The Project Gutenberg eBook of Tinta by Dezső Kosztolányi

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 214. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/nyp.33433040916714.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

TINTA

KIS TÖRTÉNELEM

TT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK -6-

AZ A NAP.

z a nap, melyen megtudtuk, hogy háboru lesz, körülbelül olyan a külsőségekben, mint a többi. Töltött paprikát ebédeltek az emberek a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér sárgaságán. Meg kell azonban állapitani, hogy nem igen ettek az emberek. Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny. Már lógott is az eső lába. Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt.

Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk. Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében. Igy csak most érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki megéli a vénségét, -7- töviről-hegyire, még frissebben tudja majd leírni e várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá. Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a kócos haj. Két órakor azonban a város – minden ok és érv nélkül – átadta magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szunditásnak. A gyomrok emésztettek, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háboru. Háromkor az ég még jobban elborult. Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásitottak is az emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanui annak, amire izgatottan számitottak. Ötkor az idegek ujra megfeszültek. Hat órakor, a döntés idején, rátekintettünk a fali órára, melynek vonallá egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, az orkán sebességével száguldtak a különböző hirek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad, amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pilnatban a központban orditották. Mit, az egész világ egy hotel garni volt, melynek vékonyka, papirmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd. Félhétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háboru.

Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit csinálni. Ismeretlen volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi emlékei voltak róla, -8- és legfölebb a könyveikre, a csataképekre, a versekre gondoltak még az okosabbak is, bizonyos tompitó birálattal. Egy pár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket kiálltunk, azokat a diadalokat, melyeket végigujjongtunk eddig. Mindenki sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak. A laterna magica olajlámpájában vannak igy a képek, kicsinyben, melyek később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Egyelőre csak néhány uj szó zamatját élvezték az emberek: „demarche“, „entente“, „cenzura“. Nem akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháboru már eldőlt, egy óriási fantasztikus csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi. Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl, boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélü findzsában kapta a csokoládét és a jó bizonyitványa ellenére rendkivül tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állásu emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez, vagy egy őrmesterhez, vagy egy csillaghoz, vagy egy riporterhez. Van egy mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei voltunk még, olyan együgyüek és tájékozatlanok, hogy most joggal mondhatjuk, ma a trafikos kisasszony többet tud a háboru mivoltát illetően, mint akkor sok tudós. Akadtak jólértesültek, akik rögtön a helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi -9- alapon jósolgattak, olyanok, akik – docendo discimus – tanitva és magyarázva, ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképen hányadán vagyunk. Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne valamelyik bolygóval, sokan a miniszteriumba telefonoznának és megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban. Csak kevesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal. Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerüen, jóságosan, keményen s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát.

Később aztán láttuk az első igazi háborus képet: ment az egyfogatún egy anya, a nagy-nagy fiával, szoritotta a kezét, ölelte és majdnem az ölébe vette, végigfektetve a térdein háboruba induló gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya az ő egyszülött fiát.

A DIÁK.

Alighogy világos volt, – a szürkület hályogos homálya borult a világra – a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás természet elhajigált aranyai a zöld tableau-n. Találkozott olykor egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez a madárnyelv hasonlit a kinaihoz. Az is eszébe jutott, hogy jó lenne kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és perzsául is, egyszer, az érettségi után.

Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal. Azt hitte, hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig véletlenül megpillantott két katonát. Soha ilyen katonákat nem látott. Egy sziklához lapultak mereven. Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű. Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, -11- a szeme sunyi, akár a süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek, végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig, ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, az alant elterülő völgyre, folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra. Hirtelen felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor, előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.

A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat. Egynéhány vaktöltés puffant el. Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével belekerült a háboru tüzes gyürüjébe. Csak hadijáték volt, de milyen komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak, határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom reszkető deliriumában tüzeltek. Mert a hegy ormán, félelmes elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség. Oldalt sok kis táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő -12- peremén egy dohánysárga ló fickándozott. Lassan bontakozott ki a sorok göngyölege. Némely helyütt már indultak. Másutt eszeveszett sietséggel vonultak vissza a csapatok. A győzelem megérett. Minden oldalról özönlöttek a katonák, felharsantak a jelek, szuronyrohamra fujtak, a kürtök és trombiták aranyszalagjai lobogtak a szélben, az ütközet eldőlt, messze-messze, a hegytetőn egyre több tért vesztett az ellenség, a tüzelés zenéje elhalkult, s az utolsó pillanatban magasan, nagyon magasan felnyult a fehér lobogó. Aki nézte ezt a játékot, még nem értette és csak mozdulatokat látott, mint az az együgyü műkedvelő, aki először hall wagneri operát s nem tudja, mi a pianisszimók és fortisszimók, a puha hangfoszlányok és haragos dübörgések értelme, de a szivében máris érzett felreszketni egy dalt, mely az élet kérdésére felelt. Mindaz, ami becsvágy, kudarc, idill, küzdelem, boldogság, babér, család, csók, verejték, könyv és köny, mindaz, ami élet, az ezen a terepen van központositva, össze van sűritve ebben a játékban, ezen a sakktáblán, ahol a legnagyobb játszma, a legnagyobb opera, a legnagyobb költemény, a legnagyobb szenvedés látható. Már nem ugy nézte az embert, ahogy az iskolában tanitották. Az ember kicsiny és a föld nagy. Valaha egy rózsatő levelén látta, hogy nyüzsögnek a bibortetvek. Ez villant keresztül a fején. Megértette, mi a világ, a város, a kultura, a harc, ugy találta, hogy az emberek is oly parányok, mint a férgek, épp ugy kapaszkodnak a sziklákba, a bozótokba, az erdők üstökébe, mint azok a rózsalevelekbe, és halkan azt mondotta, hogy mindnyájan alázatos rokonai vagyunk a földnek, meg a sírnak. -13-

A diák szédülő szívvel, megpattanó agyvelővel hallgatta ezt a dalt és nézte ezt a képet, nem boldogan, de nem is boldogtalanul, férfiasan. Nem mehetett tovább.

TÉBOLYULT NYÁR.

z embernek sajog a szemhéja a melegségtől. Ugy fekszik rajta, mint az ólompénz. A halott szemére szoktak tenni ilyen nehezéket, de annak már nem fáj. Felnyitjuk szemünket az égre, mely reménytelenül kék, száraz, üres, semmit se igérő, aztán lecsukjuk ujra, csüggedten. Eszünkbe jut, hogy a latinok (a mai olaszok ükapjai) azzal kínozták elfogott ellenségeiket, hogy levágták mind a két szemhéjukat, egy sziklához láncolták őket, arccal a nyári nap felé, hogy belenézvén vakuljanak meg. Mire lement a nap, a katonák arca barna volt az aludtvértől és már nem látták a csillagokat.

Őrjöngő, tébolyult nyár. 37° meleg van a napon. Ez az ember rendes hőmérséklete. Ugy látszik, az ember forróbb, mint a természet. Ha a természet hóna alá dugnók a hőmérőt, a higanyoszlop csak a piros vonalig szökkenne fel, de ez már azt jelenti, hogy a föld beteg, hagymáza van és dühöng. Hallgatok egy forró, fullasztó szellőt, mely megkocogtatja a kilincsemet. Mit mond? Nem értem. Már félrebeszél a szél is. A föld zöld haja pedig borzongva élére szökken. Mit látsz álmodban göthös föld, milyen viziót és rémeket? Egy patak mellé futok, belenyujtom a kezem, de a viz meleg lötty, békák fürödnek benne, sárgán és akadozva csergedez a sással fedett, virággal szegett partok között. Szapora és határozatlan a természet érverése. Aszpirint és hideg borogatást rendelek neki.

Délben katonák mennek az utcán. Ilyen katonákat még nem láttunk e hosszu hadjárat alatt sem. Az arcuk fekete, mint a bakacsin. Őket már a harctéri nap sütötte le. Efféle arcpatinát a fürdőhelyeken annakelőtte még ezer koronáért se lehetett kapni. Ezek a katonák a mi szerecseneink, a mi négereink, a mi színes embereink. Alig ismerünk rájuk, mintha álarcot viselnének, az arcuk kifejezése idegen, a szemük nézése a fekete alapon idegen, a szájuk is idegen. Ugy világit, mint a néger szája, és a foguk ugy világit, mint a szerecsenfánk habja. Némely fekete arcon piros seb van, egy második száj, mely tulvilági kalandokról beszél.

Ebben a hőségben néha trombitalármát lehet hallani. Mindenütt trombitálnak most kerek e világon. De van egy trombitaszó, amit csak finomabb fülek hallanak. Az a nyár trombitálása, mely a homokon, az avar erdőkben, meg a rónán fujja kövér aranytrombitáit. Trata-trata, kiabál a hőség. Mi még nem tudjuk, mi a nyári had. Igaz, nyáron indultak meg seregeink, de mire felkészültek, már a vénasszonyok nyarában gázoltak és az első ütközetek után az őszi tücsök cirpelését hallgatták s a köd bokrétáit látták, a szürke ködöt, mely eltakarta őket. Később a téli háboru képeit néztük. A hajnal vastag páráiban usztak, lebegtek, mozogtak a csapattestek, lassan-lassan, mint tengeri szörnyek, előre, mindig előre. Aztán a tavaszi hadjáratkor gyérlombu nyírerdőn haladtak át a szekerek meg az ágyuk. Már össze volt kötve háborus aggodalmunk ősszel, téllel és tavasszal, az esőcsöppel, a hópihével és az ibolyával, de a háborus -16- nyár még idegen. Ez azt jelenti, hogy a por csikorog a bakancsok alatt, a lóról tajték szakad, a katona bluzát verejték veri át, mintha megázott volna, és – téli ellenségéről – a vízről álmodik. Télen a kályha volt az álom. Most a tenger, a folyó, a pohár jeges víz. A nap éles, hegyes tőre pedig a mellének szegződik, keresztezi a kardját és a katona vív vele.

Néha felvonul az égi tűzérség is. Az öreg felhők morogni kezdenek, láthatatlan ágyukat guritanak ott fönn is. Egy darabig kisérleteznek. Előremennek, hátrálnak, lőszert szállitanak, töltenek, kémlő rakétákat engednek fel, hogy megismerjék a térszínt, egy-egy villám fényszórójával világitják meg a seregeket, aztán felderitő szolgálatra küldik az égi aviatikust, a sast és a kányát. Különböző híradással térnek vissza. Előbb belövik a távolságot. Mikor már minden hajszálnyira biztos, az isten tűzérei arany puzdrából kiveszik az istennyilát, megtömik vele az ég elektromos ágyuit. Csak akkor dörögnek és bömbölnek az ég tarackjai, hegyi ütegei és nehéz várvívó ágyui, a negyvenkettesek. Egy-egy „találat“-tól felgyullad a kunyhó, a kazal, a nyárfa. Az ütközetnek azonban rendszerint hamar vége. Egyszerre kifeszül a színes pánt, a szivárvány. Hallani, amint az ágyuk visszavonulnak rajta boldog diadalmenetben. Néhány napsugár gyullad ki. Ott fönn már kivilágitottak, angyalok könyökölnek az ablakokban, lengetik a zsebkendőiket. Lobog a hétszínü lobogó. Vajjon milyen nagyhatalom zászlaja ez?

Ne gondold, hogy köze van velünk. Hány ember szeme nézi az üres nyári kékséget, anélkül hogy feleletet kapna. Ez mindig egyforma. Még semmiféle emberi szenvedéstől sem halványult el, csak egy pillanatnyira is. Természetanyánk, hisztérikus mostohánk, még sohase öltöttél gyászt a fiaid jajveszéklésére. Most is kék selyemruhában jársz, állandóan, mint egy ringyó, a hajad pedig gyémánt tűkkel tűzdeled meg, a forró parfümös szájad liheg uj csókokért, virágot, gyümölcsöket növelsz, táncolsz a pipacsos buzaföldeken. Letéptem egy virágot a mezőn s csodálkozva láttam, hogy ez a virág éppen olyan, mint a tavalyi. A szél is épp ugy zúg, a víz is épp ugy beszél, a madár is épp ugy csivog. A felhőtlen égbolt semmiről se vesz tudomást. Gyűlöllek téged, természet, utállak téged, érzéketlen, buta, kék ég.

FECSKÉK.

ár a gyerekkoromban nagyon kiváltságos lényeknek tartottam őket. Nemcsak azért, mert kifogástalanul öltözködtek s olyan frakkot viseltek, milyent csak az első szabóműhelyben lehet kapni, meg kis hegyes lakkcipőt, meg villámló ingmellet. A szemük is tetszett, mely forró-könyes, fáradt-méla, tétova-fájó, mint azoké az ideges embereké, akik sok feketét isznak. Ezenkivül bámultam az életbölcseletüket. Szalmasár fészküket a családi idill házikójához ragasztják, az eszterhaj alá, de azért nem nyárspolgárok. Tudnak mulatni és dolgozni is. Néha felzendül az égbolt kék bálterme. Ilyenkor el-elröppen egy-egy fecskeszárny, mint a keringő gavallér frakkvége. Igaz, hogy a bálteremben a párok gombolyodását nézvén a fecskék szárnyára gondolunk. Ez azonban csak emberi voltunk gyarlóságát bizonyitja, a gondolkozás játékát, hogy az egyik dolgot csak a másik által tudjuk megérteni és a hasonlatokat egész életünkben csereberéljük. Dolgozni keményen dolgoznak. Nincs az a napszámos, az a habarcskavaró, az a téglahordó, az a vakoló, aki állná velük a tempót. Arany János – milyen gyöngéden – az „ég kőmüvesei“-nek nevezte őket. Nekem mindig a karikázásuk, az ájulatos, lélekzetállitó gyorsaságuk tünt fel. Hírnökök az istenfecskék. Ugy rémlik, hogy némelyiküknek valami megbizatása van, egy határozott, gyors, órára-percre-másodpercre szóló küldetése az istentől az emberekhez. Sietnek is, mint a kerékpáros sürgönyhordók. Ezek a fecskék a jó isten messengerboy-ai. -19-

Kimegyek a hegyek aljára, hogy megkeressem őket. A városban még nem látni az őszt. Eléje kell sétálni egy pár percet, pár lépést és egy erdőtisztáson már megmutatkozik a sárga festékével, a keserü avarparfümével, még titokban, mint a színész a színfalak között, aki nemsokára majd fellép, a városban is. Leülök a földre. Nem tudom megérteni, hogy az emberek mért nem tartanak őszi kurát is, mért mindig csak nyári meg téli sportról beszélnek. Talán távoli keleti országokban ez is divat. Mert rendkivül sok sebszáritó vigasztalás, iskolázó bölcseség van ilyen sétában. A füvön, mely olyan, mint egy sírhant, az őszi kikirics kék halotti lámpája lobog. Még egy lámpát látok, a gyermekláncfű bolyhos tejüveggömbjét, – a hálószobalámpát – csak rá kell fúnom és az erdőben sötétebb lesz, aludni térnek. Előttem a távíródrótokon a fecskék tartanak búcsúkongresszust. Mindig ezekre a huzalokra ülnek. Ez is az idegességükre vall. Eléje szaladnak a vészhírnek a neuraszténiások nyugtalanságával. Azt hiszik szegények, ezzel majd megakadályozhatják. Ők a jól értesültek, akik minden hírt röptében akarnak elfogni a közvetlen hírforrásból, a sürgönyök és telefonbeszélgetések kihallgatói, a kis kémek, kik az ember iránt való rokonszenvből először informáltatják magukat a földi dolgok folyásáról. Szoritják görcsös, nyápic lábukkal a távíródrótot, hogy – olvasás nélkül – mindjárt a testükkel vegyék fel a jelentéseket, melyek most cikáznak át rajta. Talán éppen a ma esti „höfer“ mozgatja. Az idén sok ilyen jelentést vettek. Ezeknek a híreknek izgalma kissé megviselte idegrendszerüket. Mennyi suly, villanyosság, végzet egy szóban. Nem birta el aprócska -20- fecskeszívük. Csőrük – sápadtan – hang nélkül nyiladozik, nem is csicseregnek, csak csipognak, néha-néha. Vajjon mire várnak még?

Különben azt hallom, hogy a fecskék – váratlanul, programm ellenére – már el is mentek tőlünk. Máskor csak Kisasszonynapján gyülekeznek. Most lármás fellegekben szálltak ide a gács mezőkről, a felpörkölt, üszkös romokból, meg a régi kárpáti falvakból, melyek csak most épülnek, s közölték a többiekkel, hogy valami ismeretlen vörös számum suhant át ezen a tájon, egyelőre itt nincs is mit keresniök. A zsindely meg a mestergerenda a földön hever. Szegény ember fészke összedőlt. Ezek a fecskék az utolsók. Ugy látszik, hogy csak családi ügyből kifolyóan maradtak még itt. Tanakodnak ezen-azon a kérdésen, leszállnak a drótról, aztán megint visszaszállnak. Nem tudják megfejteni, mit jelent ez a sajátos természeti jelenség, mit az éj pipacs-tüze, az embervándorlás, meg az ágyuk borzalmas csicsergése. Ők egyelőre elutaznak innen. Ugy van berendezve az életük, mint a milliomos gyengélkedőé, aki télen mindig afrikai fürdőhelyen üdül, ahol virágot szedhet decemberben is és napkurát tarthat már márciusban. Mást nem tehetek, kedves fecskék, mint hogy jó utat kivánjak nektek. Minekünk itt kell maradnunk, hogy sárból-szalmából ujragyúrjuk kunyhónkat, az ereszt, mely alá majd nyáron fészket épithettek. Ha azonban átrepültök az oceánon, vigyázzatok. Ne bizakodjatok a hajókban sem. Azok már nem a régi hajók. Minden ízük tűz és vas. Azelőtt, mikor ellankadt a szárnyatok, szívesen lerepültetek az árboc ormára, meg a tatra, s a matróz nevetve vitt benneteket, jegy nélkül, ingyenutasokat, még kenyérbelet, -21- zsemlyemorzsát is dobott. Most csak ólommorzsája van. Azt pedig nem igen lehet megenni.

Ne szálljatok le az emberhez. Inkább hulljatok le, sötét fecskék, a sötét oceánba.

GYŰLÖLET.

z ember, aki egykor régen, nagyon régen ledőlt szunyókálni délután a diványára, a béke puha díványára, álmokat látott. Néha maga is csodálkozott rajtuk, ártatlanul. Ételgőzök és borpárák csalánfátyolán megjelent például előtte a legjobb barátja. Eleinte mosolygott rá a barátja, aztán bandzsitott, végül a bűvészpálcával megkopogtatta a szemgödreit, a gonosz, zsivány, zöld macskaszemét és megmutatta, hogy nincs is alapjában szeme, eddig csalt, színes üveggolyó van a helyén. Gyakran álmodott egyik öreg rokonáról, akitől sohase tudott kölcsönt szerezni. Az öreg urnak az a különös szokása volt ezekben az álmokban, hogy hol a karját, hol a lábát hagyogatta el és szegény, ágy helyett mindig koporsóba feküdt. Hivatalfőnöke is szerepelt itt. Ébren igen szívesen szembeköpte és felpofozta volna őt. Ennek az urnak fölfelé hegyesedő teljesen kopasz feje volt, pont olyan, mint egy tojás. Egyszer csak tojástartóba került a főnök feje, az álmodó pedig asztalkendőt kötött maga elé, meglékelte a fejet, ezt a lágyra főzött tojást, megsózta, megpaprikázta, majd piritott zsemlyeszeleteket mártogatott beléje. Mindenkiről álmodott, akit az életben „tisztelt, szeretett és becsült.“ Ugyszólván erőszakosan ráncigálta őket álmaiba. Szelíden letépte a tagjaikat, mint ahogy az iskolásgyerekek a feketetáblára rajzolt krétafigurák egyes részeit letörlik nedves szivacscsal, kicsikét játszott velük, aztán elégedetten és mosolyogva ébredt.

Ez az ember végképp fölébredt. Azt látja, hogy -23- fölösleges aludnia. Arról az életről álmodott, melyet most élhet, szabadon. A gyűlölet, a sovány és hosszukörmü istennő, aki kigyóhaját csigákba fésüli, közénk telepedett. Talán jó is, hogy itt van. Mert nélküle teljesen egyedül lennénk. Mindenki választ valamit magának, amit gyűlölhet, a tömeg egy népet, az írástudó egy irányt, egy zászlót, egy jelszót, egy embert, egy taglejtést, egy politikát, egy orrot, ki tudná felsorolni, mit. De abban a pillanatban megszínesedik pergamen-arca, véredénye jótékonyan kitágul, szeme szikrát hány. Zsibbadt és fásult fájdalmunkat csak ez hűsiti. Nézem az embereket, hogy csikorgatják a fogukat erre és arra a cudarra, aki fölidézte a föld tragédiáját. Határozottan megenyhülnek a haragtól. Már azon a ponton vannak, hogy ébren álmodnak. Sötét szobasarkokba ülnek, ugy színezik az álmaikat, vérrel és korommal, szerelmesek módjára, akik gyötrelmes örömmel rajzolják ki a találka pillanatát, két nedves ajak találkozását. De az ő álmuk már csak halál és bosszu. Könnyük mind elapadt. Különben mártiromság volna elviselni a szenvedést, amit el kell viselni. Gyűlölet, életelixir, nélküled ma nem lehetne élni.

ANGYALOK ÉS TIGRISEK.

lőször is az angyalok sírtak ott fenn és itt lenn. Meg se várták, hogy az első vércsepp kibuggyanjon. Már a szomorúság megrebbenésére sírtak, mikor a földi pillákon végigsiklott a lélek vére, – fehér és fényes vér – a könny, jelezvén, mi következik még. Ami azután jött, azt az angyalok mind természetesnek találták. Mert az angyalok előrelátók és értelmesek. Ők tudták, hogy a diplomaták közvetlen szövetségben vannak a sírásókkal és a gyászruhakereskedőkkel, nem csodálkoztak a fejleményeken, egyes döbbenetes esetekkel kapcsolatban. Az első pillanat tragikumában mindent egybefogóan átéreztek. Nem volt ujság számukra, hogy a kés öl, a tűz gyujt, a harag rombol. Eleinte sokan nem értették a szomorúságukat. De aztán jöttek hetek, hónapok, hírek, tapasztalatok, rövid levelek és hosszu éjszakák, s akik tétováztak, lassan felocsudtak tompa álmukból. Mindenkihez elért a háboru. Ki egy átlőtt katonasipkát, ki egy üres széket, ki egy mankót látott, valamelyik végzetes órán. Az angyalok azonban mindezt sokkal előbb látták, réges-régen.

A háboru a lelkekhez különböző sebességgel közeledett. Némely embernek villámrobbanásszerüen nyilatkozott meg. A jókhoz a fény sebességével repült, másokhoz csak a hang sebességével. Nyomban az angyalok után az anyák fogadták ájult szívükbe, egy mély-mély sóhajjal. Aki nem a szívével élt, az később értesült róla, az agyveleje folytán, minthogy a változott körülmények gondolkozni kényszeritették, vagy -25- a gyomra folytán, minthogy ennie is kellett és a háboru szerényebb asztalt tett eléje. Még a háziállataink is éreztek valami változást. Kutyánk hiába várta a csontokat a hus nélkül való asztalunk mellett. A macska pedig reggelente nem kapta meg a tejbeáztatott zsemlyét. Az ég madarai se lehettek közönyösek, elmenekültek a füstös, vörös levegőből, az erdei vadak idegesen nyomták buksi fejüket az odvaikba. Most utolsóul kikezdi a háboru a fenevadakat is. Azt olvassuk, hogy az állatkertek erősen megkurtitották a ketreclakók étlapjait. A medve répát, kukoricát kap kenyér helyett, az antilop, a zsiráf, az orrszarvu krumplin bőjtöl, a vízimadarak, köztük a flamingó – ez a nyápic rózsaszín dandy – buza hijján csontliszttel kénytelen beérni. Velük együtt koplal az állatok demokratikus királya, az oroszlán. Sőt a tigris se kap oly finom lóhust, mint annakelőtte. Ez a véres anarkista, minden vegetáriánizmus ősi ellensége, már-már öreg konflislovakat ebédel, szerszámmal, istránggal, ostornyéllel egyetemben. A fenevadak is felfigyelnek. Mi történik a földön?

Egy délután a tigris ezeken töprengve sétált a papiros-sziklákon, s zöld tűzben parázsló szemmel nézegette a körülötte cikázó döglegyeket. Valami ájulási görcs fogta marokra a szívét. Éhséget érzett. Ugy, hogy elbődült és levágódott a földre. Ette a port, hogy az ürességtől fájdalmas gyomrát valahogy csillapitsa. Fenevadi dühében viziókat látott. Fölötte a nyár aranyrakétákat eregetett, lángoló röppentyüket és gyilkos csillagokat, az ég kék volt, a levegő forró, a természet izgalmas és nyugtalan. Hiába várakozott az ételére. A rendes lóhusebéd helyett keshedt, szomoru -26- huscafatokat tolt hozzá az ápoló. Ekkor sejtette meg, hogy körülötte valami szörnyüséges dolog folyik, páratlan és véres, amihez a tigrisek párviadala se fogható. Mindeddig az ember nem is imponált neki, kukacnak és galambnak képzelte. Hisz ő valaha számumot lélegzett és víz helyett itta a vért. Most bámulta az embert. Különösen azokat, akik tigrisi szenvedélylyel koholták ki a háborut és ezerszámra mészároltatják le az ártatlanokat, gyujtják fel a béke kis szentegyházait. Életében először kétkedni is kezdett, önmagában. Vajjon csakugyan oly kegyetlen-e, oly vérengző-e a szíve, oly éles-e körme? Ugy találta, hogy tulbecsülik ezeket a tulajdonságait s vetélytársai némely tekintetben határozottan tulszárnyalják őt. A koplalástól meghorpadt pofáján egy hiu, öreg, vidéki színész csömöre tükröződött, kit először ránt le a helyi sajtó. Bajuszát próbálta amugy legényesen és fenevadosan kipödörni, de nem sikerült neki. Már vannak mások, ujak, frissek, akik jobban folytatják a mesterségét, a tigriskedést. Áhitatosan gondolt az emberre. Kissé meg is szelídült. Szemébe valami beteges és tündöklő nyirok futott, a részvét váladéka. Meleg, különös tigris-könnyek voltak ezek. A tigris sírt. Aztán alázatosan a ketrece rácsai felé vánszorgott, az éhségtől aléltan és elcsigázottan két lábra állott, a rácsokat átölelve és mellső lábait szelíden összetéve, mint a hogy az egyházatyák primitiv írásaiban olvashatni, fiúi alázattal fohászkodott az éheztetőjéhez, a leverőjéhez, a vetélytársához, az urához, a tigrisnél tigrisebb uj istenéhez.

ENNI ÉS ALUDNI.

zon panaszkodnak az emberek, hogy nőttön-nő az étvágyuk. Eleinte senki sem vallotta be, sem magának, sem másnak. Aztán találkoztak egymással a kenyérpusztitók. Kiderült, hogy mindenkivel egyformán incselkedik a fakó pofáju, ádámcsutkás ördög, az éhség, száz és száz alakban, a nap majd minden órájában, eleinte csak tréfaképen, de egyre parancsolóbban. Még a cinegecsontu, a madárétü is nekilát az evésnek. A bőjtölő remete viaskodott ilyen látomásokkal valaha, a sárga sivatagban. Közvetlen ebéd után eszébe jut a jóllakott gyomornak, milyen jó is lenne még egy karéj fehér kenyér, s a rábeszélés oly eleven, hogy a megkisértett halandó nem állja sokáig, az utcáról már fut is szaporán, haza, a lakásába, enni. Éjjel fölkel az ágyából. Egyingben botorkál a kamrába. Reszkető kézzel, tolvajként kotorja ki a kenyeret, nem a szerecsen-kenyeret, a feketét, a durvát, de a civilizált, a szelíd, a fehér kenyeret, s aztán mélyen beleereszti a konyhakést, eszik dühösen, magáért az evésért, mint az evés alkoholistája. Pusztán az a tudat, hogy most minden gyűszűnyi lisztecske és minden morzsányi kenyérke kincs, éhséget gerjeszt. Nem komoly éhség ez, inkább fantasztikus, huncut és ugrató, mint a viszketés és a tüsszentés. Különös egy portéka az ember. Ha a gyémántból vágnának ablakokat, akkor a nők a fülükben biztosan ablaküvegeket hordanának. Különben ne ijesszen bennünket a hirtelen támadt, érthetetlen mohóságunk. Fel van ez jegyezve minden háborus krónikában, -28- még Sarcey is megemliti, mikor a párisi ostromról ír, különös nyomatékkal: „Párisnak hirtelenül őrült étvágya keletkezett. Sohasem érzett ez a nagyváros hasonló falánkságot. Azelőtt ettünk, hogy éljünk s nem is sokat hederitettünk az ételre. Mihelyest az ostrom kezdődött, hirtelenül megéheztünk mindannyian“.

Tegyük hozzá, amit nem emlit, hogy bizonyára el is álmosodtak. Mert lépten-nyomon beszélik, hogy ma az emberek sokat alszanak is. Majd mindenki megtoldja rendes alvási idejét pár órával. Holott nem igen lenne rá módja senkinek. A párna, mindenki párnája nem sokkal puhább most, nem kevésbé tüskés és szurós, mint a tűpárna. Csoda, hogy a fej mégis lágy gödröt tud vájni magának ezen a tűpárnán. Végre még éjszaka is halljuk fütyülni fölöttünk a gondok ólomgolyóit s a halálfélelem srapneljét. Az első idegcsigázó nyugtalanság után azonban az ember megtanult aludni, nem ugy, ahogy régen aludt, de álmok nélkül, mélyen-mélyen, szinte nem is létezően, kilopózva a valóságból, eltünve az életből, átsurranva azon a neszfogó, párnázott ajtón, mely az ébrenlétet elválasztja a semmitől. Ezen az ajtón minden éjjel egy álomkórházba jut. Itt megmosdatják és bebalzsamozzák, hogy reggelre kelve tovább tudja cipelni a teste terhét. Azt mondhatnánk, hogy morfium-oltást kap. A természet olyan kegyes, hogy minden szervezetnek mér elegendő feledést, ingyen, a szenvedésünkre és az aggodalmunkra édes, áldott, természetes zsongitót, álmot. Ne is mondjuk, hogy alszunk, csak mondjuk azt, hogy egy időre morfinistái lettünk az ágynak. Ha felébredünk, a szájunk duzzadt, a szemhéjunk -29- püffedt és vörhenyes, az arcunk csunya és a halántékunk viaszos, mint a morfinistáké. Holnap este majd ujra bemegyünk ezen az ajtón, a semmibe, a jó kórházba és kérünk egy uj oltást, egy uj, hosszu bódulatot.

Nem szabad rosz néven venni ezeket a gyöngeségeket másoktól és magunktól. Álljunk meg inkább csodálkozva ennyi élet előtt s kiáltsunk föl. Boszorkányos szerkezet a testünk meg a lelkünk. Annyira rugalmas és finom, hogy minden helyzetben megleli vigasztalását, és akárhová kerül, kiegyensulyozza magát. Nem ismer lehetetlent és ember fölött való körülményeket. Dobj valakit egy kutba s a szegény vergődő rögtön szerződést köt a tényekkel. Dehogy is gondol arra, hogy nem mindig volt kutban. A másik pillanatban már észreveszi a helyzet előnyeit, egy kiálló téglát, melybe kapaszkodni is lehet, egy fénysugarat, egy mélyedést, melybe esetleg majd megvetheti a lábát. Ime, már is helyrebillent a lélek egyensulya, önvédelemből. A lélek rögtön kárpótlást kér. Mit adhatunk most, mi szegények, koldusai ennek a földnek minden szenvedésünkért. Odaadjuk a testünket, melyet szorgalmasan etetünk és altatunk, nehogy ránk támadjon, mint egy vadállat. Egyél, szegény test és aludj, szegényt test. Már nem tiéd a boldog idők edzett és acélos szikársága, a virrasztás, a munka, a lélek mámora, az édes önsanyargatás, mely az erősek fölöslege és kiváltsága, az egészséges soványság, az érzékek fényüzése, a pezsgő gyöngye, a cigarett füstbokrétája, a sarju parfüme, az ízek, a szagok, a színek végtelen skálája, mindez már nem a tiéd, szegény, s a fűszer helyett csak az evést tudjuk neked adni, az álom helyett az alvást. Ezzel a két leginkább -30- megmarkolható földi jóval próbálunk kárpótolni téged, özvegy lélek, jobb időkig. Addig az emberek csak bizakodnak és reszketnek, csak esznek és alusznak, szilajon nyulnak a kenyér után, minthogy a nábob föld többi értékes gazdagsága megszünt a számunkra, és lehanyatlanak az emberek pillái, de talán nem is alusznak, csak nem tudnak ébren lenni, csak valami mást választottak, csak folytatni akarják magukat. Felocsudván pedig talán nincsenek is ébren, talán nem is élnek, csak várnak. Hidat ívelnek gyarló emberi eszközeikkel egy kor felé, melyben majd ébren is lehetnek, aludhatnak is, élhetnek is, kedvükre jól is lakhatnak és koplalhatnak is, és egy napon eléje vihetik szigorú időkben híven megőrzött életüket a jövendőnek.

KIS KORTÁRSAINK.

ár összeírták majd a kisfiukat és kisleányokat is. Korhatár: két év. Minden csecsemő belekerül a lajstromba, akárcsak a felnőttek és mindegyik kap egy kis cédulát. Mindenható isten, ez az ő első hivatalos ténykedésük. Aztán hoznak nekik tejet, megbizható, vegyileg vizsgált tejet, de nem tejecskét, mint nekünk. Mi csak a mamáról, meg a dadáról, meg a cicáról tudtunk. Ők azonban első gyügyögésükkel, selypitéssel az államot meg a fővárost emlegetik. Hiszen mind a kettő ottan állott a bölcsőjüknél. Mind a kettő bizonyos tekintetben a dadájuk. Igy kerül be az állam és a főváros a tündérmesékbe.

Vajjon van-e a föld hátán olyan ember, aki mit se tud erről a világindulásról s ugy éldegél mint annakelőtte, elefántcsonttoronyban, a csillagokat vizsgálván, vagy kecsegét-potykát hozván hajlós vesszőn a piacról és kalarábét zöldleveles kosárban? Kötve hiszem. Valaki azt mondta, hogy csak a csecsemők és az őrültek fölött suhan el nyomtalanul a háboru. Még ezt se merem állitani. Annyira áthatotta a földet, annyira megrecsegtette minden rétegét és eresztékét, hogy egy természeti jelenség, egy földrengés erejével ráz össze minden teremtett lényt s valami formában – előbb, vagy utóbb – mindenkihez elér. Hallom, hogy a klinikai betegek is váltig politizálnak. Az a seregszemle pedig, melyet megtartottak a csecsemőkön, azt bizonyitja, hogy a háborus admisztrációnak már a gyermekszobák ajtaján -32- is kopogtatnia kell és ezeknek a csöpp kis fogyasztóknak igényét is fel kell venni abba a nagykönyvbe, melybe mindnyájan be vagyunk írva. Valaha idilli ereklyéket őriztek meg a csecsemőtől, egy hajtincset, vagy az első topánkát. Ma történelmi emlékként kisfiunk tej-jegyét tesszük el, az iktatószámával egyetemben.

Egy idő óta módomban van érintkezni a csecsemőtársadalom legkiválóbb és legelőkelőbb tagjaival s már bizonyos fogékonyságra tettem szert annak a megítélésében, mi van ínyükre és mi nem. Tévedés azt hinni, hogy ők a változott idők sanyaruságát nem érezték meg. A csecsemők is nélkülöztek és hazafiak, akárcsak mi. Szenvedtek szegények a pólyában, a bölcsőben, a kis hálós-ágyban, már csak azért is, mert nem ők voltak a fontosak, csak háborus gyermekek, hadi csecsemők voltak, akiknek sietve adtak enni, akiket sietve fektettek le, akikre sietve nyomtak csókot, akikre nem tapadt édesen, érlelően, a bámuló nyári nap hosszu izzásával az apai-anyai pillantás. Róluk nem tudnak majd kedves, együgyü, bensőséges történeteket mesélni. Ki ért rá ilyen böngészésre? Kissé a lelkük is elkallódott. Ezenkivül minden testi nélkülözésben is volt részük. Hányszor késett a doktor bácsi, aki katonaruhában jött az ágyukhoz, a sebesültek és betegek mellől. Tejükre várni kellett, akkor se volt az a gyöngyös-habos, áldott tej, melyről a gyermekmesében hallunk. Mi, önző nagyok, eddig mindenféle hiányról beszéltünk, tejhiányról, húshiányról, liszthiányról, szappanhiányról, rézhiányról, még egyptomi-cigarettahiányról is. Nem vettük azonban számba, hogy „cuclihiány“ is van. Másfél év alatt a szövetséges -33- hatalmak gyermekei – ez a mohó és drága kis hadsereg – elrágta a világ összes gummi-cucliját, mely a patikákban és drogériákban lelhető. A gummi a köpenyekre, a betegeknek való légpárnákra, az autókerekekre kell, a csecsemők fényüzési cikkét egyszerüen megszüntették. Mosolygunk ezen a kis szükségen, de a csecsemőnek – a táplálkozáson kivül – a cucli az egyetlen szellemi élvezete, az egyetlen szórakozása, olyan mint a nagyoknak a kaszinó, a szivar, vagy a baccarat. Kis szájuk most csak a híg levegőt rágja. Később bizonyára pesszimisták lesznek.

