök.

– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz.

– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári herczegnél sem főznek, mint a brezinai bacsánál.

A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak -60- sok. Ilyen siheder szólítja «te»-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is megkendezte.

– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.

– Tán a környékből való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel.

– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzá tehetném: ura.

A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre s önkénytelenül is kifakadt belőle a kevély kérdés:

– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.

Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herczeg ül vele szemben, akinél a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.

– Óh, kegyelmes uram… óh, kegyelmes herczeg, – dadogta félénken – ki tudhatta azt! -61-

– Nincs semmi baj, öreg, – szólt a herczeg vidáman – ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika.

Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herczeg mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem birt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.

E perczben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki:

– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve dobogni.

– Óh, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? óh, óh!…

– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs czukorból, se nem viczispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.

A herczeg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.

– Csitt, leány! tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Ő kegyelmessége a fiatal herczeg, a mi urunk.

Anika felkaczagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündér-csengetyű. -62-

– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herczeg nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herczeg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herczeg, hogy olyan legyen.

A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával versenyt kaczagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre duzzogó, haragos arczot vágott (illett neki), mire durczásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá.

De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a herczeg. Hátha eljött Bécsből. Az Anika is hallotta a csősztől, Lapaj Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herczeg volt az urok s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herczeg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.

Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülő tájra.

Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herczeg. A talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herczeg jelenlétét ez tudatja a környékkel.

… Könyörülő Isten; ő arczul ütötte a kegyelmes -63- urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik.

Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herczeg előtt, – midőn fényes hintó állott meg a ház előtt és mire Anika az utolsó fölhágó pálczáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herczeg is az udvaron állt. Óh, csak meg ne látná.

De bizony azért is meglátja s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.

Azzal a délczeg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsut int kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behizelgő hangon:

– De ne legyek én előtted soha herczeg, Anika. Te pedig herczegnő leszesz előttem mindig… mindig…

A hintó elrobog, de a búcsuszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, ugy megdobogtatják azt, mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja folytonosan és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden… Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bérczek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a -64- felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen: «te pedig herczegnő leszesz előttem… mindig… mindig…»

Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött helyette…

A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herczeg, mikor olyan szép az, hogy a gerliczemadár nem mondhatja párjának: külömb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, hogy a gerliczemadár mind egyforma madár.

A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a Szent-András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain…

És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és tejet.

Az öreg Olej harmadnap már összeránczolta homlokát e hírre s így szólt a bojtárhoz:

– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.

Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen eset. Az ezer darab birka -65- ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott «nete ne» és «brcs ki» vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mingyárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga pedig megtömte a «vászonpipát», abból a boldogtalan növényből, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyujtott, hanyatt feküdt a himes gyepen az udvaron és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat… Sokáig nézegette és soha sem tudott betelni vele… Uram én teremtőm, de helyes kőmives lehetett, aki megalkotta!

Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon s amint hátra tekint, Pál herczeget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.

Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtó-madzagot megrázva, a závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget.

– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis báránykám…

De bizony hiába zörgetett a herczeg, a bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:

– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit parancsolna herczegséged? -66-

Olej megrázta czifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.

– A leány nem áll az uradalom szolgálatában, – szólt – én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánynyal csak én rendelkezhetem.

A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz és megrázta ökleit a levegőben. A bornyuszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja dörgővé, viharossá vált:

– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.

És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha mondaná: «én leszek az a medve».

A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal s kilencz vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.

– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.

– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a leányod kell minden áron.

– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám.

A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezer egy éj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A brezinai veres födelű akol, a kilencz vezérkos, a száz selyemürü és a többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!

Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy oly nagy súlyu darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egy pár perczre, ha nem nyomná is tán alá később.

A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei előtt a jövőből. Aranyos csatt lesz tüszőjén; selyemből lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága, kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.

De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az önvád.

– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet!

– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. Ő maga is szeret engem s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!

Az öreg arczáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszkető hangon mondá:

– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.

– Minek mondta hát el akkor, – hörgé tompán, – cselekedett volna anélkül…

– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni, – szólt a herczeg hirtelen megfordulva – Isten megáldjon!

Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani -69- akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegződtek a herczeg után; ijedség, undor tükröződött bennök.

A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták.

A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kisértetiessé vált arczát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett énekelni.

Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.

– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember és fölugrott, mint az őrült. Átellenben az ágygyal a tükör függött, mely dúlt arczát mutatá: megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét, – aztán egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.

Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.

Anika el nem birta gondolni, mi baja, sietve -70- föllocsolta vízzel és ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vivódva csodálatos szörnyekkel, kigyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.

Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.

Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fű buján kinálta magát a birkáknak, s azok szót fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek… egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, gondolkozni, óh, gondolkozni gyötrelmes volt.

És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utána mentek mindenüvé, elől ügettek minden foglalkozásában.

A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani: «takarodjatok innen!»

Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdaságért a vérére alkudott. Soha! soha!

És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!

Irtóztató! A kilencz vezérkos csengője mikor -71- összevág, ebbe a rímbe megy ki: «aklot cserélt… becsületért».

– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a szűrödet! Mennyi idő lehet?

– Ott a herczegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa küld, magával a herczeggel akarsz beszélni.

– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herczeg elé és ezt fogod neki mondani, szóról-szóra: «Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, kegyelmes uram». Megértettél-e? Siess!

Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még kérdezősködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a herczegnek kedves – és sietett vele.

Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet?

– Akár parancsolta, akár nem… a herczeg ma déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.

A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei düledtek ki és arcza sápadt el még jobban.

Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes kendő, az olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herczeg czímeres pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.

A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony útmutató! A herczeg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától cselekedett és pedig villámgyorsan.

Az öreg ember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:

Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!

Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt arczáról eltünt a bánat és kétségbeesés, -73- sötétté, daczossá vált, kiment az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tünődnék, lesz-e vajjon eső holnap?

Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az eget.

Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.

– Jó, hogy jösz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tisztartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.

Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig oly jól esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél perczre, hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig előtte lebeg s mégis mindennap elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem.

Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herczeg távozása miatt, holnap, holnapután már megint -74- visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az öntött ólom-figura vállain…

Matyi jókedvvel indult el a herczeg által ott hagyott okmánynyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.

Sorba járta kedvencz birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik előtt és értelmetlen fél szavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is elvesztek előtörő zokogásába.

Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt, most egyenesen a vályú mellett kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.

Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.

És mikor mindennel készen volt, felölté czifra halináját és meggyujtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a takarmánynyal telerakott padlásra dobott.

A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.

A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, czél nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta ugyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a tűzfény, -75- valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből arczára, mik csipték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról…

Midőn Matyi haza került hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgő foltot a helyén.

Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, összeszorította a bojtár szívét.

A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.

És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét, meg elhullatja, a fű megnő és ujra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:

LAPAJ, A HIRES DUDÁS.

Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolcz darab másfélöles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét s beszúrja a földbe sorjában mintegy másfél arasztnyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást összetartó kapocsnak, mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerincz. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt «másli»-nak egy füstös, ócska zsúpot s kész a rendőrségi palota.

Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz cselekedetek megtorlásának «első fóruma» ez, melynek külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a képére ütött; egy vérből való azzal.

De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csősz-kunyhón, ha egy nagy kerek folt feketedik -77- előtte, jeléül a büntető igazság jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a hires dudás, az itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis «méretlen» húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhászelődeitől örökölte.

Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda van támasztva a «guliba» oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére a vörös szegélyű «halina» is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az élesszemű Istók, bent pihen s a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!

Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos fortély s míg itt a szűr-ujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok, a hires Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre vigye, mint ő, ki minden csinját-binját érti szakmájának, melyet sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.

Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül s ha az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy ő kelmének meg van fordítva a világ rendje s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a megháborítója.

Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a -78- felhők feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanusan locsogják: «Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!»

Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg alakját s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a «zapekacská»-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánynyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt «magyar kir. dohánynak.» Aztán jól izlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja s szemei andalogva követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe s belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.

A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon idehajtott hangja a faluból, – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük s kettőt lehetne tenni egy ellen, hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka Mátyás «Viszkocs»-a, vagy a Lipták Marcziék «Ulan»-ja-e a felszólaló? A kakas-nemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.

