*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62473 ***

Ambrus Zoltán Munkái

XIV. KÖTET

VEZETŐ ELMÉK

Ambrus Zoltán Munkái

XIV.

VEZETŐ ELMÉK

IRODALMI KARCOLATOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

VEZETŐ ELMÉK

IRODALMI KARCOLATOK

BUDAPEST MDCCCCXIII

VIII., ÜLLŐI-UT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

A NAP nyomdavállalat nyomása, Budapest, VIII., Rökk Szilárd-utca 9




DICKENS.

Taine Hippolyte – Anglia irodalom-történetéről irt munkájában – egy
helyütt[1] ezt irja Dickensről: „Alapjában véve Dickens valamennyi
regénye ez egy mondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek;
igazi öröm csak a sziv megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész
embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a
fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság
iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet,
mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd
lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban
virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a
legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a
gyöngédség, a köny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak,
bölcsnek, hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt
és csak az ember, aki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet
kapott.“

Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden
Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói,
akik halálukig nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy
életen át a szivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik ugy emlékeznek
Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban,
arra a kérdésre, hogy mi az alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága,
mi a problémája Copperfield-nek, Dombeynek stb., vagy hogy micsoda
gondolatokat hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye, nem
tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat, amelyeket
Taine tizenöt sorba tömöritett. Dickens regényeinek nincs egységes, vagy
vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges gondolatköre; mindannyi
csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet _Twist Olivér_? Mi a
tanulsága _A mi közös barátunk_-nak? Melyik szenvedélyt festi
_Nickleby_? Melyek azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni _Kis
Dorrit_ főcélja? Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a
hosszu regényeknek nincsen _egy_ tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi élet
a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a sokféle ember,
a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép szerepelhetnének:
_Barnaby Rudge_, a _Puszta ház_ s leginkább a _Nehéz idők_. Ezek
előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két
Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is meggyanusithatók,
de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző
eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az
események szines rajzában. Talán sohase volt nagy iró, akinek oly
kevéssé lett volna becsvágya, hogy müvészi alkotása bizonyos
kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az
eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a szenvedélyek
megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös tanulságát illusztrálja.

Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok kötetéből
ugyszólván egyetlenegy „uralkodó gondolat“-ot se lehet kihámozni, s
legföljebb ilyen tanulságokat merithetünk: viseljünk gondot az elhagyott
gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé müvelteket, irtsuk ki magunkból a
durva önzést, s a pozitiv, kalmári szellemet, mert ez nevetségessé és
boldogtalanná tesz stb. De ma már Dickens müveinek ez a jellemzetessége
nagyon föltünő jelenség. Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát
változott, hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik
fő-jelensége: a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés
birodalmában. A mai iró nem ir regényt határozott tárgy, téma nélkül;
akár rövidebb, akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges
kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos
szenvedély fejlődésének monografiája. Az irók nagy többsége problémákat
fejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére
vállalkoznak, s ha az uj területen, melyre elkalandoztak, nagyobb
eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan
irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a
jelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész akar
lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő
szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte
fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak
ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem
egy bizonyos célért.

Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansága – témátlanok, mint
maga az élet, mint maga a természet – vagy pontosabban szólva: vezérlő
gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik föl. Mintha
nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el Dickens Károlyt a
mai iróktól. Mintha _Copperfield_ közelebb állna _Amadis_-hoz, mint a
legujabb idők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebből a nagy
különbségből azt következtethetné, hogy Dickens már elavult.

És csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a nyugtalan és
csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus müben is csupán a
gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket pártolt és védett, nem
támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu emberek, akiknek lelki
jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés számára, népszerüségét nem
tartották volna fönn. Nem tartották volna fönn hálából, mert a sokaság
nem ismer hálát, és nem tartották volna fönn a lelki rokonság erejénél
fogva, mert a nép fiai Dickens érzés-világába minden lelki
jelességeikkel se igen tudnak fölemelkedni. Azonkivül Dickens a kevésbbé
müvelteknek soha se volt könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel
telitett, idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas
és nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek
találta.

De Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb életét egy
másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy
Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és izlésének
sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós müvészi
hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a
tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, s nemcsak a
gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is csupán egy szükebb körére
szoritkozott, az embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak
azt a világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette.

Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, ugy
találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor
divatossá lett a szenvedély igazát hirdetni a társadalommal és a
törvényekkel szemben. E tanitásnak a hivei hibának vélték, hogy Dickens
a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne meg a
természetnek. Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a társadalom
érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a
szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a
szerelemre. Sokallták, hogy _Nickleby_-ben, _Chuzzlewit_-ben,
_Dombey_-ban csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind
tisztességes ifju lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy
házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész
Angliát. Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő
lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem.

Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol
gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy az irodalom
megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem nem engedi
meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy elváljék lelkiismeretétől
s elveszitse szem elől a gyakorlati élet szükségleteit. Az angol – igy
okoskodtak – kegyelettel van a család iránt; nem akarja, hogy az
irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadják a családi életet.
A protestáns lélek megtartott valamit a puritánok szigoruságából az
örömmel és a szenvedélyekkel szemben.

Szóval, Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek
tulajdonitották. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol
iró nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden
regényiró, hanem egyszersmind minden angol között. Ennek a
tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni
hajlandóságokban lehet keresni.

Az idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a
társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban, hogy
az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet parancsa szentebb,
mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett, ma senki se mond
ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az apostolokat senki se olvassa
többé. Elavultak.

Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki
olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége
nőttön-nő. A régibb irók közül csak neki vannak fanatikusai; minden
országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan
olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü nálunk is. S
akik olvassák, nem felejtik. _Copperfield_-et, _Dombey_-t, a _Karácsonyi
ének_-et szivébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint
gyermekkorának vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében, mondhatni:
életében, Dickens egészen más helyet foglal el, mint a többi iró; külön
helyet. Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár
egészen bizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlithatatlan,
páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett
élő erő, mert az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit.
Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a
Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép
helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan
elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra részét
tegyék az életünknek.

Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden
arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák
fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék hangoztatóinak nagy többségét már
elfeledte a világ, amint elfeledte a sziv jogainak ékesszavu
védelmezőit.

Miért? Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól függ, hogy
van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, utmutatóul is
szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó eszméje, avagy nincs.

Az értőnek _minden_ tanulság; tehát az a munka is, mely nem bizonyitgat
semmit. Az élet annyira tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet
hiven tükrözi, semmiféle eszmének bebizonyitása nem nyujthat több
okulást. Továbbá: mert az iró értékét nem az határozza meg, hogy a
rosszak vagy a jók világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy
az érzelmesek csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a
választott világot _mily erővel_ tudja az olvasó lelke elé varázsolni,
hogy munkájában _mennyi az élet_.

Végül: mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával
született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit
halhatatlanná tegyen.

A szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem
helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik. Talán
azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen más
nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, mint a mi korunk
gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat kereste
bennök.

Közkeletü elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói adományok
egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek lehetne
mondani. Az irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt
világot – az embereket, a dolgokat, az eseményeket – olyan erővel, olyan
világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt
megjeleniteni, hogy ennek recipiáló organumában ugyanazokat a képzeteket
keltse föl, amelyek ő benne éltek.

Ez a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség
Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés irónál, s
csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyal az
iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró látásában. Dickens oly
tisztán, oly részletességgel, oly tökéletesen, annyira minden
oldalukról, oly világosan – „mintha villamfénynél nézné, mi előttünk
sötétben van“ – oly elevenen látja a dolgokat, – tekintete annyit fog át
egyszerre s oly csodálatos szabatossággal, ideges érzékenységével,
érzelmességének rendkivüli fogékonyságával ugy átérzi az embereket, oly
teljesen megérti s oly hiven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat,
hanem minden kicsinyességöket, – temperamentumával, örökkön nyugtalan,
szüntelen izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi
lelket önt beléjök, – ugy eleveniti meg az alakokat, környezetüket, a
házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az ablakukon, s
melyet az iró képzelete megszemélyesit, – annyi szint, oly szabatos
formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem valósággal
érzékeltet, olyan, néha kisérteties varázslattal jeleniti meg az
eseményeket, – látszólagos müvészietlenségével, ismétléseivel, melyek,
mint a refrain, hangulatot keltenek, epikus bőbeszédüségével, melylyel
eleven képzelete voltaképpen uj meg uj világosságot áraszt, a látott és
érzett dolgoknak oly illuzióját tudja fölébreszteni, hogy az olvasóban
sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek, amelyek az iróban életre keltek,
hogy az olvasó valóban maga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az
alakokat s láthatatlan tanuja az eseményeknek, tökéletesen beleéli magát
a szerző világába, ugy, hogy mire végére ér a hosszu epikus münek,
nemcsak megértett, hanem átélt valamit, nemcsak oly intenzive látott,
mint csupán a valóságban szokta, hanem élménynyel gazdagodott.

De ebben már része van az iró másik nagy képességének is, mert ez a
képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két
testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt,
mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy
kommunikativ erőnek lehetne nevezni.

Az első irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró érzelmességében,
érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szivvel beszélve
alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveniti,
jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeriti az olvasót.

Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens
közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában
nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyit,
páratlan hatásu, s e hatás természetes.

Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak
stb. rajza lehet nagyszerü, tehát érdeklődést keltő, tanulságos,
megrenditő, megrázó, ha ugy tetszik: tisztitó hatásu. De mindezt az iró
csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az értelmére
vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a hőssel.
Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró együttérzésre birja
olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzelmesebb
alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk velök. Velök
mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sirunk; nemcsak olvasunk,
nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, nemcsak
szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is. Mikor
végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett
gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán ugy éreztünk, mint a szép
szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetü kielégülésben volt
részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak meg. S
minthogy az ember ebben a tekintetben változik a legkevésbbé, Dickensre
nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik nagy regényirójára nézve, hogy
hagyatékát az eljövendő századok is meg fogják becsülni.




BALZAC.

Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság
ugyan soha se hiányzott belőle, – kora fiatalságában sok mindenfélét
összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, neki
magának sem, – de huszonötesztendős korában nem az volt a szándéka, hogy
majd az irásból fog megélni. Gazdagságra és hatalomra áhitozott; az a
mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a nyugtalansága
hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott meg a
legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással érheti el,
munkával soha. Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember
lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán
nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, amelyeknek
már semmi köze az irodalomhoz. De a szerencse semmiben sem kedvezett
neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant adósságokba
bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot hajszolta, annyi terhet
vett a nyakába, hogy azután egész életén át, husz esztendőn keresztül,
nem lehetett egyéb célja, minthogy a tartozásait törleszsze. Nem maradt
más választása, mint ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből,
keserves munkájának sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre,
hitelezőit, akiktől végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember
munkáját kellett végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie,
amennyiből megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy
adósságait törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és
békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, aminő
Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre,
a szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott. De
megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát.
Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac
mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És
nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt,
hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott
eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a
módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek
rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, minden mesterség
érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy természettudományos módszerrel
dolgozzék, hogy munkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást
magyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak
azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is,
amelyekkel a tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy
koronkint később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává
tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem
tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv
foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol
ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, hogy egy
uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek az
ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt.
Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt annyi
betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy mindennap fölkelt
éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; néha, mikor hitelezői
nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; mindig lámpafénynél, zárt
ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és fáradság ellen, hogy
munkaközben tömérdek feketekávét ivott meg. Ez a munkásság még akkor is
tiszteletreméltó, ha véletlenül csupa léhaságot ir. Müveinek kivételes
értéke azonban munkásságát páratlanul nagyszerünek láttatja; a „Comédie
humaine“ olvasóinak el kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát
csak egy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is
megölte magát.

Mert ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő mü, melyet
Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés lázainak
közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a bölcselő minden
becsvágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével, pihenést nem
ismerve, izgatószerekből gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a
legnagyobbszerü, leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval
nem igen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France[2] igy akar
lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségének: Balzac munkái egy egész
világ, Balzac az istenek egyike. Taine[3] pedig: Shakspere-rel és
Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi természetről
összegyüjtött dokumentumainknak.

Oldjuk föl ezeket a jellemzéseket alkotó elemeikre.

Balzac regényeinek a „Comédie humaine“ közös cimet adta, ezzel is
jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé tárni: az
érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a kielégitést
követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz meg száz képből
áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a cselekvés hol a
családi, a magánélet elzárkózottságában játszik, hol a vidéki
társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, és ismét más
helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket is ad regényei
egy-egy csoportjának: _Scènes de la vie privée, Scènes de le vie de
province, Scènes de la vie parisenne, Scènes de la vie politique, Scènes
de la vie militaire, Scènes de la vie de campagne, Études
philosophiques_ stb. A szinhelyet mindenütt a szakember
körülményességével irja le, annak a tételnek hódolva, hogy a környezet
jelentékeny befolyást gyakorol az ember életére. Ebben a reálisnak
festett világban mintegy kétezer személyt szerepeltet. A kétezer
szereplőnek nagy része megjelenik két, három, néha sok regényben;
néhányan mindig a háttérben maradnak; többen hol az előtérbe kerülnek,
hol csak a háttérben jelennek meg; sokan állandóan az előtérben
szerepelnek; néhányan oly közel jutnak hozzánk, hogy ugy ismerjük
gondolkozásukat, hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavukjárását,
mintha valósággal élnének. Történetük összefügg; egyiké kiegésziti a
másikét. Mintha nem csupán a képzelet világában szerepeltek volna:
szinte egész életrajzuk megállapitható, ha a róluk szóló adatokat
összekeressük a kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is
végezték: Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, „Le Répertoire de la
Comédie humaine“, kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac
világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül mintegy
huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a szenvedélynek akkora
hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk bennök. De ezeken kivül még
igen soknak oly reliefet tud adni az alkotó müvész, hogy
felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik majdnem az egész sokaság;
élettelen, nehezen elképzelhető, vagy olyan alak, aki csak az iró
szócsöve, igen kevés találkozik közöttük. Mindezek együtt csodálatos
erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az iró a maga
korának legélesebben látó hisztórikusa, és csak igen kevés korszak
talált ilyen történetirót.

A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál
látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének
tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a
részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső élete
nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain,
szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának
egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket,
melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit
eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami
környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az események,
melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak
antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac
nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok
egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan láthatatlan
szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek tetsző dolgok
egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És ama
részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind
korának a történetét.

Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő
föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a
regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás
anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta.
Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők,
mint a korábban irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle munkáit
kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s bizonyos részt
éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is átalakul s a
tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól, más hurokat
penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál, mint a régi
regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át. A
naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század regényirodalmára
való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi
áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban
is rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy se
vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a
régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez
az átalakulás nem pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a
régi és az uj idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek.
Balzac a regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az
ember megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma
természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az ember nem
középpontja a világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden
egyéb; az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E
fölfogás alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a
müvészet számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer
szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha
monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a
bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a
kellemességek és az erény.

Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti
jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus irányzat iskolákat
teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző
álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis
jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül
ez irányzat számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az
igazságot kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is –
és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a
természettudomány tekintélyét és csalhatatlanságát követelték
ugynevezett vizsgálódásaik – voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s
szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik –
számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és
haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus
irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a müvészet
birodalmában nagy szolgálatokat tett.

De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a
müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész beleesett,
magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt. Annyival
könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő
fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő
boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez
magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több
kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből
kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt,
a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a
szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel
szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van
némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy Balzac az
erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a
legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy
regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy
nőalakjai között több a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például
Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a „Szentek
életé“-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is
főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben
nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.

Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában Balzacnak
jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és
kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad
Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De müveinek
maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott volna Balzac
bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék
szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is
végez uttörő munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint
maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is
formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény
atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő
fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem
érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a
mit tett, hanem abban, hogy ki volt.

Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ volt a
kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével az ember
néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan
okok és okozatok egész seregét pillantja meg; az a második látás, melyet
a prófétáknak, az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek
tulajdonitunk. „Az intuició köti össze a látható világot az ismeretlen
világokkal“ – mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem
volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve.

Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete
nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának
kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel
shakespere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak
rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő
hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki
munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyujthatnak némi
fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit
összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét
foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak
gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket ujságolta el
regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy
Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok
gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a
családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt
hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében
zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete.
Rendkivüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal,
hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a
pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és
pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez
életének története.

Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, csodálatos
hatalmu logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje
folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott
tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a
munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek:
nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle
idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki
anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. A
naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszivesebben
a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet
se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, ezek az intimitásai.

Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával.
Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott
homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet;
emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak;
ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle,
nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges
kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága,
fényüzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy
plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan
mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et tudott
adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt
lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakspere-hez; de aligha
volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá.




FLAUBERT.

Flaubert Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren asszisztense,
később, harminc éven át, a roueni kórház igazgató-főorvosa volt.
Flaubert Akhilles házasságából három gyermek született: két fiu és egy
leány, aki huszonegyéves korában halt meg. Az idősebbik fiu az orvosi
pályára lépett s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának. Az
ifjabbik fiu, Gusztáv, 1821. december 12-én született. Apja kivánságára
jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és
többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom
vonzotta; harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy sort se.
Kevéssel azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja meghalt. Az
örökölt vagyon biztositotta megélhetését és függetlenségét. Az
irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb utra kelt.
Bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt uton;
azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében lévő
Croissetba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott,
éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény 1856. október elsejétől
december tizenötödikéig a _Revue de Paris_ cimü folyóiratban jelent meg.
Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a _Revue de
Paris_ szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a
cimen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést.
Időközben Lamartine is elolvasta a regényt, s irt az ismeretlen
szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert
meglátogatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő óta
semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a _Revue de
Paris_-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe fogták.
Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy ez
megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki önt
elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.“
Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és
február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminiszter,
védőbeszéde után, a három vádlottat fölmentették. Franciaország
megmenekült attól a szégyentől, hogy birái megbélyegezzék azt a könyvet,
mely százada irodalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert első regénye, az
a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, s melyet megjelenése után
pörbe fogtak: _Bovaryné_ volt.

*

_Bovaryné_ban mondja Flaubert: „A nagyon is teli lélekből az érzés néha
a legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb szólamokban árad ki; mert
soha senki se tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a felfogását, se
a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst, amelyen legfeljebb
medvetáncoltatásra alkalmas dallamokat verhetünk ki akkor, amikor
szeretnők elérzékenyiteni a csillagokat!“

Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, – aki
bámulatos pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, amit
látott, amit képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, – ha
volt valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, mint a
legnagyobb irómüvészek közül is csak igen kevesen, – ha volt valaki, aki
az emberi szóból, ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni,
amelyre, ha a csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell
érzékenyednie, – ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a
tökéletlen hangszeren és „legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas
dallamaival“ látomásait a maguk tökéletességében és világosságában tudta
megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy müvész _Bovaryné_
szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt választotta, s nem bibelődött
azzal, amit nem nehéz elmondani. Mindig a legnehezebben kifejezhetőt
igyekezett kifejezni; azt, ami a természetben és ennek legcsodálatosabb
alakulatában: az emberi lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem
lehet elemezni, amit meglátni is csak a különösen megáldott szem lát
meg, amit kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A
titkok, melyek az emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu
folyamata, mely két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik le;
gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a komplexumoknak más
ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra való hatásuk, és a külső
világgal való küzködésük; az az egész titokzatos életmüködés, amelynek
csak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben, olyanformán, mint ahogy a
villamos erő müködését a szikrában, a fényben; az a nagy rejtelem,
melyet csak a divináció ismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán
egybefüggésünk a természettel; az emberi élet, a szerves élet és a
szervetlen élet között való kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése
annak, hogy a természet hogyan példázza érzéseinket, hogy az egységes
nagy életben mi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik
bennünk, ami a külső világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk levő
dolgokkal. Aztán egybefüggésünk a világrenddel; az örökkön
megfejthetetlen ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden képzelgésünk
ellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk környezetünknek, másfelől:
az, ami a végzetünket kovácsolja, mégis kevésbbé a környezet hatása,
mint inkább és főképpen az, ami bennünk van, s valójában a végzetünkkel
is egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak
megvilágitja, egyetlen szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre
látott, és soha se volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott,
gondolt, érzett, elképzelt.

*

_Bovaryné_ tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez alatt azt
értjük, hogy az elbeszélő egyforma, epikus kényelmességgel időzik a
főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy
magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. _Bovaryné_ inkább képek
sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedő könyvben száz meg száz, sőt
talán ezer kép van, mert Flaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti
történetének összes jeleneteit. A képek közeit egy pár szóval hidalja
át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki minden szükségest, hogy hézagot
nem hagynak. Különben is a sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és
annyira összefügg ugy az előtte lévővel, mint a következővel, hogy mint
a kinematográf sok felvétele, folyton de alig észrevehetően változó
egységes egészet formál. Ezt a sok száz képet Flaubert a nagy realista
irók részletfestő müvészetével alkotja meg; azt mondhatni: a
miniature-festő módjára, aki minden kis részletet megrajzol és megfest.
Minden egyes apró jelenetben látjuk az egész környezetet; ha valaki
illusztrálni merné Flaubert-t: a képzeletének nem jutna semmi szerep,
csak azt kellene lerajzolnia pontosan, amit Flaubert szóval pontosan
lerajzolt és lefestett. Az előadásnak ez a módszere a rajongó és
környezetéből kikivánkozó vidéki asszony történetének csodálatos életet
ad: minduntalan _látjuk_ őt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak
ez a módszere mintát adott az ujabb francia irodalomnak: olyan hatással
volt, amely alól a leghatalmasabb tehetségek sem vonhatták ki magukat, s
ezért vallják Goncourt, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik
Flaubert óta „realista“ regényt irtak, Flaubert-t mesterüknek.

De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen szóval
fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama
klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról,
kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval való
gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig megkeresse és
megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban fedi és egyesegyedül
fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, példátlan. Mintha egy-egy
négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szoritani egy-egy fél élet
minden eredményét, mindent, a mit látott, érzett, gondolt, képzelt, s a
körülötte lévő egész világot, mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyen
könyve tükre legyen egy egész civilizációnak, hü tükre, mely mindent
láttat, nagyot és kicsit, szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden
emberit: mindig annak az ambiciójával irt, akinek minden szavát
márványba vésik és annak a müvészetével, aki méltó erre.

Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem
egyszersmind nehéz, gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket töltött el
idegölő munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban,
szenvedések között irt; minden mondata gondot és fáradtságot okozott
neki; minden könyve kinos vajudásból született. Néha napokig emésztődve,
gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első
regényében, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egy kettős
genitivust.

De ez meg is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta volna fel
azt az anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. Flaubertnél
nincs fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a
képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy egész jelenetet vagy
tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az interpunkció is jelent, az
elhallgatás is mond valamit. A sorok közé még egyszer annyit rejt, mint
amennyit megir. Képeinek olyan nagy perspektivája van, amilyet csak
Shaksperenél látni.

És nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a
forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle
forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a tartalommal
számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma tökéletességét.

*

Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és szép
képet adna a mi világunkról, mint _Bovaryné_. Ez a vidéki történet, mely
azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzés vágya
hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtörésbe, minden bünbe, és hogyan
kergeti a halálba, a mivel szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatos
képét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen emberek éltek korunkban s
mily viszonyok között. Mert bár Flaubert jóformán csak a kis Yonville
lakóit szerepelteti: regényében szerepet juttat majdnem minden emberi
törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majdnem minden önzésnek,
hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek és majdnem minden jónak. Yonville egy
egész világot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát, melynek
közepén Yonville terül el s melynek világvárosa: Rouen, oly
hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, ahogyan senki se irta le se
Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia,
amit a tizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötet
maradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjon azoknak az embereknek,
akik csak századok mulva fognak születni, a XIX. századról: hogy minél
többet tudjanak meg arról, milyen volt a világ a Napoleon utáni időkben,
utolsó emlékül Bovarynét kellene választani.

Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy erkölcsös
könyv-e _Bovaryné_? Csak régente nézhették erkölcstelen könyvnek azt,
amely azt irja le, hogy az alapjában jó és legnemesebb hajlandóságokkal
teli embert is mint sodorhatja bele a bűnbe a helyzetével való
elégedetlenség, a messzi világokról és a szép holmikról való álmodozás,
a fényűzés vágya, – amely azt mutatja meg, mily végzetes az első
ballépés s mily rettenetesek a bűn következései. Emelkedettebb szellemű
morált ma még nem tudunk elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a
maga egészében: a kötelesség glorifikálása és amely a gyönge,
gyámoltalan, ostoba emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s
megállapitja a jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden
másféle emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez
utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes; mert
a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember kikivánkozzék
szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s Bovaryné, kinek
tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak áldozat, mert hiszen
vágyakozása természetes… De ez a valaki csak Homais ur lehet.

_Salammbô, L’Éducation sentimentale, La Tentation de saint Antoine,
Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des coeurs_, Flaubert
többi müvei, nem vetekedhetnek _Bovaryné_val – ilyen művet a
legszerencsésebbek is csak egyet alkothatnak – de _Salammbô_ és az
_Éducation sentimentale_ szintén hatalmas alkotások s a többiek is tele
vannak szépséggel. Ferdinand Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek
egyike-másika a _Bovaryné_ Binetjére emlékezteti, aki folyton, folyton
esztergályoz, de _Bovaryné_ előtt még ő, Ferdinand Brunetière is – aki,
a régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet nagyobb dicsőségére,
kukacként rágta végig magát az egész XIX. századbeli francia irodalmon,
hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen a nagy költőkben – még
Ferdinand Brunetière is kénytelen kalapot emelni.




A GONCOURT-TESTVÉREK.

Kétféle Goncourt-regényt ismerünk; olyat, amelyet ketten irtak: Edmond
és Jules de Goncourt – ilyenek: _Charles Demailly, Soeur Philomène,
Renée Mauperin, Germinie Lacerteux_ stb. – és olyat, amelyet Edmond de
Goncourt egyedül irt – ilyenek: _La fille Élisa, Les Frères Zemganno, La
Faustin_ és _Chérie_. – Az utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb
munkák, mint amazok általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a
művészi kifejezés erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt
fiatal ember, mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a
mikor vagy nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet
öcscse halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már
megtépdeste a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a
csalódás és a keserűség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg kellett
osztania második énjével, nem felezett meg, hanem megsokszorozott. De
noha most már egyedül, sulyos csapások és vereségek után, az ifjuság
mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra a küzdelmet: ez nem igen
látszott meg az irásain; a munkakedve és a munkabirása talán kevesebb
lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a Goncourt-nevet ismertté tették,
öcscse halálakor nem veszitette el. Ő maga többször nyilatkozott ugy,
hogy kettejük közül Jules volt a tehetségesebbik, a nagyobb művész, a
hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó, – hogy kettejük közül
Jules volt a poéta s hogy ő Jules halála után ugy járt, mint Bertrand de
Born: „szelleméből nem maradt meg sem az egész, sem a fél“. Hanem ezeket
a nyilván tulzó szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a kegyelet
sugallt, magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi
másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már
megérzik, hogy egy kissé későn termett; _Chérie_nek például, legalább a
szerkezetén és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, hogy iróját már
hatalmába ejtette a szenilitás. De azok között a regények között is,
amelyeket ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka,
amely éppen nem mérkőzhetik később irt, kiváló alkotásaikkal, – amely
mintha szerencsétlen inspiráció s mintha már megfogyatkozott erő terméke
volna; másfelül pedig, ha _Chérie_ kétségtelen dekadencia jeleit
mutatja, viszont a _Fréres Zemganno_, melyet Edmond kilenc évvel Jules
halála után irt, semmivel se értéktelenebb, mint legszebb munkáik:
_Soeur Philoméne_ vagy _Germinie Lacerteux_. Az összes Goncourt-regények
közül a _Fréres Zemganno_-nak volt a legnagyobb, legáltalánosabb sikere;
s az a nagy tábor, mely a Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem
akarta elismerni – a naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora –
a _Fréres Zemganno_ megjelenése után hallatta először a megbecsülés és a
méltatás szavait. Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de
Goncourt regényei, akár a lényeget, akár a formát tekintjük, ugyanarra a
lélekre vallanak, melyet az Edmond és Jules de Goncourt regényeiből
ismertünk meg – mert az életfelfogás, az ember és az egész természet
látása, a szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az előadás módja, a
sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak mind a két csoportjában
ugyanegy – az következnék, hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit
mondanak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a különb
müvész, a poéta, és hogy az összes Goncourt-regények igazi szerzője
Edmond de Goncourt. Jules csak a segitőtárs volt. De minden jel arra
mutat, hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak _Napló_-juk
ide vágó följegyzései vallanak arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az
Edmondéval, s nemcsak a _Fréres Zemganno_ sejteti – mert a
Zemganno-testvérek ők maguk – hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a
tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta bátyját,
hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, Jules pedig már
negyven éves korában meghalt) a Goncourtok produkciójának kétharmadrésze
a Jules életének utolsó tiz évére esik: kétségtelenné teszi, hogy
Edmond, egyedül, a regények jórészét sohase irta volna meg s
kétségtelenné teszi a két testvér szellemi egyenranguságát.

Azért, ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni óhajtjuk,
fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba csoportositani, bár abból,
hogy a cimlapokon két különböző cég szerepel, az első pillanatra
szükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjük egész munkásságukat,
mert ez a munkásság két egyforma erő alkotása, két olyan iróé, akik
ugyanazokkal a képességekkel rendelkeztek, s akik képességeiket mindig
ugyanegy célnak szentelték. Amire a többi irói szövetkezésnél, a többi
társszerzőnél még nem volt eset – mert például más Meilhac, más Halévy,
s ismét más Meilhac & Halévy – róluk elmondhatni, hogy összes
munkáikból, két különböző irói cég munkásságából, tulajdonképpen egyazon
irói egyéniség szól. Ennek a páratlan jelenségnek a magyarázata
egyszerüen az, hogy ez a két ember két test volt, de egy lélek, ugyanaz
a lélek. Egyformán gondolkoztak, mindig együtt éreztek, s még az
ötleteik is egyszerre támadtak. Mint Gianniról és Nelloról irja Edmond:
a két testvér agyában a gondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy
hosszabb hallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondani egymásnak.
Gianni és Nello annyira egymásra voltak utalva, hogy a másik
távollétében mindegyiket az az aggodalmas érzés fogta el, mintha csak
félig élne. Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak a
megfigyelő képességét is; s a másik otthon csak szivarozni és aggódni
tudott. De csak a kénytelenség választotta el őket egymástól; egyiküknek
se kellett az olyan élvezet, amelyben a másiknak nem lehetett része; és
egyetlen egy napra se hagyták el egymást soha.

A „két test – egy lélek“ (amit házastársakról szokás mondani) rendesen
frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a képzelt Gianni és Nello,
Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt lehetne mondani: összenőtt
lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem ritkább természeti csoda,
mint az ilyen lelki összenőttség; sziámi ikreket, Dódikákat és
Rádikákat, stb. minden évtized produkál, olyan esetekről ellenben,
amilyen a Goncourt-oké volt, csak nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél
a Goncourtok esete eddigelé páratlan.

De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s a Zemganno-testvérekről
szóló példázat teljes világosságot vet erre a kivételes esetre.

Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az
alapeleme marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a
természet titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan
nagy és mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-ja volt ennek
a lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg testvéri szeretet az életben
nem olyan mindennapos valami, mint az ifjusági iratokban; gyakran látni
hideg, közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy érzelmi és
érdek-összeütközések csak a legjobbak testvéri szeretetét nem teszik
próbára; s még az önzetlen, gyöngéd, igazán szerető testvéreket is
sokszor elidegeniti egymástól, vagy legalább elhidegiti egymás iránt, a
„loin des yeux“, a más világban élés, az elszokás, a kor, az uj család,
stb. Arra a nagyfoku testvéri szeretetre, mely önzéstelenségével,
áldozatra készségével, lemondani tudásával, s más összeköttetéstől való
idegenkedésével versenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a
szülők és gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni, kevés a
példa. És ez a két ember jobban szerette egymást, mint a legtöbb
házastárs, a legtöbb szerelmes pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját,
s akárhány apa a fiát. De ennek a nagy és mély – más, erősebb érzést
szinte kizáró – testvéri szeretetnek a kivételessége is megérthetővé
válik, mert sok magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély
érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s
idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte predesztinálta őket
arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével óvakodjanak az uj
érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék a tulajdon vérükből
való hozzájoktartozó számára, – bőséges magyarázatot lel továbbá azokban
a körülményekben, melyek egész életüket megértetik: egymásra
utaltságukban s a köztük lévő jókora korkülönbségben, mely az idősebb
testvér érzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig szinte fiui
szeretetté dagasztja, – abban, hogy az idősebb testvér a fiatalabbiknak
nevelője, mentora, gyámja és egész családja, – a közös ambiczióban és a
közös munkában való összeforrottságban, – összeszokásukban, és végül
abban, hogy ambiciók majdnem kizárják az érzéki életet.

Edmond nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben született,
Jules 1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a pénzszerzés
gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyak
gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az irodalom. Az
ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint a fiatalabbat, de
a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, mint bátyjában,
mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetü ember volt,
valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlen marad. De lehet,
hogy erejének tulfeszitése, a lázas munka ölte meg; s lehet, hogy
siettette halálát a sok csalódás és keserüség, az a tapasztalat, hogy a
folyton várt nagy siker helyett ujra meg ujra csak félsikerrel és csak
rosszakarattal találkoznak.

_A Fréres Zemganno_ példázata legalább ezt sejteti, pedig ennek a
regénynek egyes helyei többet mondanak róluk és életükről, mint bármely
életrajzi adat, mint a _Levelek_ és _Napló_ összes vallomásai. Mialatt a
mesélgetés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél a gyászoló
testvér.

Gianni és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, olyanformán,
mint az angol cirkusz-bohócok, akik „elmésséget vittek bele az
erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját találták fel, s
ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia dell’arte-t“.
Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák az ugrás és
ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi könyveket, s gyönyörködnek
abban, ha mesterségüket egy-egy órára ugy gyakorolhatják, ahogy kétszáz
évvel ezelőtt őseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják vinni a
művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervelnek; fel akarnak ugrani
olyan magasra, amilyen magasra ember még nem ugrott soha.

Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes árvaságra
jutottak, Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének tanitója, nevelője,
egész családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. Életét a mesterségének
szentelte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot, magánál is
nagyobb művészszé.

„Az a hűség, bizalom és hit – ugy itt, mint a következőkben Szüry Dénes
forditását idézem, – amelylyel néha az öregebb testvéren csügg a
fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyan
ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt, hogy titkon egész
hévteljes szeretettel formálja magát is a minta szerint, megvolt
Nelloban is, aki oly szenvedélyes ragaszkodással viseltetett Gianni
iránt, mint soha senki a világon, a bátyja irányában.“ Később már
„voltak olyan együttes mutatványaik, ahol erejük, hajlékonyságuk és
fürgeségük egészen egybeforrt, s amelyeknél a két érintkező test
egyetértésének csak percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kettejükre
sulyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testi megértés lakott
ebben a két fivérben, hogy náluk a csukló- és nyujtó-izmoknak valamely
mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két test egy akaratául
jelentkezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványoknál jelentkező
ez a rejtett egyértelmüsége, – az apai és fiui dédelgetés jellegével
biró gyöngéd érintkezés, – izomnak izomhoz intézett kérdések szakadatlan
sora, – idegnek ideghez szóló: „csak rajta!“ válasza – két test
érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük életének szüntelenül a másik
vállára dobása s együttes vészben a mentésnek is együttes gondolata –
olyan lelki kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztönszerü
ragaszkodást még erősebb bilincsekbe kötözte, s még erősebbé
fejlesztette bennük azt a természettől nyert ösztönszerü hajlamukat,
hogy nekik egymást szeretniök kell.“

„Mindannak, amit Gianni kitalált: Nello volt a disze, virága s a bája.“

Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy kissé már
borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez… Hányszor kell
abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő és az a
jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorolhat…“ Pedig
utól akarja érni Leotard-t, a trapezkirályt, s e célból kutat, „kutat
szakadatlanul, mint ahogy’ a mathematikus egy tétel megoldását keresi…“
„Örökkön munkában lévő agya a lehetetlennek lehetővé tételén kutatott
szakadatlanul. Felforgatni vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis
természeti törvényt, a kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire
tört; megvetette azt, amit a közönséges gondolkodás tart
kivihetetlennek; lenézte azokat a gyakorlatokat, amelyeket a
légtornászat és az egyensulyozás terén ez ideig tartottak a művészi
ügyesség netovábbjának és kicsinyléssel forditotta el tekintetét az
olyanféle segédeszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapez… Gyakran
élt abban a hitben, hogy testet is öltött a villanó eszme, gyakran
elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, amelyet
azonban az első kisérletnél nyomban követett a lemondás. Egy váratlan
akadály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámoritó heve nem lát,
visszalökte egy csapással a semmiségbe…“

Mig Giannit „egy rögeszme, egy kórság“ bántja, az, hogy „minden áron ki
akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez nekik“, Nello erre az
álláspontra helyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a nyakam kitörése
árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod; én megnyugszom
benned; engem kielégitenek azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket
bohóckodásaim közben rögtönösen kitalálok.“

A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Munkájok oly egymásba folyó
s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt érhette őket a
helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase választotta el őket
egymástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egy hiuság, egy
büszkeség volt bántható vagy dédelgethető.“

„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész
ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az
előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj alkotásokra
irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét, elnyomta a munkára
csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra vivő kisértéseit. Megvolt
bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak az őskor viadoraitól egyenes
vonalon öröklött az a hagyománya, hogy papi életre kell szoritkozniok;
hogy csakis a Bacchussal és Vénussal való szakitás árán őrizhetik meg
teljességében az erejöket.“

„Az ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre
szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, ha
rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy“… Gianni ilyen
csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja Giannit, aki
„élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat próbáltasson, amelyekről
előre tudja, hogy teljes lehetetlenség“… De Gianni nem nyugszik. „Sok
próbára s ujból és ujból kezdésre volt szükség, hogy biztosságra
jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása által okozott rázkódás ellenére is
megtartsa az egyensulyt, s hogy tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja
meg azt. S mikor az ifjabb már azt hitte, hogy célnál vannak, Gianni még
mindig ellensulyoztatta, s egyik veszélyes ugrásból a másikba sodorta
őt, s minthogy minden támasz nélkül ugráltak egyik a másikra, csakis
mozdulataik rendkivüli egyöntetüségére és egyetértésére lehetett
épiteniök.“

Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a rendkivülisége
„nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a veszedelem, a
halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat“… csak
a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy „az rendkivül erős
dolog“… És mégis, ez a nehezen kivihető gyakorlat, amelyet ők hóditottak
meg a lehetőségnek, jóllehet igen egyszerü dolognak látszik, mert
annyira nem tör külső hatásra, hogy a nagytömeg elragadtatására nem is
számithat, akármilyen egyszerü dolognak látszik, katasztrófához vezet.
De itt már gonoszság játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet
vetett Nellora, s akit Nello kifigurázott, boszuból megvesztegeti az
istállószolgát, hogy egy őrizetlen pillanatban cserélje ki a
mutatványhoz szükséges eszközök egyikét. Ennek a cserének az a
következése, hogy Gianni is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri
a lábát.

Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s hónapok
mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a
lelkifurdalás: „Milyen ostoba voltam!… Miért ne maradhattunk volna meg a
magunk egyszerüségében.?!… mire való volt uj utat keresni?!… Hogy
elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást, amelyet nem tett meg
senki más!… Pedig mi megtehettük volna!… Ó, nyomoruság!… És mit hozott
neki?… Én, én vagyok az oka… benne nem volt meg az a szentséges vágy!…
én voltam az, aki nógattam… és ő engedett… hisz a vizbe is beleugrott
volna a szavamra!…“

„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajló természete, amely
dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról a
másra. Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az ő
nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő ridegsége.
Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba terelte fivérét,
midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét.“

S a regény vége ez:

Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello örökre
sánta marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait
végzi a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. De Nello
egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messze tőle… Négykézláb lemászik
a lépcsőn, s meglesi Giannit.

„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt észre. S
aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal repül fivérének
ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy maga előtt látta
teljességében a férfierőt, megszállta az a gondolat, hogy Gianni sohase
fog lemondani tudni a cirkuszról, s erre a gondolatra keserves zokogás
tört ki belőle. Gianni megriadva a zokogástól, hirtelen ülő helyzetet
vett a trapezen, a homályban botorkáló csomagszerü dolog felé
irányitotta a fejét s nyomban olyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a
trapezt, hogy ez repülésében bezuzta az ablakos ajtót, fivérénél termett
s ölébe kapta őt. Egymás nyakába borultan sirtak mind a ketten és sokáig
tartott, szó kiejtése nélkül, a sirás. Egyszerre csak egy lemondásteljes
bucsupillantással végigsurrant hivatása összes szerein az öregebb s
aztán igy kiáltott fel:

– Ölelj meg, gyermekem!… Meghaltak a Zemganno-fivérek!… Csak két
hegedü-cincogó maradt meg belőlük… akik vonót fognak kezelni ezentul…
székeken ülve.“

Ime, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert hiszen
a trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a szenvedély lobog,
amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az iróművész nagyratörése. Az uj
ut, amelyet keres, az, amelyre később Zola, Daudet és a többiek lépnek;
küzdelmeiket és balsikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar taposott
ösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket a közönséges
gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart, hogy _Germinie
Lacerteux_-vel olyan téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s
olyat produkál, amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a
temérdek rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember
vét, mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg.
Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk,
hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s hogy
Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest a
testvéri szeretetből vállalt – neki, a gyöngének, halálos – munka már
rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri szeretetének
feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, olthatatlan becsvágyát, s
elhajitja a tollat,… amelyet csak akkor vesz ujra a kezébe, amikor
öcscse már nyolc év óta halott.

Edmond de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra
hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak számot,
mint amilyenben részesülnek, ha egyébért nem, ezeknél az érdemeiknél
fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak szentelték. Ők
ismertették meg a művelt világgal a japánok művészetét. Az ő történelmi
kutatásuk és irásművészetük ujra megelevenitette a tizennyolcadik
századot. Végre, ők a naturalizmus uttörői, s megteremtői az első
naturalista regénynek, melynek a cime: _Germinie Lacerteux_.

A rosszakaratu kicsinylés, mely halálukig üldözte a Goncourtokat,
könnyen végezhet ezekkel az érdemekkel, valamint Edmond de Goncourtnak
azzal az ötödik érdemével is, hogy a műtárgyak gyönyörü gyüjteményét
szedte össze, s hogy jelentékeny vagyonát a francia iróknak hagyta (mert
ennek a vagyonnak a kamatait ma tizenegy iró élvezi: a
„Goncourt-akadémia“ tiz tagja, s egy tizenegyedik, aki „az esztendő
legjobb regényével“ megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem
kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum, hogy az örökhagyónak ne
legyenek gyermekei. Hogy egész életüket az irodalomnak szentelték, szép,
de Franciaországban akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja magáról,
jóllehet sokkal több nehézséggel küzd, mint amennyit a Goncourtok
ismertek. Hogy megismertették Európával a japánok művészetét, ez érdem;
de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volna ismeretlen a Goncourtok
nélkül sem. Hogy a XVIII. század szellemi életéről szóló köteteik
jelentékenyen hozzájárultak e letünt világ irodalmi megelevenitéséhez,
tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, meglehetősen ismeretlen nevü
iróval osztoznak, akik erről a világról nem kevésbbé kitünő könyveket
irtak. Hogy végre _Germinie Lacerteux_-nek a megjelenése nevezetes dátum
a naturalizmus történetében, ez igaz – mert hiszen az _Assomoir_-nak
_Germinie Lacerteux_ az „előfutár“-ja (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa),
sőt az _Assomoir_-nak minden ugynevezett ujitása benne van már „in nuce“
_Germinie Lacerteux_-ben – de mindez csak irodalomtörténeti érdem. S
annyival kétesebb becsü irodalomtörténeti érdem, mert maga a
naturalizmus, az elv, a reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csak
annyiban vezetett sikerre, hogy valóban nagygyá nőttek irók, akik
eleinte a naturalizmus zászlaja alatt küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a
naturalizmus erejénél, igazánál fogva, hanem a naturalizmus ellenére.
Csökkenti végül ennek az irodalomtörténeti nevezetességnek az értékét az
is, hogy ami a Goncourtok és a Zola alkotásaiban igazán nagybecsü, csak
igen csekély részben „uj dolog“; a Goncourtok és Zola a realizmus három
nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel győztek; ezek
után az igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé tágithatták az
irodalmi igazság birodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartak
hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem eshetett
hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is érte.

Később Edmond de Goncourt maga is másképpen gondolkozott _Germinie
Lacerteux_ irodalomtörténeti jelentőségéről. A dolgoknak az az izekre
szedése – irja 1879-ben, – melyet a társadalom alsó rétegének
megfestésében Zola és ők alkalmaztak, csak bevezetése egy nehezebb
munkának, amelyet még csak ezentul kell megcsinálni… és kezdetleges
bevezetése, mert a nép asszonya vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit
könnyü jól megismerni és izekre szedni… a nehezebb munka az előkelő
világ bonyolult lelkü férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása
volna… behatolni a tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni
ezek bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból a
lényeget… s a realizmusnak nem az a föladata, hogy kizáróan csak a
visszataszitót irja meg, hanem hogy müvészi irással megörökitse a szépet
is, s igaz tükröt adjon a megfinomodott lelkü lényekről, persze nem
képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanulmány alapján, mint
amilyennel ők a rutat vizsgálták… a megfigyelések végtelen sorának egész
tárháza kellene ehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberi
dokumentumok nagy sokaságának egybegyüjtése, (a minőt később _Chérie_
megirásakor gyüjtött össze, meglehetősen eredménytelenül, mert
nyilvánvaló, hogy ez a könyve sikerült a legkevésbbé)… az irodalom
fiataljai csakis ezen a téren arathatnak sikert s nem az irodalmi
pocsolya talaján, ahol már épen eleget dolgoztak elődeik (tudniillik
Zola és ők).

Igy irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták – a
_Faustin_ és _Chérie_ tervei – s amikor már _Germinie Lacerteux_,
mindennapossá lett sujetjével, meghaladott valaminek tünt fel előtte.
Mint Gianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők már megcsináltak, aki
szakadatlanul kutatott, s mindig az ujat kereste, „ami még nem volt“, –
ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint amily
magasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte elnézést kérve
azért, hogy – a gyötrelmes munkától fáradtan, idegbajtól gyötörten,
öregen, rossz lelkiállapotban – egy kissé belecsömörlött a nagyon is
igazi igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit: megirta a
_Fréres Zemganno_-t, ezt az „emlékezéssel vegyes álmot“, kisérletét „a
költői realizmus terén“, legszebb és legigazabb regényét.

Az „érdemeik!“ Bizonynyal volt érdemük, amelyért megbecsülésre, sőt
hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek maradtak az
irodalomhoz, hogy fölfedezték Japánt, hogy jó könyveket irtak a
tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a naturalizmus
annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi érdemük, a nagy
érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel gazdagitották
Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az egész
emberiségnek.

Regényeiket nem ölte meg az, hogy – Gianni nógatására – nagyon is
keresték az ujat, _ami még nem volt_, hogy oda akartak ugrani, ahová az
irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturalizmus
olyan területekre csábitotta őket, ahol a kutatás épen nem az ő finom
lelköknek való volt. Mikor elvből, hajlandóságaik és izlésük ellenére, a
rútat turkálták: akkor is poéták maradtak; álmodozók, mint Nello, és
nagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg _Germinie Lacerteux_-t sem, hogy
uj ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába visz.
_Germinie Lacerteux_ csakugyan az első, igazán naturalista regény.
Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerü lénynek. Egy
szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden jóra vezető
hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban csak: asszonyi
állat. Jó, mint egy kutya, de az asszonyiságban is csak állat. Ennél a
(primitiv lényeknél valóban gyakori) nagy nyomoruságánál és jókora
öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre
rávehető, vak eszközévé válik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros
halálba, hogy végül tetemét a közös sirba vessék. A történet éppen nem
vonzó; a regény fakturája olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény
mintájául készült volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama
receptre emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus
csak alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a
Goncourtokra; temperamentumukat nem tudta megkötni s költői vénájukat
nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő minduntalan
fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat természetrajzát kezdi
„tanulmányozni“, olykor megütődik egy-egy fölösleges vagy bántó
részleten, de mikor végére ér a könyvnek, mintha egy nagyon szomoru
románcot olvasott volna; románcot, melynek kis meséje nemcsak
gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővé teszi, románcot, mely egy
idegen, zord világról szól és azért mégis megkapja, megrenditi és
megborzongatja a más világból való olvasót. És csak ekkor tudja meg,
hogy már régóta a könyv hatása alatt állott, s hogy ez a hatás egyre
fokozódott, mert olvasás közben valahonnan mind jobban és jobban érezte
a tragikum hideg levegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek forrása
az egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb akarat, hanem azét a sokkal
hatalmasabb tragikumét, amelyet először az antik sorstragédiák
reveláltak, fenségesen komor képeket adva arról, hogy milyen vadul
rázott porszem az ember azokban a gigási harcokban, melyeket az istenek
vivnak meg a földön, az istenek, vagy más szóval: az emberben és az
ember körül lévő titokzatos erők.

Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne _Germinie Lacerteux_-ből
néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár henye leiró részletet, –
aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akik
Germinie történetében nem találják meg a tragikumot; akadhat olyan
olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, minden naturalizmusának
ellenére, voltaképpen költemény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki
csodálattal ne adózzék az erős lelkü Varandeuil kisasszony rajzának. Ha
_Germinie Lacerteux_-ben nem volna semmi egyéb: maga ez a rembrandti
erejü portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok nevét.