De másrészt irigykedve is nézek ezekre a csöpp állampolgárokra, ezekre a pelenkás kortársakra, akiknek már messze, régi mult lesz az, amit mi most átélünk, s emlékezetes minden, amihez érünk. Az a sok rózsaszín tábori levelezőlap, amely ezrével röpköd az országban, egyre gyérebbé válik majd, mire nadrágot kapnak, és belekerül a levelesládába, vagy egy üveglap alá. „Küldj nekem még egy meleg téli keztyüt“, olvassák egykor, s a prózai, gyakorlati közlés akkor már a történelem tündér-varázsával beszél. Sok fiu ugy nő fel, hogy nem ismeri az apját. Ez a háborus gyerek egyszeriben lát majd egy hazatérő katonát, akire azt mondják, hogy az apja, egy arcot, melyet sohase feled el, egy jelenetet, mely lármás, kacagó, érthetetlen tulságával döngeti a házat és egy sárga sapkarózsát, mely képzeletében minden szín és élmény fölött világitani fog.

Azok, akik már felcseperedtek, még érdekesebbek. Multkor láttam egy pesti gyereket, aki „rekvirálás“-t játszott. Kihallgattam két nyolc éves kisfiut, aki a buza- -34- meg a kukoricakenyérről, a tojás áráról, a hagymáról és a zsirról beszélt. Elhültem a tájékozottságukon. Szegénykék, gondoltam, milyen okosak, milyen öregek. Hiszen mi tizennyolc éves korunkban sem tudtunk ennyi közgazdaságot.

Velük szemben – akár fiatalok vagyunk, akár vének – éreznünk kell, hogy mi már a mult emberei vagyunk.

AZ ÉLET DIVATJA.

oha annyit nem írtak-beszéltek a halálról, mint ebben a husz-harminc évben, mely a háborut megelőzte. Voltak korok melyekben mélyebben foglalkoztak a halállal, in specie aeternitatis. Az indus köldökszemlélők, vagy az ó-görög pesszimisták a lángoló kék ég díszletében látták őt és később a középkor gyötörte magát vele, a ködben bolygó kisértettel, a zörgő csontvázzal, a katholikus vallás elvén. Mi azonban a felvilágosult és természettudományos jelenben mind a két koron tultettünk és a halál divatját teremtettük meg. Végzetesen és ellenállhatatlanul érdeklődtünk a halál iránt. Igaz, hogy ez az érdeklődésünk felszínes és kacér volt, – mint minden divat, – de a levegőben volt és a vérünkké vált. Komolyan nem számoltunk vele, nem készültünk el rá, azzal intéztük el a halált, hogy állandóan emlegettük. Művészeink oltárt emeltek neki. Halál-versek, halál-drámák, halál-képek, halál-szobrok, amerre néztünk. Csiklandozott bennünket ez a divat, minthogy távolnak gondoltuk a halált, kellemesen izgatott, minthogy igazán nem hittünk benne s a villamos érzékek uj mámorra, a jóllakott gyomor emésztőporra áhitoztak. A művészekről a divat átsiklott a polgári életbe is. Minden betegséget bizonyos varázskör vett körül. Tizévenként uj és uj „irodalmi“ betegségek jöttek forgalomba. Eleinte tüdővész uralkodott, a bársonykabátos bohémek, divatárusleányok, kávéházi inségesek regényes betegsége, amit hamarosan felváltott a migrén és az idegbaj. Nem élt valamire való ember, – nem művész, -36- de polgár – akinek meg ne lett volna – tényleg, vagy csak képzeletben – a maga kis kényszerképzete. Minden kölcsönkönyvtárban árulták jutányos áron. Ez már bizonyos becsvágyról és elhivottságról tanuskodott. Senkisem vetett számot azzal, hogy ezek a betegségek a valóságban egyáltalán nem költőiek, de fájdalmas csapások és hiányok, melyek a tehetséget inkább huzzák, mint röpitik. Olyan fényt teremtettek köréjük, hogy a megtévedt képzelet előtt a lángelme kisérő jelenségeinek tünt föl, s a művészet és tudomány ujdonsültjei valami tragikómikus öncsalás folytán hibás következtetéssel ezeket a fontos járulékokat akarták megszerezni, mielőtt a porondra léptek, csak aztán mertek alkotni. Egészségi bizonyítvány? Nem, ők előbb „betegségi bizonyitvány“-t állittattak ki. Csak a sápadt nő volt érdekes. Az emberek sápasztó-kurákat végeztek és versenyeztek egymással a soványságban és a szűkmellűségben. Enni nem igen illett, a jó étvágy pedig a tulajdonosára határozott szégyent hozott. Valaha – talán már most is – hihetetlennek tetszik majd ez, de igazság, hogy a közelmultban mindennek több varázsa volt, mint az egészségnek, melyet az élet állati buta működésének tartottak és látatlanban elitélték azt, akinek a szervei nem rakoncátlankodtak. Az egészség nem az alkotó élet volt, csak a „buta egészség“. Mindennek abban lehet a magyarázata, hogy ez a kor duzzadt és puffadt az egészségtől, az élet áldott fölöslegétől, távol járt azoktól a mezőktől, ahol a végzet és tragikum lakozik. Mi, az élet egykori nábobjai, kriptákban tivornyáztunk. Annyi életkincsünk volt, hogy nem tudtunk vele mit csinálni. Anélkül, hogy ezt a minden életet lezáró -37- finálét, a természetnek ezt a rengeteg igazságtalanságát, az emberi tragikumot megértettük, megfejtettük, vagy csak közelebb hoztuk volna, belemerültünk egy szenvelgő kultuszba, mely a foglalkoztatás állandósága folytán kissé elzsongitotta fáradt, ki nem elégitett idegeinket, ismerni vágyó agyunkat és a betegséget kacérsággá, a halált pedig léha divattá tette.

Emlékezünk azokra a jellegzetes estélyekre, melyeket az élet nevében ültünk, de alapjában a halálnak voltak szentelve. A szalónban, ahol összejöttünk, fojtott és titkos izgalmak kóvályogtak, s a társaság, mely csip-csup dolgokról csevegett, úgy festett, mint egy spiritiszta gyülekezet. A falon Beethoven halotti maszkja lógott. Nem annyira a zenei lángelmének szóló hódolatul, inkább a saját izgatásunkra. Bámultuk a hideg vonásokon a halál elpihent tusáját, a kín megfagyott görcsét. Távol a kispolcon egy koponya. Valaki – nagyon kacérul – egy huszársipkát tett rá, legényes és tréfás hangsúllyal, a fogai közé pedig egyptomi cigarettát bigyesztett. A falakon baljós képek ingerelték képzeletünket. Lassanként rejtélyes és megmagyarázhatatlan lelki élményekről kezdtünk beszélni. Az idegorvos vitte a szót. De mindenkinek volt valami mondanivalója. Éjfélkor aztán bejött a ház urnője, csillagos, fekete pongyolában, nesztelenül és sokat jelentően a zongorához ült és vajszínü, vékony kezeit, ideges, hosszu ujjait elpihentette a billentyükön. Mit játsszon? Grieg „Aase halálát“-t követelte a társaság egyértelmüen. Az egyik széplélek – a sok közül – odarohant a villamos kallantyuhoz és a többiek hallgató helyeslése mellett elkattintotta, a szobára borzongó félhomály borult, csak a gázkályha -38- parázsos vörössége világitotta meg az alakokat, az ingmelleket és a szmokingokat, a lekonyuló fejeket és a hideglelős szájakat, szoborszerüen. Már beszélt a zongora. Hallani lehetett az első acélos ütemeket, melyek a vér futását utánozzák keményen és határozottan, aztán a haldokló vér sápadni és lohadni kezdett, az üterek kihagytak, tétován kalimpáltak, mig végre a halál – pianisszimó – megállitotta az ütereket és a zenét s a szépség a vér ellobbanó ájulatában megnyugodott és kicsendült. A szalón fakirjai meredten néztek a semmibe. Mélyen tüdejükre szívták az ópiumos füstöt. Kezük ernyedten lógott – igen dekorativan – a székek karfáján. Igy mulattak az emberek 1890-től 1914-ig.

Mennyire a mult képe ez. Ugy érezzük, hogy egy történeti könyvben látjuk, – régi metszet 1914-ből – már meg se tudjuk érteni. Most nem igy mulatunk és a jövőben is bizonyára más lesz a mulatság. Ma közöttünk jár a halál. Az arca nyilt. Sisakrostélyát felvetette és farkasszemet néz velünk. Szinte kézzelfoghatóvá vált az emberi élet misztikuma. Soha olyan keveset nem beszéltünk róla, mint ezekben az időkben. Elvesztette a varázsát. Ezrek és ezrek haláláról olvasunk naponta, a tényt pedig nyugalommal, higgadt szomorusággal vesszük tudomásul. De hallgatunk, mint a szanatóriumokban, ahol sok halál esik. A sulyos betegek – önvédelemből – kiküszöbölik a halál gondolatát. Azt be kell vallanunk, hogy maga a halálról való fogalmunk is megváltozott, immár nem sejtelmek, nem messziről eljövendő ismeretlen betegségek és idegválságok alakjában jelentkezik, de mindennapian. Semmi stilizáltság. Valaha az ősember láthatta igy. A biztonságérzet -39- hiánya gyógyitott meg bennünket a halál divatjából. Akik visszatérnek az arcvonalról, azok csak az életről álmodoznak. Egyetlenegy történetük sincs a halálról. Az irodalom pedig, mely békeidőben feketét tetézett feketére, majd az élet piros színeit kotorja elő. Gyűlöljük ujra a halált és megvetjük a betegséget. Az életet akarjuk s a napot, újra a napot. Mert a katonák sohasem felejtik majd el, hogy mit jelent a findzsába ömlő sárga tea és az eper és a tejszínhab és a kályha és a nyugalmas ujságolvasás és a gyermek és az otthon és nyári fürdőzés és a zuzmarás téli este, amikor a korcsolyák csörömpölnek és a zongoraszó és az egész sokszínü, drága egyetlen élet. Ők, a visszatérők, az élet ismerői, a pokolból kiemelkedők szabják majd meg tapasztalás által elmélyült itéletükkel, mit tartsunk értékesnek és mit vessünk el. Semmi kétség, hogy az egészség, a hús, a piros arcszín újra becsülethez jut s az írók és a művészek az élet szolgálatába szegődnek. Nem keressük többé a lángelmék homlokán a lombrosoi dudorokat. Egészséges lángelmékben hiszünk. Szalonjainkban felcsavarjuk a villanyt. Divat lesz vidámnak, egészségesnek, egyszerünek, becsületesnek, nagynak lenni, divat lesz újra élni. A halál pedig, az élet megoldatlan kérdése, újra belekerül a laboratóriumba, elszigetelten, mint egy pestisbaktérium. Kevesebbet írunk, beszélünk talán róla, de többet dolgozunk ellene, írók, tudósok, politikusok és bölcselők, akik eddig csak fűszerként kevertük italunkba keserű ízét. A halál divatját az élet divatja váltja fel. -40-

CSONTOK

ajjon mi lesz az emberből? A keresztény hit szerint lélek, a zsidó szerint hamu, a pogány szerint pedig liliom, vagy kalarábé, szitakötő, vagy kukac, fecske, vagy görény. Ezzel szemben az amerikai Western Nitroglycerin Manufacturers Association, mely a yankee-k vallásfelekezetét képviseli, azt vallja, hogy az emberből halóporában dinamit lesz. Az amerikai lőszerbetyárok a koporsók fedelére többé nem azt írják: Béke hamvaira! Csak ezt: Vigyázat, robban!

Végre olyan hír érkezett hozzánk, melyet maga a szatiraíró sem feszithet tovább, a money-making olyan tréfás borzadalma, mely páratlanul áll a háború bűnlajstromában, és külön figyelmet érdemel. Egy chicagói gyár felásatja az európai harctéren elesett katonákat, hogy a csontok enyves leveséből nitroglicerint főzzön. A glicerin, mellyel szeles téli időben kezünket finomitjuk, a szelíd, édes pipere-glicerin, melyből könnyűszerrel, nagyon egyszerű úton teremtik elő vad és irtózatos testvérét, a nitroglicerint, eddig állatok csontjaiból készült. Minthogy pedig náluk fogytán a csontkészlet, az ember csontjára került a sor. Egyelőre csak a halottak csontjaira. Az elevenek csontjára csak később. Annyi azonban máris bizonyos, hogy nemcsak a dohányzószobában van vége az idillnek, de a temetőben is. Régi együgyű költők valaha milyen bizakodóan daloltak az enyészetről, mely ízekre bontja a hust, az inakat s csöndesen megőrli, semmivé – áldott, porhanyó lisztté – darálja a nagyon is kemény csontokat, melyek ennek a mulandó életnek -41- pillérjei és vastraverzei. Mindez már hiú álom, költői ábránd, a régi, boldog, patriárkális mult kiváltsága az újvilág gyermekének. Nincsen többé pihenés a csigás homokban. Szegény halottak is csak félszemmel aludhatnak, nyúl-álmot, mint azok, akik hajnaltájt a keltőóra berregését várják, vagy mint akik a gőzfürdő pihenőjében szunditanak álmatlan éjszaka után s uj vendégek jöttén akármikor felrázhatja őket a fürdőszolga. Hiába hivatkoznak arra, – az árvák – hogy már levetkőztek, a garderobe-ban hagyták életüket, egy szögre akasztva. Mert jönnek az amerikai csiszárok és sorozzák őket is, a halottakat. Lehet, hogy vége az életnek, de még mindig nincs vége annak, amit többre taksálnak az életnél. Végre az ember nem rázhatja le kötelességét azzal a kényelmes kibujóval, hogy meghal.

Alapjában csodálatos, hogy csak erre jöttek rá, a csontjainkban rejlő dinamitra s nem vették észre, már régebben is, hogy mennyi becses anyag szunnyad még testünkben, melyet hasonlóan fel lehet használni s egy kis vegyészeti boszorkánysággal rögtön arannyá is lehet változtatni. Nem beszélünk a szervezetünkben rejlő káliumról és nátriumról, de tudjuk, hogy sok szén van benne, valóságos szénbánya, mivel fűteni lehetne, nem megvetendő mennyiségü foszfor, ami kiválóan alkalmas a büdösgyufák készitésére, elég sok mész, amivel, ha elegendő emberből vonják ki, házakat meszeltethetünk, sok klor, amivel diplomaták gallérját és ingmellét fehérithetjük, esetleg egy modern gőzmosódát, vagy tisztitó-intézetet alapithatunk vele, sok vas, amit csak szilárditani kellene, – keressék meg a képletet – s kitünő, olcsó -42- bilincseket verhetünk belőle, ezenkivül cukor és zsir is, melyből pompás szappant, ugynevezett emberszappant olvaszthatunk. Nem szabad elfelednünk ezenkivül az emberből készült csinos iparművészeti tárgyakat, a hamutálcának használt koponyát, a fogakkal és csontokkal díszitett gyümölcsöstálat és a nyakcsigolyákból összefüzött ízléses nyakláncot. Azok a vállalkozók, akik a halottak csontjait felásatják, ugylátszik, már tultették magukat minden nevetséges erkölcsi aggályon és sokkal fölényesebbek, mint az emberevők, vagy az indiánok, akik koponyákkal rakják körül sátraikat, vagy azok a sírrablók, akik a halottak gyűrűit és aranyfogait csenik el. Ellopják a halottak halálát, fellármázzák az alvókat, csendháborítók a temetőben. Ismerjük a shakespearei gondolatsort, hogy a halott fejedelem pora mint válik egy hordóakna tapaszává, egy söröshordó dugójává. Az amerikai milliomosok ötletes jóvoltából még különösebb körutazáson megyünk át. Ellenségeink katonája a halála után ujra hadiszolgálatot teljesit a csontjaiból kivont dinamit alakjában. Mily borzasztó volt egykor elgondolni a mélabus dán királyfinak, hogy a térdkalácsunkkal tekéznek. A mai angolok halott csontokkal akarnak ágyuzni. Azóta az idegrendszerük határozottan rendbejött.

Ezzel uj korszak kezdődik az ember történetében, mely az energia megmaradásának elméletéhez, az eleven erő csodálatos körforgásához szolgáltat uj és értékes bizonyitékokat. Te pedig, ember, ne higyj többé a nyugalomban. Sem a földi, sem a síri nyugalomban. Szomjuhozod a halált, de mindhiába. Neked élned kell, örökké való életre vagy elkárhozva. -43- Örökké való vagy, mint a pokol, sohasem elpusztuló, mint az orkán és a tenger haragja. Halálod után egyszerre átváltozol, nem az indus hitrege, csak az amerikai pénzérdek nyomán robbanó gyapottá, tüzes puskagolyóvá, soha meg nem szünő kárhozattá, halál egy uj halállá, futsz, sivalkodsz, repülsz, megveszekedett démon, öntudatosan-öntudatlan a kopár, végtelen levegőben. Nem tudjuk, mennyi a nitroglicerin öntudata, és mit gondol az emberből készült dinamit, de valószínünek tartjuk, hogy az ő gondolkozása is nagyon emberi. A semmi vagy ember, s nem semmisülhetsz meg, mert a semmi lerombolhatatlan, a gyűlölet vagy, a halál vagy, s nem halhatsz meg, mert a halál nem halhat meg soha.

A HALÁL PILULÁI.

omoly emberek, orvosok egyre többet beszélnek a hadi tehnika uj felfedezéséről, arról a golyóról, mely nemcsak ölni, de gyógyitani is akar. Ez a golyó mindjárt kis patikát visz a testbe. Egy csöpp gyolcsot, mely letörli az első vért, fertőtlenitőszert, egy csipetnyit, mely rögtön meggátolja a fertőzetet. Azonkivül a sebessége egy részét rögtön felhasználja arra, hogy a sebet megpuhitsa és bekötözze. Szóval van benne egy ici-pici ápolónő is, meg egy orvos is, akit nem lehet látni. Ezek a lőcsatornát rögtön felsurolják, oly tisztára, mint a patyolat. Még talán bocsánatot is kérnek az udvariatlan kopogtatás miatt. Azt mondják, hogy pardon. Körülnéznek az átlyuggatott májban és vesében, aztán szerencsés jónapot kivánnak, mint közönségesen. A pofon után jön a csók, a júdási irgalom. Kétségtelen, ez a jótékony és csudatékony golyóbis még nagy fejlődés előtt áll. El vagyunk arra is készülve, hogy ötletes és bájos hölgyek, akik eddig is annyi komoly megértést tanusitottak az emberiség szüksége és szenvedése iránt, még tökéletesitik a remek kis találmányt s a golyóhoz egyéb hasznos cikkeket is mellékelnek, például az ellenséges katona gyémántkiadásu zászlócskáját, egy irónt, egy kis jegyzőkönyvet, egy cin-fésüt, egy gyufaskatulyát és végül egy bajuszkefét is. Lesznek olyanok, akik felirásokat ajánlanak: „Feltámadunk“, „Tévedés“, „Ne bántsuk egymást“ stb. Az emberi elme és az emberi szív kifogyhatatlan az ötletből és a jóságból. Idővel talán egyenesen a gyógytárakban -45- árulják ezeket a golyókat, a puska keserü labdacsait, a halál acélpiluláit.

Ne másszunk tovább a képzelet kalandos lajtorjáján és ne gunyoljuk tovább ezt a fából-vaskarika-találmányt, az ujkor szomoru engesztelését. Be kell ugyan vallanunk, hogy a csufondáros mosoly kissé jogosult, mert az ötletben oly sarkalatos ellenmondás leledzik, mely csiklandozza a szatirát és kihivja a birálatot. Akinek az agyában megfogamzott, nincs tisztában azzal, hogy mit akar, afféle hontalan lélek lehet, aki a mult és a jelen között tétovázik, és oly hazugságokból van összeszőve, mint a golyó, mely ölni is akar, meg nem is, és egyszerre hatása alatt áll a krisztusi erkölcsnek, mely a lemondást vallja, meg az uj erkölcsnek, mely az erőt hirdeti. Egyik mellett sem tud dönteni. Igy aztán megegyezést próbál kötni a kettő közt, a szeretet és a harag, a csók és ütés, a gyávaság és bátorság közt, s összeházasitja a galambot a párduccal. Természetes, hogy a magzat, mely ebből a frigyből született, tökéletlen. Mert a jóltevő, szamaritánus golyó legalább is nem őszinte. Álszent, szemforgató nyavalyás, még akkor is keneteskedni próbál, mikor öldököl. Báránybőrbe van bujtatva, de belül csak olyan farkas, mint a többi. Mentsen meg az ég, hogy valaha elfogadja az emberiség, görbe, bujkáló ösvényen keresvén a világbékét, s ne orvosoktól próbáljon meggyógyulni, gyökeresen, de kuruzslóktól, ideig-óráig. Az, aki fölfelé licitál és egyre tökéletesebb gyilkolószerszámokat, óriás mozsarakat, behemót ágyukat gyárt, hogy lehetetlenne tegye az öldöklést, jobb szolgája a békének, mint az a lefelé licitáló se-hal-se-hus bölcs, aki azt mondja, hogy „üsd -46- agyon, de ne nagyon“, és a halált az uj élet, az antiszepszis, a modern tudás minden kényelmével és vívmányával fűszerezi. Ez csak meghosszabbitaná a szenvedések idejét. Határ csak ott fönt van, a halál gazdagságában, nem pedig itt lenn, a mesterkedő irgalom szegénységében.

Egykor talán feljegyzik a történelemben ezt a találmányt és a feltaláló nevét is, hogy jellemezzék a korunkat, a mai emberiség tragikómikus erőfeszitését, mely görcsös viaskodással keresett-kutatott valamit és nem találta meg. Soha ily szánandónak nem láttuk az embert. Az agyvelő minden villamosságát és a vér minden szikráját egyesiti, s hosszu tusák, ideges éjszakák után csak ennyit tud kisütni, egy acélgalacsint, mely kissé kiméletesebben öl, mint a többi, egy ártó és gyógyitó, rontó és balzsamos golyót, a halál egy uj piluláját. Csak valaha a középkorban láttunk ily egyetemes és meddő munkát az alkimistáknál, kik a bölcsek kövét hajszolták éjjel és nappal, sötét szobákban vörösen lobogó gyertyáknál, ércben, aranyban, porban, bűzös kotyvalékokban, tégelyek és görebek közepette. Nem találták meg a bölcsek kövét, de felfedezték a foszfort meg a puskaport. Az alkimia helyett a kémiát. Talán ez lesz a sorsa a világbéke szegény alkimistáinak is, akik most a tudomány minden eszközével felfegyverzetten, könyvekkel és logaritmus-táblákkal a halált akarják megkorrigálni, de egy napon majd mosolyogva és boldogan rábukkannak az életre. Egyelőre csak puskát akarnak szerkeszteni, mely jóságos, golyót, mely alig üt sebet, csak éppen sivít, olyan fegyvert, mely nem ellensége, barátja az embernek. Csak dolgozzanak tovább a laboratóriumban. -47- Mindig vargabetüt kellett tennie az embernek, hogy elérkezzen az igazsághoz és a hiábavaló fáradalma árán lássa be, hogy tévedett. Hiszen amit most az arcuk verejtékével kutatnak, a jótékony és csudatékony puska, a szelíd golyó már rég fel van fedezve. Az a bodzabélpuska az, testvéreim, szelíd alkimisták, mellyel mindannyian egyformán játszottunk, valaha régen, gyermekkorunkban.

LE „KAISER“.

z a legujabb francia szó. Még talán nincsen a szótárakban, de a köztudatban, a lelkekben már régen benne van. Három német szót tud most a műveltebb francia: le „kaiser“, le „kronprinz“ és le „lied“. Aki azonban uralkodik ezeken, arra már ugy tekintenek, mint a német enciklopédia ismerőjére, a német titkok, a német tudomány és művészet magántanárjára. A három közül a legnépszerübb: le „kaiser“. Olyan sulyos és félelmetes, mint egy sötét vassisak, tüzes rostélylyal. Mindenütt mondják és írják. Babonás varázsa van. Vajjon mit tett megint? A franciák ijesztgetik egymást. Vereségeiket eltagadják. De szívesen találnak ki valóságnál sötétebb rémmeséket, hogy azoktól féljenek. Ezeknek a meséknek, melyek már majdnem francia népmesékké váltak, a központja a császár. Észre se veszik, hogy nő sisakja körül a gloire. Kétségtelen, a gyűlölet hangján krónikáznak, de a hang nem szívből jövő, kissé magas, kissé tulzott: hamis. Néha udvarolnak is a császárnak, aki a távolban – sötétben – áll. Tudja meg, ha mi vendégül látjuk, fehér kenyeret kap, nem feketét, rozsosat, burgonyásat, mint a maga katonái. Mert a párisiak gavallérosak és urak. A német azonban nem ismeri se a „pain de fantaisie“-t, se a fantáziát.

A császár hasonlóan van a franciákkal. Állandóan francia földön tartózkodik. Békében nem csinált titkot abból, hogy barátja a két nép, a két nemes és értékes kultura közeledésének, és sohase mulasztotta el az alkalmat, hogy hangsulyozza is, amit érzett. Nem -49- szerepelhetett birodalmában olyan francia színtársulat, hogy a császár meg ne jelenjen páholyában. Előadás után a szereplő mademoiselle-t és monsieur-t magához kérette, legmagasabb elismerésének adott kifejezést, nem egyszer termeibe is meghivatta őket, bizalmasabb estélyeire, egy kis indulatos szavalásra. Gyönyörüen beszél franciául. Szónoki heve a német mondatok csúcsíves épitményében épp ugy érvényesül, mint a francia nyelv nyugodtabb román vonalaiban, és szavaiból nemcsak az ősi germán harc, a nibelungi kardcsörgés hallatszik ki, de a szellem is, a szikrázó, rakétázó szellem, mely a franciák készsége. A császár mindig kész szónokolni és bonmot-kat mondani. Ebben a háboruban is hány ily talpraesett, elegáns nyilatkozatot tett, mely huszonnégy óra alatt befutotta a világsajtót. Határozottan franciás a gesztusa. A népet, mely ellen hadat visel, ismeri és becsüli. Talán innen van, hogy nem akar tágitani mellőle. Az angol számára csak a megvetése marad. De ezé a népé a haragja, a férfias bánata, hogy csalódott benne. Végzetes és személyes ügye a francia háboru. Ugy érzem, nem is a történészek, de az uj igazságokon edzett lélekbuvárok deritik majd fel, hogy a történelmi szükségességen kivül milyen atavizmusban gyökeredző lélektani okok működtek közre, hogy háboruba került velük a császár, akinek a neve franciaverő nagyapja neve, és aki kisértetiesen azonos körülmények közt inditotta meg háboruját a franciák ellen, hasonló nevü hadvezérrel. Mindegyik fia a franciák ellen harcol. Ő maga pedig leszáll a lövészárokba, a föld alá. Amikor kilép, egy elfogott francia század áll előtte. Tábornokai kedveskedtek neki. Megmutatják -50- a császárnak, milyen a francia katona, s a francia katonának, milyen a császár.

Ez a jelenet rostandi és rímes versekben van írva, de vannak a háborunak shakespeari jelenetei is. Azokról majd számot ad a történelem, kaulbachi, hogarthi, bruegheli színekkel. Mi csak azt vesszük észre, hogy két nagyszerü nép ölelkezik, mely mindig keresve-kereste egymást, két végzetes, féltékeny, marakodó szerelmes a csatatér nászágyán, halálos együttlétben, két nép, melynek szüksége van egymásra, mely izgatja és fűti egymást, mely a másik nélkül csonka, a francia és a német, a kiegészítő-színek, a szellem és a tudás, a művészet és a tudomány, a chanson és a lied, a mámoros és a higgadt, a daloló és a gondolkozó, a könnyed és a sulyos, a lélek és a test, a fekete és a szőke, a kis vörösbugyogós és a nagy dragonyos, két nép, mely végre a kard által érti meg, hogy egymásra vannak utalva. A rekedt és véres lármából pedig egyetlen szó rikolt ki. Az első német szó, amit a francia megtanult, a barátságos francia-német nyelvtan első szava: – le „kaiser“.

KALENDÁRIUM.

aptam egy uj naptárt. Kis nyomdászfiu hozta, még nyirkos volt a papirja, még párolgott rajta a piros és fekete festék. Ideállitottam az íróasztalomra. Ma – késő éjszaka – lapozgatni kezdtem az uj kalendáriumot. Mondhatom, kellemetlen olvasmány. Már a címe is követelődző: 1915. A lélek tar sziklatetőkön, sivatag homokon, ismeretlen tájakon bolyong, szeretne visszafutni a pontig, ahonnan indult s aztán árkon-bokron száguldani előre, megpihenni valami távoli ponton. Szövege nincsen. A lapok üresek. Nagyon is sok helyet hagytak az „előjegyzések számára“. Ezeket a spáciumokat nekünk kell majd ellátni „előjegyzés“-ekkel és élettel. Nagyon nehéz feladat. Mindenki mázsát érezhet a nyakában. Nekem az az érzésem, mintha egy szigoru szerkesztő öt rizsma kéziratpapirost küldetett volna, az utolsó percben, azzal a meghagyással, hogy fejvesztés terhe mellett írjam tele csupa ragyogó és választékos mondattal, hajnalig fejezzek be egy folytatásos regényt, melyet holnap kezdenek közölni. Legjobb lenne egy betüt se írni és nyomban lefeküdni.

Mindig borzongatóan hatott rám egy üres naptár. Ez az irdatlan fehérség az a semmi, amitől félünk, a tartalmatlanság, melyet tartalommal kell megtöltenünk, a kétségbeesés fehér hómezője. Talán innen van, hogy gyermekkoromban is tréfáltam a naptárral, szepegő rémülettel, mint a suszterinas, aki sötétben fütyül. Az üres lapokat eleve telefirkáltam mindenféle tolakodó kérdésekkel, melyeket a leendő időhöz és -52- leendő magamhoz intéztem. Egy-egy messze dátum mellé ilyesmiket írtam: „Mi lesz ekkor?“, vagy „Csak nem vagy beteg?“ vagy: „Ugy-e, jól aludtál az éjjel?“ vagy: „Szervusz, élsz még?“ Nagyon érdekes volt megvárni ezeket a dátumokat és visszamosolyogni arra a tudatlan emberre, aki a kérdéseket feltette, megnőve az időben, erőt kapva a valóság biztonságától. Semmi bölcseség sem pótolja azt, hogy huszonnégy órával idősebbek vagyunk. Arra gondolok, hogy tavaly szintén kaptam ilyen naptárt. Akkor is az a lapvállalat küldte, melynél dolgozom, akkor is pont erre a helyre tettem, az íróasztalom sarkába, akkor is volt egy éjszakám, mikor lapoztam, böngészgettem a leendő lapok gazdaságában és játszottam a jövendővel. Megdöbbentő, hogy milyen keveset tudtam akkor. Amit a tavalyi naptáram szélére jegyeztem, naivabb ákombákomnak tetszik most, mint első irkám betüi. Az idén már nem merek találgatni. Nem is ostromlom durva kérdésekkel a papirt. Tisztelettel haladok el minden dátum mellett, mely külsőre talán jelentéktelen és semmitmondó, de imponálóvá nő és mindent meghozhat, az lehet, amely az egész évszázadnál többet jelent, melyet évezredek mulva is emlegetnek diákok és tanárok az érettségi vizsgán. Nincs is piros betüvel nyomtatva. Olyan, hogy senkise gondol rá és igénytelenül huzódik meg többi egyforma társai között. Talán éppen ez lesz az a nap.

Hol a tavalyi naptár? Voltaképpen ugy látom, hogy az idei naptár még a tavalyi naptárnál is haszontalanabb portéka. Sutba kerül, mielőtt használtuk volna. Mert az idén meglehetősen kalendárium nélkül élünk. Soha ily kevés értelme nem volt a polgári társadalom -53- szokásának, hogy felparcellázza az időt, megrendszabályozza és mederbe szoritsa, mely partok nélkül hömpölyög, végtelen folyással, egyetlen tüzes és vajúdó gomolyagban. Tábori levelezőlapot kapván állandóan csodálkozom azon, hogy a levél írója dátumot ír és megnevezi a hét napját, hogy a szerdának, vagy a pénteknek náluk is van értelme és jelentősége. A napok csak az egymásmellettiségük által kaptak jelleget, az egyik a másikától, a hétfő szürke füstje a vasárnapi lángtól, a babonás péntek az előtte lévő napok robotjától és fáradtságától, az idegességtől, hogy még mindig késik a pihenés, türelmetlenségünktől, melynek folytán megbotlunk a küszöbön és kiesik kezünkből a kenyér, a tányér, az égő gyertya. Eleven anakronizmus most a kalendárium. Nyomtalan suhannak fölöttünk ünnepek, melyek hangulatköre máskor arany párákban fürdette az embert, évfordulók, határjelzők, mérföldkövek maradoznak el, melyeket észre sem veszünk, annyira igazán az időben élünk, hogy elfeledkezünk a jelzőtáblájáról és egyáltalán nem törődünk a napok nevével és a számával. Akik itthon vannak, ebben a tekintetben feltünően feledékenyek. A katona pedig bizonyára épp oly kevéssé nézi az idő tükrét, a naptárt, mint szakállas, törődött arcát a kézitükrében. Csak érzi önmagát. A naptár, a tükör ugyis hiábavalóságokról beszél.

ARANYVONAT.

igyeljetek: ez nem mese,
Ilyent nem olvassz könyvbe se.

Aranyt visznek az angolok
S én rímet, verset hangolok.

Ez a jutalom és a bér
Anglia vére, sárga vér.

Másutt pangás, a tőke fogy
S a Daily News azt irja, hogy

Kanada földjén, valahol,
Egy aranyvonat zakatol.

Egymásba fűzve hét vagon,
Aranynyal rakva vastagon.

Megy csendesen, megy hangtalan
Sok millió dollár arany

Asztmás, uzsorás, béna, agg,
Cammog a vonat hallgatag.

A mozgó Wertheim-kassza fut,
Amerre megy, arany az ut.

Ujjonganak a városok,
Hiznak a hájas gyárosok.
-55-

Gurul – nem látja senki se –
A yankeek uj kriszkindlije.

Egy köny… egy élet… mennyit ér?…
Egy pennyt ér… két pennyt ér…

Szalutál a kis vasutas:
Ez az előkelő utas.

Vasketreciben áll az őr,
A karja kard, a szeme tőr.

A fűtőt nyügzi a varázs,
Ugy érzi arany a parázs.

A föld oly néma, mint a sír.
S a rongyos masiniszta sír.

KALAUZNÉK.

kalauzok általában korán nősülnek. Egyik kocsivezető barátom évekkel ezelőtt a perronon kifejtette az idevágó bölcseletét. „Asszony nélkül hajitófát sem ér az élet“ mondta és nekifeszitette a kocsit a sivalkodó, havas éjszakának. „De – folytatta – a lányok is törik magukat a villamosok után. Nem is kell nekik más, csak a szép, piros villamosok“. A szél pirosra-rózsásra csipte az emberismerő és életművész villamos arcát. Elégedett volt, látszott rajta, boldog, hogy ő is „a szép, piros villamosok“ közül való.

A piros villamosokat felváltják a sápadt kalauznék. Egyre többen tünedeznek föl a kocsi ingó talaján. Átveszik az uruk mesterségét, akit elhí a kötelesség, az ellenőrzést, a szigort, vagy a helyeslő mosolyt, a jegytekercset, a csiptetővasat, a bőrtáskát és a hivatalos tekintélyt lehellő villamossapkát, mely oly komolyan ül a fejükön, a kevés és szegényes hajacskájukon. Többnyire fiatalkák még és igénytelenkék. Némelyik bízvást elutazhatna gyermekjegygyel is. Olyan alacsonyak, hogy látatlanul megbujhatnának egy sarokban. Eddig se vettük őket észre. Ezuttal bizonyára csak az egyenruha pompásabb kerete emeli ki az arcukat, a mozdulatukat. Szelíden tesznek-vesznek. Reszket a kezük az izgalomtól, a szájukkal némán és plasztikusan megformálják a gondolatot, kimondják halkan, többször egymás után, hogy szakaszjegy-e, vagy szakaszátszálló? Minden porcikájukon látszik a szellemi munka szokatlan erőlködése. Nem kis dolog az. Mindmáig csak kovász, só, cukor, lug, -57- nagytakaritás, vagy szoptatás, de most munka, merre és meddig, emberismereten alapuló törvénykezés, ki a csaló és ki nem, felelős itélethozatal, szakaszjegy-e, vagy szakaszátszálló? Ugy csiptetik le a jegy papirját hogy elfintorul belé az arcuk. Azt hinné az ember, hogy eleven húsba vágnak és fáj nekik. Nem csoda, hogy némelyiknek kigyullad mind a két füle. Ez a két kis rubinlámpa aztán megvilágitja a halvány arcot. Micsoda életek vannak leírva itten. Az ember perbe száll önmagával, hogy olyan figyelmetlen és nem jegyez föl emlékezete jegyzőkönyvében minden vonást. Mert akkor ismernie kellene ezeket az ismeretleneket is, akik itt éltek közöttünk, e város gazdag mélyein, elsuhantak a járókelők között, egy csecsemőt, vagy egy piaci szatyort, az élet terheit cipelve mentek tovább a köruton. Szemük apró, mozgékony madárszem. Majdnem mindegyiké egyforma. Arcuk közt sincs nagyon sok különbség. Gyermekektől kiszítt mellükre jól simul az egyenruha. Rövid pályafutásukon jó hivatalnokoknak bizonyultak. Még nem láttam nőkalauzt, aki el ne kérte volna valakitől az igazolványát. Ez a nő lélektana. Mig nem tudja valakiről, hogy nem gazember, addig nem hiszi el róla, hogy nem gazember.