Az első kakas rendesen a rektor uramé, már -79- tizenegy órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje s azt hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a reggel. Utána az özvegy tekintetes asszony, a tisztartóné kokin-khinai szárnyasai veszik át a szót, – éppen féltizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenkint lenne ismerős mindenikkel.

Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja számadó «bacsa» volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább is akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra, unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent, egyszerű juhászszá lett, de ő is kint élt a természetben s eltanulta titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal s inkább tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma, kifejezéstelen arczu állatok, melyeket nem különböztet meg elütő arczszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang, annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el birjon igazodni: melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen elszórva -80- bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg nem győződtem volna róla.

Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét s ha leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.

A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a kutya, mint a filozófus, bebarangolja őszszel a kertet s nagy kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borju egyenesen szalad a luczernásnak, pedig attól fujódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét hajhaszná (no de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malacz a föld titkaiban turkál s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki saját vesztére.

S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben s jönnek nyiltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a sötétséget, az őszi ködöt s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze utána nyul.

Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arczczal jő, szíves jó estét kíván Lapajnak, megkinálja dohánynyal, pálinkás butykosából húzni enged neki egyet s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide, mikor rövid idő mulva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s hogy az óriási uri tök is, a határ büszkesége, melyre -81- a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.

Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan irántok; nem is volt s talán sohasem is lesz velök közelebbi érintkezésben. Alig birom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.

De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést kivánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már őket s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájok alkalmazkodik.

Gyümölcsüket, a diót, mogyorót kemény héjba zárja; földjüket tele rakta kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán s ne öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik; a többit elzárják előlük komor, hóborította bérczek.

A szelet, vihart ott tartja a Fátrában s ha kiereszti, annak lehelete őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.

A természet csintalan paczkázását majmolja minden. A búzakalász nem nő meg, csak félannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, -82- kedvetlen szemet hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít magából, ahelyett, hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse; körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap.

Még a szerelem költészete is, mely minden népnél, minden bérczen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz, andalító, mint a virágillat, ő náluk fanyar, színtelen és furcsa:

«Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orczáink kigyultak,
S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók,
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.»

És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos melódiáju dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a «zapecskából» a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.

Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni! Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcznak nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép leány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól.

Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes-fájón, olyan selyemlágyan, viharos vigan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg bánatában: de -83- azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viaszszá válik s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még jobban szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, mely édes a duda szavától s mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?

Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bérczek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoriczaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.

Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal korában, pályaválasztási vajudásai közt, őt is meglepvén a nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s drótozás által segíti daczolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy félév mulva megunta dícséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti s haza kerülvén, az éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el.

Ő maga nem igen emlegeti óperencziántúli útját, -84- hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcseséget, mit most vasárnapokon apródonkint hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva ballag Berlinnek utczáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán.

– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.

– Úgy no, – az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.

Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult s bosszus hangon visszafelelt:

– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr «student» fia. Tán van valami drótozni valója?

Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy emberrel, akit a «hegyek elnyelnek» (ezt a kifejezést használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné asszonynyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik -85- élete magvát és főmozzanatait s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai leczkefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e történetke lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimáju kalappal több fogyjon el a tizenkilenczedik században.

Mindezek daczára azonban szereti Lapajt s télen, mikor a természet magára csukja az ajtót, úgy hogy Lapaj is kiszorul öléből, az eklézsiának messze a «lazok»-ban fekvő s ilyenkor elhagyott malmában van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblye-faragáshoz.

Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be egy-egy vidékbeli, ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén esendőben házánál.

Sok szószaporítás ilyenkor sem történik. A Lapaj művészetének szabott ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, estefelé egy kancsó törkölypálinka, éjféltáján egy itcze mézes, hajnalban pedig egy messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolcz garas. Nem kevés, de -86- nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott van például Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét odaakasztották a palotaterembe palatinusok, főispánok közé és aranynyal fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el mindennel s olyan jó dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele, olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is csak a jövő életben igér az igazaknak).

S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli, hetedvármegyékből kergetve a hiuság és féltékenység által, egy éjszaka álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolcz garast egy nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?

Istók elfujta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől megittasodva, s a vén folyó habjai megszüntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják:

Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a gyermek s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az első dolga, hogy fogott egy bicskát s kettéhasította nagy dicsőséget szerzett szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ő szemében, mióta Lapajt hallotta. -87-

És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől tanulta Lapaj a művészetet? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét s kitanulja még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.

Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden töprengés, találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, hogy a dudában van a csodatevő varázserő. A duda egy fekete szőrű birka porhüvelye. Vannak, kik még báránykorából ismerik. Lucza éjszakáján, éppen éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezéből etette, üde fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgy hogy az tökéletes kezes lett, egyéb hija sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hítta.

Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy ember-kolera után változatosságból a birkanemzetségre került a tömeges halál sorsa, Pokolka is engedett az uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben s bőrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.

Istók dudát csinált belőle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek felső sípja gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig, ha nem arany, hát legalább is réz. Nincs olyan szerszáma még szent Dávidnak sem! Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme, mert négyszemközt -88- legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Lucza éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ő elátkozott, birkává vált tündér-királyleány s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat lehel holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is majd megolvad tőlük; mert nem kell ám azt bolond észszel hinni, hogy Istók fújja a nótákat, ő csak külszín okáért tartja ott száját, legfeljebb a kezdetét sugja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ő csinálná.

Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem birt szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát ez nem volt eladó, daczára annak, hogy Petrus – fölizgatva Éliás zsidó által közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt, – rangos hetykeséggel száz kemény tallért igért a szerszámért.

De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége neki a pénzre? Ő még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért, ha megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta Éliás, hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor) három dudát is vehet, szebbnél-szebbet s még tetejébe annyi pénze marad, hogy ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rothschildnál.

Hanem hát a Lapaj Istók őszülő fejében soha sem fordult meg az a vágy: pénzt kamatoztatni, sem Rothschildon túltenni; ha már legalább azt mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti, polituros lesz a tüzelő fája, suhogó selyem lesz a viselő inge, karbunkuluscsatt a derékszíján s kilencz lépésről veszi le kalapját, ha erre jár, a -89- brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság háramlik rá a duda eladásából.

Egyszóval, az adásvételből nem lett semmi, Éliás nagy boszúságára, ki azon vékony reménynyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idő szerint teljes lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja, ellopni pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel alvó párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tőle, sem most, sem a jövőben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog kelleni, minthogy – fájdalom! – nem iszákos ember, a minővel, torka lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni.

Azonban (úgymond Éliás) a ficzkó már öreg, maholnap lerázza magáról a földi port: és akkor ő megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni, aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon előpénzt s hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.

Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következőkben: tul a brezinai nagy erdőn van egy düledező malom, attól balra nyílik a «Rocska» nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a legelhagyottabbikon menjen a hírvivő addig, míg a két szeme lát, míg a «Motiká»-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a legmagasabb csúcsára s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég, ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.

Hősünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi előrelátás, hogy azt nem kötötte -90- a falusi mende-mondák orrára; Lapaj még azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató vendégei. Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem beszélve emberi lénynyel s még sem unva el magát soha. Mert hát olyan jó barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő dudált s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bércz fölött ült hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág, bűbájos illatot lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett.

Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, olvadó harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat.

A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá.

Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve dobogása az.

A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy ez elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár -91- sem viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú virág támad magától? A föld költészete ez! Az ő uj gondolatai!

És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik s mint a szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsinylik, elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.

És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet szereti növényzete, ő pedig a felhőt és napsugárt. – A magyar ember, ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: «nem szerette a földet». A földet, melynek jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn azon kéréssel adja át kedves halottját: «Legyen neki könnyű a föld.»… És az bizonyosan könnyű is annak.

Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért, mert hó borítja a vén Fátrát s kopáran hirdeti, hogy belsejéből nem fakad éltető meleg erö, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja, mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha nyílása támad?

A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott s mely mint egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?

Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a Lapaj arczához, de azért nem -92- siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben, mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidőt választja műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot. Az embert inkognitó ütheti arczul akárki. Szemét ilyenkor a halinája zsebébe dughatná a csősz: a füle veszi át az egész hivatalt.

Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis valami olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a locs-pocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó kád potyogó csöppjei.