Bizonyára sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, amikor
_Soeur Philoméne_-t irták meg. Ez a téma rájok várt. Egy apáca
barátságot köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitségére
vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele arról, hogy mi
történik „odakünn“, és Filoména testvér elmerengve hallgatja.
Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és nem is sejti, hogy
valami vágyódást érez. Barniert is érdekli Filoména testvér, s mikor az
orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik élcelgetésük céltáblájává,
kikel ellenük, az érzésnek azzal a sajátságos formáju
megnyilatkozásával, amelyből Flers és Caillavet, a _Les sentiers de la
vertu_ szerzői, a mai idők egyik legnagyobb szinpadi sikerét csiholták
ki. Filoména testvér nem tud erről; szeretné egészen megtériteni
Barniert, aki még legkevésbbé istentelen egész környezetében, s ugy
beszél az orvossal, akiben nem elég erős a hit, mint a betegeivel. Nem
is gyanitja, hogy kisértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra gondol,
hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvösségét. E célból jó
cselekedeteinek segitő társává teszi; elküldözgeti szegényeihez, s
imádkozik érte. Egy kis közösségük még inkább összefüzi őket: a
kórházban meghal egy asszony, akinek az árvájáról az apáca és az orvos
fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogy szeretik egymást. De uj
beteget hoznak a kórházba: egy nyomorult asszonyi teremtést, akit valaha
Barnier csábitott el. A beteget Barniernek kell megoperálnia. Az
elzüllött Romaine emlékei s a szeretettel vegyes részvét, melyet Barnier
a szerencsétlen teremtés iránt tanusit, fölébresztik az apáca
féltékenységét. Most már megtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás
és aggodalom fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben föltámadt a mult,
bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy pillanatában kitör belőle,
amit az apáca iránt érez; ez fölháborodva löki el magától a részeg
embert. Barnier, aki Romaine halálával magamagát vádolja, s akit uj és
reménytelen szerelme lázassá, kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy
boncolás után szándékosan szurja meg magát a késével. Ki van teritve;
egy barátja virraszt mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy
rémlik neki, mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában… a fehér alak
letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a
hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának elvigye
az utolsó emléket.

Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző
tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira
megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzések
elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és csodálatosan fejlett
idegrendszerre való rendkivüli finomság. De megtaláljuk ezt a
tulajdonságot többi regényeiben is. _Charles Demailly_-t és _Renée
Mauperin_-t olvasták vagy olvasni fogják mindazok, akik ismerni akarják
az ujabb regényirodalomnak legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett
alkotásait. Ezek a regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs
olyan gyönge, olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék
megfigyelésük gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk
virtuózitása.

Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán többet
akartak festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal lehet; talán néha
a természetesség rovására keresték a formát és a szineket – ha igen,
nagy gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azért a
szenvedelmükért, hogy mesterségükben folyton a lehetetlent próbálták,
hogy mindig a legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy, mint Gianni és
Nello, „olyan magasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nem ugrott
soha“. (Milyen fizikai szenvedésükbe került az alkotás, többször
elmondják _Napló_-jukban.) Talán abban is van valami igazság, hogy
nagyon is átadták magukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem váltak
mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vivódtak, nem adatott meg
nekik. De lázas „gyakorlataik“ közben annyi müvészit produkáltak, hogy a
„modern olympiai játékok évkönyveiben“ méltán került nevök a leghiresebb
nevek mellé, abba a sorba, melyet „a nagy Leotard“ kezd meg.




DAUDET.

Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó,
fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva
zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a
„dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart
élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin
felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte
utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel, a
kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást töltött
be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba neki s e
munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a
hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az
ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára.
A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az
_Odéon_ körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires embereket
leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. Egyszer egy
tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét elfogadta. De Orsini
éppen akkor hajitotta el bombáját; a megbizhatatlan hirlapokat üldözni
kezdték, a tizedrangu ujság megjelenését örökre eltiltották, s a cikk
nem jelenhetett meg. E katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és
a henyélésnek élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul
hűséges közönsége volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy
verskötetet állitott össze. _Amoureuses_ cimen. Házalni kezdett vele,
sorra járta az összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik
kiadónál, csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet
kapta: „Az ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy
obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent.
Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró
elbeszéléseit; bejutott a _Figaro_-hoz s az _Odéon_ előadatta egy
egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte utól, mert
a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét éves korában hozzá
kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse.

Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy
kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel.
Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét
csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá állandó
kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia akadémia
feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki.

Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a
gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának
„pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén nagyobb polcra
jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert „név“-re. Ujságcikkeit
mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait sikerrel adták elő, regényei
hamar találtak kiadót és olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató,
elmeélre és tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség
figyelmét. De a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha
emezt megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér
huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán
örökre ott rekedt azon a pozición, ahová hamarosan jutott el; a
fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és
nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a
végzet csak a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt
a francia irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse
Daudet nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik
testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint
jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert _Fromont_ óta maga a
vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik testvért
jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a vésővel dolgozó
Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a legszükségesebbet,
nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, hogy: Alphonse Daudet, francia
regényiró, Nimes városában született 1840-ben.

Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, annak
elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig ketten-hárman
tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan általános hatást,
amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen kivételes, olyan
megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly sokáig hiába várt, de
aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett, kivételes és megérdemelt
siker? Mi magyarázza meg Daudet kései, de szinte páratlanul messze
terjedő hatását? Minő tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a
megpróbáltatások sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az
irásaiban, ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami
okos, ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a
bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni.
Elég általánosságban annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a
bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz; vagy
igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik
se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse
Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom
korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez mérjük: a
feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen.

Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia
regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást
tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső
régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha se
tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a Goncourt-okat
mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja értékelni. Zola az
olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte senki, de munkássága
majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint amennyi méltánylással.
A hatás általánossága dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik
Daudetval, de Daudet több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet
mindenkit elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A
művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg
lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés
szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult
itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be.
Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot.

Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem
oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj
ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára
uj területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy
zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem
határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott
Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és
Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama
tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval
el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily
könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé.

Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy
nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét
_Fromont_ és _Jack_ alapitották meg. Ezek a regények nem tökéletes
munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn nagyon
érezhető Dickens és Flaubert hatása. De _Fromont_ nem vetekedhetik
_Bovaryné_-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a
kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy
_Fromont_-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly
minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint _Bovaryné_-ban,
hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, amelynek erejénél fogva néha
egy pár szóval nagy perspektivákat nyit és egész horizonokat világit
meg, ne is beszéljünk. A mese _Fromont_-ban inkább a szórakoztatás
célját, mint az igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak
a külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra
termett; aki a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de
alkalomadtán fenségessé válik. _Fromont_-ban a tárgy se egységes; az
alap-problémának természetes kifejlesztését előbb késlelteti, majd
zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon követő második
probléma: a kereskedelmi becsület problémája. Egészben _Fromont_ inkább
finom és érdekes, mint hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban
tetszett, mint _Bovaryné_: ezt nem tulajdonithatjuk a _Fromont_-ban is
bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely
Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját
Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom
szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet _Fromont_-ban kibékiti a
hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az
érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint
igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak
angyalokat vagy ördögöket látnak.

_Jack_ se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben;
Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack anyjának alakja már
kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek akaratlanul
_Nickleby_-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az
elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen gimnáziumában karrikaturákat
találunk, melyeknek külsőségein meglátszik az angol eredet. És _Jack_
aligha tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény
gyönyörü részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen,
akiknek jól esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek
a sirás is „mulatság“, élvezet.

Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon
bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók
bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s
megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely irónia
kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik, az
előbbivel szinte ellentétes szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az
érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s ért
a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy több
benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu rá:
_Tartarin_: s hogy több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó
nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen
találunk, annak számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész
sokasága s nagyobb műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan
benne, ami csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen,
hogy lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy
vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy
célra tört és egy ösvényen haladt.

Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az
olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a
felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy „jól
végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan meginditotta,
összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután egy párszor jól
megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban élő boldogulási
ösztön szerint mérje ki alakjai számára az „igazságot“ s a maga
világában a gondviselést pótolja, amit a való világban az élet rendesen
elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik,
amint több vagy kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok
szerepelnek benne, akik nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz
embert szerepeltet, mint amennyit az élet produkál, – azoknak az
olvasóknak végül, akiknek esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet
csunya oldalairól pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen
ezek elől menekül az ember a könyvek közé, – azoknak az olvasóknak, akik
a regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett
illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett _Fromont_, _Jack_ és _A
nábob_ hol elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató,
érdekes és illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált
lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen
tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak
élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek
maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik,
amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania.
És ez a sokaság hiven kitartott mellette _Numa Roumestan_. _Sapho_, a
_Királyok a számüzetésben_, az _Evangelista nő_, a _Halhatatlan_, stb.
megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé
tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e regények
egyike-másika – _Sapho_ például – a benne felhalmozódott keserüséggel és
váratlan szókimondásával megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen
elveszitheti a sokaság kegyét.

De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki,
a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen
az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket,
akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze?

Mindenekelőtt: irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek elismerését
kivivhatta. _Fromont_ megjelenése idején még nagy nyelvbeli
helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán észre kellett
venni, hogy ez az iró, akit délvidéki szabadosságaiért egy párszor
közepes birálók leckéztettek, mestere a szavakkal való megelevenités
müvészetének, a szófüzés egy bizonyos fokon tul éppen nem egyszerü, szép
játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen sajátos
intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek mélyen
bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak
emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel
a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután _Fromont_ és _Jack_ kiemelték
az ismeretlenségből, nemsokára „az irodalomban is“ általánosan
elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá
lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És
jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc
esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét őrölte
meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta ugyan
tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett munkái
erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de irásművészete,
adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, nemcsak hogy nem
lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint néha haldokló
szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék valamelyike annyira
kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél nem tapasztalható.
Érdekes képet ad erről a rendkivüli irásművészetről _A három csöndes
mise_ cimü karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami
stilszerüen misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és
egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet
már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a
Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő
is.

A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának
kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a
megnyerő és ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy
adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol tünt
fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még
fiatalkorában irta meg, s amelyeket később _Contes du lundi, Lettres de
mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes d’artistes_ stb. cimen adott ki.
Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő
szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa
érzékenység, aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud
gyönyörködni, aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a
szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek
fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint
a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az adománya,
hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg
könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a
sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra,
szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami
foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot, Algériát,
Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa
szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember
lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi
milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet mulatságos
látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek rejtőznek, – hogy
semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az élet és a halál
játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki számunkra, amelyek
mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol meginditanak. Az, amit lát,
nem sorvasztja el benne az álmodozót. A sok megfigyelés után is megmarad
költőnek, aki, mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el
megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az
olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki
semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne
magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek
meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák;
ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk
szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait,
iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a
legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami
veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős
tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik
hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs hajtat el
a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken keresztül, a
mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át.

És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy
nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem igen
csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig
fölötte konzervativ maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai
foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem igen
érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik regényének
alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az ismeretek világában
meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő
dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal
több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e
tekintetben gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák
kifejtéséhez ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az
arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős
oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből
még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen
hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az alakok
vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. Tehetségének ebből a
fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van
regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes
lapjával különbözik a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered,
hogy java regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró
néhány szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami
iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a
továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés
kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett
két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad;
néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül,
hogy több regényében van – s nem egy – néha ragyogó, néha gyöngébb
fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó
regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az
elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé az
irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az
idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett
hagynia az irásain is.

De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái
gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is ugyanaz
az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó elbeszélő, aki
izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses megfigyelést kapunk,
amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad
elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet,
mely a köznapi jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az
aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is
megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt
vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre[4] világitja meg
legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár
szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja:
Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége
különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte
ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt
ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne.
Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet,
érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, csak:
a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható egyetemes örök
igazságot.




ZOLA.


I.

Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez,
vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán soha
se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a különös
élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt ember
megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói
pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban haladását
s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes – a müvelt
világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő – életnek egész
lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást
tekintve meglehetősen páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói
sorsnak egész leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü
embernek a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy
tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a
köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános
megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész
viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára
csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak
jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait.

Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról
szóló, többnyire ok nélkül emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért
hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése
megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba,
nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy
idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc esztendő
csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és ellenhatást, azt a
temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást tekintjük, amelyek a Zola
pályafutása nyomán keletkeztek, ha körülnézünk azon a nagy területen,
ahol ez a pályafutás nyomot hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez
nem egészen harminc esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?!
Hol a tavalyi hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra
szállott, már régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté
immár az az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még
megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki,
végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma már
a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután megtette a maga
rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon sokat használt, uj
irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető szerepet; és alapitója,
bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal
irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak
azóta; és volt a mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt
harcosaként kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával
s azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de
Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a franciákat
kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig akad egy-kettő,
aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a naturalizmusnak,
legalább a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó,
amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen
fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is.

Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen
harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük,
amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda
megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy
ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további
kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket talált
szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös
csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott gondolatot,
érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen a közizlés
felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem volt mérsékelt;
nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott erőt; nem alkudott meg
semmivel, még a filozofikus kételkedés józan intelmeivel sem. Fanatikus
volt, mint azok, akiket megtámadott; örömét találta a harcban;
olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira nem tekintett ezen kivül
semmi más, elképzelhető igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a
küzdelemben, hogy megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az
ő igazánál erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért
szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi tárgyról,
mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre
több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor,
mikor a _Bien public_ szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása
következtében az _Assomoir_ folytatásának közlését egyszerüen
megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói
egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz
az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a
legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta.

De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek
voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a
világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a
könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán
világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan
szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se
dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el attól az
időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva
bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb
anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az
irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja,
legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé
páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató
problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre tett
szert.

Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az
élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban
egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a
legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában, mint
munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben fénylett és
a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett legyőznie, amig
idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid időn!

Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet kétségtelenül
részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött,
és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő maga, aki olyan alant,
olyan tétovázva kezdette, majd később olyan nagy hatalmaknak üzent
hadat, végre is – és küzdelmeihez arányitva igen rövid időn –
eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a
kérdésre.

Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége.
Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi
agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a
cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel,
mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató
problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor, amikor
arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen a
cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem
kilépett a társadalmi küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók
érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus
hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga
lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha
kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, valamint
egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el magában az irótól,
és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan az iró gondolkozott.
Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt, hanem egyszersmind férfi,
aki a maga igazáért mindig kész volt belemenni bármely küzdelembe, a
maga érdekének ellenére is, kényelmének árán, mindennek árán, s élete
alkonyán is hajlandó volt csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért,
mindenét exponálva – aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ
tiszteletét.

Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas
akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát
végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta; semmi
fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot, hogy a maga
igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra készsége és
ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága igazán a gigászokra
emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van a legnagyobb emberi
energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak.

De mégse győzhetett volna a lángelméje nélkül.


II.

Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az
életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének
utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének a
felsorolásából.

Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben
töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s csak
tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat
nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s
ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni,
néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek
senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet, csak
folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki később
olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola
Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott járni.

Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról és akkor még mesteréről
– érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola
bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor
„többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy télen jó sokáig csak
olajba mártott kenyérből élt – az olajat Aix-ből küldték a szülei – és
minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit is kénytelen volt a
zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se mozdult ki a szobájából,
ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel s alá.

Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes
könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől fogva
Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – ezekről a
kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál több prózát,
bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A Hachette-cégnél
eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete: a _Contes à Ninon,
La Confession de Claude_, amely regényében bohém-életének élményeit
dolgozta fel, _Thérèse Raquin_, az első munkája, amelyen már
meglátszanak az „oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb _Madeleine
Férat_.

Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai
iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a
_Figaro_-hoz került, s előbb a képkiállitásokról irt cikkei, majd azok
az irásai, amelyben a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést
keltettek. A „naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit
később könyvalakban is kiadta: _Mes Haines, Documents littéraires, le
Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le
Naturalisme au théâtre_ és _Une campagne_ cimen. Mindezek a könyvek
azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen
megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a
napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat tüzetesebben
és jobban megokolta, – mert a bennük olvasható életrevaló eszméket mások
szerencsésebben propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen,
mert messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit
elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek
ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü,
élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet Zolának
a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a tévedés, mint az,
ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a nagyon is tökéletlen
munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette
Zola ölébe a Sikert, a meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse
akart Zolára rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem
vett észre, _Thérèse Raquin_ mellett pedig közömbösen haladt el.

Aztán hozzáfogott a _Rougon-Macquart_-ciklus husz regényének a
megirásához. Minden esztendőben megirt egy négyszáz-ötszáz oldalas
kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz regénynyel – ahogyan maga
elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a nagy munka az ő története.

A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A
Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második császárság
idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok történtek, és Zola
nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De már a ciklus második
darabja: _La Curée_ és az ötödik: _La Faute de l’Abbé Mouret_ éppen
olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az _Assomoir_ vagy a _Germinal_.
Mindamellett az előbbiek hatása meg se közelitette azoknak a köteteknek
a hatását, amelyek az _Assomoir_ után jelentek meg. A „Curée“ és „Mouret
Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem
kellett Zola. De mi történik? Az _Assomoir_ és _Nana_ szókimondása
megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely
semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden
botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája –
Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette.

Mire a _Rougon-Macquart_-cziklus utolsó kötete is megjelent, a
legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a
világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az igazságszeretetével, a
társadalom nagy kérdései iránt való odaadó érdeklődésével, történetirói
lelkiismeretességével – mert cziklusában saját korának a történetét
akarta megirni – és nemcsak nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban
nagyszerü irói munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai:
voltakép a mi korunkról irt epikus költemények).

A _Rougon-Macquart_-cziklus befejezése után Zola, aki a mellett, hogy
minden évben elkészitette a maga nagy regényét, időközben az ujságok és
folyóiratok hasábjain is bámulatos munkásságot fejtett ki, nem pihent
meg, hanem a korábbiaknál is nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a
három városról, Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel,
amelyek, ha nem is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem
talán inkább nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az
értékükből; továbbá a _Termékenység_-gel. Az ő termékenysége
kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen hirtelen
meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén
ölte meg a széngáz.

Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a
Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett
arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, még
nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének erről a
jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges volna.


III.

Zolában, amint a cselekvő ember összeforrott az iróval, az alkotó
összeforrott az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az elméletétől;
makacs volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett meggyőzni semminő
tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, amint ez az elmélet
értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: szentül hitte, hogy
alkotásai teljesen megfelelnek annak az elméletnek, amelyet oly hosszan
és részletesen, annyi tüzzel és soha meg nem rendülő hittel fejtegetett.

Bizonyára tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus birálat
Zolát, az alkotót, külön akarja választani Zolától, a naturalizmus
megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a
_Rougon-Macquart_-cziklusról csak ugy lehet szó, mint az ő müvészeti
elveinek a megtestesüléséről.

Tévedett. Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola regényeit s
a Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell választani az elmélet
emberétől.

A naturalizmus megbukott; a _Rougon-Macquart_-cziklus alkotója ellenben
diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét kisebbiteni vagy éppen
letagadni igyekeztek.

Az elmélet nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még alaptétele
se állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig izgatta, néhány éven
át lázban s még sokáig forrongásban tartotta számtalan iró és
festőmüvész lelkét, most már végképpen a müvészettörténeté; épp olyan
letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo müvészeti dogmái.

Amint emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes
müvészeti iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több,
lelkiismeretesebb, szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és a
müvészeket; bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti
értékét, üldözte és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és hanyagság
minden kinövését: a „fejből“ és „hasból“ való, a természet, a minták
megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a banalitást, a
„cliché“-t, a „másodkézből“ való dolgozást, a müvészet természetével
ellentétes müvészeti kölcsönt, az eredetiséget hazudó müvészeti csalást,
a szellemi lustaságot, a konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált
annak mindenféle megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a
tulajdon kora alatt és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál
is jobban, teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie
korával, továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért szellemi
eredmények minél tökéletesebb ismerete nem árthat a müvészetnek, és
semmi ok sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen lelkével az
analfabétákhoz, mint a müveltekhez – és mindezzel a naturalizmusnak csak
egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk.

De ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és az ebből
levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, mert az egész
elmélet egy nagy tévedésen épült.

Zola tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell küszöbölni a
müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, kötelessége: hogy
lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a tökéletes igazság
teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, csak az élet, mert nem
gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel nem foghatunk fel; ha tehát
át akarjuk alakitani azt, amit az élet mutat, csak szörnyüségeket
találhatunk ki; már pedig ami nem pontosan igaz, az már átalakitott
valami, következésképpen: csak szörnyüség; a képzeletnek tehát a
müvészetben nem lehet helye, csak a tökéletes igazságnak, amelyet
láttunk, megfigyeltünk, quod erat demonstrandum.

A Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott a
tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges filozófiai
érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy tévedés és egy nagy
belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át még akkor se, amikor –
igen jól – igy határozta meg a maga müvészetét: „La nature vue à travers
un tempérament“. Tökéletes igazság, abszolut igazság, vagy hogy a
mesterét megtagadó Guy de Maupassant pompás szavával éljünk: _száraz
igazság_ nem létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a
szerint, hogy a kép melyik tükörben tükröződik, mert minden „megfigyelő“
csak egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a
megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel
felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai
között az ember számára nincs és el se képzelhető a „pontosan igaz“),
hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az érzékeinkkel átalakitott
valami. És mintha megfigyelésünk külön volna választható a
képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni akarunk, a képzeletet
elolthatnók magunkban, olyaformán, mint ahogy lecsavarjuk a villamos
körte gombját! Mintha képzeletünk nem müködnék akaratunk ellenére is,
mindig, akkor is, amikor „az érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk
valamit!“ Mintha a képzelet az érzékelésünktől és gondolkozásunktól
elválasztható, kényünktől függő valami volna és nem olyan lelki müködés,
mely nem tart szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor, amikor
„felfogunk és elgondolunk!“ Mintha abban, ahogyan a „temperamentum“ a
természetet tükrözi, nem volna okvetetlenül része a képzeletnek, mintha
a képzelet egyáltalán kiküszöbölhető volna bárminő lelki müködésből!

De szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába.
Elmélete, alig hogy elhangzott, már „meghaladott álláspont“-tá lett; és
elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták meg. Ezek a
munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei. Legjelesebb munkáinak
az elemzése alkalmat adhatna annak bebizonyitására, hogy a képzelet e
nagy ellenségében mily hatalmas képzelő-erő dolgozott, hogy végül is
meghóditsa a szókimondó irónak az egész világ, tehát a
megbotránkoztatott milliók csodálatát is. Itt elég rámutatni a nagy
irónak arra a hajlandóságára, hogy szivesen nagyit és nagy kedvvel fedez
fel jelképeket („mindig küzd ez ellen a hajlandósága ellen, – mondja Guy
de Maupassant, – de mindig enged neki“), vagy utalni arra, hogy csak az
ő hatalmas képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni
a tömeg életét (például: főképpen a _Germinal_-ban, de majdnem mindegyik
nagy munkájában, mert Zola az első iró, akinél a tömeg is _él_, és hogy
ez a hatalmas képzelet életet tud adni az élettelen dolgoknak, a
tárgyaknak, a nem mindig vonzó tárgyaknak is, amire a _Ventre de Paris_,
a _Faute de l’abbé Mouret_, az _Au bonheur des dames_ stb. bőven adja a
példát.

Képzeletével, költői erejével hóditotta meg az egész világ csodálatát,
és a naturalizmus apostolát bátran romantikusnak lehetne mondani, mint
Victor Hugot, ha ugyan a „romantikus“ jelző valami sokat mondana. De
ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, s mostanában a „romantikus“-sá
minősités nem igen mond egyebet, mint hogy az illető más témákban és más
módon kereste a költőit, mint az utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék
mindenkiben romantikust lát, akinek az irodalmi procédé-je már megunottá
vagy legalább nagyon ismertté vált, és mindenki az „igazság“ nevében lép
fel, aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál.




AZ IDŐSEBB DUMAS.

Az idősebb Dumasnak husz esztendős korában nem igen volt mire
támaszkodnia. Apjától, Alexandre Davy-Dumas tábornoktól, aki
szent-domingói születésü mulatt – fehér apa és néger anya gyermeke –
volt, csak nagy testierőt és szerencsés véralkatot örökölt, de vagyont
nem. Tanulni pedig olyan keveset tanult, hogy hasonló lelki
elhanyagoltságra a francia irók életrajzaiban aligha van még egy másik
példa. Otthon tanulgatott valami keveset egy szegény abbétól, aki maga
sem dicsekedhetett sok ismerettel, de éppen csak hogy analfabéta nem
maradt, az irás-olvasáson kivül egyebet nem tudott. Özvegy édesanyja
nyakán éldegélt Villers-Cotterets-ben és semmittevéssel foglalkozott,
abban a hiszemben, hogy maradt annyijok, amiből megélhet. Kiderült, hogy
tévedett; anyja egy napon kénytelen volt megvallani neki, hogy örökségük
nagyobbik részét fölemésztették az adósságok, a többit pedig már
fölélték. Tehát munkához kellett látnia, de mihez? – hiszen semmire se
készült, és semmit se tudott! Kétszázötvenhárom frankjuk maradt; nem
életjáradékul, hanem összesen kétszázötvenhárom frankjuk. Ebből
kétszázat az anyjánál hagyott, ötvenhárommal pedig elutazott Párisba.
Nem valami kitünően fölfegyverkezve indult neki az élet küzdelmeinek, de
volt kedve az élethez, volt bátorsága küzködni, bizott magában, – és már
ez is valami. Minthogy egyebet nem tudott, csak irni és olvasni,
cimszalagok irásával kezdte meg a kenyérkeresetet, és igaza volt, ha
bizott magában, mert a szerencsére nem sokáig kellett várnia. Hat évvel
később, 1829-ben, a Théâtre Français előadta _III. Henrik és udvara_
cimü történelmi drámáját, s ennek a szindarabnak olyan kivételes sikere
volt, hogy ez a siker Dumast egyszerre hires iróvá tette. Nem kellett
többé küzködnie a megélhetésért; a szinházigazgatók, az ujságok
szerkesztői, a könyvkiadók törték magukat a kéziratáért, és az akkori
viszonyokhoz mérten roppant összegekkel versengtek, hogy munkáit
megszerezhessék. Huszonhatéves korától fogva haláláig – hatvannyolcadik
évében járt, amikor meghalt – fejedelmi jövedelmet szerzett a
munkásságával, de fejedelmi bőkezüséggel és minden bohémséget megcsufoló
könnyelmüséggel el is szórta, amit megkeresett, és halálos ágyán igy
tréfálkozott a fiával, aki már régen nagyobb hirü volt nála, s épp oly
gazdag, józan és takarékos, mint amily vagyontalan, könnyelmü és tékozló
ő maga: „Rossz sáfár voltam, elköltöttem az egész családi vagyont. Mert
én ötvenhárom frankot örököltem az apámtól, és látod, terád már csak tiz
frank marad!“

A mai olvasó, ha csak nagyon jól nem ismeri az akkori idők s különösen a
„romantikus“ mozgalom történetét, _III. Henrik és udvará_-nak elolvasása
után – mert ma már sehol se játszszák ezt a hajdan oly divatos
szindarabot – nem értheti meg, hogy mivel hódithatta meg ez a dráma
Dumas kortársait. Nem értheti meg _Antony és VII. Károly_ óriási
sikerét, és azt, hogy Dumas harminc és egynehány darabja közül a nagy
többséget mi tette zajos hatásuvá. Ezeknek a drámáknak a legjobbjaiban
bizonyára sok elevenségnek látszó mozgalmasság van; egyes jeleneteik
talán ma is hatnának; megvan bennök az a szinpadismeret, mely minden
szini hatás conditio sine qua non-ja, sőt – meglehetősen fejlett fokon –
az a drámairói érzék is, amely legnagyobb hatalommal eddigelé az
ifjabbik Dumasnál nyilatkozott meg. De olyan igazi drámát, amelyben a
mai néző is gyönyörködni tudna, se _III. Henrik_-ben, se az idősebb
Dumas más szindarabjaiban nem találunk. Nekünk az ő alakjai történelmi
vagy költött nevet viselő bábuk, amelyek nem élnek. Mért hatottak mégis
a maguk idejében? – ez már csak irodalomtörténeti kérdés, amelyre
ehelyütt csak ilyen rövid feleletet adhatunk: mert mindez abban az
időben csupa realitásnak tünt fel; mert a romantikusok (Victor Hugo és
Dumas) drámairói reformja mégis csak a fejlődés étape-ját jelentette –
ami mindjárt nem tünik fel előttünk érthetetlennek, ha drámáikat nem a
mai drámairással, hanem azzal a produkcióval hasonlitjuk össze, amelyik
őket megelőzte. Hogy mi tünik fel realitásnak, az időről-időre
gyorsabban változó, mint azok képzelik, akik mindig csak a jelennel
törődnek és nem pillantanak minduntalan a multba Bizonyosak lehetünk
benne, hogy abból, amit a mai közönség a mai szinpadon megrázó
igazságnak talál, a jövő igen sokat fog lenézően visszautasitani; a jövő
épp olyan ritkán lesz kegyelmes irántunk, mint amilyen ritkán vagyunk mi
kegyelmesek a multtal szemben: ez örök törvény.

De az idősebb Dumasnak nemcsak a drámái avultak el ijesztően hamar.
Öregkorában látnia kellett, mily sebesen kaszál a mulandóság az irodalom
berkeiben is. És mig a szinpadi diadalokról könnyü szivvel mondhatott
le, mert ezekről véletlenül éppen a fia javára kellett lemondania:
akármilyen gondtalan természetü ember volt, bizonyára rosszul esett
neki, hogy meg kellett érnie regényei vonzóerejének megdöbbentően
rohamos hanyatlását is.

Pedig a regényirásban még nagyobb sikerei voltak, mint a szinpadon. Itt
is csak a tapsokhoz szokott hozzá, de a regényirásban olyan
népszerüségre tett szert, mint a maga idejéig soha senki. Volt idő, a
mikor nemcsak a nagy tömeg olvasta, hanem mindenki; amikor a sokaság
csakis őt olvasta. Volt idő – és ez a rá nézve szerencsés korszak jó
sokáig tartott – amikor csak az ő regényei voltak kapósak, amikor minden
szerkesztő és minden könyvkiadó csak az ő regényeiért vetélkedett,
amikor munkáiért mindaddig hallatlan, előbb nem is álmodott
honoráriumokat fizettek, amikor öt-hat regényt irt egyszerre – mert
munkakedvét, dolgosságát, munkabirását és leleményességét valóban csak
bámulni lehet – és ez még mind kevés volt az érte lelkesedő olvasónak.

Minden nagy agilitásával, bármily hihetetlenül könnyen dolgozott,
lehetetlen volt annyit irnia, amennyit követeltek tőle, de – mert az
arany csábitásának nem tudott ellentállni – ugy segitett magán, hogy
dolgozótársakat alkalmazott. Kiszámitották, hogy két emberélet sem volna
elégséges rá, hogy valaki annyit irhasson, mint amennyi munka az idősebb
Dumas nevével jelent meg. Erre a bizonyitékra különben soha se volt
szükség, mert mindenki tudta, hogy sok Dumas-regény megirásában nem
csekély része van Anicet-Bourgeoisnak, Gérard de Nervalnak,
Souvestrenek, Auguste Maquetnak, és más iróknak is. Ennek a nem titkolt,
régóta közismeretü dolognak a Dumas-regények megitélésénél azért nem
lehet nagyobb jelentőséget tulajdonitani, mert kimutatható, hogy itt nem
lehet szó a névnek egyszerü bérbeadásáról, hanem valóban csak a társas
munkáról. Kimutatható főképpen abból, hogy a joggal gyanusitott
Dumas-regények egy cseppet se hasonlitanak Anicet-Bourgeoisnak, Gérard
de Nervalnak, Souvestrenek és Maquetnak egyéb – a maguk nevével
megjelent – munkáihoz; ellenben a kétségtelenül kollaborációból
keletkezett Dumas-regények mindegyike ugy hasonlit a többi
Dumas-regényhez (azokhoz is, amelyekről bizonyos, hogy Dumas maga irta),
mint egyik tojás a másikhoz. De Dumas halála után ismeretessé vált az
is, hogy Dumas miképpen dolgozott szerzőtársaival. Kétféleképpen. Néha
elolvasta az eléje terjesztett „anyagot“, a már kész regényt s ha
elfogadta – mert az ilyen „sujet“-kkel szemben igen válogatós volt – az
egészet megirta ujra, a maga izlése szerint, a maga sajátos előadásában,
sok változtatással és a tulajdon szavaival. Máskor teljesen kidolgozott
vázlatot adott át a szerzőtársnak, akire csak az a feladat várt, hogy
stilizálja meg ezt az anyagot és ereszsze minél higabb lére, foglalja
minél terjengősebb párbeszédekbe. Ez érthetővé teszi, hogy a sok
dolgozótárs ellenére is valamennyi Dumas-regényen rajta van Dumas
egyéniségének a cachet-ja. Pedig megesett rajta, hogy miután
kollaborációban egy Dauzet nevü urral, aki akkor érkezett meg
Egyiptomból, utirajzokat adott ki Egyiptomról, feltámadt benne a vágy,
hogy maga is megnézi azokat a helyeket, amelyeket – már leirt.
Akármilyen furcsának tünik fel az utirajzirásnak ez a módja, nincs mért
nevetnünk azokat a hű olvasókat, akik az olvasmányban legelsőbb is a
Dumas-gyár bélyegét keresték s akiknek az érdeklődését csak a Dumas neve
tudta fölkelteni. Ezek a Dumas-regényekben bizonyára csak az előadás
könnyedségét, elevenségét, ötletességét keresték, és ezeket a
sajátosságait Dumas bele tudta tenni dolgozótársak segitségével irt
munkáiba is.

Hanem, mialatt lázasan folyt a társas munkálkodás, az idők megváltoztak.
Uj irók érkeztek s uj közönség keletkezett, amelynek a regénynyel
szemben már másféle követelései voltak, mint az idősebb Dumast ünneplő
sokaságnak, – amely a regényben egészen mást keresett, nem azt, amit
Dumasnál találni. Ennek az átalakulásnak természetes következményeképpen
Dumasnak, – aki továbbra is ugyanaz maradt, aki volt, és még sokáig
maradt ugyanaz – meg kellett érnie, hogy amilyen tulzott ünneplésben
volt része valaha, olyan tulzott szigorusággal kell találkoznia azoknál,
akik vele szemben már a jövőt képviselték. Nemcsak hogy egyre apadt a
népszerüsége és fogyott hiveinek a tábora, a körülötte nyüzsgő uj
emberek serege, mely egyre növekedett, mind ridegebbé, s végül
határozottan igazságtalanná vált iránta. Életének utolsó évtizedében már
gyakran kellett hallania egész roppant irodalmi podgyászáról, hogy:
„mindez nem irodalom.“

Ez az itélet türelmetlenül igazságtalan. Az irodalomnak bizonyára
magasabb rendü céljai is vannak annál a célnál, amelyet az idősebb Dumas
szolgált. Dumas igénytelen volt; soha se tört magasabbra, mint hogy:
gyönyörködtesse, vagy legalább szórakoztassa az olvasót. Ennél
kétségtelenül magasabb rendü irodalmi cél: az olvasót nemcsak
gyönyörködtetni, hanem egyszersmind tanitani, gondolkozóba ejteni,
figyelmét a minden embert érdeklő társadalmi problémákra forditani. De
annak az irónak, aki – mert gondolkozása zavaros és tudása sekélyes –
csak tévedésből tévedésbe bukdácsol, és akármint erőködik tanitani,
végső eredményben nem gyönyörködtetett és nem tanitott: az ilyen irónak,
bármily szép volt a célja, mégis csak kevesebb köze van az irodalomhoz,
mint annak a másiknak, aki csak szórakoztatni akart, de ezt a célját
elérte, mert a maga céljával is erősebbnek bizonyult sok
versenytársánál.

Az idősebb Dumas irodalmi becsvágya talán nem volt több, mint:
szórakoztatni az olvasót, vagy egyszerüen: mulattatni – hogy még inkább
kicsinyitsük a célt. De a maga terrénumán kitünő tudott lenni
előadásának érdekességével és kedvességével. És mert megvolt benne, még
pedig igen magas fokon a képzelet elevenségéből fakadó megjelentető és
érzékeltető erő, az a tulajdonság, mely az irói hatásnak az
alapföltétele, de egyszersmind az irodalmi működéshez megkivánt
tehetségek legszükségesebbike: irodalmi podgyászát nem lehet
kiközösiteni az irodalomból, abban az időben sem, amikor az iró és
olvasó érdeklődése az ő meséitől messzeeső kérdések felé fordult.

Versenytárs nélkül való szórakoztatója tudott lenni kortársainak: ez az
érdeme; de többet ért el, mint csak az érdemességet, mert képzelete
elevenségével, leleményességével és kimerithetetlen frisseségével, de
kivált imént emlitett irói erejével fel tudott emelkedni a nagy
mesemondók közé. Ez a jogcime arra, hogy ne felejtsék el végképpen.

Mert a mese, ha most, az elkeseredett gazdasági küzdelmek korszakában
nem is divatos, s csak az emberiség gyermekkorából megmaradt,
használhatatlanná vált játékszernek tünik fel a felületes gondolkozás
előtt – mégis halhatatlan. Nemcsak mindig volt; a mával nem halt meg,
csak alszik, mint a bibliai leányzó; fel fog támadni és élni fog
mindaddig, amig el nem következik az emberiségnek minden szenvedésétől
való „megváltás“-a – ami egyelőre még igen messze van. Élni fog, mert
egy örök emberi szükségérzetnek felel meg: a vigasztalódás szükségének.
A mai kor e helyett a vigasz helyett ahhoz a reményhez fordult, hogy
elkeseredett harcai majd csak ki fogják vivni a nagy megváltást. De ha
majd ki fog ábrándulni ebből a reménységből, s tapasztalni fogja, hogy a
kiküzdött eredmények több csalódást hoznak, mint kielégülést, az
emberiség át fogja látni, hogy ujra meg ujra vissza kell térnie a
vigasztalódás kereséséhez.

Mi a mese alapjában véve? Igyekezet, melylyel az ember a természettel
szemben vivott egyenlőtlen, kegyetlen, szinte kétségbeejtő küzdelemben a
bátorságát erősitgeti. Nem csupán önáltatás, narkotikum, melylyel az
ember a felejtést keresi, nem csupán csak az öntudatlanságba való
visszakivánkozás, hanem egyszersmind valami homályos, sejtelmes
reménységnek a keresése. A sanyargatott ember gyönyörködik azokban a
képekben, amelyek a hozzá hasonlót a tapasztalat jelenségeinél
erősebbnek és minden tekintetben különbnek, bátorságában, tehetségeiben,
aktivitásában, hatni tudásában és erényeiben fejlettebbnek mutatják és
azzal biztatják, hogy a természet erői, az ellenséges erők, nemcsak hogy
nem legyőzhetetlenek, hanem hovatovább mindinkább legyőzöttek – azzal
biztatják, hogy a sárkánynak mindennap kevesebb feje lesz egygyel. Ez
nemcsak a felejtés, hanem egyuttal a reménység keresése – amiről az
emberiség még sokáig nem mondhat le, ha már kinőtt is gyermekruháiból.

Azért nem valószinű, hogy a nagy mesemondókat hamarosan el fogja
felejteni a világ. Ellenkezőleg, ők azok, a kik leginkább számot
tarthatnak rá, hogy az utókor időnkint vissza-vissza fog térni hozzájok,
s talán gyakrabban, mint a tanítókhoz, a kiknek a végső eredményeit,
legelmésebb útmutatásait mindig hamarosan túlszárnyalja a jövő.

És a míg a mesemondókról végképen le nem mond a mindegyre küzködő ember,
a ki minél tovább küzd és minél többet ér el, annál inkább úgy találja,
hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose“ – addig az idősebb
Dumas se veszti el minden olvasóját. Mindig lesznek, a kik úgy fognak
érezni, hogy Monte-Cristo az ő szenvedéseiket is megtorolta, és mindig
lesznek, a kik gyönyörködni fognak D’Artagnanban, Athosban, Porthosban
és Aramisban, a kik oly vígasztalóan erősek!

Sokszor szemére vetették az öreg Dumasnak, hogy történelmi tárgyú
regényei nem igen respektálják a történelem bizonyosságait. És
tagadhatatlan, hogy a história nézőpontjából a _Három testőr_ és
folytatásai, meg Dumas más históriai tárgyú regényei távolról sem olyan
megbízható munkák, mint például a Walter Scott történelmi regényei, a
melyek adatbeli pontosságukkal bízvást helyettesíthetik a históriai
kézikönyveket, kivált annak az olvasónak, a kit főképpen csak a kor
rajza érdekel. Az öreg Dumas nem sokat törődött a pontossággal; talán
nem is tudta jól a történelmet, a mint hogy a tudás soha se volt erős
oldala. És mégis egy kiváló franczia író kétségbeesetten panaszkodott:
„Sajnos, mindnyájan a Dumas-regényekből szereztük franczia történelmi
ismereteinket, nemcsak a nép, hanem a műveltek nagy sokasága is!“ Ez a
megrovás voltaképpen dicséret. Mert hogyan eshetett meg, hogy még a
műveltek sokasága is históriai ismereteket gyűjtött ebből a
megbizhatatlan forrásból? Mégis kellett valami figyelemreméltónak lennie
ezekben a mesékben! Igenis, van bennök efféle érték is. Mert az idősebb
Dumas regényei a milyen megbizhatatlanok az adatok dolgában, olyan hiven
tükrözik a kor szineit és – a lelkét is.

És ezt nem lehet kicsinyelni. Ne tessék a _Három testőr_-ben históriát
keresni, csak mesét. Ez a mese jobban jellemzi a kort sok vitathatatlan
adatnál, s igy még tanitja is egy kevéssé azt az olvasót, a ki amugy sem
olvasná el a vitathatatlan adatokat, mert mindezt unalmasnak találja.

„Mémoires de M. d’Artagnan, capitaine-lieutenant de la première
compagnie des mousquetaires du roi, contenant quantité de choses
particulières et secrètes qui se sont passées sous le régne de Louis le
Grand, par Sandras des Courtilz“… ez az a könyv, amelyből az idősebb
Dumas a _Három testőr_ anyagát meritette. Aki elolvassa előbb ezt a régi
munkát, amely csupa történelem, s aztán a _Három testőr_-t, – amelyet az
idősebb Dumas egyedül irt – el fogja ismerni, hogy az idősebb Dumas az
elbeszélésnek, vagy mondjuk a mese-költésnek és előadásnak olyan müvésze
volt, akit, ha most nem is divatos, még sokáig fognak olvasni a később
érkezők.




AZ IFJABBIK DUMAS.


I.

Hetvenhárom éves korában is „az ifjabbik“ Dumas maradt: _Alexandre Dumas
fils_; és szobrára is rávésték a „fils“ szócskát, amelyet egész életén
át viselt, hogy a neve ne legyen teljesen azonos azzal a névvel, amelyet
apja, a nagy mesemondó, tett hiressé. Pedig abban az időben, amikor már
a fiu is átköltözött az árnyékok közé, és amikor mind a két iró, aki
valaha a Dumas nevet viselte, gyors egymásutánban szoborhoz jutott:
akkorára már a második iró jóval tulnőtt az elsőn.

Több, mint egy félszázaddal előbb, abban az időpontban, amikor a fiu is
irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét élvezte. A
szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a nagy olvasóközönség
csak az ő regényeit falta, s az ő nevével jelzett kötetek, ujság-cikkek,
meg regény-folytatások több fogyasztóra találtak, mint a többi
nyomtatvány együttvéve; felolvasásaival uj divatot teremtett s ezen a
téren Európaszerte olyan sikerre tett szert, amelyet azóta se haladott
meg senki. Az _Alexandre Dumas_ névnek olyan varázsa volt, hogy – mert a
regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök legkedvesebbike nem
onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség étvágyát kielégithette
volna – maga a név is bérlet tárgya és drágán fizetett árucikk lett.
Ebben az időben tehát az _Alexandre Dumas_ név, ez az ujra meg ujra
aranyakra váltható, aranycsengésü név csak az apát jelenthette, és nem a
hasonló nevü fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok pénzt
kerestek, verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet
teremtsen magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető „fils“
szócskának.

De – egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság mindig
keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem folytatja
tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig lerombolja, amit
amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a birálata megkimélt – a
világszerte hires regényiró maga adott életet a riválisának, annak, aki
arra volt hivatva, hogy a leghamarább, legelsőképpen homályositsa el az
ő nagy hirnevét. Fia, abban a korban, mikor mások még csak a véralkatuk
sugallatának élnek, már sokat dolgozott; egy kötetre való vers, sok
elbeszélés és egy nem igen méltatott regény közzététele után megirta a
_Kaméliás hölgy_ történetét, előbb regény, utóbb szindarab formájában;
és ha ennek a regénynek a sikere – minthogy most már két Dumas-ról
lehetett beszélni – a nagyhirü irót, a korábban egyszerüen Alexandre
Dumast, _Alexandre Dumas père_-ré kisebbitette: a szindarab hatása még
nagyobb volt. A _Kaméliás hölgy_-gyel a drámairásnak egy uj korszaka
kezdődött, egy uj irány jutott szóhoz és a lelkeken való hatalomhoz,
amely uj irány véget vetett a „romantikus dráma“ sikereinek és az
irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát, amelynek az idősebb Dumas
egyik nagymestere volt.

Az ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, tékozló,
vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, hatalmasabb,
nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem olyan felszines,
mint az apjáé. Lelkének nagy ereje – gondolkozásának eredetisége,
irásművészetének tökéletessége, szinarany elmésségének fénye – már igen
korán vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban, s ezt a
vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában, teljes
félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik legelső,
utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen kivül is)
voltak vele egyenranguak, de – mindig a lelkeken való hatalmat tekintve
– senki, aki a hatás mélységére, a szellemi befolyásra, a gondolatnak a
cselekvésbe, a társadalmi életbe való átvitelére, szóval a lelki
hatalomnak az érvényesitésére nézve őt meghaladta volna. És abban az
időben, mikor _Alexandre Dumas père_-nek a szindarabjai majdnem
végképpen letüntek a szinházak játékrendjéről, regényei pedig – iszonyu
hirtelenséggel – kiszorultak a válogatósak könyvtárából s népies
olvasmánynyá, az ifjuság, a naivabb nők, a félig műveltek szellemi
táplálékává fokozódtak le: a legnagyobb tekintély, amelylyel az a kor
irót tisztelt meg, élethosszig való haszonélvezetül _Dumas fils_-nek
jutott ki. Most már ő volt az _Alexandre Dumas_; sőt egyszerüen _Dumas_
lett, mert azok, akiknek élén járt, az apját már elfeledték.

Csak ő maga ragaszkodott a megkülönböztető „fils“ szócskához. Nemcsak a
mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből, fiui
szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta igazság-érzete,
apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a hite, hogy apja
nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És egy pontban csakugyan
igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét védelmezi, szemben azzal a
korai felejtéssel, mely épp oly meg nem érdemelt volt, mint a mily
tulságos a hajdani példátlan népszerüség: abban, hogy a megváltozott
izlésnek, a más tárgyak felé forduló és másféle formákat kedvelő ujabb
korszellemnek nincs joga lekicsinyelni a _Dumas père_ munkásságát. Ha az
elmésen, bájosan, hol mulattatóan, hol meghatóan mesélő apánál a fiu
sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy volt a mesélésben. És ha a mesélés
ma – már jóideje – nem divat, ez csak muló jelenség; azért a mese mégis
halhatatlan. Nemcsak csillogó, apró türkizekkel ékes s abrakadabrákkal
tarkált köntöse fogja mindenkor vonzani a sokaságot, ugy a naiv
kiváncsiakat, mint a megismerhetetlen, a csak sejthető, a titokzatos
iránt érdeklődő, szenvedélyes talányfejtőket, a megismerés
kiábrándultjait, a valóságtól meggyötörteket és az elfásultakat, a
hétköznapiasságtól megcsömörlötteket, – nemcsak a kipróbált hatásu,
gazdag forma, amelybe oly sok minden belefér, amely minden más
műformánál bővebb, hajlithatóbb, s amilyen selyemkönnyüségü és puhaságu,
olyan mindent felölelően széttárható is, nemcsak ez a legrégibb és
legtartósabb műfaj fogja még a messze jövőben is minduntalan megejteni
az irókat, – a mesének a lényege is örök, mert a mese egy örök emberi
szükségletnek felel meg. Amig az embereket a valóság nem fogja
tökéletesen kielégiteni – és erre még sokáig várhatunk – addig a mese
halhatatlan. Ebből a halhatatlanságból bizonyos rész okvetetlenül kijut
a _Dumas père_ nevü nagy mesemondónak is. És ha tömérdek kötetét
mostanában vastag fekete por fedi, mert a mai embert – különösen a
műveltebbeket, az igazán tudnivágyókat és a csak tudákosokat – egyéb
dolgok jobban érdeklik, mint az ő történetei: a meg nem érdemelt korai
felejtés ellen máris feltámadó reakció nem egy tünete arra vall, hogy
legszebb meséi – például a _Három testőr_ – meg fognak maradni az
emberiség emlékezetében. Mert hisz a „halhatatlanság“ nem jelent
egyebet, minthogy bizonyos emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező
áramlat lezajlása után is ujra meg ujra visszatér egyesek, de egész
sokaságot alkotó egyesek érdeklődése, s már elavultnak vélt alkotások is
ujra meg ujra fölkeltik a jóval később érkezők figyelmét.

Az ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől
megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom, nemesen
kifejlett, nagy igazságérzettel – mindennel szemben intranzigens, nagy
magaslatról igen mélyre lehatoló igazságszeretetével, azzal a nagyon
ritka tulajdonságával, mely irói egyéniségének talán legnagyobbszerü
vonása volt – teljes meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika
páncéljával vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével.
És kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, s
a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan mindent
elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan tisztelettel és olyan
sirigtartó, mindig éber kegyelettel viseltetett, aminőre az életben és a
multról szóló följegyzésekben csak igen ritkán találunk példát.

