The Project Gutenberg eBook of A lőcsei fehér asszony (I. rész), by Mór Jókai

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have to check the laws of the country where you are located before using this ebook.

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY

I. FEJEZET.
AZ ELMULHATATLANOK.

Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanuja; ugyanazok az őrtornyok rajta, a mikben a czéhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősáncz vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsös kertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, a mik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.

Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna a festő művének. Mély tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vad virággal kiczifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vad sóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hivogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Törökféle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, -2- a nagy puszta falon van egy másik kép, frescofestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, a mint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, balkezével hivogatólag int.

Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyiladozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arcz mind a kettőnél jól kivehető még most is.

Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arczvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan «mészárosok tornyának» nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szegletben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a «fehér asszonyt»; de itt már az akkori magyar divatu díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyakfodorral, arany himzésű átlátszó ingujjakban, a miken a fehér kar keresztül világít, keblét skófiummal himzett vállfüző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfűvekkel és tulipánokkal himzett zsebkendő. Arczkifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanukeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.

E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról-szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, a miről emléke fenmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.

Vannak, a kik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az irott adatok. A történetbuvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, a mik nagy vonásokban -3- vázolják azt a női jellemet, a melynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanuskodnak a történetről, a nélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, a mik fölött a biró sem mert itélni.

Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, a ki nemzetáruló volt.

Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, a minőben az árulást elkövette; azért nem engedik elmulni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, a kinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kisértetképen megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hirét hirdetni, a hol a gyermekek egymásnak mutogatják: «nézd: ez volt a fehér asszony, a ki a hazát elárulta.»

És ugyanez a Ghéczy Juliánna később, mint önfeláldozó vértanuja a nemzeti szabadság ügyének, tünik le a láthatáron.

Hol a megoldás ez ég-pokol külömbségű ellenmondás között egy nő jellemében?

Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségből a törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid néhány év esik közbe.

Hogyan lehet az, hogy egy nő, a ki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifju szép fejét? -4-

Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. A mi valamikor bűn volt, az most erény; a mi szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, a mi egykor hevített, most már hamu. Óriások, a kik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, országokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldult földet s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a multtól.

A multak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?

Krasznahorka, az Andrássy-család ősi fészke, egyike azon kis számu magyarhoni váraknak, a mik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hirhedett sziklafészekben. A mi legnevezetesebb mindazok között, az egy elsőemeleti szobácskában látható üvegfedelü koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy-család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.

Száznyolczvanhárom éve mult annak, hogy e koporsó födele reá borult, s ez idő nyomtalanul tünt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok multak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arczszíne nem viseli magán a mumiák visszataszító cserszinét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arcz nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelid mosolyra vannak nyilva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanuskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti -5- köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.

Fiai, unokái, dédunokái, a kik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, a mi más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány épen úgy megőrizte áldott hirét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, a kiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig, ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével?

Ennek az elmulhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István tábornok, a ki alatt Lőcse elesett.

II. FEJEZET.
NÉMET MAGYAROK.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták -6- sorai foglalják rámába, barokk stylben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott czimerekkel a kapuiv felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacznégyszöget mind patriciusok lakják, a kik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornáczok, az egyiknek az oszlopai harántúl dülnek a háznak, mint egy egyiptomi gula szelvénye, a másiké tömör kapunyilások rendét mutatja, úgy hivják őket, hogy «lábas házak». A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltiveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és uri fényüzésre szolgáló czikke. Lőcse város a közvetitő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danczkáig járnak szakadatlanul. A szaraczén sheikekkel épen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harambasáival, a kik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. A mellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hirhedtek a harangjai, mik a legkisebb csengetyükig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó, és len kelmének, a miknek a nevei hosszú sorban olvashatók felirva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek, a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; -7- aranyműveseik magyar zománcz műveit meg épen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb áruczikkek a téli évadban: csamlottból és csimazinból a közrendű népnek, sójaposztóból gereznák a polgárasszonyoknak; tarka selyemmel himzett szedrázsiából a patriciusnők unókái.

Új esztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlop-csarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyus csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyuszt kalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött aranycsipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve.

A nagy tolongásban zsinóros egyenruháju hajduk tartják fenn a rendet, s a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbiróhoz, ki a nagy «kereskedőház» nyitott tornáczában szolgáltat igazságot; ez egyuttal a börze, a hol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornácz alatt mindjárt a pénzváltók padjai, a hol a világ minden pénznemeit meg lehet találni.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, a mi külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német.

Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres aristokratiának, s félvállról néznek le a «kivételképen» közéjük telepűlt egynéhány magyar nemes urra. S a kis polgárság sem az, a mi más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy harczban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincznyolcz czéhnek a czéhmestere egyúttal hadnagya is; s az első -8- ágyuszóra mindenik czéh tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestől.

Még a nagy tatárdulás keserves korszakában is ez az egy hely daczolt Batu khán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságos századok során át ezek a német-magyarok mindig a legtántoríthatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublikának, s éltek, mint Velencze, vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a saját városuk czímerére, a mi Magyarország czímerének egy kiszakított darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, a mit két ezüst oroszlán tart fenn. Ennek a czímernek a monogramját viseli minden házajtó, minden kapubolt, és minden férfi a pecsétnyomó gyürüjében, a ki nem a patriciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját czímereik vannak. Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó, harapófogó; szőlőtaposó kád, a benne tánczoló martiális kalpagos daliával; egy koszoruzott vasmacska; egy olajütő sajtó; egy medve, a ki könyvből olvas; egy gyalu és czirkalom; egy szivattyus kut oroszlánnal; egy czirkalmas férfi templommal és toronynyal, három kalász és a pelikán; egy mérleg, egy olajághozó galamb; de vannak aztán más czímerek, a mik a harczmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon nyargaló pánczélos lovag; a három nyilat tartó marok; a mezítelen gyermek a kivont karddal; a fanyüvő vadember; kardfogó saskesely; medve a pallossal; meg mások, a mik vértanui emlékeket örökítenek meg: egy halálfő letört gyertyával; két átlyukasztott kéz; egy czímer pedig magát az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé. És a -9- többiek is, kiket a magyar királyok, mint kiváló híveiket tüntettek ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabricius, Alauda, Engelmayer, Kornides, Cramerius, Ursinus, Lateiner, Pfanschmied, Rhael, Richthauser, Gosnoviczer, Amman, Lang, Rholler, Rombauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard, Tribel, Raichenburg, Borad, Zabeier és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharczok történetében.

II. Rákóczy Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek a második ágyuöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott maradtak ágyui a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mondurja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kurucztábornok vezérlete alatt, a ki egyúttal a kurucz sereg legdaliásabb alakja, s leventei délczegségre még a fejedelemnek sem enged. Andrássy István báró uram ő méltósága.

Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán hajdui; szepességi fiuk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok, hanem azért németek: német kuruczok. Rákóczy Ferencz legjobb katonái.

Tíz órakor megkondul az öreg harang a nagy templom tornyában, első versét kongja a készülőnek a sylvesternapi isteni tisztelethez.

A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas daliáktól kisérve. A vásáros -10- nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt pápisták, a kik azt kivánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok. Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabaier Jób uramnak egészen mindegy, hogy mit csinálnak odakünn a piaczon azalatt, a míg ő odabenn a templomban predikál.

Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van a királyok és dynasták emlékeivel, a kik itt időztek, a várost fejedelmi összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide temettették, szobraik, sirköveik, padjaik ott pompáznak most is.

A pompás cathedrale Szent Jakab nevét viseli. Az oltár a faragó és festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab kőből van faragva, a nagyszerű orgona mind a régi patriciusok buzgalmáról és bőkezüségéről tanuskodik; hanem ez idő szerint protestans szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne, a hogy a katholikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket; csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, a míg a reformált szertartás végbemegy.

Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzoleum. Ez idő szerint legféltettebb helye a városnak; melynek fentartását minden capitulatióban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak, nevezetes embereinek siremlékei. Művészi faragványú dombormű csoportozatok, a mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Judás árulása, Krisztus a Gecsemáne kertben, az utolsó itélet, a feltámadás, a megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdreborultan bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes, zsinórdolmányos, sarkantyúscsizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva, hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke. Még jobban bizonyítja ezt a Sámson basrelief, a ki a szamárállkapocscsal filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos ideig tartotta Lőcsén székhelyét. -11-

Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patriciusok előjoga, meg az olyan kitünő férfiaké, a kik mint tudosók, vagy lelkipásztorok kiérdemelték, hogy a hálás utókor márvány emléket emeljen hamvaiknak.

III. FEJEZET.
A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP ASSZONY.

A nagy harangozásnak mégis csak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyűlt a templomba. Egyrészt áhitatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, a mit most vett a sylvesteri sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiónak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, a mit épen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban főbiró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenőt szemügyre vegyen, vajjon a rangját megillető öltözetet huzta-e fel a hátára? mert ha nem azt huzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetetlen s a mint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, a milyenben a czéhbeli mester jár, épen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patricius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: a ki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a birónak a neve.) Még pedig egy tanácsbelit. De-Hortis, fegyverrel és vassal kereskedő urat. Ez egy öles termetű athletai alak, a kinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is előre domborodik. Az elsőért -12- nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A birói pálczának az arany gombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert; s mikor az egyik szemöldökét felhuzza, a másikat pedig lehuzza, az előérzetet nyujt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

– De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva.

– Birság: egy pint bor! szól a kérlelhetetlen itélő biró, a mire a többi senator urak helyeslően integetnek.

A biró úr háta mögött áll egy hosszura felmagzott diákképű ifjoncz: ez a birónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a «birság» szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyilt kabátját.

– Oh te fiam csak hagyd úgy, téged senki sem birságol meg érte. Csak a senátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet végig kigombolják s utoljára panyókának viselik a mentét. Principis obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltives ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga életpárjával és gyermekeivel, a kik a senatorok során végig haladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy «prosit Sylvester»-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik és mi a világi foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, a hogy másutt szokás. Lőcse városában koldusnak -13- nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a «harangozó ház», abba elhelyezik, mindennel ellátják, de rongyos ruhát Lőcse város ruházati szabálya semmi szin alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, a melyben Istent dicsérik, «leprosorum ecclesia»; a kelyhet, melyből az úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templomatya ki jön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hivekkel együtt a «Perelj uram perlőimmel» zsoltárt.

– Ha elkezdte, hát csak folytassa, mondá biró uram. Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! várunk valakire. «Frauendienst, vor Gottesdienst». Elébb az asszonynak, azután az urnak!

– Nagy gavallér, biró uram! jegyzi meg erre Engelhard patricius. (A hires harangöntő milliomos a maga idejében.)

– Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard senator uram, mert a nemesi czimerében egy koronás asszony vagyon.

– Angyal, vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

– Mert nagyon kivánja. S a mit egy asszony kiván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kivánna is. Ez a mienk olyan asszony: a mikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s bárónénak czimeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házból. -14-

– Mi az? Mit nevetnek? tudakozódék a hosszú termetű urfi az apja vállán áthajolva.

– Te Wenczezlausz, kóstold meg csak a nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy oda kapta a bőrét a nyelvehegyének, hogy feljajdult rá.

– No legalább ma nem fogsz többet beszélni, mondá Alauda uram, s azzal a senatoroknak beszélt tovább. Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap herczegnőnek czimeztem: még az orczámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak?

A kik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, a hogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, a hol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a cathedralétól, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön ő kegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai iramszarvas van fogva, a mit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott syrén képezi, koronával a fején, (a Visnyiavszkyak czimerjelvénye) belől szarvasbőrrel van a szán kibéllelve; abban ült a várvavárt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis három éves fiucska.

Ellenben elég nagy kiséretet hoz magával. Az iramszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó, a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét uri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kurucz ezredes, azután a lengyel Szaluczky; -15- azután egy német dragonyos kapitány, a kit Löffelholcz tábornok tuszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a franczia mérnökkari tiszt, az erőditmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez a Korponay János kurucz kapitány, a férje a százszorszépnek, a hires szép Garanszegi Géczy Juliának.

A mint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az iramszarvasra a maga nyelvén. A széles tehénorrú, bivalynyakú marha megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.

– Az én időmben úgy hitták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél; felel neki az apja boszusan s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést; nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

– Hühühü! kaczagja el magát a diák odahátul. Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

– Mikor én Wittembergában tanultam az astronomiát, már akkor Kopernikus megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kisérő tábornok, a nélkül, hogy a lováról leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

– Kegyelmességed nem jön be a templomba? kérdé a hölgy kisérő lovagjától.

– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok; felel rá szabad szájjal a lovag úr.

– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi a templomunkba belép, maga is rögtön a lutheranus hitre tér át?

– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban. -16-

– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

– Van a bátyáim közt egy barát is, a ki imádkozik mind az ötünk helyett.

(Ez volt az a «dervis generális», a kitől a németek és ráczok jobban féltek, mint valamennyi kurucz vezértől.)

– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? kérdé az úrhölgy.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kiséretet, s a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, a mi tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnő feje selyem fátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arczának csak egy kis részét engedte láttatni. S a mi leginkább megnézni való lehetett volna az arczon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

– Királyném! Hogy van «dicsőséged» megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatón suttogva:

– Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.

– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is -17- olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, a kinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Operencziákra, hát oda is elmegy és megint visszajön.

– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márvány padlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai «Fuchs».

A templomatya másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

– Mindjárt! Azonnal, mondá Alauda uram. Csak még a tudós doktor Kornidest várjuk be, amott jön a szekéren.

Dr. Kornides nagy messze földön elhiresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: három szegletű kalappal, allonge parokával, simára borotvált arczczal, bársony vammszban, csattos czipőkben, a mik ezenfelül meleg posztó mamuszokba voltak dugva. A ki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem birta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utczán s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Sylvester napja! A kétfejű gyerek oráculuma nem teljesült! Hehehe!

– Itt van, de «még nem múlt el Martius Idusa», felelt rá a tudós astrologus, s tovább evezett a két mankójával.

– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? sürgölé Wenczezlausz urfi rögtönösen.

– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az -18- idei új esztendő napján épen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, a kinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musæum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doctor Kornides a maga abrakadabrái segitségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két birája lesz egyszerre Lőcse városának. Az oráculum azonban nem teljesedett be, lévén ma Sylvester napja és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbirája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, senator urak, most már vonuljunk be; hallom, hogy az orgonista a hymnushoz játszsza a præludiumot.

IV. FEJEZET.
SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; – SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remeklés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, a mik minden egyes oltárműhöz, kathedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük, a nélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve, azt mondaná: «csiribili emberek!» ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, a mi történik: «dobzse, dobzse!» Ha az a márványba faragott kép, a ki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyujtaná egyszerre a karját s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: «hova lett onnan az a kép, a mit én oda állíttattam?» A hatalmas nagy dynasta Thurzó az a márványszobor, az az eltünt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, a mit a lutheránussá lett püspök -19- aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patronusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mind azok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, a midőn nagytiszteletű Zabeier Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikácziót, hogyan verte meg Gideon az amelekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczy Ferencz fejedelem, az amelekiták és filiszteusok pedig a németek és ráczok. Verjük mi azokat! A prédikáczió után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér ő kegyelmességének hadi rendeleteit. Amen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhitattal, csak a senatorok padjában hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfuvás; sorba járván a prédikáczió alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a senatorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, a mikor Lőcse szabad köztársaság volt, tizek tanácsával és elnökkel. Valamennyi souverain senatornak czímerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!

A prédikáczió végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán, (Kramerius patricius készíttette azt) a művészien előadott præludiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melodiái a Rákóczy-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál bassus hangja, s ez ismeretes bugásra mind az egész gyülekezet talpra áll s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: «Eine feste Burg ist unser Gott!»

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arczra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanuk (martyr) -20- lesznek. A lelkesedés szent tüze gyujtogat. «Erős várunk nekünk az Isten!» Benne van e dalban minden, a mi az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, a jellemerő, egész fel az Istenimádásig! Kihivás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókusz-pókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, a ki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt tizenkét senator az oltár elé járul, a hol a nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úrvacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elől a gyermekek, azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templom-portale alól kilép, így szól Gosznowitzer patriciushoz, ki félfejjel hátrább lépdegél mögötte:

– Hisz a szemem is könyezik a hidegtől. (Ezt Wenczezlausz urfi mondja, a kinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

– Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fűtve.)

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházhoz; elől biró uram egyedül, mellette a -21- hosszú legény fia, a ki az apja bőrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskofestményű jelkép ékesíti; a Bölcseség, egyik kezében négy összetekeredett kigyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, a miből a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, a ki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, a ki egy oszlopot emel a vállán, és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniusok. Ellenben a feljárás a tanácsterembe az arkádok felől van s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre az van irva:

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornácz, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piaczra. Itt szokták tartani a diszlakomákat, a miket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályusan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a boros pinczébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülő czímerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang emblemái.

Mert daczára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patricius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a -22- hegyébe azt az ó-német palástot, a mit még Salamon király alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilegiumok jelvényét.

A mint azt fölvették, leülnek a senator urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntő mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a birónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyiltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, a ki úgy viseli magát, mint egy doge. A tulsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patricius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe sugdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppositióba.

– Próbáljuk meg elébb «in anima vili»: azaz, hogy «in carne vili» (hitvány párában, olcsó húsban), dörmögi oda a főjegyzőnek s aztán a táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyülést.

– Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Ime itt vagyon ő kegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma, melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett ő kegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

– Tizenkét font hús! kiálta fel haragosan De Hortis uram s nagyot ütött az öklével az asztalra. -23-

– Ököllel tanácsasztalra ütés: birság, egy pint bor! diktálá csendesen Alauda uram.

– Jól van! Fizetem. De már most kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús? Hisz ennyit a hires nagyehető Klausz sem birt elfogyasztani, a ki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem poláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bőre fáintabb legyen?

– Csak csendesen, De Hortis senator uram, csitítá a szónokot a biró. Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem «guló», se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.

– No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdu, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász, meg egy kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, a kiknek idejében a vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt mondanák rá: «pfuj! fösvény utódok».

Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. A mi azonban nem hűté le De Hortis ellenmondási kedvét.

– Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kisérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, peczért, trombitást, bohóczot is, szivesen látnók minden pereputyostól; de ilyen időben, mint a mostani.

Egy általános «ssssssssss» hang szakítá félbe a beszélőt, a mitől az megijedt, s a mint a két szomszédjára -24- nézve, azt látta, hogy mindaketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát s dörmögve ült le a helyére, «hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap».

– Hiszen csak ne communikáltam volna ma! majd megmutatnám én biró uramnak.

Biró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

A próba kicsiben sikerült, sugá oda a főjegyzőnek, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

– Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen Újesztendő napja, a mely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, a kinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a patriciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, a mit az ösztökölésnek véve egy újabb kisérletre, fel is szólalt.

– De hát mégis talán érdemes volna megtudni, hogy mennyibe fog kerülni ez a holnapi barátságos ebéd?

Biró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy ügygyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kivánt étlapot s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, a miknek a végén ez a horribilis summa resultált:

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok -25- haruspexei előtt okvetetlen kitörő zivatart jelentett volna.

Egyezer hatszáz negyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak biró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét, volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa, ez mind a kettő az ő embere volt.

– Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! sugá a jegyzőnek. Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.

– De már ennek állok elébe, dörmögé De Hortis uram, s mint a neki türkőző birokhős, felgyürte a két karjáról a német palást bő ujjait. Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

– De Hortis senator uram, vágott a szavába Alauda uram, kegyelmed felgyürte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Birsága egy pint bor.

– Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projektumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, a mikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, a mennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres őrségnek. Ezt difficultálom.

– Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek e miatt a -26- fején! replikázott az ellenzéki szónoknak biró uram. Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás uram? annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marczipánnal tartjuk ki őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis senator uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal senator sehogy sem szerette, ha a hasára czélozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrőkönyödött és leült.

– Csak én ma ne communikáltam volna! agyarkodék kalap alól a harangöntő nemes úr a szomszédjában.

A tulsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a hires kecskefaggyugyertyák gyártója, a miket hét országra elhordanak.

– No én ugyan nem tartom a gyónóczédulát a szájam elé, pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót biró uram torkán.

– Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotárius úr, mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. A senátor urak aztán törüljenek a tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentirás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencznek ehhez igen nagy is a hajlandósága.

– No de ez ellen ne szóljunk, mert a senator uraknak egyike az érdemes mészáros czéhnek az előljárója, sugá De Hortisnak a baloldali szomszédja.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepositiónál egészen hasonló tekintet fordult elő. A sör-præliminárénál erősen volt érdekelve a harmadik; az aszuboroknál meg a -27- negyedik, a méhser, a marczafánk és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy senator, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt senator, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével biró uram térdén s a szemöldökével egyet inte. Az odasugott neki, mintha tubákkal kinálná.

– Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó positióban olyan furcsa számarányok fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított senatorok is el kezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis s duóban kiabálták:

– Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = husz forint! Nádméz = harminczhárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kálmusgyökér = hét forint!

– Estére pedig illuminatio lészen, harsogtatá, re quasi bene gesta, Alauda uram, négy mécset minden ablakba.

Az illuminatio szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonynyá lenni s aztán folyvást lassubbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: «magyar bors = négy forint; – ez nem is sok! úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, a mikor a rettenetes vádat kiejté:

– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek, nem a szénát. Én is láttam már egyszer a sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint áru sáfrány. Ezer kék ördög!

– No hát csak kilenczszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint áru sáfránynyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczy fejedelem egész compánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.

Biró uram most felállt a székéről, s tekintélyenek egész sulyával vágott közbe.

– De Hortis senator uram, a miért kegyelmed Rákóczy Ferencz fejedelem úr ő felségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján, aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett «birság» pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az ellenzéki szónokok. – Így pedig «duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvecskének»). Először a tanácskozási illem fentartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt («pro publico bono») a birságok pintjei közczélra világítanak.

V. FEJEZET.
A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

A currens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy «Pfiff»-re felfüggesztetett, a mely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beirja, addig őt magára hagyják, assecurálván a felől, hogy az ő osztályrésze fenhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utána gondolkozni a történteknek s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pinczébe).

Ezt a diszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wenczezlausz urfi. Így kezdik azt. Azért mégis senator lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pinczekulcs előhozató parancsot biró uram Tacitus classikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori birót ilyen alkalommal; biró mondá «Tulas mihi clavim!» Janitor felelé «feram». Biró kérdé «Feristi jam clavim?» Janitor felelé: «tuli».

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a «fero, tuli, latum, ferre». A ki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyuljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, a ki hiressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát «Jupitris»-nek mondta. -30-

– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulaszsza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

Wenczezlausz felnyitá a kis ajtót s a senatus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.

A hol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva – hordók fenekére.

Legfeljebb gönczi hordókban rejtegették azt, a mi harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, a ki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat, ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosúl. S ennek a bölcseségét minden nép megérti és szivesen beveszi. Azért apostolok ők, a kik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az essentia! A lélek! Mély pietással, és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot, a mire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a «divina providentia», ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez időszerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a -31- kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kurucz magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolczezer forintot fizettek neki váltságdijul, s mikor később I. Rákóczy György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ócskay, Vetéssy (Rákóczy francziaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versaillesig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter czár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

A pinczebolt előtt van egy tornácz, a mit felülről világít meg az utczakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan rustikus oszlopok közé szorított szűk gádor, melyben az ülőhelyet csak a falból kirugó kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva, vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a «birság» pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, a kinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem asszu, hanem máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a senatus tagjainak, kik birságot fizetnek belőle, csak egy rénes forint.

A birságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fenhagyni nem szabad. -32-

A janitor huzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilégium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patricius urak poharába. A mit huzás közben torkára szalaszt, az az ő benificiuma. – Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihuzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a birságot fizető De Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

– Rovást urak! rovást! sürgeti a biró s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, a mi arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány statiót tettek a többiek már s utol érhesse őket.

De ezuttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsőn s belépett in medias res.

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ó-német hivatal-palástot, azt sorba felaggatták a lépcsőgádor fogasára.

– Biróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bő palástban, a négyszögletű süvegben ismét mindenki felölti komoly patriciusi méltóságát.

– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? kérdi biró uram a legutóbb érkezettől.

– Hogyne zártam volna? felel az apprehendálva. Hiszen még én nem extenebraltam tintánál egyebet.

A megfontolási félóra kissé talán hosszura is talált nyulni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek birságolta meg magát annyiszor. -33-

Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten s a mint a kisajtón a nagy tornáczba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon s nem ingadozó léptekkel követi biró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Biró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt s valamit dörmög azokról az időkről, a mikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő eleven alak, a birói jelmezben, fején a hiuzprémes négyszegletű süveg, előtte a protocollum. S azon a rá fektetett ökle.

– Nézzétek! Ott van Fabriczius, hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros szinét az ijedtség szederjes hamva váltja fel arczán.

VI. FEJEZET.
KI AZ A FABRICZIUS?

Ott áll életnagyságú arczképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta mögött a falra akasztva.

Ő az a Fabriczius István, a ki Lőcse városát a nagy tűzvész után újra építtette, a ki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst szent szobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a városház falrejtekeiből napfényre hozta, ki a hatalmas Máriássy-család kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; a ki Lőcse városát Rákóczy Ferencz hűségében megoltalmazta, s a ki nagyobb jóltevője volt a városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig Fabriczius a maga birósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára, rejtélyes -34- vízvezetékkel, a minek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.

Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás emlékének.

Csakhogy ebből az arczképből alig maradt az élő alakon más, mint a rideg, kemény arczvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van nyirva a fején, a kuruczmódra «S» betűként kunkorított bajusznak csak a tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres csillagokból, a mik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.

Mégis ráismernek abból a tekintetből, a mivel végig néz a belépőkön, s hideg borzongás futja el tagjaikat.

– Nos! szól az asztalnál ülő alak, lépjenek be az urak! Mit állnak meg az ajtóban? Nem vagyok én kisértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be, hanem a jezsuita folyosón keresztül, a minek én ismerem a kijáratát. Én vagyok Fabriczius István, a biró; – egy kissé megváltozott az arczom, hanem én vagyok az.

Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a másik alak kisértetnek.

Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.

Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy ott van.

– Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, a mióta eltávoztam. – Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf hirtelenül elpártolt a fejedelemtől s a császáriak részére állva, mazur csapatjaival végig pusztította felső Magyarországot: szabad királyi városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, -35- hogy lengyel király ő felsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen. Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és arany serlegeket, a mikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, a ki nyilván meg van vesztegetve a császáriak által, a helyett, hogy a király elé bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott, megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, a hol az ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott? azt talán az arczom is megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett ebbe a kelepczébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem ennek a napja vagyon. Úgy látom, hogy kegyelmetek arra a hirre, hogy én megbolondultam, más birát választottak. Ezt tehették. A ki bolond, az nem lehet biró. – És e szerint most két főbirája volna Lőcse városának. Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két birája közül az egyik valóban bolond. – Hanem az én eszem helyén van.

– Hát akkor én vagyok a bolond! kiálta Alauda uram felförmedve. Ezer sánczárok tele ördöggel!

– Táti, ne káromkodj, mert megbirságolnak, suttogá a háta mögül Wenczezlausz urfi.

– Te mondád, s mondom s mondja ez a protocollum, a mit ez asztalon hagytak kegyelmetek; felelt rá Fabriczius.

– A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig védte azt a várat a hős Zrinyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek dicső édes anyja. Hirhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő practicához folyamodott az árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon azokat az élelmiszereket, a miket a -36- várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és őszön át gyüjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a buzát vágta, hol az ellenséget; – ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni. Lakoma, dinomdánom folyt éjjel- s nappal, s mikor aztán az ellenség ismét körülzárta Munkács várát, akkor előállt Absolon, meg a várnagy: elmondták ijjedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán vannak, hogy az őrség rövid időn ki lesz éheztetve, s így ejtették meg álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát vette feleségül Löffelholcz generalis. Ez a császári vezér tartja most Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalváról közelebb nem bátorkodik az ágyuink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét. Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni Lőcse városa patriciusai!

– Én, kérem szeretettel, hebegé vékony hangon a protonotarius, csak leirtam, a mit a tanács határozott.

– Alauda biró úr indítványozta, mondá a kamarás, a fejét a palástja gallérjába húzva, mint a töviskes állat.

– Én ellene mondtam! sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő senator.

– Nagy vitánk volt miatta! bizonyítá a harmadik; és így sorba valamennyien. Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.

De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik magukat, még utoljára ő marad benne a gyanuban.

– Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor semmi és semmis! mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet húzott a protokollumon végig, egy szegletétől a másikig.

– Menjünk innen, Wenczezlausz! hörgé rekedt hangon -37- e megszégyenítésre a másik biró, Alauda uram. De Wenczezlauz már akkor nem volt ott; ő, a mint látta a rossz fordulatot, rögtön elbliczczelt onnan, magára hagyva az öreget, a ki aztán gombos pálczájával nagyokat ütve a padimentumra, rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra taszigálva a «prosit Sylvester»-rel gratuláló polgárokat. Lenn a piaczon, a mint az oszlopcsarnokból kilépett, épen akkor tolták keresztül az útjában a sánta astrologust, Kornidesz doktort.

– Nos, Alauda uram! hát mit mondott a kétfejű gyermek? kiálta rá csufondárosan a doktor.

Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a senatori német tunika még most is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve, odadobta a silbakon álló hajdu fejéhez s aztán dupla lépésekkel vágtatott a piaczon keresztül diagonalis vonalban a Thurzó házához.

Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius uramnak (ki szívből, ki szinből). Olyan tekintély volt ez Lőcse városában, hogy a puszta megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné tett.

– És most, igazítsuk ki a tanács határozatát, mondá Fabriczius biró. Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg generálisa és főtisztjei új esztendő napján rangjukhoz és a helyzethez illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók. A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, a minő a táborban fekvő katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis senátor uram; minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós pisztolyt, a miben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek. Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon jól, hogy a milyen rettenthetetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk, báró Andrássy István a csatában, ha egyszer -38- hozzáfogott a verekedéshez: ép olyan megmozdíthatatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, a míg minden embert az asztal alá nem ivott. A miért is Bercsényi Miklós fővezér uram ő kegyelme nem is hivja őt másképen, mint «Kocsmagenerális». Ha ez elkezd mulatni, abban nem hagyja száz ágyudurrogásért. S szép asszonyt csókolgatni csak nem olyan gyönyörüség neki, mint ellenség vérében gázolni.

– A mi pedig Korponayné urasszonyomnak a dolgát illeti, folytatá Fabriczius, ő nemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga, mint hites felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész léhütő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem a ki nem fegyverrel harczoló személy, hanem kenyérpusztító, himpellér, egy negyvennyolcz óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, a hogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a főzőkanalat s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kis gyermekét is ringassa el maga kezével, ne bizza dajkára, hopmesterre. Háboruban vagyunk!

«Helyes! Nagyon igaz!» zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól emlékezett rá, hogy biz az ő felesége sem tesz másképen; minden ember összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz. Korponayné asszony sem külömb nemes asszony, mint a többi.