Lassan-lassan bizonyos kis öröm nyílik nekik. Olyan kicsiny és halavány, mint egy poros mezei virág. Társadalmi életet kezdenek élni az egyenruhás kalauznék. Kéz a kézben sétálnak, pajtási meghittségben, mint a fiatal rekruták. Tartsunk össze, kalauznék. Szolgálat után haboskávét iszunk, vagy elmegyünk akárhová és majd nagyon nagy borravalót adunk mi is, mint a többiek. Mert nincs nagyobb öröm szegény ember számára, mint nagyon nagy borravalót adni. -58- Mellettük ballag egy tizéves fiucska, a pályavigyázó, zászlócskával, lámpával. Az is pirossal szegett fekete kalauzegyenruhát visel. Hasonmása az apjának. Most már tudom, hogy ezek a nők szülik a leendő kalauzokat. Vannak kalauz-dinasztiák. A kisfiuk kis kalauzegyenruhát kapnak, mely mint a bibliai szőttes köntöske velük együtt nő és mire felserdülnek, nagy kalauzok lesznek, mire megzuzmarásodik a hajuk, a fejlődés és a faji kiválasztódás törvénye szerint, komoly és illedelmes ellenőrök lesznek, akik kedvesen tisztelegnek az utazó közönségnek. Anyjuk már most is illedelemre, jómodorra, szerénységre oktatja őket. Mondd meg, kis fiam, szakaszjegy vagy szakaszátszálló? Hazamenet pedig halkan beszélnek a kalauznék. Nem arról, miről molett babaasszonyok, akik a villamosban meg nem értetten maguk elé merednek, hogy lovagjuk másnap a kishirdetések közt „ezen a már nem szokatlan uton“ ismeretségüket, természetesen „tisztességes“ ismeretségüket keresse, az uj sajtótörvény szerint. Problémákat adnak fel egymásnak a kalauznék, furfangos, agyafurt, fogós szakkérdéseket, mint a sakkozók és a kártyások. Mondd meg, kedves kartársnő, mit tennél ekkor és akkor? Ha például a szakaszjegy helyett meg nem bocsátható hebehurgyasággal szakaszátszállót adnál. Olyan szürkék és szentek, mint a por. Nincs bennük semmi nőiesség. Az, amit mi nőiességnek nevezünk, csak egy kis osztály önzése és fényüzése. Ezek a nők dolgoznak. Mosolyogni nem érnek rá. Nem is különös, hogy fejükön ellenzős sapka van. Az arcuk majdnem férfiarc. Azon sem csodálkozom, hogy mikor találkoznak egymással, keményen és férfiasan szalutálnak. -59-

SOKLEVELÜ BOGLÁRKA.

heidelbergi füvész messze-messze földről eljött ide hozzánk, a gyönyörü földre, egy magyar virágért. Mindenkor megható lenne az utja. Még békeidőn is. Most azonban háboru van, nálunk is, náluk is. A német professzor – aki bizonyára jó hazafi – mégis felül a gyorsvonatra, igazolja magát a német, az osztrák és a magyar határon, három országot fut át, hogy ideérjen, egyenesen a virág karjaiba. Nem engedi zavarni a maga boldog cirkulusait. Katonáink nem is zavarták. Csak a parasztok fogtak gyanut, hogy az idegen úr tilosban jár, kémnek nézték, rendőrök kezébe adták s majdnem agyonütötték. Kis híja, hogy ép bőrrel menekült meg. Mindez pedig egy ringy-rongy virág miatt, a soklevelü boglárka miatt.

Soklevelü boglárka: nem ugy hangzik, mint egy leánynév, melyet a báli tudósitásokban olvasunk, a megjelentek névsorában? Gyöngyike, Icike és Katóka között foglal helyet soklevelü boglárka-kisasszony, akinek predikátuma bizonyos nemesi származásra enged következtetni. Kacér és negédes, termete nyulánk, homlokán diadémot visel. Ritka kis virág a soklevelü boglárka, aki hosszu-hosszu kocsányon hordja fejét, gallérkáját pedig maga-kelletően huzza össze a nyakán. Lehellete kámfor-illatu. Minden porcikája méreg. Olyan, mint egy roszlány, a szája seb és bűn, omlatag és előkelő betegség, de annál csábitóbb és távolban élő jámbor szerelmesét annál szilajabbul vonja magához. A német füvész sokat is gondol rá. Esténkint -60- otthon kigyullad a homloka. Tesz-vesz a herbáriumában, nézegeti a preparátumait, járkál a dísznövények s a parasztvirágok közt, de állandóan arra gondol, hogy valahol távolban, a gyöngyösi lankán, a magyar földön vár rá egy virág, a kiválasztott, az egyetlen, a különös, melynek nincs sehol se mása. Az ő élete a soklevelü boglárka nélkül fabatkát sem ér. Mit néki a többi virág, ez a leánysokadalom, melyet személyesen ismer, az ibolya készenvett kék kartonruhájában, vidéki színpadok naivája, a búzavirág, ez a parasztmenyecske, a szegfű, ez a buta és szép házilány, a nefelejts, ez az aggszűz, a napraforgó, ez a kövér bálanya, a bársonyka, ez a zárdanövendék, a liliom, ez az apáca, aztán a borsóvirág, a proletárlány, aki fehér ingecskében teng-leng, vagy a pompás nőszirom, s a pipacs, az olcsó pirosruhás utcai lány, a primadonna-rózsa, aki festi magát, a jácint, aki egy csinos kasszahölgyhöz hasonlit, a hóbortos szarkaláb, aki rongyos szoknyában kószál, s a többi mind, a katáng, a hajnalka, az aranyvirág, a szerénykék, az érzelmesek, a könnyezők és a többiek, a gőgösek, a dahlia, ez a szívtelen dáma, az orkidea, ez a főuri kokott, végül az eszelősek, a gonosztevők, az őrültek, a csalmatok, a falu bolondja, vagy a nadragulya, a keritőnő, a balkörmü parasztasszony, aki méregkeverés miatt már börtönben is ült és most szégyenében gazos árokparton, keritések mellett elátkozottan bujdosik. Ez a cifra társaság csak untatja őt. Végzetes szerelme számára csak a soklevelü boglárka létezik. „Tavasszal nyilok, magyar földön, a gyöngyösi lankán“ sürgönyzi neki a kis virág. „Megyek, édes“ sürgönyzi vissza a professzor. Akkor aztán a mondott időben, -61- pontosan, mint egy szerelmes és mint egy német tudós, meg is jelenik a találkán.

Csak az igazi szerelmeseknek van ilyen kalandjuk, akik vidékre ruccannak, hogy valamelyik rejtett utcácskán találkozzanak a kedvesükkel és aztán hajnalra kelve tovább utazzanak az első gyorssal. Ki érti meg őket? Minden ablakban gyanakodó tekintetek. A parasztok pedig rájuk uszitják a kuvaszaikat s vasvillával üzik ki a hetedik határba. Aki nem békés polgár, az már gyanus. Akár szerelmes és csókot keres, akár tudós és virágot keres. A mi tudósunk bizonyára izgatott volt, mint az, aki leányt szöktet, talán félre is csapta kissé a kalapját, talán reszketett is a keze, drága mámorában. Ezzel árulta el magát, és innen magyarázhatjuk, hogy idillje a rendőrségen ért véget. Ha csak ugy szerette volna a virágokat, mint azok, akik a köruton találomra vesznek egy csokrot, s aztán hazaviszik és ibrikbe dugják, akkor senkivel se jött volna meg a baja. Ez a virágszerelem polgári, józan és törvényes. A társadalom megérti és védi. De ő szenvedélyesen szerette a virágját, rendkivüli és törvénytelen szerelemmel. Ez természetellenes és a társadalom kárhoztatja is, mint mindent, ami mértéktelen. Még a szépség mértéktelenségét sem türi. Csak feleségül kérheted a virágot, ágyashiten nem élhetsz vele. Mindegy, a német professzor megszenvedett már érte, és volt egy kalandja is, talán az első kalandja életében. Most már tul ungon-berken és minden veszélyen, viszi haza a magyar virágot, egy nászutas boldogságával. Otthon majd könyvet ír róla, szigoru, tudományos könyvet, sok műszóval, ábrával és idézettel. Igy vall szerelmet egy német tudós. -62- Virágja mellé pedig odabiggyeszthet egy uj, nem tudományos tanulságot, amit itt kapott. Azt, hogy a szeretetünknek a szenvedés adja meg az értékét és a mértékét. Eddig is szerette a soklevelü boglárkát, de csak ábrándosan, áldozat nélkül, a szobája csöndjében. Most szenvedett érte, majd az életével fizetett, jogot szerzett hozzá. A lovagjává vált.

ÉS A KÖLTŐ?

indenki azon tépelődik, mi lesz a költővel, hol a helye, mi a jövendője? Értsük meg, nem is annyira a költőről, mint csak az európai költőről van szó. Mert e világrengés hatása alatt máris ki kezdjük érezni, hogy amit azelőtt költészetnek neveztünk, az csak ennek a vén, rücskös, finom, szenvedő világrésznek a terméke, mely huzamos ideig békében élt. Amerikára azelőtt ugy gondoltunk, mint az acélhengerek, a gyárak, a villamos-sebesség országára, ahol a muzsák – az üzleti lármában – félve sütötték le hosszu szempillájukat. Kétségtelen, hogy ma az európai művelődést egy más világrészbeli, például egy amerikai vagy egy indiai bölcs szemében nem az összeírt könyveink és remekműveink masszája jelenti, nem is az a csöndes, mélypiros izzás, mely az önkivületben levő lélek mélyén mutatkozik, de a szervezettségünk, a negyvenkettesünk, az iparunk haladása, az ágyúnk, a katonaságunk.

Nem régiben találkoztam egy keleti emberrel, aki főhibánkul azt rótta fel, hogy el vagyunk európaisodva. El vagyunk európaisodva? Ő ugy értette, hogy le vagyunk európaisodva. Mert az európai kultura – valljuk be mi is – nem jelent világelvet, ez a szempont és lélek nélkül való élet, az europizmus nem könyv és könny, ez a gyár, a légfűtés, az automatagyufa, a b. u. é. k. névjegy, az irodalmi főpróba, a five o’clock tea. Az europizmus nem shakespearei és goethei mondatokban testesül meg, de ilyen felírásokban: „Szinház után X. kávéházban találkozunk…“, „Tilos a fűre lépni…“, -64- „Zálogcédulákat veszek…“, „Éjfél után friss, meleg étkek kaphatók…“, „Ebekkel nem szabad a vendéglőbe lépni…“, „A növényeket a n. é. közönség figyelmébe ajánljuk…“, „Két évi jótállással…“ Csupa máz, tartalom nélkül, afféle kényelmes világhazugság, melyet kéretlenül mindenkire rá akarunk erőszakolni. Nem centrifugális, csak centripetális kultura. Meztelen láb lakkcipőben.

A európai irodalom félig már gyári iparcikké, félig a színházak mocskos üzleti számitásává vált. Hogy ez az irodalom elpusztul, hálaistennek, az bizonyos. Hogy a másik nem pusztul, nem pusztulhat el, az is bizonyos. Talán nem lesz annyira divatos, talán kevesebb lármát vernek körülötte, talán megkisebbedik majd a smokkok száma, a költészet azonban tovább él. Még nagyobb egyedüliségben dolgozik a költő, olyan magányban, mint a keleti fakir. Semmi esetre sem lesz jó üzlet költőnek lenni. Szőrcsuhát kell öltenie, önkényes számkivetésbe kell mennie, még többről le kell mondania annak, aki eddig majdnem mindenről lemondott már. A történelem bebizonyitotta, hogy azokban a korokban, amikor egyetlen általánositó elv uralkodott a világon, a szigoru doktrinák és paragrafusok alatt mindig lélegzett az eleven lélek, s csodálatos kulturák nyíltak a sziklán és a homokon is. Soha annyi szív és lélek nem volt például, mint a középkorban, mikor a biblia volt az egyetlen könyv, a homo unius libri mesékre, versekre, rendkivüli álmokra szomjazott. A militárizmus, mely minden jel szerint olyan uralomra jutott ma, mint a középkorban az egyház, nem semmisiti meg a költészetet, csak a költészet divatját. -65-

Megismétlődik majd a régi mese. Hiszen ma ujra felosztják a földet. „Die Theilung der Erde.“ A hadvezérek karddal szabdalják darabokra a térképet. Mindenki jelentkezik, mint régen, a földműves, a kalmár, a kis- és nagyiparos, a merkantilista és a kommerciálista s mindenki megkapja az őt megillető részt. A költő utoljára jön. Megint nem marad semmi, egy talapalattnyi föld sem. Mit tegyenek? Ujra odaadják neki az eget. Az nem kerül semmibe. Abból az égből, amelyen a hadipilóták cikáznak, jut számára egy foltocska, melyen szabadon élhet, a kedve szerint.

LEGENDA EGY HÁBORUS HUSVÉTRA.

teinlen rajzolta meg Őt, sokszor egymásután, ugy, ahogy mi elképzeljük. Ezeken a mindig ismétlődő képeken sovány és fakó, de minden pátosz nélkül való, nincs apostoli ruhája, keresztje sincs, látható, csak egy szegény proletár, kinek a koplalástól hegyes az orra, mint a halottaké. Mellette, vagy vele szemben, vagy mögötte egy cilinderes koldus kullog. Annak is horpadt az arca és bozontos a szakálla. Nagyon hasonlit egymáshoz ez a két nyomortestvér. A díszlet, melyben helyet foglalnak, nem keleti. Egy nyugati világváros erkélyes, aszfaltos körutait látjuk s kirakatokat, melyekben cifra holmik vannak, vagy egy utcapadot, melyre fáradtan ülnek le ketten, Ő és a cilinderes koldus. Jehan Rictus álmodta igy, aki modern époszt írt a feltámadóról, a bolyongóról, a sohasemnyugvóról, a visszatérőről, a kisértőről, a koldusok, az éjjeli árusok, az utcai lányok, a kintornások, a rikkancsok, a korhelyek, a lakástalanok, a szegények és szenvedők szennyes nyelvén. Mi az álmot tovább álmodjuk és folytatni próbáljuk a költeményt 1915 tavaszán.

„… Budapestre is megérkezett. Nem adtak neki szalonkocsit és a fülkére, ahol utazott, nem ragasztotta föl a vasutas a sárga papirszalagot, melyen az áll, hogy: „bérelt szakasz“. Megváltotta a harmadosztályu jegyét és állt, vagy üldögélt a fapados fülkében, mely olyan szagos, mint az állatsereglet. Sokan tolonganak -67- itt, öreg népfölkelők batyukkal, ujoncok barna katonaládákkal, kehes parasztok, akik szortyogtatják rövid pipájukat, gyujtogatják a kénes masinát, köpködnek és hortyognak s asszonyok, ölükben rongyba burkolt csecsemővel, heptikás gépirókisasszonyok, éjjeli pincérek és borfiuk, akik hajnali piacra mennek a vásárcsarnokba. Nagyon szelíden és nagyon szerényen huzódott meg, ugy, hogy senki sem vette észre. Egy skarlátos fiucska mellé telepedett, akinek a teste tele volt pörsenéssel s a torka be volt kötve. A pesti doktorhoz hozta fel az anyja. Amikor a vonat befutott az állomásra, nem oda, ahova a gazdagok vonata, csak egy hosszu, zsindelyes pavillon mellé, ahonnan még gyalogolni is kell, hogy az ember kiérjen, leszállt a büdös vonatról és ballagott kifelé.

Nem volt csomagja. Mégis nehezen ment. A válla meggörnyedt és ugy érezte, újra elesik, az ívlámpák alatt, az állomás fényes órája alatt, mint mikor a gyalulatlan keresztet cepelte. Az, amit vitt a szivében, nehezebb a keresztnél. Arca sohase volt ilyen szomoru. Még akkor sem, azon a rendkivüli, érthetetlen éjjelen, mikor porba nyomta a homlokát s jött a tömeg, lámpákkal és fustélyokkal, fáklyákkal és botokkal s tudta, ez az utolsó éjszakája. Mit is keres itten? Lassan kiért a térre és onnan a Rákóczi-utra. Még lélegzettek a lámpák. A mulatóhelyek, dongó kaptárok, ontották magukból az emberrajt. Némelyik embernek bordó volt az arca és a pezsgőtől dadogott a nyelve. Látott nőket is jönni, sáfrányhajakkal és a fülük cimpájában hamis gyémántokkal. Egy hájas polgár nyitott egyfogatuban hajtatott haza, és levette keménykalapját, hogy szellőztesse fejét. Valami huncut -68- kuplét fütyörészett, ami nagyon tetszett neki. Ő megállt a járda peremén és csodálkozott. Azt hitte, hogy itt döbbenet fagy az arcokra, és mindenki azokkal van, akik most a kárpáti hóban meghalnak. Akkor azonban arra gondolt, hogy az ő halála napján is vigadtak az emberek, táncosnőkkel és zeneszerszámokkal, arra gondolt, hogy sokan a bor ízét élvezték a szájukban, mig ő a halál ízével telt el s az ecetes meg az izsópos spongyiát rágta, arra gondolt alázattal és véghetetlen türelemmel, hogy a szenvedésünk csak nekünk fáj annyira, másoknak nem és megbocsátott nekik.

Régi emlékek kóvályogtak az elméjében, melyekkel az embert boldoggá akarta tenni s egy szó ostromolta, különösen, a drága, szelíd, jó szó: szeretet. Kimondta, többször egymásután, hangosan, magát hipnotizálva, leejtette az aszfaltra a szót s az ugy pöngött, mint a lyukas krajcár. Mit gunyolod magad? Régi pénz ez, aminek már nincs értéke. A vámosok, a publikánusok, a posztó- és bakkancsbetyárok, a lisztuzsorások és huscsalók rég kivonták a forgalomból. Nem is értik meg. Meg se ismerik, valamint őt sem ismeri meg itt senki. Nem kell félnie, hogy valamelyik szemfüles riporter a reggeli lapokban leálcázza inkognitóját. Csak a sarki rendőr méregeti végig, gyanakodva. Különösen, hogy meg-megáll az ujságkirakatok előtt, ahol villanytűzben vörös-fekete-zöld betükkel pompáztak a hírek. Sápadtan olvasta a halottak számát. Olykor látott egy-egy embert, aki kivette az erszényét s a gyüjtőszekrénynyé alakult ágyu szájába bedobott pár fillért, hogy igy gyakorolja az irgalom kötelességét. Félénken mosolygott reá. Beszélni már nem tudott és nem akart. Azok a szavak, melyek valaha keleti bőséggel, -69- lángolón és mézesen, szilaj patakzatossággal ömlöttek a szájából, elfagytak és összeszáradtak, a fájdalomtól megdermedtek, a hidegtől meggémberedtek.

Nem is időzött sokáig itten. Alig derengett, a szegénynegyed különböző részein tünedezett fel. Végigsétált a Kápolna-utcán, látták a Dob-utcán s később a külső Váci-uton. Itt már köszöntek neki az emberek, akik félelemből mindenkinek köszönnek. Némelyik majdnem olyan alázatosan köszönt, mint egy országgyülési képviselőnek, de akkor hátrafordult és látta, hogy tévedett, kár volt köszönni, az ismeretlen ur nem országgyülési képviselő. Nagyon elfáradt. Leült egy ládára. Szállást kért egyik-másik felebarátjától, de azok valami segítőbizottsághoz utasitották. Pénze is fogyatékán volt. Mindössze harminchárom krajcár. Egy kapu aljában olvasta meg, és eszébe jutott, hogy ez még villamosra sem elég. El kell pedig intéznie több dolgot, a kápolna-utcai asszony államsegélyét, meg a dob-utcai cipőfüzős ember lakásbérét, meg a „külső váci-uti 7 Gyermekes tüdő Vészes özved“ ügyét, aki hiába teszi be mindennap a lapokba jajveszéklését, melynek egyszerü cime az, hogy „kérelem“. Felszállt egy pótkocsiba, meredek emeleteket mászott meg, melyek oly magasak, mint az olajfákról elnevezett hegy, s a szemét, a cselédpomádé, a mosogatólé ősrégi páráit árasztják. Délben megebédelt egy népkonyhában. A hadikenyeret szelíden vette a kezébe. Kettétörte, régi, hagyományos mozdulatával. Amikor beléharapott kicsordult a könnye. Attól aztán sós is lett a sárga, édes kenyér.

Délután egy kávéházba ment. Nem volt előkelő hely, de ő – az előkelőség – sohasem keresett ilyesmit. -70- Mindig tudta, hogy embernél nincs nagyobb és előkelőbb, és azok, akikkel időzött valaha, pont olyan tanyázó, facér, levegőbe bámuló szerencsétlenek voltak, akár a kávéházi emberek. Nézte az utcán a fekete fátyolokat, melyek fellegekkel takarják az anyák arcait. Kapott alamizsnát is, s az aki alamizsnálkodott, ugy ment el, mintha őt jutalmazták volna meg. Sok katonát látott. Tűzért és huszárt, bakát és szekerészt, virágos és pántlikás menetszázadot, s a sebesültek lassú processzióját, akik a félhomályon át a kórházba tartottak. Hosszan és mélyen nézett meg minden embert, minden arcot, hogy soha, de sohase feledje el. Emlékezett római katonákra, akik egykor a szenvedése teljét látták, a sisakos centuriókra, akiknek az arca olyan volt, mint a farkasoké és hiuzoké. Ezek a katonák nem voltak olyanok. Olyanok voltak, mint a báránykák. Szelíden mentek egymás mellett és a szemük a galambok szeméhez hasonlitott. Báránykái, galambjai voltak ezek a földnek, testvérkéi az élet s a kötelesség bús keresztjén, akik a nyári fűben futkározó mezei poloskát és katalinkát is kikerülik, nehogy a lábuk eltiporja s kinyitották a kalit ajtaját a rab madárnak s az ebüknek enni-inni adtak, kuckót a kemence mellett. Most lassan lépegetnek, botra-mire támaszkodva, porszürkén, a porszürke alkonyatban. Egy pillanatra közel, nagyon közel lépett hozzájuk s a régi, hasonlatos modorában azt mondogatta, hogy bár szürkék, mint a por, tündökletesebbek a napnál és a karbunkulusnál. A katonák nem vették észre. Csak egyetlen katona. Nagyon kis katona volt ez. Még a közlegénynél is kisebb. Mert az egyik lába fából volt. Szürke kis paraszt, földturó féreg, a ruhája csupa -71- ránc, a hajtókája vásott és szurtos, a szuronya törött, a gombja lógós, az orra görcsös, a körme csempe, nem templomos, nem bibliabujó, bárdolatlan, lepcsesszáju, még írni-olvasni-sem-tudó katona. Ment a többivel a kórházba a mankóján, mely már megtanult vele járni. Amikor azonban meglátta a járdán az idegen embert, allelujázni kezdett, hirtelen eldobta a mankóját, a falábát a bakancsához verte, kihuzta magát és feszesen szalutált, mint a táborszernagynak szokás, olyan hosszan, olyan hihetetlenül hosszan, mint az ólomkatonák, akik örökké szalutálnak.

REGÉNYES EMBEREK.

SZÉKELY FI AZ ARANY SÁRKÁNYOK KÖZT.

székely vitéz ment egy temérdek országuton. Nagyon bus volt kedve, mivelhogy nemrég még a muszka cár savanyu, keserü prófuntját ette, mely olyan kemény volt, mint a szikla és olyan színü, mint a göröngy. Egyszer nagyon elbúsulja magát savanyu rabságában, sötét temlecében, nekifohászkodott és szépszerével kereket old. Hét napig csak ment-mendegélt. Aztán találkozik egy anyókával. Aggyon isten, kinai anyóka. Fogadj isten, magyar fiu. Köszönd, hogy kinai anyókának neveztél, különben leharapom a fejed és nem mutatom meg, világ árvája, a pekingi országutat. Csak elkiáltja magát a vitéz. Lát egy rengeteg tornyot, színporcellánból, emeletes, szemrevaló csodatornyot, melynek milliom csengetyűje bolondul csengetyűz a szélben. Valaki jön eléje, színes napernyővel. Nem tudja, hogy ember-e, vagy némber, de később látja, hogy csak bolond az istenadta. Kontyos-copfos szerzet volt, cifra, mint a papagály, az arca sárga, mint a kólika, vidám is, szomorú is, a mosolygása cukor és epe. Erre nagyon elneveti magát a vitéz, mert észreveszi, hogy itt az emberek az orrukat összedörzsölik, ugy csókolóznak. Ételt is tesznek eléje, fűszerszám nélkül való rizskását, cukrozott tököt, nyersen, datolyával és mandulával körülteremtettézett édes malacot, paradicsomba hengergetett patkánycombot, sült cinegevelőt, tűzön pattogatott rigófüttyöt, aszalt fülemiletrillát és más egyéb keserves istennyilát. Sírni kezd a székely fi, abban a hitben, -73- hogy csak bolonddá tartják a vendéglátói, s az anyjuk kínjába kivánja őket. Tréfás házikók, bolondos paloták közt ődöng sok éjszakán, csunya lármában. Aranysárkányok vicsorognak rá, mint otthon a kuvaszok, s kilenc áspis ágaskodik feléje s kilenc ördög tekergőzik a karjára. Mind levágja a földre. Akkor hirtelen észbekap, hogy minderről már hallott egyszer, gyermekkorában. Az anyja mesélte neki, valaha székely földön. Megy még két utcát. Ott pedig tul az óperenciás tengeren már nincs semmi. Csak egy fekete lyuk van. Bizony a világ végére ért. Le is ül a földre s körülnéz s csodálkozik s lábát csendesen lelógatja, a semmibe.

RÓZSASZÍNHAJU TRAFIKOS KISASSZONY.

idéken, egy alföldi városkában pedig él egy trafikos kisasszony. Nem igen lehet kisasszonykámnak-lelkemnek nevezni. Amikor a dohánynyal kezdett foglalkozni, tizenhatéveske volt. Most legalább negyvenöt éveske. Vánnyadt, szegény kisasszony ez, az arca már töpörödött, a szeme vaksi. Haja rózsaszínü. Valaha barna volt. Később, egy tavaszi napon, megfestette – aranyvízzel – sáfránysárgára, aztán lenszőkévé fakult, majd a haladó évekkel, lila, piros, végül rózsaszínt öltött. A trafik asztala mögött, mig a trabukókat osztályozta és a bélyegeket szaggatta, várta a vőlegényét. Nem hozta meg semmi, sem a husz, sem a harminc, sem a negyven éve, sem a sárga, sem a lila, sem a piros haja. Közben az ajka is felpöndörödött. Hogy a katonák a frontra mentek és beszaladtak hozzá egy cigarettáért, egy csomag dohányért, -74- mindegyiktől elbúcsúzott, mindegyiknek adott valami emléket, egy amulettet, egy érmet, hitvány kis ólomláncon. Most már van egy hazugsága és egy vőlegénye. Nem tudni, hogy a sok katona közül melyik az. Egy napon, mikor a veszteséglistát böngészte, halkan felsikoltott. Valakit kiválasztott a veszteséglistákból. Másnap gyászruhába öltözködött. Soha senkit nem gyászoltak ennyi hűséggel, mint ezt az alvó hőst az orosz síkon, akit senkisem, ő sem ismert. A világháboru sokakat megfosztott a vőlegényüktől. Neki adott egyet. Nem vénkisasszony már, csak özvegy, holtáig búsuló ara, érdekes regényhősnő. Szegény kis beteg madár, üldögél a trafikban és beszél róla. Már nyugodt és boldog. Önérzetesen válogatja a trabukkót és tépi a bélyegek recéit. Délutánonkint pirosra sírja a szemét és rózsaszín hajával törölgeti.

MENYASSZONY A KÁVÉHÁZBAN.

ajnal felé – abban az időben, mikor a kávéházi székeket az asztalokra rakják és söpörni kezdenek – bejő a pesti, köruti kávéházba egy fiatal hadnagy, egy leánynyal. A hadnagy hadifelszerelésén, a tiszti zsákján és a látcsövén látszik, hogy az arcvonalra indul. Valószínüen a reggeli vonatot várja. Kisérője, a leány, különösen van öltözve. Sem kalapja, sem fátyola, hajadonfőtt rohant az utcákon, kibontott, szőke hajjal, fehér ruhában, fehér cipővel. Ujjain szikráznak a brilliánsok. Nagyon sok gyűrüje van. De nem tudni, a gyémántok hamisak-e, vagy sem. Lehet, hogy most kelt fel az ágyából, valaki megkopogtatta az ablakát és onnan ugrott ki, egyenesen a lovagja -75- karjába, erre a hajnali búcsúra. Konyakot isznak mind a ketten, gyorsan. Egymásután gyujtanak a cigarettákra. A nő hadarva beszél. Néha hátraveti a fejét, trágár taglejtéssel, mint az utcai leányok. Aztán látjuk, hogy a két szeméből eszelős könnyek gördülnek. Feleség ez, vagy szerető? Leány, vagy asszony? Cseléd, aki felöltözött a kisasszonya ruhájába, vagy bolondos naiva, színésznő, aki egy arisztokrata hölgyet játszik, vagy egy arisztokrata hölgy, aki beül a kávéházba, életében először, a történelem rendbontó parancsára? Nem tudjuk és sohase tudjuk majd meg. A rendezés hősi és nagystílü. Künn utolsót lobban a citromsárga, áprilisi telehold. Nem is kávéházi vendégeknek látszanak, csak színészeknek, akik a tragédia utolsó jelenetét játsszák. Ugy isszák a konyakot, a színes liköröket, mint a színpadon szokás. Szavuk egészen valószínűtlen. Talán csak mímelik a beszédet. Nem is kérik a pincért, az asztalra vetnek egy huszkoronást, a színpadi bankót, és elmennek. Mert szól a történelem csengője. Vége a felvonásnak.

ALFÖLDI BAKA A JUNIUSI FÜVÖN.

lföldi baka hever a juniusi füvön. Ő a magyar, a csodálkozó katona. Atyafi, mit látott? Nem igen tud felelni, de a szájára ráül a megilletődés, mint aki a meséből, a holdból pottyan a földre. Vándor bakancsa térdig gázolt a sárban, a homokban, a nedves gazban. Találkozott ismeretlen népekkel. Cserkesz lovasokat fogott el, akik törpe lovakon ültek. A keleti főurak zömökök voltak, hosszu-hosszu ősz szakált viseltek, mint a törpék, szemükben a mesebeli -76- emberek sunyi nézése, lábukon sárga csizma, ruhájukon sujtások tiszta aranyból, a kardjuk foglalata ezüst, markolatját pedig drága gyöngyök rakták ki. Ezek még a középkorból valók, fringiájukkal, gazdag csiri-csáréjukkal. A németek már találkoztak az orosz földön élő germánokkal, de most a magyar káprázó szemmel látja, hogy arrafelé ilyen népek is laknak, melyek vele – szegről-végről – rokonok. Régóta elszakadtak tőlünk. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, de a szegény vogulok és osztjákok házai még hasonlitanak a magyar kunyhókhoz. Gémes kutat találni ottan, akárcsak a magyar Alföldön. Ha összejön velük, az orosz zsoldban szolgáló vogullal és osztjákkal, félig-meddig meg is érti őt a mienk, mert a kéz náluk is kéz, a hal náluk is hal és – istenem – a vér náluk is vér. Erről dadog a magyar baka, itt a pesti pázsiton. Mesét mond azokról a népekről, melyeknek egy éjszakán megoldódott a nyelve. Sokáig halljuk majd ezeket a meséket, később is, tiz-husz év mulva, száz év mulva egy magyar falu gyertyafényes éjszakájában.

A BÁNYÁSZ.

gy lengyel bányász sebesülten került ide és csatakos februári éjjel együtt utaztam vele a villamoson. Mellém telepedett és megkérdezett, hol a pályaudvar. Minden megállónál emelgette a zsákját. Mint aki sokáig nem beszélt és szó fesziti a száját, elmondta, hogy a feleségéhez utazik, meg a két gyerekéhez, az egyik nyolc, a másik kilenc éves, az egyik fiú, a másik leány, ő pedig ércet fejt egy kis falu -77- mellett Nem emlékszem beszédre, amely végzetesebben érdekelt volna. Két idegen ember találkozott a földgolyón. Mind a ketten pedig egy képet láttak, oly egyszerüt, mint az ősi époszban, a viszontlátást, az ősi viszontlátást. Valahol a hegyen állt a kunyhója. Három napig viszi oda a vonat. Ha megérkezik, a kunyhó ablakai világosak lesznek. Talán az üvegen át – a vörhenyes gyertyafényben – fel is tűnik az egyik gyermeke, vagy az asszonya feje. A meredek úton néhány acetilénlámpa ég.

Arca kemény volt és fakó, nagyon emlékeztető néhány modern mester fából faragott szobrára. Dülledt pofacsontok közt ágaskodott egy nyerges orr. Szemei pedig kicsik, összezsugorodottak, forrók, barnák, mint a föld alatt áskáló vakond szemei. Szegény vakond pislogva nézte a feje fölött égő fémszálakat, A körmei feleakkorák, mint az uriemberekéi. Csempék és csenevészek, nem is rózsaszínűek, fehérek, vérszegények, szálkások, mintha sziklákon koptak volna el a föld és kő szüntelen csikarásában. Hirtelenszőke bajusza búsan konyult alá. Gyér szakálla már világosabb, látszott, hogy fiatalabb a bajuszánál és nem régóta hordja. A villamoson, ahol máskor ujságot olvasunk, minden idegemmel körülkacsalom az idegen embert. Elkisérem a vasutig. Ő cseppet sem csodálkozik rajta. Megyünk együtt, természetes, mert közös célunk van, a hegyi kunyhó, a vörhenyes gyertyafény, a gyerek és asszony feje, meg az acetilénlámpa. Megszoritja a kezem keményen. Isten vele, jó utat kivánok, sok szerencsét. Akárcsak századokkal ezelőtt.

Emberiség mondom magamban, sokszor egymásután. Em–be–ri–ség. Üres szó voltál mindeddig. -78- Akárcsak ez a szó: végeladás, vagy bútorraktár. A szótár papiros-szava voltál, és máskor, mikor villamoson ültem, nem éreztem, hogy a tisztelt utazó közönség is beléje tartozik. Oly mélyen néztem pedig egy-egy idegen ember szemébe, hogy már fájdalom volt nem megszólitani. Nem volt hozzá bátorságom. Sokszor leszálltam egy-egy ember után, hogy egy darabig kövessem őt, mellékutcákon, sikátorokon át, a kávémérésig, ahol a délutáni kávéját issza, nagykávé 8 kr., kiskávé 6 kr. Közelebb nem merészkedtem. Inkább tovább szőttem az életét, képzelettel, csak papiron. Milyen felszabadulás, hogy legyőztem ideges gyávaságom és beszéltem egy emberrel, magával a szenvedő emberiséggel. Mikor először hallottam ezekről a kenetes fogalmakról, nem sejtettem, hogy ily rücskösek és kézzelfoghatók. Nem tudtam, hogy részük a bányász is, akivel egyszer majd a budapesti villamoson találkozom. Hiszen maga az emberiség is olyan lehet, mint ő. Nem színpadokon látni, görögtűzben, tableaukban, ahol az Emberiséget E-vel írják. Bús és egyszerű az emberiség. Az arca gondolkozó és jó. Róla is a zsák lóg, egy nehéz-nehéz zsák, mint a bányász válláról.

LILIOMOS KATONA.

ultkor láttam a liliomos katonát. Ne gondoljanak valahogy egy arisztokratára. Ennek a katonának semmi köze az Anjou királyi házhoz. Közkatona az istenadta, komiszbaka, szerény csukaszürke a többi csukaszürke közt. Kezében egy szál eleven liliom. A menetszázad az állomás felé tartott. Még csak a puskájukért mentek. Addig virágot vitt mindegyik. Ki -79- szegfűt, ki borágót, ki kamillát. Bizonyára kitünően állhatott kezükben a fegyver is, de a virág sem állott roszul. Utolsónak az ezred végén baktatott a liliomos katona, érzékeny sváb, alig huszonnégy éves. Haja szőke és a szeme kék. Merev szemét az égre szögezte. A liliomját pedig valami különös áhitattal cipelte, egyenesen, mint körmenetekben a szentelt gyertyát szokás. Aki észrevette, zavartan gondolkozott az úti porban. Hol látni liliomot? Tavaszi oltárokon, májusi délutánokon, mesékben, meg aztán a szűzek szobájában, akik krétaporral meg ecettel egyetemben liliompárával mérgezik magukat. A sváb – virágkereskedőfajta – szakértően tartotta selyemvirágját. Csöppet sem volt nevetséges. Azt mondta, ő meg a liliom, ég, föld, ember előtt, hogy ártatlan. Keze nem volt fehér. Cserepes volt, durva, vörös. Az arca se olyan, mint a kisdedek és primitiv szentek képe. Egy felnőtt férfi, egy paraszt, egy senki visz a köruton liliomot. Mindenki utána fordult és ugy érezte, hogy a kép stilusos. Ők tiszták. Kezükbe liliom való.