Ez annál jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, ha
véletlenül elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas kegyetlen
volt az ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak bizonyult,
akit nem lett volna szabad elcsábitani és azután egyszerüen elhagyni. És
az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy életen át sinylette csábitójának
könnyüvérüségét, aki őt, amig az apja tékozolt, szegényes, becsületes
munkájából nevelte fel, aki őt azzá nevelte – amivé lett.

De az idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a fiát
épp ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel előbb az
elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is rázott a
nyakáról. Szerette a fiát a maga módja szerint; a _Kaméliás hölgy_
óriási sikere őt tette a legboldogabbá. Büszke volt a fiára, s tetszett
neki, hogy az a merész ujitó, aki az első kiheverhetetlen csapást mérte
az ő romantikájukra, aki az ő és társai iskoláját szétveri, elsöpri,
éppen az ő vére. De szeretete kimerült az ölelgetésben; és amint előbb
nem jutott eszébe, hogy a gyermekéről gondoskodnia kellene, később se
háborgatta a gond, hogy mit tehetne már ifjuvá serdült fia érdekében. És
mialatt az egyébként jólelkü és szeretetreméltó vén fiu a sokat kereső,
de még többet költő pazarlók gondtalan, lármás, élvezetben gazdag életét
élte, vidám idegenek és mind a két nembeli paraziták között: fiának a
teljesen magukra hagyott szegény ifjak nehéz sorsát kellett kiállnia,
mindaddig, mig a verejtékes munkában való kitartásával, a maga erejéből
fel nem küzdötte magát az első nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig
váratott magára; s a nagykoruság nemcsak érett embernek találta – edzett
akaratu, komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a jövő elé,
mert a multja már kipróbálta – hanem egyszersmind ama kivételek
egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első – az egész
életre mindig döntő jelentőségü – nagy csatájukat. Kevéssel ez után
valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a
javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb Dumas
mindenkinek elpanaszolta: „A fiam fölfedezi az adósságaimat. Kikutatja
azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat vesztették, akik már békén
hagytak!“ Kétségtelenül ennek a sajátságos – apa és fiu közt
mindenesetre szokatlan – viszonynak köszönhető az ifjabbik Dumas egyik
legderüsebb szindarabja: a _Tékozló apa_, mely (bizonyára máshonnan
szerzett) meséjének ellenére is rávilágit a két Dumas alakjára.

Az életen és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki fejedelmi
vagyont vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, a fiának, aki
pedig gyermekkorában és első ifjusága idején ugyancsak rászorult volna
az apai segitségre, soha se adott egyebet, csak a nevét. Nem kellett
volna odaadnia, de odaadta neki; és ez volt az egyetlen, amit nem
pazarolt el. Fia uj fényt szerzett ennek a névnek; fényesebbé tette,
mint valaha volt.

De talán a zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is
örökölhetett tőle, ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét és a
jellemét már bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott leánytól. Ez a
nő nevelte azzá, amivé lett; ennek a nőnek a szenvedései formálták
iróvá, – azzá a reformátorrá, aki átalakitotta korának a drámáját (azt a
műfajt, amely a legtöbb emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), –
aki a szinpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak (amivel a
szinpad is nyert, mert megszerzett valamit a templom nemességéből), –
aki korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek lelkiismeretesebb,
kevésbbé felszines vizsgálatára szoktatta, – aki minden egyéni vagy
osztály-önzést megbélyegző magasabbrendü igazság-érzéssel és az
egyházatyák szinte tulságosan finom megkülönböztető képességével
világitván rá a törvények, az előitéletek, a szokások, a becézett
konvenciók ferdeségeire, a szinházak egyre növekedő közönségét, tehát a
részben léhákból álló sokaságot is komolyságra kényszeritette, – aki az
egyetemességben egy meg nem ismerhető, de megérezhető felsőbb világrend
működését látva, mindig az emberi rendeltetés és kötelesség törvényeit
kereste, nagyon különböző irodalmi formákban, de mindig egyforma
iróművészettel. Gyermekkori benyomásai irányitották egész irodalmi
munkásságát; s még a hatvanéves korában irt _Denise_-ben is
megtalálhatjuk anyjának a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy
részvétét az elbukottak iránt, – tüzes meggyőződését, amely szerint:
vannak, akik méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, – és egész
életén át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a módot.


II.

A jelenkor egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik századbeli
francia drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. julius 28-án
született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, marlyi birtokán.
Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel élte tul a maga
ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ egyik
legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a gondolkozók
világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást keltette, s a
legteljesebb megbecsüléssel találkozott, – akinek az irodalmi dicsőségét
a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki.

Haláláig a kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet élt, de a
kor nem sodorta el az aktivitás teréről, ahol még fiatalon vezérszerepet
hóditott magának. Utolsó darabját már be se fejezhette; remekei közül
_Denise és Francillon_ öregkorából valók: a többi: a _Demi monde_,
_Alfonz ur_, a _Kaméliás hölgy_, a _Nők barátja_ ma is játékrenden van
mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató, hanem a gondolat
küzdőtere.

Szelleme mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. Hosszabb
férfikor – korábban kezdődő és későbben végződő – csak igen kevés
halandónak adatott, irónak talán soha. Abban a korban, mikor mások még
küzködnek és kisérleteznek, ő már ivott a diadal aranyserlegéből, s
felküzdötte magát a legelső sorba. És ha a sikert megtartani nehezebb,
mint megszerezni, ő e tekintetben is a kivételek közé tartozott, mert a
siker vagy ötven éven át soha egy percre se távozott oldala mellől. A
későbben érkezők nem hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország nem
rohant keresztül fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a szellemi
fluktuációban, melynek a csodáit rövidesen irodalomnak nevezzük; követői
nem kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor meghalt, a francia
irodalom marsall-botja esett ki a kezéből.

Ezt a kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy tulajdonának
köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy becsben tartanak a
franciák: irása tökéletességének és drámairói zsenialitásának. Az
ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb francia stilusa.
Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá tartalmasságra, a
könnyedséggel párosult tömörségre, aztán szinességre, elmésségre, a
kifejezés csillogására, ragyogására, tehát a kiválóan „gall“ irói
tulajdonságokra nézve csak a XVII. század klasszikusai vetélkedhetnek
vele. Senkinek se voltak olyan gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem
szikrázott, hanem sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak,
hanem mint a villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S
hogy milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy
drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert mind a
két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben senkinek se,
csak éppen neki.

A nagy stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen állnak
szóba a tömeggel), s a szinpad mesterei stilus dolgában rendesen nem
számitanak. Scribe-et alig lehet irónak mondani; Sardounak a stilusa, a
legenyhébben szólva, hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra nézve is
épp oly nagy, mint az irásművészet tekintetében. Sardou a szinpadi
mesterkedésnek olyan fortélyaival és fogásaival állott elő, mint senki
más; de a nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas a nagymestere.
Amaz a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi müvésze. Dumas a mi
időnknek – ha Ibsen óta nem is az egyetlen – de mindenesetre az első
drámairói zsenije, s a legmesszibb multból is csak kevesen
versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért.

Ezeknek a tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s diadalai
legnagyobb részét, de jelentőségét századunk irodalmában mégsem ezek az
együtt olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e ritka találkozás
erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg neki, hanem: irásai
mélysége.

Ő a mi időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, a
legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az erkölcsi
kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis érzékeny
lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen kevesen
fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki hatalmasabban, senki
finomabb s világosabb formában. A tizenkilencedik században Renan-on
kivül nem volt iró, akit a lelkiismeret kérdései erősebben
foglalkoztattak volna, s aki az ember rendeltetéséről, társadalmi
helyzetéről, kötelességeiről, mélyebben járó gondolatokat adott volna az
emberiségnek. Nála szószék a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát
lehet csinálni a kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez
a morális nyugtalanság, amelylyel igazát keresi, ez az ideális törekvés,
amelylyel az embert leginkább érdeklő dolgoknak a mélyére igyekszik
látni, hogy magunkon, – és igy sorsunkon is – javithassunk, hogy
egymásnak az életet elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális törekvés az ő
nagy eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy hagyománya.

Hogy a mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott asszonyi
léleknek ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal – talán épen
azért – legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már szinte másodsorba
tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, sajnos, éppen csak hogy
rámutathattunk.


III.

Azzal a meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely jogosnak
tartja, ha az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes birónak tartja
magát, sőt azt is, ha mindenki önmagát tartja a képzelhető
legilletékesebb birónak, – tehát egy igen elterjedt nézettel szemben,
mely talán Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs viszonyáról szóló
elméletéből fakadt, – legyen szabad egy durva példázattal hozakodnunk
elő. A kutya szaglása sokkal finomabb, mint a macskáé; de a másfajta
kutyának nincs olyan szimatja, mint a vizslának: a vizslák közül a
pointernek a szimatja sokkal finomabb, mint a többi vizsláé; és még a
pointernek is vannak nemesitett fajai, amelyeknek szimatja még finomabb,
mint a többi pointeré. Az igen fejlett érzék mindig sokkal ritkább, mint
a durva. És ez nem csupán addig igaz, amig csak az érzékszervek
müködéséről van szó. Még inkább megáll ez a tétel, ha a még
komplikáltabb agymüködésről szólunk. Ha ritka az érzékszerv rendkivüli
fejlettsége, még ritkább az az _aptitudo_, mely a gondolkozás nehezebb
vagy finomabb müveleteire képesit: a szellemi tehetség, mint történelmi
eredmény. Hogy rövidségre kényszeritve, durva vázlatossággal
folytathassuk: az erősen fejlett számolóképesség ritkább, mint például a
nyelvek megtanulásának a tehetsége; és a filozófiai érzék még ritkább,
mint a jelentékeny számoló-képesség. És még a filozófiai érzékkel se jár
együtt mindig az ethika problémái iránt való különös érzék. (Talán mert
a gondolkozás, noha feladatai itt is a legnagyobbak közül valók, sehol
se ily magára hagyatott.) A nagy, erősen kifejlett s igen megfinomodott
erkölcsi érzék éppen nem olyan közönséges valami, mint sokan képzelik;
ellenkezőleg: a legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz, hogy valaki jó
sebész legyen: sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz,
lelki határozottság stb. szükséges; annak, hogy valaki az erkölcs
kérdéseit boncolhassa, alapföltétele: hogy még inkább, fokozottabb
mértékben ura legyen mindezeknek a tulajdonoknak. Ahhoz is sok ismeret,
tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb.
szükséges, hogy a hajóskapitány el tudja vezetni hajóját az óceánon át,
talán viharok közepett, talán váratlan bajok közt, egyik állomásról a
másikra. De a moralista mindig csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy
fekete vizen; nem tudja: honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az
„Ignorabimus“ vizei fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi
egyebe, csak az az egy kis nyomorult iránytűje!

Az erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei vannak;
ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua majdnem
állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. Mások a müveltek
erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a vadaknak is vannak
erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden időnek más erkölcsei
voltak, és ugyanazon időben is más az erkölcs más-más helyütt. Ugyanazon
népnek az erkölcsei is folyton változnak: az erkölcs ugyszólván együtt
változik az idővel és a nemzetekkel. De amikor és ahol a civilizáció
megjelenik, nyomában már felbukkan az erkölcs. Mindig megvolt, mióta két
ember találkozott. Azóta folyton van, mindenütt. És mintha csak ugy
fejlődnék, mint az egész világ. Tehát van _egy_ erkölcs is? De hát akkor
mi az „_az erkölcs_“? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi a célja?

Az „amoralisták“ és az „immoralisták“ elméleteiről nem szólva – ezeknek
az elméleteknek anyja: a Tudatlanság, s apja: a Logika Hiánya – csak a
vallás felel határozottan az itt fölvetett kérdésekre. Az erkölcs: az ő
erkölcse. S megadja a választ minden e tekintetben elképzelhető
kérdésre. Megadja a szabályokat, az utasitásokat, megszabja a
büntetéseket és a jutalmakat is. Ez felelet. De a filozóf tovább kutat.

És ahogy megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első kérdésnél.
Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? A társadalmi
szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés gyöngébb, mint a
másik volt; mindegyik homályos, ujabb határozatlanságokkal takarózó;
mindegyik voltaképpen csak ujabb kérdésekkel üti el a feleletet. Az
utolsó föltevés már el is sikkasztja azt, amit keres: magát az
erkölcsöt. Még legtöbbet ér a racionalisták felelete, hogy: az erkölcs a
megismerhetetlenségből ered, mint a természeti erők. Ez legalább nem
mond semmit.

De tovább. Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És végre is
mi a célja? Sötétség.

És a filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van dolga, mely
éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán azonos is
ezekkel… De egyebet lehetetlen kideritenie. És azért mégis ki kell
igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék kiigazodni!

Hanem a fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! Sokat tud
erről is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a kérdésre, hogy:
micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? – csak föltevésekkel tud
felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy semmivel se bizonyithatók
vagy pláne már tarthatatlanok. Azért mégis haladnia kell a maga utján.

És a moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a fekete
éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire támaszkodjék,
csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet egyátalán meg lehet
szerezni, és természetadta különös képességei.


IV.

Az ifjabbik Dumas regényeiben – kivált a _Kaméliás hölgy_ben és a
_Clémenceau_-pörben – megtalálhatjuk ennek a nagy embernek minden
jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a _Clémenceau-pör_ről, melynek a
szinpadra való átdolgozása nem a Dumas munkája, a _Kaméliás hölgy_-ről
irt regény jóval tökéletesebb kompozició, mint a dráma. A szinpad
korlátjai sokat kiszoritottak abból, ami a regényben művészi; ennek az
igazságaiból az akkor még hatalmas szinházi konvenció sok követelőzése
el is ferditett, mondhatni: meghamisitott egyet-mást, talán nem is
keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé hiresek, mint Dumasnak a
szinművei, ez csak annak a következése, hogy a szinpadon előadott mű
hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a könyvé. De téved, aki a két
egyforma cimü munka különböző hatásából és különösen a szinmű zajos
multjából és sikerének tartósságából itélve azt képzeli, hogy a
_Kaméliás hölgy_-ről szóló regény csak első vázlata volt a ma is sokat
szereplő szindarabnak. Éppen ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet
nem a dráma adja, hanem a regény. A _Clémenceau-pör_t pedig Dumas csak
regény-alakban irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat Dumasnak
drámairói hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a nagy
iróművészt és a nagy moralistát.




CHERBULIEZ.

Azok, akik Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak hirből,
vagy legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek azon, hogy
vannak, – még pedig szigoru birálók, – akik ezt a svájci származásu
francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. Cherbuliez-t nálunk,
Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint érdemli, s ez alighanem
onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, ami az iró hirnevére
rosszabb, mint ha egészen ismeretlen marad.

Egy kis tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál rosszabbul
ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél több több
Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy véletlenül
kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü olvasót is
érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü szerencsében részesült,
hogy majdnem valamennyi regényét leforditották németre és magyarra. Ne
higyjük, hogy a németek mindannyian olyan lelkiismeretes forditók,
amilyeneknek a jóhirük után tartjuk őket; és ne tagadjuk le, hogy nálunk
a jó regényforditás sokáig ritkaság, szinte kivétel volt. A sok magyar
Cherbuliez között is kevesebb a pontos, mint a rossz forditás; sajnos,
az a forditó, aki a forditás munkájának könnyebbsége érdekében
megcsonkitja az eredeti szöveget, aki lenyirbál a meséről minden olyan
helyet, ahol a szerző egy kissé belemélyed a tárgyba, s aki nem azt
irja, amit a szerző, csak valami olyanformát: az ilyen forditó nálunk,
még ma is, épp olyan gyakori jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel
becsüli le a külföldi irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti
drámát kanyarit az olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből,
vagy akármiből, ami a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor
megesett, hogy munkája csak megcsonkitott alakban jutott el a magyar
olvasóhoz; s természetes, hogy az olyan forditásból, mely az eredetinek
jóformán csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes elbeszélőnek
látszik.

Nem sokkal több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, akik
talán valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül inkább csak
hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy Franciaországban se
tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában se hóditotta meg az
olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia irók viszonyaihoz mérten
kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé ismeretes az, hogy soha se
pályázott a népszerüségre. Sokan tudják róla, hogy kivételesen szivesen
látott vendég volt a _Revue des Deux Mondes_-nál, ennél a tiszteskoru,
meglehetősen konzervativ szellemü folyóiratnál, amelynek minden
világrészben vannak olvasói, csakhogy ezek az olvasók majdnem
mindannyian egy-egy szükebb körhöz: az arisztokráciához, a műveltség és
a tudás kitünőségeihez, vagy azokhoz a szerencsésekhez tartoznak, akik
jómódban, nyugalomban, talán tétlenségben élnek, s mert minden
érdeklődésüket a szépnek szentelhetik, külön izlést arrogálnak maguknak.
Ismeretes az is, hogy ezeknek a több világrészben elszórtan, nem is
egyforma életviszonyok közt élő, de meglehetősen egyforma gondolkozásu
és izlésü, kiváltságos helyzetü embereknek évtizedeken át Cherbuliez
volt a legkedvesebb regényirója. És ez, a helyett, hogy annak kutatására
adna alkalmat: mily erővel hódithatta meg ezeket a finnyásakat? –
bizonyos előitéletet támaszt vele szemben. A _Revue Des Deux Mondes_
iránya, szelleme, hangja már olyan ismert, hogy olvasója szinte tipus.
Akik ezeket a sárga boritéku füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel
berendezett szobákban, vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és
kényelemben, vagy legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben,
nyugalomban és visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés
embereket, a jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a maguk
világa iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen akarnak tudni a
köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg életéről, az előre
igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a visszataszitó
nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a sokaság
elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz szagu emberek
elkeseredett s legtöbbször igazságtalan panaszairól, melyekkel a végzet
helyett másokat vádolnak, stb. stb. – mondjuk csak a fődolgot: a
társadalmi reform-törekvésekről. Ki hódithatná meg ezeket a finnyás
jóllakottakat, ha nem az: aki csak róluk beszél, hizeleg
előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél és elmésségeket mond
nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez munkáiban csakugyan van
valami, ami mintha megerősitené azt a vádat, melyet ebből a sikeréből
azok kovácsolnak, akik őt csupán hirből, vagy kevéssé ismerik. Nem tudja
eltitkolni se a műveltségét, se az elmésségét, regényeiben feltünően
sokszor szerepeltet olyanokat, akik a kiváltságos körökhez tartoznak,
szivesebben beszél az élet kellemes oldalairól, mint a nagy
nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a szép dolgokkal és nem
szereti a rossz szagot, sőt bizonyos az is, hogy konzervativ
gondolkozásu, és nem reformer.

De ha egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki törvényes
leszármazója az igazán „gall szellemü“ francia iróknak, aki azonban
kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből is elsajátitott
valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben táplált előitélet csak a
látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja, akik kissé messziről itélik
meg, igazságtalan. Cherbuliez a jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel
nézi, mint a nyomoruságban élőket: a filozófus felsőbbségével;
szerenitása nem az elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból,
amelyben, – miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és
legyőzte magát, – menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben,
az élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem
vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszürt
bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, hogy jobb
szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az
elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és ha az e
látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás eszközéül: azért
mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem remél orvoslást,
ellenben a szépet valami általános üditő szernek tekinti; hogy ha nem
sürget reformokat s nem harcol vivmányokért, nem azért marad
passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók szenvedését, vagy
mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem mert nem hisz az
elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még nem látja az utat,
mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez szkeptikus; nem vár eredményt
azoktól a vivmányoktól, amelyekben sokan már a megváltást, vagy legalább
az általános boldogulás lépcsőjét látják; nagyon jól ismeri az emberiség
történetét, tudósa a társadalmi tudományoknak, nem osztozik azok
bizakodásában, akik a nekibuzdulástól már sikereket várnak, visszaretten
azoktól az áldozatoktól, amelyekbe a harc belekerülhet, félti a
küzdelemtől a kevés meglévő jót. Annyira szkeptikus, hogy – egyik
filozofáló munkájában – egy kissé még a haladásban is kételkedik: ezért
konzervativ.

De ugyanaz a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ gondolkozásuvá,
és a társadalmi harcokkal szemben csöndes szemlélővé tette, minthogy az
ismereteknek ekkora rengetegét lehetetlen végképpen eltitkolni és
minthogy kivételes müveltsége el-elárulja magát regényeinek egyes
lapjain is: még egy előitéletet támasztott vele szemben. Azt, hogy
sokkal inkább tudós, kritikus és bölcselő, semhogy számottevő poéta
lehessen. Ezt az előitéletet olyanok hangoztatják, akik félig-meddig
ismerik; akik egy vagy két könyvét olvasták, s véletlenül azok egyikét,
amelyekben pár perczre a tudós is megszólal; akik munkáiból talán nem
olvastak annyit, mint amennyit magáról az iróról olvastak. És az, amit
egyéniségéről, életfolyásáról itt vagy amott olvashatunk, bizonynyal ad
némi alapot ennek az előitéletnek: Cherbuliez élettörténete tökéletesen
ugy hangzik, mint egy tudós, kritikus vagy bölcselő biografiája, és az
az egyéniség, melyet ebből az élettörténetből valamelyest megismerünk, a
külsőségekre nézve meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a tudós
fogalma kelt fel képzeletünkben.

Életfolyásának feljegyzésreméltó részletei ezek:

Cherbuliez hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben a német
gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, egyformán közel
lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, egy kis kozmopoliszszá
vált; az a város, amelyben már akkor hirdették, hogy a tudományos
kutatás az emberi lélek legszentebb joga és kötelessége, mikor ezt a már
kissé elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog volt; az a város,
melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet folyt, századokon át.
Cherbuliez francia eredetü családból származott, mely a
huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban; ugy látszik,
kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a család a tudomány és
irodalom szolgálatában folytatott hosszas tevékenységéről vált a maga
körében ismeretessé. A regényiró nagyapja Svájc legjobb nevü
könyvkiadója volt; apja az ó-kori irodalom tanára a genfi egyetemen;
egyik nagybátyja jogtanár és ujságszerkesztő; másik nagybátyja szintén
iró. Még nagynénje is szorgalmas munkása volt az irodalomnak: forditásai
sok német klasszikust ismertettek meg a franciákkal, többek közt Kleist
Henriket. A regényiró 1828-ban született. A család hagyományai és első
kedves tanitómestere: Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár volt Genfben,
hamarosan eldöntötték sorsát. Először a genfi egyetemen hallgatja a
filozófiát, ahol Reid tanait hirdetik, de Cherbuliez Victor
Arisztoteleszt és Kantot olvassa. Aztán Párisba megy, ahol Eugéne
Burnouf tanitványa, s szanszkrit nyelvet tanul, de mindennap eljár a
Louvre képtárába és valamelyik szinházba. Aztán a bonni egyetemen, ahol
hosszabb időt tölt, megismerkedik Hegel filozófiájával, egyébként pedig
csak a zenének él s egy kissé belebolondul Beethovenbe. Egy évre
Berlinbe megy s ott megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb utazásra
indul: bejárja Francia-, Olasz- és Görögországot, Konstantinápolyt és
Kis-Ázsiát. Arkheologiával kezd foglalkozni, és e szakbeli
tanulmányainak eredménye az a félig tudományos, félig szatirikus mű („Un
cheval de Phidias“), melylyel először jelenik meg a nyilvánosság előtt.
Ezt a könyvét Görögországban irja meg, és azokat a vázlatokat is,
amelyekből Bizancz történetét akarja összeállitani. Bizancz története
megiratlanul marad, de a gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy
_Kostia gróf_ cimü regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán
fáradoznak, amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos
tanulásról tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött
évek emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem
fogadja el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz birodalmat,
később Spanyolországot. Ekkor már politikával is foglalkozik; kiadja
_L’Espagne politique_ és _L’Allemagne volitique_ cimü köteteit. Utazásai
közben ethnologiai ismereteket szerez; mikor megpihen, az összehasonlitó
nyelvészettel rendszeresen kezd foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek
tudósává válik. Később egy filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance
és a görög művészet történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és
esztétikai értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia alattvalóvá
honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly hiressé válik,
mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő munkása a
publicisztikának.

Mindenesetre furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy regényiróról
szól. Gyanu támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle munkálkodás kissé
fölületes lehetett, hogy kapkodva, rendszertelenül gyüjtötte ismereteit,
de talán egy téren se volt alapos tudós. A legilletékesebbek itélete
azonban mást mond. Még különösebbé teszi a dolgot az, hogy Cherbuliez,
bár nem ért el igen nagy kort, – hetven évig élt, – nemcsak egy-két,
hanem nagyon sok regényt irt. És ennek a meglehetősen kivételes
jelenségnek csupán az szolgálhat valamelyes magyarázatául, hogy
Cherbuliez soha se foglalkozott egyébbel, mint tanulással és irodalmi
munkálkodással. Nem vállalt hivatalt, tanárságot se; amig utazott és
csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis örökségből élt, később az
irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is őrizte vizsgálódásának,
érdeklődésének, foglalkozásának teljes függetlenségét, képzeletének,
szemlélődésének, gondolkozásának egész szabadságát. Huguenotta-ivadék és
genfi polgár módjára járta be a világot és élte végig az életet.

De hát megférhet-e egymással két ily nagyon különböző foglalkozás,
anélkül, hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a kettőnek? Lehet-e
valaki tudós és regényiró egyszerre, anélkül, hogy a költő meg ne rontsa
a tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a költőt? Bizonyára kevesebb példa
van rá, hogy e kettő, ha egy személyben találkozik: segiti egymást, mint
az ellenkezőre. Végre is ez a kétféle szellemi munkásság más-más
képességeket kiván; az egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik főképpen
itéletet. És az egyik képesség kifejlesztése azzal járhat, hogy a másik,
melyet amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed, megzsibbad, talán
elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és harmónikusan
fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek, mely Cherbuliez-vel
szemben is föltámadt, azok körében, akik szükségtelennek találják ezt az
irót közelebbről is megismerni. A tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a
regényiró iránt.

Annyi tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői teremtő
erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És már akkor,
mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten, első regényeivel
jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt az erudicióval vádolt
regényirókkal szemben mindig föltámadó előitéletre Émile Montégut, a
francia kritika egyik kitünősége, aki ilyenformán ügyvédkedett _Kostia
gróf_ szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat tudás megárthat a
képzeletnek, s hogy a költő, aki nagy erudició terhét szedi magára,
elsorvaszthatja inspirációját… Igaz, hogy a tudatlanság olyan hatalmas
bátorságot és egyenességet ad, melyet semmi se pótolhat… Igaz, hogy a
tudomány körültekintésre és óvatosságra tanit, s ezek az erények éppen
az ellentétjei azoknak, amelyek a képzeletet segitik… Igaz, hogy a
tudatlanság nem támadja meg a költő eredetiségét, nem tolja a költő
elméje és látomásai közé olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a
költőnek magában való bizodalmát… De se azok az irók, akiknek csak a
tudatlanság adott szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő
emlékezetük álomképeiből szedték, nem igazi irók… Az igazán nagy
tehetségnek az erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a
képzeletnek uj területeket hódit meg… Mert a tudás nem ugy gazdagitja a
képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat, hanem
mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet… Az igazi költő lelkében az
ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi folyamat, amelylyel
a szervezet a táplálékot szétbontja, szétválasztja, átalakitja, vérré
késziti… Az ismeret, a kritika: a tizedik múzsa; mert hiszen a kritika
nem egyéb, mint a dolgok lényegének és összefüggésének magyarázata,
következésképpen: a költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a
legbővebb és a leginkább termékenyitő… Micsoda ismeretlen mezőket
nyitott meg a kritika például Goethe inspirációjának!… S a század nagy
költőinek jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk… Csak Byron és
Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek köszönhetnek és
kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek a kritikától való
idegenkedésükkel?!… Cherbuliez-t, mint kritikust, képzeletének ereje
tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a regényirónak, képzeletét ismeretei
nem gyöngitették meg, csak gazdagabbá tették.

Montégut ezt _Kostia gróf_, a _Becsületes asszony regénye és Méré Paula_
megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később se cáfolt rá erre az
elismerésre. _Bolski_, _Brohl_, _Holdenis Meta_, _Noirel_, _Miss Rovel_
s végül a _Vörösek és feketék_ azok a regényei, amelyekben regényirói
egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a leginkább megragadja az
olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben találjuk meg elevenitő és
jellemző erejét teljes frisseségében; életfelfogása itt hatol le a
legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik meg a legszerencsésebben;
előadásában itt van a legtöbb fény és szin; ezek a legtökéletesebb
munkái. De sok regénye közül bármelyiket olvassuk: itt-ott, egy-egy
megjegyzésben talán ráismerünk a tudósra, mert olyan részleteket emlit,
amelyek elárulják nagy műveltségét, hanem ezt a tudóst soha se kapjuk
rajta azon, hogy akkor szólal meg, amikor az olvasó a költő szavát
várja. Vagy a tudós nehézkessége nyilvánul-e meg előadásában? A
legkönnyedebb hangu, a legfinomabb és legelmésebb causeur, akit képzelni
lehet; mindig eleven, fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan
derüs, olyan gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul részletező
tudósra abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a primitivek
elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? Felnőttek számára nem
lehet meséket kitalálni, amelyek jobban szórakoztassanak és több
gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását veszszük-e észre mindig
kedves és mindig igaz alakjainak jellemzésén? Emberismerete komorrá
tenné elbeszélését, ha mindent megértése nem volna oly elnéző. A
szobatudós eleveniti-e meg azt a sok külön világot, amelyben meséi
játszanak, vagy inkább a peregrinus költő? És az a meghatározhatatlan
valami, ami mind e munkáknak ugyszólván a lelke, a tudós
kicsinyességekben gyönyörködő elégedettségét tükrözi-e, vagy inkább a
költő rezignációját, a költőét, aki a kellemesben, a bájosban, a szépben
keres, ha nem is feledést, legalább vigasztalást?!




FLAUBERT, MINT KRITIKUS.

Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet
krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző
lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a
kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök,
gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való
felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy közös
vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni szoros
szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. Kétségtelen, hogy e
viszony természetét illetőleg a Flaubert levelei[5] már csak azért sem
mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs
hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a
művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott
nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel dédelgette.
De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem
is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal
rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást.

Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő,
sötét köpönyeg alatt, amelybe burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu
szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk,
hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint
tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes
temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az
életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az extázissal,
azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket,
melynek természete azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut,
fárad és szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s
több tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved,
elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó
erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb
veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha
valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a természet
beláthatatlan termékenyitése következtében még artisztikus erőt is
örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények
megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus.
Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja
halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem
különböznek egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság
megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel
igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban
különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek kodifikátorai. A
regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt igazságok; a kritikusé
szükebb: a már megirtak. Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már
megállapitott igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan
párhuzamos uton. Természetes, a regényiró szót legszükebb, s egészen
modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond
de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik,
mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos értelemben
paradox használata. Vegyük elő a _Bouvard et Pécuchet_-t, igyekezzünk
elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a Madame
Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü?
Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei
megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt
mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik
legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, épp
ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és
tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által
elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat
mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga
nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti
magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő irodalmi
műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne
az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos
tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen labirintusában mozog,
egyesülve az itéletnek azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a
szakértőben – mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek
(mely nagy vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly
kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, melyet
maga körül a természetben láthatott. A _Tentation de Saint Antoine_
olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség megerősitéséül
szolgál. Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez
hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve
dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, ugyszólván
rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki belőle nagyobb
alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül egyet-mást
megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a kérdésre, mint
föltevés megállhat.

Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi,
hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének fő-munkája
lett volna s melyhez a _Saint Antoine_, az _Éducation sentimentale_ és
_Bouvard et Pécuchet_ csak előtanulmányok.

Élete módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s egy
különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett
ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre.

Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja
gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a
kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s
még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi
világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain
is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem
akart megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a
rejtelmes _Gusztáv ur_-ra, akit csak az erdőben s a réteken láthattak,
mint ahogy a Renan bretonjai a csodálatos _Bonhomme Système_-re.
Mindennapos társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött,
süket, félig vak öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és
unokahuga alkották, akinek nem lehetett egyéb hibája, mint hogy éppen a
Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak az
lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében
egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… voltaképpen a könyvei voltak
az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha Rouenba
vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános
könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember csak
ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit
szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia
irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff,
Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át
kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször
hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy:
„Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi
álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy
percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok
mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem is
lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü följegyzések
adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét
vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át
javitgatott, mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az
aggódó lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe
tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta el magát“ az 1848-iki hirlapok
olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a szent szűzről,
monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a pedagógia
irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta.

Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él,
sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint
a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak
annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle formában
bántja az „igazságtalanság“, mint azét, aki egy szük világban igyekszik
mélyre hatolni. A közönséges ember meg sem érti azt, ami Flaubertnek
szenvedést okozott; a szakértő mosolyog a maga ismeretvilágába eső
naivságokon s nem fogékony a másféle tévedések iránt. Flaubert egy
testvér szeretetével karolt át mindenkit, aki bármely téren csak egy
lépéssel többet tett az igazság felé, mint elődei, de valósággal
elkeseredett a könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák
és tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső
fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több szórakozásban
részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen hagyott volna. A
természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet a viszonyok
zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy erőfeszitésekre
volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden csekélységre „ki ne
áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért „vén romantikus“-nak nevezte magát
s nem az az állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de
Maupassant erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik
közeliteni.) S mert mindent, ami – a jelenben vagy multban – a
legtávolabbról is érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös
ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát
fogok irni: ez meg fog könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a
visszafojtott véleményeim.“ Másutt rövid programmot ad arról a módról
is, melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a
dolgokat, melyek bennünket kétségbe ejtenek, lefesteni egészen
egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“

Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő
munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen
igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly roppant
fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették. Kezdett
magával szemben is elégedetlen lenni. „Érzem, hogy már vén tehén vagyok“
– irja egy helyt végtelen keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi
balgaság“ tengerárját látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő,
amikor alkalma volt ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az
1870. és 1871-iki évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu
és nevelésü lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való
kéjelgés s az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális
elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös
„gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz:

„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak
mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására,
a jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot.

A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a
latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag volt,
hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a köztársaság minden
vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt képzelni, hogy a pápa
csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak istenek.

Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot
rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi gyilkosok“-at. Miben kell
hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni
az „elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az egyedül
észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy mandarin-kormány volna,
feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A
nép örökös kiskoru s mindig utolsó rangban lesz a társadalmi
hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok
paraszt tud olvasni s nem hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy
legyenek olyan emberek, mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák
az emberek. Csak egy törvényes arisztokracia megalapitásával
boldogulhatunk, értve ez alatt egy oly többséget, mely valami más
egyébből alakul, mint számból.“

Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az
örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja:

„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd:
Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem
tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem
Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani
házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában Páris
tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben
Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt. Az
emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak minden
ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára. Miféle
különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi
tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! „Sült vagy főtt – ugyanaz“, s
éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi véleménynyel, a divatos
lapossággal szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis
hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely
talán a romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet
a szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a
hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a
szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a
művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt
érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy
szálljon alá a néphez“.

Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi
anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag
lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy de Maupassant
előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet hamisságainak,“ a
legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről szóló bámulatosan gazdag
gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy
bámulatosan éles elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett
fel, égbekiáltó tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem
mindig olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint
Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy
kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen
keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható,
messzelátó kritikája vezette.

Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ csak
előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta volna,
alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben kételkedhetünk, de
abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy kritikai művet
temettek el. Azok a tulajdonságok, melyeket ezekben a levelekben az
egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett megjegyzésekből
kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei által keltett
csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem
nyerte volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus
kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket csak
töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a
következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja,
hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi
templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon porticusát
stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom és
tehetetlenségem.“

Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik
módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója.
Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista.
(1884.)




ZOLA-REGÉNYEKRŐL.


I. A „HÖLGYEK ÖRÖME.“

A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia festett
koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó
rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem
részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a
képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt az az
alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője
kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a
kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard
Renée elbukása óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek –
meg kell vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel,
elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése cimén
nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául szolgáltak,
amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, akár hatalmas
monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja
épp oly hüséges előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és
századokra ható irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden
nagyszabásu és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el
kellene oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége
felől. A _Curée_ megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás emberei
versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet
nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra alkalmat adott: és
ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb tisztelet“ hangján, mint
királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral, bánásmódjuk még
sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták
az itélet minden atyáskodó hangu szókészletét, s nem sokalták meg az
elvénhedt, makacs iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü
arisztokratái persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző
tudósok, kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró
kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s
kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – elrémülve a
nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától,
megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével
„pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a tiszteletére bálványt
emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, ahányszor a merész iró
megszólalt. Zola tanitványai persze teljes erejükből igyekeztek
tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál mindenütt jelen való
ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett tárcairó-kiváltságok
játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony, kinek arca a piros
festék alatt is kékké vált a haragtól _Nana és Trublot_ bűneinek
hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent
büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált
őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának
neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték
a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. Az
előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s a „Revue
des Deux Mondes“ rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba,
vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve
fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon fegyvereiket csörtették, a nap
krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege került
ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert
dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak
voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt
vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek regényeit
a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető Sainte-Beuve
egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek
az őrültség és a romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit
pornográfként hurcolták meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk.

A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta,
régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A
tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek a
vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában
mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul, határozott
idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom
erősebben forradalmi hatása alatt kezdett.

Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett
ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás
nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét
tagadta meg. _Birotteau_-ban nem találtak több érdekest, és értéket,
mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le
rouge et le noir“) kicsinyelték s _Bovaryné_ morálját észre sem akarták
venni. A vád még erősebben tartotta magát artisztikus szempontból.
Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót ünnepelni,
Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de Parme“-nak a
_Revue Parisienne_-ben kiadott birálatában), hogy nem ért az alakba
öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról,
egészen komolyan állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét.
Elsőrangu irói tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A „Comédie
humaine“-t a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették;
Beyle Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis
elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót
kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue
lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t klasszikusként
emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi hagyatékával együtt átszállt
az örökösökre: a Goncourt-okra. „Germinie Lacerteux“-t épp ugy
kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény „arany legyet“, Nanát. És
Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a „régi dal, régi
gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a Zola megfigyelései értéktelenek,
leirásai müvészet nélkül valók s egyéniségének fajsulya alacsony, az
előbb emlitettek unokája volt. Ennek a vádnak mind a három
kiterjedésében való mérlegeléséhez alkalmul szolgálhat a _Hölgyek öröme_
is.

*

Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira
„legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga
szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van szó,
melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis kereskedelem
ódon fészkei ellenében, és amelyben az örök természeti elvnek
megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az _Au Bonheur
des Dames_ egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig kevéssé ismert
szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani.

A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A
gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb
kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett. Ennek az
elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a divatos bazilikái
nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel dolgoznak s
mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai nyujtanak,
mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek a modern fényüzési
vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt
versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a
vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon
minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve,
tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben:
Mouret Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik
emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos
szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt
fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált
asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol
közöttük, alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát.
Az asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival
szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra,
akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint
Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. Az
asszonynak emelt templomot a „Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel
eszközül, amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a
gyakorlati észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a
milliókban való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár
terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, vesztére
a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem patriarkális,
de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint növekedik a
„Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran látják, hogyan
tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik s a személyzet, mint
a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz javára végzi feladatát. A
lélektelenség, mely a „Bonheur“ falanszterszerü szervezetét jellemzi, a
nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése
elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói,
noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja
vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják
az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is.
Elébe állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket.
Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az anyától
gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel vele, az
öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi házából, annak
ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori jóléte romjain, mig a
tetőt le nem bontják a feje fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt
közömbösségét, mint a teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem
törődve a holtakkal, akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina:
a forradalom vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre.

A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete
a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával
szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek.

Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény
keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy pör,
melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem egyéb,
mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása.

A „Bonheur“-rel szemben ilyenformán lehetne ennek alakot adni:

A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a
fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel utasitván
el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés kellemességét s
az előadás kényes választékosságát, – hozzászoktatott ugyan bizonyos
puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk egyébnek, mint a
müvészet megrablásának: mégsem elégedhetünk meg a regényben – emberek,
emberek és ismét csak emberek helyett – kétes értékü igazságok
bizonyitásával. Ime, a „Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak
két elem él; a köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el
figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk
gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály
iránt? A kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó,
pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több
sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a
sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül nem
egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e
„felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint költői műfajnak, a célja
a gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat?

A felelet annál egyszerübb, mert egy megengedésen lehet kezdeni.

Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek
egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani
szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt oszlik meg. De
Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató szenvedély, a
„Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem
mosódnak el és nem válnak szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a
legélesebb ellentétekben kerülnek egymással szembe és éppen különböző,
bővebben jellemzetes helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét.

Még határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola még
mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy
szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról.
Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem
kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek
érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy
magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet juttat.

Akik tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel az
ősrégi tantétellel hozakodnak elő: „la fiction est faite pour plaire et
non pour instruire.“ A mondás nem éppen tetszetős; de ha még oly bűvölő
ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés megoldásához. Mert lehetetlen
figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a regény és a fikció többé nem
azonos fogalmak. A modern és a régi meséltető regény közt épp oly nagy a
különbség, mint a villamos fény és Aladin csodalámpája közt. Valójában a
regény egész története nem egyéb, mint annak felsorolása, hogy a fikció
miképp veszitette el apránkint annak az uradalomnak a legnagyobb részét,
melyben azelőtt korlátlan hatalmasság volt. Századokkal ezelőtt, a gusto
picaresco uralkodása idején, a regényben már nem csupán az elbeszélés
mellékes, de a jellemzés is másodrendüvé válik egy magasabb czél
mellett, mely az akkori idők szelleméhez képest nem ugyanaz – bár
hasonló természetü – volt, mint amelyről most szó van.

A bölcselők századában a „magasabb czél“ érdekében megkövetelt igazságok
kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi elemtől teljesen ment
regény „filozófiai“-nak nevezi magát. De ezek csak tapogatózások.
Félreismerhetetlen az evolució az oknyomozó irodalom életrekeltekor; az
inventiv elem szerepe teljesen jelentéktelenné válik s a regényiró
átveszi a régi moralisták szerepét. Részt követel a pap és az orvos
hivatásából s a filozófokkal több közösséget vállal, mint a költőkkel.
Féltékenyen őrzi a művész szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék
benne a szigoru tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el
legfőbb czéljának és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának.
Komolylyá válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész századról:
„hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság, amelyről szavát
elmondani ne tartaná kötelességének“. És ezek a tudálékos, tanitgató
regényirók korántsem a kontárok közül valók; az uj elveket a mesterek
egész sora testesiti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is –
nagy arányu. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert
jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett. Igaz – és
ez a magyarázata annak a meglehetősen hosszantartó felháborodásnak,
amelyet az „Assomoir“ és „Nana“ támasztottak – hogy maga az elv soha se
tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt Zolánál
láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a brutális, barbár,
fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola tétele bizonyitására tör.
Az a száraz határozottság, melylyel minden fölösleges szót számüzve,
minden porszemnyi adatot felhalmoz, hogy szinte parancsolólag tukmálja
rá gondolatát az olvasóra, nagy erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez
már egy más, artisztikus kérdést érint.

Akkor tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben
uralkodószerepét s amikor a regényiró és a moralista között többé nem
lehetett megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a történelmi
fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a szocziológus szerepében
állott ki a fórumra s a regényolvasó nagyközönségtől követelt
meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése meg fogja-e nyerni a messzi
jövő, az elkövetkező századok elismerését, az már más kérdés. Annyi
bizonyos, hogy „ujitás“-ának kezdetben a legkevésbbé se sikerült
megszereznie a filozófusok itélőszékének az igazolását. A kritika
tekintélyei ugy itéltek róla, hogy rossz próféta, mert eszméi elvesznek
a lényegtelen megfigyelések és szavak áradatában, és ezért adatai
magasabb érték, tárgyai pedig általános érdek hijjával valók. Edmond
Scherer, a régi „szép szellemek“ hagyományainak lovagias erényü őre, aki
soha se mulasztotta el kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a
„misera plebs contribuens“ az irodalom portikuszába akart tolakodni –
könnyed gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor „minden filantróp
érzülete mellett“ sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy részeg kőmüves
nyomorának a története?! A „Ventre de Paris“ birálatában ismételte
álmélkodó kérdését, mellékesen nagyot bókolva annak a régi tannak, mely
csak a nagy szenvedélyeknek nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha
ebben a regényben semmi egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy
találta, hogy „csak a henteseket érdekelheti“. Aki még emlékezett rá,
hogy „César Birotteau“-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának
nevezték, ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie.

Nagyon egyszerü a klisét a „Bonheur“-re alkalmazni. Elmondhatni, hogy a
selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül unalmasak a
leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének, szervezetének,
tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni lehet az „előkelő
születésü“ költészet nevében a szövetek árainak hallatára. Sőt a szó
tágabb értelmében „szatócskodás“-nak is nevezhetni a regényiró
előadását. Mindebben volna egy szemernyi igazság: az óriási anyag több
helyütt tulcsapott korlátain. A környezet, amelyben a regény játszik,
valóban nem tartozik a legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a
„Chartreuse de Parme“ irása idején a „Code civil“, Zolának, mig ezt a
regényét irta, az áruházak árjegyzékei lehettek a napi olvasmánya. Igy a
részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek is ezek – mert joggal
utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel önt Zola ebbe a száraz
tárgyba életet – nem akadhat fenn ezen a részletezésen senki, aki az
eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv húsz-harmincz lapja eldobni való,
még mindig marad egy könyv, amelylyel számolni kell, nemcsak azért, mert
elsőrangu irói tulajdonságok alkották meg, hanem, mert a lehető
legközelebbről érinti élete kérdését annak az osztálynak, mely a modern
élet egyik legfontosabb funkczióját teljesiti s az értelmesek világának
egyik legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az
eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s nem
minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem párhuzamos
természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor erős logikával
küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind megindit az ellene
feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, nem kerülhetett ki egy
belső ellentmondást. Olyanformán, mint Sainte-Beuve, akinek mély elméje
a maga korában találta meg a csodálni való tanulmányt, szive pedig a
régiekkel volt, – elméje a győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a
bukottakkal van.

Ezért az a benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra tesz, nem
tiszta. Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget kizáró. Mouret
vállalkozása kalandos; a „Bonheur“ győzelmének szükségszerüségéről
inkább csak a másik elem magatartása győz meg. Tulajdonképpen Mouret
csak a kereskedelem Monte-Christoja. De mindez keveset von le az eszme
súlyából. Mindenkinek át kell látnia, hogy nem utszéli igazságról van
szó, hanem egy olyan nagyfontosságu szocziális kérdésről, amely még
megoldásra vár. Abban a korszakban, mikor a művészeteknek és az
irodalomnak az alapvető jellegét a racionalizmus adja meg, egy könyvet,
mely a kor világrendjeként szereplő kapitalizmust működésében, az embert
pedig – környezetében, foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne
kicsinyelni, ha a kort mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről és a
meggyőződésnek kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az _Au Bonheur des
Dames_.

Mialatt a könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt alkalmunk
emliteni a regénynek azt a személyét, akinek lelki elemzése a puszta
gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig azért nem, mert Zola nagy
koncepcionális tévedéssel – ezt a két összetartozó dolgot csak részben
hozta összeköttetésbe. A főalak a regényben versengő két elem – az igazi
„hős“-ök – egyikét sem képviselheti; inkább a kapcsot alkotja közöttük
aszerint, amint az iró személyes benyomásának megfelelően érzelmeivel a
szenvedő, gondolkozásával a győztes elemnek válik osztályosává.

Egy fiatal leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, szegényen,
egyedül az erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s azzal a hittel,
hogy jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben a hitében azonnal
csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a boltjukkal szemben pompázó
_Bonheur_ már a bukás utjára juttatta őket; rájok nem támaszkodhatik.
Sorsa kápráztató fényü áruházba vezeti, ahol nem minden habozás nélkül
kopogtat be. Ott szemben a _Vieil Elbeuf_, melyet elhagyott, ócska
cégével és kihalt ablakaival oly rútnak, oly nyomorultnak tünik fel
előtte annak a fényüzésnek és annak a zajos életnek a láttára, amelynek
a közelébe hirtelen belekerült, hogy valami lelkifurdalásféle szoritja
össze szivét. De a csábitás nagyobb, semhogy leküzdhetné: elfogadja a
szerény alkalmazást, melylyel megkinálják. Ettől fogva csak a munkának
él, hogy testvéreit is fentarthassa: a _Bonheur_-ben ugy sincs másféle
élet. Elhagyatva, elveszve érzi magát ebben a nagy gépben, melynek
iszonyu mozgása megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát
megismeri; minden társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy
férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima
udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést kelt
Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia még a vásárlók
részéről is; egy előkelő nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó
megjegyzést tesz fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire,
mint felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő
könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen
odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell
átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban is
fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra készti,
hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a nehéz
kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal szemben
megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének alapvonása.
Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt, amelyet zaj és
panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás nyomoruság minden
keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen könnyen menekülhetne
ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő lélek, aki barátságosan
szól hozzá, szánalomból igyekszik rábeszélni, hogy szeretőt válasszon:
ez az egyetlen mód, melylyel a párisi munkásnő megszabadulhat az
éhhaláltól. Erre az ajánlatra válasza csak ez: „nem; nem tehetem.“ Nem
lázad fel; meg van győződve róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és
szabad, joga van ugy rendeznie be az életét, amint akarja; nem
engedelmeskedik erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és
egészséges természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él.
A forró lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az
asszonyt, érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi szó,
amelyet hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra gondol, hogy
ha az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen gyöngéden, aki iránt az
első, most már elmosódott rokonérzést táplálta, talán nem lett volna
ereje ellentállania. Ennek a másiknak szilárd, elutasitó választ ad s
halad a maga becsületes utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal,
melylyel illetik. Ettől pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is
fölébred a gyanu, hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint
amilyennek egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja ezt a
gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem akadályozza
meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne üzzék. A leány
fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda fűzte, a régi ideál
egy otromba sértése következtében elszakadt; de egy még nem is sejtett,
most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb lénynek látszó Mouret iránt
vonul be abba a padlásszobába, melyet a vén Bourras, a Bonheur halálos
ellensége ajánl fel neki. Alkalmazást hiába keres, de meg tudja szokni a
nélkülözést s ezután sem akarja elfogadni a kedves mentő karját. Egyszer
Mouretval találkozik, aki megadja neki azt az elégtételt, hogy elismeri
a tévedését. Ez a találkozás nem marad következés nélkül és Denise
nemsokára diadalmasan tér vissza az áruházba, ahol mint a legfőbb
hatalmasság pártfogoltját, most már tisztelettel fogadják. Helyzete
teljesen megváltozik; mindenki Mouret kedvesét látja benne. Csak tőle
függ, hogy azzá legyen; egy megalázó jelenet, melyben a féltékeny
Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen részére hóditja. De a leány,
bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret hozzáközeledik, és bár barátjai
és ellenségei, az emberek és a sors egyformán bukását akarják, erélyesen
visszautasitja azt az ajánlatot, melyre parancsolója rászánja magát. És
ellentáll szilárdan, csupán a boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet
utáni vágyba kapaszkodva; nem az erény eszméjének enged; fél a
szeretőtől. S az óriás vagyon ura, aki azt hiszi, hogy kezében tartja a
francia gyáripar sorsát, nem képes ennek az elárusitó leánynak a csókját
megvásárolni. Nem használ a gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond
arról, hogy gazdájából derék embert faragjon s hasznára legyen
befolyásával munkástársainak: távozni készül a jobblétből a
bizonytalanba. Erre Mouret megadja magát: feleségül veszi.