A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó tájáról jő valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja megállni egy mogyorófa-bokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra serkentse a veszedelem elé siető tolvajt, amint hogy nem is lehet más ebben a czudar időben, mikor künn lenni csak az eb nem átal, meg a csősz.

Sugár női alak suhan el a bokor mellett; szemei még az éjben is villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér lepedő simul, két lecsüggő vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol megáll habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kaczag a háta mögött.

A szél nagyot kaczag s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenében, hogy ott a gőzmozdony szaladgál. -93-

A nő visszafordul, messziről úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér lepedő csücske a földig ér, de ujra fölmagasodik és reszkető, lágy hang jő meg feleletnek:

– Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedőmet. Nem loptam én semmit, utamat ne állja.

Lapaj közel ment hozzá s fürkészőleg néz ki kalapja széles karimája alól, de semmi gyanus jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás, mely a megmotozást rendeli.

– Ne állja utamat – ismétlé a nő keserűen, lepedőjét kiterítve és megrázva, – messze út az, hosszú út az.

Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész világ utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén. Szó nélkül fordul meg s visszafelé baktat.

A nő tétovázó léptekkel áll eléje s görcsösen kapaszkodik a halina lelógó ujjába.

– Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. Ismer-e kend engem? Tudja-e, ki vagyok?

A csősz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is ismerné, ha semmit sem lopott?

– Nézzen meg hát engem – rebegi fojtott hangon, egész testében remegve, vaczogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom. – Óh, nézzen meg engem, hajamat, szememet, halovány arczomat s mondja el majd neki, ő neki szegénynek, hogy én milyen voltam…

Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: -94- sötét éjszakában deli, sugár leány hozzásimul, félig vállára roskadva és azt mondja neki:

Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni anélkül, hogy az ember rá ne gyujtson.

Lapaj hát nem szól semmit, hanem, hogy az eső ne tiszteletlenkedjék a pipájával, a fejéről levett kalappal boltozatot csinálván föléje, megtömé azt s lassú tempóban kicsiholt. A kova bőven adta a szikrát, melyek a nő arczát is megvilágíták egy pillanatra s hősünk akaratlanul is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égő taplót tévedésből a szíjába tuszkolta be; miből különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került, kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg – sapka minőségében.

És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik le a fehér lepedőre s halvány arczára fájdalom van festve; fekete szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.

– Hát aztán? – kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén készületeket. – Mit nézzenek rajtad? Menj Isten hírével és semmihez ne -95- nyulj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság baraczkfáját a «Tövises»-ben, mert meg van olvasva!

– A fiatal uraságét? – kaczag föl a leány fájdalmasan, görcsösen. – Verje meg őt az Isten, amikor ébren van és amikor alszik!

– Ne kisértsd az Istent, leány! – mondta Lapaj. – Annyit mondhatok neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csősz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül. Hagyd békességben! Eredj utadra.

A nő meghallotta. Megállt egy perczig. Felelni akart, de hirtelen mást gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly s onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak odább egymásnak a bérczek:

A csősz megnyomkodta a tüzet pipájában és azt gondolá magában: «Hát mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem átalja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még egyszer a szemem elé!»

A csősz-tekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén, Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek, talán először életében, az asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak. -96-

Hogy megnézette magát! Óh, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak éjszakának idején is nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva az arczuk, mint némely toronyórán a mutató.

Egy velőt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy egy szomorú történet lett most eltemetve.

Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a leány beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles kalapot a fejéről, odahelyezi azt a lucskos földre s rátérdelvén, a folyó felé fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon benne.

A szél is megfordul most s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait a hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de Lapajtól elég ennyi is. Legalább ne menjen pogánymódra a másvilágra a szegény leány, kit az imént még lopással gyanusított. Pedig hát mi szüksége lenne a halottnak földi eleségre? Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána küldött.

Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most már elveszté élét, megszünt sértő lenni, bár még egyre megmaradt rejtélyesnek.

Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik s hogy visszaidézi a leány szavait. Mondta -97- hogy hosszú útra megy, (Igaz a!), megátkozta a fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy mit kelljen megbocsátania s kinek mondani el, minő volt, milyen szeme, szája volt, azt nem birta megmagyarázni.

Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a rébusz-találgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina, a kunyhó, a pipa, sőt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az enyészetnek, hanem a határ – az örökkévaló. Itt volt mindig és itt lesz mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy még abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor neki rugaszkodik.

Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet változtatni többé: hiába kérné vissza tőle akárki…

Bőrig átázva ért kunyhójához s még egyszer végignézve tág birodalmán, a határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve, tekintetbe véve az idő előhaladottságát és a szakadó záport is, igazi megelégedettséggel vonult kunyhójába «szárazt váltani», ami nála abból állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.

Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe dobta s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak tükröt nem igényelt, hanem világosságot sem.

A halináról is bővebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi genealógia volt. A nyakán -98- levő repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt, mert ő viselte azt ezelőtt száz évvel a híres körmöczi verekedés alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt; (valaki ugyancsak megmarkolhatta az akkor virágkorát élt «fiaszűrt», mert a repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán, apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a baloldalon, ki tudja honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke s valószínű, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplő szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy mélységes titok; azaz, hogy egy Szent-György-nap éjszakáján talált kétfarku gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megőrzi minden gonosztól és kisértettől ezen az árnyékvilágon.

E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelőbb testéről és hatalmasan megrázta, úgy hogy a rajta levő mocsok szétfreccsent minden irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha senki sem veszi zokon.

Az alább előadandó körülmények következtében azonban Lapaj e művelete igen sérelmesen ütött ki s e sérelem a kunyhó hátsó részéből nyilatkozott hatalmasan felhangzó – gyermeksírásban.

Lapaj ijedten ejté ki kezéből a halinát és szájából a pipáját. Az elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.

De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez képest? -99-

Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát s megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát s derékszíjából egy faggyugyertya-darabot kotorászott elő, melyet csak nehezen sikerült meggyujtani, mert keze reszketett s abban a gyufa égő vége és a gyertya kanócza sehogysem birt egymásnak találkozót adni.

Midőn végre mégis világossá lőn, a hórihorgas, erős Lapaj egy gyermek gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás megszüntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.

A picziny lény széles, duzzadt orczácskái mozogtak, parányi szája összecsucsorítva csámcsogott s szabadon hagyott kezecskéi czéltalanul mozogtak ide-oda a vöröscsíkos párnán, melybe erősen be volt kötözve. Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könyei, vagy talán a halina ráfreccsent esőcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a harmat a virágon.

– Hm! – dünnyögé és fejét csóválta. – Ezer mennydörgős mennykő! – mondá aztán fönnhangon és még jobban csóválta a fejét.

– Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a hullámok között, ő maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsőben.

Ezt gondolá hősünk s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledőlt a kunyhó előrészébe kissé pihenni; de bizony ő unta meg hamarabb hallgatni -100- mint a csecsemő sírni, minélfogva nem tehetett egyebet, mint hogy karjára vette, elkezdte lógázni jobbra-balra s dúdolt neki valamit, hogy elaltassa. A szél kaczagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva Lapaj gyermeket ringat.

A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt. Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midőn eszébe jutott, hogy a duda hangja betömné a száját. Fujta hát neki a szebbnél-szebb nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilencz falu hallgatná.

A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid időre s ujjacskáival játszogatva kaparászott a Lapaj arczán, miből észrevette, hogy a csecsemő kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat s lehelletével melengeté.

Eközben virradni kezdett s a gyermeket nem szórakoztatta a duda: sírása olyan volt, mint az őszi eső, nem lehetett kivárni a végét.

– Az ördög vigyen el engem, ha birok evvel a kis lánykával. No, no, no… ne sírj, édes morzsácskám!

– Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó, nem sír. Te se sírj hát! Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó, ha nem sírsz.

De a hízelgő szónak sem lett foganatja s Lapajjal az a csuda történt, hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s azt – becsületére váljék a tudományának, – ki is találta. Éhes az istenadta. -101-

Sőt annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban kecskéket hajtó fiút pillantott meg a «csapáson», egy talpraesett gondolata támadt s letevén a gyermeket karjairól, utána futott, kevés vártatva utólérte s magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz.