KISKÁTÉ.

ngol és francia lapok állandó rovatot nyitottak annak a bebizonyitására, hogy a nagy német írók mennyire gyülölik a saját fajtájukat. Schopenhauer, Heine és Nietzsche voltak az ütőkártyák. Én erre a rovatra, másikkal felelhetnék. Feketekávé és szivar közt azonban csak tallózok a három gazdag irodalomban és csak néhány verset közlök le a forditásomban.

DAL – ANGLIA FÉRFIAIHOZ.

1.Angol férfiak, mért arattok,
Ha mindig a porban maradtok?
Mért szőssz szegény angol takács,
Ha a ruhád elhordja más?

2.Mért hizlalod, véded, amig van
Erő karodban, holtodiglan,
Ki szivja életed erét
Komisz uradat – a herét?

3.Angol Méhecskék, mért tinektek
Bilincs, tőr és láncz, mért siettek,
Hogy fulánktalan uralok
Uralkodhasson rajtatok?

4.Van, munkás, házad és szerelmed,
Kenyeredért nem kell perelned?
Akkor mi hát a dij, a bér,
A könnyedér, fájdalmadér?
-81-

5.Te vetsz s vetésed más aratja;
Kincsed van s másnál a lakatja;
Szőssz s jó ruhát csak urfi hord,
Van kardod s elveszi a lord.

6.Vess – s légy ura az aratásnak;
Gyüjtsél – s ne engedj senki másnak!
Szőjj – s jó ruhád oda ne add;
Kovácsolj kardot – s védd magad.

7.Lakásod nyirkos pincze odva;
Urad fenn dőzsöl mosolyogva.
Lánczot csináltál? Ez a czél,
Rád villog a kemény aczél.

8.Hiába munkád és sirásod,
Ásóddal ennen sírod ásod.
Csak szemfedőt szőssz, bús fia
E földnek: sírod – Anglia!

A franciák csatába mentek
Mint kiket bolond szenvedély hajt
S Itáliában megszerezték
Genovát, Nápolyt és a vérbajt.
Genovát, Nápolyt visszavették
Hamarost az olasz hadak;
De mindenük el nem vehették,
Mert vérbajuk az megmaradt.

A ROKONLELKEK.

A belga nép nagyon csodás.
A kenyere a majmolás.
Vérbajt kap s ez garancia
Neki, hogy ő – farancia.

A BELGÁK ÉS A HOLD.

Kerek e földön nincs oly furcsa nép,
Mint a belgák. Láttán a szép dolognak
Megnyúlik a képük, tompán dohognak,
Nekik botrány és kihivás a szép.

Ejts tréfaszót, s a szemük megmered,
Akár a zsirba sülő árva halnak,
Mondj meghatót: nevettükbe meghalnak,
Mutatva, hogy ők mindent értenek.

A fénytől is félnek nagyon a belgák.
Olykor látom, mikor a holdvilág ég,
Hogy ülepükre csüccsennek a balgák.

Köröttük sár, csömörletes okádék,
S tökrészegen csak ugatják a holdat,
Nyavalya töri őket, ugy csaholnak!

EPITÁFIUM.

E koporsókat nézem én.
Mind mahagóni-költemény.
Műasztalos cifrázta fürge kézzel,
Milyen ékszertok! s jaj, micsoda ékszer!

Itt a halottak pimaszok,
A flamand hullák a gazok
Beszennyezik majd, hogy belépörögnek
Minek ilyen tok az ilyen dögöknek!

A BELGA CIVILIZÁCIÓ.

A belga az civilizált:
Tolvaj, de agyafurt kivált,
Nagyon gyakran szifilizált.
A belga az civilizált.
Nem tépi szét a húst körömmel,
Az asztalánál nagy örömmel
Használ villát meg kanalat.
A belga a korral halad,
De mancsán zsir van és maszat.
Van inge és van drága kis
Kalapja, van nadrágja is,
Első a tivornyába is.
Pont úgy okádik, mint egy angol,
Járdára piszkol, ha csatangol,
Papol sok új és ferde tanról,
-84- Akárcsak nálunk az arasznyi
Kis bolyhos, sőt – – – – –
Mint a majom buja, zilált.
A belga az civilizált.

Lorenzo Stecchetti, az olasz verista költő az Il canto dell’odio- (A gyülölet éneké)-ben kedvesét szapulja, még pedig igy:

„Nem“-et mondtál, mikor epedtem
S tudtad, hogy érted lángolok
S azalatt az utcán seregben
Vártak reád az ángolok.

VENEZIA.

Csatornáidban trágyalé van,
a házaid illemhelyek…
A nap
nem nyalja már sokáig
márványcsipkéid
émelygő, porhanyó cukorját.

… eljő az óra,
hogy téged végre vérbe látunk,
envéred biborában,
ősi formáid romjain!
-85-

… A büszke csákány – s hogyha nem elég ez –
a nitroglicerin
majd a tengerbe döntenek,
és végre üt halálos órád,
balkörmü templomos anyóka!

EMLÉK 1912 MÁJUS 23-RÓL.

ájus huszonharmadikán, stb. stb. – mondja majd a történelem, az a fenkölt és unalmas márványhölgy, akit régi szoborművekről ismerünk és kezében aggályosan bus közönnyel egy kőtáblát tart. Nekünk azonban nincs kőtáblánk és márvány-plajbászunk. Mi elrongyolódott papirra írunk, ideges kézzel, táncoló tollal és láttuk a véres utcát, a mi dobhártyánk cseng azoktól a revolverlövésektől, melyek a mellékutcákon megreszkettették a levegőt. Eleven anyagai voltunk a forradalomnak. Vajjon ez-e a forradalom?

Csak lassan szokunk bele az izgalmakba. A forradalom, melyet iskolakönyvekből, festményekről és színházi jelenetekből ismerünk, a képzeletünkben görögtűz és életkép és amint a közvetlen közelünkben morajlik, nem tudjuk azonositani azzal, amit hallottunk és olvastunk róla. Helyes, a történelem színpadán vagyunk, de mi vagyunk a történelem színészei. Lámpalázunk van. Néhány kép – izgalmas és villámló moziszcéna – beleragad az események sodrába. Délelőtt tizenegy órakor látok rohanni egy kétfogatut, szokatlan izgalommal. Szőke nő ül a kocsiban, fehér ruhában. Arcát elhagyta a vér. Tétován tekint jobbra-balra, finom fejét kapkodja, mintha golyók süvitenének körötte, ibolyaszemét sötétre festi az izgalom. Mellette egy férfi, gummiköpenyben. Bármennyire mai ez a kép, eszembe jut egy XVIII. századbeli rézkarc. Fehér parókás arisztokraták ülnek egy delizsánszon, rémülten vágtatnak az országut porában, felpuffadt nyakkal zihálnak -87- a lovak. Címe: A menekülők. Ezek tehát a mai nap menekülői. Egy pillanat mulva kocsira akarok szállni. A kocsis röhögve tuszkol le, holott a zászlócska „szabad“-ra van állitva, amikor pedig tiltakozom, olyan szavakkal illet, melyek egyébkor a budapesti kocsisszótárban sincsenek meg. Belekerültem a nap anarkiájába. Már hallani a revolució muzsikáját. A villamosok üvegeit porrá zuzzák, felgyujtott kocsik, huszárok, rendőrautomobilok. Lehuzzák a kávéházak vasredőnyeit is. Sok sebesültről beszélnek. Mindenütt folyik a csata. Egy bolgár kertész már vértanuhalált halt a demokráciáért. Ugylátszik, hatalmas a forradalom. Mert már nemcsak százezer munkás küzd, de velük küzd, az élükön egy halott is.

Egy órakor teljes a tánc. Minden öt percben halljuk a mentőautomobilok füttyét és akkor is halljuk, mikor nem fütyülnek. Mindenkinek a szíve többet ver, mint rendesen. A beszéd üteme gyorsabb. Több oxigén van a levegőben. Maga a fakókék májusi ég, a tavasz párázata egy oxigénes bura, mely elveszi rendes logikánkat és gyorsabb verésre serkenti ütereinket. Lázongóbbak a színek. A fekete szemek feketébbek, a kékek kékebbek, a hangok élesek, minden mozdulat végzetesen ünnepi. Ha egy párisi ülne a kávéház terraszán, megállapitaná, hogy a köruton nagyobb a forgalom, telibb és zajongóbb az élet, mint a boulevard des Italiens-en, vagy a boulevard des Capucins-en. Május, a szerelmesek, a forradalmárok hónapja őrjöng és habzik. Nézzétek az emberek arcát. Rózsaszín, piros és sápadt, mint a színezett moziképen. Csak a szívbajosok járnak ennyire bizonytalanul. Hiába a mi siheder városunk nem született bele a forradalomba. -88- Mindenki ideges. A gyalogság gulába rakja fegyverét, a gyalogság megmozdul, a gyalogság feltüzi a szuronyát, a gyalogság tölt. Megindul egy mellékutca felé. Utána kékdolmányos huszárok. De minden mozdulat, minden hang rémületbe ejt bennünket. Menekülők százai rohannak a kapualjakba. Budapest gyáva.

A város meg van bénitva. Senkise tudja, hová rohanunk. Azok az izomszalagok, melyek végighálózzák az utak testét, a villamos sínek, tétlenül állanak, és érzőidegeink, a lapok, melyek máskor minden órában működnek, felmondták a szolgálatot. Az utcagyerek is „hiteles“ hírforrás. Arról beszélnek, hogy ötszázan haltak meg. Nincs okunk el nem hinni. Délután kissé csillapodik az izgalom. Egy óráig különös csendéletet látunk. A közönség ebédel, szivarozik, tereferél az asztalok mellett. Szuronyos őrizettel pikkolózik a törzsvendég. De azért a pincértől világos, száraz médiát kérünk. Most már kocsira szállhatunk, hogy végignézzük a várost, melyet kissé elkábitott a szenzáció és emészt. Üvegszilánkokon, téglákon, romokon gurul a kocsi. Félénk kiváncsiak leskelődnek. Egy vajkereskedésben félig leeresztett vasredőny mellett tátott szájjal, elalélva alszik egy kövér asszony. A csend azonban ijesztő. Tudjuk, hogy ez a szegény-szegény beteg, melyet a hivatalos politika felcserei és lódoktorai ólompirulákkal és tűz-zuhanynyal kezelnek, estére roszabbul lesz, ujra megjön a láza és delirizál.

Azt mondták, hogy estére nincs világitás. A lámpák azonban meggyulladnak és a forradalom is meggyujtja a kátrányos-hordóit, a petróleumos csöbreit, hogy lássa célját s hozzá egy gyáracskát is felgyujt rakétának, mely a nyugati pályaudvar körül vérvörösre festi az -89- eget. Fáklyák lobognak az utcán. Sötét csibészek keringnek, akik hosszu panaszos fütytyel kisérik a hangversenyt. A nyomor hámorjából kerültek elő, ismeretlen vackokról, a külvárosok viskóiból, de hogyha egy hétig tartana az ostromállapot, előre kellene nekik köszönni. Szegény asszonyok, munkások feleségei vasárnapi ruhában, fájdalmas elegánciával flangéroznak. Éjfél felé jár az idő. Az izgalom visszahatása, a forradalom ájulata ur mindenütt.

A Dunapartra megyek és cigarettára gyujtok. Nyugodtan feszülnek a házak, csakhogy éppen több villany ég, mint egyébkor, a korzó pedig elhagyott, katonák állnak készenlétben, egy tiszt dől a vaskorlátra, derekán a szolgálati sárgafekete bojt s bámulja a vizet, a hegyeket, az aszfaltot. Olyan a katonaság, mint a közönyös oroszlán. Egy proletár anya leül a villamos-sínekre, a gránit-kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól beteg város. Az anya piros kontya messze világit a sötétben. Budapest, hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére és higyje, – legalább huszonnégy óráig – hogy föld és az ég mindenkié.

UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

TT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERÜ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI -92-

„RICORDO DI VENEZIA.“

elébredek és eszembe jut ez a név: Herman. Mögötte egy német emberke áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos, aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem feltünő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-felugrálni, mig odaér az ember. A „rabszolgák partjá“-nak a legvégén, a fegyvertárhoz közel áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja uszik, s a koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, hal-csontvázat vetnek a vízbe.

Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi, amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábitó dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a „Berliner Tageblatt“ vezércikkeivel, a „Frankfurter Zeitung“ tárcájával, a „Woche“ képeivel és a „Gartenlaube“ verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn ez áll: „Guten Morgen“. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem ide, azzal a szelíd megadással, mivel néha elhallgatjuk a villamos zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma, kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a paradicsom-mártást. Önnek kivételesen tiz pfenniggel olcsóbban számitom, -93- de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét, a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjuharisnyában, trikóingben, nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható kést, villát, dugóhuzót, bádogivópoharat, különböző mértékeket és sulyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ideszállnak, azok nem vendégek, de egy familia tagjai, az első öt percben szíves ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják a böröndjükből a gyorsforralójukat és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál. Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai ujságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről, kiméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiuz-szemmel leselkednek az idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja a bugyellárisát, hogy szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, muzeumokban, boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a rezet, a világosság felé forditják a papirpénzt, hogy a víznyomást -94- szakértő szemmel megvizsgálják. Nem egyszer bukkannak hamis pénzre. Erre a gazda feltárja a hamisitott pénz ismérveit. Némelyik mindjárt jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek világitanak. Olyan andalitó e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A cigány-tréfák a zabolátlan merészségek városában otthoni fénynyel enyhitik a szobát, melyben régi német butorok állnak, horgolt teritőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni. Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bujok, nem gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre. Ugy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint kék éji mécsesek.

Goethe, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt, megujhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz utirajzát egy kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó toronnyal szemben. Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül. Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem értette mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt. Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas bizonyos félelemmel járkál a kutyaszoritó utcákon. Azok a helyek, ahol németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dült betükkel -95- vannak jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német fogorvos, nagyon ajánlható“ olvasom egy lapon. Német varga, német patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind „nagyon ajánlhatók“. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol, tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkimélje a csalódástól és kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyilnak meg“. Aztán általános, inkább bölcseleti utasitást olvasunk, mely minden utast lemondásra, béketürésre és hősi önfeláldozásra int: „A kellemetlenségeket nyugalommal kell türnünk. Udvariassággal leginkább jutunk célhoz“. Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomoru, hogy könnyek szaladnak a szemembe.

SÉTA A VELENCEI TEMETŐBEN

ekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban az élet megy a maga utján, hogy a villákban, melyek alját a laguna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, festői, kirakat-féle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobában szűk diványokon hevernek, a remekbe készült reneszánszkastélyokban dolgoznak is. Ugy érzem, itt mindenki csak átutazóban van s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. Sugallatosan nyilatkozott meg előttem e város lelke, mikor először végiggondoláztam a canalén és egy aranyos házon – csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtehnikus címtábláját. Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk. Azóta tizszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem, de az első benyomásomat nem tudtam kiverni a fejemből és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában. Ugy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, mely csemege az ínyemnek és fülemnek, datolya és terzina, de nem birom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére. Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek -97- le a szereplők a játék végeztével az ötödik felvonás után.

Itt a temetőben láttam, hogy a bálteremben mégis meghal sok-sok ember, a színpadon igazán meghal egy tömeg. A commedia dell’arte szereplője, a pantalós legény leveszi fekete maszkját s elárulja, hogy ugyanaz, aki a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a háborukban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: – a halál.

TENGERRE MAGYAR

hajó zászlója félárbocra van eresztve. Mit jelent ez? Régi hajósnép lévén a pestiek tudják, hogy ezt a kifejezést a baccarat-nál alkalmazzák, mikor a bank már többször ütött egymásután s a szegény pointeur-ök riadtan adják ki a jelszót: „félárbocra a téteket“. Valószínüen a hajósok is tőlünk tanulták. Némelyek aggodalmas arccal járnak a födélzeten. Általában a magyarok ugy ülnek a velencei hajón, mint a színházban. Lenn a kék drapérián látni akarnak valamit, vagy vihart, vagy hajókatasztrófát, vagy cethalat. Nem veszik számba, hogy a tenger annyi idő alatt éppen megszokhatta önmagát, nincs szüksége, hogy cigánykerekeket hányjon mások előtt s meggyőződjön arról, csakugyan tenger-e. Innen van, hogy a pestiek bizonyos enyhe nagyzási hóborttal nézik a fiumei pocsétát. Csak el ne sülyedjünk: ez reszket a szemekben. Tengerészek: igy hivják a kis horvát lurkókat, akik a konyhai burgonyahulladékot döntik a vízbe. Papa, kérlek, nézd meg a szótárban, mit jelent olaszul „segitség“, „megfulladok“, „mentőöv“: ime a pesti anyák utolsó kivánsága.

A félelem, mely nem talál tápot, minthogy az út sima és szörnyen biztonságos, unalommá senyved, aztán bizsergő sejtelemmé változik, hátha mégis történik valami. Hallom, amint mellettem megállapitják, hogy a kapitány – szegény – hasonlit kicsit az „Empress of Ireland“ kapitányához. Mit kicsit? Szakasztott a mása, talán az édes testvéröccse, azonkivül a homlokán határozottan van valami a „Titanic“ -99- hőséből is. Valójában derék kis talián, – pontos vizi hivatalnok – aki januárban a harmadik fizetési osztályba lép, egyáltalán nincs tragikus arca, sőt nem is nagyon buzgólkodik a kormánykerék körül. Minden mozdulatát azonban lázasan vitatják. Nem láttátok, hogy most levette a sapkáját? Csak nem baj, hogy a lakosztályába szaladt s magára zárta az ajtaját? Talán öngyilkosságot követ el, a katasztrófa előtt? Ezeket a ravasz tengeri farkasokat nem lehet kiismerni. A tengeri farkas csakugyan lement a kajütjébe, elálmosodott a dús reggelitől, a chianti-tól s most alszik, tessék odafigyelni, kihallatszik szép, egyenletes horkolása.

Másként nyugodtan pöfékelünk előre. Egy apa fülön fogja a gimnázista fiát s magyarázza neki a „fönséges kék oceánt.“ Őszintén szólva, keveset látunk belőle, a moziban sokkal inkább látható és ajánlható. Magyarok ölében ülök, magyarok ülnek az én ölemben is, hálaisten sokan vagyunk. Mindenütt csak magyar szó hallható. Azok a nászutasok, akik magukkal hozták az egy óra alatt olaszul címü kitünő és alapos nyelvészeti tanulmányt, kétségbeesetten bedobják a tengerbe, ugy se lesz rá szükség. Az összes kávéházak – még az irodalmiak is – képviselve vannak. Később tudjuk meg, hogy Árpád elvesztette a fekete táskáját. Tiz órán át mindenki ezzel az izgató eseménynyel foglalkozik. Árpád, az ég szerelmére, hova tetted a fekete táskát? Árpád, te mindig ilyen voltál, a feleséged hiába intett, nem néztél a hordár körmére és most a fekete táska a fiumei rakparton, vagy az oceán feneketlen mélyében pihen. Árpád később személyesen is megjelen, bemutatkozik az egész hajó -100- közönségének, tört olaszsággal magyarázza, mi történt vele. A magyarok azt mondják: prego. Nemsokára kiderül, hogy senkise tud olaszul, még maga Árpád se, erre összeölelkeznek az emberek és pesti argot-n folyik a társalgás. Árpád katasztrófája mindenütt mély részvétet kelt. Az oceánnál, az azur színeknél, a sirályoknál jobban érdekel bennünket Árpád és korán elhunyt fekete táskája. Ne emeljünk téged pajzsra, itt, a nyilt tengeren, Árpád?

Ilyen gondokkal foglalkozva, lassanként megérkezünk. Sötét csömör tükröződik az arcokon. A tenger sima volt, mint a korcsolyapálya, még csak meg se moccant, hintázni se igen akarta a szegény magyarokat, akik élményekre ajzottan ültek a vászonszékeiken és édesen féltek. Petrezselymet árulnak a nők is, nem akarta őket megtáncoltatni a tenger, az öreg gavallér. Az az izgalom, mely reggel sápadt az arcokon, most szürke, szomoru csalódás alakjában tünik fel. Csak még bennem van némi reményük, aki fehér ruhában, fehér sapkában állok a hajó orrán s eddig egy szót se szóltam. Ez biztosan valami amerikai. Kérlek, szólj hozzá. Mi az angolul, hogy „kérem szépen.“ Nem tudom, csak menj oda, nézz rá, vagy lökd meg s kérdezd meg tőle, hány óra. Egy lány mellettem sétál el, – az amerikai mellett – de aztán elmegy. Nem látod, milyen közönyös, ezek az „amerikai hajósok“ mind ilyenek, nem érdemes velük kezdeni. Később mégis egyre többen tolonganak a hajó orra felé, nézik az idegent, az utolsót, akiben még mindig hisznek. Nincs lelkem hozzá, hogy leálcázzam magam. Végre is én voltam az utjuk szenzációja, az egyetlen ember, akiről nem tudták biztosan, hogy -101- pesti. Ha már nem volt vihar, ha már nem is hánytak, szegények, meg kell hagynom nekik az illuziójukat, hogy amerikaival utaztak. Csak igy – kiméletesen – értesitem őket, hogy, sajnos, én is az vagyok, bocsássanak meg nekem, de az vagyok: pesti.

AZ ÖRMÉNY PARADICSOM

evesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagunák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek mint zöld plajbászok sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon s a hosszuszakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ó-testamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orr-hajlatban, egy halántékban, egy áll esztergályozásában. Évekig forogtam japánok közt s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyü emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma-arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszu festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet és el nem unva megcsinálná -103- egymásután sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos ut mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lidói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, tovább mennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely époly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Ugy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

A filagória márvány-asztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszu. Mellette porcellántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és polituros-héju fürt, olyan nagy, mint a kánaáni és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltünő fajta haláltusáját, utolsó paplan-tépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett ujak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény muzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos -104- örmény ákom-bákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes-testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a multjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a muzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiri-csáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat és elröpitik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, uj és régi költők, nyelvészek, természetbuvárok, csillagászok, mathematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklye, kövek, emlékeztető-táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpü. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, ugy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jőjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában -105- és tanulta az örmény abc-t. Szívfacsaró hangulatok vannak itt, az értő számára. A sír, hol nemzet sülyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet ujitanak körülötte. Szegény-szegény örmények díszsírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserü, a szőlőjük savanyu. Padre, ön svájci egyetemen tanult és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt a szabad levegőn bevallhatom önnek, hogy soha busabb helyen nem jártam és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes-atyát beszélni, egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely ugy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugógyáros. Melyik isten művelte ezt a rosz tréfát. Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betüre fogják és örmény litteraturát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a -106- kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amig ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gummiköpenyem gallérját, a szememet összehunyoritom és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kékszemü varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorubban írom be a nevemet én, a magyar.

SÁRGA, FOJTÓ DÉLUTÁN.

sőtelen augusztusi délután a lombardiai síkságon lankadtan üget vonatommal egy kehes, kis olasz mozdony. Sárga melegség fátyola borul reám. Alélt vágygyal, alvó szemmel nézem a piros mezőket, a tikkadt-kék égboltot és a nyári lángoktól pirosra mart gyepet, ahol lihegve, ujjongó tulsággal virágzik az élet. Pufók, kövér sárgadinnyék alusznak a forró homokban, karvastagságu indák kusznak és a venyigékben lángolva forr az olasz bor cukros tüze. A termékenység álmát alussza most a természet. Virágzik a föld, az ég, a levegő, rügyezik a kő és bimbózik a kopár kóró is, minden, ameddig a szem ellát harsogó színtivornyába olvad. Mi pedig rohanunk a sárga, virágos pokolba, szemünkben a kén lilakék villódzásával, szájunkban az édesség émelyitő ízével, előre a parázna termékenység és rothadás hazájába, ahol a hőség, a töppedt felbomlás, a förtelem és a szépség csókolódzik egymással. Régi hetéra, véres és mézes alázatosan köszöntünk.

RÓMAI JEGYZETEK.

bam Via Sacra… A szűk kis ut, mely valaha a világtörténelem lüktető ere volt, szegényesen kigyózik a fórumig. Bigák helyett kordék és gépkocsik. A világitás se klasszikus. Almazöld ég, köröttem tarka fák, magnoliák és glyciniák, piszkos kis korcsmák falai. Mégse bánt ez a díszlet. Sőt talán közelebbnek érzem igy az örökvárost, még inkább el tudom képzelni, hogy kétezer évvel ezelőtt ugyanezen az uton ballagott egy poéta – tömzsi, fekete emberke – ki a mondókáját azokkal a szavakkal kezdte, mint én.

Quintus Horatius Flaccus, kit diákkorunkban csak az inverziói miatt tiszteltünk, alapjában az első ujságíró, a legelső tárcaíró.

Majdnem azért írhatok igy, mert valaha erre sétált ő, aki már régen megtanitott bennünket, hogy mindenről beszélhetünk s akár az inggombunkat, vagy a mai étlapunkat tegyük a bölcseletünk középpontjába, csak érdekesek maradjunk. A „tanult poéta“ kitünő és közvetlen ember. Pletykahordó és borissza s bizonyára csak azért szapulja folyton a fürdőző rómaiakat meg a szoknyavadászokat, hogy beszélhessen róluk. Mindenesetre jól ismeri a fővárosa bűnkrónikáját. Tőle tudom, hogy este a római színházak körül, akár csak ma, vastagon föstött, ledér nőcskék rajzanak az aranyifjuság nagy lelki ártalmára. Ő a lelki és testi inyencség ismerője. Horatius tulajdonképen a fajtája első dekadens embere: egy latin, aki már talián.

Mindössze csak kétezer év mult el. Azalatt nem sok változás esik. Azt a sörtés hajat, melyet római borbélyom fején látok, a latin szobrokról ismerem.

A régi latinok fejére, akik a hét domb tövében farkastejet szoptak, csak parmezán-reszeléket kell szórnom, hogy lássam a maiakkal való testvériségüket. Vergilius rögtön operett alak, mihelyt mandolint nyomok a kezébe és csónakba ültetem, olasz tengerre, lágy délszaki éjbe, hogy énekelje szelíd és beteg verseit a holdhoz, melyet az éjszaka napjának nevez. O luna…

Kis, lármás téren fésüket árul egy kikiáltó. Eltörhetetlen fésüket. A világ legeltörhetetlenebb fésüit. Nálunk beérik a szóval. Az olasz azonban nem. Ez a kereskedő vékony deszkát tartogat magánál és reggeltől estig villámgyors ütemben paskolja fésüit a deszkához. Tessék megnézni. A szó semmi. A gesztus minden.

Az idegen elámul, mennyi gesztust használ a mindennapi életben az olasz. Mindent megmutat. A pincér még az olaszok számára is az ujjával jelzi, hogy csak egy feketét hoz, nem kettőt. Grasso pedig mindig a szívére szoritja a kezét, mikor a színpadon szerelmet vall.

Érdekes, hogy Shakespeare az olaszok e sajátságát már a XVII. században észrevette. Arra a pompás jelenetre gondolok, mellyel a velencei mór elbúcsúzik a világtól. Nem magáról beszél, hogy halni készül, -110- nem a maga haláláról, hanem egy török rabszolgáról, akit a háboruban megölt.

„Torkon ragadtam a metélt ebet
S leszúrtam igy.“

Erre megöli magát. Magán mutatja meg, hogy ölte meg a török katonát. Illusztrálja a halálát. A halála is egy gesztus: olasz halál.

Éjfél van, csak néhány hazatérő mozog a szegényes holdfényben. Róma most majdnem vidéki város. A pálmafák alatt tátott szájjal koldusok alszanak, tikkasztó hőségben. A Tiberis még most is olyan sárga, mint az oroszlán. Romok mellett haladok el. Éjjeli madarak repdesnek, hatalmas, fekete macskák pukkaszkodnak. Szemeik ugy villognak, mint a kézi villamoslámpák.

Két különös ember megy előttem lassan. Az egyik egy cicerone, aki angolul beszél valamit. A másik egy angol. Rátekintek és látom, hogy vak. Mit keres itten?

Az olasz föld oly gazdag, hogy még a vakoknak is kincseket tartogat. Lehet itt sütkérezni a napban. A lármás halpiacokon zsibongás, szavak cifra zavara. Még a szaginyenc se marad egészen koldus. A kikötők kátrány- és kötélszaga, az olaj és a hal bizarr arómája s az évezredes hervadás illata valahogyan összeölelkezik itten, a fül, az orr, az íny lassanként visszaállithatja magának azt, amit a szem nem lát. Olykor meg-megáll a vak angol, a ciceronéje karján, kezét ráteszi egy kőre. Az ujjaival nézi Rómát.

PÁRIS.

I. A NAIV VÁROS.

ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tűntél?…“ énekelte egy szomorú énekes, egy kopasz öreg ur a párisi kabaréban, abban a kis skatulyában, mely talán még leginkább megtartotta régi jellegét s anélkül, hogy az idegenek tetszését vadászná, megmarad a haldokló kabarék közt, az ősi Quartier Latinben, párisinak, szegénynek és kabarénak. Az öreg úr rosszul volt öltözködve. Bő, szürke és vasalatlan nadrág lötyögött kövér combján, gyűrött mellényén ezüst óralánc fityegett, kövér és vörös feje kopasz volt és akkora, mint egy tök. Egyáltalán nem költői jelenség. A hangja se igen jó. Vastag homlokán izzadság-gyöngyök serkedtek ki, amiket az énekes vöröskék zsebkendővel törült le, aztán folytatta énekét. Ennek az éneknek a szövege nem szellemes és nem fűszeres. Egyszerü és együgyü dal, amilyet nálunk mindenki írhat. A zenéje naiv hangicsálás. Szövegét és zenéjét egyaránt maga írta az öreg ur, akit „költő“-nek tisztel a diáknegyed s a lakása valahol a hatodik emeleten lehet a rue Saint Jacques egy házában, az ablaka pedig egy udvar háztetőjére néz. Szívszoritó pillanatok voltak, mikor ez az öreg ur énekelt, elvörösödött és elhalványult, a szája reszketett, a szemébe – vaksi, kis öreg szemébe – könnyek tódultak. Az idegen, aki nem ismeri a párisi népet és egy fővárosi ember kényes ízlésével ül a székén, kényelmetlenül feszeng e polgári érzékenykedés, e siralmas erőlködés, e bánatos fűzfapoézis láttára s jobbra-balra tekintget, vajjon mi történik. Csak nem lesz botrány? -112-

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom, hová tüntél?…“ fujta újra az öreg, most már könyes lángolással fujta a refrént, mely egyre hangosabban reszketett végig a diákok kabaréján. Én néztem a közönséget. Csupa párisi ült ott, alig-alig akadt elvétve pár idegen s mindnyájan figyeltek a szövegre és a zenére, nem is közönyösen, de valami biztató és bátoritó rokonszenvvel, valami furcsa gesztussal, amit talán áhitatnak lehetne nevezni. Belül talán némelyik mosolygott rajta, de végig hallgatták. Amikor pedig befejezte a dalt, ami inkább óvodadal volt, mint kabarédal, hangos tapsviharban hajlongott az öreg. Ebben a kabaréban nem volt vörös apacs-ing, kávédaráló, mozsár, a demonizmus ismert és unott kellékei. Itt a párisi nép szórakozott, vacsora után, csendes szivarszónál. Ekkor éreztem, hogy ez a város naiv. Naivabb, mint Budapest, mint Szeged, mint Nagyvárad, mint Debreczen, mint akármelyik magyar város. Tiszteli az embert, a szavát és a hangját, egy öreg kövér és csúf énekes félszeg költészetét és könnyes szemét. Tapintat van benne. Mikor emberekkel érintkeztem s szolgálatokat kértem tőlük, gyakran meghatott engem ez a naivitás, ez a jóság, a tapintat. Milyen régi, hány százados hagyomány lehet ez. Páris naivitása nagyszerü és nagy.

„Ó, ifjuság… ó, édes ifjuságom…“ Ezt a dalocskát hoztam magammal. Egy hosszú és fárasztó ut vonatzakatolása után csak ez dünnyög a fülemben. Még a böröndjeimet és táskáimat ki sem csomagoltam, az emlékeimet át se néztem, de úgy érzem, hogy ez a legjelentősebb, ami egy budapesti embert leginkább meglep és megráz, hogy aetheres és morfinista, -113- dolgozó és mulató, lázadó és repülő városban, mely a parfümöket szűri, a villamossággal királyian pazarol s az uj irodalom festékeit és bóditó mérgeit késziti, alszik egy ősi, minden cinizmus nélkül való naivitás, mely naivabb, mint a legkisebb magyar városka lelke. Annyi bizonyos, hogy ezek az együgyű kabaréművészek nálunk sehol se léphetnének föl. Még egy vidéki nyári színpadon is kuncogás, fütty fogadná őket. A kritikánk vitriolos. Párisnak azonban nincs szüksége erre. Olyannak tetszik most nekem, mint egy szelíd óriás. Egyáltalán nem „európai“ város. Az „európai“ városok a német, az angol, a román, a cseh, a magyar városok. Ennek csak egy neve, egy jelzője van: Páris.

II. MORGUE.

eggel nyolc órakor repülőgép lebeg a város felett. Kilenckor katonai léggömböt látok a Champs de Mars napfényében. Automobilok serege úszik kék benzin-felhőkben. A föld alatt és a föld felett vonatok loholnak, lármában, villamosságban fürdünk. E város mellett azonban él egy másik, az ódon, a titokzatos, a középkori város, mely nem vesz tudomást az ujról s görbe utcákon, fojtó illatokban éli a maga ősi életét, a parti bouquinistek, a zöldségárusok, a régi handlék közt, akik még egy forradalom előtt való dallal kérdezik meg a lakókat, van-e eladni való ócska ruhájuk? Délután végigmegyek egy ilyen utcán. Irtózatos félvilági hölgyek állanak az aszfalton, vastagon ki vannak festve, – feketével és pirossal – a forró nap majdnem leolvasztja festékeiket. Este -114- a csigalépcsőn egy régi bronzgyertyatartóval botorkálok fel szállóm szobájába. Ilyen gyertyatartókkal, ilyen csöpögő gyertyákkal mentek fel padlásszobájukba a régi párisiak, két-három-négy századdal ezelőtt is.

A morgue is ehhez a városhoz tartozik. A szigeten van, tőszomszédságában annak a kórháznak, melyet a francia nyelv zsenije az „isten hotel“-jének nevez. Csalódottan áll meg előtte a néző. Annyit olvastunk róla. A halál e bús palotáját mindnyájan megnövesztettük a fantáziánkkal. Most kicsinek és igénytelennek találjuk. Ott sütkérezik a fanyar és hideg nyári napfényben, éretten az elmulásra, málló vakolattal, züllött ajtókkal, roggyant zsalukkal, melyeknek eltépett zsinórjai a szélben harangoznak. Egy halottasház, mely maga is halálra van itélve s nemsokára lebontják. Bennünket az emlékek érdekelnek. A vasredőnyök le vannak huzva. Mögöttük egy tükörüveg van s az ismeretlen halottak, a folyó áldozatai, az öngyilkosok, a legyilkoltak hullái fel vannak polcolva egy deszkára. Valaha mindenki itt ismerte fel eltünt rokonait. Egymás mellett voltak a halottak, mint a kereskedések kirakatában a megkoppasztott hideg csirkék. Ide zarándokoltak a halál smokkjai, a csalódott világfiak és a dekadens költők. Baudelaire, Barbey d’Aurevilly, Verlaine háza ez. Hajnal felé, pogány lumpolások után, gyakran bámészkodtak a kirakat tükörüvegei előtt a korhelyek is, akik magukkal hozták a pezsgősüveget és a kijózanító utolsó poharat felköszöntötték a halálra. Utálatos jelenetek játszódtak le itt. Aztán végképp bezárták a közönség elől.

A parton most egy hulla hever. Egy órával ezelőtt fogták ki a zöld vízből. Valahol a közelben ugorhatott -115- be, mint a legtöbb öngyilkos, – előzékenyen és szellemesen – a morgue mellett. A test a parton hever. Körülötte semmi csoportosulás. Nálunk egy utcai baleset jobban felcsigázza a kiváncsiságot. Két öreg asszony ruhát mos, kisfiuk pécéznek, egy rendőr áll mellette s várja, míg a morgue-ba szállitják. Az emberek megnézik az arcát, aztán tovább mennek közönyösen. Olyan közel van a hulla a vízhez, hogy a folyó egy gőzös közeledtére felárad hozzá, megnyaldossa ázott cipőit, testéhez tapadó nadrágját, mintha visszakövetelné magának. Végre – egy óra multán – átszálliták a morgue-ba. A „prefecture de police“ engedélyével én is bemehetek.