Bizonynyal nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely csak
lazán függ össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. Denise éppen
csak a közvetitő korlátolt szerepét játszsza, aszerint, amint épp ugy
osztályosává válik Mouret elvének, mint részesévé amazok
szerencsétlenségének. Beleszól a _Bonheur_ munkáskérdésébe, közbenjár
Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, ahol szükölködő barátainak hasznára
lehet és megjelenik a _Bonheur_ első áldozatának, Baudu Géneviévenek a
temetésén, (amely a megdőlt kiskereskedelem sirbatételével egyazon
meginditó jelenségnek tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a
versengő elemek sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a
főtárgyat csak nyugvó állapotában, legfeljebb egyes képekben – mint a
temetés megrázó jelenetében – látja az olvasó, éppen ebből az
aránytalanul nagyranőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, amit
ebben a regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az alakba öntés
művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a mikéntet, melylyel az
iró szint ad felhalmozott és elrendezett anyagának, – azt „a több
szellemet“, melyet a költő magából lehel a megfigyelt s hiven
megtestesített jellemekbe, egyszóval, az egyéni morált, amely a műnek,
mint egésznek, különleges jellegét adja meg. Ennek az egyéni morálnak a
nemességét, emelkedettségét sokan nem akarták Zolában meglátni. Veszett
nevét voltaképp ez alapon költötték; s azért nem lehetetlen, hogy az _Au
Bonheur des Dames_-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, amikor
világosabban fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s közös alapra
lépve az általános morállal, elfogadott valamit ennek romantikus
felfogásából is, de bizonyos rideg őszinteség és szigoruság
hangsulyozásával különböztette meg a magáét amannak a többel biztató
világnézetétől. Ez a morál, mely csak kötelességet ismer, de érdemet
nem, – a józanság, az ész törvénye, s nem a szivé, nem az erkölcsé.

Ime, a Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor azoknak a
csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja igennel válaszol,
ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek engedelmeskedik; nem
ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, amelynek csak az áthágását
látja; a mindennapos jelenség hozzászoktatta, hogy ne is találjon az
„elbukás“-ban semmi megróni valót. Józansága, okossága, egészséges
természete óvja meg a bukástól. Elméje a társadalmi viszonyokkal,
amelyben él, összeférhetetlennek látja ezt a lehetőséget; csak benseje
sugallatát követi s anélkül, hogy a számitásnak csak a gondolata is
megvillanna benne, a jólét után való ösztönszerü vágyból utasitja el
magától azt, amiben szűzies képzelme csupán baj és nyomoruság forrását
látja. Természete nem türi meg a szennyet, s az erős akarat, mely nála
megsérthetetlen szelidségben nyilvánul, távoltartja mindentől, ami
szennyes.

Bizonyos, hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb moráltól, sőt a
Zola erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól is, amelyből
csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk meg, hogy az a
legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul jelentkezik az emberek
sziveiben; s aki megengedi, hogy többféle morál lehet tiszteletreméltó,
s nem csupán a hitből eredő, annak el kell ismernie, hogy a Zola
erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül való. Ez a felfogás,
eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban és az
önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és akarat kifejezésének
látja… és végre is, ez se immoralitás. De gondolkozzunk erről a nagy
kérdésről akármiképpen, nem igen lehet tagadni, hogy a tizenkilencedik
század utolsó negyedének francia regényirodalma, a Goncourt-ok
Varandeuil kisasszonyán kivül, nem mutathat fel jellemet, melyben a
becsületesség erélye határozottabb, erősebb és tisztább kifejezést nyert
volna, mint Denise-ében. E részben tehát bajos a _Bonheur_
megalkotásától minden nemességet elvitatni.

Több joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus tekintetből,
noha Zola a _Bonheur_-ben hatalmasabb művésznek mutatkozik, mint majdnem
mindegyik, előbb irt regényében. Kétségtelen, hogy Zolának éppen a
művészete fogja leghamarabb megszerezni azt az általános elismerést,
amelyért ez a nagyerejü iró oly hosszan fáradozott hiába. De
természetesen neki is azon kellett kezdenie, hogy minden művészetet
elvitattak tőle. A francia irodalom, mely az irás művészeinek oly
bámulatos légióit egyesiti magában, mindig szükkeblüen bánt az irás
reformerjeivel a maguk idejében, hogy aztán uzsorás kamattal adja vissza
nekik, amit tőlük régebben megtagadott. Minden evoluciónak előbb meg
kellett teremnie a „saját külön“ kritikáját, hogy e tekintetben is
méltánylásra találhasson. Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek
nagy művészeti forradalmát! A „Gazette de France“ _Cromwell_ előszavának
a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel nyilatkozott. A
dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a szabály alól s Balzacnak
és követőinek még egyre várniok kell az őket megillető, nemcsak, hogy
igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos és kellően részletező
kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően méltatni a Zola nagy
erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja védelmezni azt az
áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül szolgált arra, hogy
Zola leirásainak az értékét elvitathassák. Szerintök – noha Zolának
ismert művészeti elvei a regényben a külső érzékités sulypontját a
leirásra helyezik – a leirás Zolánál élettelen és „Zola egész
betütengerénél többet mondana egyetlen _világitó szó_.“

Ami ezt a „világitó szó“-t illeti, ez is azok közé a jelszók közé
tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik el.
Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de ad
absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet mond,
mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi „lucus“-ok
„a non lucendo“, és gyakran minden pompás mezük mellett is temérdek
homály és félremagyarázás forrásai; azért az uj ösvényeket kereső
regény, mely mindenekelőtt egyszerü és világos akar lenni, csak félve
nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra részletez s csak ha mindent
megmagyarázott, akkor kisérletezik a bűvös szavakkal, és van benne annyi
erő, hogy ilyenkor nagyon éles, tiszta fényben mutatja a
lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak olyan mindent egybefoglaló
végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De mindez mellékes; a Zola
művészetét maga az állapitja meg, hogy leirásainak meg van az az egyéni
szine, mely egyedül biztosithat nekik életet. Az a fagyos, lucskos
nagyváros, mely oly idegenül hat az érkező Denise-re, semmiesetre sem a
fotográfiák Párisa; a „Bonheur“, mely mint világitó torony vonja magához
a sötétben tévelygő leányt vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó
látomány tűnik fel a haldokló Bauduné előtt, valóban nemcsak áruhalom. A
szövetek, a selymek és a csipkék rejtelmes életet élnek ebben a
munkában; s ennek az életnek a kábitó hatását látjuk azokon, akik érte
teszik tönkre magukat. Kép, mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát,
mint Desforgesnénál a csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog teremni.
A vizió, melyben Bauduék lángolni látják a sötétben a „Bonheur“-t, mint
egy óriási hámort, ahol fantasztikus fényben járó fekete árnyékok
romlásukat kovácsolják – rendkivül gazdag kolorista műve. Az élet nem
hiányzik ezekből a leirásokból és ha van bennök felesleg, ez – egy kis
romantika.

Ezt a szót kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy
ellentmondásban, mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény morálhoz
való közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható némely
modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a szellemiránynak a
hatására ismerünk, amelyet Zola oly elkeseredetten támadott meg, s
amelynek megsértéséért az emlitett vádakat vonta fejére. A tárgy nem
okozhatta egyedül ezeknek a jelenségeknek az összetalálkozását;
ugyanezekre a nyomokra korábbi munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül,
Zola sokkal kevésbbé purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság
fogékony éveit a romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az
állitását, hogy húsz éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor
modorában, leghiresebb regényei se czáfolják meg. Mint Théophile
Gautier, aki költő és kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan
kezdte, Zolából is, valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig
kitör a lirikus. Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság
volna; de ha az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van
beirva, – amint a nagy franczia kritikus állitotta – ugy a rejtett szók
között bizonynyal ez is helyet foglal, ami nem érdektelen jelenség
annál, akit közönségesen a legtulzóbb petroleurnek szokás tartani.

(1884.)


II. GERMINAL.

Elkezdve a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó kis
idegen ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével tanulmányozta az
„Assomoir“ szerzőjét, mindenki elmondta róla a magáét. Letárgyalták a
rendszerét, sőt el is siratták; taglalták metódusának jelentőségét, s
kimutatták, miben különbözik azoktól, akik ennek a módszernek az
alkalmazásában elődei voltak; rámutattak arra a sajátságos jelentőségre,
hogy egyénisége mikép törte át rendszerének korlátait, s mennyiben
tudott alkalmazkodni módszeréhez; analizálták legkiválóbb adományát, az
összes irodalmak történetében páratlanul álló megfigyelő erejét;
jellemezték stiljének minden különlegességét, kimutatták, mily erővel
teljes és brutális az exakt leirásban, mily festői és fantaszta akarata
ellenére, mily darabos és kevéssé válogatós modorában, és a többit,
nagyon sok „s a többit“. Elmondtak róla mindent, ami elmondani való
volt, s azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. Nagyon
nehéz lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, hogy az
igazság se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne ismételje,
se másokat.

Ez a nehéz dolog sikerült egy irónőnek: Pardo Bazan Emiliának, aki egy
bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője Spanyolországban. A
Pardo Bazan asszony „naturalizmus“-a katólikusnak mondja magát, s már
ebből is látható, hogy nagyban különbözik a Zoláétól. A mi nem
akadályozta az elmés irónőt abban, hogy Zolát a legjobban meg ne értse s
a legelevenebb irói arczképet ne vesse papirra az anyanaturalizmus
pontifex maximusáról.

Nem volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. Sulyt
helyez rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói előkelőségektől,
akiknek arczáról is leolvasható volt lelkük fenköltsége vagy
fellengőssége – a hogy tetszik; milyen más jelenség, mint amilyen az
Apolló-fejü Byron, a hosszú hajú, finom vonású Musset, az érdekes,
elegáns, arisztokratikus arczú Lamartine vagy Châteaubriand volt.

„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a
választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé szinpadias
vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java idejében, és
amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi, mintha ezt a
jelenséget soha se tudná elfeledni.

A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak
a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje
megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi.

Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben
alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja, hogy
ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak
hozzányul.

Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi
nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a
költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak.

Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan Flauberthez,
azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek;
kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a
nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az
önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. Sokszor
beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg szeretettel,
benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű, kerüli a
társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével visszavonuljon valami
békés kis faluba.

Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a
lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek,
bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt
mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé
sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“

Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot.
Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola
jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – az ökör.
Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással,
nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – lépésről-lépésre,
fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint az
a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem szépek,
a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez.

Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a
szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik, és
pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek durva
bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes természetü
ember belehalt volna abba a sok megtámadtatásba és inzultusba, amelyeket
Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, csak ösztönzésnek
és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál tüzesebben folytassa a
küzdelmet.“

Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát,
találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot
értjük, mely épp ugy erénye a _Germinal_ szerzőjének, mint annak az
emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig
el tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a
_Germinal_-ból minden kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb
érdekességét találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt
könyv, melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott
volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében.

Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a bányába,
mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a könyv, hogy a
_Germinal_ olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni
is a szénre, mely annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig
látja az ember a „Voreux“-t egészen feketén, ahol a szén finom pora
fekete porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet“,
napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes
varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy
költők arcára gondol, alig tud elfelejteni.

S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd
valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a kiegyenlités
napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda erre felelni.“ Megismerni a
bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz.


III. AZ EMBERI ÁLLAT.

A _Réve_ után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az
akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit
takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?) alaposan
csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár
tisztátalanság és durvaság dolgában a _Bête humaine_ nem olyan kiadós,
mint a _Terre_ vagy a _Pot-bouille_, de bizony Zola ebben a pontban se
vált valami nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert
nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága soha
se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a regényében.
A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt
mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta
volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős
vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: „Ha kellek
igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni semmi
kedvem.“

A _Bête humaine_-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt Paulus, aki
Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat éves
kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki szinte
kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az _Assomoir_ iróját.

Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé
lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök „epikusa“ a
gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem nyujtotta kezét
szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se cselekedte, amikor
ahhoz készült, hogy vérben gázoljon.

Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az
álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség, mint
a többiekben, de – hiába – az _Álom_ világa nem az ő birodalma. Nem
mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék; ellenkezőleg.
Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt az egyik
legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és biografusának majd
foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke,
fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott
belőle az a magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott
volna illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen
hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség bolygó
csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai.
Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm
ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a
konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a
mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt. Amint
vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása, a sirok
körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj,
kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül
bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között
azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti
őket.

A _Rêve_ ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász Móric?! – mint
a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár
a magyar géniusz ebben a pillanatban a „tehen“-et sugja nekem, mégis
csak a macskánál maradok.)

Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó,
ennek már embere tudott lenni.

Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy
rekapitulálhatók:

1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg
Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe csalja,
és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja.

A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres
tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a
maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony fejlődik.
A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra
elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez, amelyet
csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot félrevezesse.

2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért.
Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét.
De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja.

3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni
Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő,
melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is élve
kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát.

4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre van.
De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból kitör régi mániája:
az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán elmenekül. A
gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik.

5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, megöli Jacques-ot s
vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak.

Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati
vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből
meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók életmódjával,
a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése rendjével stb. A
fölösleges részletek egész raja provokálja azt az olcsó gunyolódást,
hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos tudnivaló benne van a
regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a
genreban csak egy tökéletesebb munka van a Zoláénál: a vasuti
_Utmutató_.

De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések,
mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak a
gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik felelni. S
ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi regényeiben a
cselekvény mindig természetes keretében folyt le; ez volt az első eset
rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott.

Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy
fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság,
akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt igazság“ kivánalmainak
nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos, hogy az „exakt
igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott el messzebbre, mint ez a
naturalistát játszó nagy romantikus, aki a kompozició világossága
kedvéért néha olyan konvenciókhoz is folyamodik, amelyek
kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ elavult konvenciója.

Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes
betegség. Hogy micsoda mániáról van szó, Zola tizszer is megmagyarázza,
anélkül, hogy meg tudná értetni.

Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná
át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju
vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre mintha
csak homályosan emlékezett volna… Ennek a bajnak az eredete nagyon
messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli férfiaknak
okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a barlangban történt.
A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken
keresztül férfiról férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét
érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet
örökre elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat.

Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek,
mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert,
fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ elképzelhetetlenül
óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade márki óta, aki a
tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról a Zoláénál sokkal
részletesebb és világosabb magyarázatot adott, minden idegorvos tud
erről az egészséges lelkü ember előtt oly nehezen megérthető, rettenetes
hajlandóságról, s ha soha se is látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak
rémséges őrültek, akiknek csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi
meg az érzéki gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált
„hasfölmetsző Jack“, aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme,
kétségtelenül az őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy
hasonló dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“
csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier pedig rébusz
előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az
alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is
azonosak, de legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert
jellemző fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem
idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta egyéb
változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára szelidebb lett
valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak korszakának
embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását, de okvetetlenül
a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza benne a legnyilvánvalóbban. A
jelenkor embere, akinek az iró szól, még akkor is irtózik a vérontástól,
mikor a legprimitivebb érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát
arra az ösztönre érez magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a
könyv tárgyal. De végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő
ösztönnek a kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola
szerint kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok
a dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier
psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják felcsigázni
a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a „leküzdhetetlen vágy“-at,
mely „ősrégi sérelmeket“ kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak
már a nyoma is kiveszett belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum
akad elénkbe, amelyben ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával
nyilatkozik, megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem
találjuk meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi
objektumot. Ez az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez
képest Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a _Bête
humaine_-ben lényeges, az csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan
fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan megragadó s egészben
is a nagystilü alkotás jeleivel ékes.

Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár jellemzésében,
egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat odysszeájában, stb., ugyanaz a
nagy erő nyilvánul meg, amely az _Assomoir_-t kreálta. Ez az erő
tudvalevőleg az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A
lokomotiv ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“
(Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző
fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, mint
egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell tartani,
majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul stb stb.
Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van egy nagy vonás
is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja eszünkbe.


IV. _Termékenység_.

Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil
kiadta _Rougonék szerencséje_ cimü regényét, s közzé tette programmját,
melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre
tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára mosolyogtak.
Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy
fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra
valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család történetét a második
császárság idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második
császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy
kérdéseit, analizálni akarja minden szociális bajunkat, meg akarja
kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett mindennap ir egy
cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp akar irni, mint ahogy
eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet oly rövid! Alighanem csak
a felesége vette komolyan ezt az impertinens programmot. Mint a
Goncourt-ék naplójából látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a
sokat emlegetett ciklus valaha készen lesz.

Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család
történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is,
melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány
évvel az után, hogy a _Rougonék szerencséje_ megjelent, a csak kis
körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki
nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan
könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé
küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III.
Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze, mint
bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről, a
háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a
vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a
nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók
világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem összes
nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a középosztályt és a
harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant vitatkozásokat
támasztott, fanatikus követőkre talált, le is viharzott, de csak miután
páratlanul termékenyitő hatással volt az egész világirodalomra. Kreált
végre egy uj esztétikát, melynek alapelve az eszményités tagadása, s
melynek nincs hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó
s mindent fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije.

S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan
rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer.

Mekkora erő, milyen munkabirás, micsoda akarat!

És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen.
Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart.

Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának
megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz más
ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla dies sine linea“.
(Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér mindent, amit
anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett, bátran pihenhetett
volna. A dicsőségből is kivette a részét; Charpentier és Fasquelle
szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat
harcolt ideáiért, tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal
elmondhatta, inkább, mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És
végre, nem lett volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is
befejezte, végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja,
hogy soha többé tollat nem vesz a kezébe.

A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör,
amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek
az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire
elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a
legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a
szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és a
propaganda emberei is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se állott
szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének,
pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül;
az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se volt
biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s meglehet,
igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor állitólag megsértett
egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált katonát: el kellett türnie
az üldözés minden fajtáját s a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el,
mint a középkor igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le
dernier des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a
vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, mint a
szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is.

Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más
országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő tudta
volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni, mint se
előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna leirni, mi
mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a
humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a
nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel
szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a régi
világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről!

De őt tovább is csak a _ma_ foglalkoztatta; a jelen, mely Franciaország
határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és haragosa:
Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem tárgyalta a maga
esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, végképp elhallgasson.
Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy munkáját, s megkezdte a
harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy
emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette;
s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre
idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne hazacitálni
s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy: ime,
elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A cime: _Termékenység_.

Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal,
amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak
nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra bizni; s ki
elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma még sokkal több
embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó szociológusé? Persze,
az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága, szókimondása és
érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról beszélni se szokás,
Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk róla. És mig az egész
világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával
a tudomány, amely megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem
leckéztet meg senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes
emberre nézve közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a
nemzetek életerejét.

A baj talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, amelynek a
népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a
nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma,
egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj
Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész müvelt
világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan gondolkozókat,
hogy a _Termékenység_ irója miből deriválja a bajt, minő szociális
hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol.

Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi
érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar
„istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az egyik a
gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek fölnevelése s
exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a családfőre, tehát
hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az univerzális idegesség, az
asszony félelme az áldott állapottól, a meggyöngült női fizikum
rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az anyasággal járó bajoktól, az
ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. stb.

Zola a _Termékenység_-ben, több család életét rajzolva, a
társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében,
tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső
sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a
gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több lesz
az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a nyomor.

Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó
nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt
hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s
otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül élő
müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami.




AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.

(Strófák Renanról.)


I.

_A kereszténység eredete_, Renan életének nagy monumentuma, bizonyára
sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint azok a könyvek,
amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más időben irt és más-más
cimen publikált emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag
lelket, mint az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos
gyüjteménye tükrözhetné. De azért Renan lirájának is – és különösen
annak a kötetnek, amelyet _Gyermekkori és ifjukori emlékek_ cimen tett
közzé[6] – nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben
irt vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha
felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének
a megismeréséhez.

Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint
Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék
matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a kortársai között
voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb
szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük
meg, hogy ujabban kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét
alábecsülni), – de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a
tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és
érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a
lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának
legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai
kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak
értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több
rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két
kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben láttatja
a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a _Vallomások_
irójának arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se
viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az,
hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván szó szerint
„uralkodó“ vonása: bizonyos homályos vallási érzület. Sőt az emlitett
hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben
fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket
kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev
tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz segitségével,
mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a világegyetembe, –
szükségkép eljutott a Renan homályos vallási érzületéhez, amint látta,
hogy a XVIII. század álma a világegyetem rationalis megfejtéséről
valósithatatlan, – hogy a tudomány a viszonyitott jelenségek végtelen
kapcsolatán egy végső okra visszamenni képtelen, hogy az experimentális
kutatás eredménye mindössze az a pár szó, mely a tudományt a
természetfölötti problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja.
Tudni azt, hogy van megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz;
aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét,
ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig
dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás
renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak legalább
is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert
vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely
ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a
fogékonysága az iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik
vissza az _Emlékek_ minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után,
melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási
hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért
tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne
lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül
előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az
egész „Kereszténység eredeté“-nek alaphangját adta meg. Teljesen
ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy
vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a
tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait véli hallani, egy
lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És
legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a legerősebben
jellemezheti: „Minden lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él
bennem.“

Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az _Emlékek_-ben
nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete
legnagyobb részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a
kutató képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy
bizonyos mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos szerepet szán a
történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé,
mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században proklamált
korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A
képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán kivehető
az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik elmés
kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie
contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a
Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, amelyeken a
művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az urat körülveszik.

Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és moralis
értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán legkevésbbé akkor,
midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve szokta volt erősiteni,
hogy minden müvelt és okos ember egy költőt hord magában, egy költőt,
aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még legellenségesebb érzésü
olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az _Emlékek_,
ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és
tanuságot tesznek róla, hogy nincs isten, – napvilágra kerülnek és
tanuságot tesznek arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A
parányi tények, melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a
legmegragadóbb, legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy,
hogy az olyan olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését,
attól a pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: _Il pleut, il
pleut, bergére_ – végre maga is hallani véli Is városának megkonduló
harangjait. Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények
sorozata.

A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös
vonása. Anyjától gascon vért kapott, s talán épp ennek köszönheti a
kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről breton
eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton
bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit hallotta,
egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának
példányképe volt. „A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az
idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran
tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt
alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle
becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a
szép foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé,
a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát veszi
földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ Ez a
breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes
szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv
minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az _Ima az Acropolison_
cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az
antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás
félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. „Későn ismertelek meg,
tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen kivül fonák tanitás –
elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a fájdalom, a szép és
a rut, az ész és az őrültség olyan megkülönböztethetetlen árnyalatokkal
fonódnak egymásba, mint a galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni,
semmit sem gyülölni korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely
társadalom, filozófia vagy vallás birtokában lett volna az absolut
igazságnak, ez a társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s
ma már egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték
magukat, csalódtak; látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen
elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni,
mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen megrontott
lelkem.“

Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az _Emlékek_-ben
egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha
költői értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az
irásművészetnek ezt a remekét, Renan lirája s kivált a _Gyermek- és az
ifjukori emlékek_ mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen
a könyvön, mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk
korunk szellemi vivódásainak képét. (1883.)


II.

A _Gyermek- és ifjukori emlékek_ folytatása[7] 1892-ben jelent meg a
párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett, amilyenben komoly
olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár
csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi
sikere nem volt meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek
mindjobban kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is
vannak s reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben
nem igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről
eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, mint
aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez a két téma
az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a
két téma az, melynek fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség.

De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel
találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az
előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak
azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt
benne, hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak
valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü,
nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai
végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon.

Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy
öregségének nagy munkáját: _Izrael népének történetét_ (mely élete
fő-művét: a _Kereszténység eredetét_ teljessé teszi) immár befejezte. Az
átnézésével ugyan még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele,
mig az utolsó kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan
s ha ő holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével
megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak a
befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek
folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt
hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most már
mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam annak az
örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol apróságokat
összegyüjtsem.“

A frivol lapok között ott van az _Examen de conscience_ is, az a
filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta rá magát,
hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy tetszett volna
neki, mintha dezertálni akarna azoktól a problémáktól, amelyeknek
örökkön megszállva kell tartaniok minden nemes életet. „Azóta – igy
folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy
szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk tudni.
Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó
tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat
alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az
igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem inditja meg. Die neue
Philosophie… Die neuere Philosophie… Die neueste Philosophie… Istenem,
milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való igy
veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy végtére se
találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne
siessünk olyan nagyon megismerni.“

Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész
magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem tudunk“, a
montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban szeretnénk tudni“,
aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu szőlőnek: „veszekedni a tévedés
elsőbbségéért!“, majd a pozitivista praktikus tagadás: „végtére se
találunk semmit“. Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az
igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő… hanem hallgassuk csak tovább.

Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az
ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt
a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz évesek:
dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a metafizika
foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a geologia, a
historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb
fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven év
mulva, amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a megoldását
fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire fog vezetni a
nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális
kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól
kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak
találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint fait
accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat hallottam
mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó
donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz,
értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot… És
csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba
suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor
olvastam a bibliában, hogy a _scheol_ mélyén nem tudjuk, hogy mi
történik a földön, nem hallunk többé semmit és nem emlékszünk már
semmire!… Nem, nem teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“

Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm,
nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat
tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok
tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste?
Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon
mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi a
tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes
önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az
ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én
már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve,
mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, némelyik ujságra a szivem
akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét… Mulassatok, husz
évesek vagytok!

Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával
közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös
Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet,
melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el.

A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju
pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész Franciaország,
s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a haláltól való félelem.
„Mért lázongani azok ellen az igazságok ellen, melyek olyan régiek, mint
maga a világ? Tegnap fedeztük fel, hogy az ember gyönge és veszendő
portéka?… Sajnálom a fiatalokat, akiket hatalmába ejtett s elemészt a
pesszimizmus, az a pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni.
Az antik sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem
halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé gyöngének
találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius, kedves
barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s Marcus
Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan arccal toldja meg ezt a
vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg nyugodtan, a világ meg lesz
nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről
biztos kezességünk van… Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a
világ megtalálja a módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott
Erényt.“

Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól
elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.)
Gambrinus csak mérsékelten sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is
meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán
bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a
szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz
az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe.

Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi
nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja.

Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk
meg a próféciáit és tisztában leszünk vele.

„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már
bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható a
nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált önzés
fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást… Azt a két dolgot,
mely eddig még ellent tudott állni a tekintélyek ellen támadó erőnek,
magával fogja sodorni a nagy vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai
feneketlenek.“

De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a
világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a
lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta illuziók-e?

„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a formális
tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak
találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben… Meg vagyok
győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a legjobb részt
választotta, aki az erényt választotta… Ha az erény jó befektetés volna,
a pénzemberek, akik igen okos urak, már régen észrevették volna; mind
erényesek volnának. Nem, az erény rossz befektetés a véges rendben; de a
végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás elenyészik… Semmi sem
bizonyitja, hogy van a világon egy központi tudat, egy szellemi erő,
mely mindennek a középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a
világegyetemnek lelke van; de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem.
Nem veszünk észre a világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és
gondolkozó erő cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és
ezer század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer
század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon
rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy
kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az
apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a görebek
mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei szerint történik:
hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat szerepelt a kisérlet kezdetén
s egy akarat fog szerepelni a kisérlet végén. Azalatt millió és millió
mikróba keletkezhetett a készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő
értelmük volna hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja
különös akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt
ők megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését
tekintve, tévednének.“

„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között…
Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a
temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás
következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a
vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások
vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával sodorja a
nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap a tömegből kiveszne
a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha
nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal
kevesebbre képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes
arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből
kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy
árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“

Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket,
kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy világ
vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ, melyben nem
lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami hivatalnok, a
Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben Leonidásnak át kell
költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást, az áldozatot és a
mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy
egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az
égig értek! Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely
ebbe a világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket
annak a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola,
a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok
uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… Mulassatok, husz
évesek vagytok.

Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: „Nem,
ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem
lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a
legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy
nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok:
„Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még ezeket az utolsó
kedves képzeteket?!…“ Nincsen kizárva. A kékben minden lehetséges. Még
az is, ami nekünk kedves. Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe.

Persze, ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy a
reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent
reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha megelégszünk
a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy Igazságnak lennie a
világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, melylyel a mi fogalmaink az
igazságról azonegy szövetből készültek, melynek csak egy parányi része a
belénk oltott igazságérzet. Ne reméljük magunknak azt, amit nem remélünk
az oroszlánnak vagy a birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen
czentrális Igazság, de a birka, a birka mindenesetre be van csapva.

De kövessük nevető-bölcsészünket szó szerint:

„Ne vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; szoritkozzunk
arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek a kategóriáját, az
álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a kinyilatkoztatottnak mondott
vallásokkal a vallásos érzés is eltünjék a világból. A kereszténység
nagyon nehézkesekké, nagyon követelőkké tett bennünket. A menyországot
akarjuk, nem kevesebbet s minden áron akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel
is. Néhány esztendővel ezelőtt Rothschild báró az izraelita
konzisztóriumban igen élénken vitatta, hogy a lélek halhatatlanságának a
tana benne van a Mózes vallásában. Egy tudós zsidóember, aki a régibb
iskolához tartozik, a következő megjegyzéssel beszélte ezt nekem:
„Igazán érthetetlen. Egy ilyen gazdag ember!… s ráadásul még a
paradicsomot is akarja!… Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!“

„A középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben gondolkozott. Az
állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az emberekkel. Az
embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül kellett elviselniök
minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, hogy a gondviselés
számadása rendben legyen velök szemben, már ezen a világon megkapták a
jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. Beszélik, hogy kegyes apáczák a
Szüz iránti ájtatosságra megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis állat
letérdepelt a szent kép előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat volt. A
szarvas-üszőknek nem lévén halhatatlan lelkük, következésképp,
pártfogoltjuk nem juthatván a paradicsomba, az apáczák lelkiismeretbeli
kötelességüknek tartották, hogy kis pártfogoltjuk itt a földön
jutalomban részesüljön jó viseletéért s elhalmozták édességekkel.
Hasonló dolgot olvasni a remeték történetében. Az oroszlán, akit szent
Antal hivott, eltemetni szent Pált, nagy buzgalommal dolgozik karmaival
s ilyképp megássa a sirt. Jutalomképpen szent Antal áldását adja rá,
melynek az a hatása, hogy az oroszlán mindjárt talál utjában egy birkát,
melyet természetesen nem késlekedik megenni. E történetben az igazságnak
elég van téve, ha az oroszlánt tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát
tekintve is? Nem, megvallom. Világos, hogy a világ egész
organizációjában semmi nyoma a birkák Igazságának.“

„Mint az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján,
megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni bennök.
Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az életet. Ne
hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. Ne foszszuk meg
az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha látjuk, hogy élvezi
örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a miénknek; s voltaképp ebben áll
egy tisztességes élet legnagyobb jutalma, ami a vidámság.“

„Gyakran szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, mely
látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi közül. A
vidámsághoz nem elég az akarat… okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember
meg legyen elégedve az életével. Az én életem az volt, amit akartam,
amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene kezdenem, nem sokat
változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a jövőtől“…

S a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a
biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy ötszáz év
multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval vásárolt meg a
Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. Sokat idéztek tőle,
amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak azt ismeri el magáénak,
amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És elenyeleg rosszhiszemü
kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s ezek közt arra a jó lélekre,
aki minden hónapban emlékezteti, hogy: van pokol. Demokritoszunk
ábrándos sóhajjal jegyzi meg a biztatásra, hogy: amen, a pokol is jobb,
mint semmi. Különben megvallja, inkább a purgatóriumra számitott, erre a
„melankolikus és kedves“ helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen
gyertyánfa-alléekkal, ahol a sarkvidék homálya borong… (Az elképzelés
gyönyörü, Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet egy Perugino
festette egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék elolvasni.)
Különben – szól lemondással – legyen meg az Ur akarata…

Elmondja aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; betudták a
javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És igy folytatja:

„Higyjünk Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne tagadjuk a lehetőségét,
hogy lesz egy nap, mely az igazságszolgáltatás végső napja lesz. Mi soha
sem voltunk azokban a tragikus helyzetekben, melyeknek az Isten bizonyos
tekintetben a bizalmasa s szükségképpen vigasztalója. De kérdem: a
tiszta nő, akit igazságtalanul vádolnak, – vagy: egy helyrehozhatatlan
birósági tévedés ártatlan áldozata, – egy férfi, aki meghal,
önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár katonák feszitenek kinpadra
– mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint az égre!… Hol keressen tanut,
ha nem odafenn? S még a mi békés életünkben is, melyben a nagy
megpróbáltatások ritkák, hányszor érezzük szükségét, hogy a dolgok
abszolut igazságára hivatkozzunk, hogy azt mondjuk neki: „Beszélj,
beszélj!“ Az efajta momentumok talán azok, amelyekben igazunk van. És
mégis, ami hallatlan, soha semmi jele, hogy protestálásunk valamit
meginditott volna. Mikor Nimród fellőtte nyilait az égbe, a nyilak
véresen hullottak vissza. Mi, fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten,
akit imádunk akaratunk ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk
öntudatlanul, beh elrejtőztél!“

Aztán visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt mondja,
hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi _Emlékei_-t, amelyeket
munkássága lényegéhez tartozóknak vél. Akár növelik, akár kisebbitik,
ugymond, filozófikus tekintélyét ezek az emlékezések, minden esetre
világot vetnek nézeteinek, itéleteinek keletkezésére. „Asszonyok és
papok neveltek – irja – és ebben lelhetni meg a nyitját minden
képességemnek és minden hibámnak.“ S a pár sornyi rajz, melyet ezen az
alapon maga-magáról rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van légies
gyöngédséggel övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt.

„Az embert – ugymond – egész életén át üldözik azok a leányfejek,
amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy minduntalan
vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi képekhez. Ha e
részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az a türelem, melylyel
a közönség „_Emlékeim_“-et fogadta. De meg kell jegyeznem, hogy ha
hibáztam, e hibában része van a filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy
bizonyos általános kérdésekre nézve a társaságban élő emberek, látszólag
felületes józanságukkal helyesebben itélnek, mint a katedra emberei.
Jobban látják az élő összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig
hát én most is ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy
misztérium s a legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a
világegyetemhez füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s
untalan szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már
többször elmondottam.“

„Hogyan beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly kevéssé
ismer? Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban nagyon
járatosnak lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A középkor
legmeginditóbb csodája az, amelyet Gauthier de Coinci beszél a laoni
diakonról. Ennek a szegény embernek roppant mártiromságba került
tisztasági fogadalmát megtartania. Egyszer, a kisértésektől gyötörtetve,
könyek között aludt el. A Szüz megjelent neki álmában, keblét ajkához
értette s megitatta tejével. Ez az isteni ambrózia meggyógyitotta
örökre. A szerelemnek ilyen álma után, élete hátralevő éveiben, el
lehetett a valóság nélkül.“

„A tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a középkorétól,
hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt _A gyakori áldozásról_ irt
könyvében. A janzenisták, igen helyesen, ugy gondolkoztak, hogy a
visszaélés az áldozással, megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt
mondhatni a szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik
legkevésbbé éltek vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették.
Igen, vallási cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember
tulemelkedik megszokott középszerüségén, élvező és szerető képességeit a
maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az életet… A szerelem
épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a legnagyobb bizonyitéka
annak, hogy van Isten; a szerelem a köldökzsinór köztünk és a természet
között; a szerelem a mi igazi közlekedésünk a végtelennel.“

„Örök atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses vala nekem,
mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik nem engedték,
hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. Nem voltam bün
nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit mondjanak is rólam,
soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. Kivántam, hogy jöjjön el
a te országod s hiszek benne, hogy el fog jönni. Mikor régi hitemet
elvesztettem, nem sirtam és nem zsörtölődtem ellened; a balszerencsét jó
szivvel viseltem. Sirni gyávaság lett volna, ellened zsörtölődni: a
legotrombább minden képtelenség közül.“

Nem, a legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha a
vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket és
weberiádákat neveznének el.


III.

Farsang közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok
üvöltöznek, az oboj bug, s az álorcások suttognak – a Ma éppen ugy
mulat, mint a Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, se
egy uj mulatságot – sápadt fiatalok közt, akik már felejteni akarnak és
szomoru öregek mellett haladva el, akiknek nincsen többé mire
emlékezniök, egyszerre egy különös alak jelenik meg, akin az első
pillantásra látni, hogy nem ebből a világból való. Megismerik; a táncoló
párok illedelmesen nyitnak utat előtte, a sápadt fiatalok érdeklődve
közelednek, huzódnak hozzá, s a szomoru öregek, remegő, hunyorgó
szempilláik alól kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek feléje. Halk,
tisztelettel teli suttogás támad körülötte; a tudatlanokat
felvilágositják. Ez ő, a mi korunk profétája. Az, aki a lelkek vezére
volt az utolsó évtizekben; az egyetlen mester, akinek szavára az utolsó
nemzedék még áhitattal tudott hallgatni. Talán az utolsó próféta, akit
ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek többé próféták.

Nem, nem ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol a
Sergiolus orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái
között. A szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü
tisztitóhely felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos zsolozsmára,
amely oly megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a dörgedelmek
prófétája. Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és türelmes
mosolygás; a szava nyájas. A _vigság_ vallását prédikálja.

De ez a mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a vigság
vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. Ah, ugy
várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: „Tartsatok bünbánatot!“ De nem
mondja.

Azt mondja, hogy: „Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit akartok,
különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, minden
mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom, hogy van-e
igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, örökre elzárták előlünk. Soha
se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s meghalni mégis borzasztó, a
jövő vigasztalan, a világ világ lesz a mi erőfeszitéseink nélkül is. Az
erény ki fog menni a divatból, hogy a lelkiismeret illuzió-e vagy nem,
se tagadni, se állitani nem lehet. Nem tudunk, nem is fogunk soha se
tudni semmit, csak azt, hogy minden hiába való, s hogy ezen a világon
csak egy kedves dolog van: a tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül,
morál nélkül, vallás nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy
kissé, mert mindez jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy,
minden mindegy. Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de
igyekezzetek vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig vagyok.“

És csakugyan vig, ijesztően vig.

Egy hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése után, a
nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a próféta; ez a
különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő testamentum!

És az a próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább
megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot, az
örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan a
földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak minden
embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál kérdéseivel. A mi
követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg nekünk a mennyek kapuját.

Semmi kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; mire az
élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. Csakhogy mig
Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi prófétánk vig és
mosolyog.

„Egyetlen szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról siklik le,
több hitet rombol le, mint egy voltairiánus könyvtár összes limlomja“ –
mondotta valaki, aki ismeri a világot.

Ez a mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü tudós
hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem nagyon
buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az ijedt
kérdés:

– De hát akkor mi marad a lelkünknek?… Pedig a lelkünknek kell valami,
akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan van rá okunk!
Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a varázsát. Nem, nem
lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket add vissza!… Vigasztalj
meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél bennünket! Adj valamit
elvesztett világaink helyett!

A próféta kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, vállat
vonva:

– Végre is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, ha
remélünk.

Ez az utolsó szava.


IV.

Halálát közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, akik
munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó akaratját, mint
tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő tőle tudjuk.
Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső részével, melynek a
gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte ragaszkodásukat és elbucsuzott
tőlük. Aztán szeretettel teli szókat váltott övéivel: feleségével,
lányával, fiával, és családja körében csöndesen, nyugodtan behunyta
szemét. Meghalt, fájdalom és agonia nélkül. Az Ur kegyelmesebb volt
iránta, mint azok, akik az Ő nevében már előre elitélték, s megadta neki
azt a szép halált, amelyet maga kivánt. A nemes halált, amint ő nevezte.
Meghalni _tudva_, kibékülve sorsunkkal, abban a nyugodt érzésben, hogy
kötelességünket betöltöttük s elvégeztük, amiért elküldtek bennünket –
ezt nevezte ő nemes halálnak, s ilyenben volt része. Mint szent élt, s
mint szent halt meg.

És meghalt benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki tehetségekben
leggazdagabb férfiu, akit e kornak látnia adatott. Nem volt nála
nemesebb senki, mert a kötelességről senkinek sem lehettek emelkedettebb
képzetei, mint azok, amelyekkel ő ismertette meg ezt a kort, s másrészt
nincs, akinek egész élete harmonikusabb lehetne a tulajdon ideáljaival,
mint az övé volt a maga eszményeivel.

Nem volt nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb önmaga és
senki sem türelmesebb mások iránt. És nem voltak, nincsenek, nem
lehetnek az övénél magasabb rendü lelki tehetségek, mert nem volt senki,
akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei gazdagabbak lettek volna, és
viszont nem volt senki, aki gondolkozásának és ismereteinek korlátait
tisztábban látta volna, mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy filozófiai
„rendszert“, mely tiz-husz esztendeig talán divatos lett volna, abban az
összes filozófiai rendszerek nagy csődje után ne keressünk semmi
csodálni valót. Igy volt ő leghivebb kifejezője a mi időnk szellemének,
amely elvesztette hitét a rendszerekben, de azért szivesebben filozofál,
mint eddig bármelyik kor; mert a rendszerek időhöz kötöttek, ellenben a
filozofálás örök. Vagy ha ugy tetszik: rendszer volt ebben a
rendszernélküliségben, mint a Hamlet őrültségében.

Különben: ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk kategóriákat,
tartós használatra. Az ő gondolatai szerettek szárnyalni; fiókokba dugni
nehéz lett volna őket.

De ám vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy
emberben annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt – kiről hallottunk
ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! – egy dologban, azt
hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb
poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére, s
aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a misztériumoknak a
rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek fölszinét.

*

Egy anekdotát beszélnek róla, mely illusztrálja sorsát.

Valahol Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart feküdni, mikor
látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be hozzá, azzal a
kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő aztán betehessen a
lutriba.

A szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta a Renan
nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy ördög, de
mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott van megszállva az
ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja el a kitünő alkalmat,
hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy gondolkozott: ha Renan szent,
akkor bizonyosan jók lesznek a számai, ha ördög, akkor még
bizonyosabban.

Renan nem mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett vizért. A
szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta tőle a
szerencsét.

Ahogy ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. Ezek sem
tudták megbocsátani neki, hogy nem adott számokat a másvilágra.
Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak gyülölség, sem a léha
irónia.

Immáron nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid melancholiával
enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely árnyas, homályos
gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, hogy az Ur mindvégig
kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a hipokriták, akik hittel a szájukon
s megtört fogadalmakkal csuháikon belül, annyira elrágalmazták, s annyi
keserüséget okoztak ennek a jó, igaz, szent, nagy embernek.




NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.


I. TAINE.

1893 március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor házainak
egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok közül, akinek
rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna belefoglalni bármiféle
hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, mely ebben a Taine nevü,
szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg professzorban lakott, éppen
különös bonyolultságánál és sokféle gazdagságánál fogva tünik el az
elől, aki rövid, epigrammatikus sirfeliratban akarná jellemezni az ő
nagyságát. Sőt a szavak, amelyek elmondhatnák a Taine mesés munkásságát
és ennek a munkásságnak sokféle, mélyreható jelentőségét, mintha szinte
csufolódnának azzal, aki őt a magasztalásban pazar, de szóban fukar
gyászbeszédek rövidségével akarná méltatni; ha hirtelenében felsoroljuk
a sok titulust, melyeknek a legkisebbikével is méltó a legnagyobb
irodalmi dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak előttünk,
mintha őt kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a titulusok? Nagy
filozófus volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki a psychologia terén
tett vizsgálódásokon kivül, megelégedett a filozófusok és a filozófiai
rendszerek kritizálásával. Nagy kritikus volt, aki azonban kritikáiban
megmaradt filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban csak analizált és
konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte a kritika lényegének
tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt, de azok közül a
hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a dokumentumokból:
minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták. Végre nagy irómüvész s
szabad óráiban nagy poéta is – például, mikor utirajzokat irt – aki
azonban soha sem szólt a nagyközönségnek s aki valójában nem is volt
hozzáférhető, csak a felsőbb tizezreknek.

Csakhogy épp ezek az apró „azonban“-ok állapitják meg az ő dicsőségét,
tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a nagy egyéniség
maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a legtartósabb s
legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a századnak egész irodalmára.

(Néhány szóban is hányszor kellett a „nagy“ szóhoz folyamodnunk ahhoz a
szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely olyan keveset
mond!… és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a felsorolt
területeken Taine-nek éppen a „nagy“-ság a megkülönböztető vonása!)

Ritka eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, filozóf
és költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, hogy egy nagy
irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely generális eszmével,
mint Taine a „környezet“-ről szóló doktrinával. S ez a doktrina, mely
vezér-ideája a Taine egész impozáns munkásságának, olyan körutat tett az
eszmék világában, aminővel századunkban a fejlődés törvényén kivül nem
dicsekedhetik semmiféle idea. A „milieu“-ről szóló doktrina
megváltoztatta a kritika egész irányát, megadta a kegyelemdöfést a
dogmatikus kritikának, szárnyat adott a szubjektiv kritikának,
türelmesebbé, igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket
tudott kelteni minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra
vezette a Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a belletrisztikában
utját egyengette az ujabb reális irányzatoknak, rehabilitálta Balzacot
és Stendhalt s mély hatással volt a képzőmüvészeti kritikára is.

A környezetről szóló doktrina… nem, nem szabad csak igy per tangentem
beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a doktrinát? Annyira
vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé népszerüsödött, annyira
Columbus tojása immár, hogy az is vallja, akinek sejtelme sincs róla
többé, hogy tulajdonképp kinek a gondolatát idézi. A valamelyest
gondolkodók egy roppant tömege esküszik ma a _tainizmus_-ra, anélkül,
hogy tudná, kinek köszönheti a gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok
szónokolnak, nem is gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha
uton-utfélen hallani, hogy: az erény és a bün, a jó és a rossz
produktumok, mint az ecet, ha Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo
da Vinci csak a renaissance Olaszországában csinálhatta meg a
Giocondá-t, vagy hogy Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette
tündérekben oly bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai
nélkül soha sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan
Tainetől eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk
olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, hogy ez
csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó kisasszonyokon, akik a
hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még percekig megérezni a
papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. A „milieu“-elmélet akkora
hatással volt Taine kortársaira, hogy az utána következő nemzedék már
szinte erre a gondolkodásra hajlandóan, ugyszólván erre a világlátásra
formált szemmel jött a világra.

„A szellemi müvek nemzője nemcsak maga az ész. Az egész ember hozzájárul
megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és jelene,
szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, lelkének minden kis
része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot hagynak azon, amit gondol
és azon, amit ir.“

Ezek a sorok a _Nouveaux Essais_-ből valók s mint látnivaló, részét
teszik a környezetről szóló doktrinának.

Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie,
hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine
formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia,
lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis
dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek
apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az apróságoknak nyomára
jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos prófétának. Ami nagy emberünk
élete meglehetősen a nyilvánosság mögött folyt le. Minden arra vall,
hogy élete néhány szép s ránk nézve is emlékezetes utazáson, meg azon
kivül, ami multjából a családjáé volt, nem állott egyébből, csak
tanulásból s munkából. A Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves
korában már kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország
legkitünőbb ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön
tanári kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond
About, az osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga,
az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent
tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár
év mulva sem rendez négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát
La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a
munkák, melyek még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom
története, A 19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az
Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az
ideál a müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és
végre históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime,
életének egész története. De talán ez is valami.

Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy
elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a
nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem tetszett
a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése még kevésbbé a
bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő támadásokban, de ez sem
birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé
érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig
ment, hogy sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is
kerestetné a hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak
könyveiben lehet megtalálni.


II. GUY DE MAUPASSANT.

Valaki haldoklik.

Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche
doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas
testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy
feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta. Szőnyegek
és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy
asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem
tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját
nézi.

És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor
bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések
zenéje.

*

Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak
a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő. Vagy
talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon
regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos fiókban,
kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis Madeleine-től azt
kérdi Boireau ur „Mit szól a Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis
Madeleine a müveltséget kötelező lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü!
Különösen az esküvő pár… nekem különösen az esküvő pár tetszik.“ S
fájdalmasan, szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható
királynő-fej, nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden.

Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence
mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy
new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent
Ilona-szigetén.

