The Project Gutenberg eBook of A gazdag szegények by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 266. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=KOtkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A GAZDAG SZEGÉNYEK

I. FEJEZET.
A «VIGYÁZZ».

Ez volt olvasható a magyar államvasuti pályafő előcsarnokában levő fekete táblán.

Még akkor nem volt készen a pompás központi palota, mely a kerepesi-út végét, mint egy nagy diadalkapu zárja el mostanság; egy kicsiny, inséges pályaházacska fogadta a felső Magyarországról érkező utasokat, a kik onnan aztán a város leghosszabb, legszűkebb és legdöczögősebb stáczió-utczáján keresztül jutottak el, omnibuszháton a vendégfogadókkal ellátott zónába.

A szokottnál is nagyobb hóesés minden utazási programmot meghazudtolt. A főváros legjártabb utczáin két oldalt egész hegylánczok voltak felhalmozva hóhegyekből, a miknek a kihordására gondolni sem lehetett. Az egész nap folyton dühöngő zivatar mindenütt betemette a mély utakat. Az egész vasutvonalon tábor számra dolgozott folyvást a napszámos sereg, a hóekék túrták a hótorlaszokat, a mit egyik félnap végeztek, a másik félnap megint visszarontotta a zivatar. A hó úgy szakadt egyik órában, mintha milliárd ludat mellesztenének odafenn, a másik órában meg apró tűalakokban kavargott, mint a porfelleg. Valóságos szibériai éjjel volt.

A pályaház perronján csak három emberi alakot látni. Az egyik a kapus, a ki időről-időre kitekint, hogy esik-e -2- még a hó? A másik egy konstábler, a ki a bolthajtásnak abba a szegletébe támaszkodik, a melybe nem fuj a szél, fején a viaszkos vászonnal behuzott kalap, vállán a kurta kaucsuk lebernyeg. «Czudar idő», mondja a kapus. «Kutyának való idő!» kontráz neki a rendőr. A harmadik alak czivilben van, kurta prémes gallérú dókában, vidraszinű nemez süveg a fején, a nyakán koczkás gyapot kendő körülcsavarva, két keze a zsebébe dugva, az egyikből bőrrel bevont vasbot mered elő. Ez a harmadik folyvást járkál a perronon hosszában végig, egyszer rohamléptekben teszi meg az utat, máskor tánczolva, járja a polkát, meg a csárdást, egyik bokáját a másikhoz ütögetve, nem azért, mintha jó kedve volna, hanem hogy a lába el ne fagyjon. Ez egy detektiv.

A napos tiszt benn ül a szobában, az a távirógépnél van elfoglalva. Ilyen kritikus időben az állomások folyvást korrespondeálnak.

– No hála légyen a herkópáternek! mondá a kapus. Csak jön már az a kalarábévonat!

– Nem a directióé az, hanem az öreg vasutőré, a Kapor Ádámé. Szegény öreg, ezzel a kutyával tesz ki egy emberszámot. Nem is tréfa dolog, negyvennyolcz óráig egyhuzamban ott ülni abban a kis butikban, lesni a vonatot, jó vágányba igazítani a váltót! Öreg embernek laposakat pislant már a szeme, könnyen leragad. Hát arravaló a «Vigyázz», hogy azalatt, a míg a gazdája az oduban bóbiskol, a kutya kifekszik a sinekre, s már egy mértföldnyire meghallja a vonat dübörgését, akkor aztán elkezd csúnyául vonítani, a hogy most teszi, hogy ha az Ádám el talált volna szunyókálni, hát fölébredjen. -3-

– De még azt is megteszi, hogy ha az öreg álmos fővel nem az igazi váltóhoz czammog, hát megfogja a dókája szélit s odaránczigálja az igazihoz. Nem is esett az öreggel semmi hiba, pedig húsz esztendeje, hogy itt őrzi a váltót.

Csak öt percz mulva a kutyaugatás után kezdett el a villanyos csengetyü berregni, s nemsokára lehetett hallani a közeledő mozdony hosszan nyujtott s többször megczifrázódott fütyölését.

Erre a rendőr odaplántálta magát a kijárat elé. A kapus a csengetyühöz ment s megadta a jelt a vonat érkezéséről. A kolomphangra előjött az egyenruhás hivatalnok, meg egy pár teherhordó, birkabőr süvegben, ködmönben, bagaria csizmában.

A vonat itt prüszkölt, dörömbölt már a város alatt, valami karistoló hangot is vegyítve a zaj közé, a mi szokatlan volt. Ez a hóekének a harsogása, a mit maga előtt tol a mozdony, mert a hótorlasz egész az indóházig ellepte a vágányt.

Ezzel a hozzátoldott nyújtványnyal csakugyan úgy néz ki a mozdony, mint valami özönvíz előtti Saurus, a ki szörnyeteg orrával a jégmezőt túrja maga előtt. A waggonok úsznak a felkavart hófellegben.

S a hó eke mellett, közvetlen a mozdony előtt, üget egy kis lompos szőrű fehér-fekete tarka, hegyes fülű, kurtafarkú kuvasz, mintha ő volna a pilota, a ki a vonatot vezeti. Néha olyan közel éri a mozdony, hogy megtaszítja, akkor nagyot ugrik, de a vágányról azért le nem tér. Ez a «Vigyázz».

Mikor aztán a mozdony megáll a perron előtt, két oldalt fujtatva a kibocsátott forró gőzt, akkor kettőt csahint a kutya, mintha az ő helybenhagyása nélkül nem állna meg -4- a vonat, s azzal kiugrik a sinek közül s lerázva a bundájáról a havat, először is a kalauzokat veszi számba. Az első kalauz jó embere, azt azzal üdvözli, hogy egyet ugrik rá, s a két első lábával megtaszítja, a második kalauz ellenben nem birja a bizodalmát, annak háttal fordul s a hátulsó lábaival szórja feléje a havat.

Mind a két kalauznak a szeméig van húzva a csuklyája, a nyaka kendőbe csavarva, csak az orrát látni az arczából.

A vonat áll a mozdonyon kívül egy szenes kocsiból, azután jön a postakocsi, ahhoz van kötve egy katonaszállító tárkocsi, mely tömve van munkásokkal, arra következik egy sárgára és zöldre festett waggon, I. és II. osztályú szakaszokkal, leghátul egy kakaoszinű III. osztályú, a bagázsiás szekereket, úgy látszik, elhagyták valahol.

A detektiv bekandikált az első és második osztályokba, a miknek az ablakain kivilágított a lámpafény. Kívülről is láthatta, hogy a szakaszok mind üresek.

Az először nem hallja a kérdést, mert a füle be van takarva, azután meg nem felel, mert a szája be van kötve, s csak a másodszori kategorikus felhivásra ad precziz választ.

Azzal tovább tappog, a munkások futó börtönét felnyitni. Azok vannak valami harminczan, mindannyian vaslapátokkal ellátva. A mint leszabadulnak, futnak egyenesen a kantinba felmelegedni.

A detektiv erre a Nro 2. kalauzhoz fordul, a ki a III. osztályú kocsik ajtajait nyitogatja fel. Ez már részletesebb választ ad, csakhogy nehéz a szavát megérteni, úgy be van rekedve, mint a hasadt orgonasip.

Az I. és II. osztály pasasirjai, mikor megtudták a hatvani -5- állomáson, hogy a hó eltemette az útat, mind kiszálltak, ott maradtak az állomásházban. Megvárják, míg a vegyes vonat felszabadítja az útat, s majd csak a kassai gyorsvonattal fognak eljönni reggel. A III. osztályban levő utasok eljöttek.

Először kiszállt a waggonból egy felvidéki atyafi, a ki fenyőmadarakat, meg húros rigókat hozott hosszú füzérekben felakasztva elől-hátul a vállán. Ennek épen ilyen zegernye időben kell utazni.

Azután kibontakozott a kocsiból egy terjedelmes testalkatú asszonyság, nagykendőkkel összevissza kötözve. Mikor lejutott a hóba, akkor egy fiatalabb nőalak elkezdett neki leadogatni mindenféle alakú kosarakat, a mik gondosan bevoltak bugyolálva, kettőt, hármat, négyet. A kofa ráförmedt a detektivre, hogy fel ne rúgja a kosarát, mert tojás van benne. Ez is ilyenkor a legkeresettebb árúczikk a fővárosban. Mikor minden kosár le volt adogatva, akkor az a fiatalabb nő is kiszállt a kocsiból. Szürke szoknya volt rajta, a feje bekötve koczkás gyapot kendővel, a szája pedig egy fekete selyem kendővel. Az egyik kezében volt egy fogantyús utazó ládika, meglehetős kopott. A másikban egy füles kézikosár. A harmadik utiteher, egy vászonesernyő, a hóna alá volt szorítva.

Egy hordár átakarta venni a ládikáját, de nem adta oda neki, «majd csak magam viszem». Ez sajnálja a rézpénzt.

A fenyőmadaras atyafi, meg a tojásos kofa elébb kötelességüknek tartották a fináncz ajtaját felkeresni, s kiváltani a fogyasztási adóról felelő bárczát, a fiatal nő azalatt leült a nyilt csarnokban egy padra, a bőröndjét meg a kosarát maga mellé téve.

A detectiv nagyokat tappogott, a perronra visszatérve, boszuságból-e, vagy csak hogy leverje a csizmáiról a havat, odament a konstáblerhez.

– A kire mi áfpászolunk, az elmaradt Hatvanon a többi pasasirokkal, s csak reggel felé jön meg a gyorsvonattal, -6- ha megjön. Én addig be megyek a kantinba, ha valamit kitudnék a munkásoktól. Talán azok látták. Maga addig itt maradhat.

A két élelmiszerszállító utas aztán jó későre elvégezve a dolgát a finánczczal, átkelt a kijáraton, átadva a kapusnak az utijegyeit. Az állomási tiszt kiadta a parancsot, hogy a gázt el kell oltani a külső lámpákban, több vonat az éjjel nincs jelezve. Aztán a Kapor Ádámot fel kell váltani, huszonnégy órára. Következik helyébe váltóőrnek a Kövecs Péter. Azzal az is ment aludni.

Az a fiatal utasnő pedig csak ült ott a padon, a kezét eldugva a nagykendője alá. Még karmantyuja sem volt.

De valaki mégis észrevette az ottlétét, a Vigyázz, oda ment hozzá, körülszaglálta.

A Vigyázz erre mind a négy lábát előre feszíté, elkezdé a kurtafarkát erősen csóválni s kettőt vakkantott, azon a hangon, a mely azt jelenti a kutyánál, hogy bizalommal viseltetik az illetőhöz. Akkor aztán megugrott és elszaladt.

A fiatal nő tovább is ott maradt, le-lerázva a kendőjéről a szitált havat, a mit a szél kívülről behordott.

Egyszer aztán czammogó lépések hangzottak a vasut mentén. Valami lámpás fénye vereslett a hófuvat ködfátyolán keresztül.

A felváltott őr jött a kutyájával. Az egész ember egy nagy guba volt, az arczából nem lehetett mást látni, mint két torzomborz bajuszt, a miről jégcsapok függtek alá. Az egyik kezében volt a tokba dugott jelző zászló, a másikban egy erősen bedrótozott lámpás.

Mikor a pad előtt elczammogott az őr, a kutya megint azt a bizalmas kettős csahintást hallatá s erre az ember észrevette, hogy ott a padon valaki ül. Megállt és odavilágított rá a lámpájával. Látta, hogy az egy fiatal leány.

– Arra várok, hogy megvirradjon. Késő éjjel nem mehetek magamban a városba.

– Hát aztán csak így jött fel Budapestre, hogy majd eljár boltról-boltra, hogy kinek kell a maga munkája?

– No ez derék! Hát mondok én magának valamit. Én itt lakom nem messze a várostól, mindjárt a Kalvária mellett. A feleségem mosóné. Becsületes asszony. Annak van egy kis kamrája, a mosókonyha mellett. Azt kiszokta adni ilyen maga forma varró leányoknak. Nem sok a fizetés. Fűteni sem kell a kamarát, mert a mosókonyháról elég meleget kap. A feleségem még munkát is szerez a leányoknak, sok uri házban bejáratos. Most épen faczér a kamrája. A mult héten történt, hogy a mamzell, a ki nála lakott, (Lidinek hivták, én biz a másik nevét soha sem kérdeztem) egy este csak nem jött haza. Keresték, kurrentálták, de nem került elő. Azt hiszem a Dunába ugrott. Ki tudja mi oka lehetett rá? A leányoknál olyan könnyen megy az. Hát jobb, mint ha gyufát ivott volna. No hát, ha nincs valami jobb szándéka, hát eljöhet az én szállásomra. A feleségem szívesen látja, még majd engem is megdicsér, hogy milyen élelmes ember vagyok, röptiben fogok a számára új czimmerfrajlát. -8-

A fiatal nő felállt a helyéről, felvette a bőröndjét és a kosarát, s azt mondta, «menjünk».

A Vigyázz, megértve, hogy az egyezség, mely kétségtelenül az ő beleegyezését is birta, megköttetett, vidám csaholást indított meg s azzal kivéve a hölgy kezéből a füles kosarat, azt a fogai közé vette s előre futott vele a kijárathoz.

Először ráismert a kutyára, a kutyáról a gazdájára, s a gazdáról a vele jövő kisasszonyra, a hogy illik tapasztalt rendőrhöz.

– No te Vigyázz! Hát Ádám apó! Baktatunk haza? Nini, hát megkerűlt a mamzell Lidi? Csak látogatni volt oda haza?

– Az ám. Hagyta rá az öreg. Lássa, magának most semmi dolga, elhozhatná a leányasszonykának az utitáskáját: ne czepelje maga.

– Megtenném szivesen. De most ide vagyok leszegezve. Az a parancsolat, hogy egy konteszre kell rálesnünk, a ki hazulról megszökött a mai vonattal, de a táviró se kutya! Eléje került.

– Elfogni nem kötelességünk, hanem ha felismertük, észrevétlenül és minden feltünés nélkül kisérnünk kell, a hol meg fog szállni, s arról hírt adni az alkapitány úrnak. A detectiv is ott van.

– Hajh, édes János öcsém, ha én a maga bőrében volnék: azt mondanám a detectivnek, hogy gyanum volt erre a leányzóra, itt ni, hogy hátha ez az a bizonyos grófkisasszony, s ez alatt az ürügy alatt elkisérném a lakásáig hivatalból. Hahaha!

Az öreg nevetett a jó ötletnek. A konstábler is nevetett rajta. Aztán utoljára maga a mamzell is úgy tett, mint a ki nem állhatja meg, hogy ne nevessen ezen a bolondságon. -9-

Hanem aztán a konstábler nagy hirtelen visszanyerte a kötelességszabta hivatalos nyugalmat. Megtörlé az arczát a kalapjából kivett zsebkendővel, aztán megint feltette a kalapot zsebkendőstül, s lehuzta az álla alá a viharszíjt, a mi igen szigorú kifejezést ád az arcznak.

– Azt nem tehetem, Ádám apó. Én megesküdtem rá, hogy soha hamis tudósítással az előljáróságot tévutra vezetni meg nem kisértem. Jójczakát öreg apó. Jójczakát szép kisasszony. Köszöntetem a Zsuzsa nénit. Holnap reggel majd ellátogatok magukhoz.

– Ott van ám a konstábler úrnak az abstájgkvártélya mi nálunk, mikor fráj napja van: ő meg egy padlásszobát bir tőlünk, magyarázá Ádám apó az új lakónőnek, mikor már a váróteremből kimentek.

Azután annyira vitte a nagylelkűséget az öreg, hogy maga ajánlkozott a mamzellnek a bőröndje vitelére.

– Köszönöm! szólt visszautasítva az ajánlkozást a fiatal hölgy. Nem szoktam én soha hordárral czepeltetni magam után az uti bőröndömet.

Igazat mondott. Mert üveges hintóban szokták azt utána szállítani. Ő volt az az eltünt grófkisasszony, a ki felől a detectivnek meg a konstáblernek bizonyságot kell vala szerezni.

Igen jó helyet talált magának a biztos elrejtőzésre. Azt a kis kamrát, a melynek a padlásán maga a rendőr tanyázik; ott csak nem fogja senki keresni.

II. FEJEZET.
A PIKUSZ.

Mikor a pályaházból kiléptek, épen egy olyan szélroham sepert végig az utczán, hogy meg kellett állniok. Az esernyőt, a mit a leányzó kifeszített, egyszerre kifordította a szél, s a szoknyáit nagy rendetlenségbe hozta, a min nem tudott segíteni a kezében tartott bőrönd miatt. -10-

– Abból az esernyőből nem lesz prédikácziós halott, mondá az öreg vasuti. Hagyjunk fel most minden teketoriázással. Adja ide a kisasszony a bőröndjét, majd én viszem; tudom, hogy nincs tele aranynyal. Az esernyőt csapja a hóna alá, aztán az egyik kezét akaszsza a karomba, a másikkal fogja a szoknyáját, aztán hunyja be a szemét.

Azzal elkezdődött az expediczió. Méternyi magas volt a hó, a min keresztül kellett gázolni s a szél szembefútt.

– Csak addig tart ám ez a gyilkos szél, a míg a Stáczió-utcza szegleténél bekanyarodunk. Dörmögé az öreg. Odáig egész gőzerővel kellett dolgoznia.

– Csinos kis szelecske, mondá az őr. No már most ki lehet feszíteni az umbrélát. Várjon, majd én tartom a feje fölé. Aztán csak egész bátran tegye. Szóljon hozzám, hogy «Ádám bácsi». Kapor Ádám a nevem. Tegyen úgy, hogy az emberek azt gondolják, hogy régi ismerősök vagyunk.

– De még sokakkal. Vannak emberek, a kiknek bolond passziójuk ilyen hóförmetegben sétálni az utczán éjfél után egy órakor. Majd meglátja.

– Ádám bácsi! Az a rendőr csakugyan az eltünt mamzellnak nézett engem? Hasonlítok hozzá?

– Nem tudom biz én, édes lelkem, mert én nem igen nézegettem a fizimiskáját. Tudja, én ritkán kerülök haza. A János konstábler is úgy van, hogy csak egy-egy fráj napon jön ki a szállására, s akkor aztán örül, ha felfekhetik a padlásra. Aztán az a Lidi mamzell olyan szemérmetes volt, hogy ha férfihangot hallott, nem forgatta a fejét hátrafelé, mint a nyaktekercs, hanem belefeküdt a himzőrámába, úgy öltögetett. Abból biz a János nem látott egyebet, mint a kontyát. -11-

A leány kitekintett az esernyő alól, s látta, hogy Ádám csakugyan igazat mondott. Tréfás volt, de igaz volt a mondás.

Csakugyan vannak emberek, a kiknek elhatározott szándékuk ebben a dühös hózivatarban az éjjeli órákat az utczán tölteni el. A havat lapátolják össze: nagy teherhordó szekereket raknak meg vele. Ki mennyi rongyos ruhát kaphatott, mind felszedte magára: kopott pokrócz, lyukas zsák, ponyvafoszlány a derekukra kötve; a kalapjaikat álluk alatt megkötött zsebkendővel biztosítják a szél ellen; de boldogabb, a kinek olyan süvege van, hogy a két fülét betakarja; a lábaik, idomtalan gubókká bugyolálva, pokrócz és rongydarabok közé; két ujjú darócz keztyűk a kezeiken, vaslapát a markukban.

– No itt van az a sok ember az utczán, a kit mondtam. Ezeknek most van az aratásuk! Egy forint ötven krajczárt kapnak a magisztrátustól egy éjszakára. Soha se volt ilyen szüretjük a hunczfutoknak!

– Megálljon, Ádám bácsi! Majd elmondom a Zsuzsa néninek, hogy szép leányt vezetget éjszaka az utczán!

– Nye krics! Te gyezsepogyes! vág vissza Ádám apó s a tokos zászlóval a fejére suhint az egyik csufondároskodónak, az ki akarja kerülni az ütést s hanyatt bukik a felhányt hóhalomba, társainak nagy hahotájára.

– Nem kell félni, mamzell, jó gyerekek ezek. Mind az -12- én fiaim. Liptói fiúk. Mind ott laknak velem együtt a zöld paradicsomban.

– Az ám. Úgy hivják azt a házat. De nem azért hivják úgy, mintha ott lakott volna valaha Ádám és Éva, mikor még ők is zöldek voltak, hanem azért, hogy valamikor vendégfogadó volt, s egy nagy zöld paradicsomalma volt kifestve a czimerére.

– Hát elférnek, a hogy a szegény ember malaczai. A bizony csak olyan bogárhátú ház. Mindjárt meglátjuk. Ott világít egy ablaka. Az az én feleségem mosókonyhája. Felkelt már az asszony. Sok a mosni való. Annál jobb, mert akkor tűz is van rakva. Csinálhat nekünk egy kis magyar theát. Szereti maga a magyar theát?

A Vigyázz előre szaladt s a kivilágított ablak előtt elkezdett a maga nyelvén jelt adni.

Erre elébb kinyilt az ablak, s rövid szóváltás támadt egy női hang, meg egy kutyacsahintás között; azután felnyilt a kis ajtó. A Vigyázz visszaugatott, jelezve, hogy szabad az út.

– No már most majd én elől megyek, mondá Ádám. Mert itt egy mély árok van az utczán végig: azt most betakarta a hó. Csak egy keskeny híd vezet át rajta. A ki eltéveszti, nyakig esik a hóba. Hát csak mindig az én lábam nyomába lépegessen a kisasszony. Így ni!

Az asszony a kapuban várta az érkezőket. Mind a két karja a könyökön felül fel volt türve, mert a mosóteknőtől jött ki. Ő már szokva volt mindenhez. A mit egy mosóasszony kiáll, attól egy regement férfi az ispitályba kerülne.

– Hanem most már csinálj nekünk iziben egy kis jó magyar theát, mert a lelkünk is meg van fagyva.

– Mindjárt meglesz. No csakhogy előkerült Lidike! Hát csak vigye be a szobájába a ládikáját, s húzzon frissen más czipőt, harisnyát.

Sötét is volt, a hölgynek az arcza kendőkkel be volt bugyolálva; lehető volt az elnézés.

– No már nem akar elől menni! Mindig így bánt velem a Lidike. Mintha valami nagyságos asszony volnék. Vagy mintha édes anyja volnék.

Pedig bizony nem annyira a becsülettudás volt erre a fiatal hölgynél az indok, mint az, hogy nem tudta a járást a zöld paradicsomban, kivált sötét éjjel.

A mosóné aztán előre ment, a kisasszony utána, azt követte az Ádám apó, leghátul a Vigyázz. A kis ajtót az Ádám zárta be.

Először egy sötét folyosóba jutottak, melynek végéből nyilt a Kapor Ádám lakása. Annak a külső ajtaja nyitva volt, a belső üveges ajtón keresztül világított a mosókatlan veres tűzfénye.

Mikor kinyitotta az ember az üvegajtót, egyszerre tódult ki a hajlékból a forró gőz, abban a perczben hópehelylyé válva a hideg levegőn.

A mosott ruhának, szappanynak és szodának párázata uralkodott a helyiségben; mérsékelve a kőszéngőz által, a minek a füstje ilyen nagy hóesésben leverődik, s kellemesen fűszerezve egynémely vereshagyma illatától, a mi nem rontotta el a polczon szárasztott kenyérélesztőkorpa szelid savanyúságát. No de jó meleg volt – s ez a fődolog.

Az ifjú hölgy már tudta, hogy melyik az ő lakása. Egy kis alacsony ajtó nyilik a konyhából a kamrába: az az ő otthona. Még két másik ajtó is látható a mosókonyhában. -14- Az egyik hanyatdülő helyzetben, az a pinczébe vezet le; a másik a gerendák között: ahhoz meg lépcső visz fel.

A mosókonyha tágas: téglával van padlózva, a falai embermagasságnyira fénylenek a salétromtól, különben ki van meszelve. Egy nyoszolya, vánkosokkal, dunnával, egy hárságy, egy festett ruhaszekrény s egy gyalult konyhaalmáriom, egy asztal, néhány szalmaszék és egy nagy karosszék képezik benne a comfortot, mindenféle lugzók, teknők, mosókatlan, vasalódeszka, meg egy nagy mángorló a hivatás eszközeit. Egy nagy fekete tábla a falon, tele irva nevekkel és számokkal, jelzi a pontos ügykezelést. Annak a szegletére van akasztva a kalendárium.

A Zsuzsa néne egyenesen a tűzhelyhez sietett, a jövevény leány pedig bement a holmijával a kamrába, nyitva hagyva maga után az ajtót, hogy világosságot kapjon.

Akkora helyiség volt az, hogy egy ágy elfért benne, meg egy himző asztal. Ruhatartóul egy lefüggönyözött fali polcz szolgált.

Az ágy tisztába volt húzva, volt benne egy tengeri fűvel töltött derékalj, egy vánkos, meg egy paplan. Az ágy fölött egy Mária-kép.

A mikor az átöltözködéshez kezdett a hölgy, mégis betette a kamra ajtaját. Bőröndjéből előszedte a ruháit, czipőit. A mik rajta voltak, azokra rá volt fagyva a hó.

Arra gondolt, hogy milyen furcsa meglepetés lesz az, a mikor ő előjön, s a világosságnál meglátja a Zsuzsa asszony, hogy «nini, hisz ez nem a Lidi mamzell!»

A Zsuzsa asszony semmi csodálkozó felkiáltásra sem ragadtatott, mikor ezt az idegen arczot meglátta maga előtt. -15-

– No Lidi kisasszony. Itt van a jó magyar thea. Nézze: az uram ugyan várja ám balkézzel.

Az öreg bizony leült az asztalhoz s nem várta a vendégét, hanem hozzálátott a maga angáriájához.

Két öblös csésze állt az asztalon, tele párolgó folyadékkal, mely valóságos jó borleves volt, tojássárgájával behabozva, s fahéjjal fűszerezve.

A leány aztán viszonszivesség fejében kiszedte kosarából a zsemlyéket s azokkal kinálta meg a házigazdáját.

– De hát azt mondja a szentirás, hogy: «nem csak kenyérrel él az ember»… szólt az öreg, hanem szalonnával is. Ezt a feleségének mondá.

– Hát hiszen nem tréfálok én, hanem komolyan mondom. Egy kis fagyos szalonna nagyon beválna most. Hozz le egy darabkát a padlásról, hékám!

A Zsuzsa engedelmesen fogta a vasuti lámpát, meggyujtotta, s felment a lépcsőn a padlásra.

– Bizony soha se evett maga nyers szalonnát, édes lelkem; azt se tudja, mi fán terem?

– Ádám bácsi. Mondja csak, hogy lehet az, hogy a Zsuzsa néni, mikor engem meglátott a világosságnál, egy cseppet sem volt megütődve?

– Hm! Hát ez úgy lehet, hogy az alatt, a míg a kisasszony -16- odabenn a kamrában átöltözött, én beszéltem a feleségemmel, s elmondtam neki mindent, a mit tudok.

– Hm, hm, dörmögött az öreg, borostás állát körülkaparászva. Hát tudja a kisasszony: ott a vasutnál a trafikásné ujságot is árul. Aztán a mi ujság estig el nem kel, az már másnap csak makulatura. Azt eladják kiló számra hét krajczárért. Hát az ilyen bitang ujságból szokott nekem mindennap juttatni a trafikásné, hol egyből, hol másból. Én szeretem tudni, hogy mi történik a világban. Ma épen egy képes ujságot kaptam. Olvassa el csak, mi van benne, belül a harmadik oldalon, mindjárt ott a Kvizda gyógybalzsamának a hirdetése alatt.

A hölgy átvette a negyedrétű lapot s hamar rátalált a ritkított betüs czikkre.

«Nem nevezzük meg a helyet és a személyeket, kik e regényben szerepelnek, mely egy Zola tollára volna érdemes. Egyike a magyar arany fiatalság legkiválóbb tagjainak, a ki gyönyörű négyes fogatáról s exoticus vadászatairól ismeretes, életre-halálra udvarolt a bájairól úgy, mint szellemi műveltségéről ismeretes X. X. grófkisasszonynak. A szerelmi pályázat nem maradt viszonzás nélkül. A család egyetlen leánya ifjú szivének egész hevével fogadta a nyiltan tett ömlengéseket. E napokban az ifjú Endymion végre formaszerű nyilatkozattal jelent meg a grófi háznál s megkérte X. X. grófkisasszony mamájának a kezét, Y. Y. grófnőét. S az eljegyzés ennek értelmében meg is történt. Y. Y. grófnő még mindig igen szép és fiatal arra, hogy még a leányával szemben is ő maradhasson a győztes; s előnyeinek döntő súlyt ád azon körülmény, hogy ő a birtokosa annak az egész három milliót érő uradalomnak. X. X. grófkisasszony az eljegyzés napján nyomtalanul eltünt a grófi kastélyból. Most mindenfelé keresik. Attól lehet tartani, hogy valami végzetes tettre határozza el magát.» -17-

A leány arcza olyan merev lett, mint egy márványszobor. Szemei még azután is nézték azt a méregkeverő lapot, mikor már az «első hazai orpheum» programmja következett benne.

Ebből az álomjáró mélázásból egy sajátszerű beszélő hang zavarta fel.

Azonban kénytelen volt egyszerre kaczagásra fakadni, a mint e beszéd okozóját meglátta.

Az egy szarka volt. Ott állt az asztal hidján, a csőrével felemelve az abroszt s aztán a fejét féloldalra fordítva s egy szemével felsandítva azt mondá:

S azzal egyet hibbanva, nagy hirtelen fenntermett a leány által üresen hagyott széken s onnan papolt egyre, «komm czhausz, – gib flájsch.»

– Ugy-e, megijedt a kisasszony, mikor meglátta, hogy valaki megszólal a lába alatt? Azt gondolta, valami kisértet. Hát pedig csak a Pikusz. No gyere ide Pikusz! ugorj ide az asztalra. Mutasd meg, hogy hogyan kell a krajczárt kivenni a pohár vizből.

A Pikusz engedett a felhivásnak. Felrepült az asztalra. Ádám apó eléje tett egy pohár vizet, abba bele dobott egy krajczárt. A szarka elébb megpróbálta belenyulni a pohár száján keresztül; de a mint az orrába ment a víz, hirtelen kikapta a fejét és nagyot prüszkölt. Utoljára kapta magát, ráugrott a pohár szélére, a pohár feldült, a víz kifolyt, a krajczárt aztán felkapta s elrepült vele. Alig akarta visszaadni.

– Önnek mind oly okos állatjai vannak. Monda a leány. A kutyája is olyan eszes állat. -18-

– Hát mit csináljon a szegény ember? Mikor nap nap után egy helyben kell ülnöm, mintha szurokba ragadtam volna. Az sincs, a kihez egy szót szóljak. Ha ez a kutyám nem volna, rég meg kellett volna gárgyulnom. A szarkát meg a feleségem tanította be: azért beszél németül. Ez meg az ő egyedüli mulatsága. Ez a mi theátrumunk, a mi circusunk. A Vigyázz különben nem az én érdemem. Ez úgy maradt rám örökségben egy vak koldusról, a ki rám hagyta, a mért megengedtem neki, hogy ott ülhessen a pályaház mellett. Ez a kutya olyan okos volt, hogy a szájába vett egy kis fatányért s azzal sorba járta az uraságokat, a kik oda jöttek ácsorogni s koldult a gazdája számára. A mit kapott, odahordta neki. Azt mondom, kisasszony, hogy külömb lélek van ebben a kutyában, mint sok rossz emberben.

Ez alatt lejött az asszony a padlásról egy darab szalonnával. Tányért is tett késsel, villával a kisasszony elé.

– Hahaj! Ki látta azt: tányérról enni a szalonnát villával? Protestált az öreg gazda. Majd megtanítom én a kisasszonyt, hogyan kell szalonnát enni. Először levágja az ember a kenyérnek a haját, arra ráfekteti a szalonnát, bőrével lefelé. Akkor a bicsakkal leszeli a szalonna tetejéről a hájas részét (a ki teheti!) Akkor azután egy késhegy paprikát elken rajta; annak a tetejébe egy csipet sót. No most egy falatot a kenyérből vágjunk, egy másikat a szalonnából, mind a kettőt egyszerre a szánkba teszszük. Ugy-e hogy milyen fölséges? Valamennyi herczegnek a hires szakácsa mind összeverheti a fejét, még sem talál ki olyan difinyós eledelt, mint egy darab paprikás hasaszalonna kenyérrel. Egyesítve van ebben a mennyei mannától elkezdve az isteni ambróziáig minden csemegének az ize! A kinek egy darab szalonnája van, s azt meg tudja becsülni: nem kell annak a kaszinó spájzczédulája. Hát még a ki a bőrkéjét is meg tudja rágni! Az ám a valami. De már nekem nincs hozzá való fogam.

S addig-addig magasztalta a szalonnát, míg hol ő -19- vágott, hol a kisasszony szelt belőle, hogy utoljára «mores»-nek való sem maradt a darab szalonnából.

A lakmározástól természetesen a két kedvencznek sem lehetett elmaradni. A Vigyázz odaült a gazdája mellé a két hátulsó lábára, a két első praczliját illedelmesen lefelé hajlítva, de néha megtaszítá az egyikkel a gazdája térdét.

Aztán mikor egy darab szalonnát elfogyasztott az öreg, s annak csak a levágott hájas része és a lefaragott bőre maradt: akkor a hájdarabot oda tette a bertáfoló kutyának az orrára. De mielőtt a szegény pára bekaphatta volna, egy percz alatt ott termett a fején a Pikusz, «Keszt ausz!» mondá s elkapta a kutyának az orráról a hájat. Az csak fájdalmas szemmel nézett utána.

– Látod, kutyám! Ez a világ sorja. Ő a te feljebbvalód, mert repülni tud; te pedig négykézláb jársz. Ő tud németül, te pedig csak ugatni tudsz. Ezért az övé a szalonnából a hája; tied pedig csak a bőre. Ez a világnak a rendje.

– No már most Lidi kisasszony; mondá Zsuzsa néne, jó lesz alunni menni. Ez után a mai keserves út után. Majd holnap aztán – beszéljünk a magunk dolgáról.

III. FEJEZET.
A FEKETE HATTYÚ.

A ki a halandó embert mindentudóvá, mindent tehetővé, mindenütt jelenlehetővé teszed!

Milyen szép volt álomban visszamenni az elhagyott ősi hajlékba. Látni a menyegzői előkészületeket. Látni saját magát a tükörterem falain megsokszorozva; menyasszonyi öltözetben; narancsvirágból van a dísz, az az ő kedvencze. -20- Ő a menyasszony és nem más: az már bizonyos. Hogy lehetett ebben kételkedni? De hát a vőlegény kicsoda? A keblén függ egy szivalaku medaillon; közepén egy nagy solitair. Az megmondja. Hisz az ő arczképe van benne. Itt jön ő maga is – valósággal. Egy nagy menyegzői csokrot hoz, csupa fehér rózsákból, a mik még nincsenek kinyilva. Hát mégis hű maradtál? Nem árultál el? Nem adtad el testedet, lelkedet? Válasz helyett megszólal a «Serenade-walzer.» Ez az ő kedvencz keringője. Vállára teszi a két kezét s aztán repülnek együtt. Igazán repülnek, a lábuk nem jár a földön: végig a hosszú táncztermen. Hát visszatértél? nem is hagytál el? Szeretsz, mint régen? örökké így fogunk egymás karján repülni éveken, évtizedeken át? mire visszakerülünk a keringő tourból, a honnan kiindulunk, a tükörben az én hajam fehér lesz, a te fejed kopasz? És a közben folyvást hangzik a serenade-walzer bűbájos zenéje. A tánczterem végtelenbe nyúlik, átalakul vasuti indóházzá, a csillárokból vasuti lámpák lesznek, a menyasszonyköntös narancsvirágaiból zuzmara virágok. Hanem azért a serenade-walzer egyre szól s a vőlegény egyre szorosabban öleli menyasszonyát magához. «Hát te vagy az? Te? Te? Te?» s a mint ismét ránéz: hát még sem ő az, hanem – a János konstábler a vasuti pályaháztól.

Erre fölébred s a mint a szemeit felnyitja, csakugyan a János rendőr ábrázatját látja maga előtt, ki a kissé felnyitott ajtón bedugta a fejét.

– Ezer milliom bocsánatot kérek, kisasszony. Azt gondoltam, már fel méltóztatott kelni. Nyolcz óra van.

– Engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. De hivatalból vagyok itten valami fölvétel végett.

– Ezer bocsánat. A bedugott fő visszavonul. A kalap most is a fején volt; de ezuttal nem volt rajta a viaszkos vászon: a fehér lószőr kócsag nyalkán fityegett az oldalán. -21-

A hölgy természetesnek találta, hogy biz egy varró mamzellnek az ajtaján minden órában benyithat egy konstábler.

Csak azt találta csodálatosnak, hogy a serenade-walzer zenéje még most is tovább szól. Már a finale járja. Pedig hiszen már ébren van. Ugy tetszik, mintha mélyen a föld alul jönne fel minden accord, s aztán lassankint elmulna a föld alatt.

– Nem vettem észre, hogy a konstábler bejött; különben elfogtam volna. Odakint öblögetünk a kútnál a napszámosnéval.

– Hát a Lidi mamzellnek az eltünése fel lett jelentve a rendőrségnél. Hivatalból meg lett indítva az eltüntnek a nyomozása. Nem találtak rá. A szerencsétlen leány bizonyosan a Dunába ölte magát. Megcsalta a szeretője. Azt nem is fogják megtalálni soha. Előtte való nap két font ólmot hozatott a boltból, s az vele együtt eltünt. Most azután, hogy az uram mondta a konstáblernek, hogy megkerült az elveszettnek hitt lakó: ennek jelentést kellett tenni az alkapitányságnál. Onnan megint vissza lett küldve, hogy vegye fel a protokollumot, hogy hol járt hát az alatt a «Lidi» kisasszony, a míg a rendőrséggel kerestette magát.

– Most csak öltözzék fel szép csendesen, félig nyitva hagyom az ajtót. Hallgassa ki, hogy mit beszélek én a konstáblerrel, aztán mondja utánam.

– Kérem még egy szóra, Zsuzsa asszony! Álmodom én most, vagy ébren vagyok?

– De én az elébb olyan világosan hallottam valami zenét, mintha mélyen a föld alatt muzsikálnának.

– Hát persze, hogy muzsikálnak. Itt a pinczelakásban -22- alattunk lakik a Zsiga czigány: az tanítja ilyenkor a két fiát muzsikálni.

Ez a reális adat egészen szétszórta a hölgy lelkében kisértő mysticus emlékeket. Hát nem dæmonok, hanem csak fekete rajkók laknak odalenn a mélységben?

– Mi is a neve? Magam sem tudom már. De itt van a keresztlevele nálam, az majd megmondja: «Gratulin Lidia.»

«Gratulin Lidia!» ismétlé magában az új családi nevet a hölgy odabenn a hálókamrában, «Gratulin Lidia…»

– «Született 1867-ben. Atyja Gratulin Fridolin, asszonyszabó. Anyja Perpera Amália Rimaszombatban. Itt van a bizonyítvány, hogy szülői meghaláloztak: az árvaleányt felnevelte Koricsna Ursula özvegyasszony. Az is meghalt. Azután itt van a rimabatyi előljáróságnak a levele, hogy a leány a varrásból él és tisztességes személy.

– Hát mért no? Mert egy kis beszedni való tartozásai voltak Batyiba. Hirt vett róla, hogy egy adósa haldoklik: nem akarta elszalasztani.

Daczára az egyszerű öltözetnek, előkelő jelenség volt. Tiszta nemes metszésű arczvonások, finom ajk, mély tüzű szemek, s dúsgazdag aranyszőke haj, mely mint egy tiara volt háromszor a feje körül csavarva.

A konstábler egészen lassu beszédüvé lett, a mikor meglátta. Sugva mondá a Zsuzsa asszonynak:

– Én eddig a Lidi kisasszonyból nem láttam egyebet, mint a haját: de nekem úgy tetszik, mintha az gesztenyeszinű lett volna. -23-

– Jaj! Lelkem konstábler úr! Ártatlan maga az ilyen dolgokban. Ha két éjjel egymásután szódával megmossák a hajat, mind ilyen aranyos szőke lesz az egyszere.

Hát azután elmondatta a fentebbi adatokat rendben a kisasszonynyal, a ki már most tudta, hogy kinek hijják? hol született? hol nevelkedett? s miért volt távol a szállásáról?

Mikor ezeken mind átestek, akkor a konstábler egy selyemkendőt vont elő a katonaköpönyege zsebéből.

– Hát azt nem tudná-e megmondani Lidi kisasszony, hogy ez a kendő hogyan került a Margithidra a mult pénteken éjjel, a mikor kegyed hazulról eltávozott?

Zsuzsa asszonyban egyszerre meghült a vér. Most kellene valami jó hazugságot diktálni a leánynak.

– De hiszen a lakók mind ráismertek, hogy ez a kegyed kendője volt, a mit a fején szokott viselni, ha kiment.

– Akkor hát nincs több kérdezni valóm kegyedtől, engedelmet kérek az alkalmatlankodásért. Még az öreget szeretném kihallgatni.

– Kit? Az uramat? szólt Zsuzsa asszony. Dejsz azt hiába keresi már itthon. Visszament az, a mint feltápászkodott, a vasuthoz.

– Hiszen ismeri, hogy milyen ember? Nincs neki maradása idehaza. Mindig azt hajtja, hogy hátha azalatt történik -24- valami szerencsétlenség a vasúton, a mikor ő nincs ott. Meg a Vigyázz sincs ott. Nem bízik a sufflensben. Hátha hamis vágányra találja igazítani a váltót. Még hajnalban visszabotorkált a pályaházhoz.