– Hallod-e, Matykó – mondá a fiúnak – itt hagyod a jószágot és sietsz a faluba vissza, s elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj tisztelteti és azt izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki semmit, de bezzeg belopott valaki egy csecsemőt a kunyhóba. Minthogy a gyerek eleven s agyonütni nem lehet, rendeljen ő kelme valami vén asszonyt anyjául, aki azt tőle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj!

A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát, hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket s a tejet a kis lelenczczel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett, sőt midőn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítő napfényre s az ott elkezdett mosolyogni, a vad csősz úgy érezte, hogy őt nem a nap, hanem belülről melegíti most valami.

És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint a madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába repüljön, meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár hiszik, akár nem hiszik,) meg ne csókolja piros kis orczáját, amitől az még egyszer pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem is sírt miatta.

– Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged a Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó! hajsó! Ugy-e, te is szereted a Lapajt?

A csecsemő nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést és aztán egy édeset hunyorít velök. A tavasz első mosolyából, a nap aranyos sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot ehhez az édes hunyorításhoz.

Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni, magával hurczolta a sziklákra s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az erdőn virágot szedett neki, a mezőn madárfészkeket fosztogatott ki a mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje úgy megjött, mintha hirtelenkedésből a déllel cserélte volna ki magát.

Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért a fiú, a gyermekért felsőbb rendeletre egy öreg asszony. Azok, kik azt hiszik, hogy ez későn történt, feledik, hogy a felföld falvainak határai többnyire mérföldekre terjednek s maga a nemes helység gyakran oly messze esik a «laz»-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki messze útra megy, ünnepélyesen búcsuzik el családjától, ha a kukoriczásföldjét megnézni kirándul.

– Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról, édes fiam; remélem, -103- csak megemberelsz hálából egy-két káposztafővel; hoztam nekik tarisznyát is.

– A gyermek alszik, – mondá Lapaj, egy galagonya-bokor felé mutatva – nem lehet fölkelteni.

– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen kiülő agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princz-e vagy princzesz?

– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak az imént aludt el, szegényke!

És a vad ember ellökte az asszonyt s gyöngéd tekintetet vetvén az alvóra, mellé ült s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos szuszogását.

– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember! De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad felkölteni, meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. No, no, Istók! Miféle bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy talán be sem érek ma.

– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége, – mondá nevetve Lapaj, támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.

– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz hát -104- belőlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.

S könnyen meg is tette volna, amit igért, ha a gyermek véletlenül tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.

Lapaj fölvette a bokor árnyékából és oda nyujtotta a vén asszonynak. Szinte szomorú volt az arcza, mikor ezt tette, keblében sajátságos érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.

A kisded nyugtalanul mozgott uj helyén. Ijedten nézett föl az őt átfogó aszott karok birtokosára s annak arczától nyomban ríva fakadt. Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.

Az ellent nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A boldogtalan kis teremtés megszünt sírni s szorosan oda simult a vad ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az szinte érezte a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta lefejteni, egy sikítással fonódott össze még szorosabbra.

Lapaj meg volt indulva és nem birt szólni semmit, csak a kezével integetett Agnisának, hogy ne nyuljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak az erek, szíve hangosan dobogott s szemében egy könycsepp jelent meg, – egy könycsepp.

Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegződött a földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.

Nyugodtan lépett Agnisához s kezét annak vállára helyezvén, a megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:

S azzal elfordult az ámuló asszonytól és csendes, nyugodt léptekkel ballagott be kunyhójába.

Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhője ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a szegényeknek.

Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett és nem fázott, hanem aztán?… Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kinálta az általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.

Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.

Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés s Lapajból kínos elhatározást facsart ki.

Fölkapta a kis leányt a karjaiba, a dudát vállára s először életében őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik hegyről a másikra hágtak. -106-

Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl a dörömbölésre.

– Nyitom már, – hangzott belülről – dehogy nem nyitom. Ejnye no, mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen növény is terem már a lazokban?

– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyujts tüzet a kályhában és adj tejet: szaporán járjon a lábad!

– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő dudán – eladom.

Lapaj a világért sem birta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára:

– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott pénz volna a kend dudájáért.

Istók arczán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá és mélyen sóhajtott.

– Pedig – hebegé szakgatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem, nagyon olcsón odaadnám. -107-

– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagyfélénken, mintha már maga is sokalná – egy eleven anya-kecskét.

Éliás az emberbaráti jóakarat gunyájába (rosszul állt neki) öltöztette ravasz, rőt arczát.

– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze nem tiszta s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgy hogy most daczból erőnek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.

A kívánt dolgok csakhamar elő voltak teremtve. Istók könyezett, mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még egyszer elfujta a legkedvesebb nótáját utoljára.

Oly szépen hangzott, mint soha még. A Pokolka bőre igazi tündér lett, mely az öreg Éliást is kevés hija, hogy tánczra nem gyulasztotta, míg a gyermek arczára vidám, játszi mosolyt ültetett.

Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a «lazok»-ba.

Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a karján valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta mind a kettőt, mintha értené.

JASZTRABÉK PUSZTULÁSA.

Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.

Még pedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.

Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott haju öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.

De az igénytelen külső daczára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre ő miatta még a fölséges császár is rászorult egy izben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik -109- vala s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem birt kinyomozni, úgy hogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram ő nagysága tanácsára, Gerge István ő kegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffairet, aki mozdulni sem bír majd ezekben a czikk-czakkos utczákban! Jó szerencse, ha az utczáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az ő felségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt ajuxot is, hogy felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmármegye ajándékozott természetben a franczia hadjárat viseléséhez I. Ferencznek, amelyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után.

Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorczium kezei közt s csak százkilenczven darab bőre.

Kitünt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt -110- több 50 fontosnál s hogy nyolczszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.

A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorcziumoknak már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.

Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.

Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a «Pitaval» beszél felőlük, de még a költészet is visszatér rájuk.

Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára uj főispánt nevezett ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés karmen kezdett czirkulálni:

«Ezer ökröt küldött Szathmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szathmárnak».

Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbbé ő méltóságáról, a szatmármegyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, hanem csupán a Bornemisza uram néhány virtuscselekedetének elsorolásáról.

Számos bravur-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.

A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy czövek, -111- némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.

A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.

Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdu jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?

Nem a híres Zöld Marczi-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kiséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben szokás.

Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arczczal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.

Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiók-szakállt s nyájasan mondá:

– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőltetlek, – szólt az ismeretlen csavargókhoz – hanem oda fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandur, azon utasítással, hogy ha mocczanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?

Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a napoleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgy hogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:

Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.

– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen regementből valók kendtek?

Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.

A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra mulva, ime, mind a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő kisértetés czéljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos stilusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentenczia kimondásáig küldje be abba a -113- fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.

Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott benszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra.

Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyult az uj pandur-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy valami ujat kell kigondolnia.

A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal czimborálna, velök járt, velök főzte ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komiszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki hurokra.

Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint a híres birkózó, Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló bandájából, mely, mint a legrégibb czég, nagy renomméval birt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt.

– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ -114- a te helyed. Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted.

Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen felsóhajtott:

– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál hija, hogy nem mint király végezte.

Matyej lihegett a kéjtől, a lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes beszéd.

– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó, – vitte tovább a Matyej képzeletét Gerge uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá szomjuságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilencz közönséges baka kergetné rólad a legyeket.

– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott hangon.

– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még először elitélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év mulva, ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját magadnak árnyéka.

Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a rézcsattos, másfél arasznyi széles szíjat.

– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam sem tudom, miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az irnokom már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva. -115-

– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek verődtek ki a homlokán.

Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:

– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen.

Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy ő nem aljas.

A rabló kezét nyujtotta Gergének, azt a kezet, melylyel éppen tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.

– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől s amiként én veled kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyujtanod a vármegyének a magadét…

– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy ujra a Jasztrab bandájához, olyan jó czimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.

– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve Gergére.

– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év mulva letelik az utolsó szombat s -116- akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a viczispánnak, s az fölment minden üldözéstől.

– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak.

A Matyej szeme fölcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta másodszor is a Gerge markába.

Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit igért, hűségesen referált a pandur-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.

– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy kézrekerült ficzkótól.

– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok.

– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malaczait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly husvét vasárnapján a nyolcz jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akáczfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar bacsa bográcsában, a bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, -117- mai napig is ott van mind a nyolczé. Mondjak-e még többet?

– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud… minden úgy történt.

Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György-napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betüket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.

Nem egyszer történt, hogy puszta gyanuból holmi lúdlopási kalandokért idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr színe elé, úgyis mi türés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást is.

Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, ármány nem birta megejteni, mert ő legalább is még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.

Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt és nem lehetett onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandur láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.

A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői elől.

Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, -118- ha egy-egy elfogatási kisérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.

Egyszer, midőn összes pandurjait küldé ki a «laz»-okba Jasztrab elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az eleven ördög sem bir vele, elsápadt haragjában.

– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. Magamnak kell elmennem.

S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, melylyel a hajdani Gergék nyúlakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyúlaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbbé kellett félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a «Lopata» rengetegbe.

Az erdőnek volt egy «messzelátó» pontja; Gerge jól tudta Matyej elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat, keletre lelátva egész a «Motuz»-völgyig, északra a klokovai keresztútig s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul eléje tologat.

Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.

Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem hiába jön ide.

Eltünhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandurral is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab Györgygyel a híres Gerge akar kikötni. -119- Igen jól van. Jasztrab György nem fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, ami következni fog.

– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam. Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapczabetyárnak, akit ha elfognak jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandurnak. Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz.

– Ösmerlek, ördöngős csendbiztos és nem hiszek neked. Ne jőjj közelebb, mert rád lövök!

Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés választotta el őket egymástól.

Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját, czélzott s mind a két csövet elsütötte.

A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodperczig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki zsebéből hirtelen s midőn a füst eloszlott s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt kezében a két, testébe küldött golyót mutatja.

– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltá rá bátor, csengő hangon. – Kár -120- fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon…

A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa hangon hörgé:

S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három vármegye nem tudott boldogulni.

Útközben megkinálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelid szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.

– De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugy-e, te törted fel a Motosiczky-pinczét?

– Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett vernem előbb.

– Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet ha nem teszed, hogy agyonverted a nagyatyádat…

– Kinek mi köze hozzá! – pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen az én tulajdon öregapám volt!

– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.

A JÓ PALÓCZOK.

A NÉHAI BÁRÁNY.

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kisértetiesen szaladó búzavetések és kukoriczaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás.

No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak -124- s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katholikus falunak lenni – lutheránus vidéken.

Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!

Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fűzbokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab s elmált a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt s a czikk-czakkjai is ujak lesznek!

Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrencze, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok…

A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy piczike bárány.

Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Perenye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerinczén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!

Olyan türelmesen ül az ide-oda billenő jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utóléri a petrenczét. Nincs valami messze… amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda! -125-

Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával…

Hanem hát azt mondja ő kigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is keveselte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra.

Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felső végén mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.

Amennyi itt a rossz nyelv, még mingyárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kimélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sujtotta a falut… de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyujtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.

Nyomban neki estek a gyanusítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan!

Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában.

Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a «nagyitalú» Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján… Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüst tallérokról. -126-

Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, ezüst-csattos mellény, tíz patyolat-ingváll s azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, ujdonatuj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!

Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gunya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a vőlegény, – de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.

Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Czukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, hogy a czudar Bágy elöntötte a rétet is… úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, az édes Czukri bárány oda lett…

Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verőfényen, Borcsa piczike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja.

Jött is hetek mulva valami nesze az úszó ládának, -127- amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt Még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.

El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.

S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró, meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.

De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.

– Megvan-e a bárány? – kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, hogy megvan.

– Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.

– Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge, – szólt daczosan – és a furfang lesz a fegyverem.

Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett, Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra. -128-

Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.

Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?…

Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.

Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.

Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcz éves innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen régen nincs már anyja szegénynek!

Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utczán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!

Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész előljáróság, meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, ujdonatuj ködmenben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a – az uj templomot szentelték itt föl a mai napon.

– Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszúhajú magas embert – súgja kis hugának Ágnes, – az vitte el a Czukrit.

Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s -129- minthogy Sánta-Radó Ferencz uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy uj zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek könynyel.

– Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Czukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.

Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajjon ez a szép, szomorú arczú leányka?

– Adja vissza a bárányomat! – ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.

Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palóczosan fésűre fogott deres haját s nyájasan kérdé:

– Az én Czukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…

– Nem láttam én a te bárányodat soha – szólt szemlátomást kedvetlenedve. – Takarodj innen, azt mondom… -130-

– Be ám, – de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csipőktől egyszerre lecsapódott a földre.

Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott…

Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.

BEDE ANNA TARTOZÁSA.

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?

A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.

A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának perczegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak.

– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.

Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szeliden meglegyintette -132- az arczokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott tánczolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.

Takaros egy teremtés. Délczeg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.

– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)

Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva mindenkit és mindent.

A bírák arcza nem oly mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.

Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni érte.

Óh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány, amint lehajol érte szemérmesen s az írás is kihull onnan.

A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyujtva az írás felé. -133-

– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.

A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arczára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.

– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: «Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.» Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.

Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arczát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: «A törvény törvény».

Majd ujra meg ujra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van itélve.

A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: «A törvény törvény».

A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengetyűt rázza meg a törvény-szolgának: -134-

A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de piczi piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.

– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.

– Óh, édes Istenem! Hát miért itélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.

– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt «ez a dolga» a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a «félesztendő miatt», hogy mégis ki kell állani. Óh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem birta kivárni. Nem ezt várta…

– Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megigértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…

– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. -135-

A bírák egymásra néznek mosolyogva: «Milyen naiv, milyen együgyű lány!» Az elnök arcza is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit…

– Jól van, lányom, – szólt halkan és szeliden, – hanem megállj csak, most jut eszembe…

Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.

– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok…

Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe:

Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.

– Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.

PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL.

Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint.

Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná uj tavaszkor megkétszerezve.

Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket hazulról felügyelet nélkül olyan messze földre?

Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.

Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne.

Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.

Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házas ember már s nem is utolsó -137- asszony a felesége, ott az a magas, délczeg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.

Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a piczike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?

Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.

Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.

– Teszi kend vissza azt a kendőt mingyárt! – förmedt rá Judit haragosan.

– Odadom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gerczén, hogy hatfelé szakadt.

– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sohse lássam azt a kendőt.

Elfordult durczásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.

Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon haza indultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.

Pista pedig nevetett magában: «ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.»

– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek.

– Mezitláb gyere el, – suttogta – át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.

… Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.

Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.

Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. – Kata megtapogatta: olló volt. «No, ez bizonyosan babonát csinált most.»

Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hült helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve -139- ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha zürzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.

Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.

De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között messze a falujoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.

Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.

– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.

Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert -140- egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.

A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.

Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.

– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne.

Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett szemei Katira.

– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye alól.

Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.

És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzá ment, megsímogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:

A KIS CSIZMÁK.

Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda, – a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arcza, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel.

Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.

Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége -142- elött, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.

De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.

Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái közé húzva.

– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.

– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?

– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.

– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú-kúttól?

A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a kóstolást is engedte.

Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betük! «Isten dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: «Nem kell a dícséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell».

Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte Biziéket.

– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. – Összeragasztod?

– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten…

– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit. -144-

– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mingyárt, te kölyök!

– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az Isten hidege!

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri?…

Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy utczán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: «Filtsik István csizmadia-mester». -145-

– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! – mondá Bizi apó.

– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.

A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is.

– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen.

TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE.

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.

Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, most a fájót.

A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az a mindig fehérebb arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.

Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba elkárhozni.

Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.

Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a -147- szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy «szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet».

Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.

Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni.

Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá.

Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le.

A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, bontakoznak furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná elmondani, kik még.

A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem vette.

– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.

Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő -148- szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsesége megmondhatna.

Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.

– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni.

A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.

Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.

– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.

– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?

– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az. -149-

– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.

– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.

– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.

Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszka-párkányzatról, akár az evet.

– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem föl szaporán.

Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, legelőször is odanézett a bágyi országútra.

Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most fordul be a faluba.

Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.

A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s szomorúan dünnyögé:

Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.

Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, -150- mire leér, azalatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon.

Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a magasból halva.

Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és sokáig tartá átkarolva, görcsösen.

Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könye.

Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s szilaj, dúlt arczczal, tompa hangon kérdé:

AZ A POGÁNY FILCSIK.

Olyan bolond gyanu van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt soha.

Már pedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csatt tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolcz városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolcz városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilenczedik csodája. -152- Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt még sem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arczán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes szójárása: «Fölteszem a bundámat», sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az «Isten csizmadiájának», mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: «Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!»