És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie
semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá,
minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely
többet látott, mint más százezer és százezer szem együtt véve. Ő csak
azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!…

*

Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem
leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat.

A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket
átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki
megérti őket, nem talál egyebet, csak szavakat.

Az inspekciós ásit. Szeretne elmenni a Moulin-Rouge-ba.

Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni,
ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott fekszik
azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem.

*

Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, tudós… A
szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze és
virága!…

De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu
rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél
magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?!

Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi
szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a
szaiszi fátyol mögé!

*

Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb
irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az
ujon érkezőt:

– Isten hozott, kedves Guy!

Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen
találkozás, meglehet, igy felelne:

– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt
közöttünk; azt akarom elvégezni vele.

*

A jövendő krónikásai pedig fel fogják jegyezni:

Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de
Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó,
okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és magába
tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt különb nála se
szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek jelen voltak
keresztelőjén.

Csak rózsákon járt s a villik minden rögöt félretoltak utjából.

Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai,
borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne
ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól
Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak
eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás
munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek
milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt
földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk legolvasottabb
irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a kényesen finom
izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az
egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg
egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves
korában olyan tüneményes irodalmi pályafutás állott mögötte, aminőre
régóta nem volt példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és
vigasztalan elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó
gyógyintézetben.

Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt
bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon
kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az
emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak
össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen megrendit
kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi görögök rettentő
Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát csakugyan igaza volna a
borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja, hogy a zseni minden
szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos órájával kell fizetni?!
Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a „legegészségesebb“ irói
egyéniségnek, pusztán azért, mert mint Prometheüsz, tüzet lopott az
égből?!…

Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő
momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen
rettentő az ára!

Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész
világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a
müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy
a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját.
És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és
legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a
halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu ismerője
az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és
ellentmondásoknak, az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló
szövevényeknek, másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az
ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán
legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának.
Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserüségeit többen
érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik
nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek)
s azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru
időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a
rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt,
de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után.

Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett
kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött levőket
kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel igyekeztek ellesni
és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, amely erőfeszitések már
emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb volt a veszteségünk; mert
hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata és pedig olyan kötelességé,
melynél fenségesebbet nem ismer az emberi képzelet.

Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély
kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal előbb
megkezdette. A nagy iró, aki a _Notre Coeur_-t megalkotta s oly megkapó
és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és vesék titkaiból, egy
félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem tudott magáról többet, mint
egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon
kegyetlen volt. Az élet csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is,
ahol az élet már bevégződött.


III. SARCEY.

Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy
aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető kamarájába, a _Temps_
olvasói közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és
alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik
ugyanabban az órában, mikor ott az „Et cum Lazaro“ elhangzott, messze a
párisi szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től, ilyenforma
bucsuztatót mondogattak magukban:

– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát,
kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet szereztél
nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra látok. Nem
olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb vagyok egy
gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió nélkül való,
tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok hasonlóval pótolni. Isten
veled! Hálásan gondolok Rád, és mély sajnálkozással. Hálásan, mert
utolérhetetlen kedvességgel beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a
nagy természettől távol eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is
kedvesek valának. És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint
más, hogy szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző
dolog foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda
egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne,
levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant
mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes
rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk,
mindaz magasztos misztérium. De te nem láttad a fákat, a virágokat; az
erdő varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a
patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak
bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett butikokba
rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények
életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők
törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s
meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett világnak
éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, melyben minden
ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az asszonyok mosolyáig, s
Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel hitványságok törvényeit
kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; szemben a misztériumok
misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi történik veled, gyermekes
gondolatok közt forgolódtál halálos ágyadban s ezek voltak utolsó
szavaid: „Még egyszer meg kell néznem a _Torrent_-t; azt hiszem,
félreértették ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is,
meg a közönség is…“ Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek, aki
egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál
beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más!

Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon
az ünneprendező jól csinálta-e meg a _scène à faire_-t, kellően
preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani akart
s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni
arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor
modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott,
tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi
reklámért cigánykereket vetettek előtte! Hetven évig polemizálni
izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, „divette“-ekkel, akik mintha
arra születtek volna, hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket
már a tudós asszony ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt
ki belőle! És soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá
illő-e ennek a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis
besogne-nak? A szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette,
mint ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny,
Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia legyen.

Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt
az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az
enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is.
Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná, ez
egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy holttestét
annak idején – egykor, sokára – égessék el; s teljesiteni fogják a
kivánságát. Igy még halála után is távol marad az anyaföldtől; hamvai is
csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy
nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem
mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem
táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában.




A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA

– _Paul Bourget föllépése._ –

Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a
kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel
a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel rövid
ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon vannak minden
társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót,
mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy
ismerőseinket nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév
óta nem vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és
ment, mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó
ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de
különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé
pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; amit az is
bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint
kidugta fejét egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk,
amint kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük
szereplését tömérdek regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük
a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk egyik
vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt találjuk,
szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: _Névrose_.[8] Egy
szép napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges
d’antan? Hol van Bietris, hol van Allys? – mint Villon mester mondaná.
Ki emlékszik még azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik
még azokkal a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly
szeretetre méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy
ifju, zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az
akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már,
ha Stendhal hőse, a _Rouge et le Noir_ Julienje ránk nem marad, nem is
tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen forradalmak után, az
általános politikai enerváció idején, egy nemzedék, mely kimerülten a
nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés és semmire vágyódás furiáival
adta össze magát, rajongott a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a
sevillai burlador, hogy: kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem
becsüli, mint ezt a mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak
volt egy ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt
ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem,
aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és
fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor csak
megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró Rollák
megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a
kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak,
végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más
természetüek, de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki
emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a
demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos
könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg
magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a Suez-csatornát
csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat készitettek,
nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan és széntől
sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind alagutakat
furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül, minek utána elmondták
nézeteiket a születés és a munka arisztokráciájáról. A „munka“ (elől
egy, néha két, sőt néha három „m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak
a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg.
Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma
már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett
Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell olvasniok. A
tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek, Guignolra van
szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a ruhában. Most a
dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben.

Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt
egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei.
Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké. Nem
tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi,
hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat,
megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is,
önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem
ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén
érdektelen előtte; csak tényeket keres, minél több apró, világos kis
tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok után járva, mint
a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes értekezést tart a társadalom
vibrióiról, regényekben legörömestebb mutogatja a szerelem klinikáját,
tudósok és bölcselők előtt szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj
kór-jelenségekről s ha verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy
valamit megtudjon általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé
mindig affektál, de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az
irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem
valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi
könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó
papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme egy
érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük szeretkezés az
irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az
nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány,
melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak.
Az irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér nyilik.
Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy a
statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak
tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a morális
élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak.
Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s
nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül
hagyják, a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a
szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak
általánosabb tünemények jeleit keresve, kapcsolatos okokat találnak s
azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget,
mely ellen nem tudnak orvosságot.

Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,[9] aki öt különleges eset,
öt modern iró lelki életéből következtetve, egy általános betegséget
bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem
valami „ouvrage à longue haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag
egység nélküli, elegáns könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai
olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van
szó, mikor a boncoló asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s
mikor maga az értekező legkevésbbé sem az utolsó ember.

Aki csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első pillanatra
láthatja, hogy egészen beleillik a _Nouvelle Revue_ finom szalonjába.
Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben „bien ganté et bien
coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, amire a szó kerül, mint aki
járatos a politikában, ért a képzőmüvészetekhez, sokat utazott és
teljesen a mai tudomány szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik,
hogy nagyon helyén van a _Journal des Débats_ kitünő tudósainak és
szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer,
nem olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát
használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni.
Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos feje:
elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a kifejezésben:
költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni érzéseinek,
gondolatainak. Ilyen választékosan csak a választottak szólnak. Nem
csodálnám, ha fiatal asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem
akadnának fönn, hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és
mesterkélten költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos,
ámbár jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja
a szavait, de legalább glaszé-keztyübe.

Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt iró,
akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak elhomályosuló
foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, választott iróink, akik
mindannyian befolyással voltak képzeteink, érzéseink alakulásaira. Ki ne
ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a kép, mely mindenikünket
megragadott tizennyolcéves korunkban, Don Juan aux enfers, a Styxen
átkelt és áldozataira hidegen, büszkén visszatekintő csábitó képe
felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz emberek közt is, akiknek életében
az egyetlen kaland az volt, hogy a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk
lányával, sokan lesznek, akik kivülről tudják a Vámpirt:

  Toi, qui comme un coup de couteau
  Dans mon coeur plaintif es entrée,
  Toi, qui forte comme un troupeau
  De démons, vins, folle et parée… etc.

s hevültek az abban égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is
mindenkinek ismernie és szeretnie kell, aki életében csak három regényt
olvasott, hiszen Bovary Emma – e szegény női _Don Quijote_ – történetét
épp ugy fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a
_Caractèrest_, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És Renan? Ő a
század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben világos, kritikus
elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális lelkülete állottak és állanak
egymással szemben. Vagy Taine? Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a
bölcselő, ha az sem, akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az
irodalombuvár vagy a mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban
és mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt
illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei félszázados
álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen bennük rejlett örök
fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk velük s helyrehozzuk egész
nemzedékek mulasztását. „1880 táján fognak engem olvasni“ – irta volt
Balzacnak: s a világ most igazat adni kénytelen neki, aki annyi
igazságot adott a világnak. Ez a csodás szellem, aki mint az arab
regékben szokott történni, eleinte egy pár poros kötetbe volt elzárva,
aztán kitörve azokból, hirtelen megnőtt s föléje kerekedve egykoron
győztes vetélytársainak, melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek:
csak most lett igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez,
mint sokan a nagy élők közül.

Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és
müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg
nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el
nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy
titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme supérieur“-ök és
névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket
Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman
érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus pagodává változtatja át,
ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy
titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény,
megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő
is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már
egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket,
az: betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a közös
szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe.

Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg szellemek
nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk,
csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket. Aki
közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – Nézzék önök azt a
piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk – aki, nem látva a
lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő fiatal
lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a _Fleurs du
mal_-t, vagy a Jézus életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz.
Kérem: „intoxicálva“.

Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben
afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé sápad
ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos urtól. A
ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg könyvét
elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben bebizonyitva láttuk, hogy
az ideg betegségei mennyire kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha
valahol uj ismeretséget kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy
kézszoritás által valami myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges
meningitis?! Oh, nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az
orvosi tudomány iránt!

Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s második szavával
megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus.

Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor
vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a
„reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk valahol, hogy nagy
tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a „reál“ s az „ideális“ az
„ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A
„pesszimizmus“-sal még nem jutottunk ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen
összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot
értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való
akarat tagadását“ fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében
Hartmannból vagy Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró
előtt: „ah, igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép
tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be
fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte meg s mi
cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy voltakép az
Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta a mágiára, mikor
még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette köztudomásu sorsát. Forduljunk
egy világfihoz, mosolyogni fog. „Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a
költők találtak ki. Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes
részeikben burleszk arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel
emlitik azt a kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak
mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik
ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség, a
nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki tudja,
hogy ennek milyen befolyása van az agyvelő müködésére. A többi mind
lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne hallja a
fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“

Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett
még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt
általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre. Kétségen
kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez az ördöngős
szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint a katholikus
dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell venni, hogy
megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes aeont képzel
alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire előtt Mephisto
selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében arany billikommal,
melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony keverednek; a croisseti
remetét ellenben a pusztai szent Antal hiányos kosztümjében kisérti.
Legalább a megszállottakon egészen más és más természetü hatások
mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak
megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv
hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a
magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az oly
különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van
szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben
egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez magának
Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül ezt lehet a legkomolyabban
venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom leplével takargatja.
Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem akarja bevallani, hogy
fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk. Még könyve resuméjében is
kitér a határozott szinvallás elől:

„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy
regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére
egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a
képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál
ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott filozófiára találtam.
Ez a filozófia, mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s
kissé föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén
tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a
_Rouge et le Noir_ irójánál. Igazat kell-e adnunk e rémületes csömörnek,
melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet hiába való erőlködéseivel
szemben? És az ember a müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet,
mint hogy bonyolultabbá tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt
hiszem, hogy azok kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak,
éppen ugy, mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott
fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha
valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek
ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete
sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél.“

Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem
kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga
Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál
rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései
segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a
„pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy üde kis lánykáknak
udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha az
epilogusból felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz
hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző
bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most
körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is,
mi lehet az az „általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely
mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát
kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a
Bourget zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az
alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen
passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva találhatnók.
Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor
annak hatásáról, amint azt az egész könyvből kivehettük.

Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A
benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó
volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált is az
bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott bekövetkezni.
Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk
a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében
való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom
az ránk nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk,
mint egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly
édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü,
kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a mákony mámorát
megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn lépést tartunk
századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves képzetektől; lelkünk
sérülést szenved, melyen át elillan minden gyönyör. A másik eset nem
jobb emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel
ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt
élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont
hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem
látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz
a szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a
tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a
másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a
sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár,
melyet rendesen általános melancholia követ.

Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen
kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias,
izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó
papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni
tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes
lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy minden
legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy
találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő
szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi
szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre
méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is.

De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi
századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen távol van – miért
nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért halványitja
el éppen a mi időnk arculatát? Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is
igyekszik megfelelni.

A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak
gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem tátogatta nyomorát
erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, akkor, mikor az életnek
annyi föltétele tökéletesedik, annak nem lehet egyéb oka, mint maga ez a
tökéletesedés, mely ugy elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné
teszi a boldogságra. Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre
venni kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő
váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi
rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a
melancholia kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a
civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be, annyival
inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern társadalom ennek a
melancholiának ugyanazokat a lényegükben megegyező s csak a fajok
szerint egyes árnyalatokban különböző jeleit mutatja. Általános
elteltség e világ elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a
germánokat és latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban,
amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli
nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer
könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók
bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a szellemét
tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a nyugati
civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta öngyilkosságától, a
kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. De lassan s biztosan
növekszik a hit a természet nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a
huszadik század szomoru hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár
betörés meg nem menti a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga
gondolatának fáradtságától.

Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után,
amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy szóval, a régi
dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet tévedni.

Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az
öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt kidühöngte
magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik legjelentősebb
karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e pesszimizmus
elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. Sőt erős a hitünk,
hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza sziveinkhez, első sorban éppen
az, hogy ama beteges áramlatban is meg tudta óvni lelki egészségét.
Átjárhatatlan iróniával vette körül magát!

Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy
iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket
a „század baja“, mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De legkevésbbé
Beyleről. Az öt iró közül talán ő – a leghosszabb idő óta halott – áll
legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és természeténél fogva.
Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig
királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve
ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak
azért, mert Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely
Stendhalt a század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem,
mert a regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt az artisztikus
tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A
legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei
éppen oly zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s
elemző hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert
miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb
izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett
ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy
jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet
Beyle előre látott s alkalmazott.

Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli
éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem
méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni
megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel
fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken – azt a
készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy
megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, – azt a bátorságot, melylyel
fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – iróniáját, melylyel hidegen birálni
tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha
valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az
bármily természetü, a pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem
volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a
különbséget közte és Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal
vele született finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt
óva“. Igy hát bátran olvashatják fiatal embereink a _Rouge et le
Noir_-t, még nem ég Ucalegon.

(1884.)




KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.

– _Bourget és Feuillet._ –

A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni
Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói
dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal
Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a _Fourchambault-család_
hires szerzője előtt is. „Hagyjanak nekem békét – dörmögött Augier –
azzal a _szomoru disznó_-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy
Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az
aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó volt.“ S
végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb jutalmát,
Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét ezzel a
kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – csak egy
szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást.

(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az
akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!)

Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen.
Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább azt
lehetne mondani, hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó,
hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de
egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk
akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad
és független, különösen az akadémiai.

Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk.
De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha
nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas óta
nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az ujabbkori
franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak a
magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is. A
könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a
kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t,
mint az a másik kritika, mely a _Mensonges_ egy jelentéktelennek látszó
passzusát vette czélba.

A _Mensonges_ ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat.
Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a
regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt
hiszi – igy hangzott a kegyetlen kritika – hogy egy hölgy, aki a
Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni – fekete
selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a _Mensonges_-ban)
akkor Bourget ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben.

A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj
Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu
kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és
tapasztalt. A _Cruelle Énigme_, a _Crime d’amour_ és a _Mensonges_ épp
ugy föltételezik a galáns multat, mint az _Essais de psychologie
contemporaine_ az École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az
_Essais_ sikere óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett
a Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem
maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint
akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy ez
nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az igazi
marquis-k nem tökéletesek.

Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se hozta
ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier mot-ja,
melyet a _Physiologie de l’amour moderne_-ben felpanaszol. Persze, az
obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész életében csak
egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki akkor, amikor ezt
a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó házból való
kisasszonynak a vőlegénye.

Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a
_Physiologie_-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak
apró eredményeit az olvasóközönségnek[10] (mint ahogy más ember elégeti
a szerelmes leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és
rejtett formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier
vádja annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a
valóságban tiszta életü.

Ez a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga nemében. Zola
ugyanezzel dicsekedett. Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant
koronkint „csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója,
semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék
visszaemlékezni“… Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a _Théâtre
Libre_ igazgatójáig, aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt,
ha nem él tiszta életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még
Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni.

Mindenesetre jellemző, hogy a _fin de siècle_ irodalmát, mely a
„merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, olyanoknak
köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi nótát juttatják
eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a romantikusok, akik
nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux,
mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (_Théophile
Gautier_) érdekes eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az
iró-emberek e század első felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja
Maxime Du Camp – mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a
bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak
be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete
dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt számos
„Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a fekete dominó
kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete dominót s a következő
pillanatban olyan kosztümben állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint
amilyet Éva viselhetett, a fügefalevél divat előtt. A rendőrök
tulságosnak találták a kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az
Ifju Francziaország kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy
egész rendőrcsapat nem érkezett, a mikor aztán a hölgyet visszabujtatták
dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az
irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak.

A _fin de siècle_ irók (ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett,
tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben merészek is,
mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban,
komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak
az egyházatyákhoz hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem
hallgatják el ama morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden
czivilizáltabb embert nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne
történjék, ősi konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános
nagy nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival
felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a
therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az
egészségesebbek közül valók.

A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az
Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak
azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte,
őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták némely
revelációit.

A _Physiologie de l’amour moderne_-ben, mely legintimusabb gondolatait
tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a _Mensonges_-beli
Claude Larchert beszélteti. A _Mensonges_ olvasói emlékeznek, hogy René
de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való
szerencsétlen szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb
jó barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a _Mensonges_-ban
egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe szerelmes; Colette szereti is
Larchert a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy
füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes szerelemtől,
de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar király homlokán
és Harold Harfagar király ismét békésen ül a tengerfenéken.

A _Physiologie_-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a Claude Larchernek
a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem
elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy szót tulságosan
bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte felelőssé az irót
magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet.

S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A _Mensonges_
Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a
Bourget szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a
filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserüség és az önguny,
sőt van némi póz is.

De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e
gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések, melyeket
egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben egy nagy
ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül tudja) s
még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és fordulatos
alakban semmit sem mondanak. Nem egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez,
hanem egy filozófusé, aki mellesleg költő is.

*

Bourgetnak a _Barricade_-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a
_Mensonges_ és a _Physiologie_ de _l’amour moderne_ után csak
szaporithatta, már nem növelhette. A _Mensonges_ és a _Physiologie_
megjelenésének idején volt a legdivatosabb; minden alakja közül irodalmi
alteregojának, Claude Larchernek sikerült a legtöbbet beszéltetnie
magáról. És – különös találkozása az irodalmi elmulásnak meg az egész
élet elmulásának! – Feuillet Octave, akit Bourget szoritott ki az
előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt meg, amikor a _Physiologie_
megjelent s az egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga
elméletével, elmés paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával
elözönlötte a párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet
hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy szenvedésekből
szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal bálványozott, hirtelen
meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró folyton betegeskedett; s
életének ebben a szomoru, végső időszakában meg kellett érnie hajdani
dicsőségének tökéletes elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s
az elegáns világ agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül
állott, kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények,
hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak
felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó
évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek _Camors ur_-a a
második császárság idejében (a Feydeau _Fanny_-jával) hallatlan realitás
számba ment, csak mint a _Szegény ifju_ legendárius szerzője, mint az
elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen
generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori kisérleteit a
realitásra élesen kritizálták; _Camors ur_-ban, _Julia Tréceur_-ben, meg
a többi ujabb stilü regényében „a vitriolnak és az opoponaxnak olyan
furcsa keverékét“ találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte
egyre növekedő kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak
hivek hozzá, akik régebben is a romantikust, a _Szegény ifju_ érzelmes
iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az
izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a gyöngéd
és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az izlésnek mindig
lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan
ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek,
akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást,
melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az illuziók
Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók közül senkinek
a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly gyakran, oly fényes
öltözetben, mint éppen a _Szegény ifju_ költőjének. A lovagiasságnak és
a kötelesség-érzetnek egész kodexét össze lehet állitani a Feuillet
regényeiből; a vallásos, a finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket,
ezeket a fájdalom, oly ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a
modern regényirodalomban Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a
legmelegebb s legszinesebb szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt;
hőseiül csak keztyüs kezü embereket választott; a
Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia császárné udvarának irt; de az
elegáns világban, melyet képzelme kreált, mely a valóságban tán sohase
létezett, s mely kicsinyes választékosságaival a mai kritikus szemek
előtt tán avultas izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a
kicsiny emberek tán még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első
sorban szólott. Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye
valóban még inkább megértette, mint a leánya. A _Szegény ifju története_
csak a franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S
leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is megjelent
e könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen irt _Camors
ur_ közelitette meg a _Szegény ifju_ sikerét. De nagyon tetszettek: a
vallásos irányu _Szibill története_ is, meg a nagyvilági házasság
kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek meg:
_A kis grófnő_, _Trécoeur Julia_, _Fülöp szerelme_, _Egy nő naplója_,
_Nagyvilági házasság_, _Egy párisi nő története_, _Az özvegy_, _A
halott_. Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk
teszi; s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A
_Szegény ifju_-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a
következő szinmüvei arattak sikert: _A fehér hajszál_, _A kisértés_, _Az
erdő szépe_, _Julia_, _A sphynx_, _Egy párisi regény_ és főkép
_Montjoye_. Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak
„Serment d’artiste“ volt, két évvel később megirta az _Honneur
d’artiste_-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint ameddig
zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják
gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket.




BASHKIRTSEFF MÁRIA


I.

Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában.
Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet
azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való
levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek[11]
csak 1891-ben jelentek meg.

Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak.
Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama
dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak.
Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük betöltése előtt,
tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a
halhatatlanságra, még ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak
rá számot, hogy hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében.

És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány
között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra
produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, mint a
Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az
intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem
érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság
passzionálnak.

Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette
papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame
d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált
naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék
keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél
igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira
a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a
társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség volt. A
levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy
kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a
szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt, de omnibus et
quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb
irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir
leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk
tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen,
mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá
értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a
tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a levelezés
nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják magukat, hanem
afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi,
idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való,
mint egy-egy emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az „én“ oly
csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön
karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is.

A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira _fin de siècle_ irományok, hogy
a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk. Nincs e
levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria
számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen
ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő
intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan
elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték és olyan
mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot
szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek – a más idők más fából
faragott emberének – aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik
voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk
emberét nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták?

Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez
az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját
mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a
maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák
tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban
megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk
róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és millió
példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni,
mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról
és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy
igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész
Buckle-ben csak egy zseniális paradoxont fog találni; hogy tulteszi
magát rajta, amint mi tultettük magunkat például Montesquieu-n.
Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog
tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy a _Fajok eredetét_ utszélinek
fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk
róla azt is, hogy az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival,
szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja
érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden
határkő, a troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü
ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos
lesz hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember
gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint:
az ember maga.

Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány
vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak
megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy
huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg
fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy
kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század minden
nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes
vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten,
kristallizálva.

Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária
iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet
emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk
minden malaszttal teljes.

Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával
rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a lehető leginkább előkelő lélek, aki
a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni.

Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a
legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen
előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes
őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden _esprit
supérieur_ képes rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba
bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke
házának összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy
rejtett szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen
ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau _Vallomásai_-nak
szupremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával
szemben minden időre biztositja. A nagy Jean Jaques-nál persze
jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes
közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos
önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen
titkolni valója.

Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló
és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária
az „homme supériuer“-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A
természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal
ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre disztingválta őt még
az éliteben is.

Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele:
a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az
emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó
kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól
és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez semmi köze, a teljesen
szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a
fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság,
a „jobbik rész“, melyet Mária választott magának.

Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel
biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek.

A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, aminőt
csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti ágban
képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra;
és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak a jóra és nemesre termett.
A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang
minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a
mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés
müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották
mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is,
melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan,
leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s
menten maradva attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a
lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak
utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg,
hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől
elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el.

Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom
anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle
függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk
konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos gondok, a
nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen
is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól.
Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor
nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van
hozzá egyebe is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon
csorba, ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban
vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni,
vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő.
Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte
ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult – s a kozmopolita előkelő
világ minden bevehetetlen vára tárva volt előtte – mindenütt mint a
társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a
szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették erre
a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét
láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról
ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti
fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és
valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, egy kissé azé a
lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett
megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az
irigység nyomasztó érzései nem alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi
csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit
üdvözölte. Ismerős volt a muzsák mindenikével; és része volt a szellem
lucullusi gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom
éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves
korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul,
olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak és
mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény,
intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével
látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi
is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia
plena.

Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie
azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi
szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette.


II.

A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik,
elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön
értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a
levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden
törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és
testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban bővelkedő fiatal
leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán elkényeztettek? Ugy
látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból
megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit,
s hogy minél kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a
nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem,
hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s
amelyek általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a
legtöbb részük van benne.

Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé tételére fölfedezett,
ott van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak
álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan a
maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van
ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha Bashkirtseff
Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében
nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a
melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie:
mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális
szenvedésé volt.

Levelei nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják el
előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk
tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az volt a
czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni való, hogy
egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem számitott rá, hogy
a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E levelek legnagyobb
részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem igen van mélyebben
járó témája, mint hogy: „Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy:
„Pincio, a kutyám, elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék
telegrafálni Worthnak, Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat
küldjék Nizzába, ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az
olvasót, ha elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő
sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból,
megérthető ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket
állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van
könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze
kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó
intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes
léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a _Sánta
Ördög_ Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai
fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk
magunknak az intérieurről.

Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe,
igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot,
melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik szeszélyét
a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az egész nagy lélek.
A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember.

A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel
kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul,
csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak.
Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák és
nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék,
akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek összeülnek
közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra lépnek, ahol
élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes Virágistennő, egy egészséges
kis Nyár, az obligát Najád, fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az
alvó Ámort nézi, és a négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia
Bashkirtseff. A szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet
home-mal ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában
irta.

Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket
a magunk kiejtése szerint szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita
ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a
betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan irt orosz „eff“ végzet,
igy együtt, olyan kifejezők, az egész név ugy illik erre a kozmopolita
családra, hogy szinte hamisitásnak tünnék fel előttem oroszabbnak
tüntetni fel, mint aminő valójában.

Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi
egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a
vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, ahol a
társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga világában
érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája: Flórencz, a
téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris; rendes kiránduló
pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, Wiesbadenben és Spaaban; s
megfordulnak – még Oroszországban is. A második levélben, mely másfél
évvel későbbről való, mint az első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit
hozzon neki a külföldről, ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián
kivül) mennek, igazán nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van
együtt; a különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain
vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a
testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s
Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben valóságos
férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről később
szólunk, némi világot vet rá: miért?

Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből
megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy
komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. Egyébként igen
szeretne jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s
igy csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral
sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk.

A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja.
Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az
ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán
hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól esik
ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni. Anatole
France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie Littéraire
II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli terjedelmü
(három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az ábránd azonban,
hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két esztendeig látogatja meg
álmaiban. Két esztendeig ingadozik a festészet és az énekmüvészet
között. 1876-tól kezdve leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról
s mind ritkábban énekmüvészetről.

Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A mi
elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és
fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta kevésbbé
foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi magát. Ma
még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt van az ő
egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf, Souvaroff
herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, hogy csak a herczegek
számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a tizennégyéves kisleány még
nagyon meg fog változni. Most persze sokat ad a D. gróf véleményére s D.
gróf azt mondta, hogy: „a kis leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz
olyan, mint a mamája“. Ez a megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen
kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok
lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt gyermek.

1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája
Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a nevelőnőjének
– micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt hiszem, a sirban
sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha meggondolom (és pedig gyakran
gondolok rá), hogy az ember csak egyszer él, csak szidni tudom magamat,
hogy a májas hurkák országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a
balustrade-okra senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus
és festői lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök
eléggé szánakozni magamon…“

Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt
vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a
franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni
az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz leány
vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul
esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után itélnek
meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü, de hát,
Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint oroszlánszivü Richárd,
mikor megszökhetett osztrák fogságából. Schlangenbad nem az ő tizenöt
éves temperamentumának való hely volt; mig most, Párisban ugy érzi
magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra
járja összes szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák,
mint hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a
majom L., s az összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi
magát, és hamarosan kiheveri Schlangenbadot.

Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e
vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a természet
iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el, hogy a
társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a tizenöt éves
szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van dolgunk; s a
fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A magánosság csak
azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott békés ént, vagy egy
nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek oda; legyen bár ez a nagy
érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy fájdalom. Az ember ugy van
alkotva, hogy mindig kell neki a társaság; csakhogy ezt a társaságot
megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal való elfoglaltság is.
Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s akiknek a világ még szüz
föld, a remeteség börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor
paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia
még csak tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán.

S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne
állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és
szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a bevásárlások
sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A legnagyobb gyötrelem rám nézve –
irja később – Mária nénémmel kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak;
elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami
százszor kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba
csatangolni.“

S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal,
a nevelőnőjével, akihez a legtöbb levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak
ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e
megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges
lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön
előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a
nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“

Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak
akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen
meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és poétát
foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre jellemző egy
tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami
két évvel később, amikor Faure valóságos elragadtatásba ejti
Mephistopheles-ével, – mely „maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja
előttünk, hogy Faustnak a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak,
nem visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen
utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik
Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le nombre des
années – mondja Corneille.

De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez.
„Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik barátnőjének – hogy az ember
évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele egy
pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik végén a
világnak, a másik a másikon.“ De azért beletalálja magát a table
d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál nagyon mulatságosak az emberek.
Vannak köztük braziliaiak, akik folyton néznek és folyton követnek. Ez
nem minden: van köztük egy kedves kis angol is, aki folyvást sóhajtozik;
ez nem minden: van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz…
ez nem minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa
öröm, mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol
négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a férfiak
rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden
rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy azt
hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly
szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő hazája,
Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta meg arczának
szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a
tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek.
Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal
borult le a végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának –
mert sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem
képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom
megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az ember,
akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir kiáltani!… Különben
soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet erről a reális életről.
Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!…
kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk… Hiába
érez az ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól:
erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele,
hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a
lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – másutt
mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra gondolok, hogy
Nizzában maradunk, szeretném a falba verni a fejemet… Eladni
oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De
az utóirat megmagyarázza a tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime
az arczképem, mint Mignon, az élőképekből.“


III.

Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor
azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az
imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel
előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint,
annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia
beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód
gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong
Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának
tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja nagynénjének, önönmagát
ironizálva – hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való
ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt,
teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a
természetet… a kocsikat és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki
a tulajdon hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a
hires szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány
helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit
akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz
órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat ad“, azt
irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor
Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik az
arcza, s ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a
világ legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az
operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz
meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember, aminő
corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy
alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából.
Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz
meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet
engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó
hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a nőre,
főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De e remek
leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek
látjuk, ha a tipikus vonásokat nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli
leány ez (rendkivülivé teszik ritka intellektuális képességei, kivételes
müveltsége, s a természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos
természet felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az
utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem
legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine _Thomas
Graindorge_-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss impressziók s
inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi korunk asszonyát
a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine Auclerc-ek után
itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező alakokból igen merész
dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék
a mi időnk asszonyának jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának
tárgyszeretetét ugyis zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak
az az amerikaias, vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine
_Graindorge_-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó
_Chérie_-jében is megtalálható. Moussia a _Chérie_-knek, a _monde_
üvegházi virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit
semmiesetre sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben
Moussia névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát
Chérie irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte
olvasónőihez, hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus
közléseikkel. Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius
allure-ök, az amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk
róla, nem lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és
bébé-hangulatait.

Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már
körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől.
Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből a sok
sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a következő
levelet irja atyjának:

„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se
tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem
vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel
minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom
kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt
az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg
tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette
önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak az
unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez
menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem, hogy meg is fogja
adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan bennök minden tetszetős
tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a
legmélyebb tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“

A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb
minden udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele.
Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal ember
iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy
kis bolond.“ Ha nem tudunk olvasni a sorok között, ugy tünik fel
előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a
római farsang alatt temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek,
Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden
boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, semhogy
a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre térjenek
fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni
Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet
róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért nincs több energiája?!“ Persze,
a kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet
Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A
távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro
semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy
barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat;
Moussia kifakad s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével:

„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös
rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy
pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam, száz
esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik.

Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem;
az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó…

Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem
rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre
fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele voltam
minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom, hogy nem
tudtam vele mit csinálni.

A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon
csak csinos fiunak tünt fel előttem.

Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il avait du
genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni
készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a _coup de foudre_-nak
neveztem.

Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint
rám tekintett a waggonom ablakán át.

Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók
megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek.

Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást
tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus,
különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő
maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a _coup
de foudre_-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt a különös
érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal.

S még ma is igy vagyok vele, bár az egész csak nagy ritkán jut eszembe.“

Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak még
rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon
unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami üresfejü
urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a fajtája egy
cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját kosarazza ki, s a
szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint komikus alakok
szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, mint „Milord és
lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a
rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy
bárót üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a
másik. Egyik leghevesebb imádójának a következő _billet doux_-val adja
ki az utlevelet:

„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál
olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor
nem kérik.

1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket _adnak önnek_, vagy
kedvezésekről, amelyeket _nem tagadnak meg_ öntől, ami valamivel
helyesebb beszéd…

2. Soha se küldjön vissza gitárt rossz állapotban.

3. Ha verekedni akar, soha se várja meg, amig megsértik önt.

S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató
válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy
levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak.“

Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres
vigasztalást, még kedélyesebben végez:

„Azt kérdi, kedves barátom, hogyan fogadtam a nagy ujságot.

Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon,
ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről
beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a
gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk.

De hát mi történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben az
énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa
róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha mégis
e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó
cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már
valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni…
képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe megy
át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint
botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem nekem…
Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető volna.

Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… Tudom,
azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, akikkel megesett,
a dolog.

Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az
utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab lesz ez,
amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő… ön fog kisérni
ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a figyelmeztetések
fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy eseményt meggátolni; annak
az embernek, aki annyi szenvedélyt korbácsolt fel, annyi szivet tört
meg, annyi hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell
házasodnia. Ez az expiáczió.“

Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon
az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a
prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója,
szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne,
hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a
hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet
körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem
kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s
kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai, amint
a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a
dörgedelmességig ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a
nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a
tapasztalat megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak,
mikor róla beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom,
semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk,
s egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. De
ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy
lefesthessem.“

Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud
szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat
első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a
„vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S később igy irja le e
szczénát bátyjának:

„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: ebből az
állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut van.
Vagy-vagy. Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem.

– És miért nem? (A naivot adtam.)

– Mert nagyon szenvedek.

És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki,
valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit,
mindent elrontott.

– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már könyezik is!
De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le
vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp
kicsordult.“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit
merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden reménytől?
„Mindig reméljen, még akkor is, ha egész kategórikusan _nem_-et mondok
is.“

„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt
levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én
módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van.
Hát nem mulatságos ez?“

Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát
akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a
kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében:

„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg
tőle lelkemnek a sirámait. _Une musique pour couvrir les lamentations de
mon âme._“


IV.

Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak
apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy
felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a
levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt, mikor
még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely különös
nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság egyre erősebb
és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon kisasszonyhoz tizenhatéves
korában – aki hét ember helyett óhajtottam élni, alig van egy
fertály-életem…“ pedig – folytatja – „Isten nem azért ruházott fel a
_mindent látás_ képességével, hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se
használhassam adományait.“ Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem,
hogy majdan egy nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s
oly önző szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint
arra a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket
az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka…
Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra
tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön.“ A
napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek. „Határtalanul
nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy helyütt. – S ha meggondolja az
ember, hogy vannak, akik képesek beleszeretni egy ilyen teremtésbe,
talán mert nem tudják, hogy milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh,
azért mégis belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné
magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen
becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga –
_canaille_.“ De mit Pietro! Az ő álma: megjelenni, ragyogni tündökölni.
Emészti a dicsőség vágya. „Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása.
Rómában járva, igy kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus
Aurelius, Nero, Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én
volnék az ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább
kivételes müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. –
Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között
választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat
legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ –
tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják
és nagyon érdeklik. _Faust_ nizzai előadása olyan lelkesedésbe ejti,
aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze szokott lenni; igaz,
hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés öröme, s az a tudat, hogy
páholyában egy eleven szobor s nem egy akárminő kisasszony impresszióját
teszi. Majd _Aida_-ról ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még
folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét egy képhez
hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz
hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak,
a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s
közömbössé tesz minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik,
egy darabig habozik a két müvészet között. Még ezután is
vissza-visszatér az álom Catalaniról: de később mind sürübbek a
torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba,
Nápoly kék ege alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika.

Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága,
elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és
sehol se érzi jól magát, akárhová megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja
– s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez; az ember ugy van,
mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“

S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az
ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott dicsőséget.
A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai fejlesztik ki nála.
Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti mükincsei eleinte csak azt
a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: miért nem öltözködnek az emberek
ugy, mint régen, mikor a mostani divatnál csunyábbat már nem is lehetne
kitalálni? Szeme eleinte csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül
csak a rosszul formált lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert
neki nagyon formás kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára
már Rafaelt kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével.
Kevéssel utóbb meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s
hevesen, fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy
a görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni
képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai
között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el
Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak
festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy
nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt.

Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek
legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak. Ez
időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi sorti-knak, a
képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis
grófokról és a lóversenyek hőseiről. Adieu, kosarak, vége a szüretnek!
Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével
csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint
mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A
poltavai kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a
munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az
élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja –
mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon
szomoru.“ Mindent nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole
France. – Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé.
Munkakörében valami lelki-békét talál. S _Andrey_ (ezzel a névvel
szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint
aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg
leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s
amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) Érdeklődni
kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes republikánussá válik,
el-elpolitizál, s egy minden irányban független ujságra vágyakozik. És
szakadatlanul dolgozik! A „grande médaille“ álma nem enged pihenést
neki, s mikor egy-egy „mention honorable“-lal kitüntetik, ez csak
fokozottabb munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs
megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat,
s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön
harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé haragszom
önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, hogy az illető
beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat dugni a
szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és igazán érzett
tanulmányt, mint hogy modelláljak… Mindössze három éve, hogy festek. Ez
rengeteg idő az én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges
értelemben véve a dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a
festményeimnek nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót
nagy betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön
nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani egy
embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: „Ön! ön már
nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális gyilkolás, kegyetlenebb, mint
a másik…“ Nem, semmi áron se akar lemondani álmáról, s beteges
érzékenysége szinte megköveteli, hogy álmában ne háboritsák, hanem
ringassák el szép csöndesen…

Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka
megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért
élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly szépnek lát,
minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen
ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak
naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival.

Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen
sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel
velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok,
költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy
szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a „szép
szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk. Ezek a levelek
csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan női lélek subtilis
érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas szellemmel vannak benne
megörökitve, hogy e pszichológiai raritásnak a mását hiába keresnők az
egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott olyan
válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel.

Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek,
gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike lehel,
egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage volt.
Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel, akinek régóta
legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már sokat szenvedett
a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária menthetetlenül a halálé
volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két halálra itélt szivében kihajtson
a szerelemnek egy halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien
Lepage mindennap fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek.
Miről? Talán a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a
Jaufre Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor.
Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már nem
voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a
Bastien Lepage karjai között.

A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e
levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s
inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében
jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak. Érdekelni
fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem leplezett
sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált. A mi korunk
emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye
karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy
filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is
koronkint a világnézeteiket és felfogásaikat. Arra, hogy az ember
ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a tulajdon
hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged uralmat maga
felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi gondolkozás
történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern ember a lét nagy
kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, ha nem tartotta magát
semmiféle valláshoz, tartotta magát egy tetszése szerinti filozófiához,
melyet, ha módositgatott is a tulajdon használatára, egészen soha se
lökött el magától. Ma, a raczionalizmus csődbe jutása, s a
materializmuson épült népies filozofémák komikus krachja után bárminemü
filozófa még inkább diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern
ember tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott,
hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a
legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb képtelenséget. Ugy
találja, hogy illuzió és illuzió között a régi mese többet ért, mint az
ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s ezekre legalább
kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a kiábrándulás boszuságával
töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés
álláspontjára helyezkedik. A „que scais-je“ az idők folyamán „je m’en
fiche“-sé torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy
megadja magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez
képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu,
Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária reggel
és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt tagadja, hogy:
van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét kérdi tőle, este
kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat, Aristotelest, Kantot,
Schopenhauert, Comte Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt
önmagával sem.

Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az
élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem.
Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s mondhatni
_fin de siècle_. Az évezredek óta, mióta az ember eszmél, s lelki
vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal is, akik még nem éltek az
ő halála órájában: soha se volt rá eset, hogy a halál gondolata ily
roppant, mozdulatlan, sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás
tükrére, az irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál
gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden
időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök évődés
csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás földhöz
ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az általános
hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e
rémes hangulat folytonossága a cselekvés századának nehéz válsága
gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. És különös, mig az
arany-korban, mikor az élet becsének az ember még naivul tudott
örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem járt ilyen válságokkal: a
rémlátások mai napság legfőkép azokat látogatják meg, akik az elveszteni
valónak, a féltett életnek az értékét korábban a legkevésbbé tudták
megbecsülni.

A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival
rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még néhány
ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés
mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég
sajátszerüen együtt jár az élvezetekre való képtelenség, a szerelmi
gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, hanem a fogékonyságnak, a
gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet az ujkori moralisták az
_impuissance d’aimer_ elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy
ezekhez a jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az
általános meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony,
impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és
szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a nem-bánomságra
való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily „elváltozásokat“
idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál jobb példákat
azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és naplójából
merithet.

Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti
meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen
volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó és a rossz teljes
tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre elbetegiti,
anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett volna.

Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi
szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, akinek átka
az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, lesse és figyelje a
másikat.

Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a
jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt
minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a meztelenségével.

Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az
emberiség történetében, s aki lelki éberségével máris fölényben van
vetélytársa, az egykori zsarnok felett.

Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és
müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió
kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy
egálisát.

És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő
vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk
emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy vonás
bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre mellette szól
a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és formidábilis
vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték le penziójuk
napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös meghasonlásban
van önmagával.




EGY IRÓ GAVALLÉR.

– _Arsène Houssaye._ –

Négy vaskos kötet, melyek cime: _Vallomások_, alkalmat adott Arsène
Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az 1885-ik évben még
egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg akadémiát, ilyen értelmü
szavakkal: „Ime, egy virgoncz legény, „ung gentil compaignon“, ahogy
ősapáink mondták; ötven éve már, hogy udvarol minden cocottenek, s
neked, ó cocotteok legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?“

Hát sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, ha
véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, mind a
negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És Houssaye
csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a „kimaradtak“ hires
karosszékével, melynek történetét ő irta meg, Molièretől Bérangerig. De
mi neki Hekuba s az utókor minden dicsősége? Megirta rég, hogy ő csak a
jelennek ir, nem is a tudós, öreg jelennek, hanem a huszonötéves, vidám,
szép jelennek, mely drága ruhában jár és az Avenue de Friedlandon lakik.

S aztán, elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg az
utókor tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé tartozott,
akiknek minden lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan megnyerő irói
egyénisége volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel előlegeztek neki,
ötven kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig előkelő irónak tartották,
akinek sok olyan szabad, ami más közönséges halandónak tiltott gyümölcs.

A _Tiltott gyümölcs_, meg a _Rózsaszinü bünök_, – a _Párisi szörnyek_ és
a _Vétkes szerelmek_ egy szóval az az irodalom, amely velin papiron
prédikálja az erkölcsöt, s meztelen vignette-tel szégyenkezik a
kirakatokban: ime ez az Arséne Houssaye hatása. Ezeknek a könyveknek a
szerzői, nevezzék őket Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy
Maizeroynak, irjanak finoman, vagy elijesztően, – egyformán Arséne
Houssayetól kapták azt az ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a
hiányos öltözetü irodalmi ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A
különböző dekameronok és a lenge tárcza-novellák szerzői méltán nevezték
Houssaye-t szeretett mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény papirt és a
szépnyomást irodalmi müfajjá tette, ő volt az, aki először követelte a
filozófia tekintélyét a kétértelmü anekdotának.

Párisban, ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi irodalmi
hatás is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát tudott
csinálni, nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül.

Csak ezekről az egyéni vonásokról szólok a következő sorokban; a
_Vallomások_ tartalmával nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak
jelentőséget adott, az ugy sem magában a könyvben van. Mert bár nem
érdektelenek azok a küzdelmek, melyekre Houssaye a Comédie szinészeivel
szemben kényszeritve volt – szinházi igazgatóságának apró eseményei
jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év alatt (1849–1856),
mikor Moliére házában ő rendelkezett, a Théâtre Français ügyei oly
rosszul álltak, mint azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a
közlések sem, amelyek széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről,
Mussetről, ma már teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani.
Hüséges barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk,
valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, s az
egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak egymásról
mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit nem kellett
volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules Janin, Paul de
Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették minden
érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen elmés mondását
idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem csillogtatja többé
leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő maga is; nem élte tul
csak az egy _Holt szamár_.

De az elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, mindnyájuk
Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig szerepelt – mindig
fiatalon, mindig legényesen – mint amateurje minden szép dolognak és
hetven éves korában is megmaradt annak a gavallérnak, aki III. Napoleon
udvarában olyan sokat beszéltetett magáról.

*

Regényiró sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a
legérdekesebbikben, vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb
előszeretettel festette, olvasói rendesen őt magát akarják felismerni.
És ez igen természetes; hisz olyan nehéz azt elképzelni, hogy a képzelet
embere, aki megfigyeléseit, benyomásait áthelyezi egy nem létező
világba, ne keressen ott egy kis helyet maga magának is! Még nehezebb
föltételezni, hogy a szigoru elemző, aki megszokta szétszedni az emberi
lelket, ne vegye górcsöve alá épp azt a lelket, amelyet legközelebb
talál és amelyet a lehető legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró
akadt, aki csakugyan igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az
iró-népség hiu népség; szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy
mikor erre semmi szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy
félreértsék. A dolog természetében van, hogy az ilyen magyarázatokat még
akkor sem lehet készpénznek venni, hogy ha önéletrajzok; elkezdve a
„Wahrheit und Dichtung“-tól, le, a legszerényebb „vallomások“-ig, ezek
is mindannyian mesék; hát még a regények! Nincs sikamlósabb dolog, mint
ezeknek a szentjánosbogár fényével keresni az irót, akinek lelke mélyébe
látni „ezer gyertyafényt helyettesitő“ világitó készülékekkel is csak
kevesen képesek, olyan tudományos készülékekkel sem, amilyenek a kritika
mestereinek filozófiai módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy
jobban mondva kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is tudhatni,
hogy amily bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga lelkéből alakjainak,
épp oly féltékenyen őrzi a maga egészét, mert hisz az felerészben
gyöngékből, hibákból és tévedésekből áll, hogy ha nem betegségekből,
bünökből és oktalanságokból is. Hogy az iró oda feküdjék a
bonczolóasztalra, ahhoz nem elég egy Balzacnak az objektivitása, ahhoz
egy Vesale András önmegtagadása kellene. Balzac, aki a saját alakjait
mintegy vizióban látta maga előtt, s akiről Taine feljegyezte, hogy
barátainak hireket mondott alakjairól, mint a valóban élőkről szokás,
bizonyára meg volt áldva azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen
önmagából, s magát is, mint minden alakját, ugyszólván magán kivül
lássa. Mégis, amint regényei minden nagy egyéniségében van valami
brutálisan Balzac-szerü, nincs azok között egyetlen sem, akit csak közel
rokonának is lehetne mondani.