– És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve eltiltassék! folytatá a dictált határozatokat Fabriczius uram. Szemtelen fehér személyek, a kik a katonákkal szóba erednek, a kik csintalan nótákat utánok dalolnak, korbácscsal megfenyíttessenek. Takarodó után a kocsmák bezárassanak, s a mely polgárt az őrjárat -39- az utczán lámpás nélkül talál, s okát nem tudja mondani a küntekergésnek, reggelig a hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az utczán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig a «Ketterhäuschen»-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszoruval ékesíttetvén, a «szégyenkapun» kiseprűztessék!

– Talántán czélszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak ő kegyelmességével, báró Andrássy István generális úrral is közölni, ratificatio végett.

Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának s leülteté a székére.

– Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a polgároknak én parancsolok.

És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett kihirdessék a város minden utczaszegletén. Azonkívül a nagyjelentőségű pallóstartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős pillér elé, s a Ketterhäuschen ajtaja kinyittasék, hogy a kik szóból nem érthettek, a jelekből értsenek.

Midőn Fabriczius biró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt senator nyájas hajlongások között:

– Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez az én otthonom. -40-

VII. FEJEZET.
A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A KŐASSZONY.

A Ketterhäuschen 1) valóságos díszítménye volt a szentháromság piacznak; remekműve a lakatos mesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk mintájára alkotva, egy hatszegletű kaliczka, kuptetővel, azon födeles tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig egy lángoló szív van kiverve pléhből. Humoristikus gondolat volt e mű alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni fel e vaskalitot, miután az arra a czélra szolgál, hogy szerelemből a bűn ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve. Két nehéz -41- lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van befestve, a torony pedig piros.

(Jelenleg a Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva kótyavetyén, s turbékoló galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a lutheránusok építettek templomot később.)

A mint a tanács határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb leszedte a lakatokat a vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa, a kinek szeme van, hogy a Ketterhäuschen ismét nyitva van, s mikor este ki akarja nyitni az ablakát, hogy az imádójával szót váltson, lúdbőr fusson át a testén a szép leánynak. A Ketterhäuschen áldozatára vár.

Nem kevésbbé érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi oldalán. Egyik kőpillér a talapzatán felül szegletben menő fülke alakúan van kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, góth ornamentika czikornyái közepett mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony; mind a kettő fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima, ajka fölött kunkora bajusz. Előkelő pár volt; tiltott szerelemben, kettős házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyuló vaskarikába kitűzik a palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város törvényei szerint, a ki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül leüttetik.

Hajh, ha ezt a törvényt mai nap alkalmaznák, a hogy most hordják a bálban az uraságok a kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.

Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a szigorú törvényről; kiváltképen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje alatt; mikor minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, a kiknek, hir szerint, nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.

Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt, mint a derült égből jövő száraz mennykő. -42-

S ez annyival érzékenyebbül esett, mivel hogy azon idő óta, hogy Alauda uram volt a biró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piaczon, nem vitték be a biróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. A kurucztáborral együtt járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik matrikulába van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kuruczok iránt lelkesülni maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi kötelességük lehetett.

Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért birónak szigorú föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták felőle, hogy Rákóczy Ferencznek ő és Engelmeyer a legkedvesebb két embere a Szepességben. Ő vele még a kurucz generálisoknak sem tanácsos kikötni. A lőcsei biró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában, s mikor felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.

Arra az egy szóra, hogy «megjött Fabriczius!», olyan csendesség lett a városban éjszaka, hogy nem lehetett az utczán egyebet hallani, mint az őrjárat alabárd-nyelének a kopogását.

VIII. FEJEZET.
A MADÁR A KALITBAN.

Wenczezlausz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb pandur. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze az utczán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tuczat éjjel kóborló mesterlegényt, a ki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték a fogházba, a mi a hóhér házával van szemben a vizibástya alatt. Egy spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy generálisnak a kuktája. -43- Több házban bezörgettek az ablakon, a hol még tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kurucz hajdut is megfogtak, még pedig in flagranti, a mint épen az utczán pipára gyujtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot s szétütve a patrol között, elfutamodott.

Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét felkerült a bástyautczából a nagy piaczra, Wenczezlausz úrfi felkiáltá: «Hopp Gevatterek!»

– Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a hóban? Nem asszonyszemély czipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok; ez a kecsege orr. Itt valami leány ment keresztül a piaczon!

Az egész őrjárat nekiiramodott, a hóban meglátszott lábnyomokon az üldözésnek.

Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett s bekanyarodva az oszlopcsarnokok alá, útat vesztett; itt már nem volt friss hó, a miben a nyomai meglátszassanak.

– Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta, véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert jobb szive volt, mint hogy egy jámbor fehér cseléd veszedelmére törekedjék.

– De nem repült el, mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni az arkádok alatt valahol. Csak keressük.

Csakhogy azok az arkádok az egész piacz mentében köröskörül futnak. A menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt védelmezte.

– Így soha el nem fogjuk! mondá Wenczezlausz, ha mind egymás sarkát tapossuk le, hanem váljunk kétfelé: egyik innen, a másik onnan! Megkerítjük! -44-

Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait s úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.

Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az oszlopcsarnokból s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör házlábaknak, a miken az egész emelet nyugszik.

Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen neki iramodott s futni kezdett szélgyorsasággal a Thúrzó-ház felé.

A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wenczezlausz észrevette.

Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú prémes kantus volt, a minek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a fejére húzta.

Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak tőle, de Wenczezlausz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel akarta az arczáról rángatni a takaró-csuklyát. Hanem ez a jó szándéka siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az ábrázatja annyi gót ábécze-jegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna vele Denkmalnak.

– Hó, megállj, majd megmutatod a Czifferblattodat, csak kerülj a városházára.

S azzal a leányt, a ki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem fogta a dolgot, felkisérték a városházára.

Elől Wenczezlausz, a kivont schlägerrel az egyik markában, a másikban a rudlámpással.

Az iskola sarkánál egy magányos férfi bukkant ki az utczából, a ki tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.

– A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a lámpása?

Alauda uramnak nem kellett a leány arczát meglátni: ráismert a kantusáról (talán egyébről is).

– Hüh! kiáltá fel, visszarántva lélekzetével a rémület szavát. S aztán elkezdte a fiát szidni deákul: Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu asinorum rex. Tu bos trismegistos.

– Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne! Hisz ez czélzás!

Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, a mit mond.

– Oh caput bisonis! Mintha csak egy biró volna Lőcse városában. A Fabricziusét.

– Ne kiabálj! bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, a mit száz bölcs sem húz ki. Soha sem érted te ezt meg; nem a te fejednek való. Megyek én is veletek a városházára.

Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinn maradt az oszlopos előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.

Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hivatta fel mind a harmincznyolcz czéhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a bokrot, hogy a -46- védelmükre bizott tornyokat hogy elhanyagolták. A Doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak; a spanyol lovasokról hiányzik az egymáshoz kötő láncz, a lőporos tornyokra nincs felhuzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemenczékhez nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakigyók golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy a bástyaárokból a vizet a zsilipen leereszszék, mikor éjjel jégburok van a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az összes jégburkolat leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.

– Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! Mondá Fabriczius. Reggelig minden rendben legyen.

S azzal sorba mindeniknek kiosztá a rendeleteit s csak azután került rá a sor Alauda uramra, hogy azt is észre vegye.

Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott Fabriczius mellé s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:

– Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, a mit kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, a hol akar. Hát kegyelmed mit kiván velem közölni?

– Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban czirkál, a rendet fentartani.

– No az is dicséretes dolog, ha a patricziusok maguk vezetik az őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?

– Egy leányt fogtak el az őrök, a ki tilalom ellenére egyedül járt az utczán. -47-

– No hát zárják be egy huszonnégy órára a Ketterhäuschenbe. Tudják a parancsolatot.

– A kalitba vele! kiáltá türelmetlenül Fabriczius. Huszonnégy óráig ott marad a közönség csufjának. Huszonnégy óra mulva a haját a hóhér-legény tőből levágja s a leányt seprüvel kiveri a szégyenkapun a városból.

– Kérem szépen, súgá malitiosus kimélettel Alauda. Ez a hajadon – főbiró uramnak a saját leánya.

Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arczát halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához kapott. De egy percz mulva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el mellét, mondá ki itéletét:

– Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolcz óráig a szabadba kitéve! Pogánynak is sok volna!

– A mit mondtam, megmondtam. Másodbiró úr, hajtsa végre a parancsot. – Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. Kegyelmed ismeri a szokást. A Ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.

– Már megbocsásson elsőbiró uram, de kegyelmed maga ebben a dologban érdekelt fél. A Ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.

– Igaz. Kegyelmed nem bizik én bennem. – Én pedig nem bizom kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a Ketterhäuschen kulcsait?

– Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy -48- generálisnak. Járjon Istennel! – térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?

– Az elfogott leányt elkisérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két, karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át s azonnal felvitte a Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott Andrássy tábornok.

– A leány negyvennyolcz óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne fagyjon, mind a két oldalán a Ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s azt folyvást fentartani. Alauda Wenczezlausz, janitor úr, megbizatik vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne nyomja az álom, a míg a hóhér a delinquensért eljön és átveszi őt. Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!

Wenczezlausz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a megbizatásra. Negyvennyolcz óráig őrizni egy leányt két hideg januárusi napon és éjszakán az őrtűz mellett. – Hanem a heccz derék lesz!

A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a fényétől aztán világos lett az egész piacz. A körüllevő házak ablakait mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn. «Madár van a kalitban? Vajjon ki lehet?»

Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg s dugta az arczát a kámzsája és karjai alá.

Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait; (ilyen illuminatio mellett nem volt arra szükség) s elballagott az árkádsorok felé. Azoknak a sötétjében -49- mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. – S ha megtudta volna is, kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely voltaképen Fabriczius birónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje alatt Korponay Jánosné szállása; a ki annak egész utczára nyiló részét megszállva tartja házanépével és cselédjeivel. Fabriczius hozzátartozói az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a szobák egymásba nyiljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajjon a harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképen áttörve?) Szokás volt az az akkori viharos időkben.

IX. FEJEZET.
VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!

Hogyan, miképen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában talpon volt? azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra mulva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.

– Nemes főbiró úr, mondá a tábornok. Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, a mi idehozott. Kérem, a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.

– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az itélő törvényszék birái. Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém ülni a főhelyre.

– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel, a mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a Ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak s benn a kalitban egy nőszemély -50- kuczorog. Nemsokára egy városi hajduhadnagy jön be hozzám s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?

– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez s csak azután gyujtották meg az őrtüzeket; – jegyzé meg a biró.

– No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piaczra, kérdem a strázsákat, mi történt? azok azt mondják, az éjjel egy koborló leányt fogtak el az utczán s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták, s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya, biró uram.

– Ime tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez? a mit az imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delinquens az én családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a Ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra sem bizhatom, mint arra, a ki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.

– Jól van, jól, biró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és Foscarikat, a kik a saját gyermekeiket elitélik. De a lőcsei biró ne paródiázza se ezeket, se Péter czárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vizen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás, vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a lányát.

Fabriczius csendesen végig hallgatta a főurat (a ki csak úgy familiáris leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő senatori palástja ujjaiba.

– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más ujságot. Az éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból. -51-

– A kit a császári tábornok, báró Löffelholz, túszul ide küldött, a míg a város és a fejedelmi hadsereg ultimatumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk Czelder Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.

– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, a min keresztül szépen kijött a kapun s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, a hol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekutját csak olyan személy ismerheti, a ki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.

– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.

– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Még pedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán, a ki a lelke a szepesi, sárosi hajduságnak. Azt most a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.

– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem sérti.

– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez még mindig nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon átjönni.

– Tudom, a hirt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból s a köd oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldeményt -52- és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.

– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének? – nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rá bizva? A feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.

– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét, szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döcczenő hangon.

– Meg fogjuk azt tudni bizonyosan – negyvennyolcz óra alatt mondá, hideg, halk hangon. Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábizott feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg egy negyedikkel, a ki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett küldeménynyel együtt s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz aranyat érő mentelánczot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János, a lovasságával együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoieját s üres kézzel czafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s a ki az izenetett -53- vitte, senki sem volt más, mint az a fehér személy, a kit az éjjel a piaczon elfogtak, épen az én házam, a Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. – Minderről bizonyosat fogunk tudni negyvennyolcz óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül, végrehajtva a rábizott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik s maga a városból kitiltatik. De hogy ha Korponay járása meghiusul, ha oda vész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!

Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá lenni; míg a kurucz tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.

– És mivelhogy én apa vagyok, folytatá Fabriczius, s ő nekem egyetlen leányom: nehogy azokból a rossz szellemekből, a mik az ember szivében lakoznak, előjöhessen egy, a mikor nincs zárva az ajtó, s még rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, a mit a város, a haza, és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet oszszak ott, a hol sujtani kell, azért kivánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, a kinek a szive talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, a ki a felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifju feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Aczélszíve volt. – No hát tartsa meg ezt az aczélszivet majd akkor is, hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja nekem is azt, a mit azoknak mondott: «az áruló számára Istennél sincs kegyelem!» -54-

X. FEJEZET.
AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A főpiaczon karéjban felállított kurucz lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, a mi a léptek hangját tompítja.

Csak a piacz közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál tünnek elő a Ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egy pár alabárdos.

A város népe még jócskán alszik. (Sylveszter-éj után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.

Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik ablak kinyilik, s valami fehérszemély kihajol rajta s a portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.

Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, a hogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kurucz legények közül meghallja?

Igaz. Azt a híres szvihrovrai nótát énekli, a mit majd az utókor Rákóczy-nótának fog nevezni.

A Ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.

– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! mondogatják a huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a zuzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, a ki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kisérő lovásznak adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Fiatal, huszonhat éves férfi, közép termetű; a vállára vetve prémes kaczagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény, két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az arczából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza fehér a zuzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay boszusan tekint szét a kapu alatt, a mint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket, -56- czímeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló! toportyánféreg! merre vagytok? – Nincs ott senki. «Hej! Pelárgus!» kiált egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kis fiu.

Tovább megy. Benyit a szolgálók ágyasházába, a mi az úrnő szobájából nyilik. Ott sem talál sem élő, sem alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelzi, hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első perczre elveszi a szemefényét a nagy világosság: a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, a ki két térde között egy furfangos szelenczét szorongat, a minek felül tekerője vagyon. A tudósok úgy hivják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja azt a sajátságos reszelő kereplést.

S egyúttal gyanuteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha tulsó végén álló nőalakra, a ki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténynyel, látszik valami konyhaművészettel foglalkozni, a mi abban kulminál, hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik vele a tűzről pattant menyecske.

A következő szava aztán nem is lehet más, mint hogy odalépjen hozzá, s a tűztől piros arczára egy csattanó csókot nyomjon.

Az bizony nem jut az eszébe az embernek, mikor ilyen véletlenül kerül össze a feleségével.

A míg Korponay a zuzmarás bajuszát törülgeti, még egyszer széttekint maga körűl; ez bizony konyha, az ott tűzhely; ez itt Pelárgus, a ki kávét őröl, az meg a szép Korponayné, a ki tésztát szaggat.

– Én boszorkánypogácsát, Pelárgus pedig kemenczét fűt, kávét őröl, s azalatt vigyáz a tejre, hogy ki ne fusson a lábasból.

– Cselédség? Galambom, az nincs. Az istállóban van egy kocsis. Idefenn pedig mi magunk ketten, Pelárgussal.

– Vigyázzon kegyelmed, fel ne lökje azt a tepsit, a mi már tele van pogácsával. Ha kisül, maga is kap belőle az útra.

– Igen egyszerű a dolog, kedvesem. A tanács azt a rendeletet adta ki, hogy az ostrom ideje alatt minden haszontalan kenyérpusztitónak ki kell takarodni a városból, a ki katonának be nem akar állni. Tökéletes igaza van a tanácsnak. Ezt régen el kellett volna rendelni. A rendelet szerint főstrázsamesternének lehet tartani négy férfi szolgát, kapitánynénak csak kettőt. Többnek a számára nem adnak a mészárszékben húst. Én csak kapitányné vagyok. Választanom kellett. A két férfi, a kiket leginkább -58- nem nélkülözhetek, a kocsis, a ki lovaimról, s a præfectus, a ki fiacskámról gondoskodik; a többit szélnek eresztettem. S minthogy az éjjel a belső frajomat is elfogták az utczán, tehát magam gyürkőztem neki, s beálltam szakácsnénak. Oh, egy magyar asszony nem akad fel ilyen állapotban.

– De hisz én az imént egy fehércselédet hallottam itt énekelni az ablakban, a ki a porozóruhát kiverte.

– Nem tőled, hanem a magistratustól. Egy Korponay Jánosnét ilyen helyzetbe hozni! Ezt nem türöm.

A nő engesztelően lépett hozzá, két kezét hátratartva (azok lisztesek, sőt tésztásak voltak, nem akarta velük a nyalka mundért bekeverni):

– Ne csörtessen kegyelmed. Nincs semmi baj. Háborúban vagyunk, most semmin sem szabad kényeskedni. Hát kegyelmed hányszor süti meg a maga ebédjét az őrtűz mellett, künn a mezőn? Ha rákerül a sor, az egész ezred számára sütök-főzök, s nem leszek rosszabb tőle. Látja, milyen jó kedvem van. No, ne haragudjék! Csókoljon meg.

S azzal csábítón mosolyogva nyújtá oda összecsücsörített cseresznyeajkait, de csak azért, hogy csalfa negéddel hiuvá tegye a kínált csókot, egyszerre félrekapva a fejét:

– Ugyan! Pelárgus uram! Ne forgassa olyan sebesen azt a kávédarálót, hiszen kirontja vele a masinának a fogait!

S azzal kikapva kezéből a kávédarálót, maga leült vele a kis konyhazsámolyra s a térdei közé fogva a gépet, szakértő -59- kézzel fogott hozzá a munkához; aztán, nehogy az a hosszú termetével előtte álló ifjú munka nélkül maradjon, sebesen elmondá neki az utasításokat.

– No, csak frissen! Ne bámuljon kegyelmed engemet, hanem fogja azt az összekötött kácsatollat, ott az ibrikben a tojássárgája, kenje meg vele a pogácsáknak a hátát; ha meglesz, tegye fel a háromlábra; ott a vas födél, takarja be; alul-felül tegyen rá parázst. Egymásután! Kegyelmed meg, kapitány uram, rázza le a kaczagányáról a havat, s aztán üljön le ide mellém; szorítok egy kis helyet a lóczácskán, míg a pogácsa kisül. Hát, hol járt kegyelmed, hogy annyi ideje nem láttam?

– Hol jártam volna? Szénát, szalmát requirálni jártam. Az a lovas kapitánynak az élete. «Csiripeljétek körül az ellenséget!» ez az utasítás. Éjjel mindig nyeregben, nappal mindig lesben. A kijáró kutyának külömb az állapotja, mint egy kurucz lovas kapitánynak. A míg a hajdutiszt idebenn dombéroz, kártyázik, menyecskét ölelget, addig ő odakinn a bokrokat zörgeti, s a farkasoknak segít üvölteni. – De tudom Istenem, hogy nem soká leszek én már kurucz lovas hadnagy.

A nő egyszerre abba hagyta a kávédarálást s gyorsan a férj vállára tevé kezét.

– Hát a mai utamból vagy úgy térek vissza, mint holt ember, vagy úgy, mint főstrázsamester.

A nő nagyot tapsolt erre a két szóra. Melyikre? vagy «halott», vagy «főstrázsamester».

– No, csak úgy súgva. Hogy senki se hallja. Bizony Isten, senkinek sem mondom el. No, mondja meg! Adok -60- magának egy szép csókot. Egy egész, kerek, igazi csókot.

Azzal a két kezének hüvelyk- és mutatóujja hegyével megcsipte a férje két piros orczáját, a hogy a «csóka csípi a fiát» s közel vitte hozzá a tündérmosolygású ajkait.

Akkor aztán pofon legyintette gyengén, s megint ölébe kapva a kávédarálót, hátat fordított neki s addig-addig tolta le maga mellől a kis zsámolyról, míg annak, helyet vesztve, fel kellett állni mellőle.

– Úgy is megyek, s ha haragszol, azt nagyon jól teszed. Haragos asszony urának jól fog a kardja.

Most aztán egyszerre ledobta a földre az egész kávédarálót az asszony s felugrott hevesen és egész indulattal odaveté magát a férje nyakába; két meztelen karjával odaszorítva a fejét magához.

– Hát bizony, édesem, engem nem igen küldenek diót kopácsolni; mindennap ott járok, a hol a vasat, meg az ólmot osztogatják. De hát eddig nem vágták le, ezután sem vágják le a fejemet.

– De én nem akarom, hogy semmidet is levágják! se a kezedet, se a kis ujjadat, semmi porczikádat.

S egyik kezét a másik után eldugdosta az urának az átalkötő selyem nagy kendője alá.

– Hát hiszen megjövök egy darabban, ne félj. Csak egy nagyobb kémszemlészetről van szó. Gyerekjáték, tréfadolog.

– Az már megvan. Itt van a generális kezében. Nemcsak az, hanem még más is. A fejedelem donatiója a sztropkói uradalomra, a mit Ocskay Lászlótól elkoboztak. -61- Szép birtok! Hanem hát annak, a ki azt megszerzi, meg is kell adni az árát.

– Hát én nekem is azzal kell megfizetnem. Ne mondja a világ, hogy Korponay János azért kapott rangot és nagy birtokot, mert a felesége szép asszony.

– Nem vagyok az, az Isten látja lelkemet. Sokkal többre becsülöm a nőmet is, magamat is, mint hogy megengedném, hogy egy rossz álmom is legyen erről. Hanem a világ rossz. S a rosszat hamar hiszi.

– Akarod, hogy itt hagyjak mindent, s hazamenjek veled, apád birtokára gazdasszonykodni?

– Ha nem volna az a kis fiu ott a bölcsőben, bizony nem mondanék nemet. De hát arról – tudod, hogy miket álmodoztunk.

A nő arcza e szóknál egyszerre átmelegült. Az igaz érzés a legdrágább szépítőszer. S ez igaz volt. Talán ez az «egy».

– Úgy-e? neki nagy emberré kell lenni? suttogá forró lihegéssel. Hatalmas úr lesz belőle valaha?

S aztán egész öntudattal markolászta végig férje karjait, azokat az aczélizmokat, a mikre gyermekének dicső jövendője van bizva, mintha tudakolná, megbirja-e, a mit elvállalt? S többé nem marasztotta, nem kisértgette lágyító beszéddel. Tolta előre: eredj!

– Nem. Babonás vagyok. Csatába menő katonának kis gyermeket megcsókolni nem jó. Bizonyosan sebet kap. -62- Csókold te, helyettem is, meg érettem is. Mondd meg neki, hogy majd nemsokára megjön az apja, s hoz neki czifra bábot, aranyos lovat.

– Ha Isten megtart s kedvez a jó szerencse, holnap visszakerülök. Akár hamarább jövök, akár később, az baj lesz.

– Isten hozzád, édesem, sietek a csapatjaimhoz; jó útat kell tennünk, míg a ködben tart. – Az ajtókat mind nyitva találtam, senki sincs a szobákban. Jöjj le, Pelárgus és zárd be utánam a grádicsajtót. Aztán, Pelárgus: rád bizom az asszonyomat, jól gondját viseld.

A férj és feleség megölelték egymást, s azzal Korponay eltávozott, Pelárgus a lépcsőig kisérte, s ott bezárta utána az ajtót. Korponaynak csak odakinn az utczán jutott eszébe, hogy «a bizony!» hát abból a hires boszorkánypogácsából, a mit a felesége készített, ő egy fiát sem kapott. De hogy az asszony is el tudja ezt feledni. Pedig útravaló az. De hát kinek a számára készítették azt útravalónak, ha ő róla megfeledkeztek?

Nemsokára eltünt a köd fátyolába a lovas hadsor árnyékképe, a piaczon csak az őrtűz lobogott, a Ketterhäuschen árnyékát szórva jobbra-balra a hulló zuzmarás levegőben. A nap, mint egy nagy rézlibertás, függött fénytelenül a szürke égen.

Ez a fiatal ember egy előkelő patricius család ivadéka volt a Szepességről. Még alig húsz éves. Rajongó kedély, tele költői hajlamokkal; csupa szív.

Már tizenhat éves korában követte a szabadságharcz táborát, s gyönge, nyúlánk testalkata mellett az egész hadjárat minden viszontagságait viselte kitartással. A testi erőt pótolta nála a lélek. – Gyakran látták őt a vesztett -63- csatákban felragadni az eldobott zászlót, s az újra összeszedett csapatokkal az ellenségre rohanni. Ő maga aligha tudott volna egy vértet átlikasztani a kopjájával, de azért elől rohant a veszedelembe. S aztán, mikor vége volt a csatának, ő versbe szedte a hősök viselt dolgait, s énekelte, declamálta azokat az őrtűz mellett, ha egy helyen megunták, odább ment, újra kezdte.

A muzulmán hadzsi nem hisz oly fanatikus odaadással a Mahomed paradicsomában, mint Pelárgus a magyar szabadságharcz végdiadalában. Akárhogy következnek egymásra a borús fellegek, a vége mégis az lesz, hogy kisüt teljes fényében a nap.

Mikor a hadjárat kóborlásai közben összehozta a sors Pelárgust Korponaynéval, őtet is elkapta ez a bűbájos planéta s drabantjává tette, mint Klimius Miklós holdja a közelébe tévedt földi testeket.

Hogy valami czímet találjon a közelében maradásnak, beállt a házához, a kis gyermeke nevelőjének.

A kik Rákóczy hivei voltak, azokat mind kis isteneknek tartotta; a labancz pártiakat ellenben szarvas ördögöknek.

Mindenre jó volt a szegény Pelargus. Akár az asszonyának az aranyhimzésben segíteni tűvel, akár az urának ellenségverésben segíteni karddal, akár pépet főzni a gyermek számára, akár ellenségmegszállta falut felgyujtani, izenetet vinni ellenséges táboron keresztül, a miért ha elfogják, bizony felakasztják, vagy verseket irni ideál képekhez: az neki egyforma munka, nem: gyönyörüség volt, csak azzal a különbséggel, hogy egyiknél az ő arcza még holdvilágosabb lett, a másiknál pedig kigyulladt; ugyanazok a nagy világoskék szemek, a mik egy költemény elszavalásánál, egy érzékenyen végződő mesénél olyan hamar könybe lábadának, szikrákat tudnak szórni, -64- mikor a csatában a bátrakat lelkesíté, a gyávákat szidta; ha pedig egyszer a verekedésbe beledühödött, akkor nem lehetett ráismerni: őrült volt, minden arczvonása eltorzult, ütött, vágott, harapott, míg a lélekzete ki nem fogyott.

Hogy az ajtók zárásából visszatért a konyhába megint Pelargus, hej de megijedt! A tej kifutott, csak úgy süstörgött tőle a parázs. Az urasszony sem volt a konyhában. Nosza sietett hirtelen elkapni a lábost a tűzről; a forró nyelével mind összeégette a tenyerét, nem bánta, csak a százszorszép urnő meg ne haragudjék érte. Sietett a kávét is odatenni a tűzhöz az ibrikben, a míg az felforr, kiszedte a tepsiből a kisült pogácsákat, tányérra kirakta, egy párnak odasült a feneke, mert nem jól volt a tepsi kikenve; ej de jó, hogy az asszony nincs most itten, majd mérgelődnék érte. Azután, mikor a kávé is elfőtte a habját s megüllepedett, leszürte azt szépen az ezüst kannácskába, a másikba a tejet öntötte, nádmézet aprózott; a pogácsákból pyramist rakott egy tányérkába s mindezt egy nagy réztálczára téve, bevitte az urnő belső szobájába.

Tudta jól, hogy ez az ő kötelessége; azt is tudta, hogy az urnőnek most más dolga van. Meg sem lepte az a látvány, a mivel az foglalkozott. A kis fiát öltöztette. Csakhogy leányruhába öltöztette. A kicsike eleget petyegett: «hát már, édes, én ezután leány leszek?»

Pelárgus már el is készítette neki a kávéját s odaültette a kis leány-fiut az asztalhoz s eléje tette a csészét.

Ezért a szóért összecsókolta az anyja a kis fiut. A szeme csupa köny lett utána.

– Nem gondolom: bizonyosan tudom. Uriás küldetése ez bizonynyal. Te látod, hogy hullanak le a levelek egymás után a fáról. Elhagyogatják a hivei a fejedelmet egymás után, a mint a sorsa balra fordul. Az én uram még erősen áll, hát letépik. Te tudod jól, hogy Czelder Orbán a császári generálishoz ment küldetésbe.

– Tudom. A védőrsereg szabad kivonulása s a város capitulatiója felől alkudozni. Hanem azt is tudom, hogy ez az alkudozás nem egyébért lett megkezdve Andrássy generális által, mint hogy két napi fegyverszünet legyen nyerve a számunkra, mely idő alatt azt az élelmi szert és puskaport, a mit Fabriczius biró a határon átszállított, az innen eléje vonuló lovasság belophatja a városba.

– Ha komolyan akarna Andrássy a capitulatióra gondolni, akkor nem küldte volna hozzá Czeldert, a legkeményebb -66- kuruczvezért s nem szabott volna olyan békefeltételeket, a miknek az elfogadása képtelenség.

– Én ugyan hitszegést követek el, ha kibeszélem, a mi lelkemre kötött titok; de kegyelmed előtt olyan vagyok, mintha üvegből volnék: ha rám néz, keresztül lát rajtam, ha rám üt, összetör. – Tehát a katonai capitulatión kivül, a mi a legteljesebb becsület föltételeihez van kötve, még a következők vannak Löffelholtz elé terjesztve. Minden főtisztnek, a ki az ittlevő kurucz seregből a császáriba átlépni akar, ugyanott az itten viselt rangjánál egy fokkal magasabb adassék: a főstrázsamester ezredesi, a generalis brigadérosi rangot kapjon. Azután a másik föltétel ez: a kinek Rákóczy Ferencz fejedelem valamely birtokra donatiót adott, ugyanabban a császár által is megerősíttessék.

– Ezért súgnak-búgnak hát a tisztek úgy egymás között. Szegény Jánosomnak is azért támadt egyszerre olyan nagy verekedő kedve! De hát ezt én mind előbb tudtam mint te. Nyugtasd meg a lelkedet: nem te árultad el ezt a titkot előttem először. Ez vett rá, hogy arra kérjelek, a mit nekem megigértél.

– Lásd! én már többet is tudok. Nekem arról is értesülésem van, hogy a császáriak ezeket a föltételeket készek aláirni, s hogy Löffelholtz fel van hatalmazva ilyen ajánlatokat készséggel fogadni. Lőcse város birtoka rendkivül fontos a császáriakra nézve. Ezzel az egész Szepesség be van hódítva. Itt van a fejedelemnek a második ágyuöntödéje, hadifelszerelése, pénzverő mühelye és a legrajongóbb hűségü német hivei. A mint a lőcseiek beadták a derekukat, a mi német van a kurucz táborban, az mind utánuk esik. A ki Lőcsét császári kézre keríti, az nem kérhet olyan nagy jutalmat, a mit meg ne kapjon. Az idebenn levő kuruczok fejei már tudják jól, hogy ők nem a fejedelemért, nem a nemzeti ügyért harczolnak többé: hanem csak az -67- előmenetelükért. Hanem én keresztet vonok a számításaikon keresztül.