Elment biz az öreg azért hazulról, mert érezte a hivatalos firtatás pecsenyeillatát, s nem akarta a szembesítésnél magát ellenmondásokba kevertetni.

A konstábler aztán szépen engedelmet kért a korai alkalmatlankodásért s eltávozott.

Mikor a távozó léptei elhangzottak, akkor nagyot fohászkodva mondá Zsuzsa asszony.

– No ezen szépen átestünk. Most már új bejelentési czédula sem kell: a Gratulin Lidié itt van nálam. Hát csakugyan arra van elhatározva kegyed, hogy itt fog lakni ebben a szegény kis kamrában, s varrómunkával keresi a kenyerét! Előre mondhatom, hogy nehéz munka, sovány kenyér.

– De ha lehetne, még nehezebb munkához fognék. Kapálni mennék, vagy fát vágni; ha értenék hozzá. De himezni igen szépen tudok, s a ruhaszabáshoz, piperéhez van tehetségem. A mennyit keresek, annyival beérem. Aztán a mi nincs, az nem kell.

– No hát ez a szegény embernek az arany mondása: «a mi nincs, az nem kell.» A ki ezt nem tudja, az a falba verheti a fejét. Már most hát tanuljon bele az életmódjába. Itt van ebben a köcsögben a tej, ebben a papirosban meg a kávé. Ott van a tűzhely. Magának kell megfőzni a kávéját. Annyit főzzön magának belőle, hogy délre is, meg estére is maradjon: mert ez lesz az ebéd is, meg a vacsora is. Vasárnap megengedheti magának azt a luxust, hogy délre savanyu káposztát hozzon magának s rá egy szalvonádlit. Ámbár a szalvonádli sört kiván maga után, s a sörre még ráér kegyed később rákapni. Én most nézek az öblögetés után; kegyed az alatt reggelizzen meg; a bőröndjéből rakja ki a fehérnemüit a fiókos állványra: mindent számbavegyen és felirjon, a mije van. A mosásról én gondoskodom, -25- hanem a mi «putzwäsche» van, azt magának kell kivasalni.

A mosónő kiment teregetni. Az idő szépen kitisztult reggelre, jól száradtak a ruhák.

A leány odabenn maradt a mosókonyhában megfőzni a tejet, meg a kávét. Soha sem próbálta; de hamar beletanult.

Aztán hozzálátott a tegnapi czafatolásban átázott, bepiszkolt ruháinak és topánkáinak a kitisztogatásához.

Mikor azzal készen volt, keresett egy seprüt, s kiseperte a hálókamráját. Radikális takarítást vitt végbe. Az előbbi «Lidi» úgy látszik, hogy e tekintetben nagyon felületes elveket követett, mert az ágy mögött a szögletben sok lerakodott szutyok verődött össze. Mielőtt az összesepert szemetet a bádoglapáton kivitte volna, elébb gondosan megvizsgálta, hogy nincs-e közte valami megmentendő tárgy. Csakugyan talált közte egy himző rámába való srófot. No lám! Azt a hajdani Lidi vesztette el, s aztán helyettesítette egy darab czirokseprűággal. Azonkívül talált a szemét közt egy összetépett fényképet. Kiváncsi volt összerakni a darabjait. Egy kétfelé választott haju kamasznak az arczképe került ki belőle. Ilyenekért ugranak a vízbe a leányok.

Azt kitalálta magától, hogy a tűzhely mellett azért áll egy deszkaláda, hogy abba kell a szemetet üríteni: azt viszik azután ki a szemetes szekérre, mikor reggel a szolgalegény becsenget.

Akkor azután hozzálátott a reggelijéhez s a maradékot eltette a hálókamra ablakába. Ott van a szegény leányok éléskamrája. Még egy pár piros alma most is volt ott az elébbi leánytól. Az ablak egy kis kertre nyilt, melynek a közepén állt egy deszkabódé, hajdani festés nyomaival az oldalain. A bódé füstölgött, köröskörül meg volt az oldala tömve trágyával: nem volt kellemes illat. Pedig abban alkalmasint laknak. Talán azok találták ki ezt a módját a Meiszneri légfűtésnek.

A kert oldalában volt egy hosszu fáskamra forma épület. -26- Hanem annak az ajtaja az udvarra nyilt. Látta, hogy az ajtón kilép egy rongyokban telhetetlen férfi alak: hasonlatos azokhoz, a kikkel a mult éjjel találkozott, ugrik egyet, mikor kijön, vaslapát a vállán. Egy percz mulva kiugrik a másik. Azután a harmadik, a negyedik és így tovább. A huszadiknál megunta számlálni s betette az ablakot.

Azután kiment a kamrából a mosókonyhába s elgondolkozott rajta, hogy mi dolgot találna még? Előszedte a varró eszközeit: gyűszűt, tűt, selyem motringokat.

Koczogtatás hangzott az ajtón kívülről, s ez a kategorikus felhivás: «mach auf tu Luder!»

Persze, hogy Pikusz úr ő méltósága volt, a ki bekérezkedett. Ő jött legelől nagy tekintélyes léptekkel; mögötte a Zsuzsa asszony, meg a napszámosnő czepelték a nagy ruhás kosarat a kicsavart ruhákkal: azokat ide benn kell kikeményíteni.

A Pikusz már akkor fenn volt az asztalon s vitte a gyűszűt. Az ágy alul kellett elővadászni, hogy visszaadja.

– Ez ám az a konstábler, a ki rendre szoktatja a varró kisasszonyokat. A ki tűt, czérnagombolyagot, gyűszűtmit, szerteszélylyel hagyogat, a szarka rögtön felszedi s eldugdossa, hogy soha se látjuk többet.

Pikusz úr aztán, mikor látta, hogy senki sem akar vele játszani, s nincs semmi ellopni való többé, felrepült a karszék támlányára, a szárnya alá dugta a fejét s fél lábon állva elkezdett szunyókálni.

A napszámosnő a ruhákat huzogatta ki az asztalon. Ez nem tudott, csak tótul, e felől lehetett németül értekezni. A Zsuzsának ez könnyebben ment.

– No kisasszony, lelkem, mondhatom, hogy szerencsés órában érkezett meg. Épen sürgetős munka van. Ezt is én szereztem annak a szerencsétlen leánynak, a kinek a -27- helyét most maga elfoglalja; de már nem várhatta meg. Pedig én nem zaklattam a házbér miatt. Nekem két hónapival tartozott. Nyolcz forintom veszett oda. Nem panaszolom fel neki. Nyugodjék békével. Minden pénzét arra költötte, hogy lefotografiáztatta magát s küldözte a képeit annak, a ki elbolondította.

Egy igen előkelő családból való menyasszonynak a kelengyéje. Tizenkét tuczat damaszt kendőre kell egy grófi czímert színes selyemmel, aranynyal, ezüsttel felhímezni. Darabjáért fizetnek hatvan krajczárt, a selymet, aranyfonalat a kereskedő adja. Hat hét alatt el kell készülni. Meg lehet győzni, ha lámpásnál is dolgozik. Hanem akkor tegye fel a kék szemüveget, mert sok fekete és arany szín van rajta, a mi a szemet nagyon rontja.

A mosóné elővette a szekrényéből az összehajtott damaszt kendőket, s a selyempapirba takart czímer-mintát.

A szívdobogása elállt egy pillanatra. Közel volt hozzá, hogy megszakadjon. Szemeit elfutotta a köny.

– El fogom végezni a munkát hat hét alatt s kifizetem az árából, a mivel a Lidi adós maradt.

IV. FEJEZET.
A ZÖLD PARADICSOM.

Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a zöld paradicsomban.

A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram, vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben. Testvérek között sem ér annyit.

A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak, mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik -29- éjjeli szállásul azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában, vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.

Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János, az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már, valljuk meg az igazat.

Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába. Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.

A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még egy kis hat hónapos princzet.

Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement hozzá és valami -30- úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a czigány.

A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.

A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.

A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják, hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal kedveskedni a Lidi néninek.

Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult, aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt, a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte, vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már -31- valami harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját, s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul tudott örülni.

A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna, azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a boltját.

Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt, egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott; értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely kiterjedt még az átellenben -32- lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.

Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok, a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!

Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva. Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta, mint egy gép.

Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót, hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban: «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat órától este hatig. -33- Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.

Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal, hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.

– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.

S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot, mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap «magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas piritós».

Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis szórakozás is. -34-

Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét. Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz hozza el a szájában. Ő a postakihordó.

Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.

Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.

És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.

V. FEJEZET.
JÓB HIREI.

Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá -35- akart fogni az olvasásához; hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a lapba.

Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele. Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan porszemet.

Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta el legelébb.

Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur. Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé, «fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.

Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony szeméből, pedig eleget vizezte.

De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan alkalmazza-e a pipereüzleténél. -36-

No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor a szeme könyezik.

El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint megkereste az egy forintját.

Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra, végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.

Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.

Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.

Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak neki.

– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az. Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.

No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak. -37-

Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő, s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint «Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni ezt a képet.

Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.

Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.

– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem az ezután következő napok.

Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában. Jó az Isten: nem -38- hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony úgy tudott beszélni, mint egy pap.

Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.

– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»

A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi kisasszony átment a hálókamrájába.

Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot, azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.

Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még a mézeshetekben voltak.

A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje szemeláttára főbe lőtte magát.

Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne hallják.

– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét. -39-

Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté. Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre emelkedett és elmondta az esti imáját.

Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett: elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz való jussot!

VI. FEJEZET.
A NAGY GRÁCZIA, MEG A NAGY SZERENCSE.

Ettől a naptól kezdve Kapor Ádám minden este haza jöhetett a vasutról. Az előljárói azt mondták, hogy aludja ki magát kedvére.

Zsuzsa asszony egészen el volt érzékenyülve: «milyen kegyesek azok a jó uraságok».

– Nem szeretem én ezt a nagyon nagy grácziát! Valami lóg ki ebből, dörmögé Ádám apó s a Vigyázz is egészen ezen a véleményen volt; mert egész nap az ajtót kaparta: mehetnékje volt a vasúthoz.

Könnyebb a lelküknek, ha mindennap hozhatnak egy vasuti szerencsétlenséget. Itt összerohant két szembejövő gyorsvonat; waggonok összetörtek, meggyuladtak, amott beszakadt a vonat alatt a híd; minden kocsi a hullámokban tünt el; azután meg három vonat rohant egymás hegyébe. S milyen kannibáli gyönyörüséggel tudják leirni a halálnemeket, a mik az utasokat kivégezték! – Persze mindenütt a váltóőr volt a hibás.

– Ugyan nagy szerencse, hogy ez mind a külföldön -40- történik, nem minálunk, vigasztalkodék Zsuzsa asszony.

– De csak nem szeretem én azt a nagy szerencsét! mondá Ádám apó. Azt tartja a czigány közmondás, hogy «három dologtól őrizzen meg bennünket az Úr Isten: a czifra ruháktól, a nagyon drága italoktól, meg a nagyon nagy szerencsétől».

Lidi kisasszony követelte Ádám apótól, hogy magyarázza meg, mi ennek az értelme? (a mióta meg lett előtte fejtve az a szó, hogy «rossz idők járnak a nagy urakra, a kik harmincz éves korukban már hetven esztendősek», meg hogy «amen» helyett az van az imádság végén, hogy «mehet», azóta kezdte sejteni, hogy az öreg ha valami furcsát mond is, annak van valami értelme).

– Hát, édes kisasszonyka, nagyon czifra ruhák azok, a mikben nagyon sokféle szinű foltozás van; nagyon drága italok azok, a mik a patikában készülnek s nagyon nagy szerencse az, mikor az ember felfordul a szekérrel s csak a lábát töri ki: holott a nyakát is kitörhette volna. Attól tartok, hogy még engem is utolér ez a szerencse.

Egyszer aztán itt is beütött a vasuti mennydörgős mennykő. Valamelyik vidéki nagy állomáson elaludta a vonat érkezését a váltóőr; csak a fütyülésre ébredt fel, akkor aztán álomijedelmében hamis vágányra igazította a váltót. Jó szerencse, hogy a mozdonyvezető észrevette a hibát, s nagy hirtelen dörzsfékezett, contragőzt bocsátott, halálveszedelem nélkül történt meg a catastropha.

– Jaj de nagy szerencse, hogy nem a mi állomásunkon történt ez a veszedelem! hálálkodék Zsuzsa asszony.

Nagyon jó sejtelme volt az öregnek, a mikor ezt a nagyon nagy szerencsét előre is deprekálta. Másnap este nagy búsan bandukolt haza, a kutyájával együtt. Nem hozta magával se a drótozott lámpást, se a tokos zászlót.

– Azt, hogy átugrottam a hetvenedik esztendőt. Azt mondták, hogy öreg vagyok már, nem való vagyok váltóőrnek.

– Én tudom, hogy mi lesz! Az uraknak olyan igazságuk van, mint a napfény. Nem lehet az ellen rugódozni. Inkább én pusztuljak el, mint száz meg száz ártatlan ember az én hibám miatt. Adsza azt a dupla pisztolyt.

– Hiszen nem idehaza; nem te előtted; kimegyek a Dunapartra, a hidon túl, a hol senki sem jár.

A Lidi kisasszony épen arra nyitott be a konyhaajtón, mikor a két öreg búcsúzott egymástól. A confectiós boltból jött haza. Csak elbámult.

– Az nagy baj lehet. De hát azért nem kell mindjárt az öngyilkosságra gondolni! Nézzenek meg engem! Esett-e le valaha valaki úgy a mennyországból a pokolba, mint én? És még sem öltem meg magamat.

– Hát az a gondolat, hogy a ki öngyilkosul hal meg, azt se az ég, se a pokol be nem fogadja, annak a lelke az örökkön örökké tartó időkig bujdosni fog s még a feltámadás napján se fog új életre kelni.

– Hallod, asszony? Még másvilágon sem lesz majd ingyen kvártélyunk! szólt az öreg s nevetett hozzá.

– Még egy más gondolat is tartott vissza mondá Lidi; – az, hogy az öngyilkost odaviszik a bonczterembe, s ott a fiatal medicusok szabdalják a testét s az egész vizsgálatot, hogy mit fedeztek fel, kiirják az ujságba?

– Ez borzasztó gondolat! mondá a Zsuzsa, az arczát a kötényével eltakarva.

– Legyenek Istennel! s ne gondoljanak ilyen szörnyűségre; urak ölik meg magukat, a kik félnek az inségtől; nem szegény emberek, a kiknek a szükség régi ismerősük!

S azzal kiszedte a kezükből a mordályt és méregüveget, bevitte a saját kamrájába: ott már jó helyen lesznek. Ő nem fél már tőlük. S aztán megint kijött a két öreghez.

– De hát mi tévők legyünk, ha a világon megmaradunk? Én már öreg csont vagyok. Kinek kell az én rozoga testem, az én homályos lelkem? szólt Ádám apó.

– Én sem győzöm már a munkát, mondá Zsuzsa asszony. Mikor esős idő van, minden csuklóm úgy fáj, hogy inkább szeretnék éhenszomjan elfeküdni, mint a mosó teknő mellé állni.

– Hát ha összeteszszük hárman az eszünket, majd csak -43- gondolunk ki valamit. Én úgy tudom, hogy van itt a fővárosban egy szegények háza, a hol a munkaképtelen tisztességes embereket befogadják, ellátják holtig és jól bánnak velük.

– Hisz az igaz. Én is gondoltam arra. Az bizony nyugodalmas élet volna, nekem is, a feleségemnek is. De hát – édes kisasszony – protectio kell ahhoz, hogy oda bejusson a szegény ember.

– Hátha nem kell. Én a mit az ujságból olvasok, mind azt értem meg belőle, hogy a főváros előljárói emberszerető, jószivű férfiak. A ki Kapor Ádám apót, meg Zsuzsa asszonyt meglátja, lehetetlen, hogy meg ne essék rajtuk a szive.

– Csakhogy az ám a nehéz dolog, édes kisasszony, hogy meglássanak. Mert vannak szegény emberek, a kik oda állnak a járókelők útjába, aztán meg vannak olyan szegény emberek, a kik elbujnak a nagy urak, a jó emberek szeme elől, a kiknek a torka összeszorúl, mikor azt kell mondani, hogy «kérem szépen». A nagy urak, a jó emberek pedig azokat nem keresik fel. Nem tudok könyörögni, kisasszony: sohasem tanultam. Inkább koplalok, inkább rongyoskodom.

– Azt nem teszed! A míg nekem van egy falat kenyerem. Majd dolgozom ezután kettő helyett, monda az asszony, átölelve az öreget.

– De azt ugyan nem engedem. Agyon nem dolgozod magad. Gondoltam már ki valamit. Egyszer egy kis kirándulást tettem a bicskei vasuton. Egy helyen láttam egy csoport rongyos embert, a ki horgas botokkal turkált a szétteregetett szemétkupaczokban. Arra még jó leszek. Elmegyek szemétkaparónak. -44-

VII. FEJEZET.
A BÁDOG CSÉSZE.

– De már azt a szégyent csak nem méri ránk az Úr Isten, hogy az én uram vénségére rongyszedő legyen, mondá Zsuzsa asszony.

– Ugyan miért ne? Hát nem tisztességes kereset az? Még szindarabot is irtak róla. Én láttam. Az volt a czíme: hogy «Rongyszedő». Egressy Gábor játszotta benne a czímszerepet. Az egy hős volt, egy derék ember! – Hát ha Egressy Gábor lehetett rongyszedő, Kapor Ádámnak derogáljon?

Lidi kisasszony intett a szemével Zsuzsa asszonynak, hogy rá kell hagyni! – Nem jó az indulatba jött emberrel vitába keveredni.

– Úgy teszek! Szemetet kaparok. Hátha egyszer egy gyémántot találok, a mit üveg helyett kisepertek? Olvastam én egyszer egy regényt a Hirlapban, a hol egy szemétkaparó egy bádog dobozt talált a szemétkupaczban, a mibe egy gazdag tőzsérnek a végrendelete volt eldugva. Azon fordult meg a történet. A szemétkaparóból mylord lett! Hát az hányszor megtörténik, hogy egy zsugori fösvény minden megkuporgatott pénzét bankókban, állampapirokban a szalmazsákjába dugja el. Mikor meghal, a rohoda szalmazsákot kidobják a szemétre. Holmi kényes ember nem akar hozzá nyulni; mikor aztán a szemétkaparó szétbontja, csak úgy dűl ki belőle a sok angyalos bankó.

Az öreg egészen belemelegedett az új mesterségének a magasztalásába. Kivált mikor pipára gyujthatott. Az a kék füst egészen megjavítja az embernek a szemét, mindjárt más szinben látja a világot.

– Még is csak jól tette a Lidi kisasszony, hogy kivette a a kezemből a pisztolyt. Az Úr Jézus küldte jó órában. -45- Nem vagyok én még olyan öreg, hogy fejbe lőjem magamat. Lehet még az Ádámnak hasznát venni.

Alig is várhatta, hogy korán hajnalban felcsengesse a szemetes fiu a házat. Maga vitte ki a szeméthordó szekérhez a ládát. Aztán kikérdezte a kocsist, hogy hogyan, miképen kell beállni a szemétkaparók közé. Az megmagyarázta neki, hogy nem kell ahhoz sem instantia, se bizonyitvány, felülhet a szekérre mindjárt, s mehet ki az Eldorádóba, aranyat keresni.

És már kapaszkodott volna az öreg fel a szemetes szekérbe, ha hirtelen a ház ajtóból elő nem rohan a Krányecz Frányó, meg két más tót napszámos s meg nem ragadják kezénél, gallérjánál fogva.

– De bizony nem megy kend szemétkaparónak! hogy itt a mi házunkat lepocsékolja! Mi szemétkaparóval nem maradunk egy házban! Megyünk házi urhoz! Bejelentünk, hogy Kapor nem kapor, hanem kapar. Társaságot meggyalázni, bizony, nem engedünk.

– No de ez már valami szörnyűség! Hogy ezek a szotyák tótok is szégyenlik a rongyszedő társaságát! Hát micsoda aristocratia ez? Hát azért véreztünk mi 48-ban, hogy a malterkeverő tót lenézze a rongyszedőt? Tudom én jól, hogy ez a Lidi kisasszonynak a praktikája volt.

– Ugyan édes uram! Mit gondolsz? Hisz a kisasszony nem is tud a tótokkal beszélni.

– Azokkal nem tud, de tud a Csicsonkával, a Csicsonka meg tud beszélni a Gagyulánéval, az meg már tud tótul. Így uszították rám a tótokat. 49-ben is épen így csinálták a muszka interventiót.

– De látja, Ádám bácsi, szólt Lidi, körülczirógatva az öreget, ez csakugyan nem magának való állapot.

– No jól van. Hát majd várok, a míg kineveznek esztergomi kanonoknak! Hát ha nem engedik, hogy tisztességes uton szerezzek pénzt, hát majd megmutatom, hogy meg tudok élni pénz nélkül. Nem eszem! -46-

– Nem a Succi példáját követem. Hanem azt teszem, hogy veszek magamnak tiz krajczárért egy prófontot, az nekem négy napig eltart. Nem is pipázom többet. A pipámat elásom a földbe. Úgy élek.

És komolyan megtette az öreg, a mit mondott. Hozott magának egy prófontot az utczaszegletről, a hol a szatócsboltban fel voltak halmozva, s délben elővéve a baranyai bicskáját, leszelt belőle egy darabot, az volt a lakomája. Be se ment vele a konyhába, kiült falatozni a folyosó lépcsőjére.

A Vigyázz, meg a Pikusz, szokás szerint odatartott hozzá, mikor a gazdáját falatozni látta. Odadobott nekik egy-egy kenyérhajat.

– Dejszen barátom Pikusz, a flájschnak vége van már. Fogj magadnak prücsköt, cserebogarat, ha hust akarsz kapni. Te sem kapsz már több szalonnabőrt, édes kutyám. Mi értünk nem hal már meg több mancsi ezen a világon.

A Vigyázz hallgatta mindezt nagy fülhegyezéssel. Mikor aztán látta, hogy a gazdája csakugyan becsukja a bicskáját s eldugja a csizmaszárába, féloldalra fordítá a fejét, az egyik fülét fölfelé tartva, a másikat lekonyítva, a mi valószinűleg azt a véleményt fejezte ki nála, hogy ez nem jó állapot.

A mint aztán a gazdája bement a mosókonyhába, a Vigyázz egyet fordult s kiillant az udvarról a nyitott ajtón. Mikor az Ádám megint kijött s kereste a kutyáját, már akkor az nem volt sehol. Csak késő este settenkedett haza, akkor is elébb bekémlelt az ajtón, s az alatt, a míg az Ádám a ruhás teknőt segítette a feleségének a kúthoz czepelni, olyan észrevétlenül tudott beosonni a mosókonyhába, hogy senki sem látta meg. Ott aztán bebujt az ágy alá.

– Itt hagyott, visszament a vasuthoz! Ott csontokat dobnak neki a vendégek! Ő nem vesztette el a hivatalát. A mint nem adhatok neki egyebet, mint fekete kenyeret, itt hágy. Hiába, a kutyában csak kutyalélek van. Kár volt úgy vesztegetni rá a dicséretet. A míg boldog voltam, az én kezemet nyalta, most a másét nyalja.

De ki is kergette az öreg a konyhából a hűtlen állatot, a mint észrevette, hogy az ágy alatt kuporog.

Másnap reggel, mikor a szemetes kocsi ismét megérkezett, Ádám apó maga vitte ki a szemetes ládát kiüríteni. Mint gondos, elővigyázatos családfőnek gondja volt rá elébb átkutatni a kiöntésre szánt szemetet, hamut, hogy nincs-e benne valami értékes tárgy.

Hát dehogy nem volt! Tizenhat krajczár hullott ki a szemét közül, két darab négy krajczáros, meg nyolcz darab egyes.

Ádám apó el volt szörnyedve. Rohant a feleségéhez a markában tartott rézpénzzel.

– Hát te így becsülöd meg a pénzt? Nekem kell a szemét közül kiszednem, a mit te eldobálsz.

Zsuzsa asszony tiltakozott ez ellen a vád ellen. Neki a a mi pénzecskéje van, az a szekrényben áll, harisnyába van kötve. Tegnap reggel óta pedig pénz nem volt a kezében.

Ádám apó kénytelen volt a talált pénzt utoljára is a zsebébe sülyeszteni.

De azért szalonnát még sem vett rajta, mert hátha előjön a talált pénz gazdája s visszaköveteli.

Másnap is csak meg volt a prófunttal, s nem hagyott a felesége által más eledelt magába diktáltatni. A ki nem dolgozik, ne egyék. -48-

A Vigyázz aznap is odakószált. Ezért aztán a fülénél fogva huzták elő az ágy alól, mikor hazakerült.

A következő nap reggelén, mikor Ádám apó a szemetes ládát ki akarta vinni a gyüjtő szekérhez, akkor már az első tekintetre meglátta, hogy a szemét tetején egy csomó rézpénz hever. Ezuttal három négyes volt és hat egyes.

– Ki dobálja ide ezt a pénzt a szemetes ládába? A Lidi kisasszony-e? vagy a Zsiga czigány? vagy a Gagyuláné?

Azok égre földre esküdtek, hogy ők tájékára sem voltak az Ádám apó kincstermő ládájának. A szegény czigány a zsebeit is kiforgatta, hogy egy krajczár sincs bennük.

Harmadnap megint odacsavargott a Vigyázz egész késő estig. De most már a seprünyéllel is kapott érte egy rendbelit.

Negyednap reggel a szemetes ládában már nemcsak rézpénz volt elszórva, hanem még egy fényes ujdonat tiz krajczáros is.

– Mondok, viszek egy kosaar aómaat a vasúthoz, hátha vesznek belőle az urasaagok. Haat csak ott laatom az indaóhaaz ajtajaaban a Vigyaazz kutyót, a mint keet laabon bertoafol, s a szaajaban tart egy baadog cseeszeet, s a pasaséroktul kaodul. Adnak neki ki egy kis pénzt, ki egy nagyot, a mennyi a cseeszeebe feer.

Ádám apónak csak kiesett a pipa a szájából. Felugrott a karszékéből. -49-

– Dehogy ütöd, dehogy ütöd! Ha ütni akarsz valamit, üsd ezt a te vasfejedet, a mért olyan kevély, hogy nem akarja magát megalázni a jó emberek előtt. A te dolgod volna, odamenni a tanácsnok urakhoz, s elmondani előttük a te igazságos kérésedet. A kutyádat pedig ne bántsd, azt a hűséges állatot, a ki nem tudja elnézni, hogy a gazdája koplal! s ő jár el koldulni a számára. Az hordta haza bizonyosan a szemétben talált pénzt.

– Igazad van, rózsám; szegény kutyám! Vak koldus volt az első gazdája, annál tanulta ezt, most hogy látta, hogy én is koldussá lettem, elővette a régi mesterségét s a számomra koldult. Dehogy bántom. Érte megyek, haza hozom. És holnap aztán, holnap lesz a napja, hogy elmegyek a tanácsnok urhoz, megkérni, hogy vegyenek fel bennünket a szegények házába.

Mikor aztán este összejött az egész ismerősség, (híre futott mindenfelé a Vigyázz stiklijének) akkorra előkerült Ádám apó is a vasuttól a kutyájával.

A Vigyázz nagyon derült kedvében volt. Úgy nevetett, féloldalra lesunyva a fejét s jobbra-balra tekergetve a derekát, mintha a saját orrát akarná megütni a csóvált farkával. Tudta, hogy micsoda ravaszságot követett el. De ezuttal nemhogy megverték volna, hanem minden ember czirógatta, beczézgette. Hanem a gazdája felé mégis hason csuszott s az asztal alá iparkodott.

– Nem oda, kedves kutyám, nem az asztal alá. Ide ülsz a székre mellém. Itt ez előtt az egész társaság előtt, a ki látta a megveretésedet, megkövetlek. De minthogy abból te nem értesz semmit, hát hoztam egy pár virslit. Az egyik az enyim lesz, a másik a tied.

De nem a kolbász tetszett a hű párának inkább, hanem -50- a jó szó. Mikor a gazdája maga mellé vette, majd kibujt a bőréből, olyan öröme volt. Nyalta a kezét, megnyalta a borostás állát, s úgy tudott ránézni azokkal az okos szemeivel, mint egy valóságos lelkes állat.

Egyszer aztán csak kirugta magát a gazdája kezei közül, átugrott az asztalon s azzal «auvau-babau!» Egy macska jött be az ajtón, s a mint azt meglátta, egyszerre megint csak kutya lett belőle.

VIII. FEJEZET.
EGY ESŐS NAPON.

Másnap volt a kritikus nap, a mikor Kapor Ádámnak meg kellett próbálni, hogy milyen koldus lett volna belőle. Nehezen vette a nyaka!

No ha ő nem tudott sirni, annál jobban tudtak a fellegek. Egész éjjel szakadt az eső, nappal meg folytatta. Nem jó idő ez a szegény embereknek! A mezei munkások is sokalják már az áldást. Előbb a nagy hó miatt nem jutottak a szántás-vetéshez, most meg a sok eső zavarja ki őket minduntalan belőle. A városi munkásra nézve meg épen csapás ez a locspocs idő. Kőmüves, napszámos nem állhat a szakmába, a ki meg műhelyben dolgozik, annak a drága petroleumot kell égetni, mert sötét van, az eső lenyomja a füstöt, minden műhely tele kőszéngőzzel, a fuvaros bőrig ázik s üti a lovait és káromkodik, mikor a szekere megfeneklik a sárban. De legjobban meg van verve a szegény mosóné.

– Óh én szentséges szűz Máriám! sopánkodik a Zsuzsa asszony, könyörögj érettünk! Hiszen szombat nap van, ilyenkor te is szárogatni szoktad a Jézuska ruhácskáit! Nem tudok kiteregetni már egy hét óta. A padlást is kiadta a házi úr árendába, az tele van kukoriczával. Mind idebenn a konyhában kell szárogatnom a ruhákat. -51-

A száraztott fehérnemü gőzétől pedig megfájdul az asszonynépnek a feje, azért kénytelenek nyitva tartani az üveges ajtót, hogy kimenjen a gőz.

Ebből meg az a baj lett, hogy a nyitott ajtón kiszökött a Vigyázz, s utána szaladt a gazdájának. Pedig nem is tudhatta, hogy az a városházára megy. Eltalált a szimat után. A dohánygyár előtt érte utól. Az öreg aztán szidta, kergette, kővel is dobálta, hogy menjen haza. De az megint csak vissza került hozzá. Pedig szájkosara sem volt. Visszafordulni pedig nem akart vele, mert visszatérni az útból bizonyos szerencsétlenség. Már el kellett vinnie magával a városházára. Nehogy elfogja a gyepmester, kénytelen volt neki útközben egy szájkosarat venni, ugyanazon a pénzen, a mit a Vigyázz maga koldult össze.

Ez aztán az igazság! A hűség jutalma szájkosár! S még azt mondják, hogy alkotmányos világ van.

A Stáczió utcza szűk kijáratánál, a hol még akkor egy rongyos, de nagy földszinti ház zárta el az utat (ma már pompás palota épült a helyén renaissance stylben) két terhes szekér farolt neki egymásnak. Ádám apó nem állhatta meg, hogy ne segítsen a kocsisoknak a kibontakozásban. A hatvani utczán meg egy bérkocsis lova feküdt az aszfalton, azt is neki kellett talpra állítani. Csupa sár lett bele. Pedig a Zsuzsa olyan szépen kikefélgette, mikor elereszté hazulról!

De legnagyobb baja volt a Lidi kisasszonynak a mostani rossz világítással. Ő a nagy kereskedőtől most épen egy olyan megbizást kapott, a mi egyértelmű azzal, a mit «remekbe» dolgozásnak neveznek. Egy darab ofélia-szinű crép de Chinere kell himezni leggyöngédebb szinű virágokat és arany arabeszkeket. A főnök rábizta a Lidire, hogy a saját fantáziája szerint gondolja ki a virágokat, minta nélkül. Ez a munkája lesz az, a mi ha sikerül, megszerzi a számára az első mamzell állását. Ehez neki épen nagy -52- tehetsége van. A virágfestészet volt kedvencz mulatsága hajdan! Csakhogy ezen a kényes alapszinű szöveten nagyon vigyázni kell az alkalmazott szinekkel. Ahoz kellene a derült nap. Lámpafénynél nem lehet a hatást megitélni. Azért még sem a saját panaszának ád kifejezést.

– Hát hisz azt megszokhatta vasuti őr korában, mond Zsuzsa. Biz ott sem tartottak föléje paraplét. Bár még most is ott lehetne! De hát igazuk van az uraknak, hogy a toprongyos öreg embereket elteszik onnan. Milyen iszonyu szerencsétlenségek voltak! Hányan meghaltak, megsebesültek! egy pillanat alatt mennyi özvegy és árva lett! És ez mind «egy» embernek a gyatrasága miatt. Igazságuk van az uraknak: elébb való a közönség élete. Legjobb is volna, ha nálunk is úgy tennének a vén emberekkel, a hogy a vadak tesznek, hogy mikor már nem képesek a maguk élelmét megkeresni, akkor agyonütik őket.

– Ej ej, Zsuzsa néni! Már megint ilyeneket beszél. Ne essünk mindjárt kétségbe.

– Mindjárt? De hát ötven esztendő nem «mindjárt». Száz esztendőnek a fele talán elég a nyomoruságot megelégelni. Sorra kóstoltam mindent, a mi nyomoruság. Mintha csak egy patikának valamennyi üvegét egymásután szedtem volna elő. Mikor kegyed kivette kezünkből a mérget, meg a mordályt, mikor kibeszélte a fejünkből a rossz gondolatot, az Isten áldja meg azt az aranyos száját, azt mondta ugy-e: Nézzenek meg engem, esett-e valaha valaki a mennyországból a pokolba olyan nagyot, mint én? Hát én is nagyot estem. Nekem is volt szép, nyugodalmas házam, csak olyan kedves, mint a grófoknak a márvány palotája, talán még kedvesebb, mert én szerettem az otthont. S aztán én is úgy láttam azt a lábam alatt összeroskadni, minden kincsemet semmivé lenni.

– Már az igaz. Ez az egy megmaradt. Tudja-e azt a -53- kisasszony, hogy a minapában, mikor azt a kis áldomást tartottuk az uram születése napján, az volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy – hogy – hogy – (válogatta a szót, hogyan is mondja csak?) hogy egy kenyeret törünk meg egymással…

Félbe szakította a beszélgetést a Gagyuláné közbejötte. Jött be két nagy kosárral a karján, mind a kettő abrosszal leterítve. Ő maga úgy össze-vissza volt kötözgetve nagy kendőkkel, hogy csak a két szeme volt látható. Harczba készült szállani az elementumokkal.

– Ugyan, édes Kaporné szomszédasszony, engedje meg, hogy az egyik kosár pereczemet ide tegyem a tűzhelyére, itt jó szárazon marad. Nálam beesik az eső a padláson át. S most épen közeledik a Szent-György napja, nem merek a házi urhoz menni, hogy csináltassa meg a padlást. Tudja mért?

Hogyne tudta volna a Zsuzsa. Neki is voltak tapasztalatai. Abban aztán megegyezett a két asszonyság, hogy sokkal tanácsosabb az embernek az állatkerti oroszlán ketreczébe bedugni a lábát etetés előtt egy órával, mint a házi urnak a szobájába belépni vele ezzel a szóval «reperatura». Szent-György nap előtt egy nappal.

– Elég lesz ma egy kosár perecz is a standon. Magyarázá Gagyuláné. Ezt sem tudom, hogy adom el. Persze, ha nekem is butikom volna. De hát az már nagy uraság! Én csak úgy a kapu alatt árulok. Nálam csak a szegény napszámosok, kocsisok vásálnak, azok pedig ilyen locspocs időben inkább kevesebb pereczet esznek, csakhogy több pálinkát ihassanak.

– No csak tegye le oda a kosarát a windófnira, édes szomszédasszony: nekem úgy is tüzelnem kell egész nap a vasaláshoz.

– Aztán a kulcsomat is itt hagyom a szekrényen. Nézzen be a rezidencziámba egyszer egyszer édes szomszédasszony: ott van a teknő a szoba közepén, a mibe a gerendáról leszivárgó esővizet felfogom. Öntse ki a mikor -54- megtelik. Csupa gomba már minden holmim a nyiroktul. Még ezt is elvállalta a Zsuzsa asszony.

Még aztán kimenet azt is megtudakolta a pereczsütőné, hogy nem jött-e még vissza a Kapor bácsi a városházáról?

Mikor aztán a Gagyuláné eltávozott, még annak a sorsa felett kezdett sajnálkozni.

– Ennek is nehéz keresete van, szegénynek. Nap nap után hóban, vízben a palánk mellett, vagy a kapu alatt ülni, egy fazék parázsnál a kezét melengetni. Jó szerencse, hogy valamennyi szenes kocsi mind a Stáczió-utczán megy végig, s azok annyi szenet elhullatnak, hogy hat-hét rongyos kölyöknek dolgot ád összeszedni. Azok aztán odahordják azt a Gagyulánénak. Kapnak érte egy pereczet. No de ilyen rossz időben lesheti, a míg egy késes tót oda vetődik pereczet vásárolni.

IX. FEJEZET.
A KI A NAGY POCSÉTÁN ÁTVÁDOLT.

Épen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. A Krányecz Frányó jelent meg a küszöbön.

Fiatal még a legény, alig több 26–28 esztendősnél, de a képe olyan ránczos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint a gyermekábrázaton szokott lenni.

– Ihol van la! Monda Zsuzsa asszony. Farkast emlegetünk s a kert alatt kullog. -55-

– Jaj, kirem: nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a Jézus Krisztus.

Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki accentussal, a mely önkénytelen humort kever a beszédbe.

– Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A kamerádjai már mind elmentek.

– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek végig hosszú utczán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.

– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém. Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltablakba kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri engemet! Aszongya «poty szem». Hát sak nekem kell itthon maradni utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul előre, holnapra valót.

– Ugyan Kranyecz «úr»; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel húsz embert számláltam meg, a ki abból a maguk hálóhelyéből kilépett: mi az?

– De nagyon nagy pocséta! Hát ottan háltunk százan egy rakáson. Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt hosszában. Többi meg hosszu, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két karja lelóggta magát.

– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva. Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.

– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert: egísz várost. Aztán ránk fogtak «magyarokra», kifosztottuk halottakat. Ezt enyim gyomrom be nem veszi! Gyere csak ide goromba yanke, majd megtanulom én neked az embersíget! Mikor engem idehaza csufolja valaki: «te tót!» azt tudom, hogy csak trifálja velem; de a ki én nekem odakin azt mondja: «te tolvaj magyar!» az nekem gorombaság: azt nem eltüröm. Megyek onnan. Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, a kinek jó kedve van; de idehaza minálunk még a ki haragszik, az is danol.

Daczára a nagyon komoly helyzetnek, még is kénytelen volt mind a Zsuzsa asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig azt buzdításnak vette s feljebb hágott a dicsekedésben.

– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás poéta, a kitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt valóságos kuzinom. Aztan mikor kipviselővalasztás van, vagyok odahaza: akkor ugy hivnak nekem, hogy «tisztelt hazafi!» visznek forsponton és beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek! -57-

– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most be hozzánk?

– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedje meg, hogy itt hagyom késeket, kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.

– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy hány darabot hagy itt?

– Áj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, a kinek az a rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony Isten, nem meglátnám.

– Ej, ej Frányó; mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve; bizony még bele talál szeretni a Lidi kisasszonyba.

– Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már meg van felesigem odahaza Liptóba.

– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje mindig csak egyedül látom járni.

– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges kosarat. Az othon van ’zapjánál Tepliczán. A még leány!

– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyart megenni, mikor fárul leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet szalmaasszony.

Lidi kisasszonynak ez a théma nem látszott inyére -58- lenni; mert visszafordult a himzőráma felé s folytatta a dolgozást.

Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arcztanulmányt. Üzlete hozta magával az alkudozó hölgy arczából kiismerni, hogy vajjon csakugyan nem akarja-e az megadni a kinált bögréért a nyolcz krajczárt.

– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy valami csunyasagot mondtam. Ot nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős, leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolaba, ura meg «halb reksz! marsch!» harom esztendeig.

– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hüségesek. Mikor aztán leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem az történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…

– Ah! Nye ták! «Ember nyila.» Olyan hosszu papiros, a kire ha nevedet ráirod, kákk! viged van.

– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom kétszáz ötven forintos váltót korcsmárosnak pálinkáért.

– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent-Miklósba. Aztán mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka kidült. Apósomnak meg kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? -59- Elmégy pénzt keresni, hogy após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Málicskámtul s elmentem tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Bittsérül Budapestre. Hajh! szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény tutajos tótnak a dolga! Könnyü gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja ferdekken; eczer-eczer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes kompasz, merre van út? De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág vizen; éjjel-nappal ott kell lenni a kormánynál, hogy hamis vizbe ne szaladjon a talp, mikor szerteszít megy a viz. Ha szél gyün, kiver puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Málicska most odahaza? Ha kicsiny a viz, alig tudok egy nap egy mértföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; a hun hid gyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony? Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok halfogójába: megfognak, megbirságolnak. De még csak jó! a meddig Vág tart. Hanem a mint komáromi hid alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna vizibe, a kinek nem látok a fenekire. Azt se hallom mit kiabálnak a két parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat kilencz szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kacsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok messziről kiabálják: «Jano! kukukk!» vigyázni kell, hogy malomlánczra rá ne menjek, mert minden deszka, zsindely vizbe fordul. Ajh, szip kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, -60- hogy antlantumi ocean csak nagy pocséta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.

Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több veszélylyel járó vállalat.

– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik New-Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza tutajjal. Kell neki gyalog haza menni Podhragyba. Ezt csinalja meg gőzhajó kapitány. A csak sifli.

– Még el se kezdtem? A mit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer megakartak lynchelni, a mért nem álltunk bele strájkba. Hanem megtakarítottam kétszáz ötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint. Hát mikor haza gyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom házát most már liczitálni akarnak.

– De jó, a ki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven -61- keserü forint, a mit betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. A mint van tiz forint nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj, az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz: akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, a kivel megesküdtem tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán Isten hozzád Budapest! Lásd, honnan kapsz több bicsakot? Ugy-e nem haragudja magát drága szép kisasszony, hogy olyan sok szamárságot összevissza beszéltem.

– Hát vannak emberek a világon, a kik tiz esztendeig dolgoznak, nyomorognak, kuporgatnak, hogy a mit igértek, azt beválthassák.

X. FEJEZET.
A HAGYMÁS, A KLARINÉTOS, MEG AZ IBOLYÁS.

A furcsa vándorkalmárnak még a folyosón is volt egy kis találkozása. A Ritka Panna jött rá szembe, a hagymaáruló menyecske; tiz keményített ránczos szoknya volt rajta: úgy nézett ki, mint egy dupla pipacs, a legfelső tulipiros volt. A derekán pedig kecskebékazöld kendő volt átkötve. Patkós piros csizmái csak úgy kopogtak a téglán.

A «szivem Málicskámnak» az emléke nem gátolá a Frányót abban, hogy a menyecske gömbölyü czéklapiros orczáját meg ne csipje a két ujjával: a miért aztán kapott annak a tenyerétül egy egészséges ütést a juhbőrös hátára.

– Jaj de szereti engemet ez a magyar menyecske! Milyen szipen szólította meg nekem.

A Panna két karja, meg a háti kosara tele volt hagymafentőkkel. Úgy állított be a Kaporné konyhájába.

– Ugyan eedes jaó Kapornee asszonyom: engedje meg keerem, hogy ide lerakhassam ezt a sok istenadta hagymaajaat. Nem akarok maa vele visszaczafatolni Palotaara. Majd apraankint elhordogassam innen.

– Veege bizony, eedes meezem. Valamennyi palotai kofaanak a kosara mind spaargaave van már rakvel. Nekem is azután kell laatnom, hogy spaargaacskaat kapjak a taliánnál. Rosszul ment maa a hagyma nagyon. Eddig is csak egy dereek jaó képviselő ur tartotta benne a lelket, a ki mindennap vett tőlem egy fentő hagymaat: aztán meg is csipte az orczaamat mellee, aztóan tiz krajczaarral többet adott eerte, mint maas. Nem tudom een mit akart azzaa a sok hagymaavee? De haat az is elutazott nipet fognyi.

– No hát a jaó Istenke segeesse raa Kapor uramat, hogy megtegyeek kaodisnak. Jó egeeszseeget kivaanok. Kisztihand frajla.

Ekkor elkezdtek odalenn a pinczében kászolódni. A czigány család került elő a föld alól. Azok későn feküsznek, nappal alusznak. Egymásután bukdostak fel a gádorból; mindegyiknek a hóna alatt volt a «szerszáma.»

Az öreg Zsiga jött legelől: valamit mondott a rajkóinak czigányul. Azután pedig magyarul.

Ferke, Miska törték magukat Kapornéhoz. Az pedig épen egy sleppes pliszszirozott alsószoknyát vasalt; a minek nagy része a földreterített lepedőn hevert. Kergette is a fiukat onnan.

– Elmentek innen a sáros csizmáitokkal! Mind összekeveritek a kivasalt ruhámat.

Biz azoknak sáros volt a csizmájuk. De hát nem járnak ők fényes szalonokba muzsikálni, hanem olyan kocsmákba, a hol maga a kocsmáros is mezitláb papucsban szolgálja ki a vendégeit. A két kis poronty majd elveszett azokban a nagy embernek való habdákban, a miket imitt-amott ajándékba kaptak. Az öltönydarabjaik is ahoz valók voltak. A mit a volt gazdája spentzernek viselt, az a Miska gyereken Mencsikoff volt. Hanem nyakravalója volt mind a kettőnek. Azokat még a boldogult anyjuk köthette csomóra s azóta nem volt kioldva.

– Ha én azt tudnám? Beütött a nagy bőjt. Sehol sem tánczolnak. A «kis pipában» nem szabad muzsikálni. A Svábhegyre meg még nem jár senki. A bumszti pinczét becsukatta az új főkapitány. – Nem marad más, mint névnapot köszönteni. – Ugyan kérem nagyságos asszony, ha nem restellné fárasztani a karját, nézné meg a kalendáriumban, micsoda név van ma.

– Jáj! Az nagyon rossz szent. Az a bátyja a szent Györgynek. S az a háziurak pátronusa; de nem a lakóké.

– Jáj, dehogy muzsikáltuk. Az idén nem is volt farsang. Mindent elrontott a zikczene-zakczene nóta.

– Hát ha valaki azt kivánta a kocsmában, hogy huzzuk el a zikczene nótát, akkor azért vertek meg, hogy elhúztuk; ha pedig nem akartuk elhúzni, akkor meg azért vertek meg. De mégis van egy uraság, a kit úgy hínak, hogy Basilius. Az a mi házi urunk. Odamegyünk, lemuzsikáljuk neki a házbért.

– Ugyan huzzatok neki én értem is egy nótát, mert engem sem vet föl a pénz. Csupa gavallérokra, meg szinésznőkre mosok, s azok nagyon szeretik, ha a mosóné leghátul jön a pénzkérők sorában.

– No hát majd elhúzzuk neki az «is-is-is» nótát, Zsiga czigánynak nincs pénze, Kapornénak is nincs pénze, a többinek is nincs pénze, «is, is, is.» Jáj de még egy alázatos kérésem volna a nemzetes nagyasszonykához. A míg mi odajárunk muzsikálni, odalenn marad a pinczében az a kis gyerek, a kinek tavaly halt meg az anyja. Rám maradt a rajkó, olyan szép gyerek, akár csak egy diófából faragott angyalka. Nem adnám egy tarisznya piczuláért. Ugyan kérem szépen, ha meghallják, hogy nagyon nyivákol odalenn, a míg mi odavagyunk, adjanak neki egy kis vizet.

– «Kóficzot?» Jaj, nem kell a czigánygyereket olyan nagy urasághoz szoktatni; ha még kóficzot is kapna, azt gondolná, hogy valami pirincz. Elég a czigány gyereknek a víz is: majd ha nagyobb lesz is, jeget eszik, vizet iszik, attól lesz olyan szép fehér foga.

S azzal bandukolt az öreg czigány, fél lábára sántítva az ajtó felé. -65-

– No utánam rajkók! Köszönjetek szépen a nagyságos asszonynak, a nagyságos kisasszonynak. – Hogy a devla rugjon meg!

Ez utóbbi mondás a Ferkének szólt, a ki nem oda nézett, a hova lépett s a csámpás lábával rátaposott az apja fájós lábára.

Az apjuk aztán egy-egy jószándéku pofonlegyintéssel előre bocsátá a két reményteljes magzatot.

Ezeknek alig hangzott el a pörölésük (az utczán is folytatták), a midőn bejött a Csicsonka. (Ceciliának keresztelték, de kis gyerek korában ő maga úgy mondta a nevét, hogy Csicsonka, s rajta maradt.)

Egy doboz volt a kezében, megrakva ibolya és gyöngyvirág csokrocskákkal. Szépen pukedlit csinált s jó reggelt kivánt, kezet is csókolt mind a két hölgynek.

– Ébren vagyok én már régen, de nem mertem kibujni a pokrócz alul, mert nagyon hideg van abban a mi filagoriánkban.

– Nincs is mivel; de nem is szabad; mert akkor a gyöngyvirágok, meg az ibolyák mind kipállanának. Azoknak csak a trágyától szabad meleget kapni. Aztán minek is mennék korábban: még most nem járnak az uraságok a váczi utczán. Meg aztán előbb meg kellett főzni a petroleumlámpánál a kávét a nagyanyámnak.

– Mozogni nem is igen tud, de annyit még is tud, hogy ha megkaphat, hát megczibálja a czoflimat.

– Kerekes széke van: úgy tud vele kocsikázni, azzal szorít a sarokba; olyan kicsiny a lakásunk, hogy nehéz kifutni belőle. -66-

– Hát azért ver meg, ha kevés pénzt hozok haza: nem akarja elhinni, hogy nem torkoskodtam meg belőle. Aztán meg azért szid mindig, hogy mért nem vágom le elől a hajamat, s mért nem csinálok a hunczutkáimból sexereket? Hát mikor még csak tizenegy esztendős vagyok.

– Ne is tedd azt. Látod: én nekem még most sincs a homlokomra húzva a hajam, se hunczutkám, pedig már husz esztendős vagyok.

– De nem is kap maga egy szál gyöngyvirágért száz forintot, Lidi néni, mint a hogy én kapok majd egyszer, ha a Grand Hotelbe megyek virágot árulni, a hogy a nagymama biztat.

A gyermek olyan naiv kérkedéssel mondta ezt, mint a ki nem tudja az értelmét annak, a mit beszél.

Hanem a Zsuzsa asszony még is felfortyant érte. Rárivallt a lányra nagy mérgesen.

– Hát csak azért jöttem, édes néni, kérem szépen, hogy a mig én odajárok, s el tudom azt a sok virágot adni; ha majd a nap odakerül a kertbe, nyissák fel a melegágy üvegtábláit; de csak a támasztóval: különben megfüllednek a virágaim.

A Csicsonka megint pukedlit csinált. Zsuzsa asszony csufondárosan utána csinálta a bókocskát.

– A vad emberek okosan teszik, hogy az öregeiket agyonütik; hanem a chinaiak még okosabban cselekesznek, -67- a mikor a fölösleges számu leány gyerekeket, mindjárt a születésük órájában a nagy vizbe dobálják.

XI. FEJEZET.
A GAZ SPATZIROVSZKY KALANDJAI.

A mint ez a «Kuntsaft» eltávozott, ime megint jött egy másik. A János konstábler.

Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem koczogtathatott, az illendőség szabályának tehát aként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta meg.

A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respectust tanusított a rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul.

A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varróleánynál szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.

– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott a pénzem, nem tanulhattam végig.

– A nyomoruság szép iskola: de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem tudtam.

– Én épen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a megboldogult Miksa főherczegnél, s mikor -68- az elment Mexicóba császárnak, ő is vele ment. Én akkor rossz suhancz voltam, engem is magával vitt. Mikor a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám bánatában meghalt s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott «pedlár», házaltam gyufával, dohánynyal a plantageokban, voltam bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan hussal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden czimboráival, angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, a mit tudok. A mint annyi pénzre tettem szert, hogy haza jöhettem vele, ott hagytam az egész paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis zsarnokságot.

– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék magamnak. Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.

– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik szememet se hunyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.

– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézenguz Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az ujságban? Ez az a híres kassza elrabló, a ki a bécsi Schmierminidan bankárnak a Wertheimjából fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a myladyját is elszöktette s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A bécsi policzáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt proklamálta előttünk, hogy «no fiúk, a melyitek a Spatzirovszky gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst érdemkeresztet.» – «Fogom már a fülét!» mondám magamban. Meg is tudtam nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj. Mert az ilyen nagy tolvaj soha sem megy előkelő fogadóba. Beültem -69- előre egy detetkivvel. Ott volt mindenikünknél a személyleirása. «Közép nagyságu termet, barnás szőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű arcz, zöldeskék szemek, különös ismertető jel rajta, hogy az orrán szemüveget hord.»

– Én láttam százszor. – Hát a mint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg épen felismertem, a mint «ná» helyett azt mondta, hogy «né.» Szörnyü fidélis czimbora volt. Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni. Elmondta egy lélekzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollirozott doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent. Nemzeti muzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevatort, aquincumi amphitheatrumot. Koloszszál! Az Orpheumban is volt. Phoenomenál! Evett töltött káposztát, paprikás halász levet. «Kannibalisch wohl» érezte magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni: nagy hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában, a hol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal haza támogatni a Pannoniáig. Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, a míg a portás kinyitja az ajtót s azzal sorsára hagytuk.

– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? Szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, a ki egész éjjel kocsmáról -70- kocsmára hurczolt bennünket Spatzirovszkyt keresni s utoljára haza vitette magát velünk a Pannoniába. Persze, hogy nem volt részeg, de nem is a Pannoniában volt szállva.

– Ezzel ugy-e bár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak? Mondá Lidi kisasszony.

– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet douxja a semmiházinak, a miben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt járt velünk és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt csipetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.

– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak. Mondta Zsuzsa asszony.

– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a priccsre s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, a mikor fölránczigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspectiós szobába: itt van egy anglus. S minthogy az egész VI-ik kompániában senki sem tud angolul, csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.

– Hát a mire fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú, száraztermetű haudujudút, sarkig érő, koczkás, három galléros waterproofban, kék fátyollal körülkötött, előlhátul schirmléderes parafa sapka a fején; – szíjjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű umbréla a kezében. A képe olyan színü, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a szemein kék szemüveg: az állkapczájából két hosszú veres pofaszakáll lóg lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista, meg a konczipista előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam s kikérdeztem angolul: «hau did ju szlip leszt nájt?» -71-

– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, a kinek a myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyon boxirozhassa.

Én megbíztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen épen abban járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi hija, hogy meg nem fogtam, csak egy paraszthajszálon múlt.

Erre az anglus elkezdett «Damned jur äjsz»-t kiabálni. Szidta, ócsárolta az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk korrumpálva.

De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord hawelokjának a gallérját s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.

Egy óra mulva aztán hoz egy hordár megint egy billet douxt az alkapitány úrnak, a miben az volt irva: «uram, én ma ott voltam az önök inspectiós szobájában, személyesen akartam önnel beszélni; hanem a János kidobott az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.» – Másodszor is kezemben volt a gézenguznak a gallérja s most meg épen kidobtam az ajtón!

– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafondig ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül aztán a következő éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.

– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember azt sem tudja, tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs, a -72- hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a posztomon, a csuklyámat a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét.

– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marczona zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában, selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből kerékkötő nagyságú arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva. «Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt! wer da!» kiáltok én rá, a kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a Paczal János?» Én nagyot bámulok. «Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem együtt kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga jó barátja, a Spatzirovszky.»

– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem gyujtottam rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az úr?» Azt mondja egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban volt: Schiller Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet. Fölségesen játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve, ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: «Dem Mann kann geholfen werden», hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja, hogy a ki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja magát, vigyem a kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.

– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt -73- Lidi kisasszony mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.

– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen a karja alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere a bimbósház előtt. Kocsin mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.

– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit ön elfogott.

– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a személy volt, a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az akasztófáravaló nem lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja: «Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A myladyt is az csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak koholt finta volt a chef részéről, hogy a policzájt hamis útra tereljék. Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan, becsületes ember volt.

– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán servus ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt mondták, hogy jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne menjek fel az őrszobába, hogy ne szekirozzanak.

– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? kérdé Zsuzsa asszony.

– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a mikor megszomjazom.

– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.

– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az, hogy a művelt emberek kigunyolják.

– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot kiabálnak neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi bátorság.

XII. FEJEZET.
AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA STRADUARIO.

– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?

– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a történetét. Ha nem untatnám vele.

– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.

De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez -75- világon jó sertések és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az összes áruczikkeiben trikók vannak.

– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal vész el tőlük.

– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt. A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?

– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen. -76-

A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával a konyhaszekrényhez.

– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de csunya nem akarok lenni.

– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép! Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem. Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.

– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának elhinni?

– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a mit lassan mondok.

– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni. A ki férfi, legyen mindenkor igaz.

– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának. Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne mondják, mert akkor baj lesz.

– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka Wratislaw.

– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes -77- neve: Przepiorka Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse. Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.

Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.

A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány vagy?»

Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet. A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is kapellmeiszternek nézed a holdban!»

Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.

A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két hatost.

A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem könnyebb, mint a hegedűn játszani.

Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s -78- kiszáll belőle egy anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy anglus.

– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.

A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.

Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.

A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor is, ha ezen jár.

Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi: megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája. Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a hegedű?»

– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.

Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe mélyesztve. «God bye».

Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni. Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27 alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még -79- Budapesten maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».

A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz», odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.

Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta örömében.

Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.

– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.

A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»

– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza, hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.

A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta, hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az apja. -80-

Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta, hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz forintért.

– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis. Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem! Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze! Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.

Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke: fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg, a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist, beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba. Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.

– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt, de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.

Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot azzal az öt forintos gyékénykákóval.

Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.

– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle. – Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi kisasszony.

– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni. Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.

XIII. FEJEZET.
A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY SZEGÉNY.

– Oh te semmirekellő csavargó! fogadá őt a Zsuzsa asszony. Ihol ni! Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki venni!

Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló kényszereszközt.

Úgy-e nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk! Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt te rád a városházánál úgy-e? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?

De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, a mit a szegény ember arra használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát az uraságnál: «Khm khm!»

– Úgy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán mégis hazakerült már.

Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.

– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha lekaszálják, mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástól.

– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt mondta: «Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.» A mit én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a nagy vasúti katasztrofok miatt.

– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében, keservesen esik neki a munka. Ohajtanánk, ha felvennének bennünket a városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos úr, hogy miféle igényeim vannak ez állapot elnyeréséhez? «Igényeim?» Soha sem hallottam -83- én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, a mi a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten. Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. «Hja! Szegények vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy szegény?» – Uram s én Istenem! Még nem akarják elhinni, hogy szegény vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rogyos nem vagyok. Éhen sem haltam még. A csizmámból sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit kitalálni. Csak úgy vakargattam buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr megszánt, segítségemre jött. – Kend vén szamár!

– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi előljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá bélyeg. Mehett!

Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotivomra s elpályáztam a kerületi előljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.

Oh én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! A ki csak oda jött az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, a kinek ebben a zegernye időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt másik béllelt kabátom. Másiknak az arczából kilátszott az éhhalál. Aztán az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt közöttük, azt ott érte utól a nehézség. Az valami rettenetes volt, a mint a fejével verte a falat. Én segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy selyemruhás dáma is czifra kalappal, az lehetett a legszegényebb. -84-

Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az előljáró úrhoz. – Derék jó szivű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideg lelt ki ijedtemben. Az urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a drabant kihúzta a farkánál fogva.

– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy elébb tapogassák!

Hát én hozzá kezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták voltak.

Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót: «Satrakofák».

– Tyhü! A ki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki frissen, hogy mit akar?

– No hát minek mondja el nekem akkor akkor az egész genealogiáját? Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, a melyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd az az úr elmegy még ma oda, helyszini szemlét tartani, magával viszi a blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!

Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én -85- feldiktáltam a nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak s örömemben rá se találtam arra az ajtóra, a melyiken bejöttem, a helyett egy nagy fali szekrénybe nyitottam be, a mi teli volt petroleumlámpásokkal. Akkor aztán az a jószivű tekintetes úr megfogta a galléromat s olyan szépen kisegített az ajtón, hogy a mint az előszobába kirepültem, egy sárga rigó akadt a markomba.

– Hát annak a czifra dámának a kalapján volt, a ki utánam akart bejönni. Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer?

– No csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát csak várnunk kell békességesen arra az urra, a ki eljön bennünket megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.

– Hát bizony, ha valami harapni való indítványod volna, én ezuttal rászavaznék.

Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba helyezve, a többször tisztelt sonkát.

Ádám apónak elébb kerekre nyiltak a szemei, azután összehúzódtak a szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb gyanus állatra, a ki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni fogja magát.

– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható, valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.

– Ajándékba? Enyje, enyje, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem volna. A kisasszony «már is» ajándékokat kap? Pedig milyen jó familiából való. Nagyon drága az, a mit ajándékba adnak!

– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű ember. Attól lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy konstábler egész sonkát?

– De én igen is firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupcziós sonka, akkor abból az én számon egy falat be nem megy.

– Hát micsoda? Vad sonka? A füzfán termett? Illés prófétának a hollója adta Jánosnak, hogy hozza ide?

– Érts meg már no! mondá Zsuzsa asszony, úgy van a dolog, hogy a doktor urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, a mit a Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a kabátjába csusztatni. Hát úgy is a halaké lett volna.

– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás szörnyetegek.

– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejüek fogták rá. Vannak is trikigyók a világon. Soha sem hallottuk az előtt a hírét.

– De az igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy a ki azt megeszi, meghal tőle. Már most hát csak azért is jóllakom belőle. Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve felőlem. – Oh én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd le érettem a halál angyalát, s ime meghallgattál. Előttem áll ő. Soha sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál angyala. Egy sonka képében. – Csak a szárnyai hiányoznak. – Légy üdvöz! – A tied vagyok. – Vihetsz magaddal.

Az öreg egy vértanuságra elszánt hittéritő áhitatával fogta a bicsakot, s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kinálta vele. Hanem a kutyájának adogatott belőle. -87-

– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere oda is velem.

– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!

– Meg talál ártani? Hisz azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bár csak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés, hogy ráduplázhatnék a méregre.

S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az embernek, tüstént ott termett.

Zsuzsa asszony előadta a Jánoshozta Sashegyit. Az öreg, ha a kezébe adták volna, az egész palaczkkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se «juj»-ig töltötte.

Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát «juj!» de ha a felesége poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony, hogy «töltse már kelmed az én klázlimat is «juj»-ig».

Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, a mint azt megitta. Pogány bor volt! Kereszteletlen.

– Már most csak azt az urat hozná a Blitzczug, a kinek bennünket meg kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk. – Dehogy utaznak azok a gyorsvonattal! – A mi hivatalból megy, az mind a bummelczugon jár, ötven percznyi elkéséssel. Kivált ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj de sovány egy uraság! – Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint Frájgewicht. Az -88- ember nem bátorkodik mellette lélekzetet venni. Attól fél, hogy be találja kapni.

XIV. FEJEZET.
A PROTOKOLLUM, MEG A KIVASALT KALAP.

Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután szükölve bujik be az ágy alá.

Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.

A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy úr nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gummi félczipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában.

Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az orra volt piros – a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakálára is olyan rossz idő járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyiltan kivillogva és körvonalakban elárulva tüntek ki mindenféle szinű papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy czipők, a miknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk keztyük, a miknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az ütött-kopott czilinderkalap a fején, a mit eleinte le sem szándékozék venni.

– Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én -89- egy «szegény» családhoz vagyok kiküldve, helyszini szemlét fölvenni, valami Kapor Ádám.

– Ahán. Ez az az úr, a kinek én a lakásom bediktáltam. De nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az meg ott a feleségem.

– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodámban a körmeimet fujni. Márczius 15-ike óta nem fütenek – szabály szerint.

– Hát kérem alássan, – magyarázgatá Zsuzsa asszony. Én egy szegény mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák jobban száradjanak.

– Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem között összekerülhettem volna!

A tekintetes úr nem várt másodszori kinálást, odaült az asztalhoz. Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késes kosarát s azzal kinálta meg a kedves vendéget. -90-

– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles kés dukál.

– Mennyi kés! dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.) Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még tráncsirozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni.

Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem veté meg a szegény ember kinálását. Úgy falt, mint a kit nem aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.

A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott bicsakot.

– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.

– Tehát szegény tót legény is van? – Hát az a kisasszony ott az asztalkánál?

– Az meg egy jámbor varróleány, a kinek azt a kis benyilót kiadtuk, hogy könnyebben kifizethessük a házbért.

– Tetszik látni, hogy finom himzéssel foglalkozom, ennél nem tépi a tű a kezet.

Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett kisasszonynak (vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a sonkafogyasztást. -91-

– Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, a míg a másik kosárral el tudja adni; hogy odakinn az esőben meg ne ereszkedjenek a sütemények.

– Megint egy «szegény», a kinek tele a kosara pereczczel! dörmögé a tens úr. – Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott?

– Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, a míg apránkint eladogatja.

– Oh szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este egy gerezd fokhagymával megkenem a piritós kenyeremet, másnap az egész iroda mind rám támad, hol vettem a fokhagymát? – Ha én néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint egyptomi Faraónak, Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! – Nini! ott meg egy virágbokrétát látok!

– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, a kit a kisasszony ingyen szivességből himzésre tanit.

– Még egy «szegény!» A kinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág. Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek.

– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy a puczér földön.

– Áh! Madarat is tart az asszonyság? Beszélő madarat? Ezzel még pénzt is lehetne keresni.

Ez annyira megnyerte a tetszését a tens úrnak, hogy egy akkora darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban nem tudott lenyelni, hanem lerepült -92- vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak revanche volt.

S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pinczegádorból felhangzott egy egészséges gyerekvisitás.

Zsuzsa asszony azt tanácsolá, hogy szénnel ojtott vizet adjon neki, van a vasalóban faszén.

– Áh! Áh! ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan. Hát kicsike is van a háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratulire!

– Jaj. Mit gondol a tens úr? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony. Az egy szegény muzsikus czigánynak a porontya; kis árva, a kinek tavaly halt meg az anyja.

– Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük? Hiszen ezek igen víg életű szegények!

– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.

– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez szép társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad fortissimum virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak meg érdemes kenyérnélkül maradt vasuti váltóőr Kapor Ádám uram?

Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a karszéke támlájára félre nyaklitva a fejét.

– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem -93- csodálom, hogy a vasuttól elkergették, mikor még az alatt is elalszik, a míg az inquisitio tart. Héj! Ádám gazda! «Zabban a lovak!»

S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasutnál van s valami katastróphának lett okozója.

– A sonkát? Nem! Én megmentettem, mondá Makár, a kabátja szárnyával verve le a port a felkapott sonkáról. Én kapom meg a mentő medáliát.

Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az öregét, segített annak önmagát megtalálni.

Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, oda állítá azt az asztalra Ádám apó elé.

– Még a nevét sem tudja, ugy-e? No hát gondoljon ki valami mesét. «Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három kivánságot az öregnek, meg a feleségének. Bár csak leesne a kéményből egy sonka! szólt az öreg. S rögtön ott termet a sonka.» Csakhogy azt már minden gyerek ismeri. Vagy talán azt, – mikor a czigány azzal védte magát, hogy nem ő lopta el a lovat, hanem a ló lopta el őtet. – Felmászott a fára, – letörött az ága, – alatta legelt a ló, rá esett a lóra, a ló elszaladt a czigánynyal – és így a ló lopta el a czigányt.

– Elhiszem. A vasuton utazók szoktak busás borravalókat osztani a váltóőröknek, azért hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami elvész, megtalálják, nagy a -94- jutalom. Ha nem kerül meg, még nagyobb. Van mellékjövedelem; abból telik.

– Uram! Nekem soha sem ajándékozott senki semmit és én nem találtam soha semmit.

– Akkor hát bizonyosan a házi úr küldte ajándékba a saját neve napjára. Az ilyen nagylelküség Tarafás Bazilius uramnak kiváló jellemvonása. Micsoda?

Szegény Kapor Ádámot ezek a csufondáros szurkálódások egészen megfosztották attól a kis házi eszétől is, a mivel egyébként rendelkezett.

Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pinczéből került elő. Egészen derült volt az arcza.

– No, elaludt már a kis gyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a két kis kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette a míg egy csepp tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.

– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi czigánygyerekekkel, a kik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai sonka egy olyan embernek az asztalára, a ki épen ma szegénységi bizonyítványért folyamodott az előljárósághoz? Ez simulálása az inségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával s mint ilyen, szigorú megfenyítés alá vonandó.

– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inquisitiót tartani. Hát ezt a sonkát nekem hozta ajándékba valaki.

S azzal elkezdett danolni: «az én csizmám csikorgós, -95- csikorgós. Mostan vette a csikós, a csikós.» S pajkosan tánczolgatva ment vissza a himző asztalához.

– Már most otthon vagyunk! Tehát «valaki». – Bizonyos valaki! Tudtam előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom többé.

– No ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk, sugá Zsuzsa asszony Ádám apónak.

– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem engedem, hogy az én javamért más szegény legyen eláztatva. Én megmondom az igazat.

– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik, lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.

– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban a kovarcz. Aranyszáju szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden ember János. Még a birka is «jános» lesz, ha a bojtorján közé megy. Nincs annak másik neve?

Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy ki ne mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét s oda kiáltá:

Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát s elkezdte magyarázni a helyi viszonyokat és összeköttetéseket.

– Igen is. Itt van nálunk az abstájg kvártélya. Mikor fráj napja van, ide jön magát kialudni. Ott a padlásszobában.

A Lidi kisasszony az alatt egyre trallázta a megkezdett nótát, előre-hátra tánczolva a konyhában, s a míg a két öreg meg a tens úr patvarkodtak egymással, az alatt fogta a Makár úr gyűrődött czilinderét, meg a Zsuzsa asszony vasalóját s bevitte magával a hálókamrájába.

– Hej! János úr! konstábler úr! kiálta Zsuzsa asszony. Tessék csak lejönni.

A János csak onnan a padlásról kiáltott vissza. «Köszönöm még nem vagyok szomjas.»

– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért lesz «fekete leves».

Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s a mint a Makárt meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.

– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj napom van s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.

– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a közvetítése által került ide ez a corpus delicti?

Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respectust fog maga iránt gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett.

– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nevetéstől, mert külömben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen a kérdésre minden tergiversatio nélkül. -97-

– S hogyan jutott hozzá? – Figyelmeztetem az inquisitust, hogyha azt találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén confrontálom. Tehát mondjon igazat.

– No hát mondok igazat. A nagyságos phisikus úr parancsolatjára egy szállítmány füstölt hús féle, trikónyavalyában levén gyanus, Dunába dobatásra itéltetett, abból maradt meg ez a sonka.

– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyon traktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!

S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két kezével, kétségbe volt esve.

Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte, magához szorítá, vigasztalta.

– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven bevettem e halálos méregből. De hát jól esett. Együtt halunk meg s nagyon szép halálunk lesz.

– De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet fizetéses segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.

– Veres bort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha hirtelen kapják.

– Oh de nagy szerencse, hogy épen kéznél van ez az ellenméreg! hálálkodék Zsuzsa asszony s elővette a szekrénybe gondosan elzárt palaczkot.

Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte dúlni a zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán azt a támadó viszketeget, a mi addig növekszik, a míg az embert megöli.

– Tessék! Tessék! mondá Zsuzsa asszony, tele pohárral nyujtva neki az ellenmérget. -98-

– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek elcsillapulni. Már nem csiklandozzák a nyakamat.

– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg az igazat, hogy ajándékba kapta a sonkát?

– Most sugta meg az asszony, hogy nem igaz az egész szörnyetegről való história, csak engem akartak rászedni vele. A Przepiorka hentes adta ajándékba.

– No itt van! Így bizzon az ember valami titkot asszonyra! Olyan az asszony, mint a mázatlan kancsó: minden keresztül szivárog rajta. Hát azért nem mondtam meg az igazat, mert azért az egyikért, ha feladnak érte, legfeljebb egy napra dunklit kapok: kis baj; de az ajándék elfogadásért fegyelmi vizsgálat következik: nagy baj!

Ez alatt Makár úr kifujta a nagy ijedtséget. Érezte, hogy a prophylacticus szer használt, utólagosan mint antidotum is.

– Ez hatalmas dosis volt. Kár, hogy több ilyen nyavalyát fel nem találtak a doktorok, a minek ilyen jó az orvossága.

– Áh! Háh! Idenézzen az ember! Palaczkos bor! Aranyos etikettel. Extrafájner adlersberger ausstich!

Ez a Makár nem hogy hálát adott volna a mai nap védszentjének, szent Baziliusnak, hogy őt a legközelebbi nagy veszedelemből kiszabadította; ujra beleesett az előbbi bűnbe: a felebarátjának az üldözésébe. Pedig megmondja -99- a szentirás, hogy «ne legyetek fölöttébb igazságosak» meg hogy «a ki az őzet megüldözi az erdőn, az oroszlánra bukkan».

Már minek volt neki most ujólag azzal a kapczáskodással fordulni a szegény emberhez, hogy hol vette azt a drága bort? Hisz a természet is úgy alkotta, hogy a félszemét behunyja. De csak azért is kellett neki valami turpisságot kideríteni.

– Ta schau her! Ide nézzen, a ki nem vak! A szegény emberek nagyon jól élnek. Hát ez a pecsétes, arany etikettes palaczk hogyan került ide? Ezt is a János hozta? kérdezé Ádám apótul.

– Ne feleljen «ön», mikor nem «önt» kérdezem! Még az ön vallomásának a jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan mert ön egy ilyen életveszélyes élelmi szert a megsemmisítési rendelet törvényes következményei elől elodábbítani?

– Hát úgy, hogy nem félek én attól a trikótól! Ettem én már krokogyélust is!

Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte megcsorbítva.

– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a száján? Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön krokodilust?

– Fentartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk. Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaizű volt; de csakhogy volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen hitvány kis szörnyetegtől, a kit még nagyító üveggel kell keresni, csak nem szaladok az operencziára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi, hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.

– Én valljak magának? Én nem vallok, csak konstatálok. -100- Nohát konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben. Ez el van döntve. Másik kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol tartalmú palaczkhoz? Ez sem corruptiós bor?

– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a főphisikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palaczkos boraiban «rókák» vannak: e miatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem e megsemmisítési eljárással megbizva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a palaczkokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam, vannak-e benne rókák?

– A főphisikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító egylet tagja vagyok.

– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen meg vagyok mérgezve.

– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap s még sem másztam tőle a falra.

De Makár úrban újra feltámadt az életfentartási ösztön. Borgia Lucretia óta ilyen drastikus mérgezési jelenet nem került még a szinpadra.

– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin! Hol egy tükör? Az arczomnak skarlátveresnek kell már lenni.

Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját kezdte el kifelé húzogatni a fogával.

– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! Megálljatok csak! Majd drága lesz ennek a trichinnek meg a -101- fuchsinnak az ára! Most én mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.

Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papirt, azt kiterjeszté az asztalra s hozzáült. Irni kezdett.

– Mai napon alulirott által a helyszinén fölvétetett! Kapor Ádám és a felesége. Simulált szegények. Vallásháborító muzsikus. Kassai sonka. Hagyma fentőstül. Kosár perecz. Virágcsokor. Huszonkétfokú meleg szoba. Különféle kések. Danoló kisasszony. Tejet ivó kisded. Hivatali visszaélést elkövető konstábler. Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása. Életbiztonság elleni merénylet. Kettős mérgezés trichin és fuchsin által. Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!

– Jaj! Feleség! sápitozott Ádám apó. Végünk van. Nem a szegények házába, hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.

– No hát mi lesz belőle? pattogott vissza János. Legfeljebb elcsapnak. Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abczugolnak meg többet. S nem hivnak szamárnak, olyan urak, a kiknek azt mondhatnám, hogy ha én szamár, akkor kegyelmed «urambátyám».

– Úgy! Akkor még azt is hozzá irom: «Felsőbbség irányában nyilvánított magas fokú tiszteletlenség. Hivatali titok elárulása.»

Nem kapva az általánosságban tartott interpellatióra választ, specialiter ráförmedt a konstáblerre.

A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére s feszesre húzta a derekán a dolmányát.

– Én tudom, hogy hol van? De ez hivatalbeli titok, a mit majd csak az alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.

– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is belekerül a jegyzőkönyvbe.

Tintát, tollat, rovancsolt papirt újra elővett a törvényes hatóság és beleirta az ujabb kihágást.

«Lidia kisasszony. Hatósági személynek erőszakos letartóztatása. Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.»

– Jaj én édes Jézusom, sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha se irtak még a mi lakásunkban jegyzőkönyvet.

A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájából. A czilinder ki volt vasalva szép fényesre.

Makár a kalap után nyult s nagy volt a megütközése, a mint azt kezébe kapta.

– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az én kalapom. Bele van irva a nevem veres tintával. Hát hogy lett ez ujjá?

– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes? Hisz ez új korában sem lehetett külömb, a mikor én még nem ismertem.

– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?

– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a spuriussa, hogy ezt az én kalapomat kivasalja?

– Megsajnált engem? Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, a mióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak, meg kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. S itt most akadok egy emberi lényre, a ki engem megsajnál. Hát igazán megszánt engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam valamit igazítani? No hát én sem maradok adósa. Mi jár egy kalap kivasalásért? Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a jegyzőkönyvet?

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot s odanyujtá a hölgynek.

De percz mulva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a Lidi kisasszony finom ujjacskái harminczkét darabra tépték.

Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes, hatalmas fogat tüntetve elő, a miket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítani nem szabad.

– Huh de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk az irodába kisegítőnek! Egy hét alatt nem lenne retardatum. -104- No de hát ez még nem elég. Most már hát kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.

Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a blankétát kitölteni.

– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a lokomotiv, felébredek s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a Blitzczúgot.

– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, a milyenért ma reggel imádkoztunk.

– Itt van ni! mondá Szüköl Makár. Megvan. S azzal a nedves papirosra a bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem bánom. Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném! Hanem hát megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg, itt az irás.

Ádám apónak a szeme is megtelt könynyel, mikor azt a kebeléhez szoríthatta. Aztán oda adta a feleségének. Egyik sem tudott bele nézni, mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az irás. Utoljára a Lidi kisasszony olvasta fel nekik.

Sokféle öröm születik a világra egy irott sor láttán. Mikor a gazdag bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő szinről-szinre látja a mandátumát, mikor a vasuti concessio alatt megpillantja a vállalkozó a miniszter aláirását; de mi ez mind ahhoz az örömhöz, a mi a Kapor Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.

– De hát megálljunk csak még egy szóra, mondá -105- Makár, a szelidebbik tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogást kisugárzó tekintélyt öltve az arczára. Még valamit akarok ti nektek mondani.

Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját? A mosókonyhában minden ragad. S «most már» nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.

A két hölgy ráerőltette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Még pedig egy kissé nyalkán a hunyorító szeme fölé félrehúzva.

– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg. Ti édes öregeim bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, a hogy Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is kell, a mire ráirhatják az indorsátát. Hát nehogy még egyszer visszaküldjék az öreget a városházától, majd gondoskodom én magam a ti folyamodástokról.

Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott van.

– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szives megnézni, hogy nem lopta-e el valaki az esernyőmet? a folyosón hagytam kifeszítve.

– «Ez» előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én folyamodást irok, bevádolnak zugirászat miatt.

– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolczvanhét olyan paragraphus van, a mit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen? Mit nem szabad neki cselekedni. Félek én már akkor is, a mikor a nyakravalómat felkötöm, de még -106- jobban, a mikor leoldom. A hányat lépek, annyiszor félek. No hát azt nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én irtam. Olyan instantia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr, bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! Beleirom, hogy ötven esztendeig éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, a mi kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. Bele jön az árva czigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, a ki csodaszépsége mellett keze munkája után él s nincsenek «bizonyos valakijei». Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, a kik fénymázos kamáslit hordanak a czipőjük felett, s a keztyüiket az oldalzsebükből fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel szemtelenek, hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, a kinek félre van gázolva a csizmasarka. Irok én olyan instantiát, hogy Hirsch báró megirigyli ha elolvassa, s felcsap szegénynek.

Kapor Ádám discrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, a míg a konstábler kivül van, oda sugott Makárnak:

– Valami közhelyen, a hol nem tünik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.

Ádám apó nagyon felhúzta a vállát. «Valami közhelyen?» Vendéglőt ért alatta? Jaj, ha a Grand Hotelt találja kivánni. -107-

– Hát hol? A hol a magam forma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajczárért olyan pompás gulyáslevet adnak, hogy a primás se eszik külömbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.

Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét s nagy zokogva csókolta meg. «Oh drága jó uram».

– Mi ez? mondá Makár. Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!

De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval: «Maga derék ember!» egy hatalmas csókot czuppantott a tíz krajczáros patronus ordináré arczára.

– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsufolt pofámon! Milyen gazdagok ezek a szegények!

XV. FEJEZET.
A VARRÓLEÁNY ÉJSZAKÁJA.

Lidi kisasszony himzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, a mit ő úrhölgy korában nem ismert: az ambitio.

(Az «ambitio» szót minden nyelv úgy tartotta meg, a hogy a latintól örökölte, mi sem szolgálhatunk mással. Van synonim szó elég: «dicsvágy, becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés», de az egy sem fejezi ki az ambitiót.)

Ambitio az, mikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog olyan finom izlésü virágokat himezni eredeti felfogással egy darab crepe de chinere, mint akármelyik párizsi divatművésznő.

Az ambitio igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény emberek monopolizálják. Ha az ambitio a magasabb sphærákba kerűl, ott már elfajul nagyravágyássá. -108- Olyan, mint a retek: lapályon termesztve édes izű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.

Az ambitio több várost felépített, mint a mennyit a nagyravágyás lerontott.

De hát ezuttal csak egy crepe de chineről van szó, meg az arra himzett csodaszép orchideákról, passiflorákról és arabeszkekről.

Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönmarad és reggelre elvégzi a rábizott munkát.

Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.

A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos óra minden negyedet meghuhukol.

Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambitiója. S az már teljesüléséhez közeledett. Az a szép diszes szegények háza ott a város szélén!

Nyolcz órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy órakor fölkelni. Kialuszsza magát. Csak hat órakor kel föl.

Nyolcz órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek, mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a lárma elcsillapult odabenn.

Egy vasajtó becsapódása az utcza felől jelenté, hogy kilencz az óra. A lúdfertályos nő bezárta a boltot.

Az utczán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, a mik egész nap szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utczában tanyáznak. -109-

Tíz órakor a kapu nyilik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a zabra, aztán az is elpihen.

Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fürészmalom dorombolása szürődik át az éjszakán a mindenféle kaliberü torkoknak a horkoló versenye.

Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan kellemetes ének. Milyen nagy registerü hangterjedelme van a kandurnak! Két oktáván keresztűl birja.

Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat és az ajtót kaparja.

Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odaczammog az ajtóhoz, kinyitja a kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe s szétriasztja az éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.

A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva panaszolja a keservét.

– Keszt herein! Be jösz mindjárt! kiabál rá az öreg, s mikor végre be tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszijjal.

A Vigyázz aztán nem is bujik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a mostani czudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a macskák!

«Perelj uram perlőimmel,
Harczolj én ellenségimmel!
Te paizsodat ragadd elő:
Én segedelmemre állj elő.
-110- Dárdádat nyujtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el!
Mondjad azt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegitlek!»

Fél óra mulva két kocsmalátogató jön végig az utczán, hangos disputát folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utczaszeglet. Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.

Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkophil volt, a másik russophil. Mindakettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborut, ha az egyikért érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni kényre-kegyre. Azt vitték hadi fogságra. De még a tulsó utczából is visszakiabált, hogy «éljen Gurkó!» a mit az ellenfél hasonló stentorral torolt vissza. «Éljen Ozman Gházi!»

A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utczán. Versenyeztek egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az elkeseredésében, hogy «Volt nekem egy daruszörü paripám; De eladta a szegedi kapitány».

Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket hajtanak végig az utczán. Ezek is úgy énekelnek, a hogy tudnak.

Majd meg a czigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig csoszogva lépegetnek, a míg a konyhán keresztűl mennek; hanem oda lenn a pinczében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiut, a mint a «tányérolt» pénzt számba veszi. «Hát te bibast, hogy tudtad elvenni a fületlen gombot pénz helyett? Hát e micsoda? Hisz e meg tavalyi kutya bélyeg! Csupa ujpesti -111- hatosok! Minek veszel el mást, mint rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?»

Aztán már csak a tolvajok járnak az utczán. Gyanus füttyök hangzanak fel itt-amott, a mik titkos jeladások lehetnek.

Valaki lassu léptekkel közeledik s megáll a zsidó asszony boltajtaja előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő elszalad.

Aztán elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan a majszter érkezett haza, de nem bir lelket verni az inasba, a ki a műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az egész utcza, míg egyszer csak beeresztik.

Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utczát. Segítségért kiabálnak.

Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj nap, erőt vesz rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utczára. Hangzik az éles siphangja, a mivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás támad: többen vannak, a kik kiabálnak; de a János hatalmas hangja uralkodik a lármán. Ő most a «Lohengrin». Megszabadítja az üldözött ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekiséri a gonosz cselszövőket Odin haragja elé.

Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoirjából, négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utczán. Vágtatva csörömpölnek a tüzoltó szekerek. «Tra-ri!»

A kertre nyiló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület gyuladt ki: a felhőkig ér a lángja.

A veresfény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagy kendőjével lefüggönyözni az ablakát; mert a tüzvilágítás egészen elveszi a szinérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.

Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor -112- a város végén levő gyárak gőzkürtői elkezdenek mammuth-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a felgyülekezésre: «búh, bőh!» vastagon és vastagabban, a minek az indulni kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz «huhúh!» Erre aztán elkezdődik az átelleni kovácsműhelyben is a pőrölyök csattogása: a szenes társzekerek mind neki indulnak a munkának, megelevenül az utcza; a szemetes legény csenget kapuról-kapura.

Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a része az égnek, mely éjjel a tüztől veres volt, mostan fekete a füsttől, s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.

Átvirrasztotta az egész éjszakát s meg volt vele elégedve. A himzet teljesen elkészűlt.

XVI. FEJEZET.
AZ, A KINEK ÉP SZIVE VAN.

Zsuzsa asszony csak összecsapta a kezeit, mikor reggelre kelve, megmutatta neki Lidi kisasszony az elkészült himzést.

– Hanem ezt ne produkálja sürün, mert az éjszakázással elrontja az egészségét.

Zsuzsa asszony nem engedte magától azt az elégtételt megvonatni, hogy az összes házi lakókat egyenkint be ne hivogassa, a Lidi kisasszony remek munkáját megtekinteni. (A tótokat képviselte corporative a Frányó.) No mert voltak közöttük skeptikusok, a kik kétségbevonták, hogy ez a Lidi a másik Lidivel azonos személy; most aztán -113- mikor látták, hogy mit tud? és különösen mikor azt megtudták, hogy egész éjjel dolgozott, egy sem volt, a ki tüzbe ne tette volna a kezét azért, hogy «ez a Lidi kisasszony ugyanaz a régi Lidi mamzell, a ki szintén egész éjjel fenmaradt a munka mellett, mikor sürgős volt.»

Még csak a Csicsonkának kivánta a Lidi megmutatni a munkáját. A gyermekszáj véleményére szokott legkiváncsibb lenni minden művész. Addig nem viszi el az üzletfőnökhöz a munkát, a míg a kis leánynak meg nem mutatta.

Hja! mert ugyan csak ki volt csipve. Olyan czifra volt, mint egy kötéltánczosnő. Volt rajta piros szoknya, fehér mellényke, bodrokkal, a haja elől kurtára vágva és tincsekbe bodorítva; hátul pedig széles piros szalagok közé fonva. Még a virágai is czifrábbak voltak, mint máskor; az ibolyák közé egy-egy rózsabimbó, a gyöngyvirágok közé pedig árvácskák tüzve.

– Ej ha! Te talán a czirkusba készülsz tánczolni, hogy úgy fel vagy teremtettézve? Monda Zsuzsa asszony.

– Nem tudott okosabb öltözetet kigondolni a számodra. Olyan vagy, mint egy kutyakomédiásné.

– Úgy? Virágot? Tudom már! Az a te boszorkány nagyanyád is azt tartja, hogy a retek addig jó, a míg apró.

– Szép, szép; de csak mégis szebb az eleven virág! Fecsegett a leány s azzal megfordult a lábújjhegyein és kitánczolt. Sértve érezte magát az által, hogy az új ruhájában nem találta senki szépnek.

– Vigyenek hát a rosszak! dörmögött utána Zsuzsa asszony. Te is ott kezded, a hol az anyád kezdte; majd ott is végzed, a hol ő végezte.

Aztán látott minden ember a maga dolga után. Lidi kisasszony elvitte a himzést a főnök úrhoz; Zsuzsa asszony elhordta a tiszta ruhákat, Ádám apó pedig felment a vasúthoz, kikérni a bizonyítványát, hogy húsz esztendeig hűségesen és józanul szolgált és semmi vétséget el nem követett. Ez is jó lesz majd az instantiához. Onnan aztán el kellett mennie a népkonyhába s ott bevárni a patronusát, s megtraktálni azt tíz krajczáros gulyáshússal. Ő fog legkésőbb hazakerülni onnan. Akkor már késő a városházára fölmenni; marad a folyamodás beadása holnapra.

Hiszen olyankor nem is éhes az ember, mikor reménységgel táplálkozik. S ma mindenkinek volt valami magasbanjáró reménye.

Már két órára hazakerült; de csaknem minden virágja meg volt a kosarában. Nem is hazament egyenesen; hanem beállított a Kaporékhoz.

– No, hát? Csicsonka! Nem jól ütött ki a grand hôteli virágvásár? kérdé Zsuzsa asszony.

– Jaj, édes Zsuzsa néni; nem megyek én oda többet. Kiég nekem ott a szemem. Megpróbáltam a virágárulást. Egyik asztaltól a másikhoz hordtam. Egy helyen elpirongattak, más helyen meg olyanokat mondtak, hogy inkább ne is vettek volna a virágomból. Egyszer aztán egy kopaszfejü ifjú úr, a ki virágot vett tőlem, azt kivánta, hogy tűzzem a csokrot a gomblyukába. És aztán olyan -115- rossz volt, hogy én megharagudtam, fejéhez vágtam a csokrot, s sírva szaladtam haza. Nem megyek én oda többet.

– Derék kis leány vagy! mondá Lidi kisasszony, s megcsókolta a leánykának a homlokát.

– Hiszen derék kis leány, mondá Zsuzsa asszony; de majd lesz ennek nemulass, ha a nagyanyjának elmondja a vitéz tettét.

Hát hisz abban az anyai kézben nem is volt fogyatkozás. A fabódé falain keresztűl lehetett nyomban hallani a kis leány visítását, a mi hirdeté az ellazsnakoltatást.

Lidi kisasszony indulatosan járt alá s fel a mosókonyhában, mint egy nőtigris, e gyermeki sikoltozás alatt. Fellázadtak az idegei.

A mint aztán a sikoltozás éles hangjai elmultak, akkor meg következett rá valami még nyugtalanítóbb nyavalygás, rimánkodás, nyögés nesze; mint mikor egy védtelen gyermeket kínoznak.

– Nem! Ezt én nem tudom eltürni! Bemegyek hozzájuk! mondá Lidi kisasszony.

– Ne ártsa bele magát, kisasszony, a mások dolgába! A szegény embereknek nem csak a maguk baját kell türelmesen venni; hanem a más szegényekét is. Kivált az ilyen fajta szegényeket nem kell háborgatni; a kik bepiszkolják azt, a ki őket a földről felsegíti.

Egy erős, csontos vén asszony ült egy kerékkel hajtható karszékben. Ijesztő rezes arczú, sasorru, kidülledt szemü bőjti boszorkány.

Annak a lábainál térdelt a Csicsonka, a két hajtekercsénél -116- fogva odakötve a szék karjához. A felső testéről le volt húzva minden ruha, s azt a fehér gyöngéd bőrét ütögette a gonosz banya egy csomó árvacsalánnal. A gyermeknek a teste veres foltokkal volt már tele. Azok égették.

– Hát magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok? rikácsolt az asszony. Kotty belé, szilvalé! Lásson a maga gyereke után. Ha nincs még, szerezzen. Ingyen adják.

Azzal odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a csaláncsomót s összetépte; nem törődve azzal, hogy a saját kezeit égeti vele össze.

– De hát hogy mer maga itt erőszakoskodni, a más házánál? Most mindjárt pofon vágom!

Erre a Lidi kisasszony nem szólt neki semmit, csak megfogta az asszonynak a két kezét csuklójánál fogva, s keresztbe szorítá a mellén.

Az egy ideig küzdött vele; aztán tapasztalá, hogy a kisasszonynak a két keze olyan mint az aczél, nem lehet abból kiszabadulni. Akkor aztán elkezdett óbégatni.

– Szörnyüség! czudarság! Egy szegény beteg asszonyt, egy tehetetlen nyomorékot így megrohanni, egy ilyen erős személynek, mint maga.

– Hát mondja ön meg, ha Istent ismer! Hogy tudott olyan kegyetlen lenni, hogy ennek a szegény kis leánynak a testét összecsipdestesse a csalánnal. Mit vétett az unokája?

– Ki parancsol belőle? Én nem kérdezem, a kisasszony -117- mivel mulatja magát éjjel-nappal. Takarodjék ki az én szobámból!

– Nem megy ki innen? No hát majd én mindjárt megmutatom, hogy elmegy innen esze nélkül.

S azzal elkezdett a vén banya valami ocsmány nótát dalolni, olyanfajtát, a minőkkel a lebujok bacchansnői mulattatják a tisztelőiket.

Lidi kisasszonynak elállt a szava. Mintha minden érzéke egyszerre elzsibbadt volna. Hát persze ő még ilyesmit soha sem hallott.

S a vén banya az első nóta után elkezdte a másodikat. Infámis, gyalázatos dalokat, a miket meghallani rosszabb az arczulverésnél. Közben el-elnevette magát.

– Hisz ez a nő őrült! hebegé Lidi, s azzal sietve ment ki a kerti lakból.

– Ahá! Úgy-e, hogy ki tudtam kergetni. Haha! Tudom én, mitől döglik a légy. Gyere csak még egyszer vissza, majd még szebb nótákra is tanítlak.

Lidi kisasszony reszketett a haragtól, a mint a lakására visszatért. A hideg rázta, a míg elmondta a Zsuzsának, a miket tapasztalt. El sem tudta egészen mondani: hisz vannak dolgok, a mik elmondhatatlanok.

– Kegyed akar a főkapitány úrhoz menni! Hát nem gondolja meg kegyed, hogy mit koczkáztat akkor? – Nem -118- gondol arra, hogy másnak a nevét viseli? Hogy kegyed maga is hatalmas rokonai által köröztetve van. Bizonyosan volt fényképe: azt megküldték a főkapitánynak.

– Nem volt fényképem. Egy aquarellképem volt csupán; azt pedig megsemmisítettem.

– De kegyedre nézve mégis veszedelmes dolog, tanuképen, vagy épen vádló alakban kerülni a rendőrség elé. Maga is zavarba jön, ha összevissza kérdezgetik.

– Hallja, édes Zsuzsa asszony. Én erre most mind nem gondolok. Mikor valaki egy rossz tettet akar elkövetni, akkor gondolja meg jó hosszasan, hogy mi következése lesz annak; de mikor jót kell tenni, tegye abban a perczben, a mikor eszébe jutott, s ne törődjék vele, hogy mi lesz annak a vége.

– Ez megint kegyedhez való mondás. Már mi szegény emberek azt nem így szoktuk. Leányról van kérdés: ki törődik azzal. Az anyja is virágáruló leány volt, a leány is az lesz. Az sem tudta, ki volt az apja, ez sem tudja. Ez így megy rendre egyik a másik után.

– Azt, hogy az a nő őrült. Vizsgáltassák meg orvossal. Elmeháborodottnak kell neki lenni. Láttam a szemeiből.

– És aztán, hogyha komolyan veszik a rendőrségnél a kegyed följelentését, ha nem nevetik ki vele, akkor mi lesz? Idejönnek, megvizsgálják a vén asszonyt, kikérdezik felőle a szomszédokat s végesvégül úgy találják, hogy csakugyan elmeháborodott a vén Ribiczáné s elviszik innen a Lipót-mezőre, akkor mi lesz azzal a kis leánynyal? Az itt marad magára. Senkije sem lesz a kerek világon. A szemétre jut. Kegyed földönfutót csinált belőle.

– Magához? Hová? Abba a kis kamrájába? S mit ád -119- neki enni, a míg az dolgozni megtanul? Azt a kis bögre kávéját osztja meg vele?

– Nem. – Alapos reményem van, hogy rövid időn kapok olyan állást a nagy divatárukereskedésnél, a hol magamnak lesz kényelmes otthonom. Oda fogom vinni magammal.

– Kegyed abba a nagy divatáru kereskedésbe akar beszegődni, mint rendes mamzell. Lidi kisasszony! Meggondolta, hogy mit tesz? Hisz ott minden nap találkozni fog kegyed valakivel a felsőbb társaságból, a ki kegyedet otthon, a fényes palotákban látta. Kegyedre rögtön rá fognak ismerni.

Ebből a tekintetből megtanulta azt Zsuzsa asszony, hogy a szegénység arra való, hogy büszke legyen rá, a kit az Isten megáldott vele!

XVII. FEJEZET.
A SZEGÉNYEK ETIQUETTE SZABÁLYAI.

(A ki a Lagunák városában figyelmesen körülnézett, észrevehette, hogy a Márkus téren át, se éjjel se nappal, tisztességes leány egyedül keresztül nem megy; hanem az arkádok alatt kerül át egyik oldalról a másikra.)

Zsuzsa asszony, mikor már látta, hogy Lidi kisasszonyt le nem beszélheti arról, hogy személyesen fölmenjen a főkapitányságra, a Ribiczáné közerkölcsiségellenes magaviseletét följelenteni, áttért e vállalkozás gyakorlati kivihetőségére.

– Az nem jó lesz. Én majd útba igazítom. A főkapitányság hivatala van a hatvani meg a granátos utcza -120- sarkán; egy ócska, kormos házban, a minek a kapuboltját két kőből faragott hordár tartja.1)

– Akkor arra is emlékezik, hogy csaknem átellenben van vele az úri casino. A hatvani-utczában épen ez órákban van a legjobb cserkészet.

– Attól még inkább, hogy nem ismernek rá. Vannak nálunk olyan utczák, a miken egy olyan szép leánynak, mint kegyed, nem lehet egyedül végig menni, mert valamit gondolnak felőle. Én elkisérném szívesen: de ha egy divatosan öltözött fiatal hölgyet egy szegényes viseletü öreg nő kisér, arról még inkább gondolnak valamit.

– Nem ám; mert eddig olyan utakon át jutott kegyed a városba, a hol nincs emberjárás, a hol nincs találkozó hely. Azok a széles utczák, a mik a sok kocsijárástól sárosak: azok mindenütt jók, ott nem sétálnak a lakczipősök. Hanem az aszfált mindenütt veszedelmes. A lovakra is, meg a szépleányokra is. A bécsi-utczáig, ahol a nagy divatüzlet van, a minek kegyed dolgozik, könnyü eljutni az Erzsébet-téren keresztül. Ott csak a dajkák járnak ilyenkor a kis gyerekekkel, meg olyan urak, a kik a «napnál» ebédelnek. De a hatvani-utcza sarkáig ilyen kegyedforma kisasszonynak csak a következő marschroután át lehet elkerülni. A stáczió-utczán végig; még pedig a baloldali gyalogjárón: a jobboldali már kávéházak előtt visz el. Onnan a szénatéren keresztülvágva, a kecskeméti-utczán végig a szerb-utcza sarkáig. Ott azután hirtelen átvágni a jobb oldalra; mert -121- az egyetem-téren rendesen fiatal urak csoportosulnak, a kik az elhaladó szép leányt szó nélkül nem hagyják. Akkor aztán folyvást a jobboldali járdán tartani, a nagy nyomda, a takarékpénztár, az egyetemi könyvtár, meg a Ferencziek-zárdája előtt. Azok mind szent épületek. Világért be ne térjen az átjáró udvarba; mert az már két kávéház között esik, hanem kerülje meg a templomot, onnan aztán egyenesen be a főkapitányság épületébe. Sehol meg ne álljon, senkitől ne kérdezzen semmit; hanem a mint a lépcsőn feljutott, egyenesen nyisson be azon az ajtón, a mi fölé ez van irva: «Főkapitány.»

Előkelő hölgyekre nézve ezek az illemszabályok nem léteznek. Melyik utczán s annak melyik oldalán járjon az ember leánya? Amig nem ismeri az ember a veszélyt, addig az nem létezik.

A véletlen segítséget hozott. Nem is mondható véletlennek; sőt inkább logikai egymásutánnak. A János konstábler jött sietve a házba.

A mult éjjeli kravall alkalmával, a nagy hamarkodásban itt feledte azt a piros bőrbe kötött bugyillárisát, a miben a tőkepénzén kivül (7 forint 50 kr.) a hivatalos feljegyzései voltak. Most azért futott vissza.

– Hozta a jó ég! mondá Lidi kisasszony; nem titkolva kellemes meglepetését.

– Igazán, mintha az úr Jézus küldte volna! szaporítá az üdvözlést Zsuzsa asszony.

Lidi kisasszony aztán hirtelenében elmondá a konstáblernek, hogy minő botrány okozta azt a felháborodást, a minek most orvoslást akar keresni. A Ribiczáné kínozza a kiskorú unokáját, s azt erkölcstelen útra kényszeríti.

A János végighallgatta az esetet, hivatalos állásához méltó komolysággal.

– Mit gondol a kisasszony? A főkapitány úr különös gonddal van a közerkölcsiségre. Eddig is példás szigorral irtotta a mételyt. Legszigorúbb utasításunk van minden feslettségnek útját állani. Becsuktunk minden éjjeli kávéházat. Nincs már «leányok börzéje». A lélekvásárlók kegyetlenűl büntetődnek. Ma pedig különösen jó napunk van. Az országházban egy tiszteletreméltó képviselő úr lelkesen felszólalt azon útféli csábok ellen, melyek a fiatalságot tőrbe ejtik és megrontják. Megleczkézte a rendőrséget. Most azután a főkapitány úr drákói rendszabályokat fog alkalmazni. Soha jobbkor nem jöhetne a kisasszony ezzel a feljelentéssel. Biztosítom róla, hogy teljes elégtételt fog kapni. – Én is hivatalosan tanúskodni fogok a kisasszony feljelentése mellett.

– Addig is szabadságom van rá, hogy a kényszerhelyzeten rögtön segíthessek. Bemegyek a Ribiczánéhoz, s hogyha a kis leányt most is kínozza, és a hajánál fogva lekötve tartja: azt utasításaim szerint kiszabadíthassam.

– Ne! most ne menjen be hozzájuk. Tartóztatá Lidi, eszébe véve, hogy milyen állapotban hagyta a Csicsonkát. Majd én elébb benézek hozzájuk.

Mire a János visszajött a padláslépcsőn, dolmánya mellébe dugva a piros jegyzőtárcza, már akkor a Lidi kisasszony is megtért a filagóriából.

– Ne menjen ön be hozzájuk, suttogá a konstáblernek. Az a csúf boszorkány nem kínozza már a kis leányt; nem is tartja kötve: hanem minden ruháját lehúzta róla; «ha nem akarsz nekem szót fogadni: járj meztelen: én vettem a ruhádat!» A leány most ott kuporog egy szögletben. -123-

– Majd csak úgy huszonöt lépésnyi távolban: ne gondolják, hogy együtt járunk.

– Ah! Hisz az szégyen volna! Egy szép kisasszony, meg egy rendőr az utczán egymás mellett haladva.

– Én nem tudom, hogy mi volna benne a szégyen? A kinek kard van az oldalán, az gentleman.

XVIII. FEJEZET.
A GRATULIN LIDIA LEVELE.

Minden a legszebben ment. A főkapitány úr azonnal kihallgatta a Lidi kisasszonyt, s miután a Paczal János konstábler értesítését is átvette: meleg szavakkal fejezte ki megelégedését a kisasszonynak azért, hogy a közerkölcsiség dolgában ily érdeklődést tanúsított s nem kímélte a fáradságot. És azonnal kiadta a rendeletet, hogy egy rendőri orvos rögtön menjen ki a zöld paradicsomba, orvosi vizsgálatot tartani a Ribiczáné testi lelki állapota fölött: esetleg az elmeháborodott asszonyt a Rókus-kórház megfigyelő osztályába szállítani. – Az alatt a feljelentést tevő kisasszonyt megkínálta a kanapéra üléssel. – A szolgálattevő drabantot utasítá, hogy hozzon két bérkocsit: egyet az orvos, a rendőrtiszt és a konstábler számára; másikat pedig a kisasszonynak. Az nem ülhet egy kocsiban három idegen férfival együtt.

A zöld paradicsomba megérkezve, legelébb az orvos ment be a kertilakba, addig más mindenki kivül maradt.

Időjártával kijött az orvos s azt mondá a konstáblernek, hogy híjon két hordárt.

Míg az előkerült, az orvos megírta a látleletet a Kaporék -124- szállásán az öreg asszony mibenlétéről. Legnagyobb fokú hystericus őrjöngés volt megállapítva a Ribiczánénál. Rég fel kellett volna már jelenteni. Jó szerencse, hogy eddig is magára nem gyújtotta a házat. Annak a kis leánynak is az eddigivel ellenkező életmódot kell követni; mert ha így folytatja, nehány év mulva állandó tanulmánytárgya lesz a kórházaknak.

A mint a konstábler visszaérkezett a két hordárral, az orvos kihozatta velük karszékestül a vén asszonyt a filagoriából. A pácziens ocsmányul szitkozódott, káromkodott, s elhalmozta csúf nevekel az egész társaságot, kijutott belőle az orvosnak, a főkapitánynak s az átkos kormánynak is, de legbővebben elláttatott alacsony qualificatiókkal a Lidi kisasszony; a ki mind ennek az erőszaktételnek az okozója. A János egyre intette, hogy ne handabandázzon, mert bizony ráhúzzák a kényszerzubbonyt. A Csicsonka pedig ott állt a filagoria ajtóban, egy kopott szőnyegdarabot csavarva a teste körül, s a küszöbnek támaszkodva sírt keservesen.

Az őrült nő nem akarta engedni, hogy a bérkocsiba betegyék. Utoljára csakugyan rá kellett adni a kényszerzubbonyt. Akkor aztán feltették. A János melléje ült; úgy hajtottak a Rókushoz.

Mikor aztán az öregasszonyt elszállították, a Lidi kisasszony bement a Csicsonkához: felöltöztette a leányt a tisztességes ruháiba s átvitte magához. A gyermek egészen agyon volt sírva. Lidi kisasszony oda adta neki az egész kávéját. Attól aztán a kis lány kiengesztelődött.

Ő maga nem volt éhes. Ez a nagy izgalom, felháborodás minden étvágyát elvette.

– Szegény nagymamám! Mi lesz a szegény nagymamámból! siránkozott a gyermek egyre. Azt már elfelejtette, hogy az imént összekínozta, hogy csúf nótákat akart vele -125- énekeltetni, aztán meg hogy virágokat és virágbimbókat árultatott vele. Azért még is öreganyja volt!

– «A ki az ég madarait táplálja, a ki a mezők liliomait felruházza» idézte a szentirást Lidi kisasszony.

– De kisasszony! Bizony kegyednek a lelkére maradt ez az ég madara, meg a mezők lilioma. Mert mi nem fogadhatjuk fel. Minket vagy bevesznek a szegények házába, vagy a házi úr dob ki innen; mert nem tudjuk fizetni a házbért. Velünk nem maradhat ez a leány. A mi czókmókja a nagyanyjának van, azt lefoglalják a házbérbe.

Egy óra mulva már a Csicsonka nem búsult a nagyanyjáért. Összeült a Vigyázzal játszani. Volt a nagyanyjának egy piros virágos czifra capuchonja; azt felkötötte a Vigyázznak a fejére. Szakasztott olyan volt, mint a vén Ribiczáné! olyan jóízűt lehetett nevetni rajta. A Vigyázz ugatott, a Csicsonka pedig összetett kézzel könyörgött neki: «kérem szépen, soha sem teszem többet!»

A Zsuzsának ismét el kellett menni a háztól, ruhákat hazahordani. Lidi magára maradt a Csicsonkával.

– Van én nálam. Mikor a retek-utczába hordom el a leveleket, azt is hozok magammal.

S azzal kezébe adta a varrónőnek a tintába mártott tollat. Aztán megmutatta neki az ujjával, hogy ide irja a nevét, ne amoda.

Tudta, hogy ez nem megengedett dolog: idegen nevet irni nyomtatvány alá, a mi okiratul szolgál, a sajátja helyett. Már megvolt.

A varrónő pedig csak állt ott a kis kamrája közepén, a kezében tartott levélre bámulva.

Meglehet, hogy annak valami rokona ir. Vagy talán a hűtlennek vélt imádottja. Ha ő ezt a levelet felbontja, megsérti vele az élőket és a halottakat. És a törvények szerint is vétket követ el. Ő csak bitorolja ennek a levél tulajdonosának a nevét. A térti vevény visszakerül ahoz, a ki a levelet ide intézte, s az meglátja, hogy az aláirás idegen kéz vonása. Reklamálni fogják a levelet. S ha az akkor fel lesz törve! – Ő neki pedig – saját személyére – ki küldhetne levelet? Hisz senki sem tudhatja, hogy ő e czim alatt rejtőzik.

– Tudom ám én, hogy mért nem bontja fel maga ezt a levelet. Mert attól fél, hogy valami vétket követ el vele. Hiszen maga nem a Gratulin Lidia. Azt én sokszor láttam. Egészen más arcza volt. Én is tudom, a Zsuzsi néni is tudja, az Ádám bácsi is tudja, hogy maga más valaki. De én még a nagymamámnak se szóltam felőle semmit: s ha megölnének se mondanám meg senkinek. Mert én magát -127- nagyon szeretem. S csak arra kérem, hogy ha megint tovább fog futni, hadd fussak én is együtt vele. Én olyan leszek magának, mint a Vigyázz kutya a gazdájának, hogy tudtán kivül koldul a számára.

A varrónő leült az ágyára; a Csicsonka oda guggolt eléje, a fejét a Lidi ölébe hajtva.

– Hát mondok én magának valamit. Másnak szóló levelet felbontani vétek. Ezt én is tudom. De azt is tudom, hogy tizenkét esztendőn alul levő gyermeket vétekért megbüntetni nem szabad. Én még csak két hónap mulva leszek tizenkét éves.

– Hát ki más, mint a nagymama? Óh többre is tanított engem! Mi szabad, mi nem szabad egy leánynak tizennégy esztendős koráig. S azzal a mi nem szabad, hogy lehet egy embert olyan kelepczébe ejteni, a miből csak busás fizetés mellett szabadulhat ki. Hát annak a másiknak hadd vegyem most hasznát. Én felvágom a levelet, kegyed pedig elolvassa. Vagy elolvasom én magam. Kegyedet az se terhelje.

Azzal nem várta a beleegyezést, kikapta a varrónő kezéből a Gratulin Lidia levelét s felszakítva a boritékját, az ablakhoz futott vele.

– No lássa, kegyednek szól a levél. A divatárus czég főnöke irja; itt van. «Holnaptól kezdve elfoglalhatja kegyed a vezető kisasszony állását. Díja, a szálláson és ellátáson kivül havonkint hatvan forint.»

– No látja, milyen jó, hogy egy ilyen rossz leányt magához vett, mondá Csicsonka. Ha én most nem lettem volna itt, a ki maga helyett egy vétket el mer követni, akkor maga, a milyen becsületes, azt irta volna erre a levélre, hogy «retour.» -128-

XIX. FEJEZET.
A KRITIKUS NAP.

Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. «Kellemetlen idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű beütései.»

A «zöld paradicsomban» már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az már raffinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon kiugorjon s aztán kibujt a kapu alatt.

– Itt van ni! Már megint csomóra fult a haraszt! – Jó reggelt Zsiga bácsi! – Jó reggelt Ádám bácsi! – Van is itt valami bácsi! – A klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasuti meg a városházára ment az instantiájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap. Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt kívánta tőlem, hogy ezután ne az utczaszögleten áruljak virágot, hanem menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládából a szegény anyámnak a leánykori ruháit, a mikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel. Olyan -129- czifra voltam, hogy az utczán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj de rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még rosszabbak. – Bizony haza szaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene magukat viselni, mikor egy kis leány virággal kinálja őket. «Hát te félsz a csipkedéstől? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én csipkedlek meg!» Aztán lehúzta a ruhámat s csalánnal csipkedte a bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, a mikre megtanított, hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem, inkább sikoltoztam, mint hogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, a milyen a Lidi kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se tudott mocczanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az erős kezekkel nem az orpheumban produkálja magát, mint trapézművésznő. Ha még egyszer idejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej de furcsákat kérdezett az a doktor mindkettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott, utoljára is a nagymamát elvitette kocsin, olyan zubbonyban, a minek a két ujja össze van kötve. – Bizony édes Ádám bácsi! Ez lett annak a históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet, ide hozott magához, azt mondta: «nem árulsz több virágot, hanem megtanulsz varrni, himezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért dolgozol. Jaj milyen jó dolog az a «dolog!» A helyett, hogy egész nap «tessék ibolyát venni!»

– Frau, komm z’hausz! kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az ablakban s onnan leste az asszonyát. -130-

– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?

– Senkivel sem! Csak azért beszélek fenhangon, hogy ha valami tolvaj jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.

Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, a minőben ruhákat hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.

– Egy keserves piczulát sem. Mindenkinek házbérfizetés van a nyakán. A czimmerherreket meg épen otthon sem lehet találni ilyenkor, három nap előtte, három nap utána. Mind azt mondták, hogy jöjjek egy hét mulva. Mintha engemet is nem égetne a házbérfizetés! Máskor csak elvártam könnyű szerrel. Az uramnak a havi fizetése, meg a mit az albérlőktől kaptam, a varró mamzeltől a kamráért, a czigánytól a pinczéért, a konstáblertől a padlásért, abból kitelt a házbér. De most, hogy az uramat elbocsátották a vasuttól, nincs fizetés. A háziúr azt rendelte, hogy az albérlők egyenesen az ő kezébe fizessék az angáriájukat, még pedig egész fertályt előre. Azt is csak ketten tudták előteremteni, a Lidi kisasszony, meg a János. Azzal ők is készen lettek. Én aztán, hogy a mosásért nem kaptam pénzt, egy árva garasnak sem vagyok ura.

– Ejnye, de kár volt a Lidi kisasszonynak előre kifizetni három hónapot. Nem kérhetné vissza? -131-

– Visszakérni? A mi már Tarafás uram zsebében van! Hamarább vissza lehet kérni a tengeri nyulat az óriáskígyótól, a mit már egyszer lenyelt. Hát aztán miért kellene visszakérni? te!

– Jajh, azt nagy szerencse érte. Annál a nagy divatárus czégnél kapott kondicziót. Ő lesz ott most első mamzell.

– No annak hát felvitte Isten a dolgát. Egyrészt örülök rajta, másrészt meg sajnálom. Örülök, hogy már neki jobb dolga lesz, mint eddig volt, de sajnálom, hogy már ezután nem láthatom. Úgy hozzá voltam szokva.

– Hát hiszen maguk is elmennek majd innen Zsuzsa néni a városi szegények házába.

– Oda bizony, de csak úgy, ha nyélbe tudjuk sütni. De hát ahhoz is szerencse kell. Olyan az, mint a lutri. 90 számot tesznek be, s csak ötöt húznak ki belőle. Jól járt, a ki megálmodott egy ternót. – Nekünk egy ámbó is elég volna. Most jár oda az öregem épen az instantiájával. – De én egész éjjel mindig arról álmodtam, hogy vasutra akartam ülni s aztán lemaradtam róla.

– Mit csinál a kisasszony? kiáltott a Pikusz, az ablak üvegét megkopogtatva hosszú csőrével.

A Lidi érkezett meg. Egyszerű, de csinos szabású tavaszi ruha volt rajta, csíkos perkálból. Azt is maga szabta ki és maga varrta meg. Huszonhét krajczár volt rőfe. A kalapját is maga diszíté, nem volt rajta sárga rigó.

– Hát csakugyan igaz, hogy a nagy divatárúkereskedésben kondicziót kapott?

– Hát nem azt mondta Lidi néni, hogy ezentúl mindig igazat kell mondani? -132-

– De azért nem kell mindent elmondani, a mi igaz. Hiszen nem azért hallgattam vele a háziak előtt, mintha titkolni való volna, hanem azért, mert nem jó a szegény embernek előre dicsekedni valamivel, a minek igen nagyon örül, a míg a kezében nincsen, mert hát ha semmi sem lesz belőle.

– Jaj de igaz! mondá Zsuzsa asszony. De igazán szegény emberek ajtajára felírni való mondás!

– Még is megsegített a jó Isten! Most már egészen boldog vagyok. Kapok hatvan forint havi fizetést, aztán reggelit, ebédet, ozsonnát, vacsorát, a mennyivel ketten is jól lakunk. Szabad a kis leányomat is magammal vinnem.

– Hát a Csicsonkát. Ha a nagyanyját az őrültek házába vitettem, most nekem kell róla gondoskodnom. Megfelezzük vele az én ételemet. El is hálhat az én szobámban, ha három széket egymás mellé teszünk.

– Csak egy zsákot tettem a földre s egy pokróczot húztam magamra, úgy aludtam.

– Mégis olyan nehezen esik a szivemnek, hogy ezt a helyet itt kell hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész «zöld paradicsomot», mintha valósággal paradicsom volna. – Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan volt, mintha édes anyám lett volna. – Igazi édes anyám. Olyan jól esett az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem hagyott szó nélkül. Ki -133- mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a hagymás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas összeköttetéseivel, a miket a honatyákkal föntart. Hát a szegény Zsiga czigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy nevetett, ha meglátott. – Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az új szállásomat, kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy vágyódtam még egyszer visszatérni ide, – a szappanszag, a vasaló gőz közé, a mit annyi idő óta megszerettem.

XX. FEJEZET.
HÁROMSZOROS HALÁL.

Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamált a Pikusz az ablakban. – Ez a Vigyázznak szól!

De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, a mit a bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére s a nyakát elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú vonítást támasztani.

A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá, annak a térdére tette a fejét s -134- elkezdett keservesen szükölni, nyafogni. Úgy sírt, mint egy valóságos ember.

Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte.

– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát. Kegyelmes Istenem!

– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte. Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam pereczet, pattogatott kukoriczát, mindent a standon!

Ez még alig végezte, jön futvást a hagymás kofa, mint egy őrült léggömb a százránczú szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást:

– Krisztus atyaam! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra jutottunk! Itt hozzaak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.

Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga czigány, meg a két rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre kiabáltak:

– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhídról a Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már. Itt hozzák. Dikhecz a másvilágra. Szegény Ádám apó!

– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a Dunába is belefuladjon, meg a lóvonatuval is elgázoltassa magát. – Hármas halállal még nem halt meg ember.

– Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a lánczhíd, meg a lóvonatú vasut? Mire ide értek a hírrel, már akkorára háromféle halállal mulasztották ki.

No de most jött egy igazi hirnök, a ki valósággal szemtanu volt: a Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosárban, a mint szaladt.

– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony! Semmi se nem meg van baj! Csak az Adam bacsi egy kicsit meghalta magat. De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan poeta, Vojtina Matyas: «egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy volt.»

– Oh te bolondos Frányó! mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a haaznaal!

Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér.

– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve, figyelmezteté Lidi kisasszony.

– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán elesett az öreg az utczán.

– S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált neki. Tolják ide azt a karos széket, -136- hadd helyezzük bele. El van szédülve még, de majd életre tér azonnal.

A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gördülő széket, s abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.

Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bizvást az asszonyokhoz lehet számítani.)

– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? sopánkodék Zsuzsa asszony. Sohasem szokott ez vele történni.

– Egy kulcsot kell a nyakacsigájára tenni, attól elmulik, tanácsolá a Gagyuláné.

– Menjen innen azzal a kulcscsal! hisz az az orrvérzés ellen való! szólt Zsuzsa asszony.

– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt mindgyar kiprüszköli, javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a butykosát.

– Semmi sem jó ilyenkor, mondá a Zsiga czigány, mint forró spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyujtsd meg frissen!

S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem mordul.

– Én tudom ennek csak a módját, szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg többet.

S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát hatalmasan dömöczkölni. -137-

– A hüvelykujjait kell neki huzogatni! Az a legjobb, kommandirozott a klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét s ketten két felül, neki vetve a lábaikat a karos széknek, elkezdték annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinczálni.

De már ezt az Ádám apó maga is megsokalta, felugrott, lerázta a kínzóit a nyakáról.

– Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagaszszatok engem! – Ti hienák! Még a halottnak sem hagytok békét?

A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a bámulatos sikert.

– Dehogy tértem, házsártoskodék az öreg. Holt ember vagyok. – Tudom én, hogy miért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy meghaljon.

– No öreg! Mondá János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit mond Petőfi? «Járjunk e temetőbe: Ily szomoru időbe.»

– Hallja, János, mondá (intra parenthesim) Makár úr. Egy szó sem igaz abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.

– Mondtam én, hogy ez csak «szabónak méreg, kovácsnak orvosság». No hát Ádám apó! Ugy-e, hogy élünk?

– Az mindegy, dörmögé Ádám. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok végezve.

– No hát mi történt? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos úr a folyamodásával? -138-

– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan szép folyamodás, hogy méltó volna a «Főváros»-ba kinyomatni. Aztán mindjárt ráirta a hátára, hogy «fiat piscis», vagy mit szokás oda írni.

– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben, aggoskodék Zsuzsa néne.

– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit bánom? maradjanak itt. Úgy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból.

Az Ádám apó összeszedte magát s még egy szíverősítő kortyot huzva a borospalaczkból, ráadta a fejét:

– Hát, mi türés-tagadás? A biz így van. A mint én korán reggel felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a tekintetes tanácsnok úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsnok urat keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra, csak mindig a szaga után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt. A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől végig, s azt mondta rá: «bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám! Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt bele helyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával. Ejnye de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az bizonyosan Petrezselyem Jóska volna». -139-

– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a tekintetes urral; de ő azt mondta: «nem, nem engedem a kezemet megcsókolni»; akkor, csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: «No most még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, a mit kend kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a házasságlevél, a pap bizonyítványa a felől, hogy Kapor Ádám, meg Kömény Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség?»

– Hej hogy végig szaladt rajtam a hideglelés erre a szóra! Mondá Ádám apó. – Mit feleljek? Hazudni nem tudok. – Ha tudnék, sem segítenék vele senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függő lámpásra. – A tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: «no öreg! régen volt az, ugy-e? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben, miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát csak azt diktálja fel, majd én aztán kiiratom a bizonyítványt a mátrikulából.» – Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit. – De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy biz olyan templom nincsen a világon, – és hogy minket soha pap nem adott össze.

– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem. Rebegé Zsuzsa, a kötényével takarva el az arczát.

– «Akkor sajnálom önöket jó öreg, így szólt a tekintetes úr. De a városi statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.»

– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy tánczolt körülöttem az a sok almárium, tele nagy könyvekkel, iráscsomagokkal. Két ablak helyett négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és megrázott emberül: «no hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez esetben mi a teendője? Azonnal czurukkoljon haza: vigye rögtön a Zsuzskáját a paphoz, s a mit elmulasztott ötven esztendeig, most az ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöket fenn kell tartani. Ez alól nincs kivétel. Meg kell házasodni.

– De uram, ha én nekem azt mondták volna, hogy penitencziából négy kézláb menjek végig a városon s emberi szó helyett röfögjek, mint ama kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a regula, hogy én most jöjjek haza s itt valamennyi ismerősöm előtt a jámbor tisztességes becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó drágám, a kivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem: nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arczát örökre megpirítsam, az ő szemeiből könyeket fakaszszak, a miket nem tudok letörülni, hogy a kit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy «édes Kaporné asszonyom», ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy szólítson, hogy «hallod-e te Kömény Zsuzska!»

Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját az öklével.

– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? hogyan kerültem az utczára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben -141- egy tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kaczagását. Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit mondjak, ha kérdezik miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler úrral, vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.

Az ám. Ott volt azon a tájon, a hogy egyszer csak beszakadt a lábam alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. Csak azt tudom, hogy meghaltam.

XXI. FEJEZET.
MIKOR MÉG ÁDI ÉS ZSUZSIKA VOLTAK.

Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsonysorsú némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve.

– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja kisirni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, a ki akarja, s aztán dobjon ránk követ, a ki gyalázatot talál rajtunk. – Épen ebben a hónapban mult annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a ketten itt laktunk a Ferenczvárosban: az én anyámnak a háza szemközt volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a kelengyém -142- is készen volt s az Ádámnak a moring pénze. Mind a kettőnk szülői jómóduak voltak: már a hogy alacsonysorsú emberek között mondják. Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.

– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel? Szólt közbe a Szüköl Makár úr.

– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy «ember tervez, Isten végez». – Meg hogy «szegény ember akaratját boldog Isten birja». – Azon a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a kettőnek a keresztfájára – téli zöldből, meg piros csipkebogyókból. Én is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk «új kenyérrel», vagy később «új borral». S az alatt csak úgy az ablakon keresztül beszéltünk egymással, a hogy tisztességes jegyeseknek illik.

– Ekkor jött az a márczius 15-ike, a mi nekem is, másoknak is örökké emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat s két oldalról rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. – Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy olajlámpás.

Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy nem lesz semmi baj. Császári pattantyusok ágyúzzák a megtorlódott jeget Promontornál.

Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokáról kezdtek az ágyulövések megvillanni. Az ágyuk mind a város felé -143- voltak fordítva, hogy a dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet? Egyikünk sem tudta. Minden lakós kinn volt az utczán a ház előtt, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk volna.

Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a második lámpás.

Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt, hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem ágynemüt, fehérnemüt felczepelni. Magamra maradtam. A mi cseléd volt a háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból kiszabadítani. De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson. De még oda is utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.

– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentő-társaság! – A nagy jéghasábok egymás hegyén, hátán torlódva harsogtak végig az utczán: csak úgy rengett alattam a ház. Itélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom az állatok rémítő bömbölését, a mik az istállóba rekedtek. Átellenben az Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vivódásban. Minden állat olyan hangon ordított, a minőt ember sohasem szokott hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy ház összedült az utczasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból voltak építve.

S a víz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, -144- meg az a másik ott a vízben, mindíg közelebb értek egymáshoz; utoljára egygyé lettek, nagyot lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.

Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert téglából van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogy döntögeti le a jeges vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.

– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek? szólt közbe Lidi kisasszony.

– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám padlásának az ajtaján, a hol a szénát szokták felvinni, valami sötét alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.

– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított, megcsókolt, először életünkben.

– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl. Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links» így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk. Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!

– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér. Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk. Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja. Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.

– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt két koldussal többnek megmaradni a világon?

– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat. Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még -146- csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra. Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba. Ott láttam meg.

– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett, hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett; de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy mit esküdtünk akkor egymásnak.

– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.

A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.

– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték -147- az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla emberszámba.

– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok. Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.

– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»

Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!» mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes menyegzőre, nekem egy -148- menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.

Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni minden erejét a további beszédhez.

– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett. Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk, nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.

– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át hű élettársát.

S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt, egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.

XXII. FEJEZET.
LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.

– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a -149- szépséges orrfuvási concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények házának az ajtaja.

– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg Zuzsára. Nagyon igaz!

– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy menyasszony, meg egy vőlegény.

– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.

– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai, mondá Ádám apó.

Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos rongyos egy «flóres»-t.

– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem más, mint egy árva czigaretta-papir. -150- Nagyon csodálatos, hogy szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.

Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos «monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.

– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint. Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy forint. Én megcsinálom egy forintot.

– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem halunk kamaraba.

– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus, konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba. Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért. Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi. Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.

– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk egymásnak adni.

– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee! -151-

Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.

– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.

– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem, édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.

– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek. Ez az én dolgom lesz.

– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis Csicsonka.

A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.

– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.

– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.

– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat! -152-

– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az öreget. Csak kicsi kurázsi.

– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit mondasz, te drágám?

Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.

– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára. Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!

Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.

Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is az ilyennek szerepet osztani.

– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót. Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok -153- a lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig. Most szabad már ölelkezni.

De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a nyakába, s azt csókolták össze-vissza.

– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán még is jobban esett.

XXIII. FEJEZET.
A TITKOS KÖLTŐ ÉS AZ Ő HALLGATÓSÁGA.

Az egész társaság mind sietett kimeríteni a magasztalásai tárházát Szüköl Makár irányában. Ő volt a csoda jóltevő. – Lám, hogy még egy diurnistának is lehet jóltevőséget gyakorolni. Van egy világ, a mit ő is protegálhat. A fénybogárnak is van Sphærája!

– Csak nagyon kérem, hogy ne tessék erről nagyon sokat beszélni, szabadkozék Makár, mert ha kitudódik, hogy én dispensatiókat «sollicitálok», azért kemény megrovást fogok kaphatni «hivatalbeli hatáskör túllépése» miatt, s könnyen «hátralépővé» tétetik a várt kineveztetésem.

Azt azonban még sem tartá lelkiismeretbe vágó ténynek, hogy a Lidi kisasszony kézszorítását elfogadja.

S ez nem olyan illemszabály szerinti kézszorítás volt, a minőt a «fion» társaságokban szokás váltani, könyököt kifelé, kézfejet befelé fordítani, hanem igazi, őseredeti, meleg kézszorítás, teljes izomzattal.

– Hát, lássa: én ma utolsó nap vagyok itt; holnap -154- beállok a divatkereskedésbe, a hol minden ellátást készen kapok: más fog kiszolgálni; én csak az üzlettel foglalkozom. Még van itthon maradék theám, maradék rhumom és maradék kétszersültem, azt el kell fogyasztani.

– Hehehe! Nevetett a másfélszemű emberke. Tehát «kárlátóba». Ma mindent el kell fogyasztani, hogy tiszta munka legyen. Dehogy van ma este dolgom. Azaz, hogy van. De nem hivatalos. Hogy ne jönnék el? Ha kegyed megengedi. Csókolom a kezeit!

Szinte látható volt az ellenhatás a Paczal János ábrázatján. Csak úgy pödörgette a hegyes bajuszát.

A szíves meghívás helyreütötte a symmetriát. János abba hagyta a neheztelő bajuszpedrést. Áttért a kevélykedő pofaszakáll simogatásra.

– Köszönöm a kegyes meghívást, de máskorra tartom fel ezt a szerencsét. Miután ma egy igen nevezetes fogáshoz készülök. Ma megcsípem a Przepiorka Straduariussát.

– Bocsánat! Ez azon titkok közé tartozik, a miket még Lidi kisasszony előtt sem tárhatok fel. Csak azért jeleztem a tényt, hogy holnap aztán senki se csodálkozzék, ha görnyedni fog a lakodalmas asztal füstölt húsnemüektől, s senki holmi trikókról, vagy corruptióról ne hallucináljon. Gyerünk, diurnista úr!

S miután neki magának menni kellett, a diurnistát is magával vitte. Akár csak a pók a legyet.

Vasárnap lévén az idő, az egész társaság kiült a folyosóra s folytatá a Kaporék szép jövendője fölötti ábrándozást.

Pontban nyolcz órakor kopogtatott Szüköl Makár Lidi kisasszony kamrácskájának ajtaján.

Nagyon ki volt csipve ez alkalomra. Zergeszínű madapolán -155- inggallér, tarkítva felkantározott lófejekkel és összetekert lovagkorbácsokkal, volt kihajtva a veres nyakravalójára: a legujabb façon szerint. A salonkabátja kissé fényes volt a régiségtől; de a hol a moly lyukat rágott rajta: az gondosan be volt tópolva. Hogy a czipői közül a jobb lábra valónak más szabásmintája volt, mint a minőt a bal lábán viselt: az valószínüleg tévedésnek az eredménye.

Lidi kisasszony már várt reá. A himző-asztal át lett alakítva theázó-asztallá. Azon volt felhalmozva tányérkákra irósvaj, szalámi szeletkék, kétszersült, a kellemes illat, a mi a konyhába belépéskor már megütötte az embernek az orrát, azzal kecsegtetett, hogy még sült burgonya is lesz!

Ah ez a kedves sült burgonya illat! Mikor az ember egy ilyen félig barnára pirított fakó ficzkót az öklével kétfelé tör, s aztán annak a sárga közepéből kipárázó gőz fölé tartja az arczát! Arabiának minden fűszere elülhet e mellett!

– Kisasszony! Én örök hálára érzem magamat kegyed iránt lekötelezve. Tudja-e azt kegyed, hogy ez az első eset életemben, hogy engemet valaki thea-estélyre meghív!

– Az már igaz. Ezt eltalálta. A kiket én ismerek, azokat én nem szeretem, a kik pedig engem ismernek, azok meg engem nem szeretnek.

– Látja ön: én az első tekintetre felismertem, hogy önben nem az a száraz, üres lélek lakik, a kit a külső megjelenés mutat. Én mernék rá fogadni, hogy ön odahaza, mikor a hivatalból megkerül és egyedül marad, verseket ir.

– Épen a külső viseletéről. Csak a kiben egy költő vagy egy művész lakik, az érzi magát feljogosítva nem -156- törődni vele, hogy a kalapja hány helyen van behorpadva?

– No lám! Milyen éles esze van! Mintha nem is varrónő volna! Hát ha kegyed magától ki nem találta volna, én magam vallottam volna azt be kegyednek, úgy van biz az! Mikor a karmentőt ledobom a hivatalban, s a makulatur papirokat, a miknek még a hátára lehet irni, zsebredugom: nem megyek én se korcsmába, se kávéházba, hanem sietek haza a szállásomra. Az az egyedüli luxusom, hogy egyedül lakom. Egy kis padlás-szobában, a minek az ablakából a veres cserépfödélre, a rézcsatornára van kilátás. Aztán a csatorna szélén túl emelkedik még föl egy nagy ákáczfának a koronája. Az télen, nyáron tele van verebekkel. Odagyülnek éjszakára, nagy csiripeléssel. Az az én hallgatóságom: az én közönségem. Azoknak olvasom én fel az én költeményeimet, regéimet. S mentől jobban csiripelnek, annál jobban meg vagyok elégedve: azt hiszem, hogy nekem kiáltoznak «bravo, bravo, fuora!» Télen, mikor fehér a háztető a hótól, akkor kenyérmorzsákat hintek az ablakom párkányára. Arra a verebek oda jönnek, sorba ülnek a párkányra. Ez az elite publikum; a többiek a hosszú rézcsatornát lepik el: ez a karzati populé. Én aztán eldeklamálom előttük az én elmeszüleményeimet: azok hallgatják, a tollaikat rázva, igazgatva, a fejüket előre-hátra forgatva, akár csak a hölgyek a páholyban, s aztán mondogatják egymásnak, hogy «ennél bizony akárhány rosszabb előadást láttunk az arenában». Hát ez az én mindennapi mulatságom.

– Hát úgy magasabb érzelmi fokon álló lényeknek nem szokta ön a műveit felolvasni?

– Hát például nekem. – Hanem elébb igya meg ezt a csésze theát. Czukrot, rumot saját tetszése szerint tegyen bele.

– Ha kegyed saját kezével tesz bele «egy» darabot, attól az nekem egészen édes lesz. Rhum pedig fölösleges a -157- theához, mert ha én egyszer felolvasok valamit, attól egyszerre ittas leszek, de olyan ittas, mint más ember, ha reggelig korhelykedett.

– Higye el, hogy azt senkinek kegyeden kívül meg nem tenném. Ha százasokkal fenyegetnének, még akkor sem.

Azzal elővont a belső zsebéből egy összehajtogatott papirt, a mi első tekintetre azt látszott hirdetni, hogy valami adóbevallási iv; hanem aztán, közelebbről nézve, elárulá, hogy a kitöltött rovatai valami kötetlen poémát tartalmaznak. Lidi kisasszony leült az ágya szélére, a Csicsonka fejét az ölébe vonva, nehogy a kis fruska nevetni találjon, a míg a felolvasás tart.

A BOGÁNCS ÉS A FÁJVIRÁG.

Van egy nagy főváros túl a Morva vizén és annak van egy pompás sírkertje, a melybe csak a nevezetes embereket temetik, a kik vagy elég gazdagok arra, hogy maguknak márvány siremlékeket emeltessenek, vagy olyan híresek, hogy az utókortól követelhetik, hogy az ő szobraikat kőből kifaragtassa.

Azok a híres megholt emberek ott is együtt tartanak, egyik sorban feküsznek a híres hadvezérek, a kik sok ütközetet megnyertek, vagy elvesztettek, a mi egyre megy; a másik csoportban a nagy gyárosok, a kik milliomokat szereztek; megint odább a közkedveltségű zeneművészek, a kik egymással szembenézve, márvány kezeikben érczhegedűt tartanak, s úgy várják a nagy karmester intését, hogy mikor kezdjék rá a tulvilági hármas symphoniát. Egy sor pedig a költők számára van felhagyva, a kik békében -158- feküsznek egymás mellett: gond van rá, hogy valami kritikust oda ne temessenek közéjük, a ki őket háborgathatná.

Egyszer láttam, mikor két híres költőt temettek el ebbe a hosszú sorba. A dísz-sírhelyet, meg a dísz-emlékkövet a város ajándékozta a maga költőinek, a kiket holtuk után meg szokott becsülni, hanem már az, hogy a sírjaikra virágokat is ültessenek, nem a városi tanács gondja.

Így történt az, hogy az egyik költőnek a sírja virág nélkül maradt; azon módon, a hogy felhantolták. Nem maradt senkije a földön, a ki szerette volna. Ez afféle meséket irt, a miken a gyermekek mulatni szoktak, s a miken a szegény emberek nagyokat nevetnek, a miket az öreg anyókák szentül elhisznek, azt gondolják, igaz történet, az okos emberek pedig azt mondják rájuk, hogy mesebeszéd, bolondság!

Hanem azért a gyerekeknek meg a szegény embereknek csak ő vala a kedvenczük. Azért is maradt a sírja virágtalanul, mert a gyerekeknek nem szabad hazulról elcsatangolni, a szegény embereknek meg más dolguk van, mint hogy ők virágokat ápoljanak a temetőben.

Annál pompásabb virágágy termett a szomszéd sír tetején, a hol a másik költő volt eltemetve. Ezt nagyon szerették, mert a szép asszonyokat magasztalta, s a szép asszonyokkal együtt a czethalat, meg a selyembogarat, mivelhogy a karcsuságukat a halcsont, a szépségüket pedig a selyem teszi tökéletessé. Azért is, a ki csak szép asszonynak akarta magát tartatni a nagy városban, az mind kiment a költő temetésére s veresre sírta a szemeit.

Hét szép delnő pedig fogadást tett, hogy kedvencz költőjüknek a sírját teleültetik nefelejtssel, fájvirággal és boglárkával, s naponkint, a hogy a sor rájuk kerül, egy közülök kimegy a temetőbe, a közerővel ültetett virágokat megöntözni: ezt nem bizzák a kertészlegényre.

Meg is tartották a fogadásukat tavasztól nyárig, pontosan és lelkiismeretesen. A sok fájvirág felnőtt, olyan volt, -159- mint egy ágasbogas gyertyatartó, szép átlátszó üvegforma száraival, mindenféle színben lángoló virágkelyheivel s ugyancsak hirdette a költő dicsőségét, a kit az általa felmagasztalt szép asszonyok még holta után is szeretnek.

Ezalatt a másik sírnak a közepéből pedig kinőtt egy magányos bógáncs. Nem ültette ezt oda senki. Ez úgy szokott felnőni a puszták közepén; ez a feledékenység virága. Nem öntözte, nem ápolta senki, mégis kihajtotta csipkés leveleit, előtolta nagy bozontos gombalakú virágát, a mi tüskés pikkelyek közül piros bojtot fejleszt széjjel. Gyönyörű virág ez! Ha olyan paraszt szokása nem volna, hogy csak az útszélen, meg az avaron szeret tanyázni, rég a díszkertekben nevelnék üveg alatt.

A fájvirágok a szomszéd síron csúfolódva integettek a tüskés szomszédhoz.

– Ej ha! De kitett magáért a pórköltő sírja! Milyen szép burjánt nevelt fel a tiszteletére. Egészen ő hozzá méltó. Hogy tűri meg a kertész ezt a dudvát a mi közelünkben! Tán egy szamárra vár, a ki lelegelje.

– Ne csúfolódjatok velem, üvegszárú szép virágok! felelt nekik a bógáncs. Engem nem ültetett ide ember keze, engem nem öntöz más, mint az ég harmatja. De én őrzöm az én jó barátomnak a porait magam jószántából, a kivel értettük egymást. Ő az én dalnokom, én az ő virága. Mély föld alól törtem elő, s lemegy a gyökerem egész az alvó poráig, még a vihar se téphet ki innen!

Egyszer aztán, mikor nagyon meleg napok jöttek, azt mondá a hét öntöző hölgy közül az egyik:

– Ejh, én bizony sajnálom ma befogatni a lovaimat, kifárasztani a temetőig. Hisz ha egy nap nem kapnak is vizet a virágok, másnap majd annál jobban esik nekik, ott van a barátném, a numero kettő, az majd holnap megöntözi.

– Ejh, ha én ebben a nagy melegben kimegyek a temetőbe, olyan fejfájást kapok, hogy egész éjjel nem alszom -160- tőle. Hisz holnap majd úgy is megöntözi a numero három.

– Ejh, de kár volna ma öntözni, mikor az ujságban az áll, hogy az időjós nagy esőzést jövendölt. Hisz ott van még a másik hat barátném, meg a mennyei felhők. Ha nem csurran, cseppen.

A fájvirágokat aztán nem öntözték meg sem a szép hölgyek, sem az égi felhők, azok lelankadtak, elhervadtak, a sír szélére hajtották le kókkadt virágkoronáikat; nefelejtsnek, boglárkának még a gyökere is kiszáradt. A magányos bogáncs pedig embermagasra nőtt a rekkenő aszályban, daczolva égető nappal és forró szelekkel; szétmeredő ágain virított a koldusok rózsája teljes pompájában, a mikor én láttam. Tőle hallottam ezt az egész történetet.

Lidi kisasszony nagy figyelemmel hallgatá a mesét, de még a Csicsonka is mozdulatlan tudott maradni erre az időre.

A felolvasás alatt egészen átalakult a vézna emberke. Elfeledteté a hunyorgó félszemét, a savószinű bajuszát, az esetlen alakját.

– Az Isten engem attól őrizzen meg! Hiszen ha «én» valamiféle poétai terményt napfényre hoznék, úgy elvernének, mint a kétfenekű dobot. A kritikusok azt mondanák: «hogy mer meséket irni egy diurnista?» – a hivatalnokok meg azt mondanák: «hogy mer egy diurnista meséket irni?» s innen is kidobnának, meg amonnan is.

– Oh nem, drága szép kisasszony. Elmondom igazán. De nagyon kérem, hogy el ne mondja senkinek, mert ha -161- kipattan a dolog, holt ember lesz belőlem. Hát – a hivatalfőnököm ugyanabban a házban lakik, a hol én, ő az első emeleten: én pedig a padlás-szobában. Annak van egy szép leánya.

– Annak szoktam én ezeket az én meséimet elmondani, a mikor a kertbe lejön – a dajkájával.

– Úgy három és négy év között lehet. Hát az engem nagyon szeret. Ha meglát, már messziről kiált elém: «mondjon szép mesét, Makár bácsi!» Hát majd ha én nekem egyszer annyira felviszi Isten a dolgomat, hogy a ranglajtorján felkapaszkodom a titkári állásig, akkor kiadhatom egyszerre a két kötetre szaporodott költői elbeszéléseimet. Akkor már nem csúfolnak ki érte. Akkorra a kis leányból is nagy leány lesz. Hát aztán lehet még belőle valami. – Tizenöt esztendő mulva.

XXIV. FEJEZET.
«NECESSITAS» MESTER S EGYÉB TITKOK, A MIKET NEM SZABAD TOVÁBB ADNI.

A felolvasás idejét azonban nem töltötték a leányok hivalkodással. A holnapi nevezetes nap sok tennivalóval látta el őket. A Gagyuláné virágos merino ruháját át kellett alakítani az «arany menyasszony» termetéhez. Azt a Csicsonka szétfejtette, a Lidi ujraszabta, s aztán a darabokat ismét a Csicsonkának kellett összevarrni. A Lidi ezalatt maradék selymekből a főkötőt illesztette össze.

A Csicsonka kezében nagyon lassan ment az öltögetés. («Nem szokta czigány a szántást!»)

– Ha nekem is adna Lidi kisasszony tűt, czérnát, meg gyűszűt, hát talán én is tudnék segíteni a varrásban. Ajánlkozék Makár úr. -162-

Lidi kisasszony nevetett rajta. Már csak a tréfa kedvéért is megtette, hogy előadta Makár úrnak a kivánt varróeszközöket.

De hát nem lett azon mit nevetni. Makár úr olyan szabályszerüen tudta a tüzögetést, öltögetést, agyonvarrást, sebes-öltést, mint a legeminensebb szabólegény.

– Hja! Derék majszterem van nekem! – Az több legénynyel dolgozik, mint a Nagy-Kristófbeli nagy szabó. Majszter «Necessitas» nak hívják.

– Ohó! Ezer műhelye van! Minden utczában van. Csakhogy persze nincs czégére kiakasztva, mert nincs engedélye a várostól.

– Dehogy nem ismeri a kisasszony! Hát mikor egyszer-egyszer kezdem már magam is észrevenni, hogy a posztó kabátom nagyon kopott már, a kollegáim nagyon csúfolnak miatta, akkor tanácsot tartok Necessitas mesterrel. Azt mondja: «édes Szüköl Makár! Te tanultad a kétszer kettőt, tudod, hogy kilenczet a semmiből nem lehet kivenni: kölcsönkérni pedig veszedelmes dolog. Tudod mit. Ennek a te egyetlen salonkabátodnak csak a külseje van megkopva, a belseje vadonnat új, ha megfordítanák, egészen új kabát lenne belőle. Csakhogy az ilyen műtétért megint a szabó fog igénybe venni feltalálhatatlan számú forintokat. Vedd a tollkésedet, fejtsd szét a kabátot, aztán végy tűt, czérnát és varrd össze szépen magad. Szüköl Makár megfogadja májszter Necessitas bölcs tanácsát, s így teremt magának az ócska kabátból új kabátot, egy forint ára új bélés hozzáadásával.

– Már most tudom, hogy ki az a «májszter Necessitas»? -163- mondá Lidi kisasszony, a min aztán mind a ketten nevettek.

És valóban nagyon jó segítség volt Lidi kisasszonyra nézve látogatójának közreműködése. – Ejh! ha az divatba találna jönni, hogy a thea estélyre meghivott gavalléroknak tűt, czérnát, varrni valót adnának a kezükbe a bájos delnők, hogy ne unják magukat!

A kakukkos óra azonban már háromnegyedet huhukolt tíz felé, Lidi kisasszony gyöngéden figyelmezteté a vendégét.

Tudta jól, hogy annak a kapunyitásért járó összeg sem áll a «dies nefastus»-on rendelkezésére.

– Hát a házmesternek van egy nyomorék fia, a ki nem járhat iskolába, én azt tanítom irni, olvasni. Ezért aztán kapok viszonszolgálat fejében szabad mosást, takarítást és kapunyitást. («Do, ut des, facio, ut facias». «Adok, hogy adj, teszek, hogy tégy».)

Lidi kisasszony egészen helyeselte ezt a jogelvet. Ez képezi a szegényeknek a gazdagságát, «teszek, hogy tégy».

– Hanem bátor vagyok tiszteletteljesen figyelmeztetni a kisasszonyokat, hogy ezek felől az én mellékes működéseim felől ne méltóztassanak senkinek beszélni, mert ha ezek kitudódnak, én a «hivatalos tekintélyt lealacsonyító üzelmek» gyakorlásáért akkora hivatalos orrot kapok, hogy pályázhatok az állatkerti elefánttal.

A mai est az egész «zöld paradicsomban» igen hosszúra nyúlt. Mindenkinek adott valami foglalatosságot a holnapi nevezetes ünnepség, a Kaporék lakodalma. A Gagyuláné sütötte a pereczet. A Ritka Panna kukoriczát pattogatott. -164- Zsuzsa asszony az Adám tisztáját vasalta. (Az öregnek korán le kellett feküdni, mert a kabátját elvitték a szomszéd szabóhoz, hogy új gallért varrjon rá, a csizmáját pedig a csizmadia komához, a ki azokra új talpat fog öntetni. Reggelre minden meglesz.

Éjfél felé a Zsigáék is hazakerültek, azok aztán odalenn a pinczében elpróbálták az új népszerű nótát: «Hallod-e te, kőrösi kis lány, kőrösi kis lány! kőrösi kis lány!»

A mint ezt a nótát meghallotta a Ritka Panna, mindjárt utána kezdte dalolni, az elragadt a Gagyulánéra, az ilyen fülbemászó nótáknak ördöge van, még Zsuzsa néne is el hagyta magát általa csábítani, a mi aztán a Csicsonkának teljes jogot adott, hogy ő is hozzá kezdjen a danoláshoz, maga után rántva Makár urat, ki szörnyű hamis hangon, de becsületes jóakarattal kisérte a dallost, míg elvégre maga a Lidi kisasszony is belevegyült, szelid pianó zengésű hangjával, s úgy énekelte az egész zöld paradicsom, hogy «Jaj, jaj, jaj! Jaj az átkozott! Úgy szeretett, majd megevett, mégis elhagyott!»

Fogadni lehet rá, hogy a távollevő Frányó és két tuczat kebelbarátja szintén ugyanezt a nótát harsogtatták végig az utczán, míg egy jóltevő konstábler valamennyit be nem kisérte az áldott dutyiba, a hol olyan jól lehet aludni – és ingyen.

XXV. FEJEZET.
NAGYSZERŰ ELŐKÉSZÜLETEK.

Elérkezett a nagy nap reggele. A mosókonyha egészen át lett alakítva. Teknőt, vaskatlant, szapulót felhordtak a padlásra, a Kaporék asztalához hozzátoldották a Gagyuláné asztalát, s leterítették szép veres abroszszal.

Annyi mindenféle lett már összehordva, hogy a két asszony, a Gagyuláné meg a Panna alig győzte elhelyezni.

A Zsuzsi ez alatt a Lidi kisasszony kamrájában volt, azt ott öltöztették. -165-

– No lelkem, minden rendben van, mondá Gagyuláné. Többet is adott az Isten, mint a mennyire számítottunk. Itt a nagy tál tormás kolbász a konstábler hentesétől, a zsidóasszony egy egész sült ludat küldött, pedig szegény részt sem vehet a lagzinkban. A kávébáberli küldött egy kuglófot, meg egy kanna kávét. Pompás kuglóf! Mandulával, mazsolával sütve. A szatócs átellenből megemberelt bennünket borral, meg likörrel. – Most látjuk csak, hogy mennyire szerette a jó Kaporékat minden ember, a ki csak ismerte.

– Azt majd csak akkor öntjük meg, a mikor az esküvőről visszajövünk. Addig eláznék.

– No még alma is lesz! Milyen szép piros törökbálint! Azt ide rakjuk egy tányérra, hogy jól lássék.

A két czigánygyerek e közben hordta össze a székeket, innen-onnan a szomszédból, s rakta az asztal mellé. A hány szék annyiféle alakú volt.

Erre a szóra nyitott be a Frányó, a hátán egy kosár, tele mindenféle szinű poharakkal.

Azzal kirakta az asztalra az üvegművészet remekeit. Volt olyan, a melyikre rózsák, tulipánok, más pedig, melyre nemzeti czimer volt festve.

– Ez a menyasszonykának. Ez a vőlegénykének. – De össze nem kell törni, mert üveges visszakapja magának.

– No! felöltöztettem a menyasszonyt. Olyan, mintha skatulyából vették volna ki. Húsz esztendővel fiatalabbnak látszik. Senki sem mondaná, hogy nem igazi «helyre» menyecske. -166-

– Addig nem illik neki kijönni, a míg a násznagyok itt nincsenek. Aztán még a vőlegény sem került elő.

Ő volt az, a ki belépett a konyhaajtón – senki más. De pedig alig lehetett ráismerni. Az arcza simára borotválva, a bajusza kikenve, a haja megnyírva, oldalra fésülve, a kabátján új bársony gallér, a zsebéből ezüstcsillámú óraláncz fityegett elő, még a csizmája is ki volt fényesitve.

– Utczu lelke! kiálta fel Panna. Adaam baatyó! De ki van csípvel. Az ember majmaj raa se ismeer.

A öreg pironkodva mosolygott, a két keze szétállt, mintha félne magához hozzáérni.

– Az bizony! Egészen kiforgattak magamból. A borbély szomszéd úgy megnyírt, úgy megborotvált, hogy nem is merek a fejemhez nyúlni. A szabó szomszéd új gallért varrt a kabátomra bársonyból. A csizmadia komám meg új talpat ütött a csizmámra, ki is fényesítette. Meg utoljára az Iczig, a zsidóasszony fia is rámerőtetett egy óralánczot. Órájának kell lenni minden vasutinak, hát hogy láncza is legyen. Most úgy nézek ki, mint egy sáfár.

– Az dukál vőleginynek! bizonyozott Frányó. Én is kipödrök bájuszomat, magam lakodalmakor – majd ha lesz.

Ezenben a klarinétos is előjött a pinczelakásból, a gyerekeket dorgálva. -167-

– Hát tinektek, rajkók, hol a hegedűtök? Ma az Ádám bácsinak, meg a Zsuzsa néninek hegedültök.

A két gyerek sietett a zeneszereit előkeresni az ágy alól. Ott legjobb helyen vannak.

– Hadd látom, jól van-e stimmolva? Hát te bibast, csak három hur van a hegedűdön?

– Minden nap mondom a dádénak, mindennap azt mondja a dádé, hogy majd vesz rá hurt, de nem cselekszi.

– Jaj de jól tudják az ártatlanok! Nagyon jól van! Ezekből lesznek a csodagyerekek.

Közbejött a Csicsonka, a ki az anyja fehér ruhájába volt öltözve. Egy kicsit schleppelt utána, de most épen ez -168- a divat. Három virágcsokrot hozott, a mikért a virágágyainak minden diszét kifosztotta.

– Jól van, kis leányom, mondá Lidi, a menyasszonynak valót vidd be Zsuzsa néninek, a nyoszolyókét hadd künn. Az egyik nyoszolyólány te fogsz lenni.

– No hát Ádám apó, szólt Gagyuláné, egy kis elismerést provokálva. Meg van-e elégedve a lakodalmas asztallal? Nem jól felterítettünk?

Az öreg csak a fejét lógatta s az orra hegyét nyomogatta a mutató ujjával.

– Hát – elgázolja a lokomotiv. Mikor hozzá akarunk ülni, egyszer csak jön: «rum-rum-rum», hamis vágányra került s mindnyájunkat össze tör-zuz.

Megelőző kopogtatás után nyilt az ajtó, jött az egyik násznagy, a konstábler. Valami táska volt nála, a mit úgy tartott a kezében, mintha szeretne tőle elszökni.

– Hát csak magában jött? szólítá meg Lidi kisasszony. Hát a másik násznagy hol van?

– Nem vagyok én őrző pásztora a diurnistának, mondá boszusan a konstábler. Az bizonyosan a dispensatió után szaladgál.

– Nem kell az félteni. A diurnista olyan pontos, mint -169- a harmadnapos hideglelés. Ha kieszközölte az irodafőnöknél az indokolt szabadságot, perczre itt lesz.

– Ugyan ne kérdezze Lidi kisasszony. Hisz e miatt késtem magam is ennyit. De majd megesz a méreg. Már megint esett rajtam egy «stikk».

– Hát hol bántanának engemet másutt, mint a hivatalban. Tegnapelőtt említettem úgy-e, hogy egy képviselő úr az országházban szörnyen befütötte a poklot a fővárosi rendőrség alá, a mért jobban nem vigyáz az általánosan elterjedt erkölcstelenségre. Ez a legszigorúbb rendszabályok alkalmazását vonta maga után. Az alkapitány úr odahivatott engem magához, s így szólt hozzám: «hallja maga Paczal János, maga a legszemesebb valamennyi között, maga ország-világlátott ember, a ki meg tudja külömböztetni a babot a borsótól, hát most azt vetik a szemünkre a honatyák, hogy a rendőrség nem ügyel arra, hogy az erkölcstelenség a szükségelt fokon felül el ne terjedjen a fővárosban. Ennek az előmozdítására szolgálnak leginkább mindenféle figurák, a mik félig, vagy sehogy sem felöltözve láthatók a boltok kirakataiban. Ezeknek a nézegetése csábítja a nemes fiatalságot a gonosz útra, s az okozza, hogy az ifjak elidegenednek a szent házas élet áldásaitól. Hát már most járja végig a várost Paczal János és a hol ilyen szeméremsértő módon leleplezett alakokat talál, azokat rögtön kobozza el. Hiszen csak tudja, hogy miről van szó? – «Én ne tudnám?» – Rögtön neki indultam. Estig tele szedtem ezt a nagy tarisznyát, a hol csak egy boltban találtam kirakva, mind begyürtem, s vittem nagy diadallal az alkapitány úrhoz.

– De jó lesz, ha egy kissé félrefordul. – Hát a mint a táskát kinyitom az alkapitány úr előtt s az belenéz, előbb -170- akkorát kaczag, hogy majd a fején esett ki, azután meg a mestergerendáig ugrik fel dühében s azt mondja: «Oh maga háromemeletes…!» De csak háromemeletesnek ne mondott volna. «Mi a fittyengő frányát szedett maga itten össze! Most rögtön hordja vissza, a kiktől elkobozta.» Pedig hát én csak jól értettem. Vissza kellett hordanom szégyenszemre a boltosoknak a figuráikat, de egynek nem akadt gazdája, az azalatt megbukott, elszökött. Annak a figurája itt maradt.

Hát arra minden ember elkezdett nevetni, a ki csak meglátta. Csak a Lidi kisasszony nem nevetett, a ki nem nézett oda.

– De édes konstábler úr. Ez egy igen ártatlan portéka, a mivel a kis leányok játszanak.

– Elhiszem, de azért mégis ez az, a minek a látása a fiatal embereket a házasságtól visszariasztja.

A rengeteg nagy hahotára kiszaladt a Csicsonka a hálókamrából. Csak ő nem tudta, hogy min nevetnek, s nagy szemet-szájat tátott, a mint a konstáblert ott látta a középen állni, a markában egy nyakánál szorongatott nagy gyerekbábot emelgetve. – A többi meg mind nevetett.

A János aztán jónak látta alászállni a hivatalos méltóságból s a Csicsonkának kinálta a babát.

– No lám! Ez is elriad tőle. – Hátha nem ez az, a mit össze kell gyűjteni, akkor én nem tudom, hogy mi az, a mi a fiatalság erkölcseit megrontja.

A konstábler nem felelt rá semmit, csak a bajusza hegyét pödörgeté és mosolygott. Hát valaki még is kitalálta, hogy ebben a tévedésben több lesz a malitiosusság, mint a simplexség.

– Huj, de czifrára fel van öltöztetve a Zsuzsa néni! Még rezgők is vannak a főkötőjén.

– Hát mondja, Lidi néni, miért lett a Zsuzsa néni most egyszerre menyasszony?

– Azért, mert most épen ötven esztendeje annak, hogy az urával egybekelt, s most az aranymenyegzőjüket tartják meg.

– Hát miért kell a menyasszonynak, meg a vőlegénynek most a templomba menni?

– Azért, mert hogy ha magának tartaná az áldást, akkor másnak nem adhatná.

– Hát mondja csak Lidi néni, ha a pap összeesketi a menyasszonyt a vőlegénynyel, mért nem esketi össze mindjárt a nyoszolyót is a násznagygyal?

– Jaj, milyeneket tudnak ezek a gyerekek kérdezni! -172- Eredj csak Csicsonka az ablakhoz: nézz ki rajta, nem jön-e még a concipista úr?

– Hanem azért fél füllel ide hallgatok, hogy mit felel a Lidi néni az én kérdésemre a János bácsinak?

A Lidi kisasszony azonban nem felelt erre a kérdésre senkinek, hanem azt mondá, hogy:

– Jaj de sok ember van az utczán! Azok bizonyosan a lakodalmas menetet várják.

– Nem tetszik nekem ez a társaság. Nagyon sok konfiskált pofát látok közötte.

A Lidi kisasszony kivezette kézenfogva az arany menyasszonyt, diszes nászöltözetében. Kömény Zsuzsa, minden hatvannégy esztendeje mellett, derék, jól megtermett alak volt: az arcza is abból a fajtából való, a mi idő jártával megkeményül, de nem ránczosodik: folytonos munkától egészséges piros szinnel. Aztán minden fogának birtokában volt még, mert soha forró ételt nem evett, s czukorral nem élt. Annálfogva a szája nem esett össze.

Ádám bátya pedig nagy bűnbánattal járult eléje, megfogva a keztyüit repedésig feszítő kezét:

– Látod, milyen jó az Isten! Még a rosszat is jóra fordítja. Ha engem el nem küldenek, a vasúttól, sohasem jutottunk volna el idáig, hogy a lakodalmunkat megérjük. Minket igazán a nagy szerencsétlenség kergetett bele a boldogságunkba. -173-

– No hát, édes szomszédasszony! Nem megmondtam, hogy kitartjuk mi magunk, szegény ördögök a kegyetek lakodalmát. Nézzen ide erre az asztalra, van-e ennél külömb trakta egy herczeg lakodalmánál?

– Az esik legjobban, szólt Zsuzsa néne, hogy a kik ezt összehordták, mind igaz szeretetből adták: senki sem tartozott vele. Nekünk nincs atyánkfia. A ki mellettünk van, mind magunkforma szegény ember.

– Bizony, ha a szegeeny emberek mind összetartanaanak, az volna a hatalmas atyafiság! Véleményezé Panna asszony.

– No de ma vigan is leszunk. Nekem mar ugy viszket sarkam. Alig varok, hogy csardast tanczolhasak menyasszonyal.

– Oh te bohó Frányó, pironkodék Zsuzsa néne: azt a csúfot csak nem akarod rajtam elkövetni?

– Mi a? Hat magammal csak nem tanczolhatok podzabuczkit? Vagyom én vőfily. Vőfily tanczolja mindig elsőt menyasszonyal.

– De een is megforgatom vőlegeeny uramat! Legalább ha meeg egyszer elkámficsorodik, legyen rá heles oka, hogy a palotai menyecske forgatta meg.

– Ez mind igen helyes beszéd, jegyzé meg a konstábler, de csak az a diurnista uraság jönne már a dispensatióval.

– Jaj! Most jut eszembe! szólalt meg a Gagyuláné. Azt mondta ám a tekintetes úr, hogy ha esős idő talál lenni, ő majd rábeszél szép szerével egy omnibuszost, hogy jőjjön ide s szállítsa el a templomig, meg vissza az egész násznépet.

– No akkoó haat bizonyosan az omnibuszeer jár, mondá Panna. Akkor kocsival fog ide jönni. -174-

– Akkor ő jön! vezényelt János. Ennek már egy hatalmas vivátot kiáltsunk. Álljunk glédába, népek!

S azzal kellő sorban felállítá a társaságot: a két ajtó között. Elől Ádám a Zsuzsával, utána János a Lidi kisasszonynyal, majd a Panna Frányóval, végül a Gagyuláné a klarinétossal meg a két rajkóval.

– Aztán mikor belép, tust húzunk, rajkók! Tudjátok? Azt, hogy trattara rittiri pimpillimpim!

Hát egyszer csak az őrt álló Csicsonka leugrik az ablakból s előre szalad nagy ijedten:

– Jaj! Nem omnibusz volt az, a mi megállt a ház előtt, hanem egy butorszállító szekér: aztán nem a diurnista úr száll le róla, hanem Tarafás uram, a házi úr!

– Kánápé! kiáltá Zsiga a gyerekeire! Eldugjátok azt a hegedűt! Aztán «irgundum gule!» szaladjatok! Iszkiri! A hol lyukat láttok, oda bebujjatok. Meg ne szuszszanjátok. Ha kérdik, hogy hivnak? Más nevet mondjatok.

– Mit nekem hausherr? Én minden nap megfizetek halaspinzt nekinek, ő mondja nekem: «karsamadiner!» in mondok neki: «szervusz!» -175-

XXVI. FEJEZET.
TARAFÁS BAZILIUS URAM.

Köztudomású nemzetgazdászati adat, hogy a fővárosokban nem a háromemeletes bérpaloták jövedelmeznek legjobban, a mikben a «legfelsőbb tízezer» lakik, hanem a földszinti házak, a miket a legalsó tízezerek foglalnak el.

Tarafás uramnak két háza van a külvárosban, s azok legalább is hoznak annyi évi jövedelmet, mint a mennyiért nyilvános árverésen elkeltek: vagy a mennyibe az építésük került. Mivel hogy vannak ócska «új» házak is. Ez mindjárt nem lesz paradoxon, ha a körülményeket felderítjük.

A belvárosban, vagy az Andrássy-uton, vagy az Erzsébet-körúton új palotát akarnak emelni. A telek helyén van egy régi épület: azt le kell hordani. A ki a szétbontásra, elhordásra vállalkozik: az kapja az ócska épületanyagot ingyen. Abból Tarafás uram építtet a külvárosban új házat. Minden ablakráma, minden ajtó, minden salugáder, a mi újra bemázolva ott pompázik a trottoir nélküli utczákban, valaha boldogabb napokat látott az aszfaltozott és megkeramitozott boulevardok során. Így conserválja az ember a hazai régiségeket. A saját maga lakta háza Tarafás uramnak négy külömböző városnegyed emlékeiből van összeállítva: valóságos monumentális zsibvásár.