Balzactól Houssaye-ig – ki nem ismeri a közmondást? – csak egy lépés.
Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac nagy
alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek számos
regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: Octave,
Parisis herczeg, az ugynevezett „Don Juan de Parisis.“ Annak a
regény-cziklusnak, amelyet Houssaye _Les comédies parisiennes_ közös
czime alá foglalt, amint hogy Balzac is „Comédie humaine“-nek nevezte a
maga regény-csomóját, Parisis a hőse, s ugyszólván a hazajáró lelke. Ez
a modern Don Juan a császárság lyonjának a typusa, egy bálványozott
„cocodés“, a kinek minden sikerül. Houssayet is sikerült ünnepeltté
tennie. A _Grandes dames_ és folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat
„mester“ – nek kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban Houssayet
magát vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe tiltakozni, hogy
brilláns hóditójával ne azonositsák. Ez a hallgatag elismerés azonban
egy olvasót sem fog alterálni, aki meggyőződött arról, hogy az iró soha
sem egy az alakjával. Egy pár lap, s mindenki belátja, hogy Parisis csak
fantazmagória, az pedig, aki e tömérdek lapot teleirta, végre is élő
lény. Hanem az a körülmény, hogy az iró türte az összehasonlitást, sőt
az azonositást, nem lehet érdektelen. Mindenesetre jellemző rá nézve,
milyenek a formái annak a fantomnak, melynek ürességébe a maga lelkét
akarta lehelni.

Egy verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys
_Tubarózsái_-ban, van egy költemény, melynek „Parisis“ a czime. A
Houssaye hősét énekli meg, amint hogy vannak versek, melyek Didoról,
Gretchenről, Don Juanról szólanak. A csodálat megnyilatkozása ez, azé a
meghatott, naiv csodálaté, amely tányérra, óralapra és dohánytartóra
festi a kedves költői alakot. Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges
forditásban:

„Don Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy utópia
álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, mihelyest
szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik szerelmeire és szereti
azokat. Minden könyvből gyönyört merit s emlékében ujra olvassa a
kiszakitott lapot… – Parisis boldog. Szive, mely mindig telve vágygyal,
tétovázás nélkül egyenesen megy czélja felé. Parisis boldog, mert mindig
szeret… Az elmult szerelem nem hagy szivében ürt. Don Juanon rajta ül a
szenvedés ólomszin bélyege. Don Juan, mihelyt győzött, nem szerette
többé szerelmeit! – Parisis a nőért imádta a nőt; mindegyikből tudta
élvezni a szépet, a nélkül, hogy a tökéletest a valóságban kereste
volna. Mindnyájoké volt, időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan
kaptak hatalmas szive lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az
emberi Ideált szüli. – (A kép egy kissé képtelen, de legalább meg lehet
érteni s ezt nem minden költői képről lehet elmondani.) Jertek
herczegnők, marquisek, kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste lelketekbe;
Alice, Violette, gyönyörü viziók, akik büszkén vallottátok, hogy neki
meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy még egyszer fölleljétek,
jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja ő! – Ó mester! szivedet
enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint neked, hogy méltón megénekeljem
ezt a hőst, aki lelked mélyéből született. Mégis érzem őt szivemben
dobogni. (Közbevetőleg szólva: ez a Georges de Lys katonatiszt volt;
látnivaló, hogy egy azok közül, akiknek erénye a szép elv: ahány
szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia volt, Don Juan álma
utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! – Hit a szerelemben, melyet
Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett, folyton keresve azt s
nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever; Parisis megtalálta,
szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást, csak azt az égi
kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem után.“

C’est du pur Musset – mondaná Jules Janin, amint megirta a „Comédies
parisiennes“-ről: „C’est du pur Balzac“.

A mai olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt a néhai
jó „tárcza-király“, valószinüleg naivnak fogja találni ezt a költői
ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly közel járt
ahhoz, hogy megértse Don Juant – valamennyi s bármelyik Don Juant – s
mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez a vers elég
világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában kifejezni akart.

Ez az alak azonban nem csupán „ideál“, hanem tipus is kiván lenni.
Parisis a második császárság „muscadin“-je, környezete e világ
erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ persze csak az udvar és az
előkelőség világa. Houssaye számtalan elő- és utószavában nem győzi
eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül van, az számára nem
létezik. De egyszersmind reklamálja e világ fölényét minden kivüle
állóval szemben. Egy helyt a következőket mondja:

„Jól tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, csökönyösen kell
ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s rövidlátó
aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség végtelen
kicsinyeit. S akkor a regény doktorai a Prudhomme ur hangján kiáltoznak:
„Mennyire ez az!“ De micsoda! Egy együgyüségnek a fotográfiája! A
szoba-regényiró, aki ugy él, mint egy medve, ha valaha fölment volna a
Champs-Elysées hires onyx-lépcsőjén, oly messze érezte volna magát
Páristól, mint ha Japánban, egy porczellántoronyban járna. De azért
tagadja, hogy létezik az, amit nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt
mondták rám, hogy Párisnak csak egy szegletét festem. Aki manapság
Párist egy képben akarná feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége,
mint annak a régi müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste
egy pajzsra. Páris száz világot foglal magában: én azt választottam,
mely a legregényesebb, legkülönösebb, melyben a legtöbb szenvedély van,
jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti el jogait. Arra a
szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a Paul de Saint Victor,
Barbey d’Aurevilly és Banville arany hangján felelek meg: „A nagy Balzac
halála óta egy uj világ keletkezett, melyet láttunk alakulni,
összeomlani és ujból feltámadni. Ennek a világnak nem volna
történetirója, ha Arséne Houssaye, aki elég jól megfigyelhette
erkölcseit, nem irta volna meg ezt a _Comédie parisienne_-t.“[12]

A Commédies parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése kivánt lenni
annak a nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, s _Comédie
humaine_-nek nevezett. Valóban, ebből a hatvan és egynéhány kötetből
csaknem teljesen hiányzik az előkelő világ. Tele vannak a mesterségek
embereivel s az arany más rabszolgáival, akik többé-kevésbbé, de a
leggyakrabban mégis becsületes uton törnek e sárga lidércz után.
Egyebekben is nagyon nélkülözik a nemes világ erkölcseit. Hiszen – hogy
Balzac legnagyobb kritikusát, Tainet idézzem – „alkotójukból is
hiányzott a valódi nemesség; Balzacnak semmi érzéke sem volt a delikát
dolgok iránt; bonczoló kezei bemocskolták a szemérmes lényeket;
elrutitották a rutságot.“ A Balzac világa alantas, bár telve van
hatalmas alakokkal. Titánok azok, kik a föld mélyében kovácsolják óriás
miveiket, az izzó arany halvány világa mellett.

Monografiát irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, melynek
uralkodó szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem egyéb,
emelkedettebb érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez méltó feladat.
A nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan erőket, amilyen egy
Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau ördögi elszántsága, vagy egy
Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy munka, amely hatalmas kezü alkotót
kiván.

Azért, aki elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja végignézni
Parisis herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a Champs-Elysées
mögött.

Az első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, az,
hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más szereplője
nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A férfiak, hivják őket
Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa Cruznak vagy Georges
d’Aspremont-nak, mindannyian csak apró Parisisok. Ugyanaz a
foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, hősei az álarcos báloknak s
Herkulesei a cabinet particulier-knek; ugyanaz a gondolkozásuk, azaz
egyik sem gondol egyébre, mint vig lakomára s apró hóditásokra; ugyanaz
az érzésük, azaz egyik sem érez semmit, hacsak azt a sajnálatot nem,
amit Neró, hogy nem birhatnak minden nőt. Ugyanazt teszik, ugyanazt az
életet élik, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb
azzal a különbséggel, hogy más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle
lépcsőt készittetnek és nem éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt
használatba veszik, még keresettebb elmésségekkel fogadják hölgyüket,
mint Parisis herczeg szokta. Épp oly ellenállhatatlanok s épp oly
csodált lények az alsóbb régiók előtt, mint nagy előképük; mindenki
szerelmes beléjük, mint amabba; ugyannyira, hogy öreg milliomosok, akik
ezeket az urakat csak hirből ismerik, sietnek meghalni s rájuk hagyni
millióikat, égve a vágytól, hogy összekapargatott kincseik elegánsan
repüljenek el. (Aki nem hiszi, nézze meg a _Les parisiennes_ első
kötetét, ahol Georges d’Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor magát
megöngyilkolni készül, egy ismeretlen milliomos ur igy segiti ki a
pillanatnyi zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak annyiban
különböznek egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik fehér, a másik
fekete, egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem rendelkezik
különös memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha megszámozza őket.

Ami a nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye azt mondja
valahol, hogy Parisis története „női arczképekből és nők leveleiből áll,
melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait foglalják magukban“.
Nos, ezeknek a leveleknek stilusa, helyesirása nagyon egyforma, az
arczképek ugyanazok, csak a jelmezekben különböznek egymástól. Egyik a
nagyvilági nő báli toilettejében van, másik szinész-kosztümöt visel, a
harmadik nagyon nyárias öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi
lehet. Ezeket már a haj szine sem különbözteti meg egymástól, – mert ki
tudhatná, minő szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, – sőt azt sem,
hogy a hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a
körülményt a Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak egyetlen
pontról lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába tartoznak,
arról a pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, akik tudvalevőleg
a számok emberei. Houssayenak a legelmésebb mondása az, hogy van nő, aki
a szerelmet a mások pénzének tartja. Aki a „Comédies parisiennes“-t
irta, az csak ezt az egyetlen nőt ismerte. S ha ismert még egy másikat
is, ez amattól csak annyiban különbözött, hogy szerelem dolgában
kommunista volt ugyan, – de amint hogy vannak ideális kommunisták is –
lemondott a vagyonfelosztásról.

Ezeknek a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s akik oly
könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az elhasznált
gyufaszálat dobja a kövezetre, – ezeknek a nőknek szultánja Parisis
herczeg.

Megérdemelte őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten át nem
tesz egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a keztyüt. Az
igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos bálba megy, Faust
jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü elmésségekkel hóditgathassa a
hölgyeket, előkészületül Goethet olvassa. Egyszer aztán talál egy
Gretchenre, akit nem lehet idézetekkel elszéditeni: elveszi feleségül.
Aztán a „Grandes dames“ végén, forma szerint meghal, párbajban. De – ne
„kiáltsatok, Alice, Violette, gyönyörü viziók“, – a „Courtisanes du
monde“-ban ismét feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü
olvasóra nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul
párbajait és egyéb izléstelenségeit, – s aki a morál filozófia révén
elnézte azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily nagyuri módon
él a mások vagyonából. A feltámadás azonban, a magas körök Rocamboleját
teljesen egyenlővé teszi a csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél a
pontnál megszünik az irodalom.

Paul de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert sokat és
szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis herczeg
történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század intimus
emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az esetben, ha akkorra
a „Comédie humaine“-ből egy papirszeletke sem marad hirmondónak. Addig,
mig ez meg nem történik, az utolsó liontypusnak mégis csak Rastignac-ot
kell tartanunk, mindama sötét dolgok daczára, melyeket lehetetlen
emlékétől elválasztani. De ha lion-typust nem is szolgáltatott a második
császárság a regénynek, ez fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét.
Ő volt ugyan, aki a franczia-porosz háboru kitörésekor,
regénycziklusának végére, e büszke szavakat irta: „és most, itt nyugszik
egy világ, melynek külön lapja lesz a történelemben“, – de nagyon
valószinü, hogy ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: _Nana_.

*

Ami a Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy mester-munkájául
egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár a Parisis üressége és
ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban is egy gavallér léhaságát
sejteti.

De Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden formája a
dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval jelölni azt a
mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a legutoljára emlegetett
„gommeux“-ig, minden változatában ugyanazokat a belső sajátságokat
mutatta.

A dandynek nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a telivér
paripák könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a nagyvilági élet
foglalja el, nincs alkalma az elvont dolgokkal foglalkozni; később aztán
el is veszti a kontempláczióra való képességét: mert ehhez is training
kell. Azt a pár szemer bölcselkedést, amire a nagyvilági életben
szüksége van, készen kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint
készen kapja a ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még mindig
az, amely a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást, a dandy
született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki sem szabad,
s mert vannak negyedórái, amikor a „föld felett valókról“ gondolkoznia
kell: ezek az óriás kérdések őt erőtlenül találják. Ennélfogva babonás.
Houssaye is az. A „Comédies Parisiennes“ több példáját mutatja e
furcsaságnak. Nemcsak Parisis hisz a jóslatban, az iró is hiszi a
Parisisok legendáját és azoknak sulyos végzetét kérlelhetetlen
pontossággal teljesiti.

A dandy életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, hanem
minden nő. A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely
természetes következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői s
fentartói az asszonyok, – sajátságosan egyeztet össze bizonyos képtelen
megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól örökölte s mely
részben a mult század szabadabb erkölcseinek, részben a maga könnyebb
sikereinek a következése. A nő bálvány előtte, de olyan bálvány, aminő
az afrikai vadaké, akik isteneiket házi butornak használják, s akik
bálványaikat elhajitják, mihelyt a házi czélokra nem alkalmasak. Ez a
szkeptikus imádat a dandy kizárólagos sajátsága. Rátalálni erre a
vonásra Houssayeben is. A _Comédies Parisiennes_ telve van az asszonyok
aljasságaival, melyeket – mint Houssaye valamelyik barátja irta – egy
„szkeptikus“ jegyzett fel, de olyan szkeptikus, akinek vannak
negyedórái, amikor mindent megbocsát. „Ó asszony, asszony, asszony!“ –
sóhajtott fel valahol a _Grandes dames_ irója Beaumarchaisval. És
ellágyulása pillanataiban a Dumas fils társadalmi doktorkodását
negélyezi, s azt a tanácsot adja, hogy akik megtámadják a nőt, kezdjék
ezt a védelemmel. Másutt, csak ugy mellékesen, türelmetlenül panaszolja,
hogy az apasági keresetnek nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja a
társadalom sebeit nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit előbb szánt.
Csakugyan a védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha kedve volna
minden ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg olyan formán,
mint az operette-miniszter: „Az asszony minden baj oka, csakis az
asszony, csakis az asszony.“ Ekközben pedig nagy előszeretettel ir egy
könyvet a demi-mondaine-ek és az extra-mondaine-ek kedves büneiről
_Ezeregyéjszaka_ czim alatt.

A dandy nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes rajta. A
világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz és
müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak könnyen és
fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki esetleg nem
érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a nagyképüséget, s mert végre
ott a legfőbb czél csak az, hogy az ember visszatetszést ne keltsen s
nevetségessé ne váljék. A dandy tehát, hogy mindenhez hozzászólhasson,
minden iránt érdeklődik; de semmi érdeke, hogy bármely kérdésnek
komolyan a mélyébe nézzen. Nem is teszi. Figyelme kettőzött olyan
dolgokkal szemben, amelyek asszonyokkal, szinházzal, s mindazzal
foglalkoznak, ami mindig napi érdekü. Ismereteit tehát egy részről az
általános felületesség, más részről a szalonszerü dolgok előszeretete
jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye „komoly“ munkáit is, mások
hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle dologban. Hozzászól a
történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és Montespan életét; aztán
egyet gondol, s hálával eltelve ama hires asszony iránt, aki a
forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a megölt szalon-életet,
Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek: „Notre Dame de Thermidor“ a
czime, melynél, csak az a másik jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi
essai terére lépett. Ez Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII.
századot, s a kort tárgyaló „tanulmányaiban“ lelkesedéssel beszél
Delaclosról, a „Liaisons dangereuses“ szerzőjéről. Ért a müvészetekhez
is; könyvet ir a flamand festőkről, a franczia müvészekről, de nem
feledkezik meg Lionardo da Vinciről sem. Érdekesek azok a könyvei is,
amelyek különböző korbeli szinésznők méltatásával foglalkoznak, például
ez a hangzatos czimü: „Princesses de comédie et déesses d’opéra“. Sainte
Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint Houssaye egy
kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a külsőségek, melyekbe
öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, másodvirágzását Houssaye-nek
köszöni. Verseit metszetekkel, tanulmányait arczképekkel adta ki, és
soha sem mulasztotta el köteteit hol Velenczében, hol Nizzában lakó,
három csillaggal jegyzett herczegnőknek ajánlani.

A dandy nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és természetesen.
Neki mestersége másokat, rendesen persze a nőt, megnyerni; hivatása
tetszeni s azért kötelessége szellemesnek lenni. Az ötlet pedig olyan
dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, aki erőlteti, rendesen balul
sikerül. A Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve
találni benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig erre a
mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: „a szerelem – Dániel
az oroszlán-veremben.“ Mikor vidámságot akar kelteni, azt mondatja egy
szellemes nővel: „nem vagyok térkép s nem szeretem a geographokat.“
Idézetei hasonlitanak szép szavaihoz. Ezek közül legjellemzetesebb az,
hogy a „Mains pleines de roses, pleines d’or et pleines de sang“-ban,
Goethe és La Harpe között idézi Octave de Parisist: „Ez a mosolygó szép
asszony a szerelmet és a halált adja neked. De mi az élet szerelem
nélkül?“

A dandy sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra megjelen a
társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak róla semmit. Ez a
Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit halála után is sokan
fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen forgatják, s még sincs
semmi köze az irodalomhoz. (1885.)




APHRODITE.


I.

Aphrodite istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus Krisztus születése
után megjelent Páris városának piaczán, s szokásához hiven, lázba ejtett
mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem is a maga isteni
meztelenségében, hanem papirosba öltözötten jelent meg; s nem is az
egész világ, csak egyes választottak előtt mutatkozott, a minden
piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval – mert hiszen a türelmes olvasó
érti már ezt a mi éktelenül sallangos ujságirói nyelvünket – Párisban
1896. telén szenzácziós sikere volt egy könyvnek, melynek hősnője:
Aphrodite. Azaz, tulajdonképpen nem is Aphrodite, hanem egy alexandriai
hetaira, aki szép volt, mint maga az Anadyomene, s aki életének egy
magasztos pillanatában ugy jelenhetett meg Alexandria népe előtt, hogy
az álmélkodó sokaság a földre szállott Aphroditének nézte.

Ennek a csodás szépségü alexandriai leánynak a históriája Pierre Louys-t
egy pár hónap alatt hires iróvá tette. Pierre Louys akkor huszonöt
esztendős fiatal ember volt, akiről _Aphrodite_-je előtt édes-keveset
tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat kötetet; mint jó hellenista,
leforditotta Meleagert, s forditott egyebeket is; de ezek a munkái egy
szük baráti körön kivül nem igen keltettek figyelmet. Annál nagyobb
feltünést okozott _Aphrodite_-je; az első kiadásokat valósággal
szétkapkodták, egy hétig minden párisi ujság az uj csillagról
czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt, hogy többet beszélnek
róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még megtörténik ilyesmi. Ez a
két szó: „irodalmi esemény“ ott még nem puszta frázis, amelynek nincs és
nem lehet értelme. Másutt müvésznek, irónak, okvetetlenül levelenkint
kell szednie a borostyánt, ha ugyan jut neki a borostyánból; de Párisban
még vannak „jöttem, láttam, győztem“ diadalok, s ezekből a teli
sikerekből nincs kizárva az az iró sem, aki „csak“ könyvet ir, és nem
szindarabot.

Az a könyvárusi siker, amely _Aphrodite_-nek jutott osztályrészül,
bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Pár nap alatt ötvenöt kiadást
kapkodtak el belőle. Ekkora „rekord“ ott is igen kevés irónak adatott, s
a franczia irodalomnak van akárhány kitünősége, aki soha se viszi többre
két-három kiadásnál. De még ennél is nevezetesebb jelenség, hogy
Aphrodite néhány hónap alatt iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában
felburjánzó apró utánzatok máris megtermettek; s a franczia könyvpiaczot
immár valósággal elárasztják az antik tárgyu novellák és regények,
_Aphrodite_ nyomában a Ledák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált;
egy egész mythológia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys
eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is, annyi
bizonyos, hogy a müfajt egy időre divatossá tették.

Mindez rendkivüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek a
franczia könyvnek, igaz, hogy szükebb, ha ugy tetszik: legszükebb
körben, de nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol
franczia könyveket csak nagyritkán olvasnak; s az irók és müvészek kis
világában szinte rajongással beszéltek róla. Aligha volt még franczia
könyv, amelyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy
eleven Aphrodite sem szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb
ismeretséget s ez nálunk, a könyv-gyülölet ősi földjén, történt!…

_Aphrodite_-nek ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a könyvnél is.
Mert ezt a hallatlan sikert maga a könyv nem magyarázza meg.

*

Egy csodálatos szépségü hetaira sétál az alexandriai tengerparton.
Szemébe tünik egy férfinak, aki megszólitja:

– Jőjj velem.

A hetaira nem megy.

A férfi aranyat kinál neki. A leány mosolyog, s ismét nem-et mond.

– Te nem tudod, ki vagyok! – szól a férfi.

– De igen – felel a leány. (Chrysisnek hivják, s Galileából való.) – Te
Demetrios vagy, a szobrász, aki Aphrodite templomát épitette. Tudom,
hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, hogy a királynő imád, s
hogy nevében te uralkodol. De rám nézve csak közönséges rabszolga vagy;
mert láttál, tehát szeretsz.

Tudja azt is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat taszitott el
magától, s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán elmondja, hogy ő
Chrysis, az egész világé. És még se megy el vele.

Demetrios azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis ettől sem
fél. Mert mit ér az?!

– Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a tied legyek, hanem azt is,
hogy oda adjam magamat neked önként, egészen…

S Demetrios nem mond ellent neki.

– Hanem, tudod mit – folytatja Chrysis – tedd meg, amit kivánok, s akkor
szeretni foglak…

Chrysis eladó. De a föltételei kissé szigoruak.

Három büntettet követel Demetriostól. Egy tolvajlást, egy gyilkosságot
és egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára Bacchisnak, a
hetairának gyönyörü ezüst tükrét. Ölje meg egyik kedvesét, a főpap
feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésüjét. S végül lopózzék be
Aphrodite templomába, s lopja le az istennő nyakáról hétsoros igazgyöngy
nyakékét.

Demetrios dühbe jön, de Chrysis tovább suttog a fülébe:

– Majd meglátod, hogy az én szerelmem megéri, amit kérek érte…

– Jó – szól Demetrios – holnap megkapod mind a hármat…

Demetrios unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó rá, hogy
elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes volt ezt
követelni tőle.

És megtartja a szavát.

Ellopja Bacchistól az ezüst tükröt. Ezért a bünért Bacchis keresztre
szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással gyanusit. S Chrysis
tanuja a kivégzésnek. Demetrios tehát már müködik…

Igen, már müködik. Egy arany tüvel keresztül szurja alvó kedvesének a
kebelét s elrabolja az elefántcsont fésüt. A szegény asszony neki
ajándékozta volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot kivánt…

Aztán meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az igazgyöngy-nyakéket;
megvan a harmadik büntett is.

Bacchis nagy zenebonát csap a tükre miatt; megtalálják a főpap nejének
holttestét; s rájönnek, hogy szörnyü kezek az istennőt megrabolták. Az
egész város forrongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a
találkozóra.

S egy nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit megtett
érte, megölhetné a királynőt. Mért ne? Igy király lehetne. S akkor…
akkor ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, Chrysis, a
hetaira!…

Demetrios már várja.

– Megtetted! Megtetted! – kiált Chrysis örömmel.

– Igen – szól Demetrios hidegen.

– Szeretlek, imádlak! – hálálkodik Chrysis. – Soha se éreztem azt, amit
most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet adok neked, mint
igértem. Neked adom a lelkemet is, amely szüz… Gyere, hagyjuk el ezt a
várost, menjünk el valahová, ahol nem lesz senki, csak mi ketten. Olyan
boldogok leszünk, mint soha senki e földön. Soha egy szerető se tette
meg azt, amit te értem tettél. De soha egy asszony se szeretett ugy,
mint ahogy én szeretlek! Csókolj meg!

Demetrios azonban csak egy mosolylyal felel. Majd igy szól:

– Nem… Isten veled.

S ott akarja hagyni.

– Mi az? Mit mondasz? – hebeg Chrysis.

– Azt mondom, hogy: isten veled.

– Hogyan, hát nem te vagy az, aki…

– De igen. Amint megigértem.

– Akkor… nem értelek.

– Akár értesz, akár nem, az mindegy, Isten veled.

– Demetrios! Ez a hang!… Könyörgök!…

Hasztalan. Demetrios minden könyörgésre hideg marad. S azt mondja a
leánynak:

– Igen, megtettem, amit kivántál. S most át kellene adnom a három
ajándékot, cserébe azért az áldozatért, amit tőled kértem. Ha
teljesitettem a kivánságodat, azért történt, ugy-e, mert nagyra
tartottam az áldozatot, amit tőled kértem. Nos, most már nem
tulajdonitok neki ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. Tégy te
is ugy, mint én s váljunk el.

– Tartsd meg az ajándékaidat! Téged akarlak! Csak téged!…

– Tudom. De én már nem akarlak.

S elmondja neki, hogy:

– Elkéstél vele. Már enyém voltál.

– Megőrültél? Mikor? Hol?

– Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt a boldogságot csak
egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, hogy
megrontsam a legédesebb emlékemet.

Chrysis azt hiszi, hogy Demetrios csufolódik vele, Demetrios folytatja:

– Törődtél vele, mikor elmondtad, mit kivánsz, hogy tönkre tehetem
magamat, s hogy e háromszoros gaztett emléke mindig megmarad bennem!…

– Azért tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az enyém, ha
odaadom magamat.

– Jó. Ugy történt, amint akartad. Azt kivántad, hogy rabszolgád legyek.
Az voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban kiszabaditom
magamat ebből a rabszolgaságból.

– Én vagyok a rabszolgád, Demetrios. Üss, verj, de szeress aztán!

– Utállak…

– Ne hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy megtetted, amit kivántam.
Hallgass rám, drágám! Ha csak ez bánt, én még többet megteszek, mint
amit te tettél. Kész vagyok minden áldozatra, megteszek mindent, amit
kivánsz. Csak szeress!

– Megteszel mindent, amit kivánok?

– Mindent.

– Esküdjél meg.

Chrysis megesküszik.

– De mondd hamar. Félek.

– Én nem kivánok tőled három ajándékot. Azt kivánom, hogy fogadd el a
három ajándékot, amelyre vágyódtál. Persze, te nem akartad használni se
a tükröt, se a fésüt, se a nyakéket. Lopott dolgokat nem szokás viselni.
Puszta kegyetlenségből kivántad, hogy ezt a három gaztettet elkövessem.
Nos hát használni fogod a tükröt, a hajadba tüzöd a fésüt, s viselni
fogod a nyakéket.

S aztán elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a három
drágaságot.

– A tükröt a kezedbe veszed, a fésüt a hajadba tüzöd s a hét gyöngysort
a nyakadba akasztod. S aztán keresztül mégysz a városon. A királyné
katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit kivántál, s napkelte
előtt meglátogatlak börtönödben.

Chrysis először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy megtartsa a
szavát!…

De aztán fölébred benne a kiváncsiság. Látni akarja drága ajándékait,
megérinteni, legalább egy perczre. Hisz diadala csak akkor lesz teljes!…

Demetriost majd csak visszahóditja valahogy. Mert bármily forrón
szeresse is, csak nem lesz oly őrült, hogy az élete árán igyekezzék
megnyerni szerelmét, mikor erre más mód is kinálkozik. Ámbár nem is
volna oly csunya vége: azután, hogy az egész világ előtt
büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen
szerelem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat alatt…

S lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért: hajába
dugja az elefántcsont fésüt, fölveszi a nyaklánczot, s megnézi magát a
tükörben…

Aztán magával viszi a rettentő drágaságokat.

Ma olyan dolgot fog látni a világ, aminőt nem látott ama nap óta, amikor
az istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog látni, amilyet
még egyszer nem lát halandó szeme a világ végezetéig…

S félig álomban, elmegy a világitó toronyig. Nem veszik észre, hogy
kinyitja a nyolczemeletes vörös torony ajtaját s aztán becsapja maga
után az ajtót…

Egyszerre százezer torok kiáltja:

– Aphrodite! Aphrodite!

A világitó tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy meztelen női alak
halad felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik kezében
biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik kezében egy
tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik.

S halad, halad; talán felmegy az égbe…

Chrysist elfogják; börtönbe vetik; bürköt kell innia.

Csak most jő tudatára annak, mit cselekedett: s fiatal testében feltámad
a vágy: megszabadulni, élni…

Demetrios megjelenik a börtönben, de Chrysis hiába rohan elébe örömmel;
végig megőrzi fagyos nyugalmát.

A börtönőr már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis Demetriosra
tekint, de az másfelé néz.

Chrysis ajkához emeli a serleget, aztán kiiszsza a méregnek a felét. A
másik felét oda nyujtja Demetriosnak. Amaz nem kér belőle.

Ekkor a galileai leány felhajtja a serleget s kiiszsza a mérget az
utolsó cseppig. Ajakán keserü mosoly, melyben van egy kevés megvetés is.

A bürök gyorsan hat. Pár percz, egy kis szédülés; a láb, a térd
érzéketlenné válnak… Még egy tekintet Demetrios felé… Aztán a két szép
szem kialszik örökre.

A jelen levő katonák egyike azt véli, hogy a börtönben álló nagyurat
valaha gyöngéd emlékek füzhették a kivégzetthez s kardja hegyével levág
a kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot.

Demetrios megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja ujjai
között; aztán rálép s összekeveri a porral…

Végezetül pedig megszerzi a holttestet, hogy lemintázza. Bezárkózik a
halottal; s a minta, a holttest, mintha szerelmi mámorban feküdnék
előtte… Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig nyilt ajkai közé.

A müvész pedig alkot s az agyag nemsokára formát ölt ujjai között.

Ime, ez a galileai Chrysis históriája.


II.

Elmondtam Chrysis históriáját. Mire emlékeztet inkább ez a vázlat? Kelet
tanulságokkal teli meséire? Vagy nyugat drámáira, melyekben a tanulság
közömbös, ellenben a fődolog az, hogy: „Lám, ilyen az élet; lám, ilyen
dolgokra képes a szenvedély?“ Kihez áll közelebb ez a galileai leány? A
mesebeli Százszorszépekhez? A fabliau-k, a románczok és az operák
hősnőihez? A fantasztikus történetek szép szörnyeihez? Vagy ama nagy
„amoureuse“-ökhöz, akik a modern regény és dráma fölfedezései? Mese-e ez
az _Aphrodite_? Filozófiai elbeszélés, ahogy a mesét ujabban nevezik?
Vagy egyszerüen: regény, ami azt akarja mondani, hogy: „nem mese az,
gyermek?“ Mi ez a Pierre Louys? Poéta, aki mesét mesére sző, hogy a sok
szines fantazmagóriával, mint megannyi lampionnal, egy jelszót, egy nagy
igazságot világitson meg, vagy regényiró, a szónak mai értelmében, aki
nem vadászsza az általános igazságokat, hanem kiszakit abból, amit
látott, egy darabot s azt mondja: „Vegyétek; ez az élet.“

Ez a kérdés egy cseppet sem mellékes. Ujabban a „conte bleu“ és a „conte
philosophique“ nagyon divatossá lett. Az egyik is, a másik is, csak
„költemény prózában“. Mindössze abban különböznek egymástól, hogy amaz
csak a fantáziára támaszkodik, emez pedig félig a képzeletre, félig az
erudiczióra. De mind a kettőnek, a dolog természeténél fogva, mások a
törvényei, mint a regénynek. A „conte“ czélja mindig egy általános
igazság; ami a mesében van, mind csak arra van hivatva, hogy ezt az
igazságot illusztrálja. Ez a „conte“ legfőbb törvénye. Minél több benne
a szin, annál elevenebb, tehát annál igazabb a mese; s hogy a mesélő
honnan veszi a szineit, az az ő dolga. Lehet festékes palettája maga a
szivárvány; a szép korlátai között nagy, igen nagy az ő szabadsága.
Ehhez képest alakjai lehetnek misztikusak, lehetnek óriások és törpék,
emberfölötti lények és szörnyetegek, lehetnek százesztendős öregek, akik
a gyermekek vagy a gnómok nyelvén beszélnek, lehetnek öntudatlan lények,
akiknek a testvérei a madarak és a virágok. Fabulájának nincs egyéb
törvénye, mint hogy logikus, magával megegyező s harmonikus legyen; se
az élettel, se a kétszerkettővel nem kell számolnia. Megtörténik, hogy
ez a fabula az életből való; ilyenkor az iró fantasztikus világba
helyezi az alakjait; csillogó tarka-barka köntöst akaszt rájuk, hogy
felismerhetetlenné tegye őket s fabuláját tele szövi détailokkal, melyek
csupa hihetetlenségek: „Mese, mese, meskete.“ Összehozza egy terembe
három különböző világ gondolkozó világát, három mesés figurában; s
gyönyörködve olvassuk, mint gázol mesélőnk azon, amit mi valóságnak
tartunk. Mert mindez itt detail-kérdés; s ebben a pontban a mesélőnek
carte-blanche-a van. A regényirónál, ellenkezőleg ebben a pontban van a
„Hic Rhodus, hic salta“. A regényben a détail minden; ha a détail-ai nem
igazak, az egész regény nem ér egy hajitófát.

Mese-e, vagy regény _Aphrodite_? Egy párisi szobrász meg egy párisi
cocotte története: antik köntösbe bujtatott figurákkal, csodás
détail-okkal? Egy darabig azt hihetnők, igen. De aztán le kell mondanunk
erről a föltevésről. Helyezzük át gondolatban Demetriost és Chrysist a
mai életviszonyok közé – ahogy Sarcey szokta tenni Corneille és Racine
alakjaival, hogy örök időknek szóló igazságukat bizonyitsa – s be kell
látnunk, hogy drámájuk második része a mi világunkban nemcsak
materiális, hanem egyszersmind erkölcsi lehetetlenség. A párisi szobrász
boszut állhat, de nem állhat boszut ilyen antik kegyetlenséggel. A mi
időnkben nem képzelhető ember, akiben a szép iránti érzék és a
neronizmus oly békén megférjenek egymással, mint Demetriosban. (Ne
felejtsük el, hogy csak egy szavába kerülne Chrysist megmenteni.) S itt
nem egy détailról van szó (mint aminő pl. Aphrodisia kivégzése, vagy a
főpapné meggyilkolása), hanem a dráma nagy fordulójáról. Szóval arról a
föltevésről, hogy egy antik mezbe bujtatott párisi történettel van
dolgunk, le kell mondanunk. De, ha _Aphrodite_ mese, hol e mesének a
köteles „igazság“-a? A tanulság valami afféle volna, aminő a
_Handschuh_-é. Chrysis esete leginkább a Fräulein Kunigunde esetéhez
hasonlit, s az általános igazság ilyenformán hangzanék: „Oh, asszonyok,
ne követeljetek a férfiaktól nagy hiuságotokban mindenféle
szörnyüségeket; mert annak a férfinak, aki képes megtenni ezeket a
szörnyüségeket, rabszolgái lesztek, sőt áldozatai.“ Ez valamivel több, s
valamivel kevesebb (mert nem oly kétségtelen), mint a Schiller kissé
polgárias „moralité“-ja. Semmi esetre se olyan ötlet, melyet érdemes
volna a históriás képek egész sorozatával bizonyitani. Ehhez a gombhoz
kissé kár lett volna himzett palástot varrni.

De Pierre Louys nem is ezért a tanulságért irta meg _Aphrodité_-jét.
Előszavában elmondja, hogy mit akart mondani. Ime, néhány szó ebből az
előszóból:

„A görögök a szerelmet a legfőbb erénynek, s minden nagy dolog
szülő-anyjának tekintették“…

„Az antik morál azt tartotta, hogy nincs szentebb dolog a nap alatt,
mint a fizikai szerelem s nincs szebb, mint az emberi test“…

„Az érzékiség az értelmi fejlődésnek egy titokzatos alapföltétele“…

„Azok a nagyvárosok, amelyeket az egész világ uralt, Babylon,
Alexandria, Athen, Róma, Velencze, Páris, valamely általános törvénynél
fogva, annál nagyobb kicsapongásban éltek, minél nagyobb volt a
hatalmuk, mintha feslettségük fényüknek alap-föltétele lett volna“…

„Legyen szabad azoknak, akik örökkön sajnálni fogják, hogy nem
ismerhették a földnek ezt a mámoros ifjuságát, melyet az antik világnak
nevezünk, gondolatban bele élni magukat ama korba“… stb.

S huszonöt évére hivatkozván, erősen kikel ama hipokriták ellen, akik a
szerelmet morállal etc. akarják fegyelmezni.

Huszonötéves emberekkel megesik, hogy ujra fölfedezik a szerelmet.
(Ámbár vannak rossz fiuk, akik előtt sokkal korábban nincs uj a nap
alatt.) Ez a lelkesedés mindig megnyerő, de valljuk meg, amit Louys az
antik világról kisüt, az olyan régi dolog, mint maga az antik világ. S
különös, ha könyve a szerelem himnusza és az antik világ glorifikálása
akar lenni, ezt a czélját meglehetős szerencsétlenül szolgálja, mert mig
a szerelemnek jóformán csak a perverzitásairól beszél – a férfi és a nő
közti szerelmet csak egy álom-képben irja le – másrészt sokkal többet
foglalkozik az antik világnak egyes árnyék-oldalaival, mint minden
„mámoros ifjuságá“-val. Azok, akik _Aphrodité_-ben a szerelemnek élnek,
többnyire igen drágán fizetik meg mámoros ifjuságukat, pusztán azért,
mert a szerelemnek éltek. Aphrodisia, Touni, Chrysis, mennyi vér
két-három nap alatt!… S félő, hogy azok közül, akik nem ismerhették a
földnek ezt az ifjuságát, sokan találkoznak, akik nem fogják örökkön
sajnálni ezeket a szép időket, amikor Ámor és a halálfej minduntalan
együtt ólálkodtak az ágyak körül. A szerelem, végre, a körülményekhez
képest, ma is elég jól érzi magát, s a moralisták trucczára békén végzi
áldásos müködését; viszont azt, ami elmult: a keresztre szögezést, a
vértől csepegő arany tüt, meg a bürköt, bármily poétikus és szines
dolgok is különben, nem érdemes oly élénken sajnálni.

Igy, kényelmes szobában, lámpafénynél ülve, kivált ha az egyes fejezetek
között elgondoljuk, hogy igazságszolgáltatásunk jó, s hogy türhető
közbiztonsági viszonyok közt élünk: bizonyára gyönyörünek találjuk az
antik világot. Mindenesetre jobb olvasni róla, mint volt benne élni. Aki
ezt a világot elevenné tudja tenni a tagadhatatlanul nyárspolgár, de
ismeretre vágyó epigonok előtt: az kétségtelenül jó munkát végzett. Még
akkor is, ha csak a milieut sikerült elevenné tennie, az emberek lelkét
nem.

Igaz, hogy ez nem is volt könnyü dolog. Történeti regényt irni olyan
alakokról, akik több mint kétezer éve halottak! Pedig az előszó és a
czimlap („Moeurs antiques“) igazat mondanak: csakugyan történeti
regénynyel van dolgunk. Ami az alakokon első pillanatra fantasztikus
köntösnek látszik, az kosztüm; a „couleur locale“ apróságai nem rózsafán
termettek, hanem anyától lettek: nem puszta fantázia, hanem egyszersmind
az erudiczió alkotásai. S jegyezzük meg mindjárt, hogy Louys kitünő
ismerője annak a világnak, amelyet fest; ahol vét, nem azért vét, mintha
keveset tudna, hanem mert kitalál.

Teljességgel nem ambicziója, hogy oktasson bennünket. Ugy kell rájönnünk
(a Demetrios és Berenice királynő neveiből), hogy _Aphrodite_ harmadfél
századdal időszámitásunk előtt, a harmadik Ptolemeus, Euergetes idejében
játszik. Ennek a felesége volt Berenice (ezen a néven a második), aki
kedvesét: Demetriost, féltékenységből megölette, kitudódván, hogy
Demetrios nemcsak Berenicenek, hanem Berenice mamájának is udvarolt.

Demetrios tehát csak egy vérfolt a históriában. A legenda valamivel
többet mond. E szerint Berenice királyné, mikor magához tért első
dühéből, rettenetesen megbánta, hogy Demetriost kivégeztette, s
kétségbeesetten siratta meggyilkolt szeretőjét. Mély gyászában levágta
gyönyörü aranyszőke haját – nem akart többé a férfiaknak tetszeni, mert
hisz olyan férfi, mint Demetrios, nem lehetett még egy a világon – s az
arany szinü ékességét letette, Aphrodite templomában, az istennő lábai
elé. Az istenek azonban ellopták a ragyogó szőkeséget s felvitték az
égbe. Ott csillag lett belőle; az asztronomusok ma is ugy hivják ezt a
csillag-képletet, hogy: a _Berenice hajfürtjei_.

Pierre Louys-nál Berenice csak mint másodrangu személy szerepel. Mint
elhanyagolt, de annál inkább lángoló kedves, akit Demetrios már alaposan
un. A szerző többször czélozgat rá, hogy ebből a dologból még baj lesz,
s hogy ez az asszony egykor még ki fogja végeztetni Demetriost. De idáig
már nem terjed a regény; ugy látszik, a szerző maga is megelégelte a
vért. Szóval, Berenice jóformán csak keresztül sétál a regényen, pedig
alighanem az ő mesés szépsége és legendás szenvedélye volt az, ami e
csillogással és vérrel teli könyv megirásához az első ideát adta. Szőke
haját át kellett engednie Chrysisnek, s ez a szőke haj volt mindaz, amit
Louys a legendából megtartott. A história apró-cseprő adataival
egyáltalán nem is törődött, amivel különben nem hanyagolt el sokat, mert
ezek az adatok soványak, semmitmondók.

De hát egy történeti regénynek az értéke nem is attól függ, hogy
mennyiben támaszkodik az annalesekre, s hány véka históriai faktumot
foglal magában. Vannak történeti regények, melyek az adatok bősége és
hitelessége tekintetében vetekednek bármely kompendiummal, hanem azért
egy batkát sem érnek; viszont vannak mások, melyekben csak egy morzsányi
az adat, s mégis kitünőek, mert visszatükrözik az illető kor lelkét. A
történeti regény nem akkor jó, ha tele van hasznos tudnivalóval, hanem
ha meg tudja eleveniteni azt a világot, amelyről beszél, s ha uj életre
tudja kelteni azokat az embereket, akik ebben az eltünt világban
éreztek, gondolkoztak.

A feladat könnyebbik része Louysnak fényesen sikerült. Magát a milieut
rendkivüli erővel festette meg, s a hajdani Alexandriát, magát a várost
ugy meg tudta eleveniteni, hogy könyvének ezek a képei szinte
felejthetetlenek. Az ó-kor Párisát egész ragyogásában látjuk; s mily üde
szinek, mily lágy tónusok!… Louys pompás leiró, s a Didascalion képe
igazán mesteri. Itt nyilatkozik meg zsenialitása egész teljességében;
másutt… de várjunk. Siessünk megjegyezni, hogy ennek az elsőrangu irói
talentumnak egyes alkotó részei: a nagyon jó szem, feltünő érzék a
formák, a szinek, szóval a pittoresque iránt, üde fantázia, melynek
gazdagságait szolid, fiatal embernél példátlan erudiczió növeli, s végül
a kifejezésnek az a rendkivüli hatalma, mely a primae classis irók
kiváltsága. Nem nagy komponáló, nem valami erős gondolkozó, s még
kevésbbé kiváló psycholog; de született poéta, még pedig olyan poéta,
akiben egy festő veszett el. Röviden: Théophile Gautier, második
kiadásban.

Épp oly kedvelője az exotikusnak, a szinesnek, a bizarrnak, mint ama
nagy elődje. Az arany, a bibor, a rózsák és a csillagok, az
elefántcsont, a kagylók, a smaragd szinü bor- és a lángszinü szemek
birodalmának született trónkövetelője.

S amiképpen Théophile Gautier-t, az emberi lélekből Louys-t is csak a
rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de mig
Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a rejtelmeknek, az
ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak.

Alexandriát, a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a temetők
egyes paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori életmód és
berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes külsőségeit,
mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet fest az agorán
nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó tömegről, a hetairák
külön városáról (ezernégyszáz virág egy roppant kirakatban) stb., de nem
tudta megeleveniteni e letünt világból az embert. Mert Demetrios és
Chrysis nem azok, hanem szfinxek.

Szfinxek, nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye,
vállalkozása, büntettei, intenziv álma, lelki elváltozása, rögtönös
kihülése, pokoli ötlete, utolsó embertelensége és a halottal szemben
tanusitott „esthetic“ kegyetlenségei, vagy Chrysis esztelen
nagyravágyása, egy éj alatt kivirágzott, végzetes szerelme, mesés,
öngyilkos hiusága, stb., stb., hihetetleneknek tünnek fel. Oh, nem
ezért. Mindezt érthetővé lehetett volna tenni. Annyival inkább, mert az
ember akkor közelebb volt a bünhöz is, a nagysághoz is, mint mai napság,
jobban értette a szépet s kevésbbé irtózott a vértől, mint mi, vén
gyermekek, s Demetrios, a históriai, bizonyára szintén aczél-idegü
legény volt, akiben nem lakoztak keresztény gyöngédségek, s az „emberi
szenvedésnek ama tisztelete“, amelyről Bourget beszél. Annyival inkább,
mert az asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt
minden nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és hiuságban.

Nem ezért szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el lehetett
volna hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az analizálást. Nem
kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik benne, hogy igy is az
élet hatását teszik.

De nem teszik az élet hatását.

Igazán nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk
beszélnek. De nem beszélnek. Drámájokból az egész _Aphrodité_-ben nincs
több, mint amennyit vázlatom idézett. Két jelenet e dráma; szinte szó
szerint adtam, amit a hős és a hősnő lelki életükből velünk közölni
méltóztatnak.

Ez nem az antik ember kevés-szavusága, ez a viziók élettelensége.

S hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó a Louys
tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros leány több
helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek közt van egy
három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, Chrysis bájait
dicséri. Ezek a hasonlatok (lapokon át) az _Énekek énekének_ apró
utánzatai. Ez még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál
különösebben hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg
Aphrodite imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból már nem
görög szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki járatos az
erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő hangjára. És a
lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői ajkán a Louys
filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, mert életüket nem
„betegitette halványra“ ez a meditálás! Mily más a _Thaïs_ bankettje!
Amit a Thaïs filozófusai mondanak, az akkori gondolkozás-világ, a maga
különböző árnyalataiban. Amit Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys
sütetje.

S Louys előszavában _Thaïs_-t kicsinyli! (Mert Thaïs megtér; de hisz a
paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint ez a csudálatos remekmü!
Igazán kár Anatole Francet juttatnia eszünkbe. Ha _Thaïs_-ra, vagy
Flaubert _Salammbo_-jára és _Cleopatra_-jára gondolunk, ez
_Aphrodité_-nek nem igen válik előnyére.

Mindegy; a Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e tekintetben
kissé aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. Rosszhiszemü, akár
Marcel Prévost, csakhogy más arczot vág a dologhoz. Prévost
szemenszedett „pajzánságokat“ válogat össze, s aztán a fejét csóválja
hozzá: „Ez nem helyes! Mindez nem helyes!“ Louys valamivel kevésbbé
hipokrita. Ő csak helyesel, mindent helyesel…

Erről a témáról bajos beszélni. Szóval _Aphrodite_ tele van az „amor
lesbicus“ képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság nélkül. Vannak
dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy látszik, az a nagy
könyvárusi siker Louys-nak nem is volt olyan nagy meglepetés…

Barátai erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel ezelőtt
halálos beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az orvosok
kimondták rá a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy perczig se.
Louys ugy gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő alatt kár volna
morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s mulatva menni át a
halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben a biztos halállal,
leitták magukat, s részegen mentek a másvilágra.) Kapta magát, elutazott
délre, s élt a szerelemnek. A két esztendő elmult, Louys elverte az
örökséget, s meggyógyult. Most irással kénytelen a kenyerét megkeresni,
de azóta mindig tele a feje erotikus képekkel. Majd ki fogja heverni…

Mindez nem teszi érthetővé, mért kisértik éppen az „amor lesbicus“
viziói?… S mennyire gyönyörködik benne!… Majdnem annyira, mint azok a
cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb vásárlói.

Ez volna _Aphrodite_ sikerének titka? Nem. Ez jelenthet néhány ezer
példányt, de az irodalmi sikert nem az efféle érdeklődés csinálja. Hisz
van egy egész „pajkos“ irodalom; alig hogy tengődik a szegény.

Mi hát a kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen kancsal
érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg?

A rébusz megfejtése, ugy hiszem, a következő:

Nagyon elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s kezdjük
belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, önként, egy
világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most
kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki erről
a világról beszél nekünk, a melyről nemrégiben tudni se akartunk.
Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk neki.

Vannak ily fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a világ olyan
nagy tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk azóta, hogy meg van
fosztva kiváltságaitól.

A szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa
szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a szerelem, az egykor
mindenható szerelem, soha se imponált annyira az embereknek, mint ma,
amikor immár távozóban van a világról, mint az utolsó bölény.




CLAUDINE.

Egy Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben három
kötetet[13] tett közzé egy bizonyos Claudine viselt dolgairól. Az első
kötetnek „Claudine à l’École“ volt a czime; a másodiké: „Claudine à
Paris“; a harmadik kötet Claudine házaséletét irta le: „Claudine en
ménage“ czimen. E három kötetnek olyan könyvárusi siker jutott
osztályrészül, aminőre a kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első
kettőből rövid időn százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még
többet.

A hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, mint
ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden irói erény
megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se vitte ennyire.
Alphonse Daudet legszebb munkái – _Fromont_ és _Sapho_ kivételével – nem
értek el husznál több kiadást; Cherbuliez, aki a lelkesebb, de
egyszersmind finnyásabb regény-fogyasztók favorizált szállitója volt,
ötezer példányt se adhatott el egy-egy könyvéből. Az „Assomoir“-ról,
„Nana“-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve, amelyek rekordját
eddig csak Angliában és Amerikában multák felül, mindössze öt-hat
franczia regény tett szert a Claudine-ét megközelitő piaczi sikerre:
Pierre Louys „Aphrodite“-je, Marcel Prévost és Octave Mirbeau egyes
kötetei, és még egy-kettő. Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének
volt valami külön magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen
pamfletista; példátlan, százakat meg százakat sebző személyeskedései az
egész élő Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a
disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a közömbös
kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys „Aphrodite“-je, bár kiváló
müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és ravasz Marcel
Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az erotikusoktól
hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert kivételes
népszerüségére.

Szóval természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet ezekben
az uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt vevőinek ezt a
rendkivüli érdeklődését valamennyire megmagyarázhatja? Olyan irói zseni
nyilatkoznék meg a trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre
megváltoztatta volna a dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná
inditani még a köveket is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában
lehetünk vele, hogy az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor hát
mégis az erotika hatalmára kell gondolnunk – de mit lehet mondani ebben
a genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e Mirbeaut
tulliczitálni? Ugy-e nem?