– Elküldték az uramat, hogy ott hagyják veszni, mint Uriást! De vigyázzanak magukra, hogy Bethsabé helyett Judithra ne találjanak bennem.

Pelárgusnak az egész teste végig ludbőrzött. Ő értette e mondás fenyegető rejtélyét.

– Most nincs fecsegésre való idő, – mondá az urnő; neked sietned kell, hogy a fegyverszünet határideje alatt az ellenség zárvonalán átjuss. – A mi ezután történni fog, annak majd hirét hallod az atyámnál. Neki csak annyit mondj, hogy a leánya jól emlékezik rá, hogy Rozgonyi Cziczelle az ő ős anyja volt.

Pelargus arcza egészen felmagasztosult e névre. «Rozgonyi Cziczelle!» Az a hősi asszony, a ki a férfiakat csatába vezeti, a ki a fejedelmét a vesztett ütközetből kiszabadítja. Versbe foglalta ő ezt régen, szép alexandrinusokba. Éppen ilyen alaknak van abban leirva a dicső teremtés, mint a ki itt most előtte áll, magas, délczeg és karcsu; orczáin rózsagödröcskék, homlokán méltóság, ajkain csáb, szemei hol kékek hol kékebbek, néha csaknem feketék; örvények, a miknek a fenekén tűz lángol; néha meg zöldek, a hogy mosolyog, csábít, vagy haragszik, a haja meg a sáfránynyal vetekedő sárga. – Ezt hibának is vette minden ember a versében, hogy tudott hősnőnek, magyar nőnek sáfránysárga hajat adni? de hát ő ezt választotta; azt hitte, hogy nem is találják ki, miért?

(Ezt meg a saját személye ideáljának választotta Pelargus a történelmi mondakörből.)

– Nem, fiam! Neked más feladatod van. Most öltözzél át gyorsan: aztán siess az utadra!

Az alatt is a balladájának egyes mondásait szavalta, a mig az urnője felöltözteté. Annak volt ez a dolga. Mert Pelargusnak asszonyruhát kellett magára venni. Illett az az ő sima arczához. Korponayné maga kapcsolta össze a tulipiros százránczu viganót, hozzá a csattos virágos mellénykét, a dudoros ingujjakkal, a fejét bekötötte előbb csipkés főkötővel, azt azután még letakarta fehér patyolat kendővel, elől a homlokát a szemöldökéig, alul az állát az ajkáig elburkolva vele; a piros csizmát maga is fel tudta huzni.

Úgy, hogy mikor a kis benyilóból előkerült Korponayné Pelárgussal, a kis urfi elkiáltotta magát.

– Jól van, kis fiacskám! mondá az urnő, megcsókolgatva a fiucska orczáit; csak nevezd Zsuzsinak az egész uton Pelárgus bácsit.

A gyermek elkezdett kaczagni, vége hossza nem volt a nevetésnek. Még akkor is nevetett, a mikor az anyja elbucsuzott tőle. Eszébe sem jutott neki a sirás.

– Vigyázz a gyémántomra az uton, Pelargus. Rajtad kivül nincs az a teremtése az Istennek, a kire rábiznám. Tudod, hogy ez az életem! Jól betakargasd a bundába az uton. Felirtam a számodra, hol szállj meg utközben. Mély beszédbe ne eredj senkivel. Azt mondd, csak tótul tudsz. A gyermekkel is tótul beszélj s Marinkának nevezd. -69- – Ne sokat bucsuzzunk. Azt nem szeretem. Talán még látjuk egymást.

Azzal ölébe adta Pelargusnak a gyermeket, vállára kerítette a nagy déczbundát, utánuk vitte a pálinkával telt kulacsot s az elemozsiás tarisznyát egész a kapuig. (Ezeknek a számára lett sütve az a pogácsa.) A kapuban aztán mindent a kezébe adott Pelargusnak, a mi az utra való, s mikor elmentek, csak egy kis hézagot hagyott a nyilt ajtó mellett, hogy utánuk nézzen. Messze kellett nekik menniök, hogy a rájuk váró szánig eljussanak. Annak nem volt szabad a Thurzó ház elé állni, ne lássa az egész piacz, hogy itt ülnek fel.

Mikor aztán eltüntek a szeme elől, az urnő nem ment fel a lakosztályába, hanem betért a földszinti pitvarba, a hol a cselédek laktak elébb. Ott most üres volt minden szoba.

XI. FEJEZET.
A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

«Ha egy fehérszemély az ablakot kinyitja, a végett, hogy azon kikönyököljön és az ablaka alatt megálló férfiszemélylyel hivalkodjék, jövő urnapján a főtemplom kapujában istentisztelet alatt ekklézsiát kövessen».

Mert ez a dülő-rács olyan egészen paragraphusformára lefelé kiöblösülő, vaspálczákból és lakatosmű czikornyákból készült valóságos félkalitka, a mi arra a czélra szolgál, hogy az ablakba kikönyökölő az utczára kinézhessen, és mégis vasrács alatt legyen őrizve, a mi által a jó erkölcsnek és az illedelemnek teljesen elég van téve.

A Thurzó-háznak a földszinti ablakai ilyen kiülő vaskalitkákkal voltak ellátva. Ez ablakok különben is olyan magasan estek, hogy gyalogjáró nem igen értekezhetett -70- volna az ablakban levővel, nyakmeredés nélkül. Itt csak lóhátról lehetett társalogni.

Éppen ilyen értekezéshez alkalmatos lovas ur az, a ki a megyeház felől közeledik, rézsut a piaczon keresztül. Öltözete, arcza, modora tanusítja, hogy franczia gavallér, tollas háromszegletü kalapja alól fekete allonge paróka omlik alá, simára borotvált arczát körülrámázva. Arcza fehér és piros, a borotvált helyeken ultramarinkék, kicsiny bajusza, hegyes ajkszakálla szénfekete. Az a gyanus fiatalság az arczán, a mit azzal csufolnak, hogy «örök»; csak a megduplázott toka bizonyítja, hogy ez a fiatalság már a második stadiumát éli.

Ez az ur a szép Belleville lovag, veszedelme az asszonyi nemnek, nagy szívrabló: ez az életpályája. Mellékes foglalatosságára nézve mérnökkari főtiszt a kurucz hadseregnél. A versaillesi udvar által is azért lett erre a provinciára kiszemelve, mert XIV. Lajos udvaránál már nem lehetett a kalandos magaviseletét a sok botrány miatt eltürni, – a mivel pedig sok van mondva. A király egyszer arra fakadt, hogy «ez a Belleville még valamikor a becsületét is el fogja szerelmeskedni». Elküldték aztán Rákóczyhoz, annak nagy szüksége volt mérnökkari tisztre.

Belleville itt sem változtatta az asszonyok iránti nézeteit, a miket ezzel a corollariummal fejezett ki, «hét eset közül egyben pofon ütnek és kidobnak, de hatban sikerül». Ez a theorema Magyarországon is alkalmazható volt, azzal a kis külömbséggel, hogy hét eset közül hatban dobják ki az embert az ajtón, de egyben mégis sikerül. Így is jó.

Már akkor, midőn Belleville szokott ablakparádéját végezni kilovagolt, nagy gyülevész állta körül a Ketterhäuschent. A pellengérkalitba bezárt leányt körülfogta a kofa nép, mindenféle csufsággal elhalmozták, hólabdákkal hajigálták, pálczákkal szurkálták, a két szál alabárdos nem győzte a csőcseléket távol tartani tőle.

A franczia főtiszt odarugtatott a nép közé s szidta a féktelen hadat francziául. Abból azok nem értettek semmit. -71- A mig a lovával közöttük toporzékolt, addig szétzüllöttek, de a mint odább ment, megint csak összeröffentek s folytatták az arczátlankodást.

A lovag pedig, miután gavalléri kötelességének eleget tett, egy bántalmazott hölgynek öt percznyi könnyebbülést szerezve, ment a dolga után.

Az volt a dolga, hogy Korponayné földszinti legszélső ablaka előtt a lovát toporzékoltassa.

Gyönyörüen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: «an den Mann dressirt».) Ha valakit közelíteni lát, rugni, vágni készül, a falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy hallgatózzék.

– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az értelmét.

– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magistratus, a belső frajt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a generalis, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

– De még hátra van egy, – mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve lesbenálló szemeivel. – A sánta doctor rendesen be szokott hozzám látogatni, este nyolcz órakor s ott ül és tart szóval, míg el nem alszom. -72-

– Igen, a hátulsó lakosztályban, a mely a Fabriczius családé, a minek a bástyautczára nyilik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom az övékétől vasrácscsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az öreg s igen széles tudománynyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az első óranegyedben.

– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a szóval, hogy beteg vagyok, de orvost nem. Másért is szükségem van a recipéjére.

– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a szerelmét mivel lehet elnyerni? végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az «occasio bona». (A jó alkalom.)

– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a hódolatomnak?

– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgy is mindig ott van az a harmadik is.

– Hogy ezt magától nem találja ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt minden ablakban egy Argus ül, a ki erre a házra vigyáz, a miben én lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem volt-e postagalamb? Én mindent koczkára teszek! Őrültség volt tőlem önnek az első szavára is rögtön «nem»-et nem mondanom. De még az utolsónál jókor van mondanom.

– Ilyen hidegben nem szoktam. Nézze csak ön, a Heinrik ház rundellájából perspektivával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön kivánsága? Csakugyan az-e?

– «Occasio bona». Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak «Occasio bona». Egy olyan alkalmas óra a mikor az egész világnak, ha millió szeme volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha pipára gyujtana.

– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy külömbség volna közötte. Vagy talán nem bizik a franczia szív magához?

– Hogy egy olyan órában, a mikor minden ember elvesztette a szivét, ő a helyén meg tud állni? Hogy a mikor az egész világ jajgat, imádkozik, a harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: «imádlak.»

– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos diablesse en falbala.

– Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép asszony elől. -74-

– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, a mit ön kivánt tőlem.

– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtajáé. Most siessen. Nagyon sokáig beszéltünk már.

A nő visszavonult a dülő-rácsból, a lovag tovább poroszkált. A Ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a kalitba bezárt személynek.

S bedugta a ketrecz rácsain a lapátra tett élelmi szereket. Az is emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvü erkölcsi kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni («gelapatirt werden»).

De biz arra hiába vártak napestig. A leány, mint a tüskés borz, összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott, a ser kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrecz ritka rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le magáról. -75-

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka építve, társalgó párok számára. Korponayné végig ülte ezeket a padkákat, az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól, mig ő a tél himzésén a forró lélekzetével olvasztott egy kerek nyilást, a min kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte ott a ketreczház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

A déli harangszónál üres lett a piacz; minden ember ment ebédelni, a gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos megtette neki azt a szivességet (jószivű ember lehetett), hogy a dárdájahegyére felszurta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél felmelegítette; úgy nyujtotta neki vissza; de a delinquens akkor sem reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van. Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a süteménynek, a mi a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.) Azt biz a tepsiben felejtették s nagyon ki volt száradva. A hölgy beleharapott, s a mit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Igy szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piaczon már nem volt semmi nézni való.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a fali szekrényből azokat a gyermekruhácskákat, a -76- mik a kis fiától maradtak itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki vizzel nedvesíteni; a könyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a fiának egy kis nyest prém süvege: épen olyan süvege volt az urának is. A kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajjon mi feküdt a két süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett; nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra s mindenütt keresztül szaladgáltak az utjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyujtania. S mihelyt meggyujtják a gyertyát, már akkor éjszaka van.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zürzavaros világgal, a minek chimærái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, a mi a hálószobájától a tornáczig vezet, mely az első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen kopogás, a mit egy sánta ember támaszt, a ki két mankóval jön. A doktor érkezik.

Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kinoktól vonaglott az ágyán.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kaczagás lett; a kaczagást csuklás követte, a szenvedő -77- arcza minden vonásaiból kikelt, az ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyü módra markoláztak az ágyruhákba és vánkosokba, néha csak a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a többit a légbe emelte hanyatt görbülve és a közben nem szünt meg kaczagni.

– Ihol van ni! A furor dæmoniacus (a kaczajgörcsnek ez volt a tudományos neve) szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. Megmondtam tegnap, hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az ember az asszonyoknak, a kik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a szokott baját. Valahányszor az ura utra megy, mindig megkapja. Sebaj no. Tudjuk a panacæáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust s szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát mivelt: a kaczagás nemsokára elmaradt, sirás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könyhullatás is purgatio. Tisztul vele az ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a patiens sírni, vagy prüsszenteni tud, jó a krizis.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős bennünk az életessentia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet. Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől didereg, az ajkai csupa kettős w betüket vaczognak, s ha betakarják, akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van phiolákkal, azokat előszedegeti.

– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a belső frajja az asszonyságnak?

– No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a háznál. Hát Pelargus?

– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! kiáltá dühösen a beteg nő s őrjöngő indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy maradt ott.

– Üm! Ez már nagy baj! mondá a doktor, látva, hogy nagy itt a paroxismus. Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.

S azzal a hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg rég gazdasszonyát. Az nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta a mindenféle utensiliákat, a miknek a kezeléséhez nagyon jót értett.

– Mik vannak a kosárban? examinálá a doktor. Minden ott volt, a mi szükséges. Még egy sörös palaczk is. Ez pedig nem a patiens számára való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való virrasztás megkönnyebbítésére.

Imhol vannak ez üvegcsében a pilulæ de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre egyet kell beadni. Egy óra mulva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a paroxismus még arra sem mulik, akkor két óra mulva négy szemet. Annak a virtusa aztán kétségtelen. Ha a patiens három pilulától alszik el, akkor alunni fog holnap reggeli kilencz óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet beveszi, akkor csak tizenegy óra és husz perczkor fog fölébredni. Addig nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét -79- hidegben kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem jövök. Scientia juvat: Deus providet.

– No drága szentem, nyájaskodék Léni asszony. Üljön fel egy pillanatra, hadd adjam be az első piluláját.

– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a pohárszékben!

Tudniillik, hogy abban az időben még a czukrot csak kandirozott alakban produkálták, mint sárgaczukrot.

Ráhagyták, hogy keresse ott. Kitötyögött egy meggyujtott viasztekercscsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bujósdít játszott vele; a hol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, a hol nem is gondolta volna.

De az alatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az akkor hanyattszegett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú éles lélekzet vétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget s azt látta, hogy csak négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva, egyszerre bevett belőle hármat.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony… -80-

XII. FEJEZET.
REGINA MEA.

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a czél el van érve. A patiens nem rugkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karszékben; a sörös kancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinatióba hozzuk a patiensnek rögtöni felébredését, arra a diagnosisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az ő seres kancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacæának, hogy mégis a furor dæmoniacus mult el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklandozta az ápolónő orrát s meggyőződött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé arany fonállal áttört ráczinget öltött magára; ahhoz török salavárit huzott fel, rózsaszinű selyemből; azután tarkavirágú, fekete rókával prémezett damaszt kaftánba bujt bele, a mit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst lánczocskákon filigránnyelű kés, aranyfogantyus olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, a hogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis reczeficze főkötőcskével szorította le, a mi a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő reczéjét a hajtól nem lehetett megkülömböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy álló tükörhöz, mely egész a földet érte. A szemközti kép ő rá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha -81- egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni s egy pillanat mulva mind a két alak eltünt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kisérettel járó kurucz fővezérek szélesebben kinyulhassanak a kvártélyukon.

Az álló tükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfanschmidt házhoz. A szűk falnyilás egy pár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kurucztábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous, magyar kiadásban. Arczkép, márványszobor, művészi kéztől alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. «Még akkor» kuruczmódra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; előkelő aristocratikus hátradüléssel.

– Regina mea! rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező elé. -82-

– No, no, nem szabad hozzányulni, mert üvegből van! szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni; soha sem álltam még meg konyhában.

– Jól van jól… vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek könynyel. Zokogva sírt.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó nap verőfénylett vissza.

– Ne bántsa! Eltörik! szabódik a megtámadott. Ejh, micsoda házigazda ez, a ki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

A lovag a szoba hátfalát képező, barokkstylü táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, a minek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkóalakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva legdusabb lakomával, a minőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja s a maga véleményét el ne mondja az inycsábító sültekről és süteményekről, a miknek halmazából karcsú és öblös velenczei kristályok kandikáltak elő, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, -84- miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne foszsza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belőle, odateszi az ajkai közé.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Egy nagy álló óra ketyegett aranyozott álló tokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

– No hát majd én is segítek az időnek sietni! szól nevetve a lovag, s elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramű egyik súlykolonczára.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt meglopni nem bűn.

– Micsoda két nagy bolond kulcs az? kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

– Rám bízta a magistrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. A szerint fogják megbüntetni.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arcza. A szégyenpir vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orczáját.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, a míg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi közös pantheonunkat. Hadd mulassanak rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óralánczhoz csatolt aczélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó hogy csak ők ketten bírtak róla tudomással.

Talán épen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A művészet nagy kerítő.

Naturalista lángész volt mind a kettő. Andrássynál ez még családi hagyomány volt, már a székely nagyapái ott Csikszentkirályon is híres piktorok voltak; ősi kastélyuknak még a folyosóit is telefestették a magyar, székely, kun stb. hét vezérek alakjaival; s első báróvá lett nagyapjuk rajzolta a cartonokat – barátságból – a Thurzó-féle bittsei várpalota corridorjai számára. Andrássy István, a tíz éves szabadságharcz alatt egy egész könyvet rajzolt tele azoknak a hírességeknek az alakjaival, a kik e harczokban vezérszerepet játszottak; voltak ott magyarok, németek, lengyelek, francziák; uralkodók és hadvezérek. -86-

A megfordított lapján pedig voltak ugyanazoknak a híres nevezetességeknek a torzképei, fintorított vonásaikban is felismerhetők; s ez meg Juliannának a mestersége volt.

Különös szeszélye az osztogató természetnek, hogy ezt a talentumot épen egy nőnek adta. A nőszív külömben arra van alkotva, hogy eszményítsen. Ennek éppen az ellenkező adománya volt. Torzképeiben találó élczesség, kegyetlen satyra volt; minden nagy embernek ismerte a gyengeségeit s a gyarlóságaiba úgy fel tudta öltöztetni jelképesen, hogy mindenkinek nemcsak az arczára, de a jellemére is rögtön rá lehetett ismerni. Bercsényit török basa mezében adta vissza; Károlyi Sándort a «nagypipájú, kevésdohányú» rebellis kurucz alakjában személyesítette. Forgách Simonból kétkulacsost csinált, a ki a féllábával Ausztriában, féllel Magyarországon áll. Vayból oláh dudás lett. Móricz Jánost megtette nagy kerek kalappal a fejében, tüszővel a derekán, rusznyák királynak; Ocskay Lászlónál a rémségesbe csapongott a satyrája; az áruló vezér az egyik kezében hozta a dárdára szúrt fejét, s a másik kezében pohárral kinálta ugyanazt a levágott főt. Ha a megtréfált urak valaha ezt az albumot megkaphatnák, bizony még a sírja fölé állított márványszobrát is kényszerítenék Andrássy Istvánnak, hogy velük sorba megverekedjék.

De a mi a legveszedelmesebb jellegű carricatura ez albumban, az magának Rákóczi Ferencznek a képe, melyen a nemzetétől bálványozott fejedelem úgy van torzítva, mint egy drótos tót, a ki a megfordított pipaszárát a szájába dugva, a földön ül, s a térde közé szorítva szent István koronáját, azt összedrótozni igyekezik. Az erdélyi fejedelmi süveg a szeméig le van húzva s körül van aggatva rézlibertásokkal; míg a háta mögül Péter czár kandikál elő, s repedt serpenyő alakjában a lengyel koronát kinálja neki. – Az egész kép legmagasabb fokú felségsértés.

Hanem a császárpárti főurak sem részesültek jobb -87- bánásmódban. Heister Siegebert és Hannibal, Stahrenberg Guido és Rüdiger arczképei kész prédául szolgáltak a dæmoni gúnyorú rajzolónőnek; csak egy képnek a hátulsó lapján nem volt semmi carricatura. Ez volt a császár maga.

– Mért nem bántja ezt is mint a többit? kérdezé Andrássy István szép munkatársától.

– Attól tartok, hogy ha eltorzítom, még valahogy szebbé találom vele tenni.

Ez a torzképgyűjtemény, valóban elég volt annak a két embernek, a ki azt egyesült tehetséggel létrehozta, hogy egész életére kölcsönös bűntársi viszonyban érezze magát egymás iránt.

Mennyi gonosz kaczaj, csufolódás egyesíté lelkeiket, mikor így kettecskén együtt mulatva, az egész világnak arczába dobták könnyelmű megvetésüket.

Nem maradt ám kigunyolatlan Belleville lovag sem, és az ártatlanszívű, rajongó Pelargus. De még maga Korponay János uram sem. Belleville egy borbély volt, a ki a földglobust borotválja, maga olyan kopasz, mind az a földteke, s a parókája erről csüng alá. Pelargus a holdvilággal csókolódó hosszú, nyurga szerelmes. Korponay pedig iskolás gyerek, a ki savanyú képpel tanulja az A B C-ét. De ott volt abban Andrássy Istvánnak a testvére is, a fehér barát, a kit «dervis generalis»-nak gúnyoltak: az egyik lapon, mint ájtatos cistercita tonsurás fejjel, fehér csuklyával, a második lapon, mint tatárok murzája, levágott emberfejek közt tánczolva.

– Biz ebből csak egy kép hiányzik még, szól Julianna, végig lapozva nevetgélés mellett az éles lapokat. Kegyelmed maga nincs még benne.

– Hát sohasem volt arravaló idő. Kegyelmed maga -88- tudja legjobban, miért nem jutottam hozzá soha, hogy lerajzoljam. No de most épen ahhoz való az óra. A míg a mutató a tizenkettőre ér.

– De ne olyan bolondos módra rajzolj le, hanem olyannak, a milyen valósággal vagyok.

– Minden bizonynyal olyannak fogom levenni. Csak üljön kegyelmed veszteg előttem.

Azzal leültette őt a patkóalakú kerevet végére, maga pedig egy hímzett tábori székre telepedék le, vele szemközt, s a térdeire fektette az albumot, úgy rajzolt az irónnal.

A lovag különben is nyughatatlan modell volt. Egyre feszengett a helyén s változtatta az állását. Veszedelmére volt a háta mögött levő terített asztal is. Ő nem fogadott semmiféle bőjtöt, s nem látszott a fölött aggódni, hogy az étvágyát elrontja, ha innen is, onnan is csipeget a felrakott tálakból és torkoskodik. Sőt arra is felszabadította magát, hogy a hosszúnyakú lengyel pálinkás üvegből egyet húzzon.

– De ugyan ne feszengjen kegyelmed annyit! De ugyan hagyja azt a pákoszkodást. Bizony ide rajzolom a kezébe azt a pálinkás butykost, zsémbelődék vele a szép művésznő.

A vitéz úr meg akarta egynehányszor lopni a rajzolt képet, felszökve helyéből, hogy belekandítson, de mindannyiszor becsapták előle a könyvet.

Egyszer aztán orozva lesből odaszökött a lovag s elkapta a hölgy kezéből erőhatalommal az egész könyvet.

Az ő arczképe lett valamennyi között a leggonoszabbul -89- eltorzítva, de az még hagyján, hanem az egyik kezébe volt adva egy pálinkás butykos, a másikba meg egy boros kulacs: úgy dűlt hanyatt, danára felnyitott szájjal, mellette silhouette alakban Löffelholtz német tábornok árnyképe; aláirva a torzképnek: «a kocsmagenerális».

– Ezért bosszut állok! kiáltá a vitéz, s a bosszuja elől sikongatva futó hölgygyel kergetőzni kezdett a szobában, míg az utoljára a hárfa mellé menekült, s ahhoz leülve, s a húrokba kapva, a legjobb védelmi helyzetbe tette magát.

– Ismeri kegyelmed talán ezt a nótát? kérdezé az első accordok után fejével negédesen bólintva.

Hát biz az az ő nótája volt; az Andrássy tábornoké. Ott termett az a Dunántúl, a Bakonyban szerezték; az volt a nótának a czíme, hogy «a kocsmagenerális».

Meg voltak abban énekelve sorban az ő hőstettei – a borozó asztal mellett; a végső sor ezt variálta:

Andrássy tudta jól, hogy Bercsényi készítette róla a verset is, a nótát is; sokszor eldalolták azt úgy, hogy ő is hallotta. Csak mosolygott rá. Meg nem lehetett vele haragítani. Fenékig méz volt a kedélye, s az volt a hibája, hogy mindenkihez jó volt, senkire sem tudott haragudni; még a táborban szemben álló ellensége iránt sem volt indulatja.

Julianna csengő hangjával, a mi hasonlított a kaczagáshoz és a madárdalhoz, végig dalolta a gúnyverseket. Andrássy -90- maga is vele énekelte a refrainet szép lágy baritonjával.

Mikor aztán a hat ismerős vers elfogyott, akkor a hölgy egy hetedik strófát kezdett, a mit még Andrássy István nem hallott.

Ezt már nem Bercsényi csináltatta: nem az irigyei, nem a rágalmazói a kurucz alvezérnek.

Ez a győrvári hős diadalát énekli; a midőn Andrássy a császári tábornokot, Heister Hannibált, a ki előtt a többi kurucz vezérek már mind megfutottak, két napig tartó csatában tönkreveri, el is fogja.

Ah, milyen jól esett ez az elégtétel a szivének. A hat gúnystrófa után a hetedik, mely a többinek a keserűségét mind elveszi.

Ha vén, ripacsos czigányasszony énekelte volna ezt az utolsó verset, bizony azt is megcsókolta volna érte.

Ezt nem is tiltja semmi törvény. Ha egy nagy férfiút diadaljáratában a zöld galyakból emelt triumfális kapu alatt felköszönt egy szép hölgy, azt meg szokták csókolni. A hála, felmagasztaltatás pillanatában jogosulttá lesz ez a «szent» csók.

– Ej, kegyelmed is úgy fordítja Horatiust, mint a csurgói diák: Me cœnas, at avis edit e regibus (Mæcenas atavis edite regibus).

Azzal letörülve hímzett inge ujjával az arczát, odatelepedett az asztal melletti kerevetre, s egy molnár ostyát dugott a szájába. (A németek Hohlhippenek nevezik.) Ez tulajdonképen nem is étel; csak sült levegő.

Az óra pedig épen tizenkettőt ütött; a rendes józaneszű toronyóra, odakinn ugyan legalább félórával hátrább -91- volt, mint ez a megsarkantyúzott horologium; de ez már nem külömbség; az ember megnyugtatja a lelkiismeretét; ha bűnbe esik, az óra volt a hibás, az hadd kárhozzék el. A tilalom-megtörést elkezdhetni egy molnárostyával. A molnárostyának pedig két vége van, s ha egyszerre ketten két felől fogyasztják, nagy csoda, ha hamar végére nem járnak.

A hölgynek dévaj kedve volt ma. Maga is megsokalta azt, s a legvidámabb kaczagás közt elkomolyodott.

– Ej. Félre bánat, félre bú! Danold újra azt az én nótámat! Mit csinál a kocsmagenerális?

Pedig bizony ő kegyelmessége már a győrvári diadalon is túl volt, a poharak dolgában.

A hol a hőssel a legveszedelmesebb ellenség áll szemben; a szép asszony a nótában. Eszébe juttatja-e, vagy elfeledteti vele a nyolczadik pohár?

Már azt nem éneklik fenhangon, csak úgy dudolva; félig elsugva, félig elzöngve a szót, egy dévaj nevető hangot félig kiszalasztva, félig viszafojtva.

Jaj, dehogy nem látta! Nagyon is megnézte. Éhes két szemével csakhogy fel nem falta!

– Dehogy hallik! Ki járna mostan az utczán! S ha -92- hallik is, eb füle, a ki hallja. Nem parancsol nekünk a lőcsei biró!

– Hát ez a kis biró? mondá a nő, ujjai hegyét a férfi szive fölé téve. Egész teste végigborzadt ennél a szónál.

– Már megint kezded a gonosz játékodat? szólt kedvszegetten a lovag. Hol meggyujtasz, hol eloltasz. Mikor legjobb kedvemben vagyok, elkezdesz nekem kisértetekről mesélni. Addig czirógatsz a bűvösbájos tenyereddel, míg a szemem lecsukódik, s mikor felnyitom, már nem vagy itten, azt hiszem csak álmodtalak.

– Csitt! Hallga! sugá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos ablakra bámulva.

– Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. Tán az uram jön vissza a portyázásból?

– Jön a gutából! Messze van az most! Nem dübörög itt semmi, csak az én szivem, azt hallod.

– Nem tudom, mi lelt? úgy fázom. Nézd, hogy elkékültek a kezeim. Ne szorítsd olyan nagyon, fáj.

S azzal az első hajfonadékából kirántott két, ujjnyi vastagságú tincset; azután a lovag göndör hajából szintén kiválasztott két hasonló fürtöt, s ezt a négyet összefonta egy tekercscsé. Szép színt adott ki a kettő!

Ezzel csakugyan egymás rabjaivá lettek téve mind a ketten. Mint a hogy a kigyókról mesélik, hogy úgy egymásba tekergőznek, hogy többé nem tudnak elválni.

Hanem a külső toronyóra hazugságot vetett az öcscse szemére, mert ő akkor kongta el mély, ringó hangon az éjfélt. S a városház előtt az éjjeli őr vontatott üvöltéssel adott neki igazat: Lasst euch sagen! Hat’s zwelfe geschlagen! A bástyák tornyain sorba járt a kürtszó.

Az éjjeli hangok után még nagyobb lett a csendesség. Csak a szél csapkodta a háztetőkről lefútt havat az ablakokhoz. Rossz lehet most odakinn lenni!

– Hogy fúj a szél; hogy veri az ablakot! rebegé az asszony. Hogy fázik az ember, ha a bűnére gondol.

– Legyen mind én terhem! biztatá a férfi. Az én lelkem álljon ottan (ha ugyan van lelkem?) majd a másvilágon (hogyha van másvilág?) s feleljen helyetted is Isten előtt, (ha igazán van Isten?)

A nő jobbja öt ujját a lovag ujjaiba fonta s görcsösen kebléhez szorítá. «Mondd utánam az úr imáját.»

– Az ám. Mert én mindig azt kivánom: «de csak vigy a kisértetbe! S aztán, ha én vagyok a te gonoszad, s te az én gonoszam, akkor «soha ne szabadíts meg bennünket a gonosztól».

Ez a hitetlenség nagyon lábra kapott már sok kurucz főúrnál. A fejedelem példáját nem igen követték, a ki maga nagyon vallásos volt; ki is csúfolták érte. A protestánsok hitbuzgalma útjában volt a nemzeti szabadság zászlóinak, mert a jezsuiták ellen ungorkodott; a pápistákat pedig nem volt szabad elriasztani, felvilágosodott pápisták pedig nem hittek semmit. Templomot, hitvallást akként változtattak, a hogy a fegyverek diadalt, vagy kudarczot -94- arattak. S a nemzeti Isten, a magyarok Istene pedig egy idő óta nagyon megfeledkezett a maga népéről.

Talán nem is a hitetlenség beszélt a lovagból: csak jól esett neki rémületbe hozni a gyönge asszonyt; hogy aztán újra felengesztelje.