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával. -153-

Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.

Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.

Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.

Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg s mikor egy idő mulva bűnbánó arczczal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: «nem ismeri a kisasszonyt», leakasztotta bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.

Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a «Patyolat-inghez» ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: «Apám, édes apám!»

Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén.

Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édes apja, kocsit küldenek érte, selyem-vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, -154- megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jőjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.

Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.

Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.

Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha sem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.

Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arczát áldhatja.

Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arcza szebb formát adhat az egész határnak.

A megyei viczemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolczvan váltóforintot igértek volna a szomszéd Hontvármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!

Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította -155- a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A mult hetekben már az ezüst csatt is lekívánkozott a bundáról a «Palyolat-ing»-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.

No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a «kuncsaft»-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van a világon.

Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ő vele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt?

S amint gyanuja fölébredt, mingyárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.

Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.

A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a mediczinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Még se volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!

S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért. -156-

– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától…

– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.

Most már szép szóra, igéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.

– Fogasson el, tekintetes uram, veressen lánczra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.

Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.

Hanem nem azért volt a hajduja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.

– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, mint a malacz a kukoriczásszakajtó után, ha…

– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az…

Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy ő reá bízzák. A revoluczió óta úgy se volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntöst.

Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.

Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.

Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemenczénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával.

Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s ime – reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.

És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arczára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett. -158-

Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a «Patyolat-ing»-ből, lakását feltörve s a bundának hült helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.

Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: «Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?»

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézrekerültek s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.

Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy perczig sem. Hiszen csak az igazi jussát megy keresni.

A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van s némán intett Filcsiknek, hogy jőjjön utána.

Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.

– Ott a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva, – vigye el!

Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. -159- De azért önkénytelenül is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott.

A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.

Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.

Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsuzó angyal. Vajjon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!

Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek oly hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.

Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy perczig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé.

A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.

Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte utána, hogy: «pogány».

Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak daczára, hogy esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.

Arczáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén. -160-

Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.

Egy koldus-tarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.

Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyujtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?

A mély lélekzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arczuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.

Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyujtott és leült a földre – az alvók mellé.

Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták.

Egyre lejebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.

Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégis csak visszamenne érte? -161-

Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül és még sem fázott.

Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a közvélemény szerint – a gondviselés.

Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henczeg vele.

Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.

A BÁGYI CSODA.

Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek piczike lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete.

A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar s türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját a malom környékén és a vizet várják.

Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnár-legény, már a szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól.

Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s minden éjszakára gyüjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy-két óráig, – de mi az annyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá.

Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei szárazság. -163-

Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az asszony, ha arany paszománynyal övezi is a derekát.

– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj… Igaz-e, Zsófi lelkem?

– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsuztak?

– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: «Hű maradsz-e hozzám?» Vér Klára így szólott: «Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én szívem tőled elfordul.»

– A Bágy fölfelé? – kaczagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd magadat, Gélyi János!

A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is immel-ámmal folyik. Maholnap neki gyürkőzik a homok s megiszsza az egészet egy kortyra.

Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla -164- a sövényig, hol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni.

A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtánczolnak a sövényen s ahol megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.

A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arcza pirosodik tőlük.

Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz.

De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt, egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.

Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy elégette a szent Mihály lovát.

Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák búzája.

Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akáczfa virága a kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla…

– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak hagytál…

– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára sértődve s hátat fordított Jánosnak. -165-

A köpczös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros fényben égtek.

– Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a padlásról.

– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá s szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára!

– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.

– Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a nyugalmamat megint elsöpörte.

Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi könyezést.

– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdé fojtott gúnynyal az ablakhoz lépve.

– Nem lesz az, csak dercze! – vágta vissza csintalan mosolylyal a molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a fele már megvan.

– Hanem addig legalább ereszsz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem a ködmönömet; fázom.

Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli:

Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék hamar azt a búzát!

Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.

– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg nem mozdul reggelig.

– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyüjteni kell s ereszd le a zsilipeket.

A pörgetyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri mégis megértette.

– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is.

Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön, megindíttatja.

Senki sem jön sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt benn a szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna egy kulcs a zárban. -167-

Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke vergődnék a fekete éjben.

Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán meggondolta magát s szép csendesen visszafordult.

A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak tükrén.

A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s ime, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófaborok reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!…

SZŰCS PALI SZERENCSÉJE.

Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?

Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő-ruhában, a gomblyukba fűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajjon lesz-e szerencséje?

Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.

Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az őszszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével szemben… Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, – hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni! -169-

Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza…

Csak egy piczike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyujtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.

Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: lehajolt utána… szerencse az… letépte.

Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak sárguló sincs köztük, a fehér, eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk…

Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét s mire ujra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléh-fedeles torony mintha arany szalagokat nyujtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán…

Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.

– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! -170- – mondá és megállította szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdu leszek «Mindenszentektől» kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.

– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.

– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.

Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… Bizott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.

Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.

– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.

Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.

S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjeért, fölvette az ölébe, megczirógatta szeliden és egy tányér ételt adott neki.

– Ne haragudjál, kis czirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kis czicza, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.

A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszer előtte termett. -171-

– Tudod-e Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan és nyakkendője csokrát babrálta.

– Sicz, te czudar! – kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem birva üldözné, maga is utána iramodék.

Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbujt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos-kendőjét egészen letolta égő arczára, mikor szólongatták.

Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.

Örömtől volt piros az arcza, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt hija az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és csintalan ördögök tánczoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.

Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a korcsmaajtón.

– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között!

Bement, ivott. Az első itczétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.

– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a baboskendőt. -172-

A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.

– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.

– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára…

Kivette az erszényét és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta…

A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arczát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.

Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit az Erzsiéknél hagyott tegnap délben.

Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen… mert a babos-kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!…

Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szúszékre… Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?

GALANDÁNÉ ASSZONYOM.

A palócz nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény Palyus.

A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit!

Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.

Alig mult el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, egyszerre kétségbeesett, -174- fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.

– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon kend!

Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s kénkő-gőz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás vegyült olykor a zsivajba.

Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a Palyussal történik valami.

– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén imposztor.

S hogy ezt mingyárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilencz esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.

– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek! – lihegé és a fogai vaczogtak.

– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?

– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.

– Eladtam magamat egy rámás csizmáért, meg -175- egy piros selyem viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.

Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról-napra komolyabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt a templomba s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.

Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem tarthatta meg az ünnepi prédikácziót, vagy a határt a jég elverte, azt is mind Galandáné okozta.

Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, -176- az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gunya köt össze.

Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a fák zuzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok.

Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a házban, ahol oly szomorú, olyan kisérteties volt minden.

Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után következett.

A juhászbojtárok hozzáfogtak a Lucza-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak foghagymával az istálló-ajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen, – mi gyermekek pedig remegve néztük: hogyan esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.

Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kis leányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édes anyám meséit. -177-

Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem jött.

Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis leánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is czafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét hogy csakhamar uj dühhel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással -178- csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált, nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is mindnyájan a mondását):

– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem esett az éjjel. -179-

– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon nagy baj ne volna…

– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a luczifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ő kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem maradna.

E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, még pedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» összes öreg asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett ingváll gallérján lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dícsértessék a Jézus Krisztus – a Galandáné asszonyomé.

– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről-színre -180- láttam, mintha e perczben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a mult éjjel a kutyák szétszaggattak.

– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok feleselgetései.

– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.

Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel.

A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.

– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson. -181-

– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. Nézzétek a testemet!

S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, – mint valami heraldikus mondaná.

– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis dolgom volt az éjjel.

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy hogy azoknak összevaczogtak a fogaik.

– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam.

Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:

– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga előtt…

Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.

A GÓZONI SZŰZMÁRIA.

Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke asszony van az istenek között. Az ő szelid égi arcza segített meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.

Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenye-erdőben a kilencz kápolnát a kálváriával.

Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál, valahányszor búcsu van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: «Ez aztán a hang, a kántoré otthon, az semmi.»

De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb -183- bámulója a menyecske hangjának, meg… ki tudja… talán a két piros orczája, csípőn ringó karcsú derekának is, Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihiresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsujáró. Mert éppen abban van valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak.

Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt toppan a leány szégyenével együtt.

Vigyázzátok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katholikusnak! De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten!

Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van köztük… hej Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, – de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem.

Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle -184- olvasó is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura, meg a falu is úgy becsüli, mint egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy grácziában áll a mennyeiek előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az nagyon gyanus, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas tallért multkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, hogy od’adta-e?

– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megigérte, kiengeszteli az édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is és köszöni alássan.

No már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali zsidóhoz.

Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni őszi búcsun.

Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyel emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz Gábort.

Nagy sokadalom, vagy harmincz proczesszió jött a környékről. Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palóczok, még tán a messze Majornokról is a katholikus rész. Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket! -185-

A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilencz kápolnát stácziórúl-stáczióra, idejük sem volt szétnézni a mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mingyárt besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz-Máriáról.

– Hát aztán, aztán… mondja csak tovább, édes Panna lányom! – ösztökéli Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?

– Óh, óh, óh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon, – de boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom arczát, mikor beszél…

Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, mely azon a piros arczon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.

– Mondjad csak, édes szívem, – faggatja Filcsikné – hogy néz ki a Mária?

– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arcz, aranyos szőke haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…

– Az ám… a kis Jézus! – Szakasztott igy van lefestve az én imádságos könyvemben…

– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá -186- Gábor s átszellemülve szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál.

– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam!

A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a tüzek s az egész búcsus nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő zúgott balról s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. E miatt pedig épp oly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arczról az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz Gábor a gödrös, piros arczról a hollóhajjal.

A bodoki búcsusnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő.

Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltünni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is ellopózkodott. -187-

Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?

Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte magát a kút vizében.

Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte átkarolni.

– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük egymást.

– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg.

E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet.

Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s hirtelen összecsapódtak…

… S eléjük lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér arcz, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…

– Jaj nekem, Szűz Anyám! – Óh, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, nevedre hazudtam… -188-

– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.

Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s mosolygott.

– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is vesztesz el soha többé, ha megbocsátasz…

Maris nyájasan nyujtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott utána, de csakhamar eleresztette.

KÉT MAJOR REGÉNYE.

Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, már félig a síré. Sápadt arczán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.

– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak szóval, tanácscsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még tán segíthetne.

– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.

Az aszkóros legény arczán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is uj volt valaha és virágos…

– Mihelyt a nyájat kihajtom az «Ordas»-ba, ott rábízom addig a bojtárra, míg én elszaladok a fekete majorba. -190-

– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem; van a Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.

A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség.

– Hallod-e, öreg ficzkó, Marczi! Én vagyok itt, a veres major juhásza, én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.

Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a napra.

Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! Minden élet előlről kezdődik benne! Csak az az egy sorvad.

A fekete major juhásza mereven az arczába nézett. Bizony össze-vissza volt az karczolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arczon semmi kevélység, semmi gőg, a veres major juhásza meg volt törve.

– Hát jól van no! – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a leányt. Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.

– Az ő arczát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, Koppantyu! -192-

A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba.

Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül, az özvegy Gálné luczernása felé vágott rézsut.

De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg… Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!

Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről valami.

– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán…

A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdezni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit.

Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú szép leány. Mert nem volt -193- rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn…

Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik: «Jaj, a juhok jönnek!»

Hiába magyarázzák neki az öreg asszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap a fényét.

– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj?

Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:

Édes mosoly pirosítja meg arczát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja föl.

… A csengetyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt…

Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés.

Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincsen semmi.

– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon.

– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult tőle!

A «KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA».

Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé igazságot tenni…

Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palóczok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…

Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is lett a «királyné szoknyáján» (amint a Gyócsi-had híres rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között. Többet ért az az egy rét a Gyócsi-család minden jószágánál.

De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s hogy ime most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki, mint legöregebb és férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között. -195-

Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!

Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a «Csipke» dűlőbe; árok hátán árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy «hasznavehetetlen».

Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a nyelvén.

Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, ha csak még magához a királyhoz egy instánczia?… De az is, ki tudja, milyen ember?

A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.

Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, hol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van. Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a «Csipke», Erzsié pedig a selyemrét, a «királyné szoknyája». No, ez után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói legények…

Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat -196- valahová cselédnek, de a szegény Eszter?… Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még.

Fölemelte öklét. «Hej, ha most itt volna, aki koldússá tett!» Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bérczek azt mind megértenék!

Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A «királyné szoknyájának» mintha ráncza volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.

Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt.

Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is nehezen lesz ilyen…

Igaz, hogy az övé belőle a legcsunyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha terem rajta valami.

De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem érdemes.

Olyan innen az a széles nagy ugar a mesgyén túl, mint egy odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén.

Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban. -197-

Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp ilyen fehéres…

De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A «királyné szoknyáján» sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A czukorrépa is lám, hogy neki indult a túlsó végben… Nem kell ezt a földet még sem lebecsmérelni.

Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért ne beszélgetnének?…

Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha soha sem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a piczike, gyenge fűvek erősebbek az embereknél…

Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palócz föld szép, színes kövei. Hát biz’ ezeket nem igen szokták gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a hasznukat.

Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány ki. -198-

Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani.

Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy, meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arcza is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van az így, ahogy van!

Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította.

Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen még sem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni.

– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó.

Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a Bogátot.

A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, elválóban kérdé:

Imre nem birta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr igazán utána jön a házba.

Gyanus szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…

Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.

Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, reménykedve, várakozólag.

A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arczán. Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ő kigyelme felelgetett neki.

– – Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostoha fiamtól? Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. No, felelj hát neki.

Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás dominium az! Ugyan mit adna érte az úr?

– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.

Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott, megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét. -200-

Az tündöklő arczczal szökött oda s kezeivel összefogta a köténykéje alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott.

Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e húgának? Hogyne tetszenének!

Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét oda vonja, mintha azt mondaná: «Látod, mim van nekem!» Aztán ő is visszaült az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve méregették az egymás játékait, melyiké ér többet, de mind a kettőnek látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged.

– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi gyáros.

– Az a gazdag ember, – vágott bele élénken Mudrik Mihály, – akié az üveghuta meg a nagy majorság?

– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen.

Mudrik arcza olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb az Imréé.

– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem jutott, legyen az enyim.

– No jó, jó… látom, hogy igazi palócz vagy… odanőttél a röghöz, – akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a tetejét, adok érte évenkint ötszáz forintot.

Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre pirult ki az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz forint! Még a «királyné szoknyája» sem ér talán annyit. Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a…

De az Eszterke nem nevetett, makranczos arczot vágott. Hogy ím az egyik kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy nem czukorból van.

Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még egyszer megnézte.

– A kis hugom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a belseje ilyenekkel.

– No fiam, – mondja a hutás fölugorva – tudod-e, hogy ti gazdag, de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!?

A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről. -202-

Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni sokáig.

Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát.

Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez gondolkozni, ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.

A Bogát meg a «Csipke» még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét bizony nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették.

De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután öntötte el a réteket s akkora nádast növesztett a «királyné szoknyáján», hogy évről-évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram kaszapengéjét.

SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI.

Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiét.

Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, mintha a viczispán hátaslova volna valamennyi…

De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút vizével, még sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt.

Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából, sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróczczal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta.

Most már nem csókolja, mióta menyecske került -204- a házhoz, még pedig az a bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért.

Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű nyakukat.

Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs ilyen ló.

… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől.

… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a farkával ide-oda.

Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske jelent meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és a szénatartó eltakarta.

János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját odakünn… szakgatott szavakat, -205- amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajjon kivel beszélget?

«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi lesz…»

Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.

«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a kenderáztatóknál.»

János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta.

«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a fehéret, akkor jőjjön.»

Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot ilyennek!

Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?

Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.

– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan.

– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk. -206-

A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron, egy percz alatt be volt fogva. Felültek.

János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az udvarból.

Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a czifra sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint meg akarja lábaik alatt gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében.

De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd veszszen magva a különb fajnak!

De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályva-rózsára, pirosra, fehérre.

Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült.

– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed… mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg…

Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek -207- s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat.

– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.

Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb az az asszony a töviseivel.

– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?

A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön.

De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.

Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnynyá, amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál!

– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. – Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…

Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:

Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka közé…

A GYEREKEK.

Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.

Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.

Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még pedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.

Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és elkezdett keservesen sírni.

A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett. -210-

Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint csendes, pihegő zokogásba ment át.

Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot.

Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki.

Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor, de most még – uram én Istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom-portán?

Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.

– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma nem ettem?

A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba szedte s a jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.

– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arczczal osont ki a konyhába.

Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.

Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a cziberelevest.

Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.

Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában, – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.

Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden -212- híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.

Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.

– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi…

– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem mult. Meg mered-e tenni?

Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.

– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod… látod!…

Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva szemeit, szelíden suttogta:

– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi…

De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.

– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, hogy itt van.

Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portáján a csengős szán.

– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mingyárt kezdi.

Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából, már fent a kocsin rágyujtott:

– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jőjjön csak ki! -214-

A gyerekek összebujtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor mögött; orczáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélekzetük elállt; szíveik hangosan dobogtak.

– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna. – Istenem, Istenem, csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!

HOVA LETT GÁL MAGDA.

Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyú vizükkel! Ha megszoktuk az édes vizet, hát iszszuk az édes vizet és nem vágyakozunk a savanyúra. Víz, víz! Hiába állították oda határőrző szent Vendelint a csevicze háta mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük.

Igaz, hogy jó erős víz; a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül el fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy hogy az halva bukdácsol bele a levegőből. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant, ki a magasba termett.

Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával merített belőle s úgy ivott egy nagy kortyot.

Megízlelték egymás után. Persze, hogy bor, csakhogy nagyon meg van keresztelve.

Mohón neki estek erre s abban a tudatban, hogy csakugyan borban dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan tánczolást, dalolást vittek végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára. -216-

Hanem aztán volt e miatt a kút miatt «hiba» is. Mikor azt a határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felső réteket, úgy hogy immár a kút is az ő határukba esett, a prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendő a majornokiaknak.

No, ha ezt így itéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.

A rétet már nem is sajnálták, a szent Vendelinen is segítettek, rávésetve, hogy: «Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, ámbátor most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel», de bezzeg a kút, vagyis az ujonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban.

Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek s nem fogadnak ők is ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt.

De ha elmult a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy gyalogösvénye.

Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sohse lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide ugyan nem téved kérőbe, de még a bodoki ember is, ha szerét teheti, idegen helységből hoz magának asszonyt.

Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a -217- suhogó nád, koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az a kút az oka.

Színes korsóikkal oda járnak a lányok, arra várják őket a legények. Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű megbánásnak…

Czifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kaczéran, nyíllal a szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az utat egy-két évig járja.

Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot… elég abból a szelid Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az édesanyja, hiszi, meg beszéli… Az ilyen öreg asszonynak már létra van a szívétől az eszéhez!

Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.

Akkor volt az, mikor azok a lókupeczek tanyáztak a faluban s itták az áldomásokat a korcsmában. A leghetykébb köztük, valami Sás Gyuri, ki-kikacsintgatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta a kis Magdát.

Csinos fiatal ember volt. Minden esztendőben megfordult itt egyszer s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolczvanat is. S erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a királyok?

Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen gyereket, a Gál Magdát… Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már összecsókolta – s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.

No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált -218- a Magdára nézve, mert nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta… anyja is becsületes asszony annak s pórázon tartja.

Hanem hogy annyi savanyú víz fogy egy idő óta a háznál, az mégis csak gyanus volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult, mind visszájárul volt megtéve.

– Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé?

Lángba borult a kis Magda fehér arcza. Egy szót sem tudott volna kiejteni a világért.

– Veted le mingyárt azt az ünneplő ködmönt?! Ejnye, te erdei gyík, hát hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az a tisztességes emberek gyerekeinek? Hányd le, mingyárt! Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve abban a selyemkendőben…

– Most pedig takarodj a szemem elől… Hanem azt mondom, hogy össze ne törd azt az ujdonat uj fehér korsót… Uram, én Istenem, ez már a harmadik korsó húsvét óta… Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jőjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyok az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a -219- csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még azt a csizmát is!

Hosszú fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is levetette. Úgy mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégis csak elindult. Önkénytelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve.

Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu végén a haranglábnál s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétől függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.

– Köszönöm, húgocskám. Hát úgy, hogy sehogy se legyek, még soha sem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a pátrónusaimat, ezeket a lókupeczeket.

– Amott indulnak, ni… Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy az én lovamat nem vették meg… pedig olcsón adtam volna.

– Hát az enyimet, Magdácska… A Szent-Mihály lovát, hehehe. Azt kináltam nekik, hihihi!

– Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! – kiáltá oda a lány s a legrövidebb kerülő úton, a Csillomék szérüs-kertjén át, futott ki a rétre a «savanyú kút»-hoz.

Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette -220- a szép fehér korsót a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére, megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy óvatosan lebocsátotta.

Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette, hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide kellett volna érniök a kupeczeknek!

Vajjon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg nem ösmeri!

Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.

Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön s a kúthoz sietett. Éppen jókor jött oda, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát.

Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem birta megkötni a mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt.

Sás Gyuri odanyult, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze, egyuttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna elmulasztani.

– Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek soha többé!

– Azt szeretném én csak. Bár soha ne mennél. Ne is menj, azt mondom. Gyere velem, Magda!

– Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet sem engedem rád fújni s még a helyet is megfújom, ahová ültetlek.

A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arczát vérvörösre marta. -221-

– Nem… Ne beszéljen így. Ne is szomorítson… Magának már felesége van. Mondták a többiek…

– Esküszöm, csak téged szeretlek… soha senkit még így. Elviszlek… olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten.

– Látom, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, ülj fel szaporán a kocsira, senki sem látja meg.

De nini… Micsoda bosszuság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen a kolomp. Éppen arra, ő mellettük ment el a Riska s nagy szelíd szemeivel olyan csodálatosan nézett Magdára, még a ránczos-nyakát is megcsóválta hozzá.

Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény Gyurira még egyszer… utoljára egyszer.

És amint hirtelen megfordult, – Istenem, Istenem! – odaütötte a csűrből kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?!

Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom két arczán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához s annak az igazi formáját, színét mutogatta… -222-

… A Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy jőjjön vissza.

– Ejnye, adta, adta… összetörted, fiam, a korsót! – szólalt meg egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. – No ’iszen, majd ad neked az anyád otthon!

A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy Magda ijedten kapott a hátához s egészen elhalványodik, megesett a szíve rajta.

– No, semmit se félj! Én majd előre megyek s kiengesztelem az anyádat, mert ösmerem, hogy nagy sárkány ő kigyelme. Maradj el egy kicsit.

Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló hegyes gerendához, melyen a korsóját összetörte s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a semmibe, talán a cseviczekút felé.

Az esti szürkület lassankint leereszkedett a házakra és füvekre. Azok legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.

Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt várta.

A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta, beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltünt nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele többé…

Szegény édesanyja évek óta siratja s epeszti magát álmatlan éjszakákon: hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány -223- korsó miatt nem mert hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a korsó, az a korsó!

Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el… és nem is az volt a gyenge.

… No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb bizony, ha behánynák, betaposnák földdel… Hogy alant repültek, sok apró madárnak lett a temetője… temetőnél rosszabb sok bodoki lánynak.

TARTALOM.

A TÓT ATYAFIAK.

A JÓ PALÓCZOK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

19	Cutkás úr megdicsőülve	Csutkás úr megdicsőülve
39	Búczuzni jöttem	Búcsuzni jöttem
49	idegen hely en	idegen helyen
138	Judit darázs-derekál	Judit darázs-derekát
170	annnyi bizonyos	annyi bizonyos
183	fel sem néz	felé sem néz

Megjegyzések:

A TÓT ATYAFIAK.

AZ ARANY KISASSZONY.

BEVEZETÉS.

ELSŐ FEJEZET.

MÁSODIK FEJEZET.

HARMADIK FEJEZET.

NEGYEDIK FEJEZET.

Befejezés.

AZ A FEKETE FOLT.

LAPAJ, A HIRES DUDÁS.

JASZTRABÉK PUSZTULÁSA.

A JÓ PALÓCZOK.

A NÉHAI BÁRÁNY.

BEDE ANNA TARTOZÁSA.

PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL.

A KIS CSIZMÁK.

TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE.

AZ A POGÁNY FILCSIK.

A BÁGYI CSODA.

SZŰCS PALI SZERENCSÉJE.

GALANDÁNÉ ASSZONYOM.

A GÓZONI SZŰZMÁRIA.

KÉT MAJOR REGÉNYE.

A «KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA».

SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI.

A GYEREKEK.

HOVA LETT GÁL MAGDA.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

A TÓT ATYAFIAK.

A JÓ PALÓCZOK.

Javítások.