Tarafás uram nem tartozik a bevett fogalom szerinti zsugoriak osztályába, a kik sovány termetükkel, kopott ruhájukkal a gazdag éhenhalást képviselik. Ő azt a tökéletesített elvet vallja, hogy mindenki iránt fösvénynek kell lenni, de saját maga iránt bőkezűnek. Nincs az a vakmerő drámairó, a ki ilyen Harpagont merne szinpadra hozni, ezzel a gömbölyű termettel, ezzel a kihízott ábrázattal, keményen kifent fekete bajuszszal és eresznek induló -176- szemöldökkel; begombolva vadmacska-prémes bundafelöltőbe, agancsfogantyus nádpálczával a kezében. Aztán a hangjával sem szokott takarékoskodni. Azt is bőven kiadja, kaphat belőle mindenki.

– Áh, áh! kiálta, a mint a Kaporék konyhájába belépett, a nádpálczájával tárva ki maga előtt az ajtót. Ez nagyszerű! Mi van itten? Bankett? Czéh-lakzi? Képviselőválasztás? Házbért nem fizetnek, hanem vendégeskednek. Kuglófok! Pecsenyék! Boros battériák! Egész kazal tormás virsli! Pogácsa! Minden! Még kávé is van. Hisz itt herczegek laknak! Herczegek, a kik henczegnek. Épen jókor jöttem! Aztán micsoda pompás uraságok! Nem ismerek rátok! Te vagy az a szegény mosóné, a kinek a két keze kisebesedik a mosástól, ezekben a fehér keztyükben! Kend meg az a kicsapott vasúti, a kinek nincs több «egy» kabátjánál. Hanem annak bársony a gallérja s még óraláncz fityeg a zsebéből. Nagyszerű ez! Merinó ruha! Majd elrepül a sok pántlikától, fodortól! Pomádét, azt kent mindenik a hajára, hanem hogy tegnap volt Szentgyörgy napja, azt senki sem kente a füle mögé. Majd ujra öltöztetlek én benneteket mindjárt. Mindent lefoglalok.

A fenyegetésnek még nagyobb nyomatékot adott Tarafás uram pudlija, fürtös fülü fejét a gazdája lábszárai között kidugva, s élénk duettet folytatva a Vigyázzal, a ki szerencséjére meg volt kötve az ágy lábához.

– Édes nagyságos úr, hiszen megfizetünk mindent becsülettel. De hát nekünk is tartoznak mások. Hiszen tetszik tudni, hogy mindenkor volt készségünk a fizetésre.

– Én nem tudok semmit. A «volt»-ra nem ád a zsidó semmit. Van pénzetek, vagy nincs? Ha van, fizessetek; ha nincs, ne vendégeskedjetek. Úgy-e: palotában szerettek lakni? de fizetni nem szerettek! Úgy-e: ha beesik az eső a padlásról a szobátokba, akkor szaladtok a házi úrhoz; de ha arany esnék be a padláson keresztül, akkor nem -177- szólnátok róla? Azt gondoljátok, a házi úr lopta a házát? Nekem kell fizetnem államadót, községi adót, házbérkrajczárt, keresetadót, pótlékadót, csatornaadót, lámpásadót, trottoiradót, vízvezetékadót, kéményseprőadót, szemétadót, közmunkaadót, boltadót, kutyaadót! Nekem kell télen havat kihordatnom, jeget trottoiron felvágatnom, ha valaki elesik a jégen a házam előtt, öt forintot fizetnem! Nyáron trottoirt öntöztetnem. Nekem kell, házat biztosítanom, vakoltatnom, meszeltetnem, zsindelyeztetnem, fertőzteleníttetnem; ha záporeső megtölti a pinczét, kiszivattyuztatnom! Nekem kell katonát elszállásoltatnom: adóivet kitöltenem: vizes kádat, csebreket, lajtorját tüzi veszedelemhez készen tartanom. Nekem kell ha egy falam kidűl, az ujraépítésért a közmunkatanácshoz bélyeges beadványban folyamodnom. Azt gondoljátok, hogy az nekem mind mulatság?

Valóban belefáradt az érdemes úr az expectoratióba, mely a házi úrnak nevezett martyrok sorsát oly élethűen tárta elé. Mikor már nem tudott többet, akkor Ádám apó vette fel a szót.

– Édes nagyságos úr! Elismerjük mi, hogy jogos az a kivánsága, hogy a ki födél alatt lakik, fizessen meg a maga nyugodalmáért a hajlék gazdájának. Meg is fogunk fizetni. De hát most épen a legnagyobb szükségben vagyunk. Én hivatalomat vesztettem, nem a magam hibájából, hanem mások által okozott szerencsétlenségek miatt. Fizetésem elmaradt, a miből máskor a házbért biztosan kifizettem. A feleségem, bár egész héten reggeltől éjfélig dolgozott, még sem tudott pénzt kapni az uraságoktól. Mihelyt megkapja, azonnal fizetni fog. Legyen nagyságos úr egy kis várakozással. Gondolja meg, hogy ha az Úr Isten is türelmetlen volna, s meg akarná velünk fizettetni a bűneink zsoldját: egyikünk sem maradna élve a világon.

– Másról beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik. Nem -178- kell nekem nagybőjti prédikáczió! Ha nekem prédikáczió kell, megyek a páter Klinkowströmöt hallgatni. Nekem pénz kell! Azt mondja kend, hogy nincsen pénzük. Hát ez a nagy traktamentum!

– Ezt mind jószivű emberek adták össze. Épen úgy a ruhaféléket is, a miket rajtunk lát a nagyságos úr: a mikor megtudták, hogy ma egybekelésünk napja van.

– Igen is. Megyek egybekelni az én jó öreg élettársammal, a kivel már ötven esztendőt töltöttünk együtt, búban és szeretetben.

– Mit? kiálta Tarafás uram, hátratéve mind a két kezét a bottal együtt. Kendtek nem voltak törvényes házastársak? Ha ezt tudtam volna, régen kitettem volna a szűrét kendteknek a házamból. Micsoda szégyen ez a «zöld paradicsomra»!

– Hát hiszen épen azt a szégyenfoltot akarjuk most letörölni, azért rendeztük ezt a mai menyegzői ünnepséget.

– Hát én nem bánom, rendezzenek kendtek, a mit akarnak, de én a házamból kidobom kendteket. A retyemutyáikat lefoglalom. Itt van a butorszállító szekér. A traktájukat is elviszem. A czifra ruháikat is levettetem. A ki nem tud fizetni, ne járjon selyemben, bársonyban: ne hordjon óralánczot, meg gyűrűt az ujján.

– Selyemruha, óraláncz, jegygyűrű mind Isten nevében lett nekünk ajándékozva irgalmas emberektől. Elismerem, hogy az úrnak…

– A nagyságos úrnak joga van ezekhez; mert most már ez mind a mienk. Át is fogjuk adni. A mint visszajövünk a szentegyházból, lerakjuk a tisztességes ruhát, felveszszük a kopottat: én még ezt a velem együtt élő órácskámat is itt hagyom, a ki annyi éjszakát virrasztott át velem. Még a lakomához terített asztalt is itt hagyjuk. Üljön mellé maga a nagyságos úr és lakjék jól. De elébb elmegyünk -179- a templomba, így, a hogy vagyunk és állunk: Isten engem úgy segéljen.

– Nagyságos uram! Én olyankor, a midőn az Isten házába készülök, nem iszom pálinkát. A mi belőlem beszél, a mi ez órában megerősít: az az én kötelességem. Hetven éves vagyok; mindig kötelességet tanultam. Voltam katona, voltam vasúti szolga: hozzászoktam a kemény regulához. De most csak egy regula van előttem: csak egy kötelesség. Ennek az én hűséges társamnak megadni a becsületét, a mit ötven éves hű szeretetével tőlem megérdemelt. Ezt a kötelességemet teljesíteni fogom: s nincs az a földi hatalom, a ki engemet ebben megakadályozzon!

Az öreg szolgaember valódi hős alakká domborodott ki, mikor ezt mondta. Zsuzsa asszony elbámulva rebegé:

Tarafás uram valami cholerikus nevetést döczögtetett ki a kövér tokájából erre a mondásra.

– Nincs az a földi hatalom? Talán még a muszka császár sem? No hát én majd megmutatom kendnek, hogy van olyan földi hatalom, még pedig a legeslegkisebbik hatalom a földön, a mely kendet ránczba fogja szedni. Itt van nálam a lefoglalási rendelet a nemfizető lakók ellen. Konstábler úr! Tessék! Fogja a rendeletet és hajtsa végre, a mi abban parancsolva van.

– Hát micsoda csoda van ebben? Soh’ sem volt még a konstábler úrnak ilyen kellemes megbízatása?

– Volt rá eset elégszer, hogy assistálnom kellett erőszakos ellenállás miatt a lefoglalásnál. De már most épen én vagyok a Kapor Ádámék násznagya. -180-

– Hát bánom is én, hogy micsoda hivatala van még az úrnak a konstáblerségen kívül.

– De hát hozzon az úr más konstáblert. Ott áll egy a templom előtt. Miért akarja, hogy épen én legyek annak a rendeletnek a végrehajtója?

– Expresse az urat választottam ki erre! Mivelhogy az én házamnál van a szállása s kéznél található.

– Hát én inkább ledobnám azt az egyenruhát s mennék zsákot hordani, mint hogy én akárminő rendeletre elinduljak a koldusokról letépni a rongyot: olyan koldusokról, a kik jó barátaim.

– Tessék! Igazítsuk össze az óráinkat. Az enyimnek a kis mutatója a hetesen áll. Mikor a kilenczesre ér: itt leszek.

– Addig körülnézem a szállásokat: miféle károkat tettek a lakók bennük? hogy azalatt ebből a szobából semmi el ne tünjön, senki el ne távozzék: azért ön fog felelni, konstábler úr.

A Ferke czigánygyerek azonban e szóváltás alatt szépen kihúzta Tarafás uramnak a zsebéből azt a veszedelmes irkafirkát.

– Jájh! Sápitozék a klarinétos. A mi szállásunkon -181- kezdi. Ha meglátja, hogy papirossal van beragasztva az ablak, s téglából van a vaskályhának az egyik lába!

A Frányó odasettenkedett a konstáblerhez, egy-egy kés volt mindenik kezében.

– Konstábler úr! Mit kapok én, ha ezt a bicsakot ennek a hausherrnek az oldalbordájába furom! Nem ezt a nagyobbikat: hanem csak ezt a kisebbiket.

– Az nekem sok. Hát ha kimegyek a fáskamrába, meggyujtom a szalmát: csinálok egy kis friss tüzecskét, hogy hausherr elszaladjon.

– De ne tégy én előttem ilyen merényletekre czélzó nyilatkozatokat; akkor nekem kötelességem téged letartóztatni, megvasalni és bekisérni.

– Hiszen nem akarom én ezt megtenni, csak úgy kérdeztem, hogy nem volna-e jó?

Ez alatt azonban a klarinétos odalopózott a pinczelakás bejáratához, s annak az ajtaját betéve, lezárta azt és lehúzta a kulcsot, azzal odabiczegett a konstáblerhez: ravasz vigyorgással mutogatva a kulcsot.

– Rázártam az amáró báró-ra 2) a pinczeajtót. Most nem tud kijönni. Az alatt a nemes kompánia odább állhat.

– Eredj vissza! parancsolá szigorral a klárinétosnak. És nyisd fel az ajtót rögtön. Még most rendőr vagyok!

Pedig milyen jó tréfa lett volna: egy fél napra bezárni a Tarafás uramat a pinczébe; s az alatt elvégezni az esküvőt, -182- elkölteni a lakomát; s nagy áldomásokat inni a házi úr egészségére; a míg az a gólyás sinkójával dörömböz a pinczeajtón.

– Nini János bácsi, kiloptam a házi úr zsebéből azt a kutyakaparta irást. Dugja el frissen a kalapja alá!

– Ejnye te pernahajder! riadt rá a konstábler; hát még itt az én jelenlétemben lopsz? Én nem vagyok «János bácsi», mikor a kalapom fel van téve; hanem «konstábler úr». No megállj! Elviszlek Aszódra.

A czigánygyereknek nem tetszett ez a biztatás. Azt már tudta, hogy Aszódon van az a nevelőintézet, a hol a gyermek-gonosztevőkből köszörülnek jobb erkölcsű gyémántokat.

Az asszonynép ezalatt összedugta a fejét s valami követ fúttak. Mindenki a Csicsonkához beszélt, s az meg látszott érteni a dolgot. Elvállalta a rábizott szerepet. A miért aztán a Lidi kisasszony megcsókolta az orczáját.

Csak az öreg Ádám apó viselte magát e nehéz percz alatt egész szenvedőlegesen. Olyan volt, mint egy álmodozó. Magában dünnyögött.

– «Rum-rum-rum.» Már is hallom a dübörgését. A villamos csengetyű is szól: «kin-kin-kin-kin». Most ér az utolsó őrházhoz: a jeladó harang szól, háromszor egymásután: «kiláng-kiláng-kiláng». Én itt állok a két sin között és nem tudok megmozdulni, ólomból van a lábam.

– No hisz itt van mit lefoglalni! Egy meztelen poronty! Mindegy! Az albérlőért a szállásadó a szavatos. No hát konstábler úr! Nézzük meg az óráinkat. A tíz percz meg van. Végrehajtja ön ezt a rendeletet?

– Kikérem magamnak az észrevételeket a magamviseletéről! Dicséretet csak előljáróimtól fogadok el.

Ekkor a Csicsonka állta el az útját Tarafás uramnak, letérdelt eléje és összetette a két kezét könyörögve.

– Édes kedves, aranyos Tarafás bácsi! Áldja meg az a csillagszemű ur Jézus. Kegyelmezzen meg az én szegény fogadott szülőimnek, a jó Kaporéknak. Lássa: Nekem se apám, se anyám; a nagyanyám is a tébolydában. Ha ők pártul nem fognának, a szeméten kellene elvesznem. Az Isten meg fogja azt önnek fizetni. Önnek is van bizonyosan kis leánya, vagy kis unokája, az is juthat még árvaságra. Gondolja meg, hogy az Isten úgy fogja meghallgatni annak a könyörgését, a hogy kegyed meghallgatja most az én kérésemet.

Tarafás uram e vakmerő beszédre még fel is fujta a pofáit, hogy a megpukkadáshoz közellétét kifejezze.

– Púh! Hát még te is itt vagy? Még te is megszólalsz? Te virágáruló leány! Hát mért nem mész gyönyvirágot árulni? Gyöngyvirágnak meg gyöngyleánynak míndig van keletje. Mit tartod én elejbém a két tenyeredet? Hát mézeskalácsos vagyok én, a ki félkrajczárért két puszedlit ád? Takarodj előlem nagy hirtelen! Mert ha én segítek rajtad, ott marad a csizmatalpamnak fotográfiája a szép fehér ruhádon.

– Jaj! Megesz! hüledezék a Csicsonka gyorsan elkotródva Tarafás uram közeléből.

Most aztán maga Lidi kisasszony tette meg az utolsó kisérletet: odalépett Tarafás uramhoz, szépen körülczirogatta.

– Édes jó Tarafás úr! Kegyedet az Isten megáldotta jó móddal; nincs arra szorulva, hogy a szegény emberek könnyeivel öntözze a szép birtokát. Legyen nagylelkű ez alkalommal. Majd meglássa, milyen jól esik az az ember szivének, ha a nyomorultak áldását viszi el magával.

– No csak három lépésnyire tőlem frajla! Nekem semmi érintkezésem sincsen az olyan personákkal, mint maga.

– «Personákkal!» ordíta fel e szóra dühösen a konstábler. Az úr personának merte nevezni a Lidi kisasszonyt? No hát servus egyenruha!

– Nem vagyok konstábler többé; hanem vagyok Paczal János; a ki elégtételt követel azért a pimasz megbántásért, a mit ön egy tisztességes hölgyön elkövetett. Hogyan akar az úr velem megverekedni? Karddal vagy pisztolylyal? Nekem mindegy.

Tarafás uram el volt szörnyedve. A botját hátratéve, abból harmadik lábat csinált magának s úgy állt ott, mint egy feldönthetlen tripósz.

– Jaj Istenem! Ennek rossz vége lesz! Kisasszony! ne engedje, hogy kegyed miatt verekedést támasszanak.

– Nagyszerű! Debacchált Tarafás uram. Eredeti! Mondhatnám, hogy unicum! Egy konstábler pisztolyra, kardra provocálja azt a felet, a kinek az ügye rá van bizva! Ázsiai állapotok!

– Nem szereti az ázsiait! Talán amerikai kell neki. Amerikai párbaj! kövecset kell húzni. A melyik fekete kövecset kihuzza, felakasztja magát akáczfára. Ne féljen János bácsi! én fehér kövecset megmelegítem, maga húz először.

– Hát én nem vivok sem európai, sem ázsiai, sem amerikai párbajt; hanem majd megmutatom, hogy milyen az a retek-utczai párbaj.

– Zuhogás, zuhogás, zuhogás! Már itt van… Már látom a két tüzes szemét közelítni… Most mindjárt fütyülni fog. -185-

Tarafás uram nádpálczájának agancsfogantyúja madárfejjé volt kifaragva, olyan elmés szerkezettel, hogy annak a csőre sipnak volt használható. Az ajtót felnyitva jelt adott az utczára ezzel a sippal.

Erre a füttyszóra egyszerre rohant be a konyhába négy markos teherhordó fustélyokkal és istrángokkal ellátva.

– Szokott rá gondom lenni, hogy magammal hordjam a nyomatékos argumentumokat. Legények! A ki ellenkezik, azt le kell ütni, aztán megkötözni. Ilyen a retek-utczai párbaj!

– Mit nekem ezek a rongyos csirkefogók? Valamennyit mind káposztának aprítom gazdástul együtt egy magam.

Nossza rögtön ott termett a Frányó, mind a két kezében egy villogó hegyes késsel.

– Ne félsz magad János bácsi! Én is voltam katona. Ketten megvagyunk vitézek! Én meg hasítom belőlük karmonadlit.

– Csak ne fájna a lábam, majd megmutatnám én is, hogy ki vagyok? Kiabált a Zsiga czigány s avval bebujt az asztal alá.

De még a Vigyázz is elszakítá a madzagát, a mivel az ágy lábához volt kötve s az meg a Tarafás uram uszkárjának esett neki s bele kapaszkodott a fülébe.

Az asszonynép sikongatva veté magát közbe, mint hajdan a rómaiak és sabinusok összezördülése alkalmával. A Zsuzsa meg a Lidi a János karjaiba csimpajkoztak, a Panna meg a Gagyuláné a Frányót fogták el, míg a Csicsonka a marakodó kutyákat igyekezett szétválasztani; -186- miközben a harczvágyó férfiak dühösen kiabáltak, hogy ők ma vért akarnak inni!

A Zsiga czigány, négykézláb az asztal alatt, kibukkanó fejével a veres abroszt felemelve, hörgé gyászjóslatú szóval.

XXVII. FEJEZET.
A «ZÖLD PARADICSOM» ÉS A «ZÖLD POKOL.»

Midőn a krizis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a «Deus ex machina», a hogy ez minden classicus drámában elő szokott fordulni. Könnyen ki lehet találni az előzményekből, hogy ez senki sem lehet más, mint a többször tisztelt Szüköl Makár úr, a ki egyedül hiányzott még az összes személyzet közül.

Egy ilyen hivatalbeli tekintélynek a megjelenése minden helyzetben nagy hatással szokott birni. Még a budapesti hitelszövetkezetnek a gyülésén, sőt a czipészsztrájk constituáló meetingjén is nagyszerű kalmirozó befolyást szokott gyakorolni egy hivatalos személynek a megjelenése a fegyvert forgató karok egyszerre lelohadtak, még a két marakodó kuvasz is elbocsátotta egymásnak a fülét.

Makár úr pedig nem vett észre semmit az idejöttét megelőző izgalomból, hanem a mint meglátta az Ádám apót leginkább exponált helyzetben a középen állni, egyenesen hozzá sietett.

– No öreg! Itt van a dispensatio! Hála legyen a papnak! Most igazán a papnak legyen hála; mert az adta ki.

– Szalad bizony kend az oltárhoz most mindjárt! Engem csak nem néz tán lokomotivnak? Ha csak e miatt a kürtőkalap miatt nem.

– «Segédfogalmazó», öreg. Igazítá Makár. Ma van a hivatalos lapban. De az nem tesz különbséget. Hatszáz forint fizetés! No már most menjünk a templomba. A sekrestyés ott vár.

Az öreg előre-hátra ingadozott, mintha nem tudná, hogy merre kell neki eldülni?

– Hanem omnibuszt bizony nem kaphattam, mondá Makár. Valamennyi mind a lófuttatáson van. Minden ember, a kinek egy fölösleges forintja van, viszi a totalizatörbe.

– Ni milyen savanyú pofákat vágnak valamennyien arra a szóra, hogy nincs omnibusz. Valami viczczet kell nekik mondani, hogy egy kicsit kedvre derüljenek.

– No öreg, mondhatom, hogy nagy fifikus kend! Úgy kalkulálta ki a dolgát, hogy egy füst alatt tartsa meg az esküvőjét is, meg az arany lakodalmát is. Ennél csak én voltam fifikusabb; mert én meg azt tettem, hogy január elsején születtem, s Makárnak kereszteltettem. És így az ujesztendő napját, a névnapomat, meg a születésnapomat mind egyszerre tarthatnám meg: – ha valaha megtarthatnám. Ni még erre sem nevetnek! Pedig ez igazán humorisztikus ötlet volt. Bizonyosan apprehendálnak, hogy megvárakoztattam a társaságot. Uraim és hölgyeim! -188- Elismerem, hogy egy kissé elkéstem; de hát ennek is oka van. Útközben észrevettem, hogy valami húzza a zsebemet lefelé. Az a pénz.

– Hát az esketési sportula, monda Makár. A huszonöt darab négykrajczáros. Gondoltam, az még sem lesz illendő, hogy mi a káplány úrnak a stóláját csupa négykrajczárosokban számláljuk le. Beváltom én azt egy pénzváltónál egy darab ezüst forintosra.

Most meg egyszerre mind valamennyien elkezdtek neki kézzel fejjel integetni, hogy hallgasson, ne beszéljen.

– Ni, most meg hogy integet rám valamennyi! Hát ezeket mi lelte? Azzal késtem el egy kicsit, hogy a legfényesebbet választottam ki.

A Zsiga czigány e veszedelem láttára előmászott az asztal alól s odalopakodott a Makárhoz, a fülébe sutsutogva:

– Hát te mit suttogsz a fülembe? Nem vagyok én theátrista, hogy nekem súgják a szerepemet.

Azzal kibontotta a szép fényes ezüst forintost, a két ujja közé szorítva.

Makár úr hátra nézett s aztán a maga tenyerével leszorítva Tarafás uram kezét, azt kérdezé:

– Én vagyok Tarafás Bazilius; a «zöld paradicsomhoz» czímzett bérháznak a tulajdonosa.

– Én pedig vagyok Szüköl Makár, a «zöld pokolhoz» czimzett adófelülvizsgáló hivatalnak a segédfogalmazója.

– Ahán! mondá Makár úr. Ez erős torma volt! Ez nem tetszik neki. Csavarja az orrát.

– Igen szivesen. Épen kiküldetésben járok. Itt van a zsebemben az uraságod adóbevallási ive.

– Kérem alássan. Nekem most nagyon sürgetős dolgom van, a másik hat házamnál.

– Majd oda is mind elmegyek. Elébb csak itt jöjjünk tisztába. Lássuk csak a bevallási ívet. Fáskamra: jövedelme: egy nagy bolond zérus. Konstábler Paczal János.

János erre a szóra hirtelen felölté az egyenruháját s feltette a kalapját.

– Négyszer huszonöt az száz. Száz krajczár az egy forint. Egy évre háromszáz hatvanöt forint. Tarafás úr! Ön eltitkolt az adóalap kárára házbérjövedelméből 365 forintot. Ezért az 1883-iki LXIV-ik törvényczikk 100-ik §-a értelmében nyolczszoros birsággal fog megterheltetni.

Ezzel a szóval rögtön ki lett véve a szive Tarafás uramnak. A legvékonyabb hangon fisztulázta:

– Mit? Még vesztegetési kisérlet is? Ez is terhelő körülményül fog felrovatni. Takarítsák le ezt a sok czókmókot az asztalról!

– Kérem alássan, szólt Tarafás úr igen nyájasan. Tessék otthagyni. Ez a szegény jámbor embereknek a lakodalmához való.

– Jaj, kérem alássan, csak Befundot ne tessék csinálni: esedezék a megszorult martyrja a házbér beszedésnek s súgva tevé hozzá: inkább elengedem nekik az egész fertályról való házbért.

– Ahán! Most akadtál emberedre Bazilicza! Ilyen a bodzafa-utczai 3) párbaj.

– Halljátok jámbor zsellérek! Hirdeté a szót fenhangon Makár úr. Ő nagysága, a kegyes házi úr, tekintve a rendkívül nyomasztó pénzviszonyokat, az idei rossz termést, nagylelküen elengedi mindnyájatoknak a györgynapi házbért. -191-

– Most már nem lehet engemet compromittálni. Hivatalos nyilatkozatot nem lehet kikorrigálni! – Ez fel fog vétetni az adóbevallási ívbe.

Nosza rohant minden érdekelt fél a nagylelkű háziúrhoz, forró háláját kifejezni. Zsuzsa, Panna, Gagyuláné, Zsiga czigány a két fiával, ha mégannyi keze lett volna is, mind elkapkodták volna, míg ő boszusan rángatta azokat vissza a sűrű csókok elől. A négy hordár pedig követelte a fellépti díját.

Az általános öröm közepett csak Kapor Ádám tartotta meg a pessimista nézeteit. Az ilyen becsületességben petrifikált léleknek volt az iránt érzéke, hogy ebben a kedvező fordulatban kell lenni valami morális bökkenőnek.

– De hát, uram, összefér-e az önnek a hivatalos esküjével, hogy az állam rovására a mi javunkért ilyen egyezséget kössön? Ön felfedezi, hogy egy háziúr eltitkolt egy adóalapul szolgáló helyiséget, szabad ezt önnek elhallgatni? csak azért, hogy rajtunk segítsen?

– Hiszen nem vagyok én semmiféle adóhivatali segédfogalmazó. Pia fraus volt az egész. Tudtam, hogy a Tarafással mai nap ilyen conflictusba jövünk, azért léptem fel ilyen apparatussal. Ma sem vagyok én egyéb, mint diurnista a kerületi előljáróságnál, s mint ilyennek semmi bajom vele, ha a háziurak még a kéményüket is kiadják lakásnak.

– De már most – más vágányba ne igazítsd öreg a váltót, mert hátba váglak.

Azzal, nagyobb biztonság okáért betuszkolta az öreget a hálókamrába. -192-

– Azután, mivelhogy az eső esik, nagy a sár, gyalog nem lehet a templomig menni.

– Hát én vigyem el az egész násznépet a butorszállító szekeremen, úgy-e?

– És vissza is hozza. – Ha a sekrestyésnek, a ministráns gyerekeknek pénzt fog osztogatni, azt nem tekintendem vesztegetésnek.

Erre a szóra a Miska a jobbik lábára emelkedett rögtön, s egy fejjel nagyobb lett. (Mikor szomorú volt, akkor a kurtábbik lábára szállt le.)

– Ugyan kérem, mondá Tarafás úr, a kezét Makár úr karja alá öltve, nem tetszett valamikor borbélynak lenni?

– No hát, üsse part. Ha elveszett a fejsze, vesszen a nyele is. Kitartom a lakodalmat. Hanem aztán holnap benne legyen az ujságban!

A haragos, mérges ember, ha egyszer megszelidül, akkor aztán nagyon megszelidül, s a zsugori, ha egyszer -193- kénytelen megnyitni az erszényét, akkor aztán prédál! Tarafás uram is ilyen volt.

Magában arra gondolt, hogy a mi ennél a mulatságnál pocsékba megy, majd kiveti a másik hat háza lakóira. Legyen hát igazi hajczéczó!

– No vőlegénykém. Most már mehettek az esküvőre, – s onnan aztán kibontott zászlókkal a szegények házába.

– Legyen nekem megengedve búcsút vennem ettől a háztól. (E szókkal a Zsuzsa kezét a magáéval imára kulcsolta.) Oh te édes Istenem, a ki annyi csodát tettél én velem, a ki annyi veszedelemből kiszabadítottál, áldd meg ezt a házat, a hol oly sok boldog napot eltöltöttem az én kedves társammal együtt. Adjad, hogy a kik mi utánunk e hajlékban letelepülnek, azok is olyan megelégedettek legyenek, mint mi voltunk minden időben! – És most, midőn eljuttattál bennünket a mi életpályánk végső czéljához, a boldog nyugodalmas szegények házába, legyen áldva mi általunk a te szent neved, én uram Istenem.

A Vigyázz kutya is ott állt, a farkát sebesen csóválva, s felnézett a gazdájára. A szájával nem tudott beszélni, a szemeivel kérdezé: «hát én velem mi lesz azután?»

– Ne félj, édes szolgám, nem jutsz árvaságra. Velünk nem jöhetsz, mert a szegények házában nincs helye kutyának. Van nekem egy derék jó emberem. Egy láb nélküli koldus, a ki a két kezén jár, zsámolyra támaszkodva, itt tartja a helyét a templom szegletén. Annak adlak, az téged meg fog becsülni, s aztán te is segíthetsz neki a mesterségében. -194-

A Pikusz urat nem kellett utasítani, az magától odarepült a Lidi kisasszony vállára s onnan kérdezgeté, hogy «mit csinál a kisasszony?»

Tarafás uram pedig elővette a jobbik eszét, s míg a násznép lassankint kisorakozott a konyhából, nemeskeblű elhatározással bocsánatot kért a Lidi kisasszonytól a száján kiszalasztott gorombaságért, mely satisfactio után a János is kénytelen volt béke-jobbot nyujtani neki.

S a mint így az egyik kezében a Lidi kezét, a másikban a Paczal Jánosét tartá, olyan furcsán, olyan hamisan sandalgott, hol az egyiknek, hol a másiknak a szemébe, hogy azoknak el kellett érteniök az arczjáték titkát.

Makár úr mindent megfigyelt, mindenkit párjával előre bocsátott, maga leghátul maradt.

– Ezek hát boldogok, mert már czélt értek, gondolá magában. Ezek is boldogok, mert remélik, hogy valamikor czélt fognak érni, csak én vagyok az a fáról leesett fia veréb, a kiről senki sem jegyezte föl, hogy mi lett belőle, mikor leesett a fáról?

Azzal a felpakolt násznépet a társzekérrel előre bocsátva, maga gyalog lépést tartott a szekérrel egész a templomig, ott aztán egyenkint lesegítette szállni a kocsiból, a ki segítségre szorult, s mikor mind együtt voltak a templom ajtóban, akkor megáldotta őket, búcsút vett tőlük.

És azzal elsietett. Még csak részt sem vett a kis lakozásban, a mi nála nélkül soha sem jött volna létre.

Talán nem is volt igaz, hogy nincs tovább elmaradni engedélye, de az 575. §. közül valamelyik meginté, hogy «hivatalnoki tekintélylyel össze nem férő társaságban való mulatozásért» rengeteg nagy orrokat osztogatnak. -195-

Az esküvő megtörténtével az egész násznép visszatért a zöld paradicsomba, s ott a harmadfél czigány zenéje mellett igen jól mulatának, Tarafás urammal együtt.

Este felé oda került a lábnélküli koldus is a lakodalmas társaságba. A Vigyázz kutya erővel oda hozta. Tarafás uram annak is bőkezűen töltögeté a bort, míg utoljára a lábatlan koldus olyan kedvre derült, hogy együtt járta a Frányóval a csárdást, ez a két lábán, ő meg a két kezén a két zsámolyával, a hogy ez a jelenet harmadnap a legderekabb néplapban meg is lett örökítve irásban és képben, e czím alatt: «koldusok aranylakodalma». Tarafás uram nagylelkűsége különösen ki volt emelve. Makárról nem volt szó. A czikket bizonyára ő küldte be – álnév alatt.

XXVIII. FEJEZET.
AZ EZÜST ÉRDEMKERESZT ÉS A STRADUARIO.

Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új szállására.

Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta magát.

Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott is a szegénység.

A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.

Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.

A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek meghatározását, még -196- inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat. Vajjon hol szerezte mindezt?

Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée» szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők vásárolnak.

Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.) Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.

Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe, valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz. Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.

Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka -197- maradt Lidia mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták, a többi nem kerül erre a tájékra.

Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.

Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.

Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik elegáns szállásán.

– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.

– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik olyan nagyon szerették.

Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.

Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.

– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal, méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt kézre fogom keríteni. Meg is tettem.

– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek nyilvánosságra -198- hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét toldtam hozzá:

«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni (általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki, hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég, mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet, felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár» olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára tizenhatezer forint».

Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott, mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által. Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné megvenni azt a kiállított Stradiváriót.

– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék… -199-

– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba, Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is. Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább a kiirt árnál.

Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak. Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.

Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.

A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.

A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni, hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli, hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése nélkül eladott hegedűt.

A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi hivatalhoz.

Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy -200- nemcsak nem nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.

No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével megkötöztem.

Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.

– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem, hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.

– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal inkább megfelel.

– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.

– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett. Csak a napokban épültem fel egészen.

Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:

– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a mellemen függő érdemkeresztre.

XXIX. FEJEZET.
AZ, A KIT A NŐK BÁLVÁNYOZNAK.

A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott meg érte.

Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette, (tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem mondta volna, hogy nem franczia.

Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó ezrest is felváltotta, akkor hazajött.

A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az «gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a paradoxont személyesíteni.

Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki: hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon «Capitain Green» volt a felvett neve. -202-

Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban, a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő nyertest. És legtöbbször sikerült neki.

Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.

Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy «szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva, mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át bűntetlenül a magyarok metropolisán.

A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő: anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.

Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép Diegó a grófkisasszonynak:

Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni, olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.

A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a -203- következő adomát mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.

«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»

Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett nyilatkozatnak.

– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a pálmaháncs-kötél?

– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem vív párbajt és hogy nem csal meg.

Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja tartani mind a három kivánatot.

És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott. Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát vegyen a kezébe.

Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki -204- a grófkisasszony jegyesének tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet hozta a grófkisasszony számára:

«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent, én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a semmibe az emlékezetemet.»

Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.

XXX. FEJEZET.
AZ ANYA ÉS VETÉLYTÁRSNŐ.

A grófleány egy mérhetlen örvényt látott maga előtt megnyilni, tele alakváltoztató szörnyképekkel.

Minő társadalom ez? A hol még a szerelméért, még az üdvösségéért sem lehet egy férfinak megtenni azt, hogy az elhatározásának helyt álljon. Itt csak az önzés az istenség, s a szenvedély a teremtő erő.

A ki egyszer «úr»-nak született, annak a szivéből ki van véve az az erő, hogy saját magának «ura» lehessen. Az rabja a hajlamainak, az játéka a pillanatnak.

Talán nem is azért, mert azáltal egyszerre dúsgazdaggá lesz, hanem inkább, mert az nem követel tőle lemondást.

A leány elhatározta, hogy kitépi magát ebből a társadalomból. Kitépi úgy, hogy még csak egy visszaemlékező vágyat sem visz magával belőle; nem egy elszakadt ideget, mely mint az amputált kéznek az idege, még azután is érzi a fájást, a mikor már az elveszett tag hiányzik. -205-

Titokban, azon ürügy alatt, hogy pártfogolt szegények számára vásárol, szedte össze a házalóktól a kopottas öltönyöket s azokat el tudta rejteni jól.

Tél volt; a tó befagyva, a hattyúkat bevitték az ólba; a tóparton levő hattyúsház üres volt, oda rejtett el mindent.

Egy szeles, havas napon azután leosont a kastélyból a tóhoz, magával vitte a korcsolyáit. Talán látta is valami cseléd, mikor kiment.

A tóhoz érve, besurrant a hattyuházba, ott öltözött át a kopottas ruhákba, s aztán átkorcsolyázott a tónak a tulsó partjára, a hol széles nádas volt. Ezen keresztül eljutott az országútig, s az a vasúti állomásnál végződött. Lábnyomait befútta hóval a szél.

A grófnő az utóbbi napokban kerülte a találkozást a leányával. Elég nagy oka lehetett rá. Csak este felé, mikor a cselédek észrevették, hogy a grófkisasszony nincs a kastélyban, kezdték keresni, hogy hova lehetett.

A kik látták őt korcsolyáival a tó felé menni, ott kutatták, de nem találták semmi nyomát. Csak a midőn fáklyafénynél kerestek össze minden zeget-zugot, jöttek arra a gondolatra, hogy a hattyúházba is betekintsenek. Ott azután megtalálták a levetett öltönyeit. A ruhája zsebébe volt egy levél az anyjához czimezve.

«Grófnő!»

«Ön tudja jól, hogy én miért hagyom el e házat. Ne kerestessen. Nem fogok visszajönni. Öngyilkos nem leszek. Annál rosszabbat is tehetek. Beledobom magamat a társadalom iszapjába. Olyan fertőben fogom magamat megkeverni, hogy senkinek ne legyen kedve rám ismerni valaha. Nem fognak rám találni másutt, mint a bűnök -206- kloakáiban. Irtózni fognak tőlem. Isten bocsásson meg önnek, a hogy én megbocsátok s legyen boldog.»

«No name.»

A grófnő képesnek hitte a leányát arra, hogy fenyegetését beváltsa. Ő maga is csupa szenvedély volt. Hátha a leány is örökölte a vér hajlamait?

Sietett azonnal a vasuti állomáshoz. Ott semmi grófkisasszonyt nem láttak. Didergő, hótól belepett alakok jöttek a pénztárhoz, a kik a harmadik osztályú kocsikra váltottak jegyet.

A grófnő táviratoztatott a budapesti rendőrségnek, a közbeeső városok rendőrközegeit már késő volt értesíteni, a vonat már azóta messze járt. A végállomáson is csak úgy előzte meg a távirat, hogy a hózivatar megnehezítette a közlekedést.

Azt a választ kapta vissza, hogy a leírt alak sem az éjjeli, sem a nappali vonattal nem érkezett meg.

Kapor Ádám váltóőrnek a közbejövetele, meg a konstábler téves félreismerése utat nyitott a grófleánynak a főváros néptengerében való eltünésre.

Azontúl pedig hamis nyomra vezette a fürkészőket a grófnőhöz irott levele.

Arra képesnek hittek egy grófleányt, hogy az a külvárosi sörházakba álljon be pinczérnőnek, vagy a bűzös dalkávéházak barlangjaiban mulattassa csúfdalaival a mámoros népet, hanem arra a szörnygondolatra senki sem tudott vetemedni, hogy hátha ez az égből lehullott csillaga az előkelő mennyországnak nem esett az iszapba, hanem fennmaradt egy fonálszálon, azon a czérnaszálon, a mi a szegény munkásnőket tartja felemelve! hogy a grófleány napszámba dolgozik!

Ez a «mal-entendu» nem zavarta meg a folyamatban levő ügyeket. A grófnőnek gondja volt rá, hogy leányának eltünéséből ne legyen nyilvános botrány. Az ismerős világban -207- az a hir lett elterjesztve, hogy a grófleány zárdába vonult, s ennek az okát mindenki kitalálta.

A grófnő pedig a kapott fájdalomra talált ellenmérget a leánya levelében. Most már neki volt oka azt elitélni, s ebben az itéletben megtalálni a saját felmentését.

Az már az emberi természetben fekszik, hogy ha valakit nagyon megbántunk, okot találunk rá, hogy azt gyűlöljük is.

Régi mese, de mindig megujul az a rege a bűvös tükörről, mely azt mondta a belenéző szép mamának: «Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de mégis szebb a leányod!» A mi elég ok volt rá, hogy a leány meghaljon.

A fényes menyegző zavartalanul ment végbe. Következett utána a nászutazás.

Az is elmeháborodott volt, a ki kitalálta, hogy egy férfi és egy nő, mikor már elérték, a mi után vágytak, hogy egymáséi lehettek, akkor azt az egy darabban kapott nagy kincset felváltsák apró pénzre, s a helyett, hogy az isteni örömök óráit egyedül töltenék el, odadobják magukat a zónatarifás szunyograj közé; kiabáltassák fülükbe húsz perczenkint az állomások neveit, élvezzék a füttysikoltás, csengetyűszó interpunctióit, vaczogtassák a fogaikat fűtetlen olasz fogadókban; profanálják első ömledezéseiket idegen szobaszomszédok csúfondáros észrevételeinek.

No de hát ez az észrevétel csak az ordináré embereknek szól. Gazdagok nászutazása raffinált élvezetekkel jár.

Külön coupée: sleeping car: helybeszolgált lakomák, s a hol nagy város jön, vagy valami nevezetes táj, ott kiszállás, kényelmes elhelyezkedés, kiaknázása a látni és hallani való élvezeteknek. Monte Carlóban egy kis szerencsepróba, Rómában pápai áldás, Nápolyban Vezúv-látogatás, virágzó narancsligetek, sorrentói idyll. És a többi.