– Jéggé fagyok, ha így beszélsz, rebegé Juliánna. A vérem megfagy a rémülettől. Egy halottat fogsz az öledben tartani.

S ezúttal makacsabb volt az eldermedése, mint máskor; félelme nem volt színlett, de igazi; arcza úgy elnyult, elhalványult, szemszivárványai felhuzódtak a félig zárt pillák alá; az ajk hideg lett és száraz; a lovag kénytelen volt kapitulálni, hogy őt kiengesztelje.

– No, ne reszkess. Hiszen csak tréfáltam. Csak a szám járt el. Büntesd meg érte. Tégy rá tüzet.

Engedelmességének meg volt a jutalma; láthatta minden mondat után, hogy tér vissza az életpirosság a hölgy orczáira; átszellemült tekintete égnek fordul és mosolyog; mikor aztán az ámen ki van mondva, egyszerre kigyullad a szenvedély tüze a szemekben.

Az ég ki van engesztelve az áhitat nyilvánításával, most már szabad az út a paradicsomba.

Az imára kulcsolt kezek oda fonódtak szerelmesen a térdeplő lovag feje körül.

Ebben a pillanatban egy földrendítő pukkanás ébreszti föl az alvó éjszakát; a vészláng pokolfénynyel árasztja el a termet, bezuzva a robbanás erőszakos taszításával valamennyi ablakot; a fal megrendül, a serlegek, kupák összecsörömpölnek ott az asztalon, egy eldobott pohár -95- elkezd magától végig gurulni a pallón, s az álló óra mind a két ütőjével rákezd verni bomlott módra, mintha vészharang karillonja volna.

Micsoda őrült gondolat volt azt a két hajfürtöt egymásba fonni. Most az kötve tartja.

Juliannának olló csügg le az övéről: könnyen segít vele. Két nyisszanás, s az összefont fürtök kezében maradnak.

Az egész ég lángveres, a szikraözön még tör egyenesen fel a magasba, vérfelhőket gomolygatva maga előtt; repülő gerendák, mint tüzes sárkányok, szállnak szerte-széjjel; majd a töltött granátok kezdenek elpattogni a magasban, villámlások fényét szórva a tüzes égből.

Az pedig Delila-mosolylyal néz a levágott Sámsonfürtre, a mi kezében lett hagyva.

Odakinn a piaczon eszeveszett zenebona támad. Minden ember kiszalad az odujából, katonák, polgárok, férfiak a feleségeik kantusában, a mit a zavarban magukra kaptak, ki-ki azzal a fegyverrel kezében, a mit az első rémület a kezébe adott. «Itt vannak a németek!» Ez a kiáltás hangzik szerte-széjjel. «A bástyákra minden ember!» üvöltik az erősebb hangok; dobpörgés, trombitaharsogás tör ki az emberzajból. «Itt van Löffelholtz.» S a kiabálás közé nem sokára puskaropogás vegyül. A falakon -96- csakugyan küzdelem folyik, odatódul hát minden ember; meg a tüzet oltani, a mit a robbanás okozott; a félrevert harangok kongnak. A zűrzavar lassankint tovavonul a piaczról, a tüzet elnyomják, az ég lángfelhői lassan elhamvasodnak.

Julianna odalopózik az üvegtelen ablakhoz s kikémlel rajta. A piaczon senki sincs már: üres a tér. A ki csak férfi, az mind az ellenség rohamát visszatorlani futott a bástyákra.

Julianna levette az óra súlykolonczáról a Ketterhäuschen kettős kulcsát, s aztán még két emléket vitt el magával: az összefont közös hajfonadékot és a torzképek közös albumát.

XIII. FEJEZET.
A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A VÁROS VESZEDELMES TITKA.

A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludt a karszékben. Maga az orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.

Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kisértetnek, a ki őt meg akarná ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából. Ez az asszony nem tréfál! -97-

Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornácz rácsát, aztán a kapu kis ajtaját. Kitekintett a piaczra.

A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wenczezlausz nem álltak mellette. Szerencséjük!

Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.

Odaért a Ketterhäuschen elé; látta, hogy senki sincs a közelben; hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát s berohant a ketreczbe.

Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az összezsugorodott alakot s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárokat nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.

Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránynyal a Thurzó házhoz.

Talán a míg észreveszik, hogy üres a ketrecz, befújja a lábnyomait a szél hóval.

A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló tüze megvilágította az utolsó szobát: a saját hálószobáját.

Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő, arra borszeszt öntött s elkezdte a megdermedt tagokat végig dörzsölni.

Egyszer aztán felnyiltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres semmibe.

Szép kék szemei voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, a mi egy ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopósgyermekéi. Hozzá len- és selyembogárszál közt válogató haja.

A mint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.

Ekkor aztán Julianna őrjöngő kaczajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva a leány arczát, szemét, száját.

– Mondtam úgy-e, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis kiszabadítlak a körmeik közül.

S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.

– Láttam! Oh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam; embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.

– No te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok mindjárt enned! Meglásd milyen jókat! Török császár asztaláról mind letakarítom a csemegéket. -99-

Eltünt, meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóban szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja hol vette? Talán a tábornok otthagyott lakoma-asztalát rabolta meg érte.

– Válogass benne; izleld meg; láss hozzá. Aztán tedd a fejecskédet, ezt az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a vén asszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de nem úgy ám, a hogy téged, meleg csókjaimmal.

S azzal végtül végig csókolta a leányt, a homlokától elkezdve a lábujja hegyéig s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyerébe tapsolt.

Odafenn az utczán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A jutalmát várja. Bizony megérdemli.

Egy olyan órára, a mikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a halál elől fut, a mikor rémülettől reszketnek az asszonyok, a mikor dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak, hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szivének melegsége felől. Ki volt erre képes? Az, a ki megtette.

– Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt magadban. Senki sem tud rólad. Mulasd magad addig ezzel a könyvvel.

Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végig nézni, a hol az eszményített, hiven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani, «nagyon szép volt». -100-

Bizony már elkezdek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A lovag türelmetlen. Az idő hideg s a szív lángol.

A míg Julianna a nagy fali tükör előtt elment és belepillantott, megállt egy pillanatra.

A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy tündöklött a setétben, a fekete prém közül.

– Lám a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a lovag; de ezért a vállért megtette.

A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy jelen van.

– Én is, mondá e hölgy s aláhajítá neki az erkélyről a karikával összekötött kulcspárt.

Történetesen a házkapu és lépcsőrács kulcsai helyett a Ketterhäuschen kulcsait találta ledobni a lovagnak.

Az egyik először nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy valamikép mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne; utoljára alig birta belőle -101- kihuzni a lovag. – Ez nem volt az igazi. – A másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképen nem nyitotta fel.

Az az ördöngös asszony oda fenn meg úgy nevetett magában, a függöny mögül kidugva félig a fejét.

Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná kiabálni, többszörösen. Az üres piacz viszhangot is ád rá.

A hang még távolból jött, a Kathedrále felől, de egyre közeledett, s a lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledő emberek a neve mellé még epithetonokat is ragasztanak, a mik közül a leghizelgőbb az, hogy «átkozott kujon!»

A közeledő csoport a Schaarwache volt, a melyre a Ketterhäuschen őrizése volt bizva. Ezek a nagy catastropha után maguk is a veszélyben forgó bástya felé rohantak, igen bölcsen itélve, hogy ott több hasznot tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egyszál leányt őrzik, a ki úgyis kettős lakat mögött van, s ime hatalmasan segítének is benne, hogy a zűrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham meghiusítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett űzve s erre aztán az őrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wenczezlausz vezetése mellett.

A lármahangokból az volt kivehető, hogy a közvélemény egyenesen Belleville lovagot gyanusítja a lőporostorony felrobbantásával. Hogy meg volt vesztegetve az ellenségtől: máskülönben nem is lehetséges, hogy a császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya előtt, mikor a főhadiszállásuk egy órányi távolban van, s a januári éjszakát mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.

Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész -102- éjjel a felrobbanás perczéig együtt kártyázott a kurucz tisztekkel. Arról, hogy tempirozott kanóczok is vannak a világon, a mik órára kiszámítva gyuladnak el, a filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem hordatta volna el nagy részét a lőpornak a groszscherfeldi toronyból a többi kaszamataboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa lőpornál, meg egy pár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak a hóbortos kivánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd megfelel ő magáért.

A míg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behuzni magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak a künnjáró ember.

Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a Ketterhäuschentől a fris hóban lépések nyomai vezetnek épen ahhoz a kapuhoz, a hol ő rejtőzik.

– Hüh! Ezer véka sárkánykigyótojás! üvölte fel Wenczezlausz, mikor meglátta az üres kalitkát. Kirepült a madarunk!

Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt sehol.

Wenczezlausz kezébe kapta a karikán függő drótoslámpást s a nyomcsapásra világított vele.

– Egyenesen odavezetnek! Rajta! utánam. Megkapjuk, ha az ördög vitte is el.

De ez még mind az ő szövevényébe illő fonál. Csak szőjjétek! Bogozzátok! -103-

– Utánam! Előre! ordított Wenczezlausz s kivont kardjával veszedelmesen hadonázva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.

Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késő, de nem is volt szokása őrjáratok elől megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte ő már azoknak az alabárdjukat otthon Párisban is. Gavallér nem szokott szaladni.

Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpenyegét a bal karjára csavarva, s egyenes ví kardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt alól.

– No hát mi kell, te nagy majom? kiálta a janitorra, vívó toppba csapva magát.

– Megfogtuk! Rajtakaptuk! ő tette! ő lopta el! Most is a kezében vannak a Ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér jelvénye. Le kell őt fegyverezni!

De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wenczezlausz kardja hetet kalimpázott a levegőben s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a hóban.

– Hát ti többiek, hogy adjátok az ócska vasat! gúnyolódék Belleville lovag, s mint a villám úgy czikázott köröskörül a pallosa, itt egy sisakot ütve le a fejről, ott egy alabárdot ki a kézből. Még kimélte az elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybőrt pufogatta hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak fogdmegek voltak.

Hanem a verekedés, szitkozódás zajára, meg Wenczezlausz segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingozó fegyveres polgárok, a kiknek goromba «schlägerek» (kurta kardok, nagy ökölkosárral) voltak a markukban s megszorították a lovagot. -104-

– Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonálrágó hukkepakk! Mind megeszlek!

S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak messziről mertek hozzá vagdalni.

A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Ő érette vívnak. Őtet mulattatják.

A nagy hajczihő közepett egyszerre egy erőteljes parancsoló hang szólalt meg.

A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város védelmét, az oltást, hidegvérrel, Wenczezlausz lármakiabálása idehozta.

– Ott van! megkerítettük! az áruló! kiabált Wenczezlausz, de csak messziről mutogatva a lámpással a lovag felé.

– Belleville lovag! szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s előlépett a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.

Belleville lovag olyan tempót tett, mint a ki kész elfogadni a biróval is a viadalt.

– Nem, lovag! Én a biró vagyok, szólt Fabriczius, leeresztve a kard hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. «Mi koczódása van önnek a polgárőrökkel?»

– No hát a Ketterhäuschen kulcsai! rikácsolt mérgesen Belleville lovag s odadobta nekik a lábaikhoz. Itt van, szedjétek fel.

– Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? kérdé Fabriczius elbámulva. -105-

Az a leskelődő hölgy odafenn, lélekzetét visszafojtva várta, hogy mit fog felelni a lovag? Annak bizonyára elég oka van rá, hogy őt elárulja, mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.

Hanem Belleville, bár könnyelmű volt és kalandhős, de minden izében nemes ember és lovag, s daczosan utasítá vissza a faggatást.

– Nekem nem az, kegyelmed! vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy pokolra küldök egynehányat, a ki utamat állja. Mi bajok velem?

– Igen! Igen! Kiabált Wenczezlausz. Ő robbantotta fel a lőporostornyot, azért, hogy a zűrzavarban felnyithassa a ketreczet, a míg mi valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton s védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.

Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna, de így szebb volt.

A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (A kit ő egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó lehelletéig!) -106-

– Kerüljetek a bástya-utczára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell kutatni az egész házat.

Most azután itt volt az idő Juliannának a megrémülésre. Ijedten futott el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, a hol a leányt hagyta. Az szépen elaludt a kezében tartott könyvvel épen annál a lapnál, a hol a fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.

– Krisztinka! kiáltá Korponayné. Ébredj! Kelj az ágyból. Érted jönnek.

– Hagyd a szoknyát. Más kell neked. Itt a Pelárgus ruhái. Éppen rád illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!

S nagy gyorsasággal belerázta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára a sarkantyus sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját s elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget s azzal a tükör felé fordítá a leányt.

– Mégis fel fognak ismerni, rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata elárulá a leányvoltát.

– Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl, mondá Julianna, a Pelárgus köpenyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.

– Te tudod az útját, módját. Innen ebből a házból vezet ki a városból a földalatti ut, a min keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy messziről bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.

– De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készíttették ezt a földalatti folyosót, soha senki a család tagjain kívül erről nem tudott semmit. Ez a városunk titka.

– Sodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek ők tőled valami kiméletet? Nem odazártak-e a ketreczbe? télen csikorgó hidegben, nem oda jöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek, megdobáltak, röhögtek rajtad.

– Épen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a biróságát, a mint haza érkezett. Ő is a titkos alagúton át jött a városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged elfogtak a czudarok, azért, hogy tőlem izenetet vittél, a mit másra nem bízhattam, akkor az apád volt az épen, a ki az itéletet kimondta rád, hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, a míg vallasz, miért jártál kinn s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a fejed, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a fejedre s úgy seprüzzön ki a városból.

– No, ne nyafogj most! milliom a lelke, hiszen kard van az oldalodon, tedd a kezed a markolatjára, nem érzed, -108- hogyan melegít? ha ők nem átallnak egy kis leányra hajtóvadászatot tartani, te ne átalj előlük elmenekülni.

– Hallod! Már benn vannak az udvaron. A hátulsó kapun jöttek be. Nem hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják s annak a szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosó-ajtót sem zárhatom be előttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el s engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem tanuskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!

Akkor a füléhez hajolt a hölgy s valami nevet súgott neki: attól a leány szemei egyszerre felnyiltak.

– Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. – Csak te magad szabadulj meg. Itt a tolvajlámpás, meg ez a kétcsövű pisztoly. Te olyan derék, bátor leány vagy ott, a hol veszedelem van. Szedd össze magadat. Na még ezt a tarsolyt a válladra elemozsinával. Aztán ezt a képes könyvet is tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már kinek? Erről megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még. Kössük batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó lenne, ha itt találnának belőle valamit nálam.

Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást s a konyhába vezető ajtón át elmenekült.

És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, -109- hogy nem lesett utána, nem volt kiváncsi nyitjára akadni annak a titoknak, a mit csak egy család tud, s a mely titok az alapja Lőcse város védképességének.

Azoknak ugyan elébb egy kis felakadásuk volt a doktornál. A hátulsó és az első házat összekötő folyosóhoz csak az ő lakosztályán keresztül lehetett eljutni, s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, a míg megértette, hogy mi járatban vannak azok, a kik az ajtaján dörömböznek.

Először nem volt, a ki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni asszony, kölcsön volt adva a szomszéd patiensnek. Ő maga pedig erős transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor azt mondta, hogy «mindjárt!»

Ez a «mindjárt» annyit tett, hogy elébb felhúzott magára három rendbeli alsó felső gunyát. Tél az idő s fűtetlen a szoba. Aztán nagy tudománynyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelenczéből átvette a múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta míg prüszköl tőle, a mitől az agy megtisztul s csak aztán sietett az ajtót felnyitni.

– Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik, ha csak most ébred föl.

– Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belőle az éjjeli italba, s úgy alszik tőle az öreg ember is, mint a gyermek. Recommendálhatom kegyelmednek.

– Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.

– Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt házmotozást tartunk.

– Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, -110- a kihez nem tudunk más úton bejutni, mint az összekötő folyosón keresztül.

– Assecurálhatom kegyelmedet, főbiró uram, hogy Korponayné úrasszony tegnap este furor dæmoniacus extaticusba esett; általam curáltatott s azóta mély soporban alszik.

– Az ember igen, de a doktor nem, pattant fel a sértett tudós. Ha nem hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.

Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elől neki indult az urakat vezetni a folyosón keresztül, a tornáczokon végig Korponayné hálószobájába.

A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a szendert.

A nagy karszékben aludt az ápolónő, a nyoszolyán pedig az úrasszony. Még az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen játszottak, mint az álmodóé.

– Nos! Hát mit mondtam? szólt triumfáló tekintettel a doktor. – Ime, úgy alszik, a hogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák felfelé fordulva, a lélekzetvétel mély és horkoló, ez a sopor necroadelphos.

– Mi – hit? förmedt fel a tudományok férfia. Error, vagy dolus? Mikor ime itt a világos indicium. Az üvegcséből hiányzik három lapdacs. Három pilulæ de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja kegyelmed derogálni!? -111-

– Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait, de nagy kérdés, hogy bevette-e őket valaki?

A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz s elkezdte őt költögetni. A szelidebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála foganattal lenni.

Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint a ki keresztül akar úszni a vizen, s arra a kérdésre, a mit a doktor a fülébe ordított: «Hát, Léni asszony, bevett-e a patiens?» elébb meredt szemmel nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: «nincs itthon a doktor».

Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az arczvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt felelte: «három peták egy forint!» Ez most azt álmodja, hogy a konyhapénzről számoltatják.

A doktor boszusan szorítá össze a fogatlan ajkait s aztán széttekintve maga körül, a mint meglátta Wenczezlauszt, azt mondá neki:

– Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonynyal a szobámba és hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.

– No, Léni, itt a gyertya! menjen kend előre! parancsolá a doktor, kezébe nyomva a gazdasszonynak az égő gyertyát, a mivel az úgy neki ment a Wenczezlausz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy kellett őt a két karjánál megfogni és maga előtt tolni, hogy valami almáriumba be ne sétáljon.

– No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, a mikor jár, azt elhiszem, hanem hogy a patiense aludnék, mikor fekszik, abban kételkedem.

– Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk őt felkölthetni, mint épen csak az electrice machinával.

Azzal Fabriczius a polgárőröket maga mellé véve, rendre járta a szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, a miket csak ő ismert. Sehol még csak nyomát sem találta a gyanunak.

Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsőgádor vasrácsajtaja belülről volt bezárva, a zárban hagyott kulcscsal.

Itt vagy valamennyinek, a ki a házban lakik, össze kellett czimborálni a leány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.

XIV. FEJEZET.
A CSALHATATLAN PANACÆA.

Belleville lovag ez idő alatt egyre vitézül védte a fedett állását mind szóval, mind karddal. Oroszláni bátorsága mellett az egész ráröffent fegyveres csoportnak is ellent tudott állni. Emléket is kaptak tőle már elegen, a mivel hazamehetnek. A rárohanókat meg-megszalasztja; de aztán a helyére megint csak visszatér, nehogy körülfogják, vagy egy másik csoport azalatt megszállja a kapualját. Végre azonban utoléri a nagy veszedelme, a mint Fabriczius parancsára belülről kinyitják a kaput s hirtelen hátulról köpönyeget vetnek a fejére. -113-

Belleville lovag ugyan még az orozva jött lefegyverezésre sem adja meg magát. A bal kezébe fogott tőrrel kihasítja a köpönyeget s kidugva rajta a karját, félkézzel és kurta dákossal is vitézül ellentáll a vele dulakodóknak s sok kárt tesz levágott fülekben és betört oldalbordákban, míg utoljára is valamelyik fogdmeg kötelet vet a lábszárai körül s azzal lerántják a földre és elnyomják, minden ordítozása daczára.

A szomszéd házban volt a kurucz tábornok főhadiszállása, de abban most egy lélek sem volt ez idő szerint, minden ember az ellenség elé sietett.

A diadalmaskodó népség boszuval ordítá: «Oda kell őt csukni a Ketterhäuschenbe! Be a kalitkába!»

Ebben a válságos veszedelemben trombitaharsogás hangzik fel az ó-kapu felől; fáklyafény támad, nehéz dübörgés hallatszik.

A kurucz kapitány szétverte a lesben álló ellenséget; elhozta a fővezértől küldött élelmiszert és lőport a hegyszoroson keresztül, hiány nélkül; sőt még ahhoz is elég jókor érkezett, hogy a robbanás után rohamot kisérlő császári csapatokat lovasságával oldalba kapja, s az ostrom visszaverésében elnyerje az oroszlánrészt. Háromszoros diadallal került vissza a kis kapitány. (Többet tud már az ABC-ből a három első betűnél!)

Az ő lőporos és lisztes zsákos szekerei dübörögnek ott végig a széles utczán.

– Utcza, kutya, kurta! kiált Korponay, mikor a Pfannschmidt 2) ház szegletén bekanyarodva, meglátja azt a nagy tomboló tömeget a Thurzó-ház előtt; egy rész még akkor tódult ki a kapun. Micsoda disznóság van itten!

Azzal sarkantyuba kapva a lovát, odavágtat a lovasaival a legsűrűbb tömeg közé; a mikor már épen kötözni kezdik hátra a kezeit Belleville lovagnak. -114-

– Hát ti imfámis Rackerek! A míg én a városotokat védem, azalatt ti az én feleségem szállását ostromoljátok! Én ti nektek ennivalót hozok, lőport hozok, ez a köszönet érte? Mit csináltok ott azzal a nemes úrral?

– Micsoda? Belleville lovag! Az én camerádom! Ereszszétek el mindjárt! Mit vétett nektek?

– Elszöktette a leányt a Ketterhäuschenből. Ide hozta ebbe a házba! kiabálnak minden oldalról.

– Jól tette! derék ember volt érte. Az is az én cselédem volt! Hogy mertétek elfogni? S még azért ily ribilliót csinálni! Mikor a sánczok előtt az ellenség, ti meg a város közepén ránk támadtok! Haza hordjátok az irhát ebben a nyomban, azt mondom, mert ha én megeszlek benneteket, medveczukor alakjában támadtok fel az itélet napján!

E békítő szavak nem tévesztették el csillapító hatásukat, a fegyveres polgárság abban az arányban kezdte átengedni a tért a piaczon, a melyben azt az előrenyomuló kurucz huszárság elfoglalta; a társzekerek döczögtek ezeknek a nyomában.

Korponay leugrott a nyergéből, hogy össze-vissza czibált vitéz bajtársával kezet szorongasson.

«Ventre saint gris! ces cancres des bourgois!» Mi történt itt veled bajtárs? kérdi tőle.

– Velem semmi. De te ugyan jókor jöttél. Én már félóra óta védem a kapudat. A feleségedet azóta odafenn tán már fel is akasztották.

S azzal karon kapva a kedves bajtársát, vitte őt rohanva magával, útközben rátaláltak Belleville elhullatott kardjára. Azt is felvette, a kezébe adta a lovagnak.

Doktor Cornides ezalatt odafenn minden tudományát kimerítette, hogy az alvó úrasszonyt életre költse, természetesen eredmény nélkül. -115-

Tanui voltak a sikertelen kisérleteknek többen a házkutatást végzett polgárok közül, a kikhez csatlakozott később Fabriczius is.

A biró, a mint Belleville lovagot a drabantjai elnyomták, visszasietett Korponayné hálószobájába, nehogy távollétében az asszonyt valaki az egyetértő szövetséges társai közül a történtekről értesítse.

Megcsinálták az ember-lánczot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wenczezlausz hajtotta az üvegkereket. A doktor hozzányult a jobb kezével az ördöngős gép villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.

– Még erősebb electricitást kell összegyüjteni! mondá a tudós ezermester, s Wenczezlausz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel hajtani a gépet, a közben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az ébresztési kisérletek alatt félrecsúsztak.

De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kisérve Belleville lovagtól.

Mikor meglátta a sok hivatlan szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy a feleségét torturázzák. Hozzá a doktor alakja, a villamos gép, s az azt hajtó hóhérlegény.

Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat s a legjobban keze ügyébe eső Wenczezlausz nyakát megragadva, ordítá:

Doktor Cordines, felismerve a kapitányt, két mankójára -116- emelkedék, fejét vállai között csaknem elvesztve, s kenetteljes hangon mondá:

– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.

Korponay a doktort félretolta maga elől, Wenczezlauszt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá: «Juliannám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!»

És ecce! A gonosz tetanusnak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyiltak, az öklök, a mik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.

Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végkép elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hizelgő ébresztő nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dósisban, hevesen lihegve hozzá: «kedves aranyom, bálványom, édes kis uracskám».

Doktor Cornides kihuzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az okuláréján keresztül nézve beleirja ólma hegyével a praxist: «Contra soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. – Probatum est».

– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk, mondá Belleville lovag.

– Magam is azt tartom, szólt Fabriczius. A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda, Wenczezlausz a Ketterhäuschen mellett, a strázsán, a míg föl lesz váltva; a többinek a maguk őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville lovagnak pedig a börtönben.

Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s sietett a beavatkozását érvényesíteni.

Ő felette polgári magistratus nem itél, ő csak katonának adhatja át a kardját. Én fogom őt őrizni és én felelek érte.

– Ám lássa kegyelmed, szólt Fabriczius, elég önuralkodással, hogy semmi arczkifejezéssel ne magyarázza szavait. Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!

Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe, s savanykás képpel adta át a kardját Korponaynak.

– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? kérdezé tőle a kapitány, mikor a többiek eltávoztak.

Belleville lovag félre nézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, oly dæmoni hamissággal mosolygott feléje.

– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de én tőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.

– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kivánj neki jó reggelt, s aztán menj át a szobámba, dülj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.

Belleville alig tette be maga után az ajtót, hallhatá a csalfa tündér örömének csattogó hangjait.

Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására. -118-

XV. FEJEZET.
TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.

Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harczi feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, a ki a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki ő tőle várja a parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert a hol más józan fővel is bakot lőtt, ott ő kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sánczokat helyrehozatni, a meggyuladt épületeket eloltatni, a gyanusakat összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kisértetni: ez mind az ő feladata volt.

A városi polgárczéhek, a mint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a főhadiszállásokon.

– No csak lassan azokkal a Schieszprügelekkel! csitítá őket Andrássy; ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekerczét; a ki ács, kőmíves, álljon neki a szétdült tornyot helyreállítani; a ki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni, a mire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyiklesőt, meg taglót ne hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!

Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus lesz; arra hivogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy illik. -119-

– Úgy? hát még «téged Isten dicsérünk» is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegőbe repült. Jól van no. Elmegyek. Úgy sem láttam még belülről ezt a hires lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék a templomparádét a szokottnál, mert itt még van egy kis dolog. Ezt a szétdült fortifikatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville lovag? ő ért ehhez!

Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy a városból érkező tiszt tudatá vele, hogy a francziát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanusítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos tornyot.

– Hát akaszszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem Bellevillere szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.

Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.

– No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! szólt nevetve Andrássy. És így várhat egy kissé a fortificatio.

Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi főbirónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő számban, mint a városi tanácsosoké, itélő birákat kinevezni, a mely törvényszék aztán majd itélni fog Belleville felett.

E közben valami nyilalt keresztűl a tábornok emlékezetén, a mi a nagy zenebona között egészen kiment a fejéből.

Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végig lapozhatja, s akkor sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kurucz vezér jó indulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt. -120-

Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukó tükrét, a mit a nyalka kurucz nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.

A felügyelést most már rábizhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára, maga lovára vetette magát s haza ügetett a szállására.

– De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is, mondá a tábornok. Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök s egy pár fürtöt elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyirni miatta.

És e miatt áldozatul esett az egész szép dusgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kurucz hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára nyirt hajjal.

Alig, hogy a borbélyt lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belső szobájába.

Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszin szalag a kereveten; hanem a keresett arczképes könyv, az nem volt sehol.

De talán mégis elvitte, s akkor épen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Ő nála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.

A tábornok azonban még sem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerűlhet.

A titkos átjárón keresztül egy percz alatt találkozhatik Juliánnával s kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti. -121-

A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papirra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, a ki felhívatik, hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.

Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem ide sietett az előljáróhoz legelébb is jelentést tenni a rábizott expeditio kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.

A levelet lepecsételte a gyűrűjével s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordináncz által.

Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virasztás, mindennemű strapáczia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossznéven venni tőle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem lehetett venni.

Megismerte a tábornok irását a czimzeten s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét elolvassák.

Aztán mikor végig olvasta a parancsot, fogta az irótollat s ráírta a következő indorsátát:

«Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; a ki is pedig legfelsőbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra van itélve s annálfogva tábornok uram ő kegyelméhez nem mehet.

Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncznak s aztán visszaült az álló tükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.

Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a czipői a fel s alá járkáló Belleville lovagnak, a tükör háta mögött, a rejtek ajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtóbecsapkodás hangzott.

Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategoricus válaszszal, az első furiában nagyon dult-fult, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.

– Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony úgy látszik, hogy nem akar kontózni.

Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a piaczon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy ágyuzás lett a vége.

– De hát mi az Isten csodája van odakinn! kiáltott ki Andrássy az előszobájába, a hol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)

A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrincz, ki igen bizalmas viszonyban állt a tábornokkal, szegrőlvégről sógorok is voltak.

– Nincs se török, se német a hátunkon kegyelmes uram, csak a polgárőrség masirozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyuiból viktoriát lőnek a talpasok.

– Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel egy lőporostornyunk. -123-

– Hát akkor a felesége is avanzsirozni fog, úgy-e kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt, eztán már istenasszony lesz.

A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patriciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok ő reá.

Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, a mire Andrássy is hasonló idiomában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a kurucz vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, a minek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén Niederschuhnak hitták.)

Két oldalt a piaczon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kiséretével együtt megérkezett.

A senátorok padja már tele volt patriciusokkal, csak a két deputatus hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.

– Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! inte kegyteljesen a tábornok. Alauda uram aztán bizalmas sugással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végig zengeni a protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fentartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a kacsingatásra. -124-

Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy énekeljen.

– Szép templom! mondá körültekintve. Ez az a hires Mátyás király oltára? Gyönyörű egy munka.

S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. A közben el kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész ornátusában. «Jó reggelt reverendissime,» köszönté őt a tábornok, kezét nyujtva neki. «Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?» S megrázta a kezét a papnak katonásan.

A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik s a Sanctuarium előtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománczfestésű faragott alakokkal; a mű figyelemre érdemes alkotás.

Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.

– Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passio-képek vannak. Szeretném őket látni.

Egy ilyen kivánság parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, a miket érdemes megnézni; a közben erős vita támad Andrássy és Alauda között fenhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami muzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.

– Igen; ő adományozta ezt Beatrix herczegnővel való -125- házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett czímerével. (Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben készült s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)

Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kisérőivel együtt s ott a papnak a feje fölül olvassa le a góth betüket, a mik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, a melynek a tábláján felismerte a Brandenburgi czímert, s lett abból aztán nagy archæologiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei ecclesiának, a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s neki fel kellett menni a kathedrába prédikálni.

Ámde az a kathedra is művészileg nevezetes diszmű. A dusgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalól ül alatta a kétszarvú törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a kathedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok szobraival, közepén a Megváltó a világalmával kezében, legfelül Keresztelő szent János a zászlóval. Ezt Andrássy mind apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a kathedra alatt olyan fenhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csipőficzamodásig birkozó, hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképen?