Nos, Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem
pornografia. Sokkal veszedelmesebb valami ez. A pornografia érzéki
jelenetek leirását adja, azzal az immorális, az irodalom hivatását
megcsufoló czélzattal, hogy izgatólag hasson az efféle ingert kivánó,
beteges képzeletre. Willy nem ad ilyes leirásokat; nem részletezi a
„jelenet“-eket, nem nyujt képeket, nem illetlen, valami nagyon
szabadszájunak se mondható. A tónusa irodalmi; a mondataiba, vagy
regényeinek egyes helyeibe, passzusaiba czenzura vagy biróság nem igen
köthetne bele. Meglehet, hogy akárhány tiszta lelkü asszony egy kukkot
se értene meg belőle. Willy nem a naivakhoz szól, hanem azokhoz, akik
megértik – s virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az örvények felett
(de mi van ezekben az örvényekben!…) és nem igen mond olyat, amit egy
szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a munkához képest, amelyet
Willy végez, a pornografia szinte falusi „gauloiserie“-nak tünik fel.
Willy mellett Seingalti Casanova Jakab egy nagyokat hazudó, jámbor öreg
bácsi.

Hogy lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát – Willy témája: a
perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már többször
emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt össze erről a
csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az irodalomba ezt a
visszataszitó sujet-t. A „Claudine en ménage“ például Adolphe Belot-nak
„Mlle Giraud, ma femme“ czimü könyvére emlékeztet. De ez a régi
iró-mesterember megelégedett egy alap-disznósággal; neki ez is elég volt
arra, hogy kierőszakolja a kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége
csak odáig terjedt, hogy vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva
tánczolta körül a maga választotta psychopathologikus esetet.
Rosszhiszemü volt, de valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről
mutogatott rá a betegségre, s adta a szörnyüködőt. Willy egy cseppet se
szörnyüködik; ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget szörnyünek
találja. Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes betegségeket. S
mig Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, bocsánat a szóért, de
ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy lehajol betegeihez, megértetni
iparkodik s regényhősökké avatja fel őket.

Jellemző erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét le
lehetne forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a tartalmát, a
meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar olvasónak, mert hisz a
kivonatolás munkája határozott szavakat kiván. Egy dologra mégis rá kell
mutatnunk, hogy megértessük, mi az, amiben Willy minden elődét
tulszárnyalja. A „Claudine en ménage“ tárgya az a, mondjuk igy: tulságos
barátság, amelylyel Renaud felesége, Claudine, egy Rézi nevü bécsi
asszony iránt viseltetik. Rézi férjének nem tetszik ez a barátság, bár
Rézi rajta van, hogy barátnőjéhez való vonzódását férje előtt futó
ismeretségnek tüntesse fel, Renaud ellenben protegálja és elősegiti az
amugy is tulságos bizalmasságot. Claudine, aki férjét is szereti,
nemcsak a barátnőjét, azzal bünhődik, hogy férje maga is megkedveli
Rézit s hütlenné válik feleségéhez, mert Rézi, aki különben nem olyan
„kétlaki“, mint Claudine, kénytelen meghálálni a Renaud hihetetlenül
tulságos szivességeit.

De ennyi is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen mondani,
mivel liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az egész régi módi
irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine és Rézi vonzalmának
fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave Feuillet rajzolja „Julia
Trécoeur“ szenvedélyének egyes étape-jait és elbukásának körülményeit.
Nem felfujt novella, egész regény ez; lelki küzdelmekkel, kalandokkal,
akadályokkal, a véletlen szereplésével, s ehhez képest mindenféle
metamorfózissal teljes regény, melyben az emberek folyton-folyvást
küzdenek az érzéseikkel, csak azért, hogy végül elbukjanak. A betegek
nem mint betegek, hanem mint érdekes személyiségek, az érzelgős és
szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős jelmezeiben jelennek meg az
olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek, olyan intenziv lelki életet
élnek, hogy – a Willy számitása nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok és
Rézik számára van irva…

De ez még nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy bizonyos
perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy harmadikat is,
akinek a perverzitása még undokabb; de itt van mindenekfelett a főalak,
Renaud, akinek egész gondolkozása, egész lelke: maga a perverzitás.
Ebből már kihalt minden természetes és erkölcsi érzés; amire a normális
ember csak irtózattal gondolhatna, rá nézve, ellenkezőleg, csak érdekes
és izgató. Meglehet, hogy élnek ilyen teremtmények, akiket a teljes
enerváltság kivetkőztetett egész emberségükből, akiket a beteges
kiváncsiság megrontott a lelkük fenekéig, de ez már nem is a métely,
hanem egyszerüen a rákfene. S mig az első kettő legalább küzködik és
gyötrődik, s akarata ellenére enged az agyvelejében pusztitó
betegségnek, ez a rákfene tudatos és nyugodt, mint egy görög bölcs.
Willy ezt az alakot tipusnak tekinti – amivel bizonynyal eleget
mondtunk.

És _ez az_, ami Európa müvelt regényolvasóit egy idő óta mindennél
jobban érdekli! Mert az ódiumot nem hárithatjuk egyes-egyedül
Francziaországra. Tudvalevő, hogy a franczia könyvpiacz sárga boritékos
köteteinek egész Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban,
Angliában, Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és
Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az
amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség.
(Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, ami a
„nép“-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek, hanem a
müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek! Európa müvelt
társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker. Mert ha azok a
dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb óvatossággal lehet,
ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz klientéláját, ez nem jelenthet
egyebet, minthogy a szóban forgó közönség máskor is sokat foglalkozik,
ha csak gondolatban is, a Willy témáival. Nem jelenthet egyebet, mint
hogy ez a közönség megérti a Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer
bizonyos megfigyelésekre, vagy legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a
jobbat, hogy ezt a könyvet sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet nem
olvasnak: még ekkor is sok ezer kötet esik másokra, s a Willy poézise
iránt tanusitott érdeklődés még ez esetben is graváló marad.

Olyan jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa müveltjeinek az
erkölcse nagyon is türelmessé vált. A világhistóriának csak kiválóan
dekadens korszakaiban virágzott az e fajta irodalom: a Willy-féle
elbeszélők csak olyan időkben találtak meghallgatásra, amikor
elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog a müvelt sokaságra nézve.

Valaki azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon Willynek
nincs közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem fenyegeti az
emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk magunkat, ha ennyire
intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar könyvekből s ezek
visszhangjából persze nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert a
magyar könyveknek nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó
jelenség. Szinházaink müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s a
szinházi közönség viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan
szindarabok, melyek a mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi
felháborodást keltettek (Kornélia, Fernande), ma jámbor dolgoknak tünnek
fel, s a párisi boulevard-darabok egyre pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt
a szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb
közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos erkölcsi
elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször gyorsan
következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a téren az
elővigyázat soha sincs korán.

Mi a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes szellemi
termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, melyekkel az üzleti
szellem a tömeg s kivált a serdületlenek érzékiségére spekulál? A nagyon
is pajzán képes levelező lapok, a frivolitást szolgáló élczlapok, az
ál-aktstudiumok és az őszinte sztereoszkóp-képek, az olcsón árult
pornografikus iratok, az illetlen kirakatok és a lelkiismeretlen „orvosi
tanácsadó“-k egy nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az
irányban nálunk is megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket.

De az efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, és a
mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle beavatkozással csak a
szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt nem.

A fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal szemben
állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen tenni az
általános degeneráczió, az általános testi és lelki elsatnyulás ellen?
Ez a felfogás azt vallja, hogy minden immoralitás örökölt dolog;
folyománya, eredménye előbbi generácziók büneinek, amely előbbi
generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb erkölcsökre szoktatni s
eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök a baj megvan, el kell
számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez legalább is nagyon
vitatható. Mert a természetben megvan a regeneráló erő, csak élni kell
vele. Ha az öröklés olyan végzetes volna, mint ez a felfogás vallja, a
világ már régen nem volna világ. De minden élő szervezet a regeneráczió,
a megujhodás képességeit rejti magában; aki időt nyer, mindent nyer, s
mindegyik uj életben benne van a megtisztulás lehetősége, s a nagyobb
erő csirája. Persze a jó isten csak akkor segiti meg az embert, ha az
ember maga is igyekszik egy kicsit.

Nemcsak, hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való küzdelem: máris
történt valami a helyes irányban. A gondos testi nevelés kötelezővé
tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb vivmánya, már jelentős lépés
volt e felé a czél felé. S a testi nevelés üdvös hatása még csak a
következő nemzedékeken fog igazán meglátszani; ha az elődök is annyit
törődtek volna ezzel, mint a mai idő: a sokszor emlitett tünetek most
kisebb számban mutatkoznának, s Willynek nem volna ekkora közönsége. A
perverzitás, hogy egy „lucus a non lucendo“-val szóljunk: a
kimerültségből táplálkozik; mindaz, ami a testi erőt s az ellentálló
képességet fejleszti, javára válik az erkölcsnek is.




KELLER HELÉN.

Mark Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. század
legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a mondás, mely a
Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja jellemezni, Mark Twainhez
mérve is meglehetősen vadnak mondható, mert a két név egymás mellé
állitására teljesen józan elme nem találhat semmi alapot, Keller Helén
alakjának ilyen kiemelése meg nem okolható, s az összehasonlitás fölötte
szerencsétlen. Keller Helénről szólva Mark Twain inkább Robinsont
emlegethette volna. Az emberiség emlékezetében élő történeti és
képzeleti alakok közül Defoe hőse az, akinek elmesélt életfolyása a
legtöbb joggal hasonlitható össze a Keller Helén multjával, mert
Robinsonnak és Keller Helénnek van egy közös vonása, amely csak
kettőjüké: mind a ketten iszonyu munkát végeztek azért, amit más ember
ingyen kap, ami mindenki másnak az ölébe hull. A józan Brandes mosolyog
Mark Twainen, de ő is azt mondja, hogy Keller Helént az emberiség
történetében külön helyecske illeti meg; inkább ugy mondhatta volna, –
mert az emberiség életére, történetére Keller Helén nem volt és nem
lehet semmi befolyással – hogy Keller Helént külön, szép, diszes hely
illeti meg a kuriózumok történetében.

Keller Helén Amerikában született s másféléves korában, egy rettenetes
betegség után, elveszitette a látását és hallását. Másféléves korától
tiz éves koráig vak volt és süketnéma. Huszonnégyéves korában is vak és
süket, de már nem néma, sőt alkalomadtán szónok. Hét esztendős koráig
ugy növekedett, mint egy szerencsétlen kis vadállat. Nem látta a
napvilágot, a nagy természetet, nem hallott emberi hangot, a világból
nem ismert egyebet, csak magamagát és amit megérinthetett. Lelkét nem
igen foglalkoztatta egyéb, csak a düh, hogy nem értetheti meg magát, a
kivánságok, a harag, a féltékenység és a rosszindulat.

Huszonnégy éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet
nyelvén, magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja körül,
de ez a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra készül; a
cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem „hallgatója“-ja; tökéletesen
beszél angolul, francziául és németül; ért, sőt ir: latinul és görögül;
ir kézzel és irógépen. Irónő, akinek világos stilusát, tőzsgyökeres
angolságát és judicziumát, érdekes, sajátos, önálló itéletét általánosan
dicsérik (bár, ugy látszik, fölötte szigoruan itéli meg Macaulayt s
Alfred de Musset-t.) Kiválóan müvelt lény, aki tud aritmetikát,
geometriát, fizikai geografiát, s aki, miután tizennégy éves korában
Julius Caesar _De bello gallico_-ját, tizenhat éves korában pedig
Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért, Shakespearet, Burket olvasta,
már néhány évvel ezelőtt sikerrel állotta ki azt a képesitő vizsgálatot,
amely a privatim tanulókat az egyetem látogatására feljogositja. És
nemcsak müvelt elme, hanem jó, nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és
csak közhasznu dolgokkal foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá
tesz, különb a legtöbb fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa
emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és különb a
legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata, kitartása
példátlan.

Nem egy, több csodának kellett szerepelnie ahhoz, hogy valaki olyan
mélyről, annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az
alapföltételről: a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek hitványul
pusztult volna el, ne is beszéljünk. De Keller Helén mindenekelőtt a
nevelés csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén ma nem volna
nevezetesség s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, mint a Keller
Helének. Sajnos, van némi igazuk azoknak, akik az iskolák egy részében
butitó intézeteket s a nevelők némelyikében embernyomoritókat látnak.
Keller Helénnek a bámulatos véletlen, vagy a gondviselés, egy pedagógiai
zsenit juttatott nevelőül. És olyan pedagógiai zsenit, akit a
szerencsétlenség irgalmas nővérré tett. A vakságból kigyógyitott Miss
Sullivannak a szegény kis vak és süketnéma leányka iránt érzett
mélységes részvéte volt szükséges ahhoz az angyali türelemhez, amelyet
Keller Helénnek a nevelése megkövetelt. Érdekes és jellemző, egyrészt
arra, hogy mennyire „nincs uj a nap alatt“, mennyire megvan minden
jelenségnek a maga anteczedencziája, másrészt arra, hogy az irodalom
mekkora szolgálatokat tehet az emberiességnek is, hogy Dickens volt az,
a már halott Dickens, aki először ajánlott nevelőnőt Keller Helénnek. Ez
a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban egy vak és süketnéma leánykáról is
szól, akit, nyomoréksága ellenére, megtanitanak egyre-másra. Ennek a
rajznak az olvasása keltette fel először azt a gondolatot, hogy hátha
meg lehetne tanitani valamire a hét esztendős Helént is?! És egy kis
utazgatás, tanácskozás, keresgélés után megtalálták Miss Sullivant.

Hogyan hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája épp
olyan kiváló, mint amilyen kivételes volt az önfeláldozó-készsége, a
nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén autobiográfiája részletesen
beszéli el s voltaképpen nem mond el egyebet. Türelem kell hozzá
végigolvasni, miképpen haladt előre, lassan-lassan, ez a hangyamunka,
amelynek az elvégzéséhez már nem is türelem, hanem valami égi lelkibéke
és a teljes lemondással egyesült kötelesség-teljesitésnek valami
kivételes, a karmelitákra emlékeztető tökéletessége kellett. Miss
Sullivan ugy tanitotta meg növendékét a világ ismeretére, hogy ujjával
mindent belerajzolt a kislány tenyerébe. A kezdet kezdete némi fogalmat
nyujt arról, milyen módon történt ez. A szerencsétlen gyermek egy
babával szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében tartotta, nevelője
megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis tenyérbe ezt a szót: doll
(baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre, de később észrevette, hogy a
tenyerébe irt jel s a másik kezében tartott baba közt valami
összefüggésnek kell lennie. Az utánzás ösztöne dolgozni kezdett benne; ő
is megkisérlette azt, amit Miss Sullivan tett; s utóbb éppen ugy irta
nevelője tenyerébe a jelt, ahogyan emez szokta az ő kezébe,
természetesen anélkül, hogy tudta volna, mit müvel. Egyszer aztán Miss
Sullivan nem adta oda neki a babát, s mikor a kis leány sirni kezdett,
addig ismételte a jelnek a kis tenyérbe rajzolását, mig végre a gyermek
is beleirta a „doll“ betüit formáló jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre
megkapta a babáját. Később azután egy más, nagyobb babát adott neki Miss
Sullivan s megint csak ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből
lassanként megértette a kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy
örömmel töltötte el; fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a
„doll“ szót s boldogan mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták tovább. A
„pohár viz“ eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de forrásvizet kellett
érintenie s megtudta: mi a „viz“ és mi a „pohár“. Hogyan ismertette meg
vele Miss Sullivan sorra, ami megtapintható, hogyan magyarázta meg neki,
hogyan érttette meg vele az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a
vakok irására stb.: mindezt nagy részletességgel beszéli el az
autobiográfia. Szóval Miss Sullivan a türelmességével és a
fáradhatatlanságával pótolni igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller
Helénnek megismernie nem adatott meg; örömöket okozott a
szerencsétlennek, életre keltette, kifejlesztette a képességeit,
megmentett egy már-már elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három
év alatt, mutatja az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz
esztendős volt ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte
neki, hogy Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit
megtanitottak beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap
alatt.) Ez az ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell
tanulnia beszélni. Nem nyugodott addig, mig családja fel nem kutatott
egy tanitónőt, aki sokat foglalkozott siketnémák és vakok oktatásával s
aki vállalkozott a nem könnyü feladatra. A tanulás ugy történt, hogy
Helén ujjaival megérintette a beszélő ajkait és gégéjét, megfigyelte
ezek mozgását s azután ezt a mozgást utánozni igyekezett. Tizenegy
leczke után már beszélt. Igen, mindez csoda: a nevelés csodája.

És – bizonyára – egyszersmind az energia csodája. Könnyü elképzelni,
micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, hogy az az
előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett megtenni a
doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen körülmények
között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, szellemi előrehaladottsága
mai fokán is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás minden
csekélységéért, olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie, amelyeket mi nem
ismerünk. Mennyire fel kellett használnia minden idejét! Fáradtságot
gyakran érezhetett, de pihenni sohase pihenhetett. És neki is vannak
rossz napjai; panaszkodik, hogy néha minden jóakarata hiábavaló;
ilyenkor órákkal többet kell forditania valaminek a megtanulására, mint
máskor, a jó napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy segitségére
lehetett: a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván mindennapos
kielégülésének hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az előrehaladás
minden egyes határjelzője fokozott, hatványozott gyönyörüségeket
jelentett, nem csupán annyit, amennyit más embernek. Azon való öröme,
hogy megtalálja az utat a tőle elzárt világhoz, hogy egyre több és több
módja van közlekedni az emberekkel, hogy végül azok sorába léphet, akik
hasznos munkások az emberiség szolgálatában, az oly nagy fáradság árán
elért becses sikerek bizonyára megkettőztették energiáját, s ha nem is
könnyitették meg, de okvetetlenül megédesitették munkáját. Mindamellett
az ő helyén hányan dőltek volna ki, talán a feleuton! Akármilyen sok
jóleső érzéssel járt nehéz munkája, annyi bizonyos, hogy ebben a vak és
süket leányban gyönyörü akarat lakozik; olyan lelkierő, amelyet érdemes
volt megmenteni.

De a Keller Helén történetében még egy csodának kellett szerepelnie,
amelyet csak a természet csodájának mondhatni. Tizennyolcz vagy
tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az ég kékjét, a fák
zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. Ezeknek a benyomásoknak
soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; abból, amit a másfél esztendős
gyermek látott és hallott, semmi se maradt meg a vak és süketnéma
gyermek emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő volt az, mely
ama benyomásokat magába fogadta, akármennyire eltokolódhattak és
elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis nyomorék teremtés agyvelejében:
hogy ezek a benyomások örökre, egészen, tökéletesen elvesztek volna,
hogy a lélek titokzatos mühelyében nem tehettek-e valamelyes
szolgálatot, nem járulhattak-e bármi csekély részben a leányka szellemi
képességeinek fejlődéséhez: senki se tudhatja. És kérdés, hogy ha Keller
Helén már születésétől fogva vak és süketnéma, akkor is eljuthatott
volna-e a szellemi fejlődésnek ugyanarra a fokára, amelyről most
tanuságot tesz. Föltéve, hogy: igen, – csak még inkább áll az, hogy
Keller Helén esete nem történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna
ugy a nevelés, mint az energia csodája) a természetének csodaszámba
menően ritka, rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk
van azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a „hatodik érzék“-ről
és a titokzatos „belső látás“-ról beszélnek. Mindez nem mond egyebet,
csak utal arra a jelenségre, amelyet a köztapasztalat is régóta ismer,
hogy t. i. olyanoknak, akiknek egy vagy két érzékszervük nem müködik,
egyik vagy másik müködő érzékszervük, nevezetesen: a tapintó érzékük,
fejlettebb, mint a normális emberé, és valószinüen nem csupán történelmi
eredményképpen (mert emezt a rendesnél nagyobb mértékben használják). És
ez természetes, mert hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak a
funkczionáriusai vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy
mondhatnák, hogy: ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő
erő, és azokat az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén
sohase érhette volna el a természet ama csodaszámba menően ritka
adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk „belső látás“-nak.

De mik ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, melyet
Keller Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok ellenében kivivott?
(Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy vivmányról beszélni; a
szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu munka árán szerzett
képességeivel a köznek, az emberiségnek „a haladás érdekében“ tehet, nem
igen haladja meg azt a szolgálatot, amelyet az átlag-ember, a sok millió
müvelt ember végez.) Mi a Keller Helén személyes sikere? Mi haszna van
roppant munkájából neki magának?

Egy német iró ilyenformán felel meg erre a kérdésre:

Mi haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! Keller Helén
ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a boldog, aki maga
kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy minél nagyobbra, a lehető
legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a magunk emberségéből, azt,
amire törekszünk: megszereztük a boldogságot. Ez a világrend. Minden
féreg rajta van, hogy javitson a helyzetén; a világegyetemben káotikus
ködtömegek akképpen rendezkednek el, hogy világokká alakulnak át. Az
egész mindenséget átható fejlődési törvénynek feljebbtörő lelkünkkel
való harmóniájából származik a legtisztább, legtökéletesebb boldogság.
Azért az az ember a legboldogabb, aki a legjobban érzi ennek a
fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind, akaratának és képességeinek
erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti el abból, amire törekszik.
Minél nagyobbak az akadályok, minél több és többféle a leküzdeni való
nehézség: annál tökéletesebb a diadal s annál nagyobb az ezen való
boldogság-érzet. Minél tökéletlenebbek eszközeink, amelyekkel a
küzdelembe bocsátkozunk, annál bizonyosabb a boldogságunk!

Mindez igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek meglehetősen kevés
a bizonysága.

Az emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A fejlődés
törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden nagy kérdésre
meg akarnak felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint azok, akik naivan
vagy rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely minden betegséget
meggyógyit. A boldogság problémájának megoldásához a fejlődés törvénye
nem vitte közelebb az emberiséget. Hogy az örök törekvés egyképpen
törvénye az embernek és az egész mindenségnek, ebből még nem következik,
hogy ennek a rendeltetésnek a betöltése szükségképpen kielégitené az
embernek a boldogságra való vágyakozását. Sőt inkább majdnem minden arra
mutat, hogy ez, legalább magában, teljességgel nem elégiti ki. A
ködtömegekből alakult világok erre nézve nem mondanak többet, mint hogy:
nincs kivétel a fejlődés törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s
mekkora kielégüléssel járhat, ha a féreg rendeltetését betölti és
helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát nincs miért
hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest. Az emberi
boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az általánossága még nem
oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az idézett tétellel
ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni; más tételeket
szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi czélokat, vagy
nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak volnának, mint akik kevésre
törekedtek; hogy akik a legnagyobbra törtek s a legtöbb akadályon át, a
legtöbb nehézségen győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak,
mint akik jelentéktelenebb és simább pályát futottak be. Abból, hogy
ezek vagy azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit adták,
épp ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a példák,
amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet bizonygatni azt,
hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a legkevesebb, aki
mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, amelyeket, akaratának és
képességeinek fölös erejénél fogva, könnyüszerrel érhetett el. Vagy akár
azt, hogy: a legboldogabb ember az, aki szellemi czélokat nem ismert s
zavartalanul nyugodt, tisztán állati életet élt. Az kétségtelen, hogy a
boldogsághoz harmónia kell, de hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való
harmóniája elégséges-e hozzá, az már nagyon is kétséges; valószinüen
több, sőt minden életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes harmónia kell
hozzá. Az emberi boldogság probléma volt és probléma marad; minden
elképzelhető tétel csak találgatás, minden elképzelhető tétel vagy
egészen téves, vagy legalább is nagyon hézagos.

Csak föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén volna a
legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy – akármilyen
sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget mindenek fölé
értékelik – a boldogabb, s – bármily furcsán hangzik – az elégedettebb
lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, érthetően, tele van
illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a német tisztelője nem tuloz,
legalább egy kevéssé. Annyi azonban bizonyos, hogy Keller Helénnek sok
és nagy öröme volt, amelyek megjutalmazták rengeteg és nagyon
tiszteletreméltó, igazán ideális munkáját.

Csakhogy kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják jutalmazni
fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha csakugyan
boldog, boldogságának alapja kissé törékeny. Ne felejtsük el, hogy ez a
vak leány egy kissé másnak képzeli a világot, mint amilyennek a normális
ember látja. Mindössze annyit ismer a világból, amennyit a vakirással is
megjelent jóakaratu oktató eszközök ismertetnek meg belőle, ezenkivül
csak azt, amit környezetétől tudhatott meg, s környezetének mindig az
volt az igyekezete, hogy mindent távol tartsanak képzeletétől, ami nem
szép s ami neki nem kellemes. Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy
Keller Helén benyomásai nagyon különböznek a mieinktől; boldogságának
épülete tehát részben bizonyos tudatlanságon nyugszik. Tudatlansága
nagyobb világismeretnek adhat helyet, s ez talán keserü lesz.
Ideálizmusa, melylyel nemrégen oly kedvesen lángolt a burok ügyéért,
egészen szétfoszolhatik, mint oly sok fiatalé. Már nem hisz; nem reméli
lelkének halhatatlanságát. Pedig még gyermek. Ma szórakoztatja az a
játék, melyben a babát irodalmi és politikai kérdések helyettesitik; ma
még elküldözgeti könyvét a külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük:
mit szólnak az ő ritka munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem
fogja szórakoztatni ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s
bár tudja, hogy van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még
ugy gondol a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon
megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság
örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában, elég
ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy mesécskéjével
eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy inkvizicziónak vetették alá, s
mert, ugy látszik, valami reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben
maradt. De mi ez a keserüség ahhoz képest, mely akkor érheti, ha
véletlenül feltámad benne a minden élőlényben természetes sóvárgás? Meg
kell tudnia, hogy hiába óhajtana szeretni: nincs, aki a vak és süket
leányt szeresse. Meg kell tudnia, hogy gigászi munkája gyerekség volt;
hogy _ez a_ törekvés az, mely világokká alakitja át a káotikus
ködtömegeket, mely arra birja a férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket
és helyzetükön javitsanak; hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi
törekvés, s hogy ez a törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna
fenségesen nagy munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az
egyet sohase tudná meg.




KATONA-REGÉNYEK.


I.

Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt
használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, mint
a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és
korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse
mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév
bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv
számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje
utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra
termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi kis
helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat s mindazt,
amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni lehetett.
Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek egyik, nem
éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont
okoskodással számitó termékét: a _Takarodó_ czimü szinmüvet a
Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig
jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai
müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra.
Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a
franczia kis helyőrségeket és az olasz kaszárnyák nem egészen angolos
berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki inkognitójának
megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a
szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse
ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó lesz.

És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem
jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak. Még
Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol
forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van
legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta, hogy
Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra
vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy
fölfedező a találmányát. Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből,
ez sokáig aligha busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az
állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés
kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken,
amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a
feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a
kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend: „hatodik
ezer“, „tizedik ezer“.

„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az emberek
mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit, aki
csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha kapóssá
is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre, aminők a
Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan keletkezett
hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a legnagyobb
népszerüségnek örvendő franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol
látványosságok gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi
elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az
egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak
irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak,
nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó sincs róla. Ezek a
katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem regények, hanem
pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy
ember találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az
_Erstklassige Menschen_ szerzője. Baudissin gróf legalább gondolkozó fő
s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai
humoreszk“-jeinek gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A
többiekről ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a
fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa
szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt
kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum
dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb
anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi erőkifejtésük
egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást; előadásuk formája:
kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva stereotyp. Maga az
atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született irónak, mint nem született
katonának. És ha arra számit, hogy ezentul az irásból fog megélni,
alighanem olyan csalódás várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a
„pap-regény“ fölfedezőjét. Az első regény, melyet Fabre a papokról irt,
annak idején szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a
kolostorok Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát
rövid időn szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még
tiz regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második
regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça change, plus c’est la même
chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a
botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló iró volt, akinek a
megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig annak, amit Bilse
Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a „leleplezettek“
sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva
a csunya kis pamfletnek.

Annál a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak nevezetességükre,
közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában
fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot szolgált
s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy először rántotta
le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus hatalmas szervezete
eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg.
A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes;
amit olyan fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató
körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az
államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget tartanak,
melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális
intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert
szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek is. A
hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a
hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle esik.
Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll csupa
tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a
czimen visszaéléseket ne kövessenek el. És másfelől: a tekintély
fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a hadsereget alkotó
egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése – minthogy a már
emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a maga határa –
természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a tekintély
fentartásának szüksége nyomán támadnak – az egyén tökéletlenségének
természetes folyományaképpen – hibák, melyek magát az elvet szinte
kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig hadseregek lesznek, mindig
voltak és lesznek feljebbvalók, akik alárendeltjeikkel emberség nélkül,
brutálisan bánnak, s mindig voltak és lesznek egyesek, akik már csak
azért is, hogy fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni
kötelesek, alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött
látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, hanem
éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők
elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön törvényeket
statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel való
kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is:
nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan
előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy ennek a
nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. Soha senki se
tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni
a bajon, ugy preventiv, mint megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a
baj végképpen ki nem irtható: ez nem volt féltve őrzött titok,
ellenkezőleg, régen ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez
az enfant terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer
foglalkozott e megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki
katonatiszt volt és költő, _Servitude et Grandeur_ _militaires_ czimü
munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja a
fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a
regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred
de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt
kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot,
Descaves, Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak
a szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok
kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan
keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen nem
állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság
bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt lehet csapni.
Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, _Le Cavalier Miserey_ czimü
regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel most Bilse és
társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy
tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre
képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást
keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre,
hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a _Cavalier Miserey_ minden
példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a
szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell
csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel Hermantnak
volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában gyüjtött
tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már végképpen
leszámolt.

Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges
dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el,
olyanok, akik könyvük megjelenésének idején még szolgálatban állottak.
Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit mondanak; az érdekes
az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt figyelmet, hanem maga a
szerző. A szerző érdekességét bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször
szeretné megőrizni inkognitóját; de okvetlenül számolt minden
eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik:
nemcsak hogy repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy
hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése
kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni
mindenekelőtt a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is.

Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt
az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást
igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a
reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és
a megbélyegeztetés önként előidézett veszedelmével is. Régente is
megesett, hogy az erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta
a rovott multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált,
melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan
bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha
körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, hogy
valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen kikerülhető,
de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából mondjon le
társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is, cserében azért a
hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat, cserében a sok
kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt honorálja.

Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy
reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel,
akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos
tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a
szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a diszkrécziójához
füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi helyzetét, s azt a
tiszteletet, melyet esztendők fáradságos munkájával szerzett.

Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető
adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több
leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben
illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan
ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire
megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És
amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak
tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is:
mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal
készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói
tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a pennarágásra is
elszánják magukat, elmondják mindazt, amit tudnak, elbeszélik
felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek összes gyöngéit,
elmondanák talán a tulajdon bajaikat is.

Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli
bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik
tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a
tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott
szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói
kvalitásaiban és abban, hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet
csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra
lelünk, amely azonban már nem ismeretlen.

Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a
kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére, s
a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai élet
intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák
világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a
katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden
más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a respektusból,
melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga
részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik
vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen
differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és
vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb
disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb
hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos
arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és több
vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol,
annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a
katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint
bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik,
annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél
sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé hervadt
szóvirágait.

Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik
nemcsak a sövény mögül bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is,
akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt
urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas német
hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben
is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai
szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a
zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a
hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a
hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái lassanként ki
fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a polgári
társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és
irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek
örvendő tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai
kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt
hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó intézmény
dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb egyesekből
verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is
ugyanolyan, mint Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott
és korlátolt.


II.

A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf,
irói nevén Freiherr von Schlicht _Erstklassige Menschen_ czimü,
ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak,
akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát
akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható.
Tessék-lássék meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu tiszt,
akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu
tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját
járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani,
egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz
egy katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a
gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a
legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a
mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé.

De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a
szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való
viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván az
olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy ezekből
az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször emlegetett
figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se érdemes
epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a
könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót
nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett
regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha
ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy
intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal,
ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes
itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü
gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek
életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és
jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri,
beleszövi azt a kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen
izgató, s a hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“
ma már sok könyvben hangoztat.

Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a
hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük
egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a nem
mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet
szolgáltattak.

A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen
találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei
csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert
legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a
csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut kapnak,
az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes lakomát,
pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal összekötik az
ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik is vannak: az
ulánustisztek, akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba
keveredni. Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az
ulánusok olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők
tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a
hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem
előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy köztük
nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, hogy az
ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy czivil van
jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen készitette, a
gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején itt önkénteskedett.
Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják a bankettre. Hadd
emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az
estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük.
Különben türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy
manicure-rel ápoltatja.

Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb
ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik emezeknél, ha
a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes altisztet, aki nem
elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is
ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás képzelhető. Vagy:
bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar
előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem marad más választása,
mint hogy agyonlőjje magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet
tiszt. Majd panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a
családja a rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók
eldicsekednek vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári
családból származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de
bizonyára ő maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott,
ahova nem való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok
akarnak maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom
első osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása
annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja.

Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a valóságban
talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a
regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az
bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma
foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, mindig sokat beszélgetnek a
mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira,
mint a katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek
nem igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok
„jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud
eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül
jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy egy
ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden
igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki
tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a
szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha
már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő
mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki igy
nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is azok
maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány társának sok
nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel.
Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen
ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik
meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg
mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző
néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a
hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban találkozni,
hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő származásu
fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság rovására irni,
ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a
tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem
helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra a helyekre
csoportositják „előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a
hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el,
nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá
s szinte mindennapossá?!

A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé savanyu
arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az
ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit
valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a
gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen
ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket valósággal
konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik
kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut végig a suttogás a termen.
És éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy
megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert
hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan
egyszerre elkezdenek feszengeni.

De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag
gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek szolgálatokat
tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a szülei kedvéért
szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat faragni belőle. Anyjának
nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk annál az előkelő ezrednél
szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz
nem nyit fel előttük. Az idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt
tesz, amelyet nem lehet egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a
kérését, s fiát áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is,
mindig a hiuság. Nemcsak az arisztokraták hibája ez, hanem a többieké
is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek azok.

Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az
ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják
közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki
kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt, hogy
a hadsereg szervezetében van a hiba – de beszámol vele, hogy a
szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a
polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára
hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol
mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal
egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak
hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül, akik
lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni,
mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való
szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét,
mig azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak a
garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén
nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele
szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak
előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé
érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy
szeretnék maguk közül kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s
miután „daczból“ egy jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a
mulatságot, elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely
arra készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a mit nem tud
türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző,
s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj
szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler
tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp oly
ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a kedvező
helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után „valet“-et
mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor Winkler
megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó benyomása az,
hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a gályán?!

Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt,
teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért
kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró
mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy
Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember, akiben
nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az,
amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő
tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan
társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még
elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem
tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez olyan
értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és
az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat számot akkora
megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a
szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből
mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását
megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, különböző foglalkozások
között a katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire
elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen
kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma
még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki
az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál
rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját
életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a
férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb kifejezését,
hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely közczélért vagy
eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét
megillető föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai
hiuság természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás
bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés
foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb
elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem
érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a
„gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi jelenség
mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott válik
esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol
ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén
jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát
nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges
arrogancziával egyesülten lép fel.

Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab ovo
elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki
tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak
éppen azok a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot
szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig,
hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak
születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy
véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az
arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a
régibb kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt
szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány,
aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük,
egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő
számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és
idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának
nem mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos
egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az
arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az
előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a
gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a
leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való
idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna
némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még
exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi
alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a
büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust.

Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt
canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se vet
rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan
jótulajdonságról emlékszik meg, amelyek az arisztokraták speczialitásai.
(A szegény rokonok gyámolitása; a koldus grófkisasszony nemes
büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől való huzódozása stb.) Nem
veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi
jót mondani, s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül
exponált érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a
fényes nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes
canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel
foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak
telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok.
Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően,
barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben. Nem
tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak
hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se
bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál,
nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még
védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába.

De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé?
Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a
cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg, hogy
ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak, finomabbnak,
előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára van, amelyet az
érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent
megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz
dörgölőzni, annak a grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral
parolázni?

Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő
hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak
megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész sokasága
él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek találhatja ezt a
kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a hadsereg rovására ir,
nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek
ilyen nevetséges tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden
téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket
Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan
embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin
gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik
annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet
szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett
nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a
hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros.




IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.


I.

Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a
nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. Ennek a
szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül ujságirói szellem
élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra eresztette, alighanem
maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma kedvéért egy kicsit sokat
talált mondani, tulzott, elvetette a sulykot. Ma a mondása éppen olyan
naivitásnak tünik fel előttünk, mint az a régi felfogás, amely
Szemirámisz függő kertjét meg a róduszi kolosszust emlegette a világ
csodáinak, és amely, ha álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik
világ-csodájáról beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az
utolsó a nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon.
Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó testületek;
hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány és a müvészet;
hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a
tőkénél; még a nagy tömegeknél is hatalmasabb. Ali keze hosszu;
hosszabb, mint bármelyik mesebeli hősé. A krajczárért osztogatott betü
jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő
erőre semmi se versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel,
amelyet napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg
lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele,
ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő
eltörpül a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és
főképpen a napisajtó – ereje mellett.

A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a maihoz
képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára szerezte meg
ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, de a napisajtó
hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető volt; látni lehetett,
látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a tengerben talált
ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő óriásira az _Ezeregyéj_
halásza előtt. A még ma is élő vének és a most öregedő emberek tanui
voltak e csodálatos föllendülés egész tüneményének, mert hiszen a
szóbanforgó mesés haladás alig egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez
az idősebb és legidősebb nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész
korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a
nagyszerüségre páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban
átalakitó nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb
jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán
sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé példátlanul
nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett eredményekhez. Jelentőségre
nem igen alább való náluk; következései hasonlóan mélyre s talán még
messzebbre hatók.

Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki kellett
hivnia a kritikát.

Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb vagy nagyobb visszaélések ne
történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett, hogy állandóan
hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott, károkat is ne okozna.
A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a sajtó is okoz károkat. És
mióta a hirlapirás, melynek a hatalma lassankint a politikai, a
közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a müvészeti élet összes nagy
mezőire kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre erősebben érezteti a
maga kivételesen nagy befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a
károkról mind több és több szó esik. Idővel minden nagyon elhatalmasodó
erő zsarnokinak tünik fel és minden zsarnokság egyre több embert lázit
fel. Az „antizsurnalisztikus“ tendencziának is a világra kellett jönnie,
mert hiszen ez csak természetes következése volt a sajtó minden térre
kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek előtt,
mihelyt a nekik nem közömbös térről van szó, mindig tulságosnak tünik
fel, mig más téreken, a rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás
érthetőnek, szinte magától értetődőnek tetszik. Az „antizsurnalisztikus“
tendenczia, ez a legujabb „ellen-áramlat“, az utóbbi időkben hamarosan
annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan gondolkozók között is
akadnak, akik egész komolyan fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó teljes
és tökéletes szabadsága, amely féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit
minden elképzelhető visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség
érdekével? Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék
fel a mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit
helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna
elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a
gondolat szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó teljes és
tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig lesznek
hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?!

Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott az
irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül meg kell
jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek tartom ahhoz a
roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a hirlapirásnak köszönhet.

Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség nézőpontjából
tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak azt az érdemét
nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a napisajtó a
leghatalmasabb szószólója és oltalmazója.

Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános
kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a
kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert
szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, annyi embert
emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek mellett a nagy
szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen aprósággá zsugorodik.

Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából
mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a
hirlapirás magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint amennyi
kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, csak az,
hogy a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, nevelt az
irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is elősegitette, már ez az
egy érdeme is ellensulyozná az okozott kárt.

Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak azért is,
mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a jövőben ez a kár
is csökkenthető legyen.


II.

Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre
(például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre) hivatott
irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom felszitta
magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább számottevő részét:
ez nem parcziális jelenség, nem csupán magyarországi tünet. Mindenütt
megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy befolyása az irodalomra s az
irodalom képének az a nagy átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon
követte, másutt, a fejlettebb müveltségü országokban, még korábban
kezdődött. Valamivel korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa
lassubb volt, hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj
honfoglalása, rohamos inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy
eredményeket, mint nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy
külföldi irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a
zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés
feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom meghóditásához és
vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb ellentállással
találkozott, s erejének megszerzéséhez és kifejtéséhez, továbbá a
térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt szüksége, nemcsak az
emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a legtöbb kis országban, vagy
még kevesebb időre, mint Japánban; végül a zsurnalisztika ott, ahol
nagy, fényes multu, százados tradicziókon épült, már hatalmassá vált
irodalmakat kellett befolyása alá keritenie, mind e mai napig se lett
olyan nagy urrá az irodalom összes berkeiben, mint éppen nálunk.

De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat az
elváltozásokat, amelyeket a mi irodalmi viszonyainkban – előbb csak a
körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az irodalmi
fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és rohamos térfoglalása
idézett elő, jórészt a nagy külföldi irodalmakban is megtalálhatjuk;
megtalálhatjuk legalább, ha nem is az összes azonos jelenségeket,
ezeknek a jelenségeknek a mását vagy rokon tüneteit. És az, amit az
elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi viszonyainkban figyelhetünk meg, nem
csupán „texaszi történet“.

Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is érdemes
volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás honfoglalása a
külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy ennek az inváziónak
másutt észlelhető következései miben különböznek attól, amit itthon is
láthatunk. De ez igen messzire vezetne.

Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy a
zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, nagyobb,
és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás dolgában –
nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka nyilvánvaló. Az
egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta sanyargatott,
közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal küzdő
országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott társadalmi
osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még zsenge, a nivellálódás
korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen igen nagy szerepet
juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé müvelt, nemrég teljesen
müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, melynek roppant hatalma éppen a
nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt elemeken való uralomra, befolyásra
támaszkodik, nálunk kevesebb ellenállással találkozhatott, mint azokban
a nagy országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai
erősek, s ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása
hatalmas, megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő,
mikor a hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a
hóditáshoz, összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, általában
jó, s közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s
különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés kezdődött.
Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés kedvezőbb
feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is hatalmasabb
versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden – nem is csupán
szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb közönséghez szólhatott és már
eszközeinél fogva is sokkal nagyobb hatásra számithatott. Szövetkeznie
kellett, mert hiszen a harcban nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet
huzza, hanem a majdnem bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is
érhették volna, amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az
egyik részről számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen
szövetkezésnek a hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen.
Mert igaz ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az
irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett
neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt
ez megérdemelt és más viszonyok közt talán elérhetett volna; de ezért a
segitségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a nagy
befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban
a hirlapirás lett az ur, a diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő
szerezte meg a száraz kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra
kényszeritette a másikat, amelyek emezt megalázták, amelyek emennek
veleszületett czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A vadházasságba
a mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott Litteratura egy
tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes házasságából való kis
Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas kis Hamupipőke később is
elhanyagolt, fésületlen, rongyos és mezitlábas maradt: abban nem kevés
része van a mostoha apának.


III.

Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni, szükségkép
tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak megpendithetünk.
A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen az irók legsajátosabb
tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, minduntalan eléje fog
tolakodni az a kérdés, hogy az illető munkásságán miben mutatható ki a
hirlapirás befolyása, – mi az müveiben, ami nem individuális
tulajdonságaiból eredt, s ezekhez talán nem is illik, – irodalmi
termeléséből min és mennyire látszik meg körülményeinek s ezek közül
legkivált a hirlapirodalommal való összeköttetésének a következése.
Nagyon különböző irói egyéniségek nagyon különböző értékü müveiben
feltünően sok közösséget fog találni, s a közös vonásokban lehetetlen
lesz fel nem ismernie a „zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a
közösségben fogja felfedezni a mi időnk irodalmának egyik
legjellemzetesebb vonását; de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak
rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz.

Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő
irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy az
utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül egészen
más képe volna.

A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő játék. Az
afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál, hogy
megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett volna –
értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert azonkivül, hogy
mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt, mivelhogy, ami
történik, az milliárd és milliárd tényező összetalálkozásának az
eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy t. i. az ilyen
következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem számtalan tényező esik
ki) a „volna“, a meg nem történt, mindig kiszámithatatlan, s az a
találgatás, hogy mi történhetik, ha a közreható tényezők helyett mások
szerepelnek – gyermekesség. De a „volna“ szó néha csak szólás-mondás,
amelybe tulajdonképpen az itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem
másztál volna fel, nem estél volna le“ – már nem találgatás; ez az
utóbbi „volna“ már kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a
találgatásnak is megvan a maga jogossága, amig igen nagy a
valószinüsége. Ha arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a
börzén mindenét elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik
– ezt a következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás
is. Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést,
hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad irodalmában
sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal
kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s ha talán kevesebb az
elevenség is, viszont kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta
magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az állitást arra a kétségtelen
jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad irodalmában a
tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkczió.

Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás
szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve károsnak
bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon különböző
temperamentumot és – ami a fődolog – összeegyeztethetetlen czélokat vitt
magával, az egyik félre nézve nem lehetett nagyon áldásos: természetes.
Elég arra gondolnunk, mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek
mennyire más-más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a
közönséggel szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a
gyöngébbik, a kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett.

De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy, ha
a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem szükségképpen
van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt értjük, hogy: csakis
ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és az irodalom, az azonos
czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára lehetnének. De az ideális
hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen hirlap csak örökre eltemetett
nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék ki; minél tovább virágoznék, annál
nagyobb összegeket emésztene fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek
kellene, mert az ilyen hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az
ilyen hirlapnak csak a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban
lehet meg a kellő talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az
egyiknek – ha természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az
üzlet; a másik mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a
legjobb, főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat
le, mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése.

Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb hirlapnak –
amely főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le
– elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos törekvéseivel.

(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha
egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb
organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; ezeké
a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb összeköttetésben az
irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei gyakorolták a szóban levő
befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem játszó, akár naponkint, akár
időnkint megjelenő hirlapokra itt nem tekintünk, se a – talán csak
ideális czéloknak élő, de – a hatalomban csak igen kevéssé részes
folyóiratokra.)

Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt
értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) Még akkor
is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a tollat: amit mond,
amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja, mert ez az érzése vagy
a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert erről akarja meggyőzni az
ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor akad olyan iró is, aki csak azért
tárgyal valamit, mert ez az aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az,
amelyet a közönsége a legszivesebben olvas: az ilyen eset mindenekelőtt
elenyészően csekély kivétel, és még ez a csekély – nem százalék, hanem –
ezrelék is voltaképpen csak burkolt hirlapirás.

A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az egyetlen
mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, hogy minél
inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen szert. Nála ez
létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett minden egyéb
eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot alig ismeri, mert
hiszen az iró munkájának befejezésével egyszersmind anyagi czélját is
eléri – és eléri anélkül, hogy előbb szünettelen erre kellett volna
gondolnia – az ujság erőkifejtésének, igyekezetének jelentékeny részét
ez a létért való küzdelem emészti fel. Életének törvényeit mindenekelőtt
ez határozza meg; és eleve lemondatja arról, hogy a közönséggel szemben
bizonyos felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról
beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak
kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, olyan kis
közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az ujság nem mondhat
le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről se. Igyekeznie kell
minél nagyobb közönségre tennie szert, minél nagyobb tömegeket hóditani
meg; és minthogy nem mondhat le a félig müvelt vagy egészen müveletlen
tömegről se, amelynek a gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek,
ösztönei a vadságtól meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és
izlése sekélyes: alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez,
hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is.

Már most legyen szabad minden bizonyitás nélkül megállapitanunk, ami
aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü törekvése
bizonyos természet-ellenességet rejt magában. Minden irásnak a czélja
valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, akár esztétikai hatás.
Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely tekintetben némi felsőbbséget
arrogál azzal szemben, akire hatni akar, legalább abban, hogy valamit
közöl vele, ami ennek uj, legalább is olyan, amit az iró hamarább
figyelt meg, mint az olvasó. Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi
felsőbbség, a müveltség felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen
hasznosak; de az a szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart
valamely gondolat mellett, amelyhez a másikat is le akarja kötni:
conditio sine qua non. A természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a
cicerone, és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót,
hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez természet-ellenes.

És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit:
veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az alkalmazkodásra
való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől fogantatott, arra
született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való megalkuvásnak éljen.

A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum dolgában se igen
összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, felületes, tüzes és
gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra hajlik és szeret elmélyedni
– nagyon differálnak mindenekelőtt czéljaik tekintetében. De a különböző
czélokhoz képest, mindegyik a saját czéljainak megfelelően, abban is,
hogy miképpen fordulnak a közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól,
és ilyenkor nem törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai
nyelv; vagy, ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató,
a nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő
emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget,
bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja közönségének a
várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi függővé senkinek a
tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját miképpen adja elő, mert
nála ezt se a közönség reczipiáló képességére való tekintet szabályozza,
és nem az a vágy, hogy a szavai minél több emberben keltsenek
érdeklődést, hanem megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája,
müvészete vagy logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e,
lesz-e hatása annak, amit mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos,
érzelmi kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már
elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava hatástalanul
hangzik el – ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt mondta el, aminek
szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten tudnia adta.

A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez a hatás
ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében járni
nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem arrogálja azt
a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a nevelő szerepéről;
ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. Szereplése a legjobb esetben a
szónokéra emlékeztet, aki, hogy meggyőzze hallgatóságát vagy legalább
hatást érjen el, leereszkedik közönségéhez, számot vet hallgatói megértő
képességével és alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben
pedig szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a
szerepével és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi,
mert a karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt
éljeneznek a leghangosabban.