Megdöbbentő, milyen ódon, piszkos, szegényes ennek a rengeteg városnak a halottasháza. Dohos folyosóin szorongó emberek állanak, akik rokonaikat keresik. Az egyik levelet tart a kezében, a másik egy kalapot, melyet az öngyilkos elhajitott, hogy ezzel igazolják a kérésük jogosságát. Lemegyünk a hulla-házba. Szűk és sötét. Annyi halott fekszik a függőleges deszkákon, hogy alig lehet mozogni köztük. Egy hét aratása. Mind csupa ismeretlen ember, egy öreg angol, akit megöltek és még nem tudják a nevét, egy asszony, aki vízbefult, egy fiatal férfi, akinek dús, fekete haja dacosan és fiatalosan mered az égnek, leányok, sovány munkások. Hány ilyen vendége van évente a morguenak? A szolga azt mondja, legalább másfélezer. Megnézem a bonctermet is. Egy kis szoba, melynek bádogpadjain még véresen, mosatlanul feküsznek a kések. A másik szobában állanak a gyalulatlan, szálkás fakoporsók, egymás tetején, valami harminc koporsó, mert a padlón nem férnek el. Ugy érzem, hogy -116- a halál közönyös. Másutt talán megborzadnék. De itt még a régi, középkori közöny lengedez s a hullákban nem is látok embereket, hanem gyári árukat, furcsa bábokat, viasz-figurákat, melyek zsúfolásig megtöltik, majdnem szétrepesztik a házat.

III. BAUDELAIRE SÍRJA.

sír, melyben nyugszik, egyszerü. A kőlapon hever terméskőből kifaragott, életnagyságu mása, hanyatt fekve, meztelenül, a halál keserü pózában. Alig látható lepel borul rá s ez a fejig megköti és mozdulatlanná teszi a testet, csak halványan hangsulyozza a törzset és a karokat, melyek rabul vesztegelnek alatta és a halálos pólyában néha különös uszonyoknak, néha emelkedő és vergődő szárnyaknak tetszenek. Nagyszerü s egyben gyermeki a szobor. A halál mindenkiből törpe és torz embriót formál. Egy kőoszlopon vigyorog a rosz szelleme. Ez a kissé színpadi síremlék illik hozzá. Fönn egy allegorikus alak, de lenn a hős, a kiáltani akaró, akinek pecek van a szájában, a mozdulni akaró, akit kényszerzubbonyba dugtak, lefektettek és elnémitottak. Nem jöttem meghatottságra ajzottan, baedekerrel és vázlatkönyvvel, csak egy rózsaszin metro-jegy van a kezemben, mely ideröpitett a parnasszusi hegyre, a költők temetőjébe. A szobor azonban meghat. Rengeteg feje a testhez arányitva óriási. Ez a haragos fej még él. Gőgös, mint egy forradalmár-muzsikus feje és értelmes, zseniális, goetheien szép. Ugy tetszik, hogy a költő portréi közt a legjobb. Láttam a fényképeit. -117- Az arca és a teste az évek során rohamosan változott. Kondor haja és szomjas-piros szája volt fiatal korában. Később pedig – Theophile Gauthier irja – az arca papossá vált, meredek és boltozatos homlokára csak egy vékony ördögszarv kuszott s a haja megderesedett, ősz tincsektől tarkult, egy eretnekszerzeteshez hasonlitott, aki nem a bibliázástól vénhedett meg. Szemében a forró feketeség megfagyott, az atléta-termete megroggyant, szája kissé lekonyult és elfanyarodott. A szobrász a két embert sugalmas markolással egybefogta. Amit az idő és a vágy elpusztitott benne, művészetté finomitotta és egy béna daliát rajzolt kőbe, aki a síron fekszik és mozogni akar. Gyönyörű-szellemes orra makacsul tör fölfelé. Cimpái erőszakosak. A száj pittyedt és undorodó, de azért sír. Egy fanyar csésze pereméhez ér ez a száj, A homlok pedig boltozat, királyi korona, kupola, ahonnan fény és harc árad felénk.

Megdöbbentő ez a szobor, talán nem is mint művészi alkotás, de mint irodalmi birálat. Charmoy sok évvel ezelőtt azt a költőt mintázta meg, akit ma ismerünk, a hátrahagyott írásai, a róla szóló összes irodalmi adatok megjelenése után. Mert alakját a nyárspolgári látás meghamisitotta. Amig élt, a polgárok arra kényszeritették, hogy ízléstelen élcekkel elriogassa őket magától, a szobája ablakára tejüveget vágasson, a szekrényében eleven kigyókat tartson. Ezért aztán mindmáig ugy kezelték, mint bús különcöt, a romlás ripacsát, az ördöngösség nyárspolgárját. Közösséget vállaltak vele nyápic költőcskék, apró és csenevész perverzek, aki ebi hiten éltek, s nem tudták, hogy a mesterük ő ellenük írt és élt, hősi motivumok reszkettek -118- benne, a romlása pedig csak a féltve-féltett tisztaságának a páncéla volt. Versei előszavában ezt írta magáról: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Ez a szobor is azt mondja: „tiszta vagyok, mint a papir.“ Gerinces nagyságát csak most látjuk tisztán. Robbanóanyagok szunnyadtak benne s alázatosan és félénken járt velük, borzadott az egyéniségétől, a roszasága és a jósága túlságától. Beteg szeretőjének évekig küldözte a kórházba utolsó sou-it. Nem a különcsége, de a hősiessége és egyedülvalósága végtelen. Az irodalomtörténetben is külön lap beszél róla. Semmi köze a dekadensekhez. Az életében a modern volta miatt szenvedett, de ma nincs rokona, utóda és iskolája s az uj költők káprázva tekintenek emlékére, mint valami elviharzott természeti jelenségre, érzik, hogy a legnagyobb emberek közé tartozott, akik valaha éltek. Nem modern költő, inkább középkori és klasszikus. Az, akiről a sírszobra beszél.

Akik körülötte nyugszanak, a Louis-k, a Henri-k, a Charles-ok, az orvosok, az ügyvédek, a bankárok s még a költők is: a többiek. Ő itt egyedül van, egy kopasz fal mentén, távol a halottak népes utcáitól, sugárutaitól és körutjaitól. Ezt az elégtételt a franciák jó szelleme, a tapintat adta meg neki. Pihenőpad nem vár itt zarándokot. Nem lehet leülni. Bátor hivei, akiket levitriolozott az élet s a sok fájdalom jogán már olvashatják és szerethetik őt, nem ismerik a kegyelet kötelességét, nem jönnek ide babérgalylyal, könnyel, nefelejtskoszoruval. Tisztelik a kivánságait és tovább haladnak szótlanul. Sírjára nem is ültettek rózsát, melyet utált, semmi virágot, pázsit se nő itt, mely helyett atlaszt, acélt, üveget kivánt a természet -119- e haragosa. Csak mozdulatlan és örökkévaló kő borul rá. A többi költő békésen a polgári sírok közt alszik, egy társaságban azokkal, akik valaha az olvasóik voltak és egy csomó ember áll a fejfájuknál, akik még mindig olvassák őket. Heinénél lódenes és rucksackos németek vizitelnek. Musset kövéről áhitatos kezek hajtják félre a szomorúfűzek gallyait. Maupassant sírján vadrózsafa nő. Leconte de Lisle vörös mellszobrát görög babér takarja. Catulle Mendést halovány virágok és aranybetüs szallagok gyászolják. Ez a sír azonban mindig virágtalan, könnytelen és fönséges.

IV. AUTRICHIEN.

z a nevem: autrichien. Hiábavalóság ellene tiltakozni. Ventimigliánál, az olasz-francia határnál megszünt minden. Még azt se mondják, hogy paprika. A németek tájékozottságát most visszasírja az utas és kissé szeretne boszankodni azon, hogy Mayer ur a vasuti fülkében a „puszták“, a „cigányok“ a „lovagias és tüzes“ magyarok iránt érdeklődik. Egy milanói olasz pár nappal ezelőtt ezt a nevet ejtette ki: Kossuth. Azóta ugy lebeg itt az ember – bitangul és szabadon, – mint egy léggömb, melynek elszakadt a zsinegje és jobbra-balra lökik a goromba szelek. Nem kell azonban kétségbeesni. A falakon, a villamosokon, a póznákon, étlapok hátán, mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő hős: Hunyadi János neve. Patikákba piramisokba állitják az ismerős üvegeket. A droguista dicsekszik, hogy rengeteget adnak el, minden párisi él vele, már-már nem is comme-il-faut ember, aki nem issza. Hogyha bemegyek a gyógyszertárakba, -120- önkénytelenül e gulák mellé állok, ezek legalább védenek, rájuk tehetem a kezemet s azt mondhatom: ez az én követségem. A franciáknak van Vendôme-oszlopa, a németeknek Siegeshalle-ja, a mienk ez a hashajtó-piramis. Ó, magyar hashajtó, egyetlen szószólónk, külügyi képviseletünk, szomoruan köszöntelek.

Különben „autrichien“ vagyok, most már elszántan, mérgesen, lemondó haraggal. Mikor megérkeztem, a szálló tulajdonosának bemondtam a magyar voltomat, de – ugy látszik – a francia kiejtésem nagyon gyatra, mert a szállodás a „hongrois“-t ugy értette s ugy is írta be hogy „autrichien“. Minden külföldön járó magyar átmegy ezen az iskolán. Eleinte lázong. Vitatkozik a pincérekkel, politizál a villamos kalauzzal, barátságot köt a fürdőszolgával, a rikkanccsal, a borbéllyal, hogy megmagyarázza nekik, nem igy van, hanem egészen amugy. Később aztán elfárad. Az „autrichien“ jelző kényelmesebb. Csakugyan kényelmesebb? Pár évvel ezelőtt ugy tetszett, hogy igen. Ez a szürke gyüjtő-szó tisztességes helyet biztositott a külföldön bolyongó magyarnak is. Az idén azonban nem szeretnek bennünket. Aki „autrichien“-nek vallja magát, majdnem többet szenved, mint a magyar. Szegény „autrichien“, – most akár magyar, cseh, német vagy tót – legszivesebben véka alá rejti a származási lapját s irigyel mindenkit, a négert, aki frakkban és cilinderben feszit az aszfalton, a japánt, akinek az arca, a gyomra, az erkölcse már egészen párisivá vedlett és egy parisienne karján sétál családostól, sárgaarcú, őszhajú szüleivel együtt, még azt az arab árust is irigyli, aki a kávéházakban perzsaszőnyegeket kínál. -121-

A párisiak azonban mégis kiváncsiak. Az orvosom – kedves és értelmes ember – megint belesodort a vitába. Mindenre bólintott, arra is, hogy nálunk van irodalom, művészet, egy hirtelen serdült uj kultura, néhányunk szerelme és büszkesége, de mikor kivette a hőmérőt, ugy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni… Pedig nálunk, doktor ur, a hőmérőket megeszik… Igen, lovas nép vagyunk… ahogy parancsolja… A kardom és a pajzsom ott lóg a szekrényben… Ős szász dialektust beszélünk… Természetesen inkább koptul… „Gute Nacht“, helyesen mondja,… „Gute Nacht“, ez is a nyelvünkön van… Emberhust is… Kongó tájékán… Ausztrália közvetlen szomszédságában… a Duna regényes ormain… a Gellért habjai mellett… Egészen el méltóztatott találni… Csak arra kérem, tessék egy kicsit békén hagyni… Mióta itt vagyok, mást se teszek, mint dijtalan földrajzi órákat adok… Aludni akarok… A folyósón a szállodás inti a pincért, nézzen be az osztrák úrhoz… Hogy mikor keltsenek fel holnap reggel?… Az ég szerelmére… menjenek már…, engedjenek aludni…, a szégyenemmel, az életemmel, a párnákba fulva, mélyen… Egyáltalán sohase keltsenek fel…

V. KIS PÁRISI GONDOLATOK.

zajna. Ez a csecsemő folyó? Ez a smaragd pocséta? Ez a játékvíz? Inkább egy kokott sötétzöld parfümjének gondoltam volna.

Különös, hogy a francia nép milyen kevésre becsüli -122- a kényelmet. Boldogan, de bohémmódra él, mintha minden pillanatban helyet akarna változtatni. Micsoda liliputi mozsdótál, divány, szék van a szobámban. Mi magyarok otthon a kávéházba is beköltözünk. Ők otthonukba is csak szállást vesznek. Ötven, vagy száz évre.

Páris megtanit arra, hogy nem vagyok fontos. Meggyógyitják a beteg tüdőmet és májamat, de az egészségesre csöppet sem vigyáznak. Ma azt írtam haza, hogy egészséges vagyok. De ha most meglát egy apacs, azonnal halálos beteg leszek.

Találkozom egy magyar íróval, aki a vendéglőben hangosan beszél intim dolgokról, magyarul. Attól tartok hogy a körülöttem ülők mind magyarok. Megkérem őt, beszéljen inkább franciául. Akkor nem értik meg, sem a magyarok, sem a franciák.

ELSUHANÓ RÉGI BELGA TÁJ

vonat mindig házak közt szalad, melyek pirosak és gyerekesek, mintha Richter-féle kőépitővel lennének kirakva, a gyep simára nyirott, az erdők mélyek, de parkszerüek, a földből lépten-nyomon szökőkut és villamosság bugyog s az ember este összetéveszti az esthajnali csillagot egy virágkereskedés reklám-tüzével. Alig füttyenthet a vonat, alig szalad kicsit a pirostéglás falak mellett, máris célhoz ér. Ezen a boldog földön érdemes tétovázni. Nappal romokat látunk a vonat ablakából, kolostorokat, uri kastélyt, melynek terraszán a ház urnője, a több-milliomos gombgyáros felesége némán és sápadtan himez. Este ijedezünk. Ismeretlen kis gyárvárosba érkezünk. A hámorok dübörögnek, égő ablakok néznek az éjszakába, munkásokkal találkozunk, akik az acetilén-lámpa fényénél megnőnek, a kormos homlokuk, az öklük a mesék óriására emlékeztet. Látunk aztán – alig tiz lépésre tőle – egy zárdát, melyet épp most csuk be egy pap, régi, nehéz vaskulccsal. A szél fúj, denevérek szállnak, megyünk az állomásra. Utközben egy családot bámulunk esti világitásban. Egy nyaraló mellett fütyül el a vonat, ahol lombok közé bujtatott lámpásnál vacsoráznak, a fekete körszakállas apa, az anya és a kis gyerek, tornaingben, egészséges arccal, kövér karokkal. Tudjuk, hogy nem hattyukról és mérgezett hercegnőkről suttognak. A kisfiu gimnáziumba megy, az apa azon töri a fejét, hausse-ra vagy baisse-re dolgozzon-e. Jómódu belgák ezek és bizonyára jóétvágyuak is. Húsos és puha körtéket esznek, aranyhaluskát s -124- almabort és barackpálinkát isznak hozzá. Általában édesszájuak, gazdagok és boldogok. A gyomruk és a szívük rendben van, kedvükre álmodozhatnak. Innen magyarázhatjuk, hogy e nyugodt nép költői finomak és mélyek, esztéták, akik drágakövekről, aranyserlegekről, violaszínű selymekről írnak.

Brüsszelben egy pékkereskedés kirakatában megpillantok egy kuglófot. Kuglóf – sárgabelü, mazsolaszöllős – könnyező szemmel köszöntelek. Francia zarándokolásom alatt mindig fájdalmasan nélkülöztelek s most a gyermekkoromra, a nagynénéimre, a hazámra emlékeztetsz. A belgák ép ugy élnek veled, mint az absinthe-tel. Ez az apróság pedig nagyon-nagyon jellemzi őket, kiknek vérében kitünő elegyitésben keverődzik a germán és a román műveltség, a titokzatosság és a vérmérséklet, a nyárspolgári szorgalom és a cigányos vidámság – a kuglóf és az absinthe!

BELGRÁDI KÉPEK.

(Ezeket a sorokat 1909 márciusában írtam a jegyzőkönyvembe, amikor a szerb főváros a monarhia első ultimátumának átnyujtása előtt lázban égett.)

gyorsvonat nyolc perc alatt vágtat a magyar határról Belgrádba. Annyi idő se, amennyi alatt az ember kényelmesen elszívhat egy szivart. Egy lapos táj gurul elénk, egy vashíd, aztán néhány jelzőlámpa s mégis ugy tetszik, hogy egy idegen világba jutottunk. Arcukba nézek az embereknek. Feketék, sápadtak, szomoruak. A magyarországi szerbek mellettük piros, markos, szálfa-emberek.

Már messze a határ előtt figyelem a változást. A népek ízlését a vonatablakból lehet megfigyelni. Minden zászlók helyett, melyek a hivatalos épületeken lengenek, többet beszélnek a köteleken száradó ruhák és kendők színe. Ezek ízelitőt adnak egy nép ízléséről és kulturájáról. Ha olasz táj felé közeledik a vonat, világos színek ujjonganak, – piros, sárga és teljeslila, – színes kendők, tarka aljak és bluzok. A hegyes vidéken, észak felé, csak fehér és fekete színeket látni. Itt pedig mindenféle színt, akárcsak olasz földön, de zsufoltabb, kiáltóbb együttesben. A lila és a hupikék egymás mellett. Sárga és zöld merész keverésben. Belgrád maga is hasonlit a hegyekre mászó olasz városokhoz s aki végigmegy szűk, furcsa utcáin, melyeken épp ugy élnek, esznek, alusznak az emberek mindenki szeme előtt, mint a sziciliai kisvároskákban, annak okvetlenül eszébe villan ez a déli, olasz hasonlatosság. -126-

Bemegyek a vasuti étterembe. A falon egy kép. Sárga mentében, meggyszínü nadrágban ott szomorkodik a vasuti étterem konyhagőzében és zajában egy pergamen-arcu, sovány férfiu, Szerbia királya. Ugy látszik az aranyrámában roszul érzi magát. Minden pillanatban várom, hogy kilép belőle és leül az asztalhoz, szerényen csönget és egy szóda-fröccsöt rendel. Kényszerü királynak látszik, aki valaha – mint olvastam – a svájci szociálisták ülésein is szorgalmas részt vett s francia kulturán nevelkedett. Kissé csalódottnak látszik, itt a képen is. Legalább ilyenfélét olvasok ki villásan fölfelé kunkorodó, vékony bajuszából és dióbarna szemének csüggedt tekintetéből, melyből már rég elpárolgott a fiatalság, a párisi évek mámora s csak gond van benne, félelem és ideges mélabú.

Farkasszemet nézek a képpel. Nyári légydongáskor, téli ködben és lucsokban egyformán igy bámulhat le a falatozó utasokra és figyeli az érkezőket, a távozókat, akik egy siető tekintetet vetnek rá s aztán élni mennek. Neki őrt kell állnia itten, mint a közkatonáinak. Egy rekedt falióra ketyeg mellette és nincs mód, hogy leszálljon a falról és trónjáról, ami valamikor a XVII. században tragédia-anyag lett volna valamilyen rémlátó angol kezén. Ma azonban Marlow és Shakespeare nem királydrámát, riportot ir, pontos adatokkal és prózában. Az olcsó olajnyomatot minden borbélyüzletben látom, ahol nem futja rá, ott egy ujságból kivágott, elmosódott kép teszi meg a szolgálatot.

Hepe-hupás, szűk utcákon kaptatunk fölfelé. Valami végtelen szomoruság van ezeken az utcákon, az orosz -127- puszták és orosz regények szomorusága. A kirakatokban idegen áruk, német és francia és magyar iparcikkek, a boltokban német és francia szó. Nappal politika és este pálinka. Máskülönben csend mindenütt. A szorgalmas macedón és albán, narancssárga sállal a nyakán, fürészel a kapuk alján. Az egyetemen diákok lézengenek kék katonasapkában. Néhányan a nemzeti könyvtárba menekülnek és ott egy hosszu asztalnál – huszan vagy harmincan – olvasnak. A könyvtáros – egy öreg szerb – megmutatja a régi, érdekes szerb könyveket s minthogy magyar vagyok, mosolyogva egy polchoz vezet, ahol a Pallas Lexikon áll, az összes kötetei a pótkötetekkel együtt. Itt egyáltalán minden „nemzeti.“ Az olvasókör „nemzeti“, az uszoda „nemzeti“, még a céllövölde is „nemzeti“.

Kis szerb kávéház. Azt mondják, hogy ezek a roszul világitott belgrádi kávécsárdák boszorkányüstjében fő a leendő háboru. Egyik asztalnál mezitlábos kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok, kalugyerek, arcukon gyanus sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy öreg „chansonette“ is megjelenik köztük, a párisi nő, aki jobb idejében – régen, nagyon régen – szobalány volt valamelyik batignolles-i szállóban. Vanilialikőrt isznak, de zsebükben ciankálit rejtegetnek. Dosztojevszkyről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkü krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen forditották le a maguk balkáni idiómájára. Minden szomoru és csempe itten, kezdve a cipők letaposott sarkától, -128- a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az viziószerüen másik képet lát. Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalónban mulat, ragyogó hölgyek, attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok cselekszenek. Csak hadd nőjjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez a kéteshírü lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és betüszedők az európai haladás számára a patkánymérget.

Kószálok szerte a városban. A dorcsol-ban, a régi török városrészben, ahol még mindig a muzulmánok hagyományai kisértenek, a zöldfüggönyös kávémérések asztalain pompás török kávé gőzölög és hosszuszakállu kávésok karcsu cigarettákat és finom szivarokat kinálnak. Egyszerre valami különös zaj üti meg a fülemet. A márciusi este hüvös félhomályában önkéntes csapat közeledik. Dobszó hallik és két trombitás, a csapat oldalán, dagadó nyakkal fujja az ismeretlen, katonai marsot. Az önkéntesek most kaptak fegyvereket, csak az állomásról jöttek, de oly elcsigázottak, mint egy hadjárat után. Fejükön kék sapka, különben civilruhát viselnek, rosz bocskoruk tapodja a girbe-görbe kövezetet, nagy tömeg zsivióz nekik. A bocskorokból gyakran kikandikál a vörös harisnya. Nincs cifra katonaruhájuk. Nem egy csak a mellényére vetette rá a puskát és a rézóralánc busan veri ki a lépés ütemét.

A szkupstina előtt parasztruhában, vidékiesen, lassu lépésekkel gyülekeznek a képviselők, néha-néha egy -129- kabátos ur tünik fel vagy egy fehérszakállu pópa magas, lila süvegben, akit a szerb paraszt áhitatosan süvegel meg. Olyanforma az országház, mint valami földszintes elemi iskola. A teremben képviselők olvassák az esti lapot. A rozoga erkélyen közönség, pár hölgy, néhány paraszt, egyetemi hallgatók. A szkupstinától nem messze pedig zsömlyeszínü macska miákol keservesen. Egy kis fiu kiváncsi szemmel néz utánam. A magyar faluvégen bámulnak igy az idegenekre.

Este hattól nyolcig tart a korzó. Elegáns, karcsú, sápadt szerb nők sétálnak, katonatisztek oldalán. A kalapokon a párisi ízlés tavasza, de a cipők gyakran roszak, kopottak, a sarok félre van taposva és gummisarkot alig-alig látni. Ezek a szegényes cipők jelzik, hogy itt szegénység van. A kolosszus, mely párisi magaslatokba akar emelkedni, agyaglábon áll. A korzó legnépszerübb alakjai a tisztek. Fontosságuk tudatában lépegetnek. Lecsapott oroszos sapkát viselnek és paprikaszínü nadrágot. Századostól fölfelé majdnem mindegyik patriárkális szerb szakállat ereszt. Otthon azt mondják nekik, hogy atyuska vagy bátyuska.

Hazatérőben látom, hogy a külváros utcáin, egy árok mentén kis fiuk katonásdit játszanak. Piros bosnyák sapka van a fejükön, oldalukon cukorspárgán játékkard, a pléh zörög a kövezeten.

– Rat, rat – hallatszik a robbanásszerü szerb szó, mely azt jelenti, hogy „háboru“.

Este kilenc felé elcsendesül a város. A boltokat becsukják, néhány gázláng lobog a főutcákon s a sötétség a külvárosba menekül. Egy talyigás ember -130- ballag néha az uton. Valami jókedvü inas fütyül. Takarodót fujnak a kaszárnyában és lármás csörömpöléssel tér a kitérőbe a villamos. Mamlasz motozás hallatszik, a kisváros lefekvő zaja.

Lassanként kigyulladnak a kocsma-ablakok. Ezek a világos négyszögek tarkázzák a fekete éjszakát. Álmosan dünnyög a dudaszó. Az üvegekben olcsó, színtelen pálinka. Hosszu faasztal körül legények ülnek, ólomszürke szemekkel, busan, lelógó fejjel, sebes nyakkal. A kuszált bajszok alól haragos kifakadások hallatszanak. Messze, nagyon messze két puskalövés hallatszik. Egy fiatal gyerek jön ki a kocsmából. Pár lépést tesz, magasat ugrik, arcravágódik a kövezeten és mozdulatlanul marad, mint a katona, akit a golyó talált. Földre teritette az alkohol.

Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyürüjét és az üvegre nagy, értelmes betükkel, – magyarul – rákarcolta:

LAPP ATYAFIAK.

ljöttek hozzánk lapp fajtestvéreink – az állatkertben lehet náluk vizitelni, – közvetlen a jeges medvék mellett. Itt mutogatják magukat bizarr sátrak alatt, egy füstös kondérnál, a havon, csónakszerü szánjaikon, melyeket a rénszarvas, a turáni mitológia csodaszarvasa húz szelíden, könnyező szemmel, Az angol-német, a spanyol-francia barátkozás villamfényes termekben, pezsgős bankettekkel kapcsolatban zajlik le, a mi ismerkedésünk csak itt. Első pillanatra csakugyan nagyon idegenszerűek. A szemük keskeny és vakoskodó. Ahol ők élnek, csak fél évig süt a nap. A nyelvük, melyet mi kínos verejtékezéssel tanulhatunk az összehasonlító finn-ugor nyelvészeti órákon, merően különös, csak pár szavuk egyezik nagyjában és csak a fülünk érzi, hogy ez a zene ismerős, régen, nagyon régen hallottuk. Néhány kis fiu már tisztán gagyogja a magyar szavakat. A rokontalan magyar ezt is örömmel hallja. Pöttön lapp kisasszonyok botorkálnak a hóban vastag szőrmebundában és bocskorban, szőkék, kékszemüek, pirosarcuak, igazi skandináv babák és a fa mellett egy gyerek énekel valami lapp dalt, lallázva és szöveg nélkül. Pajkos dal lehet, de rám ugy hat, mint egy temetési ének. Ezek volnának az én rokonaim? Akkor inkább rokonom a bécsi pincér, a német rakodómunkás, vagy a holland paraszt, aki villával piszkálja a fogát.

A lappok azonban szerződtetve vannak s elgondolom, hogy otthon a földbe vájt vityillóikban bizonyára máskép élhetnek és az ő itteni szereplésük nagyon hasonlit -132- ahhoz, hogyha pár hortobágyi csikóst díszmagyarba öltöztetnénk s azonmód kiraknók őket egy bódé színpadára, idegen tekintetek prédájául. Ez csak egy ál-népszínmű. De szerencsére láttam őket – előadás után – egy pincében enni. Vajat ettek, késsel és villával, finom pesti margarinos vajat, a család az asztal köré telepedett, a lapp menyecske állva, szorgalmasan sürgölődve osztotta szét az ételt és az öreg lapp levette fejéről – lassan és ünnepélyesen – a rénszarvas-kucsmát s megmutatta kérges, olajzöldre cserzett arcát. Éhesek voltak, de nem siettek. Ezek a műveletlen vakondok-emberek szemérmesek és úriak. A férfiak mozdulatlanul nézték, hogy készitik az asszonyok a vacsorát. Amikor minden készen van, a legöregebbik maga elé téteti a kenyeret, egészen közel hozzá, hogy kényelmesen szeghessen belőle és a poharat is egész közel, hogy ne kelljen méltóság-bontó nagy mozdulattal utána nyulni. Mindenük merően különös és északi. Az anyanyelvükön kivül angolul és norvégül selypegnek, mint a mi parasztunk németül, aki azt tudja, hogy „nix-dájcs“. Az öreg lappnak az a mozdulata azonban ismerős volt, testvéri és rokoni s a másik pillanatban már az egész társaság az volt, a pisze és majszoló gyermek-csoport, az almaarcu szelíd menyecskék is, akik a fejükön piros kendőt viselnek keleti virágmotivumokkal, magyar motivumokkal. Elszakadtak tőlünk, a vaksi északi fokra, a féléves sötétségbe, a szavaik elsatnyultak és a felismerhetetlenségig ficamodtak, az étlapjukon csak a kenyér, a halzsir szerepel, a szemük lenkék lett, de a nyugalmuk és a taglejtésük beszél, ezt nem felejtették el s az önfeledtség pillanataiban ugy mozognak, -133- mint a szegedi paraszt, aki áhitatosan és ünnepien megszegi a kenyeret. A néző pedig érzi, hogy leülhet közéjük. Ezzel a társasággal valaha, kétezer évvel ezelőtt, mi is együtt vacsoráztunk.

„FÜRDŐI EMLÉK.“

edd, olvasó, tőlem ezt a szerény pár sort, mielőtt elhatározod magad, hogy a nyaralásra szánt pénzed a németnek adod-e, vagy a taliánnak. A balneológusok komolyan és tudományosan meghányták-vetették, micsoda a híja a magyar fürdőknek. Itt minden tudományos igény nélkül óhajtok erről beszélni, átnyujtani neked egy „fürdői emlék“-et, hasonlót ahhoz, mely a családi pohárszékek polcán a tálak és a palackok mellett porosodik. Kevés tárgyban van ennyi lehangoló mélabú. Lesír róla, hogy több száz koronába került. Minden betűje átlag száz korona. El kell dugnod az emléket, nehogy állandóan eszedbe hozza az igazi emlékedet, mely még aludni se hagyna. Emlékszel arra a pár szelet szalámira, amit arannyal fizettél. Emlékszel az ágyadra, a sublótfiókra. Emlékszel, szegény polgár, hogy alakitottad meg néhány társaddal együtt a lenézettek és kisemmizettek csoportját, akik a padon barna pakolópapiroson ebédeltetek, akik nem mentetek hangversenyekre, akik nem tomboláztatok, akik mindig vigyáztatok, akik mindig póruljártatok, akik mindent „olcsóbban“ akartatok venni a faluban és mindent drágábban vettetek, akik a pincért kiszolgáltátok, hogy hálából ő is kiszolgáljon majd titeket, s akik végül bocsánatot kértetek, hogy otthagytátok a pénzeteket. Nálunk még mindig ez van rendjén. Egyelőre a középosztály kénytelen idegen világfürdőkre menekülni. Mert még az olasz se ily kegyetlen hozzá, még a mohó és mindenre elszánt briganti se, aki elrabolja a pénzét, de -135- cserébe legalább azt érezteti a megrabolttal, hogy ur. Itthon ez a vigasztalása se marad. Még csak el se veszik a pénzét, csak kicsurgatják az ujjai közül, s üzleti szellem hiján senkise látja hasznát, se a megrabolt, se a rabló.

Ennek ellenére azon gondolkozom, hogy mégis itthon nyaralok. Mindnyájan szeretjük a magyar fürdőket, reménytelenül. Él bennük valami rozoga romantika, valami kedves ábránd, valami, ami a miénk. Lehet, hogy a régi-régi emlékeinkkel fognak meg. Van-e ríkatóbb és fájóbb, mint a gyógyszalón mellett délelőtt hallgatni egy leány ábrándozását a lehangolt zongorán? Ismered-e a földet, a sáros magyar föld tésztáját, mely a kánikula kemencéjében a kék és sárga mezei virágokkal, a rovarokkal és dongókkal együtt szikkadt cipóvá sül s a szaga is oly tápláló, mint a kalács illata? Bolyongtál-e parasztszekéren, a pusztán, porban, mely csupa vizió, és hallgattad-e a kerekek lármáját, mely minden hangot hallucinációvá bűvöl? Éltél-e a balatoni jegenyék táján, szóltál-e a halászokkal, akik évezredes mesterségüket egykedvüen űzik, bukkantál-e a csárda udvarán hajókötelekre, bitang csónakokra? Láttad-e a tihanyi púpos parasztot, az eszelős ciceronét, aki kürttel riogatja az ekhót és elfeledett költők hexamétereit kiáltja a visszhangnak? Nézted-e a tátrai levegőt, mely kék mint a tó? Az erdélyi bércek ködsávolyát meg tudod-e különböztetni a szivarfüsttől? Bámultál-e esős délutánt, az alföldi erdőben homályos permeteget s aztán világoszöld derengést, melynek néma statisztái a fűben kuszó csigák száza és ezre? Belehelted-e fürdőink különös aromáját, a nedves női haj páráját, az uszósapkák -136- kaucsukszagát, a kis bódék, az iszapos tócsák, a gyógyforrások, a nyári konyhák egymással feleselő és pörlekedő illathangversenyét? Észrevetted-e a színeket, melyek csak itt teremnek? A villák rippl-rónais idilljét, a tisztáson átballagó lány szinnyei-mersés pipiszkendőjét, a mednyánszkys alkonyokat? Szivaroztál-e a tó partján egyedül, mikor a békák dalárdája tanulta az éjjeli zenét? Jártál-e este a fák között, szemedbe villant-e az üvegburás gyertya lángja, mely a terrasz magányában ugy virraszt, mint egy lélek, hallottad-e felsercenni a göröggyufát, melyet fiatal fiuk és lányok gyujtogatnak s rózsaszín és zöld lángjuk ugy világitja meg az erdőt, hogy nyomban színpadi díszletté alakul?

Erre az ezer kérdésre én szeretnék válaszolni. Nosztalgiát, végtelen nosztalgiát érzek e sok-sok dolog után, honvágyat érzek a saját hazám után. Nem amikor külföldön vagyok, de most, amikor itthon vagyok. Ideláncolva egy szobához, egy íróasztalhoz, egy tollhoz. Akkor fáj, hogy nem látom mindig és minden ízében oly teljesen, mint ahogy a fogalmában és a nevében benne van minden táj és minden ember, minden szín és minden lélek. Szoktatni kellene hozzá a szemem, hogy azonositani tudjam magam vele. Emlékezem négy-öt éves koromban órákig ültem a tükör előtt s nem tudtam betelni a szenzációval, hogy az, akit látok, én vagyok. Nem volt igazuk a nagyoknak, hogy elkergettek a tükörtől. Mert ekkor ismerkedtem önmagammal, akit négy-öt év alatt meg se ismerhettem. Oly önfeledten, izgatottan, hiuság és érdek nélkül történt ez az ismerkedés, hogy a részleteket évekig meg se figyelhettem, az elemzésre nem volt időm és -137- később, mikor valaki megmondta, milyen színü a hajam, milyen metszésü a szemem, váltig csodálkoztam rajta. Csak éreztem magam, de még nem láttam. Körülbelül igy vagyunk az országunkkal. Nyáron lenne ráérő időnk, a pihenés pillanataiban, hogy pár hétig belémeredjünk és vele egynek tudjuk magunkat. Kétségbeejtő, hogy éppen erre az időre vagyunk száműzve tőle. Csak savanyu hétköznapokon, az irodákban, a kávéházban lehet miénk s alapjában mindörökre ismeretlen marad. Mert a tükör, amiben megláthatnánk az arcát piszkos is, csempe is, drága is.

BUDAPEST, A KÁVÉVÁROS.

gy amerikaival utaztam a tengeren. Hamarosan beszédes viszonyba kerültünk és vacsora után a vászonszéken szivarozva meg akartam gyóntatni arra vonatkozóan, mi a véleménye rólunk, mert nálunk is járt, és elég jól ismert bennünket. A csillagtalan, porszínü éjszakában, melynek egyetlen lámpája a tenger villamos tajtéka volt, kérdéseket intéztem hozzá. Mit tart, mister, a városunkról? Azt, hogy sok és jó kávéháza van. Az amerikai magyar-szemlélete nem volt alaptalan. Kifejtette, hogy a vonatról leszállván a pesti kávéházban fehér abrosznál meleg csirkelevest, ham and eggs-et, csokoládétortát vacsorált, többféle pálinkát ivott rá, a pincér nyolc pohár hideg vizet hozott és mikor észrevette, hogy elrontotta a gyomrát, nem engedte a gyógytárba futni, hanem egy szódabikarbónás szelencét tett eléje. Be kell vallanom, hogy ott a tengeren kissé büszke voltam a pátriámra.

Eleget sopánkodunk azon, hogy nincs karakterünk. Ennek csak az lehet az oka, hogy szégyeljük a karakterünket. Miért is nem merjük hangsulyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kulturát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomoruságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? Bizonyisten, nincs okunk pironkodni. Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejushely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri kuria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi multja van. Száz éve, hogy -139- született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked, rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik ki vagyunk tudva a nagy tőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illuzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fütőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk. A középkori király csemcsegő kéjjel ette volna meg azt a rothadt kisimbiszt, amit te orditva küldesz vissza a pincérrel. Aztán a mi kávéházunk családias is. Beszéljek a borszesz kék lángjáról? Az otthon fehér függönyeiről? A mély diványról, a családi arcképesalbumról, az ősi fészekről? Nem, a kávéházról beszélek. Ami történik ezen a földön, itt történik. A kis asztalkáknál diákok készülnek a vizsgára, anatómiát, jogbölcseletet, irodalomtörténetet tanulnak. Ha akarom, szabadegyetem. A nagy asztalnál prelegálnak, esztétikát, filozófiát, arhitekturát, nyelvészetet, lélektant, botanikát, gyógyszertant. Fel kell fedeznem a pesti ember számára, hogy az aszpirin nemcsak a kávéházban, de – elvétve – a gyógytárakban is kapható. Az irodalomról nem is merek szólni. Az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt. Azóta a magyar irodalom a kávésiparral együtt fejlődik, a forradalom a kávéházakban tör ki, csitul el s egy jövendő történész feladata megállapitani, milyen hatással volt a versekre, -140- az elbeszélésekre, a cikkekre a kávé, ki ivott koffeint és ki cikóriát? Ha gyöngül az irodalom, akkor a feketekávé is gyöngül. Nem tudjuk, micsoda hónaposszobákban laktak a lángelméink. Sok írónk ágyrajáró volt. De minden kávéházat emléktáblával kell megjelölni. A törökfürdő után a magyar kávéház a legelső keleti különlegesség. Itt töltjük el az életünket. A nap minden órájában, minden világitásában ismerjük, mint más az otthonát, reggel hétkor épp ugy, mint éjjeli félnégykor és félötkor, amikor a székeket az asztalokra rakják. Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól féltizig), orvos-idő (reggel féltiztől féltizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől félnégyig) és ügynök-idő (mindig). Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházában, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait és a pincér mindennap szó nélkül hozza a neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk.