Hála legyen a mindenhatónak, sóhajtának fel a kegyes szivek, mikor végre odább vitte őket az… bizony majd megmondtuk, hogy ki.

Tovább mentek a tiszt urak, a templomfalba beépített nevezetes műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, -126- elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az istentelen assyriai császár ellen az egek haragját leidézze.

Már hozta a Jeruzsálemostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, a midőn egyszerre a prédikáczió közepén megszólalt az orgona, egész hivatlanul, s akkor is nem valami mennybeli hymnussal, hanem egy egész profán dalnak a melodiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a chorusban s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?

Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyilván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeiek fanyüvő vademberét, a Csákyak szaraczénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a Karthausiak egyszarvuját és T. H. S. betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő farkasát, a Reichenburgok özönvizelőtti mammuthjait, a Márjássyak hármas halmon álló pánczélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, a kik mind e templom falai közt várják az itéletre hivó angyal trombitáját. Egész Pantheon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.

Ez alatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebáothtal az assyrusok bőrére. Épen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a kathedra elé.

De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinoros talárba öltözött hosszú szakállú férfialakot ábrázoló, mely szoborműben az a legkülönösebb, hogy a férfialak palástjának redői közül két kis gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata kezdődik e szavakkal: «miserrimus peccator» (legnyomorultabb vétkező). -127-

– Ez Thurzó püspöknek az alakja: magyarázza Alauda uram a kurucz uraságoknak; ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, a ki a palástjába buvik, jelenti ama gyermekeket, a kiknek a nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan szolgája az úrnak).

– Nem él biz az; felel Alauda uram, felfogva a kérdés fulánkját. Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.

– Mindazonáltal, kegyelmes uram, szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiu, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.

A mire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a száznyolczezer assyriainak a halálordítását is elnyomja, a kiket a Malach-Hamoves angyal, Ezékiás kivánatára, Jeruzsálem falai alatt egy éjszaka lesakterozott.

Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kuruczokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét s más egyéb reliquiákat.

Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:

– Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni; mondá egy fiatal patricius egy öreg senatornak, a templomból kijövet. Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archæolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikáczióját.

– Higyje el kegyelmed, mondá rá az öreg, hogy ez kicsinált praktika volt tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az ő nagy praktikáját! -128-

– Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.

– A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött itéletet hozni.

– Itéletet éhgyomorral szokás hozni, felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.

XVI. FEJEZET.
A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

Andrássy István azt olvasta le a senator urak arczáról, hogy ezek most azt mondják magukban: «hej, ez a kocsmagenerális mindig csak az evésre gondol!»

No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kuruczosan, gondolta magában vissza.

A mint a külső czinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért dictálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött feltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kivánság-e, a mihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, a mit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(– Jaj nekünk! Dörmögé a kis Serédy. A generális kövekre éhezett. Ma márványnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyujtás -129- után nem lehet itéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, a mint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archæolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.

A lőcsei kathedrálét akkoriban erős, magas kőfal vette körül, s ez a kerítés sűrűn tele volt rakva az egykoron hírt, nevet, érdemeket szerzett néhai nemes és polgár urak kőemlékeivel. Azok között igen sok művészi becscsel birt. A mindenféle szinű márvány kolonczok domborművei a szentirás kiváló jeleneteit örökíték meg, remekül vésett csoportokban. Ezeket mind hazai, lőcsei szobrászok faragták, a kiknek nagymestere volt Urbanovics Márton. (Ennek szobra is ott állt, tanítványaitól kifaragva, a templom oldalban; szép magyar bajuszos, szakállas férfi, kezében a szobrász vésővel.)

Alauda uram pedig mintha csak elértette volna Andrássy titkos gondolatját, olyan szépen el tudta magyarázgatni a kurucz uraságoknak, kinek a remekműve ez a Krisztus születése a Girschner sirtáblán? Ki csinálta a Gruff család feltámadási csoportművét? Miért választotta a Hirscher család siremlékeül a Gecsemáné kerti elfogatást? Mit jelképez a Buchwaldok Jákob lajtorjája. A pestisgyógyító Jézus ábrázolata a Zabeyerek márványlapján az ősapa önfeláldozását örökíti meg, ki a fekete halál idején a kórházat alapítá s maga is buzgóságának lett az áldozatja. A kőemlékek között van egy fából készült is, kővé vált fából, a mit a föld alul ástak ki, ez a Gornoviczer családé s a kép a föltámadást ábrázolja: az anyagja maga is a föltámadás jelképe. A Täufelek emléke Krisztus csodatetteit örökíti meg; a Rompauereké a megváltó utolsó kínos éjszakáját az olajfák hegyén; a Heim család sirköve különös művészi tökélylyel Lázár életreköltését választá thémának; a Ros család az Idvezítő sirba letételét, míg a Schwab család ellenben mennybemenetelét, mely műben az a legnevezetesebb -130- hogy a földön maradt elbámuló népek mind csupa magyar mentés, sarkantyús csizmás, bajuszos, hosszú hajú férfiaknak, s főkötős gereznás asszonyoknak vannak ábrázolva.

Ilyen művészi emléktáblákkal van körülvéve az egész templom. Ez a halottak fényüzése. Ide bejutni valaha, ez a nagyravágyása minden igaz nemesnek. Ide pedig csak érdemek vezetnek. Azért olyan féltékeny Lőcse városa erre a körülkerített térre. Ez az ő pantheonja, valhallája, kővé vált dicsősége. Inkább az aranyát, ezüstjét, inkább a kenyerét engedné magától elvétetni, semhogy a sirköveit!

Fabriczius már a városház csarnoka alatt várta a czinteremből visszatérő urakat.

Útközben több polgár szólította meg Alauda uramat; azon a lőcsei nyelven beszéltek, a mit csak ők értenek meg egymás között.

Alauda uram ugy tett, mint a csinyt tett gyermekek szoktak, hogy mikor érzi a pirongatást, más discursushoz kezd; nehogy Fabriczius lehordja a temporizálásért, megelőzte a szóval.

– A kocsmárosok esedeznek alásan, hogy a mai örömnapon engedtessék meg nekik a csapszékeiket a hora canonicán túl is nyitva tartani. Hadd mulasson a polgárság.

– Miattam mulathat, csak a kedve ne hiányozzék hozzá. Mondá Fabriczius egész malácziával, azonban a szája szegletében ott leskelődött egy kis maliczia.

Alauda uram el nem hagyta magától vétetni azt a szerencsét, hogy egy ilyen népszerű izenetet saját maga ne vigyen meg a piaczon összeröffent kocsmárosczéhnek, a miért is nagy vivátot kapott. S egy pillanat alatt megtelt a piacz hevenyészett sátorokkal, laczikonyha, palacsintasütő bódé, mézeskalácsos szárnyék, seres szin sorakozott -131- egymás mellé. S a hol evők ivók vannak, ott hamar megterem a muzsikus is; olyan kurjongatás, trombitálás keveredett, hogy majd felverte a törvényszéket odafenn a tanácsteremben.

Fabriczius úgy tett, mint a ki nem hall semmit. Alauda uram pedig olyan szelid képet csinált, mint a ki ártatlan benne. Fabriczius egy czédulát adott át a városi kikiáltónak, mire az kiment a teremből s az őrszobából előszólítva a dobost, lement a piaczra a nép közé s elkezdett doboltatni.

A kikiáltó a dobszó után harsány hangon olvas fel valamit a kezébe adott papirról.

Tudomására esvén a főbirónak, hogy a császári generális Löffelholz, a múlt éjjel, a zürzavart felhasználva, a Königsbergen sánczokat hányatott s azokban egy bombavető batteriát és egyéb árkolást állíttatott fel, a honnan holnap reggel városunkat nehéz bombákkal és tüzes golyóbisokkal kezdi el lövetni; annálfogva a veszedelem kikerülése végett elrendeli és megparancsolja a főbiró uram a polgároknak, hogy holnap reggel azonnal mindannyian a házaik tetejét leszedjék, hogy az ellenség tüzes golyói azokat fel ne gyujthassák. A ki a parancsolatnak nem engedelmeskedik, annak a háza teteje a maga költségére a katonaság által fog leszedetni. Isten oltalmazza a mi városunkat.

Azzal tovább ment a kikiáltó s a másik utcza szegletén kezdé újra a doboltatást.

De úgy elment a mulatozó kedve erre a hirdetésre a polgárságnak, hogy egyben megszünt minden muzsikaszó és örömujjongás, a sátorok kiürültek, az emberek hazatakarodtak, a laczikonyhák, sütőgórék mind eltüntek a piaczról, olyan csendes józan állapot állt be az egész városban -132- minden utczán és piaczon, mint a délelőtti harangszó után vasárnap.

Mikor Fabriczius azt parancsolja, hogy le kell szedni a házakról a fedelet, akkor minden ember tudhatja, hogy ez több a kettőnél.

A nap épen besütött az ablakon, mikor Korponay János felébredt édes álmából.

– Ejnye bizony már hajnal is van! kiáltá, katonás gyorsasággal felszökve.

– Hajnal bizony, rubintom! mondá neki a menyecske; csakhogy esthajnal: délesti négy órára jár az idő.

– Mikor oly édesdeden láttalak aludni. Rászolgáltál erre a kis pihenésre. Aztán költöttelek én egy párszor; de még mélyebben aludtál utána.

– Nyakon kellett volna öntened egy pohár vizzel! Mit mond a generális, hogy még sem mentem hozzá rapportra?

– Biz az galambom már egy párszor küldött ide ordinánczot holmi parancsolattal; de én először azt izentem neki vissza, hogy otthon parancsoljon ő kigyelme.

– Most utóbbat pedig azzal zakatolnak az ajtón, hogy eredj mindjárt fel a városházára; ott törvényszék van; már együtt ülnek s vidd magaddal Belleville lovagot is.

– Én? Belleville lovagot? Hát «avagy őrizője vagyok én az én atyámfiának?»

– Bizony őrizője vagy, sasocskám, hiszen te magad tetted őt fogságra a saját szobádba: a kardját is elvetted, ott van a magadé mellett.

– Hát nem álmodtam én azt a bolond históriát? No nézd: most szentül abban voltam, hogy álom volt az egész. De milyen bolond álom? Hát akkor még talán az is igaz -133- volt, hogy itt ezen a helyen állt egy pokoli machina, s azzal téged egy csomó veszett ember torturázott a szemem láttára.

– De hát mi baja volt a schlaraffok népének Belleville lovaggal, meg teveled?

– Hát azt én hogy tudnám, füles bagolykám? mikor úgy aludtam, mint a kifejt tej, a míg te fel nem keltettél: ha meg nem jösz, tán, egészen odaát maradok a más világon.

– Hogy kérdezheted ezt tőlem? Az én szobámba idegen férfi csak be nem lép, sem én nem leskődöm az ajtaján.

Korponay János bocsánatot kért ezért a gondatlanságból elkövetett gorombaságért egy alázatos kézcsókban, s a párbeszéd alatt hirtelen bele rugdalta magát a feszes magyar ruhákba.

Korponay felcsatolta a farkasbőr kaczagányát, fejébe nyomta süvegét, s búcsut véve az asszonyától, átsietett a szobájába Belleville lovaghoz.

– A törvényszék elé hívnak bennünket. Nem tudom, mivel vádolhatnak; de tűzbe teszem érte a kezemet, hogy ártatlan vagy. -134-

Az előtornáczban azonban már ott várt az ezredporkoláb, megfelelő segédszemélyzettel: bilincseket szándékozott rakni a lovag kezére, lábára.

– Belleville lovag az én foglyom. Becsületszavával van hozzám kötve; a mi erősebb minden láncznál. Ha békót akarnak a kezére verni, csatolják annak a másik karpereczét az én kezemhez: mert mi fegyvertársak vagyunk.

A porkoláb azt tartotta, hogy az okosabb enged, s hagyta a kurucz tisztet a franczia lovaggal karöltve menni a városházáig; a hol már sok szájtátó volt a piaczon összegyülekezve abból a fajta népből, a melyiknek nincs leszedni való házteteje. A mint meglátták Belleville lovagot, elkezdtek fenhangon szidalmazni.

– Hallgatsz, csiszlik! – kiálta Korponay, lekapva az öve kapcsáról a tollas buzogányát s megfenyegetve azzal a zúgó csőcseléket. Vagy kifordítom a bőrödet s dudát csinálok belőle!

Elhitték neki, hogy képes volna rá. Engedték békén felvonulni foglyával együtt a városház lépcsőin.

Az urak mind a zöld asztal mellett ültek már; egyik oldalon a szenátorok ó-német palástjaikban, a másikon a kurucz tisztek, rangfokozat szerint; legalul a legifjabb zászlótartó, a kis Serédy; az asztalfőn a két elnök, Andrássy és Fabriczius.

S az elnöki szék háta mögött ki volt tárva a kettős ajtó, melyen keresztül a szomszéd szobába lehetett látni. Az volt a kínzó kamra.

Az alkonyodó nap besütött az ablakokon, szembevilágítva a tarkabarka kurucz vezéreket, s szikrákat szórva azoknak a mellcsatjain, ökölnyi medáljain, míg a fekete patricius alakokat még sötétebben hagyta.

A benyilóba nem sütött be a nap; hanem ott is adott elég világosságot a tüzes katlan, a miben egy hóhérlegény fujtatóval szította a tüzet, a veres fény a nagyszakállu hóhér -135- skarlátba öltözött alakját igen szépen megvilágította, s a mindenféle kínzó szerszámokat is gyönyörködésre valókká tette.

Mikor belépett a terembe Korponay, igen jól és helyesen ki volt nála fundálva, hogy ad captandam benevolentiam, ő fogja kezdeni a szót, minekelőtte kérdeznének valamit tőle, azzal az értesítéssel, a mit így is első kötelessége (lett volna már ezelőtt tizenkét órával) a fővezérnek előadni. Majd azután ha megtudják, hogy minő hőstetteket követett ő el, mennyi élelmi szert és lőport hozott be az ostromolt városba, mindjárt engedékenyebb hangulat fog uralkodni a törvényszékben.

Azért is, az asztal végén megállva s katonásan üdvözölve, e szókkal kezdé jelentését.

– Nagyméltóságú generális uram, tekintetes törvényszék, jelentem alássan, hogy mind megvan a puskapor.

Erre a szóra az impertinens kis Serédy meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát, s a mint egy elkezdte, mint a futó tűz terjedt az egyszerre végig a kurucz tisztek során, azokról elragadt a szenatorokra, általános hahota lett belőle, még a hóhér odabenn a kínteremben is úgy kaczagott, hogy csak úgy világított a két fogsora a sötétből elő.

– Mi a mennydörgő mennykőt nevetnek azon, a mit mondok? – szólt szétbámulva Korponay.

Csak Fabriczius ránczolta le haragosan a homlokát, s Andrássy tudta türtőztetni magát. Komolyan inte a kezével békét és csendet.

– Vitéz főstrázsa mester uram! szólt oda Korponaynak; – ha már most jut kegyelmed hozzá, hogy rapportját előadja, hát kezdje az elején és ne a végén, s intézze el hamarosan.

Korponay hát elkezdte ott, a hol az ó-kapun kiindult a lovas csapatjával. -136-

– Jaj! Ne kezdje kegyelmed a Noé bárkájánál! kiálta bele Fabriczius türelmetlenül.

– No de ahhoz meg már én értek, hogy hogyan kell rapportot csinálni! Kegyelmed, biró uram, ért az actáihoz.

– Jól van, jól no! Én nem értek semmihez. Mondja kegyelmed tetszése szerint.

– No hát! Sűrű ködben érkeztünk el az ellenség táborán szerencsésen keresztül vergődve, Dunajeczhez.

– No igen! Kegyelmed odáig hozta el Lengyelországból a fejedelem küldötte convoit; nekem kellett azt ide bekisérnem. Odáig könnyü munka volt az. A hanák lovát csak el kell ereszteni, magától is elmegy az az úton; nem kell neki városbiró vezetőnek; de azután, erdőkön, hegyszakadékokon keresztül tovább hozni a társzekereket, a hordókat lepakolni, szánon leeregetni, meg felhuzogatni; az ellenséggel vak csatát kezdeni, hogy a figyelme másfelé vonassék; a hol meg nagy erő áll ellent, vitézül közberontani; aztán a legjobb viadalból okosan megretirálni; ide nem senatorbölcsesség kell biró uram!

– Jól van, adja elő kegyelmed, hogyan történt? biztatá a tábornok a tüzeskedőt.

Korponay aztán elmondott hegyiről tövire mindent nagy akkuratossággal, s ha valamit a részleteknél kifelejtett volna, segítségére jött az emlékezetének a tábornok: így azután olyan szépen kidolgozták ketten a dunajeczi hőskölteményt, hogy csak Pelargus kellett még hozzá, a ki versekbe szedje s kész az új Odyssea.

(– Igy majd csak kihúzzuk Isten kegyelméből gyertyagyujtásig! Dörmögé félhalkan Fabriczius.)

– Hát hiszen az inquisitiót gyertyavilágnál is meg lehet tartani. Veté oda az elnöktárs válaszul.

– Jaj, ha itt az a törvény, akkor az én kuruczaimat soha sem lehet megesküdtetni.

A lovag odaállt daczosan az asztal végéhez, egyik kezét a csipőjére, a másikat Probszt szenator széktámlájára téve.

– Nevem Arthur, Guzman, Dieudonné de Belleville du Prés chevalier de Haut Marne, et Moncarlier.

– Czímen: Ő felsége XIV. Lajos, Francziaország királyának testőrkapitánya, az árkoláj (tüzértudomány) mestere, ő felsége II-ik Rákóczy Ferencz, Magyarország királya s Erdély nagyfejedelmének geniecorps vezető colonellusa.

– Köszönöm, elég lesz. Szabad lesz még azt is megtudnom, hogy méltóztatik-e kegyelmességed valami vallással birni?

– Óh igen! Igazhitű római katholikus keresztény vagyok. Legutoljára meggyóntam a montmartrei kolostorban.

– Az ugyan apáczakolostor, de hát nem tesz semmit. Szabad még azt kérdeznem, hogy milyen idős kegyelmességed?

– Arra nem emlékezem. Távollétemben követte el rajtam valaki ezt az injuriát.

– Tehát úgy körülbelül harminczöt és ötvenöt év között? Nagyon jól van. Tehát feleljen már most nekem colonelle lovag de Belleville arra a kérdésre, hogy hol és mivel töltötte ön a legközelebb mult éjszakát? Azzal van ön vádolva, hogy szándékosan felrobbantotta a groszscherfeldi puskaporos tornyot. -138-

– Hiszen bár a puskaporos tornyot robbantottam volna! de inkább a bankomat robbantották szét ezek az urak, kik itt sorban ülnek az egyik oldalán az asztalnak; ők a bizonyságaim, hogy ott kártyáztunk együtt lansquenetet a Herman-féle házban, legjobban megmondhatja Serédy zászlótartó uram, a ki ott kibiczkedett a hátam mögött.

– E szerint tehát kegyelmed csak akkor tudta meg a lőporfelrobbanást, mikor a pukkanás hangjával együtt az ablakok is bezuhantak a szobába.

– Kifutottam a catastropha szinhelyére, mint a többiek, még a maradék pénzemet is ott feledtem.

– Már most mondja ön meg, chevalier de Belleville, vallatott tovább Fabriczius: ön, a ki absolutus baccalaureussa a mathesisnek, hogy a midőn a Herman-ház északnak fekszik, a groszscherfeldi torony pedig délnek, a Thurzó-ház ellenben nyugatnak, hogyan történhetett az meg, hogy a míg kegyelmed a hypothenusán egyenesen mehetett volna az égő torony felé, a két cathetust választá az odamenetelre?

– Erre kész a feleletem. A Thurzó-ház tőszomszédjában van a Heinrich-ház, a hol a generálisom lakik. Ő neki volt kötelességem legelébb jelentést tenni az eseményről.

– Kegyelmed természetesen abban a hitben volt, hogy a generális ur ő nagyméltósága olyan süket, mint a fajdkakas, s nem tudja, hogy egy lőportorony légberepült, a míg hivatalosan nem jelentik neki. -139-

– Hogy én minő hitben vagyok, az az én lelkiismeretem dolga! harsogott vissza Belleville lovag. És a felől kérdezősködni nincs joga, különösen egy eretnekekből álló törvényszéknek. Azonfelül pedig azon czélzást, mely a mi generálisunk ő nagyméltóságát a fajdkakashoz hasonlítja, lovagmódra visszatorlom.

(– Ne erőltessük ezt a thémát, főbiró uram! dörmögé az ökle mögül Andrássy István, az urakhoz pedig fönhangon mondá: vegyük ez ügyet egészen serio, urak! Nagyon komoly dolog ez!)

Fabriczius biró e szóra hátra fordította a fejét s az ökölre fogott keze hüvelykujjával a kínzókamarára mutatva, azt mondá csendesen:

– Figyelmeztetem a lovagot, hogy én nekem még más kérdezési mód áll a rendelkezésemre.

Belleville lovag elsápadt. Andrássy pedig boszusan -140- sütötte le a fejét, az ujjaival az asztalon dobolva.

– Tehát Belleville lovag ur, folytatá a főbiró, miután kegyelmed a mathematikai kérdést ilyen jól megoldá, lássunk már most egy arithmetikai feladványt is. A robbanás történt pontban tizenkét és fél órakor. Jól megjegyeztem, mert ébren virasztottam a városház szenatori szobájában. Az a lárma pedig, mely a piaczra lemennem kényszerített, támadt tizenkét óra és ötven perczkor. Ha kegyelmed a Herman-háztól futvást ment a tábornok lakásáig, ott gyorsan végig járta a szobákat, sehol nem időzött, akkor minderre öt perczet leszámítva, mire használta kegyelmed a tizenöt percznyi időt a Herman-ház kapujától a Thurzó-ház kapujáig?

– Erre aztán könnyü a felelet! Arra használtam ezt az időt, hogy egynehány pimasz ficzkónak, a ki nem tudom mi okból, utamat állni bátorkodott, kiporoltam a bivalybőr wammszát.

– Azok az utját álló ficzkók a Ketterhäuschen őrei voltak, a kik a robbanás után elszaladtak az égő toronyhoz, onnan visszatérve a ketreczet üresen találták, a friss hóban nyomokat vettek észre, a mik a Thurzó-ház kapujához vezettek, s azokat üldözve, ott találták kegyelmedet egy oszlop mögé elrejtőzötten.

– Lovagi becsületemre mondom, hogy én egy pillanatig sem voltam abban az órában a Ketterhäuschennél.

– És a lábnyomok, a mik a Ketterhäuschentől a Thurzó-ház kapujáig vezettek?

– De mi közöm nekem a kegyelmetek vasketreczéhez ott a piaczon? s mi köze van annak a vasketrecznek a groszscherfeldi lőporos toronyhoz? -141-

– Mindenek előtt megjegyzem, miszerint nem azért vagyunk itten, hogy kegyelmed kérdezzen ki engemet, hanem hogy én kérdezzem ki kegyelmedet. Hogy pedig a Ketterhäuschennek és a lőporos toronynak micsoda összefüggése van egymással, azt majd a tekintetes törvényszék fogja megítélni. Most kegyelmednek a dolga megmondani, hogy mi uton jutott a ketreczbörtön kulcsaihoz?

– Azt pedig nem fogja tőlem megtudni senki, hörgé rekedtségbe mélyedő hangon Belleville lovag.

– Felszólítom kegyelmedet, hogy erre a kérdésre határozott választ adjon.

(Csalfa asszony! Megérdemelte volna, hogy elárulják, de a kiben nemes vér van, nem tudja azt megtagadni, mikor asszonyról van szó.)

Andrássy tábornok a vallatás alatt többször a hajához kapott a kezével, hogy megszokott módon kétfelé simítsa azt a halántékain; – a levágott haj aztán mondott neki valami történetet. Ő már kezdte sejteni, hogy mi uton jutottak azok a kulcsok a lovag kezébe. Még többre is rájött. – Ördöngős egy asszony! Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, a mibe tüzet dobni nagy veszedelem!

– Ha a vádlott makacsul megtagadja a feleletadást, én kénytelen vagyok ellene a kínvallatást alkalmazni.

– No hát ide azokkal a spanyolcsizmákkal! Hadd próbálom fel, a lábamra illenek-e?

A törvényszék kurucz tagjai közt halk morgásban volt észlelhető a visszatetszés.

– Ugyan bajtárs, mondd meg egyenesen, hogy jutottál azokhoz az ostoba kulcsokhoz, hát mi baj lesz belőle?

Még csak ez kellett Belleville lovagnak, hogy Korponay is biztassa erre az őszinte vallomásra.

– Biró uram! kiálta fel, tiltsa meg kegyelmed ennek az urnak, hogy hozzám alattomos suttogásokat intézzen!

Most aztán Andrássy sem tartóztathatta tovább magát. Büszkén hátravetette magát karszékében, s öklét az asztalra fektetve, kemény hangütéssel, pattogó szóval mondá:

– Megengedjen kegyelmed, Fabriczius Antal uram, Lőcse városának érdemes birája; – de már ahhoz, hogy egy főtisztet, a ki az én táborkaromhoz tartozik, megtorturázzanak, valamivel nagyobb hatalom kell, mint a lőcsei biróé.

Hogy ez a nyilatkozat mennyire találkozott a kurucz tisztek tetszésével, azt tanusítá a kardtokok csörömpölése.

S azzal dolmányába nyulva, elővont egy összehajtott pergamenlapot, melynek széléről fatokba zárt pecsét függött alá. Azt odanyujtá a jegyzőnek.

Erre a szóra egyszerre mind felálltak az asztalt körülülő birák, tisztek és tanácsurak s állva hallgatták végig az okirat tartalmát.

Mi, Felsővadászi Rákóczy Ferencz, Erdélynek nagyfejedelme, e néven második, Magyarország választott ura, stb. stb. ezennel meghagyjuk és parancsoljuk minden Lőcse város falain és határán belül levő hiveinknek, katonáknak -143- és polgároknak, főtiszteknek és közembereknek, nemeseknek és jobbágyoknak, hogy további intézkedésünkig, a mi tüzben kipróbált hivünknek és biztosunknak, nemes, nemzetes és vitézlő Beszterczei Fabriczius Antal főbirónak mindenekben engedelmeskedjenek. Kinek is kötelességévé tesszük, hogy a mostani veszedelmes időkben, minden felség- és hazaárulók ellen a legnagyobb szigorusággal vizsgálatot tegyen, s fölöttük itéletet tartson. Mire nézve minden a városban létező alattvalóink iránt gyakorlandó uralkodói teljhatalmunkat nevezett hivünkre, Fabriczius Antalra ruházzuk, meghagyjuk, parancsoljuk, hogy rendeleteinek mindenki ellenállás nélkül engedelmeskedjék. – Különben nem cselekedvén.

E nyilt parancs felolvasása után kriptai csendesség támadt a tanácsteremben. Csak az izzó szén pattogását lehetett hallani a kinzó kamara katlanában.

– Nem kivántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigoru parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá. Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, a kik még ha Rákóczy Ferencz maga hütelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ők még akkor is hűek maradnak hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosínak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarus elfogadja. – És ime a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, a ki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó ház előtt egy leányt, a ki éjjel egyedül kóborol, a szigoru tilalom ellenére. Azt a pellengér ketreczbe zárják. S a rákövetkező éjjel felrobban a lőporos -144- torony! arra mintha a földből támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség s ostromot kezd. Mialatt a polgárság, és a katonaság e rohamot visszaveri, az alatt felnyitják a ketreczet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vas kézzel ragadni meg a legelső embert, a kit e dologban tetten kapott?

– No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok birótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a Ketterhäuschen kulcsait.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája, ennek a váratlan nagylelküségnek nem birta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem a mint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyuladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, ezt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:

– No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott szegény kis leányzót, a kit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, -145- pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

– És hova lett már most az a leányzó? Ezt kérdezé a főbiró a tábornoktól.

Andrássy boszusan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni? de az a valaki nincs itt és meg sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott bőjtölést szinlelni éjfélig? hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piaczra végrehajtani ezt a vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, koczkáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak később fogja megtudni.

És mivelhogy annak a «kegyes hazugságnak», a mit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről, a mire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben az egész találós mesében.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót sughatott volna Bellevillenek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketreczből.

– Követeli kegyelmed? biró uram! mormogá halk hangon a főur, s félvállról tekinte vissza az utját állóra. -146- Ebben a tekintetben már ott volt a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak hősét, a felvidék kis királyát, a «Csaba» ivadékot! – keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, a kinek az ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! «Meg ne rugjam ezt a birói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust». A villámszóró szempár ezt mondta bizonynyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.

– Követelem! kiáltá fenhangon. Nem a biró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: – férfi férfitól, – nemes ember nemes embertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegető arczkifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkénytelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra s az egész törvényszék szine előtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a Deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány, éles hang recsegett fel az ajtóban.

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy a ki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:

Egy alak csupa léczekből összerakva, a mik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben actiózik, az ember azt hiszi, hogy -147- hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyujtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de a mellett ő maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes accentussal ejti, a szórakását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért soha sem beszél máskép, csak magyarul. S miután a hyperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy fölött is szünetlen derültséget támaszt, a mi őt azonban meg nem zavarja.

És a mellett, a milyen szélmalom alak, épen olyan tökéletes eszményi jellem, a kiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karrikaturáig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hős!

Bánthatják ezt a jó barátai, mindazok, a kiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben a kit egyszer befogadott az ő gyülöletébe és haragjába, azt ő előtte semmi purgatorium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelődik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, a mit a harcztéren erénynek neveznek: az ostromló tüz, s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatu, rossz magyar beszédü német, a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kurucz hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedők közé -148- odalép, s azt mondja nekik: «ugyan ne megveszszetek!» hát elnevetik magukat és kibékülnek.

A mint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon és csókolta pofon, a kit legközelebb talált.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Bellevillenek ez a zuzmarás, jégcsapos bajuszszal adott, csontkar öleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.

Ezzel tanusítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel czimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit tudni, a ki épen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.

Ő utána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: «Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék ficzkó vagy! Hej, hogy szidott a német odakinn! Az a nagy orrú kutya kurucz! Eredj!»

Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.

Aztán sorba ment a kurucz tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; a mi pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpált Fabriczius birónak: «hát hogy vagy öreg ház!» s szeleburdiságával még a hiuzprémes birói kalpagot is leveri a fejéről, a mi aztán arra szolgál neki, hogy a mint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás véres foltjait, azokat egyenkint megcsókolja: «óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!»

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg épenséggel nem is sejti, hogy ez az ő két kedves barátja -149- most épen közel van ahhoz, hogy kardot rántson s egymást összekaszabolja.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, a mit félre huzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt el az ellenség táborából.

– Óh köszönöm, nem fáradtam el, tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak, meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három oroszlántallért.

– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! Kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három talérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban. Szól a biró a tárgy érdeméhez közelítve.

– Én már tudok olyan esetet, a hol a császári tábornok a kurucz parlamentaire-t lánczra verette.

– Hát Blumevitz? A tiszt! A ki megszökik tőlünk, a becsületszavát hátrahagyva.

– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.