Hát azt meg kell engedni, hogy a grófnő harmincznyolcz -208- éve mellett még mindig feltünő szépség, a ki a figyelmet képes lekötni: még a saját férjeét is. Karcsú, inkább vállban, mint csipőben széles termete még fiatalabbnak mutatja. Arcza azok közé tartozik, a mik az évekkel nem változnak, halvány olajbarna szinnel, erős sugár szemöldei hódító kifejezést adnak nagy, mély tüzű szemének; vékony, classikus metszésű orra, a lüktető czimpákkal, felvetett piros ajkai mind heves temperamentumot árulnak el. A hangjában is van valami, a mi megigéz, mély hang, melyet csak érczes csendülése különböztet meg a férfiétól. És aztán azok a kicsiny kezek és lábak!

Igazán nem lehet csodálni, ha ő maradt a szépségversenyben a győztes. Ugyan ki adná az arany almát Minervának?

Vissza is vonjuk, a mit fentebb mondtunk a nászutazások feltalálójáról. Ez csak a parasztoknak szólt.

De sőt nagyon czélszerű az a nászutazás, mert azalatt a férj nem járhat a klubba, kaszinóba, lóversenytérre: nem szökhetik el semerre; meg van fogva.

Vége is van aztán annak a boldogságnak, a mint haza került az új házaspár Bécsbe. Ott szándékoztak a tavaszt tölteni.

A grófnő tanulmányozta a férjét. Azt tapasztalta, hogy az némelykor csak úgy szórja a pénzt, lakomákat rendez, új fogatot vásárol: máskor meg a legsundább uzsorások kérdezősködnek utána, hogy fölkelt-e már, s benyitnak hozzá kopogtatás nélkül.

Egyszer reggelizésnél megkisérlé a grófnő a fájós fogára tapintani a férjének.

– Kedves Oszkár. Egyre kérem én önt, ha meg nem neheztel érte. Ne üljön ön le kártyázni mindenféle emberekkel.

– Azt önnek jobban kellene tudni, én csak sejtem. Lehetnek emberek, a kik a játékot professzióból űzik, s nem igen ügyelnek a korrekt becsületesség szabályaira.

A férj nagyot nevetett erre a szóra, a közben gyöngéden megveregetve a neje kacsóját.

– Kedvesem: a ki kártyázni leül, az mind rabló, zsebmetsző. Ott minden szabad, csak észre ne vegyék.

– Ön a napokban nagy pénzzavarban volt. Egy pár filiszteusát az előszobában fogtam el, mikor önhöz be akartak törni, s kiváltottam tőlük önnek a váltóit.

– Azt nagyon rosszul tette ön, mert engem hamis világításba állított vele. Annak nem szabad kiszivárogni, hogy egy gentlemannek a váltóit valaki más fizeti ki.

– No hát az volt. Valami vidéki kukkó, a ki most cseppent be először a klubba, veszedelmes szerencsével játszott ellenemben. Én szándékosan hagytam szemtelenkedni.

Azért, hogy holnapután megint visszajőjjön, elbizakodva a tegnapelőtti disznó-szerencséjében: akkor aztán majd én vetkőztetem le.

– Hát biz a kártyázó szoba nem felebaráti segélyző -210- intézet. Inkább temetkezési egylet. Az én guvatom «holt ember.»

– De hátha megint a szegény halott kerül fölül s az temeti el a sirásót.

– Ah – ah! – A férj elővette a dohánytartó szelenczéjét s egy szivarkát (czigaretta) csavargatott magának. Holnap rajtam lesz a bankadás sora. Mikor én osztom a kártyát, olyankor én mindig ura vagyok a helyzetnek.

– Haha! Nevetett a férj, az égő szivarókát szájába dugva. A hátlapjukról nem.

Aranyból volt. A födele tükörsimára volt csiszolva: s minthogy domboru volt, a bele néző arczát miniatureban mutatta. Az ilyen tükörben látva, olyannak tűnik fel az ember, mint valami «nap-lakó».

– Hát ez a tabatiére rendesen elém van téve, mikor a kártyát osztom. Ennek a tükörlapjában előre meglátom a kártyát, a mit másnak adok, s a mi nekem következik. S ez az «onze et demi»-ben nagy előny.

– Ah dehogy! Ez csak «avantage», a bankár előnye: épen mint a «refait».

– Ah bah! Ez az én találmányom. A mihez nekem épen olyan kizárólagos szabadalmam van, mint Edisonnak a villanyvilágításhoz, mint Behringnek az általa felfedezett tengerszoroshoz.

– Hát – hitves társak között nincsen titok: én csak meg akartam önt a felől nyugtatni, hogy a fáraó-asztalnál én vagyok az mindig, a ki utoljára nevet.

Azzal zsebébe dugta a dohányszelenczéjét; kezet csókolt és elbalancirozott.

A grófnét nagyon elmélázóvá tette az, a mit a férjétől hallott. Ha ez nem tréfa?

Két nap mulva ismét a reggelinél találkozának. A gróf még álmos volt, mert alig szunnyadt egy pár órát. Reggel került haza a klubból.

– Apropos! Mondá a harmadik ásítás után. Azokat a váltókat, a miket ön a napokban helyettem kifizetett: most visszaváltom. Kérem, sziveskedjék előkeresni.

S azzal az inexpressibleje zsebébe nyúlva, kihúzott egy csomó összegyürt százast és ezrest s kezdett belőlük válogatni. A pénzcsomag közül egy-egy névjegy is hullott ki, a mire a név mellé irónnal valami szám volt felirva: «Jó 10000 forintig.» Ez is mind pénz.

Oszkár vállat vont: «Én megkináltam önt: ha nem tetszik, nem tehetek róla» s azzal nyugodtan szürcsölte tovább a theáját. Ezuttal Bokk szivart szítt hozzá…

Oszkár egész nap a traininggel volt elfoglalva: nem lehetett vele egyébről beszélni, mint lovakról és jockeykról.

A Derby-nap nagy izgalommal folyt le; a nagy állami dijért nyolcz paripa futott: mind korábbi versenyeken győztes kitünőségek s a nyolcz versenyző közül épen az lett az első, a melyre legkevésbé számítottak a «My Dream». -212- A favorit, a melynek diadalát biztosnak hitték, hátramaradt rossz harmadiknak. Óriási volt a sensatio!

A győztes paripa portraitját minden illustrált lap közölte, s nevével a legujabb hazai pezsgőt keresztelték el (ominosus szó!)

Azt pedig minden hirlap ujdonságai között lehetett olvasni, hogy ezen a Derby-napon az ismeretes «Captain Green» (tudvalevőleg gróf Y. Y. Oszkár) kétszázezer forintot nyert fogadásokban.

A grófnőnek el kellett hinnie, hogy ez igaz, mert Oszkár rögtön megvette a nyertes paripát, súlyos összegen: s a nejének azt mondta, hogy szeretne Bécsben egy palotát megvenni; csak azért, hogy a versenyparipái számára ott tarthasson istállót: a minek a tervezetét el is készítteté egy előkelő épitészszel.

– De édes Oszkár, monda a grófnő egy kedvező pillanatban, a midőn hozzá juthatott, hogy a férjével beszéljen: – édes Oszkár! Ha ön most kétszázezer forintot nyert a lóversenyen fogadásokban: nem történhetik-e meg, hogy egy másik lóversenyen épen annyit fog elveszteni: vagy talán kétszer annyit?

– Az megeshetik minden emberen. Itt van N. N. gróf, a kinek a leghiresebb istállója van Magyarországon. Paripái a legkitünőbbek. És mégis mindenütt megbukik velük.

– Hát úgy, hogy «csak» a saját jockeyit fizeti igen jól. De aki egészen tudja a leczkéjét, az a saját jockeyit is jól fizeti, de a versenytársaiét még jobban, mint a saját gazdájuk.

– Édesem! nem ért maga ehez. A hol lovakról van szó, ott minden meg van engedve. Szemesnek áll a világ.

– Jól van! nem moralizálok. Ráhagyom, hogy «lovar» és «lovag» nem egyértelmű szavak. Megengedem, hogy a hol «ló» a thema, ott a «mylordnak» ugyanaz a pátense van, a mi a czigány lócsiszárnak. Én csak a kérdés prózai oldalát érintem. Hátha valaki más az ön versenytársai közül is él ezzel a privilégiummal: s önnek a jockeyját vesztegeti meg?

– Hát persze hogy megteszi! Hogyne tenné? Legközelebb, mikor a budapesti gyepen fogok a mostani nyertesemmel futtatni: bizonyos vagyok felőle, hogy a jól ismert jockeymat tetőtül talpig megkenik. Csak hadd fizessék. Jól esik szegénynek. Két felesége van. Az egyiktől elvált, de azt is tartani kell neki. Én úgy teszek mintha semmit se sejtenék: bejegyzem a tárczámba a fogadásokat. Most már én teszek 2-őt 1 ellen. A futtatás napján aztán az én öreg lovászom hirtelen gyomorcsikarást fog kapni: nem ülhet maga a lóra. Nekem pedig tartalékban van egy másik jockeym, a kiről senkinek sincs sejtelme, s az fog futtatni a My Dreammel. – Hoha! – Tőlem nem lehet lopni.

Voltak azonban mások, a kik kevésbé voltak megnyugtathatók. A jockeyklubban valami kellemetlen rencontre volt Oszkárnak épen a legközelebbi versenyfuttatás miatt. Valaki nagyon fennhangon példálózott a nyereségének homályos eredetére.

Hát erre is van trompf. A párbaj. Azzal minden kellemetlen észrevételnek utját lehet vágni.

Egy reggel azt mondá Oszkár gróf a nejének, hogy ő neki sietve kell lerándulni Budapestre. Nagy szavazás lesz a főrendiházban. Veszélyben Izrael!

A másnapi lapokban aztán olvasá a grófnő, hogy a -214- budapesti régi lóversenytéren a délutáni órákban pisztolypárbaj folyt le Y. Y. Oszkár gróf és Q. X. idegen mágnás között: az utóbbinak a karja lett keresztül lőve: az elébbi sértetlen maradt. A párbaj oka összeszólalkozás.

Mikor ez a tudósítás a lapokban megjelent, már akkor Oszkár gróf otthon volt a szobájában. Az éjjeli vonattal tért vissza: s aztán mindjárt lefeküdt. A grófnő még aludt akkor.

Rögtön átrohant a férje szobájába: az olvasott lappal a kezében. Az alig engedte magát felébreszteni, olyan jól aludt. Budapesttől Marcheggig folyvást pezsgőzött a két secundánsával: még most is egészen mámoros volt. Csak igen nehezen ismert rá a feleségére s elébb sorba próbált neki mindenféle neveket adni, míg rájött az igazira.

Akkor meg sehogy sem találta bele magát abba a sentimentális hangulatba, a mibe a neje óhajtotta volna belevezetni.

Nem értette meg, hogy mi nagy öröm van azon, hogy ő neki se keze, se lába nem hiányzik? Meg hogy mit akar az asszony azzal, hogy most az ő arczát könnyeivel összeáztatja?

– Az égre! Ne szólj így! Én kétségbe vagyok esve. Igérd meg, hogy nem fogsz többször párbajt vívni.

– Az egyik kettő: te, meg a leányod. Ő is azt kivánta -215- tőlem, hogy először ne kártyázzam, ne fogadjak, másodszor, hogy ne párbajozzak. Még egy harmadik kivánsága is volt. Azért hagytam ottan. S most már te jösz ugyanezekkel a követelésekkel. Még megérem, hogy a harmadikra is rájösz.

– Nem bánom, verekedjél karddal, de ne pisztolylyal. Egy ostoba golyó: – és én egy üdvösséget veszítek el.

– Hiszen nem vívok én soha holmi koczapuskással, a ki vaktába lövöldöz s bivalyfővel belém téveszti a golyót: csak a kiről jól tudom, hogy kitünően lő pisztolylyal.

– Mert nehéz fejed van. Nem akarsz gondolkozni. Hagyj tovább aludnom s eredj a papagájaidhoz.

– Nem. Addig nem megyek el: a míg meg nem nyugtatsz. Mi az? Niebelungenhős vagy, a kin nem fog a fegyver? Csodakútba mártott tündéranyád?

– No hát ha olyan nagyon erőlteted a dolgot, hát megmagyarázom. Mikor nekem egy gentleman kezd alkalmatlanná válni: azon vagyok, hogy valamikép megsértsem, hogy aztán az híjon ki engem. A kihívást természetesen elfogadom, de akárhol történjék is az, kikötöm, hogy a párbajnak Magyarországon kell végbemenni. Másutt sok a titkos rendőrség: de nálunk még nincsenek mouchardok. Más országban a párbaj halálos kimenetel esetén szigorú büntetés alá esik: nálunk a törvény nem tartja a párbaj miatti elitéltetést megbecstelenítőnek s legtöbbször legmagasabb kegyelem útján el is lesz engedve. Ezért én a rencontret Budapestre határozom. Mint kihívottnak jogom van rá. Aztán más joga is van a kihívottnak. A párbajnál az ő pisztolyait kell használni. -216- Azokat nem ő maga, hanem a secundánsai veszik. Új pisztolyoknak kell lenni, a mikből még senki sem lőtt. Nekem pedig van Pesten egy puskamívesem, ahhoz utasítom a segédeimet. A puskamíves az én emberem. Meg van neki érte a maga haszna. Ő átadja az én secundánsaimnak azt a két pisztolyt, a mik egyenesen az én czéljaimra készültek. Mind a kettőnek az a sajátsága, hogy felfelé hord és balfelé. Mikor én lövök, én az ellenfelemnek a jobb könyöke alatt egy arasznyira czélzok, s akkor bizonyos vagyok róla, hogy a karját, vagy a mellét fogom eltalálni. Az pedig nekem egyenesen a homlokomnak irányozza a csövét, s annálfogva egy arasznyira lő el a fülem mellett. Ebből áll az egész boszorkányság. Már most megtudtad, a mit akartál. Mehetsz zongorázni.

– Az rettenetes, a mit te most beszéltél. Csak nem akarsz megfosztani attól, hogy becsüljelek?

– Én bizony nem emlékezem rá, hogy a pap arra esketett volna meg bennünket, hogy becsülni fogjuk egymást. Eredj porczellánt festeni.

Az utómámor hatása alatt kellett neki lenni: különben el nem képzelhető, hogy ilyen felfedezéseket tett volna a nejének.

Ámbátor – miért ne? A nejének? Hisz a feleség – az senki. A feleség nem lehet terhelő tanu. A feleség ismerheti minden hibánkat, gyarlóságunkat, bűnünket, azért a «világ» nem tud azokról semmit. Sőt ellenkezőleg! a feleség bűntárs. Az oltár előtt kötelezte rá magát. A ki tolvaj, annak a felesége tartozik orgazda lenni. Nála -217- a bűn = erény: ellátva a társadalmi egyezmény hitelesítő stampigliájával.

A grófnő feldult kedélylyel hagyta ott a férjét, a ki most már a másodszori mámorálomból épen nem volt felkölthető.

Egy ember, a ki erkölcsi értékben alatta áll a parasztfogó birbics-játszónak, a czigány lókupecznek, s a kirgiz utonállónak: csak hogy épen kilenczágu korona van a medvés czímere fölött. S a ki mind ebből még csak titkot sem csinál a felesége előtt; hisz a czigány felesége = czigányasszony! Mit szépítgesse előtte magát?

Az egész rémséges revelatioból csak egy ragadta meg a grófnő figyelmét. Hogy a leánya is ezeket követelte egykori jegyesétől. Hogy ne játszék nagyban szerencsejátékot és ne vívjon párbajt veszélyes kimenetellel. Ez még csak kettő! De mi lehetett az a harmadik! A mit félmámorában kiszalasztott a száján a férj? – Majd azt is megtudja később…

Oszkár a rendes időben, midőn az ebédtől fölkelt, akár volt vendége, akár nem, átment a nejével a társalgó szobába; ott kiszítt egy szivart, elmesélte a legujabb pletykákat, a miket előtte való nap a klubban hallott: aztán, hogy eljött a szinházba menetel ideje, befogatott, elkisérte a nejét az operába: ott megvárta az első felvonást. Addig csak jött valaki az ismerős urak közül, a ki a feleségét mulattassa: akkor búcsut vett, s azt mondta, hogy megy a klubba. Onnan aztán csak a hajnal vetette vissza. Kivételt csak azon esték képeztek, a melyeken az opera után ballet is következett. Akkor végig várta az előadást.

A choreograph művészet «Star»-ja volt akkoriban mademoiselle Florinde. (Franczia művésznő Leutomischlből: népszerű nevén «Kolatschen-Lizl.»)

Egy este a klubbnak egy habituéja látogatást tett a -218- grófnál, s miután azt nem találta otthon; az illedelmi vizitet folytatta a grófnőnél. Régi jó ismerős volt.

– A grófnő nagyon szigorú regulában tartja Oszkárt: mondá a jó barát. Van három hete, hogy nem láttuk a klubban: azt hiszi róla mindenki, hogy maidenspeechre készül a magyar lordok házában.

A grófnő el tudta titkolni meglepetését. Neki mindig a klubban hallott meséket szokta előadni másnap ebéd fölött. És ő maga ott sincs. – Akkor valahol másutt van.

– Nekem megigérte, hogy nem kártyázik többet. Mondá a helyett, hogy meglepetését elárulta volna.

– Hiszen, az igaz, hogy a kártya nagy betegség. De higyje el grófnő, hogy néha a gyógyszer rosszabb a betegségnél.

A grófnőnek nem lett nehéz bizonyosságot szerezni magának a valódi tényállás felől.

Oszkár nagyon is vigyázatlanul vitte a dolgát. A felesége megtudta, hogy az egész időt, a mit máskor a klubban szokott hasznosan értékesíteni, hetek óta következetesen a primadonna boudoirjában vesztegeti el.

– Ahán! Jön a numero három. Dörmögé Oszkár s engedte üttetni a plastront.

– Elég arra, hogy engem halálra sértsen. Ön nekem azt hazudja, hogy a klubba megy kártyázni.

– Kivételes állása minden esetre. Önök előkelő hölgyek azt képzelik, hogy egy művésznő termeiben nem is lehet mást, mint orgiákat rendezni. Rossz regényekből szedik az ismereteiket. Megnézik a «Kameliás hölgyet,» a «Márvány hölgyeket,» s aztán azt hiszik, hogy a mi a szinpadon szabad, az a zárt ajtók mögött is lehet. Hisz nem vagyok én egyedül Florindánál. Se az első nem vagyok, a ki érkezik, se az utolsó, a ki a többiek után ott marad. Ott egy illustre társaság van együtt. A szellemi életi világa. Müvészek, költők, celebritások. Ott egy kétértelmü szót nem lehet hallani. Annál kevésbbé lehet valami szerelmi cselszövénynek kezdődni. Florinda egy szikrázó genie, a kinél elfelejti az ember azt, hogy nő.

– Édes Oszkár. Ön nem veszi észre, hogy védekezés közben milyen mérges sebeket üt rajtam. Ha nyiltan, brutalisan bevallaná, hogy «hát mi bajod vele: én szépnek találom s gyönyörködöm benne, a hogy férfinak lehet: én szeretem a halat, tehát megeszem.» Akkor meglehet, hogy én dúlnék-fúlnék, porczellánokat törnék, asszonyi mérgemben; de végre is azt gondolnám, hogy fiatal férjem van: heves a vére: nagy betyár! Még titokban büszke is volnék rá. De mikor azt mondod, hogy «oh engem semmi földi szenvedély nem csábit e nőhöz: én csak a szellem, a genie gyönyöreit keresem nála, a miket te együgyü, ostoba, unalmas feleség nem tudsz nekem nyujtani.» Ez engem összetör. Nem kiabálok: nem csinálok jeleneteket; de megemészt a szégyen, az undor, a keserüség. Mondd ki őszintén, hogy használod azt a nőt, mint szeretődet: s én nem kérdezősködöm utána többet.

– Akkor hát gyáva vagy, a ki nem mer követelni, vagy pedig éhenkórász, a ki nem tud egy pohos bankárt túlliczitálni; hanem lesi a maradékot, mit az a tanyérján ott hágy! -220-

Még erre a kegyetlen «touche»-ra sem volt hajlandó Oszkár felemelni a fleurettet, akár paradera, akár ripostra.

– Azt önnek kell legjobban tudni: súgá vissza. – S az övé maradt az utolsó szó. Mindig nagy baj egy férjre nézve, ha az utolsó szót magának tartotta.

Az öltöző szobájából elveszett egy karperecze, a mit este, szinházból hazajövet tett le a kandalló párkányára. A férje kisérte haza.

A karperecz értékére nézve is nagybecsü volt: a rosettet rajta tizenkét nagy brilliant képezte; de legnagyobb értékét a befoglalt nagy igazgyöngy adta meg, melynek közepébe ritka természetjátékul egy fekete kereszt volt benőve. Magát a gyöngyöt a grófnő nagyatyja kapta a pápától ajándékba, mikor II. József császár idejében Bécs falai közt hosszasan időzött ő szentsége.

Pedig oda senkinek bejárása nem volt. Tolvaj nem juthatott be a palotába; mert ott a grófnő és férje egyedül laktak: s a zárt kapun minden embert a portás eresztett be és ki. A gróf kénytelen volt azt esetet a rendőrségnél bejelenteni, a beküldött rendbőrbiztos vallatóra vette a házi cselédséget. Azok mind egyenkint tisztázni tudták magukat. A komornyiknak épen szabad napja volt: nem is hált a palotában. Egyedül a komornára hárulhatott a gyanu. Az sirt, esküdött, a haját tépte; mezítelenre vetkőzött, mint egy őrült: annál rosszabb! Elvitték vizsgálati fogságba.

Közbejött aztán valami nagy országos örömünnep. Bécs városa ez alkalomra fényes bált adott.

Az efféle jubilaris ünnepélyes báloknál egy nagy baj van. Nem lehet a meghivott vendégeket kategoriánkint termekre szétcsoportosítani. Hogy például az egyik -221- teremben foglalna helyet a magas aristokratia, a felsőbb tisztikar és az előkelő hivatalos nép, salonképes hölgyeivel. A másikban aztán a bourgeoisie: a gazdag gyárosok kereskedők, szabómesterek és mózeshitüek. A harmadikban a minden világrészbül összecsődült idegenek, lengyelek, japánok, török, magyarok. A negyedikben végre a művészek, művésznők, tánczosnők, énekesnők muzsikusok, piktorok, poeták, ujságirók: egy szóval a «bohéme.» No hát ez a század negyedik fertályában már lehetetlen. Azért megtörténik, hogy a zsúfolásig tömött fényes teremben egymással karambolázik az igazi török basa meg a trafiktürke, a minisztert megszólítja a reporter, s a ballettánczosnő uszálya végigseper a herczegasszony schleppjén. Senki sem marad egy helyben: minden nyüzsög, mint a feldúlt hangyaboly: egyik látni, másik láttatni akar. – Szabad a vásár! Mindenki «passiv» helyzetbe jutott: «activ» állapotja csak annak a fürgencz emberkének van, a ki testétől elálló frakkban, ferdére csúszott kravátlival, semmi érdemrenddel a gomblyukában, hanem jegyzőkönyvecskével a kezében furakodik a legsűrűbb tömegen keresztül, nem törődve vele, hogy kinek a schleppjét, kinek a sarkantyúját tapossa le; hanem jegyezve szorgalmasan a jelenlevő celebritások neveit, toilettjeit, kiejtett szavait, szellemes aperçuit a «reggeli lap» számára.

Ebben a nagy tohuvabohuban egyszerre csak szembetalálkozott X. X. grófnő Florinda kisasszonynyal.

Még ez az ismerős mosoly nem lett volna olyan halálos méreg. Hanem ugyanakkor X. X. grófnő meglátta Florinda kézcsuklóján az elveszett karpereczet. Nem lehetett csalódás. Ilyen gyöngy, azzal a természetes kereszttel a közepén, nincs több a világon.

«X. X. grófnő: egyike a legelőkelőbb translajthániai mágnásnőknek hirtelen rosszul lett és elájult. A mentőtársaság rögtön alkalmazott segélyének daczára sem jött magához, palotájába kellett őt szállítani.»

Másnap délben a komornyik, midőn Oszkár grófot öltöztetni bejött, egy levelkét csúsztatott a kezébe.

Elébb végezte a fürdését: azután behozatta a csokoládéját, s végig futott szivarozás közben a reggeli lapok báli tudósításain.

Rittig! Mindegyikben benne volt a grófnő elájulása. De annyi tapintat és discretio mégis volt mindegyikben, hogy Florinda nevét nem említék ugyanabban a sorban, hanem külön kikezdésben.

Már erre aztán mégis kiváncsi volt megtudni a történetnek a folytatását s felbontá a billet doux-t.

«– Uram. Ha holnap reggelig az elveszett karpereczem itthon nem lesz, s az igazságtalanul bezáratott cselédem szabadon nem lesz bocsátva – akkor válunk.»

Unalmában villásreggelizik az ember. Azt a vasuti vendéglőben is el lehet végezni.

Négy órakor már a rezervált félcoupéeban nyujtózkodott s meghagyta a kalauznak, hogy Budapestig fel ne költsék.

A grófnőt nem tartotta szükségesnek incommodálni -223- annak a bejelentésével, hogy hová utazik. Hisz az is bizonyosan kiváncsi lesz a mai lapokat elolvasni. No hát azokban – mindjárt a báli tudósítás alatt rá fog bukkanni a «Sport» rovatra, abból részletesen megtudhatja, hogy holnap és a rákövetkező három napon mennek végbe a budapesti lóversenyek, s azokon a «My Dream» a nagy államdijért fog versenyezni. A többit combinálhatja a maga eszétől.

Ha tetszik neki: utána jöhet. Azt is tudhatja, hogy Oszkár mindig az Angol királynő vendéglőbe szokott szállni. Nincs közöttük semmi titok.

A grófnő, a mint értesült a férje elutazásáról, tudta, hogy mi a legelső kötelessége. Elment személyesen a vizsgáló biróhoz: kinyilatkoztatá, hogy az elveszettnek hitt karperecz megkerült, s kérte a letartóztatott komorna szabadon bocsátását. Ez rögtön meg is történt.

A méltatlanul gyanusított leányt aztán gazdagon megajándékozá, adott neki kitünő bizonyítványt s elbocsátá a szolgálatból.

A budapesti lóversenyekre pedig nem rándult le. Nem volt több kedve az istenek nektárjából inni, a mióta megtudta, hogy hogyan szüretelik?

XXXI. FEJEZET.
A FIZETŐ NAP.

Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.

A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna, okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés. -224-

Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy szeretetből, vagy kiengesztelésből.

– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog történt. Megbukott a My Dream.

– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön jockeyját vesztegette meg más.

– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt. Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt, megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.

A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten? -225-

– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de roppant sokat vesztettem a fogadásokon.

– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt fedezni?

– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett függ.

– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?

– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?

– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában meg nem jelenhetek.

– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész, csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar -226- főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja, hogy az itthoni kannibálok egyék meg?

– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?

– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én viszem.

– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön adósává tenni, vagy nem?

– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, – az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom: adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek leszünk falura visszavonulni.

– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.

– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet, kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas szegény -227- lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?

E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva a neje felé.

Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy fényes arany zöld légy.

– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek a gardéniának!…

Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes vetélytársné!

Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz, jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik. -228-

Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s akkor a késlekedőt kigolyózzák.

Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással, hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg rögtön a fogadáson nyert összeget.

E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt készülve az ostromra.

Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel vegyest.

A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.

Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a lakosztályán kívül mutatni magát.

A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.

Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt volna.

Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!

A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető. -229-

A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a grófnak levele?

Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár (Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.

Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.

– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.

Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.

– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a budapesti lóversenyek után?

A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.

Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét. Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot álmodának – –

XXXII. FEJEZET.
A BUVÁROK.

Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.

Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek résztvevők.

A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt megmenthette volna, de elmulasztá.

Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána pótolhassa.

Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi, azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.

És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.

Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton. -231-

Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy gyermekei játszanak lawn tennist.

Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.

Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.

A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három hete.

Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.

– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek be.

Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy lábával fel ne köszöntse.

– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát megveregette.

A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy «te is az!»

E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy zsandár volt, teljes fegyverzetben.

Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:

– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek egyedül járni.

– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.

– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap mindenki azt -233- mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.

– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett, semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam, nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános örököséül.

Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a rejtély titkára?

A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.

– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől, indulattól fuladozva.

– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon, de azon csak egy keresztnév volt.

Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.

Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.

– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem a leányomnak.

– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet. Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat visszahozza.

A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az rettenetes búcsút vesz az anyjától.

– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel. Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne takarjon. Legyen ön segítségemre!

– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.

… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni kell.

És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet keresztül vigye. – Miről volt szó?

Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.

Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között. Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.

Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet» bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az «alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.

Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot. Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a klinikán.

Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból verődött össze. -236-

A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is vasúton, hanem «gyors parasztokkal».

Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta ki.

Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon hasonlított egy hegedűművészhez.

A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.

XXXIII. FEJEZET.
REZNEK ÚR.

Reznek úr volt a fővárosi alvilág lakóinak a réme. A legügyesebb kutató rendőr.

Már egyszer találkoztunk vele. Ama hófúvásos éjszakán, a mikor a ruttkai vonat elkésve érkezett meg a «losonczi» pályafőhöz.

Hogy akkor a jelezett grófkisasszonyt elszalasztá, az nem az ő hibája, hanem a Paczal János konstáblernek az érdeme.

A detektivnek a kezében volt a téves személyleirás, a mit a kiindulási állomásról megküldtek a budapesti rendőrségnek, de az épen nem illett rá a vonattal érkezett egyetlen fiatal fehércselédre. Azért azt mégis figyelmébe vette volna a detektiv, ha véletlenül a váltóőr pártul nem fogja. Ha az a leány egyedül megy ki a pályaházból, akkor a konstábler intésére a detektiv mindenütt a nyomában marad. Így azonban a kantinból visszatérő detektiv, a ki a napszámosokat kérdezte ki, azt a tudósítást vette az őrt álló konstáblertől, hogy «megkerült a Kapor Ádámék elveszettnek hitt szobalakó mamzellje». S ezzel az egész szimat el lett vesztve. -237-

S minthogy a koldusok szövetsége még erősebb és szervezettebb, mint a szent Hermandad szolgáié, a személycserét, a kik sejtették, tudták, azok sem árulták el soha. Hiszen nem volt bűnös, a kit rejtegettek. A saját nyomorúságuknak enyhítője volt az a tudat, hogy ezt szívesen osztja meg velük valaki, a ki, ha akarná, palotában lakhatnék, a ki maga is szenved – és nem mondja senkinek.

Jutalom eddig is volt kitűzve, ezerekbe menő az eltünt grófleány feltalálójának, de arról csak a rendőrségi közegek tudtak, hírlapokban nem lehetett azt kikürtölni. Képtelenség volt feltenni egy rendőrről, hogy az, ha valami gyanút talál, mely nyomra vezet, azt fel ne használja, a szép dijazás reményében, kivált miután a feljelentettnek ezáltal nem kárt, de hasznot tehet. De hát azt már láttuk, hogy Paczal János nem volt rendőrnek való ember.

Hát bizony ő sem született annak. Nem is készült erre a derék pályára. A «detektivséget» nem tanítják se az egyetemen, se a polytechnikumon.

Reznek úr valamikor épen azon az úton járt, a melyen Oszkár gróf. Csakhogy ő, mikor a nagy árok keresztül állt az útjában, nem ugrott bele a nyakát kitörni, hanem szépen leszállt abba s folytatta tovább a sétáját az árok fenekén.

Neki is voltak egykor négyesfogatai, a mikkel nagy ostorpattogtatva vágtatott végig az utczán; ő is udvarolt a világszép hölgyeknek, ő alatta is futott a versenyparipa a steple chasen: vele is kaczérkodtak a «négy dámák» a fáraó-banknál, párbajairól beszélnek az arczán látható vágások rúnái. Mikor egyszer aztán kiszaladt a föld a lába alól, (a föld forog!) s ő úgy maradt a világon, mint a kit a hajótörés után kidobott a tenger, hát akkor nem lőtte főbe magát, hanem beállt a rendőrséghez detektivnek.

Úri mulatságból keresztül-kasul kitanulta mindazt az életet a fővárosban, a mi a vonalon alól van. Titkos játékbarlangokkal, tolvajtársaságokkal, lélekvásárlókkal, anarchistákkal, a lebujok orgiával alapos ismeretségei voltak. És a mellett a salonok chronique scandaleusét is könyvnélkül tudta. A tolvaj jargont csak olyan jól ismerte, mint a clubbok repülő-szavait. Uzsorásokat, zálogüzleteket, orgazdákat fel tudott találni, s a névtelen istenasszonyoknak (névtelenségük daczára) egész természetrajzát volt képes megirni.

Miért ne vette volna hasznát ennyi szép tudománynak, mikor minden kötél elszakadt?

S ennyi szükséges ismeret mellé még egyéb kiváló tulajdonokkal is rendelkezett Reznek úr.

Személyes bátorsága a csodával volt határos. Egyedül be mert törni olyan rejtett bűnbarlangokba, a hol a késdöfést könnyen osztogatják, s testi erejével imponált a gonosztevőknek. Győzte a spirituozumokat, soha senki le nem tudta itatni. A nőcsábítástól sem tartózkodott, ha valami titkot kellett ez által kicsalni. Arczát, alakját úgy el tudta változtatni, hogy a társaság, a mely közé keveredett, hozzátartozónak vette; a nyelvükön is értett, s meglepően tudott utánozni minden tájkifejezést, s a mellett minden előkelő európai nyelven beszélt folyékonyan.

És azonkívül azzal az adománynyal birt, hogy a kit egyszer meglátott, annak az arczára évek mulva is vissza tudott emlékezni. Tízezer nevet tartott a fejében.

A hajsza egész komolyan indult meg. A grófnő idegei bámulatos módon kibirták azt a kalandozást az alvilágban.

Néha talált egy olyan alakot, a mely hasonlított azéhoz, -239- a kit keres. Ijedség és öröm szállta meg egyszerre az idegeit. Azt megfogta, odavonta az ölébe, letörölgette az arczáról az ámító festéket, vallatóra fogta, aztán megint egy visszás keveréke az érzéseknek váltotta föl az előbbit: ismét a bánat, hogy «ez nem az», és az öröm, hogy «még sem ez az».

Egész csapatvizsgáját tartotta a kisérteteknek. Körülvették a nevető, tánczoló koboldok. Feltünt néha a bacchikus jelenetek között egy-egy madonna arcz is. Bukott angyal. Egy ilyennek a láttára még jobban megerősödött az a hite, hogy az ő leánya is ebben a világban lehet.

– Grófnő, mi hamis nyomon járunk. Ebben az athmosphærában mi nem fogjuk feltalálni azt, a kit keresünk.

– Épen azért nem igaz. Én furfangosságom daczára ráhagytam magamat szedetni. Hisz a ki szökni akar, nem mondja meg a valódi helyet, a hová menekül. Ez a levél csak arra való, hogy elámítsa az üldözőket.

– Én azt gondolom, hogy a grófnő leánya, ha esett, nem lefelé, hanem felfelé esett.

– Nekem van egy sejtelmem. Azon a napon, a melyen az itteni rendőrséghez a grófnő távirata megérkezett az eltünt grófkisasszony felől, az elkésett vonaton csak egy fiatal leány érkezett, a többi utasok elmaradtak a hófuvat miatt egy közbeeső állomáson. Annak az egyetlen fiatal leánynak személyleirása semmiben sem hasonlított a grófnő által megküldötthöz. A leány hozzátartozni látszott ahhoz a tojásszedő kofához, a kivel egy kocsiban ült, annak a kosarait segített czepelni, s a míg az a pénzügyőrség -240- szobájába ment, annak a kosarait őrizve maradt hátra s leült egy padra. Én nem láttam őt eltávozni, de az a konstábler, a ki mellém volt adva, beszélt is vele s úgy emlékezem, hogy meg is mondta nekem, hogy az a leány hova fog szállni? Ez volt a 116-ik számú konstábler a VI-ik kompaniából; a neve: emlékezem már rá: Paczal János.

– Csakhogy azzal egy nagy baj van. Ez a rendőr, épen e napokban, egy veszedelmes internationalis tolvaj elfogása közben, a mikor bátor önfeláldozással teljesíté kötelességét, olyan súlyos sebeket kapott, hogy most a veres kereszt kórházában fekszik, élet-halál között. Ha felgyógyul, bizonyosan megkapja az ezüst érdemkeresztet. De bizony meglehet, hogy csak fakereszt jut neki.

A grófnő, férfi öltözetét megtartva, kocsizott át Budára, a detektiv kiséretében.

Ott a felügyelő-orvos nem akarta őket a beteghez beereszteni. Annak a sebláza egyre tart, beszélnie pedig épen nem szabad.

A detektiv felvilágosító szavaira azonban beereszték a grófnőt a megsebesülthöz.

Paczal János extasisban ragyogó, merőn felnyitott szemekkel feküdt a kórágyon; arcza láztól veres, homlokán veritékgyöngyök, száraz ajkai félig felnyitva, valamit beszélni látszottak, de hogy mit? azt nem lehetett megérteni.

Az ápoló irgalmas néne azt monda, hogy a lázroham már éjfél óta tart s ha meg nem fordul, akkor vége van a betegnek. Folyvást deliriumban van.

A sebesült nyitott szája mosolyogni kezdett; szemeire félig lezáródtak a veresre gyuladt szemhéjak, eszmélni látszott.

A grófnő maga sietett oda hozzá a pohárral, s egyik kezével a beteg fejét gyöngéden fölemelve, a másikkal odatartá száraz ajkaihoz a mandulatejes poharat.

Az ápolónő mondá, hogy már hét nap óta egyedüli tápláléka a mandulatej és tiszta húslé.

A grófnő azalatt a míg így föléje volt hajolva, ezt sugta lopva a fülébe: «Amelie»???

A beteg arcza egyszerre elkomorult. Homlokát összeránczolta, szemei lezárultak, ajka becsukodott. Olyan lett, mint egy halott.

Csak az összevont szemöldök tanusíták, hogy él. A halott arczán nincsen harag.

A grófnő pénzt hagyott hátra a kórházfelügyelőnél, arra a czélra, hogy ha a sebesült felocsudik, minden kivánsága teljesítve legyen, a mit ugyan az ő nagylelkűsége nélkül is megtesznek vala.

Mikor a veres kereszt kórházából kijöttek, azt mondá a detektiv a grófnőnek.

– Most megint jutott valami eszembe. Azon az említett éjszakán nekem ugyanez a konstábler azt az értesítést adta, hogy az ott alkalmazott vasúti váltóőrnek a lakásán albérletben levő mamzell megkerült. Előtte való napokban fel lett jelentve, hogy ugyanez a mamzell eltűnt és nem jött vissza a szállására. Tudom jól, hogy mindenfelé kerestük. A konstábler értesítése szerint ama vonattal érkezett leány lett volna az eltünt varrónő. De hátha az volt, a kit épen mi keresünk.

– Most már annak a lakására is emlékezem. A Stácizó-utcza szegletén van egy ócska hajdani fogadó, egy roskadozó ház, a «Zöld paradicsom»-hoz czímezve.

S ha nincs is már ott; de a nagyszámú lakók közül csak akad egy, a ki jó szóért, jobb pénzért, elmondja, hogy milyen volt az arcza, az alakja a tudakolt leánynak? talán azt is megmondják, hogy hová költözött, ha ott nincs. S ha nem mondják is; már azután a rendőrség kitudja sütni, csak egyszer a helyes személyleirás legyen a kezében.

A grófnő és a detektiv a legvérmesebb reménynyel hajtattak vissza Pestre, egész a Stáczió-utcza végéig.

Forró nyári nap volt. Azoknak a földszinti házikóknak, a mik a külső Stáczió-utczát alkotják, minden ablaka nyitva volt. Szellőztettek, poroltak mindenfelé. A vánkosok az ablakokba voltak kirakva. A vasrácsok mögül virágzó muskátlik kandikáltak elő; szorgalmas gazdasszonyok az ablakokat mosták, törülgették. Csak a «Zöld paradicsom» ablakai voltak végig mind bezárva.

A mint a ház előtt megállt a bérkocsi, a detektiv kiszállt, s odament a kapuajtóhoz. Az be van zárva. Csöngetni akart; a csöngetyühuzó le volt szakítva. Dörömbölni kezdett a kapun. Senki sem jött elő azt kinyitni. Sorra járta az ablakokat, azok tele voltak sárpettyekkel, a hogy a szenes szekerek a tavaszi latyakkal tele fecskendték. Alig lehetett rajtuk belátni. Valahol egy tábla be volt törve, azon be lehetett nézni. Csak a vedlett falak látszottak. Valami dohos bűz jött ki a nyiláson. A kapu fölött lóggó hajdani korcsmaczímeren csak a rézrozsda tartotta még a zöld színt, a többi lekopott róla. A pecsenyesütőné utczai ajtaja keresztbe tett deszkával volt beszegezve. -243-

A szomszédban építettek egy új házat, átellenben meg egy régit bontottak le. Ott az ójtott mész gőze, itt a mészpor segített kellemessé tenni a levegőt.

A detektiv kérdezősködésére előállt végre valami pallérféle uraság, a ki megadta a felvilágosítást.

A «Zöld paradicsom»-ot a városi hatóság, mint egészségtelen hagymázfészket két hó előtt bezáratta, a lakosokat kiszállásolták belőle. Azokat, ki tudja, merre fújta szerteszéjjel a szél. Szegény ember volt valamennyi, a kinek «hátán a háza, kebelében a kenyere».

Senki sem volt, a ki a «Zöld paradicsom» krónikáiról hirt tudott volna mondani.

XXXIV. FEJEZET.
A «BURG-GENDARME»-NÁL.

Bár azokba holmi rendes kompactioju ember belehalt volna, de hát ehhez «hozzá volt varrva a lélek», a hogy mondani szoktuk.