Ajánlom figyelmébe a magyar heraldikusoknak, hogy gyorsan revideálják családjainak címerét s készitsenek uj címereket a jövendő nemzedékek számára. A régi lombos fa helyett pléh-gallyak álljanak a mezőben, a talmi hold helyett egy pikkoló-findsa, a pakfoncsillagokat apró ezüstkanálkák helyettesitsék. Hátul pedig a címer sarkába odabiggyeszthetnek egy szódabikarbónás szelencét, egy média-szivart, vagy egy szipkát. Akár egy aszpirin-por sikerült mását is, mely -141- hónapokig keshedt és sárgult a főpincér szive fölött, a felső mellényzsebében.

De pesti ember sem kevesebb önérzettel vetheti vissza: „Az én kávéházam az én váram.“

BÉCS, A VERKLIVÁROS.

udapest és Bécs barátságáról beszélnek? Nem ismerek két ellentétesebb várost. Mihelyt felszállunk a bécsi villamosra, megtudjuk, miért.

Ezek az emberek naivak; a nők ábrándozók; a férfiak pedig szőkék és piszék. Nem menekülhetek ettől a benyomásomtól. Budapest fekete város. Bécs szőke. Itten a villamosban öt perc mulva már barátság fejlődik ki köztem és a kocsi között. A bécsi ember kedves, de ettől a kedvességtől én, a budapesti, fejfájást kapok. Nekem szükséges az a ridegség, mellyel az ujonnan kialakult magyar főváros védi a különállóságomat s megtiltja másnak, hogy beleavatkozzon az ügyeimbe, kivallasson s ismeretlenül is leüljön a vendéglői asztalomhoz és ott, a hus, a tészta között baráti hűséget esküdjön. Nem tudok elképzelni valami távolabbit, mint egy átlag-bécsi és egy átlag-budapesti ember. Az utcáink, a házaink, a szokásaink pedig testvérek, az ételeink majdnem egyformák, még a szegénységünk is közös s nyugatról érkezve, már itt érezzük az emberek roszulöltözöttségét, a vonaton a harmadik osztályok fülledt szagát, az utcán a közigazgatás bajait, a kocsisok szemtelenségét, ami a cifra nyomoruságunkat juttatja eszünkbe. Mégis mások ők és idegenek. Akárcsak ezer mérföld választana el tőlük, csodálkozom rajtuk. Egy lélektani korlát feszül közöttünk. Hiába egyek a gyáraink, a pénzünk, a tarifánk, még a kalácsunk is, amit a kávéba apritunk. Az emberek mások, akik a kalácsot a kávéba apritják.

Bécs lirikus város. Budapest pedig minden, csak -143- lirikus nem. Nálunk a lirizmust az aszfalton csirájában tiporták el s a szeméttel együtt söprik ki. Kicsit amerikaiak vagyunk. Gyorsan nőttünk, hagyomány nélkül s mostohán és egy nagy adag cinizmust kaptunk ajándékba, mely folyton velünk nevelkedik, de ezzel együtt kevés gőgöt is kapunk és sok edző büszkeséget. A vén, meleg és naiv Bécs ezt nem ismeri. Ez a város a zöld kertjeivel és télen a dus fehérségével, meg a meghitten elszórt lámpáival ugy eped fel az égre, mint egy sóhaj. Minden bécsiben van egy kevés nyárspolgár, egy kevés kegyenc és lakáj. A budapestiben talán egy nagyur és egy csirkefogó. Láttam a bécsi népet egy népünnepélyen, ahogy színes transparensek alatt falta az ingyen pástétomot s az ur és „liebes Volk“ együtt itta a cukros varázsitalt, émelyitően szépen, és együtt táncolt a külvárosi szabó az úri dámával, kedélyesen, nagyon kedélyesen. Ugy néztem ezt a cécót, olyan idegenül, mint a zulukafferek örömünnepét. Bármennyire is feszitettem a képzeletem, nem tudtam a mulatságot a Lajtán tulra helyezni. Alig hiszem, hogy a ferencvárosi hivatalnok olyan éhes legyen az ingyen húsra, mint a bécsi. Akkor láttam, hogy minket végzetes mesgyék választanak el. A politikusaink még lehetnek jó barátok, de ez a két város soha. Igaz, ilyen apró jelekből nem lehet következtetést vonni és hamis is lenne a következtetés, ha ezek csak jelek lennének és nem eredői sok összeható oknak, mely két nép multjában és vérében gyökeredzik s rányomja karakterét mind a két városra. A miénk egy kis nagyváros. Az övéké egy nagy kisváros. Ők a jól öltözött demokraták, az elkényesztetett és hízott gyerekek, a jóllét bő lírájával. Mi magyar arisztokraták -144- vagyunk egytől-egyig, líra nélkül. Egy olcsó és nem egészen előkelő líra lebeg fölöttük, aminél szebb és talán úribb is a mi szótlan közönyünk. Ezt a lírát pompásan jelképezi az a sok verkli, mely szüntelenül ott sír és jajgat a bécsi utcákon. Mi a paragrafusainkkal már régen pokolba küldtük. Bécsben ma is közszükséglet. Az ő városuk pedig a zene városa, ahol pompás opera van, millió hangverseny s még a házmester lánya is Strausz-partiturát játszik. De a bécsi nő, aki az operában páholyt bérel, délután a homályos ablakmélyedésben egy gassenhauert hallgat és jóizűen kisírja magát a verklinél, mely – istenem – mégis olyan szelíd és olyan bús.

RÓZSAVÍZ

TT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, AZ ÁLOMRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSÖNDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK VANNAK EGYBEGYÜJTVE -146-

NAPLÓJEGYZET EGY HAVAS REGGELEN.

áttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó müvész,
Mint egy fehér festőmüvész,
Mint orfeumi csepürágó,
Ki szappanhabbal fest tükörre,
Ugy jött a hó, ez a kiváló,
Öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyilt,
Festett mesét, havas idillt,
Besurrant ide és oda,
Akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
Megőszült százezer kalap,
Ugy hogy e száraz és poros,
Elpetyhüdt város oroszos.
Amerre nézel tiszta hó,
Nyugodt és fényes takaró.
Rózsálló arcfesték a nőnek,
Szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,
A fájó földön téli vatta,
Langyos meleg serked alatta,
Bebársonyozza az ereszt,
Kabátunkon gyémántkereszt,
Száll és csengettyűz lebegőn,
Az éles kristály-levegőn.
Az utcasárnak tiszta krém,
A kolduscondrán drága prém,
Az égből bőkezün lehint,
Boát, marabut, hermelint,
-147- Most mint nyolcsarku csillag ég,
Most karperec, ezüst nyakék
Most egy csiklandó pici rost,
A tél fehér rózsája most,
Nappal sportpálya, éjjel édes
Fehéren égő, enyhe mécses,
Nyugodt derengés. Ropogó
Fehérség. Édes rokokó.
Kegyes és fínom, néha mókás,
A kocsis is – allonge-parókás.
A kültelek most egy nagy asztal
Teritve hófehér damaszttal,
S az éj cukrozza kényeként
A sárt, mint cukrászsüteményt,
Hideg, fehér törött cukorral,
Ugy önti a cukrot csuporral,
És minden édes és fehér,
Ameddig csak a szem elér,
Cukros a rét, az út, a ház,
Cukros a lámpavas, a gáz,
Cukros a házak teteje,
A göröngy cukros gesztenye,
A sár is mézzel van sodorva,
S a szemétdomb hóditva, halkan
Rokokó fehérben, aranyban,
Ugy áll, mint lakodalmi torta…

FIRKÁK A JÉGEN.

ak délutánon gubbasztunk a szobákban. Korán, nagyon korán felvillannak most a lámpák. Meleg, sárga paszomány hull a hóra. Köröskörül, az ablakpárkányokon, a háztetőn, az utcán hideg porcukor, fölötte pedig a lámpák mély és izzó sárgasága, az imbolygó és elsuhanó ragyogás, a hermelinprém szegélye. Ez a téli délutánok szokott pompája. Nagyon arisztokratikus, főuri, majdnem főpapi pompa. Sárga és fehér, mindenütt sárga és fehér. Olyan, mint a pápai lobogó.

Most legfeljebb játszanak az emberek – motozó kézzel – téli játékot. Egy délután befagytak a villamosok ablakai. Vastag, fehér páncél csörög rajtuk, mint egy másik, vékonyabb tejüveges ablak. Mióta a jégkéreg ráfagyott a villamosokra, az élet melegebb és meghittebb a kocsikban: az utasok ugy érzik, hogy elfüggönyözött szobában ülnek, ahonnan nem lehet kitekinteni az utcára és a kis villamos ut, mely máskor potomság, most utazássá emelkedik. Nem tudunk tájékozódni. Sokszor el is tévedünk. Öt-hat megállóhelynyire röpit el a villamos a ködben és az utazó kissé idegesen feszeng a helyén. Különben még unalmasabb az út, mint egyébkor. Nem látjuk az utca panorámáját, az élet apró jeleneteit, az autókat, a kocsikat, az embereket. Unalmunkban firkálni kezdünk. Estefelé az ablakon egy tenyérnyi hely sem marad. Sokáig néztem ezeket az ákom-bákomokat, a tél és az unalom hieroglifjeit s arra vállalkoztam, hogy megfejtem őket, sietve, mielőtt a jégkéreg elolvadt. -149-

Jelentéktelen firkák, bizonyosan semmi fontosságuk nincsen, erre gondol mindenki. De semmi sem jelentéktelen, az legkevésbé, amit annak szeretnénk tudni. Az emberek leülnek a padokra és észreveszik, hogy a befagyott üvegablak vékony kérge alkalmas az írásra, a rajzra, aztán babrálni kezdenek. Vajjon mit írnak? A legtöbbje odanyomja az öt újját az üvegre és mulat azon, hogy az újja melege apró áttetsző, kerek és recés foltot vág a jégben. Valaki észrevette, hogy a kétkoronás pénz tökéletes másolata képződik, – jégből – amikor a pénzt odatapasztja az ablakra. Legkedvesebb népszerü téli sport: a jégrajz. Sok villamosablakon ott van a pénzek mása, a kétkoronásé, a koronásé, a húsz-, a tizfilléresé. Versengenek a pestiek, ki igazibb és jobb ötvösművész? Némelyik másolat tökéletes. Világosan látható a király arcképe és a jelmondat is: „Bizalmam az ősi erényben“.

Ezek azonban csak az ismertebb rajzok. Valószínűen polgári emberek mulatnak igy, akik estig robotolnak és pénz miatt fő a fejök. Egy kelenföldi villamoson, mely reggelenként a műegyetemre szállitja a pesti hallgatókat, az ablakok cifra-furcsa ábrákkal voltak teleróva. Képletek, gyökjelek, körszegmentumok. Némelyik ábrán határozott képzőművészeti tehetség nyilatkozott meg. Itt a villamos kalauz sikerült torzképe, ott egy havas táj, amott egy katonafej, hősi helyzetben. A körut közönsége politizált. Öt-hat kocsi ablakán olvastuk ezt: Tisza István. Ülnek-ülnek az utasok, várták, amig célhoz érnek, a fejük ezer gondtól sulyos, de semmi se jut eszükbe és a kezük tétova mozdulataiból egyszerre csak kialakul egy név, Tisza István neve. Az emberek vallanak. Öntudatlanul bevallják, hogy ez -150- a politikus a legfontosabb komplexumuk, mert nem a kedvesük, a gyerekük, a hivatalfőnökük nevét írták oda, még a saját nevüket se, csak Tisza István nevét.

Beszéljünk a humoristákról? Akik a rajzokat eltorzitják, akik a jégre vésik a világ komoly dolgait illető megjegyzésüket, amit a csibészkölykek különben a falra pingálnak vörös vagy fehér krétával, akik ismerkednek, vitáznak, feleselnek egymással, akik szellemeskednek, akik a keserüvizes reklámképek ábrándos márványkeblü hölgyeinek csupasz szájára bajuszt rajzolnak? A humoristák egyformák a falon és a jégen. De a szerelmesek is felhasználták a befagyott ablakokat. Virágh Mariska III. o. t. olvastuk egy ablakon. Lejjebb pedig egy fiu igy érzelgett: Szeretlek.

Késő éjjel az utolsó villamossal egyedül robogtam végig az Orcy-uton. Ujra nézegettem a jég firkáit, melyeket már utóbb oly szenvedéllyel tanulmányoztam, mint az asszirológus a sírok titkos jegyeit. Vékony karcok látszottak, hajszálvonalkák, lehelletnyi jelek. Egy másik ablakon markáns vonásokkal ez a levél: „Jenőkém édes, ha hazamégysz, zárd be az ajtót és tedd a kulcsot a spájzablakba. Anyád.“ Valami szegény asszony írhatta, aki az Orcy-uton lakik, üzent a fiának, a befagyott ablakot használva levélnek. Az anya – elég naivul – valószínűnek tartotta, hogy a fia is ugyanazon a villamoson megy haza, mint ő. Az üzenet bizonyára kárba veszett. Istenem, annyi villamos jár az Orcy-utra. Amig azonban a kocsi az Üllői-utra kanyarodott velem, azon töprengtem, mi lesz a kis fiúcskával, elolvasta-e az anyai parancsot és megoldotta-e a bonyolult kérdést. Jenőkém édes, becsuktad-e az ajtót és odatetted-e a kulcsot a spájzablakba? -151-

PILVAX.

zerény kávéház volt. Feltünés nélkül huzódott meg egy zugban, a zajtalan és előkelő Belvárosban. Százan és százan mentek el mellette, anélkül, hogy észrevették volna, pedig bőven hallottak róla a históriában és az irodalomtörténetben is. Lehet, sokan csak most tudják meg, hogy még élt. Mert gyámoltalanul tengette az életét, reklám és lárma nélkül. A márciusi láz annyira megviselte, hogy később már csak haldoklott, egy óra alatt aggastyán lett belőle, az asztalai, a kanalai és a porcellánnemüi se voltak már közhasznu tárgyak, csak ereklyék és emlékek. Vasárnap délelőtt végleg bezárták. A budapesti ember, kinek háromszáz kávéháza van, érzékenyen bucsuzik ettől az egytől is. Nekrológot ír róla. Hiszen valósággal eltemették. Trikolórok lengettek a temetésén, egy kávés beszélt és cigányok muzsikáltak.

Két kasztból telt ki a közönsége. Reggelizni idejártak a régi buda-pesth-iek, podagrás öreg urak és fogatlan nénik, kik németes fekete kalapban ültek itt és édes langyoskávét ittak, turósbélest aprítva beléje. A pincér szinte zavartan állott a töpörödött mumiák előtt. Vajjon a „Hölgyfutár“-t hozza-e, vagy a „Honderű“-t? Éjfél felé pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyencek, a mult-imádók zörögtek be, a rumtól és a színes szeszektől lángoló fejjel. Itt valóságos spiritiszta szeánszok folytak. Ha az ember leejtett egy kanalat, az ezüst-csengés messzire visszarengett és árnyakat rémitgetett. Egy pillanat alatt eltüntek -152- az Auer-égők. Petróleum-lángok ragyogtak az asztal fölött, melyen valaha Petőfi ugrált s a füstös bolthajtások templommá tágultak. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött ide március tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal megismételte a forradalmi jelenetet, a drága, fiatalos élőképet ott a híres asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pincérek csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a fejükhöz kaptak. Ez a hely kicsit boszorkányos volt. Aki betette maga után az ajtót, ugy érezte, hogy ötven évvel megöregedett, be van zárva a csendbe, az idillbe és vágyak, láthatlan sodronyok feszülnek közte és a mult között.

De meg kellett halnia a kedves-kedves kávéháznak. Nem birta a többivel a versenyt. A reklám-tüzeket megvetette és a vendégeit is csak kötelességből vagy szívességből szolgálta ki. Kirítt a többi cifra, fényes társai közül. Semmin se akart nyerni. Ha tintát kértünk, egy öreg, pecsétes butykost löktek oda és rozsdás tollakat, melyekkel nem lehetett írni. Hol a „Simplicissimus“, hol a messenger-boy, hol az automobil? Az kérem nincsen. Mi csak kegyeletből élünk. Itt a mult egy sarokba söpörve. Mindenütt csak a mult, a mult mered elénk. Olyan volt ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a kilincseit, az üvegeit, a poharait, félhanggal lejjebb hangolta az idő s hamisan, fájón csörömpölt. Sohase ismerte a modern kényelmet. Csak kérni lehetett, parancsolni nem. Mit törődött azzal, hogy a vendégei lassankint elmaradoztak, kényelmes, keleti kéjlakokban ütötték fel a tanyájukat, ahol meleg levest, színházi vacsorát, külföldi képeslapokat kaptak. -153- A Pilvax valaha olyan vendégekkel dicsekedett, hogy később senkise imponált neki. Ez lett a veszte. Arisztokratikusan, konzervativan félreállott mindentől, ami uj. Nem tudott és nem akart futni az idő után. Most, hogy eltünt a képzelet határtalan birodalmába, talán még érdekesebb lesz s a jövő nemzedék lázzal bokrétázza fel. Mi csak egy öreg kávéházat láttunk benne. Egy szigetet s körötte nem az élet folydogált, de a történelem. Gőgös és elzárkózott volt, – ahogy egy konzervativ arisztokratához illik – ugy is halt meg.

CSENGETYŰ.

yermekkorunkban egy játékot játszottunk s onnan emlékszem erre a szóra: cinglingling. Az angyal csönget be igy és vele szemben az ördög morcosan, a fogai között dörmögi: dur-dur-dur. Ma jutott eszembe ez a két szó, hogy végighaladtam egy téren, mely fenyőkkel volt telerakva, mintha a gránitkövekből karácsonyfaerdő serkedne s a friss és egyben nehéz terpentinillat távoli eszmetársulásokat keltett bennem a karácsonyról, a régi sütemények ábrájáról, a tükrökbe hajló ágak panorámájáról, az eloltott viaszgyertyák füstszagáról és a gyermekversikék tündéri harangozásáról is, melyeket már régen elfeledtem. Ugy érzem: a karácsony gyermekünnep. Egy hangulatot hevesen és egészen csak egyetlenegyszer élhetünk át. Mindenki emlékszik egy télre, mely a hazárd örömével, a szánkáival, a korcsolyás délutánjaival, – a színével és a szagával – elfeledhetetlenül beleégette magát a lelke érzékeny lemezére és a számára a Tél volt, egy nyárra, mely a sárga buzatábláival és a piros pipacsaival a Nyarat jelentette és egy karácsonyra, mely minden ünnephangulat jelképe, egy suttogó és szalma-hintő éjre, mely a lángoló és parfümös pompájával lobog az emlékezetünkben, egy énekre, mely a tulvilágból hangzott, egy karácsonyra, mely a Karácsony volt.

Az, aki a karácsonyról szól, mindig emlékezik. Mielőtt írni kezdek, előveszem az iskolai füzeteimet, melyeket eltett az anyám és kikeresem azt a kis dolgozatot, melyet kilenc éves koromban írtam. Akkoriban -155- nagyon meg voltam vele elégedve és – mit tagadjam – ma is kissé büszke vagyok rá. „Irassék le a karácsony“: ez volt a feladat Ha felületes szemmel olvasom, minden sorát banálitásnak találom. Mélyebb szempontból tekintve azonban most is remekműnek kell hinnem, mert minden betüje az érzések fölöslegéből szökkent ki és a szépségektől aléló gyereklelkem állott mögötte, mely a banálitásokba gazdag viziókat és csodás hallucinációkat olvasott bele. Az első mondat: „A hó hull.“ Még ma is érzem, hogy játszottak ezen a mondaton a képzeletem ultraviolett-sugarai, mennyire eredetinek hittem az ötletemet, micsoda tájképeket, zuzmarás mezőket, borzongó és kékes fehérséget láttam, mikor leírtam. „Könnyű szánok csilingelnek a síkos uton.“ Akkor még nem tudtam, hogy a szánok csengőit a boltban – a vaskereskedésben – veszik, muzsikáló gyöngyvirágkelyhekre gondoltam. „Meggyujtjuk a karácsonyi buzában a faggyugyertyát és a lángocska átvilágitja az asztalon álló piros bort.“ Ezekben a szavakban van az idill, a béke, az ünnep. Kis dolgozatom egyszerü szeptimen-akkorddal végződik: „Az angyalok énekelnek és csengetnek: cinglingling.“ Elolvasom még egyszer, amit valaha kilenc éves koromban írtam, de egy árva szót se tudok hozzátenni, vagy elvenni belőle, a csenevész hangulatok eltöltik a lelkemet, ugy olvasom, mint a naiv olvasók ezrei a náluk is naivabb írók munkáit, melyekbe ők szolgáltatják a költészetet és a saját gazdagságukat bámulják bennök. Mert ők maguk költők.

Mit tegyek? Megcsenditem a csengetyűt, a gyermeklíra cérna-hangu énekét, az angyal édes, együgyü csengetyűjét: cinglingling. -156-

PESTI TAVASZ.

Ez a fanyar, fekete leves, melybe máskor sötét álmaimat főzöm bele, egyszerre ragyogó tükörré simul. Szivárványszínünek látom mikor belevágom tollamat a kalamárisba s írni kezdek.

Kinézek az utcára. Az emberek valamit tátott szájjal bámulnak, nem tudni, hogy mit. Lapda puffan a Muzeum-kertben, észreveszem az első piros léggömböt, melyet fehér cérnaszálon táncoltat a kék égbe egy vérszegény urigyerek, az Arany-szobor is nyájasabb, mint máskor. Millió apró villamoscsengő ideges bizsergését hallom a levegőben, kürtök, tűzoltótrombiták harsogását.

Este hétóratájt botorkálok haza szürke orgonaszagu esőben. Az eső cisz-durban nagyon vidám muzsikát játszik. Otthon az asztalomon pár hóvirág, a tavasz névjegye. Laza és gyenge virágok, mint az olcsó nyakkendők, széles öltéssel. A természet keze még dermedt, a fagytól ügyetlen a virágkötéshez, csak vásári munkában küldte mutatóul, az első virágot.

RÓZSAVÍZ.

i lát ma már rózsavizet? Alig hiszem, hogy a fővárosi gyógyszerészek elfáradtak volna husvét hétfőjén. Vidékre kell menni, egy csöndes magyar városka házai közé, hogy viszontlássuk a gyerekkorunk mulatságát, oda kell állnunk a fodormentaszagu patika üvegajtajába, végignézni a locsolókat, akik ibolyás mellénnyel, felrózsázott kabáttal jönnek a patikába és rózsavizet kérnek. Ennek a zavaros fehér folyadéknak ott még mindig nagy a varázsa. A kopasz és humoros patikus is a régi. Nem egészen üzletember, félig tréfamester, az ünnep szertartásos rendezője, félig rejtélyes és kedves bűvész. Hasas üvegekbe, sokszor borosflaskókba bugyogtatja az illatos vizet. Ha a vevő tüllel parancsolja, beköti az öntöző-üveget és a tüllt szépen körülvágja a patika ollójával. A dugót pedig maga rovátkálja ki a zsebkésével. Ugy látszik, a patikust is szórakoztatja a husvéti mulatság. Nyurga gavallérok érkeznek, akik zöld és sárga parfümöket is kérnek, az üvegre boszorkányos illatszivattyúkat, gummilabdával, vagy ravasz illat-szerszámokat, revolvert, melyből orchidea- és heliotrop-illatot lehet fecskendezni, tőröket, melyekből lila orgonaparfüm fröccsen. A vidéki kisasszonykák hajnalban ébrednek. Nem egészen azok már, akik gyerekkorunkban voltak. Sokat utaztak és sokat olvastak, jól zongoráznak, nyelveket is beszélnek, de ezen a napon korábban kelnek, mint egyébkor, a tiszta szoba asztalát megteritik, édes süteményeket raknak rá s a hajukba – ábrándosan és fínoman – sárga -158- nárciszt tűznek. A szobából egyszerre kacagás hallatszik. Megérkezett az első locsoló és a kisasszony fehér nyakán végigpatakzik a rózsavíz permetege.

Az, aki huszonnégy órára érkezik erre a vidéki ünnepre, csodálkozva és kissé értetlenül bámulja. Ezek az emberek ma mind játszanak. A játék pedig kötelesség. Akik a játék szereplői, hétköznapokon komoly és okos és igen értelmes emberek, leányok, akiknek tudományos, művészi műveltségük van, férfiak, akik nehéz, értékes munkát végeznek. Mégis egész szívvel és teljes áhitattal játszanak. Van stilusérzékük. Értik a játék szertartását. A vidéki ember játékos és jelképek között él. Szimbólumait pedig, melyeket egy gazdagabb és kényelmesebb élet helyett kapott cserébe, tiszteli. Kellő alkalmakkor teljesen alárendeli magát ennek az etikett-nek, melyet valaha – homályos korokban – a nép képzelete szabott meg és e formák közt örül és szomorkodik, mint egy régi elfeledett szertartás naiv és öntudatlan szereplője. Nekünk ugy tetszik, hogy ez az élet komolyabb, sulyosabb, kulturább, mint a mienk. Ezekben a percekben pihen és elmélyül a létük. Ha pedig barbár életről van szó, akkor inkább a mi józan, jelképek és ünnepek nélkül való fővárosi életünk látszik barbárnak, mint ez. A japánnak, ennek a par excellence kulturfajnak nem egy ilyen ünnepe van, de száz és száz. Azok a kis sárga emberkék, akik három-négy európai egyetemet végeznek el, hazamennek és ott az ázsiai földön tovább játsszák azokat a társasjátékokat és családi szertartásokat, melyek éppen hatezer évesek. Van nekik egy teazsurjuk, mely vallásos családi misztérium. Leülnek az asztalhoz, szigoruan -159- megállapitott, ódon szöveg szerint társalog a leány és a férfi s bambuszpálcikákkal kanalazzák a virágból főtt teát. A naivság és a kultura egy. Nekünk azonban elvették a játékainkat és a szimbólumainkat. Széttörték a rózsavizes üvegeinket. Az üvegbe a silány polgári okosság, a nyárspolgári raison kotyvalékát s a cinizmus vitriolját öntötték. Mit kaptunk a rózsavíz helyébe? Üres kézzel állunk, bámulunk és szegényeknek érezzük magunkat.

Én azonban felhoztam a vidékről a rózsavizes üveget, az íróasztalomra tettem, – már muzeumi ritkaság – és nézem, amig írok.

BÚTOROK AZ UTCÁN.

gy jöttek, mint a kisértetek. Óriási kocsik derekán vonult el a bútorok processziója. A város más se volt, mint csupa mozgó szoba. Az ember, aki kissé neuraszténiás, ilyenkor szédülni kezd és ugy érzi, hogy az egész földgolyó egy ormótlan bútorszállitókocsi, mely döcögve bukdácsol előre a naprendszerben, – az ég fönn egy kék lepedő – a nap a szalón-csillár, – a Gellérthegy egy szimpla papirnehezék – s minden állandótalanul inog, türelmetlenkedve bukfencezik a hurcolkodás hangulatában. A talaj ég cipőnk alatt. Bolond ideges halántékunk körül az utolsó elhurcolkodás gondolata fészkelődik és este nem tudjuk megvackolni magunkat az ágyban, mert mintha vizen hánytorognánk, az is mozog. Reggel azután ujra bútorok dübörögnek elénk. Mindenki lót-fut, csetlik-botlik, sürög-forog. Ma még az aszfalt is kicsuszik lábunk alól és felhengerül, mint valami villamos automata-szőnyeg. Csak földrengéskor vannak ilyen hangulataink. Családi szentélyek függönye lebben fel. Az intim titkok szemérmetlenül sütkéreznek a napfényben. Bitangul és elhagyatottan állanak a bútorok, miken még ott a kerék nyomása, a könnyek melegsége és szégyenlik magukat, mert nekik is emberi lelkük van. A mosdó sír. A gyertyatartó stearin-könnyeket hullajt. Az asszonyok kézitükre pedig asszonyosan és félénken hunyorog a napfénybe. Mert itt van minden, amit a háztartás aprólékos fontoskodása valami érthetetlen kegyelettel évekig őriz fáskamarákban, padlásokon, pincékben, -161- lomtárakban. Még a naturálizmus se álmodik ily enumerációról. Sánta asztalok, vak tükrök, nyomorék böröndök bicegnek előtted. Azután üstök és bödönök, angolkóros bútorok, rozsdás tepsik, serpenyők, kiérdemült kályhacsövek, kútszivattyuk, fürdőkádak, pamutgombolyagok, kulcskötegek és karácsonygyertyavégek. Majd más sok elképzelhetetlenül tarka-barka szemét. Az apró bútorkák pedig millió nyelven beszélnek hozzád. A legkisebb gomb is sok-sok emberről, könnyről és bánatról tud. Az, aki ért bútor-nyelven, itt idegesitő szomoruságot szív magába. Ezért nem jó járni künn az utcán házbérnegyed évadján. Az embernek néha ugy rémlik, hogy maga az élet, a mult, a szenvedés halad el mellette egy kisértetiesen nagy szállitókocsin…

MADÁR A HÁZ FÖLÖTT.

últ arccal állunk a gangon. Repülőgép berreg a pesti bérházak felett. Fejünket az égre szegezzük. Furcsa gesztussal. Megfájdul a nyakunk. Még nem szoktuk meg. Az unokáink majd megszokják. A fehérvarrónő, cérnával a szájában, nyujtogatja sovány nyakát.

Egy vékony, öreg nénikét zöld párnás széken tolnak ki a gangra. Nem tud járni. A madár azonban elszállott hozzá. Pápaszemét felteszi. Könnyes kék szemmel bámul utána.

Egy diák kinyitja az ablakát, a harmadik emeleten. Raszkolnyikov-arc, sötét haj, borostás áll. Sápadtan figyel.

Fönn a negyedik emeleten egy tót szolgáló. Ujjain a gyurt tészta sárga morzsája. Majdnem pityereg a meghatottságtól.

A harmadik emeleten a székely lány nézi. Mosolyog. Szállj le, szállj le ablakomra, madár.

Mellette egy magyar cseléd. Az arca mintha fából lenne, olyan merev és figyelmes. Száját kitátja. A kezét feléje nyujtja, mint mikor a galambokat buzaszemmel csalogatja.

PESTI MULATÓ NAPFÉNYNÉL.

Dohány-utcában lebontanak egy házat, melynek homlokán évekig egy latin istennő neve ékeskedett. A szépség és a szerelem istennőjéről, Vénuszról nevezték el ezt a házat és a szállót, ahol nem vidékről felérkezett fáradt öregurak szálltak meg s a vendégek nem hetekre, napokra, de még csak órákra is ritkán vettek itt lakást. Futó és bujdosó vendégek voltak ezek, akik erősen szemrehuzott kalappal osontak be az ajtón és még sietőbb lépésekkel jöttek ki a házból, melynek a szépséghez, a latin istennő márványvonalaihoz bizony édes-kevés köze volt. Pesti hely volt ez és búsan-humorosan fityegett rajta ez a klasszikus név: „Vénusz“.

Mostan lebontják, már csak a falai meredeznek a levegőbe, a por és a száradt vakolat selyem-finom permetege szitál rá, a kalapács-csengés közt pedig látni lehet a feldult belsejét, az egész ház keresztmetszetét. Ó, halálosan szomoru dolog nézni ezt a házat, pőrén, a szerelem ezt a kiérdemült népkonyháját, a vágy és a nyomor temetőjét, ahol olcsó szerelmet mértek, éhező gyógyszerészsegédek bujtak meg és gyakran revolver-dörrenések riasztották meg az ablakokon alvó éjszakát és vér csurgott a padlóra fekete, sűrű sugárban. Mennyi titka volt ennek a háznak. Gyilkosok aludtak itt, az utolsó éjszakán, mielőtt a detektiv lefülelte volna őket, hosszan és egészségesen aludtak egy decemberi éjszakán. Az az idill, ami a Ligetben, vagy az Üllői-uton kezdődött, itt végződött be, rendőri segédlettel. Masamódlányok, színésznőkké előlépett cselédek, állás -164- nélkül való bölcsészek, munkások voltak a vendégei s vendégkönyve nem volt, a kutba dobták réges-régen. Nincs itt semmi kedves és megható, mint más mulatókban, a Montmartre és a Piccadilly helyein, az emlékek is iszonyuak és füllesztőek, ez a pesti kálvária, ez a szörnyü pesti ház csak sötét, szutykos és szegényes, ez a pesti mulató.

A szobái kicsinyek, aprók, alig-alig állhat fel benne egy ember, két ember, alig-alig fér benne el két bútor, egy bútor, egy ágy. Falait valamilyen régi tulajdonos cselédfantáziával, erotikus célzattal rózsaszínüre pingáltatta. Rózsaszínü szerelem, vajjon jártál-e valaha ezen szörnyü, szívszoritó helyen? Az utálat fojtogatja a torkunkat, hogy végignézzük ezeket a szerelem-cellákat, melyek most már nem titkolóznak, átadják magukat a napfénynek, a szabad levegőnek, az utca szeleinek és boldogok, hogy vége tompa zug-életüknek. Átkozott szobák ezek, s átkozott a levegő is, mely belőlük árad. Mit láthattak ezek az átkozott szobák, mennyi emlék sulyosodhat rájuk, micsoda ármádia telne ki a vendégekből, akik itt jártak, egy gyászos, hosszu és bús hadsereg, mely egyszer rátette a kezét erre az ajtókilincsre, erre a porzó padlóra lépett, ezeken a téglákon járkált, ezt a magányosan álló kőrisfát nézte, elhagyatottan. A pesti mulatóhely a pesti temetőhely. Örömtelen és sivár, kedély és jókedv nélkül való, sötét, mint ez a város. Rongyos tapétáin végigcsurgott a petróleum, a falain penészrózsák nyílnak, a piszok, a sár, a szemét nem fekszik rá sulyosabban, mint az életek és sorsok emléke, melyek itt zajlottak le. A falak tégláit egyenként veszik ki a kőmüvesek, mint fogorvos az odvas -165- fogakat. Csorbán sütkéreznek, a déli csöndben. Senkise jár erre. Bemegyek az udvarra, a furcsa és ijesztő szobák közé, s ugy érzem, hogy a falak most az égre orditják fájó emlékeiket és végre kibeszélik magukat, elfecsegik és elharsogják boldogtalan titkaikat. Jó, hogy eltünik innen ez a terhes-multu ház. Benn a nedves udvarban a kanális mellett egy patkány surran el, felpislog a napra és megint beoson a kanálisba. A falhoz egy rozoga söprüt támasztottak. Éjfélkor reákaphat egy öreg banya és a holdba röpülhet rajta.

ÁLOM ÉS ÓLOM.

zilveszterkor apró bögrékben folyékony ólom sustorog. A kiváncsi világ ezen a napon ólomba száműzi a jövendőt, mely az év többi napjaiban kártyákban, kezünk kusza firkáiban, vagy jósnők delejes nézésében alszik. Most egy fürge folyadékban szunnyad minden. Ismerjük a multat, s abból az eseményanyagból, mely szilárd valósággá fagyva, lehűlve és megmerevedve már kezünkben van, fantasztikus figurákat öntünk ki magunk mulattatására és örülünk nekik, ha nevetünk is, ha nem is hiszünk bennük, ha tudjuk is, hogy az ólom gyenge recézete, s füstszerü csipkéje csak árnyéka annak a valóságnak, mely pár óra mulva végzetes sulyossággal dübörög a fejünk fölé. A jövőlátás éjszakáján aranyhegyek integetnek felénk. Reggelre azonban főfájással ébredünk, mert este a mosdótál vizében elhütöttük a kezünket. Torkunkon a hidegborogatás s ugy látszik ez az egyetlen valóság.

Egy álmodozó kiemeli a mosdótálból az ólomgyurmát és lelkesen magyaráz:

– Az emberiség született szobrász. Ugy tetszik, hogy ezen az éjszakán mind modellt ülünk és a saját szobrunkat gyúrjuk a lehetőségek tésztájából. Csak nekem nem akar formába törni a makacs valóság. Fellegeket öntök az ólomból is, fantasztikus erdőket, sárkányokat és tündéreket, ostorokat és koszorukat. Az életem, mely elmult, ép olyan álom, mint a jövendő.

– Engem pedig megfélemlit ez a küszöb. A többiek kacagva lépnek rá és ugy mennek át, mint fülledt teremből szellős és friss szobába. Érzik az akaratuk hatalmát. Ez a csinált dátum fölszabaditja őket s minthogy az előttük levő roppant idővel még semmit se tettek, azt hiszik, tőlük függ minden és zsebükben a jövő. Én az erőim bénaságát érzem. Egy uj naptárt kaptam. Mit tegyek vele? Egy gombolyagot, melyhez nem nyultak még. Hogy ragadjam meg? Egy köteg fehér papirost. Mit írjak rá? Egy ismeretlen könyvet. Vajjon merjem-e elolvasni?…

– Egy katona, amint látni méltóztatik, egy kis ólomkatona, teljes fegyverzetben, puskával a vállán és szuronyosan. A szurony a jövőbe mutat, de egyuttal a béke felé is. Vitézünk ólomarca ugyan kissé föl van dagadva, tarisznyája félrehibbant és a szuronya mintha véres lenne. Nem lennék azonban méltó a diplomata-névre, ha nem sietnék ezuttal is leszögezni azt a megjegyzést, hogy soha se virradt ránk békésebb év, mint az idei.

– Itt van egy kopár és száraz bot. Eddig a szegénységtek mankója volt. Most királyi jogart jelent és csodás rózsák fakadnak belőle. Szilveszter éjszakáján a koldusbot is kivirágzik.

A vénleány pedig, aki már harmincöt szilveszteréjen öntötte az ólmot, vörösre sírt szemekkel mered az ezüstlő anyagra:

– Eljön értem. Még ebben az évben meglesz az esküvőnk. Hatvan forint havi fizetése van az álombeli hivatalnoknak és minden este hideg fölvágottat kell vacsoráznunk rozskenyérrel, de azért mégis szép az élet. A jövő és az ólom mondja…

Ezalatt a lángok elalusznak és malac-visitás, pohárcsengés, kurjongatás közt vajudva születik meg a bolondos jövendő.

Az álmodozó, a filozófus, a diplomata, a politikus, a koldusok, a vándorok, a vénleányok és a betegek pedig boldog ujévet kivánnak egymásnak.

TOROKLOB.

anuári hajnalban heves torokfájásra ébredek. Mellettem a szekrényen gyertya áll őrt, mint egy katona. Arany alabárdja ide-oda mozog a sötétségben.

Gyerekkoromban mindig azt kivántam, hogy egy kicsit (nagyon kicsit) beteg legyek. Most eszembe jut ez a kivánság. Mosolyogva veszem észre, hogy mennyire nem változtam azóta. Csiklandó öröm most is – félig lustaság és félig affektáció – elgondolni, hogy beteg vagyok, de oly jól esik és örülök, hogy egy enyhe és majdnem idilli toroklob árán jutok hozzá. Ujra végigélem a betegek hajnali mámorát. Az utcán már füstölög a köd. Ez az az óra, mikor a betegek fölülnek az ágyban és a láz elmultával a hideg, tiszta fehérnemüekre simulnak és teljesebben, szebben, különösebben fogják át mindazt ami szép és izgató az életben.

Az ágy csak a lusták és a nyárspolgárok heverőhelye. Azok, akik értik a tárgyak titkos lelkét és azok, akiknek arcát és újjait átlátszóvá tette a betegség, egész életre megszeretik s nem közönségesen, inyenc módjára tudják élvezni. Valahogy hozzátartozik az esős napok idilljéhez és jobban, mint a szamovár és a félhomály. Nem is olyan kicsi, mint az asztalos hiszi. Végtelen, mert a betegek végtelennek álmodják. Mihelyt rá vagyunk utalva, a birodalmunkká válik, kitágul, megnő, mérhetetlen fehér síkság lesz, melynek a beteg a cárja. Emlékezem hosszu betegségekre, izgalmas utazásokra, melyek csak abból álltak, hogy fejemet a kispárnától az ágy széléig toltam. A -170- beteg fölosztja az ágyát, mint egy sakktáblát. Berendezkedik egy egész életre és szabályai vannak, tilalmai, titkos örömei és vágyódásai, melyeket mind csak az ágy határoz meg és a padlat cifrasága, vagy a falon függő perzsa szőnyeg figurája tarkáz. Tudom, hogy sokszor nagyon boldoggá tett egy semmiség, egy tárgy és az otthoniasság, a nyugalom kéjét keltette föl bennem akár a nyakamon levő borogatás langyos nyirka is.

Ilyenkor minden szebb. Az elgyengült érzékek kifinomodva kóvályognak másvilági régiókban. Soha ilyen tüzes rubinrózsát nem láttam, mint az orvosságos üvegem. A paplanon pihenő kék könyv a kék eget hazudja. A gyomor uj ízekről képzeleg. Csodálatos étlapot állit össze magának, s szakácskodik, kotyvaszt. Embereket látok magam előtt, akik forró és illatos levest esznek, folyékony aranyat kanalaznak. Az orr uj illatokat szimatol. A szem gyengédebb színárnyalatokat lát. Az egész élet hihetetlenül kivánatosnak és sokszólamunak tetszik. Valami fojtogató mámor szoritja a torkomat, hogy kiáltani, hallelujázni szeretnék, eltelni az élet vidámságától, minden dolgok kacagó optimizmusától és megérteni, mi ez a fölszabadulás, amit csak ilyenkor, szomjas és éhes érzékekkel érezünk. Én hajnali játéknak nevezem, mert a napfénnyel vége van. Telerakjuk paplanunkat kincsekkel, örömmel, de reggelre csak üres kézzel kotorászunk hűlt helyén. Nincs sehol. Akárcsak azok az ezüst tallérok, melyeket éjjel a hold pottyantgat az ágyunkra, a kezünkre és reggelre megfakulnak, kicsurognak ujjaink közül és a nap aranytócsájában egyszerre semmivé olvadnak. -171-

Szemben a másik házban, melynek ablaka kivilágosodik, egy család reggelihez ül. Az ablaküvegen át bámulom őket. Halkan, szertartásosan esznek. Roppant furcsának találom, hogy mind – mintha csak összebeszéltek volna – a fejökben lévő lyukba, a szájukba dugják az ételt. De maga a kép – lámpafény és kávé – nagyon finom. Ki fest, mondjátok, ki fest ilyen impresszionista képet?

A lázam lassan kuszik fölfelé, egyre fujja vad réztrombitáit. Paplanom olyan piros, mintha lángolna. Valaki beszél mellettem. Te-gyé-tek be az aj-tót. Épen háromnegyed óráig tartott, amig kimondta. Még most is mondja. Hogy lehet ilyen lassan beszélni…

VALLOMÁSOK

TT A HALÁLRÓL, AZ IFJUSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL, S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL VAN SZÓ -174-

NYOMDAFESTÉK.

i van veled? Éjfélkor hirtelen elszakadtál egy társaságtól, mely szeretett és marasztalt. Aztán rohantál egyedül, a mellékutcákba és sikátorokba, abba a szennyes őserdőbe, ahol vékony férfiak csusznak, mint a kigyók és nők állanak, vörös selyemruhában, kövér és ronda kajdácsok. Sokáig csavarogtál a névtelen utcák labirintján, mig végre megállapodtál a nyomdaépület előtt. Nem is tudtad, hogy ide akarsz érkezni. A lábad tudta, de az agyad nem. Az nem merte bevallani, hogy még egyszer – utoljára – meg akarom nézni a versemet, melyet most szednek és holnap reggel kell megjelennie. Csak álljunk meg, egész őszintén, lábam és szívem. Mondjuk ki, hogy nekünk mégis ez a legfontosabb.

A nyomda csak valamikor hajnal felé készül el. Addig talán járkáljunk itt, csöndesen és egyszerüen. Három rövid órácska. Elmenni már nincs erőm. Ide vagyok szögezve, a versem mellé. Ez az éjszaka pedig a tizenkilenc éves éjszakáimhoz hasonlit. Akkor mindég hideglelős szájjal strázsáltam a kézirataimat és most mikor megtapintom az ütőerem, a halántékomon, a hidegen izzó kezem, azt veszem észre, hogy lázam van, a régi gyermekbetegségbe estem, recidiváztam. Ki értené ezt meg? Magam is megijedek tőle. Ha a legjobb barátommal találkoznék, aki minden titkom ismeri, elforditanám az arcom, vagy szemérmesen-zavartan, a tetten-értség rémületével hazudnám, hogy csak várok valakit, csak sétálok, csak azon tétovázom, hogy melyik kávéházba menjek. Meggyónni – önmagamnak -175- is – nehéz, hogy a nyomdafesték részegséget okoz, nekem, aki régóta írok. De a vallomás megtisztit. Becsületesnek érzem magam, hogy ily szókimondó vagyok és nem játszom az olcsó játékot, mint akik penészes diplomáciával azt állitják, hogy az írásnál fontosabb egy szivar, de rögtön epesárba esnek és hasgörcsöt kapnak, mihelyt valaki véletlenül tovább lapozza írásaikat. Ők csak takarnak egy sebhető pontot. Mindenesetre gyávaság és kényelem. Mert kényelmes felelőtlenül élni – ezt mondani: csak műkedvelő vagyok, bankár, sportsman, nőhóditó – nem állani teljes lélekkel a felelősséget azért, amit mívelünk. Aki bátor, az feltakarja a mellét. Ide lőjjetek, barátaim.

Vajjon természetes-e, hogy megszokjuk a nyomdafestéket, lehet-e, szabad-e ezt megszokni? Igaz, nekem is vannak közönyös pillanataim. A légtornász is ásithat a hintán. Gyakran fásultan vacsorázom barátaimmal, bár tudom, hogy mindnyájunktól – tőlem is – szednek egy-egy kéziratot, másnapra, a város különböző nyomdáiban. Természetesnek találjuk az üzemet. Ma azonban – a világosanlátás éjszakáján – érzem, hogy nem ez a természetes. Van-e az írásnál természetellenesebb és van-e nagyobb kockázat? Van-e keményebb viadal? Van-e igazabb ördöngösség? Ami pedig minket, írókat illet, az a természetes, hogy az utolsó pillanatig itt kukoricázzunk a nyomda előtt és várjuk a sorsunkat. Különben olyanok vagyunk, mint az apa, aki mig az asszonya vajudik, valahol távol pezsgőzik egy orfeumi ringyóval és nem gondol a gyermekére.

Járok le s fel a nyomda előtt és mondogatom a -176- versemet. Minden versemet kivülről tudom. Hangosan beszélek, az égre meresztve a szemem, vagy az aszfaltra tekintve, mereven. Egy éjszakai járókelő megfordul utánam, csóválja a fejét, valami szánalmas részegnek gondol. Józan vagyok? Alig hiszem. Morzsolom és őrlöm fogaim közt a szókat, keményen, mintha vasat harapnék. Hosszu-hosszu napok alatt születtek ezek a sorok (olyan napokon, melyek nem hasonlitottak a többiekhez), ismerem minden pont, gondolatjel és vessző helyét, de most hirtelenül ugy látszik, hogy közel, nagyon közel van a holnapi reggel, mikor majd megmutatják arcukat a világnak. Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs. Horror vacui! Félelmek félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint fasorok nagy földrengések alkalmával és a többi embereknek, akik most oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra épitettem mindenemet.

Végre annak, amit írtam, semmi kapcsolata sincs a hétköznapi élettel. Nem levél, miben közlök valamit, nem sürgöny, amely határozott és hasznos dologra teszi figyelmessé embertársaimat, nem értekezés, mely mindnyájunk közös ügyéért száll síkra s megmagyarázza, mi a földi zarándoklás értelme. Önmagáért van. Ha nem értik meg – minden sorát és célzását, – akkor még a jó szándék is fenét ér, akkor el vagyok veszve. Biz’isten halálos torna ez. Hiszen az én versem nem az életem egy rongy hangulatát -177- viszi magán, de az egész életemet, ez az életem veleje és jaj nekem, ha elvágódom. Alapjában pedig az ürbe beszélek, a semmibe, amiből teremteni akarok valamit, a fekete tölcsérbe. Ebben a percben ájulatos merészségnek érzem a vállalkozásom és félni kezdek attól is, aki mindezt meg merte kockáztatni. Ugy rémlik, hogy az éjszaka sötét hangversenytermében egy nagyon magas dobogóra álltam, ezer és ezer fényszóró szegződik az arcomra, a szájamra, a szememre, testem tűhegyes villanysugarak szurkálják. Menekülni szeretnék innen. Ne nézzetek rám. Segitsetek, segitsetek.

Legjobb volna most, ugy ahogy vagyok, berontani a nyomdába és a botommal vadul hadonászva szétverni a szedés között, hogy álljon meg minden és a versem sohase jelenjen meg. Parázs kis botrány lenne. Reggel aztán elbujdosnék. Kevéssel beérem. Valahogy csak megélnék, kenyéren és vízen. Sokszor gondolkozom azon, hogy teljesen tönkremegyek. Egy kis hivatalocskában szigoru, magas, tekintélyes hivatalfő jármában ülök majd reggelenként, keskeny és kényelmetlen íróasztalnál, a vakablak előtt. Karomon buggyos, fekete karvédővel köhintek, mosolygok s szívom sorvadó dijnok-tüdőmbe a gubacstinta meg a porzó savanyu illatát. Künn egy verkli szól. Délben kifőzésben eszem, melyet étkezdének hívok. Néha eljárok az esküvőkre és a temetésekre. Nyirkos, sötét szobámba pedig két egérfogót teszek, a sarokba, az egerek ellen. Esetleg azonban ez se sikerül. Mi történik akkor? Tudom, hogy van még nehány jóakaróm. Azok legroszabb esetben szereznének nekem szemétsöprőállást. Szürke ruhát, szürke sapkát viselnék, pléhszámmal és söpörném a körutat, kezemben a seprüvel, -178- meg azzal a lapos, négyszögletü szemétlapáttal, mely mindig titokzatos, ingerlő, vonzó volt a szememben. Hohó, barátom, ne áltasd magadat. Nincs ám semmi protekció. Ilyen állást nem mindenki szerezhet. Főkép köruti szemétsöprő nem lehet akárki. Talán a kültelkeken – hiszen megteszünk mindent, ami tőlünk telik –, de ez se bizonyos. Akkor koldulni mennék. Ez leginkább megfelel egyéniségemnek. Megijednék a nyomoruságomtól, másokat is ijesztgetnék vele, mint a régi koldusok, akik tetves hajukra, fekélyes arcukra mélyen ráhuzták a csuklyát. Lám, ettől kissé megnyugodtam. Ugy látszik, mégis legjobb rémitgetni magam. Ilyenkor idegességem hamar eléri a maximális fokot, megsemmisiti önmagát s lassan visszafelé rokkan. Az ember nem eshet mélyebben a földnél. Nagyszerü, hogy az ember is van olyan értékes, mint a rothadt körte. Köszönöm ezt neked, istenem. Csak a földre esik, nem tovább, nem iszonyubb örvénybe, csak meghal, más baj nem érheti. Legfölebb meghalok. És aztán? Ez a gondolat végtelen-végtelen megnyugtat.

Az az aggodalom azonban, amit előbb éreztem, kétségbeejtőbb volt a halálnál és a megsemmisülésnél, az a felelősség és kötelesség gondolata volt. Mindegy, fütyülök a sötétben, mint a szepegő suszterinas. Még semmi sincs veszve. Egyszerre forróság önt el. Ízről-ízre látom a nyomdát. A szedő patakzó homlokkal, ing nélkül, zongorázik a gépen. Szőrös melle a vörhenyes bolyhokkal élénken ragyog a villanyfényben. Micsoda forróbb: a híg ólom, vagy az izzadsága? Drága testvérem add át az ólomsorokat a kedves, pirosarcu tördelőnek, aki majd nyájasan fogadja, mert tudja, hogy az enyéim, kikeféli, összeilleszti, megint -179- szétvagdalja és különös ólomlepényt, groteszk mákoskalácsot formál belőlük. Kemény kalács kell reggel a világ gyomrába. Ön szeret engem, tördelő ur, áldja meg az isten, látja, nekünk jobban össze kellene tartani. Csak vigyázzon rá. Kösse körül még egyszer, feszesen, a cukorspárgával, hogy szét ne essen, amit megrögzitettem akkor, mikor még nehezebb volt, mikor még pára és sejtelem volt, pólyázza be a kisdedet – tördelő ur, gondolat bábája! – az én ólomgyermekem, nehogy baja történjen. Fogja a kezébe, gyengéden. Mert a fiam az ólomból is felsír.

Most már tudom, mitől riadoztam ugy előbb. Ha más tenne ilyen számvetést, az sem érezné magát kitünően. Kihez is van tulajdonképen közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében – szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében, a kefekötők érdekében, a színházi hangászok érdekében, az ügyvédbojtárok érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében, vagy a keresztények érdekében. Mi tűrés-tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk: egyedül állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakihez tartozni. Néha találkozom a rokonaimmal, akiket mind magázok s hosszan bámulom őket. Ha ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakeztyüvel és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem, hogy nem értem a szavuk és fel kell nyulnom a könyvtáramba a Magyar Nyelv Nagyszótáráért, hogy leforditsam a magam nyelvére, amit mondottak. Nekik ez -180- a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták: kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen. Az egyik Kosztolányi György latinul írt, Georgius Polycarpus néven, elegáns verseket és jó prózát, Mátyás király diplomatája volt, de nem ezen a földön élt, a vatikáni könyvtárban dolgozott és Rómában halt meg, 1489-ben, a másik pedig prédikátor 1820 körül, aki öt kötet szent beszédet adott ki, ékes magyar nyelven, valami vérszegény és gyomorbajos szenvedő, Kosztolányi László, „keményebb rend tartásu szerzetbéli, Idvezitőnk Provintziájából való szegény szerzetes.“ Különben a többi katona, ez a hétéves háboruban, az „erős Komárom“ védője, 1849-ben az utolsó magyar rebellis, vagy amerikai emigráns, földönfutó, mint a nagyapám volt, báró Kemény Farkas szárnysegéde a magyar szabadságharcban, aki angolul tanitott engem, kisgyerekkoromban. Az ő alázatossá halkult vérük él bennem.

Kié azonban a vérem most és kié a tintám? Nekem ugy rémlik, hogy a szegényeké. Nem azé a nyájé, melyet igy neveznek és becsületes jószándéku politikusok óhajtanak kezelni, sok buzgalommal, kevés eredménynyel, de minden szegényé, külön-külön. Legtöbb közösségem van talán a vicinénkkel, aki estente felenged a liften, csecsemője a karján, kisfia a kezén s az arca olyan sárga, mint az éretlen birsalma. Naponta figyelem, hogy a társadalompolitikánk és a természettudomány törvényei szerint mily rendületlenül halad előre kétoldali tüdőcsúcshurutja s tudom azt, amit ő szegény még nem tud. Rokonom az uri szegénység, mely nem panaszkodik. Az egyetemi hallgató, -181- aki órákat ad, a diákvendéglők közönsége („szabad kenyérrel“), a mozizongorás, az utcai kutyaárus, a vidéki gőzfürdők tyukszemvágója, a köruti cipőpucoló, a kölcsönkönyvtárak szolgája, aki naponta annyi emeletet mászik meg, hogy azon a fáradságon már a menyországba juthatott volna, a kalauzné, aki zavartan-boldogan csipdeli a jegyeket, az öregedő lány, minden csunya lány, aztán a szemüveges, kövér póttartalékos, az idegen, aki nevettető hibával beszél egy nyelvet s elpirul, hogy a lelke tartalma milyen gyatra formát ölt, a föld ostobasága folytán és rokonom az a kezdő író is, aki kéziratot hoz egy szerkesztőségbe, jobbra-balra hajlong, anélkül, hogy észrevennék s nem mer megszólitani senkit.

Azon gondolkozom, mi nekik a szeretetem – milyen haszontalan és ócska dolog – s hányan lehetnek, akik igazán szeretnek engem. Nem a vérem, vagy értékjelzésem szerint, vagy aszerint, hogy jót, vagy roszat cselekedtem velük, de a belső arcomért. Az egyik kezem ujjain olvashatom össze őket? Vagy mind a két kezem ujjain? Ettől a boldogságtól őrjöngve járok az utcán. Hadd olvassam össze őket, ezen a két kezemen, az imádkozó két kezemen, mellyel most fohászkodom hozzájuk, az ismeretlenekhez, az olvasókhoz, akik szeretnek és imádkozom értük, meg magamért. Ne itéljetek el. Nem a hiuság epilepsziája ez, nem terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén.

Mert a költő, a művész csak alázatos lehet. Mit is lehet harcolni a művészetért? Egy állásért lehet harcolni, nagyobb tiszteletdíjért, elismertetésért, de a -182- művészetért soha. Olyan meddő és nevetséges ez a harc, mint a férfi beszéde, akit ellök magától a nő, azzal, hogy kopasz és nincs foga és erre a férfi szóval-érvvel be akarja bizonyitani, hogy nem kopasz és van foga. Nem lehet harcolni – egy nyikkal, egy pisszel sem – a saját művészetünkért. Vagy tetszünk, vagy nem tetszünk. Legfeljebb alázatosak lehetünk, hogy dolgozhassunk. Én is szeretnék még alázatosabb és jobb lenni, mint vagyok, hogy szeressenek, megnyerni minden ember szeretetét jósággal, tűréssel, segitéssel s azonfelül alattomos módon is, hizelgéssel, hazugsággal és ajándékkal a butákat és a gonoszokat. Milyen kalandos, őrült haditerv.

Már a hajnal is megérkezett. Szép jó reggelt kivánok önnek, nagysád. Zöldszoknyás hajnal, koránkelő, a nyugalom beteg leánya, alvajáró, aki égő gyertyával járkálsz az éj palotájában, kócos, arany hajnal, aki uj nyugtalanságot hozol a világ tébolydájába, köszöntelek. Feldobom neked a szivem. Kapd el és dobd vissza. Nyugtass meg, hajnal és helyeseld, amit az éjszakának dadogtam. Te rólad tudok egy verset, amit még az öreganyám mondogatott. Igy szól: Csontkürttel kürtölnek, Arany deszkák hasadnak, Földi férgek mozognak. Tudjátok mi ez? A csontkürt az a kakas csőre, az arany deszkákat fönn az égi asztalos fürészeli, a földi férgek pedig mi vagyunk. Nincs ennél szebb vers, testvéreim. Ez a székely pantheizmus, a nép pantheizmusa, recept minden koru és körü költőnek, aki az igazat keresi. Innen már nem is a költő beszél, de maga a világ. Mért is papolnak folyton „mély gondolat“-ról. A gondolat csak világos és hasznos lehet, még akkor is, ha lángész termeli, a gondolat -183- arra szolgál, hogy a városöntözés, az iskolák, a vegyészet ügyét előre vigye. Csak érzés lehet mély, olyan, mint ez a vers, ahol már semmi élet sincs, semmi benyomás, csak eredmény. Vajjon sikerült-e ilyen sorokat írnom, egész életemben, ötöt… hármat… egyet…? Ne firtassuk, de tanuljuk meg a vers tanulságát, hogy szépnek kell lenni és hogy ehhez erő és bátorság is kell. Legyünk pillék mély tengerek felett. Hadd írják aztán rólunk: könnyü… és szép… Hadd írják fanyalogva, kétségbeesett ajkbiggyesztéssel a csunyák és angolkórosak: könnyü… és szép…

Mindennek pedig az az oka és az értelme, hogy hajnalig kellett várakoznom a versem elkészültére. Most már bemehetek. Zúg a nyomda. A rotációs gépek kattognak, majd szétdöntik a falat, a háznak migraine-je van. Előbb azonban hozd rendbe kissé magad. Megkötni a nyakkendőt, kioltani szemedben a rendkivüli és illetlen fényt, letörölni szájadról a zavaros igéket. Ne tétovázz már, te nyavalyás. Fel a fejet, bátran. Pálinkás jóreggelt kivánok. Tettesd, hogy nem tulságosan érdekel az egész. Ugy sompolyogj be, kissé fáradtan, mintha éjjeli kalandról jönnél, szervezetlen agy-munkás, vagy szív-munkás, lump ujságíró.

ORVOS ÉS HALÁL.

zivarok ölték meg Ehrlich professzort, a frankfurti vegyészt, a salvarsan felfedezőjét. Ez a világhíres tudós és angyali orvos majdnem bohémhalállal mult ki. Laboratóriumában példás rendben sorakoztak egymás mellett a készitmények, meg a vegyszerek. De a lakásában, az íróasztal fiókjában, a rengeteg tárcájában szivarokat rejtegetett, mindenféle szivarokat, zsirosfényü fekete szivarokat és üvegtokos szivarokat és pántlikás szivarokat és kellemes, szőke szivarokat és barna, komoly szivarokat, melyeket a szenvedélyes dohányosok reggel éhomra – vagy üres tea után – szoktak elszívni. Élete utolsó esztendejében mosolyogva panaszkodott, hogy el fog pusztulni, mert a 606 után nem fedeztek fel olyan szérumot, mely rákényszeritené, hogy ha napi husz szivarja helyett csak kettőt szívjon el. Zabolát rakott a rakoncátlan baktériumokra. A természet törvényét lebirta. Nem tudta azonban lebirni a vére, az egyénisége törvényét. Az hatalmasabb volt nála. Kellett ez a szenvedély, a dohányzás az ő számára a polgári élet dinamitja volt. Meddő küzdelmek után aztán vitette magát a végzete felé. Minden szivar egy hónapot jelentett. Azzal foglalkozott, hogy meghosszabbitotta – sok ezer évvel – az emberiség életét és megröviditette – sok évvel – a tulajdon életét. Még talán a laboratóriumi szolgájától is tanácsot kért olykor, csüggeteg óráiban, gyógyitsa meg őt. Ujja sárga volt a dohánylétől, körme barna, szeme pedig vörös a füsttől, szegény beteg orvos. Mert az egészségnek -185- ez a vallója és osztója alapjában az egészség hitetlenje volt.

Meghatottan nézek a világmentő tudós alakjára, aki előbb kikurálta az emberiséget egyik nyavalyájából, aztán uri közönynyel elsöprette magát egy másik szenvedéllyel, melyről – ha igazán érdemesnek véli – könnyüszerrel leszokhatott volna. Egyáltalán szabad-e az orvosnak betegnek lennie? Azt gondolom először, hogy nem. A bennünk lakozó ősi vágy követeli, hogy az orvos legyen a kicsattanó egészség mintája, az élet próbabábuja. Minél kövérebb és pirosabb, annál jobb. Azok a gyakorló orvosok, akik iparszerüen űzik a mesterségüket, tudják is ezt és gyakran hízlalókurákat tartanak, hogy a hasuk szép gömbölyded legyen és a vastag óralánc – a gazdagság, egészség és minden jó jelképe – tündöklően feszüljön mellényükön. Sokan öltözködnek is, gonddal, mint a színészek. Ezt kivánják tőlük azok, akik hinni akarnak bennük. Helyesen teszik például, hogyha szép nyakkendőt viselnek és a nyakkendőjükbe valami mélypiros, majdnem fekete tüzü rubinkövet döfnek. A rubin – középkori misztikusok szerint – csillapitja a főfájást, de ma is nyugtatóan hat idegeinkre és főkép imponál nekünk. A beteg orvos azonban fájó ellenmondás. Olyan ő, mint a pap, aki vétkezik maga ellen, s az orvos, aki meghal, hasonlatos a paphoz, aki elkárhozik. A doktor gyászjelentése pedig már csak a humoristák prédája. Ha a páciens meglátná az orvosát, hogy pont ugyanazt a borogatást nyomkodja a torkára, mellére, mint ő, sohase hivatná magához. Gyermekkoromban ismertem egy öreg erdélyi orvost, aki morfinista volt. Szegény, valamikor, orvosnövendék -186- korában, tréfából beleszurta a hasába a morfiumos oltótűt s azóta nem tudott megválni az édes bódulattól. Mindenki reszketett tőle. Fekete, vénasszonyos ráncok gyűrűzték körül az arcát, olyan volt, mint egy felöltöztetett csontváz. Azt hittem, hogy akihez belép a halál e titkos cimborája, annak vége van. Haja rövid volt és jégszürke, a szeme vízszínü, de jóságos, mint egy eleven hullám. Most ugy emlékszem vissza rá, akár egy szentre, és elfog a csodálkozás, mi tarthatta benne a lelket, ebben a szenvedő, törékeny, jóságos emberben, hogy éljen, teljesitse a kötelességét, ipekakuanát írjon torokfájós gyermekeknek s mérje a cselédek lázát.

Az egészség szabályát és feltétlen értékét az életükkel nem is a nagy orvosok vallják, inkább csak a kicsinyek, akiknek a mesterségéhez tartozik ez, inkább az orvostudomány hivatalnokai, mint a hivatásosai. Ezek már a gondolkozás oly hideg magaslataiba érkeztek, hogy a bölcsek módjára állandóan értékelnek, s az anyagot, mely naponta ujjaik közt forog, az életet nem becsülik többre az értékénél. Nem mesteremberek, de próféták. A próféták pedig gyakran nem hisznek önmagukban. Majdnem minden nagy orvosnak volt egy egészségrontó szenvedélye, az egyiknek a nő, a másiknak a szivar, a feketekávé, a hegedü, vagy a vers, egy-egy mérgező művészet. Nagyon is egész emberek ahhoz, hogy hűek maradjanak papiroselveikhez és ne legyenek közösek abban a vágyban, melyben édesmindnyájan ludasok vagyunk. A frankfurti orvos pedig napról-napra szeme előtt látta a szenvedélyt, az embereket, akik már a szenvedély kihült kráterei voltak. Hosszu-hosszu körmenetben, -187- középkori zarándoklásban mentek hozzá a világ minden részéből a csók kárvallottjai és bélpoklosai, akiknek valami kegyetlen isten fényes, rózsaszínü koszorut tett a homlokukra, hogy egészséget kapjanak, a keze által. Talán nagyon-nagyon is szerette őket. Lehet hogy meg is irigyelte az egyedül való életüket. Keresett magának egy más szenvedélyt, részvétből, vagy irigységből, különös versenyvágyból. Milyen távol lehetett mindenkitől, az élettől is és önmagától is, mikor egy munkás, apostoli nap után este a karosszékébe süppedt és tudva, hogy merre megy, rágyujtott reszkető, sárga kézzel az utolsó havannájára. Valahogy el kell vetnünk mindent, ki kell égnünk, meg kell üszkösödnünk, el kell temetkeznünk, hogy alkotni tudjunk. Az író is előbb elveszti a gyengéd kék virágokat, a báli lányokat, az életet, hogy később igazán megláthassa. Gyötrelmes gonddal ül a nő a tükre előtt, hogy szép legyen másoknak, mások előtt. Aki nagy és szép, annak szenvednie kell, titokban, nyugodtan. Ezekhez a küzdőkhöz hasonlatos a frankfurti ember-megváltó, aki szeszélyből odadobta az egészségét, hogy még attól is függetlenül dolgozhasson, mások egészségéért. Mert az élet egyszeregye nem olyan egyszerü. A mindennapi kenyér után imádkoznunk kell mindennapi lázunkért is. Az állam, mindnyájunk atyja, aki óv bennünket minden ballépéstől s aki megbüntet, hogyha éjfél után kiabálunk az utcán és nyilvános parkok gyöpágyaira lépünk, aggályosan vigyáz az egészségünkre, de mint szerető atya hozzánk csempészi bölcsen és jóságosan kötegelt adagokban a kártyát, az alkoholt, a szivart, a törvénytelen, tilos csókot, az összes mérgeket, ezeket -188- a gyógyszereket az egészség ellen, ezt a kis hitelesitett, csöndes anarkiát a tulságos rend és unalom ellen. Achillesnek valaha az istenek feladták a kérdést, mit akar: hosszu és nyugodt életet, vagy rövidet és dicsőségest s a hős az utóbbit választotta. Ez pedig sokkal emberibb riposzt, semhogy csak holmi antik szellemeskedésnek tartsuk. Öntudatunk alatt, akaratunk ellenére, mindnyájan igy válaszolunk, nem szóval, de az életünkkel.

Az emberek nem nagyon akarnak élni, csak boldogok akarnak lenni, mint a frankfurti orvos, a vegyész, aki nikotinmérgezésben halt meg.

A MINDENHATÓ BACILLUS ELŐTT.

arátom bevezetett egy szobába. Elővett a kis fadobozból egy vékony üveglapot és a górcső alá tette. A következő pillanatban már előttem volt a pestisbacillus. Kicsit elkápráztam. Alig huszonöt centiméterre vagyok tőle s a szemem a cső villogó nyilásán egészen jól látja a két üveglap közé szoritott tenyészetet, a törvényt, a halált, a semmit, mely testet öltött és biztosan figyelhetem, összehasonlithatom a vérsejtekkel, melyek óriási tányéroknak rémlenek mellette. Ünnepi érzés borzong át idegeimen. Most a férgek királyát látom. Majdnem kéjes elgondolni ezt. Egy régi bölcs mondja, hogy nincs édesebb, mint biztonságban félni és nézni, mint vicsorog ránk a rabló a vasrácsok mögül. Arról gondolkozom, hogy ha ez a telep megelevenülne, minden budapesti embernek jutna egy adag becsületes halál. Csak hegycsucsokon, örvények mellett éreztem ilyen édesen borzongást, vagy másutt, ahol a veszélyek lehetősége szinte feszülve, de hiába tiltakozott az életem ellen, fegyvertárak udvarán, a gulába rakott néma ágyugolyók előtt, a trieszti óriás-gyógyszertár méregkamrájában, melyben annyi a gyilkos nedű, mint korcsmákban a bor. Sehol se nyilott azonban ilyen panoráma. Ebben a savószínü pépben a szemnek láthatatlanul mindennél alattomosabb veszély alszik összehuzódva, semmivé törpülve, liliputi területen temetők nyulnak el, végzetek intéződnek el, gyászindulók harsannak, ez már a halál bombasztja, maga a negativum, az elmulás shakespearein tömör kifejezése. -190-

Nem hiszem, hogy az uj tehnika dicsekedhetnék ilyen vívmánynyal, mint ez az indus élősdi, mely már az ókorban élt s a középkori háborukban kedvére lakmározott. Mindenütt az erőközpontositás a kérdés. De a mi mehanikusaink ujjonganak, ha ötven kilogramm sulyu benzinmotorban negyven HP-t tudnak felhalmozni és váltig dicsekszenek a rádiummal, mely uj energiákat sugároz a semmiből. Milyen energiák nyugszanak ezen a zselatin-lemezen, milyen el nem vénhedő erők, melyek osztódva és kopva ocsudnak, milyen forradalmak. Félrevert harangokat, jajveszéklő litániákat, riadó világrészeket hallok, hogy bámulom itt, gyönyörködve a félszemben, s erőket, pénzeket, hatalmakat érzek mozdulni, az egész emberiség összes energiáját, valami ellen, amit nem is látok puszta szemmel. Annak idején, mikor egy orvos szelíditeni próbálta ezeket a láthatatlan fenevadakat s kisurrantak a keze alól, megsejtettünk valamit ebből a távlatból. Mi lenne, ha most ez a klinikai készitmény széttörné üvegbörtönét? Minden képzelet halvány az elgondolására. Egy világháboru gyerekes csetepaté ehhez. Ha egy állatsereglet fellázadna s oroszlánok százával viháncolnának a budapesti utcákon, nem okozna olyan riadalmat, mint ez a pár halk vonalka, mely most békésen sütkérezik a napfényben. Mert a többi bacillust még lehet kapacitálni. Némelyiket megszelidíti a fagy. A kolerabacillusra annyi citromlevet sem kell ráfröccsentenem, mely a teámat megízesiti és nyomban meghal. Azok a korcs szálacskák, pálcikák, dugóhuzók és ostornyelecskék, melyekkel olykor a halál szokott megfenyiteni bennünket, mind játékszerek hozzá képest. Nem akadt még oroszlánvadász, -191- aki elevenen elfogta volna. Ő mindnyájuknak a fejedelme. Nemzedékek haltak el általa, sírok domborodtak, emberek némultak el, akikről semmit se tudok, de ő még itt van, holtan is rettenetesen, dinasztikus méltóságban. A társai csak tiltakoznak ellenünk. Ő azonban tagad. Tagadja a napfényt és a vért, mint egy keserü bölcselő és mint igazi pesszimista gyökerünkben tagad bennünket is, halhatatlanul, mint cselekvő erő, egy sötét agy szüredéke, végső, megvalósult következtetése egy embernek, aki lelkéből megutálta ezt a lehető legrosszabb világot. Ő már a föltétlen semmi, a koporsószög, a kriptakulcs, a szemfedő csücske, az örök kártyajátszmában a brutális kilences, magának a halálnak a kezében.

Mégis rokonok vagyunk vele. Mióta szemben ülök kellemetlen vis-à-vis-mmal, egyre jobban érzem. A rózsa, mely a kertben lélegzik, nem olyan rokon velünk. A rubin idegenebb. Hiszen ő is él és életet akar, a maga életét akarja. Bizonyára csak a világnézetünk különbözik. Neki a tárgyak fonákja a szín, a fekete a fehér, a halál az élet, az éj a nap. Mi pestisben halunk meg. Ő egészségben. Gyülöletes és undok lehet előtte az egészség, minden, ami fehér és viruló, s a gömbölyü női nyak is csak tenyészföld az ő számára, melybe csirákat dug s kinöveszti belőle, rosz kertész, a sebek bazsarózsáit, a tályogok csúf napraforgóit. Igaz, sokáig vár és böjtöl borzok, menyétek, patkányok bundáján, mig végre alkalma akad erre a rút rózsaszüretre.

Hiába igyekezném bebizonyitani neki, hogy a rózsa szebb, mint a seb. Tagadná. Hiába kérdezném, hogy miért él. Hasonlót kérdezne tőlem. Erők vagyunk mindketten s mindaketten élünk. Én valaki vagyok, aki azt mondja: igen. Ő valaki, aki azt mondja: nem. -192-

SÁRGA KULTURA.

ár az irodalom és a művészetben is félnek a sárga veszedelemtől. A sárga impresszionizmus nyomul előre. Egymásután dobja ki a könyvpiac a legujabb japán szenzációkat. Egy csomó japán dráma jelent meg németül, franciául, angolul, aztán sok versgyüjtemény, mely kezdve az ódon harci énekektől bemutatja a japán irodalmat, egészen a legfrisebb versekig, melyekben már uj lélek játszik. Azokra az időkre gondolok, mikor az ósdi regényesek ábrándoztak a krizantém és a barackvirág országáról és az első európai impresszionistákra, a párisi piktorokra, akik a japán teás-doboz rajzaiban fedezték fel egy uj megváltó művészet lehetőségét. Ma regényesek vagyunk. A kor-hullám ujra felemelte a japánokat. Sőt vannak vérmes álmodozók, neoromantikusok, akik féltik a fehér kulturát a sárga kulturától s azt hiszik, hogy az apró japánok nemsokára egy döntő csuzimai, vagy portarthuri csatát nyernek a művészetek versenyén is.

Nem hiszem. Ne legyünk elfogultak önmagunkkal szemben. Néhány estén japán írásokat olvastam. Az ember eleinte tág szemeket mereszt. Kyorai elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. A humoruk is igen különös, kedves és együgyü. Rövid időn belül megtanulom, hol kell nevetnem és hol kell sírnom. Ha igy csipegetek ezekből a versekből, kitünő emésztőpornak bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek emberek ilyen madárkoszton? Tudom, hogy a gyomruk beéri naponta -193- egy pár marék rizszsel és egy nyers paradicsommal De nekem másra van szükségem. Ez a hiány-érzet zavar folytonosan olvasás közben. Nem értem őket és fáj, hogy nem értem, nem érthetem őket. Azt mondom tehát, hogy alsóbbrendü emberek, mint én. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel. Ugy fogják meg a kardot, mint egy mimozát. Az egész világ, a tárgyak, a fák, a bútorok érző-idegekkel vannak felhurozva. Hallok olyan hangokat, melyeket csak álomban hallok, olvasok háromsoros verseket, melyekbe annyi érzékenység van süritve, hogy a kiadónak harmincsoros magyarázattal kell kisérnie, mert ez az érzékenység pehelykönnyü, nekem már majdnem semmi, az én mérlegem nyelve alig billen ki reá, az idegeim meg se érzik. Lehet, hogy csak banalitás és csak ők tudják ujnak. Az európai költőt talán meg is botoznák érte. De elfogadom, hogy csodálatos, sírok rajta és tapsolok neki. Mégis hiányzik valami.

Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresek, mikor japán művészetet bámulok és már majdnem az ajkamra tolakszik az elragadtatás felkiáltása? Miért ez az éhség? Mit jelent ez a kielégitetlenség? Valahányszor ázsiai embert látok, mindig elfog ez az érzés. Külföldön a kávéházakban néztem – a szomszédos asztal mellől – egy japán kolóniát. Néztem az ő közönyös vakondok-szemüket. Ugy tetszett, mintha üvegből lett volna. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen ébredtek fel. Mert akármennyi is ütközött ki az ő hegyes és erőszakos mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet fontossága, minden tettünk metafizikai jelentősége, -194- az ember felelőssége, ég és pokol előtt. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk többé-kevésbbé még mindig mozgó tárgy. Nem ismerik a zajt és a fűszert. Hallottam hogy a japán pályaudvarokban és kikötőkben halotti csend van. Ebben a csendben egy sóhaj már viharnak tetszik. Ízetlen és fűszertelen ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva köpi vissza az európai íny. Hinnünk kell, hogy nekünk van igazunk. Mi az embert a föld gyümölcsének látjuk. Elfinomodva és megérve a fönség ormán mutatjuk be, az öntudat széditő hegycsúcsán, örvények és veszélyek között, meg nem békülve semmivel, harcba mindennel, szemben a végtelennel. Miénk a sokszólamuság és a nagyvonaluság. Nekünk van beethoveni zenénk és shakespeari költészetünk, mely pöröl a világmindenséggel. A hősi motivum a miénk. Ezerszeresen átgondoljuk magunkat és megragadjuk a lényünk legbensőbb magvát egy gondolatban. Ők csak részletmunkásai, díszitő aranyművesei a kozmosznak. Nincs kozmikus öntudatuk. Igazi hőseik sincsenek. Hiába recsegtek a japán kürtök a győzelmes csatákban, az igazi hősidal az európai zongorákon és agyvelőkön viharzik át és az, ami nagyszerü és fönséges, az, ami minden embert művésszé és tragikus hőssé tesz, egyelőre még a miénk.

MEHMED SZULTÁN UTJA.

ásd, ez itt, ahol járunk most, Mehmed szultán utja. Már nincsenek itt az utcatáblák sem, melyek azt hirdetik, hogy „Muzeum-körut“, a szemétre dobták, vagy eltették a régiségtárba.

Kissé kiegyenesedünk és hunyorgunk, hogy pontosan szemügyre vehessünk minden házat, ablakot, fát, kavicsot, porszemet és emlékezetünkbe véshessük a képet, melyet annyiszor láttunk. Az néz igy, aki búcsúzik valakitől. Vajjon változik-e azzal egy körut, hogy levetkőzi a nevét? Gyerekség. De te azt mondod, épp ez a gyerekség fűz hozzá és az életünk felét ilyen gyerekség teszi ki. Nagyon meglepődnél, ha az édesanyádat, akit harminc évig igy hívtál: „anyám“, egy napon igy kellene nevezni: „nagyságos asszony“, vagy igy: „néni“.

Igaz, rendkivül szereted a város e tájékát. Talán egy részének sincs ennyi különös és nagyvárosi patinája. Még félig-meddig a diáknegyedbe esik, az agg és sötét, alig világitott antikváriumokkal, melyekben bölcsészek alkusznak a „nagybeöthy“-re, a többi litografált jegyzetekre és dióhéjakra, s másrészt az irodalomtörténetbe és a történelembe tartozik már, a lendületes és sulyosan-komoly muzeumépülettel, mely nyugodtan néz farkasszemet a pesti gipszrózsákkal és aranyozott villámháritókkal. Milyen üdülés a te sok csunya látványtól beteg pesti szemednek megfürdeni a nemes vonalak arányában. Hazamenet sohase mulasztod el, hogy rá ne tekints, akár napfény van, akár a csillagos éjszaka teriti rá átlátszó csalánszövetét. -196- A sötét gyöpön egy sovány, fekete szobor, gróf Széchenyi Ferenc, aki az ódon, drága, küzdelmes magyar munka kezdetét idézi, aztán egy öreg honvéd, ki a magyar szabadelvüséget hozza eszedbe, a nemes és bátor tizenkilencedik századot, az egyéniség és a szabadság korát, aztán az a lépcsőfal, melyről Petőfi Sándor beszélt és az a lépcső, melyen Jókai Mór utoljára látta Petőfi Sándort. Esernyők alatt itt hallgatta a régi pesti nép a forradalom első dobaját. Jókai temetésekor ezen a falon égtek – kék lobogással – a gyászlámpák. Arany János pedig – öreg, házőrző magyar paraszt – csöndesen ül a művelődés háza előtt, hogy védje kincseit. Ez a tizenkilencedik század körutja. Minden kövét az pecsételte meg. Ami magyar mult van, az itt van. Valld be, itt van a te multad is, az életed szebbik fele. Valamelyik orgonabokor alján talán még megtalálhatod a karikahajtót, amit husz évvel ezelőtt elvesztettél. Ezeken az árnyas, szelíd padokon tanultál a vizsgákra és itt volt az első ártatlan kalandod. Mindez a sok emlék és tűz – virágos zivatar – egy pillanat alatt viharzik át rajtad, valahányszor a villamoskocsi megzökken és a kalauz – vagy a kalauznő – álmosan majszolja: „Muzeum-körut“.

A budapestiek az egész körutat felajánlják a török császárnak, akit az uj nemzedék keleti rokonának tisztel. Sajnáljuk, hogy a magas, keleti fenségnek nem illőbb ajándékot adnak. Pesten nincs török emlék, de Budán van elég. Néhányan inditványozták is, – igen okosan – hogy azt az utat nevezzük el róla, mely zeg-zugosan kigyózik fel a Rózsadombra, ahhoz a török mecsethez, melyet Mahomed budai pasa -197- épittetett Gül-Baba, a rózsapróféta hamvai felett. A mozlimek évente tömegesen zarándokolnak hozzá. Szegényes, kis mecset ez, kopaszfalu és rozoga, mindössze egy imaszőnyeg, egy pár imapapucs, egy vendégkönyv van benne, meg az a föld, melyet a próféta szétfoszló teteme szentelt meg, – a többi ereklyét rég ellopták gyaur kutyák – de a hozzá vezető ut igy is minden pompánál kedvesebb ajándék lenne a török szultánnak, aki nemcsak hatalmas ur, de igazhitü mozlim is. A budapestiek egyáltalán nem szerencsések az utcák elkeresztelésével és átkeresztelésével. Laudonnak, Mária Terézia tábornagyának mi köze a „Laudon-utcá“-hoz? Petőfi Sándorról olyan zugutcát neveztek el, melyben sohasem járt, ma pedig ószeresek tanyáznak benne, a kirakatok előtt uraságoktól levetett bundák, a hideg boltokban öreg szűcsök s a járdán festett leányok. Kazincy Ferencnek, a szavak választékos és finom köszörüsének, ki valahol a feljegyzéseiben andalogva emliti meg, hogy menyasszonya, Sophie oly elegánsan ejtette a magyar szót, mintha franciául beszélne, odaajándékozták – bővebben jellemezni szükségtelen – a Kazincy-utcát, melyet a pesti köznép már csak Kazincky-utcának nevez. Revicky Gyula annak idején kapott egy teret. Stilusos tér volt a méla fáival, kedves házaival, oldalt a két diákvendéglővel. Az egyetemi fiatalság, mely idejárt ebédelni, minden áldott nap szívszorongva gondolt a fájdalom és a korai halál szalónkabátos költőjére. Egy napon aztán hirtelen átkeresztelték a teret. A halott költőnek már nem volt módjában tiltakozni. Igy történik, hogy majd minden utcanevünk stilustalan. Más lenne, ha a városrész közben – a -198- fejlődő élet sodrán – változtatná meg jellegét. Az a hagyományt jelentené. De éppen azon panaszkodunk, hogy egyik felén sem tiszteljük a hagyományt.

Te most duzzogva, fancsali arccal állasz a régi köruton és – mint mondod – legjobban szeretnéd végigvezettetni magad egy ciceronéval, akárcsak külföldön, hogy elmagyaráztasd a körut minden történelmi nevezetességét. Értem a bánatod, de engedd meg, nincs minden önzés nélkül. Tudom például, hogy van egy elbeszélésed, mely a „Muzeum-körut“-on játszódik le. Egy „modern és uj“ magyar diákot rajzolsz itt abból a mordályégető, rendkivüli egyetemi nemzedékből, melyből Babits Mihály, Juhász Gyula származik s szegény-szegény, kiváló Zalai Béla, aki azóta orosz fogságban halt meg, kiütéses hagymázban. Ma már ez az 1905-ös diák és ez az elbeszélés eleven anakronizmus. A „Muzeum-körut“ mellé tiz év mulva majd csillagot kell biggyeszteni: *) „a mai Mehmed szultán utja“. Mert az emberek hamar felejtenek utcaneveket és más neveket, egyformán. Minden csak kicsit öregedő ember is érezte ezt a fájdalmat és ezt a konzervativizmust. Hányan néztek a tükörbe, mikor az „Uri-utcá“-ból „Koronaherceg-utca“ lett, vagy mikor a „Borju-tér“ „Rákóci-tér“-ré lett, a „Hatvani-utca“ „Kossuth Lajos-utcá“-vá vedlett, mely valaha, a tizenhatodik században „Szent Pál utja“ volt. A „Rákóci-ut“, melynek neve csak pár évvel ezelőtt is oly ingerlő ujságul hatott, ma már csak „Rákóci-ut“, semmi egyéb és a mai négyéves gyermekek közül csak azok hajlandók tudomásul venni, hogy egykor a „Kerepesi-ut“ névre hallgatott, kikből majdan politikusok lesznek. Vigasztalásodra pedig azt -199- is elárulhatom, hogy a kedves körutadat csak 1870. táján keresztelték el, azelőtt a „Károly-körut“-tal együtt az „Ország-ut“-at alkotta.

Tanulnod kell, mint a többieknek, akik lassan megöregedtek és kikoptak a korukból. Igaz, ők is sikertelenül tanultak. A huszfillérest ma is hatosnak mondják és a c-t cz-vel írják. Évek multán majd te is alázatosan fordulsz a kalauzhoz: „kérek egy szakaszátszállót a Mehmed szultán utjára“. De magadban ezt gondolod: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor, 1848.“ Még tán arra is gondolsz, hogy ezen a tájon láttál gyermekkorodban egy zöld léggömböt a régi áprilisi égbolton. A te fiad azonban csak igy beszél: „Adjon egy jegyet a Mehmed szultán utjára.“ És nem gondol többé semmire. Erre sem: „Muzeum-körut, Petőfi Sándor, 1848.“

De a gondodat rejtsd el mélyen, a kabátod alá. Ne dicsérd a multat. Ez tilos, barátom. Az egyetlen életelixir az, hogy elfelejtsük a fiatalságunkat. Másképp már holnapra kinő a fehér szakállunk és ujjal mutogatnak reánk, a hamvábaholt aggastyánra, aki makacsul semmit se akar tudomásul venni. Emlékszel a nagyszüleinkre, akik otthon gyermekkorukban egyre csak a régi időket tömjénezték és csip-csup dolgokat – azt, hogy olcsóbb volt a szilva és két krajcáron lehetett venni egy meszely bort – állitottak szembe a táviróval és a vasuttal? Valaha mindenki a „régi jó idők“-ben élt. Mi is azokban éltünk. Mert a „régi jó idők“ mindig azt jelentik, hogy az elbeszélő akkor egészen fiatal volt.

Előttem pedig ne alakoskodj. A régi köruti táblát sajnálod? Patvarba is, magad sajnálod, az életed, azt, hogy már vénülsz, testvér. -200-

KUTYÁBÓL SZALONNA.

indnyájan hallottunk már a mannheimi csodakutyáról. Rolf számol. Rolf elkészitette az ügyészné fiának számtani dolgozatát és a kisfiu „kitünőt“ kapott rá. Rolf olvas. Rolf ír. Rolf emlékezik. Rolf kutyakoponyájában sok adatot őriz, élményeket, melyek kutyaéletében megtörténtek, és a betükül szolgáló számokat, melyekkel a külvilággal érintkezik. Rolf annyi titkos jelet tud, mint egy kezdő távirótiszt, annyi röviditést, mint egy rosz országgyülési gyorsíró. Rolf erkölcsi érzéssel ékes. Rolf nemcsak a velőscsontot, de az emberi könnyeket is észreveszi. Rolf figyelmeztette az ügyésznét, ne sírjon, az neki fáj. Rolf emlékiratokat is ír. Rolf elmesélte egy kirándulása történetét, megemlékezvén a tél hidegségéről, arról, milyen kellemetlen az, ha egy husángot dobnak rá, és ha a szegény kutya – jégzajlás után – belepottyan a folyóba. Rolf bölcs és jó. Rolf analitikus és szintétikus elme, tudós és költő. Rolf az a kutyák között, ami az emberek közt Arisztotelesz és Shakespeare. Rolf polihisztor. Rolf a fajtája büszkesége, kire reménykedve néznek az emberi értelem sáncai mögött álló testvérei, a világ felszabadulásra váró összes kutyái. Rolf lángelme.

Ha csakugyan igaz, akkor a föld üzeme megállhatna egy pillanatra a mannheimi kutya előtt. Nem érdemes továbbhaladni, mig biztosat nem tudunk. Minden, ami spiritizmus, ami okkultizmus, ami a negyedik dimenzióból való üzenet, semmi ahhoz képest, hogy velünk évezrek óta házi közösségben él egy -201- állat, – notre frére inferieur – aki, bár tehette volna, sohasem szólt arról, amit tapasztalt. Izgatna hogyha valamely bolygóról leesne a földre egy ismeretlen, az emberi gondolkozást, a logika szabályait talán mindörökre megbolygató lény. Végtelen lenne a csodálkozásunk a szellem, a semmi anyaggá-válására. De mennyivel nagyobb rejtély ez az állat, mely a mi bolygónkon él és nem ismerjük.

Ösztönösen éreztük, hogy az állatok mégis beszéltek. Már az emberi gondolkozás kezdetekor megadták nekik a polgárjogot, az ember-jogot a költők, akik állatmeséket írtak, jambusokat adtak a szájukba, szellemesebbé tették őket, mint az embereket és csattanós rímekkel, gördülő ütemmel hirdették általuk a szépség, a jóság, az igazság törvényeit. Sokáig tanitómestereink voltak. A méhtől tanultunk szorgalmat, a sastól és hiuztól éleslátást, a rókától politikai ravaszságot, a kigyótól kecses és alattomos csúszás-mászást, a tigristől gyilkosságot, a madaraktól aviatikát. Minden nép ismeri a beszélő állatot. Csak a néma állat titokzatos neki. Azt hiszem azonban, – és voltaképp ez izgat most – döbbenetes fordulót jelentene mindnyájunk, az egész emberiség életében, amikor kiderülne, hogy értelmünk és az állati értelem közt csak mennyiségi és nem minőségi a különbség, és valóra válna az, amit több ezer éve, magunkat mulattatva és borzasztva a falra festettünk, hogy az állatoknak megoldódna a nyelvük és beszélni kezdenének.

Akkor nagyszerü emberi komédia játszódna le a földön, egy uj állat-mese. Az embert eddig egyetlenegy állat tartotta istennek: a kutya. De az ember hiu -202- isten. Ha elvesztené isteni trónját, akkor bosszut állna a kutyán, hivő alattvalóján, aki évezredekig hallgatott és bámulta őt komoly, barna szemével, nem hűségesen, inkább alattomosan. A kutyában – ne tagadjuk – a butaságát szerettük. Kedves butaságát tartottuk okosságnak. Ez a mérsékelt, vetélkedést nem álló kutyaokosság kellemes volt nekünk, hízelgő összehasonlitásra csábitott, erősitette az önmagunkban való hitet. Ugy meggyűlölnénk őt az emancipálásakor, mint a kamaszodó fiut, akit gyermekkorában becéztünk és egy napon villogó szemmel, fölényes mosollyal néz a szemünkbe. Egyszerre vége lenne a hűségéről szóló érzelgős mesének. Talán azt is számon kérné, hogy miért tegeződünk. Az a rongyos pár ezer év, amit együtt töltöttünk, elég volt nekünk arra, hogy felfüggesszünk minden etikettet és megfeledkezzünk a jómodor elemi követelményeiről? Meghívott-e valaha vendégül a kutyaólba, a vackába, ettünk-e vele csak egyszer is a táljából, csontokat, csemegés moslékot? Nem, a barátság csak egyoldalu volt. Mi hívtuk meg őt vendégül. A vizitet nem „adtuk vissza“, több ezer éve. Akkor kérem, ne is tegeződjünk.

Az igazán okos kutyát nem szeretjük. Emlékezem, egyszer a cirkusz öltözőjében az ölembe ugrott egy artista-kutya, aki (nem: amely) pár perccel azelőtt a porondon mutogatta ezermesterségét. Én lámpalázat kaptam. Nem tudtam megsimogatni. Egyetlen szó se szakadt ki belőlem. Az ember, ez a kutya-isten, babonás félelmet érez az ilyen okos állat iránt, a szerepek megcserélődnek és a kutya kap valami baljós, boszorkányos, ördögi jelleget. Ismerek egy tizenhárom éves kisleányt, aki macskáival alszik, de a kutyát -203- szemérmesen kiküldi a szobából, mikor vetköződik. Az már valaki. Nem bántja az öreg parasztcseléd, de feszélyezi az éber, kedves orosz agár. Az se véletlen, hogy a nagyemberek közül igen sok nem szerette, egyenesen gyűlölte a kutyát. Goethe, aki mindent tudott, amit a korában tudtak és mindent megsejtett, amit mi tudunk és tudni fogunk, az ördögi színjáték első szereplői közt lépteti fel az ártalmatlannak látszó, settengő és karikázó uszkárt, aki később felpuffad, tüzet szór és ördöggé vedlik. Otto Weininger emliti ezt, aki a kutyát a leggonoszabb állatnak tartotta, nőiesnek, ravasznak, gerinctelennek. Talán a rejtett szellemi életét érezte, mely emberi szemnek nem látottan munkál, a bebörtönzött képességét, mely most – ha igaz a mannheimi hír – egyszerre napfényre robbant.

Nekünk mindenesetre megváltozik a magatartásunk addig, amig az eset tudományos birálatát meg nem kapjuk. Amikor hazamegyünk, meggyujtjuk a villanyunkat és fáradtan ejtjük ki szájunkból a szivart, nem nyujtózkodunk már olyan nyugodtan, mint azelőtt, minthogy a diványon, az ágy előtt megpillantjuk a fox-terriert, vagy a vadászkutyát.

ÖNGYILKOSOK.

llok a sötét, sáros kórházudvarban s várom a csengőt, hogy felmehessek egy betegszobába. Felettem madarak szálldogálnak. Nincs annyi erőm, hogy felemeljem a fejemet és megnézzem, micsoda madarak. Ha varjak, akkor alázatosan köszöntöm őket és kiengedem a gond fekete madarait, hadd ujjongjanak és károgjanak velük együtt, a téli égbolton.

Rongyember lennék, ha most másról is tudnék gondolkozni, mint erről az ódon, patikaszagu kórházról, mely a kolostorhoz és a kálváriához hasonlatos. Kőlépcsőit már millió és millió láb rótta. Ki is vannak vájva, mint a zarándokhelyek oltárkövei. Mikor felmegyek, sóhajtoznak alattam. Néha aztán eltévedek a folyosókon. Egy ajtót nyitok ki, mely nem tudom hová vezet. A folyosó mélyén, valamelyik sarokban, alszik az idő. Maga a középkor szunnyad itt és hogy pár lépést teszek, a cipőm zajára felébred, öblösen-furcsán kong, a pincék mélye is morajlik. Akkor sietek vissza.

Még egy ilyen folyosón kell végigmennem, hogy abba a szobába érjek, ahol az öngyilkosok fekszenek, sorjában, egymás mellett. Két pad áll a szoba ajtaja mellett. Az egyiken egy nadrágtartót látok. Ugy teszek – magam előtt is – mintha nem venném észre. Sietve van odadobva – félreérthetetlen sietséggel – és a bőrleffentyüje kissé lecsüng a földre. Anélkül, hogy pontosan megnézném, megállapitom, hogy az anyaga jó, a gummija rugékony s a két szalag valaha -205- kellemes feszüléssel simulhatott a vállperecekre meg a lapockákra. A színe galambszürke. Csak éppen felül van egy nagyon vékony vörös csík s kissé lejjebb egy babszemnagyságu foltocska, szintén vörös és nedves. A bőrben préselt aranybetük: férfidivat. Csodálatos, hogy a férfidivat mennyire haladt és az emberek mégse óhajtanak élni, még ezekkel az elsőrangu galambszürke, kényelmes nadrágtartókkal sem, melyeket itt, a kisérteties ruhatárban vetnek le, mielőtt bevinnék őket a szobába. Ugy látszik, a nadrágtartók mégis jobban vannak összeszerkesztve, mint mi, emberek.

Mert a szobának állandó a létszáma. Ha elmegy egy, akkor jön helyette kettő. Szegények, akár a törött kancsók, melyekből vörös bor szivárog. A homlokon, a halántékon vagy a mellen egy-egy piros lyuk. Ezek a csöndes emberek határtalanul tudtak gyűlölni. Sohase éreztem, hogy a gyűlölet ennyire örökkévaló. Egy napon rájöttek, hogy igazi ellenségünket a tükörben kell keresni. Birokra is keltek vele – ezzel a tükörképpel – és ölték a visitó és orditó testet, kegyetlenül, mint böllér az áldozatát, késsel, pisztollyal, kötéllel, vagy vízzel és végre a földre teritették. Most előttük hever az ágyon, a préda. Ők pedig nézik alélt szemükkel a hosszu testet, a hosszu lábakat, a hosszu karokat, érthetetlen mosolylyal, mintha ismerkednének velük. Mert egy pillanatban egészen el akarták felejteni. Az ismerkedés azonban nem megy simán. Zavartan állnak szemközt önmagukkal. Külön-külön kell gondolniok a szemöldökükre, a mellbimbójukra, a térdükre, mely már eltünt előlük, végképp, annak a percnek a ködében és most fáradságos agymunkával -206- visza kell idézni ama dolgok közé, melyeket látnak, a székek és lámpák közé. Meg kell szokni az életet is. Van például egy fehér, enyhe folyadék, melyet ugy hívnak mindnyájan, hogy tej. Ezt is meg kell tanulni, minden dolog nevét, az egész abc-t, ujra. És fáradtan mosolyognak.

De a szájukon még mindig van egy kis fényes tajték, láthatatlanul, a vadászszenvedély lihegése. Én láttam már az életvágyat, meztelenül, de az nem ily lüktető, mint ez a másik vágy, mely az élet ellen való és a száj, mely az életért könyörög, nem tud oly keményen könyörögni, mint amily keményre feszül a száj, mely visszaköpi és kiokádja az életet. Békétlen küzdők, akik oly csatatéren jártak, ahol csak ők maguk harcoltak és maguk voltak a „jóbarát“ és az „ellenség“. Vért látok ezen a csatatéren is. A visszájára forditott életvágy a kétségbeesés erejével rázza őket. Nyugtalanul hevernek ágyukon, forognak és nyögnek, mint akik egy végtelen, álmatlan éjszaka végét várják. Álomport vettek be és mégse tudnak aludni.

Akik pedig idejönnek, ezekhez az ágyakhoz, önkéntelenül valami szemrehányásnak akarják elejét venni, tompítják a taglejtésüket, szerények és szemérmesek, apró gombolyaggá szeretnének összezsugorodni, sün módjára. Érzik, hogy tolakodók. Azzal, hogy jönnek és azzal, hogy élnek. Beszélni nem igen tudnak. Csak nézik a drága, kedves embert, aki meg akart előlük szökni – egy mellékajtón – és az is néz rájuk kissé dacosan és kissé a rajtakapott gyermek pironkodásával, aki valami tilosat és értékeset tört össze, ami nekünk kedves. Bámulják a kalapunkat, mely ittmaradt volna nélkülük és nem tudnak elfojtani valami halvány, -207- alig látható mosolyt, mikor elmenet nyakunk köré csavarjuk vastag gyapjukendőnket, nehogy megfázzunk a nyirkos levegőn. Ha ismertük őket, akkor – akár bevalljuk, akár nem – felelősséget érezünk, a tettükért. Talán mi is okai voltunk, mindnyájan, akik élünk. Hiszen mi alkottuk az életüket, melyről lemondtak. Az ő életük a mi életünkből rakódott össze. Egykor talán egy taglejtést tettünk, mely csüggesztette és elszomoritotta őket, vagy csak felsóhajtottunk, csunyán és magunkból kikelve. A tele pohárban oly sok egy utolsó csöpp, annyi, mint egy óceán. Ezért vezeklünk mindnyájan. Nem vagyunk jók, vagy irgalmasak, szükségünk van, hogy itt legyünk. Dadogva meghívjuk őket az élet vendégségére, melyről távozni készültek, maradjanak még közöttünk, legalább virradtig, aztán menjenek el, velünk együtt. Hiszen mi is elmegyünk. Nem sokat igérhetünk. Csak szerény asztalunk van, nekünk is, édes és keserü szerepel életsorunkon, de tudjuk, hogy jó a lépesméz és kedves a hegedüszó meg az áprilisi eső. Lesütött fejjel állunk s várjuk, elfogadják-e szerény ajánlatunkat, bűnbánó meghívásunkat?

Nem tudom, megértenek-e bennünket, mert mi az agyunk és szívünk megpattanó erőfeszitésével – minden lélektani tudásával és minden szeretetével – sem tudjuk megérteni őket. Csak azt az embert érteném meg, aki elkészül erre a tettre. Ez szabadságot jelent. Ha a zsebében állandóan egy forgópisztolyt, vagy egy gramm morfiumot tart, akkor megszerezte magának a jóérzést, hogy bármely pillanatban elhagyhatja tömlöcét, melybe be van zárva, a kivezető ut az övé, a börtönkulcs nála van. -208-

Vissza-visszafutok ehhez a gondolathoz és megállapodom egy versnél. Sophokles-nek, a sötét költőnek két sorát mondogatom magamban, amit még diákkoromban tanultam. A kórházi folyosón ődöngve – gyötrődő szívvel – megpróbálom magyar szóra tenni a görög igéket:

Meg se születni, az lenne a legjobb,
Még ifjukorunkban is jó a halál.

Hiába, azóta nem találtak ki nagyobb bölcseséget. Csak a vasutat, a villanyt, a telefont találtuk ki, mamlaszok, meg néhány szamár bölcseleti rendszert. De az optimista bölcsek is aláírnák – szegények – ezt a két sort. Valami cudar antik isten használja az embereket, akik ugy égnek a szájában, mint a szivarok, s idő után elveti őket, akárcsak az elhamvadt szivarcsutkákat. Koporsónk ennek a kegyetlen istennek a hamutárcája, – ne áltassuk magunkat – semmivel se több, csak a hamutárcája.

Mi pedig semmit se tudunk rendbehozni, kiegyenliteni és elsimítani. Annyi vágy, ösztön, forrongó salak van bennünk, hogy nem birunk vele. Robbanó palackok, röpülő lángok vagyunk mindnyájan. Csak egyetlen tiszta vágyunk marad, hogy meglássuk ezt az igazságot és megutáljuk, hogy sárnak születtünk.

Ugy fáj ez, hogy itt az udvaron egy fához kell dőlnöm és hirtelen elsápadok, mint aki hányni akar. -209-

TEMETŐK.

ult délután a villamos egy hosszu, alacsony fal mellett szaladt el, mely mögül – alattomosan – ciprusok és márványtömbök kandikáltak. Hevesen verni kezdett a szívem. A halottak az élők vis-á-visjai? Itt vannak közöttünk, szemben ezzel a kerttel? Beépitkeznek a város szívébe? Kétségbeejtően világitott a gondolat. Alapjában pedig nem is volt jogom csodálkozásra.

Szeretem a temetőket. Egyszerüen és közönségesen szeretem a színeit, az őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely ugy veszi körül, mint néma zivatar. A festők szeretik igy a tengert. Csak a ragyogását látják, a hullámzó vonalait, melyek mögött mélységek lappanganak. Ezt a táncoló és csillogó felszínt szeretem, csüggedten és regényesen, a sírjait, lámpáit a ködben, a viaszgyertyák olcsó füstjét, -210- a címereket, melyek családi kripták homlokán komorkodnak. Cifraság mindenütt. A kövér talaj, mely hullákon hízott meg és a virágok és az arany délutánok csak a szívek szerelméről beszélnek. A termékeny ellentétet bámulom itten. Ábrándosan szeretem a temetőket, mint kiscseléd a konyha piros papirjait, mint sápkóros leány az esküvőket és a színházat.

Mikor megkezdődik az élők végtelen körmenete a halottakhoz, bámulok azon, hogy ők, akik legtöbben vannak, akik a legnagyobb népet és hadsereget alkotják, a világ igazi nagyhatalma, a mi háromszázhatvanöt napunkból évente csak egyetlen egyet követelnek maguknak. A kínai halottak jóval szigorubbak. „Kinában – olvasom egy utirajzban – a halál annyi helyet foglal el, mint az élet. Mihelyt elhunyt valaki, fontos és gyanus személyiséggé válik, – bizonyos ártalmas pártfogóvá, – aki haragos és durcás, valaki, aki jelen van, s akit ki kell engesztelni. Élők és halottak közt a kötelékek korántsem oldódnak el, a szertartások folytatódnak és állandósulnak. Szüntelen el-elzarándokolnak a családi sírhoz, tömjént égetnek, tarackot durrogatnak, rizst és malacot visznek a halottaknak, leadják náluk a névjegyüket egy papirlap alakjában, melyet kaviccsal nyomtatnak le.“ Mi sokkal feledékenyebbek vagyunk. Elfelejtjük, hogy még mindég hagytak nálunk annyi eleven-erőt, mely a föld összes dinamógépeit elindithatná. Itt terjeng közöttünk a hatásuk, beszívjuk a tüdőnkbe, táplálja a vérünket. A toll, mivel írunk, a papir, mire írunk, a -211- lámpa, minél írunk, mind-mind az övék, az ő találmányuk és tulajdonuk, csak kölcsön kaptuk tőlük rövid használatra.

A temető érzékeny. Mélyebben, elevenebben él, mint bármi. Ha letépem egy virágát, összeborzong és feljajdul. A suttogás, ami a mezőn meg se hallik, kiáltássá dagad. Ezer és ezer hajszálgyökér bogozódik minden tárgy köré, életek legombolyódott fonalai, vágyak és letört akaratok, melyek még kinyulnak a sírból és követelik jogaikat. Kikötő van itt. Minden sír egy kis öböl és minden koporsó ladik, amely a tomboló oceánon átcsapzott szemfedővel vergődött idáig, és miután leszedte vitorláját, révbe ért. Ez a nyugodalom csalogatja ide azokat a nagyon magányos sétálókat, akiknek még halottjuk sincsen, és mégis idejönnek, a sírás roppant és mély szükségéért. Itt minden sír. Mig itt vagyunk, csak mi sírunk. De mikor este kiballagunk a kapun, és kattognak a zárak, sírni kezdenek a fák, a füvek, a keresztek és a márványangyalok, a büszke, feszes márványangyalok is kezükre engedik szelíd fejüket és ők is sírnak.

Ez az a bezárt könyv, amit még nem ismerek. Az életből az egyetlen dolog, amit még nem ismerek. Sokszor halhatatlan vágyat érzek erre és valami unszol itt a temetőkapunál, a küszöbön, hogy lebocsássam a mérőónt és megmérjem a mélységét.

Szeretem a temetőket. Nem, mert valami befejeződik itt. De mert valami, valami elkezdődik… -212-

VILÁG VÉGE.

Egy üstökös – bozontos vörös zseni – közeledik felénk, aki nincs tisztában a világmindenség etikettjével.

Csak nehány repülőgép szállana föl, mint ahogy hajókról elindulnak a mentőcsónakok a szerencsétlenség pillanatában, és elsülyednének a levegőben.

Minél tovább gondolkozom rajta, annál kevésbbé találom félelmesnek. Ha most kiütéses hagymázt kapnék, az borzasztóbb lenne. Mert az egész nem jelentene többet egy-egy ember számára, mint a saját halálát. Hiszen halálos ágyunkon mindnyájan azt érezzük, hogy vége a világnak. Aztán nézetem szerint a halál sohase jöhetne szelídebb formában. Az a félelem, amit máskor egy ember visel el, most ezerötszáz millió részre oszlana, ahány ember él a föld hátán. Talán nem is jutna mindenkinek elegendő adag ebből a keserü méregből.

De az emberiség is megsemmisülne. És azután? Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak -213- papirosfogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.

A föld pedig tovább rohanna a maga utján. Még csak le se csavarnák világitó lámpását, a napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad és vége lenne az előadásnak.

A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban találkozunk?

KIS TÖRTÉNELEM

ITT EGY MA ÉLŐ EMBER, KI NEM ÉRT A MAGAS POLITIKÁHOZ ÉS EGYÉB HASZNOS TUDOMÁNYHOZ, ELMONDJA, MIT LÁTOTT MAGA KÖRÜL ABBAN A KORBAN, MELYET A HOZZÁÉRTŐK NAGYNAK TARTOTTAK. –

UTAK, NÉPEK, VÁROSOK

ITT A KÖNYV ÍRÓJA UTAZÁSAIRÓL SZÁMOL BE, S MEGRAJZOLJA A RÉGI VELENCÉT, RÓMÁT, PÁRIST, BELGRÁDOT S A RÉGI BUDAPESTET ÉS BÉCSET IS, MELY MA MÁR OLY MESSZE VAN TŐLE, HOGY EGYKOR IDŐSZERŰ FELJEGYZÉSEIT JOGGAL EMLÉKIRATNAK IS TEKINTHETI. –

RÓZSAVÍZ

ITT A RÓZSAVÍZRŐL, A HÓRÓL, A KARÁCSONYRÓL, A VIRÁGOKRÓL, A FÖLDI ÉLET ÜNNEPNAPJAIRÓL ÉS CSENDES SZENVEDÉSEIRŐL SZÓLÓ FELJEGYZÉSEK VANNAK EGYBEGYŰJTVE. –

VALLOMÁSOK

ITT A HALÁLRÓL, AZ IFJÚSÁGRÓL, A SZENVEDÉLYRŐL S AZ ÍRÁS MESTERSÉGÉRŐL VAN SZÓ. –