A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a
gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan
érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett
vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát.


IV.

Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi hirlapjainknál –
talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a hirlap a közönségnek
csak legnaivabb és legmüveletlenebb részével, de ezzel folytonosan
érintkezett – egyik helyen kevésbbé, másutt inkább, de majdnem mindenütt
és mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy az olvasó-közönség szellemi
szinvonalát nagyon is alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses,
itélni tudó olvasók számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora
mindig volt, s különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig
tulságos figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a
tyukkal-kalácscsal is hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik
nemrégen még analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek
állottak és végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való
kaczérkodását, a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal.

A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott
buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, hogy
igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá lett az a
vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a
szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: „Az idő
pénz“ – mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben – az a
vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni:

„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang
kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az
alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi, ami komolyabb
figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy némi csekély
ismeretet, például polgári iskolai müveltséget kiván.

Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a viccz; az
anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz.“

Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, nem maradhatott hatás
nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is foglalkoztatott. És kiket
nem foglalkoztatott? Az utolsó negyedszázadnak majdnem összes iróit
bevonta érdekkörébe; a tehetségeseknek legalább is kilenczven
százalékát.

Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se olvasták a
munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, ismeretességet nem szereztek.
A hirlap nekik, ha egyébként nem is szorultak volna rá, ami ritkán
történt meg, magasabb iskola volt, ahol diplomát, kvalifikácziót kellett
keresniök. Anélkül a minősités és nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet
a hirlap adott nekik, nem boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező
irodalmi viszonyok közepett, a lehető legközömbösebb és
legbizalmatlanabb közönség, a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok
sokaságának figyelmét hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor
nálunk a nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika
gyakorolta.

Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha nemcsak a
száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél többet adott a
hirlap az irónak, emennek viszont annál többet kellett adóznia ezért a
kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a szabadságából, annál többet
kellett feláldoznia az egyéniségéből. Mert hiszen amit a hirlap
mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan munka volt, amely talán megfelelt
egyik vagy másik irói egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett.

Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is megesett – nem
adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei oly
határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak igazodni,
alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett volna, mint:
előre lemondani az érvényesülésről.

És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, még
sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. Nálunk a
vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha egyáltalán
kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét megpróbálnak, de az irói
munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle példákért igazán „a szomszédba
kell mennünk“; olyan országokba, ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk.
Még az olyan irók is kevesen vannak, akiket valamely másféle foglalkozás
tart el, s akik „üres óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb
iró nálunk iró és hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók,
mint zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább
zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy része
kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi meg, s
minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a hirlap könnyebben és
bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az az irodalmi piacznak
csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a tankönyvek körül észlelhető
egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy a hirlap az iróknak java erejét,
java idejét, java munkásságát abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó
negyedszázadban mindig, és igy volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó
megerősödése előtt is.

Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak viselniök
kellett. És viselték is.

Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg magukat a
velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak igen kevesen
lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a befolyástól szabadon
fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a függés nem hagyott
eltörölhetetlen nyomokat. A legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló
erővel.

Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek nagy
időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet érzett is erre –
valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy nagyobb kompozicziónak
szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a hirlap idejének,
munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai munkára foglalta le.
És már itt az irodalom veszteségének a számlájára kell irnunk, hogy a
hirlapirás értéktelen vagy muló értékü munkára fogott olyan
tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna, amelyek, mialatt az
efemeridák lomját növelték, azalatt is valami értékesebbet alkothattak
volna.

De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, – talán éppen
akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében voltak, – hanem
azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem kedvezett a „hosszabb
lélekzetü“ müveknek. A dogma ugy szólt, hogy a közönség nem szereti a
hosszu munkát, csak a rövidet, mert türelmetlen, szórakozott,
figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta az irodalomból – mert hiszen
ide a hirlapon át vezetett az ut – előbb a nagyobb regényt, aztán a
hosszabb elbeszélést is, hogy az előbbinek a helyét a regénynyé felfujt
novella, az utóbbinak a helyét pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“
foglalhassa el.

Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban lehet
kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. A rövidség
kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az irodalomnak ez is csak
szegényitésére szolgált.

Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika egy időben –
ezen az időn, szerencsére, már tul vagyunk – az elevenség keresésének
örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az időben mindaz, ami
az olvasótól némi figyelmet, valami csekély ismeretet vagy egy csepp
erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett az unalmassággal. Az érdemes
zsurnalisztának, a máskor „röviden és vigan“ iró tehetségnek néha
elnézték, érdemeinek elismerése fejében grácziából megengedték ezt az
ugynevezett unalmasságot, de ezt a munkát nem értékelték, csak
megbocsátották. És az iróra nézve, akármilyen leküzdhetetlen hajlama
volt a komoly témák feszegetésére, csak demoralizáló, sőt depraváló
hatással lehetett az a tapasztalat, hogy mig könnyedén elszórt ötleteit
tulontul megbecsülték és a rá forditott munkához mérten fényesen
jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta meg,
s amelyen megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy minden
hatás nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb munkáival szerzett
hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával bocsáthatta közre, és
ugyszólván szégyenkezve kellett – elkövetnie.

A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán az
anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy
föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró szellemnek,
izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban, később pedig az
irodalomban, ahová mindez szükségképpen átplántálódott.

Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni, hogy
a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák feszegetését,
amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba ejthetik s amelyek
csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta azon a czimen, hogy a
hirlap a családok számára készül, s kizárta ugyanakkor, mikor kis
hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden erkölcstelenségnek. Kizárta
még a szépirodalmi produkczióból is, ami végül ismét az irodalom
veszteségét jelentette, mert ennek éppenséggel nem vált javára, ha ez a
– voltaképpen az erkölcsi komolyság hiányából eredő – korlátozás a
tehetségeket is elszoktatta a „veszedelmes“ moralizálástól, és ehelyett
az ártatlan, a könnyed, s talán semmitmondó témák keresésére utalta vagy
legalább buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni, ahol a többi –
ma már nem aktuális – léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak.

A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen
értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest,
nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok felé
a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi
érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az imént
hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt féligmüveltekből
vagy naiv lényekből állott, amelynek már a figyelmesség is szellemi
megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató kicsinyességeken való vidám
mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: az első bál és az effélék; mindaz,
ami az idegeket vagy a gyermekes kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“
és más hasonlók. A hirlapnál elérhető sikerért versenyezve, az irók
közül sokan tulzott buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a
közönséggel szemben tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára
emlékeztető – egy cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a
buzgalom nem emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell
bizonyitgatni.

A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség praedilectiójának
tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a megszokása nagyban hozzá
járult, hogy az irodalmi produkczióban is gyakori jelenség az
elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés
felszinessége egy időben szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a
felületességet sokáig irói erénynek tekintették, mint az elevenség
jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az ürességet sok iró
tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód
divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók is
sokat vétettek; hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál meg nem
becsült mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy végül annak
következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a szinházi
mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a nagy
figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb
produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb
termékeinek jóformán semmit se juttatott.

A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és
nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és a
germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem ugyanannyit
ártott, mint amennyit használt. A purifikáló mozgalomnak kétféle tulzása
is szegényitette a nyelvet. Az egyik tulzás az a makacsság volt, amely
az orthologia győzedelmes elveit kérlelhetetlen következetességgel
akarta érvényesiteni, s ki akart küszöbölni a nyelvből minden
helytelenül képzett szót, azokat is, amelyek már gyökeret vertek, és
azokat is, amelyek helyett csak elfogadhatatlan furcsaságokat vagy
idegen szókat tudott ajánlani. Ez a konokság nem vetett számot azzal,
hogy maga is beleesik a neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal
se, hogy ha kellő szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen
szók egész tömegének adunk egyszerre polgárjogot, voltaképpen cseberből
vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül visszavonulót kell fujnia,
előre látható volt; ugy is történt. De amikor ez megtörtént, akkorára
már ez a fanatizmus jó hosszu időre kiüldözött a forgalomból sok
szükségest, különösen sok szükséges finomabb árnyalatot. A másik tulzás
pedig az volt, amely semmit se fogadva el az orthológusoktól, még a
szükséges jót se, szeretettel ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit
és árkon-bokron át üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek
nincs magyar egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül
csak más jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket
tudott ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint
amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a
harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét, s
a sok ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság
formájában hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes tábor nem
dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a legyőzöttek nem
adták meg magukat; a sokféle tapogatózás, kisérletezés, az ellentétes
elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett olyan megállapodásra, amely
legalább egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv, akközben, hogy kétfelől is
gyomlálták, minthogy a gyommal sok szükségest is kivetettek belőle,
többet veszitett kifejező erejéből, mint amennyit tisztult; ha csak egy
kis időre is, de szegényedett. Az iróknak pedig sok tanakodás,
ingadozás, s a következetesség hajszolása közben kifejtett hosszantartó
erőködés után át kellett látniok, hogy ez a küzködés, mely csak
csökkentette a kifejezésben való bátorságukat és csak rontott nyelvük
természetességén, müveik stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé
tette, a nélkül, hogy a nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné
azt, amibe került. Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel
végződtek, a hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de
harczközben szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a
győzelem, emezé a sebek.

A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem
terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak egyebekben is
kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok tehetséget vont el az
irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, hogy a hirlap sok irói
tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el örökre, azzal, hogy az
elismerést nem az irói képességhez, hanem ahhoz mérten osztogatta, hogy
a hirlap mennyire vehette hasznát a nála dolgozók képességeinek. A
hirlapnál elérhető sikerért küzdők közül sok tehetséges fiatal bukott ki
a sorból csüggedten, aki az irodalomnak hasznára lehetett volna,
idejekorán elveszitve bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud
érvényesülni és nem tud versenyezni másokkal, akik minden irói tehetség
hijján jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert hiszen az irót
csak az teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig
ezenkivül, vagy akár e nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a
szerencsés megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve az élelmességig.

Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az irodalomnak
jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, amelyet
szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. Azon kivül,
hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az irodalomnak szintén több
kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika szolgálatában az irók
félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint másfélét – az irodalom
főképpen azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget nevelt az ő
számára is, hogy megsokszorozta a közönséget, hogy toborzotta, sőt
kötéllel is fogta az olvasókat. De ha sok olvasót szerzett az
irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót vont el tőle, mert a
kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti. És igy – különösen
nálunk, Magyarországon – amit az egyik kezével adott, a másik kezével
visszavette.




IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.


I.

Valamelyik németországi szinházban egyszer egy uj operettet adtak elő,
_Fogaras szépei_ czimen. Az uj operett zenéjét egy Magyarországból
elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig Mikszáth Kálmán egyik
legszebb regényéből egy ismert bécsi librettó-gyáros szerkesztette
össze. Az uj operettnek nagy sikere volt; a komponistát és a szövegirót
nem győzték eléggé ünnepelni. Hanem a helybeli Sarceyt, ugy látszik,
untatta, hogy tulontul sok dicséretet kell leirnia, s hogy valamelyest
könnyitsen kritikusi lelkiismeretén, nem állhatta meg, hogy legalább
egyet ne rugjon a felé az iró felé, aki neki a legidegenebb volt. Bókkal
halmozta el a zeneszerzőt s aztán ilyenformán folytatta: „a Mikszáth név
nekünk csak egy magyar falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi
munkáját illeti, ó, azt nem lehet eléggé magasztalni!“ Mindent dicsért a
kisebb körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá ütötte és
zenegrófnak nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a neve minket nem
érdekel; hozsannát zengett a derék – bécsi illetőségü – szinházi
iparosnak, aki „szinre alkalmazás“ czimén ügyesen ácsolja össze azt a
sok szépet, ami mind másoknak jutott eszébe; de kitört belőle az őserő
és csak rugni tudott a felé a magyar iró felé, akinek a képzelete
virágaiból drótozták össze mindazt, ami ebben az operettnek nevezett
vásári mutatványban a megkülönböztető valami, mondjuk röviden: a lélek
volt.

Abban, ha valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a szinházi
iparczikkek szállitóinak – akik ma már végképpen „eldifferencziálódtak“
az irodalomtól – hogy más szétrágni való hijján az ő termésén
élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még az F. B. betüjegyeket
használó szigoru idegen se találhatott semmi megvetni valót, a
tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával sem. Azzal se szolgált
rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek a szánakozására, hogy olyan
irodalmi vétket követett volna el, amely nem állotta volna ki az ő
kritikáját; mert hiszen a szigoru idegen – a német nemzeti öntudat egész
felsőbbségével és az efféle felsőbbség birtokában gyönyörködő elmék
gunyos finnyásságával – elzárkózott Mikszáth munkájának megismerése
elől: a Mikszáth név neki csak egy magyar falut jelent, Mikszáth munkáit
tehát nem tartotta érdemesnek elolvasni. Azért bizvást meg lehet
állapitani, ami az idegen lenézést sugárzó vallomásából tisztára
kiolvasható: ez a rugás annak idején nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem
mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk.

Nem az első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: légió.
És nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az esetet,
hanem mint gyönyörü példáját annak a – nem csupán gyanakodásnak és
bizalmatlanságnak, hanem – a vakságig eljutó elfogultságnak és
gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók itélnek meg bennünket –
mindenkit és mindent, aki és ami magyar – nemcsak Ausztriában és
Németországban, hanem most már az egész külföldön.

Akik ebben a gyakori jelenségben pusztán németgyülöletet láttak: azokat
Björnson és Tolsztoj példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson,
akinek az irodalmi müködése életének utolsó korszakában már csak a
demagógok utszéli szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt,
Victor Hugót és Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem
ül le azon a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, – ha Tolsztoj
leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő mulatságos tévedést,
hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a katholikus tótokat:
akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy a külföldön csak a német
gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át kell látnunk, hogy a
magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már egész Európaszerte
elharapózott.

Messze vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan terjedt
el ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s egyre
általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb – a tanultakat
is megvesztegető, tehát még károsabb – előitélet, idegenkedés és
elfogultság, amelylyel mi magyarok most már mindenfelé találkozunk.
Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy összegezzük a véleményünket,
amelynek senki tapasztalata nem fog ellentmondani s egyszerüen
megjegyezzük, hogy ez az előitélet csakis politikai okokból ered s – bár
egyebekben is megnyilatkozik – nem csak alapjában, hanem egész
valóságában pusztán politikai tényező. Belső ellenségeink és
szövetséges, de szintén nem barátságos szomszédaink hasznosnak vélték
alaposan elrágalmazni bennünket a külföld előtt, s minthogy erre a
munkára nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot, sikerült elérniök a
czéljukat; és – nincs tovább.

Minket a kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, hogy mi
magunk miképpen reagálunk arra az igazságtalanságra, amelylyel most már
mindenütt találkozunk.

Tökéletesen azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a végtelen
közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A külföld azelőtt
egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem győztük bámulni az idegen
világot, amely olyan nagy, hogy nem kellünk, nem létezünk neki. Most már
lenéz és gyülöl bennünket; és mi annál nagyobb tisztelettel adózunk
neki. Mióta tudjuk, hogy: lenéz és gyülöl, azóta irányában érzett
tiszteletünk nem ismer határt. Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival
inkább szomjazza a külföld figyelmét és elismerését, minél határozottabb
elutasitással viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat.

Viszonyunk a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a japániak
nevetnének rajtunk, – ha ismernének. Viszonyunk sokáig semmiben sem
különbözött attól a viszonytól, amelyben Pizarro állott a pérui
vadakkal. Pizarro olcsón, nevetségesen olcsón megvásárolta a vadaktól
azokat az értékeket, amelyeket a természet adott nekik: a szinaranyat, s
mindazt, ami nem kevésbbé értékes, mint a szinarany; viszont drágán,
rettenetesen drágán eladta nekik a rossz, a félig-meddig
használhatatlanná vált, a kimustrált fegyvereit… hadd higyjék, hogy
hadakozhatnak vele! Minthogy semmi iparunk nem volt, mi vásároltuk meg a
legdrágábban a külföld legrosszabb iparczikkeit, és boldogok voltunk, ha
a külföldön eladhattuk, szöszért-borért, a nyersterményeinket. Később,
mikor a külföld fölismerte életképességünket – nem az
életrevalóságunkat!… a jó magyar szót itt nem használhatjuk – és arra
méltatott bennünket, hogy kihasználja a szegénységünket: viszonyunk
bensőbbé vált. Uzsora-kölcsönökkel tisztelt meg bennünket, amelyeket
siettünk elczigányozni, hogy ujabb uzsora-kölcsönöket szerezhessünk
kitünő pártfogónktól. Még később, legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy
egy kicsit megerősödjünk, ha olyan valamit cselekszünk, ami előtte
érthetetlen és nem tetszetős, vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit
hitetnek el vele rólunk, amit magának megenged, de nem enged meg nekünk,
azzal büntet meg bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja
tőlünk uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet
bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát vele
szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit bennünket
változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü idegenkedésével,
növekedő lenézésével és megtisztelő gyülölködésével, mi pedig kesergünk,
kétségbeesünk, erőlködünk, hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy
ujra vagy talán végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket,
kelletjük magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és
igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy
pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben,
egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a
rövidebbet huzzuk.

Tanulni nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el meglesni
arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját – hogy viszonyunk: egyenlő
fegyverekkel vivott harcz legyen! – ellenben iszonyuan erőlködünk, hogy
magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy fölébreszszük benne azt az
érdeklődést, amelyet csak hiuságunk szomjaz és kicsikarjuk elismerését
azzal, ami itthon – magától terem.

Például: nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre támaszkodó
önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a tehetségeinkkel.

És mikor az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési
mániájában felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket
ellenségeink adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban
megőszült népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő
okvetetlenkedését, komikus haragját és puffogó szavait, mi csak
lamentálni tudtunk azon, hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet se
ismer, ennyire félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia
senilisbe jutott öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy mindez
semmit sem von le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, amelyeket a
német kiadók az ő safe depositjaként őriznek, tiszteletünk csak
növekedett iránta, minél nagyobbakat rugott a magyarságon, annál inkább
növekedett, azért ő nekünk mégis csak a „norvég óriás“ maradt; mióta ok
nélkül tombolni kezdett, nekünk óriásibb volt, mint valaha.

Nem is illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. Ehhez
jobban kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban kellett volna
ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem volt jó és a sokat
olvasás soha se volt kenyerünk… hát csak inkább elismertük, hogy ő az
utolsó igazi próféta és hosszasan el-elkeseregtünk azon, hogy ez
egyszer, véletlenül éppen a mi rovásunkra téved.

Imponált nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. Irigyeltük.
És egy kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, a magyar iróknak
soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!… De hát honnan is van az,
hogy a külföld forditásban sem akarja észrevenni, nem becsüli meg és nem
olvassa a mi iróinkat? Akiket különben mi magunk se becsülünk meg
eléggé.


II.

Keserü igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek a magyar
irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom lelkü emberek,
néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, Aranyt, Madáchot,
ez még nem _a külföld_. A külföld: a külföldi nagyközönség.

Ez, valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A mi
büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól
ismertekké, népszerüekké, igazán „világhirü“-ekké; nevök soha se lett
olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden kabátos ember, minden
ujságolvasó ismer; munkáikat csak a legmüveltebbek olvasták el, könyveik
forditásait soha se vásárolták sok példányban. Jókait minden európai
nyelvre leforditották; de munkái Németországban se leltek annyi
olvasóra, amennyire sok igen közepes iró, és Francziaországban soha se
értek meg két kiadást, ami azt jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak.

Hogy régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle magyarázattal
kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei primitivek voltak.
Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. Ország és ország közt
nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint ma. Nagyobb volt az
exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró jelesekkel szemben.

De azóta nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal ugyanaz
történt a külföldön, ami Jókaival.

Pedig a nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat is. Az
orosz, az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek olvasójuk van
minden országban (a franczia, angol és német irókról nem is szólva). Kis
nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé nagyon olvasott iróik. Van
még a lengyelnek is; csak éppen a magyarnak nincs.

Mit tudnak ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a hollandok, a
dánok, a lengyel Sienkievic – aki például meglehetősen másodrangu
munkával hóditotta meg az egész világot – mit tudnak mindannyian, a mit
a magyar irók nem tudnak?

Nemzeti elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: pedig
nekünk is vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a népszerü
külföldiekkel?

Még inkább feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai
munkásságát, másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát
tekintjük.

Az irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg ujra
jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között igazi
nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott eszmények felé
vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó ilyen nagy iró
Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden fanatizmusa, minden – kellő
tudás hiányából eredő – naivitása ellenére).

Bizonyára vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak nevezhető
irói. De a nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha világhirnek
örvend, csak talmi nagyság.

És mégis olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy elődök nem
is álmodhattak.

Nevük olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan példányszámban
fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, hogy a multban hiába
keresnénk hasonló példákat.

Igaz, hogy eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez szólnak,
mint a mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az irodalomban is
rendkivüli szolgálatokat tesz. Igaz, hogy ezeknek a talmi nagyságoknak
meglehetősen segitségére van a külföldön egyre növekedő szellemi
csereforgalom.

De miért, hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem tudnak
érvényesülni?


III.

Miért nem érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem kell a
külföldi nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a magyar iró nem, a
legnagyobbjaink sem? – erre a nem minden érdekesség nélkül való
kérdésre, amely egyébként inkább csak a hiuságunkat izgathatja és sokkal
kevésbbé az önérzetünket, már többször lehetett hallani vagy olvasni
olyan feleleteket, amelyek nyilván nem állhatnak meg.

Sokan igy okoskodtak:

– Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se ismeri,
jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, akik nem
tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után is ismeretlenek
maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a kényelmes és minden
idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan megismeri,
következésképpen méltatni tudja őket.

Erre az okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a lengyel
nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és azért még a
meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta hóditani az egész világ
olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; a dán irónak se könnyü a
külföldre eljutnia és a forditásban is meghóditania az idegen olvasót,
de azért a kitünő Jacobsent mégis minden nyelven olvassák!

Mások, a kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák szomszédaink
találtak ki – ha nem is éppen az osztrák közvélemény, de azok az osztrák
irók és ujságirók, akiknek erre a közvéleményre a legnagyobb hatásuk
van, noha a világirodalomban teljességgel nem tartoznak a világitó
fáklyák közé –:

– Hja, a magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már méltó volna
a külföld érdeklődésére!

De hiszen a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével olyankor sem,
amikor kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van szó! Egész sereg
franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, akiknek a munkáit idegen
országokban is mohón olvassák, jóllehet kétségen kivül minden
tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi nagyjaink – és ezt még a
rosszakaratu elfogultság se tagadhatja.

Ez is, mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló tartalmu
megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy pláne, példákra
hivatkozva vitázni.

Mindamellett kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön nem
tudnak tért foglalni. Mi ez az ok?

Ezt ugy tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a külföldi
munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is népszerüekké tudtak
válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a megfigyeléseket,
megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, amelyek idegen
országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség kegyét?

Példák emlegetése nélkül is meg lehet állapitani a következőket:

Az angol irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. Mig a
Conan Doyle-féle ponyvairodalmat és a Rider Haggard-féle, enyhén szólva
alig közepes regényirókat temérdek franczia, német és minden nemzetbeli
olvassa, a kiváló angol irókat vagy le se forditják idegen nyelvekre,
vagy nem igen veszi észre a külföldi közönség. Az igazán kiválók közül
mostanában csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is népszerüvé
válni.

A franczia irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan franczia
irodalmi iparos van, akiknek a munkáit a világ minden részében ismerik
és élvezik, mindig van a franczia irodalomban több elsőrangu iró, akiket
a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, akiknek a munkái soha se
jelennek meg idegen nyelven, vagy ha kivételesen le is forditják ezeket,
a külföldön könyveik nem hatnak.

Az orosz irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek örvendtek az
egész világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, Goncsárovot, végre
fölfedezték a németek meg a francziák, és forditgatni kezdték – eleinte
csak kivonatosan.

Az északi irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, akik a
hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha értékesebb
dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt népszerüek.

A ma élő olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik olyan
sokfelé és távolról sem oly jól, mint a meglehetősen jelentéktelen
D’Annunziot és több más olasz középszerüséget. Alarcont, az ujabbkori
spanyol irodalom legnagyobb alakját, csak a halála után kezdték az
idegen országokban is megismerni, mig igen harmadrangu spanyol irók már
a föllépésük idején népszerüekké váltak a külföldön is.

A német iróknak végül igen nagy közönségük van mindenfelé, ahol németül
beszélnek, de forditásban csak kevesen váltak közülök idegen földön is
ismertekké. És ez a kisebbség véletlenül nagyobbrészt nem a legjobb
iróikból került ki.

Mi következik ebből?

Az, hogy nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, az iró
irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az idegenben is
bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség megkedveli-e. Az idegen
országokban népszerüekké válhatnak nemcsak a kitünők, hanem a
középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók is. Máskor a legkülönbet
se veszi észre, vagy ha kivételesen el is olvassa, nem tudja méltatni a
külföldi közönség. Az idegenben nem méltatott kitünőek száma igen nagy;
azoké, akik nem érdemelnek különösebb figyelmet s a külföldön mégis
népszerüekké válnak, még nagyobb.

De ha nem az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg tudja-e
hóditani a külföldet is?

Erre már nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, akik
erre a kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni.

Minden arra vall, hogy a sok különböző – és nem csupán értékre különböző
– iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban is, ezt a
sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben más eszközzel éri
el.

Bizonyára nagy szerepe van itt például az exotizmus már több mint száz
esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség megszerzésében, ugy
látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha – akármekkora erővel, néha
talán minden müvészet nélkül – uj, teljesen ismeretlen világokat tár fel
az olvasónak. Ezt nemcsak földrajzi vagy ethnografiai értelemben kell
venni; nemcsak azokról az uj világokról van szó, amelyeket az ethnologia
és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet a közönséghez igen közel eső:
az előbb észrevétlenül élőknek valahol a szomszédságban rejtőző világa,
amelyre az iró megfigyelései kezdik ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt
lehet az uj világ a történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is,
amely – talán a politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos
hasonlóságainál fogva – már korábban, az iró fölfedezései előtt is,
izgatni kezdte a jelen érdeklődését.

Nagyon segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha megfigyelő
tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő táborok élete
felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a leginkább érdekli az
olvasók nagy tömegét.

Nagyon segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok slepp-hordozójává
szegődik.

De a legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással pótolja, ami
belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg nem ugy igyekszik
irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az isten tudnia adta, hanem
olyan tárgyakról és olyan módon, olyannyira a nagytömeg szája-izéhez
alkalmazkodva szól – talán minden eredetiség nélkül – amely tárgyak a
sokaság előtt a legérdekesebbek, és amely előadásmód lehetővé teszi,
hogy őt minél nagyobb tömeg érthesse meg és minél könnyebben.

Az eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen országokban
is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. De ha nem
hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen nagysikerü
munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró hazájában, ugy
találjuk, hogy az idegen földön is népszerü munkáknak a sorsában van
ezenkivül még egy másik közös vonás is.

Az, hogy mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a külföldön,
valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek és rendkivüli
sikert arattak otthon, az iró hazájában is.

Olyan esetre, hogy a siker a külföldön kezdődött volna, nincsen példa.

És ugy látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy siker
morális erejével induljon el az idegen országok kegyének meghóditására:
alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi népszerüségnek.

A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy
irót se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli.
Figyelmének és bizalmának egy csekély részével se ajándékoz meg senkit,
aki mikor megjelenik előtte, nem hivatkozhatik tulajdon népének
hódolatára. Egyszerü vendégként se ereszti be magához azt, aki a maga
hazájában nem tartozik az irodalmi előkelőségek közé. Legalább is
irodalmi gróf legyen otthon, akinek csak egy pillanatnyi figyelmet
szentel.

És figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai jótállás
erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van előtte, ameddig
otthon „jó“ a vendég.

A mi kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a
legbizalmatlanabb. Velünk szemben – politikai intrikák sugalmazására
hallgatva – csupa előitélet.

Már most, ha ebben a tekintetben soha sem változó – és minden egyes
esetben meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, akiknek
otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük – hogyan várhatjuk, hogy
kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi magunk se becsülünk meg
eléggé, hogy népszerüek legyenek a külföldön azok, akik itthon sem
igazán népszerüek?!

Van a mi iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, imponáló
sikerük, van elég nagy közönségük és egy egész ország hódolatának
mondható igazi elismerésük?!

A legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták az
ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb elemek
majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek majoritásának is
Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a honorácziorok nagyobb
részének, a polgárságnak, – a szegényebbek világáról nem is szólva –
mondhatni: a müveltebb férfiak kilenczvenöt százalékának soha se kellett
a magyar irodalom; nálunk csak a müveltebb asszonyok, leányok és
fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már az
utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta volna
valamelyest az „olvasóközönség“-et, ilyenről talán nem is lehetne
beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik,
igazán nagy közönségük.

Vessünk egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek
kimutatják, hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek a
munkái fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, – képzeljük el ebből, hogy
ennek a „barbár“ földnek az irói mekkora közönségnek szólnak otthon is,
– jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb magyar irodalmi
dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át maga volt a
megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt akkordmunkával keresni
meg a kenyerét – és azután ne csodálkozzunk, ha a külföld ma se akarja
elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik méltók volnának kegyes
figyelmére, amelylyel különben többször tiszteli meg az érdemetlent,
mint az igazán nagyot.




A KRITIKA JOGA.


I.

Sardou utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere után
bepörölte a párisi „Matin“ czimü ujságot, mert bukását vagy sikerének
megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási publiczitásu „Matin“
már az előadás előtt gáncsoló, gunyos, „levágó“ birálatot közölt az uj
szindarabról. Egy Picard nevü szinmüiró, akivel szemben a „Matin“
hasonlóképpen járt el, okult Sardou példáján s szintén kártéritést
követelt a „Matin“-tól, pör utján, mint Sardou. Végül Alvarez, a párisi
Nagy Opera hires tenorja, egy másik ujságnak a referensét pörölte be,
amiért ez a zenekritikus azt irta, hogy Alvarez „állandóan hamisan
énekel“. Alvarez ügyében a biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank
kártéritésre kötelezte a zenekritikust, aki ezután bizonyosan óvatosabb
lett annak megállapitásában, hogy ki és mikor énekel hamisan.

Mikor ezek a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak „a
kritika jogá“-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, ha sokat
foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan megérett a tüzetes
tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege foglalkoztatta őket; csak a
részletkérdéseken nyargaltak. Ami a fődolgot illeti, hallgatag arra az
álláspontra helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi.
Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon alapul, hogy mindenkivel
és mindennel szemben kritikát gyakorol; természetes tehát, ha nem akarja
megengedni, hogy ehhez való „jogát“ vita tárgyává tegyék (amint például
az egyház sem engedte meg a dogmák vitatását), mert hiszen ennek a
kérdésnek a puszta feszegetése is mélyen belevág az érdekébe, s ha
eltüri, hogy ebből a „jog“-ából valamit elvitassanak, ez nem történhetik
hatalmi körének jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a
sajtó mégsem intézheti el „házilag“. Ma már minden vita tárgya; s
akármekkora hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának minden
kiváltságot, s főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő hatalmi körét
érdekli, ki kellene vonni a szabad vizsgálódás és a megvitatás
szabadsága alól. Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg lehet
kritizálni.

A kérdés megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden
vonatkozásában, minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább
megérdemli, hogy néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele.

*

Számoljunk le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem minden
rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a figyelmet a
fődologról.

A „Matin“ – a maga érdekében igen ügyesen – azon lovagolt, hogy ő nem
köteles alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely megelégedett
azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem köteles respektálni
a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a főpróbára meghivott
sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est előtt semmit sem szabad
elárulnia s különösen nem szabad előre leteremtenie az uj darabot. Nem
köteles tartózkodással viszonozni a szinházaknak azt a figyelmességét,
hogy könnyiteni akarva a birálók esti munkáján, a sajtót is meghivják a
különben zártkörü, „magánjellegü“ főpróbára. Az előrebirálás jobban
megfelel az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy
szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem tetszik,
hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki joga van
kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a szinházak és a
szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, ezen tulteszi magát,
a közönsége érdekében, mert neki csak egy czélja van: az, hogy minél
gyorsabb és minél teljesebb informácziót nyujtson.

Nem mondta meg, de sejtette – és ez a „fejlődés“ előre látható – hogy
előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára. Mindig fog
találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy szinészt, akinek az
indiszkrécziójából előre megismerheti és előre megbirálhatja az
ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor is, ha a szerző
szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab kéziratát. Neki joga van a
birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb; hogy honnan szerzi meg az ehhez
szükséges tájékozódást, ez már az ő dolga.

A biró persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta is a
„Matin“-nek a „fejlődés“ és a „haladás“ érdekében kieszelt ujitását, nem
helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy a „Matin“ reformjának hirtelen
megvalósitásával csak az illendőséget sértette volna. Végre is
kétségtelen, hogy ha egy példátlan reklámmal dolgozó s ennek
következtében példátlanul nagy közönségnek szóló ujság már előre sujtó
birálatot közöl valamely uj szindarabról, ezzel igen sok embert elriaszt
ennek a szindarabnak a megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi
kárt okoz a szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is
panaszkodhatik, mert a „Matin“-nek a főpróbára való meghivásával ő maga
mulasztotta el a tulajdon érdekének megvédését, Sardou joggal mondhatta,
hogy viszont neki semmi köze ahhoz, hogy mit kiván az ujságirás
fejlődése s mit kiván a minél gyorsabb informácziót mohón kereső
olvasóközönség, sőt ahhoz sincs köze, hogy kiket hi meg a szinház a
főpróbára, – mindez nem ok rá, hogy ő kénytelen legyen eltürni az anyagi
megkárositást.

De az előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. Napi
kérdés, amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg fog ölni.
Ha a biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás kártéritésre
fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok fütyölni fognak az
ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le fognak tenni a reformról,
mintha a „Matin“ semmit se szólt volna. Ha pedig az történik meg
gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak a felfogásnak ad igazat, a
mely az előrebirálást megengedhetőnek tartja: a szinházak meg fogják
szüntetni a főpróbákat vagy pedig a szerző fog szerződés utján
gondoskodni arról, hogy anyagi érdekeiben a főpróbák szokása ne
károsithassa meg. Mindenesetre meg fogják találni a módját annak, hogy,
ha az ujságok előre is közölhetik a birálatot, ezt csak nagy anyagi
áldozatok árán, indiszkrécziók megkeritésével tehessék, ami mindenesetre
csökkenteni fogja az ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár a
szinház, akár a szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot az
ujságok előre megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal
elintéződik és pedig nem ugy, ahogyan ezt a „Matin“ állásfoglalása
jósolta.

Az igazi, a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák elkerülése
végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése czéljából minél
hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy csakugyan semmi se
korlátozhatja-e a kritika jogát? – és igaza volt-e a „Matin“-nek, amikor
azt mondta, hogy: neki semmi köze a szinházak és a szerzők érdekéhez,
vagy nem volt igaza és bizony köteles ezt az érdeket respektálni?

*

Régente soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. De
régente nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: visszaélések.

Ha pedig ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem következik
az, hogy ez a kérdés már régen el van döntve, ez a kérdés nem kérdés és
hogy a kritika joga korlátlan, ez vitathatatlan, szent dogma volna,
amely „ne nyulj hozzám“. Csak az következik, hogy: azelőtt ezt a kérdést
nem volt érdemes fölvetni.

Igenis, ezt a kérdést a gazdasági élet komplikácziói vetették felszinre.

Ameddig az irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi értéket, hogy
fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, szerencséje vagy
balszerencséje nevezetes anyagi különbséget jelentett volna, ameddig
tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi kárt is, de csak
jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt okozhatott a szerzőnek: ezzel
a kérdéssel nem volt érdemes foglalkozni és nem is foglalkoztak vele.

De a gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a szinházi
iparág csodálatos kivirágzásával a régi állapot a felismerhetetlenségig
megváltozott.

Ma már lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül hagyásával
tekinteni az irodalmi dolgokat. Ma már az irodalmi produktumban is meg
kell látnunk a felhalmozott munkát, mely bizonyos anyagi értéket is
képvisel s ennek az anyagi értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a
védelméről semmiféle irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül ma
már különösen az előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket
képviselhet, hogy az ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve néha
a képzelhető legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető legnagyobb
anyagi kárt jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket respektálnia
kell még az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se állanak fölötte a
tulajdon törvényének, amelyen az egész mai társadalom berendezkedése
alapul és nyugszik, ha már kissé inog is. De különösen meg kell védeni
ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor, amikor ezt nem is az irodalmi
érdekek veszélyeztetik, hanem csak az irodalmi érdekek hangoztatásával
rosszhiszemüen visszaélő, álczázott magánérdek, amely az igazság
szavaival való játékot, képmutató módon és nagyképüsködve, csak a
tulajdon czéljaira használja.

Rendet kell teremteni ebben a kaoszban – akármilyen nehéz itt rendet
teremteni – legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben örvendünk.

Mik ennek a nehézségei és hol kereshetjük a kaoszból kivezető utat?


II.

Az elmélet azt mondja:

– Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt a
szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És minden
gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem másokkal is:
ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek egyáltalán nem vitathatók
azóta, amióta a világ nem csupán satrapákból és rabszolgákból áll. A
szabadság itt kezdődik. A szabadságok elseje: a gondolat szabadsága. És
mindjárt másodika: a sajtószabadság. Nemcsak az egyén joga, hanem
egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka, hogy gondolatait
mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a nyomtatott betüvel is. A
kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy korlátlan! Ez a sarkigazságok
egyike.

De a gyakorlat igy szól:

– Mindaz, amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és nagyon
szükséges. És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó nem szép
abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan – a világegyetemet
kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal, de azért, ha
megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis elitél, még olyankor
is, amikor az illető megitélésében igazam van. Gondolataimat szabadon
terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan diffamáló állitást nyomtatok ki
valakiről, amelyet nem tudok bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót.
A társadalom tehát megvédi az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi
érdekében, a gondolat- és sajtószabadság ellenére is. És ez még nem
minden. A czivilizáczió nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és
igy vagy ilyenformán alkudoznak: „Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint
a gondolat- és sajtószabadság!… Isten mentsen, hogy birálgató szóval
illessük! De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a hatalomnak,
ennek a mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető tulkapásai ellen, akkor
– nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi szabad mozgásunk, sőt
megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon alapszik, és ha ezt az ilyen
tulkapás könnyen és büntetlenül megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá se
fogunk a munkához vagy a vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát a
birálat korlátlan jogát, de arra kérjük a társadalmat, adja meg nekünk
azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne lehessen szó,
módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól azt az engedményt,
azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a fölötte tisztelt birálat ne
terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a ráfogás, hanem még a leszólás és
a lekicsinylés ellenében is csakugy megvédhesse a társadalom, mint egyéb
tulajdonunkat. Mert csak ezzel a föltétellel lehet ipar, e föltétel
nélkül nincs kereskedelem.“ És ebbe a megalkuvásba belement a
társadalom, hogy lehessen ipar és kereskedés. Már pedig ez is csak
korlátozása a kritikának, ugy-e?!

Az elmélet természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat is meg
tudja védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban vagy kiirja
az ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt készitett önnek vagy
hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a suszter meg a kereskedő
beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, a pör vége az lesz, hogy önt
kártéritésre itélik, mert önnek nem szabad rontania a suszter vagy a
kereskedő üzletének jóhirét, noha ön nemcsak veleszületett biráló
jogával, a gondolatközlés és a sajtó szabadságával élt, hanem még hozzá
külön jogot váltott erre a birálatra, amikor pénzt adott egy olyan
tárgyért, amelyet nem tud használni.

Budapesten sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, aki évekig
mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható kritikával s kevés
komolysággal, ötletesen, de szinte hires felületességgel birálgatott
„mindent és még egyebeket is“: irókat, tudósokat, szinészeket,
képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az utóbbiakat a legtöbb
szerencsével, mert az efféle birálathoz tökéletesen elég: a
világlátottság és egy pár mulattató ötlet. Egyszer az jutott eszébe,
hogy megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül a
gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban sok olyan
igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki tudott vagy –
érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett egy pár
budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a „generálszaft“
feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős perelt s a birálót csinos
pénzbirságra itélték – pedig irodalmi müködésében talán soha se vezette
több komolyság és soha se állott elő általánosabban helyeselt
megjegyzésekkel.

Hogy a hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon
érthető. A birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a
kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor másról
szól.

*

Az ipar és kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a leszólás
ellenében is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt másféle munkának is;
csak éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti munkát nem védi.

Miért? Ez a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? Ellenkezőleg;
értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs akkora hatása, mint
ezeken a területeken; többet használhat vagy árthat a megbiráltnak, mint
máshol.

Bizonyára itt a legszükségesebb – tehát a legtermészetesebb – a birálat
ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a társadalom a
tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja azt a védelmet,
amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő vállalkozásának.

Számitsuk ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a
legkönnyebb. Hogy a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban magára a
magánérdek, a tisztességtelen verseny és az alantas boszuállás.

És ezt a visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább megneheziteni,
csak azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi munkáról van szó,
amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! Hiszen a nagyobb javak és
értékek még gondosabb védelmet kivánnának! És akármilyen kivánatos itt a
birálat lelkiismeretes szereplése, semmi ok sincs a védelem
megtagadására, mihelyt könnyü megkülönböztetni az igazi birálatot a
birálat álarcza alá bujt érdektől.

De hát ez rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy amikor a
birálat maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. Semmi se
könnyebb, mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót mimelni,
amikor valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny vagy a
boszuállás szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a közkeletü
szólamok hangoztatása, a nem őszinte, de annál kategórikusabb nemtetszés
kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis frazeologia. A közmondás
tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs könnyebb, mint a hazugot és a sánta
kutyát utólérni. De bizony szaladni kell utána! S hazudni könnyebb;
nincs könnyebb, mint hazudni.

Azért, ha a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések ellenében
a tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek pörnek és nagyon
bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a biró nem könnyen
ismerné ki magát és még nehezebben tudna kifogástalanul itélkezni. Attól
a birótól, akire a társadalom ezt a munkát bizná, azon a készültségen és
azokon a képességeken kivül, amelyeket minden birótól megvárhatunk,
rendkivüli tájékozottságot és mindenféle szakmához való hozzáértést
kivánna ez a munka. Valósággal speczialista birákat kellene alkalmazni.

Ez az egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és müvészi
munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi birálat
fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy mihelyt ilyen
fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a legjobban azok
rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet szenvedtek, akiknek csak
fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos megitélés – ami végső eredményben
csak az igazi birálat nem igazolható molesztálására vezetne.

Ezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi birálatnak
magának is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a kritika álarczába
bujt érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt orgiákat ül, neki árt a
legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül diszkreditálja, ő maga is
kárvallott, nemcsak a lebirált.

Nagyon valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen
következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele
nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót
ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá nézve is
fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, amely az ő
nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, nemcsak a produkczió,
sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az ő rovására is.

És annak fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is kártékony,
mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán beleegyeznék abba is,
hogy „jog“-a ezentul ne legyen korlátlan. Például a birálat hangjának a
szabadsága dolgában miért ne tehetne engedményeket?!

Ámbátor, attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem aktuális többé
az az elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e avagy sem? A
tudományos, irodalmi és müvészi produkczió komoly munkásai kétségen
kivül maguk is igy felelnének erre a kérdésre: ám legyen az, de csakis
az igazi birálaté!

A nehézségek tehát nagyok, de nem leküzdhetetlenek.

Mert elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely áthidalhatná az
elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. Elképzelhető a
megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, amit a gyakorlat
panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, amelyet az elmélet hirdet.
Igy felelne tudniillik a fölvetett kérdésre: igenis, az igazi birálat
joga korlátlan, de semmi joga a birálat álarcza alá bujt érdeknek.

Itt is valami olyanforma törvényt kellene statuálni – és nemcsak
statuálni, hanem érvényesiteni is – amelyet Deák Ferencz fejezett ki a
legrövidebben: „Hazudni nem szabad!“

Hogyan lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy példa is
megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik legtöbbet használt
fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: ez a könyv vagy ez a
szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, hanem azt, hogy: ez a
könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a kiadó nyakán, vagy: ezt a
szindarabot üres nézőtér előtt adják, noha tudja és bebizonyitható, hogy
a könyvnek majdnem minden példánya elkelt és hogy a szinház
mindannyiszor megtelik, ahányszor a leszólt szindarabot adják. De mégis
azt mondja, hogy: ez a könyv vagy ez a szindarab nem kell a közönségnek,
mert tisztában van vele, hogy ez jobban diszkreditálja a könyvet vagy a
darabot s inkább elriasztja a könyv elolvasásától vagy a darab
megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő rosszhiszemü itélete,
vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen bebizonyithatóan hazug állitás
ha erkölcsi kárt nem is, de – egy kis statisztikával könnyen kimutatható
– anyagi kárt okoz a szerzőnek. Miért ne volna ez a tudatos, kártevő
hazugság a kártérités kötelezettségével büntethető?! És miben korlátozná
ez az igazi birálat jogát?!

Szóval a kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell
keresgélniök a tudományos, irodalmi és müvészi produkció munkásainak is,
ahol a többiek már megtalálták a modus vivendit. Itéljen a biró.

Hogy a tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb munkásai mindig
elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy a tisztességtelen
versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a módjához most is többnyire
csak az iparüzők, különösen a nagy iparüzők folyamodnak – ez csak azt
jelenti, hogy az igazi müvészek többnyire könnyelmüek s hogy az iparüzők
élelmesebbek.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: _Taine Hippolit Adolf_: Az angol irodalom története.
Forditotta Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia
kiadása. Ötödik kötet.]

[Footnote 2: _Anatole France_: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy,
1888. –]

[Footnote 3: _Taine_: Nouveaux essais de critique et d’historie, Paris,
Hachette, 1865.]

[Footnote 4: _Jules Lemaitre_: Les Contemporains. Deûxième série. Paris,
Lecène et Oudin, 1886.]

[Footnote 5: Lettres de Gustave Flaubert á Georges Sand. Précédées d’une
étude par Guy de Maupassant. Paris, Charpentier, 1884.]

[Footnote 6: Souvenirs d’enfance et de jeunesse, par Ernest Renan.
Paris, Calmann Lévy, 1883.]

[Footnote 7: Feuilles détachées, faisant suite aux souvenirs d’enfance
et de jeunesse. Par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1892.]

[Footnote 8: _Les Névroses_, par Maurice Rollinat. Paris, 1883.]

[Footnote 9: Paul Bourget: _Essais de psychologie contemporaine._
(Baudelaire, Renan, Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883.]

[Footnote 10: _Physiologie de l’amour moderne._ Fragments posthumes d’un
ouvrage de Claude Larcher recueillis et publiés par _Paul Bourget_, son
exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891.]

[Footnote 11: Lettres de Marie Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.]

[Footnote 12: „A propos des Trois Duchesses.“ A „Trois Duchesses“ IV-ik
kötetében.]

[Footnote 13: Azóta egy negyediket is: „Claudine s’en va“ czimen és sok
más kötetet más regényhősnőkről. Azóta megtudtuk azt is, hogy Willy
polgári neve: Gauthier-Villars.]




TARTALOM

  Dickens  1
  Balzac  11
  Flaubert  21
  A Goncourt-testvérek  29
  Daudet  49
  Zola  62
  Az idősebb Dumas  76
  Az ifjabbik Dumas  86
  Cherbuliez  101
  Flaubert, mint kritikus  112
  Zola-regényekről  122
  Az ujkori Demokritosz  158
  Nagy halottak ravatalánál  183
  A pesszimizmus egy uj birálója  196
  Keztyüs kezü irók  212
  Bashkirtseff Mária  221
  Egy iró gavallér  256
  Aphrodite  272
  Claudine  292
  Keller Helén  300
  Katona-regények  312
  Irodalom és ujságirás  333
  Irodalmunk s a külföld  357
  A kritika joga  372


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


39 |hatalmas alajka |hatalmas alakja

41 |Ök ismertették |Ők ismertették

46 |szerettel vegyes |szeretettel vegyes

47 |kisé visszaéltek |kissé visszaéltek

48 |töbször elmondják |többször elmondják

51 |tettek kortásaikra |tettek kortársaikra

53 |Bováryné-val |Bovaryné-val

88 |páldátlan népszerüség |példátlan népszerüség

92 |ugyancsak raszo rult |ugyancsak rászorult

102 |tudás kinünőségeihez |tudás kitünőségeihez

107 |halálálig szorgalmas |haláláig szorgalmas

114 |Pécuchet“-t |Pécuchet-t

114 |redkivüli dualizmusával |rendkivüli dualizmusával

124 |Faubert, akit |Flaubert, akit

136 |legfőbb hatalmssság |legfőbb hatalmasság

136 |Desforgesné részesitit |Desforgesné részesiti

145 |lépés a juvuláshoz |lépés a javuláshoz

146 |AZ EBMERI ÁLLAT |AZ EMBERI ÁLLAT

150 |férfiról féfira |férfiról férfira

160 |természetsen nem |természetesen nem

165 |Ne siesssünk |Ne siessünk

172 |kis párfogoltjuk |kis pártfogoltjuk

178 |es morál |és morál

190 |ünnepelteb alakja |ünnepeltebb alakja

209 |regényirők bőszült |regényirók bőszült

224 |trogloditttól kezdve |troglodittól kezdve

236 |tavaly szetpemberben |tavaly szeptemberben

248 |egyik barátnőjénak |egyik barátnőjének

253 |rettentes gondolattal |rettenetes gondolattal

254 |figyelje a a másikat |figyelje a másikat

269 |asszonyok aljaasságaival |asszonyok aljasságaival

306 |fejletteb, mint |fejlettebb, mint

316 |hadseregk lesznek |hadseregek lesznek

320 |élet intimitási |élet intimitásai

334 |roppont hatalomnak |roppant hatalomnak

344 |mint az ovasó |mint az olvasó

377 |azóta, amóta |azóta, amióta]






End of the Project Gutenberg EBook of Vezeto elmék, by Zoltán Ambrus

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62473 ***