– Hja! Nagyon czifra história ez: magától Blumenvitztől hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan fölrobbant. -150-

– Dehogy nem tudom! hogy a lőportorony légbe repült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a granáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyusokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg épen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap, nem tegnapelőtt (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik? három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet) denique azon a tegnapelőttön, a melyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyürt czédulát talál az ablakon, a mibe kövecset takartak s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna, akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak valamelyik éjjel, a mikor a sor épen ő rá fog kerülni, hogy a granátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegőbe fogja röpíteni. No köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, a mit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap, vagy mikor, a fanatikus pápista tiroli fogoly.

E szerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő vetteté fel árulásból a lőporraktárt.

– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek, a felrobbanás utáni momentumban s lábtókkal, pontonokkal jöttek, éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.

– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, a mivel meg lettem bizva. Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen! Sylvester napján vala. Tudja kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kisértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem s áthajtottam Löffelholz főhadiszállására, a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarus igen szivesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden pontra azt mondta, hogy «no majd meglássuk! nem veszünk rajta össze.» Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton épen csak keresztül futott, a miben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kivánó kurucz tisztek egy ranggal magasabb foku tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy «hüm, ühüm, ühüm.»

– Azután azon a másikon, hogy a mi donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy «no az természetes».

– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő sirkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a -152- halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, a hová lázadás idején ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden engedményre, a mi az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitáns kivánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak vették; a kuruczok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.

– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A pokulatió eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy «sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui»; aztán következett egy kis parázs landsknecht; a melyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajduságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s a mikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, pánczélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott. «Talpra, urak; talpra!» kiálta. «Kiki szépen a maga csapatjához.» Arra mindenki felugrált s én egyedül maradtam a tábornokkal. «No kedves barátom, mondá Löffelholz, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd, két napi fegyverszünet kötéssel, küld olyan feltételsorozatot, a miről azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s a míg mi a fölött alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt és lőporszállítmányt becsempészsze a városba. Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres actiók közé. «Nem ám, ha fegyverrel nem állják az utját, felelt ő erre, de én eléjük küldöm -153- a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kisérő huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.» Már biz ezt magam is úgy hittem.

– Ki árulhatta el titkot Löffelholznak? kérdé sötét tekintettel Fabriczius.

– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hirül, a ki akkor szökött meg innen tőlünk.

– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A piaczon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahir, mint a pattogatott kukoricza, nem kell érte aranyat váltatni, egy czinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam Blumevitztzel, s nekem elmondott mindent őszintén, a mit tudott.

– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, a ki a mi lovasságunkat a convoie elé vezeti?

– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja, s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyos ezredet a Dunajecz felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az igérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. No, képzelhetik kegyelmetek az én tantalusi kínjaimat, (vagy sisyphusi kínok? tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?) denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én hiveimet s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, a mi őket alulról, felülről, köröskörül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, a hogy a torkom kiadta Lőcse felé; «vigyázz magyar, jön a német!» A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lőcse! Úgy-e nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.

– Pedig ixioni kínokat álltam ki az alatt. Prometheusnál -154- is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, a honnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óra ütés után, látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe a groszscherfeldi torony! Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz, hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német! s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem bubja, a mint az ajtónak neki rontottam vele hogy keresztül törjem!

– No de se baj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholz uramnak ex tempore egy olyan leczkét, a mit tudom nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurczolta a dragonyosokat: lóvá tette őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékuton, a háta mögött átcsusztatta, s azzal ott hagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s haza világított nekik, a míg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.

– Hahaha! Ez derék volt. Jobban nem lehetett. Pompás mulatság volt. Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholz; ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú! hogy ha ránézett a vízre, eczet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. «No elmehet már kegyelmed haza, szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezuttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kis ujjam. Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kurucz tiszteknek; aztán meg mindenféle donátiók: hát egy kis reszelt füge?» -155-

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendően.

– «Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül, mondá Löffelholz: a lőcsei nobiliknek azt a kivánságát, hogy a templom körül kivánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!» Hahaha! Nagyon jó! Ilyen tréfás ficzkó az a Löffelholz. Hahaha!

– Ime tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr előadásából, hogy a mult éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

– Még nem! kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? hová lett az én lányom?

S a birói aranygombos bottal végig csapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó tánczolt bele.

– Jajh! Igazság! kiáltá fel Czelder Orbán. A leányod, öreg! Hát persze. No persze! Persze, hogy persze. Ezt te neked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.

– Mit tudsz felőle? kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg Czelder karját.

– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el arcza, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végig olvasta azt, mint a gutaütött lerogy a székébe, s arczát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.

A hóhér félre fordul, a legények elbujnak; ilyen félelmes látvány még nem volt a szemük előtt.

Akkor feláll. Leveti a birói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a birói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötőt a markolata körül csavarja.

– Megyek innen! suttogja, merőn bámulva a magasba. Elmegyek. Nem vagyok már biró. Nem vagyok apa. Nem vagyok nemes ember; nem kardhordozó ember; halott vagyok. Nem keresek semmit. Nem kivánok semmit. Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.

– Oh a szivem! – ordít fel végre fájdalmasan s öklének egész sulyával a szivére üt.

S azzal tántorogva megy ki a teremből, senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piaczon, fedetlen fővel, homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy martyrdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a kardot, a kard viszi őtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patriczius csoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.

XVII. FEJEZET.
A FÖLDALATTI UT.

Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, a míg, mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem tudtam elképzelni, a míg Lőcse városa régiségeit és zegzugait össze-vissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az, hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, a mit egy egész kurucz sereg tart megszállva, a minek a polgárai maguk is harczedzett férfiak, hüséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék, tűzpróbákon keresztül ment hazafiak és koszoruzott hősök! És különösen, hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, a hol az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, a mint fehér éji pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hivogatólag int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárába, és hozzá oly csalfán mosolyog? Hogy történhetett ez? Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő bástyatoronyba vezet, a nagy vizárokra nyilik. S ha csak viz volna az árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta uszni; de az be volt fagyva, tél derekán, s éjszakára a viz felét mindig leereszték a zsilipen, s a légben maradt jég menten beszakad, a mint rálépnek. Ez árok fölött át nem jöhettek a császári csapatok. És még hozzá úgy, hogy észre ne vegye senki.

A história azt mondja, hogy így történt: – s azzal ott hagy bennünket a sötétben.

Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben szegélyezi a mesterséges vizárok, a másik oldala már meredek hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.

Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el -158- a város alatt, hogy annak a vizét nemcsak hogy a vizárokba nem lehetett felvezetni, hanem ostrom idején egyátalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyüjtött viz, hogy boldog volt, a ki elmenekülhetett előle.

A sánczárok kitöltésére való vizet az Ignácz-kútból vezették oda. Ezt a kutat úgy hitták, hogy «Durst». Azért hitták így, mert ha ivott belőle valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A viz sós volt, meg keserü. Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.

Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, a honnan bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvizzel, ha az ellenség a Luts patakot elfogta.

De honnan jött a viz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb szárazság idején sem fogyott ki soha?

Ez a kérdés volt az, a mire nem tudta senki a feleletet, csak a Fabriczius család ivadékai.

Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszáju János, Fejetlen János stb.)

A legenda szerint egy földönvándorló angyal, a tudósok szerint egy németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a «Wünschelruthe» segélyével azt a földalatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy egész város szomjának eloltására.

Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag levantekereskedő a távol Olaszországból hozatott ahhozértő hevéreket, a kik a föld alatt tudnak rejtek utakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el azt a titkos vizvezetőt, -159- a mi a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a városház udvaráig vezet.

Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem birt, hogy mit és mi irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt? Csak mikor az ugrókút készen volt, akkor hitta oda az előljárókat Fabriczius, a márványmedenczéhez, melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásviz.

Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé s a vizvezeték alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt, a mit soha férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.

Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta, közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, kit fiusított, neve és vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem fog férjhez menni.

A vizvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása; a Fabricziusok birtokát képező Thurzó házban volt.

Ezt a csodálatos épitészetü, a homlokzatán czifra bálványokkal végig rakott házat nem azért hitták ezen a néven, mintha a Thurzó családé lett volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak, ennek a háznak a piaczi homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai megtiltották bármiféle magyar nemes urnak, hogy városukban saját házzal birjon; szerették ha ott lakott, de házat nem adtak neki.)

E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett az a titkos lejárat, mely a közlekedést fentartá a város és a patakviz között.

Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag palakővel.3) -160-

A földalatti folyosó épen csak olyan magas és széles, hogy egy ember áthaladhat rajta.

A hol az alagút a Scheibe-hegy földalatti forrás medenczéjét eléri, ott volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való összeköttetést megnyissa.

Egy hat öles fenyőfa gerenda volt emeltyüvé átalakítva. Ha az egyik végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik szára egy tiz mázsás követ emelt a magasba a föld felszinén, a hová azután egy tölgyfalábtó fokain fel lehetett jutni.

A ki felülről akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kőről, mely az alant fekvő gerendaemeltyü hosszabbik ágával összefügg, a mint arra ráhágott, a forrás nyilását takaró szikla felemelkedett előtte s akkor a lépcsőkön alászállhatott.

Különben az egész körülfekvő táj oly elhagyott vadon volt, a hol nem lakott más, csak az üldözött róka és hiuz, a zárókő zöld az idők mohától, benőve repkénynyel, földi tök szárával. A bozót előtt, mely e domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára rémséges művészettel volt kifestve az a szörnyü jelenet, a melyben a gonosz hajdemákok egy utazó lőcsei kereskedőt elevenen megnyúznak. Elég arra, hogy a ki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg emberlakta világot talál.

Ezen a rejtek úton tudott Fabriczius János (a Fejevett) lengyel fogságából kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón keresztül, a mi ismét a hajdani Lőcse rejtekteljes cuniculusainak kiegészítő része volt. -161-

S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó Fabriczius ivadék, miután Korponayné a Ketterhäuschenből kiszabadította, – mikor üldözői, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.

Milyen nagy rémnek kellett annak lenni, mely a gyönge, félénk leányt arra birta, hogy a sötét földalatti folyosón keresztül meneküljön, egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, a hol az üldözött hiuz és vadmacska tanyázik!

XVIII. FEJEZET.
ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

Abban a levélben pedig, a mi azt a kemény természetü embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkivüli nagy dolog nem volt.

A ki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.

Csupán csak annyit irt benne Fabricziusnak Löffelholz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután – Isten ő szent felsége rendeléséből, – Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő katholikus hitbe befogadtatván, a fentnevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. A levél végén volt egy sor irás magától a boldog menyasszonytól is az édes atyjához, reszkető kézzel megirva, alig olvashatólag.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piaczon! -162-

Meg nem törte szivén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengér-ketreczbe zárják. Télviz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! Hogy a hóhér ki fogja seprüzni a városból, mint becstelen személyt. Hadd sirjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanczhoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett belőle, piaczi lábkapczája a kurucz közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, a miben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!

Mikor a Thurzó-ház piaczi homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szivére mért csapást amaz asszony odafenn praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!

Azok pusztítsák el, a kiket legjobban szeret! Ugy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utczára nyilik, mint Lőcse városában a legtöbb patricziusi palota. A főtérre, a nagy utczára néző része palota, a hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a bástya-utczára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a műhelyek, s a minden háznál otthonos serfőző konyha, a mi Lőcsének büszkesége, s törvénynyel biztosított privilegiuma. A palotaszerü osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fentartva, s ősi pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, oda hivatta a lakó szobájába régi hű barátját, háza állandó -163- lakóját, a doctort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, a hogy megjött.

– Halott vagyok. Temetésre várok. Mondá az orvosnak, a mint az becsámpázott hozzá mankóival. Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te ird meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel ujra átjösz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a categoricus imperativusra nem volt a doctornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek, a kántorukkal együtt s helyet foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, a mely így kezdődik:

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelő méhseres kancsó daczára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron s a ház minden lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornáczokon, a mik a Korponayék kvártélyához tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a halotti énekeket.

És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nem csak aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyukarjára nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, a mikor van egy bálványkép, a kinek, ha azt mondja az ember: most jer velem a tüneményvilágba! oda is utána megy, s ha megint azt mondja neki, megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába, ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettőben idvezült volt.

A mint hire futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbirón újra kitört az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sirni kezdett az elnöki székben, hogy aztán lerakta a birói süveget, palástot, pálczát, lemondott a biróságról, hogy ott hagyta a tanácstermet, vegyes biróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hivatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki. -165-

Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbehütött birót, beültették az elnöki székbe, ő aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! a mult éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt tánczolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?»

Fel is használta apraja nagyja a megadott engedelmet s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvívátozván a bőkezű birót, a vitéz generalist, s a derék Czelder Orbánt, a ki csakugyan kiosztotta a hajdui között a németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorrajárta Czapfenstreich után a notabilitások lakásait s az ablakaik alatt serenadeot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, a miből ők azonban nem sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vaczkába aludni, s fél óra mulva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtain, olyan magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmult egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ez volt az Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa. -166-

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunykócskába fujta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.

– A patkányok nyugtalankodnak, mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. Aludjál báránykám.

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószinüleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, a kik a Scheibe hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, a miknek mázos zsindelyei tarka betükkel viselik a renovatió évszámát s a miknek esőöntő csatornái két ölnyire rugnak ki, sárkány és delphin alakokban végződve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső és hóvizet egy a falba épitett rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, a mit soha senki nyitva nem látott, egyszínüre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt a rejtekajtó, a melyen keresztül a vizvezeték alagútjából a városba lehetett jutni.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor a helyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s a mint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy pyramist az utcza közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát máskép történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piacz közepén.

A császári ezredes azonnal megszállta a kapukat, s az összekötő utczák szegleteit.

Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani jött: mielőtt egyet kiálthatott volna, elnyomták és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, a nélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr bundával betakarózva.

A mint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt) s a mint a nyitott ajtón belépett a szobájába -168- Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, a hol a kardja volt felakasztva a tigrisbőr kaczagány fölé, s percz mulva kivont karddal állt látogatójával szemben.

– Hasztalan minden ellenállás, generális úr; szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piaczon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!

– Még nem. Hallja az úr! Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok felverték az alvó várost.

– Azt megtehette excellentiád! mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utczák el vannak állva; tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Itt a háta mögött az a deszkafal, a mi egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, az alatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hirét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; a honnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, a ki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

– No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! Kiálta -169- Andrássy, neki vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kinálkozó utat eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labancz jön is reá!

– Már hiszen azért nem szükség excellentiádnak engemet összelabanczozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, a mit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre? s hogy ezzel őt semmivé teszi?

– Siess! kiáltá férjének. Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Ide benn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labanczok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.

Korponay keresztül tört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, a mi útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, a hol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen -170- még az álmot sem tudja erőszakolni az ember, hogy jőjjön elő, ha az nem akar megjelenni.

– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! ordíta Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. Árulás van a városban! Itt a német a piaczon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyukat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával! Nyakunkon a philisteusok!

Azzal a kezében hozott félcsizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, a kinek a kezében lámpás volt s azt – nyavalyást – tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabyrinthuson keresztül a bástyáig, a hol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.

– Itt a német! Hol a kardom? Ez volt az első kiáltása. Itt a kardom! Hol a német? Ez volt a második. Nem halt még meg Fabriczius! Fölkelek még a sírból is; ha azt mondják: «itt a német!» Kik vagytok itt? Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta fiuk! Azt a zsoltárt: «Erős várunk nekünk az Isten!» Előre! Előre! ölni! ölni! Vérben fürödni! Előre! «Eine feste Burg ist unser Gott!»

S a magas athletai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tünt fel, mint a germán pogány mondák egyik ősalakja, hozzásimuló gyermekei között, a kik mind előrangatták oldalaikról a kurta diákdákosokat s zsivajogva fogták körül az öreget.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kurucz őrséget s a polgárkatonaságot.

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából áttévedezőre.

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szurta a kardja hegyét és a könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.

– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság, pánczélosan állni ki az ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generalis úr, egy becsületes capitulatiót diktáljak.

– Diktálni? Nekem! kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában s a kardja csak úgy sugott a levegőben.

– Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, a ki beszél! szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, a mire azok mind egyszerre arczhoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra czélozva, – diktando beszélnek! folytatá nevetve. – Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, a mit én fogok sajnálni legjobban.

– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulatióról, szólt urias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, a mint -172- a másik perczben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan nesztelenül mint egy szellem s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.

És egyuttal a kinyujtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, a mi zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észre veszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

– Eh! szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét s azt kiáltva a katonáknak: «lóduljatok, ti ostobák!» mielőtt azok elhatározhatták volna, hogy valjon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak? úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán nekidülve háttal az ajtónak, elkezd teljes jó szántából kaczagni.

– Lássa, ezredes, mond nevetve a szép asszony. Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy «a un renard, un renard et demi». (Egy róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón. -173-

– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kivánatait, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy «bey Fusz!»

– No lássa! mondá Julianna. Most már helyre van állítva az æquilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labanczokat pedig körül veszik a kurucz csapatok; azokat valószinüleg ostromolják Löffelholz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harcza, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

– No no! tábornok úr! csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a bástya utczán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm fuvatása a kurucz huszársághoz. Ő kegyelme ott jár a csapatja előtt, s mindjárt itt fog lenni a piaczon egy egész battéria kerekes ágyuval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.

– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint én rám nézve. A mi carréenk a kurucz huszárságnak a szeme közé nevet.

– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza arkádjai alól. Higyje el kegyelmed, hogy a chance-ok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahuzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. -174- Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepcze az, a mibe őket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja s az a valaki – a fehér asszony.

– Én azt hiszem, szólt Julianna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait, hogy kegyelmetek legczélszerűbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kurucz csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbizás a császár nevében?

– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!

De nem volt ám az elég, hogy a czifra pergament, a lefityegő ezüst tokú pecséttel együtt elől-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is akarta azt látni. Olvasni akart. Tudott diákul.

Julianna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt és olvasni kezdé: «Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.»

– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam?

– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.

– Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek -175- közhirré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félveverni a harangokat.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kurucz- és polgárcsapatok tódultak a mellékutczákon a piaczra.

– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a hiveinknek, indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

Az ég már pitymallani kezdett, a piaczon levő férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.

– Két órai fegyverszünet van! kiálták azok onnan felülről magyarul és németül, kiki a maga hiveinek. A császáriak, a kik közvetlen a főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kuruczok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamentair zászlót! mondá Julianna az uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.

– Itt van az én fejkendőm! mondá Julianna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; a mit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körül himzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben, békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda főbiró uram, a ki az összecsődülő fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló fegyverszünetet jelent; aztán minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, a míg azt be nem vonják. -176-

XIX. FEJEZET.
MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ ODASZORUL.

Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománynyal odakötözvén az ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér asszonyt a szobában; a rejteknyilás táblázata ismét a helyére volt tolva.

Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, a melyben csak néhány sor volt irva, olyan titkos irással, a minek csak Andrássy birta a kulcsát. Julianna levele volt az, a mit most tehetett oda. Andrássynak se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptographiáját kihüvelyezgetni szemenkint, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.

– Lovagi parolámat adom rá, felelt Blumevitz, hogy el fogom felejteni, a mit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, a melyen keresztül a kinnlevő világgal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla, kegyelmed se tudjon róla.

– És akkor aztán, egyenlők lévén mindkettőnkre nézve a kényszerítő körülmények, kezdjünk az alkudozáshoz, úgy, mint két hadvezér, a kinek a hadserege szemközt áll csatavonalban.

Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a patkóalakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk közé.

– Ismerjük igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a feltételek nem olyanok, a minőket egy békére hajlandó vezér szokott ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, a minőket nyers visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú sorban egy olyan hadvezető, a ki a végtelenig akarja vinni az ellenségeskedést.

– Arra hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki; arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbevonni, hogy ma és e helyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kuruczok vitézségét, s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek. Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott kinn vannak, s ha a helyett a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy siciliai vecsernye következhetik. De hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva Lőcse város falai közé, nem tudják mi történik a külvilágban?

– Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háboru végét járja. Magyarország kilencz tizedrésze már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a szijat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczy Ferencz fejedelem maga már kiment Lengyelországba, s a mi reménye maradt a háboru folytatására, azt most már csak az orosz czárban birja. Hát inkább akarnak a Péter czár hűségére térni a magyarok, mint a koronás királyukéra? -178-

– Erre határozottan azt felelem, hogy «nem!» De a magyar király tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában, hogy a míg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert le nem teszszük a kezünkből, sem én, sem más.

– Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le? abban erősen tamáskodom.

– Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a szenteknek, a kik egy hajótörött roncsról menekűlnek a partra? Bizony nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, a mit eléjük nyujt valaki?

– Én pedig inkább a vizbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét megfogjam, a melyik piszkos.

– De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van kegyelmed számára a császár-király által aláirt és megpecsételt diploma, mely kegyelmednek és egész familiájának, mind a négy testvérének elkobzott birtokait visszaadja.

– Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a felesége is, a két kis gyermekével. Heister épen odaindult, azt ostrom alá venni. Kegyelmed öcscse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed nem sokat törődik ezzel?

S hogy még maróbb, szivetetőbb legyen a czélzás, Blumevitz oda kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó faltáblára.

Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz s kibámult a világba.

A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért s újra helyet foglalt Blumevitzczel szemben. -179-

– Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr kapitulationalis feltételeket akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?

– Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy a kik a kurucz helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári seregek között.

– Igenis, azt kivánjuk, hogy a ki nem akar a király hűségére felesküdni, legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé harczolni nem fog.

– Ha ez kegyelmed részéről illusio, akkor nem siethetek eléggé annak a lerontásával. Két ember kivételével, vagy talán hároméval, valamennyi kurucz tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári seregbe. Az egyik a hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban csalatkozik, hogy a német hajduinak hűségére számít. Azoknak egyrésze el fogja őt hagyni; ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon támasztékul. A patriciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig régóta a mi emberünk. A kire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez hűséges legyen.

Andrássy iparkodott közönyös arczot mutatni erre a nagyon is éles sarcasmusra.

– Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utczai harczban alig lehet valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitünő, sőt a császáriaknál elébb való.

– Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka Du Prés de Belleville lovag egy ismeretes bonvivant, a ki egy szerencsés légyottért szívesen -180- szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A kurucztüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcznál vehette észre kegyelmed, hogy a sánczágyúk nekünk, az ostromló seregnek, semmi kárt nem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a gránátok mind a földbe furódva pattantak szét. Az arkoláj mestersége olyan furfangos tudomány, mely mellett az, a kire a kezelés van bizva, naphosszant puffogathat az ágyúval, a nélkül, hogy az ellenfélnek egy hajszálát meggörbítené. De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet a felől, hogy Du Prés de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse végig ezt az okiratot, a mit Löffelholz tábornok küldött általam a lovag számára.

Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha a capitulatio ő vele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Prés de Belleville lovag bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával s e hivatalból származó minden teendőkkel.

A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott határa.

– Mindegy! Ha az egész világ hűtelen lesz is Rákóczyhoz, én nem szakadhatok el tőle.

– Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, a míg a harczi actio állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetlen hűségét, mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt eltemetett négyezer császári harczos porladozó csontja hirdeti, míg a világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna kegyelmedet Bercsényi -181- helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna Érsekujvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a bevehetetlen erősség ormán.

– Nem végeztem még be!… De kegyelmed, belül a szivében soha sem volt meggyőződés szerinti hive sem a fejedelmének, sem a felekezetének.

– Bizonyítványom van rá. Vajjon az a karrikaturagyűjtemény, a mit kegyelmed évek óta szaporított, élő, látható alakban fejezve ki a véleményét a kurucz vezérek felől, nem fenhangon hirdeti-e ennek a titkát?

– Hát biz ez egy képeskönyv, a mi az én birtokomban van, mint a feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.

No most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek firmamentumán. Megtudta, hogy hová lett az arczképalbuma.

Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allonge-parokája fürtjeit s gyönyörködött a szavai hatásában, a mit Andrássy arczáról leolvasott.

– Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával, háta mögött Péter czárral (egy sokat mondó allegoria!) hát teljes világítást adna hozzá az a másik, a melyiknek az egyik lapján Lipót császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kiméletlen megbirálás: ez a feltétlen hódolat.

Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy azoknak a képeknek a torzított fintorait -182- nem ő rajzolta, hanem ez a dæmoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.

Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollhegygyel odakarczolta ezeket a gunyoros vázlatokat.

– Kegyelmed szive szerint elitéli azt az egész tábort, a melylyel eddig együtt küzdött, folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. Nagy bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, a kik meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették, eldobják; de az olyan pártvezért, a kit a hivek táborába igazi, szivben gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni és megtaláljak a számára való helyet.

Andrássynak a veleszületett büszkeség egy daczos választ diktált erre; de Blumevitz megakadályozta benne:

– Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt az ifju József király azzal a megbizással küldé őt Rákóczy Ferencz táborába, hogy ismertesse meg a fejedelemmel az ifju király jó szándékait Magyarország iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczy között. Forgách Simon elejté ezt a rábizott szerepet, s a helyett, hogy szolgálta volna József királyt és Rákóczy Ferencz fejedelmet egyformán jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul és saját nagyzását helyezte a közbéke fölé. És e miatt elveszté a játékát mind a két oldalon. Itt Rákóczy vetteté őt fogságra, amott a király számüzte. Vegyen tanuságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi mint maga magát megsemmisíteni.

– Jól van. Hivassuk ide a sereg tiszteit, hivassuk ide a város előljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom őket kényszeríteni.

Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját s a kornétásához néhány szót intézett halk hangon. -183-

– A míg a meghivottak előjönnek – monda neki – nem olvassa el kegyelmed azt a levelet, a mit az asztalán kapott?

Elővette az összegyürt levelet s kisimítva a tenyerével, maga elé helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá irta a betüket, a miket a titkos irás kulcsával kihüvelyezett.

Andrássy könnyedén vállat vont, – s aztán odadobta az egész megfejtett irást Blumevitz elé.

Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok s azt mondá, mintegy magának beszélve:

– Szeret biz az egyebet is, mondá rá Blumevitz. Hanem ez az ő diplomatiájának az alapgondolata. Ez a kis ártatlan fiucska. – Én egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kivánsága az úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kis fiára azt a donatiót, a mivel Rákóczy Ferencz fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott stropkói uradalomba.

– Mindezt kivánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog felől bizonyos lett volna.

– Értem. A felől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy a mi érdemekért Korponay János Rákóczytól -184- donátiót kapott, ugyanazokért őt abban megerősítse.

– Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kivánja a királyi adományozást Korponayné a kis fia, és nem a férje számára, mert bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.

– Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláirni a capitulatiót, hanem vagy keresztül tör a hadvonalainkon, vagy összekaszaboltatja magát. – Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a városból a kis fiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt magával.

Andrássy mindig magasabb helyről kezdte látni ez asszony lényének láthatárát.

Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kurucztisztek s sűrű talpzsurolással a városi deputatio.

A kurucztisztek ugyanazok voltak, a kik a vegyes törvényszéknél ülnököltek, a tanácsbelieket Alauda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán, Korponay János, Duprés De Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül hiányzott De Hortis.

Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mindakét fél meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután kihirdették dobszó mellett a piaczon. Andrássy tábornok és Trautsohn de Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe tette magát, őrtüzeket gyújtott a piaczon; a mihez elég anyagot talált De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, lécz halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.

A fegyverszünetet azonban mind a két fél fölhasználta -185- emberségesen a kitörhető harcz előkészületeire, Korponay körülnyargalta a bástya-utczákat, a nélkülözhető őrséget összpontosítva; a vízárok felől nem lehetett a császáriak támadásától tartani. A polgárok vezényletét De Hortis hadnagyukra bizta. Czelder Orbán a szétdúlt lőportoronynál támadt rés előtt állítá fel a német hajduit; ez volt a veszélyeztetett pont, a honnan várható volt Löffelholz tábornok támadása, ha a városban verekedésre kerül a sor; Fabriczius pedig merész furfangot tervezett. Ő a Thurzó-ház hátulsó kapuján egy kerekes ágyut vontatott be az udvarra, s azt a piacz felőli kapunak szegezteté.

Nem kellettek neki a Belleville pattantyusai. Árulók mind, a parancsnokukkal együtt.

– Majd kiszolgáljuk mi az ágyut magunk, én az én fiacskáimmal. A diákok közt nincs áruló!

Lőporos zsákokat is hozott magával, kartácsokkal együtt, a mennyi csak elég.

Azután neki állítá a fiukat csákánynyal, feszítő rúddal egy vakablak kibontásának, a mi a Thurzó-háznak az Andrássy lakta házzal szomszédos falába volt rakva.

Fabriczius még mindig azt hitte, hogy a császári katonaság a főkapun lopózott be, az őröket megvesztegetve. Különben nem lehetett elképzelni, hogy teremjen ott egyszerre egy egész ezred a piacz közepén, észrevétlenül.

A németek meglepték Andrássy tábornokot s most mellére szegzett pisztolylyal kényszerítik a capitulatióra. Így okoskodott tovább.

Ha tehát Andrássyt ki lehetne szabadítani a kelepczéből, jobbra fordulna a koczka.

Ezért akarta kitöretni a vakablakot ott a közfalon, hogy majd akkor ő a hívek és bátrak csapatjával berohan a tábornokhoz, levágja a fogva tartó németeket s kiszabadítja a vezért a körmeik közül.

Az meg azt gondolta ki, hogy a vízvezeték alagútján keresztül apródonkint beszöktetett még egy kompánia gránátost -186- az Andrássy lakta ház udvarára és folyosóira, s azok ott vártak csendesen, a füstölgő kanócz egyik kezükben, a gránát a másikban.

No, ha a két fél ilyen nagyon készülődött, a harmadik sem maradt hátra. – Juliánna ott ült a tükre előtt s piperézte magát.

Felszedte a legpompásabb köntöseit, a bársony csak úgy suhogott, a csipke csak úgy repült rajta; boglár, nyakörv versenyt ragyogott egymással; de nem a szemeivel, azok fényesebbek voltak.

Egészen hasonló volt ahhoz a képéhez, a mi ott áll a szoba mélyén, aranyozott bronz rámában. (Áll? csak állt már, ott hever most a Fleischerthurm magazinjában, ócska vásznak, talán zászlók lomja között.)

A míg minden fél így készül a nagy csatához, a dobosok ugyan hirdetik, hogy «veszteg legyen minden ember, magyar, német, kurucz, labancz: mert itt jön a békesség! lánczra veri a ki moczczan!»

– Öreg bajtárs! mit csinálsz ott? kiált a munkába izzadt Fabriczius háta mögött valaki.

– Dehogy tudod: semmit sem tudsz. Hiszen tele van a tulsó udvar német gránátossal, ha áttöröd a falat, ide is bejönnek.

– Hogyan bizony. Mind a te házad falából jönnek elő egyesével, a hol a csatornaajtó van; a toronyból lehet látni.

– Az én titkos alagútamon át? ordít fel, mint egy felriasztott vadállat Fabriczius.

– Azon jött be az egész Sisera-had. S most már délig pihenhetünk. Szállj le te is a paripádról. Most hirdetik ki -187- dobszó mellett a fegyvernyugvást. Lehet szalonnát pirítani. A szomszéd házban együtt ülnek generális uraimék, tanácsbirák uraimék s alkudoznak a kapitulátió fölött a német ezredessel, Trautsohn de Blumevitzczel.