Soha e világi életében olyan fejedelmi dolga nem volt, mint a veres keresztben.

Midőn már annyira magához tért, hogy szabad volt neki az ételből «csipegetni», azt sem tudták, mivel keressék a kedvét?

Ha vadpecsenyét engedett meg a doktor, hoztak neki fáczánt, meg császár-madarat. A drága befőttek, franczia kompótok soha el nem fogytak nála. Spárgával hizlalták, a mi ebben az évadban már ritkaság, s mindennap articsókát hoztak neki, de már abból nem kért. Inni pedig nem kapott mást, mint tokaji aszubort.

– Hallod-e Kristóf barátom! mondá egy napon Paczal János az ő kedves pajtásának a Reznek detektivnek, a ki mindennap meglátogatta őt a veres keresztnél. Alig várom -244- már, hogy kiszabaduljak ebből a nagy uraságból. Unom már a sok fáczánt, meg békát. S mikor a tokaji bort látom, olyan mintha orvosságos üveget nyitnának fel előttem. Csak már egyszer annyira segítene az úr Jézus, hogy egy kis jó libapecsenyével ülhetnék szemközt, hozzá tepertyüs öntöttsalátával! Mindjárt ember lenne belőlem: azt tudom.

– No csak még egy pár napig türtőztesd magad, János pajtás. Akkor lesz libapecsenye a «Burg-gendarme»-nál.

A «Burg-gendarme» egy nagyon széles körben jól ismert korcsma ős Budavárában.

Vendéglőse valamikor udvari csendőr volt, a míg, kapta magát, felcsapott korcsmárosnak: átruházva a rangját a vendéglőjére.

Derék, délczeg alak maga a korcsmáros; maga szolgál fel a vendégeknek, két szép leányával, a felesége pedig maga süt-főz.

Látogatják a korcsmáját jómódú polgárok, szinészek, művészek, miniszteri hivatalnokok. Némely estén egész hosszú asztalt ülnek végig csupa királyi táblabirák. És a mellett tisztességes munkások, kézművesek is lakmároznak ugyanazon étteremben.

Parancsolgatni, megrendelni nem szokás a «Burg-gendarme»-nál, nem is illik; de nem is vezetne semmi czélhoz.

A ki jön, helyet foglal a hol talál, kiabálni nem szükség, úgy is meglátják, hogy ott van; s ha a poharat csengeti a késfokkal, legfeljebb azt mondják neki, hogy el ne törje, mert öt krajczár az ára.

Válogatni sem lehet az étlapban, mert mindennap csak egyféle étel van, hanem az aztán fölséges. Egyik nap malaczpecsenye káposztasalátával, másik nap gulyáshús csipedettel, harmadikon paprikás halászlé turós galuskával; negyediken libapecsenye öntöttsalátával és így tovább. Az egész heti menu ki van irva krétával kívül az ajtóra. Mindennap tudhatja az ember, hogy mit kap, s -245- hogy holnap mit várhat. Az ára is meg van szabva, hogy hány krajczár kerek számban? (Igen olcsó.) Bor is csak egyféle van. Budai veres. Abból mindenkinek jár egy literrel. Ha sok, ott hagyja. Az is olcsóbb, mint másutt; de legalább tiszta igazi bor.

Ide invitálta meg Reznek úr a barátját, Paczal János konstáblert az első napon, a mikor a kórházból kibocsátották. Az a nap vasárnap volt, a libapecsenye és tepertyüs öntöttsalátának a napja.

Ezen a napon tűzték fel a konstábler mellére a jól megszolgált ezüst érdemkeresztet megfelelő ünnepélyességgel.

Este tíz órakor érkezett meg a «Burg-gendarme»-hoz Reznek úr Paczal Jánossal, mikor már a többi vendégek elmentek. Ezek mind tiszteséges úri emberek, a kik tíz óra ütéskor kihörpentik az utolsó poharat s mennek haza.

A detektivnek, meg a konstáblernek pedig akkor van a vacsoráló ideje, a mikor tudniillik nem hivatalból, hanem csak a maga kontentumára vacsorál. Mert ha korábban telepedik le két ilyen vendég valami népszerű korcsmában, akkor egyszerre vége van a hangos diskurálásnak. Egyik vendég a másiknak súg: «Ott ül egy detektiv! meg egy konstábler! Valakit keresnek!» Azután minden ember gyanakodva néz a szomszédjára: «Nem te vagy az?» vagy pedig magába száll s elgondolkodik rajta, «vajjon nem engem akarnak elcsipni?» S lassan elpárolognak, a mi nem kedves dolog a korcsmárosra nézve.

Azért ez a két alak csak akkor szivesen látott vendég, a mikor már üres a csárda. Akkor aztán meg is törlik a széket előttük a házi kisasszonyok.

Minden megsürgetés nélkül ott áll előttük azonnal a pirosra sült, ropogós bőrű fáintos libapecsenye; a párolgó öntöttsalátával, melyet kettőbe vágott lágykemény tojások s koczkára aprított tepertyük tesznek kinálatossá.

Hozzá látnak komoly emberek étvágyával. Okos ember nem áll szónak addig, a míg meg nem vetette az ágyát a beszédnek s el nem egyengette az útját egy-két pohár -246- borral. A libapecsenyénél ez még inkább ajánlva van; mert azzal nem elég jóllakni, hanem még a csontocskákat is egyenkint le kell faragcsálni és megrágogatni; s utoljára a jó barna «szaft»-ot a tál fenekén villára szúrt kenyérdarabkákkal kimártogatni. Hogy tiszta munka legyen.

– Hát hogy ízlett a budai libapecsenye, a veres kereszti úri koszt után, János?

– Hidd el Kristóf, hogy egészen beleuntam már, egyik nap fogolypecsenye, másik nap fáczán, mindennap kompótok. Aztán olyan borok, a miket piskótával kell mártogatni. Alig várom már, hogy egy kis jó fokhagymás pecsenyéhez jussak, uborkasalátával.

– No még azt egy hétig nem szabad enned. «Non datur saltus in natura». Nem szabad ugrálni a természetben. Ma csak érd be a libapecsenyével.

– Ez is fölséges volt! «Burg-gendarme» úr! Megmutathatja a feleségének a tálat: nem maradt rajt egyéb, csak a csontok. No ezzel a pohárral a derék házi asszony egészségére.

Erre aztán maga a vendéglős is, a «Burg-gendarme» koczintott a vendégeivel.

– No ezzel a pohárral meg annak a derék asszonyságnak az egészségére, a ki az én barátomat Jánost, a nagy betegsége alatt oly hűségesen ápolta.

– Nem az apácza egészségére, az egészséges, ha mi nem iszunk is érte. A grófnééra!

– Hát a sok fáczánpecsenye, befőtt, tokaji bor és piskóta mind a grófnétól jött.

– S vajjon mit követtem én el ebben az életben, hogy egy ilyen méltóságos úrhölgy gyöngéd gondoskodására érdemes legyek?

– Hát tudod: az a szegény grófné, azért, hogy olyan gazdag, mégis nagyon szegény. Rövid idő alatt elvesztette két legnagyobb kincsét: a leányát, meg a férjét.

– Tudom: hiszen együtt lestük a leányát veled a losonczi pályafőnél. A férjét is jól ismertem. Kétszer tartóztattam le a phaëtonját kis gyerekek elgázolása miatt. Egyszer meg kiugrott előlem az ablakon, mikor a titkos roulette-bankot lefoglaltuk. Jó ismerősök voltunk.

– De a szegény grófnőt mégis nagyon sajnálni lehet a szerencsétlenségei miatt.

– Maga volt az oka. Hagyta volna a férjét a leányának, akkor most meg volna mind a kettő.

– No de az egyiket már nem lehet feltámasztani. Hanem a másik még meg volna menthető.

– Abban járunk már két hét óta. A grófnő is férfi ruhában. Egyik spelunkáról a másikra. Olyan helyeken, a hol az ember egyik kezét mindig a zsebében tartja a revolver markolatán.

– Hát spelunkákban keresitek a grófkisasszonyt? kérdé János különös tekintetet vetve a barátjára.

A detektiv ebből a tekintetből azt vette ki, hogy a pajtása tud valamit. – Odanyujtá neki a felnyitott szivartárczáját. -248-

Azzal kivette a kurtaszárú tajtékpipáját, megtömte a szűzdohánynyal, s az egy szál faggyúgyertyánál rágyujtott szipakolva.

– Hát te azt hiszed, hogy rossz nyomon járunk. Nem a spelunkákban kellene keresnünk a grófkisasszonyt?

A Jánosnak nagyon nehezen akart meggyulladni a pipája: erősen kellett befelé szívnia a gyertyalángot. Azután meg egy hatalmas füstfelhőt bocsátott ki a szájából, a mivel homályba burkolta az arczát.

– Nem hiszek én semmit. Soha sem voltam én úri társaságban. Te jobban ismered őket. Te tudhatod, hogy szoktak-e a konteszek a «markotányos pinczébe» járni?

– Magam is úgy tudom, hogy nem szoktak. De az eltünt leány azzal fenyegette az anyját.

– Hát én a magam együgyü eszével azt itélem, hogy ha az elszökött grófleány ezzel a fenyegetésével azt akarta volna elérni, hogy az úri család dicsőséges nevét elhomályosítsa: hát akkor ezt nem tette volna titokban; hanem előre hirdették volna öles falragaszokban a «kék macska» dicső firmája alatt, hogy az éjjel 11 és ½ órakor pontban X. X. gróf kisasszony fog föllépni, mint románcz énekesnő, igazi gyémántokkal rakott topánkákban; s hozták volna a képmását, teljes ornátusában a ruhák hiányosságának. Csinált volna botrányt, spektakulumot, hogy beszéltessen magáról az ujságokban. Kitiltatta volna magát a fővárosból per schub. Ez lett volna boszuállás! – De ugyan minek állna ilyenformán boszút az az elkeseredett kontesz – titokban?

– Tökéletes igazad van János! Mindig mondtam én, hogy nagyon okos ember az én Paczal János czimborám. Hát mit gondolsz, mely úton kellene keresni azt a grófkisasszonyt?

– Az már nem az én mesterségem. Én detektiv nem vagyok. Ahoz való eszem nincsen. -249-

– Dehogy nincsen. Hiszen a hogy a stradivariussal lépre kerítetted a hírhedett tolvajt: az egy phoenomenalis májszterstukk volt.

– Hát vak tyúk is talál szemet. De igazában konstáblernek sem vagyok én jó. Érzem én azt magam. Könnyen rászedhetnek. Nem tudok eléggé gyanakodni; nem tudok eléggé kemény szívű lenni. Megsajnálom az embert, a kit üldöznöm kellene. Le is teszem ezt a hivatalt. Már néztem valami polgári állás után, a mi inkább nekem való. Nem azért teszem le ezt az egyenruhát, mert ez a nagy közönségnek a legjobban kicsúfolt madárijesztője; nem azért, hogy ebben annyiszor megdobáltak, hol kővel, hol sárral; nem is ezekért a befoltozott lyukakért, a miket a kés döfések ejtettek rajta; hanem azért, mert magam is átlátom, hogy nem vagyok abból a fából faragva, a miből egy rendőrnek kell lenni. Ostoba vagyok hozzá. Hát csak azért.

– Hej János pajtás! János pajtás! Mondok én neked valamit. De egyszerre megszabadulhatnál a libériádtól: de még engemet is úrrá tehetnél magaddal együtt. Tartsd ide a füledet.

– Fél milliót? Csak nem akarsz tán posztkiszlit rabolni velem egy kompániában?

– Nem. Egész tisztességes, törvényes úton jutnánk hozzá. X. X. Katalin grófnő ennyi jutalmat tüzött ki annak, a ki az elveszett leányát feltalálja. Te! Egy félmillió! Megosztoznánk rajta. Neked adnék belőle kétszázezer forintot.

– Hát aztán mit csinálnék én azzal a sok pénzzel? Én már megszerettem a szegénységet.

– Nem igaz az pajtás. Nem szokja azt meg az ember -250- soha. Én is azt mondom, hogy jól van így, a hogy van; de magamban nagyokat sóhajtok.

– Te nálad értem azt. Mert te nagy úr voltál valaha, s valahányszor a hajdani czimborákat látod végig vágtatni az Andrássy-úton, tüzes paripákon, ugornod kell, hogy be ne sározzanak; mindig arra gondolsz, hogy hej ha még egyszer én is felkaphatnék; milyen telivér rézderes fogatot tartanék. De mit csinálnék én a magam százezreivel!? Egy nap kétszer akkor sem ebédelnék, se két csizmát nem húznék a lábamra, se jobban nem aludnám, mint most. Abban a társaságban, a miben most élek, meg nem maradhatnék: más társaságba pedig be nem fogadnának. Ha most egy felügyelői állást kapok az elevátornál, azt fogják mondani: «derék ember, konstábler is volt, ezüst érdemkeresztet is kapott»; ha pedig kétszázezeres úr lennék: minden ember azt mondaná: «ki tudja kit ölt meg? komisz policzáj volt!» s el kellene dugnom az érdemkeresztemet, hogy meg ne lássák.

– Hát az a gondolat nem vesz elő néha, János bajtárs, hogy az embernek milyen sivatag az élete, míg magában van? Nem néztél soha egy szép leánynak a szemébe mélyebben? Nem álmodol róla? Boldog családi életről. A minek nem áll semmi az útjában, csak a szegénységed.

János a gyertya lángjába bámult s a pipa is kialudt a szájában, úgy elbámult. (Most mindjárt beleakad a pókhálóba.)

Egyszerre csak összeszedte magát. Kifujta a pipából a tüzes hamut, s a maradékot kiverte a markába. Aztán azt mondá:

– Hát, igazad van pajtás. Bizony elővesz engem is néha a sóhajtozás valami boldogság után. De az nem olyan boldogság, a mit sokan irigyelnek; hanem olyan boldogság, a miről senki sem tud semmit. Két ember a -251- gondokat, bajokat megosztja, s félgond, félbaj lesz belőle; az örömeit, reménységeit összeteszi s kettős öröm, kettős remény lesz belőle. A mikor az ember nem attól lakik jól, a mit maga megeszik, hanem annak a nézésétől, hogy milyen jó étvágygyal fogyasztják el azok, a kiket ő szeret, azt a keveset, a mit a számukra hozott. – Hát, ilyen gondolatok bizony háborgatnak néha. Hanem ehhez nekem nem kell kétszázezer forint. Ugyan mit csinálnék annyi pénz mellett? Olyan munkát, a milyenhez én a csekély kis eszemmel értek, akkor nem végezhetnék: valami nagyobbat meg nem tudnék már megtanulni. Az lenne a sorsom, a mi ezer meg ezer emberé, a ki nem találja meg a helyét a világban; nincs semmi dolga: nem tud mit kezdeni a rámaradt pénzzel; hát lesz belőle korhely, naplopó: – én is az lennék. Nincs áldás a meg nem szolgált pénzen. Ha én most egyszerre dúsgazdaggá lennék, elveszteném azt a dominiumomat, a miből most élek, a mi holtig eltart: a munkakedvemet; s úgy végezném, mint egy részeges koldus.

(Ugyan erősen védi a poziczióját! gondolá magában a a detektiv. S még jobban megerősödött a gyanujában. Ennek van valami féltett kincse, a mit nem ád oda kétszázezer forintért sem.)

János újra rágyujtott a pipára: s most már ő maga fűzte tovább az eszmejárást.

– Hát úgy-e, bajtárs, X. X. Katalin grófnő férjének volt szép palotája, uradalma, vadaskertje, pompás fogatai, mindennap fáczán, vaddisznó, marczafánk az asztalán: bordeauxt ivott, meg franczia pezsgőt. Azért még is főbe lőtte magát. «Sok» pénze sok nagy úrnak van: de «elég» pénze csak a szegény embernek szokott lenni.

– Hát jól van pajtás. Ha meg nem akarod tenni pénzért, tedd meg emberszeretetből. Az a nyomorúlt anya kétségbe van esve. Minden áldozatra kész a leányáért.

– De nagyon elhibázta a dolgát. Ötszázezer forintot kinál a leánya fejében. Ha három mázsa arany helyett -252- egy lat szeretetet kinálna: azzal talán visszaszerezhetné.

– Úgy is illik. Ő a te nagy betegségedben kiváló részvétet tanusított irántad. Ezt megköszönni gavalléros kötelesség.

XXXV. FEJEZET.
ÚR ÉS URABB.

X. X. Katalin grófnő cserét csinált egy rokonával: a bécsi palotáját elcserélte ennek a budapesti palotájával. Nem akart többé azon szerencsétlenség színhelyén lakni.

Bécsbe csak egyszer ment még fel: megrendelni a pompás síremléket Tilgner műtermében az elhunyt Oszkár gróf sírja fölé. Kieszközölte a községtanácsnál, hogy az emlék a koporsóval együtt a Central-Friedhofban legyen elhelyezve, a nevezetes férfiak sorában. Hiszen elég nevezetes volt mind élete, mind halála.

Arról az intermezzóról, a mit a grófnő Budapesten férfiruhában töltött el, a rendőri közegeken kivül senki sem tudott semmit. Mindenki azt hitte, hogy a grófnő ez idő alatt el volt temetkezve falusi kastélyában. Még az ügyvédje tudott a dologról általában: de a részletekben semmit. No’jszen ha ezek kitudódtak volna, lett volna farsangjuk az újságiróknak! Szent Juvenal! Micsoda jeleneteket tudna ezekből komponálni egy mesterségét értő regényiró!

A magyar fővárosban azután ismét teljes visszavonultságban élt a grófnő. Ismerősök, rokonok csak a kapusnál hagyott névjegyeik által tudatták megemlékezésüket. Levelek, a mik nem fekete szegélyes boritékban érkeztek, visszautasíttattak. -253-

Egy déli órában egy konstábler jelentkezett a kapusnál. Azt mondá, hogy a grófnővel van beszéde.

Rendőrnek nem lehet azt mondani, hogy nem fogadják el. A kapus kinyitotta előtte a tornácz üvegajtaját s felbocsátotta a fekete pokróczczal bevont lépcsőzeten.

A lépcsőház közepén volt egy nymphaszobor, fehér márványból. Most az is fekete kreppfátyollal volt behúzva.

A pitvarban strázsált egy inas. A konstábler jöttére az előhívta a komornyikot: fekete frakkja, pulidere és harisnyája volt mind a kettőnek és fehér tászlis nyakravalója. A konstáblert bebocsáták az előszobába, a hol az levette kalapját.

– Ha hivatalos ügyben jönnék, akkor nem venném le a kalapomat, s nem kérnék bejelentést. Tiszteletemet akarom tenni ő méltóságánál.

A komornyik furcsán rángatta a szemöldökét. Egy konstábler, a ki «vizit»-be jön egy grófnőhöz! A mély gyász idején!

Aztán rövid idő mulva visszajött. Csak úgy csikorogtak az arczvonásai a kényszeredett nyájasságtól.

– Tessék besétálni a szalonba. – Inas és komornyik nagy fejcsóválásokat míveltek. S utána lestek a kulcslyukon, hogy vajjon nem fog-e a konstábler salutálni a porczellán szerecsennek, a ki az ajtó mellett áll, csont tálat emelve.

Az elfogadási teremből jobbra-balra pompás bútorzatú -254- szobák nyiltak. Ajtó egyiken sem volt; nehéz persa félfüggönyök takarták félig a nyilást. Az elfogadó terem falain gobelinek voltak, bútorzata baroque stylu: jobbra abból nyilt a salon; ott már minden japáni volt. Egy átjáró előtt (ajtónak nem lehet nevezni) egy baloldali szobában sűrű fekete jattegyöngyökből fűzött zsinórok képeztek kárpitot: csillogva a színes üvegtáblákon át rásütő naptól, mint egy fekete vizesés, szivárvány foltokkal.

Ez a rezgő kárpit kétfelé vált s annak a közepéből lépett elő Katalin grófnő méltóságos alakja.

A fénytelen fekete öltöny emelte arczának creol sápadtságát, göndör langos haja angolos csigafürtökben omlott két felől a keblére, fekete csipkefátyollal letakarva. Kezében egy hosszúnyelű lorgnont tartott s azon keresztül nézte végig a különös látogatót. Aztán úgy tett, mintha kegyesen ráismerne.

– Igen is, méltóságos asszonyom. Kötelességemnek tartottam eljönni és megköszönni méltóságodnak irántam tanusított kegyes részvétét.

– Ön azt megérdemelte. Hallottam önt dicsértetni. Ön hivatása teljesítésében kapta veszélyes sebeit.

– Látom, hogy ön meg is kapta érte megérdemlett jutalmát. Ő felsége kitüntetésben részesítette önt. Ez a legnagyobb elismerés.

A grófnő mindig úgy beszélt, mintha csupán a János késdöféseiről, meg az ezüst érdemkeresztjéről volna ezuttal a szó.

Aztán hogy ez arra a kegyes gratulátióra nem felelt semmit: a grófnő folytatá, ugyanabból a leereszkedő tónusból, ugyanazzal a francziás orrhanggal, a lorgnonnal segítve összehúzott szemein.

– Én valóban nagyon érdeklődtem egy ilyen derék -255- embernek a sorsa iránt. Magam is választmányi tagja vagyok a veres keresztnek.

Úgy következett volna, hogy az ilyen derék embernek azt mondják: «tessék helyet foglalni!» – Minő gondolat? Egy konstáblert leültetni egy főúri salonban! Kell tudni a kegyosztásban is a helyes mértéket.

Most meg már épen nagyszerű volt! Leeresztett kezeit a lorgnonnal egymás fölé téve.

– Grófnő! Én nem a magam érdekében jöttem ide alkalmatlankodni; felelt erre a konstábler: hanem abban az ügyben, a melynek a kiderítése végett méltóságod a múlt hetekben annyi sikertelen kisérletet tett: Reznek detektivvel együtt.

Hajh, hogy elmúlt egyszerre Katalin grófnő szemeiről a rövidlátás! hogy elfeledte egyszerre a franczia accentust. Szemei teljes ragyogásukban nyiltak fel, s hangja visszanyerte azt a mély reszkető csengését. Annyira elfeledkezett magáról, hogy megragadta a konstábler kezét.

– Sokszor van együtt dolgunk. A múlt télen mi ketten voltunk megbízva egy küldetéssel, a melyre a grófnő előtt tudvalevő távirat adott okot.

– Jöjjön velem. Suttogá a grófnő s aztán folyvást kezében tartva a látogató kezét, maga után vonta azt, keresztül a jattegyöngy kárpiton és egy szőnyegajtón: egész a boudoirjába, s ott megkínálta leüléssel, egy olyan niluskék bársony karszékbe: a kalapját is kivette kezéből, s maga leült vele szemközt egy balsacra.

A boudoir levegője heliotrop parfumtől volt terhes: nehéz damasztfüggönyök félárnyékot tartottak benne.

Egy szögletben, háromféle pálmától beárnyékolva állt egy festőtámlányon egy férfi arczképe, sűrű fekete selyemfátyollal letakartan, a másik szögletben egy Mária-szobor elefántcsontból: alatta imazsámoly; az alcovent nehéz -256- brokát függöny zárta el; a márványkandalló fölött egy remekművü óra számlálta a perczeket.

– Ezt a hivatalos megbízatás szerint kell tudnom. Az volt ránk bízva, hogy X. X. Amelie grófnőt az érkező vonaton ismerjük fel s azután kisérjük figyelemmel, és tudjuk ki, hol tartózkodik? A közbejött hózivatar meghiusított minden igyekezetet. Az úri utazók elmaradtak Hatvanban; a hóból kiásott vonaton nem jött más fiatal nő, mint egy varróleány, a ki egy vasúti őrnél volt bérlett szálláson: s a ki ugyanannak a váltóőrnek a kiséretében a több nappal azelőtt elhagyott szállására el is ment. Nehány szót váltottam is vele, mikor a perronról átment a folyosóra.

– Nem igen láthattam; mert a hózivatar miatt az arcza be volt burkolva, s a perronon már sötét volt.

– De hát bizonyos ön arról, hogy ez ugyanaz a leány volt, a ki azelőtt a váltóőrnél lakott?

– Erre a kérdésre nehezen tudok megfelelni. Én ugyanabban a házban tartottam szállást egy mansard szobában, a melyben a mamselle birt egy kis benyiló kamrát. Egy-egy perczre találkoztam vele, mikor jövet-menet a közös konyhán keresztül mentem. Olyankor a varrónő mindig a himző ráma fölé volt hajolva s nekem nem hivatásom munkás-leányok arczába akaratuk ellen nézegetni. A szállásadóink, férj és feleség: azt állíták előttem, hogy az elveszettnek hitt varróleány hazakerült, a kinek három nappal előbbi eltünését épen én jelentettem fel. S nekem semmi gyanúokom nem volt valami mást hinni. Másnap reggel hivatalos jegyzőkönyvet vettem fel a leánynyal. Akkor láttam először az arczát. Ő magát az eltávozott varróleánynak vallotta s számot tudott róla adni, hogy hol járt. Azután sem vettem rajta észre semmit, a mi a varróleányt meghazudtolta volna rajta. Az a leány dolgozott -257- szorgalmasan, élt szegényesen, szobát sepert, kávéját főzte, a hogy varróleányok szoktak.

– Uram! szólt a grófnő. Én őszintén szólok önhöz. Minthogy segélyéhez kell folyamodnom: be kell önt avatnom szomoru családi titkunkba. – Látta ön valaha annak a varróleánynak az irását?

– Soha sem láttam s a szállásadóitól tudom, hogy levelet senkinek sem irt.

Ugyanaz az embermegfordító villanycsapás érte, mint mikor Tarafás uram azt mondá Lidi kisasszonynak, hogy «persona». Az egy Lohengrint alakított belőle, a ki karddal verekedni kész; ez a levél pedig egy Abraham a Santa Clarát, a kiben megnyilik a prédikálási véna.

Előbb nagyot hallgatott utána: megvárva, a míg az antik óra mély harangkongásu ütéssel végigdöngi a tizenkét órát – délben. A kisértetek órája fényes nappal.

– És aztán bejárta a grófnő a detektiv társaságában a fővárosnak azokat a mulató helyeit, a hol azok a leányok találhatók, a kik mindenütt otthon vannak és mégis sehol sincsenek otthon.

– Elment a grófnő az orpheumokba; a táncziskolákba: a «kék macska», meg a «veres macska» helyiségeibe; a Victoriákba, meg az Eldorádókba?

– Azután leszállt még mélyebbre. A bumszti pinczékbe, az éjjeli kávéházakba: a csárdába, a hol a szépségek börzéjét -258- tartják, mint egy rabszolgavásáron. Ott kereste az eltünt leányát?

– És aztán örült rajta ugy-e, hogy nem találta ott? – Hát aztán, mondja csak a grófnő: azok a nők, a kik éjjeli világítás mellett, vakmerő öltözetekben, fehérre, pirosra kifestve; a fejükön bolondok sipkájával, tivornyázó közönség mulattatására, csintalan dalokat énekelnek; a kapott bukétot a keblük szögletébe tüzik: a kik trapézen lóbbálják magukat, üveg medenczékben uszkálnak, kerékpáron nyargalásznak, a kik kiállnak eleven képeket játszani: egész öltözetük egy jarretière… ezek azok a képek, a mik az ön leányához hasonlítanak?

– Hát talán azok a leányok, a kik a pezsgős poharakat a falhoz hajigálják, lábaikkal az asztalon dobolnak és a hajukkal a földet seprik, a kiket egyik ittas vendég a másiknak az ölébe hajigál, a kik az asztal közepén csárdást tánczolnak, a kik kiveszik a közbaka szájából a virginiát s tovább sziják, a kik a czipőjük orrával leütik a tánczosuk fejéről a kalapot, s az őrült táncz végezte után, ott hevernek a lépcsőkön eszméletlenül… ezek a képek hasonlítanak a grófnő leányához?

– Hát talán azok a szerencsétlen teremtések, a kik a lámpagyujtás hajnalára megjelennek az utczán, s végig húznak a járdákon: feltünő viseletben, csábító kacsintásokkal: a kik a hátuk mögé nézegetnek, s a szembe találkozó férfinak elkezdenek halkan dalolni. A kik belelépnek a sárba, mert éheznek, s a kenyerük oda van dobva… Ezek az alakok hasonlítanak a grófnő leányához?

– És még is azoknak a világában kereste a grófnő egyetlen leányát: a kit a grófnőnek kellett volna legjobban ismerni? -259-

– Elismerem, hogy tévedtem. Az ő saját levele tévesztett meg. De hát utasítson ön jobb ösvényre.

– Lássa grófnő: az a leány, a ki ama végzetes éjszakán azon a hófuvattól megkésett vonaton megérkezett: attól a naptul fogva el nem hagyta a dolgozó asztalát, csak a mikor a kész munkát hazavitte a kereskedőnek. Én láttam őt nap-nap után egy keserves lélekölő munkában fáradni kitartón. Valami főuri menyasszony kelengyéjéhez kellett a családi czímert száznegyvennégyszer felhimezni. És ő azt végezte zúgolódás nélkül. – Hasonlít ez a vonás a grófnő leányához?

– És elhiszi a grófnő, hogy még sem látta senki a leányt könnyezni, a míg azt a munkát végezé? Száznegyvennégyszer ugyanazt a fekete hattyút arany mezőben, grófnő asszonyom! Hat hétig éjjel-nappal ugyanazt a családi czimert! Éjjel a kőolaj lámpánál, nappal a mosó konyha lugtól bűzös ködében! Hasonlít ez a vonás az ön leányához, grófnő asszonyom?

– Oh igen! igen! rebegé a grófnő, s most már engedé a könnyeit szabadon folyni s megszorítá az egyszerű katonaember kezét.

– Mindenki szerette azt a leányt: mert mindenkihez jó volt. Nem úgy, a hogy leányt szokás szeretni, hanem a hogy egy szentet. – Üres kézzel is tudott jótéteményt osztogatni. – Szállásadó gazdáját, hű feleségével együtt az öngyilkosságtól tartá vissza, mikor azok egyszerre kenyerüket vesztették, s a szegény hajótörötteket elvezette olyan boldog menhelyre, a hol most már megnyugszanak. – Bálványa, őriző angyala volt a szegényeknek, a kik körülvették, a kiért még az a szegény malterhordó napszámos is tüzön vizen kész volt keresztül törni, valóságos világító fény volt a koldusok nyomorult társaságában… Hát ez a vonás hasonlít-e az ön leányához, grófnő asszonyom? -260-

– És azután nem hogy önmagát dobta volna oda a bűn fertőjébe, hanem a mikor megtudta, hogy egy ártatlan gyermeket, ki ugyanazon házban lakott, a saját elvetemült nagyanyja a vétek útjára akar csábítani; – nem tűrte, kiragadta a nagyanyja kezéből: nem irtózott a rendőrségre felmenni, feljelentést tenni: a nagyanya őrült volt: azt a tébolydába vitték, és ekkor ez a szegény varrónő a magára hagyott gyermeket magához vette: csekély keresményét, szűk lakását megosztotta vele; dolgozni tanítá, munkát szerzett neki, hogy megmentse testét, lelkét. – Ráismer-e ebben a vonásban a leányára, grófnő asszonyom?

– Ez ő! Ez ő! szólt a grófnő nevetve és zokogva egyszerre. Mondja ön, hol találok reá?

És nem tartózkodott a közvitéz kezét mind a két keze közé szorítani, s a hangjának teljes érző reszketésével beszélni hozzá.

– Tehát tegyen a grófnő ottan ismét megrendelést valami öltönyre; akkor aztán majd meg fog tudni – többet.

– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek. Szólt a grófnő, nyugodt kedélyt erőltetve, s mintha helyre akarná ütni azt a hibáját, hogy ez ember előtt ennyi elérzékenyülést mutatott, ismét fölvette az előkelő souplesset, délczegséget s kegyes leereszkedéssel mondá: «Én fényes díjat tüztem ki annak, a ki eltünt leányomat feltalálni segít: ön tapasztalni fogja, hogy X. X. grófnő a szavát be szokta a váltani».

Azzal kegyteljesen inte a konstáblernek a kezével, hogy vége a fogadtatásnak: elmehet. -261-

– Grófnő méltóságos asszony. Ma «én» ajándékoztam önnek oda olyan kincset, a mit ön és önnek minden ivadéka egész világi birtokával «nekem» meg nem fizethet! A mit tettem: kötelesség volt. Nem jár érte ajándék, konstábler vagyok.

S azzal feltette a fejére a kalapját, a hogy egy közrendőrnek a szolgálati szabályzat parancsolja.

XXXVI. FEJEZET.
MÉG EGYSZER A FEKETE HATTYÚ.

Mi lelte ezt az embert? Ezt a pórt? Ezt a semmit? Hogy ő visszautasítja a dijazást? Talán nem tudja, miről van szó? Milyen összegről? Azt hiszi borravalóról beszélnek? No majd megérti később.

Odament a Mária szoborhoz s letérdelt az imazsámolyra. Egy nyitva hagyott imakönyv volt azon. Imádkozott. Mindennap egy egész órát szokott imával eltölteni. Azt a szomorú óráját a napnak, a melyen Oszkár öngyilkossá lett.

Már kétszer zavarták ki az imájából. Egyszer a komorna, azzal a jelentéssel, hogy itt van a mamzelle a ruhaderékkal; másodszor meg a komornyik ezzel a 116-os konstáblerrel. A félbeszakított imát be kellett végezni.

Az utolsó ámen után a grófnő a komorna szobájába szolgáló villanycsengetyühöz ment s megnyomta annak a gombját. -262-

A komorna után nyomban bejött a divatárus czég kisasszonya. Hozta az elkészített új ruhaderekat felpróbálni, azon is hattyú alakura idomított czikornyák voltak fekete fénytelen gyöngyből.

A varróleány kegyeletes szánalommal nézett a grófnőre s szeliden visszahúzódott.

– Nem, grófnő. Én Gratulin Lidi vagyok. Otthon a szállásomon megvannak az okmányaim; erkölcsi bizonyítványom, keresztlevelem. Apám Gratulin Fridolin volt: szabómester Rimaszombatban. Anyám Perpera Amália. Tavaly nyár óta itt dolgozom a bécsi utczai divatkereskedésben.

– Lehetetlen! Lehetetlen az! Ez arcz, a termet! Ezek a szemek. Ez a hang. Te X. X. grófnő vagy.

– Mondták ám többen már, hogy meglepően hasonlítok a grófnőhöz. De én nem akarok a csalódással visszaélni, a mi úgy is elébb-utóbb kiderülne. Én egy szegény leány vagyok: szegény szülőktől. Nem tudok semmit, csak varrni, meg himezni.

– Az nem igaz! Te Amelie vagy! Ne tetézd kétségbeesésemet azzal, hogy megtagadsz. Az én leányom egy varrónő, a ki napestig dolgozik! Te himzed a fekete -263- hattyukat az én elátkozott öltönyeimre? S jársz kopott ruhában! – Mit akarsz? Térdre essem előtted? utánad csúszszak bocsánatot kérve? Nem vagyok-e eléggé megverve a sorstól? Látod ezt a gyászruhát rajtam? Tudod, hogy Oszkár öngyilkossá lett?

Azzal lerántotta a selyemfátyolt a festőállványon levő képről. Angeli művész ecsetje remekelt azon. Azok a szép szemek oly ismerősen néztek, az ajkak megszólalásra nyiltak. Mintha ő maga élne ottan.

A leány idegeit végtül végig járta ez a bűvös villanyütés. A szíve őrült sebességgel kezdett el dobogni. Valami szóval ki nem mondható fájdalom dúlta fel az egész lelkét. – Hanem az arcza és az ajka nem árult el semmit.

– Csak szép arczkép? És semmi más? Rebegé a grófnő. – Irtóztató játék, a mit most velem üzesz! Ez már kegyetlenség, ennyire vinni az alakoskodást! – Nézd! – Egy levelet hordok a keblemen. Éjjel-nappal velem van. Ez volt az utolsó levele, a mit abban az órában irt, a mikor rettenetes elhatározását végrehajtá.

Ezzel a grófnő egy kis, boritékba zárt levélkét vont elő a vállfüzője alól.

– Látod ezt? Még le van zárva pecséttel. Nincs felbontva. – Mert ez a levél nem nekem szól. – Azóta mindig keresem azt, a kinek a nevére czimezve van. Magát a poklok országát jártam össze-vissza érte, úgy kerestem. – Látod e nevet a boritékon? «Amelienak». Nem -264- én hozzám irta az utolsó levelét, hanem a leányomhoz. – Nem akarod felbontani e levelet? Nem olvasod el, mit ir a halott – Amelienak?

És aztán magában sóhajtá: «én mindennap imádkozom érted; mindennap megbocsátok neked… Te ne szólj hozzám többé!»

– Légy hát akárki! De annyira hasonlítasz az én elvesztett gyermekemhez, hogy el nem hagyhatlak magamtól többé. Engem borzasztó csapások értek. Csoda, hogy meg nem őrültem. Meg vagyok törve, megalázva. – Nem tudok megbocsátani magamnak. Nem tudom, mi czélja van az életnek többé. Akárki leánya légy: te benned találtam föl a vezeklésemet. Elviszlek magammal. Leányommá fogadlak. Az ő helyét fogod betölteni. Szép vagy, gazdag lészsz: – az egész főrendű fiatalság fog körülrajongni: s a kire választásod fog esni, előre birja a beleegyezésemet. Csak jőjj velem. Ha ragyogni, mulatni akarsz, itt maradunk a fővárosban; ha utazni kivánsz, elviszlek a világ legszebb helyeire. Ha szeretsz félrevonultan élni, együtt rejtőzünk el falusi kastélyomban. Oh csak jőjj velem.

A varróleány végig hallgatta mind ezt nyugodtan. S aztán szeliden válaszolt:

– Grófnő. Mély tisztelettel hajlok meg az ön nagy fájdalma előtt. De én nem fogadhatom el önnek az ajánlatát, bármily fényes jövendővel kecsegtessen is az. Én szegény vagyok s szeretek szegénynek maradni. Választottam -265- is van, a kit tisztelek, becsülök, szeretek, s a ki engem tisztel, becsül, szeret. Még most fegyverrel szolgál, de a mint polgári állást nyer, nőül vehet, s ketten együtt keresünk tisztességes munkával annyit, hogy megélünk.

– A neve: Paczal János. Jelenleg a 116-ik számu konstábler a VI-ik kompániánál.

A grófnő egyszerre a szivéhez kapott a két kezével, elájult. A leány nem engedte őt elesni, átkarolta: erős leány volt, s a balzacra fekteté az elaléltat.

Akkor aztán megcsókolta a homlokát, a két szemét és az ajkait. Majd letérdelt eléje és megcsókolta a kezét.

Lábjegyzetek.

1) Most már a Dunaparton van saját palotájában, s az ócska ház helyén monumentális épület emelkedett.

2) Czigányul «a mi urunk».

3) Ott van az adóhivatal.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

31	politikai velemények	politikai vélemények
135	ruhája l Jajveszékelt	ruhája! Jajveszékelt
182	aztán a Lídi	aztán a Lidi
229	Epen nem	Épen nem
240	teljesíté kötelessségét	teljesíté kötelességét
264	kire valasztásod	kire választásod

Lakosztály	Minőség	Lakó neve	Évi házbér
1. sz.	Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba	Kapor Ádám vasuti őr	320 frt
2. «	Lakószoba, konyha, sütőkemenczével	Gagyuláné pereczsütőné	190 «
3. «	Lakószoba, udvarra	Ritka Panna hagymaáruló	160 «
4. «	Utczai bolt	Spitzmauzné ludsütőné	240 «
5. «	Kerti lak	Ribiczáné virágáruló	120 «
6. «	Bőrraktár	Pinkász bőrszedő	144 «
7. «	Istálló, kocsiszin	Schlotta Pál fiakker	100 «
8. «	Fás kamara	0 0	0 0
		Összesen	974 frt

Megjegyzések:

A GAZDAG SZEGÉNYEK

I. FEJEZET. A «VIGYÁZZ».

II. FEJEZET. A PIKUSZ.

III. FEJEZET. A FEKETE HATTYÚ.

IV. FEJEZET. A ZÖLD PARADICSOM.

V. FEJEZET. JÓB HIREI.

VI. FEJEZET. A NAGY GRÁCZIA, MEG A NAGY SZERENCSE.

VII. FEJEZET. A BÁDOG CSÉSZE.

VIII. FEJEZET. EGY ESŐS NAPON.

IX. FEJEZET. A KI A NAGY POCSÉTÁN ÁTVÁDOLT.

X. FEJEZET. A HAGYMÁS, A KLARINÉTOS, MEG AZ IBOLYÁS.

XI. FEJEZET. A GAZ SPATZIROVSZKY KALANDJAI.

XII. FEJEZET. AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA STRADUARIO.

XIII. FEJEZET. A SZEGÉNYNEK MÉG ELÉBB BE KELL BIZONYÍTANI, HOGY SZEGÉNY.

XIV. FEJEZET. A PROTOKOLLUM, MEG A KIVASALT KALAP.

XV. FEJEZET. A VARRÓLEÁNY ÉJSZAKÁJA.

XVI. FEJEZET. AZ, A KINEK ÉP SZIVE VAN.

XVII. FEJEZET. A SZEGÉNYEK ETIQUETTE SZABÁLYAI.

XVIII. FEJEZET. A GRATULIN LIDIA LEVELE.

XIX. FEJEZET. A KRITIKUS NAP.

XX. FEJEZET. HÁROMSZOROS HALÁL.

XXI. FEJEZET. MIKOR MÉG ÁDI ÉS ZSUZSIKA VOLTAK.

XXII. FEJEZET. LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.

XXIII. FEJEZET. A TITKOS KÖLTŐ ÉS AZ Ő HALLGATÓSÁGA.