– Az biz a te kedves vejed urad, tegnap óta. Hát csak eredj fel a szobádba megint, öregem, vidd a diákjaidat is, folytasd, a hol elhagytad, énekeltesd magad fölött a halotti zsolozsmákat. Magam is megyek fel, az én asszonyomhoz, früstükölni.

De Fabriczius utána kapott s megragadta a vállán a farkasbőr kaczagányát, mint a halálra sebesített medve, ordítva torkaszakadtából:

– Ez a Delila! Ez a Jezabel! Ez a Herodiás! A te feleséged. Ő árulta el ezt a várost, a hazát, a fejedelmet, a mi szép szabadságunkat!

– Tiszta már! Világosan látok mindent. Ő kerítette össze a lányomat a császár tisztjével, ő árultatta el a titkos alagútat a németeknek, ő szöktette meg a leányt a vasketreczből; ő robbantatta fel a szeretőjével a lőporos tornyot.

– Micsoda szeretőjével? Kiálta most elsápadva Korponay s mellen ragadta Fabricziust.

– Mit kérded tőlem, bolond! a mit az egész világ tud? A szarvadtól nem férsz be már az ajtón, s még sem tudod, hogy viseled. Keresd ki! Hatos fogattal jár a királyné.

Fabriczius pedig mind a két öklét az égre emelve, zokogá, könnyeitől fulladozó hangon: -188-

– Megölhetsz! Isten előtt is újra mondom! szólt Fabriczius, szétszakítva mellén a palástot.

– Megölök valakit! hörgé Korponay, de az nem te fogsz lenni. – Azzal felrohant a Fabriczius lakának lépcsőin.

Fabriczius nem törődött most ő vele, meg az ő asszonyával. A bolond férj, meg a csalfa asszony tánczoljanak együtt a hogy tudják! Neki csak az járt a fejében, hogy az ő alagútja el van árulva, s hogy azon keresztül folyvást lopakodik be a német a városba.

Ő maga semmit sem tudott arról, hogy a házából van egy rejtett átjárás a szomszéd házba. Ezt azóta praktikálták oda, a mióta a két szomszéd házat a mostani zsellérei lakják; azoknak a kedvéért lett az kigondolva, az ő fogsága alatt. Hej! ha erről tudott volna!

Hanem a helyett valami mást tudott, s ez a más sokkal nagyobb szabásu ötletet támasztott a lelkében, mint hogy a kisebbet észrevehette volna tőle.

Az jutott eszébe, hogy a vízvezetéki alagútnak van egy aknaszerü lejárata az ő házából. (Bizonyosan ezen keresztül szökött meg a leányzó.) Egynéhány lőporos zsákot lehajítani ebbe a gádorba, aztán égő csóvát dobni utána! Ez gyökeresen megorvosolná az eddigi hibákat. A ki az alagútban még lent van, az mind odafullad a füstben, a ki pedig fölötte van, a két szomszéd házban, az együtt és közegyetértéssel repül fel egyenesen a paradicsomba: magyar generális a német óbesterrel, kurucz tiszt urak a lőcsei szenatorokkal, szép asszony a dühöngő férjével, halni akaró Fabriczius az éneklő diákjaival együtt. Ez lesz a nagyszerü összetalálkozás!

– Szedjétek le a lőporos zsákokat a szekérről, fiaim! mondá a diákoknak, – s hozzátok utánam.

Ő maga a legnehezebb kilás zsákot kapta a vállára. Meg se görnyedt bele a termete. -189-

Azalatt pedig Korponay János előre rohant már, keresztül Fabriczius és a doctor szobáin; végig csapkodva maga után minden ajtót, mert a saját lépcsőajtaja belülről volt zárva, azon nem mehetett be. Az útjába akadt Cornides doctort kerekes székével együtt úgy lódította el maga elől, hogy az meg sem állt a szobája tulsó faláig. Rohant a folyosón keresztül a feleségéhez.

Mikor azt a dühöngő alakot berohanni látta, kivont karddal a kezében, szikrázó haraggal a szemeiben, sápadt, veritéktől fényes arczczal, szétzilált fürtökkel, hát akkor egyszerre tudta, hogy mi vár rá.

– Hallod az átkot, a mi sarkamban üldöz! Kerítő, kéjhölgy, áruló a neved, átkozott vagy az átkozottak között.

A férj megsuhintá kardját a feje fölött. Juliánna megalázva hajtá le a fejét.

– Várlak! csapj le! – Nyugodtabban a vérpad tőkéjére sem hajthatta volna le a fejét.

A helyett Korponay megragadta karjánál fogva az asszonyt s felrántotta őt hevesen, hogy az arczába nézhessen.

A nő összetette kezeit a keblén, s szemeit megdicsőült tekintettel emelve fel a magasba, rebegé:

– A fiamat, az én szerelmes fiamat, dicsővé, úrrá, hatalmassá tevém. A mit tettem, meg van irva már, csak a pecsét kell még reá; az én vérem legyen rá a pecsét: ontsd ki hamar. Én végeztem!

– Nem öllek meg! Az neked nagy becsület volna. De felcsúfolom az egész praktikádat. Nem csinálsz fiadból -190- nagyságos urat, császár szolgáját, hazája hóhérját! Megmutatom, hogy én vagyok az igazi szülője, te csak mostohája. Kiveszem a kezed közül, nem mérgezed meg a lelkét! elviszem magammal, hadd szenvedjen velem együtt, dicsőséges bujdosásban, hadd szokja meg a becsületes kolduskenyeret! Te éld itt a világodat kedved szerint, fényes gyalázatban, te világ rózsája! Ha úgy le tudnám tépni a nevemet rólad, mint ezt a hitvesi fátyolt letépem a fejedről! A fiadat nem látod többé!

S a nagy művésznőnek még akkor is eszébe jutott, hogy komédiát játszék. Úgy tett, mintha megijedne e fenyegetéstől.

Úgy rémüldözött, mintha meg akarná másítani a szörnyű nagy fenyegetést s odaveté magát a földre a férje elé, s átkarolta erőszakosan annak a térdeit: «Ne a fiamat! ne vedd el tőlem!»

Korponay erőszakkal tépte le a nő karjait magáról s aztán oly erővel taszítá őt el, hogy az hanyattestében nagyot ütött a fejével a keményfa padlón s ott maradt élettelenül elterülve. Nem gondolt rá! Rohant ki a tornáczra, a honnan a kis fiának a szobája nyilott.

Szegény bolond! Azt gondolta, hogy ott van a fia. A mióta a csetepatéból hazakerült, úgy elfoglalta a szerelmes asszony mézesmázos beszédével, gyönge ölelgetésével, aztán meg a haditörvényszék a zürzavaros jeleneteivel, hogy nem ért rá utána járni, hol van hát az a kis fiú, miért nem jön eléje? Hol sétálni van, hol meg alszik!

Mikor aztán berohant a gyermek szobájába s körülnézett, látta, hogy fel van vetve mind a két ágy, a kis fiué is, meg Pelargusé is. (Anyjánál csak olyankor aludt a gyerek, ha az apja távol volt.) A kis ruhácskái rendbe voltak rakva a lóczácskára, a kis süvege az asztalra téve, még a sarkantyus csizmácskái is ott vannak az ablak hídján. Nincs a fiucska sehol.

Ha itt nincs, akkor máshol kell lenni neki a háznál. El csak nem veszhetett. Hisz Pelargus őrzi! -191-

Kitámolygott a szobából, hogy megkérdje az asszonytól, hol a gyermek? Ha kinozzák, majd csak kivallja.

Nem feküdt az többé azon a helyen, a hova ő ledobta: nem volt az se elájulva, se elszédülve. Eltünt, elpárolgott; a hült helye maradt.

Most aztán a méreg futotta el Korponayt, hogy még rá is szedik! Azt hitte, a hátulsó ajtón menekült ki az asszony, a merre ő bejött. Rohant dühösen arrafelé.

Az ajtóban majd feltaszította Fabricziust azzal a nagy lőporos zsákkal a vállán.

– Ne félj! Nem boszorkány az, hogy seprűt kapjon a térde közé, azon repüljön el, inkább nagyon is ember leánya. Én tudom, hogy merre futott el. Csak gyere utánam. Innen nyilik a te konyhádból a titkos alagút gádora. Ott futott le a kedves barátai közé. Ott jön a regiment. Ne félj, mindjárt utólérem; ha én nem: ez a zsák. Csak gyere utánam.

Mikor a konyha ajtaját fölszakította az öreg, hej, szép meglepetés várt reájuk!

A szép asszonyt ugyan nem találták ott, hanem igen is a tűzhelyen egy megrakott lobogó tüzet s a körül egy csoport német gránátost, a kik épen akkor gyujtogatták meg kanóczaikat a tűznél.

Hát ezek bizonyosan ráakadtak odalenn az alagútban erre a csigalépcsős gádorra, s gondolván magukban, az is valahová vezet, egynehányan feljöttek rajta, felemelték a rejtekajtót, azon kibújtak, szétnéztek, látták, hogy az itten konyha. Mielőtt tovább hatolnának, tüzet raktak, hogy a -192- gránátjaik kanóczát meggyújtsák, az utóbb jövők épen a fejeiket tolták elő a szűk bejárat kámvájából.

A mint aztán az a két marczona férfi betört a konyhaajtón, a granátosok sokkal jobban megijedtek ezektől, mint azok ő tőlük. Korponay tekintete olyan volt, mint a a ki emberhúsra éhezik, Fabricziusé pedig, mint a ki jól is lakott már vele; de újra kezdeni kész.

– Jehova Szent Isten, ne hagyj minket! ordítá Fabriczius, a vállán emelt zsákot két izmos tenyerében a feje fölé tartva, hajításra készen.

– De azt bizony ne cselekedd. Kiabált Korponay, megragadva a zsák bekötött száját.

– Hát olyan szép neked ez a világ, hogy sajnálod eltemetni magaddal együtt a gyalázatodat?

– Sajnálod eltemetni azt az asszonyt, a ki megcsalt; meg valamennyi latrot, a kikért megcsal! Az árulók koszoruját! Mind itt vannak a kezedben. Hát örökké akarsz élni?

S azzal Korponay is alája tette a két tenyerét a lőporos zsáknak s egyesült erővel segített azt a lobogó tűzrakásba belehajítani.

No, hogy ezt a párbeszédet a belepózott granátosok nem voltak kiváncsiak végig hallgatni, azt elhiheti az ember; de úgy törték magukat a lyukhoz vissza, hogy az volt a legboldogabb, a ki a fejével mehetett előre, s a kalimpázó lábait hagyhatta hátul.

A két elszánt férfi pedig egymás vállára borulva, s egymás -193- kezét szorítva nézett bátran és halálra szántan a lőporos zsáktól szétrobbantott tüzös üszkök közé.

Csak néztek, csak néztek a tűzbe; és aztán a rettentő robbanás csak nem következett be.

Pedig a zsák maga is elkezdett már égni, fel is repedt, a por itt-amott kidült belőle, rá az izzó parázsra; de biz az meg nem serczent.

– Hát ez már micsoda? mondá Korponay elbámulva, s odalépett a tűzhelyhez. És aztán belemarkolt a zsákból kiomló porba, s azt szétmorzsolgatta a tenyerében.

Aztán nagyot kaczagott rá. A hogy talán a pokolban kaczagnak, a kiknek a szivét forró olajba mártogatják.

– Hahaha! Két bolond, egy pár! Öklelheted ezt a falat, vak Sámson, kézzel-lábbal! Ez a te lőporod nem más mint vaspor, a milyennel a fegyverkovácsok a kardokat tisztogatják; s azzal telenyomta Fabricziusnak a markát azzal a fekete porral.

Ha valakinek azt mondták volna, hogy az aranyjai, gyémántjai változtak egyszerre vasporrá, úgy el nem meredt volna, mint Fabriczius erre a szóra:

Ezt is csak a szája járásáról lehetett látni, hogy mondja. Egyik tenyeréből a másikba töltögette: «vaspor»!

És így eszerint az egész lőszerkészlet, a mit ő arra tartogat, hogy majd az ellenséget halomra kartácsolja vele, mind csupádon vaspor. Az az ágyú nem más, csak egy döglött kutya! Ez is Belleville csalfasága!

– Hahaha! hahaha! Gyere elő feleségem! Mondok neked furcsa dolgot. Megszakadsz a nevetésben. Hahaha! Lánczos kutya megugatta lelke! Soha ilyen czifra tréfát! Hol vagy, hol vagy gyöngyöm, kincsem! Nem haragszom. Nem öllek meg. Még agyon sem csiklándozlak. Csak gyere elő nevetni. -194-

S e közben, a hol egy ruhát talált a feleségétől, azt hasogatta szilánkra; az ágyból kiszórta a párnákat, kidöntötte a pelyhet, s a mint egyszer szembetalálkozott azzal az arczképpel, a min oly híven van találva ez az asszony, kirántotta az öve mellől a török kését s odaszurta a szíve tájába.

… A szép hölgy pedig ott lappangott ez alatt abban a kis rejtekben, a mi a falitükör és a faltábla között van és hallgatott fél füllel ide, fél füllel amoda… Hogy alkudoznak az egyik szobában a város dolgáról, azután a seregekéről, meg a tisztekéről, és az ő kis fiacskájáról. Hogy dicsérik őt jó anyának, szép asszonynak, tiszteletreméltó nőnek. A másik szobában pedig hogy átkozzák, hogy kinálják a poklok bosszuálló szellemének.

XX. FEJEZET.
A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

A mint a déli harangszó megszólalt, kinn a piaczon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.

– Mi az? kérdé Fabriczius, a ki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy «sül meg» az ő puskapora a tűzben. Mi az? kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

– Ejh! a labanczoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzugás minden toronyból, apraja, nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.

– Hát nem tudod? öreg trotty! Te haltál meg. El is -195- énekeltetted magadat. Te rád harangoznak. Te neked dalolják:

– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: «Boooldog Isten, hooonnan élünk?», a kálvinista azt mondja: «Nincsen kenyér minálunk», a lutheránus rácsendíté: «Innen élnek szegények! innen élnek szegények!» Hahaha! veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, tánczolhatnám.

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, ott hagyta; maga felfutott a második emeleti terembe, a miből amaz ismeretes erkély nyilik a piaczra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud tánczolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porczellán tálak között csak úgy rugta a kuferczest! Maga dalolt magának hozzá:

Maga magának tánczolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével; összetöri a tükröt s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok tánczához.

– No fiam, kitánczoltad már magadat? szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius. -196-

– Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer «Langaus»-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piaczon, hogy a vezérek aláirták a kapitulatiót: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donátiókat az uraknak, avandzsolást a kurucz tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Tánczolj fiam egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.

Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vizzel végig öntik.

– A kapitulatió örömére húzzák olyan nagyon a harangot. Ismétlé Fabriczius; s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vaczogtak, s a mit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, a milyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sirj öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleirták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta! Testáltak? hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, a mit Juliánna a fehér éjiöltöny fölött viselt; azt felkapta, feltűzve a nyoszolya kárpitrudjára zászló gyanánt s aztán futott vele föl az erkélyterembe, Fabricziust is magával hurczolva kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót. -197-

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alá kiáltott onnan az erkélyről.

– No hát gyepre labancz! gyepre kurucz! ha van Istened! Ma lesz a mi még nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulatióról. De Hortis, húsz patriczius kiséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelemszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piaczon álló labanczokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdui egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a tulsó oldalon felállított kurucz lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, a mit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdui a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot s hagyták a vezérüket előre rohanni, egyes egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egy párnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték s akkor azután a volt kurucz hajdukkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból. -198-

– No hát azért sincs mindennek vége! kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, a ki ember! Nem Lőcse város a világ!

S azzal megfuvatta a tárogatókat s a bástya-utczából előtört a kuruczlovasságával.

A főkapu és a Ferenczesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labancz muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonó hidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savoyai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztül törtek rajta, mintha vajból lett volna.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse végre valahára megnyitá kapuját a császár előtt.

XXI. FEJEZET.
KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

Andrássy István, mihelyt a dolgok rendbejöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, a miben elő voltak adva az események, mellé csatolva az -199- Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a hires sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas tekealakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő sikságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, a hol az aranyozás megszünik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltive fölött három pánczélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Száznyolczvanhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót «csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői «ellenségre csapkodásnak» használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajduzsoldosok, pánczélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önkényt álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messzeföldön hirhedett harczosok.

A mellett a várvédelmi harcznak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. Lenn a tömör másfél ölnyi vastag falak ágyuablakaiból villogtak elő a pelsőczi Bebekek félmértföldnyire hordó bronzcsatakigyói (a mikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelen korból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyuk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskévehajító balisták, a mik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyujtására -200- szolgáltak. A sziklapinczékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyugolyónak is lehet használni. Egy nagy mély kút, a miből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.

A várparancsnokságot István generális Miklós öcscsére bízta. Az pedig kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

– Nem én! Még te neked magadnak sem nyitom ki a kaput, ha csak az én «Miatyánk»-omat le nem imádkozod elébb a felvonó hid előtt.

A helyett, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól, Amen» eképpen végződött: «de szabadíts meg minket a némettől, Amen».

Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, a mit nem kell harminczkét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebujhat az ember; csak épen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakut, mint egy fél dinnye. Szelid tekintetű arcza volt, gömbölyű félholdalakú szemöldökkel, a miknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, a mely kereken fogta körül az arczát, elől az állán kiborotválva.

Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelid, jámbor ábrázata -201- van, a miért is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, a mint kinyitotta a száját, a legelső szava olyan czifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, a minőnek ékes formuláját a lőcsei archivumban megörökítve feltaláljuk.

Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de a ki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: «gyerünk a templomba!» akkor ez azt teszi, hogy «pincze», a czinterem a maga halottjaival a sorbarakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét tartani, parodiázva a liturgiát, vidám czimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még akkor is bőgőhegedünek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labanczok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kuruczok sem türték maguk között, pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak gyönyörüség volt az, ha gyujtogatni kellett. Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele hanyatthomlok keresztül, a milyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért el is nevezték dervis-generálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kis fiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, a kinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kis fiuk mondtak neki valamit, az szentírás volt előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot s ment velük játszani. -202-

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati seminariumot kitanulta s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, a mikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! a helyett tanította őket, a minek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot ugratni, futó paripákról czélba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a fiuknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástól van az!

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt, és karczolás nélkül soha.

Az egyik csak kilencz esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kurucz virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyut, a valóságos ágyuk mintájára: csakhogy az ágyucső diónagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyuk az Andrássyak egyik kastélyának tornáczában; találgatják a tudósok: valjon mire szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette czélba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt állítva egy szalmabáb labancz generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal -203- fölért. Kaszárnya épületeiben ezer harczos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyilnak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt, főz ott a tenger sokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. Czifra vasrács-ajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, a miken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, a kik még kiváncsiak vagyunk a fényes multnak egy épen megtartott töredékét látni.

Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, a hogy a Rákoczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a pánczélos vitézek, a kik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:

– «Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria.» (Az egyiptomi gulákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi muzeumok őrzik, a mi Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolika-kemenczék tanusítják s egy-két régi butordarab, minő fényüzés volt egykor itten.

Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol sem találni annak a párját; se muzeumokban, se régiséggyüjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes izlésű carnisok, betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománczszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott -204- ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evő eszközei. Ő neki! A fejedelemnek. Rákóczy Ferenczé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvencz szőnyegét is, a mit a szép Szirmayné himzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálczáját is. Karvastagságú czitromfatörzsök az. «Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az ősek képei: István, a kurucz tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb teremből nyilik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a czímerek; egy Andrássyé és a feleségeé; körülöttük aranybetükkel az elhúnytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; a mik még czímertelenek, azokban e három szó van: «higyj, remélj, szeress».

Csak az előtornáczban jövünk rá, hogy a következő évtized is belevegyítette már abba a maga öngunyoló satyrikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczy tábori dobosa (a hires Rácz Ferkó, a ki Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gunyverset dalolja hozzá:

Innen nyilik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kis fiának. -205-

Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek a vidéknék, őrangyala az egész családjának; martyr, a ki megszenvedett, azoknak, a kiket szeretett, minden bűneiért: a ki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömörvármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a hires magyar versíró Gyöngyösy (a Murányi Vénus szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre s a vár alatt elterülő falura nyilnak. Itt irta a Charikleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.

A megyegyülésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak márvány küszöbökön nyiló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb közép falban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tünik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszukás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvencz virágos kertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfüket. Most már csak egy nyiló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, a mik most bozótként hajlanak alá -206- a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Istenszobor mellett, a mely most valamennyi toronytetőn túl emelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyuk, a miknek a talpányát körülnőtte a fű; a mult század óta, a mikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harczosoké, a mi azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

A míg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, az alatt Zsófia azt mivelte, hogy összeszedte mindenünnen a harcz nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, a kiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyükkel; mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörüségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, a kik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek koczogtatni és arczpirulással kérni irgalomfalatot. Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pór kunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne birja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.

Nem válogatott ám a szenvedők között, a hogy mások tettek abból a korból, hogy kiki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte, ki -207- magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheranus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen, a boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta s úgy került, hogy a boldogtalanok végig hallgatták valamennyit, a pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikáczióját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végig hallgatta, s a két kis fiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, a ki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz a mit magánál virtusul emleget, azt a mást hivőnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hivek boldogasszony tenyerének a büzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, a mit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)

XXII. FEJEZET.
AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

Nehány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták őtet e vár falai.

A viszontagságos hadi élet hordozta magával. A háború -208- alatt bizony sokszor ágyuval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: «no ennek nevenapja volt ma!»

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szivek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei szomszédházak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevő apáért.

Tehette volna ő is, a mit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. Minek csimpajkozzék az asszony a harczoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszony-sopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidül a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kisérték városról városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak: Zsófia ez ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hős diadalainak a hire járt el. Ő csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerüségek, emberi fogyatkozások, a mik a nagy emberek balkeze szenyjét képezik, ismeretlenek voltak előtte. Ő előtte a férj csak a régi bálványkép volt; felülemelkedett minden földi gőzön: a középlény az Isten és az emberek között; nem az a kiért, hanem a ki által imádkozik a nő.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy a hányszor ő gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza ő hozzá; a hogy az ő lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybe olvadva az övével. -209-

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már: éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni a dervis generális.

– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de ne az én hajamnál fogva.

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden hajaszálát, mintha külön húzogatnák.

Miklós felkelt bosszusan a ki nem aludt álomból s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyuzást az öreg ágyukból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen Isten igazában.

– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rugta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynehány czimbora, a ki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rugott; papirost dugtak a lábujjai közé s azt meggyujtották: így rugatják a csillagot tréfás emberek.

Azután megeredt a nagy dob, a sipszó a várudvaron, a belevegyült ágyuzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhitatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás -210- barátok, a czistercziták és præmonstratensisek ellen, mivel hogy ezek voltak a szabadságharcz legbuzgóbb hivei.

A tíz órai csengetés után egy kurucz lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, s a hidon át bebocsáttatott a kapu belső boltozatát elzáró vasrácsig.

Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros urtól; levelet hoz a kegyelmes asszonynak, meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, a mi a válogatott csapatot képezte.

– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj.

A huszár átadta lovát egy ácsorgó suhancznak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, a míg ő visszatér; azután előkereste a nagy bőriszákjából a pecsétes levelet, a mi Miklós generálisnak szólt s lerázva a zuzmarát a kaczagányáról, meg a süvegéről, indult arrafelé a sok boltozatu sikátoron keresztül, a merre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a szentháromság szobrot körülveszi; egy sor meredek kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

– Nem arra hej! kiálta utána a kapuőr nevetve. Ne oda «tüled»-re (balra), mászszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervis generális, amott «hozzád»-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az ő temploma.

Az biz a pincze volt, a boros pincze, nem a kriptákba -211- vezető tornácz. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Jó korán reggel hozzá kezdett. A fegyverviselő czimborák sokkal jobban szeretik ezt a «füstös misét», mint azt a másikat odafenn.

A kurucz hirhozó alig tudta kivenni a pinczeboltban tévedező alakokat a nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyugyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elüzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött rézmedencze, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyujtva, kék zöld lángja a hozzá közel álló arczokra sírbolti fényt lobogtatott.

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmuzsgyökeret dobáltak a tüzfolyadékba, a mi akkor is éget, a mikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a lobogó medenczéből s tölti az égő italt a feléje nyujtott érczfinakokba, s a mellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a «jó Isten» («Binye Zeu).

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ránczigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara. -212-

– Hát a markodba töltsem a krampampulit? vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hivják; de az ám nem krampampuli osztogatásra használta, hanem a görög tűzhöz, a mint mondják.)

– Nem én. «Új magyar» vagyok. (Így hítta magát akkor a hű Faraó ivadék.)

– No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, ide lenn úgy hínak, hogy «szent atyám!» Hát honnan jösz Faraó magyarja?

– Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a szent atyának attól a másik generális akarom mondani szent atyától.

– Hahaha! Lőcséről jösz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még hogy:

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt. -213-

– Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

– No hát, tudd meg, ficzkó, hogy én megesküdtem, hogy a ki ebben a várban én előttem ezt a szót először kimondja: «Lőcse fel van adva!» hát azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes szent háromság, boldogságos szüz Mária úgysegéljen, abba a karóba huzatom belé.

– Jaj csak még az ament mondta volna hozzá szent atyám ehhez a szép imádsághoz, rebegé a hirthozó, kegyesen kezet csókolva a dervisgenerálisnak. (Hát hiszen épen ezért választottak czigányt ennek a levélnek az elhozására; mert tudták Miklós úrnak ezt a kegyes fogadását. S csak attól függ, hogy elfelejtse, mielőtt végrehajtaná azt.)

Miklós hevesen törte fel a pecséteket a levélről, s a két kezével messze eltartva azt magától, hogy a medencze lángja jobban belé világítson, elkezdte azt olvasni.

Eleinte tánczoltak előtte a sorok. Minden betűnek keze-lába támadt, öklelőztek egymás között. A csuhája ujjával megdörzsölte a szemeit s újra hozzá fogott.

A dalolóknak mind a torkába szaladt a «binye Zeu», a mint észrevették a félelmes átváltozást a szilajkedvű vezérnek az arczán, a hogy ezek a véres szemek kidülledtek, a hogy a ránczok vonaglottak a homlokon, a hogy a felnyitott ajk hebegve vaczogott, a hogy az orrczimpák dühösen tágultak széjjel, az égő szesz világa halottszint adott az arcznak, a minek barázdáin gyöngyözve futott végig a veríték.

Majd vad vigyorgásra torzulnak a vonások, a fogak összevicsorulnak, az egész fej rázkódik a dühtől, míg végre éktelen haraggal tör ki ajakán az ordítás:

– No hát csak huzassa magát karóba, szent atyám. -214- Kend mondta ki maga először ezt a szót. Azzal kotródik a hirthozó czigány.

Tépi darabokra azt a gyászlevelet, tépi tíz körmével, tépi a fogával s aztán a rongyait odadobja az égő borszeszbe. A meggyulladt papirrongyok egyszerre vérvilágosan lobbantak fel a sötét pinczeboltban, abban a fehér csuha is lángvörössé válik; hát még az arcz hozzá. Pogányisteneknek, rézből öntötteknek, tüzzel fütötteknek nem lehetett hajdan iszonyúbb pofája, mint e minden tűztől lángoló emberé volt.

– Elárulták Lőcsét! Megitták az árát! Hát ti is annak az áldomását iszszátok? Naplopók, pernahajderek! Hát tivornyának a napja van ma? Lóduljatok a fegyvereitekhez! Tisztítsátok az ágyukat! Állítsátok fegyverbe a csapatokat! Jön a német! jönnek az árulók Krasznahorkára. A bátyám vezeti őket. Tüzet, tüzet előtte, utána! Tűz a fejére! Tűz a talpa alá! Nem halljátok? Tüzet! Tüzet! Nincs több tivornya Krasznahorkán. Ez volt az utolsó!

S azzal megkapta két kézzel a nagy rézmedenczét, nem bánta, hogy a forró fogantyuitól vargát ránt is a két tenyere, s az egész égő borszeszt odazudítá az érdemes convivák nyaka közé, hogy attól egyszerre mind tüzes emberekké váltak s tódult aztán minden ember a pinczegádor felé, összeperzselt bekecsprémmel, fél hajuszszal, fél szakállal; míg Miklós, a kinek még ez sem volt elég sietség, a kit hátul kapott, azt ütötte agybafőbe a Bebek kanalával.

Mikor aztán maga is feltámolygott a pinczelépcsőn az udvarra: széttekintett, hallgatózott.

Az átelleni magaslaton nyitva volt az ajtó, mely a templomba vezetett. A kálvinista hivek éneke hangzott ki rajta épen:

Miklós rohant fel a templomajtóhoz vezető lépcsőkön. A lábai előre vitték, a feje meg hátrafelé. -215-

Az elfutott hirhozó czigány megelőzte már. Az úrasszony számára is hozott levelet, s a mint megtudta, hogy azt a templomban találja, befurakodott a népségen keresztül. A czigányész sugalta neki, hogy ott legszárazabb helyen lesz a bőre, ha a dervisgenerális csakugyan ellene zudítja a vihedert.

Andrássy Istvánné ott ült a czifra faragott támlás székében a tebernakulum alatt, a két fia előtte állt. Mind a kettőn a ministransfiuk piros rokolyája s a fölé öltött csipkés fehér ing volt; ők szolgáltak a misénél, a mit a prépost tartott.

A misének vége volt már, következett a kálvinista isteni tisztelet. Azt már nem kellett a fiuknak végig várni: de az anyjuk még ott maradt; az ő jelenlétének kellett azt tanusítani, hogy a türelem az első erény a földön.

A kálvinista hivek rázendíték a maguk zsoltárját. Azok pedig erős éneklők: azt tartják, hogy ha az ember az Istenhez beszél, ne sajnálja a hangját kiadni. A dervisgenerális sokkal jobban gyülölte őket még, mint a pápistákat; mert ha ezek vakbuzgók, hát kénytelenek vele, de a kálvinistákat senki sem kényszeríti rá, mégis azok.

Az éneklés alatt furakodott oda az úrasszony imaszékéhez a hirhozó. Odanyujtá neki a levelet.

Az utóbbiról nem volt Zsófiának tudomása: sejtelme sem. Ő csak azt tudta, hogy a császári seregek erős ostromzár alatt tartják a férjét Lőcse falai közt.

Alkudozni kezdett a lelkével. Illik-e, szabad-e felbontani egy levelet a templomban, s az Isten felséges szine előtt olvasni olyan sorokat, a mik a mulandóság számára vannak irva? Megnyugtatta magát avval, hogy hiszen nem -216- rontja vele a más áhitatosságát: ez a zsoltár nem az ő hitének a zsolozsmája; az alatt olvashat, senkit sem zavar meg.

A felnyitott levél pedig aztán egészen magának foglalta a lelkét. Hosszan leirta abban férje a közelmult «Pálfordulásának» történetét: Lőcse feladását, annak kényszerítő körülményeit; némely dolog fölött röviden átsiklott. Voltak egészen kitörlött sorok a levélben. Annál hosszasabban kiterjedt az előadása a királyi kegylevélre, mely őt és gyermekeit birtokaikban meghagyja, oltalomba veszi, kitünteti. Végül biztatja az asszonyt, hogy a béke nemsokára helyre fog már állni, mind a két hadviselő fél óhajtja már azt a csendes időt, a hol sebeit bekötözheti, rongyait összefoldhatja: nem messze van már az a nap, hogy ő is visszatérhet a kedvesei közé. Kész nála minden az utra, a megérkezés napját majd tudatja.

Zsófiának olyan nehéz lett a szive e levél elolvasása után. A női szív sejtelmei erősebbek az okoskodásnál. Mi lehetett azokban a kitörült sorokban?

Vissza akarta erőtetni az áhitatot a szivébe. Elővette az olvasóját s elkezdte az Úr imáját suttogni magában. De bele akadt a közepén. Nem tudta, hogyan van? Egy kitörült sor van benne. Nem tudja kitalálni, mi az? Nem a Miatyánkban van a kitörült sor, hanem a férj levelében!

Egyszer csak kitárul a templomajtó s beront rajta egy ijesztő alak: a dervisgenerális.

Fehér csuháján még füstölögnek a perzselés foltjai, a mint lelocsolta magát az égő borszeszszel. Arcza halálsápadt; szemei az üveg merev fényével bámulnak előre, előttük jár az a fehér pont, mely az őrjöngés hirdetője; ajkai fel vannak nyitva, szederjes szinüek, a süveg hiányzik fejéről, rövidre nyirott haja, mint a serte borzad szerteszélylyel.

Mint valami sebzett dúvad töri magát keresztül a padok közeit elálló asszonytömegen s odarohan a tabernakulum elé. -217-

Az oltárhoz van támasztva a prépost ezüstös pásztorbotja, azt felragadja, s mint a hogy a betyárok szokták, botvívásnál, megpörgeti azt az ujjai közt s odarivall az éneklő tömegre:

– Elhallgass! Égrekiabáló csorda! Ki innen! Ki a várból, sápítozó kolduscsürhe! Nincs több moslék a kutyáknak!

S csak annál jobban rányomják a falrepedeztető éneklést. Miklós szava elvész abban meghallgatatlanul.

A kálvinista pap kérlelő szándékkal járul a dühöngő elé; de még a megszólításig sem juthat el; Miklós olyat lök rajta a balkezével, hogy a jámbor istenszolgája hanyatt esik tőle a papi székébe.

Ezzel a dühöngő fel akar rohanni a kathedrába. Onnan majd jobban meghallják, hogy mit beszél!

Bizonyára Miklós is megkapta annak az izenetnek a párját, a mit ő utána a templomba hoztak.

Őt abban a «másik» templomban találták meg vele, azért ez a féktelen indulat.

Zsófia elhagyta az imaszékét s oda sietett az ádáz emberhez. Megragadta kezét.

Gyönge, finom teremtés volt, még is olyan erő volt az, mikor Miklós kezét megragadta, hogy a felbőszült férfi, mint a leigézett, ott maradt fogva a kezében. Lehuzta a fejét, meggörbíté a térdeit, úgy hogy a vele szemben álló gyöngéd nőalak magasabbnak látszott, mint ő.

Zsófia halvány arcza fehér lángban látszott égni, szemei csillagokká nyiltak fel; jobb kezét tiltó mozdulattal emelé magasra.

E tekintetnek, e mozdulatnak olyan szörnyű varázsa volt, hogy még az éneklő gyülekezetnek is torkába szakadt a hang; nagy csendesség támadt.

Zsófia csengő hangon, mintha arkangyal volna, kiálta e döbbentő csendben: -218-

E szóra vadul felegyenesedett a fehér csuhás alak, s arczát daczosan felvetve, kiáltá:

Zsófia összerendülve bocsátá el a kezét, s visszahajolt az istentagadótól. A népgyülekezet elszörnyedése, mint a tengermoraj zúdult fel ellene.

De ő előre lépett, s mind a két kezével a mellére ütve, kiálta, a népzugást túldörgő hangon:

– A ki el hagyta veszni Magyarországot: az nem Isten! oda Magyarország! Elárulta a hazát Andrássy István!

– Isten némítsa meg a szádat! Sikolta fel, halálérző fájdalommal Zsófia.

– Elárulta! Eladta a németnek! Hozza a vállán a kétfejű sast. Ez most az új Isten! Takarodjatok eléje. Nyaljátok a talpát! Ti minden úr szolgái! Áruló uratoknál van a szégyenkenyér: abból kolduljatok! Nekem nem kell több kenyérpusztító csőcselék. Nem kell több imádkozóház! Nekem kaszárnya kell! Hazaáruló lett Andrássy Istvánból!

S a nép rázendíté, a hol elhagyta a zsolozsmát egyszerre: «és szép kies patakon legeltetsz!» hogy a riadó harsogó énekszóban elveszett a kétségbeesés átkozódó haragja.

Utoljára a méregtarisznya Miklós odarohant a sokaság közé, s elkezdett a pásztorbottal ütlegeket osztani, a minek ránézve igen kedvezőtlen kimenetele talált lenni. Az asszonynép vitézsége nagy. Az asszonyok körülfogták, belecsimpajkoztak; a pásztorbotot kicsavarták a kezéből, a kardját letépték az oldaláról, a csuháját a fején keresztülhuzták, s utoljára «sok lud disznót győz», kitaszították a teplomajtón.

Miklós a szabad levegőn magához tért a nagy dühéből. Átlátta, hogy biz ez sem egy generálishoz, sem egy hajdani baráthoz illő fellépés nem vala: a templomban kiabálni, s aztán a koldusasszonyokkal verekedést kezdeni. Hiszen van annak más módja.

Nem is szólt többet semmit; csendesen összeszedte magát. Bezárta a pincze ajtaját, azután a nagy magtár ajtaját, meg a lisztes hombár ajtaját, meg a mészárszék ajtaját, meg a tulokistálló ajtaját, meg a koldusmenedék ajtaját, (egynehányan voltak is benne; azok dörömbözhettek!) valamenyi kulcsot mind egy karikára füzött s azt az öve mellé akasztotta.

Hát a szakácsok meg a bébillérek, a mint hozzá akartak fogni a sütésfőzéshez, akkor látták, hogy minden be van zárva az orruk előtt. Felmentek panaszra az úrasszonyhoz, hogy Miklós úr mindent bezárt, aztán lefeküdt, alszik; nem lehet ebédet főzni, – ilyen nagy nevezetes ünnepnap! – a várbeli népség számára.

Zsófia megszokta már Miklós úrnak a rigolyáit (ámbár sejté, hogy ez a mostani aligha maradandóbb nem lesz a többinél) s nem igyekezett őt álmából felzavartatni; hanem felnyittatta a saját udvari éléskamráit, s azokból adott a szakácsoknak a saját asztalára való mindenféle jókból. Legyen nagy ünnepük a nyomorultaknak. S ha Miklós elzárta előlük a karczost, ő adott nekik máslást.

Azután az egész napot azzal töltötte, hogy a két fiacskáját bevitte a belső szobájába, a hol apjuk képe állt, a nagyapjuk, szépapjuk és a híres szépanyjuk sorában, s mesélt a két fiunak e fényes alakok nagy tetteiről, nagy szenvedéseiről: hogy vezérelte ki az Isten ősapjukat Erdélyországból csodamódon, hogy menekült utána a hű felesége, sátoros czigányok által rejtegetve; milyen nyomoruság várt itten reájuk: minden ingóbingó vagyonukat, nagy jószágaikat elvette az új fejedelem, a ki a régit elüzte (akkor is ellensége volt már a magyar a magyarnak). Az -220- ősapa vitézségével, hűségével szerezte ezt a várat, meg minden gazdaságát. De nagyon ifjan halt meg, élte virágában, egy kis fiat hagyva az özvegyével hátra. A szegény özvegyasszonyt egyszerre megtámadta ellenség, jó barát, el akarták tőle venni erővel, elcsalni szép színnel Krasznahorka várát. De erősszívű asszony volt az! Látszik a képén is a tekintetéből, hogy ezt meg nem ejté se félelem, se csáb, nem fogadta el az új nászgyűrűt, mikor férjhez kérték; csak a kis fiának akart anyja maradni; a kedves urát még a halott porában is oly nagyon szerette; s mikor aztán a visszautasított kérők hadat hoztak ellene, összeszövetkeztek törökkel, tatárral, cseh martalóczokkal: az özvegyasszony kezébe vette a férje kardját s úgy szétverte őket, hogy azt se tudták, hányfelé szaladjanak? Úgy védelmezte meg a kis árváját.

– Hiszen lettem volna csak én az a kis árva! majd én is beléjük ágyuztam volna a czéllővő ágyummal: biztatá magát a nagyobbik, a Ferkó. Ez tüzes kölyök volt! Mig a másik, a Jóska, nagy áhitatosan leste a szót azokról az édes ajkakról, az anyja térdére könyökölve s nagyot borzadt, mikor az ijedőse jött a mesének.

Azután elmondta az anyja azt a másik regét, a nagyapa történetét; a ki már elpártolt a magyar királytól: az erdélyi fejedelemhez tért át, (kálvinista volt, azért tette) annak meg a török császár volt a szövetségese, török tatárhaddal egyesülve sok pusztítást követett el a császár tartományában.

Egyszer aztán az a csuda történt vele, hogy mély álmában visszatért hozzá a meghalt felesége s oly félelmes dolgokat beszélt neki a túlvilágról, hogy mikor reggel felébredt a kemény kuruczvezér, egészen át volt változva. Mind elbocsátotta a fegyverben álló hadait, csak a kis várőrséget tartotta meg Krasznahorkán. Minden kincseit, drágaságait, birtoka jövödelmét mind arra áldozta, hogy török rabságba jutott magyar foglyokat kiváltson rajta, s halálát előérezve, áttért a római katholikus hitre. -221-

– Hogy úgy meg tudott ijedni egy kisértettől! Hiszen csak engem jönne egyszer ijesztgetni valami halott; majd fognék egy botot, s tudom, úgy elraknám, hogy elmenne a kedve többet elhagyni a koporsóját.

– Ki más, mint a Miklós bácsi? Ő maga is barát volt. Azt mondja, ne higyjünk semmit, a mit a papok mesélnek. Csupa világbolondítás az egész. Maguk se hiszik azt. A szentek is csak olyan emberek voltak, mint más.

Azt mondhatták talán: «óh uram, fedezd be ez ártatlan gyermek fejét! Ne hagyd kárhozatra jutni!»

Ha ezt mondta a lelke, bizony be is teljesült az. Ferencz, az elsőszülött hamarább megtudta, milyen élet van a túlvilágon? mielőtt megtudta volna, hogy milyen élet van ezen a világon? Nem ő lett a nagy családfa törzse, hanem a kis öcscse.

Az anya és gyermekei közti édes együttlétet nehéz lépések dobaja zavarta meg.

Az álmát kialudta; az arcza sápadt volt, a szemei veres karikákkal körülfogva.

Ittas korában még szembe lehetett szállni a dühével, az olyan volt, mint a tűz. A ki az első lángjában meg nem -222- ég, az megmenekül. De mikor elkezdett vizet inni, mikor megtagadta a bort, akkor olyan volt a haragja, mint a jég: az ellen nem volt oltalom, meg kellett benne fagyni.

– De csak maradjanak! mondá Miklós, jó lesz nekik is meghallani azt, a mit ma beszélünk.

Miklós odaült háttal ahhoz a rámához, a miben Istvánnak az arczképe nézett szembe minden ránézővel.

Zsófia, érezve a kettőjük közötti harcz kitörésének kikerülhetetlen voltát, czélszerünek látta, hogy maga kezdje meg a támadást. Kemény hangon szólt rá a hatalmaskodó rokonra.

– Kegyelmed ma pogány módon való botránkoztatást okozott a templomban, az ájtatosság ideje alatt.

– Bántottam meg valakit méltatlanul? kérdé Miklós, összefonva karjait a mellén.

– Megbántotta kegyelmed az Istent, a népet és azt, a kinek most hátat fordít.

– Az én nehéz indulataim nem szoktak reggeltől estig tartani. Ott ki van már kegyelmed mentve.

– Már pedig annak a másik háromnak a sérelmét kevesebbet bánom, mint a tiedet. Azért, mert tudom, hogy az azoknak nem fáj; de a te fájdalmad igaz.

– A másik három: az Isten, a nép és az uram. Azt mondod, hogy azoknak nem fáj a sértés. Igaz, hogy az én szavam csak gyönge szó; de még is fölemelem. Ha én nem védelmezem ellened az Isten nevét, az éneklő madarak fogják azt tenni.

– Ne disputáljunk theologiáról, édes ángyom. Ismerem én azt az urat, szolgáltam nála, megszöktem tőle, nem vágyódom vissza hozzá, még ha tudnám is, hogy hol van? De azt sem tudom. Lám minden templomban imádkoznak -223- hozzá, ki térden, ki állva; úgy kérik, úgy könyörögnek, millió és millió szájjal: «Tartsd meg óh uram Magyarországot! Ne hagyj elveszni bennünket». Hallja ő azt? Érti ő azt? Sujt, mikor áldást kérnek tőle. Elgázolja azt, a ki könyörög! Kaput nyitogat az igazságtalannak s a pusztába kergeti az igazságost.

– Mikor Istent káromlod, minden szavad úgy szur a szivembe, mint az éles tőr. Gondolj rá, hogy gyermekek hallják.

– Isten büneinkért sujtol bennünket, mert csak a gyülölet munkáiban vagyunk kifáradhatatlanok.

– Legyen úgy. Az úr igazságos; a szolgája, a nép rossz. Megveri; jól teszi; miért olyan rossz.

– Azért, hogy tanulják azt a névtelen bünt még az apjukban meggyülölni.

– A régi görög törvényhozók nem szabtak büntetést az apagyilkosra; azt mondták: a bün lehetetlen, még neve se említtessék. Hát a hazagyilkos bünének van-e elég rettenetes neve?

– Édes ángyom! Te magad is vetted azt a gyászlevelet, a melyben ez az ember (itt mögöttem) tudatja veled, hogy elárulta a hazáját.

– Nem úgy van. Egy asszonynak is szabad beleszólni az ország dolgaiba. A hazát elárulni csak ellenségnek lehet. Az én uram nem állt szóba ellenséggel. A koronás királylyal egyezkedett. A hogy egyezkednek a fejedelem fővezérei mind. Ha maga a fejedelem is alkudozhatik a -224- nádorral, ha Károlyi Sándor békeföltételeket diktálhat, miért ne tehette volna azt Andrássy István? Ti, a kik még nem laktatok jól a vérrel, azt mondjátok, áruló volt, a ki békét kötött! Meddig akarjátok még folytatni a háborut? Kiben bíztok még? melyik potentátban? Elkötöttétek az ügyeteket francziához, bajorhoz, poroszhoz, svédhez, lengyelhez, törökhez! mind elhagyott! Csak a muszka barátság virul még! onnan jön a mi üdvöségünk? Nekem a ti dicsőségtekből nem jutott más, mint a sulyos szenvedések, az elszakíttatás, az éjszakai rettegések, s a sánták, bénák, sebesültek ápolása; az árvák gondviselése. Ez volt az én osztályrészem, a ki, a mióta nő vagyok, azóta mindig özvegy vagyok. Azt mondod, hol van az Isten, ha nem hallja meg annyi ajknak a szózatát, a ki diadalért kiált hozzá? De kétszer annyi vérző seb kiált hozzá és kér békességet, meggyógyulást! S az Úr azokat hallgatja meg.

– És így utoljára Andrássy István a virtus és hazaszeretet példányképe lesz.

– Előttem az marad mindig. S ha te, egy Andrássy ivadék elfeledheted azt, hogy ős szülőid egy öltő ruhában menekültek ebbe a hazába, mint földönfutó székely számüzöttek, s itt szerezték hirüket, hatalmukat, nagy birtokaikat, ugyanannak a koronának a hű védelmében, melyhez most unokájuk visszatér, s melyre te átkot kiáltasz, hát ez a te karddal átkötött barátcsuhádhoz éppen hozzá illik. Te élhetsz szeretetlenül, s meghalhatsz elsiratatlanul. De az, a kinek a képmása ez a két gyermek itten, ha azt a szíve idevonzza vissza, ha az lemond a véres dicsőségről s elhagyott tűzhelyéhez vágyik, te ám szidalmazd érte: én imádni fogom.

– Hm. Nem kaczagok már. Én soha sem szoktam kaczagni. Nem vagyok jókedvű ember. Inkább cholerikus -225- temperamentumu. A kaczagást valami dæmon miveli bennem; mikor valami visszás indulat tótágast áll a szivemben. Nem is azért jöttem ide, hogy téged ingereljelek. Ez czudarság volna tőlem. Nem is felelne meg a kötelességemnek. Mikor a főgenerális úr rám bízta e vár parancsnokságát, így szólt: «Édes öcsém, rád bízom a legdrágább kincsemet: a feleségemet és a két fiamat. Jó gondjukat viseld. Akármi erővel, akár minő biztatással jöjjön e vár alá a császári had, az erőnek nagyobb erőt, a szép szónak süket fület tarts ellenébe. Krasznahorka várát és a családomat a német kezére jutni ne hagyd. Megfogadtam, meg is tartom. A várat jól felkészítém: tüzet tüzzel, vasat vassal verek vissza. Arról, hogy most ő maga a német, hogy ő az, a ki a császári haddal Krasznahorkára bejönni készül: én nem tehetek. Én a németet visszaverem innen, ha Andrássy Istvánnak hivják is.

Zsófiának minden idegén zsibbadás futott át e szavakra. A ki ilyen fenyegetést ki tud mondani, az azt meg is tudja tenni.

– Azért jöttem fel éppen te hozzád, édes ángyom, folytatá kegyetlen hidegvérrel Miklós, hogy egynémely rendelkezésemet megértessem veled; nehogy az oktalan bolondságnak lássék. Te azzal a szóval fogadtál, miért csináltam azt a botrányt ott az imádkozóházban? Igaz, hogy heveskedtem, az első furiában történt, halaszthattam volna későbbre is. Elvégezhettem volna veled négyszemközt is.

Zsófia még mindig nem értette, mit akarnak jelenteni ezek a hidegvért mimelő szavak?

– Te egy egész sereg koldust, nyomorékot, árvát csőditettél ide fel a várba, folytatá Miklós.

– Mi tettük őket azzá; mi vérontó emberek. A te kegyes szíved ki akarja engesztelni a mi büneinket. Mi vétkeztünk s te vezeklesz helyettünk. Tudom, hogy a te szívednek ez gyönyörüség. A hogy más asszony gyöngyökkel és karbunkulusokkal ékesíti föl magát, úgy jársz te a könnyező -226- szemek ragyogása között: valamennyinél fényesebb alak.

– Ellenkezőleg, sőt inkább meg akarlak fosztani ettől az örömtől, ettől a ragyogástól. Én kitakarítom a koldusaidat Krasznahorka várából mind.

– A tiedből. A hol én parancsolok. Most nem a mennyországért küzdünk, hanem a földi országért. Én a nyomorékokkal nem védhetem a várat. Be kell hívnom a gömörmegyei mezei hadakat, hogy legyen elég haderőm a megszálló ellenségre kicsapkodni, ellensánczait megvívni. Szükségem van minden üres helyre a várban, és minden kanál lisztre. Nem tarthatok itt mást, mint a ki fegyvert forgat. Ez volt az értelme a mai ungorkodásomnak ott abban az imádkozó házban.

– Te ki akarod verni az én házamból az én nyomorultjaimat, a kiknek minden szenvedéseikért én vagyok adósuk? Ki akarod őket üzni télvíz idején, mikor se hajlékot, se kenyeret nem kaphatnak sehol?

– Nem én üzöm őket, a császár vezére üzi. Az jön a vár ellen. Az akar betörni. Én csak annak állok ellent, a hogy rám parancsoltak, a hogy megfogadtam.

– Te ki akarod zárni az én uramat, az én gyermekeim atyját a saját várából?

– S ha az én apám volna amaz ember, s az a vár volna a mennyország, akkor is kizárnám!

Mikor valami nagy, kegyetlen tettre készül a dervisgenerális, olyankor eltiltja az ajkától a bort; olyan józan marad, hogy még álma sincsen. Olyankor nem érez. Se haragot, se szeretetet. Egy gép, egy hazajáró kisértet szívtelenségével hajtja végre tervét. Nem szól, csak tesz. Csak előre megy, meg nem áll, hátra nem lép, s ha mond valamit, az már akkor meg is van téve.

Zsófia, a mint felismerte a rögeszméjét e hidegvérű -227- őrültségnek, nem küzdött ellene; tudta, hogy hasztalan az. Ez csak törik, de nem hajol.

– Jól van, Miklós, monda neki szeliden. Legyen úgy, a hogy te intézkedel. Készülj a várvédelemre minden tehetséged szerint. Ámbár én nem hiszem, hogy ez a próba bekövetkezzék. Azt a várat, a hol én és két fiacskám lakunk, az én uram nem fogja tüzzel-vassal megtámadni. Ha jön ide hozzánk: úgy jön, mint a ki haza siet, egyedül, magában, s nem hoz magával más fegyvert, mint a nyájas szót. Azzal küzdj majd, ha tudsz. A szerencsétlen ápoltjaimat, ha kitiltod a várból, ám tegyed. Én megtartom őket a váralján. Kiürittetem a magtáraimat s berendezem számukra szállásnak. A tiszttartómnak kiadom a rendeletet, hogy az én vagyonom rovására lássa el őket, szükséget ne szenvedjenek. A betléri kastélyom is üres, abban elférnek az asszonyok mind. Te azután rendelkezzél az egész palotámmal bölcs akaratod szerint. Átadom neked a lakosztályaimat, apáid czímertermét, a vármegye tanácsházát, belső palotámat, magamnak elég hely lesz az ágyasházam, abban én elférek mind a két fiammal. Hanem egyet mondok neked, és ezt jól megjegyezd, Miklós! A mivel fenyegetőztél (bizony haragodban tetted, első furiában és talán mámoros fővel is), hogy te még a mi templomunkból is, vagy a hogy csufolni szoktad, az imádkozó házból, kaszárnyát fogsz csinálni: ezt a szót vedd vissza! Mert bizony mondom neked, hogy a milyen alázatos, hosszantürő lelket ismersz bennem, de ha te az én templomom küszöbét át akarod lépni, hogy azt megszentségtelenítsd, én vissza fogok emlékezni arra az ősanyánkra, a ki az örökébe tolakodót fegyverrel verte vissza, és hasonlóul fogok cselekedni.

Az a gyenge, ætheri alak e szavak kimondása után valami tüneményszerű jelenség volt. Egy égi lény, emberfölötti dicsfénynyel.

A csuhás alak epés gúnynyal nézett rajta végig. Ez a szó az ő megalázása volt. Dölyfösen emelte föl a fejét. Forrt -228- benne minden indulat, hogy egy élő teremtésre akadt, a ki tőle nem fél, a ki őtet fenyegetni meri.

Lenézte az egész emberiséget; asszonyát, férfiát egyaránt. Maga egy közép lény volt közöttük, egy semleges lélek; a kinek emberi gyöngeségei nincsenek. Egy harczoló barát. Egy istentagadó, papi köntösben. Ittas korában inkább állat, józan korában inkább dæmon, mint ember.

Hideg megvetéssel fordult el az őt fenyegető asszonytól, s szótlanul indult kifelé. A hideg dölyf tiltotta, hogy valami választ adjon e fenyegetésre, mely haragja sárkány-farkára mert gázolni.

Hanem, a mint az ajtóig jutva, hátrafordítá még egyszer a fejét, s meglátta azt a diadalmaskodó csoportot, a mint a két gyermek dicsőségtől ragyogó anyjának ölébe kapaszkodik s azt csókjaival halmozza el, egyszerre urrá lett szivében a düh ördöge. Még ez a két fiu is őt meri kigúnyolni, eddigi mesterét. Ez visszatérítette. Megfordult az ajtóban s odalépve ismét, a hol az anya és két gyermeke győzelemittas csoportja ingerlé haragját, jobb kezét a karszék támlányára tette. S baljával a szemközt álló arczképre mutatott, tompa, kemény hangon motyogva a szókat.

– Hát te azt hiszed, szent asszony, hogy ez az ember itten azért jön Krasznahorkába, mert a te ölelő karjaidba sietteti hazavágyó lelke?

– Hm! ümmögött Miklós, keményen befogva összeharapott ajkait, mintha tusakodnék, szóljon-e? ne szóljon.

– Te azt mondád nekem, hogy ha én belépni akarnék abba a házba, a hol az égi malasztot árulják: hát te kész vagy fegyvert fogni kezedbe, s vissza versz engem férfi kézzel. No hát, én nem jövök ellened fegyverrel, a mivel -229- férfiak harczolnak: hanem csak olyannal, a mivel asszonyok szoktak hadakozni, és megsujtalak vele úgy, hogy te lész az, a ki soha többet be nem lépsz egy házba, a hol oltár előtt égetik a tömjént. Tudd meg, hogy a te bálványképed nem azért siet Krasznahorkára, hogy téged öleljen, hanem hogy ide hozza azt az asszonyt, azt a százszorszép ördögöt, a ki őt árulóvá tette!…

Lábjegyzetek.

1) Helyesebben Gatterhäuschen. A lőcseiek egészen különös német nyelvet beszéltek abban az időben. Egy példát megörökített belőle a képes krónika.

«Au Voter, mei rap! Ez Nachprs Hänsl aus Holmus hot mech mit an grussen Stein gejukt. – Kumm mei Sun, Keibe bis gein zum Richter. – Harr Richter! hie leig ech 4 Poltroken Kloggeld, seht mein Jan! Ech vell flux Satesfatiun, sunst dreisch ech nen die Kottln aus sein Treüber wanst raus – Liebes Hons Mechl! ihr krikt Satisfatiun, geit nov einter a heim und leigt nen an gutten Brandwn off. – Keibe, wu worst? Beym Richter, ech hob dich Hänsl verklogt, her hot gesogt, her wer mer Satesfatiun gahn – Lieber Keibe, du werst mer ja ouch von der Satisfatiun a kleb zu kosten gahn. –

A miből megérti, a ki tud ezen a nyelven, hogy Hans Michelnek a fiát fejbe dobta egy nagy kővel a szomszéd Hanslija, Lomniczból; ezért az apa fiastól panaszra megy a biróhoz, s leteszi a négy poltura panaszdíjt, s elmondja dolgát. A biró biztatja, hogy majd ád neki satisfactiót, csak menjen haza s borogassa a fiának a fejét pálinkával. Útközben találkozik a bevádlottal s mondja neki, hogy bepanaszolta a birónál s ez majd ád neki satisfactiót. Ugyan kérlek, adj nekem is majd abból a satisfactióból egy darabkát, hadd kóstoljam meg.

2) Zsedényi.

3) Még most is megvan az alagút egy része; a jelenlegi Probsztner kertbe nyilik a bejárata, magam több száz lépésnyire hatoltam előre benne, boltozata embermagasságnyi. – A hozzátartozó vizvezeték csöveit az illustrált lőcsei krónika szerint a század elején találták meg egy uj építkezés alkalmával a fundamentom lerakása alkalmával.

J. M.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20	lehűtjük öket	lehűtjük őket
22	tanács, tekíntetes	tanács, tekintetes
30	kísugárzó szem	kisugárzó szem
87	Attót tartok	Attól tartok
146	Ot, a magyar	Őt, a magyar
148	Auztán sorba	Aztán sorba
187	O kerítette	Ő kerítette
217	oda sietettt	oda sietett

Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. They may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase "Project Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg-tm License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country outside the United States.

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided that

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its volunteers and employees are scattered throughout numerous locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide spread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility: www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook, A lőcsei fehér asszony (I. rész), by Mór Jókai

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

Megjegyzések:

A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY

I. FEJEZET.
AZ ELMULHATATLANOK.

II. FEJEZET.
NÉMET MAGYAROK.

III. FEJEZET.
A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP ASSZONY.

IV. FEJEZET.
SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; – SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.

V. FEJEZET.
A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

VI. FEJEZET.
KI AZ A FABRICZIUS?

VII. FEJEZET.
A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A KŐASSZONY.

VIII. FEJEZET.
A MADÁR A KALITBAN.

IX. FEJEZET.
VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!

X. FEJEZET.
AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

XI. FEJEZET.
A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

XII. FEJEZET.
REGINA MEA.

XIII. FEJEZET.
A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A VÁROS VESZEDELMES TITKA.

XIV. FEJEZET.
A CSALHATATLAN PANACÆA.

XV. FEJEZET.
TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.

XVI. FEJEZET.
A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

XVII. FEJEZET.
A FÖLDALATTI UT.

XVIII. FEJEZET.
ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

XIX. FEJEZET.
MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ ODASZORUL.

XX. FEJEZET.
A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

XXI. FEJEZET.
KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

XXII. FEJEZET.
AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

The Project Gutenberg eBook, A lőcsei fehér asszony (I. rész), by Mór Jókai

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

Megjegyzések:

A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY

I. FEJEZET. AZ ELMULHATATLANOK.

II. FEJEZET. NÉMET MAGYAROK.

III. FEJEZET. A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP ASSZONY.

IV. FEJEZET. SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; – SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.

V. FEJEZET. A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

VI. FEJEZET. KI AZ A FABRICZIUS?

VII. FEJEZET. A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A KŐASSZONY.

VIII. FEJEZET. A MADÁR A KALITBAN.

IX. FEJEZET. VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!

X. FEJEZET. AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

XI. FEJEZET. A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

XII. FEJEZET. REGINA MEA.

XIII. FEJEZET. A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A VÁROS VESZEDELMES TITKA.

XIV. FEJEZET. A CSALHATATLAN PANACÆA.

XV. FEJEZET. TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.

XVI. FEJEZET. A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

XVII. FEJEZET. A FÖLDALATTI UT.

XVIII. FEJEZET. ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

XIX. FEJEZET. MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ ODASZORUL.

XX. FEJEZET. A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

XXI. FEJEZET. KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

XXII. FEJEZET. AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.

START: FULL LICENSE THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

I. FEJEZET.
AZ ELMULHATATLANOK.

II. FEJEZET.
NÉMET MAGYAROK.

III. FEJEZET.
A KÉTFEJŰ GYERMEK, – AZ IRAMSZARVAS, – ÉS A SZÁZSZORSZÉP ASSZONY.

IV. FEJEZET.
SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; – SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.

V. FEJEZET.
A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

VI. FEJEZET.
KI AZ A FABRICZIUS?

VII. FEJEZET.
A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A KŐASSZONY.

VIII. FEJEZET.
A MADÁR A KALITBAN.

IX. FEJEZET.
VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!

X. FEJEZET.
AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

XI. FEJEZET.
A DÜLŐ RÁCS SZABADALMA; MEG A SÁNTA DOCTOR.

XII. FEJEZET.
REGINA MEA.

XIII. FEJEZET.
A MEGSZABADÍTOTT LEÁNY. A MEGJUTALMAZOTT UDVARLÓ. A VÁROS VESZEDELMES TITKA.

XIV. FEJEZET.
A CSALHATATLAN PANACÆA.

XV. FEJEZET.
TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.

XVI. FEJEZET.
A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

XVII. FEJEZET.
A FÖLDALATTI UT.

XVIII. FEJEZET.
ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

XIX. FEJEZET.
MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ ODASZORUL.

XX. FEJEZET.
A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

XXI. FEJEZET.
KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

XXII. FEJEZET.
AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK